A ZSIDÓ NÉP BŰNEI

A ZSIDÓ NÉP BŰNEI

Történelmi tanulmány

I. Bevezetés

A zsidókérdés okai

Aki a zsidó nép bűneit felsorolja, ismerteti, amíg a történetírás szigorú tárgyilagosságának színvonalán marad, nem végez antiszemita munkát. A zsidó nép bűneiről szólottak a próféták is, akiket antiszemitának nevezni nem lehet, és, amint ők szent célzattal ostorozták népük bűneit, hogy tudniillik Jeruzsálem megtérjen az ő Urához, Istenéhez, ugyanúgy szent célja lehet a tárgyilagosan dolgozó keresztény írónak is, amikor a zsidó nép bűneit hittestvérei elé tárja, hogy őket bizonyos bajoktól közérdekből visszatartsa. Sok ilyen baj van, amelyeket azelőtt föl sem vettünk, figyelemre sem méltattunk, s a gyógyításuk most sok helyen csak fájdalmas műtét árán lehetséges. Ilyen bajok például a zsidó-keresztény házasságok, a magyar birtoknak kártyázás, pazarlás folytán zsidó kézre jutása, a zsidó irodalom mételyeinek pusztítása, a keresztény összetartás elhanyagolása stb.

Amikor pedig a zsidó nép bűneit — természetesen nem valamennyit — röviden ismertetjük, korántsem szándékozunk más Bibliát írni, vagy az Ószövetségi Szentírásból mást kimagyarázni, mint amit lehet és szabad, azaz nem akarunk szélsőségekbe esni, mint azok az antiszemita írók, akik könyvük egyik lapján szarvasbűnöket olvasnak a Szentírásból a zsidók fejére, másik lapján meg azt „bizonyítják”, hogy az Ószövetségi Szentírás nem egyéb, mint humbug, mesegyűjtemény, kidobnivaló, lehetetlen öndicsérete a zsidóságnak. Nem hisszük tehát, hogy megrövidítenők az Olvasót, amikor adatainkat a próféták korával kezdjük, minthogy így is bőséges tanulságot meríthet mindenki a megcáfolhatatlan tények tömegéből. Ez az a kor ugyanis, melyben a farizeusi szellem térhódítása kezdődik, amikor egyre jobban kristályosodnak ki azok a tanok, amelyeket később a Talmudban foglaltak össze s amelyeket Krisztus Urunk nem szűnt meg ostorozni.

Mikor pedig a talmudizmus beszivárgása ellen a történelem tanulságaival védekezünk, akkor nem teszünk mást, mint amit a Talmud parancsol a zsidóknak, amidőn „kerítést” rendel „a keresztény eretnekség mételye” ellen.

Azt az eljárást pedig, hogy a zsidóknak bűneit regisztráljuk, uszításnak, izgatásnak mondani egyáltalán nem lehet, mivel míg egyrészt a kikeresztelt zsidókban is megvetjük és üldözzük ezeket a bűnöket, másrészt az izraelita vallással szemben arra az álláspontra helyezkedünk, amelyet Krisztus Urunk tanított, mondván: „Mózes székében írástudók és a farizeusok ültek: mindazt tehát, amit mondanak nektek, tartsátok meg és tegyétek, de tetteik szerint ne cselekedjetek.” (Mt 23.). Amit tehát ők „ex cathedra Moysi” tanítanak, azt távolból sincs szándékunkban gáncsolni, de azokat a tetteket, amelyeket a Talmud szellemében hajtanak végre ellenünk, jogosan bírálhatjuk. Ezeket a bűnöket nem a Mózes vallása szellemében, hanem a Talmud utasításai szerint követték el, amikor a keresztényekre alkalmazták azokat a rendelkezéseket, amelyeket az Úr Kánaánban és környékén lakó vad pogány népekre vonatkozólag adott őseiknek.

Ha a közjólét és a magánvagyon ellen elkövetett bűnök tettesei bizonyos fajból kerülnek ki, akkor nem lehet azon csodálkozni, ha a törvényhozás, a hatóságok, az egyesületek és egyesek megfelelő korlátozásokat, kizárásokat és megtorlásokat alkalmaznak az illető bűntevő fajjal szemben. Ugyanis, miként nem lehet megütközni azon, ha a kóbor cigányok a zsidók tolvajlásai ellen úgy az egyesek, mint a közigazgatás, erélyes intézkedéseket foganatosít, ugyanígy megokolhatatlan az afeletti felháborodás, hogy a kormányok a zsidók térfoglalásának jogos mederbe való visszaszorítása céljából hatályos intézkedéseket léptetnek életbe. Ez a logikai folyamata annak, hogy a zsidók térfoglalása, destruktív munkája és többféle kriminalisztikus cselekményének diagrammikus felszökkenése életre hívta a fajkérdést, a fajelméletet és annak óriási irodalmát. Ennek folyományaképpen megindult a fajtisztaság megvédésére irányuló szervezkedés.

Maguk a zsidók sem tagadják, hogy a sajtójuk majd hetven esztendőn keresztül fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy a keresztény vallást, a keresztény erkölcsöket nevetségessé, gyűlöletessé tegye. A liberalizmus, a szabad gondolat örve alatt rendszeresen azon mesterkedtek, hogy a híveket lelkipásztoraiktól elidegenítsék s a vallás törvényeinek megtartását fölösleges koloncnak tanították. Mi még emlékezünk rá, amikor 1895-ben úton-útfélen rikoltozták ezt a nótát:

„Anyád se bánja, ha a lánya
Zsidó legénynek lesz a párja.”

Akkoriban nem gondoltak arra a nagy biológiai igazságra, miszerint két fajnak a keveredéséből nem állhat elő egy harmadik faj, hanem az utódokra az erősebbik egyed nyomja rá az ő faji jellegét. Ez a jelleg pedig nemcsak a külső alakon, hanem a lelki vonatkozásokban is dominál. Ami jelesül a zsidó fajt illeti, annak köztudomásúlag olyan különös sajátságai vannak, hogy azokat egy másik fajba „maradék nélkül” beolvasztani még senkinek nem sikerült.

Ez a megállapítás korántsem célozza a zsidó faj ellen való izgatást, be kell azonban még a legnagyobb filoszemitának is látni, hogy a zsidó nem csupán fizikai vonatkozásban különbözik az árjától, hanem a vallási és erkölcsi dolgokkal szemben megnyilvánuló mentalitása is igen elütő. Azt halljuk sokszor, hogy „a zsidó is ember”. Teljesen igaz. Egyenjogú minden emberrel. Még szent is lehet belőle. Azonban a cigány is ember, a néger is ember, a kannibál is ember, hát miért nem dédelgetik azokat is?

A kereszténység már évszázadok óta tapasztalja, hogy a zsidók villámgyorsan tudnak alkalmazkodni, de viszont azt is tapasztaltuk, hogy ez az alkalmazkodás nem jelentette a krisztusi tanok szerint való életmód tökéletes elsajátítását. Azt is tudjuk, hogy a zsidóság szakadatlanul elnyomásról panaszkodott és amellett rémisztő értékű birtokokat szerzett magának, jóllehet köztudomás szerint alkotó szellemi képességgel nem áldotta meg őt Adonáj. (Zsidó művészekről, bölcsészekről, tudósokról, nagy költőkről vagy feltalálókról nem igen olvasunk.)

Ha pedig azokat az okokat vizsgáljuk, amelyek a zsidóság elleni antagonizmust, kiváltképp az antiszemitizmust előidézik, táplálják, terjedését előmozdítják, akkor két momentumot kell megállapítanunk: az egyik a tan, héber néven Talmud, a másik a gyakorlat, vagyis a nem zsidókkal szemben művelt cselekedetek. Az Evangélium és a Talmud tűz és víz; nincs nagyobb hazugság, mint az, hogy mind a kettő egyformán szent könyv. Aki ezt állítja, az nem keresztény: nem csupán azért, mert a Talmudban annyi gyalázkodást olvashatunk Krisztusról és a Szentséges Szűzről, hogy már ebből az okból is kilenc pápa rendelte el a Talmud elégetését, hanem azért is, mivel a Talmud azoknak a farizeusi tanításoknak foglalata, amelyeket Krisztus Urunk ostorozott, és amelyeknek ostorozásáért Pilátus elé állították. Csak vallásilag tudatlan emberek állíthatják a Talmudot az Evangélium mellé. Ha ugyanis az ember vallási végcéljának nézőpontjából a Talmud egyenértékű az Evangéliummal, akkor nem vétkezik az a keresztény, aki zsidóvá lesz.

Nem akarván az „uszítás” színezetét adni ennek a fejtegetésnek, csupán azokra a könyvekre utalunk, amelyek a zsidóság bűneinek statisztikai összeállítását helyettünk már kellő alapossággal elvégezték, százalékokban kimutatván, hogy az államfelforgató szövetkezések résztvevői, a csempészek, a síberek, az élelmiszer-dugdosók, az uzsorások, csalók, hamisítók tömegében mily nagy százalékarányban szerepelnek a zsidók. Mentségükre föl kell említenünk, hogy a nem zsidók megrablását, megkárosítását, tönkretevését nemcsak megengedi, hanem némely hol meg is parancsolja nekik a Talmud, márpedig a rabbik az erkölcstant a Talmudból tanulják s annak alapján tanítják is. Nem bocsátkozunk itt részletekbe, csipán egy momentumot említünk meg: mit várhat az ember olyan tanítás alapján, amely szerint a leteendő esküket a hosszúnapon mind előre meg lehet semmisíteni, sőt minden egyes esküt is megsemmisíthet, aki a megsemmisítést az eskü szavai alatt elsuttogja!

Nem kis mértékben járul hozzá a zsidóellenes hangulat fellobbantásához az a körülmény, hogy a zsidók ösztönszerűleg óvakodtak olyan foglalkozásoktól, amelyek fizikai munkával jártak s inkább a vezető állásokat vindikálták maguknak, amely foglalkozások sokszor „idegösszeomlás” okozói. Most tehát csak hálásak lehetnek, hogy a munkatáborokban ingyenes fogyasztókúrákra fogják őket.

Aki akár zsidó, akár keresztény legyen az illető, azt próbálja állítani, vagy pláne bizonyítani, hogy „ok nélkül gyűlölik” a zsidót, csupán azért, mert az antiszemitizmust már a keresztény csecsemőkbe belenevelik, az káromolja a kereszténységet, amely már a kisgyermekeknek is azt tanítja, hogy szeressük ellenségeinket. A keresztények igenis szeretettel viseltettek a pogányok iránt is, akik pedig sok százezer keresztényt végeztek ki. Miért üldöznének tehát olyanokat, akik sohasem bántják őket? De azt viszont senkitől nem lehet kívánni, hogy a darazsat, a poloskát vagy az egereket gyámolítsa…

Amikor Pilátus habozott, hogy a Názáretit átadja-e a dühöngő zsidóknak, ezek egyhangúak kiáltották: „Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon.” Ez be is teljesedett. Adonáj templomából kő kövön nem maradt; a római katonák olyan mészárlást vittek véghez Jeruzsálemben, aminőre még nem volt példa és a zsidókat úgy szétszórták, hogy maiglan sem tudtak egy kis államot sem alapítani, jóllehet milliárdokat képviselő vagyonok uraivá lettek. Ezt a tényt azonban az antiszemitizmus terhére elkönyvelni nem lehet. Tudjuk a történelemből, illetőleg az ószövetségi Szentírásból, hogy a zsidó nép a fogságból mindig megizmosodva, meggyarapodva tért vissza, azonban hasztalan nevezték ők a nyugati országokat Babilónnak, ezekből még mindig nem tudtak egy Zsidóországba visszatérni, bár újévenként így köszöntik egymást: „Mához egy évre Jeruzsálemben!” Itt nem tartja őket rabbilincs, itt szerintük üldözik, gyalázzák őket, de ha odafelé indulnak, visszatartja őket egy bűvös-bájos kar: az üzlet.

A mózesi törvényeknek nemcsak megtartása, hanem értelmezése is az idők és körülmények változása folytán lehetetlenné, szinte abszurdummá vált. Már vagy 1900 év óta nem fungál a 70 presbiterek nagytanácsa, amelyet még a pusztában alapított Mózes, az apósának, Jethro főpapnak indítványára, amely nagytanács a vallási kérdések eldöntésével is foglalkozott. Helyét a talmudisták foglalták el s a Talmudban is megszólaló híres rabbik „csalhatatlan” ítélete döntötte el a vitás kérdéseket. A zsidók egyetlen temploma, a Hekal leromboltatott, zsinagógáikat csak a tudatlanok nevezik templomnak, mert hiszen maguk a zsidók is csak „gyülekezeti ház” (beth keneszeth) néven ismerik. Áldozatot nem mutatnak be, oltáruk nincs, s így tulajdonképpeni értelemben papjaik sincsenek. És jóllehet a mai zsidók egyenes leszármazottai azoknak a szent pátriárkáknak és prófétáknak, akiknek Isten a Bibliában leírt kinyilatkoztatásokat tette, semmi joguk sincs a „kiválasztott nép” nevéhez, mert éppen az azokban a szent kinyilatkoztatásokban pontosan megjelölt Megváltót megölték, tanításaitól elfordultak, apostolait és első híveit üldözték, gyilkolták.

A Názáreti jóslata tehát beteljesedett rajtuk: mindenütt jó dolguk van, de sehol sincs hazájuk, mindenütt kincseket szereznek, de sehol sem tudnak megmaradni, mindenütt feltolakszanak, de senki sem fogadja őket szívébe. És ha felragyog is valamely országban a szerencsecsillaguk, nemsokára újból üldözés, futás, megszégyenülés következik rájuk. És hasztalan hányódnak-vetődnek, nem okulnak, nem térnek meg. Mihelyt valahol megmelegszenek, folytatják a régi módszert, mert a Talmud azt parancsolja nekik, hogy bárhova mennek, tegyék magukat uraik fejedelmévé. És ők erre a fejedelemségre nem nyílt küzdelemmel törekszenek, hanem üzlettel, kölcsönnel, beházasodással, amit a németek fajgyalázásnak neveztek el.

Ahasvérust, a bolygó zsidót, egyik kezében vándorbottal, a másikban a tízparancsolat kőtábláival, mint egyetlen megmentett kincsével szokták ábrázolni, holott inkább batyuval és a Talmuddal kellene megörökíteni — mondja egy neves írónk —, mivel a zsidó faj egyebet sem tesz, mint a Talmud szellemében szerez a batyuból vagyont.

II. A zsidó állam megszűnése

Ha a zsidó nép bűneiről akarunk beszélni, akkor legelőször is azt a nagyfokú perfidiát, azt az égbekiáltó hálátlanságot kell magunk elé idéznünk, amellyel ez a „választott nép”, noha Istene minden akkoriban elképzelhető jóval megáldotta s noha örök nyugalmat és Messiást ígért neki, az egy igaz Istentől mégis hitványan elfordult és a bálványimádás posványában keresett gyönyörűséget. Üssük csak fel a Királyok III. (I.) könyvének 11. fejezetét. Salamon királyról itt ezeket olvashatjuk: „És mikor már vén volt, szíve megromlék az asszonyok által, hogy idegen isteneket követe, és nem vala az ő szíve oly tökéletes (egységes, salom) Urával, Istenével, mint atyjának, Dávidnak szíve, hanem a szaidominusok istenasszonyát Asztartét tisztelé Salamon és az ammoniták bálványát, Molochot. Templomot építe Moáb bálványának, Kámosznak azon a hegyen, amely Jeruzsálem átellenében van és Ammon fiai bálványának, Molochnak… Lőn pedig abban az időben, hogy Jeroboám (a jó erkölcsű, nagy erejű ifjú, a király tiszttartója) kiment Jeruzsálemből és találkozott vele a siloni Abiás próféta az úton s ennek új palástja volt és csak ketten voltak a mezőn. És Abiás megragadván új palástját, amely rajta vala, tizenkét darabra szakította és mondá Jeroboámnak: Végy magadnak tíz darabot, mert ezeket mondja Izrael Ura, Istene: Íme, én kiszabadítom az országot Salamon kezéből és neked adok tíz nemzetséget.” Salamont, miként tudjuk, fia, Roboám követte a trónon, aki éretlen ifjú barátai bíztatására „még nehezebb igát” akart a nép vállára rakni, mire a nép „látván, hogy a király nem akarja meghallgatni”, eltávozott hazájába és amikor a király (állítólag közbenjáróul) a kincstárnokát, Aduramot hozzájuk küldte, a nép egyszerűen agyonkövezte. A király Jeruzsálembe menekült és sereget gyűjtött, hogy büntető hadjáratot vezessen az elszakadt tíz törzs ellen, azonban az Úr Szemejás által megtiltotta nekik, hogy atyjuk fiai ellen hadakozzanak, mire mindnyájan „leszereltek” s faképnél hagyták Roboámot. És elvála Izrael Dávid házától a jelen napig.” Ez az elszakadás Krisztus előtt a 970 év táján történt. Jeroboám pedig, hogy Izrael népe ne kívánkozzék Jeruzsálembe, Bételben és Dánban aranyborjukat állított felé, mondván: Íme a ti istenetek!

Ez a tíz törzs „Izrael országának” nevezte magát, noha Roboám országában is, kivált utódai alatt, igen romlottak az erkölcsök, mivel a bálványozással együtt a pogányok minden fajtalanságát „maradéktalanul” elsajátították.

A belső gyengeség mind a két országot arra kényszerítette, hogy idegen hatalmak, Asszíria, Babilon, Egyiptom, Szíria barátságát keresse, ezek azonban irigységből, kapzsiságból inkább kizsákmányolták őket.

Izrael országában az utolsó király Ozee volt, aki 732-től 722-ig uralkodott. Először Izrael országa bukott el. Ugyanis IV. Salmanasár asszír király hadvezére, Sargon, Krisztus előtt 722-ben elfoglalta Samariát, majd az egész országot és a nép legnagyobb részét a méd és perzsa tartományokba telepítette át, míg Izrael országát idegen fajbeliekkel népesítette be. Ez a pacifikálás megpecsételte a zsidó állam sorsát.

A kis Juda országa, amelynek fővárosa Jeruzsálem volt, Krisztus előtt 599-ig tartotta magát. Joakim király napjaiban tört rá Nabukodonozor (Nebukadnezar), és a királyt egész családjával és népével fogságba hurcolta, a templomot kifosztotta, egyúttal pedig Szedeciást rendelte ki királyul. Kilenc év múlva ismét betört Nabukodonozor, a királyt elhurcolta, fiait megölette. A templomot felgyújtotta, valamint a várost is és a népet Babilonba vitte. Szedeciás királyt később, 37 év múlva kihozatta a börtönéből és fejedelmi megtiszteltetésben részesítette. (4 Kir 25.)

A zsidóknak a 70 éves babilóniai fogság korántsem vált anyagi hátrányukra. Mindenütt nagy befolyásra, hatalomra tettek szert, kitűnő üzleteket csináltak, nem kellett nekik a földet művelni, mint odahaza, magától értetődő tehát, hogy ebben a „keleti kényelemben” vajmi kevéssé emésztette őket a honvágy.

A fogságban nem maradtak zárt egységben, hanem egyre jobban szétszóródtak az egész Babilonban. Alexandriában mintegy 200 000 zsidó telepedett le, tehát jóval több, mint amennyi lakosa Jeruzsálemnek volt. (Később elárasztották Kisázsiát, Görögországot s egyre több római tartományt, sőt Rómában is sok zsidó élt, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek könyve is előadja.) A babilóniai fogságból való visszatérés után (Krisztus előtt 457) az új zsidó állam, amely a Makkabeusok alatt rövid életű politikai önállóságnak örvendett, Judea néven volt ismeretes, az Izrael név pedig teljesen eltűnt, minthogy a visszatért Izrael-fiak között vajmi kevés volt az imént említett 10 északi törzsből, a tulajdonképpeni izraelitákból.

Amint a történelemből tudjuk, Babilon bukása után Kyrosz perzsa király Krisztus előtt 538-ban hazaengedte a zsidókat, t. i. akik haza akartak térni. Ezeket Ezra és Nehemiás vezette vissza Palesztinába. Sok komoly történetíró állítása szerint azonban a zöme ott maradt, mivel már előnyösen „elhelyezkedett”. Ugyancsak több hitelt érdemlő történetíró beszéli, hogy már a babilóniai fogságban virágzó „kölcsön-üzleteket” folytattak.

Joseph Kastein zsidó történetíró, német államügyész, később jeruzsálemi egyetemi tanár „Eine Geschichte der Juden” c. könyvében (63. old.) az ókori zsidók uzsorájáról őszinte leírást ad: „Már a királyok korában” — írja — „kifejezésre jutott a zsidó nép karakterének számos napfoltja. A pénz-, élelmiszer- és gabonauzsora, az adós rabszolgasága, bírák megvesztegethetősége és a papok erkölcstelenségei napirenden vannak. Ekkor kel föl ezek ellen az erkölcsök ellen a két prófétának, Ámosnak és Ozeásnak, utolsó, grandiózus protestálása.” A 104. oldalon a Babilonból valós visszatérés idejéről is beszél. „A súlyos gazdasági depresszió folytán ebben a korban jutnak előtérbe azok, akiknek pénze a szükségben lévők kizsákmányolására és a nyomor kommerciálizálására megadja a lehetőséget. Egy éjjelről a másikra előkelő ősi tradíciójú családok helyébe a vagyonosok lépnek, akik a házépítés, magbeszerzés és az adószolgáltatáshoz szükséges pénzt kölcsönözni tudták s akik ilyen kölcsön fejében ekét, házat, szőlőt, vagy magukat az adósokat s ezek gyermekeit vették zálogul: az adósság esedékessé váltakor mindezek tulajdonaik lettek, az emberek pedig rabszolgák. Az új közösség egyszeriben pénzarisztokráciát ültetett a nyakára.”

Ezt a körülmény bizonyítja a zsidók nagy törvényhozójának, Mosé bar Majemon „Misne Tora” című világhírű könyvének bevezetése, hol is elpanaszolja, hogy még az imádságok is feledésbe mentek, sőt legtöbben nem is tudták már tisztán a szent nyelven elmondani. Ezra és az ő törvényszéke azután 18 áldás-formulát szerkesztett, amiket minden zsidó köteles naponta elmondani.

A zsidók hazabocsátása korántsem jelentette Zsidóország függetlenségének visszaállítását. Az ország továbbra is a perzsa szatrapiának egy része maradt egészen Nagy Sándor hódításáig (Krisztus előtt 333) Az ő halála után az egyiptomi Ptolemaioszok tették rá kezüket, majd III. (Nagy) Antiochus 203-ban Szíriához csatolta. (Lásd bővebben a Makkabeusok első könyvében.)

A zsidók vallási gyakorlatai is ezután tilalom alá estek. Nemcsak az áldozatokat nem tudták bemutatni, hanem a körülmetélés is tilos volt. Számos zsidó kóstolt bele a sertéshúsba, a nem zsidó nők szerelmébe és egyre többen áldoztak a bálványoknak. A zsidók a Makkabeusok alatt föllázadtak a pogány uralom ellen és 164-ben sikerült is nekik Jeruzsálemet visszavenni. A templomot megtisztították a pogány szennytől és újraszentelték. (Ennek emlékére maradt fenn a zsidók „chanuka” ünnepe, ami december közepére szokott esni.) Ez a pünkösdi királyság azonban csak 63-ig tartott, akkor a rómaiak Pompejus vezérlete alatt megverték a zsidókat; Heródes lett az alkirály Jeruzsálemben, aki azután mindig a rómaiak kegyét hajhászta. A később kitört polgárháborúkban a zsidók opportunista lojalitással Julius Caesar-hívek maradtak, aminek fejében tőle többféle privilégiumot nyertek. Így szabad letelepedésre adott nekik engedélyt, megengedte saját törvényeik és szokásaik használatát, szabad kereskedelmet, sőt hadmentességet is biztosított nekik. Mikor pedig Antonius megtámadta Octavianust, a zsidók jó szimattal Octavianust pártára álltak, amiért ez megerősítette a Julius Caesar nyújtotta kiváltságokat.

Nem lesz érdektelen e helyen megemlíteni azokat a nagy férfiakat, akiket a zsidó írók „az antiszemitizmus oszlopainak” neveznek, noha filoszemita írók e férfiaknak ilynemű tulajdonságairól mélyen hallgatnak. Ilyen voltak: Manetho egyiptomi pap és történetíró a Krisztus előtti III. században, patarai Mnaseus a II. Században, IV. Ptolemaios (220-204), IV. Antiochus (175-164), VII. Ptolemaios (146-117), majd a későbbi harcban Marcus Tullius Cicero (Krisztus előtt 106-143), apameai Posidonius (meghalt 103-ban), Appolonius Milon, Lysimachos, a Josephus Flaviustól támadott Apion stb.

III. A zsidók a Római Birodalomban

Amint fentebb elmondottuk, Nagy Antiochus alatt Palesztina egészen Szíria uralma alá jutott. (Krisztus előtt 298) A Makkabeusok könyveiből tudjuk, hogy Antiochos Epiphanes és az ő utódai alatt a zsidók kegyetlen elnyomatásokat szenvedtek. (Krisztus előtt 168) Az ő parancsára sok zsidó tért át a bálványimádásra (1 Makk 1, 45, 2 Makk 6, 1)

Ugyancsak a Makkabeusok második könyvében olvassuk (11. fejezet), hogy a zsidók Krisztus előtt 164-ben szövetségre léptek a Római Köztársasággal. Nem sokat hívatták azután magukat, hanem rövidesen megkezdték a „beszivárgást” magába Rómába. Meg kell adni nekik, hogy bámulatos gyorsasággal operáltak. Néhány évtized alig kellett ahhoz, hogy tekintélyes vagyonra, és ennek révén igen nagy tekintélyre és befolyásra tegyenek szert.

A rómaiaknak nagy filoszemitizmusán már Cicero is kesergett és megbotránkozásában így kiáltott fel: Qanta concordia! Egyébként ő is csak halkan mert nyilatkozni Julius Caesar előtt (100-44) a zsidókról, noha egyéb jogi kérdésekben elég hangosan deklamált. A zsidók egyre prepotensebbek lettek. Hasztalan szüntették meg a zsidók adóterheit, ők még többet követeltek. A zsidóellenes Senecának távoznia kellett hivatalából. Nero alatt még jobban felvirradt a zsidóknak, mert a császár egyik felesége zsidó nő volt. Politikai összeköttetéseik szálait kiterjesztették egész Rómára s velük szemben minden védekezés hatástalan maradt. Titus azonban, aki Jeruzsálemet bevette, mégsem vehette feleségül zsidó szeretőjét, mert a néphangulat erősen tiltakozott egy újabb zsidó császárné ellen. A gazdasági befolyásuk a zsidóknak azonban zavartalanul fejlődött. Ők lettek a császári háznak és számtalan római nemesnek bankárjai, leányaik pedig az élvhajhászó ifjúságra vetették ki hálójukat. A római ember csakhamar mindenütt zsidóba ütközött, kivéve a katonaságot, mert a fegyvert és az adót a zsidóság nem szívlelte.

A zsidók tekintélye egyre növekedett; Rómában 40 000 vagyonos zsidó lakott: tekintélyüket az is bizonyítja, hogy a színházakban a császár páholya közelében béreltek ülőhelyeket. Minden tartományban nagy befolyásuk volt. Ha valamely helytartó megsértette őket, rögtön értesítették Rómában élő hitsorsosaikat s ezek azt a helytartót, amikor Rómába ment, nagy pisszegéssel fogadták.

Amint a történelemből tudjuk, a rómaiak 188 körül nagy területeket vettek el Kis-Ázsia és Szíria uralkodójától, Antiochostól, Nagy Pompejus (89-48) pedig 64-ben Mithridates legyőzésével bekebelezte a Birodalomba; elfoglalta Jeruzsálemet és Hirkanos főpapot rendelte államfőül. Julius Caesar megöletése után (44. március 15.) a második triumvirátus (43) diadalai után Octavianus ragadta magához a hatalmat, aki Augustus néven nyitotta meg a római császárok sorát. Tudjuk, hogy az ő uralkodása alatt született Krisztus Urunk. (Krisztus előtt 27-től Krisztus után 14-ig uralkodott.)

Mikor Tiberius császár (14-37) a zsidókat Rómából kiűzte, ezek Antiochiába és Alexandriába „emigráltak”, és ott folytatták előbbi foglalkozásukat.

38-ban Herodes Agrippa fényes kísérettel Szíriába ment Alexandrián keresztül: ennek a fegyveres kíséretnek láttára kirobbant a népharag a zsidók ellen, a zsidó városrészt kifosztották, és több zsidót megöltek. Ezt a tulajdonképpen kisméretű „mészárlást” a zsidó írók szörnyű nagynak festik. Tudnunk kell azonban, hogy Caligula, aki ebben az ügyben bíráskodott, alaposan leszidta a zsidókat, amiért ezt a kis zavargást annyira felfújták. Három évre rá azonban Caligulát megölték, s az utóda Claudius filoszemita volt. Izidorus történetíró azt mondja róla, hogy Salome nevű zsidó nő volt az anyja.

Alexandria tudományos életében is csakhamar érvényesült a zsidó befolyás. A görög filozófia ugyanis igen sok kérdésre nem tudott választ adni, hanem dilemmákat állított fel, az izraelita vallás pedig ezekre a kérdésekre pozitívumokkal válaszolt és így kiszorította a szkepticizmust és a platonizmust. A neoplatonisták utolsó hordozója Philon zsidó volt, akinek voltaképpen nem is volt filozófiai módszere, hanem csupán az izraelita világnézetet öltöztette neoplatonista kosztümbe.

A zsidóüldözés Alexandriában kezdődött, azután csakhamar Egyiptomban folytatódott és nemsokára átcsapott a Római Birodalom többi részeire. Az oka a zsidó uzsoráskodásai, vagyonszerzési módja és fennhéjázó, arrogáns viselkedése volt. Lassankint a császárok is megvonták tőle pártfogásukat, sőt, fölgerjedt haragjukban üldözni kezdték őket. Ez az üldözés azonban csak részleges volt, vagyis csak egy-egy tartományból kergették ki őket, de később megint elnézték, hogy visszaszivárogjanak. A zsidó leleményesség túltette magát az ilyen pillanatnyi kellemetlenségeken: egyszerűen a tartományok határvidékein telepedtek le, hogy üldözés esetén vagyonukkal a szomszéd tartományba átléphessenek. A Sulchan Arukh, a zsidók négy törvénykönyve félreérthetetlen utasítást ad arra, hogy miként kell a zsidónak hamis esküvel kibújni, ha egy fejedelem arra esketi meg, hogy az országból nem fog eltávozni és vagyonát nem viszi ki. Minthogy a zsidók már a Caligula vizsgálata alkalmával azt fogták rá az alexandriai helytartóra, Avilius Flaccusra, hogy támogatta a lázadást, most kieszközölték az ő száműzetését. Azonkívül több ellenségüket is eltették láb alól, mint ezt az alexandriai Martylorogium is tanúsítja. Majd az alexandriai népen akartak egy nagy gazdasági érvágást foganatosítani, Claudius azonban váratlanul beleavatkozott a dologba s megtiltotta a zsidók bevándorlását Alexandriába, mondván, „különben minden eszközt felhasználok ellenük, mint olyan ember ellen, akik az egész világon általános ragályt terjesztenek”.

44-ben tört ki Palesztina földjén a zsidó lázadás, amelynek leveretése után az elszökött úgynevezett „késes embereket” (zélóták, buzgólkodók) az alexandriai zsidók természetesen tárt karokkal fogadták. Nem késlekedtek azonban a görögök két vezetőjét, Izidorost és Lampont, a császár előtt bevádolni és kivégeztetésüket kimesterkedni.

66-ban tört ki a nagy zsidó lázadás Caesareában és Alexandriában egyszerre, amely körülmény kétségkívül előzetes szervezésre mutat. Titus az alexandriai zsidók leverését Tiberius Sándor fővezérre bízta, aki egyébként zsidó vala. Ez a nagy zsidó fölkelés folytatódott abban a háborúban, amelyet Josephus Flavius „zsidó háború”-nak nevez s amelyben Jeruzsálem Krisztus után 70-ben végleg elpusztult. Ebben a háborúban több mint egymillió zsidó veszett el s 900 000 került Titus fogságába. Ezek közül a „mutatósabbakat” diadalmenetben hurcolta magával, míg az alját Fronto barátja által rabszolgákul eladatta.

A város ostroma eléggé elhúzódott: Ijar (május) hó 11. napján dőltek le a város külső falai és elesett Bezetha előváros, két hónapra rá, Tamusz 17. napján a második fal és az Antónia-vár, a következő, Ab hónap 10-én gyulladt ki egy szerencsétlen kirohanásnál (Josephus Flavius szerint a római hadvezér akaratán kívül) a Templom és a következő (Elul) hónap 8-án omlott le a harmadik fal és vele együtt a felsőváros.

Értékes, világhírű templomi fölszerelés került a rómaiak kezébe: ezek között volt a hétágú gyertyatartó, az aranyasztal (amelynek mása bevésve látható Rómában a Titus diadalívén). Ezeket a kincseket ujjongva fogadta a római nép a diadalmenetben. Mikor azután 455-ben a vandálok Genserich vezetése alatt Rómát feldúlták, ezek a kincsek a germánok birtokába jutottak (egyébként a vandálok is keleti germán nép voltak), majd pedig amikor 80 évvel később I. Justinián bizánci császár az afrikai Vandál Birodalmat megdöntötte, Bizáncba vitette a zsidó kincseket. A császárnak azonban valaki (nagyon valószínű, hogy egy zsidó) a fejét telebeszélte, hogy azok a kincsek szerencsétlenséget hoznak Bizáncra, tehát vissza kell őket Jeruzsálembe szállítani. Így vándoroltak a kincsek egy jeruzsálemi templomba s onnan természetesen nemsokára a zsidók kezébe. Csak némely nem zsidó történetíró említi föl azt, hogy más, sokkal értékesebb régiségeket, és pedig a Mózes törvénytábláit, Áron vesszejét, Salamon koronáját, Dávid királyi palástját és az „urim veturim” nevű főpapi palástdíszt a zsidók Jeruzsálem ostroma alatt egy föltalálhatatlan helyen elásták. Ez a hely Mórja hegyén volt, mégpedig ott, ahol a VII. században Abdulmelik kalifa a tévesen Omarnak tulajdonított mecsetet építette.

Ezek az elásott kincsek zsidó hagyomány szerint majd szükségesek lesznek a zsidó császár koronázásánál, s ezért persze csak néhány fő-zsidó ismerte rejtekhelyüket. Az amerikai szabadköművesek szervezete (tán mondanunk sem kell, hogy zsidók) 1909 tavaszán éjjel, egy e célból kiküldött titkos bizottsággal kiásatta ezeket, miután a török őröket busásan megvesztegette. Tudjuk, hogy Abdul Hamid szultánt 1909. április 27-én detronizálták, de azt kevesen tudják, hogy már április 1-én akcióba lépett a 45 törökországi páholy képviselete és megalapította Konstantinápolyban az „Ottoman Nagy Oriens” páholyt. Mehmed Djavid bej lett a mester, aki pénzügyminiszter lévén, az ásatásnál könnyen a kezére járhatott az amerikai páholytestvéreinek. Egész Európában csak egy francia és egy orosz újság mert megemlékezni erről az ásatásról. Djavid bej emiatt állását vesztette, később pedig Kemál pasa is elcsapta. A régiségeket tüstént Amerikába szállították, s most a sharlestoni páholy őrizetében pihennek.

Amint fentebb elmondtuk, a 44-ben kitört lázadás leverése után az úgynevezett zélóták Alexandriába menekültek és ott próbálkoztak a rámai uralom elleni fölkelés szervezésével. Az ott megtelepedett és megvagyonosodott zsidók azonban féltek egy ilyen felkelés következményeitől, és amikor nem sikerült a buzgó testvéreket visszatartani, üzleti érdekből befújták a dolgot Vespasianus császárnak (69-70). A császár nagy haragra gerjedt, megparancsolta az izgatók szigorú megbüntetését és Leontopolisban bezáratta a II. században épült zsidó templomot. A szomszédos felföld, Afrika északi partjai, valamint Kiraneika (és nem Csirenaika) a zsidó vezető férfiak előtt pompás felvonulási területnek látszott. Itt, a fővárosban Jonathan 2000 főnyi fölkelősereget szervezett, azonban Líbia helytartója, Catullus, szétvert őket, Jonathant Rómába szállította, ott aztán elítélték, megostorozták és elégették.

A zsidó háború befejezése után az antiochiai görögök a római szenátustól közben császárra kikiáltott Titushoz, Vespasianus fiához (79-81) követséget küldtek, hogy a borzalmasan szaporodó zsidókat telepítse ki Antiochiából, vagy legalább a polgárjogot vonja meg tőlük. Titus nem hallgatta meg őket. Sok zsidó vándorolt ki ekkortájt Parthiába és Babylonba is, ahol Rómától biztonságban érezhették magukat. Míg azonban Vespasianus „a forradalmak örökös taplóját” látta a zsidóságban, Marcus Ulpius Trajanus (98-117) nagy zsidóbarát volt. Az egyetlen Hermaiskos merte ellenük a szavát fölemelni: „Nagyon megszomorít bennünket” – mondá –, „hogy a te tanácsod (a szenátus) tele van a gonosz zsidókkal!” Meg is lakolt bátorságáért, elfogták őt és két barátját, Paulust és Antoniust, és zsidógyilkolás kísérlete címén a zsidók sürgetésére kivégezték. De Trajánnak sem kellett soká várni, hogy megismerje a zsidók hűségét. Amidőn ugyanis 197-ben a párthusok ellen hadat vezetett, makacsul ellenálltak neki a zsidók. Traján erre hadvezérét, a mauretániai Lusius Quietust, aki a babyloniai zsidók ellen vonult, utasította, hogy a zsidókat irtsa ki az országból. Meg kell említenünk, hogy amidőn Traján 115-ben a párthusok fővárosa, Ktesiphon ellen indult, a zsidók Nagardava és Nisibis várakra támaszkodva, Traján hátában nagy fölkelést támasztottak. Csatlakozott hozzájuk Adiabena is, amelynek uralkodója az előbbi században lett zsidóvá. A fölkelés sok tartományra terjedt ki, patakokban folyt a nem zsidók vére. Kyrenaikában megverték a görögöket és a rómaiakat, s ezek a helytartóval, Lupusszal 116-ban Alexandriába vonultak vissza, ahol a zsidóknak egyik fő fészke volt. Végre megérkezett a fősereg Marcius Turbo vezérlete alatt és szétvert a zsidókat. Ekkor égett le a híres alexandriai zsinagóga.

Borzalmas vérengzést vittek végbe azonban a zsidók Kyrenében, Kyrenaika fővárosában. A fölkelők élén egy Lucas (mások szerint Andreas) nevű zsidó állt. Dio Cassius római történetíró (150-230) mondja „Ab urbe condita” című könyve 68. része 32. fejezetében, hogy a zsidók az elfogott görögöket és rómaiakat sorra leölték. A hóhérok megették az áldozatok húsát, bekenték magukat a vérükkel és a lenyúzott bőrükbe burkolóztak. Egy zsidó történetíró, Dubonov szintén azt mondja, hogy ott 200 000 „pogányt” öltek meg, és a zsidó származású Renan Ernő francia professzor is ugyanígy beszél „Izrael népének története” című könyvében.

Még borzalmasabb mészárlást vittek véghez a zsidók Kyprosban 117-ben. Itt a zsidók vezére Artemon volt. Elfoglalták Salamist, a fővárost. Artemon már egy önálló zsidó államról ábrándozott. Leölette az egész nem zsidó lakosságot, számszerint 240 000 embert, akiket borzalmasan megkínoztak. Mindegyiket ki is rabolták. Traján császár ide is Marcius Turbo hadvezért küldte s ez a zsidók legnagyobb részét elpusztította, a többit pedig kiverte a szigetről. Traján halálbüntetés terhe alatt megtiltotta, hogy oda valaha egy zsidó betegye a lábát. Egy hajótörött zsidót, aki ott a partra úszott, Traján törvénye alapján kivégeztek.

Ugyanezen időtájban verte meg a zsidókat Lusius Quietus Mezopotámiában, amiért azután Traján kinevezte őt Palesztina helytartójául.

Két zsidó testvér: Lullianos és Pappos újabb fölkelést tervezett Judeában, de elfogták őket Laodiceában: mielőtt azonban Traján kivégeztette volna őket, meghalt. Quietust kimondhatatlanul gyűlölték a zsidók és Traján utódával ki is végeztették, Traján halálának emlékére Adar hó 12. napján évente örömünnepet ültek.

A zsidók történetében korszakalkotó esemény volt a Bar-Kochba fölkelése. A „Jó” Traján császár utóda, Hadrián (117-138) a zsidók kedvébe akart járni, Jeruzsálemet is föl akarta építeni, de a régi templom helyén Jupiternek akart templomot emelni. Állítólag ez a terv robbantotta ki a fölkelést, amely még nem tapasztalt borzalmakkal 132-től 135-ig tartott. A fölkelést Akiba ben Joseph rabbi szervezte. (Élt 50-től 135-ig: a tudatlanok neki tulajdonítják azt a mondást: „Semmi sem új a nap alatt”, holott már a Prédikátor könyve 1. fejezetében olvashatják.) Beutazta e célból Palesztinát, Kisázsiát, Babyloniát. Akibának, mint tudósnak páratlan tekintélye volt, a Talmud több Misurája, Gemarája is tőle származik; híres Eliézer-ben Hirkanosnak, valamint II. Gaméliélnek, a jamniai Szanhedrin fejének tanítványa volt s állítólag 12 000-re rúgott a tanítványainak száma. Az lett neki azután a tragikuma, hogy Simont, fölvett nevén Bar Kokhbát (a csillagok fiát) Messiásnak tartotta s ezzel a hiedelemmel fantáziálta a zsidók tömegeit. (Ez a furcsa „Messiás” egyébként azzal kérkedett, hogy ő egy parázna személynek a fia.)

A fölkelést a római helytartó, Tineus Rufus, akit a Talmud is megemlít, nem tudta elnyomni, mert a római légiók nem voltak hozzászokva a hegyvidéi gerillákhoz. A fölkelők kezdetben fényesen győznek: Judeában, Galileában, Samariában 50 várat, 985 várost és falut foglaltak el. (Közben Bar Kochba apró csodákkal is „bizonyította”, hogy ő a Messiás) Állítólag be is vonult Jeruzsálembe, sőt, ki is kiáltották zsidó királynak, aminek emlékére pénzt is vertek. Érdekes, hogy az ő katonai sapkájukon pontosan ugyanazt a vörös ötágú csillagot viselték, ami Trockij (Eredetileg Lejba Bronstein) katonáit „ékesítette”. Akiba és Bar Kochba katonái minden helyiségben vérfürdőt rendeztek s mindent kiraboltak.

Mikor azután sem Rufus, sem a Szíriából segítségül hívott Marcellus helytartó nem bírt a vérszomjas hordákkal, Hadrián császár Julius Severust, Britannia legyőzőjét küldte ellenük. Három és fél évet vett igénybe a fölkelés teljes leverése. Bar Kochba végre a Sepphoris melletti Bether várba, majd Tur Malka (Királyhegy) nevű városba vonult vissza. (Itt ütötte le öklével Bar Kochba Eliézer rabbit.) A Talmud fantasztikus számokat közöl az ott lemészárolt zsidók tömegéről. A vár elfoglalása Jeruzsálem eleste után pont 65 évre, 135-ben, Elul hónap 8. napján következett be. Bar Kochba maga is elesett. Összesen 580 000 zsidó pusztult el ebben a fölkelésben. A római seregnek is nagy veszteségei voltak. Az örök város fényesen ünnepelte meg a győzelmet és a szenátus Hadriánt az „imperátor” címmel tisztelte meg. Judea elnéptelenedett, mivel sok zsidót adtak el rabszolgául. Hebron piacán oly sok zsidó került eladásra, hogy még annyi pénzt sem adtak egy zsidóért, amennyit egy lóért adtak. Hadrián kisöpörte a zsidókat Jeruzsálemből és idegeneket telepített helyükbe, és a „Colonia Aelia Capitolina” nevet nyerte. Halálbüntetés terhe alatt tilos volt a zsidóknak oda belépniök. Akiba rabbi sértetlen maradt egyelőre, de később a római törvények áthágásáért kivégezték. A zsidó kultúrát egyébként az egész Birodalomban eltiltották, a körülmetélést, a szombat megtartását szigorúan üldözték, miként ezt a Talmud is megemlíti. Mindennek ellenére Lyddában (Lud) mégis megtartották a rabbik titkos nagygyűlésüket, és azon arról vitatkoztak, hogy ezután meg kell-e halni a zsidónak az ő hitéért, vagy látszatra fölveheti a rómaiak vallását. (Bezzeg azelőtt ők üldözték a „pogányokat!”) A keresztények pedig ugyanekkor beadványt juttattak Hadrián elé, amelyben kifejtették, hogy a keresztény vallásnak semmi köze a zsidósághoz. A lyddai gyűlés után azonban minden zsidó a saját véleményét követte. A zsidók közül állítólag csak tíz (?) rabbi vállalta a vértanúságot.

A zsidó szétszóródása tehát teljessé vált. A vezető szerepet egy ideig Babylonia zsidósága tartotta kezében, ott székelt az exilarcha, ott ülésezett a szanhedrin s ott magyarázták a mózesi törvényeket, amely magyarázatok összefoglalásából született meg a Babyloniai Talmud.

Nem volt már földrajzilag megjelölhető zsidó ország, de mégis volt zsidó impérium. Nem volt királyuk, de mégis volt az egyetemes szervezetük. Nem járhattak a Templomba, de a rabbik ugyanúgy kormányozták őket, mindenütt, mint a bírák vagy Sámuel a theokrácia korszakában.

Miből éltek már az első századokban a zsidók? Földművelést nem folytattak, mert hisz ezt a Talmud is leszólja, nehéz munkát nem vállaltak, hanem mindenhol csak kereskedtek. Sokszor rabszolgákat, háremhölgyeket adtak el, sok helyen bérlettel, pénzváltással, adószedéssel, zálog- és banküzlettel foglalkoztak, no és hát persze kölcsönöket adtak, ahogy lehetett, legtöbbször 100-200 százalékra. Nagy szerencséjük volt, hogy a legtöbb országban hiányzottak a pénzügyi kapacitások, az államháztartás folyton kölcsönökkel operált és vagy uzsorakamatra vettek kölcsönt a zsidóktól, vagy pedig bérbe adták nekik az adószedést.

A történelem azt bizonyítja, hogy a zsidóság mindazokat az országokat, amelyek befogadták, csak vagyonszerzési terrénumnak tekintette, de hazájának soha: ha a körülmények úgy kívánták, könnyek nélkül vált meg tőle, ha ellenség hódította meg az országot, akkor annak a pártjára állt, sőt már előzőleg is segítségére volt, ha annak győzelmét szimatolta.

Már a kereszténység előtt is Egyiptomban, Szíriában és Galileában mindenütt zsidók az adószedők. (Újvári Péter: Zsidó Lexikon, 201-202. old.) A zsidók már az ókorban oly horribilis vagyonra tettek szert a pénzkereskedelemből, hogy pl. Pompejus alatt körülbelül 40 000 pengőt fizettek az adók, vámok stb. bérletéért.

A zsidó uzsorások oly rettentő magas kamatlábbal dolgoztak, hogy a megszorult emberektől könnyűszerrel elszedték mindazt, aminek még a megkívánását is tiltja a tizedik parancsolat.

Werner Sombart írja („Die Juden und das Wirschaftsleben”): „Amióta a zsidó gazdasági történelmet ismerjük és azt évszázadokon át követhetjük, látjuk, hogy a zsidó nép gazdasági életében a pénzkölcsönzés mindig nagy, csodálatosan nagy teret foglalt el. Ez kíséri a zsidó népközösséget fejlődésének minden fázisában, úgy nemzeti önállósága idején, mint a szétszóratásban. Írva van (5 Mózes 15): ’Az Úr, a te Istened meg fog áldani téged, amint megígérte. Sok népnek fogsz kölcsönt adni és senkitől sem fogsz kölcsönt kérni.’ Ugyancsak írva van (Neh 5): ‘Uzsorát vesztek testvéretektől? Adjátok vissza még ma mezeit, szőleit, olajkertjeit, házait és a kamatot, amit tőle pénzben, búzában, olajban vettetek.’ Azonban Nehemiásnak és másoknak tilalma ellenére is fennmaradt a belföldi hitelforgalom. Bizonyítják ezt a Talmud-traktátusok. A három „Kapu”-ban: Baba kamma, mezia bathra, semmi sem játszik olyan nagy szerepet, mint a pénzkölcsönzés. A rabbik is foglalkoztak ezzel, valóságos uzsora-monopóliumuk volt, igen sokat vitatkoztak a pénzről és a pénzkölcsönzés problémáiról. A Talmud e traktátusai után az a benyomásunk, hogy abban a világban igen sok pénzt kölcsönöztek.”

Hogy a vámszedésnél és adószedésnél milyen „kulcs” szerint dolgoztak, arról külön könyvet kellene írni. Hogy azután mekkora szeretetet vívtak ki maguknak ebbeli tevékenységük révén, arról igazán fölösleges beszélni.

Az intelligens, értelmes zsidóság mindig úgy helyezte el a tőkéjét, hogy üldözés esetén rögtön mobilizálhassa. Sohsem voltak híján olyan „keresztényeknek”, akik, persze illő provízió fejében, kényesebb üzleteiket lebonyolították, sőt a zsidó vagyon elrejtését, megőrzését is elvállalták.

A pénz, illetőleg a vagyon bírásának tudata, nem különben a „kiválasztottság” gondolata, a zsidó előtt megvetendővé tette az őt befogadó államalkotó őslakosságot, amelyet egyszerűen a megélhetés forrását képező tárgynak tekintett, a melynek életnedvét, gerincvelejét iparkodott minél nagyobb százalékban kiszívni. Az őt befogadó házigazda vendégszeretetét csak addig viszonozta látszólagos hálával, amíg be nem fészkelte magát, azután ridegen elzárkózott, külön egységbe tömörült s óvakodva került minden beolvadást.

Minthogy minden államban szükséges volt már az ókorban is, hogy a tőkeképződés mikéntjével közgazdasági alapon is foglalkozzanak s minthogy hozadék nélkül alig lehet a tőkeképződést megvalósítani, szükségképpen tűrni kellett minden államban, hogy a kapitalizmus kisebb-nagyobb kamatlábbal dolgozzék. Minthogy azonban az államok legfőbb gondja a hadviselés volt és az ország megvédése foglalta le az államférfiak egész idejét, a kereskedést pedig elég balgán, megvetendő foglalkozásnak tekintették, a kamatok nagyságát semmiféle szerv nem ellenőrizte, és ki sem törődött azzal, ha egy honfitársa az adósok börtönébe pusztult el, míg az uzsorás rövid idő alatt vagyont szerzett. Az uzsorásokra pedig mindenütt szükség volt, ezért természetesnek találták, ha minden népesebb helységben egymásután telepedtek le. Sőt maga az állam is istápolta őket.

Sombart írja: „Már a görögök és a római császárok korában találkozunk olyan gazdag zsidókkal, akik a királyok bankárai voltak, valamint szegényebb zsidókkal, akik az alsóbbrendűeknek kölcsönöznek pénzt. Már a római világban folyik a beszéd a zsidó pénzüzérkedésről. (372. old.)

Cicero a Flaccusért tartott beszédében panaszkodik amiatt a rendkívül sok arany miatt, ami Itáliából és a provinciákból évente Jeruzsálembe ömlik. A zsidó templom is ad kamatra kölcsönt. A papok is foglalkoznak ezzel, és noha gazdag dotációt élveznek, mégsem tiltják el őket a pénzüzletektől.

Kecskeméti Ármin írja a már idézett könyvében: „A római tartományok zsidóságának fejei, az úgynevezett „kis pátirárkák” 429-től pénzügynökei a császárnak. A Római Birodalomban az adóbérlők és behajtók is zsidók. A gazdag zsidók uzsorát szedtek a kölcsönpénzből és ha a rómaiak rendkívüli adókat vetettek ki, azt áthárították a szegényre.” (A zsidók egyetemes története, 172-177. old.)

IV. Zsidó írók a zsidók ősfoglalkozásáról

Sombart írja (37. old.): „Azt, hogy a zsidók a pénzkölcsönzésben valósággal művészi tökéletességig fejlődtek és hogy a magas fejlettségű kölcsöntechnikának évszázadokon át megalapítói voltak, a legvilágosabban azok a Talmud-traktátusok bizonyítják, amelyek a polgári ügyekről tárgyalnak.”

Ugyancsak Sombart mondja (379. old.): „Minden időben és minden kultúrában közmondásos volt a zsidó gazdagság. Különösen nagy a száma a gazdag, sőt nagyon gazdag embereknek a talmudisták között.

Kecskeméti mondja fent idézett könyvében (I. köt. 341. old): „A hadizsákmánytól is nő a zsidó vagyon a középkorban. Náluk értékesítik a zsákmányolt holmikat.”

Kecskeméti (I. köt. 238. old.) arról is tudósít, hogy már a VI. században ostorozta az antiszemita irodalom a zsidó arany származását. Ugyanő írja (I. köt. 258. old.), hogy Chilperich már 555-ben megvonta tőlük a pénzverés jogát, mert sok visszaélést követtek el. Azt mondja továbbá (I. köt. 252. old.), hogy a zsidók – 960 és 1028 között – gondoskodtak a háborúskodó pártok pénzszükségleteiről, s hogy a győzők gyorsan pénzzé tették zsákmányukat a zsidóknál, akik sokat kerestek rajta.

XI. Alfonz spanyol király pénzbeszedője zsidó volt. Arragóniában 30 éven át a zsidók kezelték az adót. Katalóniában szintén zsidó volt az adószedő.

Kecskeméti (329. old.) azzal okolja a zsidóknak a pénzüzletek iránti szimpátiáját, hogy nem tudták, hogy a király mikor és mennyi adót vet majd ki reájuk. Néhány sorral alább azonban bevallja, hogy például a cseh zsidók már a XI. század végén közismert gazdag emberek voltak. A 254. lapon a 814-ben megjelent „Capitulare de Judaeis” és a „Liber manualis” könyvek alapján bizonyítja, hogy a zsidók már akkoriban nyíltan folytatták pénzüzleteiket. Majd a 327. lapon beismeri, hogy az Egyház kamattilalma szinte zsidó monopóliummá tette a hitelüzletet és a tőkegyűjtés által hatalommá lett a zsidó.

A 243. lapon szintén beismeri, hogy a zsidók tőkéjük révén a pénzüzletet választják kedvenc élethivatásuknak, ami az Egyház uzsoratilalma folytán szinte monopóliumként hullott az ölükbe. A 330. lapon idézi a XII. századból való „Jámborok Könyvét”, amelyben egy olyan zsidóról tétetik említés, akinek annyi pénze volt, hogy nem tudta kikölcsönözni. A zsidók pénzüzlete nagymértékű volt és tetemes hasznot hajtó. Kipécézték őket ezért gúnyképekkel és gúnyszöveggel. Már a XII. században a zsidó a pénzüzért jelenti.”

Ugyancsak ő panaszolja (I. köt. 289. old.), hogy IV. Jenő pápa 1146-ban bullát adott ki, amelyben megígérte a keresztes hadjárat résztvevőinek, hogy a zsidóktól kölcsönvett tőke után semmi kamatot sem kell fizetniük. Ez a pápai ígéret tette annyira népszerűvé a második keresztes hadjáratot.

Graetz „Volkstümliche Geschichte der Juden” című könyvében (III. köt. 472. old.) azt írja, hogy a zsidók jogérzéke és tisztességérzete abban az időben (1700-1760) általánosságban elgyöngült. Pénzt keresni, pénzt szerezni oly követelő szükségesség volt, hogy közömbös volt előttük a szerzés módja, valamint az is, hogy a pénzszerzés tisztességes úton történik-e. A mammon imádata lett úrrá rajtuk. Nemcsak az arany szeretete volt az oka ennek az imádatnak, hanem magát a kincset tisztelték, akármilyen forrásból származott is.

Arnold Zweig német „emigráns” író „Bilanz der deutschen Judenheit” című könyve 155. lapján így mentegeti a zsidó uzsorát: „Minthogy a középkorban kényszerítve voltak a zsidók, hogy kizárólag pénzzel, drágakövekkel, ócska árukkal, továbbá fejedelmek, városok adósleveleivel kereskedjenek, a kisebb-nagyobb összegek hitelezésénél kénytelenek voltak a kockázatot és nyereséget mérlegelni és a veszteség ellen a lehetőség szerint magas kamatokkal biztosítani magukat.”

A Zsidó Lexikon (690. old..) szintén mentegeti a zsidó uzsorát. „A középkor legsötétebb napjaiban” – úgymond – „az elnyomottság kényszere folytán tért rá a zsidóság a pénzüzletre, mely a maga bizonytalanságában is végső menedéke volt a megélhetésnek.” A 929. lapon már így beszél: „A francia-, angol-, német- és magyarországi zsidóknak azonban legfőbb foglalkozási ág volt az egyes iparágak mellett a pénzváltás, amelyet megengedett a világi és egyházi uralom számukra, s a melyért sok helyen betelepítették a zsidókat, akik számos világi és egyházi fejedelmek pénzkölcsönzői, bankárai lettek. A mai megállapítás szerint a nagyon soknak látszó, esetleges 70 százalék nem hozhatott különösebb hasznot a középkor jogtalan zsidójának.” A 694. lapon azonban erről a „jelentéktelen” haszonról ilyen példával kedveskedik: Korláthkewy Péter komáromi főispán említi, hogy jobbágyai 1522-ben elszöktek Morvába és Ausztriába a zsidó hitelezők elől. Az egyik jobbágy egy nagyszombati zsidótól fölvett egy forintért húsz forintot és egy tehenet fizetett!

V. A zsidók a szétszóratásban

Spanyolország

A római császároktól elűzött, szétszórt zsidók zöme a mai Spanyolország felé vette útját. Ide húzódtak az Észak-Afrikából kikergetett zsidók is és itt csakhamar a gazdasági élet vezetői lettek, mivel pénzüzleteik révén rövid idő alatt nagy vagyonra tettek szert.

Sombart írja: „Spanyolországban, ahol a zsidók a legszabadabban működhettek, a nép igen hamar eladósodott. Sokkal korábban, mielőtt a többi államban a zsidókérdés, illetőleg az uzsorakérdés felvetődött volna, Kasztíliában már foglalkoznia kellett a törvényhozásnak a zsidóadósság problémájával, és pedig olyképpen, hogy abból arra kell következtetnünk, hogy ennek a problémának már akkor is nagy jelentősége volt. Azt mondhatjuk tehát, hogy amióta csak tudomásunk van a zsidók gazdasági életéről, látjuk, hogy a pénzkölcsönzés náluk mindig kiváló szerepet játszott.”

A spanyol zsidók pénzügyi tevékenykedéséről Valeriu Marcu zsidó történetíró 1934-ben megjelent „Die Vertreibung der Juden aus Spanien” című könyvében ezeket írja: „A Talmudban a szétszóratás minden gazdasági fázisnak lenyomatát megtalálhatjuk. A Talmudból a nemes fémek pontos ismertét és meg lehet tanulni. Benne van a hitelnemek, a kölcsönszerződések pontos ismerete is és nagy számítási dispozíciók lehetőségének pontos ismerettét adja. Minden „igaz” zsidó, akár gazdag, akár szegény, reális gazdasági ismeretekkel bírt, mert köteles volt a Talmudot olvasni, tanulni: minél jámborabb volt tehát, annál jobb számadó, annál jobb közgazda volt. Ezért a portugál és a spanyol királyok a főrabbikat nevezték ki pénzügyminiszterekké. Portugáliában mindig a főrabbi a volt a pénzügyminiszter.”

Spanyolországban a zsidók zavartalanul folytatták üzleteiket egészen 613-ig, amikor a nyugati gótok fölvették a keresztséget és elkezdték a zsidókat a vezető pozíciókból kiszorítani. Mikor azonban a mórok 711-ben elfoglalták az országot, a zsidóknak egyelőre ismét földerült. Csakhamar virágzó rabszolga-kereskedést folytattak, és újból kibővítették a pénzkereskedelmet, a pénzkölcsönzést, a már megszokott 200 százalékos alapon. Ez gyöngyélet évszázadokon át tartott. A zsidók ez alatt az értelmiségi pályákat mind ellepték, így például az orvosok majdnem mind zsidók voltak. Azon kívül iparkodtak a nem zsidókkal minél sűrűbben összeházasodni, hogy így mindenütt nagy befolyásuk legyen.

A XIII. század elején azonban minden eddiginél nagyobb veszedelem zúdult a zsidóságra. Amint ugyanis a történelemből tudjuk, a mórok a tudományok és művészetek terjesztői is voltak. Egyetemeket létesítettek s ezeken később tanszéket állítottak a héber és arámi nyelveknek is, amelyek más országban addig ismeretlenek voltak. A zsidók vesztére sok keresztény szerzetes és tudós hallgatta ezeket a nyelveket és ezek nemcsak az Ószövetséget, hanem a Talmudot is elkezdték olvasni. Így kerültek nyilvánosságra a Talmud förtelmességei, Krisztus-gyalázó passzusai s a keresztények megrontására, elpusztítására irányuló tanításai. Elsőnek a tudós Donin Miklós domonkosrendi pap jelentette föl IX. Gergely pápánál a Talmudot és a pápa el is rendelte valamennyi példány elégetését. A rendelet szétküldetett az egész világra, s a franciák például 1240-ben 24 szekérre való Talmudot égettek el. A Talmudnak napfényre került alattomos utasításai felnyitották a keresztények szemét és most már tisztán látták, hogy milyen törvények alapján szipolyozzák ki őket.

Csak néhány olyan intézkedést sorolunk fel itten, amelyek a zsidó túlkapások megszüntetését célozták. A kamatlábat 33 1/3 %-ra „mérsékelték”. Zsidó nem lehetett adószedő, kincstárnok, bíró vagy tanú. A zsidónak feltűnő ismertetőjelet (sárga folt) kellett viselnie és egy keresztény nő lakására csak egy felnőtt keresztény kíséretében volt szabad belépnie.

A spanyol Los Palacios írja: „A zsidók gonoszok és túlzottan törekszenek, de a kézi munkát megvetik: azt hiszik, hogy egyiptomi mohóság szállta meg őket, a kereskedés által meggazdagodásra fogságban vannak, s hogy ezért meg van engedve nekik, hogy lopással és csalással fosszanak ki bennünket.”

A már idézett Valeriu Marcu könyvének 72. és 73. lapján ezeket mondja: „Az adók az egész országban emelkednek — és miért ne? Kínozzák a népet, és az csak könnyeihez menekülhet. A szegény népet úgy kiégetik, akárcsak a szenet.”

Dr. Fejér Lajos „A zsidóság” című könyvében egy kasztíliai pamfletből ezt az anekdotát idézi: „Fenség” — szólt egy nemes a királyhoz —, „neked bizonyára zsidó szolgáid vannak, akik egész vagyonodat kezelik, a zsidók pedig az adókat egyre magasabbra emelik.” A király így felelt: „Igen, én nagyon meg vagyok velük elégedve és továbbra is kegyeimben tartom őket: éppen ebben az évben is — hála a zsidóknak — magasabbra emelkedett a jövedelmem.” A király elhallgatott és földig hajolva lépnek elébe a zsidók: Don Ábrahám és Don Sámuel…

Ennek a dicsőségnek csakhamar vége szakadt, amikor a zsidókat a XIV. század közepén az elé a választás elé állították, hogy vagy fölveszik a keresztséget, vagy kitakarodnak az országból. Sok ezren a vándorbotot választották, abban a reményben, hogy ez az „üldözés” úgysem tart sokáig, míg a nagy többség ott maradt és színleg keresztény lett. Ezeket nevezték el azután marannusoknak, vagyis kényszer-keresztényeknek: az ő titkos zsidó szertartásaikon született meg a „Kol nidre” (Minden fogadalmunk), amely tulajdonképpen egy nyilatkozat, amelyben a zsidók az engesztelő- vagy hosszúnapon előre semmisnek, érvénytelennek, hatálytalannak stb. jelentenek ki minden fogadást, esküt, kötelezést stb., amit a jövő évi hosszúnapig fognak tenni. A keresztények csakhamar fölfedezték ezt a csalást és 1478-ban a zsidók már mint hazaárulók kerültek az inkvizítorok elé. Némely történetíró adatai szerint 100 000 zsidó jutott hóhérkézre. Torquemada főinkvizítor 1492-ig 200 000, némelyek szerint 300 000 zsidót küldött számkivetésbe. Ezek részint az Atlanti-óceán, részint a Földközi-tenger mellékére vándoroltak.

Spanyolország akkoriban tehát teljesen megtisztult a zsidóktól. Az ezután beállott gazdasági hanyatlást a zsidó történetírók úgy tüntetik fel, mintha az a zsidók kiűzetésének következménye lett volna. Így pl. az Új Lexikon VI. kötete 3437. lapján azt mondja egy meg nem nevezett történész, hogy a „földművelés lezüllött, a zsidók és mórok kiűzését megsínylette az ipar”. Ennek a hanyatlásnak azonban egészen más okai voltak, Amerika felfedezése után ugyanis olyan óriási mennyiségű aranyat szállítottak az országba, hogy erősen lenyomta a kamatlábat, a hirtelen kitört vándorlási láz pedig erősen megcsökkentette a lakosságot, azután a hosszú, szerencsétlen háborúk is nagyban hozzájárultak a gazdasági hanyatláshoz.

A Spanyolországból kiűzött zsidók egy része Amerikába vándorolt. Ott azonban korántsem erdőirtással vagy útépítéssel foglalkoztak, hanem kereskedtek, uzsoráskodtak: mindenütt hűséges kíséretül szegődtek az erdőirtó, útépítő keresztények csapataihoz, és szállították nekik az élelmiszert, ruhaneműt, később az épületanyagot, gazdasági berendezéseket és főképpen a pénzkölcsönöket. Így természetesen meggazdagodtak és meg is sokasodtak. Csak magában New Yorkban jelenleg is több zsidó él, mint amennyi az egész Palesztina területén találtatott. A hírlapirodalom teljesen az ő kezükben van. Sajnos, a kivándorolt magyarok egyesületeiben is ők diktálnak és már nem egyszer kellett az amerikai magyar lapokban nemzetgyalázó cikkeket olvasnunk, ha itthon a zsidók tyúkszemére léptek. Vannak azonban Amerikában is olyan előkelő szállodák, ahová néger és zsidó nem teheti be a lábát.

Köztudomású tény, hogy a bolsevizmus létrehozói, megszervezői zsidók voltak, amit alább, az Oroszországról szóló fejezetben ismertetni fogjuk. A bolsevizmus céljában, cselekményében, valamint intézményeinek, végrehajtó szerveinek számában még egy százaléknyi keresztény elemet sem lehet fölfedezni. A bolsevizmus abban az értelemben is veszélyes az egész emberiségre, hogy soha nem elégszik meg egy nép, vagy ország megmételyezésével, hanem folyton terjeszkedni törekszik, minthogy önfenntartása azt követeli, hogy mindig újabb országok évszázadokon át gyűjtött vagyonát és kincseit rabolja ki. Ezért üzletszerűen űzi a forradalmak szítását és a kiütött lázadások kiterjesztését. Így járt el Spanyolországban is, amikor 1931-ben, XIII. Alfonz eltávozása után a föltüzelt nép kikiáltotta a köztársaságot és a gyenge Zamora vette kezébe a kormányt. Akkor mindjárt megkezdték a bolseviki ügynökök az ő szokott aknamunkájukat és hat éven át tartó romboló munkájukkal bemutatták, hogy mi az ő törekvéseik lényege. Az egyházi és földesúri javakat elrabolták, a templomokat felgyújtották, lerombolták. A Spanyolországba küldött 15 000 szovjetügynök a történelemben páratlanul álló rémségeket vitt véghez. Tudjuk, hogy ezeknek az ügynököknek tervei szerint aknázták alá az egész spanyol fővárost, valamint több vasútvonalat is. Szintúgy azt is megírták a lapok, hogy mennyi sok kastélyt és kolostort alakítottak át börtönnek. A kínvallatásoknak rengeteg áldozata volt, akiket több mint ötven temetőben hantoltak el ismeretlenül. Voltak a vértanuk között több mint 1500-an, akiket elevenen égettek el, még többen, akiket villamosszékben kínoztak meg, akiket megfagyasztottak, ostorcsapásokkal öltek meg, villanyfénnyel őrjítettek meg és a kínzó technika minden találmányát alkalmazták foglyaik gyötrésére. Olvastunk egy papról, akinek egy bestiális nő a torkát harapta el, valamint elevenen elégetett püspökökről, a megkínzott papok és apácák, nemesek és polgárok ezreiről s a meggyalázott nők döbbenetes számáról. Mindezeknek pedig nem volt egyéb vétkük, csak az az egy, hogy keresztények voltak. A kínzóik vezetői pedig nem voltak keresztények.

Franciaország

Amint már fentebb említettük, a Spanyolországból kiűzött zsidók egy része az Atlanti-óceán mellékére, tehát a mai Franciaország területére menekült. Nem ezek voltak azonban a „honfoglalók”, mert ahogy Sombart is megemlíti a már idézett könyvében, ott már a norvég királyok alatt (448-751) „üzletvezetők és pénzkezelők” voltak a zsidók, vagyis magyarra fordítva, pénzüzérek. Hogy azután ez a gazdasági tevékenység mekkora méreteket öltött, mutatja az, hogy a párizsi zsinaton már 829-ben panasz tárgyává tették a nyugat-franciaországi zsidó gabonauzsorát.

I. (Jámbor) Lajos frank király, Nagy Károly fia (814-840), szolgálatába fogadta a zsidókat, udvarszállítókul, adószedőkül alkalmazta, ami a lakosság körében nagy elkeseredést keltett.

A 850-ben tartott Párizsi Zsinat már tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat adószedőkül alkalmazzák.

Kecskeméti a már fentebb idézett könyvében (II. köt. 33. old.) elmondja, hogy II. Fülöp Ágost király a Bloisban történt gyilkosság miatt börtönbe vetteti országa valamennyi zsidaját, de 15 000 ezüst márka lefizetése ellenében szabadon bocsátja őket. Ingatlanaikat elkobozza, követeléseik ötödrészét lefoglalja magának, a többit törölteti. Kikergeti őket az országból, de 1198-ban ismét beengedi. A zsidók újból horribilis kamatokat szednek. Egy lovag minden birtokát kénytelen volt elzálogosítani 24 Ft kölcsönért! Később a király és a grófok között olyan megállapodás jött létre, hogy az egyiküktől a másikhoz szökött zsidókat előbbi lakhelyükre visszatoloncolják, ingatlanaikat pedig elkobozzák.

Az őrületes uzsora azonban nem szűnt meg. A kamat egyes vidékeken 120-200 százalék között váltakozott, de sehol sem volt 20 százaléknál kevesebb. X. Lajos francia királyról olvassuk, hogy a kamatot 80 százalékra szorította le. Kapisztrán Szent Jánosról is megemlíti a Breviárium, hogy sokat küzdött az uzsora ellen.

IV. (Szép) Lajos (1285-1341) a zsidókat pénzhamisítás és valutarontás miatt kiűzi, de X. Lajos ismét visszaengedi őket, azonban csak 12 évre, 22 500 font lefizetése ellenében, de később kölcsöneik kétharmadát konfiskálja.

V. (Hosszú) Fülöp 1320-ban bizonyos bűntények miatt 100 000 font adót vet ki rájuk, de a zsidók megfizetik.

II. (Jó) János király (1350-1464) Vesoul zsidót főadószedőnek nevezi ki: fia, V. Károly, magas kamatot enged meg a zsidóknak, de ők még ezt is áthágják, miért is 150 000 márkára bünteti őket. A nép egyre jobban elkeseredik Vesoluék uzsorája és zsarolásai miatt, végre 1380-ban megrohanja a zsidók házait, kirabolja őket, az adósleveleket megsemmisíti, néhány zsidót megöl, sok zsidó gyermeket erőszakkal megkeresztel, a többi zsidót pedig kiűzi az országból.

Josef Kastein történetíró (volt államügyész, később egyetemi tanár Jeruzsálemben) „Eine Geschichte der Juden” című könyvében (393. old.) azokról a zsidókról, akiket V. Károly a tömegesen előfordult uzsorák miatt kiűzött, de később visszafogadott, azt írja, hogy szerződésileg vállalták a megromlott pénzügyek helyreállítását s ennek fejében a király kereskedési és hitelüzleti jogot adott nekik és védelmet ígért a királyi és bírói hivatalokkal szemben. Azonban — mondja Kastein — olyan nagy szolgálatokat követelt tőlük az állam, hogy nem maradt más számukra, mint a meztelen uzsoraüzlet, mint eszköz, amellyel magukat fenntartsák. 1394-ben „a szent hit elleni vétség és a kiválóságokkal való visszaélés” miatt ismét kiűzték őket az országból. A kiuzsorázott nép elkeseredése az úgynevezett „kalapácsos” fölkelében tört ki és sok véres megtorlásban nyilvánult. VI. Károly király végre engedett a nép kívánságának és kiűzte a zsidókat. Ők azonban idővel ismét visszaszivárogtak. Erre mutat az a tény, hogy a francia királyok és főnemesek bankárjai, pénzkölcsönzői a későbbi korban is zsidók voltak, és a minden egyébbel törődő nemzet gazdasági életét ők irányították. Ez a hanyagság, ez a nemtörődömség idegenítette el uralkodóitól a türelmes népet, s annak elkeseredése a forradalomban robbant ki.

A már idézett Graetz írja (III. köt. 592. old.), hogy a zsidók Elzászban (1806-1818) pénzt kölcsönöztek az ottani lakosoknak, hogy kisbirtokokat vásároljanak és megműveljék. A birtoknak ezen módon való értéknövekedése egy hatodát azonban maguknak kötötték ki. A parasztok persze nem tudtak ennyi pénzt a földből kivonni, s a zsidók tervszerűen a perek egész garmadáját zúdították reájuk és így megkaparintották a parasztok földjeit.

A zsidók azonban nemcsak bankárok és hadseregszállítók voltak, hanem ha az üzlet úgy kívánta, háborúkat és forradalmakat is tudtak csinálni. A francia forradalomban, a berlini fölkelésben, a bécsi zavargásokban, valamint Spanyolországban és Portugáliában kitört lázadásokban mindenhol benne volt az ő kezük, hogy a mi Károlyi Mihályunk elvtársait ne is említsük.

Az 1870-71. évi porosz-francia háborúban úgy I. Vilmosnak, mint Napóleonnak, zsidó bankárja volt s ezek finanszírozták egymással szemben a háborút. A zsidó lányok ebben az időben előkelő házasságokat kötöttek és vagyonuk révén grófnék, bárónék lettek.

A glorie nemzete egyébként a nagy forradalom óta a zsidóság patrónusa lett. „Az „Alliance Israelite Universelle” az ő édes gyermekük. A zsidó franciaországi térfoglalása őrületes méreteket öltött. Tudjuk, hogy az erkölcsrontó irodalom gyártói zsidók voltak, az egyházüldözés, a szerzetek vagyonának elkobzása a zsidó szabadkőművesek munkája volt. Blum és zsidó társai vitték Franciaországot abba a megaláztatásba, amelyhez hasonlót még nem szenvedtek soha. Könyvünk terjedelme nem engedi meg, hogy a legújabb kor eseményeivel is foglalkozzunk, ezeket azonban, valamint a bekövetkezett tragédiáknak okait, illetőleg az egyes államférfiak cselekvéseinek rugóit minden olvasónk ismeri, mi pedig ebben a könyvben nem óhajtunk politikai vonatkozású dolgokról értekezni.

Anglia

Kecskeméti írja könyvének 270. lapján, hogy a Rouenből a normann Hódító Vilmos alatt bevándorolt zsidók alkották Angliában az első polgári kereskedő-osztályt (1066 körül). Ők lettek az első ottani kapitalisták, mert Vilmos az első hűbéri járandóságokat inkább készpénzben szerette megkapni, mint természetben, a zsidóknak pedig volt pénzük bőven. Később a keresztes háborúra készülő zarándokok zsidóknak zálogosították el vagy adták el birtokaikat, minthogy kizárólag ők voltak a pénzemberek. Angliában 1160 táján II. Eduárd rendelte el, hogy a zsidók a ruhájukon megkülönböztető jeleket viseljenek, állítólag azért, hogy mindenki tudomásul vegye, hogy annak a jelnek a viselője a király oltalma alatt áll. A zsidó uzsorások ugyanis olyan közgyűlöletnek örvendtek, hogy úton-útfélen gyalázták, ütlegelték őket. Fokozta a gyűlöletet az is, hogy a zsidók a követeléseik behajtására állandóan karhatalmat vettek igénybe, miért is a polgárság egyre erélyesebben követelte a zsidók kiutasítását. Graetz beszéli, hogy egy rabbit neveztek ki az adók behajtásához is és kiátkozási hatalommal ruházták fel (amitől szegény gójok akkoriban nagyon féltek).

Ugyanő mondja könyvének 296. lapján, hogy Földnélküli János angol király (1199-1216) egy bristoli zsidónak egyenkint húzatta ki fogait, míg csak be nem szolgáltatott neki 10 000 ezüst márkát. Egy Jakab nevű londoni talmudistát azonban Anglia főrabbijának nevezett ki és kedves barátjának szólította. Utóda, VIII. Henrik, egy José, majd egy Áron, azután Elijahu nevű talmudistát nevezett Anglia főrabbijának és a zsidó vagyon felügyelőjének.

Azonban Angliában is megsokallták a zsidók uzsoráskodását, és első ízben 1290-ben, majd később még több ízben kiűzték őket, de a múlt század óta minden politikai jogot teljes mértékben élveznek. Sőt a roppant konzervatív angolok olyan figyelmesek lettek a zsidók iránt, hogy amikor Rotschild Lionelt képviselővé választották, megengedték neki, hogy a parlamentben, 1856. június 26-án föltett kalappal tegye le az esküt, s annak formuláját ezzel a modulációval fejezze be: „Úgy segítsen engem Adonáj!”

Sombart könyvének 106. lapján megállapítja, hogy az bizonyos, miszerint a hivatásos tőzsdei spekulációt a londoni tőzsdére a zsidók vezették be. Ugyancsak (123. old.) adatokat sorol fel annak bizonyítására, hogy a részvényekkel való nagybani manipulációt is a zsidók találták fel. A 127. lapon pedig megállapítja, hogy a zsidók a részvényeket sokszor az alapítási tőkét meghaladó többletárral dobták piacra s ezen is tetemesen kerestek.

Ha már az angolokról beszélünk, meg kell említenünk lord Beaconsfieldet is, az egykori Disraelit, akit az angol világhatalom megalkotójának neveznek. (1881-ben halt meg.) Ez a félzsidó egy őszinteségi rohamában így nyilatkozott a zsidó fajról: „Nincsen faj, amely olyan konoksággal és szervezőképességgel lenne megáldva, mint a zsidó. Ezzel szerezték megmérhetetlen gazdagságukat és hitelüket. Rég belopták magukat az angol diplomáciába és majdnem hatalmukba kerítették, sőt, vagy 25 év múlva bizonyára részt fognak követelni az ország kormányzásában is. Ez olyan fajnak és olyan embereknek a szövetsége, akik magatartásukban különös szervezet által vezetettek. Ezzel a körülménnyel az államférfiaknak számot kell vetniök. Mit kell a faj alatt érteni? Nyelv és vallás nem képezi a fajt, hanem a vér képezi.”

Wolff Lucien, az angol-zsidó publicista, a Palle Malle Gazette egyik 1890-i számában felháborodással kommentálja azt az eseményt, hogy a választásokon a 18 zsidó jelölt közül többen konzervatív programmal léptek föl, mikor a zsidó csak liberális lehet. „A zsidónak első sorban zsidónak kell lennie. Nekünk, zsidóknak a mózesi törvényben a legrészletesebben van politikai hitvallásunk lefektetve.”

Jóllehet 1919-ben olyan „idegen törvényt” hoztak, amely szerint állami szolgálatba csak olyan állampolgárok léphetnek, akiknek már a nagyszüleik is angol állampolgárok voltak, a jelenlegi Angliában úgy a politikai, mint a pénzügyi téren köztudomásúlag elég sok a zsidó.

Németország

A zsidók aránylag Németországban élvezték legtovább a békét. Ezt az állami türelmet, bár tetemes adókkal kellet megfizetniök, de miként a történelem mutatja, kibírták. Uzsoráskodásaik miatt ugyan sok helyről űzték ki őket, de mindig újból összeszedték magukat. Később külön városrészekbe, az úgynevezett gettókba kényszerítették őket (XIII. század), és onnan csak a sárga folttal és igazolvánnyal távozhattak.

Kecskeméti a már idézett könyvében azt mondja, hogy már a XII. században sok volt a zsidó birtok, kivált Sziléziában. Az egész középkorban egyébként megismétlődő látványnak mondja, hogy a német zsidóknál pénzüzleteik következményeként egész falvak és hitbizományok voltak elzálogosítva, amelyekből gyakran végleges birtok lett. Ugyanő mondja könyve 341. lapján, hogy az állami pénzügyeket, az adó- és vámkezelést is a zsidókra bízták az egyes országokban. Sokfelé szerepelnek a zsidók, mint a vám- és egyéb illetékek beszedői. A „Jámborok Könyve” már a XIII. század első felében is említi a zsidó vámszedőket. Brunó olmützi püspök panaszt tesz X. Gergely pápánál (1271-1276), hogy Cseh-Morvaországban és Ausztriában sok a zsidó vám- és pénzügyek intézésében. Még a XIV. században is számos helyen vannak a vámok és tizedek a zsidók kezén, néha mint zálogok.

Ugyancsak Kecskeméti írja (332-335. old.), hogy a XIV. században tilos volt ugyan a zsidóknak kereskedést űzni, de a vásárokra elvihette a nála elzálogosított tárgyakat és ott szabadon eladhatta. Könyvének 14. lapján pedig azt mondja, hogy Augsburg, Bázel, Biberach, Constanz, Lindau, Mühlhausen, Nürnberg, Ulm városokra a XIV. században oly nyomasztólag nehezedett a zsidó teher, hogy Vencel király az adósságok és kamatok tetemes részét kénytelen volt törölni.

Az uzsoráskodások és hasonló pénzműveletek miatt sok helyről űzték ki a zsidókat, de ők az új helyen hamarosan felütötték sátrukat. Így például amikor Nürnbergből kiűzték őket, a környéken telepedtek le s ott folytatták előbbi üzletüket. Graetz beszéli a rosheimi Josef rabbiról, hogy I. Miksa császár (1527-1576) Németország főrabbijává és adóbehajtójává nevezte ki s jogot adott neki a késedelmes adófizetők kiátkozására. Ugyanő mondja (279. old.), hogy Oppenheimer Sámuel 1699-ben, Wertheimer Sámson pedig 1703-ban udvari főhadiszállítókká neveztettek ki: az ő kocsijaik jártak Ausztriába, Magyarországon, s ők adták a kölcsönöket a háború viseléséhez.

Graetz fölemlíti, (X. köt. 40. old.), hogy a bécsi udvar a harmincéves háború (1618-1648) finanszírozására több pénzes zsidónak különféle kiváltságot osztogatott: ilyeneket kapott Josef Pinzerle Görzben, Mosé és Jakob Marburger Gradiskában, Ventura Parente Triesztben, Elija Halfan orvos Bécsben, Samuel zum Drachen és Samuel zum Straussen majnai Frankfurtban, Jakob Bassewi (a későbbi von Treutenburg nemes) Prágában. Ugyanő mondja (II. köt. 160., 267. old.), hogy Velence minden nemesi házának megvolt a bizalmas zsidaja és hogy ugyanígy Európa minden földesura tartott házi zsidót.

Németországban is őrületes méreteket öltött a zsidó térfoglalása: az értelmiségi és gazdasági pályákon 4-5-ször annyi helyet foglaltak el, mint amennyi őket számarányuk alapján megilletett volna. Az irodalom és művészet teljesen az ő kezükben volt. II. Vilmos császár legbizalmasabb embere a zsidó Balin volt, akiben a világháború vége felé a defetista lapok egyik legnagyobb támogatójukat tisztelték.

Hogy milyen kegyetlen lehetett a zsidó uzsoráskodása, azt eléggé bizonyítja Bismarck Ottónak a porosz országgyűlésen 1874-ben elhangzott beszéde, amelyben ezeket mondotta: „Azt már hallottuk, hogy a zsidók saját ügyük támogatásánál milyen jószívűek. Most lássunk az ellenkezőre példát! Én valami mást mondok. Egy olyan példára hivatkozom, amelyben a zsidók és keresztények közötti viszony egész története bennfoglaltatik. Ismerek egy olyan vidéket, ahol a falusi lakosság nagy része zsidó, s ahol a parasztoknak földjükön kívül semmijük sincs, mert az ágytól a piszkavasig minden ingóságuk a zsidóé: zsidóé a marha az istállóban s a paraszt napibért fizet érte: zsidóé a rozs a földeken s a csűrben, zsidó adja el a kenyérhez a rozslisztet, valamint a vetéshez és a takarmányozáshoz szükséges rozsot mérőként. (Meg kell jegyeznünk, hogy akkoriban a zsidók még nem szerezhettek ingatlant, s ez a nevezetes beszéd abban a világban hangzott el, amelyben arról tárgyaltak, hogy a zsidók vállalhatnak-e hivatalt.) Én minden jogot megadnék nekik — folytatta Bismarck —, csak azt nem, hogy keresztény államban hatósági hivatalt viseljenek. A keresztény tannak megvalósítása az állam célja, nem tudom azonban elhinni, hogy a zsidók segítségével ehhez a célhoz közelebb jutnánk. Ha azt mondja valaki, hogy a zsidók megváltozhatnak, azt kell felelnem, hogy nekünk sem az elmúlt idők Makkabeusaival, sem a jövő zsidaival nincs dolgunk, hanem csak a jelenkor zsidaival, amilyenek ők mostanában. Hogy miért nem sikerült a zsidóságnak évszázadok lefolyása alatt a nép vonzalmát megnyerni, ezt most alapjában nem kutatom, de osztozom a tömeg érzelmeiben, anélkül, hogy szégyelleném magamat ebben a társaságban.”

Tudvalévő dolog, hogy a világháborúban is a zsidók kezdték a defetizmus terjesztését, ők züllesztették destruktív propagandájukkal a front moralitását. Amikor Balfour nevezetes deklarációja 1917. november 2-án megjelent, rögtön teljes erejükkel hozzáláttak bomlasztó munkájukhoz. Abban a deklarációban ugyanis kijelentette az angol külügyi államtitkár Rotschild lordnak, hogy a kormány nagy örömmel és szimpátiával fogadja a cionista mozgalmat és a legnagyobb mértékben támogatja. A zsidók angolbarátsága ettől kezdve nem ismert határt és nyíltan hirdették, hogy a központi hatalmak el fogják veszíteni a háborút, mert ők forradalmat csinálnak.

A kelet-európai országok

Hogy a zsidóságnak a keleti országokba való beözönlése tulajdonképpen mely időpontban kezdődött, az teljes bizonyossággal megállapítani nem lehet, annyit azonban tudunk, hogy a kelet-európai zsidóság nagyobbrészt a nyugat-európai országokból, még pedig az üldözések miatt vándorolt Orosz- és Lengyelországba és csak egy kis rész jött fel egyenest Palesztinából, a mai Oláhországon vagy a Krím félszigeten keresztül. Ezt a vándorlást a zsidó írók azzal próbálják magyarázni, hogy a keresztények mindenütt megirigyelték a lángeszű zsidók kereskedelmi és gazdasági sikereit s ezért űzték ki mindenünnen őket. Ezzel szemben az igazság az, hogy mindezen megrázkódtatások ellenére, a zsidóság nem csak hogy tartani tudta magát, hanem a lerombolt és elpusztított települési helyein bámulatos gyorsasággal ismét feltalálta magát. A nyugati zsidóságot akkoriban az csalogatta keletre, hogy a kereskedelmi utak úgyszólván mind arrafelé vezettek, tehát az üzletcsinálás Eldorádója ott kínálkozott nekik. A fő kereskedelmi vonal Konstantinápolyon és a Krím-félszigeten át vezetett Lembergbe, Krakkóba, Novgorodba, valamint Budára, Bécsbe stb. Ne feledjük azonkívül, hogy úgy a tatárjárás, mint az 1530-i pestis annyira tönkretette a keleti országokat, hogy bármiféle gyarmatosítókat tárt karokkal fogadtak. A zsidó pedig pénzt és árut hozott. Meg kell azonban azt is említenünk, amit Kecskeméti is bevall a már többször idézett könyvében (II. köt. 30. old.), hogy t. i. már Kálmán halicsi király (IV. Béla öccse, 1217-1241) a zsidó uzsora letörését szükségesnek látta s ezért kénytelen volt elrendelni, hogy a zsidók ne vásárolhassák meg a városokba érkező árut, mielőtt a polgárok szükségletüket be nem szerezték.

Elsőnek Pobozny Boleszlávot olvassuk, mint aki 1264-ben párját ritkító kiváltságokkal halmozta el a zsidókat s ezzel Lengyelország felvirágzását évszázadokra lehetetlenné tette. Ezeket a kiváltságokat IV. Kázmér 1434-ben megerősítette és nyögte is Lengyelország jó hosszú időkig. E kiváltságok biztosították azt, hogy a zsidók kegyura és főbírája maga a király és nádora lett, a zsidók bántalmazása szigorú pénzbüntetéssel járt: egy zsidó megöléséért a „méltó ítéleten kívül” (judicium dignum) az illetőnek javai is elkoboztattak. Gyanús esetekben párbajt rendeltek el, amelyhez a király köteles volt a zsidó helyett egy vívót állítani. Ha egy zsidót éjjel támadtak meg, a keresztény köteles volt segítségére sietni, különben 30 forint bírságot fizetett. Aki egy zsidó gyermeket a keresztségre „csábított”, a tolvajokhoz hasonlóan büntették. A zsidónak szabad volt keresztény fürdőket látogatni. Nem volt szabad őket egyházi törvényszék elé idézni, s az egyházhatóságoknak nem volt szabad őket „molesztálni”. Temetőik, zsinagógáik, „szent” helyeik különös oltalomban részesültek. Zsidó ügyekben való bíráskodást a zsinagógában tartották. Az országon átutazó nemes embernek a zsidó nem tartozott szállást adni. A kereskedelemben a zsidók teljes szabadságot kaptak. Szabad volt nekik a templomi ruhákon kívül bármit zálogba venni. Ha egy keresztény visszakövetelte a zsidótól a zálogot s az letagadta, vagy azt állította, hogy elégett vagy ellopták, akkor a zsidó eskü letétele útján minden kötelezettségtől megszabadult. (Majmonides szabálya.) Ha a keresztény nem számította ki a kamatot, akkor a „zsidó kamatot” volt köteles fizetni. Ha a zsidó orrgazda esküt tett arra, hogy nem volt tudomása a portéka rablott voltáról, akkor a keresztény köteles volt az elrablott holmi árát a kamatokkal együtt a zsidónak megfizetni. Egy év és egy nap lejártával joga volt a zsidónak az elzálogosított tárgyat eladni. A pénzhamisító zsidókat csak a király vagy a nádor zárathatja el.

Mennyire a zsidók kezében lehettek a lengyel királyok, hogy ilyen kiváltságokat kellett adniok a zsidóknak, s mily arrogánsak lehettek a zsidók ilyen kiváltságok birtokában!

A litvániai Jagello Sándor 1495-ben konfiskáltatta a nyakára nőtt zsidók vagyonát, mire a zsidók Lengyelországba vándoroltak, tudván, hogy nem sokáig kell ott várniok. 1503-ban csakugyan visszahívták őket, mert „a zsidó elem nélkül a pénzügyi szükséget nem lehet megszüntetni”. Klasszikus szegénységi bizonyítvány egy szerencsétlen országról! Elgondolhatjuk, hogy mi következett ezután. A zsidók megkapták a vámokat mind, ők lettek a király pénzügynökei, s egyenlők lettek az ország főméltóságaival. Alig száz évvel előbb pedig Jagello Ulászló a zsidó uzsorásoknak, a poznani Áronnak és Dánielnek volt adósa és nem is tudta szívlelni a zsidókat. Ugyanígy volt Hedwig királyné a krakkói Lewkóval, IV. Kázmér pedig nagy összegeket vett fel uzsorára a háború költségeire. A háborún keresni akaró zsidók azzal a hazugsággal akarták Kázmért beugratni a háborúba, hogy Magyarországon a keresztény hit veszélyben van. I. Zsigmondnak moszkvai és szmolenszki háborúját Josefowicz Michel és ennek testvére, Ábrahám kincstári miniszter, továbbá Franczek Fischel és Ábrahám Bohemus nevű zsidók finanszírozták.

Itt megemlítjük, hogy IV. Kázmér, noha büntetést szabott azokra, akik vonakodtak portékájukat zsidónak eladni, mégis száznyolc százalékra „mérsékelte” a kamatlábat.

A zsidók elhatalmasodása egyre tűrhetetlenebb lett az egyes városokban. Már régebben, 1319-ben ki is kergették őket Boroszlóból. 1389-ben tüntetéseket rendeztek ellenük Poznanban és Lembergben, ahol a többségben lévő német lakosság zúdult fel ellenük. A szintén erősen német Krakkó tanácsa is tiltakozott a királynál a zsidók zsarnokoskodása ellen s 1440-től szakadatlanul perlekednek a zsidók túlkapásai miatt. Semeikiben a köznemesség lázad föl ellenük, a király a főnemességgel együtt azonban még mindig a zsidók pártján van. Közben a zsidók annyira „elnemesedtek”, hogy kardot, aranyláncot, pecsétgyűrűt és drágakövekkel kirakott övet viseltek.

Végre a petrikaui tartománygyűlés a köznemesekkel, papokkal és polgárokkal egyetértve kimondotta, hogy „mostantól fogva mindenkor a nemességet illeti a vámszedés és a vámhivatalnokok keresztények legyenek: elhatároztuk, hogy zsidó vámszedőket sehol és soha nem tűrünk, mert ez méltatlan és az isteni joggal ellenkező dolog, hogy ilyenfajta emberek iránt tiszteletet tanúsítsunk és nyilvános hivatal betöltését a keresztények között nekik megengedjük.” Majd az is határozatba ment, hogy „mivel a zsidók az őket megkülönböztető ismertetőjelet elvetették és teljesen keresztény módra öltöznek, elrendeljük, hogy sárga parókát vagy kalapot, vagy egyéb sárga föveget viseljenek.”

A főnemességnek csak 1539-ben sikerült kivívni, hogy az ő birtokaik is ugyanolyan védettségben részesüljenek, mint a zsidó birtokok. Sajnos csak a zsidó birtokokra vonatkozó rendeleteket lehetett keresztülvinni, noha az 1542-ben tartott Petrikaui Zsinat nemcsak mind elfogadta az elébe terjesztett javaslatokat, hanem új zsinagógák építését is megtiltotta. A királyok ugyanis ezen túl is rászorultak a zsidó tőkére.

A katolikus egyház ebben az időben erélyesen szembeszállt a zsidósággal. 1556-ban Sochaczewben egy szentséggyalázási per indult a zsidók ellen, amelyet később még több hasonló per követ. 1564-ben Bielksben egy rituális gyilkosság kerül a törvényszék elé, de 1557-ben királyi rendelet jelenik meg, amely minden ilyen pert a király vagy az országgyűlés illetékessége alá von. A két pör vádlottjait fölmentik. Báthory István már szigorúbban lép föl a rituális gyilkosságok ellen, jóllehet a zsidók pénzügyi befolyása alól ő sem tudja magát fölszabadítani.

A petrikaui határozatokat a lublini tartománygyűlés is magáévá tette, de a zsidó privilégiumok lényegükben továbbra is fennmaradtak.

Amint azonban a történelemből tudjuk, a Wasa-dinasztia alatt megkezdődött a királyi hatalom és tekintély hanyatlása, s ezzel párhuzamosan a zsidók jóléte is hanyatlani kezdett. Egyre több gyilkossági per indul a zsidók ellen, mégpedig legtöbbször a zsidó pesszach táján, amikor a macesz készül.

A választott királyok alatt azonban a zsidóságnak mégis igen kedvezett a szerencse. Új üzletág nyílt számukra, amit ki is használtak alaposan. A választásokat tudvalevőleg nem lehet elképzelni alkotmányos költségek nélkül, és vajon ki adta volna ezekhez a fedezetet, ha nem a zsidók.

Graetz azt beszéli, hogy a zsidó a lengyel nemesnek több volt, mint egy pénzügyminiszter: a zsidó kisegítője volt mindenféle zavarában (Verlegenheit), tanácsadója és mindene volt mindenféle dologban. Nem sokat jelentett az, hogy a királyok miként vélekedtek a zsidók iránt, mert a nemesség legfőképpen a birtokaira támaszkodott az ellenséges támadásokkal szemben, ha az érdekeit veszélyeztetve látta, amikor pedig a zsidók azt tapasztalták, hogy a nemesség függetlenülése több hasznot ígér nekik, mint a választott királyok szolgálata, akkor a német városok ellen fordultak, amelyek csakis kiváltságaikra és egy független királyságra tudtak támaszkodni.

Ugyanígy, amikor látták, hogy a főnemesség helyett hasznosabb a vidéki nemességet favorizálni, akkor korcsmárosok, bérlők, intézők, vámszedők, gyarmati vállalkozók lettek. Még a görögkeleti templomok kulcsait is kibérelték, mivel t. i. Oroszországban az volt a szokás, hogy minden újszülött után fizetni kellett bizonyos illetéket a templom javára, a zsidó bérlő addig ki nem adta a templom kulcsát s így a keresztelendőt nem tudták a templomba bevinni, míg a zsidó a neki bérbe adott illetéket a parasztokon be nem kaszálta.

Az 1648. esztendő meghozta rég várt katasztrófát a zsidóságra. A zsidó uzsorások és csaló ügynökök által kiszipolyozott parasztok tengernyi panaszára Chmelnicki Bogdán kozákkapitány kibontotta a felkelés zászlaját, leverte Ukrajnát, majd a tatárok segítségével megverte a lengyel sereget és borzalmas pusztításokat vitt véghez az egész országban. A zsidókat mindenütt lemészárolták, némely zsidó író állítása szerint mintegy 375 000-et. Még azon év őszén Lemberg elé ért a fölkelő sereg és Chmelnicki a zsidók kiadását követelte, „mivel ők ennek a háborúnak főbűnösei.” Hosszadalmas tárgyalások után sikerült azonban a fölkelő vezért elvonulásra bírni. Most aztán Varsó ellen indult, de ott is megegyezést kötött. Rengeteg zsidó menekült ekkor Németországba, Lengyelországba, Angliába, Amerikába, sőt Magyarországba is. Állítólag ekkor kezdtek ők németül tanulni és az ő jellegzetes tájszólásukból született meg a „jiddis” nyelv.

1654-ben orosz és kozák csapatok rontottak Lengyelországra. Ez volt a jelszavuk: „Az oroszságért és az ortodoxiáért!” Ezek a támadók a zsidó nagy részét elűzték, nagy részét pedig Oroszország belsejébe hurcolták.

1655 őszén jött a svéd támadás: a lengyelek most is egy tucat pártra szakadoztak, míg a zsidók természetesen svédpártiak lettek. Mikor azonban Czarniczki István megnyerte a „szent háborút”, martalócai a zsidókon véres bosszút álltak.

1750-ben Chmelnicki unokája verte le a zsidókon a port: nemcsak hogy elkergette őket, hanem a zsidó bérlőket, korcsmárosokat stb. mind leölette. Sok zsidó község lett ekkor néptelenné.

Az orosz forradalom

Oroszországban egy Náthán nevű zsidó kezdte a múlt században megszervezni az úgynevezett „néppártokat”, amelyek a forradalmak első melegágyai lettek. Ugyanő alapította meg 1890-ben a „nemzeti néppártot”, majd az „alkotmányos demokratapártot”, amely „kadettpárt” néven lett ismeretes. A szociáldemokrata párt szervezői Oroszországban is zsidók voltak. Ez a párt később ketté vált: az egyik frakció mensevikinek, vagyis kisebbségieknek, a másik bolsevikieknek, vagyis többségieknek nevezte magát. Sietünk megjegyezni, hogy a mensevikiek vezetői is csupa zsidók voltak. A anarchisták vezetősége is nagyobbrészt zsidókból állt. Az 1905 évi forradalom szervezői, a rohamcsapatok vezetői, nemkülönben zsidók voltak. A Birodalmi Dumába bekerült Bronstein, a későbbi Trockij, aki már akkoriban a forradalmárok egyik oszlopa volt. Ez az 1905-i forradalom azonban rosszul sikerült, mivel hatalmas pogrom volt rá a felelet.

A 90-es évek vége felé Lengyelországban, Litvániában, Oroszországban még különféle zsidó pártok alakultak, amelyeknek központi irányító szerve a „munkásszövetség” volt s ez készítette elő a talajt arra a nagy forradalomra, amely Kerenszkij vezetése alatt Oroszországot végromlásba vezette.

Lengyelország a háború után külön állammá alakult s ebben az új államban is folytatták a zsidók előbbi machinációikat: a lengyel lapok állandóan foglalkoztak a zsidók túlkapásaival, arroganciájával és szennyes üzleteivel. Megértjük tehát Kreppelnek „Juden und Judentum von heute” című könyvében megállapított azt az igazságot, miszerint „Lengyelországban valamennyi párt a zsidót, mint megbízhatatlan polgárt, bizonyos tekintetben az állam ellenségének tekintik”. A zsidók Lengyelországban igen fennhéjázóan viselkedtek, a vezetőséget fumigálták, és mindjárt kezdetben „nemzeti kisebbségnek” jelentették ki magukat, persze abban a hitben, hogy így az antanttól még több kiváltságot fognak kieszközölni maguknak a már amúgy is kikövetelt kisebbségi jogokon kívül.

Magyarország

A Krisztus utáni VII. és VIII. században a magyar fajjal rokon hatalmas turáni törzs, a kazár, kánjával és előkelőségeivel együtt áttért az izraelita vallásra. Komoly tudósok állítják azonban, hogy nemsokára visszatértek ősi vallásukra. A legnagyobb valószínűség mégis az, hogy legalább nagyobb részük beolvadt az odaköltözött zsidóságba és a legortodoxabb lengyel-zsidók lettek belőlük, a Talmud fanatikus hívei. Ezt bizonyítja a sok kerekfejű, alacsony, zömöktestű lengyel-zsidó. Hogy pedig ebből a fajból semmi sem jött be a honfoglaló magyarokkal, azt viszont bizonyítja az a közismert tény, hogy az itt lakó zsidók még a 60-as években sem tudtak magyarul.

A zsidók nálunk kezdetben nem okoztak említésre méltó bajokat. A tatárjárás és egyéb bajok nem tették nekik kívánatossá az itt tartózkodást, sem zavartalan üzletcsinálásokkal nem kecsegtették őket. A magyar történelemben nem találunk példát arra, hogy valamelyik királyunk zsidó minisztere vagy bizalmasa lett volna, s így a zsidó uzsora a magyar népet csak attól az időszaktól kezdte fojtogatni, amikor a törvényhozás emancipálta őket.

„A zsidóság — mondja a Zsidó Lexikon a 420. lapon — amint megnyílt előtte a jogászi pálya, csupán jogi ismeretének forrásanyagát változtatta, a jogi érzékét, amely két és fél évezred öröksége volt, egyenes vonalban tovább fejlesztette. Hogy mi ez az „egyenes vonal”, azt megmondja az „Izraelita Vallásoktatás Vezérfonala” című tankönyv, amelynek 87. lapján ezt az oktatást találjuk: „Kötelességünk dicsőíteni a mindenség Urát és magasztalni a világ Teremtőjét, hogy nem tett bennünket hasonlókká az országok pogány (!) népeihez s nem alkotott olyanokká, mint a föld nemzetségei, hogy nem szabta ki a mi osztályrészünket az övék szerint, sem sorsunkat, mint a népek tömegéét.” (Mondja valaki, hogy ez nem a valódi talmudista szellem szózata.)

Az ő elvük: Izrael mindenek felett! Nem egyszer tapasztaltuk azelőtt, amikor a zsidók még nagy urak voltak nálunk, hogy a történelmi Magyarországról szóval és írásban lekicsinylő, megvető modorban nyilatkoztak, és szinte szállóigévé tették azt a pökhendi állítást, hogy a magyaroknak nincs egyéb előnyük ezen a földön, csupán az, hogy ők egykét száz évvel előbb voltak itt, mint ők! Dr. Concha Győző egyetemi tanár szintén kénytelen volt megállapítani (a Huszadik Század című folyóirat 1916-ban közzétett körkérdésére), hogy „az 1900 után felcseperedett zsidóság gyűlölettel viseltetik a magyar tradíciók iránt”. (Hányszor kellett napilapjainkban a zsidó firkászok gúnyolódását, gyalázkodását olvasnunk a magyar tradíciók „ócskaságairól”.)

Sok szociológus és fajelméleti tudós a zsidóság bűneit abból a körülményből igyekszik megmagyarázni, hogy a zsidóság sehol sem asszimilálódik az őt befogadó néppel, legalább mentalitásban, illetőleg erkölcsben nem. Az asszimiláció kérdésének már egész irodalma van. Nem tartozván ez a kérdés tárgykörünkhöz, nem is bocsátkozunk fejtegetésébe, csupán annak megállapítására szorítkozunk, hogy nem lehet sem asszimilálódást, sem irántuk való becsületességet, őszinteséget és bizalmat várni az olyan egyedektől, amelyek csak félelemből vagy anyagi előnyökért hatják fejüket a keresztvíz alá, de a keresztény tant butaságnak, Krisztust népámítónak, a keresztény erkölcsöket pogány szokásoknak tartják, és továbbra is a Talmud szellemében akarnak élni és annak parancsai szerint gyarapítani vagyonukat.

Midőn a magyarországi zsidóság tetteiről szólunk, nem mulaszthatjuk el, hogy a nagyemlékű Bartha Miklósnak „Kazárföldön” c. könyvéből ide ne iktassunk néhány sort. A kazárról ezeket írja: „Űzte a csempészetet, az áruuzsorát, a gabonauzsorát és a felesmarha uzsorát. Így élt. Hangosan imádkozik és némán csal… A muszka rostából — mint szemét — kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt… Az orrgazdaságot többször gyakorolta… Legáltalánosabb mestersége a közvetítés. Ezen a téren hihetetlen rekordot ér el… A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak.”

A zsidó asszimilálni nem akarás bizonyítására idézzük e sorokat dr. Rónay Károlynak, illetőleg Hatvany-Deutsch Lajosnak egy regényéből, amelynek hőse egy gazdag zsidó bankár, a börzén a gabona- és gyapjúüzletek irányítója. Kedvenc fiacskája az 1866. évben még nem tud annyit magyarul, hogy a középiskolába fölvegyék. Egy szegény jogászt fogad tehát szégyenletesen olcsó díjazás mellett nevelőül, aki igen lelkes hazafi és a kis zsidót nemcsak jól megtanítja a magyar nyelvre, hanem nemzeti érzést és lelkesedést is csepegtet belé. Ezen a gazdag zsidó bankár azonban fölháborodik és így leckézteti a házitanítót: „Mit akar maga? Mi? Hát tegyük fel, hogy a fiam egy magyar lesz, egy jó magyar hazafi, - azaz hogy ő annak fogja érezni magát —, de a gróf Kárászy szemében én mondom magának, hogy az én fiam az ilyen mai hadiszállítóból, vagy tegnapi rablólovagból lett mágnás számára, és ha a vérét meg a lelkét, meg a testét is odaadja ennek az országnak, hát az én fiam mi lesz a gróf Kárászy meg a többi jó magyarok szemében? Én mondom magának: egy zsidó lesz, egy büdös zsidó. Az. Semmi más. Még a Heinének és Börnének sem akarták elhinni, hogy ők jámbor németek, pedig azok csak tudtak németül! Miért hinné el valaki az én fiamnak, hogy ő egy magyar, és ha még olyan jól fog is magyarul beszélni! Nézze meg az orrát a fiamnak! Nézze meg a szemét! Ez egy zsidó orr, meg egy zsidó szem. Meg kell őt hagyni annak, aminek született. És ha már mindenáron tanítani akarja, hát őt arra kell tanítani, hogy kössön meg minden jó üzletet, és hogy neki fizessen, aki tartozik. És hogy éljen itt, mint egy gyarmatos és gyarmaton is nagyszerűen meg lehet élni, ahol az ember a maga pénzét csinálja. Az én fiamnak pénzt kell csinálni, sok-sok pénzt. És ő azért csak érezze magát itt idegennek. Mert az ember könnyebben vesz el pénzt az idegentől, mint jó ismerősétől vagy rokonától… Szóval tehát ha az én fiamnak sok-sok pénze lesz Magyarországon, akkor az én fiam egy leges-legjobb magyar lesz. Amire szükségem van, megszerzem magamnak… érti, mi az? Meg-szerzem! És ahogy lehet, úgy!”

Érdekes momentum az is, hogy ugyanez a Hatvany-Deutsch Lajos a „Huszadik Század” című folyóiratnak 1916-ban közzétett körkérdésére azt a választ adta, hogy a zsidóknak „minél több vegyes házasságot kíván, hogy a zsidó faji jelleg lehetőleg és minél előbb elmosódjék”. (Mellesleg megjegyezzük, hogy Hatvany-Deutsch és társai jogtalanul nevezték magukat emigránsoknak, mert hiszen az ő fajuknak Magyarország soha nem volt hazája.)

A zsidóknak a világháború alatti viselkedéséről külön könyvet lehetne írni. Közismert tény, hogy sok zsidó katonaorvos a zsidó férfiakat sorra alkalmatlanoknak minősítette. Azt is tudjuk, hogy a zsidó nem tolakodtak a tűzvonalba, hanem az irodákban és egyéb segédszolgálati ágakban tüntették ki magukat. Az idősebbek még emlékeznek arra a szállóigére, hogy ha egy katonaviselt zsidó megkérdeztek, hogy milyen vallású, egyszerűen így felelt: „A tréneknél szolgáltam.” A papírbakancsok készítőit nem feledi el a magyar nép soha. De nem feledjük el azt sem, hogy „Az Est” és hasonszőrű társainak defetista propagandája nagyban hozzájárult a front összeomlásához és annyi honfivér kiomlása után ezeréves hazánk feldarabolásához. A zsidó pórázán vezetett Károlyi Mihály, akinek tanácsadói a hírhedt Galilei Körből kerültek ki, csak rátette a koronát a zsidó destruktőrök művére s 1918. november 16-án ordító betűkkel hirdették a zsidó lapok: „Most temetjük Magyarország ezeréves alkotmányát!”

Emlékezzünk csak arra, hogy a numerus clausus törvénybeiktatása ellen is nemzetközi mozgalmat indítottak s külföldön a legkíméletlenebb módon gyalázták a keresztény Magyarországot. (Klebelsberg, miként később bevallotta, kisompolygott a javaslat szavazásakor, de néhány héttel később részt vett az „Egyenlőség” című zsidó lap jubileumán.)

Az 1925-26-ban lezajlott frankpörben a külföldi zsidóság mindent elkövetett, hogy a magyar kormányra a bűnrészességet rábizonyítsa. Akkoriban Vázsonyi nem átallotta a hírhedt Sauerweinnel trafikálni, és a magyar kormányt a leggaládabb módon gyanúsítani és támadni.

Ne feledjük a szerencsétlen Zatloka mérnök merényletét, akiről, bár bebizonyosodott, hogy elborult elmével lövöldözött a zsinagógában, a zsidók mégis kikövetelték, hogy az érseki helytartó jelenjen meg az „áldozatok” temetésén és hallgassa meg a rabbi kereszténygyalázó beszédét!

Jól emlékszünk arra,hogy a forradalom előtti időkben a zsidó szellem rányomta bélyegét egész kultúránkra, mindenütt ők voltak a hangadók és veszve volt az, aki másként mert gondolkodni. A színházak és mulatóhelyek sikamlós, erkölcstelen műsorán éppúgy meglátszott a zsidó hatás, mint a politikusok mentalitásán, nyilatkozatain. Nem akarunk közismert adatokat idézni annak a szomorú ténynek bizonyítására, hogy nemcsak a birtokokat és bérleteket, hanem úgyszólván az egész nagyipart és kereskedelmet hogyan kaparintották meg, mert hisz a keresztények pazarlása, könnyelműsége, élhetetlensége és marakodása juttatta zsidó kézre a keresztény vagyont. De viszont nem hallgathatunk a szabadkőművesek bűneiről sem, akik ebben a rablómunkában a zsidók leghívebb szövetségesei voltak. A zsidóság kedvelt fészkei voltak a páholyok, ahová bejutni minden felkapaszkodott zsidónak legszebb álma volt. Mit szóljunk a gomba módra elszaporodott zsidó bankok filoxéra-munkájáról! A körmönfont hitelezésekkel kizsákmányolt parasztok ezreiről! Csak dr. Rónay királyi közjegyző könyvét idézzük, amelyben így szól: „Nem volt ritka (saját tapasztalatromból tudom) az olyan eset, hogy a váltó prolongálásakor a zsidó hitelező nem adta vissza a régi váltót s mind a kettőt peresítette és végrehajtotta.” Ugyanő írja ezt is: „Tisza Kálmánnak, sőt Tisza Istvánnak is politikai hibája volt, hogy a zsidóság túlságos térfoglalását nemcsak hogy nem akadályozták, hanem elő is mozdították.”

A zsidók, amint tudjuk, a kereskedelmi és ipari vállalatokra vetették magukat; rengeteg bankot alapítottak, majd elárasztották az ügyvédi és orvosi pályát, azután kisajátították maguknak a hírlapirodalmat és a nyomdai ipart. Rendszeresen és szívósan folytatták a zsidó „tehetségek” reklámozását. Olyan kitartóan verték a nagydobot, hogy a közönség végre arra ébredt, hogy minden „közkedvelt” írója és művésze zsidó. (A könyvkereskedések, valamint a papírkereskedések máig is 90 százalékban zsidó kézben vannak.) A színházakat szintén elfoglalták és zsidóérzelmű színdarabokkal traktálták a közönséget.

A zsidó hírlapirodalom vagy 70 éven keresztül szakadatlanul destruálta a keresztény erkölcsöket; nevetségessé tette a házastársi hűséget, dicsérte a szabadszerelmet, a hitestárs csereberélését. A zsidó recepciójáról szóló törvényjavaslat vitája idején a szidalmak özönét zúdította a papságra és propagandát csinált a felekezetnélküliségnek. Egy papképviselőt, Lepsényi Miklóst egy zsidó újságíró a nyílt utcán megbotozott és semmi bántódása nem lett emiatt.

Közismert dolgokat kellene regisztrálnunk, ha el akarnánk mondani, hogy a zsidók a birtokos osztály házi zsidai voltak, előlegeket adtak a termésre, nemkülönben nagy szimpátiával vetették alá magukat a kocsmajogra s hiteleztek addig, amíg csak el nem árverezték a könnyelmű parasztság házát, földjét. Azt is tudjuk, hogy a Galíciából beszivárgott zsidók alig negyven év alatt úgy kiszipolyozták a Felvidéket, hogy a kormány kénytelen volt kormánybiztost oda küldeni. Ez az intézkedés sajnálatos későn történt, a zsidók mégis zúgolódtak ezért a „jogsértésért”. Az utolsó kormánybiztost, Egán Edét meggyilkolták, a tettesek nem kerültek elő, de mindenki tudta, hogy kik voltak a fölbujtók.

A zsidók beözönlése ellen annak idején Széchenyi fölemelte intő szavát, de nem hallgattak reá. 67 után a liberális kormány által alkotott törvények alig 10 év alatt megadták a zsidóknak az állampolgárságot, s minden politikai jogot, de már beköltözésük után is nyomban kereskedhettek, ipart űzhettek, ingatlant vásárolhattak.

VI. A bolsevizmus áldozatai hazánkban

1919. március 21. Megborzongunk, ha erre a rettenetes napra visszagondolunk! Hatszáz áldozatnak véres emléke int 1919-ből felénk, és a halottak csontvázkezei összetéve kérnek mindnyájunkat, hogy ne feledjük el őket.

A mai nemzedék hamar felejt. Pedig ami velünk a proletárdiktatúra alatt történt, azt nem lehet és nem szabad elfelejteni. Azt a szégyenfoltot, hogy Szent István országában a közhatalmat 133 napon át néhány sehonnai bitang bitorolta, a magyar történelemből kitörölni nem lehet.

Ezt a szégyent csak tetézi az a gyalázat, hogy az emberiség söpredékének kezére egy magyar főúr játszotta át a hatalmat. A hazaáruló Károlyi Mihály, mikor már ránk hozta a végromlást, kajánul kijelentette, hogy őszerinte Magyarországot csak a bolsevizmuson keresztül lehet megmenteni! Erre a pokoli hazugságra a zsidó Kun Béla áldozatainak százai cáfoltak borzalmasan rá, s ki tudja, hogy ezerre rúgott volna a vörös szadisták áldozatainak száma, ha az általuk hazudott „szociális jólét” csődbe nem kerül.

Emlékezzünk! Kiből állt Károlyi Mihály vezérkara? Szociáldemokrata zsidóból! Ezeknek engedélye nélkül mozdulni sem lehetett az országban, de ezeknek parancsára esze nélkül működött minden szerv. 1919. március 21-e letagadhatatlanul rácáfol arra a hazugságra, hogy a szociáldemokrácia távol áll a bolsevizmustól. Távol addig, amíg nincs szabad zsákmány! De mihelyt ezt odadobták nekik, fenevadak módjára vetették rá magukat. A hitványaknak még a kisujjukat sem kellett érte megmozdítaniuk, maga Károlyi Mihály nyitott nekik utat.

Emlékezzünk csak vissza, kik voltak ezek a hóhérok? Harminckét zsidó és tizenhárom „keresztény”!

A zsidók: dr. Landler Jenő, Vágó Béla, dr. Hamburger Jenő, Varga Jenő, Székely Béla, Kunfi Zsigmond, Lukács György, Kun Béla, Ágoston (Augenstein) Péter, Rákosi Mátyás, Pogány József, Szántó Béla, Szamuely Tibor, dr. Rónai Zoltán, Böhm Vilmos, Heves Gyula, Kalmár (Kohn) Henrik, Erdélyi Mór, Kondor Bernát, Szabados (Freystadt) Sándor, dr. Guth Antal, Lengyel Gyula, Kelen (Klein) József, Bolgár Elek, Alpári Gyula, Adler Mózes, Horovitz Jenő, Hevesi Ákos, Vincze Sándor, Preusz Mór, Bíró Dezső, Seidler Ernő.

Ennek a jellegzetes számaránynak olvasásakor joggal kérdezheti minden magyar ember, hogy vajon a harctereken is ilyen számarányban szerepeltek a zsidó hősök? Pedig ez a névsor még nem is teljes, mivel hiányoznak belőlük a Korvin-Klein Ottók s egyéb hóhérok, akik a „kormányzásban” nem vettek részt.

Érdekes tanulság az is, hogy a harminckét zsidó közül kettőnek sikerült tisztáznia magát: egy (Szamuely) öngyilkos lett, egy fogházbüntetést kapott, ötöt ki kellett adni az oroszoknak, huszonhárom pedig megszökött. (Rákosi azután visszakerült.) Ezek idejekorán megszagolták a közeli veszedelmet s faképnél hagyták „keresztény” cinkostársaikat.

1919. március 28.

Az egész ország a hirtelen rászakadt terror dermesztő hatása alatt állott. Az emberek megdöbbenve olvasták a „Tanácsköztársaság” „Mindenkihez!” megszólítású kiáltványát, amelyben Kun Béla bejelenti az ő megalakulásukat, „a dolgozó uralmának biztosítása végett a kizsákmányolók felett”.

A betűszedők sztrájkja miatt a lapok nem jelentek meg, a közönség csak találgatásokból próbált tájékozódni. Mindjárt az első napokban felállították a forradalmi törvényszéket, és halálbüntetéssel fenyegették meg az ellenforradalmárokat. Az ország lakossága, amely már a Károlyi-uralom alatt megszokta a kapkodást és fejetlenséget az államvezetésben, Kunfi és Jászi, e két szabadkőműves zsidó frázisaitól megundorodva, aggódva nézett a jövő elé.

24-én az üzleteket halálbüntetés terhe mellett bezárták. Az élelmiszerhiány tüstént kezdett mutatkozni, a boltok, piacok üresek lettek. 27-én a házakat és ipari vállalatokat elkommunizálták. Vidékről rémes hírek érkeztek az oláhok gyújtogatásairól. 28-án a kormányzótanács elrendelte a bankok pénzszekrényeinek felnyitását s az ékszerek ellenszolgáltatás nélküli átadását. 31-én az apácákat kiűzték az iskolákból. A gimnáziumban nincs hittanóra, a gyerekek a templomokba járnak hitoktatásra. Április 1-jén az apácák civilben folytatják a tanítást. A város hangulata igen puskaporos, különféle rémhírek keringenek. 3-án általános sztrájk, a villamosok sem járnak.

A fegyverszüneti szerződés lejárt s az antant meghosszabbítás helyett ultimátumot küldött Kun Bélának, aki egyébként még március 29-én kijelentette, hogy ő nem áll a területi integritás alapján. (Ez érthető is, mert hiszen ő zsidó létére nem mondhatta Magyarországról, hogy „ez a föld, amelyen annyiszor apáink vére folyt”.) Ugyanazon a napon Pogány népbiztos is tett egy hencegő kijelentést, mondván, hogy „ebben az országban többé semmiféle más érdek és akarat nem érvényesülhet, mint a proletárság akarata”. Ez a „proletárság” azonban a hiteles statisztika szerint a szociáldemokraták, illetőleg kommunisták száma, alig egy százalékát tette ki a lakosságnak. Ez a törpe kisebbség csakis a terror eszközeivel tudta tartani a hatalmat. Mivel pedig a népbiztosok zöme zsidó volt, a vezető állásokat hitsorsosaikkal iparkodtak betölteni. Így például a közoktatásügyi népbiztosságnál összesen öt népbiztos fordult meg, s valamennyi zsidó volt. A 11 csoportvezető helyére 9 zsidót hoztak be, a 27 osztályvezető helyére 21 zsidót és 6 keresztényt. A földművelésügyi népbizottság 29 politikai megbízottja közül 18 zsidó volt. A főváros igazgatása egy 5 zsidóból álló direktórium kezébe került, s a 16 osztályvezető közül 14 zsidó volt.

A zsidók nagy örömmel vállalták az ilyen szennyes szerepeket, mivel a tradíciók nem kötötték őket az országhoz: nem volt gyökerük ebben a földben, amely hazájuk lett, anélkül hogy szerették volna, soha nem értették — s ma sem értik — a nemzet gondolkodását, és csak egy mohó vágyuk volt: érvényesülni, harácsolni.

1919. június 4-én, amidőn a vörös rémuralom átka alól életük kockáztatásával akarta megszabadítani a magyar hazát egy pár lelkes, rettenthetetlen férfiú, Horváth Viktor is közöttük volt. Az ellenforradalmat vérbe fojtották a terrorista martalócok, s akiket el tudtak fogni, kínpadra vonták. Horváth Viktort menekülés közben érték utol, s agyba-főbe verve szállították be a gyűjtőfogházba. Százöt napig lebegett élet és halál között, s hogy nem végezték ki a pribékek, csak annak tulajdonítható, hogy a borzalmas sérülése miatt jártányi ereje sem volt, s folyton azt várták, hogy összetört teste amúgy sem bírja ki a halállal való küzdelmet. Horváth Viktor sohasem lett többé ép ember. Teste nem tudott meggyógyulni, de lelke ép volt halála pillanatában éppúgy, mint akkor, amidőn félelmet nem ismerve, egy maroknyi derékkel szembe mert szállni a nemzetet porba sújtó, a becstelenséget legfőbb erénnyé tevő, állig felfegyverzett söpredék hatalmával. 1936 március havában szólította magához a Teremtő.

Kun Béla kezdte el nálunk a keresztény magyarság pusztítását. Kegyelettel emlékezzék meg minden magyar azokról a vértanúkról, akik a vörös terror pribékjeinek keze által hullottak el!

Az áldozatok sorát Panczu György rendőrellenőr nyitotta meg, aki Budapesten, az őt lefegyverezni akaró vörösöknek ellenállt s ezért az őrszobán agyonlőtték.

Szuromi László 30 éves kecskeméti lakost négy vöröskatona „szolgálati rendetlenség” miatt agyonlőtte. Kamuty Lajos főhadnagyot „ellenforradalmi magatartás” miatt Kisvárdán letartóztatták s a fogságban agyonlőtte magát. Bummer Lajos, Steiner Sándor, Preiszl Károly, Tschurtz Frigyes soproni gazdák összetűztek a vöröskatonákkal: ellenforradalmi magatartás címén agyonlőtték őket. Földváry Bálint dömsödi gazda a direktóriumi elnök elé vezette az erőszakoskodások miatt elkeseredett gazdákat, mire az revolvert rántott s Földváry Bálintot agyonlőtte. A tömeg erre agyonverte a gyilkost. Buczolics János és Drimmel Mária fülesi lakosokat a vöröskatonák agyonlőtték.

Becker András sárospataki földműves több gazdaemberrel összeállt, hogy a csupa csőcselékből álló vörösőrséget szétkergesse. Beckert, erős védekezés után, amelynek során egy vörösőrt agyonlőtt, kettőt pedig megsebesített, Riskó József társával együtt lefogták s forradalmi törvényszék elő állították, amely egy cipészsegédből, egy géplakatosból és két kádársegédből állott: a vádat egy Láng nevű zsidó jogász képviselte. Mindkét vádlottat halálra ítélték. Beckert a sárospataki városháza kapujának vasrácsára akasztották föl, míg Riskót két nappal később a Kossuth-szobor mellett fölállított akasztófán végezték ki.

Hegedüs József váci vöröskatonát ellenforradalmár nyilatkozata miatt az ottani forradalmi törvényszék, amelynek elnöke Vida Tivadar zsidó gyógyszerész volt, agyonlövette. Vida megszökött, a többiek fegyházbüntetést kaptak. Szemelicker Antal fülesi plébánost Enztbruder vörösparancsnok lázadásra való buzdítás miatt elfogatta s a forradalmi törvényszék agyonlövette.

Egy hét eseményei a proletárdiktatúra idejéből.

Április 4-én rendeletileg kimondották a száz holdon felüli földbirtok „szocializálását”. 7-én megejtették a szovjet választásokat. Tisztára komédia volt ez a szavazás. 8-án Böhm népbiztos kijelentette, hogy csak egy ellenségük van, a burzsoázia. Több plébánost, szerzetest, apácát letartóztattak.

1919. április 11.

A főváros polgárságán a vörös terror dermesztő félelme lett úrrá. Az utcákon fegyveres vörösőrök cirkáltak, s borzalmas dolgokat hallott az ember ezeknek a Lombroso-alakulatoknak erőszakosságairól. A proletárdiktatúra áldozatai ismét szaporodtak. Erről a hétről a következőt jegyeztük föl.

Peschka Oszkár 21 éves tengerésztisztet Budafokon, szolgálati kötelességének teljesítése miatt, a munkástanács tagjai az országúton agyonlőtték. Ifj. Juhász Péter hajdúszoboszlói lakost „vörösőrrel szemben tanúsított engedetlenség” címén agyonlőtték. Radován Katalin Szikra községbeli lakost Dongó Lajos vörösőr „batyuzás” ürügye alatt agyonlőtte. Egy ismeretlen polgárt Újpesten két vörösőr agyonvert és kirabolt.

Április 15-én az öt hadügyi népbiztos kiáltványt intézett a vörös katonákhoz, amely szerint „a hadseregnek kell sakkban tartani az ország belsejében azokat az elemeket, amelyek nem akarnak belenyugodni a változhatatlanba”.

A fővárosban olyan hírek terjedtek el, hogy a szerbek Baja és Szabadka között csapatokat vontak össze s támadásra készülnek Budapest ellen. Az egyik Vörös hadosztály parancsnokságát Kecskemétre helyezték.

Április 16-án az oláhok támadása a Szamos és Maros között megindult s a vörös frontot két nap alatt könnyedén áttörték. Az úgynevezett I. nemzetközi ezred egyszerűen szétszaladt. Debrecenből is oda akartak 500 vörösőrt küldeni, de ezek berúgtak, veszekedtek, lövöldöztek s megtagadták az engedelmességet. A biztosításra kirendelt szakaszok nem tudtak rendeltetési helyükre eljutni, mert parancsnokaik nem ismerték a térképet. A VI. hadosztály parancsnoka például ezt jelentette: „Csapataink teljesen fegyelmezetlenek, pániszerű félelem uralkodik közöttük, a parancsnokokat és politikai megbízottakat lelövéssel fenyegetik, fegyvert, fölszerelést, vörös jelvényt elhagyva, vad csorda gyanánt özönlenek vissza.” „Egy nyomorúságos oláh járőr elől egész zászlóaljak megfutamodtak.”

Ezekre a hírekre nagy csüggedés szállta meg a vörösőröket, a polgárság viszont titokban örülni kezdett — éppen nagyszombat volt —, hogy közeledik a feltámadás. Hogy azonban milyen korai volt az öröm, azt az ezután következő több mint 500 kivégzés mutatta meg.

Kunfi népbiztos kegyesen megengedte „az úgynevezett nagyszombati körmenet” megtartását, azonban azt sok helyen durva kiabálásokkal, csúfolódásokkal, az Internacionálé éneklésével, dobálásokkal megzavarták.

A húsvéti ünnepeket a polgárság csendben tartotta meg. A vörösök még azokat a civileket is fölfirkálták, akik a templomi énekkarokban részt vettek. Az élelmiszerhiány erősen mutatkozott, valamint a nagy drágaság is, mivel a szocializált birtokokon a termelés egyre csökkent, a kisgazdák pedig vonakodtak a vörös Budapestnek élelmiszert szállítani.

1919. április 19.

A vörösök megkezdik a túszok rendszeres szedését. Pogány József a budapesti munkás- és katonatanács ülésén kijelenti, „vegye tudomásul a burzsoázia, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük”. Wekerle Sándort, Szterényit, Szurmay tábornokot, Mikes püspököt, Hazai Samut, Balogh Jenő volt igazságügyminisztert, Lánczy Leót, Hochenburger tábornokot, Láng Boldizsár bárót, több katolikus papot, szerzetest, katonatisztet, hivatalnokot már az előző napokban letartóztattak, és még 430 név szerepel a listájukon. A túszokat éjjelenkint hurcolták el s gyűjtőfogház magánzárkáiba csukták. Durván bántak velük, moslék-kosztot adtak nekik, kivégzéssel fenyegették őket s elrettentésül a kivégzéseket celláik közelében hajtották végre. Csak az antantmissziók közbenjárására nyertek később emberibb bánásmódot.

Április 19-én Derecskén a fehér gárda megszervezése miatt Meisner nevű önkéntest Stern Mózes zsidó terrorista agyonlövette. A följelentő, Szathmáry József asztalossegéd tíz év fegyházat kapott, Stern megszökött. Ugyanaznap Püspökladány körül a tehervonat poggyászkocsijában agyonlőttek egy ismeretlen, állítólag Dr. Fehérváry nevű sebesült századost, Landler Jenő népbiztos rendeletére. Az ítéletet végrehajtó Grünblatt Boris zsidó terrorista 15 évi fegyházat kapott.

Április 20-án végezték ki Budapesten Dobsa Miklós 19 éves zászlóst a „Lenin-fiúk”. Húsvét vasárnapján apjával a Duna-korzón sétált, amikor igazolásra szólították föl. Minthogy szerencsétlenségére igazolványát elveszítette, a vörösök bevitték Schön-Goldberger politikai megbízott elé. Dobsa védekezése közben véletlenül mosolygott s ezért levitték a pincébe, össze-vissza verték a karját, állkapcsát eltörték, azután agyonlőtték s hulláját a Dunába dobták. Ezt a terrorista csapatot, amelyben csakis marcona kinézésű alakokat vettek be, a parancsnokuk, Cserny József úgy oktatta ki, hogy „ellenforradalom esetén a burzsujokkal szemben vadállatoknak kell lenniük. Jöhet olyan parancs, hogy valakit haza kell küldeni (ki kell végezni) s ilyenkor nem szabad habozni, citerázni, hanem engedelmeskedni kell.” Korvin-Klein Ottó szintén így oktatta őket: „Annyi burzsujt tehettek el láb alól, amennyit csak akartok. Én mindent elsimítok.” A Lenin-fiúk a Batthyány-palotában tanyáztak. A pincében több vagon lőszert raktároztak el, továbbá 12 aknavetőt, több gyalogsági ágyút, s 24 gépfegyvert. Több gépfegyvert a kapu elé állítottak föl. 24 autójuk volt (Károly király és József főherceg autóit is ők használták), mindegyiküknél több fegyver, kézigránát, rohamkés. A fronton azonban nem lehetett őket használni, mind megszökött.

Ugyancsak 20-án lépett akcióba a vidéken az átkos emlékű Szamuely Tibor, aki Gábor Mózes 23 éves zsidó jogász barátjával, terrorcsapata élén Püspökladányba ment s ott ellenforradalmi szervezkedés címén elfogatta Pongrácz Aladár csendőrszázadost, Tóth Ferenc és Szabados Pál járásőrmestereket s mindhármukat a temetőben agyonlövette. Ugyanaznap Mátyásföldön a vörösőrök agyonlőtték Eperjesi Kálmán 20 éves hadirokkant földművest, akit Rákosszentmihályon fogtak el, ugyanis fogságában nem bírta már a szomjazást s mert vízért ment, lelőtték. Ugyanaznap Szatmárcsekén Körmendi Elek csendőrfelügyelőt és Borbély Károly csendőrellenőrt, Talpas Ferenc párttitkár följelentésére, ellenforradalmi magatartás miatt el akarták fogni. A csendőrök hősiesen védelmezték a csendőrlaktanyát, míg lelőtték, leszúrták őket.

Április 21-én Herincsén Uzsvai László csendőrmester a kommunista tömeg támadása közben halálos sebet kapott s a kórházba való szállítás közben meghalt.

Április 22-én Nyíregyházán Pogány József és Szamuely László (Szamuely Tibor 24 éves öccse) Kovács István főhadnagyot, az ő régi haragosukat „rémhírek terjesztése” miatt forradalmi törvényszék elé állították. Ez a törvényszék, amely egy díjnokból, egy géplakatosból és egy szobafestőből állt, agyonlövésre ítélte a főhadnagyot. Ugyanekkor végezték ki Bodolai Jánost is. Ugyanaznap Budapesten beárulták dr. Stenczel János ügyvédet, Nikolényi Dezső rendőrfogalmazót és hat társukat ellenforradalmi szervezkedés miatt. A forradalmi törvényszék tagjai Cserny József, egy géplakatos és egy lőszergyári munkás voltak, a vádat László (Lőwy) Jenő képviselte. Korvin-Klein Ottó követelésére mind a nyolc vádlottat halálra ítélték, a „forradalmi kormányzótanács” azonban hatnak megkegyelmezett: Stenczelt és Nikolényit még aznap éjjel agyonlőtték a Markó utcai reáliskola udvarán.

Április 22-én Sátoraljaújhelyen Papp József szatmárcsekei folyambiztost és Jónás Aladár dolhai főszolgabírót ellenforradalmi magatartás miatt agyonlőtték. A tettesek közül Talpas Ferencet, Vasó Györgyöt, Kiss Lászlót és Csabóczky Mihályt kivégezték, a többi életfogytiglani, illetőleg 10-15 évi fegyházat kapott.

Április 23-án éjjel Budapesten Cserny nyolc budai polgárnak túszként való letartóztatásával bízta meg egyik legvérengzőbb segédjét, Lázár Andor 25 éves zsidó terroristát. A nyolc túsz közül csak négyet találtak otthon s ezért féltek, hogy Cserny nem lesz munkájukkal megelégedve. Két túszt tehát, a két Hollán Sándort agyonlőtték s holttestüket a Dunába dobták. Cserny ezért megdicsérte őket s cigarettával kínálta meg. Ugyanaznap Makón Farkas Jánost a Weis politikai megbízott elleni zendülésnél lőttek le a vörösök.

Április 24-én a Kecskemét melletti Szentkirályon tört ki az ellenforradalom, Francia Kiss Mihály vezetése alatt. A vörösök azonban leverték a mozgalmat. Francia Kiss Mihálynak menekülnie kellett. Az őt üldöző vörösök megkínozták barátait s hozzátartozóit, majd dr. Kiss Bélát hurcolták el a kisfái tanyáról s az úton hátulról lelőtték. Mikor haldokolva hörgött, szidalmazták s arcul verték. A tettesek megszöktek.

Április 24-én Szamuely Hajdúszoboszlón folytatta vérengzését. Innen ugyanis a vörös direktórium az oláhok közeledtének hírére elszaladt, de később visszaosont és Szamuely a csőcselék följelentésére elfogatta Fekete László polgármestert, aki a városházára fehér zászlót tűzetett ki, továbbá Körner Béla takarékpénztári igazgatót és Tokay József rendőrfogalmazót s a piactéri akácfára fölakasztatta. Az áldozatok férfiasan mentek a halálba. A tettesek közül Kohn-Kerekes Árpádot és Jónás Gyulát kivégezték.

1919. április 22-én Jancsik Ferenc, a vörösőrség budapesti parancsnoka szigorúan eltiltja az utcai csoportosulásokat, s aki ilyenekben részt vesz, a forradalmi törvényszék elé állítják. Éjjel 11 óra után senkinek sem szabad az utcán tartózkodni, sőt magánlakásokban minden világítás tilos.

Április 23-án kezdődik az első hústalan hét. A szénhiány miatt csökkentik a vasúti forgalmat.

Április 25-én Cserny terrorcsapatából 30 embert és 150 vörösőrt Makóra küldtek, ahol az erőszakoskodások miatt felzúdult kisgazdák Vásárhelyi (Weiss) Kálmán politikai megbízottat agyonverték. A terrorcsapat vezetője, Tóth Béla (álnéven Anocskai András) többször büntetett gonosztevő volt, aki a legborzalmasabb gyilkosságokat rendezte. Emberei Makót teljesen kirabolták, több polgárt letartóztattak s ezek közül ötöt, név szerint Szlovák István, Rácz Sándor, Gera Ferenc, Meszes Horváth János, Csirkés Varga Ferenc gazdálkodót magukkal hurcolták Hódmezővásárhelyre. Útközben átvették a Földeákon elfogott Návay Lajos, a képviselőház volt elnökét, továbbá Návay István földbirtokost és Korchmáros Imrét. Hódmezővásárhelyen is raboltak, fosztogattak, kivált az ékszerészboltokat és pénztárakat ürítették ki. 27-én aztán az öt makói gazdát minden formaság nélkül az állomáson agyonlőtték. A halálvonat most Szentes felé haladt: onnan elhurcolták Kiss Béla ügyvédet s a vonaton vésztörvényszéket tartottak. Amint Félegyházára érkeztek, a két Návayt és Kiss Bélát a vasúti étteremmel szemben megásott gödör mellett agyonlőtték. Návay István nem halt meg mindjárt, mire Engi Lajos terrorista rohamkését forgatta meg szívében. A tettesek közül Engit kivégezték, Jánovics János 12 évi, Tóth Béla 15 évi fegyházat kapott, a többi megszökött.

Április 28-án Szelevényben K. Varga Sándor földművest lőtték agyon az oláhok elől menekülő vörösök.

Április 30-án Balatonkenesén Szigeti Gusztáv dégi kereskedőt végezték ki. Az volt a bűne, hogy állítólag gróf Festetich Sándor volt minisztert rejtegette: emiatt elfogták, majd Lusztig Arnold politikai megbízott és Pervanger Mihály rendeletére Csomor Gábor terrorista pisztolyból lelőtte, azután 16-szor beleszúrt, végül a fülét levágta s bizonyítékul Pervangernek átadta. A tettesek közül Pervangert és Csomort kivégezték, Lusztig megszökött.

Május 1-én Pintér András csongrádi gazdálkodót és Sütő Mihály volt csendőrt ellenforradalmi magatartás miatt egy csónakba rakták s a Tiszán agyonlőtték.

1919. május 2-án Budapesten Dr. Vándor Róbert ügyvédet és feleségét a vörösök egy rekvirálás alkalmával agyonlőtték.

Május 3-án Jászberényben Egressy Kálmán hadnagyot Gárdos-Gottselig Henrik munkástanácstag szíven lőtte, mivel Fecske Sándor földbirtokost a vörösök elől védelmezni akarta.

Május elsején Poroszlón Csupár Lajos, Málik Ferenc, Fenyő Nándor, Gück Emil, Tóth Lajos, Varga Károly és még egy ismeretlen nevű rendőrt Lukács György vörös hadosztályparancsnok agyonlövette. Lukács megszökött, a társa, Szabó Tibor 8 év fegyházat kapott. Ugyanakkor Szelevényben Szépe Sándor községi pénztárost, Döme Sándor és Bene Jakab földműveseket ellenforradalmi magatartás miatt agyonlőtték s hulláikat a Körösbe dobták.

Május 3-án Poroszlón Komáromy István gazdasági intézőt lőtték agyon. A halálos ítéletet Nagy József hentessegéd hozta meg: ezt később kivégezték, két társa életfogytiglani fegyházat kapott.

Budapesten Bodnár Gyula ácsmestert elhurcolták s meggyilkolták, hulláját a Dunába dobták. A tettesek közül kettőt kivégeztek. Monoron Rédey Kálmán vendéglőst az ellenforradalom leverése után lőtték agyon. Vecsésen Teichter József földművest az ellenforradalmárokra adott sortűz megölte. Gyöngyösön az oláhok közeledtének hírére május 2-án kitört az ellenforradalom s a vörösök megszöktek: 5-én azonban Nemecz vörös parancsnok 60 terroristával visszament, hat ellenforradalmárt halára ítéltek s ezek közül Csipkay Albert huszárszázadost és Welt Ignác üvegkereskedőt 7-én Tausz Vilmos és Stern Mór zsidó terroristák kivégezték. Csipkay derekára gúnyból vörös szalagot kötöttek, kutyakorbáccsal verték s úgy akasztották föl egy villanypóznára, hogy 45 percig tartott halálküzdelme.

Május 4-én Szolnok vidékén játszódtak le a legvéresebb események.

A terrorcsapat első állomása Cegléd volt, ahol Buday József huszárfőhadnagyot végezték ki.

Agyonlőtték Báthory Győző hadnagyot és Brachler József katonát is. Báthory bűne az volt, hogy az oláhok elől visszavonuló 130 katonával levétette vörös jelvényeket s a fegyvereket a vízbe dobatta. A terrorcsapat Ceglédről Abonyba utazott s ott Szamuely rendeletére Sarudi-Battik Béla főhadnagyot Stern Mózes zsidó politikai megbízott fölakasztatta. Stern megszökött, társa tíz évi fegyházat kapott.

Május 4-én Piros Jenő kereskedőt és K. Molnár József földművest akasztatta föl Stern Mózes.

Ugyanaznap agyonlőtték Doby Gábor községi főjegyzőt, mivel az oláhok elől elmenekült vörösök helyébe megbízható egyéneket alkalmazott.

Szolnokon lelőtték Szikszay György törvényszéki elnököt, Oesterreicher Nándor kereskedőt, több katonatisztet és polgárt. Pethes Manó törvényszéki bírót a lakásán lőtték le. Másnap Szamuely összefogdostatta mindazokat, akik a vörös csapatoknak ellenálltak, s közülük sokat kihallgatás nélkül agyonlövetett. Ennek a vérengzésnek 33 áldozata volt. Király Árpád tüzérfőhadnagy, Zalán Zoltán hadnagy, Palesco Jenő huszárőrnagy, Tallósi Vámos Zoltán és Vermes István főhadnagyok, Majthényi Pál, Sugár Miklós hadnagyok és két ismeretlen tiszt; továbbá Dr. Hajdu Béla vármegyei ügyész, Simonyi Pál árvaszéki ülnök, Benedek János, Berger Albert, Róth Ernő, Ginszt Sándor, dr. Engel Sándor ügyvéd, ifj. Zelei János ügyvédjelölt, Stögermajer Antal, Németh Pál törzsőrmester, Spiller Aladár, Zakariás Mihály, Zakariás István, Demény Lajos, Sztankovics Sándor tiszthelyettes, Tordai Lajos és Osbath Gyula csendőrőrmesterek, Szántai Ferenc, Tövis Béla MÁV-tiszt és Mellinger Endre 16 éves kereskedelmi iskolai tanuló, aki kivégzése előtt Szamuelyt szemtől-szembe fosztogató gazembernek nevezte. A tettesek közül Stern Mózes és Gerlei Géza megszöktek, Kohn-Kerekes Árpádot és Kovács Lajost kivégezték, a többi 12-15 évi fegyházat kapott. Még aznap agyonlőtték László Imre MÁV-elöljárót a temető árkában.

Május 4-én Tápióbicskén a Hoepfner és Binenstok Ármin által vezetett vörösök, akik az oláhok elöl gyáván megfutottak s a békés lakosságot fosztogatták, sortüzet adtak a védekező polgárokra s lelőtték Trupolai János és Domonkos Imre csendőrőrmestereket, továbbá Hosszú István és Pozsgai Sándor gazdákat. Ugyanaznap Tiszavárkonyban agyonlőtték Megyery Antal csendőrőrmestert, aki május 2-án bámulatos ügyességgel és bátorsággal néhány száz főből álló vörös tüzérséget fegyverzett le. „Éljen a haza!” kiáltással fejezte be életét.

Hatvanban Németh József és Kobovits Bogdán vörösőröket, Hajdu Aladár fűszerkereskedőt, Mészáros József munkást és Fehér Illés földművest Bertók István terrorista végezte ki. Borsodivánkán Kiss Ernő segédjegyzőt Stern Mózes terrorcsapata agyonlőtte. Egerben sárbogárdi Mészöly Géza tartalékos őrnagyot, aki az odaküldött terrorcsapat előtt a síneket felszedette, menekülése közben egy őrházban felesége szeme láttára összeszurkálták és agyonlőtték. Jászkarajenőn Dobák Imre vöröskatona Kósa József plébánost „a papok iránti gyűlöletből” agyonlőtte, majd amikor Hornyik Károly káplán a holtteste mellett imádkozott, őt is agyonlőtte. Dobákot kivégezték.

Május 5-én Kecskeméten a terroristák összelövöldözték az előlük menekülő Vén András csendőrfelügyelőt. Hulláját kifosztották és egy gödörbe lökték. Körmenden Laszlóczky Ferenc hentes a vörösök sortüzében hunyt el. Egerben Russó János sofőrt alezredes megszöktetése miatt agyonlőttek.

Devecserben is kitört az ellenforradalom: a munkástanács tagjait lefogták s Bőnyi Gyula őrizetére bízták. A vörösök azonban csakhamar megérkeztek: Bőnyit egy Markos János nevű vöröskatona lelőtte. 7-én Buják István tartalékos hadnagyot, valamint Ferenczi Lajos szakaszvezetőt a katolikus templom előtt fölakasztották. Másnap elfogták Krasovszky Gyula herendi tanítót s kivégezték. Végül még Somogyi Józsefet fogták el és 14-én agyonlőtték. A tettesek közül Lusztig Arnold és Schwarz Sámuel megszöktek, Csaplár Jánost és Végh Miklóst kivégezték.

Május 7-én Jászberényben Hajek Ferenc törvényszéki díjnokot agyonlőtték.

1919. májusának második hetében tovább folyt a vérengzés.

10-én éjjel Hatvanban egy vörösőr agyonlőtte Fehér Illés 17 éves földművest. Ugyanaznap Lajtaújfalu határában a vörösőrök agyonlőtték Zellner József osztrák állampolgárt. 13-án Emődön Kovács Lajos diósgyőri lakost végezték ki.

14-én Isaszegen a vöröskatonák „a proletárdiktatúra szidalmazása miatt” agyonlőtték Windisch János szakaszvezetőt. Ugyanaznap Jászladányban agyonlőtték Bornemissza Jenő jászkíséri főjegyzőt, mivel az oláhok közeledtekor összeíratta azokat a megbízható polgárokat, akiket a rend fenntartására alkalmasoknak tartott. Hulláját kifosztották s a tárgyalás előtt már órákkal megásott sírba dobták.

E napokban Rákospalotán fedeztek fel olyan összeesküvést, mint aminő a Stenczel-Nikolényi-Dormándy-féle összeesküvés volt. Ebben az egykori főkapitány, Dietz Károly és több rendőrtisz vett részt. Összeköttetésben álltak Lemberkovics százados szervezetével, de ezt vallatásuknál nem árulták el. Az volt a szándékuk, hogy mihelyt az oláhok a fővárosba érnek, letartóztatják a népbiztosokat és katonai diktatúrát léptetnek életbe.

Ekkoriban Budapesten lisztet, kenyeret, fát, szenet csak jegy ellenében lehetett kapni. Már korán reggel hosszú sorok ácsorogtak a boltok előtt. A proletár uralomban az volt a tragikomikus, hogy azt a munkásság a saját diktatúrájának tartotta, holott voltaképpen néhány idegen fajú ember basáskodását jelentette. Ezek az emberek meggazdagodtak, a munkásoknak pedig az elrabolt pénzből és értékekből nem jutott semmi.

Klein (Kelen) József például a szociális termelés népbiztosa volt: az egyik fitestvére Kelemenre, a másik Korvinra magyarosította a nevét. Természetes dolog, hogy Kelemen szintén a szociális termelés népbiztosságánál működött, mint a textilosztály főnöke, míg Korvin-Klein politikai megbízott lett a belügyi népbiztosságnál. Egyébként az akasztófán fejezte be életét. Kelen felesége, Fried Jolán osztályfőnök volt a népoktatásügyi népbiztosságnál, Korvin felesége, Stern Erzsi, a népjóléti népbiztosságnál volt osztályfőnök. Kelenné apja, Fried Lajos a postai ruházati osztály főnöke volt, Kelenné testvére, Fried Jenő, valamint Fried Hugó a gyermek szociális osztály intézői voltak. Rokonaik, Schőnné, továbbá Halász és neje, Hellerné ugyanott a gyermekotthon felügyelői voltak. Egy Singer nevű unokahúguk a népoktatási népbiztosságnál volt alkalmazva. Tehát 13 zsidó egy famíliából, csupa olyan állásban, ahol nem kellett verejtékezni.

Kun Béla sógora a szociális termelés népbiztosságánál osztályfőnök volt, Kunfi felesége ugyanaz a népjóléti népbiztosságnál, testvére, Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos, Kunfi testvére a népruházási hivatalnál megbízott volt. Seidler népbiztos felesége a szociális kurzus vezetője.

Landler, Varga, Kunfi, Rónai népbiztosok sógorok voltak. Hevesi népbiztos fitestvére, Hevesi Jenő volt az értékeket felkutató csoport vezetője, aki százezreket érő ékszereket, selymet, csipkét stb. rabolt össze. Szamuely Tibor öccse, László szintén vérengző politikai megbízott volt. Mind híven követték a talmudi tanítást: „Ha valahová az egyik lábadat betetted, húzd utána a másikat.”

1919. május közepén nehéz napok virradtak a vörös hadseregre. A csehek és románok szorongatták az internacionalistákat, akiknek szedett-vedett társasága úgyszólván kardcsapás nélkül engedte át az ellenségnek az ország jelentős területeit. Budapest lakossága óriási izgalommal várta a fejleményeket. A küzdőtérről a legtöbb hír csak kerülő úton érkezett Budapestre, legfeljebb a „Népszavá”-ban lehetett újabb és újabb területek feloldásáról olvasni. Május 2-án jött az a hír, hogy Szolnok és Miskolc elestek. Két nappal később Nagydaróc, Ózd és Fülek került a csehek kezébe, május 5-én Szolnok elestét kezdték cáfolni, ugyanekkor azonban közölték azt, hogy a cseh csapatok előnyomultak Kékes és Emőd felé. A vörösök egyre nagyobb eréllyel kezdtek sorozni, ez azonban természetesen nagy akadályokkal járt. Május 6-án a csehek már elértek Szécsény és Mátranovák község határába, Csongrádról pedig az oláh előnyomulás híre érkezett. Május 7-én az oláhok állítólag rendkívül szigorú fegyverszüneti feltételeket szabtak. Május 9-én egy csomó ellenforradalmárt tartóztattak le, május 10-én pedig arról beszéltek, hogy a vörösök visszafoglalták Füleket. Május 17-én egy bécsi lap azt a hírt közölte, hogy az antant a vörösök ellen több hadosztályt szándékozik mozgósítani. Május 22-én a vörös hadseregbe kényszerített magyar tisztek érdeme folytán visszaszerezték Miskolcot, Salgótarján azonban már majdnem teljesen be volt kerítve. Pogány József, a vörösök hadtestparancsnoka beismerte, hogy a csehekkel folytatott lévai ütközet sikereit azok a tényleges tisztek szerezték meg, akik ellen ő annak idején a legbrutálisabban járt el. A vörös hadseregben a legzüllöttebb állapotok uralkodtak, így például a 80. dandár azzal a megokolással, hogy a fronton lévő csapatoknak különlegességi dohányt adtak, nekik viszont csak komisz cigarettát, megtagadta a szolgálatot. A 11. ezred mindenféle ok nélkül Ipolyságra vonult vissza. Mint Pogány József maga mondotta, „az egész csürhéből csak harminchetet sikerült a politikai megbízottaknak arra rávenni, hogy a frontra visszamenjenek” A forradalmi törvényszék szinte naponta az ítéletek egész tömegét hozta a vörös katonák ellen szökés, lopás, betörés, különböző erőszakoskodások miatt. Több rabló vörös katonát az Országház téren agyonlőttek. Ugyanekkor természetesen tovább dühöngött a polgársággal szemben is a vörös terror. Május 17-én Jászapátiban agyonlőtték a börtöncellában Joó Andor járásbírót, és meggyilkolása után a terroristák felvágták a holttest hasát, hogy öngyilkosnak tüntessék fel. Május 20-án Görgey Árpád őrnagyot és feleségét gyilkolták meg orvul menekülés közben Alsózsolca községben. Amidőn súlyosan sebesülve összeesett a házaspár, rohamkésekkel összeszurkálták és puskatussal agyonverték. Május 21-én Dédesen Reisz Frigyes hadnagyot lőtték főbe. Bélapátfalván pedig egy hatvanesztendős, teljesen süket molnármestert, Betes Lajost, kémkedés gyanúja miatt felakasztották. Május 22-én a Hűvösvölgyben Csákány Sándort azért lőtte agyon egy vörösőr, mert fát szedett. Ugyanakkor Jászladányban Szöllős Mihály kiskörei bíró került akasztófára azért, mert május 1-én a templom tornyára fehér zászlót tűzetett ki. Ennek a napnak utolsó áldozata Lutter László sajókazai gazdálkodó volt, akit a terroristák agyonvertek.

1919 májusa, amelyre a vörös vezérek paradicsomi állapotokat ígértek az elbolondított munkástömegeknek, egyáltalán nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Éppen ellenkezőleg, az történt, hogy május 25-én Kun Béla beismerte a munkástanácsban, hogy olyan ínség állott be, amelyet megszüntetni nem lehet, legfeljebb mérsékelni. Azzal igyekezett a vele egy húron pendülőket vigasztalni, hogy a burzsoázia ezentúl majd együtt nyomoroghat a proletárokkal. A pénz időközben jelentős értékveszteséget szenvedett, ennek egyenes következménye volt az élelmiszerek árainak emelkedése és a munkabérek jelentékeny megnövekedése.

Annak ellenére, hogy a kommün vezérei ekkor már látták, hogy feltartóztathatatlanul haladnak a gazdasági csőd felé, terrorcselekedeteiket egyáltalán nem mérsékelték.

Május 25-én Nagybakonak községben Lukácsi János, Horváth János, Horváth József és Kolarics József gazdálkodót lőtték agyon, Szuhakálló községben pedig Göllén József csendőrőrmestert agyonverték. Ennek a napnak még egy áldozata volt, a Magyarszentmiklós községben lakó Kulich József személyében.

Május 26-án Felsőhangonyban Endrész Lászlót, 27-én Heréden Hárs Szabó Péter zászlóst, 28-án Böd községben Udvardi Ferencet, Udvardi Antalt, Derdák Jánost, Pásthy Lajost, Tanka Antalt, Polgár Kálmánt és Farkas Jánost lőtték agyon. Sajószentpéteren ugyanekkor Balogh Dániel földműves szenvedett mártírhalált. Május 29-én Nagykanizsán Neumayer Györgyöt, Nagyszékely községben Holzapfer Jánost végezték ki.

1919 május végén több helyen lángolt fel az ellenforradalom. A diktatúra megbuktatására irányuló kísérleteket azonban a vörösök mindenütt vérbe fojtották. A tolnatamási-i ellenforradalom legázolására több terrorcsapat szállta meg a községet és kétszáz polgárt elfogott. A harc folyamán Kéri József, Schisler János és Molnár János esett áldozatul, később pedig Kiss A. Józsefet főbe lőtték, Madarász József községi rendőrt, Berta Pál mészárost és Hőrik Imre asztalosmestert pedig, miután előzőleg brutálisan megkínozták őket, felakasztották.

A vend lakosságú Muraszombat környékén is voltak halálos áldozatai az ellenforradalomnak, minthogy azonban ez a vidék idegen megszállás alá került, a kivégzettek nevei nem ismertek.

Május 31-én Miskolcon Weinberger György századost agyonlőtték, Kőhídgyarmaton Léderer Ferenc földbirtokost felakasztották, Disznóshorváti községben pedig Czövek Erzsébetet és Fodor Lídiát végezték ki. Június 3-án Dunamocs községben Trubinyi János plébánost a Duna-parton akasztották fel, június 5-én Nagycenken és környékén Gludovácz Mátyás, Gmász Ferenc és Prokop Vendel esett el a gépfegyverekkel és repülőgépekkel támadó vörösök elleni küzdelemben. Szamuely Tibor öccse, László, ugyanitt előbb megkínoztatta, majd halálra ítéltette Fennesz Rezsőt és Szántó Róbertet.

A szovjet kormány helyzete a sok vérengzés ellenére egyre bizonytalanabbá kezdett válni. Az egyik népbiztosi tanácsülésen már arról panaszkodtak, hogy „a népbiztosok beültek az irodákba, ott azonban nem csinálnak mást, mint pipáznak és beszélgetnek, egyébként azonban teljesen tétlen életet folytatnak.” Ebben az időben már a gyárak foglalkoztatása 25-75 százalékos csökkenést mutatott.

A keresztény emberek egyébként egyre jobban látták, hogy az egész kommün voltaképpen a zsidó kisebbségek terrorjának eredménye. Horváth János Somogy megyei gazda például a kommunista párt kongresszusán azt hangoztatta, hogy Veszprémben 54 politikai megbízott közül 48 a zsidó, Székesfehérvárott pedig egyetlen este hatvan olyan politikai megbízott ült együtt, „akinek arcán még a pajesz maradványai voltak felfedezhetők”.

A fővárosban június közepe felé egyre nagyobb lett az ínség, egy-egy emberre mindössze fél deka zsír jutott naponta és háromnegyed kiló kenyér, felerészben az is nyers — egy hónapra. A Dunántúlon ostromállapotot hirdettek, az iskolai évet pedig sebbel-lobbal mindenféle osztályozás nélkül befejezték.

A kommunisták dühöngése 1919 júniusában érte el a legnagyobb fokát. Ebben a hónapban a terroristák rengeteg halálos áldozattal gyarapították a nemzet mártírjainak hosszú-hosszú sorát. Június 6-án Abonyban Lajcsák István és Teleki Fehér Mihály esett áldozatul a kommunistáknak, Kőszegen Waisbecker Jenő százados, továbbá egy hétgyerekes apát, Herics György földművest végeztek ki brutális módon. Csornán Rácz Alfonzot lőtte agyon egy vöröskatona, Németh Lajos tiszthelyettest agyonverték, Horvátlövőn Weszelics Ferencet végezték ki. Lajtaújfalu községben Szamuely terroristái Nakovics Nándort, Ligetújfaluban Moharos Gyula főhadnagyot lőtték agyon, június 7-én a Lenin-fiúk Sopronkövesd községben Schmidt Mátyás vasúti pénztárost és fiát, ifj. Schmidt Mátyást akasztották fel. Június 8-án Kapuvárott Reszt József kórházgondnokot, Stelczer Pál molnármestert, Pintér Pál járásőrmestert, Szalay Béla kávéház tulajdonost, Mesterházy Zsigmond postamestert és Schemek Károly gazdálkodót akasztatta fel Szamuely Tibor, június 10-én pedig a csornai ellenforradalmi megmozdulásban részt vett hét polgár szenvedett vértanúhalált hazafiassága miatt. Ákots Gyula gőzmalom tulajdonos, Lachler Lajos vegyeskereskedő, Németh Gyula és Tarcsai István gazdálkodók, Glaser Ferenc bérlő, Pozsgai Bálint és Takács Ferenc gazdálkodót küldte sírba a vörös terror. Ezeknek a csornai magyaroknak rettenetes bűnük volt a vörös bestiák előtt, plakátot nyomtattak ugyanis, amely a következőképpen hangzott: „A csornai járás lakossága nem hajlandó tovább tűrni a kommunista gazdák garázdálkodását, azt a rémuralmat, amelyet az emberi jogos és szabadság ürügye alatt folytatnak, és amelyben hazug jelszavakkal minden szabadságot elfojtani igyekeznek. A valódi népuralom helyébe mindenféle munkakerülő csirkefogó népség uralmát ültették és az országot a teljes gazdasági csőd szélére juttatták.” Ugyancsak június 10-én halálos áldozati voltak a kommunistáknak Esztergomban: Berniczey Aladár földbirtokost és Varga Dezső János földművest lőtték itt agyon a tőlük megszokott brutális jelenetek között.

Június 18-án Sarud községben Kovács Jánost lőtték agyon, június 10-én a fővárosban Effinov Grigory és Jukelsohn Isay ukrán tiszteket Kun Béla egyenes parancsára elfogták, levezették őket a Duna partjára, levetkőztették, kezeiket összekötözték és miután köveket akasztottak nyakukba, beledobták őket a Dunába. Ugyanezen a napon Fóton Gódor János és Gernát Pál, a kalocsai országúton Tamás Sándor gazdálkodót lőtték agyon, június 20-án pedig a Tasson fellángolt ellenforradalom harcában Jenei Sándor és Jenei János földműves esett el. Június 21-én Dunaföldváron Jankó Ferenc földműves, Hartán Nagy Gyula volt a halálos áldozat, Pusztakengyelen Léderer Pál földbirtokost lőtték agyon, Tasson Vörös Istvánt és Kovács Istvánt akasztották föl, június 22-én pedig Dunaföldváron Révész Ferenc földművest végezték ki. Eger városában a végsőkig elkeseredett polgárság megtámadta a városházán a vörösöket, mire a vörös katonák a nép közé lőttek és golyóik nyomán Liszkai Ignác földművest, Balog Antal János, Demeter István gazdálkodó és Prókay Erzsébet tízesztendős leány maradt holtan a helyszínen. Felsődabas községben Soproni Kálmánnét lőtték agyon. Kaposváron Szabó Ferencet állították puskacső elé, Pákozdon Barna Imre földművest végezték ki. Ugyancsak június 22-én zajlott le Solton és Soltvadkerten az ellenforradalmi mozgalom, amelynek tizenkilenc polgári áldozata volt. Itt is Szamuely személyesen tartott statáriumot és hihetetlen elvetemültséggel valóságos vérfürdőt rendezett. A vésztörvényszék Jászfalussy Károly jegyzőt és három társát, mint az ellenforradalmi szervezkedés vezetőit, felakasztották a téren álló fákra és a jegyző feleségét arra kényszerítették, hogy az ura lába alól saját maga húzza ki a zsámolyt. Kovács Gáspár kisbirtokos, Szili László tisztviselő, Zlinszky János korcsmáros, Molnár Gábor, Ács Pál, Lonka István földműves, Fülöp Lajos lakatossegéd, Polyák János gazdasági cseléd, Berkes Bálint munkásgazda, Juhász György, Geszti Gáspár, Lehoczky Ádám, Szentgyörgyi János földműves, Schneider Henrik napszámos, Friedmann György, Schuller Henrik, Mátyási János és Haász Ferenc földműves holtteste jelezte a kommunisták véres bosszúállását. Dühöngésük során a kommunisták a házakba is behatoltak és a teljesen védtelen emberekre lövöldöztek. Ekkor súlyos sérüléseket szenvedett Martin János, Reithardt István, Erdős Henrik és Kuncz Péter. Ennek a napnak halálos áldozata volt még Szalkszentmárton községben Polánszy Mihály gazdasági alkalmazott, aki az ellenforradalmi harcban elesett.

Június 23-án lángolt a legmagasabbra a vörös terror dühe. Ezen a napon tömegével estek áldozatul a hazafias érzésű magyar polgárok a terrorista bandák gyilkos fegyvereinek.

A Krisztinavárosban ezen a napon tartották meg az úrnapi körmenetet. A körmenetben résztvevők a Himnuszt kezdték énekelni, mire Cserny József terrorista félszázad vörös katonával nekirontott a körmenetben részvevőknek és közéjük lövetett. Egy golyó dr. Dénes Artúr ügyvédet találta, aki sérülésébe belehalt. Dunaföldváron az ellenforradalom leverése után a vörösök statáriális bírósága Miskolczí Istvánt, Hambalkó Jánost, Holmár Imrét és Gál Mihályt halálra ítélte. Közülük Miskolczit agyonlőtték, a másik hármat felakasztották. Ugyanerre a napra esik a dunapataji vérfürdő gyászos emlékezete. Az ellenforradalmi érzelmű lakosság valóságos ütközetet vívott itt a vörösökkel, akik a kellő felszereléssel nem rendelkező falusi népet könnyedén leverték. Megjelent Szamuely terrorista csoportjával és egy kézlegyintéssel halálra ítélt tizennégy embert: Sándor Ernőt, Elkán Gyulát, Herold Sándort, Tóth Andrást, Dudás Józsefet, Fiteró Miklóst, Máté Gábort, Tüzkő Kálmánt, Nagy Lajost, Csizmadia Józsefet, Kincses Józsefet, Sass Lajost, Ribári Józsefet és egy ismeretlen polgárt. Az útszéli fákra akasztották fel őket, és valamennyit arra kényszerítették, hogy saját maguk rúgják ki a lábuk alól a széket. A vörösök elfogtak két fiatalembert is, akik élelmiszert akartak vásárolni a községben. Az egyiket felakasztották, a másikat menekülés közben lelőtték és agyonverték. Az ellenforradalmi harcokban 48 ember esett el Dunapatajon, aki pedig élve került a terroristák kezébe, azokat borzalmas kínzások közepette hurcolták Szamuely elé. Aki védekezni próbált, azt véresre verték, s ha valaki összeesett, addig bántalmazták, míg fel nem tápászkodott. A kommün vérengző hóhéra a sebesülteket is agyon akarta lövetni, a dunapataji orvos erélyes fellépése azonban ezt a gaztettet megakadályozta. Szamuely ráparancsolt az orvosra, hogy a sebesülteket élve temessék el, ezt a parancsot azonban nem teljesítették. Az ellenforradalmi küzdelemben a következő polgárok estek el: Horváth Mihály, Vajda G. István, Tessényi István, Takács István, Iván Gergely, Papp István, Bán S. Imre, Keserü István, Bán János, Bíró Sándor, Dutka Sándor, Herczeg József, Sulyok József, Gyöngyössi János, Vendég József, Vörös János, Sárközy Kálmán, Vitális János, Biacsi Sámuel, Faddi János, id. Herczeg Imre, ifj. Faragó Gy. István, Bogárdi Sándor, Klein Vilmos, Balla Lajos, Szajcz József, Széll Sándor, Vass Imre, Széll Gy. István, Nagy István, Grósz Vilmos, Katus István, Kákonyi Imre, Bán Sándor, Gábori István, Berecz Sándor, Váczi Sándor, Papp Mihály, Koller István, Siroki Richárd, Dudás Antal, Nagy Gyula, Szűcs Sándor, Farkas Sándor, Berte József, Bíró Sándor, Schwarz József. A lakosságra 802 000 korona sarcot vettek ki, az életben maradt ellenforradalmárokat börtönbe vetették. Ugyanezen a napon volt a hajósi ellenforradalom. Ennek hősei a következők: Csanádi József, Jagicza Antal, Romsich Gergely, Pirisi István, Romsich Sándor, Rideg József, Balázs István, Vén István János, Vén Ignác. Hartán Szamuely hét embert végeztetett ki: Kaszt Jánost, Schneider Jánost, Himpelmann Pétert, Molnár Istvánt, Schnell Pétert, Brenner Jánost, Szeidl Jánost. A Tetétlen körüli harcokban elfogtak több hartai és solti ellenforradalmárt. Mintegy 25 embert folytonos ütlegelések közben bevittek Kecskemétre s ott öt embert kínvallatások után kivégeztek, a többit 10-20 évi kényszermunkára ítélték. Az agyonlőttek nevei a következők: Horváth József, Szabó István, Hus Lajos, Tarr János, Kugelmann Péter. Ugyanaznap Kecelen Benediczki Pál gazdasági intézőt három rabló vörös katona a lakásán agyonlőtte. A menekülő félben lévő Lajkó M. Andrást és Halász Józsefet szintén agyonlőtték, az időközben bevonult vörös katonák pedig Vajai László római katolikus segédlelkészt, továbbá Vén Jánost és Árvai Andrást végezték ki. Több ízben rálőttek Kurcz Adolf plébánosra is, de szerencsére nem találták el. Kurcz Erzsébet polgári iskolai tanítónő után kézigránátot dobtak, sebesülés azonban itt sem történt. Az ellenforradalmi harcban Laváti János, Szabó József, Porcsik István, Palásti Mihály, Sajdik György, Onódi Imre, Halász Gergely, Laki János, Filus István, Csuri Sándor, Fejes János, Borbélyi János, Tusori Ferenc, Dán István, ifj. Laváti János, Beck András, Szanter Mihály, Lajkó József, Sebestyén Pál, Simon Mihály és Wallmann Ferenc fizetett életével hazafiasságáért. Ugyanezekben a napokban kivégezték Spang József, Szenohradszki Pál és Kutyifa János kiskőrösi lakosokat. Spong Józsefre, amidőn már felakasztották, felülről ráugrott egy vörös katona és a szerencsétlen ember nyakán lovagolt. Mezőtúron szörnyű kínzások után Gy. Szabó István gazdálkodót végezték ki, a Kalocsa közelében fekvő Páhi községben pedig agyonlőtték Heiszán Ferenc nyolcesztendős fiút, akit ellenforradalmárnak néztek. Pusztaszentimrén Gelencsér Mihály és Almási József, Szekszárdon Majsai József polgárember gyarapította a halálos áldozatok számát.

Június 24-én zajlott le Budapesten az ellenforradalom. Lemberkovits Jenő százados játszott ebben főszerepet. A Vilmos-laktanya tüzértisztjei, a Ludovika Akadémia növendékei és a dunai monitorok tisztjei hűségesen szállottak harcba a mindent elnyomó terror ellen. A ludovikások, csupa fiatal gyerek, hat órán keresztül tartották irtózatos túlerővel szemben a József-központot. A monitorok, árbocaikon nemzeti színű zászlókkal, a Dunán vonultak fel s ágyúval belőttek Kun Bélának a Hungária Szállóban lévő szobáiba, de összelődözték a Radeczky-kaszárnyát is. Az ellenforradalmi megmozdulást gyalázatos árulás meghiúsította. Herczeg Géza banktisztviselőt, aki megelőző vasárnap a Bazilika előtt hazafias tartalmú röpcédulákat osztogatott, 24-én reggel agyonlőtték. Egyes hírek szerint ezek miatt a röpcédulák miatt rendelték el a statáriumot. Az ellenforradalom sikertelenségét közvetlenül az okozta, hogy a Vilmos-laktanya legénysége, amely eleinte az ellenforradalmár tisztek oldalán sorakozott fel, megtagadta az engedelmességet és így a vörös őrség hamarosan megszállhatta a laktanyát. Itt tartóztatták le Lemberkovits századost több tiszttársával együtt. A letartóztatottakat Jancsik vörösőrségi parancsnok elé kísérték, az előszobában azonban Lemberkovitst agyonlőtték, Filipecz Dénes főhadnagyot pedig súlyosan megsebesítették. Az ellenforradalom hírére Kun Béla ész nélkül menekült a fővárosból. A vörösök összesen 402 ellenforradalmárt tartóztattak le, akiket tömegesen szándékoztak kivégezni. Romanelli olasz alezredes energikus fellépése azonban a vérengzést megakadályozta. Június 24-én ennek ellenére még több halálos áldozat volt. Agyonlőtték Kiss Rózát, Berend Miklós orvostanárt, Madarász Béla orvosnövendéket, Ivándai Karátson István tüzérszázadost, Erődi Ödön főhadnagyot, Pogány Jenő ludovikást, továbbá Andódi Jánost, Gosztonyi Mihályt és Pécsi Jenőt. Akasztó községben Melkvi Antal, Csepelen Thomas Antal, Tengelicen Sebestyén Sándor esett áldozatul a gyilkosoknak, Kalocsán pedig 19 embert végeztetett ki Szamuely Tibor. Tizenhatot felakasztottak, hármat főbelőttek. Ezek a mártírok a következők voltak: Császár István főszolgabíró, Csiszár István tanító, Mészáros Ignác tanár, Kálmán József kereskedő, Gallina Zoltán intéző, Horváth Lajos joghallgató, Vargacz Gergely, Berta János, Varajti József, Romsics János, Kővágó Sándor, Musza József, Berta Antal, Vargacz József, Szabady István, Horváth Gyula, Rigó Ferenc gazdálkodók.

Június 25-én Szentendrén agyonlőtték dr. Kucsera Ferenc káplánt. Hősiesen fogadta a gyilkosok golyóit. Tetemét a temető árkában földelték el.

Újpesten az ellenforradalmi mozgalom szervezői közül Dezső Elemér, Haiden László, Rojcsek László, Szűcs János esett áldozatul a terroristáknak, másnap pedig Martinovics Béla, Orczy Karó Imre és Papp Imre fejezte be a kommunisták golyói által életét. Június 25-én Taubinger Géza nyugalmazott pénzügy igazgatót lőtte le a fővárosban egy vörösőr azzal, hogy „burzsuj pofája volt”. Szőts András főhadnagyot, aki Lemberkovitscsal együtt vett részt az ellenforradalomban, az Országház harmadik emeletéről a világítóudvarba dobták és a zuhanás következtében meghalt. Csajta községben Ludovikán Jánost, Érsekcsanádon Kincses Pált, Kecelen Csóti Ferencet, Uszodon Bazsó Sándort végezték ki.

1919 júliusa a feszült várakozás jegyében indult meg. A vörösök az ellenforradalmakat mindenütt vérbe fojtották, azonban a polgárság mégis tudta, érezte, hogy a diktatúra nem tarthat sokáig. Az országban mindenféle anyag kifogyóban volt, behozatalra pedig semmi kilátás nem mutatkozott, mivel a külföld nem volt hajlandó a vörös bandával tárgyalni. Az antant már április elején tisztában volt azzal, hogy Kun Béla nem képviseli Magyarország polgárságát. Hasztalan próbált Kun Béla úgy akkor, mint később az antantnak azzal hízelegni, hogy a tanácsköztársaság nem áll az integritás alapján, a cseh vereségek komoly lépésre kényszerítették Clemenceaut s június 7-én kelt jegyzékében „a legszélsőbb rendszabályokkal” fenyegette meg Kun Béla kormányát. Minthogy pedig ennek ellenére a vörös hadsereg — a hazafias érzelmű tisztek vitézsége által — június 10-én elfoglalta Eperjest és Tornát, Clemenceaut június 13-án újabb táviratot intézett Kun Bélához, amelyben figyelmeztette őt a hadműveletek céltalan voltára s egyben közölte a később Trianonban szerződésbe foglalt határokat. Ezeket a határokat még a legfeketébben látók sem képzelték el olyan szörnyűségesnek. A legtöbb, amire el voltak készülve, a nemzetiségeknek Magyarországtól való elszakítása volt, most azonban kiderült, hogy tiszta magyar területeket is minden látható ok nélkül idegen államoknak ítéltek oda. Magyarország szomszédjai sikeresen használták ki az általános ellenszenvet, amely Magyarország iránt bolsevista kormányára való tekintettel akkor egész Európában megnyilvánult: nagyobb területeket kaptak a magyar zsákmányból, mint amilyenre ők maguk számítottak.

Clemenceau négynapi határidőt szabott a „szlovák” területről való visszavonulásra, de egyben ígéretet tett, hogy ennek teljesítése esetén az oláh csapatokat visszavonják. Kun Béla így kelepcébe jutván, elrendelte ugyan a hadműveletek beszüntetését, a magyar tisztek által vezetett vörösök azonban Érsekújvárnál és Lévánál 18-án alaposan megverték a cseheket.

A kommunista párt ezalatt igyekezett a hangulatot megjavítani. Nagygyűléseket rendeztek. Garbai a budapesti nagygyűlésen kijelentette, hogy „most temetjük Magyarország ezeréves alkotmányát”. A hangulat azonban csakhamar lehűlt, amikor a „Népszava” (amely akkor őszintén a kommunista párt hivatalos lapjának nevezte magát) június 27-i számában kénytelen volt közölni Romanelli ezredes erélyes tiltakozását az ellenforradalmárok kivégzése ellen.

Június 30-án a vörös hadsereg megkezdte a visszavonulást a Clemenceau-vonalra. A monitorok ismét megjelentek a Dunán, a Ferenc József-hidat gránátlövés érte. A lakosságot azzal a hazugsággal igyekeztek megnyugtatni, hogy a vörös hadsereg visszavonulása „csak időleges jellegű”, „az új határ még nem végleges”, és „sokkal nagyobb területet kapunk harc nélkül vissza”. Stromfeld vörös hadseregparancsnok megtörten mondott le július elején. Mikor maradásra akarták bírni, barátai előtt ezt a kijelentést tette: „Harcoltam a csehek és románok ellen, de ellenforradalmárok ellen nem vívok háborút.”

A napokban a vörös rémuralomnak a következő áldozatai voltak:

Tolnán június 29-én agyonlőtték Baranyai László dr. községi orvost és Vass József pénzügyőrt. Baranyai dr. katonai egyenruhában, tiszti rangjelzéssel fehér gárdát szervezett és mindvégig hősi magatartást tanúsított.

Július 23-án Szobon Domonkos Gáspár dr. ügyvéd a csőcselék előtt ellenforradalmi kijelentéseket tett, mire megrohanták, a vörös katonák belelőttek s a csőcselék agyonverte.

4-én akasztották föl a Komárom megyei Császár községben Wohlmuth Ferenc dr. plébánost. A Lantos-Lőwy Bertalan zsidó géplakatos elnöklete alatt működő rögtönítélő bíróság végeztette ki: Katona Sándor vádbiztos arra hivatkozott, hogy Korvin-Klein Ottó utasítása szerint minden papot ki kell végezni. A plébános hősiesen viselkedett s emelkedett szellemű beszédben búcsúzott híveitől. Lőwy egy ideig hallgatta, de aztán rátették a hurkot a pap nyakára s az egyik katona arcul ütötte. A tetemét azután gúnyosan himbálták. A tetteseket kivégezték.

1919 július elején már a népbiztosok nem hittek a kommunizmus örökkévalóságában. A lakosság elégedetlensége egyre fokozódott. A hús őrületesen drágult, főzelékfélét nem lehetett kapni, a szovjet liszt pedig használhatatlan volt. A fővárosban hatalmas fehér gárdákról, majd a franciák és angolok bevonulásáról kezdtek suttogni. Az újságírók szakszervezete bizalmatlanságot szavazott a vörös kormánynak. Több újságírót letartóztattak. Az optimisták újabb antant ultimátumot kezdtek emlegetni, sőt arról is beszéltek, hogy az antantmisszió a kaszárnyák kiürítését szorgalmazza. A sok rettegés után mohón kaptak az emberek minden kedvező híren.

Az áldozatok száma e napokban kevés volt.

6-án Abaújszántón agyonlőtték ifj. Jaczenkó Andrást, mivel nem engedte magát lefegyverezni. Ugyanaznap Sári községben a rekvirálások miatt elkeseredett emberek a templom előtti téren csoportosultak. A vörös katonák szétkergették őket, egyikük azonban, Mráz Mátyás ellenállt, mire lelőtték.

7-én Szombathy János zagyvarékasi adóügyi jegyzőt egy vörös katona az utcán bosszúból agyonlőtte. A tettes 13 évi fegyházat kapott.

1919 július közepén már mindenki tudta, hogy a terror az utolsó napjait éli. Izgalommal olvastuk a „Presse” becsempészett példányaiból, hogy az antant elhatározta a támadást s ennek vezetésével Frech tábornokot bízta meg.

11-én Kun Béla prepotens hangon táviratot menesztett Clemenceau-hoz, amelyben követelte tőle a Tiszántúlnak a demarkációs vonalig való kiürítését. Erre a felszólításra azt a választ kapta, hogy a békekonferencia mindaddig nem tárgyal velük, amíg ők nem teljesítik a fegyverszüneti feltételeket. A bolsevik kormánynak nagy szüksége volt a még ki nem fosztott Tiszántúlra a ezért elhatározta, hogy megtámadja az ott álló oláh haderőket. Idehaza viszont számoltak a legvégsőkkel, s az 500-as tanács ülésen Surek „elvtárs” (akit aztán fölakasztottak) azt az indítványt tette, hogyha az antant serege Budapestet fenyegetni fogja, öljék le a túszokat, azután minél több polgárt, hogy hullahegyek fogadják a bevonuló hódítókat. Szamuely is tett ilyen nyilatkozatokat.

A hónap közepére kifogyott a fehér rotációs papír, a Népszavát barna csomagolópapírra kezdték nyomni. A Világszabadság megjelenését heti háromszorra korlátozták, a hetilapokat megszüntették.

A vendéglők, korcsmák, kifőzések ajtajánál nagy tömegek álltak sorba, hogy egy kis gerstlihez jussanak. Ez lett a proletárdiktatúra jellegzetes étele. Az ízetlen, silány vendéglői kosztot is csak jegy ellenében lehetett kapni.

16-án közölte a „Presse”, hogy Franchet d’Espéray tábornok megbízást kapott a hadműveletek megkezdésére. 17-én Romanelli alezredes újabb jegyzéket intézett Kun Bélához, amelyben erélyesen tiltakozott az általános mozgósítás ellen.

A vörös terrornak ezekben a napokban a következő áldozatai voltak:

12-én (vagy 14-én) dr. Vermes Gyula fővárosi hittanárt Abaliget közelében agyonlőtték.

13-án a vörösök Jászberényben népgyűlést rendeztek, melyre 300 vörös katonát és egy gépfegyvert vittek le. A népgyűlés szónokát, Bokányi Dezsőt, a nép lehurrogta, mire a gépfegyverből megindult a tüzelés, majd a vörös katonák lövöldöztek a menekülő tömegre. A végén 11 hullát szedtek össze, azon kívül 36 súlyos sebesülés történt. A halálos áldozatok a következők voltak: Cseh József, Gugi István, Herczeg András, Kiss Frigyes, Kolcza Béla, Kovács Mihály, Mészáros József, Rácz János, Szabó Mihály, Kondor József (a vádbiztos fia) és Urbán Ferenc. A lakosságra Keleti Béla zsidó hadtestparancsnok 3 millió hadisarcot vetett ki, azon kívül a vagyonosabb polgárok lakását kifosztották.

1919 július utolsó napjaira mindig úgy fogunk visszagondolni, mint valami szigorú nagyböjtre. Ennivalót csak rettenetes küszködés árán lehetett szerezni. A „fehér” pénzt csak félannyi értékben fogadták el, mint a kéket. Szamuely rohamcsapatai végigrabolták a vidéket s így jutottak a proletárok egy-egy csirkéhez hetenként, de a polgárság nem kapott húst. Július 23-án eltiltották a „batyuzást”, amellyel — mint a rendelet mondta — egyesek az élelmiszerkészletek elharácsolásával a dolgozók összességének rovására maguknak különleges elbánást biztosítanak. Karhatalmi közegek vizsgálták meg a város határában a kocsikat s akinél valamilyen élelmiszert találtak, letartóztatták. A fahiány miatt a sétányok fáit, a kerítésléceket, sőt a temetők fejfáit is lopkodták. Hamburger Jenő népbiztos a „Népszavá”-ban kétségbeesett hangon ezeket írta: „Ott tartunk, hogy igen erősen kifejlődött a csirkefogók szolidaritása, és kemény ember legyen, aki a panamista szövetkezetek útvesztőjében el tud igazodni, vagy ott rendet akar teremteni.”

A vörös hadsereg a Tiszánál döntő vereséget szenvedett. Az antantnak Bécsben székelő missziói attól tartottak, hogy a budapesti bolsevisták most már elkerülhetetlenné vált bukása előtt vérfürdőt fognak rendezni a polgárság körében. Ezért Cunnigham ezredes, a bécsi angol misszió főnöke 23-án magához hivatta Böhm Vilmost, aki közben a tanácsköztársaság bécsi követe lett, és igyekezett őt arra rábírni, hogy a proletárdiktatúra kormánya önként távozzék. Böhm fölrendelte Weltner Jakabot és Peyer Károlyt ,és velük együtt folytatta Cunnigham ezredesnél a tárgyalásokat a proletárdiktatúra csendes likvidálása ügyében. Az angol ezredes a föltételeket is megszabta: Kun Béla kormányának távozása, a bolsevizmussal való szakítás, mérsékelt elemekből való kormányalakítás. Ennek fejében helyezték kilátásba az országnak szénnel és élelmiszerrel való ellátását.

A vörös terror azonban a kommün belső bajai ellenére sem szűnt meg.

19-én Tarcalon Tóth István katonát agyonlőtték. 20-án Szabolcs községben az oláhok elleni harcok idején Csegei János, Csáti Mihály és Bodnár Ferencné esett áldozatul a vörösöknek.

23-án Mezőtúron agyonlőtték Sipos András csendőrőrmestert, Mindszent határában id. és ifj. Barna Istvánt és Török Andrást. Ugyanaznap Szentesen agyonlőtték Fejes Károlynét, továbbá az ottani Tisza-hídnál dr. Czobor Tibor budapesti lakost.

1919. július 26-án megkezdődött a proletárdiktatúra végvonaglása. A déli fronton, Csongrádnál a hadműveletek megakadtak, mivel az itt működő hadcsoport a szegedi kormánnyal megegyezett s az előnyomulást megszüntette. A Szolnoknál előnyomuló csapatokat vissza kellett vonni, a bekerítés veszélye fenyegette őket. Ennek megfelelően az északi hadcsoportot is visszarendelték. A vörös hadsereg teljes rendetlenségben özönlött vissza Budapest felé. A csehek megszállták a semleges zónát.

Az antant válasza 28-án érkezett meg. A „Népszava” közölte ezt a jegyzéket, amelyben kifejtette az antant, hogy az élelmiszer szállítását mindaddig nem kezdik meg, amíg Magyarországon olyan kormány nem alakul, amely a népakaratot képviseli: felszólítják tehát Kun Bélát a lemondásra, „mert az ő uralmuk nem a nemzet szabad akaratán, hanem csupán a terroron nyugszik”. Kun Béla nem fogadta el ezt a visszavonulási utat, hanem hirtelen Bruckba utazott s ott kezdett tárgyalni Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Megszokott lódításokkal kijelentette, hogy nincs szükség megállapodásokra, a szovjet kormány helyzete szilárd, mert a vörös hadsereg visszaverte (!) az oláhokat s a győzelem nem lehet kétséges! Naiv kapkodásában 400 000 koronát küldött az osztrák kommunistáknak, hogy ők is azonnal kiáltsák ki a proletárdiktatúrát. Budapesten ugyanakkor, vagyis 30-án parancsban figyelmeztették a lakosságot egy esetleges riadóra, mert az oláh hadsereg már előző nap átkelt a Tiszán, s a vörösök Ceglédet, Kecskemétet sietve kiürítették.

31-én a proletárkormány már tisztában volt azzal, hogy Budapest megszállását nem tudja megakadályozni. Kun Béla visszatérvén, összegyűjtötte híveit s most már őszintén bevallotta, hogy a helyzet reménytelen. Szamuely és Hamburger a további ellenállás mellett szájaskodtak, de ilyen kilátástalan kalandhoz senkinek sem volt kedve. A városban ellenforradalmi hangulat kezdett lábra kapni, amiért korábbra tették a zárórát.

A vörös uralom utolsó gonosztettei közül ki kell emelnünk a legbrutálisabbat, Fery Oszkár csendőraltábornagy, továbbá Borhy Sándor és Menkina János csendőrezredesek legyilkolását. Névtelen följelentésben ellenforradalom szervezésével vádolták meg a derék tiszteket. Három napig vallatták őket, mialatt hozzátartozóik minden követ megmozgattak, azonban még Romanellinek sem sikerült megtudnia, hol tartják őket fogva. Három napi kínzás után éjnek idején egy Mozdony utcai pincében akasztották fel őket a vízmelegítő csőre. A kötelet maguknak kellett a nyakukra tenni s még azután is kínozták, pofozták, szurkálták őket, holttestüket pedig teherautóra rakták s bedobták a Dunába. A tettesek közül, akik egyébként dr. Berend Miklóst és Madarász Bélát is meggyilkolták, Cserny József, Schőn-Goldberger Gábor, Groó Géza, Mészáros Sándor, Lőbl Mór, Steiger János, Papp Sándor, Küvér Lajos, Max Miksa, Bonyháti Tibor, Kakas Ferenc, Csomor Gábor, Neumayer Géza és Löscher Márton életével lakolt a gaz gyilkosságért.

26-án Tiszaroffon Endre István gazdát lőtték agyon, Tiszadobon pedig Szabó János miskolci bérkocsist, 27-én Kács községben agyonlőtték Molnár Terézt, Móron pedig Antal Józsefet, 29-én pedig Vácott Szilágyi Pétert végezték ki, 30-án Budapesten agyonlőtték Mildner Ferenc tüzérszázadost, a ludovikások tanárát. Jóllehet a forradalmi törvényszék fölmentette, Kun Béla titokban kivégeztette. Ugyanaznap Rém községben agyonlőtték Védeleg Mihályt, Győrött pedig Krammer Ignácot, Mezőcsáton Kéki Andrásnét, Forró Molnár Andrást, Salap Dánielt, Harsányi Istvánt, Angyal Jánost és Smila Gyulát végezték ki.

1919. augusztus 1-én a vörös kormány végre belátta, hogy hiába minden. Délutánra összehívták a munkástanácsot s Kun Béla bejelentette lemondását. A munkástanács erre egy úgynevezett szociáldemokrata kormányt választott, amelynek elnöke Peidl Gyula „elvtárs” lett. A népbiztosok most már csak a menekülésre gondoltak: Kun Béla zokogó hangon telefonált Bécsbe Böhmnek és menedékért könyörgött. Sajnos megkapta. Rögtön kisietett társaival autón Kelenföldre, ahol az egyetlen Pulmann-kocsiból álló szerelvény már várta őket. Szamuely nem kapott menedékjogot: szökni próbált, de Lichtendorfban a csendőrök felismerték. Mielőtt azonban bekísérték volna, önkezével vetett véget gonosz életének.

2-án tele volt a főváros nemzeti zászlókkal, a templomokban — néhány hónap multán — fölzendült a Himnusz. A bíróságok megkezdték működésüket. A sajtószabadság is helyreállt.

A vidéken azonban a vörösök sok helyütt még tovább gyilkoltak.

1-én Nagykátán Gallai András földművest, Tarnamérán Süri Sándor gazdát, Tápiószentmártonban Bergendi Ferenc intéző feleségét lőtték agyon a vörösök. 2-án Várpalotán a vörös katonák a nép közé lőttek; özvegy Horváth Istvánné és özvegy Hámen Lajosné holtan maradtak a téren. 3-án Vámosgyörkön a vörös katonák Weisz Béla parancsára agyonlőtték Szedmák István községi képviselőt.

Lovászpatona községben a lakosság a diktatúra bukása fölötti örömében felvonulást rendezett s a templomra kitűzték a nemzeti lobogót. Erre 14-án Pápáról vörös katonák érkeztek, többeket letartóztattak. Mayer Lajos asztalos segéd lelőtte dr. Nagy Jenő plébánost. A gyilkost kivégezték.

Tapolcáról elmenekültek a direktórium tagjai, de később visszatértek 120 katonával és letartóztattak 24 polgárt. Másnap, 5-én székely katonák jöttek páncélvonaton, a harcban parancsnokuk Pethő István hadnagy és Rozenberg Géza gyalogos esett el.

Az oláh sereg 3-án bevonult Budapestre. Ezt a szégyent is a vörösöknek köszönhettük. Három nappal később az ellenforradalom egyik bátor csoportja kikényszerítette a Peidl-kormány lemondását.

VII. A zsidóság mint faj

Eddig, ha valaki megtisztelően akart szólni a zsidókról, izraelitáknak vagy mózes-vallásúaknak nevezte őket. Mind a két elnevezés helytelen: az izraelita ugyanis vallásfelekezetet jelent, amelyre át lehet térni, míg zsidóvá születni kell, éppúgy, mint keresztény akárki lehet, de gójnak születni kell, ami pedig a Mózes vallását illeti, azt hisszük, maga Mózes tiltakozna a legerélyesebben az ellen, hogy korcs utódai őt a talmudizmus szerzőjének káromolják. A „héber” elnevezés már közelebb jár a faji megjelöléshez. Ez az elnevezés ugyanis Hebertől, Szem dédapjától származik, akiről Mózes I. könyvének 10, 11. és 46. fejezetében tétetik említés. Szem tudvalevőleg Noé egyik fia volt s az ő leszármazottai a szemita törzsek. A „héber” szó pedig, amely az abar igéből származik, eredetileg odaátit, túlsópartit jelent: így nevezték ugyanis Kánaán bennszülött törzsei a hozzájuk Úr városából (Káldea, Mezopotámia) átvándorolt Ábrahám nemzetségét. Az izraelita elnevezést csak az Egyiptomból való kivándorlásuk után nyerték a héberek, és pedig Izrael ősatyjuk után, akinek eredeti neve Jákob volt és csak a Mózes I. könyvének 32. fejezetében olvasható esemény után nevezteték Izraelnek, azaz Istennel küszködőnek.

Az izraelita vallástannak írásos első nyomait a X. századig lehet fölvezetni. Szerzője Saadi Fajuni volt, aki arab nyelven írta meg hittankönyvét s ezt Ibn Tabon fordította héberre, „Emuná vedeóth” (Igazság és tudomány) címmel. A hitcikkelyeket első ízben Mosé bar Majemon spanyolországi rabbi szedte rendszerbe a XII. század végén. Ez volt a nevezetes 13 cikkely, a zsidó fő-igazságok, amelyek közül a zsidók a következőket szokták ellenünk citálni: „2. Hiszem, hogy a Teremtő egy”, tehát nincs három személye. „3. „Hiszem, hogy a Teremtő testetlen”, tehát nincs incarnatio. „9. Hiszem, hogy a Törvényt (Tóra) nem lehet megváltoztatni”, tehát Mózes törvényei helyébe nem léphetett az Evangélium. 12. Hiszem, hogy a Messiás el fog jönni”, tehát szofizmákból áll.

Zsidó vallásról manapság beszélni nem igen lehet: nemcsak azért, mert a papi hivatal folytonossága már régen megszakadt és az áldozatok bemutatása is megszűnt, hanem azért sem, mert a Mózes hagyatékán ortodox talmudzsidók, neológok, reformzsidók és karaiták veszekednek, átkozván és kárhoztatván egymást, s ezeket egy nevezőre hozni annyi volna, mint a protestáns felekezetek összességének pápát adni. Ennyit elég tudnunk a vallási vonatkozásokból, minthogy mi a zsidó faj cselekedetivel foglalkozunk.

Ennek a fajnak jellegzetes tulajdonságai vannak. A zsidó embert csakhamar meg lehet ismerni, noha ez a fölismerés sokszor nincs a zsidó kedvére. Nem bocsátkozunk itt embertani magyarázatokba, hiszen ilyeneket minden lexikonban talál az olvasó: nem idézzük a kémiai úton eszközölt vérelemzések eredményeit, mert ezeket már csömörlésig agyontárgyalták az alaposságukról híres német szakírók. Mi egyéb sajátosságokról akarunk beszélni, amiket letagadni, eltussolni, észre nem venni szinte lehetetlen. Hogy egy találó hasonlattal éljünk, vegyünk például egy igazi „nomád” cigányt. Ugyebár, ha egy ilyen fáraó-ivadékkal valamelyikünk érintkezésbe kerül, mindjárt a zsebéhez kap, hogy nem távolítottak-e el onnan valamit. Nos, hát aki egy zsidóval kerül kapcsolatba, mire kezd gyanakodni? Íme, tehát a köztudatban élnek bizonyos faji sajátságok. Kezdettől fogva két tulajdonság kíséri lépten-nyomon ezt a népet: az egyik az ő sajátos külsejük (hogy a testükből áradó illatról, amely még az unokákon is észlelhető, ne is szóljunk), a másik az ő számtalan furcsa szokásuk és felfogásuk, valamint a minden más népről alkotott lenéző, embertelen nézetük, amelyek miatt képtelenek valamely népbe beolvadni.

Fleischhauer Ulrich, a világhírű „Sigilla veri” című könyv szerzője, aki a berni Talmud-perben (amelynél e könyv szerzőjének Talmud-fordítását is felhasználták), árja részről volt szakértő, művének I. kötete 298. lapján idézi Gans Ede zsidó professzor ezen őszinte szavait: „Sem a keresztelés, sem a kereszteződés nem használ minekünk. Mi még a századik generációban is zsidók maradunk, amint 3000 esztendővel ezelőtt voltunk. Mi nem veszítjük el a fajunk szagát még tízszeres kereszteződés után sem. Minden közeledésünk után, bármilyen nővel, a mi fajunk dominál s abból csak fiatal zsidók származhatnak.”

Hans Cohn „A zsidóságról” című gyűjteményes munkájában (304. old.) ezeket írja: „Mi ma is zsidók vagyunk, zsidók leszármazás szerint, zsidók a történelem szerint, gondolkodásunkban, érzelmeinkben és biztosan a vér törvényei által is.”

Dr. Katzlin Jakab a zsidó diákszövetségnek Bázelben 1918. június 1-én tartott gyűlésén ezeket mondta: „Mi nem vagyunk németek, vagy franciák vagy egyebek és azon felül zsidók: a mi zsidó mivoltunk nem egy németségnek vagy egyébnek felépítménye vagy alépítménye. Ezek a sajátosságok egymást kölcsönösen kizárják. Mi zsidó vagyunk kötőjel és zárjel nélkül és fenntartás nélkül. Mi, röviden szólva idegen lények vagyunk köztetek és mindig is azok akarunk maradni. Áthidalhatatlan szakadék ásít közöttetek és közöttünk. A ti országhatáraitok nem határolják el a mi népünket és a ti határvillongásaitok nem tartoznak ránk (sind nicht die unseren). Azok fölött és azon kívül áll a mi egységünk, messze a ti hazafiságtok és megkülönböztetésetek fölött.”

A „Wiener Jüdisches Volksblatt” 1928-ban ezeket írta: „Mi vagyunk a kiválasztottak. Büszkén hordhatjuk a fejünket és különös tiszteletre tarthatunk számot: nekünk nemcsak egyenjogosítottaknak kell lennünk, hanem kiváltságosoknak is. Mi megkülönböztető nagy tiszteletet érdemlünk a társnépektől is. Milyen kicsinynek kell feltűnni a zsidó ember előtt a legendás Rőtszakállú Frigyesnek az egyszerű, tárgyilagos Mardokhájhoz képest!”.

Hasonló értelemben beszél Sombart a már többször idézett könyvében, mondván: „Mint a nap, úgy vonul át Izrael Európán: ahol megjelenik, ott új élet fakad, ahonnan elmegy, ott minden elporlad, ami eddig virult.”

A Talmud is azt tanítja a 146. zsoltár magyarázatában, hogy az Úr azért szórta szét az izraelitákat a világ népei közé, hogy mindenüvé „áldást” vigyenek. Nem érintve itt azt a kérdést, hogy a világ népei vajon kérnek-e ebből az áldásból, meg kell állapítanunk, hogy a zsidók szétszóratásuk óta még a kisujjukat sem mozdították meg, hogy Adonájnak valahol híveket verbuváljanak.

Ha már a zsoltárosnál tartunk, nem lesz érdektelen néhány ószövetségi idézetet olvasnunk az ő faji sajátságaikról.

Izaiás próféta könyvének 3. fejezete 9. versében ezeket olvassuk: „Szemtelen arcuk ellenünk tesz bizonyságot. Jaj a lelküknek, mert gonosz lesz a fizetésük.” A 16. versben pedig ez áll: „Cion leányai felfuvalkodnak és fölemelt nyakkal járnak, buja tekintetekkel lépdelnek és tapsolnak s lábgyűrűikkel csörögnek.”

Jeremiás próféta könyvének 5. fejezete 23. versében így szól: „Ennek a népnek hitetlen és ellenszegülő szíve van.” A 26-28. versekben így folytatja: „Istentelenek vannak az én népem között, akik lesben állnak, mint a madarászok, tőrt és kelepcét vetvén az emberek megfogására. Ezért lettek nagyokká és gazdagokká: megkövérednek és fölhíznak, és nagy gonoszul áthágják az én beszédeimet.” A 6. fejezet 13. versében ezt mondja: „Kicsinytől a nagyig mindnyájan fösvénységet követnek.” A 15. versben pedig így fakad ki: „Szégyenleniük kellett volna, hogy utálatosságot cselekedtek, de ők éppen nem szégyenlik a gyalázatot és nem tudnak elpirulni.”

Egy neves olasz államférfi, Mazzini József (1805-1872) így jellemezte a zsidó népet: „Ország nélkül vagytok, nincs nevetek, szavatok, jogotok s nem emelkedhettek, mint testvérek a népek bajtársi csoportjába. Az emberiség korcsai vagytok. Katonák zászló nélkül. A nemzetek közt nem találtok sem hitelre, sem védelemre, és senki sem kezeskedik biztonságtokért. Ne áltassátok magatokat az igazságtalan társadalmi állapot alól való emancipációval, ha előbb nem hódítottátok meg magatoknak az országot. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni anyagi helyzetetek javulásának gondolatától, mielőtt a nemzeti gondolatot megoldottátok volna. Erre nem vagytok képesek.”

A zsidó Heine Henrik is így jellemzi a fajtáját: „Akkor pedig jött Egyiptomból egy nép, amely bőrbetegségeken és lopott arany- meg ezüstedényeken kívül úgynevezett pozitív vallást is hozott magával. Ez egy népmúmia, amely a földön vándorol ősrégi betűpelenkáiba bepólyázva, egy darab megkövesedett világtörténelem, egy kísértet, amely életfenntartása végett váltókkal és ócska nadrágokkal kereskedik.”

A szintén zsidó Mardokháj-Marx is így írt a zsidó népről: „Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? Az üzérkedés. Mi az ő valódi istene? A pénz.”

F. Roderich ezt konkrétabban fejezi ki: „A zsidó ügyes üzletember és rábeszélőképességgel bír: pénzsóvár, zsugori, ravasz és színlelő, testi munkától idegenkedő, buja, szemérmetlen, hiú, gyáva, arcátlan.”

Nem szándékozunk e helyen az antiszemitizmust sem védelmezni, sem dicsérni. A tárgyilagosság kedvéért meg kell azonban állapítanunk, hogy merőben rosszakaratú beállítás az, amit a zsidó lapok már rekedtségig kiabáltak, hogy tudniillik az antiszemiták mind egyoldalúak, elfogultak, korlátoltak lennének. Egy Cicero, Tacitus, Seneca, Mohamed, Giordano Bruno, Nagy Frigyes, Mária Terézia, VII. József, Voltaire, Kant, Hertler, Hugo Viktor, Széchenyi és még egész sora a kimagasló alakoknak, mind, mind korlátoltak lettek volna? És ők vajon tudnak Mendelsohnon meg Spinozán kívül számba vehető hírességeket felmutatni? Oh igen, a tőzsdén és a börtönökben.

A zsidóság faji voltának egyik pregnáns bizonyítéka az is, hogy társadalmilag sehol sem tudnak beolvadni az őket befogadó népbe, sem szakítani nem tudnak eredeti fajtájukkal. Élnek közöttünk volt svábok, tótok, rácok és oláhok, sokan meg is tartották idegen nevüket, vagy pedig a Tóth, Németh, Rácz, Oláh, Horváth nevet viselik, de minden kapcsolatot megszüntettek régi nemzetiségükkel, nem vesznek részt kifelé gravitáló mozgalmakban, hanem a kereszténység kebelén eggyé lettek velünk. Ezt a társadalmi beolvadást, vagy az erre való törekvést még a kikeresztelt zsidóknál sem tapasztaljuk, de azt igenis tapasztaljuk, hogyha a zsidóságot akármely távoli országban bármilyen sérelem éri, akkor a kikeresztelt és a mózesvallású zsidók a legtökéletesebb szolidaritásban tiltakoznak fajtestvéreik érdekében. A faji öntudat következetesen megnyilatkozik minden alkalommal, ha a zsidóság érdeke megkívánja, mert például egy magyarországi kikeresztelt zsidó ugyanolyan magafajta zsidónak tartja a francia vagy német zsidót, és ennek alapján az őt befogadó nemzeten kívül mindig szemmel tart egy másik nemzetet, amelyhez ő még mindig hozzátartozónak tekinti magát. Ez a magyarázata annak, hogy a zsidó hitközségek a kitért zsidókat továbbra is magukhoz tartozókként tartják nyilván, elhalt zsidó rokonaik után az öröklésben a Talmud világos rendelkezése szerint pontosan részesítik és érdemeiket, kitüntetéseiket a zsidó faj dicsőségeként könyvelik el.

A zsidóság soha nem törekedett őszintén az asszimilálódásra. A Talmud hatása alatt begubódzva, a keresztény népektől elkülönített életet éltek és bár sokfelé szórattak szét, mégis inkább folytatták vagyonhajhászó, mindenütt meggyűlölt életmódjukat, semhogy az önfeláldozó krisztusi szeretetből csak egy szemernyit is elsajátítottak volna! Kikeresztelkedtek, de nem változtak meg: mutogatták magukat templomaikban, de továbbra is a dolgozó keresztények vagyonának megkaparintásán fáradoztak: összeházasodtak velünk, de zsidó fajtestvéreikkel továbbra is a régi szellemben trafikáltak.

Mindazok a népek, amelyek a zsidóságot befogadták, a Talmud elveinek megismerése után, ha nem is üldözték őket, de kivetették társaságukból. Ezért a zsidó még olyan helyeken is, ahol a felsőbbség nem kényszerítette őket erre, külön városrészekbe vonultak vissza. Így született meg a gettó. (Fölösleges mondanunk, hogy ez olasz eredetű elnevezés. Kecskeméti Ármin azt mondja, hogy a zsidó elkülönítése a keresztes háborúk idején kezdődött: Rómában 1555-ben készült el a gettó, amelyből azután nem engedték ki a zsidókat. Velencében 1516-ban kötelezték a zsidókat külön városrészekbe való lakásra. Magyarországon csak Pozsonyban volt gettó.)

A zsidóság a múlt században teljesen hatalmába kerítette a tőzsdéket. A kapitalizmus, amely ellen a zsidó Mordekhaj-Marx a munkások tömegeit uszította, voltaképpen és természetszerűleg a zsidóság gyermeke. A zsidók ugyanis mindig értettek ahhoz, hogy a nehéz munkát mindenütt a keresztények nyakába sózzák, míg ők maguk minden országban következetesen és tipikusan azokra a foglalkozási ágakra vetették magukat, amelyekben kevés munkával, de több furfanggal, rövid idő alatt sokat lehetett keresni. Megértették a Talmud tanítását, amely szerint az üzlet a legtermékenyebb földnél is előbbre való.

Mik a zsidó kereskedelem sikerének titka? 1. Nagy reklámmal hozzák forgalomba árucikkeiket. 2. Eleintén igen olcsó árakkal dolgoznak és roppant precízek a kiszolgálásban. (Der Jude ist im Anfang immer korrekt — mondja a német.) 3. Silányabb minőségű árúval csinálnak a járatlan vevőknél konkurenciát. 4. Lopott, csempészett árúval is kereskednek. 5. Elzálogosított árukat, megszorult emberek holmijait, csődtömegek, árverések portékáit szedik össze. 6. Hiteleznek a legnagyobb mértékig, de az esetleges veszteséget és a kamatokat belekalkulálják az eladási árakba. 7. Összevásárolják az árukat, amikor olcsók és a drágulás idején kezdik árusítani. 8. Piacra dobják az áruk tömegét, hogy az árakat lerontsák és az árukat olcsón összevásárolhassák.

Dr. Rónay Károly királyi közjegyző „A Tóra és népe” című könyvében beszéli el ezt a tipikus példát: „Hogy a zsidó mentalitás a lefőzést, csalást és uzsorát idegennel szemben helyénvalónak tartja, azt a magam tapasztalta következő eset igazolja. Egy bűnügyi tárgyalás alkalmával, amikor egy zsidó ékszerész egy előkelő keresztény család könnyelmű sarját csúnyául becsapta s emiatt vád alá került, előkelő zsidó ügyvédje őt védőbeszédében tisztára mosni igyekezett. Beszédje befejeztekor (mint a vádló ügyvédje én mellette ülvén) hozzám hajolt és a teljes meggyőződés hangján beszéde igazolásául ezt mondta: „A törvénynek nem hivatása az ostobát és könnyelműt az okossal szemben megvédeni, az pusztuljon el!”[1]

A zsidó uzsora igénybevételével már a középkorban is a fejedelmek és előkelőségek jártak elől rossz példával. Az államháztartás vezetése több országban hízelgő dilettánsokra volt bízva, és az állam kasszája sokszor kiürült. Ilyenkor mindig jó volt a zsidók pénze. A keresztények sokkal lustábbak és élhetetlenebbek voltak, semhogy a kereskedelmet elsajátították volna, és a zsidó mindig szívesek voltak az ilyen gondokat levenni róluk. A királyi jövedelmek: adó, vám, földek, később az italmérés (regálé) bérlésére ki lett volna alkalmasabb, mint a zsidó.

Nagyon sok esetet tudnánk felsorolni, amikor a kisgazdák csoportja hiába kérte egy nagybirtok bérletét, inkább a zsidónak adták oda. Hány földesúr volt, aki azt sem tudta mennyi vagyona van, hanem a dolce far nienté-ben [boldog semmittevésben — Szerk.] élt, míg egyszer a zsidaja azzal lepte meg, hogy már semmije sincs a méltóságos úrnak, mert mindent kifizetett neki előre. Írni, olvasni, tanulmányi utat tenni restek voltak a mieink, de a zsidó ernyedetlenül dolgozott, mert matematikai pontossággal kiszámította, hogy az a föld, amelyet árendál a mágnástól, a pazarlásnak ugyanazon üteme mellett mikor lesz az övé. (Egyik írónk panaszkodva említi föl, hogy a világháborúban hány fontos helyen kellett a zsidókat alkalmazni, mert a keresztények között nem találkozott németül értő emberrel.) Régi bűnök következményei alatt nyög ez a mai generáció. Mi balgán beértük azzal, hogyha a zsidó megmagyarosította a nevét és még államférfijaink is áradozva szónokoltak a zsidók megbízható hazafiasságáról. Most látjuk azonban, sőt látják például a németek is, hogy a kiűzött zsidóknak bizony ki sem csordul a könnyük, mikor az eddig úgy szeretett „hazát” el kell hagyniuk, sőt tüntetőleg vihognak a vonaton, mikor elutaznak. A zsidóság mindenkor nagyszerűen értette a mimikrit s a keresztény országok egyik tragikuma az volt, hogy ezt a játékot komoly valóságnak vették. Számosan vannak Budapesten, akik látták, amikor Németország megkezdte az orosz háborút, a zsidók örvendeztek és mulattak, hogy végre megbukik a hitlerizmus.

Az is jellemző dolog, hogy a légoltalmi kihágások miatt elítéltek között 40 egyén zsidó volt.

A kiválasztottság tudata a zsidókat a magasabbrendűség gondolatával töltötte el a körülöttük lakó népekkel szemben, akiket így maguknál alsóbbrendűeknek tartván, egyszerűen megélhetési forrásnak, kizsákmányolási anyagnak tekintettek. Míg a kereszténység a földi javak megvetését hirdette és a szent szegénységet a sarkalatos erények piedesztáljára emeltek, addig a talmudizmus arra ösztökélte a zsidóságot, hogy tegyék rá mindenre a kezüket, mert „az Úr a népek minden javát átadta az izraelitáknak”. És a zsidóság rá is feküdt mindenre az ő szokott arroganciájával és prepotenciájával. Nézzünk meg akár még most is például egy üdülőhelyet, ahol ők többségben vannak: mozdulni sem lehet a nem zsidóknak, vagy lépjünk be egy üzletbe, amikor ők bevásárlásaikat eszközlik: szemrebbenés nélkül ragadnak el minden portékát a nem zsidók elől. „Minden a mienk.” Emlékezzünk csak vissza a régi időkre: egy szót sem volt szabad róluk beszélni, ők legott uszítás miatt csaptak lármát. Elzsidósították irodalmunkat, megrontották szép magyar nyelvünket. Ezért például a villamoskocsikon még máig is Schlésinger-Sándor Pál magyarsága szerint fogalmazott táblákat látjuk: Rákóczi úton át, Vilmos császár úton át, holott a magyar az úton megy és nem az úton át. A kalauzok szintén a Dob utcai dialektusban kiáltják az utcaneveket, zsidósan hangsúlyozva az utolsó szótagot, holott a magyar nyelvben az első szótagra esik a hangsúly. Budapesten mindenütt így halljuk: „hét óra van”, vagy „hét óra az idő”, holott a magyar így mondja: „hét óra”. Hát még az a sok „kapcsolatban”, meg „során”, meg „rámutatott arra”, valamint a névelő rendszeres elsikkasztása és a nyelvrontás töméntelen zsidó gombája, amik nélkül már meg sem tud szólalni a „magyar” irodalom.

A házassági törvényjavaslat előadójának, a bátorszavú Bocsáry Kálmán dr-nak a képviselőházban 1941. július 1-én mondott beszédéből ideiktatjuk ezt a néhány szót:

— A zsidóság állandó és soha meg nem szűnő problémát jelent a nemzetek életében. A zsidóság az egyetlen népfaj, amely lényegében megmaradt és nem változott meg akkor sem, amikor üldözték, akkor sem, amikor az emancipáció útján érvényesülését megengedték. Megmaradt olyan túlzott szolidaritásban és olyan közösségben, amely lehetetlenné tette, hogy felszívódjék más nemzetek életébe. A világháború előtt a zsidóság olyan mozgalmi erők élén állott, amelyek a hazafias és erkölcsi világrend követelményeivel szemben a radikális szabadelvűség és a materiális világszemlélet erőit igyekeztek érvényre juttatni. A világháború végén a legyőzött nemzetek azt látták, hogy tulajdonképpen a zsidóság győzte le őket. Minden kultúrnép fölvetette a zsidó problémával a lét vagy nemlét kérdését.

Egy öreg pap, egy galambszívű aggastyán, amikor ezeket a kemény szavakat olvasta, így fakadt ki: „Milyen szép lenne mostan, ha a magyar zsidóság vezetői egy nagy deputációval keresnék föl az ország hercegprímását és így szólnának előtte: Atyánk, vétkeztünk, de jóvá akarjuk tenni. Mindent visszaadunk, amit igaztalan módon szereztünk, minden munkát elvállalunk, csakhogy bűneinkért vezekelhessünk, odaadjuk javainkat a haza oltárára, szegényekként fogunk élni és fölvesszük mindnyájan a szent keresztséget, csak hadd élhessünk tovább is ezen a szentelt magyar földön, amely apáinknak meleg otthont és jólétet adott.”

Ez azonban soha nem fog bekövetkezni. Már Izaiás próféta által megátkozta őket az Úr, imigyen szólván: „Vakítsd meg e nép szívét, nehezítsd meg füleit és zárd be szemeit, hogy nem lásson szemeivel s nem halljon füleivel s ne értsen szívével, nehogy megtérjen és meggyógyítsam őt.” (6. fej.) Eljött az idő, amikor nem használ a jóhangzású név, nem ment meg a nemzeti viselet, nem ér semmit a pénzért vett rang és cím: beteljesedik rajtuk a régi átok, mindenütt ez zeng feléjük: Menjetek Isten hírével. Miként egy jeles írónk mondja, „a zsidóság eltaszította magától Jézust, ezért az Isten is ellökte magától ezt a népet: Jézus keresztje alatt megszűnt a zsidó nép, mint nemzet, és lett belőle egy hazátlan, üldözött, szétszórt faj, homlokán a Jézus-gyilkosság Káin bélyegével.”

VIII. A vérmisztérium

A Talmud az „idegen kultusz” (Aboda zára) című traktátus 26b. lapján a Tosephothban (adalék) így szól: „A gójok legjobbikát öld meg.” (Tob sebaggoim harog.) Ezt az utasítást vagy parancsot megtaláljuk a Szófrim (Írók traktátusá-ban) is, nemkülönben Majmonides és Jismaél rabbik könyveiben is.

Simon ben Haddarsan az ő Gyűjteményében (Jalkut) a 245. lapon, Mózes IV. könyve 25. fejezete 8. versének fejtegetésében így szól: „Mindaz, aki a gonoszok (rásáim) vérét ontja, annyit tesz, mintha áldozatot mutatna be Istennek.”

Amikor ezeket a zsidó szabályokat olvassuk, önkéntelenül is rágondolunk az Üdvözítő szavaira: „Kezet vetnek rátok és üldözni fognak benneteket. (Lk 21) Átadnak titeket a törvényszékeknek és megostoroznak benneteket zsinagógáitokban. (Mt 10) Szorongatás alá vetnek benneteket és megölnek. (Mt 24) Mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni Istennek.” (Jn 16)

Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a zsidók már több mint félmillió nem zsidót öltek meg, akikről a történelmi feljegyzésekből tudomásunk van. A Cirenaikában, a Ciprusszigetén és Alexandriában véghezvitt mészárlásokról fentebb szóltunk. Alexandriai adatunkat kibővítjük itt azzal, hogy ott 418-ban a zsidók azzal a hazug hírrel csalták ki egy éjjel a keresztényeket lakásaikból, hogy a Szent Sándor templom ég, s azután az utcán leölték őket. A következő évben Khalkisz és Antiókia között egy zsidó ünnepen öltek meg egy kisfiút keresztre feszítéssel és ostorozással, csupa mulatságból.

614-ben a zsidók II. Chosroes perzsa királytól Jeruzsálem elfoglalása után 90 000 keresztény foglyot vettek meg potom áron és kegyetlenül lemészárolták valamennyit.

Ezek olyan történelmi tények, amelyeket letagadni nem lehet. Ugyanúgy nem lehet kétségbe vonni a Martyrologium Romanum adatait sem, amelyek hitelesség és pártatlanság tekintetében minden forrásművet felülmúlnak. Elsősorban tehát ezt az egyházi könyvet idézzük.

Március 15. Szalonikiben (Thessalonicae) Szent Matróna szolgáló, kinek asszonya, mikor észrevette, hogy a leány titokban Krisztust tiszteli, és hogy lopva naponta templomba jár, mindenféleképpen bántalmazta, végre pedig vastag botokkal holtra verte s így a leány Krisztus megváltásában lehelte ki lelkét.

Március 24. Trientben (Tridentini) Szent Simeon gyermeknek szenvedése, akit a zsidók a legkegyetlenebbül megöltek, s aki később csodával ékeskedett.

A bollandisták[2] adatai szerint ez a gyilkosság 1475-ben nagycsütörtökön történt: Sámuel zsidó, ennek fiai Izrael és Mózes, ennek fiai Moher és Bonaventura ölték meg a 29 hónapos Simeont éjféltájban, Sámuel házában. Sámuel a gyermeket térdeire fektette, Mózes pedig egy törülközővel a torkát összeszorította, majd Sámuel egy késsel a nyakából kivágott egy darabot, a többiek pedig a vért egy csészében felfogták. Ugyanakkor a levetkőztetett gyermeket tűkkel szurkálták, miközben héber nyelven átkozódásokat mormoltak. Aztán a karjából és a combjából egy-egy darabot levágtak és a vért egy edénybe eresztették. A hóhérok végre a keresztre feszítést utánozva, a vonagló testet kifeszítve tartották. A vallatásnál azt jelentették ki, hogy „jóllehet, bármikor meglehet ölni egy gyermeket és a vérét lehet venni, azonban a vér jobb és Isten előtt kedvesebb áldozat, ha az ő húsvétjához közeli napokban veszik”. Azt is vallották, hogy „szükséges, hogy a gyermek megkínoztassék és megfeszíttessék, különben nem hatásos a vére”. (Archiv. Vatic. Fol. LV. és XLVII.) VIII. Gergely vétette föl a Martyrologiumba a kis vértanút és V. Sixtus pápa rendelte el ünnepét a trienti egyházmegyében. XIV. Benedek pápa 1755. február 22-én kiadott bullájában ezeket mondja: „A bollandisták könyveiben a március 24-i napi krónikához, azokon kívül, amik Boldog Simonról mondatnak, még a következő vértanúkról kell megemlékeznünk: a kölni egyházmegyében egy gyermeket tisztelnek, név szerint Joannetust, akit a zsidók a hit iránti gyűlöletből öltek meg. Baillet megemlít ugyanazon a napon két gyermeket Párizsban, név szerint Richárdot és Vilmost, akiket vértanúkként tisztelnek, mert a zsidók a hit iránti gyűlöletből ölték meg őket. Ezeket Angliában is tiszteleik. Ferdinánd spanyol király idejében Toledo közelében Guardia faluban egy hároméves gyermeket tisztelnek „a guardiai ártatlan” név alatt, akit szintén a zsidók öltek meg. Szardíniában szintén két gyermeket tisztelnek: Cesseliot és Camerinót. Ugyanígy említtetik a Boldog Simon életrajzában egy kis leány, 1442 körül, akit Linz környékén öltek meg a zsidók. A buzgó hívek szép emléket állítottak nekik. Ugyanott említtetik egy ötéves gyermek, Loreur, akit 1485-ben öltek meg a zsidók s akit a nép máig mint vértanút tisztel. (Azt hisszük, ilyen pápai szózatra el kell némulnia minden zsidó füllentésnek.)

Július 14. Szirakuzában, Szicíliában, Szent Márcián püspök, akit Szent Péter szentelt föl ugyanott, püspökké szentelése és az Evangélium hirdetése után a zsidóktól megöletett.

Szeptember 17. Saragossában (Caesaraugustae) Hispániában, Arbuez Szent Péter, Arragónia első quaestora, akit a katolikus hitért, amelyet tisztjéhez képest derekasan védelmezett, a megkeresztelkedett, de a visszament zsidók kegyetlenül megölték, s akit IX. Piusz iktatott a szentek sorába.

Szeptember 25. Szent Kristóf Szentháromságrendi ifjú vértanú, akinek a zsidók kiszakították a szívét, lándzsával átdöfték az oldalát és így feszítették föl húsvét vasárnapján Toledó városában.

Október 24. Nafran városában (Homeritas-nál), Arábiában Szent Aretásznak és 340 társának szenvedése, Jusztin császár idejében, Dunaan zsidó zsarnok alatt. Utánuk Christiana keresztény asszonyt dobták a tűzbe, akinek ötéves fia Krisztust gagyogva megvallotta és sem kedveskedéssel, sem fenyegetéssel nem lehetett visszatartani, hanem anyjához berohant a tűzbe.

December 21. Antiókiában Szent Anasztáz püspök és vértanú, aki Phocas császár idején a zsidók által a keresztények ellen támasztott lázadásban a legkegyetlenebbül öletett meg.

A trinitáriusok breviáriumában találjuk a hároméves Szent Kristófot, akit a zsidók Guardiában, Toledó mellett 1490-ben éjnek idején keresztre feszítettek, lándzsáikkal összeszurkálták, a szívét kiszakították és másnap, éppen húsvét vasárnapján az utcára dobtak.

A többi adat felsorolását a XI. századnál kezdjük.

1071. Bloisban, miként már fentebb említettük, a zsidók egy gyermeket keresztre feszítenek, azután a hullát a folyóba dobják. (Monumenta Germaniae Historica: Scriptores, I. köt. 500. old.)

1144. Norwichban (Anglia) húsvét napján egy 12 éves fiút becsalnak egy zsidó házba, keresztre feszítik, és a legválogatottabb kínzásokkal megölik, hogy a Krisztus kínszenvedését megláthassák. Hulláját a vízbe dobják. Theobald gróf kerékbe töri a zsidókat. (Bollandisták, III. köt. 588. old.)

1160. Glocesterben egy gyermeket keresztre feszítenek. (Bollandisták, ugyanott)

1179. március 25-én, nagycsütörtökön kínzásokkal megölik Richárdot, a „párizsi szent gyermeket”. (Bollandisták, ugyanott, 591. old.) 315 évvel később Gaguin Róbert, a trinitáriusok generálisa írta meg a történetét, Turnay Róbert apát egykorú adatai alapján.

1182. Pontoisban keresztre feszítenek egy 12 éves gyermeket: a zsidókat emiatt kiűzik Franciaországból.

1191. Braisne-ben ráfogják egy keresztényre, hogy lopott és gyilkolt s ezért megölik, közben odaérkezik Fülöp Ágost király és a hamisan ítélkező 80 zsidót elégetteti. (Rigordus: Historia Galliae)

1220. Weissenbergben, Elzászban egy Heinrich nevű fiút megölnek. (Murmer: Helvetia sancta, Schedel: Allgemeiner Chronik)

1235. Norwichban (Anglia) egy gyermeket, akit erre a célra egész éven át hizlaltak, nagypénteken meg akartak ölni, azonban idejekorán kiszabadították a keresztények. (Polyd. Virgil. I. XVI.)

1236. Hagenaunál öt fiút temettek el Fuldából, akiket a zsidók az úgynevezett Tégla-malomban éjjel megtámadtak és meggyilkoltak, hogy a vérüket fölhasználhassák. (Richerus: Acta Senonensia XXV., 324.)

1244. Londoban egy gyermeket megkínoznak és megölnek. Tetemét a Szent Pál templomban tisztelik. (Baronius ad annum, nr. 12., valamint Mattheaus Parisiensis: Grand Chronique, V. 519.)

1247. Walreasban eltűnik nagykedden egy Milla nevű leány. Másnap megtalálják ruháját egy árokban, sebekkel borítva.

1250. Arragóniában egy Domonkos nevű hétéves gyermeket a zsidók húsvétra megölnek. (Hispania Blanca illustrata III., továbbá Johannes a Lent. Hist. Schediasma de Pseudo-Messiis 33. és Bolland. VI. 777-783.)

1255. Lincolnban elrabolnak egy Hugó nevű gyermeket és a zsidók húsvétig rejtegetik. Akkor pedig mindenhonnan sok zsidó gyűlik oda, és keresztre feszítik, miközben mindent úgy csinálnak, mint a Krisztus keresztre feszítésekor. (Bolland. 6. julii. 491. old.)

1257. Londonban a zsidók egy gyermeket húsvétra megölnek. (Cluverius Epitome 541. old.)

1260. Weissenburgban megölnek egy gyermeket. (Annales Colmarienses XVII. 191.)

1261. Pforzheimben (Baden) egy hétéves lányt megfojtanak, a vérét kieresztik, s tetemét a folyóba dobják. (Bolland. II. April. 383.)

1279. Münchenben egy fiút a zsidók agyonszurkálnak.

1283. Mainzban egy lelketlen dajka elad egy gyermeket a zsidóknak s azok megölik. (Baronius 61. Annal. Colmarienses XVII. 210.)

1285. Münchenben két gyermeknek lecsapolják a vérét, hogy gyógyszerül használják. A nép ezért a 180 zsidóra rágyújtja a házat, amelybe menekültek. (Raderus: Bavaria sancta II. 315.)

1286. Oberweselben (Rajna) egy Werner nevű fiút három napig szakadatlanul vagdalnak a zsidók, míg végre belehal. (Bolland. II. April. 697.)

1287. Bernben Szent Rudolfot húsvétkor megölik. (Bolland. II. April.)

1288. Troyban 13 zsidó végeznek ki rituális gyilkosság miatt.

Siegburgban egy János nevű szerzetes növendéket megölnek, büntetésül 18 zsidó végeznek ki.

1292. Colmarban egy gyermeket megölnek. (Annales Colmarienses II. 30.)

1293. Kremsben egy gyermeket megölnek. Két gyilkost megbüntetnek, a többi vesztegetés útján megszabadul. (Monumenta XI. 658.)

1294. Bernben ismét megölnek egy gyermeket. (Annales Colmar. II. 32.)

1302. Remkenben ugyanez történik. (Ugyanott, II. 32.)

1303. Weissensee-ben (Türingia) egy katonának Konrád nevű fiát a zsidók megfojtják és ereit megnyitván, a vérét kieresztik. (Baronius 64.)

1320. A zsidók a fekélyeseket megvesztegetik, hogy Franciaországban minden kutat mérgezzenek meg. Narbonne tartomány Vitry nevű városában Fülöp király emberei a gaztettet felfedezik és a tetteseket elégetik. (Gaguin Róbert: A franciák története, VI.)

1320. Puyban egy templomi énekes fiút a zsidók megölnek.

1321. Nancyban a zsidók egy fiatal papot megölnek.

1331. Überlingenben egy Frey nevű polgárnak fiát a zsidók megölik. A feldühödött nép azt a házat, amelybe 300 zsidó menekült, körülveszi és felgyújtja, a kimenekülőket elfogja és megfojtja. (Sartorius 49.)

1333. Kostnitzban, a Bodensee mellett a zsidók megmérgeznek egy kutat s ezért elégetik őket.

1345. Münchenben a később boldoggá avatott Heinrichet a zsidók hatvan szúrással megölik. (Raderus: Bavaria sancta II. 335.)

Benafeldben (Elzász) a zsidók elkezdik a kutakat megmérgezni. Az elfogottak vallomása szerint úgy szervezkedtek, hogy Németország valamennyi kútját megmérgezik. (Rankler II. Generat. 45.)

1338. Münchenben a zsidók megölnek egy nemesembert.

1349. Meiningben a zsidók összebeszéltek, hogy a templomban összegyűlt keresztényeket megrohanják és megölik: a gonosz tervet felfedezték és a zsidók lakoltak. (Ziegler: Tägliche Schauplatz, 396.)

1350. Köte helységben (Németország) a zsidók egy fiút megölnek.

1380. Hagenbachban (Svédország) a zsidók egy fiút megölnek.

1382. Münchenben egy rosszhírű nő ellop egy gyermeket, eladja a zsidóknak s azok egész testét összeszurkálják s kegyetlenül megölik. (Raderus: Bavaria sancta II. 315., valamint Annales Bavarorum VII.) Ugyancsak Aventinus János írja, hogy abban az évben, Szent Cecilia napján (november 22.) sok zsidót égettek el, mert Münchenben, Nördlingenben, Esslingben, Ulmban, Schwäbisch-Hallban és Svábország több helységében a kutakat megmérgezték.

1401. Diessenhofenben (Svájc) Conrad Lory négyéves gyermeket 3 forintért elad egy keresztény Vitelmann Michail nevű zsidónak, s a zsidók a vérét veszik. A perben az egyik zsidó vádlott azt vallja, hogy a zsidóknak minden hét évben szükségük van a keresztény vérre, a másik pedig azt vallja, hogy az áldozat nem lehet idősebb 13 évesnél, a harmadik pedig, hogy a kibocsátott vérnek egy részét meg kell szárítani és porban eltenni, mert így használják ők a szertartásnál. (Historia B. Alberti di Simone Habiki, Bolland. II. April.)

1407. Krakkóban egy gyermeket a zsidók megölnek, s ezért kiűzik őket az országból.

1410. Türingiában a zsidók rituális gyilkosságot követnek el s ezért kiűzik őket az országból. (Bolland. II. April. 838.)

1429. Ravensburgban egy Ludwig von Bruck nevű ifjút a zsidók megölnek a zsidó húsvétkor. Tetemét megtalálják és áhítatos tisztelet tárgya lesz. (Bolland. III. 978.)

1442. Linzben Pöck Tamásnak 13 éves lányát ellopják, számos szúrással kieresztik a vérét s hullát a vízbe dobják.

1452. A zsidók egy gyermeket hosszú vastűkkel halálra szurkálnak s a vérét gyümölccsel megeszik. (Spina Alfonz: Fortalicium Fidei)

1453. Ugyanott olvassuk, hogy a zsidók Anconában egy férfit meggyilkolnak. Ugyanezt a konvertita Manuel is elmondja. Ugyanő beszéli, hogy abban az évben Anconában egy Simon nevű zsidó orvos a házában egy gyermek fejét levágta és egy szomszédos szobában akarta elrejteni: munkájában valaki megzavarta, miközben egy nagy kutya osont be, bekapta a fejet a fogai közé és az utcára rohant vele. Így fedezték fel a gyilkosságot.

1453. Boroszlóban a zsidók ellopnak egy gyermeket, felhizlalják, azután egy szegekkel kivert hordóba nyomják, s addig hengergetik, míg minden vére kifolyik. (Pawlikowsky: Der Talmud in der Theorie und Praxis)

1454. Kasztíliában egy gyermeket darabokra vagdalnak és a szívét fölfalják. A zsidókat ezen és hasonló cselekedeteik miatt kiűzik az országból. (Alphonsus Spina: De bello Judaico, III.)

1457. Ugyanazon szerző tudósítása szerint Turinban egy zsidó elfog egy gyermeket, betömi a száját, hazacipeli a köpenyében, bezárja az ajtót és hozzálát a gyermek leöléséhez. A gyermek azonban kiszabadítja a száját, kiáltozni kezd, s a járókelőt rátörik a zsidóra az ajtót.

1462. Innsbruck mellett Rinnben, július 9-én, a később boldoggá avatott Oxner András nevű fiút szegény özvegy anyjának távollétében a saját keresztanyja eladja a vásárra utazó zsidóknak s azok egy erdőben, az úgynevezett „zsidókőnél” megölték és vérét kieresztették. (Bolland. III. 462.)

1468. Ó-Kasztíliában Selomo Becho rabbi parancsára egy asszonyt nagypénteken megölnek.

Ugyanazon évben Endigenben, Kaiserstuhl mellett (Freiburg) egy koldus családot a zsidók megölnek. A bádeni birodalmi gróf a zsidókat elégetteti. (Barberini Tamás érsek elbeszélése, továbbá Schreiber: Freiburger Urkundenbuch, Edinger Judenspiegel stb.)

1475. A már fentebb említett Boldog Simon vértanúsága.

1476. Regensburgban a zsidók nyolc gyermeket gyilkolnak meg, a csontjaikat megtalálják egy Josef nevű zsidó házában: ezek a csontok először a városházán tétetnek ki köztiszteletre, majd az úgynevezett „Szépséges Mária” kápolnában helyeztetnek el. 17 zsidót ítélnek el e gyilkosságok miatt.

1480. Trevisoban a később boldoggá avatott Da Porto-Buffalo Sebestyén nevű bergamoi kisfiút ölik meg a zsidók. (Baronius, 569., továbbá H. Desportes: Le mystére du sang. 80. Bolland. II. April.)

1485. szeptember19-én Arbues Szent Péter saragossai kanonokot a színleg keresztényekké lett, de azután a visszazsidósodott gyilkosok a székesegyház oltára előtt a Matutinum végzése közben megrohanják és halálosan megsebesítik.

1486. Regensburban hat gyermeket megölnek és csontjaikat mély kútba dobják. (Raderus: Bavaria sancta III. 174.)

1490. Guardiában, Toledo mellett a már fentebb említett Szent Kristófnak vértanúsága.

1494. Nagyszombatban a zsidók elcsábítanak egy kisfiút, felvágják az ereit, a vért egy edénybe eresztik és a hullát feldarabolva elássák.

1503. Waldkirchben (Elzász) egy apa 10 forintért a zsidóknak odaadja a gyermekét, mert azok azt ígérik, hogy csak a szükséges vért csapolják le belőle, azután visszaadják. A gyermek azonban meghal, s a hulláját egy farakás mögött találják meg. (Bolland. II. April 830.) Ugyanabban az évben Krakkóban egy anya eladja gyermekét a zsidóknak potom áron.

1504. Frankfurtban egy szívtelen ember leszúrja a mostohafiát, a vérét egy tálba ereszti és ezzel fizeti ki egy zsidónál lévő adósságát.

1505. Budweisben a waldkirchi esethez hasonló gonosztett történik.

1510. Berlinben Jakob, Selomo, Aaron, Levi, Jizchak, Mosé rabbi és Jakob sakter egy négyéves fiút 10 forintért megvesznek egy állítólag ismeretlen embertől,leviszik a pincébe, ráfektetik egy asztalra, és ereit tűkkel szurkálják, míg a vére kifolyik, azután a sakter állatok módjára levágja. Száz zsidó kerül a vádlottak padjára, akik részint ennek, részint más hasonló gyilkosságoknak részesei voltak, továbbá a keresztény vért orvosság gyanánt itták, vagy pedig paradicsommal, fűszerekkel és mézzel keverve fogyasztották. Negyvenegy zsidót elégetnek.

1514. Hallban (Szászország) egy Pfefferkorn nevű zsidó több gonosztett mellett beismeri, hogy két gyermeket lopott el, egyiket eladta a zsidóknak s ő maga is segített a kínzásban. A zsinagógában végzik ki.

1520. Saragossában augusztus 6-án a boldoggá avatott Dominguitto del Val nevű gyermek vértanúsága, akit a zsidók szüleitől elloptak, több zsidó közreműködésével keresztre feszítettek, a tetemét az Ebro folyó partján elrejtették, de csoda módra megtalálván, a keresztények az ottani székesegyházban temették el. (Acta Sanctorum, V. Aug.)

1520. Nagyszombatban és Berényben két gyermeknek veszik vérét a zsidók, s ezért kiűzik őket. (Bolland. II. April. 839.)

1529. Bazinban (Pozsony megye) egy ottani polgárnak, Meilinger Györgynek fiát ellopják a zsidók, bezárják egy pincébe és ott kegyetlenül meggyilkolják. Néhány nap múlva egy öregasszony a városka közelében rátalál a megcsonkított testre, melynek kezei hátra voltak kötve: elviszi az apa házába. A tetemen a hatóság számos szúrt sebet állapít meg, a kezeken és a lábakon minden ér föl van vágva, a fej be van verve. Az elfogott zsidók bevallják, hogy a fiúcska vérét tollszárakkal szívták ki és különböző célokra használták.

1405. Suppenfeldben (Bajorország) húsvétkor Piesenharter Györgynek Mihály nevű négyéves fiát a zsidók egy oszlophoz kötözték, három napig kínozták, ujjait megcsonkították, majd egész testét keresztformában szétvágták, hulláját az erdőben elásták, egy juhászkutya azonban kikaparta. (Raderus: Bavaria sancta II. 231. II. 179. Aventini: Annales Bavarorum 17.)

1547. Ravában (Lengyelország) egy cipésznek (mások szerint egy szabónak) Mihály nevű fiát két zsidó keresztre feszíti. (Bolland. II. April. 839. Simona Habiki a fent idézett helyen.)

1569. Witovban (Lengyelorsz.) egy Jakob von Lezyka nevű zsidó két tallérért megveszi egy petrikaui özvegyasszonynak, Kosmjanina Margitnak kétéves gyermekét 2 ezüst márkáért és kegyetlen módon meggyilkolja. (Lásd ugyanott.)

1571. M. A. Bragadinust a zsidók elevenen megnyúzzák és kegyetlenül meggyilkolják. (Münster Sebestyén: Kosmographia)

1573. Berlinben, január 8-án kivégeznek egy Leopold nevű zsidót, aki egy koldustól egy gyermeket vásárol, átadta más zsidóknak, akik szórakozásból addig kínozták, amíg belehalt. (Sartorius 53.)

1574. Puniában (Litvánia) Lublini Orsolyának hatéves Erzsébet nevű leánykáját egy Smierlovitz Joachim nevű zsidó nagykedden megöli és vérét a maceszsütéshez használják. Egy vilnái kápolnában emlékkereszten van története megörökítve. (Simone Habiki idézett művéből.) Ugyanakkor Zglobieban is ellopnak egy fiút és Tarnowba viszik, ahol több keresztény gyermek vesz el a zsidók kezén.

1590. Szydlowban egy gyermeket a szülei elvesztenek: később megtalálják hulláját teljesen vértelenül, számtalan szúrt sebbel és vágásokkal. (Lásd ugyanazon szerzőnél.)

1592. Vilnában a hétéves Simont a zsidók késekkel meg ollókkal teljesen összeszurkálják és karcolják, sőt a körmei alá is beszúrnak, több mint 170 sebet ejtenek rajta. A szent tetemet a ciszterciták templomában helyezték el.

1595. Goszinban (Lengyelország) egy asszonyt elítélnek, mert már a harmadik gyermeket adta el a zsidóknak. Egy gyermeknek vértelen tetemét meg is találják.

1597. Szydlow környékén eltűnik egy gyermek, borzasztóan megcsonkított tetemét később találják meg. A zsidók megölnek egy gyermeket s annak vérével hintik be az új zsinagógát, fölszentelésképpen. Az Acta Sanctorum áprilisi kötete tizenöt ártatlan gyermeket említ, akiket a lengyelországi zsidók öltek meg.

1598. Smienanovban Pietrzynin Máté négyéves Albert nevű fiát Szejnov Áron és Márk Worniki kocsmabérlők húsvétkor elfogták és bevitték a kocsmájukba. Ott több zsidó jelenlétében megnyitották az ereit, azután folytonos kínzás mellett megfojtották és a hulláját a mocsárba dobták. (Acta Sanctorum II. April., Tentzel: Juli 1693. stb.)

1626. Varsóban egy ötéves gyermek hulláját találják, a testén több mint száz lyukasztás van, még a legkisebb erei is föl vannak vágva.

1650. Kaadenben (Stájerország) március 11-én megölnek a zsidók egy Tillich Mátyás nevű gyermeket. A hullán sok sebet találtak s az ujjai is le voltak vágva. A tettest kerékbe törték, az áldozatnak emléket állítottak.

1665. Bécsben, az úgynevezett zsidó városban, május 22-én a zsidó lóúsztatóban egy asszony holttestét találják, akinek a nyakára kövekkel megrakott zsák volt kötve. A test egészen össze volt szurkálva és vagdalva. Tunguchban (Poroszország) a zsidók egy gyermeket megölnek. (Tentzel: Juli. 1665, 553.)

1669. Metzben Raphaél Levy zsidó ellopja Gilles de Moyne hároméves gyermekét s kegyetlen kínzásokkal és csonkításokkal megöli. A tettest elevenen elégetik. (Procés Paris 1670. Abrégé du Procés fait aux juifs de Metz)

1675. Mieszben (Csehország) a zsidók megölnek egy négyéves gyermeket.

1690. Minszkben (Oroszország) a zsidó Sulka a szomszédjának hatéves kisfiát átcsalogatja magához, azután elhurcolja Bialisztokba s ott először leviszi egy sötét pincébe, majd különféle eszközökkel halálra kínozza. A hulláját a barmok ételébe dobja, de a kutyák három napig ott ugatnak mellette s nem engedik az állatokat közelébe. A sok ugatásra az emberek figyelmesek lesznek és fölfedezik a hullát.

1691. Ennefeldben (Bajorország) a zsidók megölik Essenfelder János protestáns lelkész kisfiát.

1753. Kijevben április 30-án eltűnik egy Studzinki nevű nemesnek a fia. A zsidók először egy kocsmában rejtegették, azután megölték.

1764. Orkután (Sáros megye) Balla János fiacskáját számtalan késszúrással megölik, a szemét kitolják, a nyakát elvágják.

1791. Péren (Szilágy megye) a 13 éves Takáts Andrást ellopják özvegyanyjától, a nyakát elvágják s a hulláját egy árokba dobják.

1803. Buchhofban, Nürnberg mellett, Hirsch nevű zsidó március 10-én ellopja a kétéves Mackel-fiút: 12 nappal később találják meg holttestét a mezőn. A zsidók megvesztegették a bírákat s így nem lett bántódásuk.

1810. Aleppóban eltűnik egy keresztény nő: egy Rafael nevű anconai zsidóra terelődik az alapos gyanú, aki a szegény nőt meggyilkolta és vérét vette. (A damaszkuszi per iratai, A. Laurent.)

1812. Korfu szigetén a zsidók két gyermeket megölnek.

1813. Witebszkben (Lengyelország) a zsidók egy gyermeket megölnek. A vizsgálat folyamán a szentpétervári törvényszék közli, hogy 1753-ban és más években is történt hasonló bűncselekmény.

1817. Wilnában a kis Adamowitz Mariannának meggyilkolása miatt indított eljárást elévülés címén megszüntetik.

1823. Wieleczben, Vitebszk mellett, Jemelián Ivanov rokkantnak négyéves fiát a zsidók ellopják és megölik.

1824. Bejrútban Tacsallach Seyeh nevű tolmácsot zsidó házigazdája megöli.

1827. Varsóban egy gyermeket a zsidó húsvétra megölnek. (Chiarini: Teoria del Giudalismo, I. 355.) Vilnában egy Ossyp nevű parasztfiúnak összeszurkált holttestét találják: a kormányzósági bíróság előtt kihallgatott Zukovski nevű pásztor látta, amint a gyermeket a zsidók a mezőn megragadták.

1831. Szentpétervárt egy gyermeket megölnek. A bíróság megállapítja, hogy a gyilkosság rituális célból történt.

1834. július 13-án, Neurhofenben, Düsseldorf mellett, egy hatéves fiút megölnek.

1836. Tarnowban egy leányt a zsidók nagykedden leitatnak, azután letaszítják a pincébe és vérét veszik. (Amblagen der Juden. Leipzig, 1864)

1839. Damaszkuszban a vámhivatalnál egy palackot fedeznek föl, amelynek tartalma vér: a zsidó címzett a hivatalnokoknak 10 000 piasztert ajánl fel, ha a dologról hallgatnak. (Prozess bei A. Laurent, 301.)

1839. Rodosz szigetén eltűnik egy árus asszonynak fia, aki a zsidókhoz tojást szállított. A megvesztegetett hatóság az ügyet eltussolja.

1840. Damaszkuszban megölik Tamás kapucinius atyát. A jámbor szerzetest az egész város szerette, sőt még a pasa is nagy tiszteletben tartotta. Február 5-én este becsalták Harari Dávid zsidó házába s ott a zsidó és hozzátartozói megrohanták és megölték. A vérét palackokba eresztették s elküldték a főrabbinak. A per aktái szerint ezután lakomát is csaptak. A testet földarabolták s a kloakába dobták, a ruháit elégették. Éjjel a szolgája, Amorán Ibrahim gyanút fogott és a gazdája keresésére indult a zsidó városrészbe. De őt is becsalták a zsidók és ugyanúgy megölték. A nép körében érthető felzúdulás támadt, maga a francia konzul vette kezébe az ügyet: Soliman borbély, aki azon az éjjel Harari házában járt, elárulta a tettesek neveit, s ennek alapján 16 zsidó került letartóztatásba. Négynek megkegyelmeztek, kettő meghalt a börtönben, a többi tizet a zsidóság minden erőlködése ellenére halálra ítéltek. Erre egész Európa zsidósága megmozdult, elküldték a nagy zsidókat: Cremieuxt, Munckot és Montefiore Mózest Mohamed Ali alkirályhoz, és megfelelő összeg ellenében kieszközölték a halálraítéltek szabadon bocsátását. A jámbor szerzetes sírját ez a felirat díszíti: „Itt nyugszanak P. Sardegna Tamás kapucinus, apostoli misszionáriusnak csontjai, akit a zsidók 1840. február 5-én megöltek.” (Relation historique des affaires de Syrie depuis 1840. jusqu’en per Achille Laurent.)

1843. Rodosz szigetén több keresztény gyermeket megölnek. (L’Egypte sous Mehemed Ali. Hamont, Paris, 1843)

1859. Foksaniban (Oláhország) megölnek egy ötéves fiút.

1873. Enningenben megölnek egy fiatal leányt.

1875. Zborón megölnek egy 16 éves leányt.

1877. Szalacson (Szilágy megye) megölnek egyszerre két gyermeket.

1879. Kruraisban (Kaukázus) a zsidó gipszárusok megölnek egy hatéves kislányt, levágják a kezeit és lábait s a vérét lecsapolják.

1881. Alexandriában megölik Fornarachi Evangelio nevű görög fiút. A tetemét vértelenül, összeszurkálva találják meg: noha a gyilkosság nyilvánvaló volt, de egy nemzetközi zsidó diplomata banda szabadlábra helyeztette a Baruch-családot, természetesen megfelelő pénzek ellenében.

1882. Tiszaeszláron április 1-én megölik Solymosi Esztert. Minthogy az eltünt leánykát utoljára a zsinagóga közelében látták, a gyanú a zsidókra irányult. Scharf József zsinagóga szolgának két fia, az ötéves Sámuel és a tizenegyéves Móric, akik a kulcslyukon nézték végig a gyilkosságot, eleinte az apjuk ellen vallottak, elmondván, hogy az öreg bevezette a kislányt a zsinagógába, levetette a kabátját, majd a kislány ruháit szedte le s azután elvágta a nyakát. A sakter először azt vallotta, hogy a holttestet előbb elrejtette, este pedig a Tiszába dobta. Ezt a vallomását a főtárgyaláson visszavonta. Négy hónap múlva csakugyan vetett a víz a partra egy női hullát, ez azonban, noha az Eszter ruhái voltak rajta, egy idősebb nőé volt. Két zsidó csinálta meg a cserét, de ezek is letagadtak mindent a főtárgyaláson. Az első vizsgálóbírót a zsidók halálba kergették. A második vizsgálóbíró Bary József volt, akit a zsidók nem tudtak megvesztegetni s ezért mindenképpen fondorkodtak ellene. Közben a királyi ügyész is öngyilkos lett. A zsidók egész Európában minden követ megmozgattak, hogy a rituális gyilkosság vádját megtörjék. A miniszter egy erdélyi ügyészt jelölt ki a vád képviseletére: ennek „vádbeszéde” azonban olyan különös volt, hogy tizenkét keresztény ügyvéd tett ellene panaszt az igazságügy miniszternél. Az elnök megtiltotta Szákay ügyvédnek, az anya képviselőjének, hogy rituális gyilkosságról beszéljen. A zsidók képviselője, Eötvös Károly, hat hónapig húzta az ügyet, mialatt egyre bújta a sebészeti könyveket, hogy a tényállást minél inkább bonyolítsa. (A zsidók ezt az érdemét örök hálával fizették. Nagykőrösön utcát is neveztek el róla.) Az ítélet általános felháborodást idézett elő. Budapesten, Pozsonyban, Kassán, Nyíregyházán, Sopronban és még több helyen véres tüntetések voltak. A Scharf-családnak menekülnie kellett az országból. (Melegen ajánljuk olvasóinknak Bary József főügyész terjedelmes művét: A tiszaeszlári bűnper.)

Ugyanazon évben Konstantinápolyban egy gyermeket a zsidók a házukba csalogatnak: másnap a hulláját találják meg az Aranyszarvnál.

1883. Ugyanolyan eset. A megvesztegetett hatóság nem indít vizsgálatot.

1884. Skurzban (Poroszország) január 21-én eltűnik egy 14 éves fiú, Cybulka Onophrius. A hulláját másnap megtalálják a falu közelében egy híd alatt. A test teljesen vértelen volt, a tagok hajszálvékony vágásokkal voltak a testről levágva. Három zsidóra terelődik a gyanú, azonban egy berlini ügyészi megbízottnak (Kriminal-Kommissionär) sikerül őket szabadon bocsáttatni és egy antiszemita katolikus mészárost helyettük fogságra vettetni. Egy év múlva derül ki ártatlansága, mire a zsidó tetteseket már sehol sem találják. (Glaugau: Der Kulturkämpfer, V. évf. 118.)

1886. Sajóvámoson ismét rituális gyilkosság történik: Verhovay lapja, a “Függetlenség” erélyesen követeli a szigorú vizsgálatot, az ügyet mégis eltussolják.

1891. Xantenben, a Rajna mellett, június 29-én Hegemenn János ötéves fiút szakszerű saktervágással megölik és a vérét kieresztik. A hullát Buschhoff sakternek telke mellett találják meg. Szemtanúk bizonyítják, hogy a gyermek előtte való nap délelőttjén a sakter házába tért be. A bíróság mégsem folytatott alapos nyomozást, hanem a zsidók egyhangú kívánságára megszüntette a pert.

1899. Polnában (Csehország) Hruza Ágnes 19 éves lányt megöli Hülsner Lipót zsibárus két hitsorsosa segítségével, majd a vérét lecsapolják. Hülsner az esküdtszék előtt beismeri, hogy ő vágta el a lány nyakát s hogy ő fogta fel a kiömlő vért. Felakasztásra ítélik. A zsidó sajtó óriási lármát csap, mire az ügyet egy másik esküdtszék elé utalják. Ott kiderül, hogy Hülsner 1898. július 17-én szintén így gyilkolt meg egy Klima Mária nevű lányt. Ismét halálra ítélik, de kegyelemből életfogytiglani börtönt kap: innen a zsidók kilenc év múlva kiszabadítják.

Ugyanazon évben Bernstein Miksa rabbijelölt a hétéves Hack Steverint a lakására csalja s ott a vérét lecsapolja. A bíróság Bernsteint pszichopatának és vallásos őrültnek jelenti ki.

1900. Konitzban (Nyugat-Poroszország) március 11-én megölik Winter Ernő 18 éves fiút. Két nap múlva kihalásszák a tóból szétdarabolt törzsét. A fejét öt hét múlva találják meg a játszadozó gyermekek. A test teljesen vértelen. Több bizonyíték van arra, hogy a gyilkosságot a zsidó Levy Móric mészáros pincéjében hajtották végre, ahová egy zsidó nő csalta be az áldozatot. Azon a napon sok zsidó volt Konitzban, ezek közül néhányat letartóztatnak, míg a helybeli sakter megszökik. A tetteseket a hatóság nem akarta megtalálni.

1911. Kijevben megölik a 13 éves Kuscsinszki András nevű iskolás gyermeket. Nyolc nap múlva találják meg szétvagdalt és vértelen testét egy téglagyárban. A gyanú a téglagyár zsidó intézőjére, Beilis Mendelre irányul. Az ügy csak két és félévi huzavona után kerül tárgyalásra: Beilist persze fölmentik, azonban megállapítja a bíróság, hogy a gyilkosság a zsidók vallási központjában, mégpedig vérvétel céljából hajtatott végre. A vádlók és a tanúk később majdnem mindnyájan a bolseviki terror áldozatai lettek.

A berlini „Weltbund Kinderdank” csak 1919 húsvétjáról 16 gyermek eltűnését sorolja föl!

1928-ben a zsidók megölik Helmut Daube nevű fiút.

1929-ben a zsidó húsvét előtt Manauban megölnek egy Kessler Károly nevű gyermeket.

1932-ben Paderbornban megölik és feldarabolják a zsidók Kaspar Márta nevű kisleányt.

A fent elsorolt történeti adatokhoz nem fűzünk semmi kommentárt. Meg kell azonban a tárgyilagosság kedvéért jegyeznünk, hogy sem a Talmudban, sem a Sulchan Arukhban, sem egyéb rabbinikus könyvben nem lehet találni olyan szabályt, utasítást vagy tanácsot, hogy a zsidók a maceszbe vagy egyéb rituális célra keresztény vért használjanak. Ilyen értelmű passzust egy komoly kutatónak sem sikerült a zsidók könyveiben felfedezni. Ha tehát a zsidók rituális célból öltek, ezt csakis szóbeli hagyományaik diktálhatták nekik. Már pedig a Talmud Ros hasana (Újév) című traktátusa a 19a lapon azt tanítja, hogy a szóbeli hagyományokban foglalt törvény egyenlő a Tórával!

Ennek a hagyománynak létezését több tekintélyes keresztény író állítja, illetőleg a következő adatokkal bizonyítja:

Paolo Medici „Riti e costumi degli Ebrei” című könyvében, amely Turinban, 1874-ben jelent meg, a 323. lapon egy sereg keresztény gyermek megöletését adja elő.

Giovanni de Feltre, a milánói Podesta előtt ünnepies esküvel bizonyította, miszerint a zsidók bizonyos célokra keresztény vért használnak.

Buxdorf „Synagoga Judaica” című könyvében (Basel, 1580) a VII. fejezetben előadja, hogy a zsidó bölcsek (chakam) a keresztény vért az ő varázslásaikhoz, a gyógyításaikhoz, valamint a körülmetélésnél, az új párok összeadásánál (az akkor szokásos kemény tojás meghintésénél), továbbá a bűnbánati napokon és a halotti szertartásoknál használták.

Teofito, volt moldvai rabbi, később szerzetes, 1803-ban, volt hitsorsosai okulására közzétette nevezetes leleplezéseit: ez a könyv 1834-ben Nápolyban görög nyelven, majd 1883-ban Turinban olaszul jelent meg „Il sangue cristiano nei riti ebraici della moderna Sinagoga” („A keresztény vér a mai zsinagóga zsidó szertartásaiban”) címmel, és világszerte érthető feszültséget keltett. Ebből a könyvből idézünk néhány sort:

„Ezt a vérmisztériumot nem minden zsidó ismeri, hanem csakis a bölcsek (chakan) vagy a rabbik és az írástudók, akik ezért „a vérmisztérium letéteményesei” (conservatori del mistero del sangue) címet viselik. (19. és 34. lap.) Mikor 13 éves lettem, atyám maga mellé vett, elvitt egy helyre, ahol senki sem hallgatózhatott, és miután a keresztények gyűlölését, mint Istennek tetsző dolgot behatóan megmagyarázta, megtanított arra, hogy Isten azt parancsolja, miszerint a keresztényeket levágjuk (macelbare, sclachten) és a vérüket vegyük. Fiam — mondta atyám, megcsókolva engem —, én téged most ennek a titoknak közlésével az én legbensőbb bizalmasammá, az én második énemmé tettelek, és e szavaknál egy koronát vett elő és a fejemre tette. Azután megmagyarázta a vérmisztériumot s hozzátette, hogy ezt Jehova adta a zsidóknak és a gyakorlását megparancsolta. Én tehát a jövőben ismerője (conscius, Mitwisser) leszek az izraelita vallás legfontosabb misztériumának. Majd elmondta az átkokat és büntetéseket, ha én ezt a misztériumot valakinek elárulnám, tehát sem anyámnak, sem nőtestvéreimnek, sem fitestvéreimnek, sem jövendőbeli feleségemnek, hanem egyedül a legbölcsebb, legbuzgóbb és erre legalkalmasabb fiamnak. Így kell ennek a misztériumnak apáról fiúra öröklődnie a legkésőbbi nemzedékig. A főszabály az, hogy minden zsidó köteles életében legalább egy keresztényt levágni (vagy legalább tönkretenni), ha a jövendő világba be akar jutni. A zsidók leginkább megelégedettek, ha egy ártatlan gyermeket ölhetnek meg s legjobban szeretik ezt húsvét tájékán cselekedni, hogy a Jézus szenvedését lássák.

Laurent Achilles, akinek Tamás páter meggyilkolásáról szóló adatait fentebb idéztük, közli egy húszéves aleppoi zsidó nőnek, név szerint Ben-Nudnak vallomásait, amelyeket gróf Durfort Civrac híres orientalista előtt tett, s amelyeket ez a damaszkuszi konzulhoz írásban továbbított. Ez a zsidó nő elmondta a grófnak, hogy ő hétéves korában Antiochiában a saját szemeivel látta, mikor a zsidók abban a házban, amelyben ők laktak, két keresztény fiúcskát a lábuknál fogva a szoba mennyezetére fölakasztottak. Sírva rohant a nagynénjéhez, ez azonban kinevette és elküldte a bazárba. Vagy nyolc évvel később, 1834-ben Tripoliszban volt egy rokonánál s ott egy rejtett helyről látta, hogy egy tisztes öreget, akit még Aleppóból ismert, a zsidók kávéval meg szeszes italokkal kínáltak, azután rávetették magukat, betömték a száját, hátrakötötték a kezeit, felkötötték egy narancsfára és három óra hosszat úgy hagyták; majd amikor már közel volt a halálhoz, elvágták a nyakát és a vérét kieresztették. Tetemét később egy ládába gyömöszölték és bedobták a tengerbe. Húsvét előestéjén a zsidók tudvalevőleg egy kakast szoktak megfeszíteni, vagyis a falhoz szegezik, összeszurkálják és mindenféleképpen megkínozzák (az az engesztelési kakas, amit a mi zsidaink „Kapores-Hahn”-nak hívnak). Egy ilyen alkalommal hallotta a zsidó lány, hogy Jézust minden képzelhető gúnynéven emlegetik, a legválogatottabb kifejezésekkel gyalázzák, és többször mondogatják, hogy a kakas helyett milyen nagy örömmel feszítenek meg egy gójt!

[1] Az illusztris szerzőt, aki már néhány éve elhunyt, a könyvében foglalt Talmud-idézetek miatt vakmerően megtámadta egyik zsidó lap: ő hozzám fordult, mire én megküldtem neki azoknak az általa helyesen idézett mondatoknak héber szövegét. Rónay dr. ezeket továbbította ahhoz a zsidó laphoz, mire annak szerkesztője tüstént elhallgatott.

[2] Belga tudós társaság, amely az Acta Sanctorum című gyűjteményt adja ki: ezt a gyűjteményt a Szentszék hitelesnek ismerte el.

IX. Kútmérgezés. Szentséggyalázás

Gaguin Róbert „A franciák története” című könyvének II. kötetében elbeszéli, hogy a zsidók Fülöp király alatt 1320-ban a pestises betegeknek pénzt adtak, hogy járják be egész Franciaországot és mérgezzék meg a kutakat. Narbonneé tartomány Vitry városában fedezték föl ezt az akciót s a szervező zsidókat és cinkostársaikat elégették.

Stumphius Krónikájában olvassuk, hogy 1333-ban a Boden-tó melletti Kostnitzban III. Ulrich püspök alatt több zsidót ítéltek máglyára a kutak mérgezése miatt.

Naucler (vol. 2., generat. 45.) beszéli, hogy 1345-ben Elszászban, Benafeldben a zsidók egy általános kútmérgezést kíséreltek meg s a vizsgálat során azt is bevallották, hogy Németország valamennyi kútjának megmérgezését tervbe vették.

Aventini János (Annal. Libr. VII.) írja, hogy ugyanazon évben, Szent Cecília napján (november 22.) Augsburgban több zsidót égettek el kútmérgezés miatt, valamint Nördlingenben, Eszlingenben, Ulmban, Schwäbisch-Hallban és Svábország több helységében.

XXI. János pápa „De Leprosis” levele 1321-ben említi, hogy Anjou Fülöp gróf is jelentést tett neki arról, hogy a zsidók különféle eszközöket használnak föl arra, hogy a keresztényeknek ártsanak, többek között méregitalt készítenek nekik, amelyeknek receptjét egy Krisztus-gyalázó irat mellett Banaiás zsidó házában találtak meg.

Gerson János, Naucler, Spina Alfonz és Sartorius írják, hogy 1290-ben egy keresztény nő elszegényedvén, zsidónak adta zálogba gyermekét, aki csak úgy engedte ki a gyermeket, hogy a szerencsétlen nő egy konszekrált ostyát lopott neki, amit a zsidók meggyaláztak. A zsidó azután egy forró vizes fazékba dobta a szent ostyát, de egyszerre csak elkezdtek a gyermekei kiabálni, hogy az apjuk egy szép kis gyermeket akar a baltával a forró vízbe benyomni és nagy lármával kirohantak az utcára. A keresztények erre behatoltak a házba, majd értesítették a püspököt, aki nagy processzióval vitte vissza a szent ostyát a templomba.

1305-ben Korneuburgban két zsidót ítéltek halálra a szent ostya meggyalázása miatt. Ekkor Zerklinus nevű zsidó ugyanis egy buta napszámossal karácsonykor ellopatott egy szent ostyát; a napszámos megáldozott, de rögtön kiköpte a szentséget s elvitte a zsidónak, amiért 3 forintot és egy új ruhát kapott. A zsidó eldugta a szent ostyát és három éven keresztül minden nap meggyalázta egy Áron nevű zsidó társaságában. A napszámosnak később megőrjítő lelkifurdalása támadt s följelentette a két zsidót. Így kerültek a máglyára.

Aventin történetíró, Onsorg Ulrik regensburgi kanonok, Schedel Maszl straubingi káplán és még sokan mások is beszélik, 1337-ben Bajorország Deggendorf városában a zsidók egy bukott leány béreltek föl, aki gyermekeit elzálogosította náluk, hogy hozzon nekik egy konszekrált ostyát s akkor fizetség nélkül visszakapja gyermekeit. Mikor a szerencsétlen tíz szent ostyát összelopkodott, a zsidók éjjel összegyűltek s a szent ostyákat hegyes árakkal szurkálták. És íme, mindenik szúrás után vércseppek jelentek meg; de a zsidók ezzel nem törődtek, hanem tövissel kezdték vakarni a szent ostyákat. De ekkor meg egy bájos kisded jelent meg. A zsidók azonban most sem tágítottak, hanem befűtöttek egy kemencébe, hogy a szent ostyákat elégessék. Azonban azok a tűzben is épek maradtak s ismét megjelent a szép kisded alakja. Most kiszedték a zsidók a szent ostyákat a tűzből s kalapácsokkal kezdték verni. Most harmadszor jelent meg a kisded. Erre a zsidók megijedtek, megtöltöttek egy zacskót méreggel, beledobálták a szent ostyákat s a zacskót egy kútba eresztették. A mérgezett kút vizétől sokan meghaltak. De a kút fölött éjente némelyek különös csillogást láttak, panaszos hangokat hallottak. A nyomozás megindult. Mikor kitudódott, hogy a zsidók mit tettek, megrohanták a zsidók lakásait, közülük sokat leszúrtak, sokan pedig félelmükben maguk gyújtották fel házukat s inkább családjukkal együtt bennégtek, semhogy a keresztények kezeibe kerüljenek.

1369-ben Brüsszelben egy Jonathán nevű gazdag zsidó egy Louvain János nevű kikeresztelkedett zsidónak 500 tallért adott, hogy neki egy konszekrált ostyát lopjon. A szent ostyákat ott is összeszurkálták a zsidók és több kiváló történetíró könyve szerint vércseppek jelentek meg a szúrások helyén. A művek idézését helyszűke miatt mellőznünk kell. (Lásd Pawlikowsky: Der Talmud in der Theorie und in der Praxis. Regensburg 1866., 233-240. old.)

Schlager írja „Weiner Skizzen” című munkájában (2. sorozat, 230. old.), hogy 1420-ban bécsi és enns-i templomokból négy szent ostyát ellopattak, összeszurkáltak, tűzbe dobtak és azt a keresztényt, akivel a lopást elkövettették, megölték.

Heinricus Speculum (Mag. Exempl. 148. dist. X. Exempl. II.) írja, hogy 1640-ben a boroszlói zsidók az elvetemült sekrestyéssel 30 ezüstért több szent ostyát lopattak ki a tabernákulumból, és azokat undokul meggyalázták.

Sartorius könyvében (67. lap) olvassuk, hogy a szászországi Halléban 1514-ben kivégzett Pfefferkorn nevű kikeresztelkedett zsidó beismerte, hogy három konszekrált ostyát ellopott, amelyek közül egyet összeszurkált, de abból vér serkedt ki, a másik kettőt pedig eladta a többi zsidóknak.

Ugyancsak Sartorius könyvének 51. lapján olvassuk, hogy Brandenburgi Joákim hercegsége alatt egy gonosz keresztény ellopott egy szent ostyát, s eladta a zsidóknak, akik azt meggyalázták.

Roverus Pontanus (Rerum Memorabilium I. V.), valamint Lippomanus Alajos lengyelországi pápai követ bizonyítják, hogy Zsigmond lengyel király alatt egy pacanow-i cselédlány a szentáldozásnál elsikkasztotta a szent ostyát és hazavitte zsidó gazdájának, aki elvitte a zsinagógába és a zsidókkal meggyalázta. Ez a gaztett is kitudódott s valamennyien máglyára kerültek.

X. A Talmud hatása a zsidó népre

Egy jeles írónk mondja: „A zsidó vallás törvény, sőt, törvényrendszer, egy monumentális irodalmi fölépítménnyel, a Talmuddal. Olyan ideológia, amely morális, jogi és nemzeti, sőt politikai tekintetben is ellenkezik, és ellentétes szuggesztiójú a zsidókat befogadó nép vallási, erkölcsi és politikai ideológiájával.”

A zsidó vallástanítás nálunk a Talmud szellemében, a Talmud irányelvei alapján történik, amit többek közt az is bizonyít, hogy a rabbinövendékek talmudistáknak nevezik magukat s a rabbik és hitoktatók, mint szent könyvet tanulják a Talmudot. Közérdekből is fontos lenne tehát, hogy az erre illetékes tényezők komoly és beható vizsgálat tárgyává tennék a Talmudot, és ha abban megtalálják, minthogy meg is kell találniuk, azokat a förtelmes részeket, amelyeket én lefordítottam, s amelyek Goldscmhidt Lázár főrabbi német fordításában (Leipzig, Jüdischer Verlag, 1932) szintén szóról-szóra feltalálhatók, akkor teljesítsék kötelességüket, amit a keresztény világ már régóta vár tőlük.

Aki abban kételkednék, hogy a zsidó erkölcsöknek a Talmud képezi a zsinórmértékét, az a Zsidó Lexikonban elolvashatja e szavakat: „A mai zsidóság nagy része alig tudja már, hogy az erkölcse a Talmud erkölcseiben gyökerezik.” (878. old.) Mi azonban nagyon is érezzük, hogy a zsidók „a Talmudban gyökerező erkölcsi szabályok” szerint bánnak el velünk, kivált mikor kifosztanak bennünket. A Talmud ugyanis több helyen tanítja, hogy a gójt szabad megrabolni, hogy aki a gójnak visszaadja az elveszett jószágát, az nagy bűnt követ el, hogy a gójnak megcsalása bármilyen módon történjék is az, mindig megengedett dolog. A zsidók esküjéről már fentebb szóltunk.

Hajdanában a zsidó férfiaknak a huszadik évéig nem volt szabad a Tórát olvasni, hanem csak a Talmudot kellett tanulnia. (Kafstein: Sabbataj Zevi, 16.) Selomo ben Adred kiátkozza azokat, akik a Tórát bölcseleti alapon magyarázták. (Kecskeméti: A zsidók egyetemes története, 67. old.) Ugyanő nyíltan bevallja „Egy zsidó vallás van-e vagy több?” című könyvében (10., 12., 197. old.), hogy „a Talmud másfélezer év óta a zsidóság vallása: a zsidóság vallási élete annyira talmudi, hogy a Tórát is csak a Talmudon át látja, a prófétákat meg nem látja. A zsidó vallás: talmudizmus. A Sulchan Arukh közös kódex lett, mert a talmudizmus minden irányzatával számol.”

Így aztán a zsidóság a nem ószövetségi Szentírás szellemében nőtt fel, hanem már szinte az anyatejjel a talmudizmust szívta magába. A Talmud pedig nemhogy a más nemzetségűek szeretetére oktatná a zsidóságot, hanem minden nem zsidót baromnak, lónak, szamárnak, disznónak nevez, és sehol nem szól egy jó szót sem róluk! A Talmud a felebarát alatt csak a zsidót érti, de sohasem az egész emberiséget, mert az neki pogány, bálványimádó, az állandó lenézéseknek, sőt vérengző gyűlöletének tárgya, akiket mindenütt ki kell irtani, ahol csak hatalma van a zsidóságnak, de legalább is veszni kell hagyni, ha életveszélyben forognak.

Igenis, az ilyen szabályok összességét nevezik ők hittankönyvnek, erkölcstannak, szent könyvnek, amely még az Evangéliumot is kigúnyolja. Az ilyen könyvek olvasását, terjesztését, hivatalos tanítását tűrni ugyanannyi, mintha az egyetemen katedrát állítanánk a bolsevizmus tanainak.

Merő szofizma az, hogy a mai zsidóság nem is ismeri a Talmudot, tehát nem is él annak szellemében. Vizsgáljuk csak meg azokat a bűnös cselekményeket, amelyek egyes országok kormányát zsidótörvények és egyéb rendszabályok bevezetésére kényszerítettek, és mindezeket a flagitiumokat pontosan megtaláljuk a Talmud utasításaiban. Csak egy kis fáradtságot ne sajnálnának az illetékesek a Talmud tanulmányozására!.

A Talmudnak ránk nézve sérelmes rendelkezéseit mind átvették a Sulchan Arukh-ba (Terített asztal, a zsidók négy törvénykönyve). Ez a könyv a jelenleg érvényben lévő jogszabályok gyűjteménye, amelyet a magyarországi zsidók is elfogadtak és követnek. Tehát amikor ők a Sulchan Arukh-ot emlegetik, akkor tulajdonképpen egy sűrített, de lényegében szó szerint azonos talmudkódexre hivatkoznak.

Nem lesz érdektelen, ha végezetül néhány zsidó fohász fordítását adjuk. A Selichoth (küldetés) és a Machsor (szükség) című imakönyvekből iktatjuk ide ezeket az ünnepi imarészeket:

„Fonnyaszd ki testüket, rohaszd ki nyelvüket, alázd meg kevélységüket, hogy letiporhassanak; szakadjon ki a lelkük és legyenek adófizetőink!”

„Végy bosszút a gójokon, büntesd meg a népeket, törd össze az istentelenség jogarát, amely most uralkodik. Pusztítsd el a hamis istent!”

„Add vissza a te városod birtokát, hogy elpusztíthassuk az istentelenek nevét, tipord össze a húsvéti kígyót, törd össze az istenteleneket, hogy végük legyen!”

„Látogasd meg őket nehéz háborúval, verd meg őket fekéllyel, himlővel, taszítsd le királyukat, zúzd fejüket dühödben a földhöz!”

„Üsd a mi ellenségeinket, miként Egyiptomban elsőszülötteit, és gyötörd őket. Hasítsd szét, mint a Vörös-tengert széthasítottad!”

„Amint hajdanában történt, úgy reszkessenek most is ellenségeink, félelem és rémület szálljon rájuk, hogy szívük megbénuljon. Öntsd ki rájuk haragod pohárit. Félelem és rémület vegyen erőt rajtuk és zúzd szét szíveiket. Iszonyú fájdalomban reszkessen lágyékuk, izzadjanak és remegjenek minden tagjaikban és essenek össze. Egyik nyomorúság a másik után jöjjön rájuk, hogy soha többé föl nem kelhessenek. Verd őket úgy, hogy soha meg ne gyógyuljanak!”

És most elvezetjük az Olvasót egy nagypénteki csonkamisére, amikor a feketébe borított oltár sárga viaszgyertyái mellett a pap Szent Ambrus milánói püspöknek a IV. századból való imádságát mondja:

„Mindenható örök Isten, aki a csalárd zsidókat sem űzöd el irgalmasságodtól, hallgasd meg a mi könyörgéseinket, amelyeket azért a vakságos népért hozzád intézünk, hogy ők, megismervén az igazság világosságát, amely Krisztus, az ő sötétségükből megszabaduljanak.”

Forrás

• Betiltva.com