bújt az üldözött: ORSZÁGHÓDÍTÓK - AZ EMANCIPÁCIÓTÓL RÁKOSI MÁTYÁSIG

(Hallható zene: Toccata And Fugue)

MARSCHALKÓ LAJOS

ORSZÁGHÓDÍTÓK - AZ EMANCIPÁCIÓTÓL

RÁKOSI MÁTYÁSIG

BEVEZETÉS ELŐSZÓ I. Rész AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG I. fejezet - MAGYARORSZÁG GYARMATOSÍTÁSA II. fejezet - A SZABADSÁGHARC ELŐTT ÉS UTÁN III. fejezet - MAGYARORSZÁG CASSANDRÁJA IV. fejezet - MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?V. fejezet - SZÁZADFORDULÓ, AVAGY - KAZÁRFÖLDÖN VI. fejezet - ANTISZEMITIZMUS?VII fejezet - ASSZIMILÁCIÓ [94] - NÉVMAGYAROSÍTÁS II. RÉSZ - A KAPITALIZMUS VIRÁGKORÁTÓL AZ ELSŐ BOLSEVIZMUSIG I. fejezet - UNGARISCHER BARON MOSAISCHER KONFESSION II. fejezet - A SEGÉDCSAPATOK III. fejezet - VITA A VULKÁN TETEJÉN IV. fejezet -"EZ NEM AZ ÉN FORRADALMAM"V. fejezet - A PÚPOSOK ORSZÁGA VI. fejezet - AZ ELMARADT ELLENFORRADALOM ÉS AZ ELSODORT ORSZÁG VII.fejezet - A SZEMITIZMUS VIII.fejezet - ISMÉT VITA A VULKÁN TETEJÉN IX. fejezet - MENEKÜLNEK AZ ORSZÁG URAI X. fejezet - A MÁSODIK TANCSERE, AVAGY ENYÉM A BOSSZÚ XI. fejezet - A HATSZÁZEZRES LEGENDA XII. fejezet - HAMVAZÓSZERDA XIII.fejezet - CÁPÁK A HAJÓ NYOMÁN ZÁRSZÓ A LEFEJEZETT MAGYARORSZÁG A NEMZETI KISEBBSÉG KÉPVISELŐI A MAGYAR IRODALOMBAN JEGYZETEK

München, 1975
Mikes Kelemen Kör, München
Készült Ledermüller Olivér nyomdájában München, 2. Landwehrstr. 65.
Az Országhódítók második kiadása elé
Marschalkó Lajos "Országhódítók" című könyve 1965-ben jelent meg a nemzetközi könyvpiac teljes mellőzése mellett. Nemcsak az érdekeltek, hanem az óvatosan lapuló emigráns sajtó nagy része éppen úgy nem vett tudomást róla, mint ahogyan első könyvéről a "Világhódítók"-ról sem.
Az utóbbi könyv rövid tíz esztendő alatt három magyar kiadás után ugyancsak három kiadást ért meg angolul, kettőt törökül és rövidesen az olvasó elé kerül annak spanyol és arab kiadása is.
Az Országhódítók megjelenése óta pontosan 10 esztendő telt el. A szerző már hosszú évek óta pihen a müncheni temetőben és már nem érhette meg könyvének nagy, nemzetközi sikerét. Az Országhódítók speciálisan magyar vonatkozású könyv, és csak magyar olvasóra számíthat. A könyv ismerete nélkül nincs magyar történelemszemlélet és nem láthatjuk tisztán hazánk utolsó évszázadának nagy összefüggéseit. Így érzi ezt a világban szétszórva éld magyar emigráció is, s talán ez az oka, hogy a könyv első kiadásának 2000 példánya rövid két esztendő alatt teljesen elfogyott. A könyv iránti érdeklődés annyira megnőtt az utóbbi évek folyamán, hogy a kiadó az anyagi nehézségek ellenére is szükségesnek tartotta a második kiadás megjelentetését.
Marschalkó Lajos könyvét annak lényegbeli tagadói antiszemita írásnak szeretnék megbélyegezni. Pedig nem az! Pontosan olyan, ahogyan azt Marschalkó Lajos könyve bevezetőjében írta:

"E könyvet nem a gyűlölet diktálta, hanem a FELISMERÉS".
A kiadó.

Russischen Invaliden
(1910. dec. 30., 285. szám).
Ebben jelent meg az Alliance Israelitée felhívása, amelyet magyar lapok is közöltek. A Weimarer Hist.-Gen. Taschenbuch, S. XII., fordítása szerint a következőket tartalmazza:
"Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot. E két országnak mindenképpen a miénknek kell lennie, mert számunkra ott a legkedvezőbbek a körülmények. Ti, zsidó testvérek, fáradozzatok minden erőtökkel azon, hogy mindkét országot teljesen birtokotokba vehessétek. Törekedjetek, hogy mindent, amit ott még a keresztények birtokolnak, teljesen a kezetekbe vegyetek. Ha erre nem volna elegendő anyagi eszközötök, a párizsi szövetségünk minden erővel segíteni fog titeket. Erre a célra a szövetségünk máris gyűjtéseket rendez és az adományok váratlan bőséggel folynak be pénztárunkba azzal a céllal, hogy a galíciai és magyarországi területeket a galíciaiak és magyarok kezéből kiragadjátok és hogy azok kizárólag zsidó kézre kerüljenek. Az egész világ tőkései erre a célra nagy összegeket áldoznak s egyesülnek, hogy ezt a célt a legrövidebb idő alatt elérhessétek."

Solymosi Eszter, a tiszaeszlári libapásztorlány, és minden magyar mártír emlékezetének

Erdélyi József:

SOLYMOSI ESZTER VÉRE

Megöltek egy kis libapásztort.
Égre kiált a régi vád,
úgy ölték meg Solymosi Esztert,
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt...
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak, vademberek...
Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, Félkegyelmű képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...
a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; Elmehetnek
a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ tudja meg,
hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett
a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit"
a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból
vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér,
minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték,
és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé,
a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha,
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros.
Beh piros vagy Solymosi Eszter
Kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
Hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.

ELŐSZÓ

Ez a könyv hagyaték a későbbi Magyarország számára, amely egykor szabad lesz, és amelynek fiatal szellemi rétege már keveset fog tudni erről a problémáról. Pedig a kérdés több mint száz éven át rákfenéje volt a magyar életnek. Csak éppen nem illett beszélni róla és létezését nem illett észrevenni. A nemzet, sokkal inkább mint más nemzetek, belevakult ebbe a kérdésbe. Nem látta, hogy országát meghódították, Szent István ezeréves jogállamát gyarmatosították, népeit láthatatlan hatalom rabszolgáivá tették, lelkét, szellemiségét kiforgatták régi valójából.

E sorokat mégsem a gyűlölet diktálta, hanem a felismerés. Hiszen azoknak, akik utánunk jönnek, midőn a mi idegen földbe süllyesztett testünket megemésztette a hontalanság, talán semmi okuk nem lesz már, hogy gyűlöljék az ország korábbi gyarmatosító urait, mert azok önmaguktól fognak eltűnni a nemzet életéből és a szabad, nemzeti szocialista társadalom rendjéből. Azonban mégis szükséges, hogy a vakok lássanak, az alvók felébredjenek s ne ismétlődhessék meg a titkos gyarmatosítás, egyetlen népi kisebbség korlátlan uralma a honfoglaló nemzet felett.
Önként hangzik fel a kérdés: kinek a gyarmata volt Magyarország? Hiszen 1867 után - látszólag - már a magyar király koronája, kardja, jogara védelme alatt élt a nemzet. A Habsburg király és császárról, - ha nem is az Árpádok ősi véréből származott - 1867 után már senki sem állíthatta, hogy saját császári háza javára akarná gyarmatosítani birodalma magyar felét. A trianoni függetlenség sápadt árnyékában is - legalábbis 1945. április 4-ig - magyar volt az állam fölötti hatalom és magyarok annak látható vezetői. Csak az ország szovjet megszállása után kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy .Magyarország már azelőtt is a gyarmati sorsnak egy bizonyos fajtájában élt.
Már az 1920-as évek legelején is kezdtek feltolulni a kérdések, kinek kezében van a nemzeti jövedelem 25, a nemzeti vagyon 30 és a modem államokra annyira jellemző kulcsállások 95 százaléka? Kik voltak a feudál-kapitalizmus korában a gyárak és a bankok urai, a nagybirtokok bérlői, a sajtó hatalmasságai, az irodalom és a sajtó pápái, hogy aztán mint komisszárok a szovjet-szocializmus álarcában átváltozzanak a magyarság anyagi javainak korlátlan gazdáivá?

És, ha mindez így volt, - mert nem volt másként, - ha valóban csak a tőkés és kommunista gazdasági rend harca folyt le szemeink előtt, mindkettőn belül nem uralkodott-e egy szűkebb, elszántabb országhódító terv is a magyarság gyarmatosítására?

Herzl Tivadar, a cionizmus apostola még meg sem született Budapesten, midőn Montefiore Mózes, az Alliance Israelitée Universelle vezére kimondotta és megírta: "Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie!" [1]

Montefiore Mózes országhódító tervének reális alapjai voltak, mert ezek mögött ott állt Kelet-Lengyelország, Oroszország, a félig már megszállott Kárpátalja kimeríthetetlen népi rezervoárja. Vele szemben ott volt Magyarország hatalmas természeti kincseivel, szociális elmaradottságával, az 1848-49-es szabadságharc leveretésének társadalmi és gazdasági sebeivel, Széchenyi által meg nem javított arisztokráciával, megvesztegethető, vagy ingyenélni szerető dzsentri sejkjeivel. A cionizmus megszületése előtt hódításra érettebb föld és társadalom volt ez, mint Palesztína.
A zsidó hazát Magyarországon felépíteni nemcsak okos reálpolitikának látszott, hanem tündökletesen szép álomnak is. A keleti ötmilliós, szociális és szellemi elmaradottságban szenvedd, explozív és a cári birodalom pogromjai által szorongatott népi tömeg már nem volt hozzá. A gyarmatosításhoz szükséges anyagi lehetőségeket pedig szívesen kínálta Párizs, London, Frankfurt am Main, Prága és Bécs zsidósága. Ez az emancipáció óta beérkezett, gazdag világhódító réteg - százmillióinak birtokában - egyfelől némi lelkiismeretfurdalást érzett a keleten maradt, szociális nyomorban szenvedő testvérei iránt, másfelől okosan látta, hogy ez a tömeg alkalmas lehet Nyugaton meghódított pozícióinak erősítésére.

Magyarországon e tervek megvalósítására kitűnő kilátásokat nyújtott a kisnemesség, a nemzethű arisztokrácia, a városi polgárság lecsökkent ellenállóereje, a látni tudó, európai tájékozottságú rétegek vékonysága. Még további országhódító lehetőségeket nyújtott a korszellem, a kereszténység pótlására kitalált liberalizmus, humanizmus babonája.

A viktoriánus imperializmus klasszikus korszaka volt ez. Medvebőr-kucsmás, piros kabátos skót-gárdisták, büszke brit lovasok, diadalmas flották indultak rohamra, hogy angol, francia, orosz igába hajtsák az indust, kínait, arabot. Cári kozákok, - a földkerekség legelszántabb gyarmatosítói - rohantak kelet felé, hogy a Behring-szorosig és Alaszkáig terjesszék ki az egykor nyomorúságos moszkvai fejedelemség határait.
Ki törődött volna ezekben az időkben olyan komikus országhódítókkal, akik kaftánban, egyetlen batyucskával, s zöld bársony zsákjukban a Tórával és Talmuddal lépték át a kárpáti határt? A nemesi magyar társadalom lenézte és titokban megvetette őket, de ugyanakkor örült is nekik. A humanizmusról, emancipációról beszélt, de nem látta a zsidóság vándorlásának szociális és emberi kényszerűségeit, a Magyarországba áramló tömeg nyomorát, meghajszoltságát, a nincstelenség társadalmi robbantóerejét. Később "zsidó bűnök" címszó alatt könyvelte el mindezeket. Holott legalább 50 százalékában ide illett volna a "magyar bűnök" jeligéje is.

A brit hódítók is leghamarabb a sejkekkel, maharadzsákkal értették meg egymást. A magyar feudalizmus kutyabőrös sejkjei és maharadzsái, uzsorahitelt igénylő duhajkodói, miért ne értették volna meg magukat ezekkel a koldus országhódítókkal, akikben ők nem a nemzet fenyegetettségét, hanem a kölcsönnyújtó, kihasználható páriát látták: a házi zsidót, aki köteles adózni az uraságnak, hogy megtűrjék. A később bekövetkezett kölcsönös tragédiákban nagy szerepet játszott a kor bűne is. Az emancipálandókat nem fogadta sem kemény, sem okos bevándorlási törvény, sem szociális előrelátás, amely legalább az akkori nemzeti munkamenetbe illesztette volna őket.

Őszinte volt, vagy nem őszinte, mindenesetre az 1840-es országgyűlés után a zsidó költő azt ígérte népére nézve:

"Puszta földből gyors ekével ért kalászt fog csalni ki,
A Dunának szőke árján evezőt irányzani,
Műiparral sürgölődik a művészet mezején,
S mentve Merkur béklyóiból áldás leszen kézművén." [2]

A magyar nemesi társadalom nem adott sem lehetőséget, sem nem alkalmazott okos kényszert, hogy megmentse Merkúr béklyóiból a befogadottakat. Örült neki, hogy ezeket, akiknek más megélhetési lehetőségük aligha volt, rászabadíthatta a magyar parasztra, jobbágyra, s amit azok Merkúr béklyóiban megszereztek, kölcsönkaphatta tőlük egy-egy betyáros úri murira.

Így jött létre a befogadottak, emancipáltak és az ország látszólagos magyar urainak sokáig fel nem ismert szövetsége. S mi lett a vége? Istóczy Győző és Verhovay Gyula tragédiája, Tiszaeszláron a magyar jogállam nagy fegyverletétele, a már meghódított Verhovinán Egán Ede meggyilkolása, Samuelly Tibor terrorlegényeinek öldöklése, Rákosi-Roth Mátyás akasztófáinak oly sok ezer mártírja.

Mi csak egyetlen tényt akarunk világossá tenni az utánunk következő nemzedékek számára: az együttélés lehetősége megszűnt. S ez a könyv csak azt akarja elmondani - minden gyűlölet nélkül -, hogy ha egyszer még lesz szabad Magyarország, merre menjenek annak fiatal vezetői, ha nem akarják, hogy még egyszer megismétlődjék az országhódítás és a nemzeti nagy tragédia.

A szerző

"AZ ORSZÁGLÁSI RENDDEL EGYBEHANGZÁSBA NEM HOZHATÓ"
Kossuth Lajos vezércikke a Pesti Hírlap 1844. május 5-iki számában:
"A zsidókat. nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig mondani: pápista nép, kálvinista nép, lutheránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy e szó alatt "zsidó", több fekszik, mint csupán valláskülönbség. A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokráciai alapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikailag egybehangzásba nem hozható."
"Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, theokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is."

Gróf Széchenyi Istvánnak az alsó tábla 1844. április 24-i kerületi ülésén mondott beszéde, amely után a zsidók polgári képességét 31 vármegye szavazatával 16 ellenében elvetették.
"Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert, ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát tölt, megromlik a leves és azt nem eheti meg már ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy a két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki és a másikat benn tartom, azt az újságban fogják hirdetni. De én bizony inkább a magam gyermekét tartom és a másikét lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzetiség rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűleg is be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve."
"A nyelveknek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar."
Gróf Széchenyi István akadémiai beszéde 1842-ben.

Deák Ferenc a zsidók emancipációjával kapcsolatban mondotta: "van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok és ez egy bevándorlási törvény."

Deák Ferenc parlamenti beszéde 1865. dec. 14.
"A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején (1895) Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a katolikus püspöki kar megállapította, hogy: a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak."

Dr. Fejér Lajos: Zsidóság. Veritas könyvkiadó. 320 oldal.
Hegyalján a kocsmák már a 19. század elején zsidó kézen vannak s míg Árva megyében 1785-ben csak 115 zsidó találtatott, 1940-ben már hússzoros a gyarapodás: 2333 lélek. Ötvenöt esztendő alatt - 1785 és 1940 között - a zsidóság száma megháromszorozódott. (Szekfű 157. o.) A 19, század elején a nyers termények értékesítése, tehát az agrár, Magyarországon űzhető kereskedési ág, az első lépéstől, a termelőtől való átvételtől kezdve egész a bécsi piacig a zsidóság kezében volt. (Szekfű 158. o.)
"Ami a zsidó élet- és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, abban részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul és boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontanak."
1848. május 13-i "Zsidóügy" című cikke. Vörösmarty összes munkái, 7. kötet 352. o.

Kölcsey Ferencz beszéde: "Amely országban a zsidók megszaporodnak az vagyoni végromlás szélén áll."
Idézve Szekfű Gyula "Három nemzedék" c. könyvének 261. oldaláról.
"Azt is szükségesnek látom törvény, vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek mellett bocsáttassanak be, mert az ország ennyi henye és idegenszellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk."
(Vörösmarty id. h. Szekfű 184. o.)

I.Rész AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG.

I. Fejezet
MAGYARORSZÁG GYARMATOSÍTÁSA

Szinte kísérteties, hogy pontosan száz évvel Kossuth Lajos prófétikus figyelmeztetése után - 1944. május 5-én - ragasztották ki a német "megszállók" Budapest falaira a zsidók gettózásáról szóló parancsukat.
Száz kerek esztendő múlt el azóta Magyarország fölött, amióta a Pesti Hírlapban megjelent a legnagyobb magyar látnok, Kossuth Lajos figyelmeztetése, hogy mindaz, amit a végeredményben tragikus sorsú kisebbség képvisel, a fennálló országlási renddel egybehangzásba nem hozható.

Magyarországnak 1844 előtt is voltak zsidó lakosai. Csodálatos azonban, hogy minden antiszemitizmus nélkül, - mert ezt a fogalmat akkor még nem is ismerték -, épp a legjobb magyar szellemi emberek: Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Virág Benedek, - a felvilágosultság korának magyar fáklyavivői - láttak bennük veszélyes árnyékot, ismeretlen fenyegetést.

"Éhségmentő intézetek" - című cikkben épp a liberális és filoszemita Kossuth vette észre elsőnek, hogy az ország gyarmatosításának bizonyos új és eddig ismeretlen formája kezdődött meg.
"Egész helységeket tudok - írta fenti tanulmányában - hol a szegény földművelő nép nem magának, hanem a kocsmáros zsidónak szánt, vet és arat. Creditum ígéretével bé tudja csalni küszöbén, s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van... Nincs olyan törvény, amelynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, - valamint - nincs csalás, nincs tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra nem találna." [3]

Kossuth Lajos 1830-ban természetesen csak a kor szemüvegén át látja a problémát. Minden gyűlölet nélkül inkább a szocializmus ellenes és saját szemével látott gazdasági jelenségeket ítéli el. Csak 14 évvel későbben jutott el addig a nézőpontig, amelyről meglátta már a probléma veszélyét, sőt majdnem a hátterét is. Vajon olvasta-e Kossuth Lajos a nagy politikai instituciót, a Tórát, a Talmudot, a Sulhán Árukot, vagy csupán ösztönösen érezte meg a két országlási rend különbözőségét?

A Szent István óta krisztusi világnézeten alapuló magyar országlási rend - amely tulajdonképpen a középkori Magyar Birodalomban teljesedett ki - a mai értelemben soha sem volt nacionalista. A tatárjárás előtt, mint európai respublica christiana befogadta az erdélyi szászokat, a felvidéki cipszreket, majd Korjatovich herceg ruténjait, nem sokkal később a Moldvából felszivárgó oláh pakulárokat, a törökdúlás elől menekülő 40 000 szerb családot, az ipeki pátriárka vezetése alatt, - Buda visszafoglalása után - bánáti, bácskai, dunántúli svábokat. Mindezek azonban nem hoztak magukkal külön nemzeti és politikai institúciót.. Ha más nyelvet beszéltek, más hitet vallottak, más gazdasági rendszereket ismertek is, végeredményben annak a keresztény világrendszernek voltak részesei, amelynek lobogóit a Magyar Birodalom hordozta a Kárpátmedencében.

A XIX. és XX. században felmerül ugyan Nagy-Románia, Nagy-Csehszlovákia és Nagy-Jugoszlávia ábrándja és később valósága. Amit lehetett elvettek, amit tudtak, azt meghódították. Az azonban, hogy az egész magyarságot és a társnépeket gyarmatosítsa, egyetlen nemzeti kisebbségnek sem juthatott eszébe.
Az angol is hódított ugyanebben az évszázadban, de nagyon jól tudta, hogy az indus indus marad szívében, gondolkodásában, akkor is, ha megtanulja a nyelvet, ha vallását felcseréli a misszionáriusok által hirdetett kereszténységgel.

A gyarmatosításnak - kiváltképp Magyarországon - egyedülálló formája volt a keleti országhódítás, mert egyfelől fegyvertelenül történt, tehát nem válthatott ki fegyveres ellenállást, másfelől kisebbség akarta a többségre oktrojálni a maga gondolkodását, erkölcsét, hogy ezen az úton vehesse át a politikai hatalmat is.
A fegyveres hódítónak mindig számolnia kellett azzal, hogy a meghódított - alkalmas pillanatban - széttöri láncait, visszaszerzi politikai és gazdasági szabadságát. Egyedül a zsidó országhódítás volt az, amely megfordította minden eddigi imperializmus módszereit: előbb a törvény, a keresztény institúciók lerombolásával akarta saját erkölcseire, szokásaira nevelni a befogadó népet, hogy aztán a végső menetben fegyverrel és a hatalom minden eszközével féken tarthassa azt, ha lázadni mer.

Kossuth, ha nem is ismerhette a másik nép politikai institúcióját, annyit valószínűleg sejtettek 6 és kortársai is, hogy a XIX. század elején Magyarország már két kultúrképlet határán élt. A Kárpátokon túl, - sőt már itt-ott belül is - nem csupán a politikai institúció volt más, hanem a kultúra különbözősége is. Vereckétől az Orosz Birodalom belsejéig, a keresztény lengyelek, ukránok, oroszok közé beépülve több mint ötmilliós népi közösség élt, amely különbözött minden népektől.

Sajnálatra méltó nép volt ez, amelyet megtartott, de leigázott a Tan, a közel kétezer éves száműzetésben töltött elzárkózottság, mely elkülönítette őt minden népektől és minden más kultúrától. Európában elmúlt a középkor, felvirágzott a reneszánsz kultúra, lezajlott a reformáció és Goethe, Schiller, Voltaire már a felvilágosodottság, emberi haladás nagy és sokszínű műveltségét röpítették szárnyra műveikben, míg ott a Keleten megállt az idő. S a megállott időnek csak egyetlen óramutatója volt, mely még mindig a Templom lerombolása utáni kort jelezte: a Tóra és a Talmud. Az eltelt tizenkilenc évszázad alatt Európában Michelangelók, Raffaellek, Copernikusok, Keplerek és Shakespearek állították fel a szellem diadalának mérföldköveit. Odaát, Kelet zárt világában az írás és olvasás tudománya ugyan általánosabb volt, mint az európai szegény lakosság körében, azonban amit ezek az emberek olvastak csupán két könyv volt. Tiszteletre méltó rabbik szőrszálhasogató talmudi vitái: a Tan vagy egy-egy életszabály részletének magyarázatáról, a mózesi törvények ilyen vagy olyan értelmezéséről és persze sok-sok nemzeti és vallási emlékezés az elveszett hazáról, Erec Izraelről. A Tan - mint a világ legperfektebb nácizmusa - megtartotta a népet, a fajt, a vallást, a nemzeti érzést. Egyben azonban rettentő börtönrács is volt, amely elzárta őket a fejlődő, haladó világtól, a különféle kultúrák egymásra hatásától. Elzárta azonban a szociális fejlődés lehetőségétől is. Ott ahol - általában - 3000 talmudi életszabályt kellett megtartani, ahol mindent magának követelt a Tan, a szó szoros értelmében egy óra sem juthatott a termékeny munkára, a földművelésre, arról nem is beszélve, hogy más kultúrák ismerete és tanulmányozása egyenesen bűnnek számított. Már megkezdődött a legújabb kor, midőn a keleti zsidóság, Isten népe még mindig az ókor, de legjobb esetben a legsötétebbnek mondott középkor szellemi nívóján s annak elzártságában élt még akkor is, midőn Oroszországban már Puskinok, Dosztojevszkijek írták műveiket.

Az öncsinálta gettó, amelynek falai között ez a hatalmas tömeg a külvilágtól elkülönítve él és nyomorog nagyobbrészt, a hamis messiások, a tévtanok és babonák termőtalaja. Elvégre maga a vallás is csak másolata az eredetinek. A Templom lerombolásával, megszűnt az isteni papság.

A rabbizmus csak igen gyatra és nagyobbrészt tudatlan, vagy egykönyvű epigonja a réginek és az igazinak. Mózes öt könyve, a Tóra, amelyet ott őriznek minden zsinagóga frigyszekrényében még a "szeresd felebarátodat" törvényét hirdeti, akkor is, ha csupán a zsidó nép tagjaira értelmezi a felebarátot. A Talmud, a Sulhán-Áruk azonban, amely hosszú évszázadok során főként a keleti zsidóság életértelmévé vált, már a gyűlöletet, a más fajúak és más vallásúak, a más politikai institúciók megvetését követeli.

Csoda-e, ha ebben az elzárt, környezettől elidegenült világban olyan szekták, "vallási irányzatok" ütik fel fejüket, mint a chasszideusok. Keresztény és zsidó teológusok egyformán állapítják meg, hogy a XVIII. században, amikor már az emancipációt hirdetik a kezdődő nyugati liberalizmus prófétái és jakobinusai, még vallási életében is mélypontra jut a zsidóság. A chaszideizmus, amelyet 1760-ban alapított egy fanatikus: Izrael ben Elizér, a szovjet forradalom kitörése pillanatában már a keleti zsidóság felét tartja igájában. A chasszideizmus első parancsa a - vak hit! Minden chasszideus hitének alapja a caddik iránti feltétlen bizalom, engedelmesség. A caddik Isten helyettese, akinek joga van az emberek bűneit megbocsátani.

E torz, ószövetségi nácizmusnak helyi gauleiterei, vagy Kreisleiterei ezek a caddikók. A caddik parancsa szerint minden tudomány nemcsak mint hiú, hanem mint a lelkek üdvére egyenesen káros hatású, meg van tiltva. [4]
Amíg a nyugati intellektuel és pénz-oligarcha fölényesen gúnyolja a magyar nemesség, vagy középosztály elmaradottságát és az emancipált idegen intellektus forradalmi előreugrásokkal akarja behozni kétezer év talmudi elmaradottságát, addig Kelet gettóiban még a XIX. század elején is bűn a nem héber nyelvű könyvek olvasása. Idegen nyelvek és az orvostudománynak tanulmányozása tilos.

A szociális és egészségügyi felvilágosodottság abból áll Jehova Gauleitereinek zárt birodalmában, hogy a beteg köteles a rabbinak átadni 160 darab apró ezüst és rézpénzt, s ha a rabbi ezt elkülönítette egymástól, csak akkor adhat engedélyt a beteg meggyógyítására. "Minden caddik középpontja és királya kerülete községeinek." [5] Amíg állandó viccelődés tárgya részükről, hogy a katolikus vagy református hívő "vallási babonából" pénzt helyez. a templomi perselybe, addig ők magas összegeket fizetnek azért a kitüntetésért, hogy a caddik pipáját meggyújthassák. [6]
A cári Oroszország súlyos jogara alatt, vagy Lengyelországnak a liberális Habsburg-monarchiához tartozó részein, de akár a királyi Magyarország északi Felvidékén a cárok, császárok, királyok hatalma ott ér véget, ahol a gettó, vagy a caddikok uralmi területe kezdődik. A caddik előtti kihallgatás olyan ceremóniák között folyik le, mint a királyi udvarokban. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog fölött álló lény. Az ő döntése és ítélete végérvényes, amelytől nincs fellebbezés. [7] Neki hatalma van élet és halál, ég és föld felett, s előidézheti egész népek romlását, pusztulását is. A caddik mindent tud, mindent előre megjósol. Ha meghal, hátramaradt ruhadarabjait kiárusítják a legnagyobb bűnök kiengesztelésére. Aki a caddik hátramaradt ingét felhúzhatja magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság is. Aki annak nadrágját viseli megtisztul az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óvszer a kevélység ellen, tefilinje (imaszíjazata) a szemérmetlenség ellen óv. [8]
A néger-babonaságnak, az ember-istenítésnek, Istennek emberrel való helyettesítésével még ezer és ezer hasonló példáját lehetne felsorolni. Elég azonban a magyar teológus, Huber Lipót ítélete, amely szerint:
"Látni való, hogy a chasszideizmus a legegyügyűbb, legbabonásabb és legfanatikusabb zsidó szekta." [9]
A kérdés megítélésénél igen lényeges szempont, hogy az emancipáció idején a Magyarország felé áramló keleti zsidóság 50 százaléka a chasszideus szekta tagja. S a kereszténység szempontjából azonban száz százalékig hasonlóan gondolkozik az egész keleti tömeg.

"A vérbeli, igazi keleti zsidó - akár kabbalista, azaz chasszideus, akár talmudista - a nemzsidót, a "gójt" alsóbbrendű, tisztátalan, megvetendő, gyűlöletes lénynek tartja, akikkel minden bizalmas érintkezés - kivéve az üzleti érintkezés tiltva van" - írja Huber Lipót és megállapítja, hogy Nóám hamélek 41. és 81. oldala szerint a chasszideus előtt a caddiknak minden embernél, sőt magánál Istennél is többnek kell lennie, mert Isten neki engedte át a világ kormányzását.

Ez tehát az a lelki és szellemi háttér, amellyel Magyarország és az emancipáltság felé indul a keleti tömeg. A politikai institúció azonban nem a babonában van, hanem magában a vallásban. A Tóra: Mózes öt könyve azt hirdeti: "És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erősebb nemzeteken." [10]

A Tóra ott volt ugyan minden frigyszekrényben, azonban mint a fentiek is mutatják a keleti zsidóság sokkal inkább a Talmudon és a Sulhán Árukon nevelkedett. A rabbinizmus külön vallási irredentát, fanatizmusig menő sovinizmust és ehhez alkalmazott erkölcsöt tanított a keleti zsidóságnak. Ennek lényege elsősorban a messiánizmus volt, amely azonban azt hirdette, hogy "a Messiás nem az emberek egyeteme, hanem csak a zsidók számára hoz megváltást", tudniillik Róma (a kereszténység) világuralmának megdöntését. [11]

A Sulhán Áruk szerint: "A Messiás király véres hadjáratot indít a világ összes nemzsidó népei ellen, akiket meghódítani, adófizetőjévé fog tenni; akik pedig nem hódolnak és nem fogadják el a Noé-féle hét parancsot, azokat irgalmatlanul (férfiakat, nőket, gyermekeket) ki fogja irtani. Minden nép szolgál majd a Messiásnak, minden király hódol neki s így a megdöntött római birodalom (kereszténység) helyére Izrael egyetemes világbirodalma lép. A meghódított népek gazdag zsákmányát és ajándékait a Messiás szétosztja a zsidók között, akik mérhetetlenül meg' gazdagodnak, mert minden nemzet kincse kezeikbe gyűlik, aminek folytán Izrael a dicsőséges Messiás király országában a legnagyobb földi boldogságot élvezi." [12]

A politikai institúció tehát magában hordozza nemcsak az idegen népek megvetését, a gyűlöletet, hanem a történelem legerősebb hódítási akaratát is, amely valamely bizonytalan, isteni ígéretre támaszkodott. Ez a vallás volt az első, amely - a bolsevizmust megelőzve - a teljes materializmust, a földre áthelyezett mennyországot, a mérhetetlen gazdagságot s vele együtt más népek teljes leigázását, megsemmisítését hirdette.
Amíg a liberalizmus korának idealistái az emancipációról, mint a humanizmus elemi kötelességéről ábrándoztak és maguk a befogadandók is az "egyenlőség" jelszavaival dobálóztak, lássuk hát, hogy vallásuk - a politikai institúció - mit hirdetet a befogadó országgal szemben? S itt sűrűn kell hivatkoznunk Huber Lipót kalocsai kanonok két nagyszabású teológiai munkájára, amelyekben - sajnos már későn, 1938-ban - mutatta ki mindazt, amit Kossuth Lajos legfeljebb ösztönösen sejtett.

A türelmetlenség, a törzsi nácizmus parancsai csattantak fel lépten-nyomon.
- Öljétek meg azt, akinek nincs vallása (a vallástalant). - Így figyelmeztet a Tóra a bálványozókra, megparancsolván: "Egyáltalán senkit se hagyj életben." [13]
"Teste, élete a bálványozónak, (a nemzsidónak) szabad, mennyivel inkább a vagyona (pénze), mert helyes megölni a bálványozót." [14]
A sokat emlegetett humanizmusról is igen épületes dolgokat olvashatunk:
"Igen jellemző - írja Huber Lipót - a régi rabbizmus tanítása az életmentésről. Minthogy a nemzsidón a rabbik szerint tilos megkönyörülni, ezért ha halálos, vagy más veszedelemben forog, nem is szabad megmenteni, hanem engedni kell, hogy pusztuljon; ellenben, ha zsidó forog halálos veszedelemben, azt meg kell menteni. A Talmudban olvassuk, hogy pl. rabbi Elizér így nyilatkozik: "Minden értelem nélküli emberen (t.i. nemzsidókon, mert azokat, mint bálványimádókat a rabbizmus értelem nélkülinek. és bolondnak tartja) tilos könyörülni." [15]
A politikát gondosan kerülő, nagy teológiai munkának legérdekesebb része "Az állam törvényei és a rabbizmus törvényei" c. fejezet, amely teológiailag is igazolja Kossuth Lajos nagy, politikai felismerését a kétféle országlási rendről.

"A rabbizmus csak az esetben ismerte el az állam törvényeit a zsidókra nézve kötelezőnek, ha ezek nem ellenkeztek a zsidók törvényeivel, amint azok a Misna Tórában és a Sulhán Árukban le vannak téve." [16]
"Mikor a zsidóság a törvény előtti egyenlőséget követeli egy keresztény országban és a liberalizmus évszázada elején az egyenjogúságot kéri a befogadó hazától s annak népétől, már eleve előkészíti saját végzetét, hiszen a jogokat azzal kéri, hogy kötelességeit eleve nem hajlandó elismerni." [17]

A Sulhán Áruk és a Talmud tele van rendelkezésekkel, amelyek szerint: "Tilos (zsidónak nemzsidó ellen) nemzsidók bírái és bíróságai előtt pereskedni, még olyan ügyben is, amelyben úgy ítélkeznek, mintha Izrael törvényei szerint járnának el, sőt még akkor is tilos, ha mindkét fél beleegyezik abba, hogy eléjük (nemzsidók) elé vitessék a per. És mindenki, aki azzal jön, hogy eléjük (a nemzsidók) vitessék. a per, istentelen és olybá vétetik, mintha káromkodott, vagy gyalázkodott volna."

Már a Talmud mondja: "Ha a zsidó bizonyítékot tud nemzsidó javára s elmegy és bizonyságot tesz mellette nemzsidók bírósága előtt zsidó ellen, azt kiközösítik (nagy átokkal sújtják)." [18]
Az emancipáció, tehát hozza magával az idegen tant még vagyonjogi vonatkozásban is. Hogy a nemzsidók vagyona, pénze, szabad préda a zsidónak, ezt a babilóniai Nehardea zsidó akadémiájának híres rektora jelentette ki: "A nemzsidók (gójok) vagyona olyan, mint a gazdátlan puszta és bárki, aki előbb elfoglalja jogszerűen bírja." [19]

"Az ilyen tanítás - írja Huber Lipót - veszedelmes volta nyilvánvaló. Mert ha a régi rabbik szerint Isten a nemzsidók vagyonát, sőt életét is szabad martalékul dobta a zsidónak; ha hatalmat adott nekik minden nép vagyona, élete fölött, akkor elvben az egész világ mindenestül voltaképpen a zsidóság tulajdona, tehát joga van, ha lehetséges és veszélytelen, elvenni mindent (vagyont, pénzt, életet), amihez hozzáférhet; s így a zsidó a nemzsidót meglopja, kifosztja, kiuzsorázza stb., nem követ el tulajdonsértést, tehát bűnös cselekedetet, hanem csak érvényt szerez tulajdonjogának s rendelkezik azzal, ami úgyis az övé, mert a nemzsidók vagyona hefkér, vagyis szabad prédája Izraelnek. Eszerint az álláspont szerint világos, hogy a zsidó a nemzsidóval szemben sem lopást, sem rablást, sem uzsorázást nem követhet el, mert a lopás, rablás, csalás, megtévesztés stb., sőt az emberölés is mintegy előre van szentesítve." [20]

A zsidóság, amely 1840 és 1940 között Magyarországra beáramlott nem az Ószövetseg régi népe volt, hanem a később kifejlődött rabbinizmusé, a Talmudé és a Sulhán Aruké. Azonban még a Tórában is ott állt a parancsolat: "Nem tehetsz magad fölé (királynak), aki nem testvéred" - tehát, aki nem a zsidóság tagja.[21]
Így amikor az emancipálandó, vagy emancipált átlépi a magyar határt, már akkor eleve azt. a parancsot és vallási előírást hozza magával, hogy ne engedelmeskedjék az államhatalomnak, a keresztény állam eszmének. Az ő számára I. Ferenc József és minden keresztény uralkodó "idegen férfi", s ekként az általa képviselt államhatalom is idegen hatalom.
Nem kötelező reá nézve állampolgári, polgári és más esküvés sem a befogadó állam területén.

"...gyanúsnak tartják sokan a zsidók esküjét - írja Huber Lipót - azért is, mert évenkint az engesztelő ünnep előestéjén egy különös formulával, amelyet a kezdő szavak után Kol-nidrének (a. m. Minden fogadalom) neveztek, a zsinagógában, az egész hitközség előtt nyilvánosan és ünnepies szertartások között, előre semmisnek jelentik ki a jövő év folyamán minden esküjüket, fogadalmukat."
"Minden fogadalmat és lemondást és esküt és chéremet (Istennek tett felajánlást) és megtartóztatást és vezeklést, amiket fogadtunk és amiket esküszünk és amiket ígérünk és amiket felajánlunk és amiket lelkünkre kötünk az engesztelés ettől a napjától az engesztelés napjáig, amely javunkra jövendő, mindezt már most megbánjuk. Valamennyi feloldozva, elengedve érvénytelen, megkötetlen és megsemmisített legyen: nem kötelező és érvényét vesztette." [22]

Pár oldallal tovább a katolikus teológus így kommentálja a Kol-nidré következményeit:

"Igazán művelt és igazán jámbor nyugati zsidóról nem tételezhető fel, hogy a Kol-nidré formulájának az engesztelő ünnepen való elmondásával lelkiismerete előtt a következő évben esetleg elkövetendő esküszegés vagy hamis eskü bűnétől is felmentve érezze magát, azonban ezt a biztosítékot éppen nem nyújtják a műveletlen, különösen az ú.n. keleti zsidók, akik nem hagyják kihasználatlanul (!) a Kol-nidrét. (A kurzív sorok a szerzőtől származnak.)
A Magyar Zsidó Lexikon, amely 1927-ben, tehát az első magyarországi bolsevizmus után jelent meg, természetesen igyekszik magyarázni a Kol-nidré keletkezését és értelmét, de elismeri, hogy "a fogadalmak és eskü alóli feloldás nagy visszatetszést váltottak ki a zsidósággal szemben." [23] Azt azonban már nem említi a Magyar Zsidó Lexikon sem, hogy a Kol-nidré imádkozása előtt, tehát az engesztelő nap előestéjén a világ minden zsinagógajában elhangzik egy borzalmas átkozódás:

"Háborúval sújtsa (Isten) a kutahait (= a kereszténységet) és fejedelmét (értsd Szamaélt, az ördögök fejét, aki a rabbinizmus szerint kormányozza a kereszténységet). Takarja (a kereszténységet) felhő hat hónapon át, hogy fekély csapásával kínoztassék. Verje meg himlővel és büntesse haraggal és dühvel. Mert az Örökkévalónak vérontása leszen, (Boszrában = Rómában, a kereszténység országaiban). Rendezd ezt (a vérontást) Boszrában; buktasd meg a (római) királyt, gyilkolás által bosszúdban vágd földre a római főt (= pápát) a Te dühödben és akkor ébreszted majd üdvöd szeretteidnek (a zsidóknak) Te Örökkévaló nem fogod megtagadni irgalmasságodat." [24]
A Ha-gójim kezdetű imádságban, amelyben a föld összes népeit megátkozzák külön emlékeznek meg a magyarokról is: "A gójokat; a hagaritákat (= magyarokat) a keturitákat, Ludat (= líbiaiakat) és aramitákat (= szíreket) büntesd és tedd mintha sohasem léteztek volna az ég alatt." [25]

Még csak egy imádságot iktatunk be, amelyet a templomavatás (chanukká) ünnepén kell elmondani:
"Emlékezzél meg ivadékukról (t.i. a zsidók ivadékairól), hogy megváltasd őket és hirdesd a jubiláris esztendőt. Helyezd őket atyáiknák helyére, hogy uralkodjanak az egész földkerekségen és a vadásznak (Ézsaunak, akivel a kereszténységet jelzik) kezéről lehúzzák a gyűrűt (azaz a keresztények kezéből kivegyék az uralmat)."
Purim ünnepén ekként hangzik fel az imádság: "Átkozottak legyenek mind, akik bálványokat imádnak (burkoltan a keresztények, akiket bálványimádóknak tekintenek) áldottak legyenek mind az izraeliták." [26]
A Húsvét ünnep átkozódó és bosszúimádságaiból elég közölni a kereszténységre szórt átkok közül:
"Öntsd ki rájuk bosszúdat, haragod heve érje utól őket. Üldözd őket haraggal és irtsd ki őket az ég alól, Uram."
Ezek az imádságok érvényesek voltak az emancipáció idejében és érvényesek - ma is. A teológiai tudós - ellentétben némely publicistákkal - nem tudja eltitkolni ennek a gyűlöletnek veszélyét:

"Ha meggondoljuk - írja - hogy mind e gyűlölet és bosszú, szitok és átok nem egyes zsidók privát lelki kifakadásai, hanem magának a zsinagógának hivatalos átkozódásai, mert hivatalos szertartási és imádságos könyvekben fordulnak elő, - valóban döbbenetesnek kell mondanunk súlyukat, komoly hatásukat, mert Izrael jámbor fiainak millióit hevítették és fanatizálták a nemzsidók (a keresztények) ellen." [27]

Amíg tehát az egyik oldal államveszélyes jelenséget látott a gyűlölet fanatizmusában, addig a másik oldal egyenesen népi erényt vélt felfedezni a gyűlöletben. A bécsi zsidó író már jóval az emancipáció és vallási recepció után is hirdeti: "Minden zsidó született nagy gyűlölője annak, ami nem zsidó. Benne igazán semmi nem él oly elven, mint a meggyőződés, hogyha egyáltalán van valami, ami a világ minden zsidóját egyesíti, az nem más mint az a nagy, magasztos gyűlölet. Azt a tényt, hogy egy erős zsidóság veszedelmes mindenre, ami nemzsidó, nem ingathatja meg senki sem, Bizonyos zsidó körök igyekezetét, hogy az ellenkezőjét bizonyítsák, komikusnak kell mondanunk. És kétszeresen hazugnak, mint amilyen gyávának és komikusnak. De még furcsábban kell hogy érintsen bennünket, ha nemzsidók egész komolyan azt kívánják tőlünk, hogy mondjunk le természetes gyűlöletünknek tettre váltásáról." [28]
A kép tehát, amelyet maguk a zsidó szent könyvek nyújtanak - leverő. Az idegen népek gyűlölete, a világuralmi akarat, a befogadó államok felségjogának el nem ismerése, a befogadó népek kötelezd kiuzsorázása, a velük szemben megengedett csalás, az állameszme elvetése, a nem-saját törvények el nem ismerése egyenesen vallási parancs. Mindezek mögött chasszideus babona, a caddik földi isten helyettességének elfogadása, a törzsi nácizmus politikai és vallási mindenek felett valósága olyan példátlan totalitarizmusnak eszmei alapjai, amelyektől messze jár akár a későbbi német nemzeti szocializmus, de akár még a bolsevizmus is.

Az Amerikai Egyesült Államok bevándorlási hatóságai minden partra szállótól megkérdezik: "Azért jötte ide, hogy megdöntse az Egyesült Államok alkotmányát?" Hasonló kérdésre a kárpáti határon nem felelhetett volna jó lélekkel a bevándorló. Egyfelől nem volt bevándorlási törvény, másfelől a zöld vagy fekete bársony zsákocskákban a vallási és politikai parancsot hozta magával: az ország királyát nem kell királyként elfogadni, az ország törvényeit nem kell megtartani, mert csak az az érvényes törvény, amelyet a bevándorló a saját szent könyveiből tanult, s amely tulajdonképpen nem vallási, hanem zsidó állami törvény. Az új hazával szemben nincsenek kötelességek, csak jogok, hiszen a király nem a te testvéred, tehát nem kell érette katonáskodni, lehetőleg nem kell adót fizetned, mert hiszen aki nem "felebarátod", azt szabad megcsalni. [29]

E Tan előtt nem jártak medvebőr kucsmás gárdisták és rohamozó seregek. Ők a hatezer éves theokráciai institúciót hozták, az isteni ígéretet:
"És úrrá lesztek nálatoknál nagyobb, erősebb nemzeteken." [30] Magyarországon is!
És Magyarország sorsa általuk beteljesedett.

II. Fejezet
A SZABADSÁGHARC ELŐTT ÉS UTÁN

A magyarság nem ismerte a Tórát és a Talmudot. Azonban Kossuth próféciáját megelőzve, a keleti népek ösztönösségével megérezte, hogy valami furcsa, kiszámíthatatlan veszély fenyegeti az új betelepülők részéről.
A keresztény Magyar Birodalom fennállása idején nem sokat számított a zsidóság jelenléte. Lehet, hogy a római birodalom tartományában, Pannóniában akadhattak néhányan. Lehet, hogy igaz a krónikás feljegyzése, amely szerint 960-ban már a magyar területek felől is érkeztek zsidók a prágai vásárra.

Akárhogy is volt, mindez merőben lényegtelen a XIX. évszázad magyarságának szempontjából. Az akkori zsidó még nem az országhódítót reprezentálta, hanem a királyok, nagyurak, városok vámszedőjét, adóbehajtóját, aki inkább eszköz volt mint úr. Így a magyar törvényalkotásban, az Árpádházi királyok rendelkezéseiben az igen kevés számú zsidó legfeljebb úgy jelenik meg, mint egy fegyelem alatt tartandó idegen kisebbség. [31]

Azok, akik Thika úr személyében a tatárok kémei voltak, akik elősegítették Szerentsés Imre közreműködésével, a mohácsi vész előtt a magyar királyság és birodalom gazdasági szétbomlását, vallási és politikai okokból nem tudtak és nem is akartak a magyarság oldalára állani.

A zsidóság nemzeten kívüliségére klasszikus példát idéz Venetianer Lajos, amikor megírja, hogy midőn II. Ulászló 1503-ban az ország adósait felmenti a zsidó kamatok fizetése alól, a kétségbeesett zsidók utánjárására megtörténik a történelemben egyedülálló eset, hogy 1515-ben Miksa ausztriai herceg külön védelme alá veszi a magyarországi zsidókat.

"A zsidóság annyira corpus separatum, - írja ennek kapcsán Fejér Lajos a zsidó tudós, - állam az államban, hogy külföldi beavatkozást provokál. Kivonja magát a magyar király jogara alól és külföldi uralkodó patronátusa alá helyezkedik. Megbontja az ország közjogi egységét." Amikor az ország rab volt, meghúzódtak az ozmán uralom palástja alatt és midőn 1686. szeptember 2-án Lotharingiai Károly keresztény vitézei és nem utolsó sorban Petneházy hajdúi visszafoglalták Budát, 270 zsidót - mint ma mondanánk: deportáltak Budáról Nikolsburgba, mert az ozmán hódítók oldalán küzdöttek fegyveresen is. Elvittek az akkori "Eichmannok" 35 Tóratekercset is és az így Nikolsburgba vitt zsidókat Európa zsidósága váltotta ki a császár fogságából. Aki ma Ofner nevet visel, az ezek közül a budai zsidók közül származik.

A nemzettel való közösség érthető és természetes hiánya előre vetette árnyékát már Budavár felszabadításakor. [32]
A XVIII. század végén kezd csak derengeni a magyar vatesek elméjében a lassanként szaporodni kezdő magyarországi zsidóság jelentősége. Virág Benedek 1798-ban figyelmezteti Tolnai Festetics László ifjú grófot a beáramló zsidó tömegekre: "Várj egy kis időig, többen lesznek ezek, mint Árpád magvai." Dugonics András: "Az arany percek" című drámájában szintén az új nemzetiség szaporodásától óvja a közönséget. Csondor János keszthelyi gazdatiszt e kérdés kapcsán a gazdasági veszélyekre hívja fel a figyelmet.

Kölcsey Ferenc, a Himnusz írója, 1830-ban a szatmári adózó nép állapotáról szóló beszédében megrázó képet rajzol a szatmári zsidó uzsoráról, Berzsenyi Dániel; aki pedig a szellemi reformkor egyik legkiemelkedőbb alakja "A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól" szóló kis brossúrájában azt írja: "... a falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem."

A legmegdöbbentőbb azonban a fiatal Kossuth véleménye, amely a legsúlyosabb ítélet az antiszociális és antichrisztiánus elemek fölött. Bartha Miklós, Prohászka, Istóczy, Gömbös Gyula és Szálasi tulajdonképpen Kossuth tanítványai. [33]

Az országhódítás és a gyarmatosítás megkezdődött - tehát - már jóval az emancipáció előtt, és a fiatal Kossuthnak zempléni szűkebb hazájában szerzett tapasztalatai bizonyára nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később, mint publicista is, ellenszegüljön a kor divatos eszméjének, az emancipációnak.

A magyar nép, éppen vezetőinek tapasztalatai és saját ösztönös megérzései alapján a leghevesebben ellenzi az erre még meg nem érett néptörzsnek egyenjogúsítását. 1844-ben a színmagyar Debrecen sz. kir. város képviselői állanak az emancipáció ellen harcot folytató vármegyék élén.

Az erőszakos emancipációs követelésekkel szemben mindig ott vannak a magyar népi erők. Legelsősorban azok, amelyek egyébként a kor szabadelvű, forradalmi és humanitárius eszméit képviselik. Amikor az 1848. március 15-ike forradalmi láza és a szabadságharc szelleme tölti meg a magyar nép lelkét, Pest és Buda lakossága falragaszokon követeli a zsidók eltávolítását, noha, akkor még mindössze 1500 zsidó család él a fővárosban. Kassa, Debrecen, Győr, Komárom, Szombathely szabadságharcos ifjúsága nagyszabású tüntetések során tiltakozik az ellen, hogy a nemzetőrség soraiba a zsidókat felvegyék. Igaz, a harctérre menő nemzetőrök és honvédek toborzó bizottságainál nem is sok a jelentkező. A húszezer zsidó honvéd legendáját majd csak a század végén eszelik ki ügyes propagandisták. [34]

Még a szabadságharc kitörése előtti években jön létre az Ullmann és társai által alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. A szabadságharc során - a zsidószármazású Steier Alajos megállapításai szerint - ide kerülnek a dolmányokról levágott ezüst pitykék, a templomok oltárairól a szabadságharc során a független Magyarország számára felajánlott arany kelyhek, a jegygyűrűk, mintegy két és fél millió forint értékben. A magyar forint aranyalapját képező milliókat aztán Ullmannék sietve adják át a Budapestre bevonuló Windischgrätz herceg, tábornagynak, miután a móri csata utáni zűrzavarban Kossuthék már nem tudták magukkal vinni Debrecenbe.

"Kárpátoktól le az Adriáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar,
Szétdúlt hajával, véres homlokával
Álla viharban magyar, a magyar."

írja ezekben a napokban Petőfi Sándor. Azonban annak a néptörzsnek, amely még befogadva sincs a vad zivatar nem áldozathozatalt és legkevésbé vérhullatást, hanem aranyesőt jelent. A debreceni szabadságharcos "főváros" kiegészítő területén, Szabolcsban, Hajdúságban ekkor jelennek meg a lókereskedők, akik busás haszon mellett lovat, marhát, ökröt szállítanak a honvédségnek. Ekkor keletkeznek Szabolcsban az okányi Schwartzok, a Klárok hatalmas vagyonai, sok ezer holdas földbirtokai. A Nagyváradra helyezett hadfelszerelési üzemek kihasználásával ezekben az időkben gyarapodik - hihetetlen mértékben - Nagyvárad zsidó lakossága és annak vagyona. A szabadság szent eszményeiért harcoló honvéd hadsereg hátában nő a korrupció, a panama, a hazaárulás üzlete. Görgey Arthur és Klapka György Komáromban statáriális úton kénytelenek felakasztatni Kohn Márk hadiszállítót és társait, miután azok az osztrákoknak eladták a vár csaknem egész élelmiszerkészletét és gabonatartalékát.

Ugyanakkor azonban, midőn 1849-ben a muszka cár 200 ezres serege beáramlik a Kárpátokon, megint csak ők kötik a nagyszerű üzleteket a magyar szabadság eltiprására küldött szentszövetségi oroszokkal. [35]

És ezután elkövetkezett: 1849. augusztus 13. napja, amelyen Görgey Arthur kénytelen volt letenni a fegyvert az orosz cári hadsereg előtt. A magyar történelemben nagyobb bukás volt ez, mint a mohácsi csatavesztés, vagy akár a muhi tatár győzelem. A szabadságharc leveretése ugyanis össze volt kötve nemcsak katonai, nemzeti, függetlenségi problémákkal, hanem gazdasági és szociális kérdésekkel is. Bármennyire a liberalizmus, humanitás és európai szabadsággondolat jegyében folyt is a szabadságharc, Kossuth Lajos a véres, zivataros időkben nem akarta és nem merte napirendre tűzni a zsidóemancipációt. Már 1848. március 31-én kéri, hogy az emancipáció problémáját vegyék le a napirendről: "vannak akadályok, melyekkel bizonyos percekben istenek sem küzdenek meg... - Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volt, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének."

Szemere Bertalan két héttel a világosi fegyverletétel előtt, a legnagyobb zűrzavar és összeomlási riadalom ellenére a Szegedre menekült csonka parlamentnek mégis benyújtja az emancipációs javaslatot. Hogy mit akar ezzel a kiegyensúlyozatlan, kapkodó politikus: - történelmi rejtély. Az utolsó pillanatban meghódítani a Rothschildok és a külföldi nagybankárok szimpátiáját? Egy bizonyos, hogy az emancipációs javaslat nem emelkedik törvényerőre.

Amit azonban a zsidóság nem tudott elérni, amíg a nemzet szabad volt, elérte - Világos után. A magyar szabadságharc terhének hordozói; a magyar főnemesség kisebb része, a művelt középosztály, középnemesség jelentős többsége, a debreceni, kassai cipszer polgárság, nemes kalmárság hazafias elemei, mindenek fölött a parasztság voltak. A 80 millió forintnyi Kossuth-bankó elégetése után főként a polgári elemek, a keresztény kereskedők, a szabadságharc magyar és német pénzadói tönkrementek. A szabadult jobbágyot besorozták a császár majlandi seregébe, a középnemesség és polgárság, nemzeti kereskedő társadalom jobbjait elvitték Kufsteinba, vagy amint Kossuth írta később: "hát akit felakasztottak - felakasztottak." Európa csendes lett, újra csendes, elzúgtak forradalmai.
A legyőzött Magyarországot elözönli a cseh, morva hivatalnokhad, a császári beamterek serege, amely nem tud magyarul, de magyar sujtásos dolmányban sétifikál a megtévesztendő magyarok előtt. Ők a császári gyarmatosítók, akik visszaállítják a cenzúrát, akik kezükbe veszik a bürokratikus hatalmat a legyőzött Magyarország fölött. Mögöttük és mellettük viszont felmasíroznak egy másik gyarmatosító hatalom új urai.

A magyarországi zsidóság nem Kossuth, hanem az országot elnyomó császári szoldateszka kezéből kapja az úgynevezett egyenjogúságot. Már kivégezték Batthyány Lajost, az aradi tizenhármat, amikor a pesti városházán 1849. december 30-án kihirdetik az olmützi alkotmányt. Ez kimondja, hogy a polgári és politikai jogok élvezete független a hitfelekezettől. Tíz évvel később 1859. november 22-én az önkényuralom újabb rendelete pedig megengedi, hogy a zsidók is keresztény inasokat és cselédeket tartsanak. Legfontosabb azonban az 1859. december 20-i rendelet, amely engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.

Ezzel indul el tulajdonképpen Magyarország gazdasági gyarmatosítása, mert olyan időben történik ez az intézkedés, amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által. Ilyen előzmények után nem lehet helytálló az a sokat hallott érvelés, hogy a zsidóságnak milyen óriási érdemei vannak az ország iparosítása és a kereskedelem megélénkítése terén. Ez esetben érdem az is, hogy a Sassoon bankház kereskedelmi szolidsága Kínát megismertette az ópiumszívás gyönyöreivel. Az igazság az, hogy a zsidóság már a startlövésnél óriási és behozhatatlan előnyt kap. Kapja pedig ezt nem a befogadó magyar haza, hanem az azt elnyomó osztrák uralom részéről, amelynek csak vaksága nagyobb a magyarság iránti gyűlöleténél. [36]

Sem a bécsi császárnak, sem a császárság hátterében álló pénzügyi erőknek - a Rotschildoknak - nem érdekük, hogy a keresztény, magyar iparos és kereskedő réteg kapjon hiteleket a megkezdődő iparosításhoz. Bachék szerint a magyar államhűség szempontjából megbízhatatlan, a Rotschildok nézőszögéből pedig pénzügyileg, mert hiszen a rájuk bízott talentumokat több egymás iránti szolidaritással és a gyarmatosítás több esélyével fogják kezelni a zsidók.
Ilyen értelemben jönnek az újabb és újabb császári, helytartótanácsi rendeletek. 1860. január 13-án megengedik, hogy a zsidók is űzhessenek gyógyszerészséget, malomipart, szeszégetést, italmérést. Nyolcvan év múlva a hírhedt szeszkartell alakjában Fellnerék és 17 zsidó család kezén van Magyarország egész szeszipara. Amikor végre 1938-ban Imrédy Béla államosítja a szeszkartellt, egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem. Adóeltitkolások és: jogtalan profit révén a szeszkartell annyi jövedelemhez jutott, amennyiből évente egy-egy magyar páncélos hadosztályt lehetett volna felszerelni a közelgő világvihar előtt.

A rendeletözönből ki kell még emelni egyet, amely megszünteti a bányavárosokban a zsidók tartózkodási tilalmát. Újabb rendelet engedélyezi, hogy a zsidók ingatlanbirtokokat szerezzenek. S pár évtized múltán Szent István birodalma területén 4 millió hold: zsidó birtok. A hetvenes évek végén már közel húszezerre tehető az elárverezett ingatlanok száma, amelyeket túlnyomó részben zsidók hódítanak meg." [37]

"Míg az úrbériség megszüntetésének pénzügyi megalapozatlansága következtében a nemzeti ellenállás terhet viselő nemesi középosztály tönkremegy, a hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság pusztul és szegényedik, a zsidóság olyan tömegben zúdul Magyarországra, mint sem azelőtt, sem azóta soha. Bach és utódainak rendszere valóságos Kánaánt teremt Magyarországon e német nyelvű kisebbségnek, s ez igyekszik is ezt túlhaladott lojalitásával megszolgálni. A nyelvi magyarosodás legfőbb akadálya a rabbinizmus. Még 1865-ben is 69 rabbi írja alá Nagymihályban azt az átkot, amely minden zsidót ér, ha zsargonon kívül más nyelven prédikál, vagy ilyen istentiszteleten részt vesz." [38]

Közben pedig rohamosan nő az ország zsidó lakosságának száma. 1850-tol 1869-ig a zsidóság száma Nagy-Magyarország területén 366 ezerről 542 ezerre emelkedett. A zsidók létszáma tehát az abszolutizmus kora alatt - míg az ország lakossága mintegy 15 százalékkal gyarapodott (11 554 400-ról 13 561 200-ra) - rohamosan 50 százalékkal nőtt meg. Azok a nagyvonalú nemesített, bárósított zsidó családok, amelyeknek névsorát később közöljük, nagyobbrészt ekkor lépték át a határokat Galícia, Ausztria és Csehország felől.

A szabadságharc politikai, gazdasági és katonai leveretésének volt sokkal végzetesebb következménye is, a szellemi gyarmatosítás megindulása és a zsidóság beszivárgása a sajtóba. Nyolc-kilenc évvel a szabadságharc bukása előtt hirdette meg Montefiore Mózes, az Alliance Israelité Universelle későbbi nagyhatalmú vezére a Magyarországra és az egész világra érvényes programot:
"Amíg az. egész világ sajtójának nem vagyunk urai, hogy azzal a népeket ámítsuk, elszédítsük, addig a mi uralmunk csak agyrém marad."

A modern sajtó jelentőségéről felesleges sokat mondani. Ezzel tisztában kell lennie minden értelmes embernek. [39]
A szabadságharc előtti idők sem kedveztek a magyar nyelvű sajtónak. A szabadságharc utániak még kevésbé. A zsidó újságíró a maga fölényeskedésével, iróniájával, a környező és befogadó népet lenéző, a saját szájíze szerint reformálni, vagy éppen forradalmasítani akaró mentalitásával először csak a magyarországi német nyelvű sajtóban jelenik meg. Miután az 1840-es évekig jóformán csak német nyelvű sajtó volt magyar földön, a magyarul nem tudó zsidó újságírók ennél helyezkedtek el. Az első, aki jelentősebb közülük: Saphir Móric, aki Lovasberényben született ugyan, azonban ifjú korában Talmudtudósnak készült. A különféle német nyelvű lapokban merülnek fel először a zsidó újságírók nevei: Rosenthal Samuel, Saphir Zsigmond, Klein Hermann, Beck Károly, Beck Vilmos, Kornfeld Viktor, Dux Adolf, Falk Miksa, Neustadt Adolf, Kompert Lipót, Einhorn Ignác, Zerffi (Hirsch) Gusztáv voltak pionírjai annak az újságírásnak, amely később - immár magyar nyelven - Samuelly Tiborban, Kéri Pálban, vagy Göndör Ferencben (Krausz Náthán) csúcsosodott ki.

A zsidó újságírókról megírtak már sok minden rosszat, hogy: destruktív, forradalmár, érzékiséget, lélekrombolást, keresztényellenességet képvisel, gyűlöletet hirdet, támogatója a korrupciós jelenségeknek, mindenüvé befurakszik, magas összeköttetéseket szerez, rombol, panamázik, zsarol és lázít. A skála végén ott áll: idegen a nemzet lelkétől.
Az előbb felsorolt vádak a tudatlan antiszemitizmus megnyilatkozásai. A legutolsó pont azonban - minden antiszemitizmus nélkül - leverő valóság, amelyet azonban nem lehet valamely rossz zsidó tulajdonság számlájára írni.
Az úgynevezett antiszemitáknak - világszerte - az volt a legnagyobb tévedésük, hogy valami eredendő rossznak, ördögi tulajdonságokkal felruházott népnek tekintették a zsidókat. Holott ez nem igaz! Mert az igazság az, hogy egy bármennyi ideig exilben, diaszpórában élő népnek soha nincs biztonsági érzete. Biztonságot csak akkor szerezhet magának, ha kezébe veszi a befogadó állam gazdasági, szellemi kulcspozícióit, vagyis fölébe kerekedik annak a társadalomnak, amely befogadta. Mondjuk ki: ha gyarmatosíthatja a befogadó népet.

És ennek a gyarmatosításnak, gazdasági, szellemi leigázásnak, akarva, akaratlanul is első számú pionírja a zsidó újságíró. Neki olyan újságot kell csinálni, amely látszólag a befogadó nép nyelvén készül, de amely mégis csak saját népét szolgálja első rendben. Neki tehát szembe kell állnia a befogadó nemzet minden intézményével, amennyiben az nem az S népének érdekeit szolgálja. Neki el kell hallgatnia a nagy ipari, vagy bankcápák botrányait, a kis zsidó esetleges csalásait, a népükhöz tartozó színésznők, politikusok botrányait és felnagyítani, szenzációvá fújni, ha mindezt nemzsidók követik el. Így örök igazolást kell szolgáltatni a közvélemény felé: íme ilyen jók, nemesek, erkölcsösek vagyunk mi és ilyen aljasak vagytok ti! Ez nem belülről fakadó tulajdonság, hanem állandó kényszerűség abban a világban, amelyben a legtöbb kisebbség él. És ennek oka nem az ember, hanem a Tan, amely már eleve elzárja a zsidó embert a befogadó néptől. A végzetet nem az ember hordozza magában, hanem a "politikai institúció", a vallási és faji nacionalizmus, amely sehol sem egyeztethető össze a fennálló országlási renddel s ezért minduntalan kirobbantja azt, amit "antiszemitizmusnak" neveznek: a befogadó nép védekezését.

A szabadságharc bukásával természetesen megszűnt, vagy legalább is a cenzor előtt hallgatásra kényszerült az a magas nívójú és magyar érdekű sajtó, amelyet a Széchenyi által indított Jelenkor, Kossuth által szerkesztett Országgyűlési Tudósítások, vagy Kossuth Pesti Hírlapja reprezentáltak. A szabadságharc bukásáig megjelent színvonalas magyar sajtónak Széchenyi, Deák, Kossuth, Petőfi, Jókai, Vörösmarty, Vajda, Bajza, Szalay, Szemere voltak prominens munkatársai.

1848-ban, március 15-én ez a magyar szellem vívta ki a sajtószabadságot, a magyarság számára. A szabadságharc leveretése után pedig ami a sajtóból maradt, az egyre nagyobb aránytalansággal a zsidók javára érvényesült. Ők a Bach-rendszer kedvezményezettjei, mert jobban tudnak alkalmazkodni, mint a rebellis magyar, és legbensőjükben épp olyan távol állanak az osztrák, mint a magyar érdekektől.

Falk Miksa, aki a szabadságharc leveretése után a német nyelvű zsidó újságírásról áttért a magyar nyelvű zsidó újságírásra, - írta Szatmári Mór, hogy - mindig megmaradt hű zsidónak. [40]
1849 után ez a szellem hatol be a magyar életbe, amely elsőrendű fontosságúnak nem a magyar érdekek képviseletét látja, hanem a "sémi faj kiválóságának magasztalását" tartja élete és az újságírás céljának.
"Bárhol, bármikor, akármiért írtak is, mindig a zsidó érdekek lebegtek szemeik előtt, a zsidóságot igyekeztek szolgálni." [41]

A kiegyezés pillanatában Ludassy (Ganz) Mór már a sajtóiroda főnöke, megindul a Veigelsberg Leó által szerkesztett Pester Lloyd, a Bródy (Braun) Zsigmond Neues Pester Journálja. S e kettő egyszerre szolgálja az ország németesítését és elzsidósítását. A politikusok közelében mindenütt ott vannak már a házi újságírók: Deáknak Kónyi Manó, Andrássynak Ludassy Mór, Kossuthnak Halfy Ignác, Széchenyinek Falk Miksa.
A zsidó újságírók érdeme állapítja meg egyformán vitéz dr. Kolosváry Borcsa Mihály és Bosnyák Zoltán, - hogy a kiegyezés országgyűlése minden vita és ellenvélemény nélkül szavazza meg az 1867. XVII. törvénycikket, amely kimondotta a zsidók teljes polgári és politikai jogegyenlőségét. Ekkor már nem akadt egyetlen felszólaló sem, aki legalább Deák Ferenc álláspontját merészelte volna képviselni. [42]

I. Ferenc Józsefre ráterül Szent István palástja. A 63 vármegye földjéről összehordott koronázó dombon 1867. június 8-án felvillan a négy vágás az ország négy tája felé. A magyar nemzet azt hiszi, hogy újra szabad, újra független és hogy már a megbékélt dunai monarchia megkettőzött ereje védi minden veszély ellen.
A koronázási ünnepen ragyognak a díszmagyarok, villognak a kivont kardok. Szent István trónján újra ott ül a szuverén magyar király, aki épp most tette le a koronázási esküt az ország szabadságának, függetlenségének és alkotmányosságának védelmére.

A naptár - ismételjük - az 1867-es évet mutatja. És 1867-ben nem az orosz cár, vagy a francia császár, hanem egy sötétben szervezkedő és már-már világhatalomnak tekintendő titokzatos összeesküvés adja ki a parancsot:
Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a mienknek kell lennie. [43]
Kossuth már csak árva száműzött. S a magyar király jogara alatt szabad az út az országhódítóknak, akiknek politikai institúciója a fennálló országlási renddel nem volt és nem lesz összeegyeztethető.

III. Fejezet
MAGYARORSZÁG CASSANDRÁJA

"Legyek én e tekintetben Magyarország Cassandrája" (Istóczy Győző parlamenti felszólalása a zsidókérdésről)
Mindössze 8 azaz nyolc esztendő múlott el az 1867-es emancipáció óta. 1876. április 8-án hangzott el a magyar képviselőházban Istóczy Győző beszéde, amely először figyelmeztette a nemzetet és az azt alig-alig képviseld liberális kormányt a Kossuth Lajos által világosan meglátott veszélyre.

"A zsidóság - mondotta ekkor -, amely öntelten a civilizált társadalom erjesztd kovászának szereti tartani s nevezni magát... a pánjudaizmus csalképével szemei előtt, képezi tehát a többi elemekkel szemben minden téren ama támadó elemet, amelynek pusztító árja a korszellem és az emancipáció által lerombolt gát elenyészte óta a részéről felhasznált, általa telhetőleg szított antagonizmusban lévő ezer, meg ezerféle nemcsak ellentétes, hanem sőt ellenséges érdekek által megosztott nemzsidó társadalom terén feltartóztathatatlanul halad előre; - amely támadó elem a szüntelen financiális zavarokkal sínylődő államok protektorátusának megszervezésével a kormány politikáját saját érdekében, tetszése szerint irányozza, s amely így nem valami távoli jövőben a beláthatatlan kimenetelű társadalmi és állami katasztrófák előidézésével fenyeget." [44]

B. Wenckheim Béla miniszterelnök Istóczynak adott válaszában kijelentette: hogy a kormány nem véthet a civilizáció és a humanizmus ellen, épp ezért zsidókérdést nem ismer.

Istóczy a következő szavakkal vette tudomásul a választ:
"Eljövend az idő és pedig hamarabb mint sokan gondolnák, amidőn elveim nem fognak a puszta ábrándok sorába utaltatni, s adja a Gondviselés, hogy ez ne történjék akkor, amidőn a kényszerű viszonyok a késő jelszót fogják a felriadt nemzsidó elemeknek kiáltani. Ellenkező esetben pedig legyek én e tekintetben Magyarország Cassandrája."

De hát kicsoda volt Magyarország Cassandrája az elfelejtett jós és nagy magyar úttörő?
Pölöskefői és kürtösi Istóczy Győző, anyai ágon 1073-ig tudta visszavinni családi leszármazását. Vizsgáit mindig kitüntetéssel tette le. Sportember, külföldi utazó. Tökéletesen beszél németül, angolul, franciául, spanyolul, olaszul, latinul, sőt héberül is. Ő fordítja magyarra Flavius Józsefnek, a zsidó háborúról és a Jeruzsálemnek Titus Caesar által ostrommal történt bevételéről írt hét könyvét. Fiatal korában, 1872-ben a vasvári járás főszolgabírája. Mint maga írja: telítve van a korabeli liberális eszmékkel, őszintén rokonszenvezik a zsidósággal. Aztán a saját megtámadott becsületén kell megéreznie a magyarságra törő hatalom végzetes erejét. 1870-ben, mint törvényszéki bíró vezette a baltavári uradalom árverését. Az árverés során egyik megyebeli zsidó család tagja félrevezette Istóczyt, saját neve helyett a távollévő apja nevét mondotta be, aki aztán azon a címen, hogy fiától az írásbeli meghatalmazást nem kérték, az árverést megsemmisítette. A bécsi nagykapitalisták megbízottja megkísérelte Istóczyt nagyobb összeg felajánlásával arra bírni, hogy ne ártsa magát tovább az ügybe. Miután Istóczy nem akart részt venni ebben a becstelen játékban, megindult ellene a késhegyig menő harc. Hatvanezer forintnyi kártérítési pert indítottak ellene. Tönkre akarták tenni. Végül a kúria mentette meg Istóczyt a teljes anyagi és erkölcsi megsemmisüléstől. Csalás bűntettében bűnösnek mondotta ki a hamisan árverező zsidót, az okozott károkat teljes egészében ráhárította. Istóczy hosszú idők küzdelmei után győztesen került ki pénzhatalmakkal vívott s reménytelennek látszott küzdelméből.
A jóhiszemű, művelt magyar saját ügyén keresztül megismerte az elrettentő. valóságot. A liberális, filoszemitából, nemesből Látó lett, aki később megrendülten írta:

"Egy titkos világ tárult fel előttem, amely a semitizmusnak, a védtelen nemzsidó lakosság ellen folytatott kegyetlen aknaharcát egész rideg valóságában és óriási dimenzióban tüntette fel szemeim előtt, amely aknaharcában a nemzsidó lakosságnak múlhatatlanul elpusztulnia kellett. S én elhatároztam, hogy a győzelmét immár az egész vonalon biztosnak hitt semitizmusnak megálljt kiáltani fogok."

Regénybe illő, hogy Deák Ferenc tanácsára Istóczy miként vállal képviselőséget, hogyan kezd küzdeni az országhódító hatalom, az uzsora, a magyar földbirtok meghódítása ellen. A liberális, nemes úrból igazi népbarát, - mint ma mondanánk - szocialista lesz, aki riadtan látja, hogy főként a Felvidéken "a hűbéri rendszernek egy egészen új neme honosult meg, amely rendszerben az uzsorás a hűbérurat, az uzsorás által tönkretett s most már nem földhöz kötött, mint inkább földönfutó nép pedig a jobbágyságot képezi, amely modern jobbágyság ősei birtokát nem is törvény által biztosított jobbágyi birtokként bírja, amint ez a feudalizmusnak már végképp és örökre eltűnt korszakában legalább fennállott; hanem azt mint tulajdonából kiexequált, de ideig-óráig a birtokban hagyott puszta bíró, az uzsorás javára műveli. Nálunk vízözön előtti embernek, vagy sajnálatra méltó idiótának tartották azt az embert, aki az uzsorás káros voltát és korlátozásának szükségességét csak említeni is merte."

Istóczy Győző az első magyar, aki Herzl Tivadart is megelőzve, a későbbi filocionista programot hirdeti és 1878. június ''24-én elmondott híres "palesztinai beszédében" felveti a zsidóság Palesztinába telepítésének eszméjét. Ebben a beszédében - írja Bosnyák Zoltán - a zsidó-kérdést már európai, sőt világpolitikai távlatokba helyezi.
"A keresztény Európában - mondja - egyetlen idegenszerű elem van: és az a zsidóság. Alig szabadultak meg az európai népek az iszlám hatalmától, most ismét a zsidó nép az, amely lázas izgatottsággal és ernyedetlen tevékenységgel azon merész tervet erőlködik megvalósítani, hogy az európai népek fölött az uralmat megszerezze és azokat rabigába hajtsa." [45]

Istóczy híres beszédében statisztikai adatokat sorol fel, amelyekből kitűnik, hogy 1785-től 1870-ig, tehát 85 év alatt a zsidók száma megnyolcszorozódott és átlagban minden harminc évben megkétszereződik. Itt megemlíti, hogy az 1869-70-es népszámlálás szerint már 553 641 zsidó él Nagy-Magyarországon. Ezek közül a közös hadseregben mindössze 1295 szolgál és a honvédségben csupán 213.

Ő az első, aki a legvilágosabban látja az országhódítást, Magyarország gyarmatosítását:
"A nemzsidó lakosság fogyása - mondja - természetszerű következménye annak, hogy az ország vagyona lépésről-lépésre, fokról-fokra mindinkább kicsavartatik a mi kezeink közül s eképpen emberekben, úgy mint vagyonban, egyre szűkebb körre szorulunk."

Istóczy Győző elsőként veszi észre, hogy nem antiszemitizmusról van itt szó, hanem országhódításról. A magyar nép leigázásáról. "Kezeitekbe keríthetitek, vagy terrorizálhatjátok sajtóját" - mondja és írja - "s ezzel egy időben féken tarthatjátok, némaságra kárhoztathatjátok közvéleményét, kezeitekbe keríthetitek vagyonának legnagyobb részét, kezeitekbe keríthettek minden materiális és morális tényezőt - egyen kívül és ez egy: a fizikai materiális erő. És ha annyira mennek a dolgok, hogy az ország népének csak az ultima ratió marad hátra: nem mi leszünk azok, akik a rövidebbet húzzuk. Egymás mellett egyikünknek, vagy másikunknak a dolgok természetes szükségszerűsége folytán el kell pusztulnia."

A magyar Cassandra vészes jóslata ez. Évtizedekkel Auschwitz és Bergen-Belsen előtt. És Istóczy Győző azt bizonyítja, hogy a zsidó-magyar viszonylatnak egyetlen megoldása van: a zsidó állam visszaállítása Palesztinában.
Híres, de meghallgatatlan beszéde végén Istóczy Győző arra kérte a magyar kormányt, hogy ha valamilyen nemzetközi megbeszélésen felvetődne a zsidó állam felállításának terve, azt ne ellenezze.

Trefort Ágoston vallás és közoktatásügyi miniszter azt válaszolta:
"sajnálja, hogy a Házban olyan doktrínákat fejtegetnek, amelyek a Ház humanitárius szellemével ellenkeznek."
Istóczy Győző nem kisebbíti, nem akarja megalázni, gyűlölni a zsidóságot, bár látja a veszélyt, országhódító akaratot, amelyet Kossuth is látott.

Határozottan leszögezi - írja Bosnyák Zoltán -, hogy a zsidókérdést nem vallási, felekezeti, hanem közgazdasági, politikai, más szóval hatalmi kérdésnek tekinti, minthogy a zsidóság is külön társadalmi kaszt.
"A zsidóság jól tudja, hogy a többi népekkel való egybevegyülése által nemzeti és faji individualitását elvesztené és ez esetben le kellene mondani azon világuralmi merész tervekről is, amelyek minden zsidó képzeletében élnek" - hirdeti Magyarország nagy Cassandrája.

"Meggyőződésem az, hogy a zsidóság csak. addig színlel ragaszkodást ..a magyar állameszme és a magyar nemzet iránt, amíg ez országban a magyar elemé a szupremácia. Vessük el ezt, s a zsidóság azonnal hátat fordít nekünk, sőt ellene fordul, amint hátat fordított és ellenünk fordult, midőn 1849-ben a nemzet ügye elveszett."
1870. október 25. nevezetes dátum a magyar keresztény-nemzeti sajtó történetében, ha erről el is feledkezünk. Istóczy Győző ekkor indítja meg a "12 röpiratot". "Ez volt a világon az első tudományos színezetű, zsidókérdéssel foglalkozó folyóirat" - írja Bosnyák Zoltán.

Az első röpirat vezércikke meghatározza a későbbi magyar látók mindenkori állásfoglalását:
"Mi nem vagyunk se rendbontók, se felforgatók, se utcai demonstrálók, se forradalmárok. Ellenkezőleg, mi éppen a zsidóság által felforgatással fenyegetett társadalmunk érdekeit óvjuk a zsidóság ellen, amely mindig a törvény köpenyével tudja leplezni és fedezni felforgató üzelmeit."

A liberális kormány betiltja a magyar egyetemi ifjúságnak a zsidókérdésben 1881. február 17-ére összehívott értekezletét. És akkor a képviselőházban feláll Istóczy Győző, aki szélesebben és terjedelmesebben, de ugyanazt mondja a zsidó vallási és politikai institúcióról, amit Kossuth Lajos írt 1844-ben a Pesti Hírlapban:
"Ezek a tanok (t.i. a Talmud tanításai) megtámadják a tulajdon szentségét, a személy és vagyon alapelvét, - ezen tanok a nemzsidó honpolgárok vagyona, becsülete, élete ellen intézett merényletekre buzdítanak, - ezen tanok a nemzsidó honpolgárok ellen féktelen türelmetlenséget, fajgyűlöletet, sőt ellenükben egyenesen társadalmi irtó háborút hirdetnek, - s ezen tanok még a polgári jogegyenlőség elvét is nyíltan megtagadják, a zsidókat mint privilegizált felsőbb lényeket, bennünket, nemzsidókat pedig, mint jognélküli állatcsordát tekintenek." [46]
Istóczynak és magyar, német kortársainak feledhetetlen érdeme, hogy az emancipációból keletkezett terhes problémát teljes mértékben felismerték. A Berliner Ostend Zeitung munkatársa már 1881 tavaszán megírja: "Európa Istóczynak köszönheti, hogy a zsidókérdés felszínre került".

Az interjúvoló német újságírónak azt mondja Istóczy Győző:
"A németek jó barátaink, és ha valamit rosszallni kellene náluk, ez az volna, hogy nagyon is meghúzzák magukat és minden dolgaikat zsidókkal végeztetik el: nálunk minden német újság zsidó újság. Mondja még Ön odahaza, hogy nekünk a németekkel semmi bajunk, de azok ellen, akik itt a pénz és sajtó birtokába helyezték magukat és most belügyeinket is saját érdekük szerint akarják alakítani, igenis küzdünk és pedig eréllyel."
Egy magános magyar, akinek országát meg akarja hódítani a beszivárgó népcsoport, kétségbeesetten kél fel írásaiban a nemzetét fenyegető országhódítás ellen.

"Egy faji tekintetben, társadalmára, vallására, moráljára, gondolkodásmódjára, világnézetére, eszményeire és törekvéseire nézve az európai keresztény népektől teljesen idegen néptörzs, társadalmi, pénzügyi és nemzetgazdászi uralma alól való emancipációról van szó, a keresztény népek felszabadításáról a zsidóság despotizmusa alól, amely despotizmusát mérhetetlen pénzerejének és ezertorkú hírlapjainak segélyével gyakorolja felettünk." Istóczynak, miként az utána következő német, magyar, amerikai "antiszemitáknak" egyetlen tévedése állapítható meg. Antiszemitáknak mondották magukat, azonban nem a zsidóság, nem a semitizmus ellen küzdöttek, hanem az országhódítás ellen.
"Magyarország már régen a zsidó pénzkirályok meghódított provinciájává süllyedt." [47]
Amidőn 1881 őszén Vas vármegye, közelebbről a Vas vármegyei katolikus papság akciót indít az 1867. évi XVII. T. c., az egyenjogúsítás eltörlése érdekében, Istóczy Győző ismét cassandrai beszédében követeli a magyar társadalom emancipációját a saját hazájában.

"A zsidóknak szabad a mi vallási, politikai, erkölcsi elveinket, politikai intézményeinket nemcsak kritizálni, silány gúnyolódás tárgyává tenni, és ebben senki nem lát türelmetlenséget. Hogy az emancipáció mennyire felelt meg a hozzá fűzött várakozásoknak, azt látjuk ma, amidőn a magunk emancipációjáért kell elkeseredett küzdelmet vívnunk."
"Méltán sajnálhatja az, ország a t. kérvényügyi bizottságot gyenge szemei miatt. Ott lehetnek például: az uzsora, a maszlagos nadragulyás és vitriolos pálinkamérés, a fuxinos bor és a homokos liszt, mindennemű és fajtájú, hamis bukások, csalások, a hamis mérlegek és népfosztogatás, az iszákosság terjesztése, a döglött marha húsának kimérése, a fehérrabszolga kereskedés, a népdemoralizáló korrupció, a hivatalnokok megvesztegetése és a Talmud alapján hamis eskü, hamis tanúskodás és hamis tanuk toborzása, orgazdaság és talmi aranynak valódi arany helyett való árulása, jól bebiztosított épületek és termények felgyújtása és biztosítási ügynöki üzelmek, raten brief üzelem és tantus pénzeknek körmöci aranyak helyetti kiadása, váltóhamisítások és Amerikába szökések, a katonáskodás alól való kibúvások, állami jövedelemcsonkítások, kaszától, kapától való irtózás, a kereskedelem monopolizálása, licitációkon való összejátszások és különféle sápok, kifizetett adóslevelek vissza nem adása, kifizetett adósságok újra való követelése és behajtása, kereszténygúnyolás és kultúrharc; a keresztény felekezetnek és különféle nemzetiségeknek egymás ellen heccelése, ármányok, intrikák, zsidó bosszúállások és börzejáték, plutokrácia, közvéleménygyártás és revolverzsurnalisztika, népbolondító frázisok és népnyomor, gründerség és liquidáció, svindli és krack, stb., stb. Ott lehetnek mindezek az elemek és visszaélések, amelyeknek átka alatt pusztul a nép, de azért a t. kérvényügyi bizottság intézkedés szükségességét nem látja." [48]

"Azt mondják, hogy a jogegyenlőség korában élünk és a törvények a zsidókra is szólnának elméletben, de gyakorlatban másként áll a dolog. A zsidókkal szemben nekünk keresztényeknek nincs jogegyenlőségünk. Ezért a jogegyenlőség, a polgári szabadság, a társadalmi és állami jogok nevében követeljük a zsidó privilégiumok megszüntetését."

Mondani is felesleges, hogy a kérvényügyi bizottság elutasította a kérelmet. Tisza Kálmán nem mert szembeszállni a magyarországi és európai tőkehatalmasságokkal. Ekkor már új vészjelek is mutatkozták a kárpáti határokon. Az orosz cári kormány megtiltja a zsidóknak a szeszfőzést, szeszárusítást, a földbirtok vásárlást, megvonja aktív választási jogukat, csak azoknak ad kedvezést, akik a Káspi tenger mellett akarnak letelepedni és földművelést űzni. Erre indul meg az az Amerikáig, sőt Délamerikáig terjedő kivándorlási akció, amelyet a nyugateurópai zsidó szervezetek rendszeresen akarnak lebonyolítani. A kis ororszországi zsidó, azonban pánikszerűen menekül át a legközelebbi határokon. Hova meneküljön? Magyarországra! - ahol még Csak bevándorlási törvény sem létezik. S ugyanakkor az új bevándorlók elől kivándorol a magyar elem, a rutén, a tót, a román és Magyarország fölött ott sötétlik montefiorei eligazítás uralmi parancsa:

- Foglaljátok el Magyarországot'

Szatmár megye 1882 márciusában feliratot intéz a képviselőházhoz:
"Az oroszországi részekből Galícián át Szatmár megyével határos vidékre beözönlő zsidók bevándorlásának megszorítása tárgyában." A felirat utal a magyar lakosság elvándorlására és rámutat arra, hogy mindinkább szaporodni látják azokat a zsidókat "akik teljesen vagyon nélkül itt egymásra telepednek anélkül, hogy ezért ezen nyerendő s mindenesetre magasztos állampolgári jogokért a legkisebb áldozatot hoznák."

A felirat rendkívül tárgyilagosan polemizál azokkal, akik azt hiszik, hogy az új bevándorlókkal munkáskezet nyer az állam. "Reánk magyarokra, a munkáskéz csak akkor ér valamit, ha birtokosa egyúttal magyar is" Heves, Somogy, Torontál megye azonban hiába csatlakoznak a szatmári felirathoz.
A montefiorei parancs - "foglaljátok el Magyarországot" - érvényes a nagy világszervezetek számára isi A londoni Mausion House bizottság képviselőí báró Montague Ashert, Potoczki, galíciai helytartó és a londoni lordmajor levelével jönnek Tisza Kálmánhoz, hogy "humanitárius" célból kérjék a menekülő galíciánerek minél nagyobb számú beengedését Szent István országának területére. És Tisza Kálmán mint igazi "humanista" feleli nekik: "Mi itt egy szabad országban vagyunk."
Azonban az Észak-amerikai Unió is szabad ország, de oda is csak bizonyos feltételek mellett lehet bevándorolni. Megkérdezik tőle: nem azért jött-e Amerikába, hogy megdöntse az alkotmányt?

Erre a kérdésre persze mindenki a szokásos "no"-val felel. De legalább a társadalomellenes, antiszociális elemek számára van szűrő, amelyen sokan fennakadnak és könyörtelenül visszadeportáltatnak Európába.
Magyarországon azonban még ilyesmi sincs. Magyarország - mondja Tisza Kálmán - szabad ország! Ide tehát szabadon jöhetnek az új kolonizátorok, hogy átvegyék a kereskedelem, a gazdasági élet irányítását, az elvándorló magyar birtokát. Jönnek, hogy megdöntsék az alkotmányt, mert ha őket kérdeznék, semmi mással nem tudnának felelni, mint a talmudi paranccsal, a theokráciai alapokra fektetett politikai institúcióval:
"Az idegen király nem a te királyod, az idegen bíró nem a te bírád, az. idegen ország népe nem a te néped."
Hermann Ottó, a nagy magyar tudós és polihisztor 1882. június 7-én indokolja meg a szatmári feliratot, amelyet már magukévá tettek Győr, Fejér, Veszprém, Komárom, Baranya, Nyitra, Hont, Nógrád, Borsod, Szabolcs, Hajdú, Abaúj-Torna, Máramaros, Pest, Arad és Udvarhely megyék törvényhatóságai is.

"Ki merem mondani - hangoztatta Herman Ottó - a nép erkölcseire, gazdasági süllyedésére nagy részben az ortodox zsidók üzleti iránya, eljárása az ok. Aki ismerte a viszonyokat nem egy felső megyében az emancipáció előtt és ismeri ma, az világos képét fogja látni és nyomról-nyomra követheti azt, hogy mily romboló hatást gyakorol az elszigeteltség és egyoldalú irány, amely e felekezetet egyszersmind az ő üzletében egészen különleges irányba szorította, amely képtelenné teszi arra, hogy ő a nemzettel egy etnikai alapon érezze magát, egy vél felé törekedjék, a nemzettel magával."

S a vita második napján, június 9-én ismét felszólal Magyarország Cassandraja Istóczy Győző, aki Herzl Tivadart megelőzve, de Kossuth tanításait szem előtt tartva mondja el: "A különleges nemzeti vallással bíró zsidó népfaj az európai államok kebelében politikai hatalmat és pedig nemzetközi politikai hatalmat képez, és mint ilyen államot akar alkotni földrajzi határok nélkül. Egyetlen megoldás a zsidók Palesztinába telepítése!" [49]
Itt merül fel először a látó és rosszat sejtő magyarok nagy politikai víziója, amelynek egyetlen célja: hazát adni egy hazátlan népnek. Kísérteties, hogy ez a magyar rendszerű "Endlösung der Judenfrage", a zsidóság hazához segítése később tökéletesen egybehangzik a budapesti születésű Theodor Herzl szavaival. Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula, Szálasi Ferenc és az angol Balfour nyilatkozatai ugyanazt hangoztatják, amit a cionista Herzl hirdetett. S akik mindezt nem értették, vagy nem akarták érteni, aki lemaradtak az időtől, akik csak országhódítók akartak lenni, azok számára már előre ott kopogott Budapest aszfaltján Adolf Eichmann SS Obersturmbannführer csizmája és - a végzet!
Nem "antiszemiták" voltak az akkori magyar vezetők, hanem gyarmatosításra ítélt népük és elfoglalásra rendelt szentistváni hazájuk, magyar fajuk magukra hagyott védelmezői.

A klasszikusok tisztaságával hangzik felénk a múltból Istóczy Győző 1883. január 23-án elmondott beszéde:
"Mi magyarok tehát ténylegesen meghódított néppé lettünk: nem ugyan fegyverrel, hanem rafinériával meghódítva, a zsidó nép kezében összefutó érdekszálaknak bilincsekké való összeforrasztása útján a sajtó és pénzhatalom által. És mindazon tényezők, amelyeknek kezeiben van letéve a nemzet jóléte, jövője, lerakták a fegyvert a győzelmes ellenség előtt, lerakta a fegyvert a sajtó egy-két lap kivételével , lerakta a fegyvert a törvényhozás, a kormány." [50]
Istóczy Győzőnek sajtópöre, amely a 12 röpirat 1882. július 15-i füzetének "Az elzsidósodott Magyarország" című cikke miatt keletkezett, a magyar közélet egy legnagyobb eseménye volt. Amikor az ismeretlen szerző - Titus Aemilianus - névtelen cikke miatt a felelős szerkesztőt, Istóczy Győzőt kikérik a mentelmi bizottságtól, a magyar királyi ügyészségnek Istóczy Győző azzal válaszol, hogy az ő mozgalma "a nemzetnek egy idegen uralom alóli felszabadítását célozza, a magyar törvényhozás nem engedheti meg egy olyan törekvés üldözését, amely a nemzet jólétének, boldogságának, érdekeinek megvédését szolgálja". [51]

Az esküdtszéki tárgyaláson Istóczy védője Vadnay Andor, a nagy magyar szociálpolitikus volt, aki ismét csak nem a zsidóság elleni kirohanásokkal, hanem a gyarmatosított ország fájdalmaival kiáltotta az esküdtszék tagjai felé:
,Mikor a zsidó sajtó nemcsak minket, kijelölt céltábláit, hanem az egész magyar fajt büntetlenül piszkolja: amikor Bródi (Braun) Zsigmond lapja újra és újra hirdeti, hogy a magyar középosztály megszűnt értelmiségi lenni [52] ebben az országban, az új elemeknek, a zsidóknak, akkor önök, mélyen tisztelt esküdt uraim nem fogják elítélni a nemzetünk védelmére emelt szóért közéletünk nagy alakját és bajnokát, Istóczy Győzőt." [53]

Az esküdtszék még - talán utoljára - az ország örömujjongása közepett, felmenti a vallásfelekezeti izgatás alól Istóczy Győzőt, azonban a per mögött mégis ott van a megszűnt magyar, keresztény jogállam kegyetlen rémképe, .a liberális idők öngyilkos hipokrízise, "a felekezeti izgatás" ellen hozott későbbi, kúriai döntvények sír felé mutató hamissága.
Alig másfél hónap múltán azonban elhangzik a tiszaeszlári ítélet. Elegendő bizonyítékok - tehát nem bűncselekmény - hiányában felmenti a gyilkossággal vádolt tiszaeszlári saktereket, s ezzel valóban megszűnik a keresztény jogállam. Magyarország elindul a rabszolgaság, gyarmatosítás útján a Samuellyek, Korvin-Kleinok, Rákosi Mátyások állama felé.

Consumatum est! [54] Magyarország Cassandrájának mégis igaza volt!

IV. fejezet
MI VOLT A TISZAESZLÁRI PER?

A legújabb, de még a régebbi nemzedék sem sokat tud arról, hogy mit jelentett a tiszaeszlári per, amely annak idején mind az öt földrész elsőrangú szenzációja volt. Sokan csak azokat hallgatták meg, akik utólagos önigazolásként Magyarországot akarják úgy feltüntetni, mint az "antiszemita barbárság" hazáját, ahol még a hatóságok is hitelt adtak a vérvád középkori babonájának.

Mi történt 1882. április 2-án a Szabolcs-megyei Tiszaeszláron? Ezt tulajdonképpen csak 1882.május 23-án, a parlamenti ülésen említette meg a nyilvánosság előtt Ónody Géza képviselő, tiszaeszlári birtokos:

"Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. F. év. április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy tizennégy éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért, onnan szemtanúk, élő emberek látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. (Nyugtalanság a szélső baloldalon. - Nagy zaj a jobboldalon.) A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van."
A néhány nap múlva beérkezett hivatalos jelentések mindenben megerősítették az esetet.
Tiszaeszláron az ortodox hitközség metszőt választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett Scharf József házához, aki amolyan egyházfiféle volt. A 14 éves Solymosi Eszter, aki kis szolgálóleány volt egy gazdaasszonynál, kék és sárga festéket vásárolt a húsvéti meszeléshez. Amikor .elhaladt a zsinagóga, illetőleg Scharf József háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat. ,
Ettől a pillanattól. kezdve a kis magyar lányt nem látta többé senki sem. Egyedül Scharf József fia, a 14 éves Móric vallotta, hogy behívták a templomba és ott meggyilkolták.

Csendőrség még nem volt Magyarországon. [55] A nyomozás nagy késedelemmel és gyengén indult meg. Bary József, a nyíregyházi törvényszék fiatal vizsgálóbírója, lelkiismeretesen és nagy fáradtsággal, - de természetesen nem a mai modern eszközökkel, - egyedül végezte a nyomozást. Ezenfelül már a kezdetben elmulasztotta a legfontosabbat: nem kereste kellő eréllyel Solymosi Eszter holttestét.

Egy azonban biztos. Mind a nyomozás, mind a hosszú hetekig tartó nyíregyházi törvényszéki tárgyalás során, amelyen már ott voltak a legnagyobb világlapok kiküldöttei is, soha, egy pillanatig sem volt szó vérvádról. Nem merült fel ez a keresztény nemzeti sajtóban, sem pedig a szenvedélyes képviselőházi viták során sem.
A középkori vérvád babonája egyetlen vizsgálóbírói, vagy törvényszéki iratban sem fordult elő, mint ilyen. Csupán Scharf Móric, az egyházi fia említette első kihallgatása során, majd később a helyszíni tárgyaláson ismét eljátszotta, hogy a kulcslyukon miként nézte végig, amint lefogták Solymosi Esztert és kifolyatták a vérét. Az utóbbit mindenki egy gyermek fecsegésének tekintette. Azonban a puszta, - legvalószínűbben - szexuális jellegű gyilkosság tényére - számtalan közvetett és közvetlen bizonyíték volt.

Ezeknek a nyilvánosságra való kerülése idején indult meg egy különös mozgalom, amely aztán az egyszerű és közönséges gyilkossági aktából, nemzeti és faji kérdést, majd pedig világszenzációt és "tiszaeszlári ügyet" csinált. Ez a tévesen értelmezett zsidó kisebbségi szolidaritás mindent megmozgatott, hogy az ügyet eltussolja, mellékvágányra tolja, és a gyilkosokat, - akik minden felvilágosult magyar szerint - legfeljebb közönséges gyilkosok voltak, megmentse az akasztófától. Lehet, hogy a magyarországi és a Galícia felől frissen érkezett zsidók féltek a lappangó antiszemitizmustól. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ekkor tettek első kísérletet a magyar jogállam sarokba szorítására, megvesztegetésére, terrorizálására.

Ehhez a meglepő és eladdig szokatlan összefogáshoz csakhamar csatlakozott a párizsi Alliance Israelitée Universelle. Hatalmas világerők mozdultak meg a tiszaeszlári sakterek érdekében. Parlamenti interpellációk, párbajok kísérték az egyre szenvedélyesebb vitát. Először hangzott fel Magyarországon a sajtóban az a szenvedélyes, gyűlölködő és terrorisztikus hang, amely 1918-19-ben és 1945 után a zsidó kezekben levő magyarországi sajtót jellemezte.
"Az antiszemita politikai törekvések, a tömeghangulat felkeltése és a tömegpropaganda szempontjából a tiszaeszlári gaztett nagyszerű lehetőségeket rejtegetett magában! - írja Bosnyák Zoltán Istóczy Győzőről készült tanulmányában. - Jellemző azonban az antiszemita politikusok és a később megalakult antiszemita párt és vezetőjének, Istóczy Győzőnek mélységes felelősségérzetére, hogy soha sem tettek kísérletet a saktergyilkosság politikai kiaknázására. Istóczynak az volt az álláspontja, hogy a tiszaeszlári eset az antiszemitizmus szempontjából csak epizód. Az antiszemita pártnak nem feladata a bűncselekmények megtorlása, ez bírói ügy. Istóczy még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy a tiszaeszlári ügy és az antiszemitizmus között bármi összefüggés lenne."

Az Egyenlőség, a Pester Llyod, az Allience Israelitée Universelle ezzel szemben megfogadták a liberális Magyarország akkori legjobb ügyvédjét és kitűnő íróját, Eötvös Károlyt, hogy vállalja el a sakterek védelmét. Százezer forintot, mai értékben legalább százezer dollárt kapott ezért a védői tevékenységért Eötvös Károly. Később megvásárolta híres birtokát, amelyet "eszlári pusztának" nevezett el a magyar nép. És megírta még híresebb, még ferdítőbb könyvét: "A nagy per"-t.

Azok után, hogy e zseniálisan ravasz ügyvéd és irodalmár átvette a koldus sakterek védelmét, meglepő dolgok történtek Tiszaeszlár közelében. A nem messze levő Tiszadada község alatt a füzesben, máramarosszigeti tutajosok kötöttek ki, akik valamennyien zsidók voltak. Néhány nappal később a dadai füzesben felpuffadt női hullát találtak, amelyen minden kétséget kizárólag a 14 éves Solymosi Eszter ruhái voltak. A ruhákat felismerte az egész falu, maga Eszter édesanyja, gazdaasszonya is, de a hullába senki sem ismert Eszterre. Saját édesanyja sem. A törvényszéki orvos szakértők, a budapesti törvényszéki bonctani intézet professzora, Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű vármegyei főorvosa és még más nagyhírű orvosok is megállapították, hogy a hulla semmi esetre nem lehet a 14 éves Solymosi Eszteré, aki egészséges, kiskorú, és száz százalékig bizonyosan szűz lány volt. Ezzel szemben a női hulla legalább huszonnégy éves, kopaszra borotvált, tehát zsidó nő volt, aki tüdővészben halt meg, korábban élénk nemi életet élt.

Később kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidókórház egyik női halottja volt. Ott halt meg, onnan csempészték ki és adták rá Herskovics Salamonnak, a Szeged felé készülő tutajos-vezérnek, aki később be is vallotta, hogy Tiszadada alatt ő eresztette el a tutaja mögé kötött hullát.
De hát hogyan került a 24 éves, tüdővészben elhunyt, borotvált fejű női hullára Solymosi Eszter ruhája? Miként történhetett meg, hogy az újfalui krájzlerájban két krajcárnyi kék és sárga festék oda volt kötve a tiszadadai hulla jobb kezére? Solymosi Eszter nem volt balkezes. Ezt vallották a tanúk. Akik azonban a tiszadadai hullát beöltöztették Eszter ruháiba, elfeledkeztek erről a kicsinységről. Viszont, ha a ruha - minden tanúságtétel szerint Eszteré volt, és a holttest nem a kis magyar lányé, akkor mégis bizonyos, hogy Solymosi Esztert meggyilkolták, és a ruháját azok adták fel egy ismeretlen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni.
A szándék nyilvánvaló volt. Ha a tiszadadai hulla nyakán vágás van, akkor valóban vérgyilkosság történt. Ha azonban nincs vágás, mint ahogy nem is volt, akkor az "antiszemiták" találmánya az egész gyilkossági ügy.
A zsidóság szent könyveiből sem az elfogult, sem az elfogulatlan keresztény tudósok, teológusok nem tudták kimutatni a rituális gyilkosság legkisebb nyomát sem. A szerző, Magyarországon 1944 februárjában megjelent Tiszaeszlár című könyvében is utalt arra, hogy a rituális gyilkosság nem volt igaz, de a gyilkosság más motívumok alapján feltétlenül megtörtént, és azt, mint Franciaországban, a Dreyfuss-ügyet politikai erőpróbára használták fel bizonyos körök, amelyeknek ez jó alkalom volt az országhódításra és a keresztény jogállam kompromittálására, lerombolására és hatalmuk megmutatására.

A vérvád megítélésénél nem támaszkodhatunk másra, mint keresztény tudósok, hebreológusok ítéleteire. Huber Lipót, a kiváló magyar teológus, aki könyvtárakat kutatott át nagy munkájának megírása céljából igen határozottan és világosan leszögezi:
"Ha a rituális gyilkosság a zsidó vallás intézménye volna, vagyis ha a zsidó vallás Istennek tetsző vallási cselekményként írná elő keresztényeknek (keresztény gyermekeknek) mintegy emberáldozatként való leölését és vérük vételét, hogy az vallási célokra felhasználtassék, akkor ezt, vagy a mózesi törvény, vagy a később hozott rabbinikus törvények írnák elő. Ámde sem az egyiknek, sem a másiknak okmányaiban ennek semmi nyomát nem találjuk." [56]

Ha tehát súlyosan terhelőnek fogadjuk el Huber Lipót megállapításait a keresztényellenes zsidó tanokról, ugyanúgy felmentőnek kell találnunk azokat a gondos kutatáson alapuló ténymegállapításokat, amelyek a vérvád kérdését alaptalannak és babonán alapulónak tekintik. Huber Lipót megállapítja, hogy még rabbinikus irodalomban sincs nyoma a rituális gyilkosságnak, sőt még Maimonides is tiltja "a testtől elkülönített vér élvezetét".
A fuldai vérvádeset alkalmából II. Frigyes német császár zsidó konvertitákat hívott udvarába, akik hosszabb ideig tartó kutatás és tanácskozás után arra a tagadó eredményre jutottak, hogy sem az ó, sem az újszövetségi Szentírásban, sem a Talmudban semmi nyoma nem található annak, hogy a zsidók keresztény vérre áhítoznának. [57]
Éppen a tiszaeszlári gyilkosság kapcsán szólaltak meg a legnagyobb tekintélyű európai egyetemek katolikus és protestáns hebrológusai. Az amsterdami, utrechti egyetem, a koppenhágai christiániai, upsalai protestáns egyetemek tudósai bizonyították, hogy a zsidó szent könyvekben még utalás sincs rituális gyilkosságra, sőt sokkal inkább a vérhasználat tilalma íratott elő.

Szóról szóra idézzük azonban Huber Lipót teológiai munkájának azon részletét, mely a rituális gyilkosság lehetetlenségének és tilalmának bizonyítása mellett, a következőket írja:

"Ha meggondoljuk, azt az éles ellentétet, amely különösen a Talmud szerint a zsidó és nemzsidó között fennáll s amely akkora különbséget tesz a kettő között, hogy csak a zsidót tekinti Isten gyermekének, a nemzsidókat pedig Istentől elrugaszkodott, tisztátlan s okvetlenül kárhozatra jutó tömegnek, amely oly mélyen áll a zsidó alatt, hogy a nemzsidó ember névre sem méltó, hanem egy fokon áll az oktalan állattal, amiért meg is tagad tőle jóformán minden emberi jogot, akivel szemben nem szeretetet hirdet, hanem idegenkedést és gyűlöletet szít, sőt elvesztését, kiirtását hirdeti; ha meggondoljuk továbbá, hogy a zsidó jogos örökségéből állandóan kidobottnak tekinti magát, szétszórva a föld népei közé, azoktól megvetve, elnyomva s üldöztetve; ha meggondoljuk, hogy megváltó Messiása utáni várakozása oly sokáig teljesületlen maradt, s hogy hite szerint a Messiás megérkezését éppen az elhatalmasodott kereszténység késlelteti s szabályozza stb. stb., nem csoda, hogy akadtak s akadnak a rideg, exkluzív és a szívtelen talmudizmus alapján álló szűkkeblű és elfogult ortodox zsidók, akikben az izzó gyűlölet és vallási fanatizmus fellobban, s arra ösztönzi, hogy buzgón imádkozzanak Istenhez, váltsa meg népét, büntesse és pusztítsa ki az istentelen (keresztények és pogányok) seregeit... Az ilyen hangulatban pedig fanatikusoknál könnyen kifejeződhettek olyan nézetek, hogy az istentelen keresztények meggyilkolása nem is bűn, hanem Istennek tetsző áldozat, s ha meg volt még a babonára való hajlam is, akkor különösen bizonyos misztikus képzetek hatása alatt megélhette még a vérgyilkosság fattyúhajtását is.
Ámde, ha megengednők is, hogy mindez alkalmas lehetett, vagy lehetne arra, hogy egyes kereszténygyűlölő, tudatlan s babonára hajló zsidókat fanatizáljon, s felébressze bennük a vérgyilkosság gondolatát: e förtelem még sem írható a Talmud, vagy a rabbinikus irodalom rovására, mert ennek voltaképpen az illető eltévelyedett zsidó tudatlansága és babonás fanatizmusa volna az oka." [58]

Az összes pápai bullák határozottan a vérvád ellen nyilatkoztak és minden esetben a legmagasabb keresztény egyházi tekintély részéről védték meg a zsidókat. Viszont tény az is, hogy a középkor végén 1760-ban egy zsidó szekta, - a frankisták -, mely rohamosan terjedt Lengyelország és Besszarábia zsidósága között, hirdette meg a talmudista rabbikkal szemben a rituális gyilkosság vádját. A frankisták, - Frank Jakab zsidó szektáriánus vezér követői - III. Ágoston lengyel király engedélyével bizonyítani akarták a talmudista rabbikkal szemben, hogy a talmudista zsidóknál szokásban van a keresztény vér használata. 1759. július 16-án a lembergi katedrálisban kezdődött meg a disputa, Mikulski kanokok, apostoli adminisztrátor ellenőrzése alatt. A frankisták közül csak tíz rabbi jelent meg, a talmudisták közül pedig mintegy 40.
"Hogy milyen alacsony fokon állott ezeknek a rabbiknak a műveltsége - írja Huber Lipót - mutatja az is, hogy az ország nyelvén nem tudtak beszélni... Tudatlanságuk még azt a szemrehányást sem volt képes visszautasítani, hogy a Talmud követeli a keresztény vér használatát." [59]

A minden "antiszemitizmustól" mentes nagy magyar teológus és hebrológus, aki bátran kiállt a zsidóság védelmében, tulajdonképpen rátapintott a tiszaeszlári ügy elevenjére is.
A zsidóság szent könyveiben valóban sehol sem fedezhető fel a vérvád. Az Újszövetségben sem lehet nyomát találni a kereszténység szektainak, az ördögűzőknek, flagellánsoknak, vagy azoknak a szerzeteseknek, akik befalazták Ubrik Borbálát. A kereszténység azonban soha sem tagadta, hogy ilyen szekták voltak és vannak minden felekezeten belül. Ezért feltehető, hogy a zsidó valláson - különösképpen a chasszidim szektán - belül akadhattak Scharf Józsefszerű fanatikusok.
Mert nézzük csak, milyen sötét, embertelen babonák éltek azon a chasszidim szektán belül, amelyből a Tiszaeszlárra átszivárgott sakterjelölt, Scharf József is tartozott.

A chasszidizmus három fő elve a vak hit és föltétlen engedelmesség a caddik (csodarabbi) iránt, az Istennel való egyesülés és a bátorság. A chasszideusnak minden tudomány, mint hiú és haszontalan s mint egyenesen a lelke üdvére káros, meg van tiltva. Tehát bűn s a lélek bemocskolása a gójok világi ismereteinek elsajátítása, sőt olyan könyvek olvasása is, amelyek nem héber betűkkel vannak írva. [60]
A chasszidizmus a modern totalizmus példája is előfutárja. A caddik feltétlenül uralkodik híveinek minden gondolatán, érzelmén, szándékán. Megbocsáthatja minden ember bűnét, mert ő az Isten helyettese. A chasszideus meg van győződve róla, hogy amilyen arányban kényelmet szerez a caddiknak, olyan arányban teszi magát kedvessé Isten előtt. A caddik a legfelsőbb folyamodású bíró is, sőt törvény és jog felett álló úr. [61]

Szörnyű babonák nőnek ebben a chasszidim környezetben. Aki a caddik után hátramaradt inget felhúzza magára, annak megbocsáttatik az elkövetett gyilkosság bűne. Aki a nadrágját viseli, megtisztult az elkövetett vérfertőzés bűnétől. A caddik sapkája óv a kevélység ellen, tefilinje a szemérmetlenség ellen.
Az Istennel való egyesülést nem lehet nyomott hangulatban elérni. Ezért a chasszideus kötelessége magát szeszesitalok élvezetével is felbátorítani. A chasszideus bátor, tehát dacolhat mindennel, ami a caddik, a csodarabbi akaratával ellenkezik. [62]

A legirtózatosabb babonaság, tudatlanság virágzik a chasszidim szektában. A zsidó Jost Izsák (1860) nyíltan megállapítja, hogy vastag babona, tudatlanság, társadalom iránti közömbösség, civódás, felekezetükhöz nem tartozók iránti gyűlölség, bosszúvágy, lustaság és hivalkodás, a külsőnek teljes elhanyagolása, iszákosság és érzékiség jellemzi e rajongókat; ami pedig a caddikokat illeti, azok egyrészt önző haszonlesésük következtében, másrészt tudomány és műveltséghiányuk miatt képtelenek alattvalóikat süllyedő állapotukból kiemelni. [63]

"Mindezek után - írja Huber Lipót könyvének 347. oldalán, - a katolikus Bonaventura Mayer, múlt századbeli orientalista és a zsidóságnak különben jóindulatú ismertetője, a chasszideus zsidóságot az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb és legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja, akik 'az Istenség' iránti kötelességeiket a legpontosabban teljesítik ugyan, de embertársaik iránti kötelességeikkel nem sokat törodnek, mert olyan dolgokat engednek meg maguknak, melyekből kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkolnak is és emellett több helyütt rabjai az iszákosság is." [64]

Azonban a magyar nyomozati és bírói eljárásban egy szóban, utalásban sem lehet felfedezni, hogy a keresztény kultúrállam bármely legkisebb hivatalnoka, vagy újságírója, hitelt adott volna a vérvádnak. Az egyes ember, Scharf József egyéni bűnével szemben azonban a zsidóság kollektíven állt a sakterek védelmére. Politikai erőpróbára használta fel a szerencsétlen esetet és ebben az erőpróbában a keresztény jogállam alulmaradt, mert akkor már idegen gyarmat volt.

Szávay Gyula a lelkes liberális és zsidóbarát költő a tiszaeszlári napokban megrázó szavakkal fejezte ki a magyarság megrendülését:

"Miért az általános síkraszállás,
Mikor nincs általános támadás?
Ha egy ember feljajdul népetektől,
Őt megbosszulni mért jön annyi más?
Vigyázzatok, mert egyszer összehozza
A más tábort is szenvedélye majd,
Tudhatjátok, hogy az megsemmisíthet,
S ti győzelmet nem bírtok venni rajt!
Min függtök össze ti a sakterekkel?
Sorsuk oly módon miért érdekel?
Talán a bűnöst, ha zsidó, ezentúl
Miattatok már büntetni se kell?
Azért van a vallási türelem,
hogy Gazoknak rajta kibúvó legyen,
Hogy saját arcát azzal eltakarva
Arcunkba másszék egy-egy szemtelen?" [65]

"Úgyszólván egyik napról a másikra szorította el a magyarság lélegzetét annak a zsidóságnak szörnyű szolidaritása, amelyet alig másfél évtized előtt emelt ki jóindulatú leereszkedéssel a jogtalanságból. És amikor megpróbálta lezárni ezt a lidércnyomást, magyar mivoltában szembe találja magát a magyar kormánnyal és a magyar karhatalommal. Tiszaeszlár óta szabad az út a zsidó hatalmi törekvések számára" írja a magyar újságírás nagy mártírja. [66]
Csaknem egy évi vizsgálat, izgalom, országos felháborodás és terrorisztikus sajtóhadjárat után 1883-ban az egész világsajtó jelenlétében kezdődött meg a főtárgyalás a nyíregyházi vármegyeháza közgyűlési termében, Korniss Ferenc törvényszéki tanácselnök vezetése alatt.

Korniss Ferenc a független magyar bíró örökre ideálisnak mondható típusa volt és maradt. Megvesztegethetetlen úr, aki 4000 hold földdel, tehát valóban teljes függetlenséggel rendelkezett. Világlapok - többek között a New York Times tudósítása szerint is - olyan pártatlansággal, nagyvonalúsággal vezette a tárgyalást, hogy egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott Korniss Ferencnek.

Korniss a vérvádtól, az állítólagos rituális gyilkosságról még csak kérdéseket sem engedett feltenni. Ő egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét akarta megállapítani. És tanúk vallomásából, közvetett és közvetlen bizonyítékok sorozatából magának a gyilkosságnak ténye bizonyítva volt.
1833 augusztusának elején a tiszaeszlári sakterek ügye ítélet előtt állott. Ekkor történt, hogy a Nyíregyházától néhány kilométerre levő téglási Dégenfeld kastély ura, gróf Dégenfeld József barátságos vacsorára invitálta a nyíregyházi törvényszék elnökét. Korniss Ferenc gyanútlanul kocsikázott ki a régi baráthoz. S akkor, a téglási Dégenfeld kastélyban szembe találta magát egy váratlan vendéggel: gróf Tisza Kálmánnal, a liberális Magyarország példátlan hatalmú miniszterelnökével.
A vendégek vacsorához ültek. A szobalányok felhordták az ételeket, s Tisza Kálmán csak úgy a vacsora végén kérdezte meg:
- Nos, Elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek? Korniss Ferenc gondolkodás nélkül felelte:
- Meggyőződésem szerint: - bűnösök!
- És mi a véleménye a két szavazó bírónak? - kérdezte a miniszterelnök.
- Az egyik szavazóbíró ugyanazt mondja, mint én: bűnösök! A másik még ingadozik! - hangzott Korniss Ferenc válasza.
És akkor - Istóczy Győző feljegyzései szerint - Tisza Kálmán azt mondotta Korniss Ferencnek:
- Nézze, Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor, Ön kihirdetheti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rotschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elítélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr? [67]

Korniss Ferenc az a magyar volt, aki szentül hitte: fiat justicia, pereat mundus (Legyen igazság és vesszen a világ). És ott a téglási kastélyban megrendült. Salus rei publicae? Az állam üdve?
Pár nap múlva a nyíregyházi törvényszék elnöki székéből kihirdette a sakterek fölött a felmentő ítéletet. A koronatanút, az akkor már 15 éves Scharf Móricot nem eskették meg, az ingadozó szavazóbírót az ítélethirdetés előtt leváltották.

És Korniss Ferencnek ez volt az utolsó ítélete. Soha többé nem ült bírói székbe. Soha többé nem hirdetett ítéletet sem gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.

A szentistváni magyar állam és a magyar jogszolgáltatás alatt ekkor rendült meg a föld. Bármi is volt, vagy tett légyen Tiszaeszlár, a szentistváni magyar birodalom akkor bukott el belülről, amidőn a rentekonverzióért magára hagyott egy árva kis magyar libapásztorlányt: Solymosi Esztert. Akkor halt meg a liberális Magyarország, midőn nem azt mondta: fiat justicia! (Legyen igazság), hanem midőn azt hitte, hogy a salus rei publicae, az államérdek a végső és legnagyobb megoldást jelenti.

"Megöltek egy kis libapásztort,
Égre kiált a régi vád,
Úgy ölték meg Solymosi Esztert,
Mint egy tokos, pihés libát!"

- írta ötven évvel később Erdélyi József, akit ezért két heti fogházra ítélt a budapesti törvényszék, felekezeti izgatás miatt. Rónai Mihály András a jelenlegi bolseviki rendszer élírója pedig örök időre kiutasította az irodalomból!

Ezt a tokos, pihés magyar szüzet magára hagyta a liberális, alkuvó Magyarország. Mint talán Jeanne d'Arc, a francia felszabadulás hősnője, úgy Solymosi Eszter, aki épp úgy 14 éves volt, mint Jeanne d'Arc, - a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbóluma.

Mert hiszen, midőn őt és az ő igazságát magára hagyta a Tisza Kálmáni liberális és úri Magyarország, akkor kezdődött meg a magyar tragédia, az egekig csapó országhódítás. Az út Tiszaeszlártól egyenesen vitt Samuelly Tibor kalocsai, bajai kivégzőoszlopához. A bolsevista hóhérok most már a leninizmus és az átvett hatalom gőgjével mondták, hogy a gyilkolás, a terror: salus rei publicae! Az ország akkor halt meg, amikor megölték benne a jogot, a keresztényi igazságszolgáltatást, amikor Solymosi Eszter emberi jogát eladták Rotschildnak, Sztálinnak, Samuellynek, vagy Rákosi Mátyásnak.

1883-ban történt meg először, hogy a tüntető magyar munkásság és a pesti polgárság ellen a Scharf Móricok érdekében rendelték szuronyrohamra a magyar honvédeket. 1883-ban, a tiszaeszlári ítélet után indultak útra a Cunard Line és a Norddeutsche Lloyd kivándorló hajói, hogy két-három millió magyart vigyenek Amerikába. Magyarokat, akik a tiszaeszlári ítélet után döbbentek rá, hogy nincs joguk, nincs igazságuk saját hazájukban. [68]
Ezért így maradt mindörökké Solymosi Eszter, a kis tiszaeszlári proletárlány a mi új Magyarországunk szimbóluma. Ő a mi Jeanne d'Arcunk, s ha a magára hagyott, elárvult magyar vérre, a szűz kislány életáldozatára gondolunk, akkor újra halljuk - a Töreky-féle tárgyalóteremből, vagy a vasfüggöny mögül Erdélyi József halhatatlan sorait:

"Beh piros vagy Solymosi Eszter vére,
Beh meleg!
Hajnalt festek a magyar égre
És felkelő napot veled,
Hogy ne hulljon hiába vérünk
S emléked árva hajadon
Solymosi Eszter árva népét
Ébressze bátran, szabadon."

V. fejezet
SZÁZADFORDULÓ, AVAGY - KAZÁRFÖLDÖN

Az ezredéves emlékünnepnek négy éve vége volt. A díszmagyarok és frakkok egyelőre bekerültek a molymegőrzőbe. A császár-király immár gyakrabban tartózkodott hű Rothschildjai, mint hű magyarjai körében. Magyarország pedig továbbra is hitte, hogy független, szabad, szuverén birodalom. Azonban Magyarország egyik fontos része, a történelem nagy európai védőbástyája, a Kárpátalja akkor már idegen gyarmat volt.

A kolozsvári Ellenzék Könyvnyomda kiadásában 1901 novemberében jelent meg Bartha Miklós, a nagy magyar újságíró, országgyűlési képviselő, az Ellenzék főszerkesztőjének "Kazárföldön" című könyve. Halk és észrevétlen gyarmatosításról, fegyvertelen leigázásáról talán még soha sem írtak ilyen ragyogó, gyűlöletmentes publicisztikai művet.

Bartha Miklós örök időkre típusa a magyar publicisztának, aki nem ismert gyűlöletet, úgynevezett "antiszemitizmust", faji vagy vallási elfogultságot. Csak egyet ismert: Szent István népeinek, legelsősorban a magyarnak önzetlen és bátor szeretetét. Talán nem is csodálatosképpen ő is a Függetlenségi Párt köreiből került ki. Ő is biztosan olvasta Kossuth Lajos cikkét és ellenzéke volt a Habsburg királynak, akinek Szent Istváni palástja alatt az idegen gyarmatosító hatalom surrant be Magyarországra.

A magyar értelmiség, a magyar arisztokrácia természetesen nemigen olvasta a könyvet, amely legfeljebb négyezer példányban jelenhetett meg.
"Abban az időben, tehát 1900-ban az ír származású borostyánkői Egán Ede vezetésével földművelésügyi miniszteri kirendeltség működött Szolyván, s tudtam - írja Bartha Miklós -, hogy elhanyagolt és kegyetlenül elcsigázott népét óhajt a kormány szörnyű helyzetéből kiszabadítani."

A helyzet valóban szörnyű volt. Megértéséhez teljes terjedelmében újra kellene nyomtatni Bartha Miklós könyvét. Sajnos csak igen kivonatosan tudjuk ismertetni megállapításait.
"Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezer számra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék. Íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bog, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá. sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta." [69]

Mi ahhoz képest Gorkij "Éjjeli menedékhelye", Knut Hamsun "Éhsége", Hugó Viktor "Nyomorultak" -ja, vagy amit a legmodernebb riportázs leír az emberi szenvedésről, kolonizációról, nyomorról, éhhalálról.
Pedig a nép, amely a világtörténelem legszörnyűbb kizsákmányolását szenvedi, részben magyar, részben rutén. Liliomos Nagy Lajos király telepítette ezeket a magyar birodalomba, amikor rossz urai elől menekülve Krjatovics Tódor herceg a nép befogadását kérte a magyarok királyától. Rákóczi népe volt ez, amely jobbágyi sorában rutén szívvel, de magyar lélekkel állt a Nagyságos Fejedelem szabadság zászlai alá, hogy Esze Tamás magyarjaival együtt harcoljon szabadságért és jobb létért.

Erre a szenvedő népre települt rá az az idegen tömeg, amely beáramlott a kárpáti határokon. A magyar századfordulóra jellemző, hogy már Bartha Miklós sem mer írni a zsidó gyarmatosításról, hanem a Galíciából beszivárgott zsidókat "kazárok"-nak nevezi. [70]

Kitűnően látták a magyarországi bevándorlás rendszerét a francia Tharaud testvérek. [71]
Az egész kazárkérdés nem más, mint kényszerű farizeizmus. A kazárok turáni népfaj voltak, s egy kis részük, a délről beszivárgott zsidó rabbik térítő munkája nyomán felvette a zsidó vallást. Ez tehát azt jelenti, hogy a kazárok fajilag legfeljebb annyira voltak zsidók, mint az erdélyi székely szombatosok, akik zsidó vallásúak, de magyar fajúak voltak.
Nos, ezek a zsidók szállák meg Magyarország egyik legfontosabb kulcsterületét, a Kárpátalját, amely ezer éven át átjáróháza volt mongoloknak, oroszoknak, lengyeleknek. A Rákóczy-szabadságharc leverése után a Rákóczy birtokokat felosztották, Schönborn grófok és egyéb császári generálisok kezére juttatták. Munkácstól fel az ezeréves magyar határig, Volócig, Vereckéig a Schönborn grófok 250 ezer holdnyi erdői suttogtak a félelmetes bolsevista jövendőről. A nép már nem a Schönbornok, hanem a Galíciából beszivárgott kazár rabszolgája volt.
Egyedül a Schönborn birtokon kétszáz rutén és magyar községet fog körül a nagyuradalom erdőrengetege. De ebben a vadonban epret, szedret, málnát, gombát sem szedhet, csak az, aki előzőleg egy koronát fizet le az uraságnak. "Rőzsebárca pedig 80 fillérért kapható, de ez csak egyszeri hozatalra jogosít, és csak száraz ághulladékra, és csak annyira, amennyit a hátán elbír." [72]

A negyedmillió holdnyi erdőrengeteg nincs iparosítva. Nagyurak vadászterülete. Az uradalom alkalmazottairól ezeket írja Bartha Miklós:
"Főerdész, erdész, erdővédő gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak a nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovén majdnem valamennyien." Rákóczy földjén gyarmat, sőt kettős gyarmat ez.
"Az Ural-hegységben és a Kaukázuson innen - egész az Atlanti Óceánig nincs is hasonló állapot. Kétszázezer hold a szarvasok számára. Ez az övék." [73]

Ez már magában is gyarmati állapot. A nép nem is használhatja az erdőt, a rőzséért is fizetni kell. Ezzel szemben a vaddisznó éjszakánként kitör az erdőből, megeszi a kisparaszt termelte tengerit. Tavasztól őszig az egész Verhovinán égnek az őrtüzek és a halálra fáradt parasztok - akiknek nem szabad fegyvert tartani - a vaddisznók, szarvasok és más kártékony vadak miatt éjjel-nappal őrzik a vetést.

Az uradalmi gyarmatrendszer mellé azonban 1868 táján kezdett beözönleni egy még félelmetesebb gyarmatosító hatalom, a "kazár". "Kazár név alatt lengyel zsidót értek" - írta Bartha Miklós. A zsidó bevándorlásnak egyik oka az volt, hogy a galíciai orosz kormányzat szigorú ellenőrzés alá vette a boltot, az uzsorát, a kocsmát, és védte a parasztot. Románia egy ideig elzárta a bevándorlást előlük, s így tulajdonképpen Magyarország maradt, mint egyetlen bevándorlási lehetőség.

"És jöttek - írja Bartha Miklós. - A hátukon batyuval, kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a kereszténygyűlölettel, amelyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, amelyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tizenként, százával, ezrével." [74]

A bevándorlási törvény hiánya a Kárpátalját, de lényegében magát az országot is kiszolgáltatta annak a bevándorló hadnak, amelynek célja az ország gyarmatosítása volt.
Bartha Miklós, amikor a kazár bevándorlást ismerteti, öntudatlanul is vázolja ennek gyarmatosító jellegét:
"A besétált kazár mindenekelőtt azon arányszámról tudakozódik, amelyben az ott levő kazárok a bennszülöttekkel állanak. A törvényes szám egy pro tizennégy. Ez azt jelenti, hogy a megtámadott népből tizennégy essék egy kazárra. A megélhetésnek ez az első feltétele. Ha a kazárok száma meghaladja az arányt, akkor az új vendég iparkodik más faluba.[75]

Ennek a számításnak az az alapja, hogy 14 egzisztencia hátán meg lehet élni, mert egyre-másra mindenkinek a keresményéből 20-20 százalék elharácsolható. Nemcsak megélni, de gyarapodni is lehet. Kerek számokban beszélve, ha a bennszülött 100 forintot keres egy év alatt: ebből a kazár ki tud szedi magának 20 forintot. Marad a keresőnek 80 forintja. Ha ez a művelet 14 bennszülöttön esik meg: valamennyinek marad 80-80 forintja; de a kazárnak 280 forintja lesz. A kazár jövedelme 200 forinttal haladja meg az egyes bennszülött jövedelmét. [76]
A liberális Magyarország védtelen és érdektelen a lengyel zsidók beözönlésével szemben. A községi elöljáróságok nem mernek az illegális betelepülőhöz nyúlni, mert annak nagyobb összeköttetései vannak, mint a falusi jegyzőnek. A határokon átszivárgót védi a vármegye és a minisztériumok beamterhadai, a "korszellem". A magyart és a rutént nem védi senki. S a bevándorlás eredménye a századfordulón, hogy Munkács lakosságának 60 százaléka, Szolyváé 25, Vereckéé 42, Volócé 25 százaléka zsidó. S a magyar hatóságok tehetetlensége következtében az alig tegnap érkezett galiciáner tömeg rátelepül a népre. "Bennszülött a bennszülöttel semminemű vásárt nem köthet, hogy közbül ne álljon a kazár" , - írja Bartha Miklós. "A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak."
Mi ez, ha nem gyarmati uralom?

A zsidó közvetítése nélkül az államnál, a vasútnál, az uradalmi erdőkben a rutén, vagy magyar nem kaphat munkát. Lélegzetelállító uzsora szorongatja itt a népet. A pénzkölcsönző, ha három forintot ad a nyomorult bennszülöttnek, az azért - havi kamat fejében - három napot tartozik ingyen dolgozni a kazárnak. A ruténnek ötszázhúsz percentes kamatot kell fizetnie, ha lisztre vagy malacra a kazár hitelez neki. ,,A kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnal. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik, és kapja a felét."

Ma, évtizedek messzeségéből vád a liberális Magyarország rendszere ellen, amit akkor írt Bartha Miklós: "A jóllakás érzése a népnél egy alig ismert állapot." Puliszka, zabkenyér, szilvalekvár, krumpli az, amelyből a népnek meg kell élnie. Ha a családban valaki megbetegszik, a kazár csak uzsorára ad gyógyszerkölcsönt, és minderre hamarosan rámegy az egy-két hold földecske. A túldolgoztatott rabszolga csak a kazártól kapja a pálinkát, amely "erőt fokoz, éhséget csillapít, nyomort feledtet". Ma már hihetetlenül hangzik, de a pálinkauzsorások, tehén-, liszt- és malac-uzsorások karmai közé került rutén, aki öt forint kölcsönt vett fel, 15 év alatt hatszáz forintot fizetett ezért a zsidónak. A bírói eljárás eredménytelen. A kazár batyujában ott van a Tóra és a Talmud, s az utóbbiban írva vagyon, hogy hamisan esküdni szabad.

"A bizonyítás lehetetlen - írja Bartha Miklós -, a hivatalos eskü nem eskü. Akivel csak beszéltem, mindenki meg van győződve, hogy a feltűnő sok hamis esküvésnek véget vetne, ha kötelezővé tennék a rituális esküt."
"Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít a beszivárgott lengyel-zsidó." E kíméletlen és szívtelen faj egész élelmességét arra koncentrálja, hogy hurkot fonjon a népélet gyenge szálaiból, s azt a paraszt nyakába vesse."
A gyarmati sorsot bizonyítja Bartha Miklósnak néhány mondata:
"Ez a nép csak azért szabadult fel Rákóczy féle uradalomnak jobbágyi kötelékéből, hogy a kazárok igájába kerüljön. Életfonala egy kétségbeejtő hurok a kazárok kezében.

Minden mozdulatánál kazárba ütközik ez a nép. Ha fuvarozni akar: kazár a szállító; ha legelőt akar bérelni: kazár a bérlő; ha útmunkát keres: kazár a vállalkozó; ha kőfejtésnél dolgozik: kazár a munkaközvetítő; ha pénzre van szüksége: kazár a hitelező; ha lisztet, dohányt, sót, bocskort akar venni: kazár a boltos; ha panasza van: kazár a falusi bíró tanácsadója."

Volt-e vajon valaha ilyen gyarmati rendszer Kongóban, Angolában, vagy Indiában, Kínában?
Maga Graetz, a legnagyobb és legsovénebb zsidó történetíró is megdöbbentő képet rajzol erről a "kazár" uzsoráról, amidőn leírja, hogy az ukrajnai és kisoroszországi gyarmatok főleg három nemesi család kezében vannak. Ezek a kozákokra kivetett adók bérletét zsidó üzletvezetőknek engedték át. A kozákoknak minden újszülött gyermek és minden új házaspár után bizonyos járulékot kellett fizetniük. Hogy a járulékok fizetése alól ki ne bújhassanak, a görög templom kulcsait a zsidó bérlő őrizte, és valahányszor a pap keresztelni vagy esketni akart, a zsidó bérlőtől kellett kérnie. (Graetz VI. 452.) Ennek következtében kezdődtek a pogromok, s állítólag 1648 és 1658 között negyedmillió lengyelországi zsidó pusztult el. Ennek még egy végzetes következménye volt mind a zsidóságra, mind Európára nézve. Ugyanis ekkor indult meg a keleti zsidóság áramlása Morvaország, Csehország, Ausztria és Magyarország felé. A rabbiszékeket sok helyen lengyelországi talmudistákkal töltötték be, akik aztán a Biblia ismerete helyett a Talmudtudományt hozták az európai hitközségekbe. Maga Graetz állapította meg "Geschichte der Juden" című nagy művében, hogy ettől kezdve még inkább, mint eddig, "a zsidó jogérzéke és tisztességérzéke általánosságban gyengült. Pénzt keresni és pénzt szerezni olyan követelő szükségesség volt, hogy közömbös volt előttük a szerzés módja és az, hogy tisztességgel történik-e." (Graetz III. 472.)

A magyar publicisztikában talán nem található megrendítőbb, tisztább, emberibb írás, mint Bartha Miklós "Kazárföldön"-jének "Nemzeti szempont" című fejezete. Valóságos könyörgés az országot meghódított gyarmatosítókhoz, hogy ne akadályozzák Egán Ede ruténföldi akcióját, mert a kazár térfoglalása már a Szent Istváni ország egységét veszélyezteti.

A pánszlávok és nemzetségi izgatók számára a kazár: főnyeremény. Mert, ha a befogadó Szent Istváni haza ilyen szívtelenül, oktalanul löki oda más nyelveken beszélő hű fiait a nyomornak, kizsákmányolásnak, uzsorának, betolakodottak szabadosságának, akkor amiként a nyíregyházi tárgyalóteremben is megszűnt az államfenség.
"De nemcsak a rutének dőlnek karjainkba ily (segítő, szociális) akcióval írja Bartha Miklós. Egy turóczszentmártoni lap már ily című cikket közölt: Kérünk egy Egánt! Az akció kiterjeszthető az egész Felvidékre, és átvihető az erdélyi Kárpátokba. Milliók fogják észrevenni, hogy a magyar haza gondjaikat viseli. Milliók szívében ébred hála a magyar uralom iránt, és ha megjelenik a tót és oláh igazgató, hogy telehazudja lelküket: milliók fogják elutasítani, mert vagyonukat. jólétüket, boldogságukat, kultúrájukat magyar akciónak köszönhetik." [77]

Azonban látja Bartha Miklós azt is, hogy a kazár barbárságot, sötét intellektuális erő takargatja.
"Gondját viselni hitsorosainknak: nemes kötelesség. Ez a kötelesség a kazárok irányában nem nyilvánul. Irtózatos lelki sötétségben élnek, és fáklyát nem gyújtott nekik a P. (Pester) Lloyd soha. Ellenben nyitott szemmel nézte végig azt a rombolást, mit a kazár véghez vitt. Tűrte hitsorosainknak bűneit. Nem jajdult fel az égbekiáltó uzsora áldozatainak nyomora miatt."

Kossuth egyik legjobb hívének, a szabadság és a humanizmus tollforgató magyar apostolának szívéből aztán feltör a keserűség, de nem a gyűlölet:
"De néhány ezer bevándorolt ember kedvéért, akik nem igaz polgárok, akik csalásból, hamisításból és uzsorából élnek: talán csak még sem engedhetjük elpusztítani a föld népének százezreit?"

És utána néhány sorral felmerül Bartha könyvében a nemzetfelosztás és a majdani Trianon víziója is. Amint megírja, elbolondított tótjaink Szvatopluk birodalmát emlegetik, az oláhok Dákó-Romániát, a délszlávok Nagy-Szerbiáról álmodoznak. Két Trianon árnyéka sötétlik e próféciákban, amelyeket csak akkor lehetne ábrándokká degradálni, ha a magyar állam, a közigazgatás legalább emberi, kizsákmányolástól, uzsorától és nyomortól mentes életet tudna teremteni a nemzetiségek számára. Ennek azonban útjában áll a tegnap érkezett kazár, a mögötte uralkodó pesti sajtó-intellektualizmus, az idegen kézbe jutott bankok pénze. Aki ebben az akcióban nincs velünk, az a magyar nemzeti állameszme ellensége! - kiált fel Bartha Miklós. És már késő van.

Komáromi János így ír róluk "Jegenyék a szélben" című regényében:

"Ahová lép, amihez egyszer hozzányúl ez a nép: minden elpusztul ottan. Egyszer azt olvastam róla valahol: "Ez a faj arra van kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak, ahol lakik; az állatnak, amellyel dolgozik.
... mert az a bizonyos végzetszerű kéz mindenhova elér, ha a világ másik végére menekülsz előle, még ott is torkon ragad és megfojt....
... Olyan nép ez úrficska, mint az aranka a lucernásban. Nem a földből él, hanem a lucernából, és ha nem irtjuk, kikél és megfojt minden táblát a határban... Ma még csak a rusnyákot eszik, s az urak nem akarják meghallani jajgatásukat... a rusnyákok után az urak kerülnek sorra! Vége lesz az egész Magyarországnak!

... S mivel szolgáltam rá, hogy hónapról-hónapra kellett figyelnem magamon szörnyű süllyedésemet, és bárhogy erőlködtem ellene, minden erőlködésem után még jobban lenyomtak a piszokba és a nélkülözésbe. Mi volt a bűnöm? Hogy egyszer diákkoromban én is odavetődtem azok háta mögé, akik kiadták a jelszót: "megfojt és kihűlt torkunkra hág ez a faj. Magyarok vigyázzatok magatokra..." Mert iszonyatos vége lett ennek a kis csapatnak is! Ma már a világ minden táján szétverve feküsznek a föld alatt, miután előbb szertezüllesztették, koldusokká tették őket... Ez a nép, amely ellen most indulunk, olyan nép kedves Drabik, hogy végzetszerű keze elér a világ másik oldaláig, s ott is magába fojtja a lelket, ha egyszer vétkezett ellene..." [78]

"A múltat semmivé tették, a jelent elpusztították. De ez mind nem elég. Nekik a jövendő is kell" - sikolt fel a Szent Istváni Magyarországért aggódó székely publicista.

A liberális magyar urak azonban a beszivárgottak kedvéért magára hagyták a népet. Midőn egyik kis falucska lelkésze 100 négyszögöl földet kért templomépítésre a Schönborn uradalomtól, ez megtagadta a 20 forint értékű földet:
"Hej, pedig egy ilyen kis templom erős vár a kommunisztikus és anarchisztikus irányzatok ellen" - sóhajt fel Bartha Miklós, aki bár nem tudhatta, de előre látta, hogy 19 évvel később a Kárpátalja Csehszlovákia része lesz. Azt azonban tudta, hogy a nemzet elvérzik, a Szent Istváni népközösség feloszlik, s ennek oka senki más csak a gyarmatosító hatalom legjobb pionírja, a kazár, s a mögötte álló idegen banktőke, a sajtó. Solymosi Eszter nagy pere után a magyar kivándorlás kezdődik. S amikor a gyűlölettől megszállott kazár gyarmatosító lelövi a hegyvidéki akció vezetőjét, Egán Edét, Rákóczi hű rutén talpasa számára sem marad más kiút, mint az elvándorlás. Jön az elvérzés, úgy, ahogy Bartha Miklós könyvéből közöljük ezt a történelmi dokumentumot.

ELVÉRZÉS

"Minél tömegesebben vándoroltak be Galíciából, annál nagyobb mérveket öltött a rutén kivándorlás. A betolakodók kinyomták helyükből a bennszülötteket. Ez a folyamat három évtized óta tart. A sorvadás fokozatosan és vidékenként vett erőt a népen. Emiatt nem okozott országos feltűnést. Egy kazár kiszorított az ősi tűzhelyről négy-öt rutént. A kazár mindenütt mutatta magát, minden üzletnél megjelent, minden vállalatnál közreműködött, s ezzel megötszörözte önmagát. Papnak, tanítónak feltűnt a népdeficit. Fináncnak, közigazgatásnak, bíróságnak nem tűnt föl, mert ennek az aktája szaporodott a kazárok szaporodásával.

Most már hatvanezerre teszik az Észak-amerikai Státusokban letelepült rutének számát. Egyik-másik lelkes pap utánuk ment, hogy egyházilag és iskolailag szervezze őket, megőrizze emlékeiket, és ápolja ragaszkodásukat a magyar haza iránt. A kísérlet meddő maradt, mert a rutének időnap előtt áldozatul estek a kiterjedt pánszláv agitációnak. Ezt az agitációt melegen istápolja az orosz diplomácia. A vezéreket pénzzel látja el. Elszakadt népünk közé jól fizetett papokat küld. Iskolákat állít. Ügyes-bajos dolgaikat ellátja. Érdekeiket az orosz konzulok felkarolják. Munkához segítik a népet. Szervezik a szegényügyet és a betegápolást. Ilyen gondolkozással szemben a rutén lelkész, aki csak ideális hatásokra dolgozhatott, eredmény nélkül tért vissza hazánkba. A szegény ruténnek Amerikába kellett menni, hogy hazája ellenségévé legyen.

Beregben az Egán akciója óta megszűnt a kivándorlás. Ez a tény minden statisztikai adatnál jobban beszél. A munka nélkül szűkölködő népnek Egán munkát adott.

Télen át utat építtetett a Bereg és Máramaros között fekvő vízválasztón. Az ilyen feladat nehézségeit csak az tudja mérlegelni, aki már fáradozott abban, hogy valahová út építtessék. Beleszól abba egy néhány főszolgabíró, egy pár alispán, két közigazgatási bizottság, két vármegye, két főispán, két minisztérium, két állammérnöki hivatal és ezeknek összes pereputtya. Azonban az út megépült.

Nyáron át mezőgazdasági munkásokat helyez, el Egán különböző uradalmakban. Csupán Mezőhegyesen hatszáz rutén munkás volt a múlt nyáron elhelyezve. Egyelőre nehezen ment a dolog. Mezőhegyesen panaszkodtak, hogy a rutén nem válik be. Nem is csoda. hiszen alapjában véve, a rutén erdőmunkás. De Egán odautazott. Rendbe hozta a táplálkozási viszonyokat. Gyöngéd elnézésre bírta az uradalom igazgatóságát. Olyan munkát kért ruténjei számára, ami nekik kevésbé szokatlan.

A pán főnagyságos úr látása kedvre derítette őket. Érezték, hogy ott sincsenek elhagyatva; hogy az ő uruk ott is gondoskodik róluk, és mindennek a hatása az lett, hogy négyötöd része a munkásoknak bevált, és az uradalom olcsóbb munkaerőhöz jutott. Az idén nyolcszázan mennek Mezőhegyesre.

De Máramarosban nagy mértékben folyt a kivándorlás. A hegyvidéki akció ott csak most veszi kezdetét. Százával jelentkeztek a községek hitelszövetkezetek és áruraktárak alakítására. A lelkészek itt is hajlandók a munka élére állni. Azonban a közigazgatás részéről nemigen tanúsítanak meleg párfogást. Megvannak anélkül is. Kivált az áruraktárak ellen emelnek kifogást, mert ezek szerintük a meglevő kereskedésnek okoznának káros versenyt.
Az Egán kitartása elől kissé meghátráltak. Legújabban megnyugodtak az áruraktárak felállításában is, de azzal a furcsa kikötéssel, hogy ezek csak bizonyos meghatározott cikkek elárusításával foglalkozhassanak. Ravasz ostobasággal olyan árucikkeket jelöltek meg, aminőkre a népnek nincsen szüksége.

Máramarosban azt hiszik, hogy ez jogos védelme a meglevő kazár boltoknak. Pedig ez kiváltság in otima forma. Tehát egyik neme a mi híres liberalizmusunknak. Az országvédő és országfenntartó nemesség kiváltságainak még az emlékétől is fellázad minden hű liberális kebel. Pedig az a kiváltság rég letűnt. Maga a nemesség mondott le róla, külső kényszer nélkül. Maholnap letűnik a nemesség is, és a liberalizmus gondoskodni fog sírgyalázó epitáriumokról.
De a kazár kereskedő egészen más. Azt óvni kell a versenytől. Ha a liberális felfogás ennek az érdekében ejt csorbát: akkor fordítsunk egyet a liberális köpönyegen. Keressünk formulát, hogy adhassunk neki kiváltságot. A köpönyeg bélése konzerváló jelszavakat is tartalmaz. Hol az a bélés? "Gondozzuk a meglevő egzisztenciákat!" Tehát védjük a kazár kereskedést.

Bizony kerékbetört fogalma ez a kereskedésnek és megbélyegzése ama szép és civilizátorius mesterségnek. Megvenni a bocskortalpat, a savanyított uborkát, a petróleumot, az ekevasat és eladni ötszáz percent nyereséggel; eladni hitelbe, hogy az ötszáz percentből ezerötszáz legyen. Arra utazni, hogy a rutén megittasodjék, s részeg fővel ostobaságokat csináljon, és ennek a révén ellicitálni feje alól a párnát, feje fölül a hajlékot... Piha! ... Mióta nevezik ezt a gaz uzsorát kereskedésnek?! És micsoda közgazdasági, politikai, erkölcsi törvény alapján érdemes ez az áruuzsora nemcsak védelemre, hanem még privilégiumra is?

Azalatt pedig, míg az elvi harc folyik Egán és a vármegye intéző körök között, megérkezik Budapestre egy szomorú vonat. A kormány már megkapta Máramaros fölterjesztését, hogy ott mások a viszonyok, mint Beregben; ott csak cum grano salis van szükség áruraktárakra; ott a kazár üzérkedés nem öltött veszélyes arányokat; a bevándorlás ellen is megtétetett minden óvintézkedés. Kivándorlásról pedig szó sincs.

A szomorú vonat pedig megérkezett.

Egán előre tudta, hogy meg fog érkezni. Jelentést is tett arról a belügyminisztériumban. Intézkedett is a belügyminisztérium, hogy ha rutén vonat érkeznék, egyelőre ne továbbítsák.

A vonat megérkezett. Kétszázhetvenöt rutén ült benne, férfi, nő és gyerek. Öregasszonyok, szoptatós asszonyok, serdülő leányok, mezítlábas gyermekek. Ökörmezőről, Kalocsaházáról, Szinevérpolyánáról jöttek. Tehát Máramaros megyéből és Brazíliába mennek. A múlt héten is elment egy szállítmány. A jövő héten is indul egy. Pedig a jelentés szerint kivándorlásról a preventív intézkedések után szó sem lehet.

A föltartóztatott vonat tartalmát a belügyminisztérium rendőri osztálya a dologházba ürítette ki. Itt a rutének lakásban és élelmezésben részesültek. Egán a kormánynál alkalmazott rutén tolmácsot kioktatta a mondani valóra és a dologházba küldötte. Eközben sürgönyözött legékesebben szóló lelkész munkatársának Beregbe, hogy jöjjön azonnal. De a tolmács kísérletezése sikertelen maradt. Másnap a megérkezett lelkész próbált a szívükre beszélni. Nem használt. Ők mennek.

Ezalatt Egán útmunkát eszközölt ki a kereskedelmi kormánynál. Programja szerint kibérelt volna egy szerfölött nagy és most üresen álló istállót - amely az építendő út közepén fekszik - a Schönborn hitbizományi uradalomtól a családok téli elhelyezésére. Saját felügyelete alatt főzetett, süttetett volna az asszonyokkal. A munkaképes férfiak 80, a nőknek 60, a gyermekeknek 30 krajcár napszámot és élelmet állapított meg.
Harmadnapra Egán megjelent a dologházban.

- Térjetek vissza!
- Nincs hova. Mindenünket eladtuk. .
"Munkát adok nektek télen. Hajlékot is, élelmet is. Öt hónap alatt a férfi gyűjt 112 forintot, az asszony 84-et, a dolgozó gyermek 42-őt. Pálinkára, dohányra, ruházatra ebből elfogy valami. De marad egy családnak 200 forintja. (Ez november elején volt.) Tavasszal visszavásároljátok házatokat. Beálltok a szövetkezetbe. Akinek szüksége lesz, pénzt kap onnan, hogy gazdaságát fölszerelje. Az a pénzetek is megmarad, amit most az útra visztek, Állami tehenet is kaptok, úgy, mint Beregben, és legelőbérletet a kincstártól.

- Nem térünk már vissza, megyünk Brazíliába. . "Legyen eszetek. Ott nem érti meg senki a ti nyelveteket. Nem lesz templom, ahol imádkozzatok. Nem lesz pap, aki vigasztaljon. Még temető sem lesz, ahova a kisgyermek elhantoltassék. Idegenek lesztek ott. Kihez fordultok tanácsért, igazságért, oltalomért? Agyonvernek és nincs aki megbüntesse a gyilkost. Házatok nem lesz, hogy lepihenjetek. Nem látjátok többé szép hegyeiteket. A szomszédot nem fogjátok ismerni. Gyümölcsfátoktól örökre megváltok, pedig apátok ültette azt. Meglátjátok: nem olyan lesz a forrás vize, mint otthon volt; a kő sem olyan lesz, a patak sem. Más virág terem ott a réten, más bogár mászkál a gyepen, más nap süt az égen. Ne menjetek oda."

- Elmegyünk, pán főnagyságos úr. Lesz ott nekünk hajlékunk is, tehenünk is, földünk is, gyümölcsösünk is. Itt van az írás. Nyomtatva van, kép is van rajta.

A csalogató egy kis füzet volt. Címlapján egy farm van színes nyomással. A kép hátterében csinos tornácos ház, oldalt istálló, az udvaron baromfi, néhány tehén, két ökör az eke előtt, két ló egy megrakott kocsival, oldalt virágzó gyümölcsfák, elől búza, zab, tengeri és lóheretáblák kövér terméssel. A füzet leírja, hogy minden rutén család kap ingyen egy ilyen belső telket, külsőséget, amelynek hossza két, szélessége egy kilométer, két ökröt, három tehenet, két lovat a hozzá való szerszámokkal. A képen füstöl a kémény, rutén leány piros csizmában feji a tehenet, a ház előtt hársfa árnyékában ül a rutén gazda, akihez gömbölyű menyecske közeledik párolgó tállal.

A rutén ember a mennyországot sem képzelne ennél szebbnek. "De ez mind nem igaz. Titeket megcsalnak. Ez mind csak arra való, hogy megtöltsétek a hajót, s kifizessétek a vitelbért. Ne higgyétek, hogy ingyen földet kaptok. Ingyen föld nincs a világon. Telket, házat, barmot sem kaptok ingyen, sem pénzért, mert ott, ahová visznek, csak pusztaság van. Se falu, se város. A hajó kirak titeket egy terméketlen, sivár, kiégett tengerpartra. Aztán fütyül, és odébb surran a nagy vizen. Ti a parton maradtok. 'Alá is út, fel is út.' Csakhogy még út nincs. Merre lesztek el? Ami pénzetek volt, azt elfizettétek a hajóskapitánynak. Eleségetek rég elfogyott a hajón. Nyakatokon a batyu, az apró gyermek, az öreg szülő.

Hová, merre? Mert nem vár ám ott a parton senki reátok. Jól megértsétek, én mondom nektek. Kérdezzétek meg Beregben, hogy jó ember vagyok-e? Láttátok-e a szép kövér gulyát a névtelen havason? Láttátok-e a tiszta, csinos, olcsó állami boltokat? Hallottátok-e, hogy ezer meg ezer rutén gazda szabadult meg két év alatt az uzsorától? Hát azt, hogy száz meg száz ember telket, földet, ökröt vásárolt? Hát én mondom nektek, aki hozzátok is elmegyek, hogy ott is úgy legyen, mint Beregben; én mondom, hogy titeket most megcsalnak. Ez a kép, ami itt a füzetben van: hazugság. Ez a sok ígéret: mind hazugság."

"Az a hajózási vállalat, amely vinni fog, csak azért alakult, hogy vigyen. Neki portéka kell. Ti lesztek a portéka. Ha odaértek, senki sem fog veletek törődni. A parttól elindultok és mentek, amerre a szemetek lát. Hová? Órákig kóboroltok, mint a bitangba került jószág. Keresitek a falu tornyát, de nincsen sehol. Sütőkemencében ha volnátok, ott sem volna nagyobb hőség, mint azon a kiaszott pusztaságon. A forró nap kiszívja minden erőtöket. Asszony, gyermek vízért imádkozik. Forrást kerestek, nincs sehol. Árnyékot kerestek az sincs."

"Mit csináltok azokkal, akik ellankadnak, tovább vánszorogni nem tudnak, kidőlnek a hőségtől? Otthagyjátok a kopasz földön, hogy elpusztuljon, mint egy beteg kutya? Mivel hantoljátok el? Hol a pap, hogy beszentelje, hol a harang, hogy megszólaljon, hol a koporsó, hogy elföldeljétek? Alig, hogy otthagyjátok, már gyűl a csókasereg, a varjúsereg a hollósereg; Ott kóvályognak elhagyott társatok feje fölött. A szemét vájják ki legelőször."

"Aki bírja, tovább megy. Hová? Nincs aki útba igazítson, mert ha láttok is embert, beszélni vele nem tudtok. Elérkeztek egy gyapotültetvényhez. Oda kell talán három munkás. De csak férfi. Melyik legyen a három? Mit csináljon az a három a családjával? Hát a többi hová legyen? Láttátok az országút porát, amikor felkavarja a forgószél? Ez a ti sorsotok Brazíliában. A porszemek szétszóródnak. Ti is. Elszakít egymástól az élet, elszakít a betegség, elszakít a halál. Hát ne menjetek! Én magam visszaviszlek a patakos völgyekbe. Munkát adok nektek. Veletek maradok. Hozzá segítlek, hogy házat, telket vásároljatok. Maradjatok itthon."

- Elmegyünk, uram, nem tehetünk másként, Rudolf trónörökös úr vár ott reánk, aki nem halt meg, csak elbujdosott, s új hazát teremtett a rutén népnek.

"Balgák vagytok. Megcsaltak. Ugye a királyi boltos mondta ezt nektek? Hazudott. A kalocsaházi kocsmáros is mondta, ugye? Az is hazudott. Ők pénzt kaptak a hajózási vállalattól ezekért a hazugságokért. Nekem higgyetek, mert én jó ember vagyok. Ha igaz, amit ők beszélnek, miért nem mennek Brazíliába? Miért nem foglalják el ők azt a szép tanyát és azokat a nagy termőföldeket?

- Mert a zsidóknak nem adja ám a jó király. Egán meglepetve kérdezte: "A zsidónak nem adja és nektek odaadja? Miért nem adja annak, és miért adja nektek?"

- Azért, mert a zsidót a jó király nem szereti. Tudja, hogy az ő ruténjeivel a zsidó rosszul bánik. Azt is tudja, hogy a rutén jó katonája volt az ő nagy vezéreinek, Rákóczinak és Kossuthnak. Most, hogy elszegényedtünk, mert a zsidó elvette mindenünket, a jó király meg akar jutalmazni, s megparancsolta a fiának, hogy minket Brazíliában boldoggá tegyen.

Egán belátta, hogy itt a hit a legsötétebb babonává alakult át. Ennek a csapatnak a katasztrófája elkerülhetetlen. Irtózatos logikai renddel van ez a nép kioktatva. A kazár ügynök arra tanította őket, hogy a kivándorlást a király csinálja a nép megjutalmazására. A kazár nem mehet Brazíliába, mert a jó király haragszik reá. De a ruténre királyi jutalom vár ott, mint Rákóczinak és Kossuthnak jó katonájára.

Megjegyzendő, hogy az ékesszóló lelkész az Egán utasítására magával hozott Bereg megyéből egy rutén parasztot is, ki hasonló csábítások folytán már megjárta Brazíliát. Szörnyű viszontagságokat állott ki. Családja ott veszett. Ő maga különös véletlenségből egy gőzösre akadt, amely megkönyörült rajta és alkalmazta a szénkamrában. Leírhatatlan nélkülözések és szenvedések között hazakerült. Egán ezt is felhasználta kapacitációra. Úgy vélte, hogy ennek, aki ott járt, mindent látott, élő tanúja a csalásnak és hazugságnak, aki szintén mindenét eladta, hogy útiköltsége legyen, akinek a sorsa az övékkel egyforma - hogy ennek inkább fognak hinni, mint neki. De a szerencsétlenek ennek sem hittek.
Még egy erőfeszítést tett Egán a belügyminiszternél. Úgy okoskodott, hogy ennél a népnél nem a szabad akarat működik. Ezek elbolondított emberek. Cselekvésüknek nincs beszámíthatósága. A józan értelmet kiverte agyukból a csábítás. Ezek tehát kiskorúak, akiket gondnokság alá kell venni. Vakságukban kész veszedelembe rohannak. Mintha csak egy tehervonat elébe dobnák magukat, vagy mintha a Dunának mennének, hogy belefulladjanak. Hasonló eszeveszettség hatóságilag megakadályozandó. Ezeket éppen úgy nem szabad útra ereszteni, amiként nem szabad egy pesties házba a falu lakóit bebocsátani. Ezek e pillanatban őrültek. Tehát nem lehetnek Önjogúak. Nem rendelkezhetnek sorsuk fölött. Nem tűrhető, hogy 80-90 elbolondított férfi kétszázkilencven asszonyt és gyermeket végpusztulásba sodorjon.

Egyetlen menekülési esély, ha rábukkannak valami osztrák konzulra, s ez hazaszállíttatja őket a magyar állam költségén. Önmagát védi tehát az állam, ha nem tűri elvérzésének ezt a nemét, és előre megakadályoz nagy kiadásokat.

Ezekhez hasonló érvekkel a belügyminisztérium is át volt hatva, azonban nem vélte. megengedhetőnek, hogy a jogéletbe ily mélyen bevágó kérdést önállóan intézzen el. Jogi tanácsot kért tehát az igazságügyminisztertől, aki azt felelte, hogy törvénykönyvünkben nincs alap azon kivándorlók rendőri visszatartására, akik bűncselekményt nem követtek el, és rendes útlevéllel vannak ellátva.

Bűnösök pedig nem . voltak ezek a nyomorultak. Útlevelük is volt. Hogy is ne lett volna, amikor a község jegyzői kar jelentékeny hasznot húz az útlevelek kiállításából. A szomorú vonat tehát négy napi küzdelem után elindult, neki a messzeségnek, a bizonytalan életnek, a bizonyos halálnak. Láttam a szerencsétlenek menetrendjét. Állomásról állomásra, óráról órára van az útjuk megjelölve abban a füzetkében, amelynek címlapján a boldog farm ál. Mennyibe kerül a jegy Budapestig, onnan Fiuméig, onnan Udinéig? Hol kell átszállni egyik vonatról a másikra? Mennyi az időzés itt vagy ott? Milyen kinézésű ember várja őket Budapesten, Fiuméban, Udinéban? Ez mind apróra le volt írva. Az utasításban hangsúlyoztatik, hogy senki mással szóba ne álljanak, csak azzal, aki megjelöltetett. A kérdezősködőknek feleletet ne adjanak. Útjuk célját senkinek el ne árulják. Annyi pénzzel induljanak útnak, hogy amikor Genuába érkeznek, még legyen nyolcvan forintjuk, mert személyenként ennyi a hajódíj Brazíliáig.

Ezt a vállalatot Silvio Notário udinei közjegyző vezeti. Ennek az úrnak Máramarosban kazár ügynökök állanak rendelkezésére. A vállalat egyetlen célja az, hogy a Genuában alakult hajózási társaság szállítmányokra tegyen szert. A kazár ügynökök elég nyíltan űzik a toborzást. Ebből kettős hasznuk van. Százalékot kapnak a vállalattól, s a megbolondított nép áruba bocsátott vagyonát kótyavetye árban szerzik meg.

Azokat a községgyűléseket, amelyeken a kivándorlás módozatait részletesen megbeszéli a nép, kazár befolyás következtében a községbíró szokta összehívni.

Ezen a helyen csak egy csapatról számoltam be. Azonban sokan mennek. Pár hónap alatt több ezren vándoroltak ki. Máramaros némely vidéke megbolygatott méhrajhoz hasonlít. Minden megmozdult: az emberek, a háziállat, a fölszerelés, a berendezés, Mert mindent pénzzé tesznek, hogy mehessenek. Még a ház is megmozdult a fejük fölött. A föld is megmozdult a talpuk alatt. Csak Máramaros kormányzati lelkiismerete nem mozdult meg. Így vérzik el a nemzet és így szüretel a kazár."

Ekkor azonban hiába írt már Bartha Miklós a rutén felszabadításáról. Maga az országbíró magyar nép is idegenek szolgája lett.

A Verhovináról hiányzott egy templom, amelyre a Schönbornok sajnáltak 20 forintot áldozni.
Igen! Egy ilyen kis templom erős vár lett volna "a kommunisztikus és anarchisztikus" irányzatok ellen.
És Kárpátalja ma a kommunizmus gyarmata. Szovjetoroszország részlege. Európa szívébe tolt ék és tőr.
S mondjuk meg: hogy ez így van, így történt, abban nem egyedül a kazár a hibás.

VI. fejezet
ANTISZEMITIZMUS?

A zsidó világhatalom tényleges megalapozója tulajdonképpen egy szerencsétlen, vagy inkább rosszul meghatározott fogalom volt: antiszemitizmus. A. szót 1873-ig nem ismerte senki. Ekkor merült fel először a korai német fajvédő publicisztikában. Nem zsidó oldalról feltalált, de mégis súlyos fogalom volt ez, mert ürügyül szolgált arra, hogy az emancipációtól a világuralomig segítse a zsidóságot. Szerencsétlen volt, 'mert faji alapra helyezett egy politikai, társadalmi és világnézeti kérdést. A zsidók nem szemiták. A tudományos kutatás régen megállapította, hogy a zsidó nép különféle embertípusok keresztezéséből keletkezett. [79] Legjobb esetben a zsidók fele volt szemita származású.
A második hibája volt a fogalmi meghatározásnak, hogy valóban magában hordozott valami negatívumot, amely sokszor a kultúremberekre visszataszítóan hatott. Az "anti" szócskát egyetlen embercsoporttal szembeni gyűlöletnek, tehát alantasabb érzésnek lehetett tekinteni, ami - az úgynevezett és általában elítélt "antiszemitizmus" ezenfelül - sokszor jobb hiányában faji síkra vitte át a harcot, amely csak igen kis százalékban lehetett vallási és faji harc. Mert lényegében nem a zsidó faj kisebb vagy nagyobb értékűségéről, hanem a Tanról volt szó, amely a nemzetek fölötti nacionalizmust és a keresztény országlási renddel egybe nem hozható politikai institúciót a gyarmatosítást jelentette.
A zsidóság kitűnő taktikai érzékkel feszítette szét a fogalmi meghatározás helyességén mutatkozó rést, és igyekezett annak felhasználásával még több sajnálatot kelteni maga iránt és még több hatalmat hódítani.

A tudatlan és tájékozatlan ember valóban "antiszemita". Azt hiszi, hogy egy szellemi, gazdasági, politikai és sajnos, ma már világpolitikai problémát el lehet intézni, akár átkozódásokkal, akár gyermekes hiedelmekkel, vagy megbukott fajelméleti jelszavakkal. Veszélyes és káros antiszemita az, aki az egész kérdést a synhedrion és, a nép, Krisztus meggyilkolásán keresztül ítéli meg a zsidót, de nem ismeri a Tant. A Talmud és a Toledót Jesú (Jézus életrajza), "istenkáromló gyalázkodásokkal s torzításokkal telített koholmányok, mesék, ma is élnek még a zsidók köztudatában és táplálják a "Názáreti" iránti gyűlöletüket." [80]

Az indulatokra hajlamos antiszemita csak a zsidó ember bizonyos tulajdonságait gyűlöli, gúnyolja. Nem tetszik neki a pajesze, a kaftánja, a lúdtalpa, esetleges tisztátalansága, s hajlandó gyorsan egy pofonnal megoldani a maga zsidóproblémáját. Hasonló alantasság főként az emberre átvetíteni a Tan törzsi nacionalizmusát, holott ezért személyileg egy zsidó nem felelős. Ez a Tan azonban gyűlöletet hirdet, és ezért gyűlöletet vált ki. [81] ' .
Az úgynevezett infantilis antiszemitizmus valóban buta jelenség, amely ténylegesen - sokszor - irigységen, tudatlanságon, műveletlenségen, személyi sértődöttségen, vagy faji gőgön alapszik. S ez segített a világ fölötti hatalmat az ő kezükre juttatni, mert mindig alkalmat szolgáltatott arra, hogy a zsidók megsajnáltassák magukat, s humanizmusért kiáltozzanak akkor is, amikor például az uzsorától akarták eltiltani őket. A primitív orosz tömegek barbár pogromjai a kultúreurópát menekülő zsidókkal töltötték meg. Ezek kergették még Amerikába Oroszország zsidó tömegeit, hogy azok ott épp. oly uralmi réteggé váljanak, mint mindenütt. A félzsidó Heydrich SS-vezér faji antiszemitizmusa vitte a koncentrációs táborokig a keleti zsidóság egy részét, hogy azután a megmaradottak, szenvedéseik jogán később 40 milliárd márkás német jóvátételt és világhatalmat igényelhessenek maguknak.
Semmiképpen nem lehet azonban antiszemitának tekinteni azokat, akik tudományos megalapozottsággal, minden faji demagógia nélkül egy politikai képlet, közelebbről az országhódítás ellen harcoltak.

Ma már súlyos tévedésnek látszik, hogy az ország és a nép helyzetét látók "antiszemitáknak" nevezték magukat, és hogy 1993. október 6-án Budapesten megalakult az országgyűlési antiszemita pártkör. Ismételjük: az elnevezés szerencsétlen volt, mert a fogalom negatívumot hordozott magában. Azonban Istóczy Győző, Simonyi Iván, Ónódi Géza és Széll György magyar népünk védelmére nem tudtak jobb fogalmat találni, mint ezt. Később a rosenbergi szellemű német Rassenschutzgesetz lejáratta a fajvédő fogalom értelmét is, mert a zsidóságot, mint fajt összetévesztette a politikai institúcióval. A Méhely Lajos fogalmazta magyar fajvédelem is egészen más volt. A nép védelme, de nem a vérség, hanem a szociális gondolat jegyében.

Azonban épp azok a magyarok, akik "antiszemitáknak" nevezték magukat, nem a zsidó faji, hanem a zsidó politikai és gazdasági uralom, tehát Szent István országának gyarmatosítása ellen küzdöttek. [82]
Még a magyar "antiszemita párt" megalakulása előtt Istóczynak sikerült nemzetközi síkra emelni ezt a kérdést. A német Sozialer Reichsverein dr. Henrici javaslatára elsősorban a szociális jogaiért küzdő magyarokat - közelebbről Istóczy Győzőt és Simonyi Ivánt - hívta meg az 1882. szeptember 11-i drezdai kongresszusra. A kongresszus elnöke Bredow, nyugalmazott százados és Simonyi Iván, magyar országgyűlési képviselő volt. Már a második napon elfogadták Istóczy Győző kiáltványát, s elhatározták, hogy azt az amerikai és az összes európai kormányoknak megküldik.

Feltűnően érdekes, hogy a drezdai kiáltvány csaknem teljesen elfogadta a magyar álláspontot, amely nem faji harcnak tekintette, hanem mindig is politikai, szellemi, gazdasági szempontból vizsgálta a gyarmatosítási törekvéseket.
A drezdai kiáltvány, amely az első nemzetközi keresztény összefogás eredményéből jött létre nem a faji ellentéteket hirdeti, hanem a világ és országhódító törekvésekre, tehát a lényegre utal. [83]

Tulajdonképpen az, akkori német vezetők is Istóczyn keresztül egyenesen Kossuth Lajostól tudják meg, hogy itt nem faji és vallási, hanem politikai hatalmi harcról van szó. S ezt a magyar álláspontot mint a drezdai kiáltvány világosan mutatja, magukévá teszik. Nem emberek, hanem elvek ellen küzdenek, méghozzá az önvédelem jegyében. Világosan bizonyítja ezt magyar viszonylatban a "12 röpirat" 1833. szeptember 15i száma, amely Istóczy tízpontos programját közli. Ebben is csak a hatalom megtöréséről van szó, de nem a zsidók üldözéséről.

Nem lehet eltitkolni, hogy Kossuth Lajos, aki 1844. május 5i vezércikkében az antiszeminizmustól mentes magyar állam és társadalom védelme alapjait rakta le, éppen ebben a kritikus időszakban, kissé változtatott véleményén. Gelléri Mórral folytatott beszélgetésében 1883-ban elismeri, hogy a magyar népnek sok oka van az antiszemitizmusra. Ennek ellenére kifogásolja az antiszemita párt programját, és azt mondja, hogy az antiszemitizmus okait gazdasági intézkedésekkel kell levezetni. És itt az emigráns Kossuth erőteljesen szembe kerül a szabadságharcos Kossuthtal, aki 1844-ben az emancipáció ellenes tanát meghirdette. Az általa végzetesnek tartott politikai institúcióból - íme - országfoglalás lett. Nemzetellenes hódítás és gyarmatosítás épp azon a területen is, amelyről az ifjú Kossuth' az "Éhségmentő intézetekben" írt. Istóczy Győző ezért a hazai élettől elszakadt Kossuthnak most saját elveit olvassa fejére. "A zsidókérdés nem csupán gazdasági kérdés, ma már nemzeti létkérdés, ma már az a kérdés. hogy a magyar vagy zsidó elem legyen az uralkodó Magyarországon." [84]

Kossuth azonban mégis megmaradt régi álláspontja mellett, és a galíciai bevándorlás megtiltását, a bevándorlási törvény megalkotásának okvetlen szükségességét hangoztatta.

Ennek ellenére Kossuth állásfoglalása hátrányosan befolyásolta a magyar antiszemita párt választási esélyeit. A várt 70 képviselő helyett 20 kapott mandátumot, noha a választási manifesztum hangoztatta, hogy a párt csak alkotmányos és törvényes eszközökkel akarja célját elérni. [85] A zsidóság kétszázezer forintot vetett be arra a célra, hogy Istóczy mozgalmának győzelmét megakadályozza. A párt azonban már nem tudott elegendő jelöltet állítani a biztos kerületekben sem, mert a terror, a megfélemlítés, az anyagi függőség 16 évvel az emancipáció után, akkora volt, hogy igen sokan nem merték vállalni a nyílt állásfoglalást az ország belső függetlensége érdekében.

Annyit azonban mégis elértek, hogy az ellenfél kerületeiből kisöpörtek sok megalkuvó politikust, élükön Eötvös Károllyal, a tiszaeszlári védővel. Kibukott Polonyi Géza, Helfy Ignác, Mezei Ernő. Elérték, hogy még a választások előtt a felsőház hat szavazattöbbséggel elvetette a zsidó-keresztény házasságokról szóló törvényjavaslatot. A felsőház állásfoglalására az ország minden részéből félmillió aláírással bizalmi nyilatkozat érkezett.

Az eltérés a kossuthista és széchenyista alaptól végzetesen megbosszulta magát úgy a magyarságon, mint a zsidóságon. Az országhódítók hamarosan meghirdették, hogy a velük szembeni állásfoglalás - barbárság. Mindenki tehát, aki ragaszkodott a fennálló országlási rendhez, a magyarsághoz, a keresztény jogállamhoz és magyar nép országmegtartó hagyományaihoz, a szentesített törvényhez - "antiszemita lett". Vagyis barbár. Barbár volt, aki meg akarta alkotni a bevándorlási törvényt - tehát maga Kossuth is - kannibál, aki meg akarta szüntetni a népet fojtogató kazár uzsorát, antihumánussá kiáltották ki a bírót, aki megbüntette a gyilkost, a csalót, a hamisan bukott kereskedőt. Antiszemita lett az újságíró, a szellemi ember, ha nem volt hajlandó alávetni magát a gyarmatosítók, pénzhatalmasságok és zsoldjukba fogadott idegen főszerkesztők akaratának. Antiszemita vagyis barbár volt mindenki, aki védte önmagát, vagy népét. A magyar hibákat, sőt erényeket is lehetett gúnyolni, megvetetté tenni a 16 éve befogadottak sajtójában. Szent István Magyarországában szabad volt antimagyarnak, de már gyakorlatilag tilos volt pro-magyarnak lenni.

Mi is hát végső eredményben az antiszeminizmus?

S itt vissza kell menni az ősrégi kérdéshez: mi volt előbb? A tyúk, vagy a tojás? A zsidó uzsora, vagy a zsidó gyűlölet? A Talmud és a Sulhán Áruk keresztény gyűlölete, vagy a keresztények önvédelme?

Mi volt előbb? A kárpátaljai 1500 százalékos uzsora, vagy Egán Ede? Az oroszországi kocsmauzsora avagy a pogrom? Samuelly Tibor járt-e az élen, avagy csak ő utána jöttek az "atrocitások".

Ismét csak a nagy keresztény teológushoz és tudósokhoz kell visszatérnünk, aki abszolút elfogulatlanul a keresztények zsidóellenes intézkedéseit súlyosan elítélve állapítja meg, hogy minden úgynevezett antiszemitizmusnak előzményei voltak.[86]

Ugyancsak ő állapítja meg, hogy az egész középkoron át egész Európában megölt valamennyi zsidó száma nem tesz ki olyan rengeteg számot, mint azoké a nemzsidóké, akiket a zsidók II. Sapur (310-380) és II. Kozroesz (590-620) perzsa királyok alatt Perzsiában, a VI. század elején pedig a zsidó Dunaán alatt legyilkoltak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Houston Stewart Chamberlain történelmi adatait sem, amelyek szerint a Bar Kochba lázadás idején a földközi-tengeri térségben a zsidók 350-400 ezer nemzsidót mészároltak le. Ugyancsak ő írja meg, hogy a középkorban, ha "nem a zsidók lettek volna a gyengébb fél, az ő gyűlöletük - a múltakból következtetve - bizonyára kegyetlenebbül végződött volna a keresztényekre nézve." Huber Lipót szerint, habár a zsidók a keresztények legádázabb ellenségeinek mutatták magukat, a keresztény népek mégis egy évezreden át türtőztették magukat és tartózkodtak a keményebb fellépéstől. [87]

Az egész világ tele volt a középkorban a zsidó uzsorakamat miatti panaszokkal. Zsigmond király 1436-ban 100 dénár után heti hat dénár kamatot engedélyezett a zsidóknak, ami 104 százaléknak felel meg. IV. Béla 190 százalékot engedélyezett nekik. [88]

Luther Márton, akit joggal állíthatunk oda mint a modern kor felvilágosodottságának úttörőjét, sokkal elítélőbben nyilatkozott a zsidóságról, mint akár Hitler, akár Heinrich Himmler. Luther Márton "Von den Juden und ihren Lügen" című brosúrájában hét javaslatot terjeszt elő, amelyet természetesen a "humanizmus" korában senki sem oszthat, azonban amelyek mégis úgy tűnnek fel, mintha nem egészen a kereszténység volna az oka a hibáknak, üldözéseknek. Luther a gyűlölettel száll szembe, és ezeket mondja: "Zsinagógáikat, vagyis iskoláikat fel kell gyújtani, és ami nem akar elégni, azt földdel be kell temetni, hogy soha többé ember ne lásson azokból egy követ, vagy salakot sem, hogy Isten lássa, hogy keresztényeire szórt ilyen nyilvános hazugságokat, átkozódásokat és káromlásokat. Nem védelmezhetjük és nem oltalmazhatjuk a zsidók olyan házát, amelyben bennünket átkoznak, káromolnak... ez annyi volna, mintha magunk tennénk azt, sőt még sokkal rosszabb. Nem járja, hogy mi átkozott gójok arcunk verejtékével dolgozzunk, ők meg, a szent emberek majd mindezt felemésztik, és aztán még gyalázatosan dicsekedjenek is, hogy ők a keresztények urai." [89]

A lutheri mondatokban ott van a kossuthi felismerés is. Nem a zsidótól, hanem az országhódítóktól, a leigázóktól féltette Luther is az ő népét. "El kell válnunk tőlük, és országunkból ki kell őket űznünk, az ő gondjuk aztán, hogy hazájukba jussanak!" - írja Luther Márton. - "És jutalmul még gazdagokká és urainkká tegyük azokat, akik még ki is nevethetnek!" - kiált fel a protestantizmus megalapítója, a szellemi és lelkiismereti szabadság, az emberi egyenlőség pionírja.

Akiknek módjukban volt a zsidó problémát tudományosan és nem az "utca emberének" alpári antiszemitizmusa alapján megismerni, azoknak mindig a szeme előtt lebegett, hogy az antiszemitizmus oka nem' a zsidó emberben, hanem a, Tanban, a keresztényellenes gyűlölködő, és minden esetben államellenes elméletben keresendő.[90]
"Nem úgy van az, ahogy a zsidó írók felvázolják mintha a zsidó nép teljesen ártatlan áldozati báránya volna más népek gonoszságának, akik tiszta, bűntelen. mártírjai a világtörténelemnek, akik mindig csak a jóakaratuk miatt szenvedtek. Ő (a történelemíró) nem tud a zsidókra csupán tömjént szórni, mint ezt ők maguk legtöbbször megteszik, neki nem szabad elhallgatni az ő bűnüket sem." Ezt irja a nagy német történettudós, akinek tárgyilagosságát még a modern zsidók is elismerik.

Már előre halljuk a kifogást, hogy mindez az "antiszemiták" találmánya. Elvégre a pesti bankár, a bárósított zsidó kereskedő és a New York-kávéház, vagy a Nyugat intellektuelje nem azonosítható a Galíciából beszivárgó Talmudzsidóval. Nagyjában mindez igaz is. Molnár-Neumann Ferenc, Bródy-Braun Sándor és a többiek természetesen egész más színvonalat fognak reprezentálni az elkövetkező XX. évszázadban, mint - mondjuk - az olaszliszkai csodarabbi. Azonban a szellemiség, amely őket eltölti, mégiscsak abból a szellemből nőtt ki, amelyet a Talmudzsidó hordozott zöld bársony tarsolyában. Ez a másod-, vagy harmadgenerációs zsidó fiatalsága, amelyből "nagy" íróink kinőttek - amennyiben apái hithű zsidók voltak - még a jeshivákban, a Talmud-iskolákban ismerkedett meg a kereszténygyűlölettel, amelyet tovább vitt, fel egészen a Pester Lloyd, később Az Est vagy a Népszava szerkesztőségi boxáig.

A liberalizmus századában, amikor a zsidó előtt az emancipáció kitárja a hatalom, bőség és élvezetek kapuit, nem tudta megváltoztatni a modern, sőt hitehagyott zsidóság szellemi alkatát. Kétezer esztendő beidegzettsége tette alkotásra képtelenné, és arra, hogy önálló gondolatot termeljen, de adott ezzel szemben sokoldalú készséget a kritikára, az eszmék szétbontására, gyakorlati értékesítésére, vagy lejáratására. [91]
A zsidó szellem idegenségét a keresztény világon belül talán legjobban látta Goethe és Liszt Ferenc. Goethe is főként politikai szempontból nézte a már korábban is folyó zsidó térhódítást. Herder azt írta, hogy az olyan minisztérium, amelyben a zsidó megjelenik, "kiszáríthatatlan pontini mocsárrá válik".

Liszt Ferenc, a magyarság és az emberiség egyik legnagyobb zsenije, szintén kitűnően mutatott rá arra, hogy a Tan sötét eltévelyedése az úgynevezett kultúrzsidóságot is megakadályozza a szellemi alkotásban. [92]
Nagy elmék és nagy nemzedékek gondolkodásában nyoma sem volt az olyan antiszemitizmusnak, amely kisebb értékű embernek, vagy gazdasági konkurensnek tekintette volna a zsidóságot. Ők csak a szabadságot, a keresztény országlási rendet, vagy ha tetszik, a demokrácia egyensúlyát féltették.

Friedrich Nietsche a század legnagyobb gondolkodója, minden filoszemitizmusa ellenére prófétikusan, kossuthista szemszögből nézte a jövendő két eshetőségét:

"A zsidóknak nem marad más hátra, mint Európa uraivá válni, vagy elhagyni Európát."
Ugyanekkor a zsidóság legnagyobb szellemei, például Freud Zsigmond úgynevezett pszichoanalitikus magyarázatokat kerestek az antiszemitizmus fogalmára, és természetesen a más népek alacsonyabbrendűségével akarták magyarázni ezt. A Freud-féle paradoxon szerint az antiszemitizmus még ma is a "pogány népeknek ilyen formában konzervált Jézus és kereszténység elleni gyűlölete". Arnold Zweig, az emigráns német író 1933-ban egyszerűen paranoiásnak minősítette a német népet a hitlerizmus egyes jelenségei miatt.

Azonban a valóságra egy nagy magyar zsidó író, az európai zsidóság Cassandrája és nagy vátesze talált rá, kimutatván könyvében: "az antiszemitizmus, ha eszközeiben nem is, - mert ugyancsak vét a tiszta emberi összetartozandóság érzése ellen - társadalmi folyamatában a zsidó faji elfogultságnak és korlátoltságnak reakciója. A neurotikus pszichoanalitikus kompozícióból, az antiszemitizmus, a zsidókérdés beállításából kitűnik, hogy a zsidó az önmagára vonatkozó kérdés, az örök zsidókérdéssel szemben tárgyilagosságra képtelen. Mert képtelen önmagát és hibáit a saját tükrében felismerni, s a más tükör által eléje vetített képet mindig torzítottnak nyilvánítja. Nem tudja leleplezni önmagát, még önmaga előtt sem, mert olyan szuggesztiókkal van terhelve, amelyeket ha felismerne, már meg is szűnt zsidó lenni. És utólag: mindig mártírnak érzi magát, mert képtelen az ellene irányuló érzéshullámok okait saját magában keresni. [93]

Dr. Fejér Lajos - aki maga is zsidó volt - ezzel egyben azt is kimondotta, hogy az antiszemitizmust mindenkor maga a zsidóság idézi fel, s egyben, hogy amíg zsidók lesznek mindig lesz "antiszemitizmus" is.

VII. fejezet
ASSZIMILÁCIÓ [94] - NÉVMAGYAROSÍTÁS

Az emancipációt (befogadást is beleértve) az asszimiláció gondolata főként zsidó viszonylatban a legsötétebb liberális babona volt. Ettől függetlenül támadás a Szent Istváni gondolat ellen is. A nemzet megfeledkezett első szent királyának "Intelmeiről". A középkori Magyar Birodalom senkit sem akart asszimilálni. Egyenjogú keresztény népcsaládokat gyűjtött egybe anélkül, hogy megkövetelte volna az "államnyelv" ismeretét. Az asszimiliációs gondolat - amelyet főként a beszivárgottak kedvéért találtak fel - 180 fokos elfordulás volt a többnyelvű állam (Vielvölkerstaat) 900 évig tartott valóságától.

A Huszadik Század című szabadkőműves, de egyébként nívós folyóirat zsidóvitájában megszólalt Stefanek Antal, aki a magyarországi tótok mozgalmának egyik vezére volt, majd a prágai Narodni listy munkatársa lett. Magyarbarátnak nem mondható megnyilatkozásában mégis rátapint a kérdés velejére, midőn kimutatja, hogy a zsidóság nem a befogadó néphez, hanem a hatalomhoz, a hatalmon levő urakhoz akar asszimilálódni [95]

Mindenütt a többnyelvű és többnemzetiségű államokban van természetes beolvadási folyamat, miként Amerikában is. A kényszer nélküli, önkéntes asszimiláció ellen sem a demokrácia, sem az úgynevezett humanizmus szempontjából a legfelvilágosultabb ember sem emelhet szót. Magyarországon ez a természetes asszimiláció megvolt minden időben, sőt a kapitalizmus kezdő korszakában még inkább!

A felvidéki zipszer polgárfiú, vagy az erdélyi szász kereskedő gyermeke - anélkül, hogy bárki is kényszerítette volna erre - megtanult magyarul. Eljött Budapestre, vagy Debrecenbe tanárnak, mérnöknek, ügyvédnek, és itt már ha akart, ha nem - magyarul kellett beszélnie. A szlovák proletár, ha nem is tudott magyarul, eljött a hegyekből, és építőmunkás lett a rohamosan növekvő Budapest építőállványain. Mi több: szakszervezeti vezére lehetett a fajmagyar proletároknak, hiszen a szocialista és szakszervezeti mozgalmak történetében később gyakran találkozunk olyan kifejezetten szláv, szlovák és rutén nevekkel, mint Malasits, Mikulits, Szakasits.

Az asszimilációnak ebben a fajtájában senki sem láthatott erőszakot, magyar sovinizmust. Hiszen ugyanez a természetes asszimiláció érvényesült az Egyesült Államokban, ahol a munkahely asszimilált, és tanította az államnyelvet. Nem erőszakkal, nem iskolatörvényekkel, hanem a lehető legegyszerűbb úton.

A liberál-sovinizmus zűrzavaros korszakában a bűnnél nagyobb hiba volt az emancipációt megtetézni a zsidó asszimiláció elméletével is. Az indokolás igen egyszerű: a zsidó lelkében soha nem vált magyarrá. Magyarul megtanult ő is, mert mi másként tudott volna üzletet kötni a magyarral. Ebben az egyetlen vonatkozásban őt is az önkéntes felismerés hajtotta. A nagykállói piacon, a nyírségi kofákkal, a budapesti bankban a váltót-bemutató gentryvel mégsem lehetett jiddisül beszélni. Ez eddig a pontig természetszerű kényszer volt a zsidóságra is. Azonban a liberalizmus kora a zsidó sajtó szuggesztiójának hatása alatt azt hitte, hogy a ripsz-ropsz módra folytatott asszimilációval, a nyelvet megtanult galíciáner máris olyan törzsökös magyar lett, mint Tass, Ond, Huba, Töhötöm leszármazottai. [96]
Az asszimilációs babonának, amely egy lelkileg, társadalmilag és politikailag asszimilálhatatlan népcsoport gyors beolvasztását tételezte fel, teljes lehetetlenségét és veszélyességét egy másik magyar publicista ismerte fel - utólag. Makkai János, aki a későbbi zsidótörvények előadói tisztétől, a kalandos exilig elég változatos politikai pályát futott meg. 1937-ben még jól látta, hogy mi az abszolút lehetetlenség az asszimilációs elméletben. [97]

A "magyar zsidó" képletének végzetes hamisságáról - ugyancsak utólagosan - kitűnő bizonyítékot szolgáltatott bizonyos dr. Klár Zoltán nevű álhírlapíró, aki 1950 után, fajvédő zsidó vezérként próbált fellépni az USA-ban, s a magyarországi zsidóság úgynevezett csúcsszervének egyik gyűlésén, melldöngetve mondotta el "magyarságának" hitvallását: "Magyar a nyelvünk, magyar volt az iskolánk és magyar az étlapunk." Ez az étlapmagyarság csupán a rántott csirkéhez, vagy az idei libához hasonult át, de nem a lélekhez.

A "Három nemzedékben" Szekfű Gyula is látta a zsidó asszimiláció babonájának felületes, hamis mivoltát, midőn azt írta a magyarországi zsidóságról: "Lelkébe óvakodunk beletekinteni, megelégedvén ruha - és beszéd külsőségeivel: ... összetévesztettük a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel, a halhatatlan lelket a mulandó, színét váltó külsővel. Vétkünk a legsúlyosabb, mert az Ige a Lélek ellen való." [98]
Tegyük hozzá, hogy vétkesek voltak a magyarsággal szemben azok is, akik letértek a józan széchenyista alapról, és inkább a magyar parasztot vetették oda a nyomornak, kivándorlásnak, minthogy lemondjanak a már idegenné vált liberális kapitalizmus juttatásairól. Ők nem Széchenyit követték, hanem a saját gyermeküket dobták ki a csónakból, és az idegenét fogadták be.

Amikor a befogadott értékesebbé vált, mint a honfoglaló, akkor tulajdonképpen egyenesen vitt az út Kun-Kohn Béla diktatúrája és Rákosi-Roth Mátyás akasztófái felé.

A grófi Magyarország már a magyar nevet is odadobta a kárpáti határon át beszivárgottaknak. A Szent Istváni Magyarország 1908-as bukásáig 26 zsidó család kapott magyar báróságot, körülbelül 300-500 magyar nemességet. [99] Ötven krajcárért, mai értékben körülbelül egy dollárért meg lehetett vásárolni a Nagyságos Fejedelem nevét, hogy aztán a Dob utca bodegáiban, a Teleki tér ócskapiacán csak úgy nyüzsögjenek a Rákócziak, Balassák, Bocskayak, Bethlenek, akik 30-40 évvel ezelőtt jöttek át a kárpáti határon. A hatalmat és szociális kiváltságaikat féltő magyar sejkek pénzre éhes társadalma alázatos tisztelettel fogadja el az új bevándorolt kezéből az odalökött könyöradományokat, s közben soviniszta diadallal hordozza a díszmagyart.

A századvég az a különös korszak, amelyben 500 ezer forintért magyar báró lehet bármely galíciáner, 5000 forintért nemességet kaphat a csaló, és 50 krajcárért magyar nevet vehet fel bárki. Mire elkövetkezik 1900 hajnala, tökéletesen "rohamérett" Szent István Magyarországa. [100]

A gazdasági élet, kereskedelem, a földbérlet, a bankkapitalizmus, és az ipar rohamosan csúszik át a bevándoroltak kezébe. Még riasztóbb, hogy Kiss József, Szabolcsi Miksa és társai úttörése nyomán ugyanilyen rohamtempóban júdaizálódik a magyar sajtó, szellemi élet, a színház, a könyvkiadás.[101] Az utolsó akadály még a teljes országhódítással szemben az a kis "antiszemita" csoport, amely világosan látja a veszélyeket. És akadály az akkor még világosan látó katolikus papság jó része, amely hevesen szembeszáll a zsidó keresztény házasságokról szóló törvényjavaslattal. Ez a javaslat mégis meghozza a zsidóság számára az egyenlőség teljességét. 1993-ban a főrendiház is elfogadja az 1895. évi XLII. törvénycikket, a recepciót. Báró Vay Béla főrendiházi elnök "igen" szavazata dönti el a forró vitáktól, politikai botrányoktól kísért javaslat sorsát. Ezzel az egyetlen szavazattal megszületett az 1944. március 19-ig érvényes magyar végzet. Ugyanekkor létrejött azonban az ős és újmagyar nemesség 1944-ig eltéphetetlen szövetsége, gyakran vérszövetsége, amely különös és vészes komplexuma volt. A régi nemesség védte feudális kiváltságait, antiszociális előjogait és politikai hatalmát, s hogy ezt megtarthassa ahhoz az újnemesség adta a pénzt, amellyel saját politikai befolyását akarta továbbépíteni.

Az új vérszövetségeknek következményeit később profétikusan hirdette meg a magyar történelemtudós, dr. Málnási Ödön, [102] aki megrendítően mutatja meg a liberális századvég valóságos arculatát.[103]

Csodálatos, de a zsidókérdés értelmét, lényegét - mint később is - legjobban látták az igazi - cionisták. Lévai Jenő nem ok nélkül hivatkozik a cionisták egyik röpiratára, amelynek címét, megjelenési idejét nem közli. Ennek ellenére világosan látszik, hogy legelőször a cionisták ismerték fel az antiszemitizmus, asszimiláció törvényszerű összefüggéseit. Az említett cionista röpirat a következő képletet rajzolta fel:

	zsidók száma x társadalmi nyomor
Antiszemitizmus =	-------------------------------------------------------
	a zsidók asszimilációja

A XIX. század végén Magyarországon jelen volt az antiszemitizmus mindhárom kelléke. A zsidók száma a közel húszmilliós országban csaknem egymillióra nőtt. A társadalmi nyomorról gondoskodott a sejkuralom, a liberális kapitalizmus, és legelsősorban az asszimiláció babonasága. Kossuth Lajos, aki 33 éves hontalansága alatt sok eget és sok poklot megismert, főként pedig megismerte a nyugati világhódítók félelmetes hatalmát, látszólag, - de csak nagyon látszólag - eltért azoktól az eszméktől, amelyeket a Pesti Hírlap 1944. május 5-i számában hirdetett. Turinból, 1882. október 11. keltezésű, és a zsidó Helfy (Helfer) Ignáchoz írott levelében látszólag teljesen elfordul korábbi álláspontjától. Szégyennek és botránynak minősíti, hogy Magyarországon még zsidókérdés létezhetik. Ugyanakkor azonban igazi kossuthi hevességgel foglalt állást a zsidó bevándorlás ellen.[104] " Nemzetiségi és közgazdasági tekintetek tanácsolják - írja -, hogy Magyarország ne tárjon kaput semmi jöttment söpredéknek. Azt az önfenntartás kötelessége parancsolja, hogy idegen zsidónak, éppúgy mint idegen pánszláv, vagy pánromán elemeknek Magyarországba csoportosulása meg ne engedtessék." [105]

"Megkövetelheti a párt (függetlenségi) a zsidóktól, hogy ők is lássanak hozzá azon antidiluviánus-szagú választófalak ledöntéséhez, melyek őket keresztény polgártársaikkal egy nemzettestté összeforrásba akadályozzák. (Országlási renddel egybe nem hozható politikai institúció! - A szerző.) Az asszimilációt a maguk részéről is buzgón előmozdítsák; kivetkőzvén a felekezetiség szűkkeblű kötelékeiből, maguk legyenek a legsújtóbb ostorai azoknak, akik a saját felekezetbeliek közül az összeforrást nehezíteni törekszenek, s az asszimilációt akadályozzák." [106] Még ma, a nagy bukás után csak csodálkozással lehet végignézni a századforduló magyar lelki és erkölcsi lélekhasadásán, amely egyfelől a befogadottakat támogatta, és a honfoglalókat idegenbe vándoroltatta. A liberálkapitalizmus anyagilag támogatta a magyar gentry korszerűtlen uralmának megmaradását, és a magyar nemesi osztály politikai súlyával, befolyásával segítette a nemzetidegen elem előretörését. Még csodálatosabb szerepet vitt a század végén a zsidó intellektualizmus, amely gyűlölte ugyan a magyar nemességet, de a vele szövetséges zsidó nagykapitalizmustól kapta lapjainak előállítására a szubvenciókat. Szabolcsi Miksa (Weinstein) Egyenlőség című lapja egyetlen év alatt 1895-ben 25 ezer forintot vett fel a nagykapitalista vállalatoktól. [107]

És a századforduló előtt kezdődik a még ördögibb játék a magyar proletáriátussal. Az új bárók, új nemesek a régi arisztokráciával igyekeznek szövetségre lépni. Az újonnan beszivárgott progresszív intellektuelek pedig a kitagadott magyar munkásság fölött igyekeznek átvenni a hatalmat, a politikai irányítást, sőt a gazdasági és ideológiai vezetést is. Pedig hazahűbb elem nincs a magyar munkásságnál, és agrárproletáriátusnál, amely ellen gyakran adják le sortüzeiket a Tisza-korszak erőszak szervei, és amelyet céltudatosan hajtanak a csendőrkordonokkal szembe azok a proletárvezérek, akik nem a nagybank segítségével, hanem alulról akarják végrehajtani az országhódítást, a magyar parasztság és munkásság segítségével. Ezek a Galíciából és Morvából érkezett, magyarul még alig-alig tudó szociáldemokrata munkásvezérek, pár szláv és német asszimiláns segítségével már nem a Talmudot magyarázzák, hanem a marxi osztályharcot - amelynek gyűlölete és gyűlölködése talmudi eredetű -, miközben igen jól megértik magukat az új plutokráciával.

A magyar proletáriátus, a világ legkitagadottabb szegény népe azonban soha, még Kun Béla és Rákosi Mátyás uralma alatt sem fogadja el magáénak ezt a balkáni és idegen marxizmust, amely a századforduló előtt kiformálódik. Május elsejék idején viszi ugyan a vörös lobogót, de nem hazátlan bitang, hanem hazát kér a hazában, midőn felzeng a "Munkás Marseillaise":

Egy talpalatnyi föld e honból, Nem a miénk sehol, sehol, Csak majd, ha hantja ránk omol Vagy ha lélek harangja kondul. Éhség nyomor velünk! De majd mi felkelünk, S ha elnyomói nyakára lép, Szabad lesz majd a nép.

És ezt a talpalatnyi földet nem akarja megadni a magyar agrárproletáriátusnak a magyar sejkek és új bárók, iparmágnások szolidaritása. És ezt nem tudhatja megszerezni számukra az a marxizmus sem, amelynek vezérei - de nem tagjai - eleve gyanúsak a "hazátlan bitangságban". Természetesen hibás a magyar kis-intelligencia is, amelynek a félfeudális államban állás és hivatalvesztéssel járt volna, ha odaáll az osztályharcmentes szocialista, de nemzeti gondolat oldalára. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy a világ egyetlen szociáldemokrata mozgalmában sem élt annyi gyűlölet, bizalmatlanság és elfogultság a keresztény értelmiséggel szemben, mint a magyarországiban. Nem a tagsági bélyegeket szorgalmasan ragasztgató egyszerű tagok táplálták ezt az értelmiségi gyűlöletet, hanem a galiciáner vezetők. Ők konkurenciát láttak minden vezetésre képes magyar értelmiségben, aki becsületes szándékkal közeledett a munkásmozgalom felé. Zoványi Jenő debreceni egyetemi tanár példája mutatja, hogy az ilyen becsületes szocialistákat Rothenstein Mór miatt kiirtották, kompromittálták, kizárták, lejáratták.

Súlyossá vált a magyar írók, szellemi emberek sorsa is, ha nem voltak hajlandók betörni az országhódító hatalom igájába. A századforduló előtt kezdődtek a hideg terrornak azok a - magyarság számára eladdig - ismeretlen módszerei, amelyek később Kun Béla és Rákosi Mátyás akasztófáira hurcolták a magyarság szellemi elitjét. Akkor azonban már lehetett magyar egzisztenciákat megsemmisíteni, magyar írókat kompromittálni, hivatalnokokat és kis vármegyei tisztviselőket is erkölcsileg vagy anyagilag tönkretenni, ha nem engedelmeskedtek a befogadott nép parancsainak, vagy ha látták a végzetet, amely rajtuk keresztül közelített a Szent Istváni birodalom felé. Az első áldozat Kuthy Lajos volt, a Hazai rejtelmek írója. Kétkötetes regénye 1846-ban jelent meg, nyomdai megjelölés nélkül. Kuthy Lajos, akit hol a magyar klasszikusok, hol a Jókait megelőző korai romantikusok közé számítottak, mai szemmel nézve - jó közepes regényt írt, az akkori idők szellemének megfelelően. Elkövette azonban a hibát, hogy egyetlen fejezetében szinte kísérteties biztonsággal megjósolta, hogy hova fog vezetni az emancipáció. Nem érdektelen, hogy Kuthy Lajos ugyanúgy látta a jövendőt, mint az valóra vált. A meghódított ország rémképét vázolta fel, két évvel a szabadságharc előtt. A könyvet épp annak megdöbbentő előrelátásai következtében többen olvasták talán, mint Petőfi költeményeit vagy Kossuth cikkeit.

Kuthy Lajos útjában állt az országhódításnak, és bizonyos országhódítóknak. Erkölcsileg kellett kivégezni tehát úgy, ahogy lehetett. A bohém költő és író, aki örökös pénzzavarokkal küzdött, a szabadságharc leverése után - állítólag - a pesti osztrák titkos rendőrség szolgálatába szegődött. Leleplezték. Elvégre a magyar közvélemény akkor csak egyetlen ellenséget látott: - az osztrák elnyomót, Kuthy Lajos életének a nyomor és az öngyilkosság vetett véget. Istóczy Győzőt, mint előbb láttuk, hamis esküvel, becsületrablással akarták tönkretenni, de épp ezáltal vitték a pro-magyar táborba.

A XIX. század magyar-zsidó kémregényének legsötétebb fejezete Verhovay Gyula tragédiája. A Függetlenség szerkesztője "nagy vad" volt. A Függetlenség bátor, objektív magatartást tanúsított a tiszaeszlári per során. S ez elég volt ahhoz, hogy vele szemben is hozzányúljanak az országhódító módszerekhez. A csángókat hazatelepítő akcióra gyűjtött pénzek elszámolása kapcsán a legvadabb vádak hangzottak el ellene a pesti sajtóban. Végül is a Kúria fényes elégtételadással felmentette, erkölcsileg rehabilitálta, azonban az anyagi rehabilitációt a Kúria sem adhatta meg. A hajsza, üldözés következtében megsemmisült Verhovay Gyula kis vagyonkája, majd megszűnt a Függetlenség is. A később Gömbös Gyula által, 1934-ben újból feltámasztott Függetlenség két egymást követő főszerkesztője, Hubay Kálmán és dr. Kolosváry Borcsa Mihály a már kommunista mezben jelentkezett országhódítók kivégzőhelyein fejezték be életüket.

A bosszú élt, és a magyar üldözött lett saját hazájában. Komáromi János későbbi regénye, a Jegenyék a szélben című regény alakja, nem mint fájdalmas karikatúra, hanem mint elriasztó valóság élt: a varjúcombbal táplálkozó magyar újságíró, akinek nem jutott kenyér, szerkesztőségi íróasztal, mert életében egyszer cikket írt a tiszaeszlári perről.[108] Bartha Miklós, a Milotay István előtt legnagyobb magyar publiciszta özvegyének majd csak a viszonylag felszabadult Magyarországon sikerült egy nyomorúságos trafik-jövedelmet szerezni, miközben az aktív zsidó lap, az Egyetértés, egyetlen év alatt 1895-ben 25 000 forintot vett fel 32 nagy zsidó banktól és vállalattól.

Riasztó jelenség volt, hogy lassan, alig három évtized alatt "lefaragták" a vidék keresztény, magyar sajtóját is. A kuruc Kassán, ahol 1848-ban még tiltakoztak az ellen, hogy a nemzetőrség sorába befogadják a zsidókat, alig-alig tudta magát tartani Fischer-Colbrie püspök lapja. Debrecenben még állt az ősz Than Gyula Debreceni Újságja, de már az is hallgatásra kényszerült az országhódítással szemben. A bankárok, kereskedők, hirdetők és pausálét utaló bankok többé nem voltak magyarok. A régi nemes kalmár családok éppúgy tönkrementek Kassán, mint Debrecenben vagy Győrben. A magyar föld népe, a rutén, a román, főként a tót, elvándorolt az Egyesült Államokba. A század végén a magyar szellemet már a szimbolikus kígyó gyűrűje fojtogatta.

A kiválasztódás hovatovább nem szellemi, hanem faji alapon folyt a magyarság ellen. A befogadott idegen szerkesztd, aki ott ült a Pester Lloyd, vagy az Egyetértés, később a Népszava, vagy Az Est íróasztalánál, nem a tehetség, tudás mércéje alá állította a verssel, a tárcával, a cikkel és a riporttal nála jelentkező magyar őstehetséget. A mérce mást mutatott. Az író keresztény, tehát eleve tehetségtelen, mert írni, újságot csinálni "mi" tudunk. Az újság különben is arra szolgál, hogy a "mi" világhódító céljainkat segítse, és azonfelül gazdagon jövedelmezzen, kiadónak, főszerkesztőnek és riporternek.

Istóczy Győző volt az, aki legtökéletesebben és prófétikusan látta a Talmudiskolát végzett intellektuelek betolakodását a magyarság legérinthetetlenebb területére: a szellemi életbe. [109]

E századvégi szellemi életnek, az országhódító félasszimilánsnak és lelkében zsidónak maradt hazafinak legjellegzetesebb alakja, Reb Mayer Litvák unokája, Kiss József (?). Ő írja Magyarországon az első kommunista verset a Knyáz Potemkint, amelyet 1944-ben undorodva dob papírmalomba a megújhodásra kész Magyarország. Ugyanakkor ő igényli magának, Ady Endrével szemben a konzervatív Arany János szerepét. [110] "Nagy" magyar költő, akinek érzékeny, ideges, giccses verseit lelkesen olvassa a már megfertőzött és kritikátlan magyar középosztály. Kiss József, a Knyáz Potemkin jövevényírója már lekritizálja az érmindszenti fajmagyar kis nemest, Ady Endrét, S Krúdy Gyula joggal írja: "A Hét szerkesztője (Kiss József) hiúság és érzékenység dolgában messze felülmúlja Adyt." Amint a cinikus Otthon Körben mondogatták: "Kiss József a maga zsidait félti az évről évre hangoskodó Adytól." Tiszaeszlár után azonban az egyetemtől le a népiskoláig, egyre jobban az országhódítók kezébe kerül a magyar pedagógiai oktatás is. Kármán (Kleinmann) Mór már "praeceptor Hungariae" (Magyarország tanítómestere). Magyarul még nem tudnak, de rávetik magukat a magyar nyelvtudományra. A magyar egyetemek világnézeti tanszékein Alexander Bernát, Banóczy (Weisz) József szellemében tanítják a filozófiát, a történelemtanítás mestere Marczali (Morgenstein) Henrik, az időszerű társadalomtudományok, oktatása Pichler Gyula és Jászi (Jakubovics) Oszkár kezében van. Riasztó mértéket ölt ugyanekkor az egyetemek elzsidósodása. [111]

A legveszedelmesebb terület mégis: a gazdasági. Itt szinte megállíthatatlannak látszik az országhódítók előretörése, amelyet támogat a kormány, a sajtó, a hasonszőrű intellektualizmus, a nagy gyár, a nagykapitalizmus, az eladósodott magyar sejkek nagybirtoka, a nyomorgó kisiparos hiteléhsége, a magyar hivatalnokosztály hovatovább nagyobb függősége, megfélemlítettsége, nem utolsó sorban azonban a zsidó és keresztény arisztokrácia, gentry-osztály összeházasodása. A tiszaeszlári ítélet csupán az erkölcsi kaput nyitotta meg az országfoglalás felé. Később a magyar jogásznemzet" nevében Csemegi Károly zsidó professzor gondoskodott róla, hogy jogi téren is kinyissa a gazdasági országhódítás zsilipjeit. A Csemegi-kódex, a büntetőtörvénykönyv újrafogalmazása, a lehető legalacsonyabb büntetéseket szabja az úgynevezett intellektuális bűncselekményre. A jogi egyensúly megbillen, és szinte büntetlenül árad be az országba és a társadalomba a legalizált fosztogatás, csalás, hamis bukás, burkolt uzsora. A magyar: az éhező proletár, gazdasági cseléd, ha egy darab kenyeret lop éhségében földesurától, vagy kiássa a krumplit az uraság földjéből, nagyobb büntetést kap, mint a jövevény, aki hamis bukással, hamis esküvel, hamis váltóval ezreket károsít meg és milliókkal gyarapszik.

A meghódított ország legtipikusabb jelképe az ősi Szabolcs vármegye, amelynek földjén Tiszaeszlár is áll. Látszólag felül még az ősi honfoglaló család tagjai vannak. Ők a főispánok, a megye ügyeinek intézői, a nagy mulatságok, viharos dorbézolások főrendezői. Tipikus "sejkek", akik már a zsidó birtokosok helytartói. Száz év alatt a Kállay család 1 000 000 békebeli aranykorona kölcsönt vesz fel a szabolcsi zsidóktól és uzsorásoktól. Soha egy fillért sem fizet vissza aranyban, bankóban. Annál többet politikai szolgáltatásokban, és a nép nyomorának állandósításában, a zsidó térfoglalás elősegítésében. [112]

Az úgynevezett antiszemita mozgalmat már elsöpörte a pénz, a magyar sejkek korruptsága, de voltak még itt-ott egészséges nemzetsejtek, amelyek a tiszaeszlári nagy bukás után is megpróbáltak védekezni az ország belső gyarmatosítása ellen. Épp az eszlári események hatása alatt, élén Simon Jánossal; az ősz hercegprímással, az egész magyar katolikus papság ellene szavaz a házassági törvénynek, az arisztokraták közül sokan felmondták zsidó bérlőiknek, a csáktornyai esperesség a magyar mezőgazdasági cselédség zsidó kiuzsorázása ellen emelt szót, a katolikus főúri hölgyek pedig kilences társulatokban járultak Jézus Szent szíve elé, hogy a házassági javaslatból ne legyen törvény.

A századforduló Magyarországnak lelki alkatáról, a meghódított nemzet sebeiről, elnyomottságáról, lelki átformálásáról senkitől nem lehet jobb leírást kapni, mint a szociális és nemzeti megújhodás halhatatlan Keresztelő Jánosától, Prohászka Ottokártól. Ő próbálja felrázni a nemzeti lelkiismeretet az országhódító sajtóval, [113] az eltunyult, hivalkodó, hivatásról megfeledkezett papsággal szemben. [114] Az ezredév fénye, dicsősége mögötti századvégi pusztában, kizsákmányolásban süllyedt magyar mocsáron, a sáskaevő, szőrcsuhás próféta jár. A magyar Ghandi igyekszik felkiáltani az elaltatott lelkiismeretet. Ő az első tökéletes magyar Látó, aki túlnő Istóczyn, Verhovayn, és teljes egészében látja a magyar élet minden betegségét. Nem napi politikus, hanem krisztusi társadalomtudós, aki az országhódítók hatalma mögött mutat rá, hogy nem az ő bűnük, hanem a mi hibánk. [115]

Megrázó, hogy 1900-ban írott cikkében milyen szociális igazságérzettel mondja ki az ítéletet amely ellen nincs védekezés a magyar sejkek fölött, akik rövid 33 év alatt kiszolgálói lettek az országhódító hatalomnak. Ha valaki, hát Prohászka Ottokár látja a munkások nyomorát, hallja a falusi szegénység siralmait, és elsőnek ostorozza a papokat, az arisztokratákat, a dzsentriket, akik mit sem törődnek a pöröly és üllő közé jutott munkássággal, és akik nem mennek, mint Krisztus az eke szarva mögött. Hátborzongató, amint 1900-ban odakiáltja ezeknek a magyar uraknak: "Tartsatok penitenciát! Vegyétek Jézus édes kegyelmét ti viperafajzatok, akik csillogó mezben, külső fényes, látszat alatt sima, finom, világias modorban mérget, halálos bűnt rejtegettek. Térjetek Krisztus útjára, ti világfiak, akiket az önzés tesz kegyetlenekké, akik másokat is a lázadás útjára kergettek." [116]

Prohászka Ottokár nem a lagymatag keresztény-szocializmust hirdeti, hanem magyar földön Krisztus nagycsütörtöki forradalmát, amely a Templomból kikorbácsolja a kufárokat és az országhódítókat. "Az egyház szolgái - írja már 1904-ben a gazdagok asztalánál ülnek, s a szegényeknek az áldozatosságot, a meghúzódást, az alázatos engedelmességet prédikálják... Az egyháznak nincs oka lelkesedni a Bourbonokért, épp úgy nincs oka lelkesülni a zsidó aranyborjúért." [117] Pedig az egyházi nagy vagyonoknak a bérlői jórészben már zsidók. A századfordulón 2 700 000 hold az egyházi nagybirtok, és ennek javarésze nem a katolikus munkáshívek dolgos paraszti kezén, vagy kisbérletein van, hanem a Hartsteinok, Orensteinok 5 000- 10 000 holdas nagybérlőinek gyarmati uralma alatt. Mert a magyar paraszt, a napszámos ezeken az egyház által kiadott nagybérleteken duplán rabszolga. A nagybérlőnek be kell hajtani az "árendát", mert hiszen a káptalannak kényelmesebb, ha az Orensteinok egy összegben fizetik a bért és nem kell 4500 magyar kisbérlővel bajlódnia a káptalani intézőségnek. S vajon kin hajtsa be az árendás a hasznot, a saját költségeit?

Ott van a magyar paraszt, a napszámos, a kommenciós cseléd, aki ezeken a zsidó kézben adott nagybérleteken kapja a legrosszabb napszámot, a legrosszabb kommenciót, a legegészségtelenebb cselédlakást! Hajdúszentgyörgyön vagy bárhol a Harsteinok bérletén a tanyai udvar kútjába belefolyik a trágyalé, és a tífuszban úgy pusztulnak a dohányos cselédek gyermekei, mint a nyúlfiókák. De ha valaki a vármegyéhez fordul és emberséget kér, akkor a közigazgatási bizottság azt feleli: "nem lehet". Az alispán úr és a főjegyző úr a Hartstein birtokon vadásznak!

És nem csak Krisztus katolikus egyháza, nem a "haladó" és protestáns egyház is belesüllyed a liberalizmus évszázadának mocsarába. Theológiai professzorok, akik Jézus igéit magyaráznák, esténként a helyi szabadkőműves páholyban hirdetett humanizmuson észelegnek, de nem tudnak megállni, térdet-főt hajtani protestáns magyar híveik égre síró nyomora előtt. Dr. Balthazár Dezső püspök, korábban Tisza István házitanítója, egyben és egyidejűleg a hajdúsági szociáldemokrata párt 1. számú tagkönyvének birtokosa, 14 zsidó vállalat igazgatósági tagja, és a debreceni Haladás szabadkőműves választottja palástját és bőrkötényét feledve megrendülés nélkül kocsikázik keresztül a Boda nevezetű szörnyfalun, birtokára. Hogy ott 400 protestáns magyar lélek él, hogy a csecsemőknek csak lebbencslevest tudnak adni az anyák, akiknek szűk emlőjéből elfolyik a tej, hogy az egész faluban nincs egy óra, nincs kenyér, iskola, munka? Érdekli-e ez Krisztus szolgáját? A Hegedűs és Sándor zsidó cég kiutalja a tantiémeket a püspök úrnak, mivel oda vitte nyomtatásra a református tankönyveket.

Ha Prohászka Ottokár sikolt a magyar szegénység nevében, akkor klerikálisnak bélyegzi a liberális országhódítás, és az ország megmaradt népe pedig, amely még nem vándorolt ki Amerikába, nem ismeri a statisztikát. Magyar évezred éve! Díszmagyar keresztényi erkölcs! hirdetik a zsidó kegyúri jogok alá került katolikus templomok szószékéről bizonyos kanonok urak, akikről megint csak Prohászka írja, hogy "kövérre hízott hernyók az egyház testén". Hazátlan bitangok vagytok! mondják a nyomorult magyarnak, aki még fehér zászlók alatt szervezkedik szociális jogaiért. S ha nem is bitangok, de bizony hazátlanok a Viharsarok, Kárpátalja, Tiszántúl törzsökös magyarjai, a legszegényebbek, a legkiátkozottabbak. Hiszen "a századfordulón 36 százalék föld nélküli, a tótoknak 29 százaléka, a magyaroknak 45 százaléka: 2,4 millió lélek" írja a magyar történelemtudós. [118]

S míg az átvonuló zsidó szabadon vándorolhat Amerikába és Nyugat felé, amikor Istóczy Győző 1891-ben az otthonmentesítő (homstead) törvényjavaslatot indokolja, azt mondja: "Az alkotmányos Magyarország határán ott áll a zsandár, aki puskatussal kergeti vissza azokat, akik az. itteni nagy boldogság mellet a nyomorral küzdve, maguknak egy új világban (Amerikában) akarnak munkát és megélhetést keresni."

Magyarország lakosságának ez időkben csak hét százaléka választópolgár. Magyarországon 1887-ben szerződés, végrehajtás és haláleset következtében tehát egyetlen esztendő alatt 299 106 birtokváltozási eset történik. [119] A magyar nép alatt megrendült a föld. Egy év alatt 16 623 birtokot árvereznek el, s ezek jó része zsidó kézre kerül. Tizenhárom év alatt 210 549 végrehajtás útjáni birtokváltozás történt. Az 1875-től 1887-ig terjedő 13 év alatt eladósodás miatt összesen 808 295 birtok került eladás alá.

Az elnyomott országban voltak még látók. A ma élők közül talán senki sem olvasta a világhírű magyar, félkarú zongoraművész, a Zeneakadémia igazgatójának, gróf Zichy Gézának "Egy álom regénye" című művét, amely utópisztikus formában jósolta meg az ország teljes meghódítását. Mintha csak Kun Bélát, vagy Rákosi Mátyást látnánk a regény "magyar-zsidó" miniszterelnökének alakjában. Drámai hatású utolsó fejezetében mintha csak maga Rákosi lenne várja Goldfi őexellenciája, a Budapest előtt lefolyó nagy ellenforradalmi csata kimenetelét, és készül, hogy a kifosztott ország aranyait külföldre vigye. Ekkor lepik meg kormányának tagjai, a zsidó miniszterek, majd pedig mindnyájukat a győztes és kifosztott nép katonái, akik ítéletet tartanak Goldfi fölött.

A fiatal forradalmárokat vezető tisztes agg mondja el ebben az 1873-ban írott regényében az országhódítóknak szóló ítéletét. [120]

"Uraim, folytatá az agg a miniszterekhez fordulva, hallottak-e valaha önök a nép ítéletéről, hallottak-e valaha a szent törvényekről, amely csak politikailag halálos bűnök felett ítél, s amely sokáig és türelmesen vár, míg ítéletét kimondja, mert ez az ítélet mindig halál. E törvényszék minden tagja vádló, ítélő és végrehajtó egy személyben, és higgyék el uraim, hogy én, akinek kezéhez egy csepp vér sem tapad, büszke leszek, az önök nyakára tehetni a hóhér kötelét." 1873-ban egy magyar gróf és világviszonylatban is elsőrendű szellem ember mondotta ki az ítéletet. 1956 októberében a magyar proletariátus, a munkás és parasztifjúság: "Akasztassanak!"

Haloványfényű, kicsinyke mécses volt ez. Gróf Zichy Géza regényét alig-alig olvasta valaki. Nem regisztrálta még a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Könyvtára sem.

A milenneum mámorának vége volt. Amikor pedig a századfordulón felgyúlt a szilveszteri csillag, már titokzatos robajlás hangzott a föld alól. Már csak 14 év messzeségében volt a világháború.

Szent István belsőleg meghódított országa, megindult a végzet útján. Fölötte ott lebegett a montefiorei parancs: Zsidó testvérek! Foglaljátok el Galíciát és Magyarországot! Bevégeztetett! Elfoglaltatott. Istóczy Győzőnek, Magyarország Cassandrajának igaza lett. Vége az első résznek.

bújt az üldözött

2018. október 9., kedd

ORSZÁGHÓDÍTÓK - AZ EMANCIPÁCIÓTÓL RÁKOSI MÁTYÁSIG

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése