2016. szeptember 12., hétfő

ÉLET A HALÁL UTÁN




ÉLET A HALÁL UTÁN




2011.05.03
BEVEZETŐ
Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.


Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?

Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.

Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.


A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).

A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.

Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.

Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."

(Máté 22,31 és 33)


1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk
Az első kérdés valóban az, hogy hogyan tudjuk folytatni életünket bármilyen módon, ha közben testünk halott, a földben nyugszik; és még ez a test is eltűnik később, elkeveredik a földdel vagy a levegővel.

Az utóbbi években sok olyan könyv jelent meg, amely a "halál utáni élettel" kapcsolatos tapasztalatokról számol be. Amerikai orvosok még tudományos dolgozatokat is írtak erről a témáról. Ezekben a könyvekben összegyűjtött vallomások szerint néhány súlyos beteg, gyakran súlyos műtét után, biológiailag halottnak nyilváníttatott. Egy idő elteltével azonban észrevették, hogy újra visszatért belé az élet. Később megkérdezték tőlük, mi történt velük az alatt, amíg halottnak hitték őket. Meglepő volt a beszámolók közötti hasonlóság. Ezek a személyek legtöbbször egy "testen kívüli" létezésről beszéltek, amelynek során külső szemlélőként látták a testüket. És ami a legtöbb személy elbeszélésében, akik ilyen megtapasztalásban részesültek, közös az, hogy mindannyian egy fényes és irgalmas lénnyel való találkozásról számolnak be. E lény külsejével és személyazonosságával kapcsolatban ugyan eltérnek a beszámolók, attól függően, hogy a megtapasztaló személyek kevésbé vagy egyáltalán nem hívők. A megbocsátó ítélettel, a jósággal való szembesülés viszont mindegyikük beszámolójában megtalálható.

Minden esetre el kell ismerni, bármi is az értéke ezeknek a tanúvallomásoknak, hogy megegyeznek abban, hogy az "élet és halál határán" megélt tapasztalatokról van szó. Ezek az emberek valóban újrakezdték életüket, ezért tudnak most beszélni nekünk erről. Tehát arra lehet gondolni, hogy ez a titokzatos Lény talán egy figyelmeztetést, egy új esélyt adott nekik, bátorította őket hogy éljenek jól, és ez az élet a folytatása lesz annak az életnek, amit eddig közöttünk éltek.

Van valami, amit el kell fogadnunk ezekben a vallomásokban: a biológiai élet szélső határaihoz érkezve, megdöbbentő módon tárul fel előttünk a tény, hogy nemcsak test vagyunk, hogy lényünknek egy finom pontja képes rákérdezni a testünkre, életünkre és sorsunkra. Ez a lélek?

Ez lényeges kérdés. Lássuk, milyen kimondott, vagy kimondatlan érvek szólnak amellett, hogy "anyagi, biológiai" létezésünk nem képes kifejezni, kimondani mindazt, amik vagyunk. Nem logikus, hogy a biológia területére korlátozzuk legmélyebb vágyainkat, s amit érzünk, amikor életünk végső céljára tekintünk. Ezt nem nehéz megérteni. Vegyünk egy példát:

Egy férfi szerethet egy nőt a testével. De nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy csak a testével tudja szeretni. És tévednek azok, akik a szerelmet a testiséggel azonosítják. Az igazi szerelem tovább lép, sokkal mélyebb és sokkal tartósabb. Valóban szeretni azt jelenti, hogy nem csupán testünkkel, hanem egész szívünkkel, lelkünk minden erejével szeretünk. Szeretjük a másikat önmagáért. Mindennél jobban kívánjuk , hogy boldog legyen. Úgy szeretjük, hogy közben elfeledkezünk saját magunkról, mindenkor szeretjük.

Igen, "a szeretet erősebb a halálnál" (Énekek éneke).

A boldogsággal is így vagyunk. Az ember a boldogságra van teremtve: hogyan is lehetne valaki boldogtalan, ha a boldogságról semmi fogalma nincs és nem is vágyakozik utána? És mikor boldognak érezzük magunkat, mit kívánunk? Nem csupán azt, hogy folytatódjon az az esemény, amely boldogságot szerzett nekünk, hanem hogy boldogságunk állapotának ténye tartson örökké, bármi is idézte elő. Van tehát valami bennünk, amely több a testünknél, amely a boldogságra való szüntelen vágyakozás. Ezt nevezik a hívő emberek - és sokan mások - léleknek.

És a halál egy akadály. Arra vagyunk teremtve, hogy boldogok legyünk, olyan boldogságra vágyunk ami örökké tart, nem ér véget a halállal. Erre a vég nélküli boldogságra mindnyájan vágyunk, magunkért és azokért, akiket szeretünk, és nem tudunk beletörődni a halálba, mert van lelkünk. Természetes, elfojthatatlan módon él bennünk a vágy az örökkévalóság után, mert a lélek nem arra van teremtve, hogy eltűnjék itt a földön.

2 - Azoknak az ellenvetései, akik abban hisznek, hogy nincs semmi a halál után: a "materialisták"

Vannak külsődleges ellenvetések, és olyanok is, amelyek inkább a belsőből származnak: egyesek tárgyilagosan érvelnek és készek érveik megvitatására, másoknak lényük bensejéből fakadnak a reakcióik, fájó sebekből vagy teljesen személyes belső félelmeikből. Nem mindig vesszük észre, de gyakran miután ezek a sebek feltárulnak, sikerül őket megbékíteni, meggyógyítani.

A materialisták fő érve egyszerű: azt állítják, hogy nincsen semmi a fizikai világon kívül, azon kívül, amit érzékeinkkel megvizsgálhatunk és megmérhetünk. Ami a legfurcsább, hogy úgy hisznek ebben, ahogy mások Istenben hisznek.

Ez egy úgymond "tudományos" érvelés, és valójában első sorban azoknak volt a vélekedése, akiket "scientistá"-nak neveznek.

Ezek az emberek a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében azt állították, hogy kizárólag a tudományban lehet hinni, és elkápráztatták a kevéssé művelt embereket a tudománnyal. Meg voltak győződve arról, hogy tudományos módszerrel mindent meg lehet magyarázni. Minden egyéb elgondolásra alapozott tudást, ismeretet vagy bölcsességet elvetettek. Ami nem volt tudományos, azt légbőlkapott ostobaságnak tekintették. Kicsit olyan ez, mintha egy ógörög nyelv-szakértő azt mondaná, hogy minden, ami nem görög-betűvel van írva, értelmetlen. Mivel a lélek nem mérhető és egyenletekkel nem írható le, arra jutottak, hogy nem is létezik.

Az ilyen fajta materialista nézeteket "redukcionistának" nevezik, mert az embert mennyiséggé, képletekké, kémiai reakciókká, fiziológiai sémákká redukálják, fokozzák le.

A gondolkodást, a szeretetet, az életet csupán fizikai-kémiai reakciók "felépítményének" vélik.

A szcientisták ezáltal éppúgy tudományellenes előítéleteik voltak, mint másoknak, hiszen konzerválni akarták elméletüket. Így a nagy Pasteur-nek, annak a tudósnak az ellenfelei, aki felfedezte a mikrobákat és a védőszérumokat, hittek az ősnemzésben. Miért? Nem igazi tudományos okokból kifolyólag, hanem istentagadásból, mert azt gondolták: ha az állatok nem ősnemzéssel, azaz spontán módon fejlődtek ki, akkor kénytelenek volnának hinni a teremtésben és a Teremtőben.

Másik oldalról ugyanakkor maga Pasteur, aki annyira igényes volt tudományos téren, hitt a lélek és az örökkévalóság létezésében. Hálát adott Istennek felfedezéseiért (például a Pasteur Intézet avatásán mondott beszédében). És egyik gyermeke halálakor született írásában gyönyörűen önti szavakba reményét, hogy egyszer újra találkozni fog vele az örök életben. Mert számára akkor ez volt a kérdés. És ez a kérdés kívül esik a kémia, csillagászat vagy a fizika területén: a gyermekem halott, de tényleg halott? Véglegesen halott? Vagy része lesz egy igazi boldogságban, amelyben újra találkozhatom majd vele, és újra láthatom a mosolyát? Isten ígéreteibe ez is belefér?

"Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete... Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből... Az igazak azonban örökké élnek, az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli gondjukat."

(Bölcsesség könyve, 4. fej. 10., 13. és 14. vers; 5. fej. 15. vers)

3 - Van-e egy titkos félelem az ember szívében Isten és az örökkévalóság misztériuma előtt? - a hitetlenek félelmei és sebei

Sokaknak ateista barátaink közül vagy azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy nincs semmi a halál után, egészen másfajta érveik vannak, mint az, hogy "nincsen semmi a természet-tudományokon kívül". Egészen személyes okból nem tudnak hinni abban, hogy a lélek él, és a menny örökkévaló. Olyan érvek ezek, amelyek a szabadságot, erkölcsöt, az igazság fogalmát, mások szeretetét és saját, személyes élettörténetünket érintik. Ebben a tanulmányban megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a kérdések valós kérdések, de gyakran rosszul fogalmazzuk meg őket, és ezért nem kapunk rájuk jó választ. Elvetjük, mert félünk tőle. Nem akarjuk meghallani attól való félelmünkben, hogy fájdalmat fog okozni. Befogjuk a fülünket. Pedig ha meghallgatnánk az igazi választ, mekkora öröm lenne akkor, micsoda felszabadulás!

Vannak ateisták, akik nem képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy létezhet egy örök élet. Én is megismerkedtem közülük többekkel igen közelről, mert az édesapjuk, édesanyjuk, barátnőjük, férjük… éppen akkor halt meg. Ilyenkor ők azt gondolják magukban: "ez a szeretett, csodált ember nem mehet a mennybe Istenhez, ha az egyáltalán létezik, mert nem hitt benne míg élt. Vagy ez a személy tett olyan dolgokat, amelyek nem egyeztethetők össze az Istennek tetsző erkölcsös élettel. Mindenesetre én jobban szeretném, ha nem lenne sem Isten, sem örök élet, mert ők ki lennének belőle zárva és ez túl szomorú".

De erre Jézus Krisztus Evangéliumában (amelynek jelentése: Jó hír) megtaláljuk a választ :

"Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges"

(Máté 19,26)

"Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön."

(1 Timóteus 2,4)

"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ."

(János 3,16-17)

Tehát teljes bizonyossággal elhihetjük, hogy Isten egy jóságos, irgalmas Isten. Azok előtt, akik jóhiszeműségből nem ismerik őt, kész megnyitni az üdvösség kapuját. Nyitottságukat nézi mindenekelőtt. Elég ha szívükben, lelkük mélyén igent mondanak az ő irgalmára. Ez ki van fejtve az Evangéliumban, amikor Jézus haldoklik a kereszten, bal és jobb oldalán a két lator hasonlóképpen keresztre feszítve. Az egyik kettőjük közül megszánja Jézust, felé fordul, és így szól:

"Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat nem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal." Erre ő így felelt:

"Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban."

Ez az, amit kérhetünk Istentől, ha egy általunk szeretett személy anélkül halt meg, hogy megismerte volna Istent: hogy mint a jó latort, érintse meg őt Isten ártatlansága majd amikor találkozik vele, és kérje Jézus Krisztust, hogy emlékezzen meg róla a Királyságában. És akkor Isten, akinek semmi sem lehetetlen, megadja barátunknak a lehetőséget, hogy belépjen vele a Paradicsomba.

Halálunk pillanatában, ott, ahová már senki nem kísérhet el minket, Isten, aki maga a szeretet, különleges módon fedi fel magát, mint szeretet és irgalom. Ekkor minden Istentől való félelmünk, hamis istenképünk szertefoszlik, akár a bárányfelhők a tűző napsugártól. A szeretet, Isten igazi arca Krisztusban megjelenik úgy, mint a jó latornak. És ekkor elég kimondani az igent Isten Szeretetére, a többit elvégzi ő.

Mi pedig, az élők, talán azért félünk Istentől ma, mert valóban hamis az Istenről alkotott képünk. Vegyük például az erkölcsöt. Lemondjak valamiről, amit ma szeretek egy jövendő boldogságért, amit nem is ismerek? Isten ilyen szigorú feladatokat ró ki ránk, csak hogy megmutassa hatalmát? Rabszolgát akar csinálni belőlem? A válasz ugyanaz, amit fentebb megadtunk:

"Ha Isten a Fiát adta oda azért, hogy nekem örök életem legyen, ha akkor is szeret engem, ha én nem is ismerem, nem is szeretem, talán még harcolok is ellene; ha ennyire szeret, miért félnék attól, hogy a boldogságon kívül bármi mást akarna nekem?"

Néha nehéz lehet megértenünk ezt. Miért nem kérjük tőle a szeretet nevében, amelyet ránk áraszt, hogy világosítsa meg számunkra a válaszokat e kérdésekre?

Jézus Krisztus nem kényszeríti ránk a szeretetét. Csecsemőként jött közénk Karácsonykor, gyengén, erő és hatalom nélkül. Szeretetét nem erőlteti, hanem felkínálja. Szeretetet koldul. Nem vár mást tőlem, csak egy szabad választ. Ha nem is értem meg azonnal, már elkezdhetek másként tekinteni rá. Azután lelkemből lassan kitörlődnek az Istenről alkotott téves képek. ő nem akarja megakadályozni a boldogságomat az életemben. Megmutatja azokat az utakat, amelyek egy távolabbra mutató boldogsághoz vezetnek el. Olyan boldogsághoz, amire lényem legmélyéből vágyom.

Akkor majd felfedezem ezt az Istent, aki maga a szeretet, és elfogadom csodálatos ígéreteit. Örömmel és szabadsággal telve, meggyógyulva mély sebeimből, kedvem lesz neki igent mondani, teljes lelkemből szeretni akarok majd. Minden gondomat leteszem a lába elé, amivel nem tudok megbirkózni. Örömmel fogadom majd bocsánatát, ami teljesen újjá varázsol. És új reménység lesz bennem, a szeretet értelme, amiért kész leszek megváltoztatni valamit az életemben.

4 - A reinkarnáció is egyfajta élet a halál után, nem? Lehetséges, hogy több egymást követő életünk van?

Napjainkban meglehetősen sokan mondják, hogy hisznek a reinkarnációban. Gyakran nem is tudják pontosan mi is az, de modernebbnek tűnik számukra.

Miért vannak egyesek annyira elbűvölve a reinkarnáció gondolatától? Mi vonzza őket a reinkarnáció felé?

A reinkarnáció tana felé való fordulásban két alapvető útkeresés mutatkozik meg:

1 - Valahol érzem, hogy az egész benső életem nem tűnhet csak úgy el egyszerűen. Irtózom a semmitől. Kell, hogy valami módon az életem, a lényem tovább tartson a halálon túl. Igazából az, amit a reinkarnáció eszméje mögött keresnek az emberek: az öröklét. De valóban a reinkarnáció tana a jó válasz? Ez az az út, ami az igazi boldogság felé visz?

2 - Az emberek érzik, hogy nem juthatnak csak úgy be a Paradicsomba. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy szükségünk van megtisztulásra.

A reinkarnáció tana szerint a földön újrakezdett életek, újjászületések során át fokozatosan megtisztulunk és megszabadulunk a rossztól, ami hozzánk tapad. Ez mély és tiszteletre méltó gondolat. De vajon a megoldás, amit a reinkarnáció a problémára javasol, érvényes-e?

A gondolat, hogy a lélek tetszése szerint testből tesbe vándorol, testünket átmeneti börtönné fokozza le. Valójában a test a lélek személyi igazolványa. A lélek a test által létezik, benne ölt alakot, s nem más, mint annak lelki élete. Minden ember egyedülálló személyiség, saját testtel, saját lélekkel, és saját történettel.

A reinkarnáció nem jelenti az örök életet.

A reinkarnáció, bármelyik tanításba ágyazódik is bele (több van belőlük: keleti tanok, New Age, buddhizmus), igazából nem az örökéletet jelenti. Tulajdonképpen kis életek egymás utániságáról van szó, az itteni, földi élet korlátaival, egészen addig, míg egyszer csak már nincs több újjászületés, hanem elérjük a "nirvánát".

Az út végére javasolt boldogság nem tűnik kissé furcsa boldogságnak? Ha megnézzük a nirvána szó etimológiáját, ez az újjászületések utáni végső állapot levegőhiányt jelent, lélegzethiányt. Ez a sorozatos újjászületésekkel elérhető megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi javaktól, a hatalomtól, másokkal való kapcsolatoktól, a barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel magával összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem lélegzünk. Ekkor majd eggyé olvadunk a világegyetemmel, a nagy mindenséggel. Nem mozgunk többé, nem gondolunk már semmire, nem szeretünk többé. Nincs többé személyiségünk, nincs többé egyéniségünk.

Vajon ez az a boldogság, ami után vágyakozunk? Megszűnni önmagunk lenni, hogy "Minden" lehessünk?

Ezzel szemben a feltámadás után mi magunk fogunk örökké élni az Élő Istennel együtt és mindazokkal, akik vele élnek szeretetében és abban a boldogságban, amit nekünk ad. Beszélhetünk majd vele, és továbbra is szerethetjük azokat, akik a Földön vannak, és imádkozunk, hogy ők is részesei legyenek ennek a boldogságnak.

A reinkarnáció általi megtisztulás problémái.

A másik probléma a reinkarnációval az általa javasolt megtisztulás módja: egymást követő újabb és újabb életek során felfelé vagy lefelé lépegetünk egy létrán ami a rossztól - az anyagi világtól - a jó felé vezet - az anyagtalan és személytelen "Teljességig".

Így viszont félő, hogy az élet sokat veszít értékéből: elodázhatjuk problémáink megoldását, hiszen majd egy következő életben jobban csináljuk talán. Ez felelőtlenség, mert nem vesszük komolyan az életet: nem biztos, hogy mindenről most kell dönteni, majd egy másik életben bepótolhatom a lemaradásaimat.

De ha ez igaz is lenne! Miért ne kereshetném életem boldogságát most? Milyen különös ellensége lehet az embernek és sorsa nagyságának az, aki kirója ránk ezt az anesztéziát, érzéketlenséget? Elvenni az embertől élete értelmét és értékét? Mindig osztályt kell hát ismételnünk?

Nem mértük fel eléggé a kárt, ami ebből a tanból következik: ha én ebben a mostani életemben egy előző élet súlyát cipelem, akkor egy olyan életért bűnhődöm, amiről nincsen semmiféle emlékem; amelyben egy másik személy testében voltam, vagy éppen egy állatéban. Micsoda büntetés nehezedik rám, és mekkora erőfeszítéseket igényel tőlem!

Lehet, hogy életek során kell újra meg újra megszületnem, hogy újra feljuthassak a létrára?

Hát nincsen senki, aki a segítségemre jönne? Kire támaszkodjam, hogy sikerüljön jóvá válnom és végére érnem ennek a fatális láncnak?

Az élő Isten ígéretei teljesen másfélék. Isten, a mi Atyánk, azt szeretné, ha jók és tökéletesek lennénk. De tudja, hogy milyenek vagyunk. Isten a szeretet, ajándékozó és irgalmas. Nem kéri tőlünk életek sokaságát. Elküldi Fiát, hogy megbocsásson nekünk, hogy megtisztítson minket, hogy képessé tegyen minket a jóra, ő, aki a forrása minden jónak. A saját életét adja nekünk és a saját jóságát.

Tiszteletben tartja és komolyan veszi szabadságunkat. Szereti a szabadságunkat, azért adta nekünk, hogy szerethessünk. És ha szabadságunkkal élve elfogadjuk kinyújtott kezét és szeretetét, akkor belépünk az örök, igazi életbe.

5 - Mi az örökélet? Hogy fogunk akkor élni? Milyen kapcsolatunk lehet azokkal, akik a mennyben vannak?

Néha úgy képzeljük, hogy az élet a halál után valami olyasmi, mintha a temetőben lennénk: hosszú-hosszú egyhangú nyugalmas pihenés.

Egyszer egy öt éves kisfiú azt kérdezte: "A mennyországban mindenki az ágyában él majd?" Azért mondta ezt, mert emlékezett a beteg nagynénjére, akit azelőtt az ágyban fekve látott, és aki most a mennyországban van. Megmagyaráztuk neki, hogy a mennyországban nincsen sem betegség, sem halál, még "élőbbek" leszünk, mint a Földön.

Lisieux-i Teréz ezeket a szavakat mondta halálos ágyán: "Belépek az életbe". És azt is mondta: "A mennyországban azzal töltöm majd az időt, hogy jót tegyek a földön lévőkért." Mindazok, megszámlálhatatlanul sokan, akik több mint 100 éve imádkoznak hozzá (1897-ben halt meg), tanúsíthatják, mennyire igaz ez.

Most el szeretném mesélni egy személyes élményemet. Feleségem és én elveszítettük Domonkost, kisfiúnkat hat éves korában. Édesapám, az ő nagyapja nagyon szomorú volt. Néhány nappal a baleset után felébredt az éjszaka közepén mély szomorúságában, és sírva fakadt. Ekkor egy kis hangot hallott, amely azt mondta neki: "Nem kell sírnod, nagypapa." Ezután újból elaludt, de másodszorra is sírva ébredt fel. Ugyanazt a kicsi hangot hallotta, amiről felismerte, hogy Domonkosé. Majd harmadszor is, és a hang azt mondta neki: "Ne sírj, Nagypapa, ha tudnád milyen boldog vagyok." És ekkor a nagypapa érezte, hogy minden szomorúsága elszállt.

Néha megtörténik, hogy - Isten engedélyével - egy nekünk nagyon kedves személy, aki már eltávozott közülünk, valamilyen módon érezteti velünk jelenlétét, közbenjár értünk Istennél, mert akik Isten körül vannak, nem tétlenek. Élők ők, ahogy Isten is Élő Isten. Szüntelenül gyönyörködnek Isten arcában. És örökösen közbenjárnak azokért, akik a Földön élnek. Olyan ez, mint egy nagy szolidaritás-lánc. Isten közelében lehetnek, mivel szívük Isten felé fordul, megkapják tőle - szeretetből - a lehetőséget, hogy imádkozzanak értünk; hogy kérjék nekünk Isten világosságát és segítségét; hogy olykor jelet mutassanak nekünk Isten kegyelméből, hogy az Élet útján irányítson minket, Jézus Krisztus felé, aki az "út, az igazság és az élet".

De nem fordulhatunk a halottak felé úgy, hogy közben elfordulunk a mennytől és Istentől, például a jóslással. A halottakkal való effajta kapcsolattartás a bálványimádás egyik formája, vagyis az igaz Istentől való elfordulás. A spiritizmus veszélyes. Könnyen rossz irányba fordíthatja lelki, szellemi tehetségeinket, s olyan tettekhez vezethet, melyeket később nagyon bánunk.

Ezzel szemben, az isteni élet megnöveli és átalakítja mindazt a szépet és jót, ami a mennyben lévőket a földiekhez köti. Kiigazítja és megtisztítja, ami nem volt helyes, hogy tökéletes szeretettel szeressük mindazokat, akiket ismertünk. Istennel élünk, s kérjük őt, hogy ugyanazt a boldogságot adja meg számukra, melyben nekünk van részünk.

Testünkkel együtt támadunk fel.

Az élet teljessége nem csak az életet érinti. Jézus az Evangéliumban a testek feltámadásáról beszél:

"Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg sohasem."

(János 11,25-26)

Krisztus testben támadt fel. Tanítványai látták a sebhelyeket kezén, a lábán és az oldalán. Evett és ivott velük együtt. De nem földi életét folytatta tovább. Megdicsőült testben támadt fel. 2000 éve ezt vallja minden keresztény.

Mi is az idők végén átalakult, megdicsőült testben támadunk fel.

Szent Pál, a korintusiaknak írt első levelében magyarázza, hogy ez ugyanaz a test lesz - ugyanaz a személy -, de akárcsak a mag, ami kihajt, ugyanaz, mint a növény, ami belőle kinő, testünk, egyesülve lelkünkkel többé nem a földi élet korlátain belül fog létezni, hanem átlényegült formájában Isten Életében részesedik, amit a mennyországnak hívunk.

"Ha pedig bennetek van annak a Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, ő, aki Krisztus (Jézust) halottaiból feltámasztotta, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által."

(Róm 8,11)

Tehát nincsen feloldódás az univerzumban, a nagy mindenségben, ahogy azt a reinkarnációban hívők gondolják, mert nem ismerik Isten ígéreteit. Isten az, aki visszaadja tökéletes létünket, és személyiségünk is megmarad, valóban Isten partnereivé válunk, asztalához meghívottként. Letöröl minden könnyet szemünkről, amint azt a Jelenések könyvéből idéztük.

Ezt az örök életet azonban már most elkezdhetjük élni bizonyos értelemben. Isten megadja a lehetőséget, hogy már ebben az életben megismerhessük őt. Hogyan? Az Evangélium - Isten igéjének - olvasásával, a "szentségek" vétele által: a keresztségben, ami által megszületünk az isteni életre.

Az Oltáriszentségben, vagyis a misén, ahol Istent vesszük magunkhoz az ostyában; Isten a saját életével akar táplálni minket, saját éltető szeretetével, a Szentlélekkel. A kiengesztelődés szentségében megbánjuk vétkeinket, s kérjük Istent, hogy bocsássa meg az ellene, s embertársaink ellen elkövetett bűneinket . És ott van még a betegek szentsége, a házasság és a papi rend szentsége.

Az imádságban már jelen életünkbe bekapcsoljuk az örök életet. Isten, ha szánunk rá egy keveset a mi értékes időnkből, helyet készít a szívünkben és megnyit minket, hogy képesek legyünk az evilágon túli dolgok befogadására.

Ekkor házaséletünk is átalakuláson megy át: megújult szerelemmel szeretünk. A másokkal való kapcsolataink is megváltoznak: más szemmel nézzük őket, szeretettel és reménnyel tekintünk rájuk. Ez a "karitász": Isten belénk költözik és a szeretet eszközévé változtat minket.

Ismerjük az örömöt, mert él bennünk a reménység.

"Magadnak teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a szívünk, amíg nem lakik tebenned."

(Szent Ágoston)

6 - Mit tehetünk azokért, akik meghaltak?

A hitvallásban, amely összefoglalása mindannak, amiben a keresztények 2000 éve hisznek, azt mondjuk: "Hiszek a szentek közösségében". Ez azt jelenti, hogy szoros kapcsolat van azok között, akik Isten mellett a mennyországban vannak, vagyis a "szentek" és közöttünk, akik itt élünk a földön.

A "szentek" nem csak azok, akiket az Egyház hivatalosan kanonizált, szentnek nyilvánított. Mindazok szentek, akik úgy haltak meg, hogy igent mondtak Isten szeretetére, átmentek egy megtisztuláson, és ők is "szentek".

De ahhoz, hogy a szeretet tüze belénk költözzön, izzanunk kell, égnünk kell a szeretettől. Ezért, ha szükségünk van arra, hogy felmelegedjünk, ennek a megtisztulásnak a helye a "Tisztítótűz". Imáinkkal meggyorsíthatjuk menetelésünket a szeretet felé. Isten számára nem létezik idő. Ha ma valamelyik halottunkra gondolunk és imádkozunk érte, Isten már hallja is imánkat.

A legjobb ima az, ha felajánlunk egy misét, amin lehetőleg mi magunk is részt veszünk. De minden kis szónak, amit szeretett halottainkért mondunk, nagy ereje van: mert Isten Szívét érintik meg.

Urunk,

Íme az áldozat, amit mi, a te szolgálóid és teljes családod bemutatunk neked: fogadd el jóságosan. Add meg nekünk életünk békéjét, ments meg minket a kísértéstől és fogadj be minket választottaid közé.

(miseima)

Azokért is sokat kell imádkozni, akik egészen közel vannak már a halálhoz, mert ez az az utolsó pillanat, amikor igent lehet még mondani a szeretetre.

Imádság Szűz Máriával

Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes,

az Úr van teveled.

Áldott vagy te az asszonyok között,

s áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus.

Asszonyunk Szűz Mária,

Istennek szent Anyja,

imádkozzál érettünk bűnösökért,

most és halálunk óráján. Ámen.

És a pokol létezik-e? Igen, Jézus figyelmeztet rá minket az Evangéliumban, például a szegény Lázárról vagy a gazdag ifjúról mondott példabeszédben. És különösképpen akkor, amikor az utolsó ítéletről szól.

"Nem egyesülhetünk Istennel csak akkor, ha szabadon döntöttünk amellett, hogy szeressük." (A Katolikus Egyház Katekizmusa). Jézus szavai súlyosak:

"Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne. "

(1 János levél 3. fejezet, 14-15. vers)

"Gyehennáról" beszél, "tűzről, amely nem alszik ki".

(Márk 9,43 és 48)

Kijelenti, hogy "elküldi majd angyalait, akik összegyűjtik a bűnösöket és a tüzes kemencébe vetik." A pokol bizony létezik, és az Egyház nem mond egyebet, mint amit maga Jézus mondott. Miért? Isten szeretete megóv minket attól a tragédiától, hogy szeretetlenségben éljünk és hogy elkerüljük a mennyország kapuját, az örök életet. ő a felelősség vállalására hív, hogy az ember felelősséggel használja szabadságát az örök élet elnyeréséért. Ez meghívás a megtérésre.

De a pokol nem azt jelenti, hogy Isten elveti az embert. Isten senkit sem szán arra, hogy a pokolba kerüljön, mint ahogyan azt a janzenisták hitték - tévesen. Akkor jutunk a pokolba, ha életünk utolsó pillanatáig visszautasítjuk Istent, s irgalmát.

Isten valójában azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Aki őszintén kér tőle bocsánatot, meg is kapja. Emlékezzünk a jó latorra.

Isten nem kívánja senkinek a vesztét, hanem hogy mindenki bűnbánatra térjen.

(2 Péter 3,9)

Remélhetjük hát, hogy minden szeretett halottunk kérni fogja ezt az irgalmat Istentől, és ezért imádkozhatunk is. Maga Isten az, aki ösztönöz minket, hogy imádkozzunk halottainkért, és hagyja, hogy kérésünk meghallgatást találjon nála.

Tehát halottainknak és nekünk a mennyország a reménységünk, Isten irgalmából fakadó szilárd reménységünk, hogy újra találkozni fogunk Isten országában.

"Íme az Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak."

(Jelenések könyve 21. fejezet 3-4.vers)

www.1000questions.net


DRUNVALO MELCHIZEDEK ÉLET ÉS HALÁL ( DRUNVALO ÉDESANYÁNAK HALÁL UTÁNI ÉLMÉNYE )


Drunvalo Melchizedek 
Élet és halál
( Drunvalo édesanyának halál utáni élménye )

Új-Mexikóban laktam, a Taos-tól északra található, magasabban fekvő sivatagos területen. Ha jól emlékszem, 1992-őt írtunk. Még mindig emlékszem a tiszta, kék égre, és még mindig a számban érzem a száraz, sivatagi levegőt, amint finoman és ritmusosan ki-be lélegeztem. Aznap reggel hosszabbra sikeredett a meditációm, mint általában, és ahogy szépen lassan visszatértem a testembe, valakinek a jelenlétét éreztem, közvetlenül magam előtt. Kinyitottam a szemem, édesanyám volt az.
Azelőtt soha sem láttam őt így, arany fényben csillogott. Amivel azt akarom mondani, hogy nem fizikai valóságában volt jelen. Igaz, hithű katolikus volt egész életében és soha nem hitt egyéb szellemi jelenségekben. Még az asztrális kivetülés fogalmát sem fogta fel. De ott volt előttem és egyenesen a szemembe nézett, amikor tudtam, hogy a fizikai teste Kaliforniában van. Elismerem, alig hittem el, hogy az én anyám ott van. Soha az életben nem láttam őt ezen a másik síkon tevékenykedni.
89 éves volt és finom, de biztos léptekkel naponta veszített az életenergiájából. Haldokolt.
Hónapokkal az új-mexikói eset előtt, a nővérem Nita mesélt el egy történetet nekem, anyával kapcsolatban. Egy nap, amikor meglátogatta anyánkat, nagyon fellelkesült állapotban találta őt, de nem volt hajlandó beszámolni az okáról. Aztán végül Nitának sikerült kihúzni belőle az izgalom okát. Úgy tűnt, hogy anya rájött, hogyan léphet ki a testéből és repdeshet körben a házban, ami állítása szerint évek óta a legjobb móka, amiben része volt.
A nővérem 13-as fokozatú Rózsakeresztes volt, teljesen ismerős volt számára a fogalom és az ezzel kapcsolatos tapasztalások, de meg volt döbbenve, látván a 89 éves anyánkat amint épp felfedezi a tudatosság ezen területeit. Anyám elmondta Nita-nak, felfedezte, hogy simán át tud repülni a falakon egy másik helyiségbe, ahol apánk tartózkodott és megfigyelhette, amint valamivel foglalatoskodik. Elmondta, hogy még arra is képes, hogy testét hátrahagyva a hálószobában, kimegy a konyhába tv-t nézni. Anyám tudni akarta, hogy ez így rendjén van-e? Persze Nita egyszerűen elmondta neki az igazságot, hogy ez teljesen természetes.
Nita elmondta, hogy anya halála előtt még egyszer utoljára vissza akart menni Texasba, hogy megnézze a testvére sírját. A testvérem tisztában volt vele, hogy egy ekkora útra fizikailag képtelen, tehát így szólt hozzá, „Azt tudod, hogy ki is repülhetsz ebből a házból?" Erre anya: „Tényleg?" Erre soha nem gondolt. Elmondta anyának, hogy oda repül ahová csak akar, méghozzá könnyűszerrel. Ezért biztos vagyok benne, hogy el is ment a testvére sírjához. És hova máshova repült még el anyám: egyenest az új-mexikói házamba.
Amint kinyitottam a szemem és ott állt előttem éterikusan az édesanyám, láttam ahogy a testét elönti az öröm. Engem azonnal a boldogság és nagy biztonságérzet kerített hatalmába. A szavak csak úgy maguktól hagyták el a számat, amikor azt kérdeztem, „Anya, mit csinálsz itt?" Egyszerűen így szólt „Csak meglátogatlak. Mindig is szerettelek."
Nem tudtam, hogy mit tegyek, így elkezdtem kérdéseket feltenni az otthonnal kapcsolatban. Nyilvánvalóan olyan téma volt, amit anya szeretett.
Mindenhova követett és életének a részleteiről mesélt, aztán elkezdett mindent elmesélni nekem. Arról, hogy apa is mennyire beteg volt, és hogy nem volt semmi öröm az életében, addig a pontig, amíg fel nem fedezte ezt a kis „repülős" trükköt.
Végül aztán kitért olyan napi eseményekre, amik akkor történtek, amikor még kicsi voltam, de kapcsolatban álltak a jelennel. A párbeszédek és megjegyzések szinte mindegyike rólunk, gyerekekről szólt, amikor régen még együtt lakott a család. A szüleimnek hat gyereke volt és anyám a teljes életét a családon belüli szeretetnek szentelte.
Hallgattam őt és csak ritkán tudtam egy-egy szót közbeszúrni, hallgattam ahogy úgy beszél az életről mint valami csodálatos dologról, ami csordultig van szeretettel, de az egészet a család vonatkozásában értette. Egyszer sem tett úgy említést valamiről mintha az téves vagy rossz lenne. Egyszerűen szerette az életet. Elkezdtem őt új fényben látni. Ráeszméltem, hogy milyen csodálatos lélek is ő valójában és még jobban kezdtem szeretni.
Aznap éjjel, amikor készülődtem lefeküdni, egyszerűen odaült az ágyam szélére és rám nézett, mintha csak védelmezne vagy óvna engem. Valahogy tetszett. Arra kért, hogy aludjak el és álmodjak szép álmokat.
A második és a harmadik nap úgy telt, mint az első. Anyám telebeszélte a fejemet, de mindezt a simogató szeretet és a törődés érzésével. A harmadik napon már kezdtem azt gondolni, hogy örökre velem marad, de azt mondta: „Nem, hamarosan indulok. Ne aggódj!"
Harmadnap éjszaka, olyan hajnali fél kettő körül hívott fel a nővérem, hogy anyánk egy órája halt meg. El kell, hogy ismerjem, nem voltam meglepve. Félig-meddig valami ilyesmire számítottam. Elfordultam a telefontól és ott állt anyám mosolyogva, még mindig velem volt. Ezt mondta: „Menj csak vissza és feküdj le, minden a legnagyobb rendben." És hogy láttam is, valóban minden a legnagyobb rendben, visszamentem, lefeküdtem és mély álomba merültem. Másnap reggel, amikor felkeltem, anyám még mindig ott volt. Az izgatottsága azóta csak nőtt. Így szólt: „Fiam, van arról fogalmad, hogy milyen szép is a halál? Csodaszép, minden értelemben. Miért féltem én annyira tőle, amikor még éltem? Ez életem legkomolyabb megtapasztalása!"
Egy percbe is beletelt, hogy észrevegyem, mennyire megfiatalodott és erős, egészséges aura ragyogott körülötte. De nem mondtam neki semmit. Ahogy a fejemben futtattam végig ezeket a gondolatokat, így szólt: „Fiam, benned mindenki másnál jobban megbízom, nem gond ha itt maradok veled, amíg átesek ezen a megtapasztaláson?" Mondtam neki, hogy szeretem és hogy természetesen bármit megteszek érte. Elmagyaráztam neki, hogy van bizonyos tapasztalatom a halál folyamatával kapcsolatban és úgy tudom, hogy minden elhunyt személynek át kell esni a meghalás folyamatán itt a Földön, ami 4 napig tart. Ha ennél hosszabb ideig akarna maradni, utána már nem lenne képes továbblépni a magasabb világokba. Ebben az esetben itt kellene maradnia a Földön, mint szellem vagy kísértet, ami nem egy egészséges jövőkép. A szemembe nézett és ezt mondta: „Kedvesem, teljesen megbízok benned."
Így nekiláttam, hogy felkészítsem őt az előtte álló kalandra. Tudtam, hogy olyan tiszta lélekről van szó, hogy minden kétség nélkül állíthattam, negatív karma nem terheli. Semmi, ahogy be is bizonyosodott. Nem hiszem, hogy valaha az élete során bárkit vagy bármit is megsértett volna. Nyomok nélkül járta az útját! Ez olyan valami volt, ami komoly inspirációval szolgált a saját életemre nézve.

Úgy tűnt, hogy a halálát követő napon, minden perccel egyre és egyre boldogabb lett. Ezenkívül pedig az, hogy egyre fiatalabb is lett. Az első nap végére úgy festett, mintha 45 éves lenne és az energiaszintje is ennek megfelelő volt. Nem mondtam semmit, mert soha sem volt ehhez hasonló megtapasztalásom, hogy valaki olyan távozott volna el, aki ilyen közel állt hozzám. Lehet, hogy ez így természetes.
A második nap reggelén azonban, már túlságosan is szembetűnő volt a változás, valóban megfiatalodott. Valamit mondanom kellett. Külseje és viselkedése alapján is olyan volt, mintha 30 éves lenne. Csodaszép volt, és csak úgy ragyogott az élet felett - vagy még inkább a halál felett - érzett izgatottsága miatt. Így szólt hozzám „Hogy tetszem neked ennyi évesen? Mit gondolsz, jól nézek ki?" Természetes, hogy ettől megnyílt a szívem és elmondtam neki, hogy mennyire csodálatos. De nem tudtam megállni, hogy ne kérdezősködjek a megtapasztalásával kapcsolatban. Elmondta, úgy döntött, hogy nem tetszik önmagának öregen és megfiatalította magát. Azonnal rá is vágta, „De jó, nem?" Nem volt okom arra gondolni, hogy miért is ne lenne ez jó, mondtam is neki, majd újra elmondtam, hogy milyen fantasztikusan néz ki.
A halálát követő harmadik napon, a magasabb világokról beszélgettünk, amiről szinte semmit sem tudott, kivéve azt, amit az egyház tanított. Ez a tudás pedig gyakorlatilag hasznavehetetlen, mert soha nem beszél a közvetlen megtapasztalásról, kivéve Jézussal kapcsolatban. A tibetieknek legalább ott van a Tibeti Halottas könyv, a katolikusoknak semmi. Még az ősi egyiptomiaknak is megvolt a maguk Halottas könyve, amely azt taglalta, mire számíthatunk a halál után és leírta a továbbhaladás legjobb útját. Anyám teljesen felkészületlen volt. Megtettem minden tőlem telhetőt.
A negyedik nap mondtam neki, hogy még aznap el kell hagynia a Földet. Néhányan akár 2,5 nap alatt átesnek a halál folyamatán, valakinek ehhez négy napra is szüksége van. Anyám kihasznált minden rendelkezésre álló időt.
Amikor felkeltem a negyedik nap reggelén, anyám az ágyam szélén üldögélt és nagyjából 12 éves korúnak tűnt. Emlékszem, hogy megrémültem. Tudtam, hogy anyám az, de akkor is furcsának hatott gyerekként látni őt. Mondtam neki, hogy „Mit csinálsz itt? Ez nevetséges!"
Erre azt felelte: „Egyetértek veled, ez a 12 éves korosztály túl fiatal." Így aztán az következű 2-3 órában már nem fiatalodott tovább, hanem kezdett visszaöregedni. Körülbelül a 18 éves koránál állította meg a folyamatot. Így szólt anyám: „Nézz rám! Tökéletes. Ezt a koromat szeretem."
Egyszerűen szép volt és szexi. Anyámra soha nem gondoltam így azelőtt. Úgy tűnt mintha az élete épp hogy csak elkezdődött volna. És a szó szoros értelmében így is volt. Tudtam, hogy éppen megszületőben van egy másik világba.
A negyedik nap hátralévő részében, anyám mindenhova követett, bárhová is mentem, de direkt otthon is maradtam és nem fogadtam vendégeket. Ez volt életem egyik legfontosabb momentuma és egyedül akartam maradni.
A testvérem hívott, hogy tudassa velem, anyánkat Kaliforniában éppen temetik. De mivel mindennap beszéltem Nita-val, tudta, hogy anya nálam van és teljesen megértette, hogy miért nem megyek el a temetésére. Nem hagyhattam ott anyámat, hogy elmenjek a temetésére, butaság lett volna. Anyámnak abban a pillanatban éppen ott volt rám szüksége.
Az utolsó nap anyám olyan döntést hozott, ami teljesen váratlanul ért. Azt mondta, hogy vissza akar menni, hogy még utoljára lássa apát. Azt mondta, hogy megpróbálja meggyőzni őt, hogy tartson vele. Aztán eltűnt, akkor először a hét folyamán. Egyedül maradtam.
Két órával később újra megjelent, apával az oldalán. Anyám fiatalos volt, hihetetlenül jól nézett ki, kicsattant az életenergiától, de apa öreg volt, fáradt és tele félelemmel. Ő is látott engem, de számára ez egy rendkívüli új tapasztalás volt. Annyira félt, hogy alig tudott megszólalni.
Anyám gyorsan beszélt, tele izgalommal, azt magyarázta apának, hogy a halál szép élmény és nem kell tőle félni. Anyám annyira akarta, hogy apa kövesse. De apa egyre ijedtebb lett, olyannyira, hogy még anyának sem tudott válaszolni. Végül így szólt: „Elnézést, de én ebből egy szót sem értek és most haza kell mennem. Szeretlek, de mennem kell." És ezzel eltűnt. Anyámon most először látszottak a bánat jelei, mióta nálam tartózkodott ebben az állapotában. De hamar váltott és visszatért a lelkesedése. Ezt mondta: „Egyszerűen, ez nem a megfelelő idő számára." Ahogy be is bizonyosodott, mert apa még ezután két évig élt. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen dolog ami életben tartotta, nem volt más, mint a halál miatt érzett félelme. Soha nem léptem olyan fajta kapcsolatra apával, mint ahogy az anyával történt. Ő csak egyszerűen elment.
Kb. egy órával azután, hogy apa meglátogatott azon a bizonyos negyedik napon, Nita hívott fel azzal a hírrel, hogy apa szélütéssel kórházba került. Igazolást nyert a tény, hogy abban az időben amikor anyával nálam járt, apám eszméletlenül feküdt. Furcsa is volt számomra, hogy hogyan sikerült anyának rávennie apát, hogy eljöjjön.
Az utolsó nap éjjelén anyámmal felkészültünk az új világba vezető útja utolsó szakaszára. Kint korom sötét volt, még a Hold sem világított, a szoba, ahol mindketten tartózkodtunk csak egyetlen gyertyával volt megvilágítva.
Csináltam egy kis oltárt az ágyam mellett, gyertyát helyeztem el rajta és egymással szemben ültünk. Becsuktam a szemem és a belső szememmel láttam az anyámat. Fölöttünk az éjszakai égbolt terült el és a csillagok csak úgy táncoltak odafent. Az űr még soha sem tűnt ilyen mélységesnek. Csendben mindketten az eget kémleltük.
Egy adott pillanatban ránéztem anyára, mert éreztem hogy itt az idő és megkérdeztem, hogy készen áll-e? Bólintott és úgy nézett rám, mint egy várakozásokkal teli kis iskoláslány. Felém nyúlt és megfogta a kezem.
Mindketten felnéztünk az égre még egyszer, és közvetlenül a fejünk felett megjelent egy fényesen ragyogó csillag, ami nagyon különbözött mindentől körülötte. Nagyon fényes volt, hideg kék színe pedig egészen a szívünkig elért. Tudtam, hogy ez az. Szóltam anyának, hogy erre a csillagra összpontosítson.
Kb. 5 perc elteltével anya aurája kezdett megváltozni és ibolya színe kezdett átmenni erős fehér színbe, arany szegéllyel. Éreztem, hogy azonnal meg fog történni. Megfordult, rám nézett és így szólt: „Most mennem kell, de vissza fogok térni, amikor idősebb leszel. Ne felejts el! Szeretlek." Ezekkel a szavakkal megfordult, az ég felé nézve arra a bizonyos csillagra összpontosított. És elkezdett felemelkedni a Földről.
Késztetést éreztem arra, hogy vele tartsak és együtt emelkedtünk felfelé, hátrahagyva a bolygót. De csak néhány másodpercig tartottam vele, mert hirtelen nagy sebességgel kilőtt és mint „hazafelé" tartó üstökös, elszáguldott mellőlem. Aztán egy vakító, fehér fényű villanás töltötte be a látóteremet. Csak egy-két másodpercig tartott, aztán minden elsötétült és egyedül maradtam.
Ahogy ott ültem egyedül a sötét szobában, elkezdett pörögni az agyam. Miért van olyan sötét? Kinyitottam a szemem és a teljesen sötét szobában találtam magam. Felkapcsoltam a villanyt, rájöttem, hogy abban a pillanatban ahogy anya felemelkedett, a szobában lévő gyertya is kialudt. Ez úgy működik, hogy amikor a gyertyaviasz fogytán van, akkor egy kis időre még fényesebben, nagyobb lánggal ég, majd kialszik. Ez volt a 3 dimenziós magyarázata annak a felvillanó fehér fénynek és az azt követő sötétségnek. Annyira jó volt az időzítés.
Mindig is szerettem anyámat, de halálában még közelebb kerültünk egymáshoz. Hiszek neki amikor azt mondja, hogy vissza fog térni, amikor idősebb leszek. Várom a pillanatot és tudom, hogy addig is a megfelelő helyen van. Teljesen nyilvánvaló, olyan hogy halál, nem létezik, csak egyfajta folyamatos emelkedés magasabb és magasabb világokba, majd Hazatérés Istenhez. Az élet és a halál is csodálatos, és egy teljes ciklus részét képezik.


Designed by József Andirkó.



VAN ÉLET A HALÁL UTÁN?




2007. július 16.
Kevés olyan ember él a földön, aki nem fél a haláltól. Még a vallásos emberek is – akik hisznek a túlvilágban – tartanak az elmúlástól, attól, hogy el kell hagyniuk családjukat, barátaikat. Shakespeare-rel szólva a nem ismert tartománytól, ahonnan nem tért meg utazó.

Dr. Domján Lászlóval, az agykontroll hazai atyjával és Kunsági Andrea pszichológussal Dogossy Katalin beszélgetett.Katalin: Szerezhet az ember még életében bizonyosságot a halál utáni létezésről?
László: Feltétlenül. A különböző reinkarnációs terápiákban, elsősorban a regressziós hipnózisokban sok ember megtapasztalja, hogy olyan tudásnak, nyelvnek, idegen földrajzi helyek, korok ismeretének van birtokában, amely tudás nem ebből az életéből való. És aki ezt egyszer átéli, nem kételkedik soha többé.Andrea: Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a klinikai halál állapotában, reinkarnációs hipnózis vagy spirituális élmény hatására megpillantjuk magunkat más emberként vagy más korokban. Mindez sokféleképpen magyarázható: lehet a megpillantott előző élet realitás, de elképzelhető az is, hogy bizonyos gondjaink elől menekülünk. Azért látjuk például áldozatként magunkat egy előző életbeli szerepben, hogy ezzel magyarázzuk meg mondjuk egy párkapcsolati konfliktusunkban azt, hogy miért bántjuk a másikat. Vagy egy komoly magánéleti válságunkból csak ezzel a kivetítéssel, problémaáthárítással tudunk kikeveredni, arra használjuk, amire nincs más eszközünk. Nem állítom, hogy ez biztosan így van, de lehet így is.Kati: Léteznek ezen a területen tudományos kutatások?
László: Kutatások tucatjai foglalkoztak a kérdéssel. Joel Whitton, a Torontói Egyetem pszichiátriaprofesszora, a svéd John Björkhem és az angol Alexander Cannon munkásságuk során reinkarnációs hipnózissal óriási mennyiségű, előző élettel kapcsolatos anyagot hoztak fel a mélyből.Stevenson több mint kétezer gyerek esetét vitte számítógépre, majd kijelentette, ma már egy racionális ember is hihet a reinkarnációban. Egy másik kaliforniai klinikai pszichológus néhány éve elhatározta, hogy bebizonyítja vagy megcáfolja a reinkarnáció teóriáját. Kutatásait hipnotizált alanyok százainak statisztikáira alapozta, akiknek előző életei – mostani nemüktől függetlenül – 50,6 százalékban férfi, 49,4 százalékban női életek voltak, egészen Krisztus előtt 2000-ig visszamenően. Habár az alanyok főként fehér, középosztálybeli amerikaiak voltak, inkarnációik pontosan tükrözték a történeti világban fennálló faji, társadalmi és népességi megoszlást. Mi több, a ruházatról, lábbelikről és konyhai edényekről szóló beszámolóik minden században egyeztek a történelmi tényekkel.Andrea: Olvastam én is néhány hasonló beszámolót, és engem is elgondolkoztatott. Azt hiszem azonban, hogy mindez ugyan vizsgálható tudományos eszközökkel, de sokkal inkább a hit világába tartozik. Tőlem egyébként nem áll távol az újjászületésekbe vetett hit. Tulajdonképpen minden körülöttünk zajló dolog, a négy évszak, az öröklődés ténye, a korszakok ismétlődő váltakozása valahol azt bizonyítják, hogy nem egyetlen életet kaptunk csupán. Könnyebben el tudom fogadni a reinkarnációt, mint azt, hogy a világból halálunkkal eltűnünk örökre.Katalin: Van esetleg saját élményük az előző életeikről?

László: Én sokáig nem hittem az újjászületésben. 1990-ben részt vettem egy mentális módszer bemutatásán, ahol párokban dolgoztunk. Az volt a feladat, hogy emlékezzünk vissza egy kellemetlen élményünkre. Ez egy úgynevezett hipnózis indikációs módszer, amelynek során módosult tudatállapotban fel kellett idézni életünk egy kellemetlen eseményét, lehetőleg valamennyi érzékszervünk, látásunk, hallásunk, szaglásunk, tapintásunk akkori emlékeinek átélésével. Amikor én kerültem sorra, egy idő után azt éreztem, hogy megfájdul a bal lábam. Partnerem, egy rendkívül okos filozófus, azt kérte, menj vissza oda, ahol utoljára hasonló fájdalmat éreztél. Én akkor, mintha egy filmet vagy álmot látnék, láttam egy férfit két porkoláb között, a nyirkos, hideg és sötét odúban, összezúzott lábbal egy börtöncella padlóján feküdni. És tudtam, hogy a férfi én vagyok. Aztán egyre magasabbról láttam magam, láttam a férfit meghalni. És tudtam, hogy meghalok, de ebben nem volt semmi rossz. Akkor azt az utasítást kaptam a páromtól, hogy menjek vissza, távolabb az időben. S én láttam magamat szerzetesként Franciaországban. Aztán öt évvel később, az egyik agykontrolltanfolyamon, mely ezzel a témával ugyan nem foglalkozik, csupán az ellazulásra, életünk problémáinak hatékonyabb megoldására tanít, odajött hozzám egy hölgy. Azt mondta, ne haragudjak, de valami furcsát fog mondani. Elmesélte, hogy hipnózisban a régmúltban, francia apácaként látta magát, aki mindig ugyanahhoz a szerzeteshez járt gyónni. Ekkor belenyilallt a felismerés: Te jó ég! Hisz ez a szerzetes most a Domján Laci! Belátom, hogy ez olyanok számára, akik nem tapasztaltak hasonlót, hihetetlen.Andrea: Soha nem mertem időutazáson részt venni, hiába ajánlották, hogy talán segíthetne megérteni vagy elfogadni néhány jelenlegi gondomat. Nem mertem vállalkozni rá, mert láttam néhány embert ilyen utazások után furcsán gondolkodni. Bár lehet, hogy ők korábban is különös gondolatok rabjai voltak, és ehhez kaptak még ötleteket a reinkarnációs utazásokon. Elképzelhető, hogy egy ilyen tapasztalat bizonyos élethelyzetekben segít a gondok megoldásában, de nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek jó, ha olyan kapuk nyílnak meg előttük, amelyek talán nem is véletlenül vannak a tudatuk előtt bezárva.
Katalin: A kérdés persze az, hogy az elmondottak valóban bizonyítékul szolgálnak-e a szellemvilág létezéséről.
László: Ez a dilemma egy amerikai pszichológus mondását juttatja eszembe. Ő azt mondta: ha meg akarjuk cáfolni a törvényt, hogy minden varjú fekete, nem kell megkeresni az összes ilyen madarat. Elég, ha egyetlen olyant mutatunk, amelyik fehér. Az előző életek kutatói minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják azt a bizonyos fehér varjút. A madár azonban mind ez idáig nem volt hajlandó megjelenni. Pedig kitartóan vizsgálták ezt, például összehasonlították a világ minden táján élő több száz gyerek előző élettel kapcsolatos spontán megnyilatkozásait. Időről időre ismételten összevetették a fiatalok állításait a valóban létező történelmi személyekkel és helyekkel. És stimmeltek.Andrea: Valóban léteznek elgondolkodtató kutatások, amiket racionális gondolkodásunk nem tud megmagyarázni. És nem csak emberekkel léteznek ilyen kísérletek. Etológusok érdekes megfigyelést tettek egy zárt majompopulációban. Az állatok egy csoportjának olyan élelmet, ha jól emlékszem, piszkos, hámozatlan krumplit adtak, amit még nem ismertek, és nem is fogyaszthatták azonnal. A majmok sokáig nem tudtak mit kezdeni vele, míg a populáció egyik tagja, egy tizennyolc hónapos nőstény rájött, hogy a krumpli megmosva ehető, sőt ízletes. Érdekes módon a majomcsapattól távol élő, hasonló fajú állatok szintén elkezdték mosni és enni az eléjük tálalt burgonyát. Érdekes az is, hogy bizonyos szabadalmakat sokszor egymástól távol élő tudósok szinte azonos időben jelentenek be. Mindez feltételezi, hogy létezik egy hagyományos érzékszerveinken túli érzékelés, egy információs háló, vagy ahogyan Jung fogalmaz, egy kollektív tudattalan, melyből minden valaha elért tudás lehívható.

Katalin: De ha mindez igaz, akkor az élet és halál örök körforgásában végül is rabok vagyunk. Nem biztos, hogy én ennek örülök.
Andrea: Ez világnézeti kérdés. Egy materialista ember számára az élet egyszeri, ismételhetetlen és következmények nélküli. A halál azonban elfogadhatatlan és félelmetes. Egy materialista ember úgy véli, az életben elkövetett bűnökért csak e világi igazságszolgáltatás előtt kell felelni. Így az élet igazságtalanságai nehezebben elfogadhatóak, mivel a disznóságok megúszhatók. A hívő emberek erkölcsisége más, és más a viszonyuk a halállal is. Hitétől függően eltérő mértékben talán kevésbé fél az elmúlástól. Törvényszerűséget érez a körforgásban, aminek része a halál is. Ha igaz, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, akkor elmondhatjuk, hogy a legfontosabb ajándékot kapta a sorstól, a halálfélelem nélküli életet.László: Szerintem az életünk és halálunk egy körforgás, egy tanulási folyamat. Halálunk után odaát a szellemvilágban lelki vezetőnkkel megbeszéljük, kiértékeljük az előző életünk során tanultakat, és megtervezzük következő életünket. Addig születünk meg mindig újra erre a földre, amíg a kapott leckét meg nem tanultuk. A Létköz című könyvben Whitton és Fisher azt írják: „Nehéz búvárruha a fizikai test, a tenger az élet óceánja. Az ember leszáll a bánat és a halandóság tengerének mélyére, a bölcsesség rejtett kincsei után, hiszen a tapasztalás és a megértés drágagyöngyök, és hogy megszerezzük őket, sok mindent el kell viselnünk. Amikor megtaláltuk a kincset, vagy lejárt a munkára szánt időnk, visszahúznak a csónakba, ahol levetjük a nehéz páncélt, nagyot szippantunk a friss levegőből, és újra szabadnak érezzük magunkat.” Ezért azok, akik hisznek az újraszületésben, ahogyan én is, nem félnek többé a haláltól.
Linkek
A cikk elérhetősége:
http://www.astronet.hu/vallas-es-tudomany/lelekvandorlas-es-karma/van-elet-a-halal-utan-29933.html?
2009 Axel Springer-Magyarország Kft. Minden jog fenntartva.

Linkek
A cikk elérhetősége:
http://www.astronet.hu/vallas-es-tudomany/lelekvandorlas-es-karma/van-elet-a-halal-utan-29933.html?
2009 Axel Springer-Magyarország Kft. Minden jog fenntartva.


ÉLET A HALÁL UTÁN.


kep3.jpg



Élet a halál után. Az életed jobb lesz, megváltozik, ha tisztába vagy ezekkel!
Félelmemben félreértettem a halált, valami másra vártam, arra, aminek elképzeltem. A sírt soha nem a szellem számára ássák, csupán a testnek. Nem éreztem, hogy elítélt volna a tévedésem miatt. Egyszerűen az élő igazság foglalta el tévedésem helyét. Megértettem, hogy ő az Isten Fia, bár ő maga is Isten, és hogy már a világ teremtése előtt ki lett választva, hogy a mi Megváltónk legyen. Megértettem, vagyis inkább emlékeztem a szerepére, mint a Föld teremtőjére. Az ő küldetése erre a világra az volt, hogy tanítsa a szeretetet. Ez a tudás több volt, mint emlékezés. A dolgok jóval a földi életemnél korábbról jöttek elő számomra, ezeket a dolgokat születésemkor tudatosan elfedték előlem a feledés „fátyolával".
Ahogy egyre több kérdés bukott ki belőlem, fel kellett figyelnem a humorérzékére is. Szinte nevetve figyelmeztetett, hogy lassítsak egy kicsit, ha mindent meg akarok tudni, amire vágyom. De én mindent meg akartam tudni, a kezdetektől a végig. Kíváncsiságom már a szüleimet, meg a férjemet is meggyötörte - néha saját magamat is -, de ez most áldásnak tűnt, és fel voltam villanyozva a tanulás szabadságától. Hiszen a tanítók Mestere tanított ! A befogadóképességem olyan volt, hogy kötetekre valót értettem meg egy pillanat alatt. Mintha ránéznék egy könyvre, és egyetlen pillantás alatt magamévá tenném a tartalmát - mintha csak ülnöm kéne hátra dőlve, míg a könyv minden részlete világossá nem lesz előttem, elölről-hátulról, kívülről-belülről, minden apró részletében, és lehetséges közölnivalójával. S mindez egyetlen pillanat alatt. Mihelyt egy dolgot megértettem, újabb kérdések és válaszok jöttek elő, egyik a másikra épült, és egymásra hatásában minden igazság tulajdonképpen összefüggött. Az a szó, hogy „mindentudó" soha még ilyen sokatmondó nem volt a számomra. Átjárt a tudás. Bizonyos értelemben énemmé vált. És én elbámultam azon a képességemen, hogy a világegyetem misztériumait fel tudom fogni egyszerűen csak egy pillantással.
Szerettem volna tudni, hogy miért van olyan sok egyház a Földön. Miért nem adott Isten csupán egyetlen egyházat, egyetlen tiszta vallást ? A válasz a legtisztább megértéshez vezetett. Azt mondták nekem, hogy mindnyájan a szellemi fejlettség és felismerés különböző szintjein vagyunk. Éppen ezért mindenki a szellemi ismeretek különböző szintjeire van felkészítve. A Földön minden vallásnak szerepe van, mert vannak emberek, akiknek éppen arra van szükségük, amit az egyik vagy másik tanít. Emberek egyetlen valláson belül nem juthatnak az Úr evangéliumának teljes megértésére, és nem is fognak eljutni. De az a bizonyos vallás lesz az első lépcsőfok a további tudáshoz. Minden egyház olyan szellemi szükségleteket elégít ki, amelyeket talán egy másik nem tudna. Egyetlen egyház sem elégítheti ki mindenkinek a szükségleteit minden szinten. Amint az egyes ember ismerete Istenről és önmaga örök fejlődéséről magasabb szintre emelkedik, elégedetlenné válhat jelenlegi egyházának tanításaival, és ezért egy másik filozófiát vagy vallást keres, amelyik betöltheti ezt az űrt. Amikor ez bekövetkezik, akkor a megértés egy magasabb szintjére jutott, és további igazságok és ismeretek után fog vágyódni, újabb fejlődési lehetőség után. Ezeket a tanulási lehetőségeket az út minden lépcsőjén meg fogja kapni.
Ennek az ismeretnek a birtokában megértettem, hogy semmi módon nincs jogunk kritizálni egyetlen egyházat vagy vallást sem. Az ő szemében mindegyikük drága és fontos. Minden országba, minden vallásba, az élet minden pontjára az oda megfelelő ember lesz elhelyezve fontos megbízatással, hogy másokat megszólítson. Az evangéliumnak megvan a maga teljessége, de a legtöbb ember még nem fogja azt itt elérni. Ahhoz, hogy ezt az igazságot megragadhassuk, oda kell figyelnünk a Szellemre, és háttérbe kell szorítanunk a magunk egóját.
Szerettem volna megérteni a földi élet célját. Miért vagyunk itt ? Ahogy én sütkéreztem Jézus Krisztus szeretetében, el nem tudtam képzelni, hogy akadhat lélek, aki önként elhagyja ezt a csodálatos paradicsomot és mindazt, amit nyújt, világok felfedezését, elgondolások kialakítását, és a tudás elnyerését. Miért akar bárki is a Földre menni ? Válaszként visszaemlékeztem a Föld teremtésére. Tulajdonképpen azt éltem át, mintha az egész újra lezajlana a szemem előtt. Ez nagyon fontos volt. Jézus azt akarta, hogy ezt az ismeretet magamévá tegyem. Akarta, hogy tudjam, mit éreztem, amikor a teremtés zajlott. És ennek a módja a számomra csak az lehetett, hogy lássam ismét, és érezzem, amit akkor éreztem.
Halandó élete előtt minden ember mint szellem részt vett a Föld teremtésében. Fel voltunk ajzva, hogy részt vehessünk benne. Együtt voltunk Istennel és tudtuk, hogy ő teremtett bennünket, hogy mi az ő legsajátabb gyermekei vagyunk. Meg volt elégedve a fejlődésünkkel, és tökéletes szeretettel volt eltelve mindnyájunk iránt. Jézus Krisztus is ott volt. Legnagyobb meglepetésemre megértettem, hogy Jézus Istentől külön lény, a maga saját isteni feladatával, és azt is megértettem, hogy Isten a mi közös Atyánk. Protestáns neveltetésem úgy szólt, hogy az Atyaisten és Jézus Krisztus egyetlen lény. Amikor mind összejöttünk, az Atya elmagyarázta nekünk, hogy ha egy időre lejövünk a Földre, az elősegíti szellemi fejlődésünket. Minden egyes szellem, aki a Földre készült, részt vett a földi feltételek megtervezésében - beleértve még a halandóság törvényét is -, amelyek uralkodni fognak felettünk. Ezek magukban foglalták a fizikai törvényeket, ahogyan ismerjük őket, testünk korlátait és azokat a szellemi erőket, amelyeket képesek leszünk kifejleszteni. Segítettünk Istennek a növényi és az állati élet kialakításában, hogy milyen legyen az a Földön. Minden szellemi anyagból lett megalkotva, mielőtt fizikailag létrejött -naprendszerek, napok, holdak, csillagok, bolygók, az élet a bolygókon, hegyek, folyók, tengerek stb. Láttam a folyamatot, és aztán hogy jobban megértsem, elmondta nekem a Megváltó, hogy a szellemi alkotást a filmelőhíváshoz lehet hasonlítani; a szellemi alkotás olyan, mint egy éles, csillogó fotó, és a Föld olyan lesz, mint annak sötét negatívja. Ez a Föld csak a szellemi alkotás szépségének és dicsőségének az árnyéka, de a fejlődésünkhöz erre van szükségünk. Fontos volt, hogy megértettem, mindnyájan segítettünk kialakítani a körülményeinket.
Igen gyakran a láthatatlan inspiráció eredménye számos alkotó gondolat, amely ebben az életünkben megfogamzik. Nagyon sok felfedezésünk, sőt maga a technológiai fejlődés előbb szellemileg készül el, szellemi zsenik révén. Aztán földi egyéniségek kapják az inspirációt, hogy ezeket a találmányokat itt megvalósítsák. Megértettem, hogy egy élettel teli dinamikus lánc van a szellemvilág és a halandók között, és hogy haladásunkhoz szükségünk van a szellemekre odaát. Azt is láttam, hogy ők nagyon boldogok, ha bármilyen módon segíthetnek bennünket.
Azt is láttam, hogy a halandó állapotunk előtti világban már ismertük, sőt megválasztottuk életküldetésünket. Megértettem, hogy életünk állomásai e küldetéseknek a célkitűzésein alapszanak. Isteni tudás segítségével megtudjuk, hogy mi lesz számos próbánk és átélésünk, és e szerint készülünk fel. Összeköttetésben vagyunk másokkal -családtagokkal és idegenekkel -, hogy segítsenek teljesíteni küldetésünket. Szükségünk van a segítségükre. Önkéntesekként jövünk, izgatottan várjuk, hogy megismerjük és megtapasztaljuk mindazt, amit Isten teremtett a számunkra. Tudtam, hogy mindnyájan, akik úgy határoztunk, hogy ide jövünk, erős lelkű szellemek voltunk. Még az is, aki közülünk a legkevésbé volt fejlett itt, erős és bátor volt ott.
Szabad akaratot kaptunk, hogy tevékenykedjünk önmagunkért. A saját tetteink határozzák meg életünk menetét, és bármikor megváltoztathatjuk - vagy visszafordíthatjuk az életünket. Megértettem, hogy ez döntő kérdés; Isten megígérte, hogy nem avatkozik bele az életünkbe, hacsak mi nem kérjük. És akkor ő mindentudásával segíteni fog nekünk megvalósítani igaz vágyainkat. Mi hálásak voltunk azért a képességért, hogy kifejthetjük szabad akaratunkat, és gyakorolhatjuk annak hatalmát. Ez nagy öröm elérését teszi lehetővé mindnyájunk számára, vagy hogy azt válasszuk, ami szomorúságba dönt. A választás a miénk a döntéseink révén.
Tulajdonképpen megkönnyebbültem, mikor úgy találtam, hogy a Föld nem természetes otthonunk, hogy nem innen eredünk. Jóleső érzés volt látni, hogy a Föld csupán az iskolázásunk számára rendelt átmeneti hely, és hogy nem a bűn a mi valóságos természetünk. Szellemileg a Fény - ami maga a tudás - különböző fokán állunk, és isteni szellemi természetünk okán tele vagyunk vággyal, hogy jót tegyünk. Földi valónk mindazonáltal állandó ellenkezésben van szellemünkkel. Láttam, hogy milyen gyenge a hús. De szívós. Jóllehet szellemi testünk csupa fény, igazság és szeretet, állandó harcban kell álljon, hogy legyőzze a húst, és ebben megerősödik. Akik valóban fejlődnek, azok megtalálják a tökéletes összhangot testük és szellemük között, a harmóniát, amely békével áldja meg őket és lehetőséget nyújt nekik arra, hogy másokat segítsenek.
Ahogyan a teremtés törvényei megtanítanak bennünket tűrni, arra is megtanítanak, hogyan használjuk fel őket saját javunkra. Megtanítanak, hogy miként éljünk összhangban a bennünket körülvevő alkotó erőkkel. Isten személyre szóló tálentumokkal látott el bennünket, egyikünket többel, másikunkat kevesebbel, szükségleteink szerint. Amikor használjuk ezeket a tálentumokat, megtanuljuk, hogyan alkalmazzuk - és végső soron meg is értsük - a törvényeket, és hogyan győzzük le ennek az életnek a korlátait. Ezeknek a törvényeknek a megértésével egyre jobban tudjuk szolgálni a körülöttünk lévőket. Bármi történjék velünk itt a halandó életben, az lényegtelen, amennyiben a mások javára cselekszünk. Ajándékainkat és tálentumainkat azért kapjuk, hogy segítsenek bennünket a szolgálatban. És mások szolgálata szellemi növekedésünket eredményezi.

Mindenekfelett azt mutatták meg nekem, hogy a szeretet a legfőbb jó. Láttam, hogy igaz szeretet nélkül semmik vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk másoknak, hogy gondoskodjunk másokról, hogy megértsük egymást, megbocsássunk és szolgáljunk egymásnak. Azért vagyunk itt, hogy minden Földre született ember iránt szeretettel legyünk. Földi megjelenésünk lehet fekete, sárga, barna, csinos, csúnya, vékony, kövér, jómódú, szegény, intelligens vagy ostoba, nem ezeknek a külsőségeknek az alapján kell ítélnünk. Minden szellemnek megvan a képessége, hogy elteljék szeretettel és örökkévaló energiával. Kezdetben mindenki rendelkezik a Fény és igazság bizonyos mennyiségével, amelyet lehet teljesíteni. Mindezt mi nem tudjuk lemérni. Csak Isten ismeri az ember szívét, és csak Isten tud tökéletesen ítélni. Ő ismeri szellemünket, mi csak átmeneti erősséget és gyengeséget látunk, korlátozottságunk miatt ritkán tudunk bepillantást nyerni az ember szívébe.
Megtudtam, hogy minden, amit azért teszünk, hogy a szeretetet kimutassuk, értékes: egy mosoly, egy bátorító szó, egy önfeláldozó, apró tett. Ezek által növekszünk. Nem minden ember szeretetre méltó, de ha valakiről úgy találjuk, hogy nehéz szeretnünk, az gyakorta azért van, mert emlékeztet valamire saját magunkban, amit nem szeretünk. Megtanultam, hogy szeretni kell ellenségeinket is, félretéve a dühöt, irigységet, keserűséget, le kell győzni a megbocsátani nem tudást.
Mert ezek a dolgok rombolják a szellemet. Be kell számolnunk róla, hogyan bántunk másokkal. Amikor megkaptuk a teremtés tervét, örvendezésünkben énekeltünk, és megteltünk Isten szeretetével. Öröm töltött el, amikor láttuk azt a növekedést, amelyet itt a Földön elérünk majd, és az örömteli kötelékeket, amelyeket ki fogunk alakítani egymással.
Aztán figyeltük, hogyan jött létre a Föld. Figyeltük, amikor szellemi fivéreink és nővéreink beléptek fizikai testükbe földi életük idejére, mindegyikük megtapasztalta a fájdalmakat és örömöket, amelyek a haladásban segítik őket. Különösképpen emlékszem, amint végignéztem az amerikai pionírokat, amint átvágtak a kontinensen, örvendeztek, amikor letudták nehéz feladataikat, és teljesítették küldetésüket. Megértettem, hogy csak azok kerültek oda, akiknek arra a tapasztalatra szükségük volt. Láttam az angyalokat örvendezni azok felett, akik szenvedéseiket elviselték és győzedelmeskedtek, és szomorkodásukat azok miatt, akik elbuktak. Láttam, hogy egyesek a saját gyengeségeik miatt buktak el, mások pedig mások gyengesége miatt. Ereztem, hogy sokan közülünk, akik nem voltunk ott, nem tudtunk volna megfelelni a feladatoknak, belőlünk csapnivaló pionírok váltak volna. Ugyanígy egyes pionírok, vagy más területekről valók, nem tudták volna elviselni a mai élet szenvedéseit. Ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Amikor mindezek a dolgok elém jöttek, felismertem a terv tökéletességét. Láttam, hogy mindnyájan önként vállaltuk helyzetünket és helyünket a világban, és hogy mindnyájan több segítséget kaptunk, mint amennyiről tudunk. Láttam Isten feltétlen szeretetét, túl minden földi szereteten, sugározni minden gyermekére. Láttam a mellettünk álló angyalokat, akik arra várnak, hogy segítsenek nekünk, örvendezzenek a teljesítményeinknek és az örömeinknek. De mindenekfelett láttam Krisztust, a Teremtőt, és a Föld Megváltóját, a barátomat és azt, aki a legeslegjobb barátja lehet bármelyikünknek. Úgy éreztem, feloldódom az örömben, amint a karjaiban tartott és megnyugtatott -végre otthon vagyok. Odaadok mindent, amivel csak valaha rendelkeztem, hogy ismét betöltsön az a szeretet - hogy átöleljenek az ő örökkévaló Fényének sugárkarjai.



Részlet:  Átölel a Fény   /Betty J.Eadie/

Forrás: www.jezusatyank.blogspot.com




ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ




ÉLET A HALÁL UTÁN II. RÉSZ 

FOLYTATÁS

ÁTÖLEL A FÉNY II.


Még mindig az Úr jelenlétében voltam, továbbra is Fényének melegében fürdetett. Nem érzékeltem, hogy bármilyen meghatározott helyen lennék, sem a körülöttünk lévő űrt, vagy más lények jelenlétét. Ő látott mindent, amit én láttam, tulajdonképpen tőle kaptam mindent, amit láttam és megértettem.
Az ő Fényében maradtam, és a kérdések és válaszok folytatódtak. A közöttünk zajló párbeszéd valóságosan felgyorsult, míg végre úgy látszott, hogy a lét minden területét érintettük. Gondolataim ismét a fölöttünk uralkodó törvények felé fordultak, és az ő tudása elkezdett belém áradni. Kifejezetten éreztem a boldogságát, az örömét, hogy megoszthatja mindezt velem.
Láttam, hogy számos törvény létezik, amellyel irányítanak bennünket - szellemi törvények, fizikai törvények és egyetemes törvények -, amelyek legtöbbjéről csupán sejtésünk van. Ezeket a törvényeket egy cél betöltése érdekében alkották meg, és a törvények kiegészítik egymást. Ha felismerjük ezeket a törvényeket és megtanuljuk, hogyan kell alkalmaznunk pozitív és negatív erőiket, akkor felmérhetetlen hatalomra, erőre teszünk szert. Ha megszegjük e törvények bármelyikét is, ha a természetes rend ellen támadunk, bűnt követünk el.
Láttam, hogy mindent szellemi erővel alkottak meg. Minden egyes elem, a teremtés minden egyes részecskéje intelligenciát hordoz, amely intelligencia telve van szellemmel és élettel, és így megvan a képessége, hogy megtapasztalja az örömöt. Minden egyes elem független, önálló cselekedetekre képes, reagálni tud az őt körülvevő törvényekre és erőkre, ha Isten szól ezekhez az elemekhez, válaszolnak és örömmel engedelmeskednek a szavának. Krisztus a természeti erők és törvények betöltésével teremtette a Földet.
Megértettem, hogy ha igazán hűségesen, a rajtunk uralkodó törvények szerint élünk, további áldásban lesz részünk, és még nagyobb tudáshoz jutunk. De azt is megértettem, hogy megszegve ezeket a törvényeket, „bűnözve" elgyengülünk, és lerombolhatunk mindent, amit eddig felépítettünk. A bűnnek ok-okozati összefüggései vannak. Elkövetett cselekedeteinkkel magunk hozzuk létre a saját büntetésünket. Ha például szennyezzük a környezetünket, ez „bűn" a Föld ellen, és mi az élet törvénye megszegésének természetes következményeit fogjuk viselni. Lehet, hogy fizikailag legyengülünk vagy meghalunk, esetleg mások fizikai legyengülése vagy halála lesz cselekedeteink következménye. Vannak bűnök, amelyeket a hús ellen követünk el, amilyen a túltáplálás vagy az alultáplálás, a testedzés elmulasztása, visszaélés a gyógyszerekkel (ide tartozik bármilyen anyag, amely nincs összhangban testi szervezetünkkel), és más fizikai legyengítő tevékenység. A hús „bűnei" közül egyik sem kisebb, mint a másik. Felelősek vagyunk a testünkért.
Láttam, hogy minden szellem tulajdonul kapja a testét. Amíg a halandó világban élünk, a szellemünknek kell irányítania a testünket, kívánságait és szenvedélyeit maga alá kell rendelnie. A szellemből származó minden dolog a testben nyilvánul meg, de a test és annak tulajdonságai nem tudják a szellemet annak akarata ellen fordítani - a szellem az a bensőnkben, ami dönt. A szellem uralkodik. Az eszünket, a testünket és a szellemünket tökéletes összhangba kell hoznunk, ha olyan tökéletesek akarunk lenni, mint amennyire egy halandó tökéletes lehet. Szellemben tökéletessé válásunkhoz, ehhez az összhanghoz krisztusi szeretetet és tisztaságot kell hozzáadnunk.
Egész szellemem szinte ujjongott az örömtől, ahogy ezek az igazságok megvilágosodtak. Megértettem őket, és Jézus tudta, hogy magamévá tettem mindazt, amit megmutatott nekem. Még egyszer felnyíltak szellemi szemeim, és láttam, hogy Isten sok világegyetemet teremtett, és az elemeket bennük ő vezérli. Ő uralkodik minden törvényen, energián és anyagon. A mi világegyetemünkön belül vannak pozitív és negatív energiák, és a teremtéshez és növekedéshez mindkét fajta energia elengedhetetlen. Ezek az energiák intelligenciával rendelkeznek - engedelmeskednek az akaratunknak. Jó szándékú szolgák. Istennek abszolút hatalma van mindkét fajta energia felett. A pozitív energiák alapvetően azok, amelyeket ilyennek ismertünk meg: fény, jóság, kedvesség, szeretet, türelem, jótékonyság, remény és így tovább. És a negatív energiák is éppen azok, amelyeket azoknak ismertünk meg: sötétség, gyűlölet, félelem (a sátán legfontosabb eszköze), kellemetlenség, türelmetlenség, önzés, kétségbeesés, bátortalanság és így tovább.
A pozitív és a negatív energiák egymással ellentétesen működnek. És ha meghitt kapcsolatba kerülünk ezekkel az energiákkal, a szolgáink lesznek. A pozitív a pozitívat vonzza, a negatív a negatívat. A fény vonzódik a fényhez, a sötétség szereti a sötétséget. Ha főként pozitívvá vagy főként negatívvá válunk, a hozzánk hasonlóakkal kerülünk kapcsolatba. De nekünk megvan a választási lehetőségünk, hogy pozitívak vagy negatívok legyünk. Egyszerűen pozitív gondolatok segítségével, pozitív szavak kimondásával pozitív energiákat vonzunk. Láttam, hogy ez így van. Láttam, ahogy különböző embereket különböző energiák vesznek körül. Azt is láttam, hogy egy ember szavai valóságosan befolyásolják a körülötte lévő energiamezőt. Csupán a szavak - a levegőrezgések - vonzzák maguk is az egyik vagy a másikfajta energiát. Az egyes emberek vágyainak hasonló a hatása. Hatalma van a gondolatainknak. A saját gondolatainkkal magunk alakítjuk ki a környezetünket. Fizikai értelemben ez egy bizonyos időt vesz igénybe, de szellemileg azonnal megtörténik. Ha megértjük a gondolataink hatalmát, akkor sokkal jobban vigyázunk rájuk. Ha megértjük szavaink káros hatását, akkor sokkal inkább hallgatni fogunk minden negatívum helyett. Gondolatainkkal és szavainkkal hozzuk létre saját gyengeségünket és saját erősségeinket. Korlátaink és örömeink a szívünkből származnak. Mindig helyettesíthetjük a negatívat pozitívval. Minthogy a gondolataink befolyással lehetnek erre az örök energiára, éppen ezért az alkotás forrásai is lehetnek. Minden alkotás a gondolatban kezdődik. Először el kell gondolni. Tehetséges emberek a képzeletüket is fel tudják használni új dolgok megalkotására, mind csodálatos dolgok, mind pedig szörnyűek megteremtésére. Egyes emberek már úgy jönnek a Földre, hogy képzelőerejük fejlett, és láttam, hogy némelyikük visszaél ezzel a hatalommal. Egyes emberek negatív energiákat használnak, hogy bántó dolgokat hozzanak létre, megállapításokat vagy szavakat, amelyek rombolni tudnak. Mások pozitív módon használják képzeletüket a körülöttük lévők megjavítására. Ezek az emberek valódi örömet idéznek elő, és áldottak. A gondolkodás által létrehozott dolgoknak szó szerint hatalma van. A gondolatok tettek.
Megértettem, hogy az életet képzeletben lehet a legteljesebben élni - hogy, ironikusan szólva, a képzelet kulcs a valósághoz. Ezt soha nem gondoltam volna. Azért küldtek bennünket ide, hogy teljes életet éljünk, hogy bőségben éljünk, hogy örömünk teljék saját alkotásainkban, akár új gondolatok, vagy dolgok, vagy érzelmek, vagy átélések azok. Nekünk magunknak kell megalkotnunk az életünket, gyakorolni az adottságainkat, és megtapasztalni mind a tévedést, mind a sikert. A szabad akaratunkat alkalmaznunk kell, hogy kitágíthassuk és megnyithassuk az életünket.
Mindennek a megértésével együtt ismét annak a felismerése következett, hogy a szeretet mindenekfelett való. A szeretetnek kell uralkodnia. Mindig a szeretet uralja a szellemet, és a szellemnek meg kell erősödnie, hogy irányíthassa a lelket és a testet. A szeretet természetes rendjét ismertem fel mindenütt. Először is szeretnünk kell a Teremtőt. Ez a lehetséges legnagyobb szeretet (ámbár lehet, hogy nem is tudjuk meg ezt, amíg nem találkoztunk vele). Azután szeretni kell önmagunkat. Megtudtam, hogy az önszeretet érzése nélkül az a szeretet, amit mások iránt érzünk, hamis. Aztán hogy mindenki mást úgy kell szeretni, mint önmagunkat. Ahogyan meglátjuk Krisztus fényét önmagunkban, másokban is meg fogjuk pillantani, és így lehetetlenné válik, hogy ne szeressük benne Istennek ezt a részét.
Most, hogy bennmaradtam a Megváltó ragyogásában, abszolút szeretetében, felismertem, hogy amikor gyerekkoromban úgy féltem tőle, tulajdonképpen távolabb kerültem tőle. Amikor azt hittem, hogy nem szeret, a magam szeretetét vontam meg tőle. Ő soha nem mozdult el. Most láttam csak, hogy ő volt az én galaxisomnak a napja. Én forogtam körülötte, néha közelebb, majd távolabb, de az ő szeretete soha nem halványodott el.
Megértettem, hogy mások milyen eszközei voltak az én tőle való eltávolításomnak, de nem éreztem sem keserűséget, sem elítélést velük szemben. Láttam, hogy fölöttem hatalommal bíró férfiak és nők hogyan lettek prédáivá a negatív energiáknak, és úgy tanítottak Istenben hinni, hogy féljek tőle. A céljaik pozitívak voltak, de a tetteik negatívak. A saját félelmeik miatt a félelmet használták mások irányítására. Megfélemlítették az alájuk beosztottakat, arra tanították őket: úgy higgyenek Istenben, hogy „féljék Istent, mert különben a pokolra jutnak".
Ez engem megakadályozott abban, hogy igazán szeressem Istent. Megértettem ismét, hogy a félelem a szeretet ellentéte, és a sátán legerősebb fegyvere. Minthogy féltem Istentől, nem tudtam őt igazán szeretni, és mert nem tudtam szeretni őt, nem tudtam szeretni magamat sem, és tisztán másokat sem. A szeretet törvénye lett itt megszegve.
Krisztus továbbra is mosolygott rám. Elégedett volt, hogy én örömömet lelem a tanulásban, hogy milyen izgalommal élem át az élményt.
Most tehát tudtam, hogy valóban van Isten. Többé nemcsak valamiféle egyetemes hatalomban hittem, hanem most már megláttam az Embert a Hatalom mögött. Láttam egy szerető Lényt, aki teremtette a világegyetemet, és minden tudást belé helyezett. Láttam, hogy ő uralkodik az ismeretek felett, és ezt a hatalmat a kezében tartja. Tiszta tudással értettem meg: Isten azt akarja, hogy olyanok legyünk mint ő, és hogy ellátott bennünket isteni képességekkel, mint amilyen a képzelet és az alkotás hatalma, a szabad akaraté, az intelligenciáé, és mindenekfelett a szereteté. Megértettem: valóban azt akarja, hogy vegyük igénybe a mennyei erőket, és ha hiszünk benne, hogy képesek vagyunk ezt megtenni, akkor képesek is leszünk.




ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ



 

ÉLET A HALÁL UTÁN III. RÉSZ


FOLYTATÁS

ÁTÖLEL A FÉNY III.

Miután megismertem az univerzum két legfőbb energiaforrását, amelyek egyaránt Isten fennhatósága alá vannak rendelve, megláttam azt is, hogy ezek az erők hogyan hatnak ránk fizikailag. Emlékezetembe idézték, hogy a szellemnek és a gondolatnak hatalmas befolyása van a testre, s így láttam, hogy szó szerint értve is rendelkezünk erővel a saját egészségünk befolyásolására. Láttam, hogy mindnyájunk szelleme hatalommal rendelkezik, hogy erőt adhasson a testnek a betegség távol tartására, illetve ha már egyszer megbetegedett, a meggyógyítására. A szellemnek hatalma van a lélek irányítására, és a lélek irányítja a testet. Gyakran, amikor erre a törvényszerűségre gondoltam, eszembe jutott az Írás, amely azt tanítja, hogy amit az ember a szívében gondol, az ő maga.
Gondolatainknak kivételes ereje van arra, hogy negatív vagy pozitív energiákat vonzzunk magunk köré. Amikor hosszasabban a negatívumokat vonzzuk, az eredmény a test védelmének meggyengülése lesz. Ez különösen akkor igaz, ha a negatív gondolatokat önmagunkra összpontosítjuk. Megértettem, hogy akkor vagyunk a leginkább énközpontú állapotban, amikor lehangoltak vagyunk. Semmi nem tudja úgy kiszipolyozni természetes erőnket és egészségünket, mint a sokáig tartó lehangoltság. De ha erőfeszítést teszünk, hogy elmozdítsuk saját magunkat önmagunktól, mások gondjaira koncentráljunk és arra, hogyan segíthetnénk nekik, a gyógyulásunk elkezdődik. A szolgálat mind a szellem, mind a test balzsama.
Minden gyógyítás belülről indul ki. Szellemünk gyógyítja a testünket. Egy orvos biztos keze megműthet, és a gyógyszerek ideális körülményeket teremthetnek az egészség számára, de a gyógyító hatást akkor is a szellem fogja gyakorolni. A szellem nélküli testet nem lehet meggyógyítani. Az nem képes tovább élni. Megmutatták nekem: testünk sejtjei úgy vannak megtervezve, hogy vég nélkül élhetnénk. Kezdetben úgy lettek beprogramozva, hogy regeneráljuk önmagunkat. Hogy a régi sejteket, amelyek életképtelenek lettek vagy megsérültek, újak váltsák fel úgy, hogy az élet ne fejeződjék be. Ezt azonban valami megváltoztatta; nem mutatták meg nekem pontosan, hogy mi volt a folyamat, de megértettem, hogy a halandóságot a „halál" vezette be az Édenkertben. Megmutatták, hogy igenis volt Édenkert, és azt is láthattam, hogy az ottani döntések hozták létre azokat a körülményeket, amelyek között a halandóságban lehetetlenné vált örökké élni.
A testünknek meg kell halnia, de mindig van bennünk elég erő, hogy a hit és a pozitív energia felhasználásával megváltoztassuk a sejtjeinket és meg tudjunk gyógyulni - ha ez jogos. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten akaratát mindig vegyük számításba a gyógyításnál.
Szó sincs arról, hogy tagadjuk le a betegség vagy a probléma jelenlétét, egyszerűen csak azt tagadjuk, hogy hatalma volna isteni jogunk felett, hogy elűzzük azt. Hit által kell élnünk, nem látás által. A látás a következtető és elemző gondolkodásra épül. Racionalizál és igazol, a hit felett a szellem uralkodik. A szellem emocionális, elfogadó és befogadó. S ahogy ez minden más vonatkozásban is így van, a hitben is csak úgy lehet növekedni, ha alkalmazni próbáljuk. Ha megtanuljuk, miként használjuk fel azt, amivel rendelkezünk, akkor többet is fogunk kapni. Ez szellemi törvény.
A hit kifejlesztése olyan, mint a magvetés. Még ha egyes magok az útszélre hullanak is, akkor is részünk lesz némi aratásban. A hit minden cselekedete áldást hoz ránk. Minél nagyobb gyakorlatra teszünk szert (és ha gyakorolunk, akkor jártasak leszünk), annál nagyobb lesz hitünk aratása. Minden a maga termését hozza. Ez is szellemi törvény.
Most kezdtem igazán megérteni a szellem hatalmát a test felett, és láttam, hogy a szellem olyan szinten működik, amit a legtöbben nem is fogunk fel. Természetesen tudtam, hogy az én elmém hozza létre a gondolataimat, és az én testem hajtja végre az én cselekedeteimet, de a szellem titok volt a számomra. Most azt is megértettem, hogy a szellem a legtöbb ember számára titok. Láttam, általában úgy működik, hogy a lélek nem is tud róla. A szellem van kapcsolatban Istennel, lévén az az elfogadó eszköz, amely a tudást és a dolgok meglátását kapja tőle. Fontos volt ezt megértenem, és ez úgy jelent meg előttem, mintha egy fluoreszkáló fénycső lenne a testünkben. Amikor a fény világít, minden részünk megtelik fénnyel és szeretettel; ez az az energia, amely a testnek életet és erőt ad. Azt is láttam, hogy a fény elhalványulhat, és a szellem a negatív élmények hatására elgyengül - ilyen a szeretet hiánya, az erőszak, a szexuális eltévelyedés, vagy más romboló élmény. A szellem gyengítésével ezek az élmények legyengítik a testet is. Nem biztos, hogy a test megbetegszik, de sokkal fogékonyabb lesz a betegségre mindaddig, amíg a szellem túlterhelt. Szellemünket megszabadíthatjuk a túlterheléstől mások szolgálata, az Istenben való hit által, és egyszerűen azzal, hogy pozitív gondolatokkal megnyitjuk magunkat a pozitív energiák számára. Ezt mi irányítjuk. Az energiaforrás Isten, és mindig elérhető, csak rá kell hangolódnunk. El kell fogadnunk az isteni erőt, ha élvezni akarjuk hatását az életünkben.
Meglepetésemre úgy láttam, hogy mi magunk választjuk meg a betegségeket, amelyekben majd szenvedni fogunk, sőt egyesek azt a betegséget is, ami véget vet majd az életüknek. A gyógyulás néha nem jön azonnal, sőt egyáltalán nem, a fejlődés követelményei szerint. Minden átélés a javunkat szolgálja, és néha a negatívnak gondolt tapasztalatok segítik elő szellemünk fejlődését. Szellemként nagyon készségesen, majdhogynem lelkesen fogadtunk el minden gyengeséget, betegséget és itteni balesetet, hogy ezzel elősegítsük szellemi fejlődésünket. Megértettem, hogy a szellemvilágban a mi földi időnknek nincs jelentősége. A fájdalom, amit átélünk a Földön, csupán egy pillanat, a szellemvilági tudatunknak csupán egy futó másodperce, és nagyon is hajlandók vagyunk elviselni azt. Gyakran még a halálunk is bele van számítva a fejlődésünkbe.
A Megváltó vezetése alatt megtanultam, fontos, hogy úgy fogadjam el a tapasztalatokat, mint hatásukban jókat. El kell fogadnom az életem célját, és az életben való helyemet. El tudom fogadni a negatív dolgokat is, amelyek történtek velem, és megpróbálok úrrá lenni a hatásukon. Meg tudok bocsátani ellenségeimnek, még szeretni is tudom őket, és ezzel semlegesíteni tudok minden rossz hatást, ami felém irányulhat. Megkereshetem a jó gondolatokat és a kedves szavakat, és ezzel gyógyírt találok a saját lelkemnek éppúgy, mint másokénak. Láttam, hogy elkezdhetem gyógyítani önmagamat előbb szellemileg, aztán érzelmileg, értelmileg, majd fizikailag. Azt is láttam, hogy megtakaríthatom magam számára a kétségbeesés romboló hatását. Jogom van teljes életet élni.
Megláttam a rosszat abban, hogy megadom magam a sátán egyik leghatásosabb fegyverének -bűntudatom és félelmem személyes ciklusainak. Megértettem, hogy el kell eresztenem a múltat. Ha törvényt szegtem vagy bűnbe estem, akkor szívből meg kell változnom, megbocsátanom önmagamnak és továbbmennem. Ha megsértettem valakit, ideje elkezdenem szeretni őt - becsületesen -, és keresni a bocsánatát. Ha kárt okoztam a saját szellememben, akkor közelítenem kell Istenhez, hogy ismét érezzem szeretetét - gyógyító szeretetét. A töredelem olyan könnyű vagy olyan nehéz, amilyenné mi magunk tesszük. Ha elestünk, fel kell állnunk, leporolni magunkat és továbbmenni. Ha ismét elesünk, akár egymilliószor is, akkor is tovább kell mennünk; gyorsabban fejlődünk, mint gondolnánk. A szellemvilágban a bűnöket nem úgy nézik, mint ahogy mi itt. Minden tapasztalat pozitív lehet. Minden tapasztalat tanulság.
Soha nem szabad öngyilkosságra gondolnunk. Ez a tettünk csak az itteni földi továbbfejlődésünk lehetőségétől foszt meg bennünket. És aztán visszanézve erre az elveszített lehetőségre, sok fájdalmat és szomorúságot fogunk érezni. Fontos az eszünkbe idéznünk ezért, hogy minden lelket Isten ítél meg, és a lélek megpróbálásának szigorúsága is rajta múlik. Keressük a reményt, legalább egy pozitív cselekedetet, és akkor felvillan egy kicsit a fény, amelyet korábban hiányoltunk. A kétségbeesésre soha nincs okunk, mert soha nincs rá szükség. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, hogy kísérletezzünk, és hibákat kövessünk el. Nem kell magunkat durván elítélnünk, az életet egy-egy lépésnek kell felfognunk; ne aggódjunk más emberek ítélkezése miatt, és ne is mérjük magunkat mások mércéjével. Meg kell bocsátani magunknak, és hálásnak kell lennünk azokért a dolgokért, amelyek segítenek a fejlődésben. A legkeményebb feladatainkról fog kiderülni egy szép napon, hogy azok voltak legkiválóbb tanítóink.
Értettem, hogy minden teremtés gondolatokkal kezdődik, ezért azt is megértettem, hogy a bűn, a bűntudat és a kétségbeesés, meg a remény és a szeretet bennünk jön létre. Minden gyógyulás belülről jön. Minden nyomorúság belülről jön. Megalkothatjuk a magunk kétségbeesés-spirálját, vagy megteremthetjük a boldogság és a szellemi képességek ugródeszkáját. A gondolatainknak hatalmas ereje van. Mint kisbabák kapálózunk, próbáljuk megtanulni, hogyan alkalmazzuk a bennünk lévő erőket. Hatalmas erők ezek, és törvények uralkodnak felettünk, amelyek megvédenek bennünket önmagunk ellen. De ahogy fejlődünk és a pozitív dolgokat kutatjuk magunk körül, még ezek a törvények maguk is nyilvánvalóvá lesznek. Mindent megkapunk, aminek elfogadására felkészültünk.


forrás:www.jezusatyank.blogspot.com



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése