2016. szeptember 13., kedd

HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY








HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY




HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY- EGY KICSIT MÁSKÉPP!



2012.11.16
Részlet Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című könyvéből.

elmeny.jpgMellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt.(HKÉ) Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás mögötti  ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat megértett a
reinkarnációról is.

Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt
találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami - többek között - nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat
szabadalma van az USA-ban.

1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és
pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz.
Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.

Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt
adott arra, hogy van valami a túlvilágon.

Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül
szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.

Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.

Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy
elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.

Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.

Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.

Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.

Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: "Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek."

Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.

Megkérdeztem a fényt: "Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában."

Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.

Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Önmagunk Felsőbb énjének mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Énünknek
nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában
tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian
rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.

Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai.
Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam.
Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.

Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.

Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.

Így szóltam: "Készen állok, vigyél!"

A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott:
az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.

Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott
véleményem.

Így szóltam: "Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!"

Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.

Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.

"Hogyan lehetséges ez?" - kérdeztem.

Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.

Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: "Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?"

Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: "Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad."

Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második
eljövetel.

Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:

"Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!"

Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.

Így felelt a fény: "Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!"

Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: "Van egy vágyad."
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
"Igen!" - suttogtam.

Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!

Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt.
Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis - az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan - az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!

Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi
csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!

Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.

Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.

Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes
mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén - az első szón - az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.

Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító
gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.

A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.

Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van!
Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.

Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai
megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!

Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.

A bibliai "vagyok" után valójában kérdőjel dukál.
"Vagyok? Mi vagyok?"

A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Énjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy "vagyok"-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos az Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én Énemmel. Minden a nagyszerű Én. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.

Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat - vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és
a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!

Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.

Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy
valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent... Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van - hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.

Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.

Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.

Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden atomon belüli részecske, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.

Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.

Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.

Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer hoz létre. Hihetetlen fény-show! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk - az összes égitesthez hasonlóan - egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.

Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem - amit újabb lágy morajlás követett.

Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy
ilyen csodálkozó gyermeknek.

"És most?" - tűnődtem.

A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak
tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.

Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.

És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Énjét kutatja az Élet végtelen Táncában.
Egyediséged gyarapítja az egész életet.

Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.

"Rendben" volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.

Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:

"Hogyan működik ez? Hogyan működik az?" Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.

A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk... a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian - függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem - áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.

Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.

Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok;
a halál összes jele megvolt - már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.

Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.

Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kicsúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: "Élek?" Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.

Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem.
Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.

Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.

Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: "Nos, most nincs itt semmi."
Mire én: "Akkor csoda történt, nem?"
Mire ő: "Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás."
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.

Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a
dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.

A Föld központja a nagyszerű energia átalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.

Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy
fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Énjét - rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni az Énedet, és Istent fogod megtalálni abban az Énben, mert az az egyetlen Én.

Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt
a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem "ott" van. Isten itt van. Ne "ott kint" keresd Istent. Itt keresd Istent. Az Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél... az Éneddel. Mindent szeretni fogsz belőle.

Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De - úgy tűnt, egy örökkévalóság után - elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen
hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.

Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.

Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: "A halál angyala vagy?"

Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.

Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy... Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: milli-másodpercekig és nano-másodpercekig maradnak fenn. Csak most
kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.

Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk
keresztül tágítja  önmagát.

Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy "drótozva".

A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.

Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
"Mi köze volt ehhez az anyukádnak?"
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: "Mi a mennyország?"
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is
teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.

Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a "stadionban" vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.

Megkérdeztem Istent: "Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?"
És az Istenség - nagy szeretettel - így válaszolt: "Törődöm is én vele!"
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: "Nem számít, milyen vallású vagy."

Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe.
Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.

Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: "Törődöm is én vele!", azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy
protestáns vagy-e, vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni - ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.

Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: "Már nincs szükségünk erre többé."

Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, "lélekméretűek" ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!

Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.

A Föld önmaga megszelídítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel
kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.

Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.

Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk
ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.

Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű- és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.


http://kvantumlovaglas.hu/forditasok#halalkozeli-elmeny--egy-kicsit-maskepp
http://tudatvaltas2012.blogspot.hu



ASZTRÁLUTAZÁSOK – QUANTUMFIZIKAI VALÓSÁG VAGY EZOTERIKUS MÍTOSZ?



2012.05.15

asztralutazasok-quantumfizikai-valosag-vagy-206x300.jpgAki hisz a test és lélek filozófiai dualizmusában, annak többnyire nem kérdéses, hogy a halál után a lélek a testet elhagyja, hogy új feladatokat, és talán új inkarnációkat is keressenmagának. A testen kívüli élmény során a tudat elválik a testtől, és érzékszerveink nélkül érzékeljük a világot. Nos, vannak olyan kíváncsiak, akik az anyag és a szellem elválását már a kimúlásuk előtt szeretnék kipróbálni és megtapasztalni.
Ha hiszünk a pszichológiai határtudományokban, ez a szándék nem jelent semmilyen problémát. Mert az erre alkalmas technikák segítségével, amelyek ráadásul edzhetők is, mindenki, aki szeretné, megteheti az egyéni asztrálutazásait, és átélheti a legsajátabb testen kívüli tapasztalatait. De ilyenkor az „én” tényleg elhagyja a fiziológiai bázisállomását? Vagy ez az egész csak egy barátságos fikció a természettudományosan megalapozott megállapítások szilárd alapján a „megváltozott tudatállapotok” témájában?
Halálközeli élmények extrém helyzetekben
Az autentikus beszámolók a halálközeli élményekről lenyűgözőek. Ezekben az emberek, akiknek életéért az orvosok éppen a műtőasztalnál küzdenek, elhagyják a súlyosan sérült testüket, hogy az egész zaklatott jelenet fölött lebegjenek, és az egész tevékenykedést fentről nézzék végig. Ilyenkor nemcsak hallani képesek, hanem meg is érteni, hogy a műtős team mi mindent beszél. És nagyon pontosan láthatják, hogy milyen intézkedéseket és beavatkozásokat hajtanak végre. Csodálatos módon a szabadon lebegő lélek ekkor nem esik pánikba, hanem betölti őt a béke.
Ezt a szokatlan élményt csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni. Azonban azok, akik ezt a saját testükön megtapasztalták, a saját testükbe visszatérőként egészen új emberekként ébrednek fel, teljesen fordított világképpel. Ezek a személyek minden próbálkozásra, amely ezt a történést fiziológiailag érthető illúzióként akarnák leleplezni, csak jót mosolyognának.

http://impulsermagazin.com




LÉTEZIK-E A FÉNY ALAGÚTJA? KUTATÁSOK A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYRŐL



2012.04.27

Jó ideje foglalkoztatja az embereket, mi történik valójában azokkal, akik testen kívüli élményekről számolnak be. A magyarázat sokféle, ám a legutóbbi kutatások szerint a halálközeli élmények csak agyunk szüleményei, és akkor következhetnek be, amikor zavar keletkezik az agyi funkciók normál működésében.
Évtizedek óta vitatkoznak azon az érintett szakemberek – neurológusok, pszichiáterek, pszichológusok –, hogy az úgynevezett testen kívüli élmények, a már elhunyt rokonokkal történő találkozások, illetve a fény az alagút végén mivel magyarázható. Egyszerűen csak az emberi agy trükkje, vagy valóban egy röpke kóstoló a túlvilági létből? A Salon.com terjedelmes cikket szentelt a témának, rámutatva azokra a fontosabb kutatásokra, tudományos publikációkra, amelyek a halálközeli élményekkel, megtapasztalásokkal, beszámolókkal foglalkoztak. Ebből szemezgettünk.

Az egyik, talán legnagyobb visszhangot kapott "élménybeszámoló" Pam Reynolds az atlantai énekeshez, dalszerzőhöz köthető. A cikk is részletesen felidézi az 1991-ben történt eseményeket. Az egész azzal kezdődött, hogy miután az énekesnél beszédzavar, erős szédülés jelentkezett, megállapították, hogy az agytörzshöz közel egy igen veszélyes artéria aneurizma (az aorta falának kiboltosulása) található, és ez okozza a tüneteket. Orvosai döntöttek, ha nem műtik meg, Reynolds meghal. Így egy akkor még üttörő bevatkozásnak számító műtét – amely Robert Spetzler idegsebész nevéhez fűződik – mellett döntöttek, amely alatt rövid időre leállítják a páciens szívét – hypothermiás szívmegállásként is emlegették. Az eljárás lényege, hogy annyira alacsony hőmérsékletre hűtik a testet, hogy egy pillanatig lényegében halottnak számít az illető. Lecsapolva a vérét, és így megszüntetve az életveszélyes állapotot, lassan visszahozzák a normális szintre, mielőtt visszafordíthatatlan károsodást szenvedne.

A műtétnek azért lett ekkora szerpe szakmai berkekben is, mert pontosan dokumentálták minden mozzanatát, így könnyen össze lehetett vetni a leírtakat azzal, amiről később Reynolds beszámolt, pontosabban a halálközeli élményeiről.

Klinikai halál, amiről újságok cikkeztek

Miután Reynolds már nem volt tudatánál, az orvosok megkezdhették munkájukat, EEG elektródákkal mérve az agy elektromos aktivitását. Hogy kiszűrjék a környezeti zajokat, fülhallgatót is kapott a beteg. Ennek ellenére a páciens mégis olyan hangokról, történésekről számolt be a műtét után, amit nem hallhatott. Elmesélte, hogy hallotta a borotva hangját, amivel előkészítették a koponyáján a műtéti területet, és "fültanúja" volt az orovosok közötti beszélgetésnek is. Az általa visszamondott párbeszédek tökéletesen megegyeztek a műtéti jegyzőkönyvben leírtakkal.

És miközben egy rövid időre leállt a szíve, a klinikai halál állapotába került. Elmondása szerint ezalatt "felülről" látta magát, amint fekszik a műtőasztalon, majd egy hosszú alagút végén megpillantotta a fényt. Látta elhunyt rokonait, ám a semmihez sem hasonlítható érzés hirtelen véget ért: "mintha egy jeges medencébe dobtak volna".

Mi jön az élet után?

A halálközeli élmény fogalma 1975-ben lett beszédtéma, amikor Raymond Moody amerikai pszichiáter előrukkolt rövid időn belül népszerűvé vált könyvével – Life after life –, amelyben több mint 100 esettanulmányt mutatott be. Olyan emberekkel, akik arról számoltak be, hogy a klinikai halál állapotában élénk szellemi életetet tapasztaltak. A beszámolók érdekessége, hogy sok a hasonlóság bennük. A könyvet persze rengetegen támadták, és ennek köszönhetően indultak el a tudomáynos vizsgálatok, amelyek a furcsa jelenségekre igyekeztek választ adni. Így az 1978-ban létrejött International Association for Near Death Studies (IANDS) nevű szervezet vágott bele elsőként, hogy egyfajta tudományos magyarázatot adjon a jelenségre. Elsősorban arra a kérdésre igyekeztek választ adni, hogy milyen kapcsolatuk van a halálközeli élményeknek a tudattal.



Megfigyelték ugyanis, hogy az elmesélt halálközeli élményeket általában szívmegállás, kóma okozta agykárosodás, mérgezés, fulladás váltotta ki. Azaz olyan helyzetek, amelyben a betegek azt érezhették, hogy meg fognak halni.

A cikk utal rá, hogy az Egyesült Államokban és Németországban is végeztek felméréseket, amelyek szerint a lakosság mintegy 4,2 százaléka már mesélt halálközeli élményekről. Ezekben azt is megfigyelték, hogy a legkülönfélébb hitű emberek – protestánsok, buddhisták vagy ateitásták –, függetlenül gazdasági státusztól, iskolai végzettségtől "egybecsengő" tapasztalatokróladtak hírt. Noha a részletkben voltak eltérések, sok volt a közös elem: állították, hogy elhagyták testüket, át tudtak hatolni ajtókon, sőt, mások gondolataiban is tudtak olvasni.

Megváltozik a személyiség?

Megint más tanulmányok, amelyek az USA-ban, Nyugat-Európában és Ausztráliában születtek, azt mutatták ki, hogy a halálközeli élmények hatására az emberek megváltoztak, és persze pozitív irányba. Egy nő például így nyilatkozott: "Teljesen megváltoztam a baleset után, azóta viccelődöm, mosolygok, barátkozom... azaz teljesen más vagyok, mint azelőtt."

Mindeközben a szkeptikusok is egyre hangosabban álltak ki véleményük mellett, azt hangoztatva leginkább, hogy semmiféle bizonyíték nincs ezekre a megtapasztalásokra. A személyes beszámolókat nem erősíti meg "független forrás", kénytelenek vagyunk arra hagytakozni, amiről az érintettek beszámolnak. Csak sokaknak ez kevés, elismerve ugyanakkor a már idézett Reynolds beszámolóját mint kivételt.

Maria és a szociális munkás esete

A külső forrás hiányának emlegetésekor szokták felhozni bizonyítékként egy Maria nevű hölgy esetét is, amit Kimberly Clark szociális munkás dokumentált az Egyesült Államokban. Maria szívrohamot élt át, ám miközben az orovosok újraélesztették, elmondása szerint testen kívüli élményben volt része. Látta felülről a testét, amit az orvosok igyekeztek visszahozni a klinikai halálból, majd elhagyva a kórtermet az épület körül lebegett. Ébredése után viszont jól emlékezett arra, hogy az egyik ablakpárkányon meglátott egy tornacipőt. Könyörgött az őt meglátogató Clarknak, hogy nézzen ennek utána, mert ő is tudni akarja, hogy valóban látta-e. A beteg leírása alapján a kórházi területen végül megtalálták az ominózus cipőt, amelyet Mara előtte semmiképpen nem láthatott.



Az eset azért is volt érdekes az orvosok számára, mert ezek szerint a beteg akkor is képes volt "átélni" ilyen élményeket, amikor a gépek szerint nem volt mérhető agyi aktivitása.

Vak emberek

A későbbiekben a kutatók rájöttek, az lenne az igazi "kézzelfogható" bizonyíték, ha vak emberek számolnának be ilyen élményekről. Mert ezt szerintük azt jelentené, hogy valóban történt valami a klinikai halál ideje alatt, ha egy vak ember is képes ezt elmesélni.

1994-ben Kenneth Ring és Sharon Cooper 31 vak embert vont be a vizsgálatba, akiknek már volt halálközeli, illetve testen kívüli élményük. A vizsgálati eredmények azt támasztották alá, hogy a vak alanyok is hasonló élméynekről számoltak be, mint a többiek. A vizsgálat eredményeit 1997-ben publikálta a kutatópáros, arról számolva be, hogy szerintük is létezik egy "másfajta érzékelés", amely független fizikai testünktől.


Az agyban keresendő

Ezek után igencsak illúziórombolónak hatott az a megközelítés, miszerint ezek a túlvilági megtapasztalások csupán az emberi agy "termékei". Olaf Blanke neurológus és kollégái 2002-ben a tekintélyes tudományos folyóiratban, a Nature-ben publikálták ezzel kapcsolatos eredményeiket. Egyetlen alanyuk volt, egy 43 éves, epilepsziás rohamoktól szenvedő nő. A kutatók elektródákat ültettek az alany jobb halantéklebenyébe, hogy információt szerezzenek arról, mely területen akakulnak ki a rohamok, ami akár műtéti úton befolyásolható. Vizsgálataik során meglepő eredményre jutottak. Amikor a már említett agyi területet ingerelték – ez szabályozza amúgy többek között a látást, az egyensúlyt – hasonló élménybeszámolót hallottak a pácienstől. "Fekszem az ágyban, látom magam felülről" vagy "lebegek a menyezet közelében". Az ebből született írás szintén nagy sajtóvisszhangot kapott, a Nature szerkesztői ki is jelentették, végre sikerült lokalizálni az agyban azt a területet, amely felelős a testen kívüli "megtapasztalásokért".

"Ez egy újabb csapás azoknak, akik azt hiszik, hogy az agyban elkülönül az elme és a lélek" – fogalmazott akkor Michael Shermer pszichológus, a tengerentúli Szkeptikus Társaság igazgatója, hozzátéve: "valójában mindenféle tapasztalat az agyból származik". Szintén ezt a vonalat erősítette egy 2004-ben publikált cikk, amelyben a szerzők azt ecsetelték újabb kutatási eredményeket bemutatva, miszerint a testen kívüliség érzése nem más, mint illúzió, amelyet elektromos stimulációval ki lehet váltani az agyban.

Egy brit pszichológus, Susan Blackmore "haldokló agyról" beszélt, mondván, ezekért a különös élményekért az oxigénhiány a felelős. Puszta hallucináció az alagút, ahogy a korábban elhunyt hozzátartozók látványa is.

Ráadásul a vadászgépek pilótái is ugyanezt a "fény alagútja" élményt élik át, miközben a nagy sebesség és a gravitációs erő többszöröse következtében kialakul a hipertenzív ájulás, amely sok esetben alagútszerű perifériás, vagy akár centrális csőlátást okoz. Ez az állapot akár nyolc másodpercig is eltarthat. Egy amerikai tanulmány szerint a szem nem megfelelő vér- és oxigénellátása is okozhatja ezt az élményt.


/hvg.hu/
http://rejtelyekszigete33.blogspot.com/




MIRŐL BESZÉLNEK AZ EMBEREK A HALÁLUK ELŐTT?



2012.02.17

Kerry Egan, aki közel 15 éve hospice-lelkigondozói szolgálatot végez, a CNN blogján így ír:

„Életük végén az emberek leginkább a családjukról beszélnek: édesanyjukról, édesapjukról, gyermekeikről. A szeretetről, amit éreztek és amit adtak.
Sokszor a szeretetről, amit nem kaptak meg, amit nem tudtak vagy nem akartak kifejezni, vagy talán nem is éreztek azok iránt, akiket feltétel nélkül szeretniük kellett volna. Elmondják, hogyan tanulták meg, mi a szeretet és mi nem. A haldoklók a végstádiumban, hörögve, kezüket valami láthatatlan felé nyújtva sokszor a szüleiket szólítják: Mama, Apuka, Édesanyám.”

A lelkigondozó a szeretet kifejezésének megindító pillanatképeit eleveníti fel: egy férj, miközben nedves kendővel megtörli felesége arcát, másik kezével alulról tartja teljesen megkopaszodott fejét, mert az asszony már nem bírja felemelni a párnáról; egy lány kanalanként eteti édesanyját, aki már évek óta nem ismeri meg; egy feleség megigazítja a párnát halott férje feje alatt, miközben segít a halottszállítónak átemelni a testet a hordágyra.

„Életünk értelmét nem vitákban, nem könyvekben vagy tantermekben, még csak nem is a templomban, a zsinagógában vagy a mecsetben találjuk meg, hanem a szeretetnek ezekben a gesztusaiban. Ha Isten, mint hisszük, szeretet, akkor annál jobban megismerjük őt, minél többet tudunk a szeretetről. A szeretet első iskolája – s általában az utolsó is – a család.”

„Nem kell teológiai kifejezésekkel beszélnünk Istenről; a halál küszöbén ilyen szavak szinte sohasem hangzanak el. Tanuljuk meg a haldoklóktól, hogy gyermekeinknek azzal beszélhetünk leghatékonyabban Istenről, ha odaadóan szeretjük egymást és szívből megbocsátunk – mint ahogy mindannyian vágyunk rá, hogy édesanyánk, édesapánk, gyermekeink szeressenek és megbocsássanak nekünk.”

Magyar Kurír




5 HIBA, AMIT A HALDOKLÓK LEGINKÁBB MEGBÁNTAK

 

ÉVEKEN ÁT DOLGOZTAM A HOSPICE SZOLGÁLATNÁL, PÁCIENSEIM AZOK VOLTAK, AKIK HAZAMENTEK A KÓRHÁZBÓL MEGHALNI. IGAZÁN KÜLÖNLEGES IDŐSZAKOT OSZTOTTUNK MEG EGYMÁSSAL: VELÜK VOLTAM AZ ÉLETÜK UTOLSÓ HÁROM-TIZENKÉT HETÉBEN. AZ EMBEREK NAGYOT TUDNAK FEJLŐDNI, AMIKOR SZEMBENÉZNEK A SAJÁT HALÁLUKKAL.

 
Megtanultam, hogy sose becsüljem alá senki fejlődési lehetőségeit. Néhány változás rendkívüli volt. Mindegyikük sokféle érzelmet tapasztalt meg, ahogy ez várható is: elutasítást, félelmet, haragot, megbánást, még több elutasítást és végül elfogadást. Minden egyes páciens végül megtalálta a békéjét, mielőtt továbbindult volna, mindegyikük.

Amikor arról kérdeztem őket, hogy van-e valami, amit megbántak, vagy van-e olyasmi, amit másként csináltak volna, hasonló témák merültek fel mindegyiküknél. Íme, az öt legtöbbször előforduló tévedés ezek közül:

1. Bárcsak lett volna bátorságom úgy élni az életem, hogy hű legyek önmagamhoz, nem úgy, ahogy mások elvárták tőlem!
Ez volt a legtöbbször előforduló vágy az összes közül. Amikor az emberek rájönnek, hogy az életüknek mindjárt vége és visszanéznek, könnyű meglátni, hogy mennyi álmuk maradt, amit nem váltottak valóra. A legtöbben az álmaik felét sem vették figyelembe és úgy kellett meghalniuk, hogy tudták: ez a saját döntéseik vagy épp döntésképtelenségük következménye.

Fontos, hogy igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani életed során. Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged tönkremegy, már késő. Az egészség szabadságot ad, amit kevesen értékelnek egész addig, amíg már nincs meg nekik.

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat!

Ezt mindegy egyes férfi páciensem mondta, akit ápoltam. Hiányzott nekik az, hogy lássák a gyerekeiket felnőni, fájlalták, hogy nem töltöttek elég időt a kedvesükkel. Néhány nő szintén bánta ezeket a dolgokat, de a nők főleg az idősebb generációból valók voltak, így a legtöbb női páciens nem volt családfenntartó.

Azzal, hogy leegyszerűsíted az életed és tudatos döntéseket hozol, elképzelhető, hogy nem kell akkora bevétel, mint amit gondolnál. És azzal, hogy több teret engedsz önmagadnak az életedben, boldogabbá válsz és nyitottabbá azokra az új lehetőségekre, amelyek jobban illenek az új életmódodhoz.

3. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy kifejezzem az érzelmeimet!
Sokan elnyomták az érzelmeiket azért, hogy elkerüljék a konfrontációt másokkal. Ennek eredményeképpen megelégedtek egy középszerű élettel és sosem váltak azokká, akikké válhattak volna. Sokan betegségeket teremtettek maguknak állandóvá vált keserűségükkel és neheztelésükkel, bosszankodásukkal.

Mások reakcióit nem tudjuk kontrollálni. Bár az emberek természetesen reagálni fognak arra, ha megváltozol és őszintén kezdesz kommunikálni, a végén mindez egy egészen új, egészségesebb szintre emeli a kapcsolataidat másokkal. Vagy ez történik, vagy az egészségtelen kapcsolódások eltűnnek az életedből. Akárhonnan nézzük, jól jársz, ha felvállalod önmagad.

4. Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal!

Gyakran nem ismerték fel a régi barátokkal való kapcsolattartás fontosságát és hasznát, amíg közel nem kerültek a halálukhoz és nem tudtuk mindig megtalálni a régi barátaikat. Sokan annyira elmerültek a saját életükben, hogy aranyat érő barátságokat hagytak elsikkadni az évek folyamán. Sokan bánták, hogy nem szántak elég időt és figyelmet a barátaikra. Mindenki hiányolta a barátait haldoklása során.

Gyakran előfordul elfoglalt életünk során, hogy elhanyagoljuk a barátságainkat. De amikor szembetalálod magad a közelgő halállal, az anyagias dolgok már nem számítanak. Az emberek el akarják ugyan rendezni a pénzügyeiket, ha lehetséges, de nem a pénz vagy a státusz a fontos számukra ilyenkor. Rendet akarnak tenni, hogy ezzel segítsék azokat, akiket szeretnek. Általában sajnos ilyenkor már túl betegek vagy fáradtak ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik.
A végén minden a szeretetről és az emberi kapcsolatokról szól. Mindössze ez marad az utolsó hetekben fontos, a szeretet és az emberi kapcsolatok.
5. Bárcsak engedtem volna magam boldogabbnak lenni!
Ez egy meglepően gyakori vágy. Sokan csak a halálos ágyukon jönnek rá, hogy a boldogság választás kérdése. Régi viselkedési mintákba és szokásokba ragadtak bele. Az ismerős dolgok kényelmes komfortja elárasztotta az érzelmeiket és az egész életüket. A változástól való félelem arra késztette őket, hogy szerepet játsszanak mások és önmaguk előtt is. Miközben legbelül arra vágytak, hogy végre egy jót kacagjanak és bohóckodjanak és vidámság legyen az életükben. A halálos ágyadon fekve egyáltalán nem gondolsz arra, hogy mások mit gondolhatnak rólad. Milyen csodálatos dolog újra képesnek lenni mosolyogni!

Az élet egy választás. Ez a TE életed. Válassz tudatosan, válassz bölcsen, válassz őszintén. Válaszd a boldogságot!
Fordította: Tamás Krisztina Tara - Hivatásos Múzsa

Ha úgy érzed, hogy még erőd teljében változtatni szeretnél az életedben és elakadtál, keress meg! Új nézőpontokat adok, együtt megtaláljuk az utat a mosollyal telibb életedhez .

Nem vagy egyedül!
http://egyensulyban.com/hivatasos-muzsa.html

Forrás: 
EmpowerNetwork

Képek:
taoty / FreeDigitalPhotos.net
Ambro / FreeDigitalPhotos.net


AMIKOR A LÉLEK ELHAGYJA A HOLTTESTET: A DELPASSE-EFFEKTUS



Az alábbiakban James Bedford és Walt Kensington nyomán ismertetjük a Delpasse-effektus lényegét. Az angol agykutató, Grey Walter a következő kísérletet végezte el. A kísérleti személynek - akinek ágybéli elektromos hullámait elektroencefalograf-készülék (EEG) rajzolta fel - azt a gyakori utasítást adta, kapcsoljon be egy tv-készüléket. Az EEG-készülék tanúsága szerint minden egyes bekapcsolás előtt áramlökés keletkezett a kísérleti személy agyában. Ezt az áramlökést Grey Walter készenléti hullámnak nevezte el.
Később megváltoztatta az utasítást. Az elektródákat közvetlenül a tv- készülékhez kötötte, és a készenléti hullámokat elektromos úton felerősítette. Ezek után a kísérleti személy pusztán azáltal is be tudta kapcsolni a tv-készüléket, ha csak azt gondolta, hogy be akarja kapcsolni. A készenléti hullám volt a „bekapcsolótényező".


A kísérlet ezen fázisához kapcsolódott Jean Jaques Delpasse, fizikus és kibernetikus, aki feltételezte, hogy a gyakori ismétlés emlékezetmolekulákat hoz létre az agyban, melyeknek a készenléti hullám képezi szilárd „alkatrészét". Az emlékezet anyagi természetű, emlékezetmolekulákból áll.


Ez a megállapítás nyilvánvalóan lehangoló. Ha ugyanis a személyiség, a tudat, a lélek csupán molekula, akkor a Nagy Semmi vár ránk.


Delpasse professzor számára fenti felismerése nem a belenyugvás alapja lett, sőt ellenkezőleg, kihívássá vált. Azt állította, ha a tudat, a szellem számára létezik túlvilág, ha halhatatlan, tehát ha levetvén anyagi köpenyét, a testet, energiastruktúraként megmarad, akkor egy bizonyos részét, mondjuk épp az emlékezetet ki lehet mutatni a halál után is.


Delpasse, Grey Walter kísérletei alapján talált bizonyítási módot, eljárást is. Csakhogy ehhez haldoklókra lett volna szüksége. Ez a feltétel óriási akadályokat gördített a bizonyítási eljárás elé. Haldoklókkal ugyanis nem lehet csak úgy kísérletezni!


S ekkor lépett közbe a véletlen. Delpasse találkozott William Jongh van Amsynck professzorral, a híres neurológussal.


Amsynck sokat foglalkozott az úgynevezett bio-feddbackkel. Magasvérnyomásos betegek számára olyan vérnyomásmérő készüléket szerkesztett, amely a nyomásváltozásokat akusztikilag is lereagálta. Ha emelkedett a vérnyomás, szörnyű, idegölő hangot, ha viszont süllyedt, kellemes haranghangot adott. így a páciensek rövid gyakorlás után képesek voltak vérnyomásukat befolyásolni pusztán azzal, hogy az egyik hangot szívesen, a másikat viszont undorral hallgatták.


Delpasse számára Amsynck betegei alkalmasak voltak elmélete bizonyítására, hiszen mindannyian magas vérnyomásban szenvedtek, s ez a betegség gyakran jár agyvérzéssel, illetőleg halállal.


Amsynck professzor hajlandó volt saját kísérletei mellé felvenni, alkalmazni a Grey Walter-kísérlet technikáját is. A betegek is hajlandók voltak, hiszen örömöt okozott nekik, hogy pusztán akaraterejükkel be tudják kapcsolni a szemben álló tv-készüléket.


Egy napon Amsynck klinikáján váratlanul súlyos agyvérzést kapott egy hatvanhét éves hipertóniás nőbeteg. Hogy agyi működését ellenőrizzék, EEG-készülékhez kötötték, ezenkívül a Grey Walter- kísérlet apparátusával is összekapcsolták.


Az azonnali intézkedések ellenére a betegnél fokozatos agynyomás- növekedés jelei mutatkoztak, mely nyomásnövekedés végül is az agyműködés megszűnéséhez vezetett. Az encefalografon megjelentek a jellegzetes nullahullámok, melyek az agyi áramok kialvását, megszűnését jelezték.


Delpasse-effektus
Halála előtt hosszú ideig kómában feküdt a beteg, tehát már nagyon régóta nem volt képes tudatosan és akaratlagosan készenléti hullámokat létrehozni, gerjeszteni. Ennek ellenére a végleges agyhalál szimptómáinak megjelenése után a Grey Walter-készüléken megjelent a bekapcsolási szignál.


Ezt a bekapcsolási szignált, felvillanást, amely a végleges halál küszöbén annak ellenére jelenik meg, hogy már nem létezhetik készenléti hullám, Delpasse-effektusnak nevezzük.


Ez az effektus azt jelenti, hogy az emberi szellem, egy eddig ismeretlen energia hátán, illetve segítségével, a halál pillanatában elhagyja a testet.


(Hernádi Gyula, Lélekvándorlás című könyvéből)


Forrás:
, fényportál


A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK LEHETSÉGES PARAPSZICHOLÓGIAI ANALÓGIÁI



A nemzetközi tudományos parapszichológiai kísérletek, illetve a saját idevágó megfigyelések alapján a HKÉ különbözô fázisaiban tapasztalt tudati észleletek analógiába hozhatók a pszi képességek több típusával. Írásomban három főbb élménykörrel foglalkozom, ezek: A testelhagyás élménye, a HKÉ alatt fellépő telepatikus észleletek, a panorámatudat élménye.
A halálközeli élmények (HKÉ) magyarázatai között található természetfeletti megközelítés ma már nem feltétlenül a misztikum területére sorolandó. A parapszichológia jelenlegi kutatási eredményei a HKÉ legtöbb stációjára logikailag is bizonyítható vagy valószínűsíthető magyarázatot kínálnak. A természetfeletti jelenség fogalma ugyanis leírható a jelenlegi fizikai ismeretek szerint nem magyarázható, ám valamiképpen észlelhetô jelenség definíciójával is. Az élmények esetenként merôben szubjektív volta - például a halott rokonokkal való találkozás - természetesen nehezíti az objektív megítélést, azonban a HKÉ-nek vannak olyan elemei is, amelyek kísérletileg megfigyelhetôk.


A legmegragadhatóbb rész a testelhagyás, vagyis a testenkívüliség tapasztalata. Ennek a jelenségnek a verifikálása, illetve a tudományos köztudatba vitele egyébként alapvetôen változtathatná meg a test és tudat kapcsolatáról vallott eddigi nézeteinket. Ebben az esetben nem másról van szó, mint arról, hogy a klinikai halál állapotában - az életműködések igazolható hiányában is - észlelni képes a tudat, mégpedig az ismert észlelési állapotokon messze túlmutató módon. Ennek részletes vizsgálatához tekintsük át a testenkívüli élmény egy tipikus példáját:


A műtôben eszméletlen állapotban lévô beteg egyszer csak magához tér, és tisztán hallja, hogy halottnak, de legalábbis klinikai halottnak nyilvánítják az orvosok. Mindeközben abban a furcsa helyzetben találja magát, mintha az újraélesztésére irányuló kísérleteket és a műtőt valahonnan a plafon közelébôl szemlélné. Mindent pontosan lát, mindent tisztán hall, sôt az emberek ki nem mondott gondolatait is észleli, amikor viszont kommunikálni kíván, például az orvosával, rájön, hogy ôt nem látja és nem hallja senki. Érthetô módon rájön arra is, hogy Ô nem azonos azzal a testtel, aki a műtôasztalon fekszik, illetve arra, hogy jelenlegi testetlen formájában képes átkelni szilárd tárgyakon, falakon is. Így, és azzal a képességgel, hogy gondolataival, vágyaival választja meg tartózkodási helyét, távoli helyeken, például vidéki rokonainál is azonnal képes megjelenni. A testenkívüliség fantasztikus élményét aztán továbbiak követik, azok ismertetése elôtt azonban térjünk vissza az eddigiek parapszichológiai magyarázatának kísérletéhez.


A pszi-képességek - telepátia, távolbalátás, jövôérzékelés, illetve pszichokinézis - ismeretében kijelenthetjük, hogy a tudat, legalábbis bizonyos működéseit tekintve, nem lokális jelenség. Ez azt jelenti, hogy nemcsak itt és most, vagyis érzékszervi és testi környezetünkben észlelünk és hatunk az anyagi világban, hanem a pszi útján elméletileg bárhol és bármikor. Ezek, a laboratóriumban csupán statisztikusan kimutatható marginális hatások, többek között, az érzékszervi ingerek csillapításával (például meditáció) fokozhatók. Elképzelhetô, hogy szóban és gondolatban megfogalmazódó tudatunk a pszi-észleléseket tulajdonképpen egy érzékszervi blokád folytán képtelen közvetlenül átélni, így azok a tudatalatti és tudattalan cselekvésekben kényszerülnek megnyilvánulni. Ezeknek a képességeknek a halálközeli élményekben tapasztalt kiteljesedését - ebben a felfogásban - a tudat testi határok és hatások közül való kilépése is eredményezheti. Az említett testelhagyási jelenség azért is figyelemre méltó, mert a HKÉ élményei közül a leginkább bizonyítható.


Az ebben az állapotban szerzett észleletek gyakran több helyiséggel odébb zajló szimultán események pontos leírását jelentik, kiegészülve esetenként olyan információkkal, amelyek csak telepatikus úton szerezhetôk meg. A HKÉ másik parapszichológiailag lényeges eleme az úgynevezett életfilm-áttekintés, amelyben az élményt átélôk egyfajta idôntúli panorámatudattal rendelkeznek. Ilyenkor mintegy lepereg elôttük az életük, amely kifejezés azért helytelen, mert életük pillanatai ebben az áttekintésben egyidejűleg vannak jelen. Az élmény utólagos felidézésében az elfelejtettnek hitt, akár kora gyerekkori emlékek olyan sűrűségben és részletességgel tárulnak fel, ami nem magyarázható a klinikai halál vagy egy esetleg csak egy-két másodperces zuhanás rendelkezésre álló idôtartamával. Ismerve a tudat idôbeli kötetlenségét - például jövôérzékelés és hipnotikus regressziók - valószínűnek tűnik, hogy ebben az esetben inkább egy tudati idôsíkváltás történik. A HKÉ átélôinek beszámolóiban egyébként is olyan fokú hasonlóság tapasztalható - erre figyelt fel Moody is -, ami már önmagában is rendkívüli jelenség, ugyanakkor egy egybehangzó új világszemléletet sugall. Itt nemcsak a halálfélelemtôl való megszabadulásra vagy az élet felfokozott tiszteletére gondolok, hanem egyfajta transzcendens ok- és sorsszerűség megjelenésére az átélôk gondolkodásában.


A spirituális felfogású paratudományok a vallásokkal egybehangzóan egy nagyobb tudati egész részeként kezelik életünket, ahol a cselekvések egy karmikus oksági rendszer kollektív szempontjai szerint ítélhetôk meg. A mérlegre tétel, vagyis a megmérettetés a halálkor, szinte minden kultúrában valamilyen formában megjelenik. A jelenlegi parapszichológiai elméletek szerint ez részint az idôn kívüli tudatállapot nagyobb összefüggéslátó képességébôl adódik, részint pedig egy kollektív tudati rendszerbe való visszatéréskor, az annak erkölcsi értékeihez való viszonyulásból.


Mindezen feltételezések természetesen arra az alapfeltevésre épülnek, ami szerint elképzelhetô a tudatnak olyan túlélô formája, amely nem kötôdik elválaszthatatlanul a testi folyamatokhoz, nem terméke vagy függvénye annak.


A Walker-féle parapszichológiai hipotézis az agyat már csak a tudattal csupán kölcsönhatásban lévô fiziológiai rendszernek tekinti, Lund elmélete pedig egyenesen a testet tekinti úgy, mint ami a tudat mezôjébe van beleágyazva.


A túlvilág létérôl szerzett információink érthetôen igen közvetettek, hiszen a klinikai halálból visszatértek végsô soron élô emberként számolnak be különös tapasztalataikról, csakúgy, ahogyan a biológiailag is halott lelkek tolmácsolói, a médiumok is élô emberek. Tudnunk kell azonban, hogy a halál feltételezett tudatállapotával sok más tudatállapot is analóg lehet. A tibeti buddhizmus hajszálpontos leírásai a halálközeli élményekrôl arra engednek következtetni, hogy szerzôiknek - közismerten magasrendű szellemi gyakorlataikkal - bejárásuk volt a halál elôcsarnokába, és nem biztos, hogy csak odáig jutottak.


Az álmok, a látomások, a művészet kifejezôeszközei mind azt sejtetik, hogy a legnagyobb titok és talány, amely az embereket jobbára gyógyíthatatlan rettegésben tartja, végsô soron nem is titok, hiszen a lényeget évezredek óta tudhatjuk róla. A vallások, a hagyományok utat és irányt mutathatnak nemcsak az emberi hitvilágok, de az intuitív és modern tudományos ismeretek szintéziséhez is, feladatot adva és jelentve a mai kor keresô emberének.


Paulinyi Tamás


Forrás:
,fényportál


Halálközeli élmény - ÚJ látásmód 


1991,- ben egy műtét kapcsán halálközeli állapotba kerültem. Ez a megélés feltárta előttem azt, hogy a halál után is van élet, és megváltoztatta erről a kérdésről alkotott véleményemet. Ebben az állapotban tapasztaltam meg először egy másfajta létformát, amely felejthetetlen élmény volt számomra.
Itt találkoztam először a testen kívüliség élményével. A mindent átölelő határtalan szeretet, békesség, a mindent magába foglaló és átjáró, öntudatra ébresztő fénnyel, és ebben jelenlevő Fénylényekkel,- akik ma is jelentős hatással vannak életemre. Az orvosoknak hosszú percekig tartott "visszahozni" abból a világból.
Eléggé kétségbe voltak esve, nem tudták mi történhetett velem. Ennek ellenére mikor az egyik orvos megkérdezte, hogy hol jártam és mit láttam, a tőlem kapott válasszal nem igazán elégedett meg, csak sejtelmesen nézett rám, és tagadóan rázta meg a fejét.
Nem hitték nekem el nekem, hogy egy csodálatos helyen jártam, ott, ahol béke, nyugalom és végtelen Szeretet uralkodik. Mindezt azzal magyarázták, hogy biztos a kelleténél több altatószert adtak be, és ezt az egész élményt ennek a hatásának tulajdonították. Ez az élmény jelentős hatással volt az életemre, és teljesen megváltozott hatására az életszemléletem. Az élet megmagyarázhatatlan helyzeteket és eseményeket teremt, amelyeket akkor magunk sem tudunk értelmezni, csak évek távlatából visszanézve jövünk rá, milyen felismeréshez vezetett. Itt, ezen a ponton vett életem új irányt, és fordultam a látható világból a láthatatlan felé.
Az évek során folyamatosan tapasztaltam és kerestem az utam, amely elvezet a megvalósuláshoz.
A kilencvenes évek legelején történt mindez, akkoriban még nem volt ilyen „nagy divat” az ezotéria.
Az emberek többsége nem volt ennyire nyitott a természetfeletti dolgokra. Csekély volt a kínálat a különböző könyveket és tanfolyamokat illetően. Sok időt töltöttem különböző folyóiratok, könyvek olvasásával, és kitartóan kerestem továbbra is a megfoghatatlant, amit az utam részének tartottam.
Évek teltek el így, és én egy kezdődő porckorong sérvtől szenvedtem már hónapok óta, ami nyomta a lábamban kilépő ideget. Semmilyen alternatív, és orvosi gyógymód nem hozta meg a végleges gyógyulást. Szörnyű fájdalmakat éltem át, ami a munkámban is akadályozott. Abban az időben még női fodrászként dolgoztam, és több esetben csak úgy tudtam dolgozni, hogy a fájós lábamat hajszárítás közben egy széken pihentettem.A véletlenekben nem hiszek, azt mondják a véletlenek mögött Isten mosolyogva áll, nos ezek a véletlenek nekem kedveztek.
Ebben az időszakban költözött a lépcsőházunkba egy orvos, aki többféle gyógymóddal is foglalkozott. Többek közt említést tett, hogy milyen nagy hasznát venném és talán végleges gyógyulást is hozna, ha elvégeznék egy agykontroll tanfolyamot.
Elmondta mi a jelentése, hogy működik. Tetszett a dolog, utána néztem a lehetőségeknek. Szerencsém volt, mert a tanfolyam pár hét múlva kezdődött, egy közeli városban. Két teljes hétvégét vett igénybe a tanfolyam.
Hatására rövid időn belül megváltozott az életről alkotott felfogásom, más lett általa a gondolkodásmódom. Próbáltam a pozitív dolgokat meglátni egy történésben, és ezáltal leginkább a pozitív állítások kerültek előtérbe életemben. A tanfolyam után hónapokig kitartóan „programoztam”a gyógyulást.
Elképzeltem, hogy újra egészséges lesz gerincem, felszívódik a kitüremkedett sérv, és nem nyomja már a lábamban kilépő ideget, és azt, hogy végleg elmúlnak a fájdalmaim. Rövid időn belül jelentős változást értem el. Mivel ez volt az első sikerélményem, így nagy lendülettel folytattam tovább az utam ebben az irányban.
Az agykontroll tanfolyamot minden embernek szívből ajánlom. Főleg annak, aki erre az útra lép, szerencsés, ha itt fekteti le az alapokat.
A továbbiakban, folyamatosan végeztem el különböző jellegű tanfolyamokat. Ittam a tudást, a megtapasztalás érzését, amellyel ebbe az új világba kaptam betekintést. De amíg hitünkben nem erősödünk meg, a racionális világ próbál eltávolítani a céltól, és arról az útról amelyre léptünk. Próbál meggyőzni, hogy az a helyes, ha úgy gondolkodsz mint a többi ember. És ha még gyenge vagy hitedben, lehet, hogy kétkedővé válsz. Azon kezdesz el dolgozni, hogy felismerd, - melyik út számodra a helyes, az üdvözítő. Az én következő állomásom, egy reiki tanfolyam volt. Ennek a tanfolyamnak a hatására gyökeresen más lett Istenről alkotott fogalmam és képem.

 „Az ember akkor tölti be az igaz küldetését a Földön, ha felismeri magában az Istent, és másokat Istenként tisztel.”
Mivel gyermekkoromban nem részesültem vallásos neveltetésben, így nem volt egy kialakult Isten képem.
Reiki mesteremnek köszönhetően, a tanfolyam kapcsán felismertem, hogy Isten mindenhol, mindenben jelen van.
Hiszen az Ő keze nyomát csodálhatjuk meg minden teremtett lényben, önmagunkban is. Mindegy, hogy hol találjuk meg Őt, - egy napfelkeltében, a lenyugvó nap sugarában, a természet lágy ölében, gyermekünk mosolyában, társunk ölelésében, - a lényeg, hogy megtaláljuk, és tudjuk, hogy életünk minden pillanatában velünk van. Ha igazán meg akarod találni Istent, rá kell jönnöd, hogy az út a szívedbe vezet, és szíved szeretetében, békéjében tudsz leginkább egyesülni vele. Isten határtalan szeretetével végtelenül átölel minket, és ha őszintén keressük Őt, segít megtalálni a hozzá vezető utat.
Az én hozzá vezető utam, egy Angyaltanfolyamra vezetett.
A tanfolyamon egy olyan beavatást kaptam, ami számomra maga volt a csoda.
A mester két személyt választott ki beavatandónak, az egyik én voltam.
Megkért hogy lazuljak el, csukjam be a szemem. Figyelmemet próbáljam befelé fordítani. Először vegyes érzések jártak át, izgatottá váltam. Valójában nem tudtam mit kellene éreznem, pár másodpercig semmit sem éreztem. Viszont egy kis idő elteltével hirtelen egész lényemet betöltötte egy határtalan szeretetérzés, amely nyugalommal párosult és lelkem legmélyéig hatolt.
Belső látással különböző színű és alakú fényeket láttam pulzálni, hol kisebb, hol nagyobb formában, betöltve határtalan szeretetükkel.
Annyira megható volt az érzés, annyira ismerős és fájdalmas a felismerés, hogy újra érzem az Angyalok jelenlétét. Átöleltek feltétel nélküli szeretetükkel, és bizonyságot adtak jelenlétükről.
Az öröm a hála érzésével párosult bennem, és zokogásban tört fel belőlem.
A tanfolyam után és a nap hátralévő részében is megmaradt ez a jóleső érzés, nyugalommal, melegséggel járta át a szívemet. Éreztem, hogy újra kaptam egy megerősítést, és ettől végtelen boldog voltam,- szárnyaltam.
Hazatérve boldogan meséltem el a családomnak a velem történt eseményeket, majd másnap a fodrászüzletemben is a vendégeimnek.
Eleinte furcsán néztek rám, nem igazán tudták hová tenni azt a változást amelyen rövid időn belül keresztül mentem.
Aki erre az útra tér, ami számára annyira szép és egyben ismeretlennek tűnik először, meg szeretné osztani az átélt élményeit másokkal is. Megpróbálja rávezetni a körülötte élő embereket, hogy a fizikai léten túl van egy másik valóság.
Ez a valóság, attól hogy nem mindenki látja a lelki szemével, - létezik, és a részünket képezi. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy ez a valóság mit is adhat a számunkra, ha megmerünk nyílni előtte. Sok időbe telt mire saját tapasztalatomon keresztül rájöttem, hogy nem mindenki nyitott a természetfeletti világra.
A kilencvenes évek végén, a könyvesboltok polcai nem roskadoztak ilyen mennyiségben az Angyalos könyvektől.
Talán ennek az lehet az oka, hogy: - az Angyaltörténelem szerint, három korszakra oszthatjuk az Angyalok jelenlétét a Földön.
A jelenlegi korunkban az Angyalok jelenlétének a harmadik hullámát éljük. Az első hullám, - a Bibliai időkre datálódik, amikor többnyire csak alkalmanként jelentek meg, túlnyomórészt prófétáknak, pátriárkáknak.
A második hullám, - a középkor idején volt, és itt főleg szenteknek és látóknak jelentek meg.
A harmadik hullám, - a tizennyolc- tizenkilencedik században kezdődött. Ebben az időben megjelentek költőknek, művészeknek, bármilyen foglalkozású embereknek, akik nyitottak voltak az irányukban. Mindig is voltak Angyalok, minden időben, de most ebben a különösen nehéz időszakban, még közelebb húzódtak a Földhöz, és többen vannak, mint valaha. Azért jöttek, hogy bátorítsanak minket, és segítsenek a felemelkedés felé vezető utunkon. Fokozott jelenlétüket érezhetjük, hiszen egyre több filmben, és regényben, ábrázolásban lopják be magukat a szívünkbe.
Irányt mutatnak, készek rá, hogy megérkezzenek életünkbe, és ha kérjük, a segítségünkre legyenek.

Az Angyalok különböző irányultságú tanfolyamra vezettek el, az itt hallottakat már a saját szűrőmön keresztül engedtem be és fogadtam el.
Abban az időben, az egyik tanfolyam különösen felkeltette az érdeklődésemet, azonos szemléletet képviseltünk. A legelső alkalommal már az első tíz perc után úgy éreztem,- hazaérkeztem. Nagy hatással volt rám a magyarság értékeinek felvállalása, és az az értékrend, hogy nem kell szégyellnünk magyarságunkat, hanem méltón lehetünk büszkék rá. A magyarság tudat már akkor is mélyen bennem élt, és az előadások hatására egyre jobban felszínre került. Sokféle gyógyítási technikát sajátítottam itt el, de legjobban az ősi gyógymódok, technikák tetszettek.
Ahogy telt az idő, érzékelésem folyamatosan erősödött.
Látni ugyan még nem láttam a körülöttem lévő szellemvilág lényeit, de az energiájukat fokozottan éreztem.
Főleg az éjszakák töltöttek el félelemmel, mikor tisztán éreztem körülöttem a jelenlétüket, de látni nem láttam őket.
Ebből kifolyólag sokszor nem tudtam aludni, volt időm gondolkodni.
Egyre jobban felszínre került bennem az a meggyőződés, hogy a jelenlegi világban az emberek jelentős többsége elvesztette természetes érzékelését és Istenbe vetett hitét, ősi tudását, és nem utolsósorban szertartásait.
Egyre távolabb kerül a természetestől, és ez által egyre messzebb az Istenitől. Kihalófélben vannak az ősi gyógyítási technikák, az ősi szertartások és rítusok, ahol az emberek még Isten közelében éltek és mindennapjaikba is behelyezték Őt.
Ahol a mesék, a mítoszok, szájról, szájra terjedtek, és az idős embernek meg volt a becsülete, tisztelete.
Mivel ő már élete útján jelentős tapasztalatokra tett szert, így azt át tudta adni azt a követő nemzedéknek. Ezáltal kialakult egy olyan ősi közeg, aki Istenbe vetett hittel és tudattal élte mindennapjait, és ezen keresztül megélt tapasztalatait feltárta és beavatta a rend szerinti követőknek.
A mai emberre ez nem jellemző. Egyre jobban eltávolodott a természetes közegétől, és a belső énjétől! Nem igazán hallgat a megérzéseire, a belső hangra, amely segítőként jelentkezik nála, és általában a legkevésbé bízik meg önmagában. 

Ebben a mai világban kevés szó esik arról, hogy milyen érzések, lelki folyamatok játszódnak bennünk.
Egyszerűbb elterelni magunkról a figyelmet, hogy ne szembesüljünk saját hiányosságainkkal, és inkább a másik ember felé fordítani figyelmünket. Vele foglalkozni, ítélkezni felette, ahelyett, hogy a saját házunk táján söprögetnénk.
Az ember akarva, akaratlanul is meg akar felelni a körülötte lévő világnak és a kihívásoknak. Ezzel együtt jár, hogy nem saját magukat mutatják, hanem mindenkinek más- mást,- azt az arcukat mutatják, amit elvárnak tőlük.
Talán már azt sem tudják mélyen legbelül, hogy kik is ők valójában.
Azt is elfelejtették, hogy egy csiszolatlan gyémántként jöttünk a világra.
Csak aztán az évek során megélt fájdalmak, a megpróbáltatások, félelem, és a másokkal való azonosulás következtében, ezt a gyémántot egy vastag védőburok fedte el. Azonosulunk vele és elhiszzük, hogy ezek vagyunk.
El kell jutnunk odáig, hogy felismerjük ez nem így van, és szép lassan letisztogatni a ránk rakódott és felvett piszkot. Feltárni és megismerni saját lelkünk nagyságát.
Ez nem megy másképp, csak kemény önismerettel. Ami nem igazán tartozik a legkellemesebb dolgok közé, mert közben saját hiányosságainkkal is szembe kell néznünk. Valójában, ez egy nagyon nehéz belső munka eredménye. Útközben egyre jobban megismerjük saját magunkat, és ez által közelebb kerülünk az Isteni Önvalónkhoz.
Megértjük, hogy különböző eseményekre miért és hogyan reagálunk, és ha nem tetszik, megpróbálunk változtatni rajta. Ha elég kitartóak vagyunk, és közben nem tudnak eltéríteni az útról, végül célba érünk. Rátalálunk saját igazi nagyságunkra, az Isteni mivoltunkra, a mélyen megbúvó csiszolatlan gyémántunkra, aki valójában mi vagyunk.
Különböző irányultságú tanfolyamok elvégzése után
2001 augusztusában jelentkeztem a budaőrsi parapszichológiai Akadémiára, amit sikeresen elvégeztem.
Az Akadémián nagyon sok érdekes témába kaptunk betekintést, és választhattunk, hogy vizsgát követően melyik gyógyítási területtel foglalkozunk.
Engem továbbra is a regresszió, az életutazás, más néven belső utazás, érdekelt a legjobban. Így hát a későbbiekben a gyógyítás során ezzel kezdtem el foglalkozni, amihez aztán kapcsolódott a spirituális gyógyításban jelenlévő csakra,- auratisztítás és harmonizálás, és egyéb kiegészítő technikák.
Azóta is parapszichológusként gyógyítással foglalkozom.

http://lendvaykati2.gportal.hu


HALÁLKÖZELI ÉLMÉNY – MELLEN THOMAS BENEDICT-TŐL



Szerzô:
TUDATBÁZIS
– 2011. december 1. csütörtökKategória, címke: LEGFRISSEBBTUDATOSSÁGVÁLTOZÁS
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás m…ögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat tanult a reinkarnációról is.
Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művében. A következő idézet részleteket tartalmaz a könyvből.
1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek. Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!” A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
Ó, édes Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Szelf, szeretem az életemet!”
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyaráni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel. Minden a nagyszerű Szelf. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kiszúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent. Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.
forrás: netes körlevél Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates
A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader)

http://tudatbazis.hu

MÉG EGY MAGYARÁZAT A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEKRE


 


A halálközeli élményekről rengeteg beszámoló, vizsgálat és kutatási eredmény áll rendelkezésre, de még mindig nincs olyan elmélet, amelyet minden kutató elfogadna azok magyarázataként. A halálközeli élmények nemcsak a klinikai halál állapotában jelentkeznek - kiválthatják őket egyes műtéti altatószerek, bizonyos kábítószerek, de megtapasztalhatók akár meditációban is.
Forrás: AFP

 
A klinikai halál állapotából visszatért emberek gyakran számolnak olyan érzésekről, hogy kiléptek a testükből, békesség öntötte el őket, egy sötét alagúton haladtak keresztül, amelynek végén fényesség várta őket. A jelenség biológiai háttere egyelőre nem ismert, pedig már számos elmélet született. A legújabb: német kutatók úgy vélik, hogy a halálközeli élmények kialakulásában jelentős szerepe lehet egy ingerületátvivő anyagnak, a szerotoninnak, mely többek között a hangulatszabályozással áll kapcsolatban - írja a New Scientist.
Alexander Wutzler kutatócsoportja a berlini Charité Orvosi Egyetemen ezt a feltevést állatkísérlettel tesztelte. Patkányoknál túladagolták az altatót, és úgy találták, hogy mire az állatok elpusztultak, agyukban háromszorosára nőtt a szerotonin szintje. Wutzler véleménye szerint a klinikai halál állapotában ugyanez történhet az emberi agyban is, és a megemelkedett szerotoninszint állhat a halálközeli élmények hátterében.
"Korábban nem vizsgálták ezt a kérdést, de megítélésem szerint az eredmény klinikai jelentősége nem túl nagy. A szerotonin rendkívül sok élettani folyamatban vesz részt, például az alvás és az ébrenlét, a hangulat, az étvágy vagy a szexualitás szabályozásában. Semmi meglepő nincs abban, hogy szerepet játszik egy olyan bonyolult folyamatban is, mint a halál. Ami a halálközeli élmények során az agyban történik, azt minden bizonnyal igen sok ingerületátvivő anyag együttesen idézi elő" - kommentálta az [origo]-nak a kutatás eredményét dr. Pilling János pszichiáter, a SOTE Magatartástudományi Intézetének tanára, akinek egyik kutatási területe a halálközeli élmény.
A pszichiáter úgy látja, a berlini kutatócsoport ezzel a kísérlettel csupán annyit mutatott ki, hogy az altatószer túladagolásának hatására megnő az agyban a szerotonin mennyisége, azt viszont nem bizonyították, hogy a szerotonin szerepet játszik a halálközeli élményekben. "Bizonyos vagyok abban, hogy szerepet játszik, de ez a kísérlet nem támasztja alá ezt a feltevést" - mondja.
Nincs egységes elmélet a halálközeli élmények biológiai hátteréről
A halálközeli élményekről rengeteg vizsgálat és kutatási eredmény áll rendelkezésre, újabb és újabb apró mozaikdarabkák kerülnek elő, de nincs olyan elmélet, amelyet minden kutató elfogadna - mondja Pilling.
Egy időben igen elterjedt volt az az elgondolás, hogy a halálközeli élmények oka az agy oxigénhiánya. "Ennek kísérleti alátámasztásaként önként jelentkezőkkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőelegyet lélegeztettek be, és ezzel sikerült a halálközeli élmény egyes elemeit előidézni. Másokat viszont nem. A vizsgálatban részt vevők közül senki nem élt át például testenkívüliséget, ami a halálközeli élmény egyik gyakori összetevője. Továbbá valamennyien rendkívül álmosnak, kábultnak, tompának érezték magukat. Ezzel szemben a halálközeli élményt átélők valamennyien azt állítják, hogy kristálytiszta volt az érzékelésük, gondolkodásuk, tudatuk. Van egy másik probléma is ezzel az elmélettel, gyakran élnek át emberek halálközeli élményeket olyan helyzetben is, amikor bizonyíthatóan nincsenek oxigénszegény állapotban, például műtétek során. Ezeket az ellentmondásokat azzal lehet feloldani, hogy a halálközeli élménynek sokféle elindító tényezője lehet, viszont a folyamat nem fog lejátszódni, ha később újabb tényezők nem kapcsolódnak be" - mondja a pszichiáter.
A halántéklebenyben keletkezhetnek az élmények
Az 1990-es években született az az elképzelés, hogy az endopszichozin nevű molekula (polipeptid) jelentős szerepet játszik a halálközeli élményekben. Az elmélet szerint az endopszichozin az oxigénhiány hatására szabadul fel az agyban, és az a feladata, hogy megakadályozza az agykárosodást, ugyanakkor ingerli azokat a területeket, ahol megkötődik.
Forrás: AFP
"Ma már inkább úgy gondoljuk, az oxigénhiány csupán az egyike azoknak a tényezőknek, amelyek elindíthatják az endopszichozin felszabadulását. Az eredeti elképzelés egyébként egy véletlen felismerésnek köszönhető. Egy műtéti altatószer, a huszadik század közepén szintetizált ketaminhatására sokan élnek át halálközeli élményeket a nélkül, hogy klinikai halálban vagy oxigénhiányos állapotban lennének. Így elkezdték kutatni, hogy a ketamin miként válthatja ki ezt a hatást. A válasz az, hogy van az agyban egy ingerületátvivő anyag, az endopszichozin, melynek szerkezete rendkívül hasonlít a ketaminéhoz, így a ketamin egyszerűen becsapja az endopszichozin receptorát, és elindít bizonyos folyamatokat" - mondja Pilling.
Ez után a kutatók azt kezdték vizsgálni, hogy hol kötődik meg a ketamin, és azt találták, hogy jelentős részben a halántéklebenyben. "Ez az agyterület már azóta gyanús volt a halálközeli élmény kutatóinak, hogy agyműtétek során véletlenül kiderült: az ingerlésével előidézhető a testenkívüliség élménye. Úgy tűnik, a halálközeli élmény összetevőinek jelentős része a halántéklebenyben keletkezik, például az életút áttekintése is, mivel a halántéklebeny tárolja az emlékképek nagy részét. A halálközeli élmény más összetevői, például az eksztatikus boldogság érzése a limbikus rendszerhez kapcsolódik, ami az agy ősi területe, és nagy szerepe van az érzelmek szabályozásában. Többek között itt is vannak olyan receptorok, amelyek megkötik a ketamint és az endopszichozint" - mondja a pszichiáter.
A halálközeli élmények kutatása három megközelítésből (természettudományos, pszichés és spirituális) történhet, ma már egyre több kutató úgy véli, hogy a jelenséget komplexen érdemes vizsgálni.
A halálközeli élmény elemei
"A halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége" - sorolja fel a halálközeli élmény leggyakoribb összetevőit egy régebbi cikkében dr. Pilling János pszichiáter.
A halálközeli élmények nemcsak a klinikai halál állapotában élhetők át, hanem kiválthatják őket egyes műtéti altatószerek, bizonyos kábítószerek, előidézheti őket a veszélyhelyzet észlelése, de megtapasztalhatók akár meditációban is.


forrás: www.origo.hu


A TIBETI HALOTTASKÖNYV ÚTMUTATÁST AD


kalacsakraA léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik a tibeti Halottaskönyv. A könyv tartalmát a régi nemzedékek szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az a szövegváltozat, amely nálunk is ismert, a VIII. századból való, így tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. A szövegfelolvasásnak két feladatot kellett betöltenie: a haldoklót kellett segíteni, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik és a haldoklóval meg kell szerettetni az új tartózkodási helyét, hogy kedvet kapjon az ottmaradásra, ne tartsa õt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez, megszabaduljon minden testi igénytõl. 

A Halottaskönyv leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akiket a klinikai halál állapotából felélesztettek. A tibeti leírás szerint amikor az ember lelke megszabadul a testtõl akkor kis idõ múlva „elájul”, azután huzatba (sodrásba) kerül, majd egy szûk völgykatlanba érkezik, amelyben öntudata tovább él. Ott rémes és kellemetlen zúgást és zörejeket hall, önmagát és környezetét szürke, felhõszerû megvilágításban látja. Csodálkozik is, hogy a testén kívül van, látja és hallja rokonait és barátait, akik teste mellett síránkoznak és elõkészítik a temetésre. Hiába próbálkozik velük beszélni, õt nem láthatják és nem hallhatják. Még nem tudja, hogy már meghalt, ezért eléggé zavarodott.
Késõbb rádöbben arra, hogy meghalt, de nem tudja, hogy hová menjen, mit csináljon. Ezért nagy bánat fogja el és kétségbeesik helyzete miatt. Egy darabig azon a helyen tartózkodik, ahol testi életében volt. Akkor észre veszi, hogy még mindig testben van, de ez már az õ sugárteste, amely nem anyag. Képes a legkisebb akadály nélkül is átmenni falakon, sziklákon, hegyeken. A helyváltoztatás egy pillanat alatt történik, mert ahová menni akar, azonnal ott is van.
Gondolatai világosak, értelme kifinomult, jobban kitárult az isteni dolgok iránt. Földi életében lehetett vak, süket, korcs, itt azonban csodálatosan erõs. A sugártest minden érzékszerve rendelkezik földi életének minden képességével, sõt azokat fel is múlja. Ugyanakkor más lényeket is megismer ebben a „testi” formában. A Halottaskönyv részleteit felolvasók ekkor azt tanácsolják az elhunytnak, hogy amikor a fényhez közeledik, közölje, hogy szeretettel van mások iránt és együtt érez másokkal. Ekkor tükörszerûen egész életét felvillantják neki, a jó és a rossz tetteket egyaránt. Ebben az állapotban nincs semmiféle hamis kép, mert földi életérõl nem lehet hazudni. 

A polihisztor a túlvilágon is járt volna?
Emmanuel Swedenborg a XVII. században élt Stockholmban. Korának híres hadmérnöke és polihisztora volt, a természettudományok különbözõ területein dolgozott. Kezdetben az anatómia, a fizológia és a pszichológia problémáival kapcsolatban írt könyveket, életének késõbbi szakaszában viszont olyasmikrõl írt, hogy kapcsolatban áll a túlvilági szellemi lényekkel. Munkáiban hemzsegnek az eleven történetek, amelyekben a halál utáni életet mutatja be. Ezekkel az írásokkal is lehet végezni összehasonlításokat az õ szellemtani tapasztalatai és a halál közelébõl visszatért mai emberek vallomásai között.

Érdekes a leírása az emberi testrõl a vérkeringés és a légzés megszûnése után. „Az ember még sokáig nem hal meg” – írja – „hanem csak elválik a testétõl, amelyre a földi világban szüksége volt. Amikor az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy egy másikba.” A halál beállta utáni események közül néhányat Swedenborg saját maga is megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott. „Az összes érzékszervem mûködése megállt, amikor a halál állapotának a közelébe kerültem. Mégis megmaradt a bensõ életem és gondolkodásom, fefoghattam és visszaemlékezhettem azokra a dolgokra, amelyek ott történtek velem, és hogyan történtek meg azoknál, akik a halálból újraéledtek. Különösen arra emlékszem, milyen volt az, amikor a lelkem kiszakadt, kirántódott a testembõl.”

A lélek nyelve mindenki számára érthetõ
A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. A lelkek közötti érintkezés nem földi, emberi módon megy végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Minden ember erre a mindenki által érthetõ nyelvre változtatja beszédét, amely tulajdonképpen a saját lelkének a nyelve. Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Ennek ellenére mások, akik a közelben vannak nem érthetik meg ezt a beszédet, csak az hallja, aki felé irányulnak a szavak. Ez azért van így, mert az Glossary Link 
angyal vagy a Glossary Link szellembeszéde elsõsorban az ember gondolataiba hatol be.

A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és az idõnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben. A léleknek minden képessége magas tökélyre emelkedik, így a gondolkodás, a tapasztalás és a felfogás is. A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe. Ha valkaiknek a lelke elvált a világtól, barátai és ismerõsei azonnal elébe mennek, örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá. Elmúlt életének minden részletére emlékezik és lehetetlenség bármit is eltitkolni. A legkisebb gyerekkortól a legöregebb koráig minden dologra emlékezik és lépésrõl lépésre mindent feltárnak elõtte.

Swedenborg írásaiban – akárcsak a Bibliában, Platónnál vagy a tibeti Halottaskönyvben meglepõ párhuzamot fedezhetünk fel azon beszámolók között, amelyeket a mai emberek halálközeli tapasztalataiból már megismertünk. Felmerülhet az a kérdés, hogyan lehet az, hogy Pál apostol látomása és istenélménye, Platón elképzelései és mítoszai, a tibeti lámák bölcsessége és Swedenborg kinyilatkoztatásai, tehát az emberiség írásos emlékei annyira megegyeznek a mai emberek elbeszéléseivel, akik közel voltak a halálhoz. Erre válasz nincs, esetleg az, majd meglátjuk. 

Érdekes a leírása az emberi testrõl a vérkeringés és a légzés megszûnése után. „Az ember még sokáig nem hal meg” – írja – „hanem csak elválik a testétõl, amelyre a földi világban szüksége volt. Amikor az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy egy másikba.” A halál beállta utáni események közül néhányat Swedenborg saját maga is megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott. „Az összes érzékszervem mûködése megállt, amikor a halál állapotának a közelébe kerültem. Mégis megmaradt a bensõ életem és gondolkodásom, fefoghattam és visszaemlékezhettem azokra a dolgokra, amelyek ott történtek velem, és hogyan történtek meg azoknál, akik a halálból újraéledtek. Különösen arra emlékszem, milyen volt az, amikor a lelkem kiszakadt, kirántódott a testembõl.”

A lélek nyelve mindenki számára érthetõ
A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. A lelkek közötti érintkezés nem földi, emberi módon megy végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Minden ember erre a mindenki által érthetõ nyelvre változtatja beszédét, amely tulajdonképpen a saját lelkének a nyelve. Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Ennek ellenére mások, akik a közelben vannak nem érthetik meg ezt a beszédet, csak az hallja, aki felé irányulnak a szavak. Ez azért van így, mert az angyal vagy a szellem beszéde elsõsorban az ember gondolataiba hatol be.

A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és az idõnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben. A léleknek minden képessége magas tökélyre emelkedik, így a gondolkodás, a tapasztalás és a felfogás is. A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe. Ha valkaiknek a lelke elvált a világtól, barátai és ismerõsei azonnal elébe mennek, örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá. Elmúlt életének minden részletére emlékezik és lehetetlenség bármit is eltitkolni. A legkisebb gyerekkortól a legöregebb koráig minden dologra emlékezik és lépésrõl lépésre mindent feltárnak elõtte.

Swedenborg írásaiban – akárcsak a Bibliában, Platónnál vagy a tibeti Halottaskönyvben meglepõ párhuzamot fedezhetünk fel azon beszámolók között, amelyeket a mai emberek halálközeli tapasztalataiból már megismertünk. Felmerülhet az a kérdés, hogyan lehet az, hogy Pál apostol látomása és istenélménye, Platón elképzelései és mítoszai, a tibeti lámák bölcsessége és Swedenborg kinyilatkoztatásai, tehát az emberiség írásos emlékei annyira megegyeznek a mai emberek elbeszéléseivel, akik közel voltak a halálhoz. Erre válasz nincs, esetleg az, majd meglátjuk. 
FÁY Gábor
forrás: www.auranka.hu



A HALÁL PILLANATAI


death1Annak, akihez fájdalmas, szenvedéssel teli hetek, hónapok alatt közelít a halál, nehezen lehet megmagyarázni, hogy a halál maga csak egy átjáró az anyagi lét és egy másik sík között. A fizikai gyötrelmekhez gyakran olyan érzések társulnak például, mint a rettegõ félelem, a düh, a harag, a fojtogató magányérzet, a tagadás, a keserû önsajnálat. Az élet elvesztésének tudata, az a vigasztalan érzés, hogy az ember örökre elhagyja azt a földi világot, melyben élt, égõ hiányérzést teremt, különösen akkor, ha a távozó úgy gondolja, elintézetlen ügyeket hagy maga után.
  Ma, amikor az utolsó idõszak átélését segítõ régi szokások és hagyományok kiveszõben vannak, egyre nehezebb a haldoklót a másik oldalig kísérni. Sokan azt hiszik, életük nem volt eléggé értékes, lehetõségeiket nem használták fel kellõen, bûntudatot éreznek, és önmagukat hibáztatják. Ilyen lelki terhek a hétköznapi életben is megzavarják az emberi aurarendszert. Sokan azért érkeznek boldogtalanul, elhagyatva és elcsigázva a túlvilági átjáróhoz, mert negatív gondolataik annyira meggyengítik egyébként is széthullóban lévõ aurájukat, hogy az szinte már föl morzsolódik, s alig tudják tudatukat annyira egyben tartani, hogy igazán átélhessék a halál felemelõ pillanatát. A kapuélményt rendkívül erõteljesen tapasztalják meg néhányan azok közül, akiket valamilyen váratlan baleset, életveszély sodor a halál közelébe. Ma már a klinikai halál állapotából visszatért emberek rendkívüli élményeire hivatkozva sokan bizonyítékot látnak a túlvilág, a mennyország létezésére. 
A halál folyamatát most az energiaváltozások szemszögébõl mutatom be. Ebbõl a szempontból a jelenség mindig arról szól, hogyan lesz o fizikai testre jellemzõ mozgás és o részecskékre jellemzõ töltés idõvel a hullámra jellemzõ rezgés és fotonokkal, kvantumos adagokban, vagyis kódolt formában szállított információ. Metaforikusan szólva a halál az az esemény, amelynek során az anyag fénnyé válik. 

A VÁRATLAN HALÁL
Az élettõl való megválásnak két fajtája van. Az egyik esetben váratlan az elhívás, máskor azonban az átlépést hosszabb elõkészület elõzi meg. Az, hogy az Glossary Link 
aura milyen állapotban érkezik a halál pillanatához, döntõ fontosságú a lélek további sorsa szempontjából. Az elmúlás hosszas folyamata alatt elméletileg lenne idõ rá, hogy az ember felkészüljön erre a találkozásra. A leghelyesebb persze az volna, ha mindig úgy élnénk, hogy bármelyik percben nyugodt szívvel hagyhassuk el a világot. Ehhez azonban az kellene, hogy ne legyen harag bennünk sosem, minden dolgunk, kapcsolatunk rendben találtassék. Valahogy úgy kellene gondolkodnunk, ahogyan a latin mondás ajánlja: "Memento mori!", ami annyit tesz: "Emlékezz a halálra!" Téved, aki azt képzeli, hogy ez egy örökös sírba révedést jelent. Sokkal inkább arról szól az üzenet, hogy életünk akármelyik másodpercében bekövetkezhet a vég, s hogy éppen ezért úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban elszámolhassunk hibáinkkal és jótetteinkkel. Néha nem árt erre figyelmeztetnünk magunkat, valahogy úgy, amint a néma barátok, a karthausi szerzetesek tették, akiknek tenyerére volt festve a "memento mori" két M betûje, s ha találkoztak, tenyerüket mutatva üdvözölték egymást.
  A váratlan halál esetében gyorsan pergõ auratörténések zajlanak. Elõfordulhat, hogy miközben a fizikai test haldoklik, az egész rendszert érintõ energetikai trauma hatására az aura egysége hirtelen felbomlik. A leggyakrabban az aura nem szilárdan fizikai részei ilyenkor egyszerûen "felszippantódnak", elnyelõdnek egy vákuumban, anélkül, hogy az ember érzelmi vagy mentális összetevõi, ha úgy tetszik, aura rétegei egyáltalán tudomást szereznének az eseményekrõl. A halhatatlan testnek is nevezett aura rész viszont, amely voltaképpen az energiatérbõl személyes használatra kölcsönvett energiacsomag, soha nem vész el.
  Olyanféleképpen lehet elképzelni, mint a vákuum (vagy más néven az éter) egy részét, mely lényegileg sohasem különbözik tõle, még akkor sem, amikor az emberi lény testében ver tanyát. Az emberi létezésnek ez az igazán örökérvényû eleme, de feladata sokkal több annál, hogy csupán a világegyetem energetikai állandóságát biztosítsa. Hordozója annak a karmaléleknek is, mely az ember földi sorsát irányítja. Ez a karmalélek nem azonos a személyiséggel, a gondolatokkal. Ez inkább maga az igazi én, az önvaló, az isteni lélekrész, melynek egyébként csak halvány tükrözõdése érzékelhetõ a földi világban. Ez azért van, mert az emberek többsége - bár a születése elõtt pontosan tudja, milyen feladattal érkezik a világba - a fizikai testbe kényszerüléskor ennek a tudásnak jelentõs részét elveszti, és igazából csak a karmalélek, a sorsfeladat emlékével jön a világra. (A lélek újraszületésérõl a könyv késõbbi fejezeteiben részletesebben is szólok.)
  A halhatatlan test tehát visszavonul a folyton fluktuáló vákuumba, és magával viszi a karmalélek lényegét is, valahogy úgy, mint egy kis információ csomagocskát. Ez a karmalélek azután pihenhet egy ideig, nem nyilvánul meg, olyan, mintha egy születésre váró magocska lenne a téridõben. Talán ez az az emlékezés és fájdalom nélküli boldogság, amelyben a régi görögök szerint a túlvilág elíziumi mezõin lakók is részesülnek. Csak nagyon kevesen vannak azok, akik a halálba tudatosan és felkészülten lépnek át. Ugyancsak kicsi azoknak a száma is, akik sokáig nem ébrednek rá, hogy meghaltak, s valamilyen módon folytatni kívánják földi létüket. Mi történik az ilyen, finoman fogalmazva "nem tökéletes" halál esetén?
  A földhöz még valamiért kétségbeesetten ragaszkodó ember aurája szétesik a halálban, de míg a fizikai teste és az azt szervezõ étertest lassan megsemmisül, elõfordulhat, hogy az érzelmi vagy a mentális test része vagy egésze tovább mûködik. Mivel azonban a halhatatlan test többnyire már kivonult a folyamatokból, az egész emberi egységet szervezõ karmalélekkel együtt, az érzelmi és mentális részek már csak töredékként fájdalmas hiányérzettel és sóvárgással funkcionálnak. Ilyenkor tulajdonképpen szokványos energetikai folyamatok játszódnak le. A hasonló rezgés hasonló rezgést keres, más szavakkal: a leszakadt aura részek próbálnak valamilyen "gazdatesthez" csapódni, ahol hasonló energia mintázatra bukkannak. Végletes esetben még az is elõfordulhat, hogy egy "vétlen" áldozat lesz az aurarész életben tartója. Ilyenkor tapasztalhatjuk, hogy az idegen energiamintázatot a magáéba olvasztó ember megváltozik, szokatlan érzelemkitörések, különös, a korábbitól eltérõ viselkedésmódok jellemzik, vagy éppen rögeszmés, új gondolatok kerítik hatalmukba. Az aurarészek ez esetben azért keresnek hordozót, vagyis egy élõ személyt, hogy félbe maradt feladatukat valahogyan befejezhessék, vagy felsõbb szervezõ és irányító erõ nélkül maradt, kontrollálatlan vágyaikat kielégítsék. Kétségtelen, hogy csak olyanokhoz tudnak kapcsolódni, akikben találnak hasonló rezgéseket, néha pedig az emberek óvatlanságból vagy éppen tudatlanságból engedik be auraterükbe ezeket a szennyezett aurahulladékokat. (Az élõknek élõk és holtak által való megszállottságáról, mint auradinamikai folyamatról külön fejezetben írok.)
  A halál során az is elõfordulhat, hogy az étertest, és az azt létesítõ halhatatlan test egy része olyannyira megpróbálja fenntartani a fizikai test épségét, hogy gyakorlatilag egy kvázi testet hoz létre, vagyis egy kísértetet. Ez külsõre olyan, mint valami kékes derengés, az étertesthez sokban hasonlít, de annál levegõsebb, lebegõbb, finomabb, de egyben hidegebb hatású is. Az ilyen ritka jelenések gyakran helyszínekhez kötõdnek. A jelenséget azzal is magyarázzák, hogy a többnyire brutálisan kegyetlen történések (például gyilkosság) hatására az adott helyen és idõben olyan hatalmas mennyiségû, kínból, félelembõl, kétségbeesésbõl született energia szabadul fel, mely szinte beleégeti a téridõ szerkezetbe a maga mátrixát, vagyis egy állandósult energiamintázatot hoz létre. Ezt úgy lehetne a legjobban elképzelni, mint egy sûrû szövedékû, rugalmas hálót, melyre - például hõhatásra - rányomódik egy adott tárgy körvonala. Mindez persze nem kétdimenziós, síkszerû valami, hanem térben történõ esemény. Ezeken a pontokon idõlegesen (egy következõ fölülírásig) megragad az információ. Olyan érzés az ilyesmit szemlélni, mintha az ember rángatná a téridõ szövetét, s az valahol odabent sikoltozna.
A LASSÚ ELMÚLÁS A halál másik formája, a lassú elmúlás hosszabb elõkészület után következik be. Még ekkor is megeshet természetesen, hogy a lélek nem útra kész, de legtöbbször a betegség vagy az öregkor elég idõt ad az életösszegzésre, a belenyugvásra, a megbékélésre. Az aurában is sajátos folyamatok játszódnak le. A legszembetûnõbb jelenség az a fényhíd vagy világító energiacsatorna, mely a testet egy átfogó energiamezõvel köti össze. Ez a fénynyaláb hasonló ahhoz, amit mélyen meditáló vagy spirituális erõvel gyógyító emberek aurájában is látunk. A haldokló esetében azonban nem feltétlenül a test központi energiavezetékének koronacsakrán át való meghosszabbítása ez. Inkább olyan, mint egy odaföntrõl lebocsátott fényszóró, ami elûzi a halálfélelem sötétjét. A fényáram akár az egész testet is átfoghatja. Anyaga a halhatatlan testéhez hasonló, tehát vákuum jellegû, de fény és anyag (hullám és részecske) tulajdonságokat is mutat. Az energiaoszlop egyik oldalán az emberi aurát találjuk, a másikon pedig egy tölcsérszerû nyílást, mely egy egységes, bár folyton pulzáló, univerzális energiatérbe vezet. Maga az oszlop egyáltalán nem mozdulatlan valami, inkább olyan, mint egy felfelé gyenge szívó hatást mutató, lassan forgó örvény, rugalmas falú, kékesfehér színû, de gyakran ezüstös villanások, szikrák is feltûnnek benne. Tulajdonsága az is, hogy az étertest alkotóelemeinek vivõanyagaként is szerepel, vagyis azt nemcsak felépíteni, hanem lebontani is képes. Nagyon fontos tudnunk, hogy egy bizonyos pontig ez a lebontó mûködés még megfordítható! Mentális hatásra, de olykor kémiai, fizikai szerek közvetítette információrezgésekre (gyógyszerekre) is megváltozhat a folyamat iránya, az étertest a kozmikus energiából nyert erõ segítségével visszaépül, s a beteg csodaszámba menõen egyszer csak talpra áll.
  Az energiahíd folytonos összeköttetést teremt az ember és a másik oldal között. Míg azonban mindez a hétköznapokban szokványosan és szinte észrevétlenül zajlik (az átlagos aurában legfeljebb csak egy vékony energiaszál vagy laza energiaszöveti kapcsolódás jelzi a viszony létezését), addig az olyan kitüntetett pillanatokban, mint a meditáció, az ima, a beavatásélmény, a megvilágosodás vagy éppen a halálközeliség megtapasztalása, a csatorna nagymértékben kitágul, erõsebb, védettebb és tisztább lesz. Ez a csatorna nem tartalmaz érzelmi töltést vagy bármilyen utasítást, üzenetet. Nincs befolyásoló szerepe, egyszerûen "szállítóeszköz", hordozó, vivõanyag. Hiányában ugyanakkor nem jöhet létre a kommunikáció. Néha tapasztalható, hogy ezen az energiahídon át küldöttek érkeznek a haldoklóhoz, aki bennük elhalt rokonaira ismer, de idõnként ismeretlen, személyes jellegû formákat vagy lényeket is leír, hallja a hangjukat, beszélget velük, vagy vallási beállítottsága szerint szentekként, védõangyalokként azonosítja õket. Nagyon is valószínû, hogy ezek a létezõk valóban segítõnek érkeznek a haldokló mellé. Közvetítenek közte és a következõ világ lényei között, megismertetik mélyebb lényegével, s megpróbálják megkönnyíteni számára a találkozást és az önvizsgálatot.
  Gyakori, hogy a távozni készülõ ember aurája szinte szemmel láthatólag is elszakad a földtõl. Az auratojás alsó része megkisebbedik, vékonyabb lesz vagy egyenesen lebegni látszik. Az egész aura mérete csökken, selyemgubószerûvé válik, és sokszor jól látható lesz az a hálós szerkezet, mely az étertest utolsó erõfeszítései révén még összetartja a fizikai testet. A háló rácspontjaiban ott vannak még az életerõ mûködését jelzõ, kis fénylõ energia kisülések, mintha csak ezt a hálót apró csillagokkal szórták volna tele. Fájdalmas és megrázó látvány még az auravizsgálónak is, ha ezeket a csillagocskákat felfelé emelkedni látja. Ilyenkor ugyanis többnyire már nincs mit tenni, a halál megkezdõdött. A kékesfehéren derengõ fényhengerben úgy szállnak az éteri rács csillagpontjai, mintha csak a finoman pilinkázó hóesést figyelnénk egy csendes éjszakai utcán, ahogyan az utcai lámpa sugarában megvillan a lebegõ hópelyheken a fény. Itt azonban az étertestbõl kiszabaduló, eddig kötött energia most felfelé igyekszik, egyesülni készül. Ha messzirõl néznénk, olyannak találnánk a látványt, mintha egy csodálatos vizû, átlátszó falú hengerben kis, ezüstös hátú halak úsznának méltóságteljesen valamely távoli óceán felé. Ezek a hasonlatok talán kifejeznek valamit abból az érzésbõl is, mely a csatornához társul: a beleolvadás, az akadálytalan áramlás, a hazatérés, a könnyûvé és szabaddá válás érzete ez, súlytalanság és lebegés, átadás és felkínálkozás.
  Míg az ember és a másik oldal közötti átjárón a szellemvilág lényei is érkezhetnek, a haldokló esetében a segítõ létezõk látogatása, és az étertest lassú átminõsülése mellett egy további funkciója is van az energiacsatornának. Az étertest egyes elemei egyfajta hírvivõként, elõreküldött részként szerepelnek, mintha a lélek maga is tapogatózna, s tájékozódna a felõl hová is jut. Ez a parányi információáramlás a felkészülést segítheti, bár a megszerzett válaszok legtöbbször nem tudatosak. Az étertest kis alkotóinak finom ingajárata végül is pontosan jelezni tudja, mikor jön el az idõ: ekkor ugyanis egyre több részecske marad odafönn, s a kritikus határon átjutva már szinte mágnesként húzza magához az étertest lent maradó elemeit. Ez a folyamat gyors is lehet, s a tisztánlátó olyasféle lobbanást lát, mintha a testbõl szív-gyomor tájékon, vagy esetleg a fejtetõ csakrán keresztül egy kis, áttetszõ füstgomoly vagy buborék szállna fel, vagy csak egyszerûen kicsúszna a lélek a testbõl. Nagyon hasonlít ehhez az asztrális utazásnak, testen kívüli tapasztalásnak is nevezett lélekutazás jelensége, de ott a fizikai és a halhatatlan test között fennmarad egy köldökzsinórszerû kapcsolat, míg a halál alkalmával a nem anyagi testek véglegesen elhagyják fizikai burkunkat.
  A haldoklás folyamán a földi energiákat feldolgozó csakrák (az egyestõl a hármasig) lassan befejezik mûködésüket. A halálra készülõ ekkor már nem is érzi szükségét, hogy felkeljen, már ételt sem igen vesz magához. Átlépését megkönnyíti, ha a felsõ csakrái is rendben vannak, elfogadta és megértette sorsát és életét, elmondta üzenetét, megbocsátott önmagának és környezetének az esetleges tévedésekért, az elkövetett hibákért. A félelem, a rettegés és más negatív érzelmek, gondolatok azonban nem mindig adják át ilyen könnyen a helyüket. Ha nem sikerül az elszámolás idõben, a felsõ csakrák körül zöldes, sárgás vagy kékesszürke gomolygást látunk, ez a fej környékén állandósul, és a tudat beszûkülését eredményezheti. Ekkor a beteghez alig tudunk hozzáférni, legfeljebb csak a testét lehet ápolni, de a felhõszerû köd elfedi elõle a szellemi segítséget. Sokszor csak önmagával tud foglalkozni, de nem megértõ és felszabadító módon, hanem valami mély önsajnálattal vagy éppen riasztó gyûlölettel és haraggal. Néha pedig egyszerûen kiégett érdektelenséggel csak sodródik a halálba.
  A sok negatív gondolat az egészséges aurát is alaposan pusztítja, a haldokló ember aurájának azonban egyenesen gyilkosa lesz a fortyogó düh, a parttalan bánat. Egy teljes, szép emberi élet után ritka, hogy az ilyenfajta érzelmek véglegesen eluralják az energiarendszert, de aki már korábban is nehezen küzdött meg saját zavaros gondolataival és érzelmeivel, az az utolsó pillanatokban fájdalmasan magára hagyottnak érezheti magát.
  A legborzasztóbb sors, a lélek teljes széthullása igazából csak kevés embert érint. Vannak olyan szellemi iskolák, melyek szerint a lélek sohasem pusztul el, sajnos azonban mégis létezik olyan extrém helyzet, amikor a gonoszság szinte felmorzsolja az aurát, s az a halál pillanatában egyszerûen semmiféle egységet nem képes alkotni. Ezek a végleg elveszett lelkek olyan hatalmas mennyiségû feszültséget halmoztak fel életükben (vagy elõzõéleteikben), hogy gyakorlatilag önmagukat pusztították el. Számukra ez a "büntetés".
  Ilyenfajta végrõl már az egyiptomiaknak is tudomásuk volt, akik azt tartották, hogy a halál után 42 isten kérdezi a lelket az elkövetett tetteirõl. Ha hazudik, és könnyûnek találtatik, a bírák átadják õt a Halottfalónak, aki egy furcsa keveréklény, elöl krokodil, középen oroszlán, hátul víziló. A lélek lélekként való teljes megsemmisülésérõl számol be többek között egyik látomásában a XI. században élt apátnõ, Hildegard von Bingen is. "Az árnyak két útja" címû képén az üdvözültek és az árnyak mellett egy harmadik lehetõség is felsejlik: egy sötét, ördögszerû, állatias lény falja magába azokat, akik nem tudnak felemelkedni a purgatóriumból. Ezek a lelkek felismerhetetlen részekként távoznak az ördögi emésztõrendszerbõl. Már nem is töredéklények vagy entitások, hanem egyszerûen csak irány és érték nélküli univerzumrészecskék. Az "elveszett lélek" fogalma a teozófiában is ismert, itt olyan lényt jelöl, akinek nincs lehetõsége a spirituális megváltásra, aki a nyolcadik szféra, vagy az úgynevezett Halálbolygó szintjére süllyedt. A gonosz lelkek itt pusztulnak el véglegesen, az elveszett lélek felbomlik és megszûnik létezni. Néhány teozófus szerint ez a hely a világûrben ténylegesen is fellelhetõ, mások szerint azonban a lét egy szimbolikus állapotáról van szó.
  Annak, hogy a lélek ilyen végzetesen megsemmisüljön, anélkül, hogy valaha is átélte volna a teljes eggyé olvadást az isteni fénnyel, kicsi az esélye. Ehhez már olyan nagy bûnt kell elkövetni a saját életút ellen, amire példát is nehezen lehet mondani. Amire a legtöbben számíthatnak a haláluk pillanatában, az nem félelmetes, riasztó érzés, hanem egy mélyen szeretõ, megbocsátó gondoskodás, melynek nem a lélek gyötrése és megkínzása a célja, hanem segítõ támogatása és szeretetre való tanítása.
  A lélek mégis gyakran érzi kiszolgáltatottnak magát, ami abból fakad, hogy a halál elõtt az emberi auratér általában csökkent, az étertest hálózata már gyenge, az energiamezõ védõburkai fokozatosan leválnak, s az ember úgy érzi, mintha már alig óvná valami. A hétköznapi életben az ilyen érzés átmeneti, mert a lehulló, megtámadott vagy megsérült aurahártyákat hamar vissza építi az ember, de még olyankor is tapasztalhatjuk, hogy addig legszívesebben elvonulunk a világtól. amíg a megsebzett felületet helyre nem állítjuk. A haldokló ember is hasonlóan védtelen, amit az õ esetében már úgy is fogalmazhatnánk: meztelenné lett Isten elõtt.
  
A túlvilággal való találkozás megrázó, de felszabadító is egyben.   A lélek felsõbb rezgésegységekbe való átszivárgása a lelket arra készteti, hogy egyre finomabb szûrõknek tegye ki magát A durva anyagi testet ezeken már nem lehet átvinni, a fizikai-biológiai szervezet tehát a kifejezõ szóval élve valóban csupán porhüvellyé lesz. Az étertest visszatér az energiatérbe, ahonnan származott, az aura többi része azonban a halhatatlan test szárnyain újabb és újabb szintekre emelkedik. Azok a rossz gondolatok és érzelmek, melyeket nem sikerült a halál elõtt megnyugtatóan feldolgozni, valóságos lerakódásként jelennek meg az aurában, alig mozdítható blokkokat képeznek. Az ilyen csomók, görcsök nehezen "férnek át" a magasabb rezgésû szintek szövetén, vagyis mindaz, amit magunkkal hurcolunk, az most fájdalmasan "súrlódik" az egyre tisztább szintek hálóin. Az aurában jól láthatók az ilyen szennyezõdések. Sajnos nemcsak a saját rossz tetteinkbõl fakadó bûntudat képez fáradságosan feloldható gátakat. Az is eltorzítja auránkat, ha mások bántanak meg minket, vagy ha nem tudjuk elfogadni önmagunkat. Ilyenformán végül is a lélek a maga bûntudatból, fájdalomból, szomorúságból, haragból vagy másból teremtett kinövéseivel, dudoraival és púpjaival önnön magát horzsolja véresre, amikor megpróbál átférni a szûrõkön. A hibákért senki nem bünteti: saját maga az, aki rájön, hogy csak neki fáj, ha másnak okozott szenvedést, de az is a dolga lett volna, hogy szeresse és gyógyítsa önmagát.
  Ez a gyötrelmes tapasztalás, amit szinte szó szerint a "saját bõrén" érez a lélek, egyben azzal a keserû felismeréssel is jár, hogy az ember mennyi jócselekedet lehetõségét mulasztotta el a földi életében. Ez a lelket szomorú önvizsgálatra készteti, s boldogtalanul látja, hogy ezek a pillanatok már visszahozhatatlanul elvesztek. A legnagyobb fájdalmat annak megértése okozza, hogy a lélek ráébred: milyen csodálatos lehetõségekkel született a földre, s mennyire kevéssé tudta mindezt felhasználni. A lélek magával hozott terhei a belátás alkalmával szinte maguktól szétfoszlanak, már a megértés és a megbánás is olyan rezgéshullámokat teremt, mely szétbont ja a negatív blokkokat Megmaradhatnak azonban olyan elzáródások, melyeket a lélek egyedül nem képes feldolgozni. Ilyenkor a támogatására érkezett, magasabb rezgésszinteken mûködõ lények próbálják a lelket fentebbi szintekre emelni. Ez az igyekezet nem mindig eredményes, ennek ellenére a lélek minden esetben érzi a megértõ, nem ítélkezõ, elfogadó természetû gondoskodást. Ez akkor is kijár neki, ha nem kerülhet a köztes lét tiszta rezgésû lényei vagy erõi közé.
  Az átlépéskor megjelenõ segítõ lényeket az aura vizsgálója is láthatja vagy érzékelheti. Néha a halál pillanatában a külsõ szemlélõ hõmérsékleti változást érez, a tisztánlátó szellemlények jelenlétérõl számol be, de még olyan kísérletet is lefolytattak már, melynek során az derült ki, hogy a test halál elõtti és utáni súlya között különbség van, és az utóbbi érték az alacsonyabb. Ritkán az utolsó energetikai kioldódások hevében olyan helyi feszültségkülönbség is keletkezhet, mely különösen egyes rezonáló tárgyakban okoz változásokat, az óra számlapja elreped, a szekrény vagy a családi kép üvege eltörik, a fabútor elhasad, vagy csak erõteljesen megroppan.
  Mindennél persze fontosabb, hogy a lélek az istenséggel való találkozás alkalmával megéli az eggyé olvadás és a megbocsátó szeretet felemelõ, boldog érzését. Sok olyan ember van, akinek egész élete során a halála a legnagyszerûbb élménye.
/Hodnik Ildikó/
forrás: www.auranka.hu




EZÜST KÖTÉL




astralprojectionAz ezüst kötelet úgy írták le, mint ami sima, nagyon hosszú, nagyon fényes, mint egy rugalmas fény-kábel, kb. 1 hüvelyk széles, ragyog, mint az angyalhaj a karácsonyfán és több lehetséges helyen csatlakozik a fizikai testhez. A haldoklás során, amikor a szellemtest elhagyja a fizikai testet, és egyre távolodik, az ezüst kötél vékonyabb lesz, aztán eléri a határt, és elszakad. Amikor ez történik, a szellemtest már nincs kapcsolatban a fizikai testtel. Ezen a ponton lehetetlen, hogy a fizikai testbe visszatérjen. Ezért nevezhetjük „visszafordíthatatlan halálnak," amikor az ezüst kötél elérte a határt, és elszakadt. Ez az úgynevezett „vissza-nem-térés pontja." Ezen a határponton megjelenhet valami más jel is, pl. folyó, fal, kerítés vagy szakadék. Ha átlépték ezt a határt, a halálközeli élmény visszafordíthatatlan haláltapasztalattá válik.
Sok tapasztaló érezte a kötél húzását, amikor lehetõségeinek határához közeledett. Gyakran úgy írják le ezt az élményt, hogy azonnal visszajutottak a fizikai testbe - mint amikor kihõznak egy gumiszalagot, és aztán elengedik az egyik végét.
Az ezüst kötél a szellemtestünk „életvonala" a fizikai testhez, ugyanúgy, ahogyan a köldökzsinór az életvonalunk az anyánk testéhez, amikor megszületünk.
Ha a fizikai test erõszakos halált halt, pl. egy súlyos autóbalesetben, az ezüst kötél az ütközés elõtt elszakad; hogy a szellemtest ne érezze a fizikai test által tapasztalt fájdalmat.
A Biblia is említi az ezüst kötél létezését:  
"Emlékezz rá - mielõtt az ezüst kötél elszakad, vagy az arany tál eltörik; mielõtt a veder széttörik tavasszal, vagy a kerék eltörik a kútnál, és a por visszatér a porhoz, ahonnan jött, és a szellem visszatér Istenhez, aki adta." (Préd. 12:6-7) 

Az ezüst kötél és az arany tál vallási jelentõsége
Az Episcopal Daily Lectionaries Online webhelyrõl vettem ezt a fordítást:
"Az ezüst kötélre függesztett arany tál az élet szimbóluma volt; a kötél elszakadása és a tál eltörése a halálé. A veder és az eltört kerék: más metaforák az életre és annak végére." 

A Christadelphian Tidings webhely szerkesztõi oldalairól:
"A 6. vers két metaforában beszél a halálról. Az egyik az ezüst kötél és az arany tál - a tálat valószínûleg olajmécsesként használták, kötélre akasztva. A meghalást a kötél elszakadásához, a tál földre zuhanásához hasonlítják; a tál eltörik, és a láng kialszik. Másodszor, a halált a vederhez hasonlítják, amellyel kimerik a vizet a kútból. A halál olyan, mint amikor eltörik a veder és a kerék, amelyen leeresztették. Nem lehet több vizet meríteni, gyõzött a halál.

"Érdekes, hogy a szentírások másutt a víz és a fény szimbólumait az életre használják. Az élet megszûnésének következménye a lebomlás, amikor a por visszatér a porhoz. A szellem azonban visszatér Istenhez, „aki adta." Ezt jelenti a halál: az ember minden reménysége összeomlott, megszûnt minden, ami õ volt, és amit akart." 

Halálközeli élmények és az ezüst kötél
Amikor Edgar Cayce az egyik túlvilági utazására készült, elvesztette az eszméletét, álmot látott. Szokás szerint egy alagúton át utazott a fény felé. De ez alkalommal a halál  angyalával találkozott, és hallott az ezüst kötélrõl. Ezekkel a szavakkal írja le a tapasztalatát:

 Amikor kimentem, megértettem, hogy kapcsolatba kerültem a halállal, mint személlyel, egyénnel vagy lénnyel. Ezt mondtam neki:

 "Te nem olyan vagy, ahogyan ábrázolnak - fekete álarccal vagy csuklyával, vagy mint csontváz, vagy mint az idõ atyja, kaszával. Sõt nagyon is szép vagy, erõteljes, rózsás az arcod - ollód vagy kaszád van."

Kétszer is rá kellett néznem a lábaira, vagy a testére, hogy a test formát öltsön. A halál angyala válaszolt:

"Igen, a halál nem olyan, mint ahogy sokan gondolják. Nem olyan borzalmas, mint gyakran ábrázolják. Csak egy változás - egy látogatás. Az ember valóban a kaszát vagy ollót asszociálja az élettel és a halállal. Ezek egyesítenek a megosztással - és megosztanak az egyesítéssel. A kötél általában nem középrõl nyúlik ki, mint ahogyan gondolják - lehet, hogy a fejnél vagy a homloknál szakad meg - a lágy résznél, amit a csecsemõnél lüktetni látunk.

"Ezért látjuk, hogy az öregek, maguk sem tudják, miért, erõt nyernek a fiataloktól, ha ott csókolják meg õket; és a fiatalok bölcsességet nyernek ezektõl a csókoktól.

"A rezgéseket fokozni is lehet, annyira, hogy a kötél ismét kapcsolódik, ahogyan a mester tette a naini özvegy fiával. Mert nem a kezét fogta meg (amit odakötöztek a testéhez, akkoriban az volt a szokás), hanem a fejét simogatta - és a test életet vett az Élettõl! Látod, az ezüst kötél el is szakadhat - de a rezgés ...'" (Edgar Cayce)

Láttam, hosszú ezüst kötél jött ki a szellemtestembõl, a vékony ruhán keresztül, amit viseltem. A kötél le- és kilógott elõttem, és amikor megfordultam, láttam, hogyan csavarodik mögöttem, mint egy köldökzsinór. Követtem a két csarnokon át, a lakóhelyemig, ahol láttam, hogy a fizikai testem fejéhez csatlakozik. A kötél kb. 1 hüvelyk széles volt, és ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán ... Amint megláttam, hogy az ezüst kötél a fejemhez csatlakozik, a szellememet azonnal belökték egy sötét alagútba. (Dr. Dianne Morrissey)
Dr. PMH Atwater könyvében, (A fényen túl) találjuk Alice Morrison-Mays halálközeli beszámolóját. Alice elmondja, hogyan tért vissza a fizikai testébe, egy halálközeli tapasztalatból. Emlékszik, hogy az ezüst kötélen keresztül lépett be a fizikai testébe:
"Csaknem azonnal éreztem a visszatérést a testembe, az ezüst kötélen át, a fejem tetején. Olyasmi volt, mint egy fizikai ütés. Amint beléptem, hallottam, hogy valaki ezt mondja mellettem, 'Ó, visszakaptuk.' Azt mondták, két darab placentát távolítottak el, akkorák voltak, mint a grapefruitok." (Alice-Morrison-Mays)
Szó szerint olyan nagy fény volt, hogy nem tudtam nézni, elfordultam. Abban a pillanatban észrevettem az ezüst kötelet, a köldökterület táján csatlakozott, lefelé, le, le a személyig, aki az ágyamon feküdt. Ez voltam én. Furcsa módon nem érdekelt. (Joni Maggie)
Amikor az elsõ gyerekem született, úgy éreztem, kívül vagyok a testemen, fölötte lebegek, egy vastag kötél köt össze vele. (Mrs. Walters)

Pár évvel ezelõtt tapasztaltam az ezüst kötelet, amikor 'transzban kiléptem.' A testemen kívül, egy-másfél m távolságban megfordultam, a fizikai testemmel szembe. Mint testközeli távolságban szokásos, vizuális észlelés nélkül, abszolút sötétségben voltam. Érintést éreztem a mellemen, odanyúltam, és valami sima felületû, toboz forma dolgot éreztem, alul (a mellemnél) 15-20 cm lehetett az átmérõje, egyre kisebb, kb. 5 cm, kb. 30 cm testtávolságban.
Ennél az átmérõnél (5 cm) kötéllé változott, a fizikai testem felé vezetett. A többi testen kívüIi, „transzban kilépés" esetben nem figyeltem az ezüst kötélre, de egy bizonyos távolságban (kb. 50 m) húzást éreztem. Ez megállított, mintha hátulról meg kellett volna kötözve. Abban a pillanatban visszarántott a fizikai testbe. Ez nagyon gyakran történt, és frusztrált, mert csak rövid kirándulásokat engedett. (Alfred Ballabene)


Sylvab Muldoon elsõ tudatos projekciója akkor történt, amikor 12 éves volt. Felébredt az éjszaka közepén, tudatos volt, de nem tudta, hol van, úgy vélte, meg sem tud mozdulni. Késõbb asztrális katalepsziának nevezte ezt az állapotot
Aztán úgy érezte, hogy lebeg, gyors föl-le rezgést, hatalmas nyomást érzett a tarkóján. A lidércnyomásos érzések közepette lassan visszatért a gyerek hallása, aztán a látása, látta, hogy a szobában, az ágya fölött lebeg.
Valami erõ elkapta, és a vízszintes helyzetbõl függõlegesbe húzta. Látta, hogy a hasonmása nyugodtan alszik az ágyon, és kettejük között gumiszerû kábel van, amely tudatos énje tarkójától a vagy hat lábnyira, az ágyban felvõ test szemei közötti pontig vezet.
Muldoon el akarta hútni a kötelet, át akart menni a másik szobába, hogy felébresszen valakit, de azt találta, hogy keresztülment a (bezárt) ajtón, más alvók testén is, amikor fel akarta rázni vagy megmarkolta õket. Rémülten kóválygott a házban, érzése szerint 15 percig, aztán a kötél húzása lassan felerõsödött, és visszarántotta õt a testébe.

Most minden fordítva történt. Vízszintes helyzetbe billent, ismét kataleptikus lett, ugyanazokat a rezgéseket érezte, aztán egy rándulással visszaesett a testébe. Ismét ébren volt, és élt. (Sylvan Muldoon)

Az ezüst kötél sokféle módon véd minket. Hirtelen halál, pl. autóbaleset esetén az ezüst kötél még az ütközés elõtt elszakad, hogy a személy ne érezzen fájdalmat. Nagyon megvigasztalt a tudat, hogy a fiam nem érzett fájdalmat, amikor meghalt. A haldoklás során a kötél egyre vékonyabb lesz, és végül elszakad. A lélek kiszabadul. (Debbie Doe)

Susan Blackmore-t, a korábban nagyon szkeptikus parapszichológust a testen kívüli és halálközeli élmények a világ egyik vezetõ tekintélyének tartják. Neki is volt egy halálközeli élménye, amikor az oxfordi egyetemre járt a 70-es évek elején. Maga is elismeri, hogy „az idõ nagy részét belõve töltötte, különféle drogokkal kísérletezett." 
A halálközeli élményt az elsõ oxfordi évében élte át, miután több órát töltött az Ouija táblánál, marijuanával tele. A tapasztalat életének abban az idõszakában is megismétlõdött, amikor általában alig aludt. Azt mondja, „elég sajátos elmeállapotban" volt a halálközeli élmény idején.

A halálközeli élmény során Blackmore fák között, de mintegy alagúton ment egy fény felé, a mennyezetnél lebegett, látta odalent a testét, az ezüst kötelet, amely a lebegõ asztráltestéhez csatlakozott, kilebegett az Oxford melletti épületbõl, Anglia, majd az Atlanti óceán fölött, New Yorkba.
Egy ideig New York fölött lebegett, aztán visszatért a szobájába, ahol nagyon kicsi lett, és testének lábujjaiba lépett be. Aztán nagyon nagy lett, elõször akkora, mint egy bolygó, aztán kitöltötte a naprendszert, végül akkora lett, mint az  univerzum. Az ezüst kötél-tapasztalata éppen olyan, mint a hagyományos okkult írásokban, az asztrális projekcióról. (Susan Blackmore)
Könyvében (Nyugtalan elme) a bipoláris rendellenességben szenvedõ Kay Redford Jamison hasonló utazást ír le, mint Blackmore. Jamison a Jupiterre utazott, elmebetegségének mániás fázisában. (Susan Blackmore)
Egy paciens 2 éves múlt, amikor leállt a szíve. A szülei Dr. Sam Parnia orvost hívták ki, miután a gyerek lerajzolta magát, mint aki kint van a testébõl, és alátekint a testére.
A rajzon mintha egy léggömb tapadt volna hozzá. Amikor megkérdezték, mi az a léggömb, ezt mondta, "Amikor meghalsz, ragyogó fényt látsz, és össze vagy kötve egy kötéllel."

 "Még 3 éves sem volt, amikor ezt tapasztalta," mondta Parnia. (Dr. Sam Parnia)

Hirtelen a testem fölött lebegtem, egy furcsa kötél kötött össze a fizikai testemmel. Errõl már olvastam, és tudtam, hogy normális. Gyakoroltam, aztán tovább lebegtem, töbnnyire a szuterénben. Aztán fölmentem az emeletre hogy megnézzem, van-e ott valaki, és a nõvéremet a konyhában találtam. Megérintettem az arcát, és õ egyenesen rám nézett.
Egy pillanatra azt gondoltam, hogy látott engem. De aztán keresztülsétált rajtam, és beállította a termosztátot. Ekkor vettem észre, hogy a kötelem eltûnt!  Egy szál se maradt belõle. Azt gondoltam, visszamegyek a testembe, de nem történt semmi. Biztosra vettem, hogy vége. Senki sem fogja tudni, mi történt velem.
Visszamentem a szuterénbe, hogy megnézzem, milyennek látszom kívülrõl. És ott ült. A legszebb férfi, akit valaha láttam. Intett, hogy menjek oda, és megtettem. Azt mondta, csak lebegjek a testem fölé, és õ majd segít. Hirtelen úgy éreztem, visszahúztak a testembe. Fölébredtem, mielõtt köszönetet mondhattam volna neki ... tudom, hogy egy angyallal találkoztam. (Caroline Graham) 
Éjszaka egy fiú fölébredt, és fölkelt az ágyból. Amikor átment a hallon, észrevette, hogy „valami nem stimmel." Megfordult, hátranézett, és látott valamit, ami tõle a hálószobáig vezetõ, vékony fény-kötélnek tûnt. Természetesen megijedt, követte a kötelet, vissza a hálószobába ahol fölfedezte, hogy még mindig az ágyában alszik. Nem emlékezett rá, hogyan tért vissza a fizikai testébe.

Ez egy tipikus példa az alvás közbeni, testen kívüli tapasztalatra, ami mindenkivel megtörténik. Ebben az esetben csak az szokatlan, hogy a fiú asztrálutazás közben fölébredt, és megrémült.

(Kevin Williams és Govinda)
forrás: www.auranka.hu

NYUGODNAK A HALOTTAK?




Az a hit, hogy a lelkek a halál után nyugodnak csak annyiban igaz, hogy az éretlen  lélek egy teljesen tétlen állapotban várakozik, mert nincs semmi ereje. De ez nem a jóleső nyugalom állapota, hanem kínos állapot, a megbilincseltség, a tehetetlenség állapota - és ebből következik, hogy nem kívánatos helyzet.
A túlvilágon a lélek csak egy bizonyos érettségi fok után lehet tevékeny. A tevékenykedésre ekkor állandó erőt kap, és ezt már minden korlátozás nélkül használhatja. Mert tevékenységük anyaghoz nem kapcsolódik, következésképpen más ez a munka, mint a Földön végzett, azzal összehasonlítani sem lehet, mert a szellemi világban teljesen mások a feltételek, amelyek megengedik, vagy lehetővé teszik a munkálkodást.
A szellemi ismeret állandó oktatása és közvetítése tisztán szellemi folyamat, amely az adakozó léleknek boldogságot jelent, a befogadó lélek kínjait pedig csökkenti, és erő-befogadóvá teszi.
Ez valóban szeretet-szolgálat, de a földi állapottal csak olyan alapon hasonlítható össze, hogy a lelkek a maguk sötétségében azt hiszik, hogy még a Földön élnek, ahol elképzelésük szerint, saját vágyaik által maguk teremtik meg környezetüket, és ennek az elképzelésnek megfelelően most szeretetből kell tevékenykedniük.
De minél világosabbá válik bennük minden, gondolatilag annál inkább eltávolodnak a Földtől, és már elképzeléseikben sem kapcsolódnak földi anyaghoz.
Ezeknek a lelkeknek most már az a tevékenységük a túlvilágon, hogy A KAPOTT TUDÁST KÖZVETÍTSÉK. Minden adakozókedvű, erőt befogadó léleknek megvan a Földön, vagy a túlvilágon a maga védence, aki rá van bízva, és akiről szeretetteljesen, és fáradhatatlanul gondoskodik. Védencét az igazságba gondolatilag kell bevezetnie, a gondolkodására kell hatni - tehát anélkül, hogy kényszerítené, tiszta látást kell teremteni benne. Ez mondhatatlan türelmet és szeretetet igényel, mert két egymástól teljesen különvált lélek az, aki így szembeáll egymással, akik teljesen szabadon gondolkodnak, és cselekszenek.
A helyes gondolkodást nem lehet kényszerítéssel átvinni, nehogy megakadályozza a még fejletlen másikat, hogy hasonló magas érettséget érjen el. A még tudatlan léleknek úgy kell nyújtani a szellemi ismeretet, hogy ellenállás nélkül elfogadja, és még több kegyelemre ébredjen kívánsága. Tehát a befogadó léleknek teljesen szabadon kell dönteni, mert az átadott ismeretet csak így érzi erőnek, és teszi boldoggá.
Az átadó tevékenységet csak igen nagy szeretettel lehet végbevinni, mert többnyíre fáradságos munka. De a tétlenségre kárhoztatott lélek állapota annyira szánalmas, hogy a fény-lények állandóan segíteni akarnak, és készek a legfáradságosabb munkára, hogy megváltsák őket ebből az állapotból.
Másrészt, ha munkálkodásuk sikeres, az a maguk boldogságát is megemeli. Ugyanis tevékenységük elképzelhetetlen nagy köröket húz, mert minden befogadó lény a benne felébredő késztetés által tudását újból továbbadja, hogy segíthessen a lelkeken, tehát hogy megváltó módon tevékenykedjen.
A LÉLEK ALVÁSÁRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS
Mert föntről jövő szavaimért dolgozni is hajlandók vagytok, ez arra késztet, arról is adjak magyarázatot, eddig milyen tévedésben voltatok. Ez a lélek alvásáról szóló tanítás. Ez egy teljesen hamis képet nyújt a lélek állapotáról, amikor az a Szellemi Birodalomba jut. Ezt a tanítást azzal indokoljátok, hogy az Írásban nincs sehol szó a halhatatlan lélekről. Ezt egyetlen mondattal meg lehet cáfolni: "Aki bennem hisz, az az örökkévalóságban él." És az alvás a halál testvére. Tehát az alvó nem él majd, hanem halott lesz.
Sötét éjszakában a halál állapotába esik, tehát nem lehet szó arról, hogy ÉLETBEN VAN AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN.
Mindenki számára, aki ebben hisz, az a legrosszabb, hogy ebben a tudatban távozik a Földről.
Való igaz, hogy minden ismeret hiányzik ekkor belőletek, és sokáig eltart, míg az ismeret egy kis derengésére is eljuttok. Mert ezzel az ismerettel valóban teljesen vakon mentek el erről a Földről, és odaát csak akkor kaptok valamelyes világosságot, ha a földi életet szeretetben töltöttétek el.
Amíg ettől a tévtantól odaát meg nem szabadultok, azt sem tudjátok majd, meghaltatok-e, mert az én-tudat állapotában érzitek magatokat. Az én-tudat jelenléte életet jelent, és úgy gondoljátok, csak másfajta vidéken vagytok. De nyugalomba örökké nem juttok - ahhoz a nyugalomhoz, amit nektek az alvás jelent. Így aztán ÉLTEK, de nem a boldogság állapotában, hanem egy megzavart gondolkodásmódban - ami annak a tanításnak a megfelelője, amit mint ember a Földön képviseltetek.
Mindörökké fennmarad minden, ami belőlem keletkezett, de a túlvilági birodalomban a halál állapotába juthat - és valamennyien ezt a halálállapotot választjátok, akik ezt a téves tanítást terjesztitek, és nem az életre törekedtek, ami a Szellemi Birodalomban a sorsotok lehetne. Mert az igazi élet ekkor kezdődik.
Természetesen feltételezve, hogy az életet szeretetben töltitek, és ettől a téves tanítástól megszabadultok. Még ha hiszitek is, hogy az ítélet napján feltámadtok, hogy mind felébrednek, akik a sírokban "nyugodnak", a ti sorsotok az lesz, hogy nem juttok előbb életre, míg ennek a tanításnak az értelmetlenségét be nem látjátok. Tehát létetek a túlvilágon olyan lesz, hogy tétlenségben - az alvás állapotában - várakoztok örök időkön át, vagy ugyanolyan hosszú ideig mozogtok egy világban, amit a Földnek gondoltok, amit pedig már régen elhagytatok.
Ti emberek, akik ezt a téves tanítást képviselitek, nem tudjátok, micsoda rossz  
szellemhálójába estetek. Mérhetetlenül sok szeretetet kell létrehoznotok, hogy egyszer hirtelen felismerhessétek, hogyan van ez a valóságban. És még szerencséről beszélhettek, ha van a Földön egy értetek könyörgő lélek, akinek a segítségével a helyes ismeretre eljuttok. Mindig döntő a szeretet foka abban, hogy a Földről való távozástokkor villámgyors felismerésre juttok-e. Mikor nem hisztek a lélek "halhatatlanságában", azt sem hiszitek, hogy közvetítőt kaphattok a Szellemi Birodalomból, aki ismereteket nyújt. Ez nagyon hátrányos, mert ő megmagyarázná, hogy a túlvilágra jutó lelkek mind felfelé lépkednek. És akkor ezt a gondolatot, mint sátáni tanítást visszautasítanátok, mert csak az a célja, hogy a túlvilágon a magasabbra jutástól viszszatartson - mert az hamarosan meghozná az igazi életet, amit egykor valamennyiteknek el kell érni.
Amen.
/részlet: Bertha Dudde-Lélek a túlvilágon c. könyvéből./


forrás: www.auranka.hu

HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK


Ma már ciki, ha valakinek nincs halálközeli élménye. Ez a nemrég még okkult tapasztalat mára szabad prédájává vált az amatõr kutatóknak, a vallási fanatikusoknak, és az istenbizonyítékokat keresõknek. Mindamellett tényleg érdekes jelenség.   A dolog úgy kezdõdött, hogy hétévesen egy felnõttkórházba kerültem, s mivel már akkor rendkívül aranyos és értelmes voltam, a felnõttek szerettek velem beszélgetni. Az osztályos orvos kölcsönadta a fonendoszkópját, én meg jártam a kórtermeket, és mindenkinek meghallgattam a szívét. A néniknek érdekes módon a szívük a hasukban volt, de ez akkor nem tûnt fel.
Egy napon az egyik bácsi félrevont, és elmesélte, hogy amikor õt megmûtötték, valami csodálatos zenét hallott, fényt és fényes angyalokat látott. Hittem is, meg nem is; mit tehet az udvarias gyerek, ha egy felnõtt õrültségeket mesél neki?
Majdnem ugyanebben az idõben Raymond A. Moody filozófia szakra járt a Virginia Egyetemen, és egy pszichiáter professzortól fantasztikus történetet hallott arról, mit élt át a klinikai halál állapotában. Én folytattam tanulmányaimat a Deák téri általános iskolában, õ pedig gyûjteni kezdte a halálközeli élményekrõl szóló beszámolókat, amelyeket 1975-ben meg is jelentetett Élet az élet után címmel. Világsikert aratott. Én ez idõ alatt a lineáris algebra gyûlöletével töltöttem napjaimat a TTK-n.
Tulajdonképpen meglepõ, hogy ilyen sokáig váratott magára a téma, hiszen a Gallup több felmérése bizonyítja, hogy az emberek 5-15%-ának volt már halálközeli élménye (1., 2.), ami csak Amerikában 8-20 millió személyt jelent. Ez a szám az újraélesztési technika fejlõdésével egyre növekszik. A halálközeli élményekrõl meglehetõsen régi leírások is beszámolnak, ilyen a Tibeti halottaskönyv vagy Platón története az Államban (3.): egy harcost, a pamphüliai Ért a csata után 10 nappal találtak meg holtan, de teste nem indult oszlásnak. Rokonai hazavitték, és máglyára tették; ekkor Ér hirtelen feltámadt, és hihetetlen dolgokat mesélt arról, hogy elhagyta a testét, és több lélekkel találkozva csodálatos utazás során eljutott egy helyre, ahol értékelték az életüket (4.). A jók a felfelé vezetõ hasadékon mehettek át, a rosszakat lefelé küldték. Amikor a bírái elé lépett, azt mondták neki, hogy õ fogja hírül vinni az embereknek, mik történnek itt, ezért jól figyeljen. Hosszú vándorlás után nagy fényességhez értek. Itt ismerte meg a szférák zenéjét is, amit külön kiemelnék mint elsõ leírását annak, amit 2000 évvel késõbb névtelen adatközlõm hétéves koromban említett nekem. Végül Ér visszatért a Földre, vagyis felocsúdott a klinikai halál állapotából.
Platón meghökkentõen mai szcenárióját írta le a halálközeli élményeknek:
1. A "  lélek" elhagyja a testet.
2. A múlt értékelése, megítélése.
3. Egy bizonyos ideig való ott-tartózkodás ebben a transzcendens világban.
4. Felkészülés a földi életbe való visszatérésre.
5. A "lélek" egyfajta eligazítást, tervet kap a további életre vonatkozóan (5.).
Úgy tûnik, az élmények struktúrája a világ minden táján azonos (6.), de a látottak-hallottak kulturálisan meghatározottak. Például a sziú sámán, Fekete Jávorszarvas gyermekkorában átélt halálközeli élményében két férfi jött el érte a felhõkbõl, s odafent az õsök tanácsával találkozott, akik átadták neki a gyógyítás tudását (7.).
Mohamed prófétáért ugyancsak két férfi jött, foglalkozásukra nézve arkangyalok, s akkor õ kilépett a testébõl, és hét mennyen keresztül érkezett meg Allahhoz. Útközben minden mennyben találkozott valamelyik kollégájával, úgymint Mózessel, Ábrahámmal stb. (8.).
A modern kutatások a korabeli leírásokhoz hasonló motívumokat tártak fel.
A halálközeli élmény állomásai
Persze Moody és mások kicsit precízebben osztották szakaszokra az élményfolyamot, több száz beszámoló összevetésével.
A tapasztalat elsõ állomása általában a halál beállta szokott lenni. Gyakran fájdalom, küzdelem elõzi meg, majd hirtelen hihetetlenül mély megnyugvás és fájdalommentesség önti el a testet. Az illetõ hallja, ahogy a feje fölött kimondják: "meghalt". Ez gyakran meglepõ és furcsa, hiszen közben érzékeli a külvilágot (9.). A meghalás felemelõ, békés, megtisztító élmény: ez derül ki a beszámolókból, ami homlokegyenest ellenkezik halálelképzeléseinkkel.
A megbékélést követi a testen kívüliség élménye; ez a legkülönösebb, természetesen ezen lovagolnak aztán a legtöbbet. Sokak szerint ez bizonyítja a lélek különállóságát, halhatatlanságát, ergo a halál utáni létezést.
Ilyenkor a testbõl, mint a filmekben, kiválik egy másik, súlytalan, mindenen áthatolni képes test, s általában felfelé emelkedik. Carl Gustav Jung 1944-ben átélt egy infarktust, és a klinikai halál állapotába került; elmondása szerint ekkor a magasból látta a Földet, mint egy ûrhajós, a kontinensek felett röpködött, költõi leírását adva a látottaknak (10.). Persze ha lehet neki egyáltalán hinni, hiszen elég sok kétes hitelû történetet leírt Emlékek, álmok, gondolatok címû önéletírásában is. Mások megelégszenek a plafonig emelkedéssel, s ott luftballonként lebegnek, mindent megfigyelve. Sok olyan szavahihetõ beszámolónk van, amelyben az újraélesztett személy egyrészt szóról szóra visszamondja, ami halála és újraélesztése alatt történt, másrészt olyan részleteket közöl az újraélesztés mozzanatairól vagy a halála idején a szobában/mûtõben történtekrõl, amelyeket nem figyelhetett meg, egyrészt mert halott volt, másrészt mert fekvõ helyzetébõl még élve sem láthatta volna úgy a dolgokat, ahogy késõbb elmondta. Még meglepõbb, hogy újraélesztett vak emberek is beszámolnak a látottakról, pl. megmondják, milyen színû inget viselt az orvos, stb. (11.). A beszámolók legmeghökkentõbb típusában a "lélek", miközben testét újraélesztik, kikukkant a folyosóra, leugrik a büfébe, ahol aztán olyan dolgokat tapasztal, amelyeket végképp nem lehet annak a számlájára írni, hogy a látszólag halott test mégiscsak érzékel valahogy, mert ezek a tapasztalások a testtõl fizikailag elkülönült térben történnek meg (12.).
Peter Sellers, a Rózsaszín párducból is jól ismert komikus Shirley MacLaine-nek elmondta, hogy amikor elsõ szívrohama érte, és meghalt, kilépett a testébõl, s látta, ahogy mentõvel kórházba szállítják. "Mentem velük, és nem voltam megijedve, mivel remekül éreztem magam; a testem volt az, aki bajba került". (13.)
A testen kívüli élmény vagy a halál tudatosulását jellegzetes hangjelenség kíséri, ami a legtöbb élménybeszámolóban megjelenik: egy zavaró fémes, csörgõ, kattogó, zizegõ hang (14.), de szerencsésebbeknél transzcendentális zene hallik.
Ezután következik a híres alagútélmény (15.), amely Hieronymus Bosch XVI. században festett mennybemenetelén is látható.
A "túlvilági" utasok ezt szinte egybehangzóan írják le; valami bejárat, egy hosszú, sötét csõ, amelyen legtöbbször suhanva haladnak át, bár van, akinek lépcsõkön, létrán kell felküzdenie magát. Az alagút végén nagy fényesség tûnik fel, amit mindenki úgy ír le, mint a szeretet és elfogadottság élményét.
Sellers így mesél róla: "Ahogy körülnéztem, hihetetlenül gyönyörû, vakító, szeretetteljes fehér fényt láttam meg felettem. Mindennél jobban szerettem volna hozzá közelebb jutni. Soha semmit nem akartam ennél jobban. Tudtam, hogy szeretet, igazi szeretet van a fényen túl, és ez hihetetlenül vonzott. Kedvesség és szeretet volt, s emlékszem, akkor arra gondoltam, ez Isten". (13.)
A beszámolókban itt eltérések mutatkoznak: van, aki elhunyt szeretteivel, barátaival találkozik, mások idegenekkel, megint mások fénylényekkel. Elizabeth Taylor az ötvenes évek végén egy mûtét során 5 percre a klinikai halál állapotába került: "Egyszer csak azt mondták, halott vagyok, és láttam a fényt. Nehéz errõl beszélni, mert olyan elcsépeltnek hat. Találkoztam Mike-kal (1958-ban elhunyt nagy szerelme és férje), s vele szerettem volna maradni. De Mike azt mondta, hogy vár rám a munkám és az életem, s visszaküldött engem az életbe". (13.)
Elisabeth Kübler-Ross halálkutató húsz éve folyamatosan haldoklik, kétszer már járt "odaát" is. Egy interjúban beszámolt róla, hogy egy autóbalesetet szenvedett család haldokló gyermeke azt mondta neki, a szülei már várják a mennyben. A gyermek halála után Kübler-Ross megtudta, hogy a szülõk idõközben egy másik kórházban már valóban elhunytak, de ezt a gyermek nyilvánvalóan nem tudhatta (16.).
A meghaltak általában csodálatos tájra érkeznek, egzotikus madarakkal, sok-sok virággal, olyan ez, mint a Paradicsom. Az emberben önkéntelenül felvetõdik, hogy azok az elképzelések, miszerint a jók haláluk után eljutnak a mennybe, a Paradicsomba, a nirvánába, tulajdonképpen ezeknek a jelenségeknek a vallási hiedelmekbe öntése, illetve aki vallásos, az joggal gondolja, hogy a halálközeli élmény nem más, mint annak megvalósulása, amit vallása hirdet.
A különös ebben a világban az, hogy az emberek vagy lények általában nem szavakkal, hanem gondolatokkal, érzésekkel kommunikálnak.
Aztán általában felbukkan egy fénylény, aki valamiféle fõnöknek tûnik itt, s õ az, aki szavak nélküli megvilágító kérdéseket tesz fel a túlvilági turistának. Ezek a kérdések soha nem számonkérések, hanem valamiféle megvilágosodást váltanak ki. Ilyenkor szokott a panorámajelenség is lejátszódni, vagyis a meghalt hirtelen az egész életét látja, megéli, s mindez gyakran egy idõben, komplex élményként zajlik le. A beszámolók szerint a legkülönösebb az, hogy ebben az életsûrítményben nem egyszerûen fizikai eseményeket látnak, hanem saját életük és cselekedeteik másokra gyakorolt hatását élik át, s hirtelen megértik, hogy az életben a legfontosabb a szeretet és a másokhoz való jóság, s kisszerûnek és szánalmasnak látják sok tettüket, amellyel fájdalmat, keserûséget okoztak másoknak. Ugyanakkor ebben a számadásban különösen pozitív hangsúlyt kapnak olyan mindennapi esetek is, mint hogy valaki segített egy elveszett kisgyereknek megtalálni a mamáját, stb. (El is határoztam, ezentúl vadászni fogom a vak néniket, hogy átkísérhessem õket az úttesten. Ezek szerint mégiscsak létezik valahol egy folyószámla, ahol vezetik a jó és rossz cselekedeteket.)
Ez a panoráma- vagy visszatekintés-jelenet az, ami a halálból visszatérõket gyökeresen megváltoztatja, mert úgy érzik, megértették az élet igazi értelmét. Például a menedzser többé nem tud ugyanúgy hajtani, mert számára a pénz elveszíti jelentõségét, s többé könyörtelen sem tud lenni. Sokszor bûnözök is megjavulnak a klinikai halálból visszatérve. Nem volna meglepõ, ha az úgynevezett megvilágosodási élményeket, mint Szent Pál megtérését, valójában halálközeli élmények váltották volna ki.
Persze veszélyes dolog a megváltás, ezt talán a menedzser példája is sugallja. Elmegy az illetõ a modern, versengõ, élethalálharc jegyében folyó világból, ahol addig kegyetlenül jól funkcionált, és visszatér egy szent, aki számára értelmetlen már a gyûlölködés, a nevetséges csaták megvívása. Ahogy Moody egyik könyvében leírja (17.), a klinikai halált követõ személyiségváltozás sokszor váláshoz vezet mert az addig durva, veszekedõ férj türelmes, megértõ emberré válik, aki szeretetre vágyik, és szeretetet akar nyújtani. A feleség életjátszmájába azonban ez nem illik bele; õ esetleg éppen azzal akarta elkerülni az intimitást, az egyenrangú, szeretetteljes kapcsolatot, hogy brutális férjet választott magának. Vagyis nem szerencsés dolog csak úgy felelõtlenül megjavulni.
Végül a fénylény, akit sokan vallásuk istenével, mások egyszerûen a szeretettel azonosítanak, közli a látogatóval, hogy vissza kell mennie a földi létbe, mert neki ott még dolga van. Van, aki tiltakozik, de a fénylény nem tágít, s menni kell. Egyes beszámolókban maguk a meghaltak kérik, hogy visszamehessenek, mert szeretnék felnevelni gyermeküket, stb.
Sellers a következõképpen élte ezt át: "Megláttam egy kezet, amint átnyúlik a fényen. Próbáltam megérinteni, belé kapaszkodni, hogy átemeljen engem a fénybe." Ám ekkor sikerült újraindítani a szívét, és "abban a pillanatban a kéz hangja azt mondta: Még nem jött el az idõ! Menj vissza, és fejezd be! Még nem jött el az idõ!" Aztán a kéz lassan elhalványult, Sellers visszalebegett a testébe, és szívében keserû csalódottsággal ébredt fel (13.).
A beszámolók körülbelül 6%-a tartalmaz a jövõben bekövetkezõ eseményekre vonatkozó információkat is. Így pl. Jung megtudta, hogy az õt újraélesztõ orvos hamarosan meg fog halni, és úgy is lett (10.). Amikor a döntés a visszajövetelrõl megszületik, általában a személy visszatér fizikai testébe, ami orvosi szempontból egybeesik a szív és a légzés megindulásával, vagyis a sikeres újraélesztéssel. Egyes betegek ilyenkor ellenségesek az orvosokkal, mert visszahozták õket "onnan".
Élet a klinikai halál után
A klinikai halál élménye meglepõ módon nem trauma szokott lenni, hanem megváltó élmény. Akik átélik, pozitív személyiségváltozáson mennek keresztül, s hasznosan akarják eltölteni a visszakapott életet. Általában nagy tudásvágy támad bennük, gyakran maga a fénylény is utal rá, hogy a szeretet és a tudás a legfontosabb az életben. Akik meghaltak, és feltámadtak, élni akarnak. Ha az újraélesztés pillanataiban bánják is, hogy vissza kell jönniük, hiszen akkor egy csodálatos, soha nem tapasztalt élmény hatása alatt állnak, késõbb boldogok, hogy folytathatják életüket (20.). Ugyanakkor jellemzõ, hogy többé nem félnek a haláltól - talán ez az, amit jó lenne, ha át tudnának adni embertársaiknak.
Az ilyen emberek már messzirõl azonosíthatók az avatott szem számára. Ismertem egy könyvkötõt, munkája közben feltûnõ volt a nyugodtsága, higgadtsága, s ezt az tudta igazán értékelni, aki ismerte a könyvkötõmûhely vezetõjét is. A rendszerváltás elõtt mindenféle izgalmas könyvek illegális másolásával, kötésével és terjesztésével is foglalkoztam, s Moody munkájának zugfordítását is kiadtuk 100-200 példányban. Ahogy ez az ember kezdte méretre vágni az Élet az élet után könyvtesteit, belelapozott, s amikor rájött, mirõl szól a könyv, szûkszavúan elmondta, hogy õ régebben alkoholista volt, és ez addig-addig ment, mígnem meghalt. A hûtõkamrában éledt fel, s a nõvér elájult, amikor könyvkötõnk imbolyogva megjelent egy szál lepedõben a hullakamra irányából. Azóta élete teljesen megváltozott, már nem iszik, és egy antialkoholista mozgalomban dolgozik. Ha ezt Moody hallaná, egyik szeme nevetne, a másik copyrightpert indítana. Úgyhogy maradjon köztünk.
A halálközeli élmények legeslegtudományosabb értelmezése
Vannak misztikus lelkek, akik kiéhezetten várják, miben élhetik ki parapszichológiai komplexusaikat. A halálközeli élmények remek lehetõséget nyújtanak túlvilágról, n-edik dimenzióról, lélekvándorlásról elmélkedni. Ám mióta Michael Persinger demonstrálta, hogy elég a jobb halántéklebenyt egy jó erõs mágnessel ingerelni, és máris kész a misztikus élmény meg a testen kívüliség megtapasztalása (21.), azóta én erõsen kétlem, hogy az anyagelvûség bukásáról volna szó.
Egyrészt a halálközeli élmények különféle elemei - pl. a testen kívüliség tapasztalása - számos olyan esetben megjelennek, amikor az agy oxigénhiányos állapotba kerül, vagy a jobb halántéklebeny kóros izgalmi állapotban van, pl. temporális epilepsziában, halántéklebenyi daganatban, mûtét alatti ingerlésben vagy LSD hatására (22.). Morse, aki a gyermekkori halálélményekre specializálódott, egy 12 éves kislánynál jobb halántéklebenyi epilepsziás roham alatt a halálközeli tapasztalat mindene elemét megtalálta, a testen kívüliségtõl az alagútélményen át a mennyországélményig (22.).
A mai legjobb magyarázó elmélet az ún. ketaminteória. A ketamin egy régi mûtéti altatószer, amely mellesleg megvédi az agyat oxigénhiányos állapotban, s ennek kapcsán kiderült, hogy a ketamin tulajdonképpen csak utánozza az endopszihozin vegyületcsoport hatását, amely az agyban termelõdik a neurokémiai izgalmi hatások kivédésére (21.). A ketamin gyakran okoz halálközeli élményeket (23.), ezért ha alkalmazzák, erõs nyugtatót is szoktak adni mellé. Egy férfi ketamint adott be magának, s élményeit azonosnak találta az egy héttel azelõtt átélt halálközeli élményeivel (24.).
Mivel a halálközeli élmények pozitív változásokat indukálnak a személyiségben, kísérleteket tesznek arra, hogy a ketaminnal elõidézett halálközeli élményekkel kezeljenek más módon már befolyásolhatatlan betegeket, pl. alkoholistákat (23., 25.).
Persze mindent nem tudunk megmagyarázni vegyületekkel és az agymûködéssel; mindig lesz egy fehér folt, amelyet mindenki azzal népesít be, amivel akar: majdani még pontosabb tudományos magyarázatokkal vagy miszticizmussal.
E kutatások legfontosabb üzenete, hogy szeressük egymást, gyerekek! Nem kell a halál közelségébe kerülni ahhoz, hogy ráébredjünk: az élet többet ér annál, hogy tudás és szeretet helyett eladjuk a lelkünket pénzért vagy talmi sikerekért. Innen üzenem, hogy nem veszem át a Nobel-díjat, ha nekem ítélnék.
/írta: Szendi Gábor, Prim.hu/
 forrás:www.auranka.hu


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése