2018. október 6., szombat

Az elszabotált rendszerváltás





Szalay Róbert:


Az elszabotált rendszerváltás


Fehér könyvek !!!


Az elszabotált rendszerváltás - I. rész - Monor, Lakitelek


A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
network.huSzalay Róbert
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt




Ronald Reagant 1981-ben és '85-ben elnökké választották az Egyesült Államokban. A hatalmas népszerűségnek örvendő elnök, meghirdette a „csillagháborús” programját, melynek a lényege az volt, hogy az ellenség atombombákat hordozó rakétáit még a világűrben meg kell semmisíteni. Az ellenség pedig nem volt más, mint a „Gonosz Birodalma”.
A Szovjetunió megpróbálta felvenni a versenyt az USÁ-val, de ez a program olyan hatalmas összegbe került, amibe a szovjet gazdaság belerokkant. Ezt látta be Gorbacsov és felajánlotta a tárgyalásokat a kölcsönös korlátozott leszerelésre.
Így került sor 1986. október 11-én a Reagan-Gorbacsov csúcstalálkozóra. Ennek lényegét azzal az egy mondattal lehetne jellemezni, amikor Reagan azt mondta Gorbacsovnak: „Elnök úr, bontsa le a falakat!”
Így, a szovjet expanziós tervek feladása után, a hidegháborús éveket felváltotta az enyhülés politikája.
Ezt ismerte fel jó érzékkel, egy magyar származású zsidó milliomos, Soros György és meghirdette a „Nyitott társadalom” politikáját. Ez nem volt más, mint a kapitalista, liberális, kozmopolita eszmélnek a határokon átívelő terjesztése. Ennek érdekében két intézetet hoztak létre, a New York-it és a budapestit. Összesen 21 irodát nyitottak a különböző országokban, köztük a Szovjetunióban és a kelet-közép-európai államokban. Az intézet egyben alapítvány is volt, mely hatalmas összegekkel támogatta a különböző programokat.
Példaként megemlítem, hogy a magyar iroda az évek folyamán 150 millió dollár /ez kb. 30 milliárd Ft/ fölött rendelkezett. A magyar iroda vezetője az alapítványi támogatások, a külföldi ösztöndíjak odaítélője, elsősorban Vásárhelyi Miklós volt, és legfőbb segítője Litván György.
Jó lenne, ha akadna hazánkban egy olyan tollforgató ember vagy kutató, aki feltárná teljes egészében ennek a nemzet /nemzetek/ szempontjából káros szervezetnek a működését. Nem véletlen, hogy több ország be sem engedte, vagy kitiltotta a Soros Alapítványt, felismerve annak káros következményeit a nemzeti eszme, a nemzeti gazdaság szempontjából.
Itt hívom fel a figyelmét a Kuruc.info tisztelt olvasóinak, hogy a következő írásaimban jól jegyezzék meg a felmerülő neveket, mert az elmúlt 25 év politikájának az irányítása, a remélt rendszerváltás elszabotálása, döntő mértékben ezekhez fűződik.
Az enyhülés első érezhető jele itthon, az 1985. június 14-16-i monori találkozó volt. Itt jöttek össze azok az írók, művészek, politikusok, akik szemben álltak a diktatórikus kommunista Kádár-rendszerrel. Ezért több 1956 után elítélt is résztvevője volt a találkozónak. Ekkor még egységes volt a „demokratikus ellenzék” ami megmutatkozott a résztvevők és hangadók személyében:
Donáth Ferenc, Csurka István, Bauer Tamás, Csoóri Sándor, Kis János, Solt Ottilia, Vásárhelyi Miklós, Litván György. Szabó Miklós, Lezsák Sándor, Demszky Gábor, Tamás Gáspár Miklós.
Azonban a különböző nézeteltérések már kezdettől fogva megmutatkoztak, hogy kik azok, akik megelégednének a kommunista rendszer bukása után egy demokratikus, nyitott társadalom létrejöttével és kik azok, akik radikális változások után, egy nemzeti alapokon álló társadalmat szeretnének.
A szembenálló vélemények két év alatt annyira eltértek, hogy a Monori szellemből kiábrándult, nemzeti érzésű résztvevők kiváltak és
1987. szeptember 27-én Lakiteleken, Lezsák Sándor ottani tanító telkén felállított sátorban 181-en összejöttek, hogy megbeszéljék azokat a kérdéseket, melyek túlléptek a monori követeléseken. A lakiteleki találkozó szervezői: Lezsák Sándor, Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Csoóri Sándor és Csurka István.
Ezen a találkozón ott volt még Konrád György, aki a monori szárnyat képviselte és Pozsgay Imre, aki a Hazafias Népfront részéről volt jelen.
Nem érdektelen megjegyezni, hogy ez a találkozó sem volt teljesen egységes, mert pl. 50 fő jelentkezett hozzászólásra, de közülük később csak 20 fő lépett be az MDF-be.
Ebben az időben alakult meg a Soros Alapítvány támogatásával a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB), mely megérdemli hogy megalakulásával és tevékenységével bővebben foglalkozzunk, mert ez volt, a rendszerváltás elszabotálásának és a történelem meghamisításának az eszmei fellegvára.
A '80-as évek elejétől különböző lakásokban összehívott csoportok folytattak beszélgetéseket 1956-tal kapcsolatban. Ezeknek a beszélgetéseknek az összehívói és hangadói voltak: Halda Aliz, Vásárhelyi Miklós, Mérei Ferenc, Göncz Árpád, Litván György, Hegedűs B. András, Mécs Imre.
1986-ban Eörsi István lakásán egy tudományos konferenciára gyűltek össze, zömmel a fent nevezettek. A konferencia lényeges mondanivalója az volt, hogy a várható változások, a demokratikus átmenet nem oldhatók meg '56 nélkül.
Végül, 1988. március 1-én Hegedűs B. András lakásán, Vásárhelyi Miklós, Kozák Gyula, Hegedűs B. András és Litván György hivatalosan megalakította a Történelmi Igazságtétel Bizottságot.
Később a négy fő kibővítette az alapító tagok számát. Így május 1-én már Mécs Imre, Eörsi István, Gyenes Judit /Maléter volt özvegye/, Halda Aliz, Göncz Árpád is felkerült az alapítók listájára. És hogy igazi forradalmár is legyen az alapítók között, beszervezték Rácz Sándort, Fónay Jenőt és Dénes Jánost, akik hosszú /15 éves/, büntetésükkel hitelesítették a TIB forradalmiságát. Itt jegyzem meg, hogy ez a három valódi forradalmár rövid időn belül, kiábrándultan hagyta ott a forradalmat eláruló, megalkuvó társaságot.
A TIB fő szervezője és hangadója Hegedűs B. András volt. Ügyes húzással beszervezte a TIB-be Darvas Ivánt és Mensáros Lászlót. E két híres és népszerű színész neve sok hívet szerzett a TIB-nek, olyanokat, akik nem néztek, vagy nem láttak a kulisszák mögé.
Azonban a TIB egyik legügyesebb húzása az volt, amikor a Párizsban élő magyarok, és az akkori Párizsi Polgármester Chirac közreműködésével, a híres Pere-Lachaise temetőben, 1988. június 16-án Nagy Imre és társainak kivégzése évfordulóján felavattak egy képletes Nagy Imre-sírt. Erről az eseményről az egész nyugati világ tudomást szerzett. Ebben már jelentős szerepe volt a Soros-féle Nyitott Társadalom irodáknak is, akik a liberális tömegtámogatás eszközei révén etették meg a világgal, hogy az 1956-os forradalom hősei és mártírjai Nagy Imre és mártírtársai voltak.
A 400 kivégzett és 22.000 bebörtönzött forradalmárról, a 3.000 hősi halottról, a 20.000 sebesültről és a 200.000 menekültről alig esett szó. Csak az öt mártírról, mint a kommunista és szovjetellenes forradalom hőseiről /?/ szóltak a méltató híradások. Azt elfelejtették megemlíteni, hogy mind az öt mártír évtizedeken keresztül hithű kommunista volt, a forradalomért semmit nem tettek, de Kádáréknak kapóra jött, hogy a reformer vetélytársak nevét, egy koncepciós perben össze tudták mosni az "ellenforradalommal".
Kivégzésük a kommunisták egymás közötti marakodásának „eredménye” volt.
Ez a nagy nemzetközi sajtókampány volt az alapja a következő évi temetésnek, a Hősök terén, ami a magyar közvéleménnyel akarta ugyanazt elhitetni, amit a Pere Lachaise-i temetés akart a világ közvéleményével.
Időközben Lakiteleken megtartották a második találkozót és 1988. szept. 3-án, 400 fő egyhangú szavazatával megalapították a Magyar Demokrata Fórumot.
Az alapító tagok: Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Joó Rudolf, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor.
Ezt látva, a monori találkozó szélsőségesen liberális tagjai: Bauer Tamás, Pető Iván, Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós, Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint, Demszky Gábor irányításával, 1988. november 13-án a Jurta Színházban megalapították Szabad Demokraták Szövetségét /SZDSZ/
A TIB lagymatag, megalkuvó '56-os politikájának ellensúlyozására jött létre 1989. február első napjaiban a Politikai Foglyok Szövetsége, ami Pofosz néven vált közismerté. Fónay Jenő és Forgács Ferenc, a Frankel Jenő utcai lakásban hívta össze azt a 10 volt '56-os politikai foglyot, akikkel bejegyeztették a szervezetet.
A központ, Fónay Jenő lakása volt, ahol a tagok gyülekezni kezdtek. A hónap végén már 98 tagja volt a szervezetnek, február 27-én én voltam a 99. belépő. Ekkor még a tagok döntő többsége azokból a politikai foglyokból állt, akik a Gyűjtő Fogházból személyesen ismerték egymást.
A következő hónapokban rohamosan növekedett a tagság létszáma. Jenő lakása minden nap reggeltől estig zsúfolva volt régi és új tagokkal. Ekkor már nemcsak 56-osok léptek be a szövetségbe, hanem volt hadifoglyok, GULÁG-ra hurcoltak, kitelepítettek, 1945 és 56 közötti meghurcoltak, koncepciós perek áldozatai, kémek, kulákok, szervezkedők, fegyverrejtegetők, tiltott határátlépők stb.
Júniusban a tagság elérte az 1000 főt és szükségessé vált egy rendszeres szervezeti felépítés. Az első 100 tag részvételével 7 tagú elnökséget választott a szervezet. Az elnök Fónay Jenő lett. Engem ért az a megtisztelés hogy tagja lettem az elnökségnek és megbíztak a szervezési titkári teendőkkel.
Első feladatom mindjárt az iroda berendezése volt. Ugyanis egy XIII. kerületi, lift nélküli volt munkásszállás III. emeletén kaptunk 3 telefon nélküli szobát. Ugyancsak mellettünk kapott helyet Krassó György „Magyar Október Pártja” és Hornyák Tibor által alapított „56-os Szövetség” is.
Ezekben a hónapokban ez a három szervezet volt az, amelyik radikális, forradalmi követeléseivel, toronymagasan felette állt a TIB, az SZDSZ, de még az MDF programjának is, és ezek lassan vetélytársat kezdtek látni a Pofoszban.
A június 16-i temetés előtt, ami fordulópontot jelentett a rendszerváltásért folyó küzdelemben, az újraszerveződő pártok /kisgazdák, szociáldemokraták/ mellett három jól körülhatárolható csoport alakult. 1. A TIB–SZDSZ, mivel a két szervezet tökéletesen egy platformon volt, hiszen vezetőik személy szerint is ugyanazok voltak. 2. Az MDF, ami ekkor a legnagyobb ellenzéki szervezet volt és 3. a Pofosz körül szerveződő radikális szervezetek.
A legelőnyösebb helyzetben a TIB volt, hiszen a Soros Alapítvány jóvoltából a körülményekhez képest, szinte korlátlan anyagiakkal rendelkezett és meghatározó tagjai személy szerint is kötődtek a még hatalmon lévő kommunistákhoz, akik a TIB-et fogadták el ellenzéki tárgyalópartnernek.
Az eddig leírtakból világosan tükröződik hogy az ún. rendszerváltás elszabotálása nem az 1990 tavaszán megválasztott „első szabad” kormány működésével kezdődött, hanem már a választásokat megelőző években megindult az aknamunka, hogy ne jöhessenek létre a radikális változások, a kommunista bűnök feltárására, bűnösök felelősségre vonására és a valódi igazságtételre.
Szalay Róbert
történelemtanár



Az elszabotált rendszerváltás - II. rész - Világraszóló temetés a Hősök terén




Szalay Róbert: 
A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
Az emberek döntő többsége által várt és remélt rendszerváltás elszabotálásának első és meghatározó, az embereket félrevezető lépése volt a TIB által mártírnak, hősnek és forradalmárnak kozmetikázott öt kommunista újratemetése.


A világraszóló temetés
Ez a sunyi kommunista manipuláció megérdemli, hogy részletekbe menően rámutassunk arra, hogy a jóindulatú és hiszékeny emberek százezreit, sőt millióit, a rádió, a TV, az újságok segítségével milyen könnyű félrevezetni, a hazugságot igazságnak bemutatni, bűnösökből hősöket faragni, hősöket pedig elhallgatni.
Ennek lehettünk szemtanúi és szenvedő alanyai a remélt rendszerváltás euforikus hónapjaiban, éveiben és még napjainkban is. A felelősség ezért elsősorban a média azon vezetőit terheli, akik a Kádár-rendszer évtizedeiben ezeknek a tömegtájékoztatási szervezeteknek a vezetőiként szolgalelkűen és kritikátlanul kiszolgálták a rendszert és féltek, hogy egy igazi rendszerváltás esetén elveszítik jól jövedelmező és befolyással bíró állásaikat. Ezért foggal és körömmel tiltakoztak minden alapvető változás ellen.
A TIB „reformkommunista” tagjai, élükön Vásárhelyi Miklóssal, a Nagy Imre-per életben maradt tagjával, elszántan követelték, hogy engedélyezzék öt kommunista társuk családi temetését.
A „hatalomban lévő kommunisták” érezték, hogy engedniük kell, és tárgyalásokba kezdtek az 56-os „reformerekkel”. Rövidesen kiderült, hogy csak akkor van esélyük meglovagolni a kibontakozó változásokat, ha összefognak. Ezt követően a kormány, a TIB minden kívánságát teljesítette. Így lett a családi temetésből egy világméretű porhintés, hogy felejtsük el az 1956-ot követő megtorlásokat, hiszen ezzel a temetéssel rehabilitálják a forradalom hőseit, mártírjait.
A kormány most már nemcsak engedélyezte, hanem sok tízmillió forinttal és hivatalos, hatósági emberekkel támogatta a temetés előkészületeit.
Meg kell jegyezni, hogy ekkor már a TIB és az SZDSZ szorosan együttműködött. A két szervezet meghatározó hangadói ugyanazok az emberek voltak.
A kormány pedig hallgatólagosan, a médiumok pedig egymást túlharsogva hirdették a „békés átmenet” szükségességét. Ezalatt természetesen a kommunista nomenklatúra békés átmentését értették, a TIB és az SZDSZ vezetőinek bevonásával.
És most nézzük meg, hogy kiket temettek újra, mint az 1956-os kommunista és szovjetellenes forradalom és hőseit /?/.
/Elöljáróban megjegyzem, hogy az életrajzoknak csak azokat az elemeit emelem ki, amit a „hivatalos” életrajzok elhallgattak, vagy elferdítettek./
Nagy Imre: Az I. Világháborúban orosz fogságba esik. 1918-ban belép a Vörös Gárdába. Nemzetközileg elismert történészek kutatásai alapján, tagja volt annak a bolsevik különítménynek, amelyik bestiális módon legyilkolta a cári családot. Emigrációban élt a Szovjetunióban, amikor likvidálták Kun Bélát és társait. Nagy Imre megúszta! 1945-ben tért vissza. Példamutató kollaboráns lett. Belügyminiszter, földművelésügyi miniszter, majd 1953-ban Berija javaslatára miniszterelnök. 1956-ban október 23 és 27 között, az ÁVH-val és a szovjet csapatokkal löveti az „ellenforradalmi banditákat”, 28-án szovjet engedéllyel „elismeri a forradalmat”, de mindent elkövet a forradalom nagyobb kibontakozásának megakadályozására. 1958-ban a kommunisták hagyományos egymás közötti marakodása nyomán kivégzik. Nem kér kegyelmet, mert jól ismeri a bolsevik módszereket, de az utolsó szó jogán is kommunistának vallja magát.
Maléter Pál: A II. világháborúban mint katonatiszt szovjet fogságba esik. /Vagy átáll./ Itt jelentkezik partizánnak, és be is vetik volt bajtársai ellen. Szerencsére eredménytelenül. 1945 után, ezekből a partizánokból lettek a legmegbízhatóbb kollaboránsok. 1956-ban ezredes, és csak a felkelőket lőtte és lövette. Reformkommunista manipuláció során nevezték ki honvédelmi miniszternek, de mint olyan, elárulta a forradalmat és saját miniszterelnökét is. /Mint kommunista, dicséretet érdemelt volna Kádáréktól, de kellett bűnbak a Nagy Imre elleni koncepciós perhez, és ennek kapcsán őt is kivégezték./
Pongrátz Gergely szerint, „ha győzött volna a forradalom, Malétert az elsők között ítélik el azért, amit a forradalom ellen vétett”.
Szilágyi József: 1938- tól tagja a Magyar Kommunista Pártnak. 1940 és 1944 között, kommunista szervezkedés miatt kisebb megszakításokkal börtönben van. 1944. novemberében kinevezik Debrecen rendőrkapitányának. 1947-ben már országos rendőrfőkapitány, majd a pártközpont adminisztrációs osztályának vezetője és tagja a párt Központi Ellenőrző Bizottságának. A Rak-per idején kizárják a pártból. Sértődöttségből később csatlakozik a pártból ugyancsak kizárt Nagy Imre csoportjához. 1956. október 28-tól a miniszterelnöki titkárság vezetője. Kutatásaim során a forradalom szempontjából egyetlen pozitív intézkedésével nem találkoztam.
Gimes Miklós: 1942-ben kerül kapcsolatba az illegális kommunista mozgalommal. 1944-ben megszökik a munkaszolgálatból, átszökik Jugoszláviába és beáll partizánnak. 1945 januárjában Pestre jön és a „Szabad Nép” vezető munkatársa, és Révai József titkára volt. 1955-ben kizárják a pártból. Ekkor csatlakozik Nagy Imre csoportjához. 1956 október 23. és november 4. között, egyetlen forradalmi cselekedetéről, kommunista vagy szovjetellenes kijelentésével sem találkoztam kutatásaim során.
Losonczy Géza: 1939-ben belép a Kommunista Pártba és ott folytat illegális tevékenységet. 1941-ben rövid időre letartóztatják. 1945-ben a párt központi lapjának a Szabad Népnek vezető munkatársa. A Rákosi korszak legsötétebb éveiben, a Népművelési Minisztérium államtitkára. Révai József helyettese. A Rajk-per kapcsán bezárják. 1953-ban, Nagy Imre Miniszterelnöksége idején szabadul. 1956-ban a Petőfi Kör egyik szervezője. Október 30-án államminiszter. November 4-én a Jugoszláv követségre menekül. Letartóztatják, Romániából hazahozzák és a börtönben, gyanús körülmények között meghalt.
Tehát láthatjuk, hogy mind az öt "forradalmár" valójában hithű kommunista volt, de a média akkor erről hallgatott.
A Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) akkori vezetőinek és az MDF 56-os tagjainak határozott és elszánt követelése kellett ahhoz, hogy a TIB hozzájáruljon ahhoz, hogy az öt kommunista mellett egy 6. üres koporsó jelképezze a 400 kivégzett és 3.000 hősi halált halt forradalmárt.
A temetőt is manipulálták, ugyanis a megtorlások alatt a temető legeldugottabb sarkában, a 301-es parcellában ásták el jeltelen gödrökbe a kivégzetteket.
Amikor 1989-ben megkezdték a halottak felkutatását, és megtalálták az öt kommunista földi maradványait, elhatározták, hogy azokat nem temetik vissza az ellenforradalmárok közé, hanem kialakították a 300-as parcellát, hogy ide temessék az öt kommunistát. Később ide építtették fel a ma is álló emlékművet.
A Pofosz vezetői kemény vitában győzték meg Nagy Imre lányát, hogy édesapját oda temessék vissza, ahol eredetileg el volt temetve.
Azóta is minden év október 23-án a 300-as parcellában van a nagy állami megemlékezés és koszorúzás, ide csődítik a diplomáciai testület tagjait, a pártok vezetőit, közismert politikusokat, közéleti embereket, katonai díszegységet. Innen közvetít a rádió, a TV, erről írnak a lapok tudósításokat.
Közben a 3.000 hősi halott forradalmár sírját, a 25 év „porladási idő” után felszámolták, és az egyetlen megmentett helyen, a Kerepesi temető 21-es parcellájában nyugvó közel 300 hősről, csak a még élő hozzátartozók és az 56-os Antibolsevista Szövetség tagjai emlékeznek meg.
Most egy olyan jellemző, de meghatározó epizódot kell ismertetnem, ami alapvetően mutatja meg, hogy melyik szervezetek voltak azok, melyek már a „rendszerváltás” előtt is arra törekedtek, hogy átmentsék a kommunista vezetőgárdát, és szembehelyezkedtek minden radikális, forradalmi követeléssel.
A temetésen minden párt szerette volna megmutatni magát, tudva, hogy a média, különösen a TV helyszíni közvetítésben számol be az eseményről és azt akarták, hogy ország-világ lássa, hogy kik a "békés átmenet" letéteményesei.
Az MSZMP Budapesti Pártbizottságának vezetői megbeszélésre hívták a jelentősebb ellenzéki szervezetek vezetőit, a pártfőiskola Villányi úti helyiségébe. Az MDF részéről Kéri Kálmán és Zimányi Tibor, az SZDSz és a TIB részéről Nagy Elek és Göncz Árpád, a Pofosz részéről Fónay Jenő és jómagam. A meghívó pártbizottság négy résztvevőjét nem ismertem.
A megbeszélés tárgya a június 16-i temetésen való részvétel volt.
A pártbizottság tagjai kijelentették, hogy a békés átmenet jegyében, az MSZMP is szeretne részt venni és koszorúzni a Hősök terén, bizonyítva, hogy a párt is változások mellett van.
Az MDF részéről, Kéri Kálmán és Zimányi Tibor kijelentették, hogy furcsának találják a kérést és nincs felhatalmazásuk, hogy ebben a kérésben döntsenek, és jelezték, hogy ezt még az MDF elnökségével meg kell beszélni.
A TIB és SZDSZ részéről Göncz Árpád kijelentette, hogy kívánatosnak és szükségesnek tartja az MSZMP részvételét a temetésen, hogy ne csak az ország, de főleg az 1 millió párttag is lássa, hogy a párt is támogatja a változásokat, ami nemcsak az öt mártír temetését, hanem 1956 elismerését is jelenti.
A Pofosz részéről előbb én kértem szót. Elmondtam, hogy mi elsősorban nem a temetés miatt jöttünk el, hanem azért, hogy a Budapesti Pártbizottság az egyik kerületi székházát ürítse ki és adja át a Pofosznak.
Ugyanis a fővárosban, az Országos Pártközpont, a Pest megyei PB. és a Budapesti PB. mellet mind a 22 kerületi pártbizottságnak volt reprezentatív székháza, és úgy gondoljuk, az akkor 10.000 főt meghaladó tagságunk megérdemli, hogy az egyik kerületi épületet a békés együttműködés jegyében átadják.
Fónay Jenő kijelentette, hogy képtelenségnek tartja a kérést, hogy azok vegyenek részt az ünnepélyes temetésen, akik kivégezték őket és semmi szín alatt nem ért egyet a kéréssel.
Ekkor Göncz Árpád - anélkül, hogy szót kért volna - felugrott és kivörösödött fejjel, mint egy pulyka kakas kiabálni kezdett, hogy ne bontsuk meg az egységet és ne szítsunk ellentéteket, mert így nem lehet békésen tárgyalni.
Fónay Jenő ekkor felállt, figyelmeztette Göncz Árpádot, hogy ne ugráljon fel, ne kiabáljon, üljön le, és kérjen szót, ha mondani akar valamit, de előbb hallgassuk meg, hogy mit mondanak a pártbizottság tagjai. De Göncz Árpád nem ült le, egyre jobban belelovalta magát a mondanivalójába, és végül azzal, hogy „veletek nem lehet tárgyalni” sértődötten kivonult a teremből. Zimányi Tibor és Nagy Elek az ajtónál utolérték és nem hagyták elmenni. Mi is békülékenyebb hangot ütöttünk meg, hogy Árpi bátyánk, ne kezdjünk most személyes vitát, és sikerült visszaültetni, de éreztem, hogy a tüske benne maradt.
A pártbizottság egyik tagja válaszolt, hogy helyiséget nem tudnak átadni, mert erre nekik sincs felhatalmazásuk, és a temetésen való részvétel megbeszélésére később még egyszer visszatérünk. Erre tudomásom szerint nem került sor.
Az azonban már akkor egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy kik a radikális változások kerékkötői.
A temetés valóban világraszóló volt! Nemcsak a MTV közvetítette, de a világ szinte valamennyi jelentősebb TV-adója.
A nagy látványosság kulisszái mögött itt is megmutatkozott, hogy kik hajlandók együttműködni a kommunistákkal és kik akarnak radikális változásokat.
A Hősök terei eseményeket a TIB szervezte. A rend fenntartását /rendőrség nélkül/ és a koporsók melletti díszőrség megszervezését az MDF vállalta. A temetői szervezést az SZDSZ. A temetőbe való belépést a Fidesz biztosította. Csak azt engedték be, akinek a TIB által nyomtatott belépője volt.
Itt kell megjegyezni, hogy a Fidesz ekkor az SZDSZ hűséges segédcsapata volt. Úgy emlegette mindenki, mint ahogy az MSZMP-nek ifjúsági szervezete a KISZ, ugyanúgy az SZDSZ-nek ifjúsági szervezete a Fidesz.
Mint a díszőrség szervezője kerültem kapcsolatba a nemzeti emigráció három meghatározó személyével, és ennek kapcsán kerültem kapcsolatba a következő években, a világ nyugati államaiban évtizedek óta működő magyar kommunistaellenes szervezetekkel. /Ez egy következő írásom anyaga lesz, ami reményeim szerint szintén olvasható lesz a Kuruc.infón./
A három nyugati résztvevő:
Balogh János Münchenből, az Európai Szabadságharcos Szövetség dokumentátora. A fiát is hozta magával mint operatőrt.
Balogh Ernő, az Amerikai Magyar Szövetség elnökhelyettese New Yorkból.
Helm Árpád Clevelandból, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom egyik vezetője, és lapjának, a Szittyakürtnek a tudósítója.
Velük álltam negyedikként őrséget a 6. koporsónál, mert kijelentették, hogy kommunisták mellé semmi szín alatt nem állnak.
Ehhez kapcsolódik, hogy időközben odajött hozzám Hegedűs B. András, aki a TIB részéről a temetés fő rendezője volt, és kezembe adott egy cédulát 8-10 névvel, hogy a következő váltásnál kiket osszak be a koporsók mellé. Nem akartam ott vitába szállni, hogy ez ellenkezik a Villányi úti megbeszéléssel, mert gondoltam, hogy ezek kommunisták, de hármat ismertem és ezek személyével egyetértettem.

Kommunisták tisztelegnek a kommunisták előtt
Pozsgay Imre, aki kijelentette hogy 1956 nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés. Ez nyitotta fel a sorompót a nyíltan rendszerváltást követelők előtt, mert előtte mindenki lapított és hallgatott. Jellemző, hogy addig még a 17 éves, III. gimnazista fiam sem tudta, hogy én részt vettem a forradalomban.
Németh Miklós, a miniszterelnök, akinek a hozzájárulása nélkül biztosan nem kerülhetett volna sor az ellenzéki szervezetek szabad tevékenységére és főképen a temetés állami támogatására.
Gyenes Judit, Maléter volt özvegye, aki joggal akart részt venni volt férje temetésén.
A többi kommunistát nem ismertem, de aki akar, utánanézhet az akkori újságokban megjelent fotókon.
Tehát itt a temetésen is elvált a „szív” a májától.
A június 16-i temetés után a TIB jóformán beszüntette a tevékenységét. Részükről megtörtént a rendszerváltás. Most már az SZDSZ-szel együtt, a hatalomba való beilleszkedés előkészítése volt a legfőbb feladatuk.
Nem így a forradalmi szervezetek. A Pofosz vezetésével az angyalföldi munkásszálló harmadik emeletén megalakították, az „Október 23 Bizottságot”
Ez célul tűzte ki, hogy a forradalom évfordulóján méltóképpen, nagyszabású gyűlésekkel, felvonulásokkal a Parlament előtti nagygyűlésen emlékeznek meg.
A létrehozott bizottságba minden forradalmi párt 1-1 tagot delegált. Büszke vagyok, hogy a Pofosz engem jelölt tagnak.
A TIB, az SZDSZ és a Fidesz nem vett részt a bizottság munkájában, csak amikor szeptemberben és októberben érezhető volt, hogy jelentős tömegek sorakoznak fel az októberi évforduló megünneplésére - nem akartak kimaradni az ünneplésből - küldték el a bizottságba megbízottaikat.
CA – 00-12 sz. politikai elítélt
Szalay Róbert 
történelemtanár



Az elszabotált rendszerváltás - III. Rész






Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - III. rész - 1989. október 23.
A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
network.huMint előző írásomban jeleztem, a TIB a maga részéről a június 16-i temetéssel alapvetően befejezettnek tekintette a rendszerváltást. Ők már békésen megegyeztek a volt kommunistákkal és már megkezdték a pozíciókért folyó osztozkodást. Azonban a radikális szervezetek, élen a Pofosszal, tovább akarták vinni a radikális változásokat és elhatározták, hogy a forradalom évfordulóján nagyszabású tömegtüntetésekkel és felvonulásokkal mutatják meg erejüket. Ennek előkészítésére létrehozták az „Október 23-a Bizottságot”
A sorozat korábbi részei:
Ennek a bizottságnak a látványos sikerei megmutatták az állampárt egyre fokozódó gyengülését, az igazi rendszerváltást remélő tömegek egyre növekvő számát és a radikális változást hirdető szervezetek fokozódó erejét.
Az állami szervek vezetői, a honvédség, a rendőrség és a munkásőrség vezetői teljesen elbizonytalanodtak. A teljes passzivitás, a hatalom elvesztésébe való beletörődés, és magukat az új helyzetbe való átmentés lehetőségei vezérelték őket.
Előállt az a forradalmi helyzet, amit maguk a marxizmus-leninizmus elméletének kidolgozói is úgy határoztak meg, hogy: "Az emberek nem akartak a régi módon élni, de a hatalom urai már nem tudták hatalmukat a régi módon megtartani". Ha akkor nem áll a kommunista kormány mellé a „békés átmenetet” hirdető TIB, SZDSZ és Fidesz, akkor ½ évvel előbb valósul meg az igazi rendszerváltás, mert a vezető elvtársak 90%-a holmijukat összepakolva, remegve várták irodáikban, hogy mikor kötnek útilaput a talpuk alá és örülhetnek, ha csak ennyivel megússzák.
Az Október 23-a Bizottság terve a következő volt:
23-án, délután három helyen tartanak nagygyűlést.
  • A Műegyetemen, ahol a TIB, az SZDSZ és a Fidesz a főszervező.
  • A Bem-szobornál, ahol az MDF szervezi az ünnepélyt.
  • A Hősök terén, ahol a Pofosz vállalta az ünnepély lebonyolítását.
A terv szerint az ünnepségek lezajlása után, mind a három helyszínről egy időben indul el a fáklyásmenet, és hozzávetőleg egyszerre ér a Parlament elé, a Kossuth térre, a központi nagygyűlés megtartására.
A Pofosz elképzelése az volt, hogy megfelelő nagyságú tömeg /50-100 ezer fő/ jelenléte esetén itt adnánk át ultimátumot a kormánynak a lemondására. Azonban amikor ennek és az ezt követő részletek előzetes megbeszélésére került sor, nemcsak a TIB és az SZDSZ, hanem az MDF is elhatárolódott ettől a radikális lépéstől, hogy még nincs itt ennek az ideje.
Így maradt a Parlament előtt a szokásos nagygyűlés a szónoklatokkal, fáklyafénnyel, jelszavak skandálásával, himnuszénekléssel és hazamenetellel.
Pedig együtt volt a 70-80 ezer ember.
Most pedig olyan megtörtént és cáfolhatatlan történeteket mutatok be, melyek egyértelműen azt igazolják, hogy a Pofosz terve megvalósítható lett volna, ha a „békés átmenet” hívei bátrabban állnak az igazi rendszerváltás mellé - hacsak nem tudatosan szabotálták el azt.
Az Október 23-a Bizottság több részbizottságot állított fel meghatározott feladatokkal, hogy vegyék fel a kapcsolatot a helyszínek és a felvonulások biztosításával kapcsolatban a kormány, a helyi tanácsok, a fegyveres testületek, a hírközlő szervek stb. vezetőivel.
Engem ért az a megtisztelés, hogy vezetője lettem annak a bizottságnak, melynek két feladata volt:
A rendőr-főkapitánysággal egyeztetni, hogy a gyűlések rendjét a rendező szervek fogják biztosítani és a rendőrség maradjon távol.
A TV-vezetőséggel megbeszélni, hogy a Parlament előtti nagygyűlést, egyenes adásban közvetítsék.
A bizottság tagjai:
- Olajos Csaba, az MDF Országos Elnöksége részéről
- Deutsch Tamás a Fidesz részéről
- Dunai Sándorné a Bp. III. kerületi MDF részéről
- Szalay Róbert a Pofosz részéről
Első utunk a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák téri épülete volt. Az előre megbeszélt időpontban a bejáratnál várt minket egy százados, aki felkísért minket a Rendvédelmi Főosztály vezetőjének, Pongor ezredesnek az irodájába.
Előadtuk, hogy kérésünk az, hogy a 23-i ünnepségsorozat biztosításából maradjon ki a rendőrség, mert azt 1000 karszalagos rendezőnk fogja biztosítani, hasonlóan a június 16-i Hősök terén tartott temetéshez.
Pongor ezredes közölte, hogy egy ilyen nagy rendezvényt rendőrök nélkül nem engedélyezhetnek. Szenvedélyes vita után megegyezés született. A rendőrség is ott lesz a biztosításnál, de minimális létszámmal, fegyver nélkül és nemzeti színű kokárdával. Feladatuk elsősorban a felvonulási útvonalak biztosítása lesz, közlekedési szempontból.
Az értekezlet viszonylag barátságos hangnemben zárult, amikor Pongor ezredes bezáró szavai következtek. Felállva, felemelte a hangját és figyelmeztető, kissé fenyegető hangon elmondta, hogy „azt azért vegyék tudomásul, hogy a rendőrök tekintélyét mindenképpen fenn fogjuk tartani, mert nem fordulhat elő olyan eset, mint ami a Batthyány-örökmécsesnél történt” és az ezredes egyre jobban tűzbe jött és belelovalta magát mondandójába. „mert a k…a anyját annak, aki a rendfenntartó rendőr fejéről leverte a sapkát, mert a rendőr minden államban sérthetetlen”.
Nem tudtam türtőztetni magam, felálltam és szavába közbevágva, hangosan azt mondtam: „Én pedig azt mondom, hogy a büdös k…a édesanyját annak, aki odaküldte a rendőröket, mert ott nem a rendet tartották fenn, hanem szétvertek egy békés tüntetést! És különben is, mit keres egy magyar rendőrezredes szobájában Dzerzsinszkij életnagyságú képe és kis mellszobra?”
És ekkor megszólalt az eddig csendben a sarokban ülő százados:
Szalay úr, az a kép és szobor az enyém. Én a Szovjetunióban végeztem a Dzerzsinszkij Akadémián, és őt egy kiváló rendőrnek tartom és példaképemnek tekintem.”
Most már elöntötte az agyamat a vér! "Vegye tudomásul százados úr, hogy ez nem egy kiváló rendőr volt, hanem egy sötét lelkű, kegyetlen bolsevista tömeggyilkos, aki nem is volt orosz, hanem egy lengyel bolsevik, akit saját népe is kivetett soraiból. És biztos vagyok benne, hogy ez a kép és szobor már nem sokáig fog éktelenkedni ebben a szobában."
Márpedig addig, ameddig én ennél az asztalnál ülök, ez a kép és szobor a helyén marad!” - mondta fölényes magabiztossággal a százados.
Nem akartam tovább feszíteni a húrt, és enyhébb hangnemben folytattam. „Százados úr, ha maga valóban olyan kiváló rendőr, akkor jövőre is ennél az asztalnál fog ülni, esetleg már őrnagyként, de biztos, hogy a kép és szobor nélkül. „Téved, Szalay úr, a kép és szobor akkor is itt lesz!” Ekkor javasoltam, hogy kössünk fogadást, egy üveg pezsgőben, hogy egy éven belül eltűnik a szobor és a kép. Ne egy üveg, hanem egy karton szovjet pezsgőben fogadjunk, javasolta. Fogadásunk kézfogását, Pongor ezredes vágta el.
Néhány nap múlva október 23-án, a Hősök terén tartott gyűlés után - ahol a Pofosz megbízásából én voltam a levezető -, elindultunk a Parlament felé. A menet élén mellettem jött Balogh százados - mert ő volt a fogadópartnerem a főkapitányságon - és megnyugodva láthatta, hogy kokárdás rendőreinek legfeljebb a keresztutakat kellett lezárni, míg a menet elhaladt.
Ugorjunk fél évet! 1990. március 15-én a Várban tartott megemlékezést az MDF, amit rendőrség biztosított Balogh százados vezetésével, de most már őrnagyi rendfokozatban. Üdvözöltem, és kissé ironikusan megkérdeztem, hogy mi van a Dzerzsinszkij-képpel és szoborral? Azt felelte, parancs jött, hogy minden irodában, minden képet el kell távolítani, és ő nem akart parancsmegtagadó lenni.
Javasoltam, hogy fogadásunkat tekintse semmisnek, mivel a képlevétel parancsra történt, de megkértem, hogy vigyen haza kocsijával, mivel nagyon fáj a lábam. Balogh őrnagy ezt a kérésemet teljesítette és rendőrségi gépkocsi vitt haza. Most még saját kérésemre, mert a következő években már nem saját kérésemre hoztak-vittek rendőrautók, házkutatások, idézések, kihallgatások kapcsán. /De erről majd más alkalommal írok./
Újabb fél év telt el, és október 23-án a 301-es parcellánál volt a megemlékezés.
Már túl voltunk a választásokon és a győztes MDF néhány minisztere koszorúzott. A minisztereket biztosítani kellett, és a biztosító részleg parancsnoka Balogh úr volt, de már nem őragy, hanem mint alezredes.
Magabiztosan intézkedett és csak távoli fejbólintással biccentett felém, jelezve, hogy még megismer.
Újabb fél év telt el és március 15-én a Petőfi-szobornál az SZDSZ ünnepelt, a főszónok Demszky Gábor volt, nagy rendőri biztosítással, természetesen fegyverrel. Eközben érkezett az ünnepségre Király B. Izabella országgyűlési képviselő 10-12 fiatal társaságában, azonban a rendőrök nem akarták beengedni őket a térre. Dulakodás kezdődött. Ekkor a közelben álló riadókocsiból 15-20 kommandós rohant rá a fiatalokra, többet a földre tepertek és megbilincselték őket. A képviselőnő tiltakozását figyelembe se vették, és a biztosítás vezetője Balogh úr volt, de már nem alezredes, hanem mint ezredes.
Úgy gondolom, ezzel a kis történettel már rámutattam a „rendszerváltás” lényegére, az Antall-kormány megbocsáthatatlan bűnére, hogy egy Dzerzsinszki Akadémiát végzett bolsi főhadnagy, aki 1988-ban még motoros rendőrökkel hajtatott a tüntetők közé, a „rendszerváltás” után egy évvel, már ezredes lett.
Ne felejtsük el, hogy ekkor Boross Péter volt a belügyminiszter, aki véleményem szerint rendszerváltás elszabotálásának egyik fő letéteményese.
De térjünk vissza az 1989-es eseményekhez.
Az általam vezetett kis bizottság másik feladata volt a televízió vezetőjével megbeszélni a 23-i egyenes közvetítést a Kossuth térről.
Az elnök úr kezdetben mereven elzárkózott a kérés teljesítésétől. Mikor látta, hogy mi hajthatatlanok vagyunk, számtalan kifogással próbálkozott meggyőzni minket kérésünk teljesítésének lehetetlenségéről. Először azt bizonygatta, hogy a kiadott műsortól azért nem lehet eltérni, mert azt több millió példányban ismerik az emberek és várják az ott megjelölt műsorokat.
Mikor rámutattunk, hogy rendkívüli esetben a TV elnöke eltérhet a műsortól, kompromisszumot javasolt, hogy az esti hírek után felvételről, részleteket mutatnak be a gyűlésről, de ennél többet nem tehet. Mikor hajthatatlanok maradtunk eredeti kérésünk mellett, az érzelmeinkre próbált hatni. Elmondta, hogy ebben az időpontban van a TV-ben az esti mese, amit a gyerekek százezrei várnak és nem okozhatunk nekik csalódást.
Válaszunkban elmondtuk, hogy a gyerekek túlélik, ha egy este elmarad a mese, de ha mi most nemleges válasszal térünk vissza, akkor holnap néhány ezer volt politikai fogollyal térünk vissza, akikkel már nehezebb lesz szót érteni, és a következményekért neki kell vállalni a felelősséget.
A tárgyalás egy részénél ott volt Chrudinák Alajos és Baló György is, és valószínű, hogy az ő véleményük is közrejátszott abban, hogy végül az elnök elvtárs beadta a derekát.
Dicséretére legyen mondva, ígéretét be is tartotta, és a tévénézők milliói láthatták egyenes adásban a Kossuth téri ünnepélyt, melyet a fáklyák ezreinek fénye tett látványossá.
A két helyszínen történt megbeszélés jellemzően mutatta meg az akkori helyzetet. 23 év távlatából visszatekintve és ismerve az azóta bekövetkezett eseményeket, világosan láthatjuk, hogy 1989-90-ben az elbizonytalanodó elvtársak még nem látták tisztán a helyzetet. Nem tudták, hogy lesz-e változás, maradhatnak-e a helyükön, vagy szedhetik a sátorfájukat. Nem tudták, hogy kéréseinket teljesítsék-e, vagy utasítsák vissza?.
Az volt az érzésem, hogy ezek a középvezető káderek olyan helyzetben voltak, mint 1956-ban azok a katonai parancsnokok, akik azt az utasítást kapták a minisztériumból, hogy cselekedjenek a saját belátásuk szerint. (Ennek legjellemzőbb példája a „Munkásőrség” lefegyverzésénél mutatkozott meg, amit a következő írásomban fogok ismertetni.)
Az ünnepségek utáni beszélgetések során kiderült, hogy minden 56-os tárgyalóbizottságnak hasonlóak voltak a tapasztalatai.
Szilárd meggyőződésem, ha nem lettek volna a „békés átmenetnek” az ellenzék soraiban meghúzódó hívei, akkor már 1989-ben megtörténhetett volna az igazi rendszerváltás! Ezek a visszahúzó erők elsősorban a TIB, az SZDSZ, a Fidesz soraiba tömörültek, de megtalálhatók voltak az MDF és sajnos a Pofosz soraiban is, ami az 1990-es választások után mutatkozott meg.
Szalay Róbert 
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt




Szalay Róbert:

Az elszabotált rendszerváltás - IV. Rész

- A munkásőrség lefegyverzése




Az elszabotált rendszerváltás - IV. rész - A munkásőrség lefegyverzése
A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
1989 októberében még teljesen bizonytalan volt, hogy a következő hónapokban miként alakul a politikai helyzet. Mint előző írásomban említettem, a TIB a júniusi temetés után úgy gondolta, hogy részükről befejeződött a rendszerváltás és úgy érezték, hogy a még hatalomban lévő kommunistákkal együtt valósítják meg a szerintük elképzelt folyamatot.
A sorozat korábbi részei:
Ezért nem is vettek kezdetben részt, a Pofosz által felállított „Október 23-a Bizottság” munkájában. Az SZDSZ hallgatólagosan csatlakozott a TIB-hez, hiszen a két szervezet vezetői nagy részben ugyanazok a személyek voltak.
Az MDF ekkor még a forradalmi szárnyat képviselte, hiszen tagságának nagy része a Kádár-rendszer üldözöttjeiből toborzódott és az alsóbb megyei, kerületi szervezeteinek vezetői között nagyon sok Pofosz-tag is volt.
Október 20-án kezdődött az MDF II. Országos Gyűlése a Közgazdasági Egyetem Duna-parti épületében. Az első napon, amikor terv szerint követték egymást a napirendi pontok, a levezető elnök megszakította az ülést és bejelentette, hogy most mondta be a rádió, hogy a kormány jogutód nélkül feloszlatta a Munkásőrséget. A teremben hatalmas üdvrivalgás tört ki. Felborult a rend. Az emberek egymás nyakába borultak, ölelgették egymást, szorongatták egymás kezét, az öröm könnyei csillogtak sokunk szemében.
Hiszen tudtuk, hogy a rendszerváltás legfőbb ellensége és akadálya lehet ez a 60.000 fős, állig felfegyverzett párthadsereg, amelyik egy éve még mindenre elszántan fellépett az ellenzéki erők ellen.
Grósz Károly a Sportcsarnokban 10.000 munkásőr és párttitkár előtt a fehérterror rémével riogatott és kemény osztályharcot hirdetett. Vasárnaponként a kerületi munkásőr zászlóaljak, fúvós zenekari kísérettel, felfegyverkezve meneteltek az utcákon. „Fel vörösök, proletárok” és hasonló dalokat énekelve riogatták a lakosságot, fitogtatták erejüket.
Tehát a bejelentés után úgy láttuk, hogy a rendszerváltás legfőbb akadályával nem kell többé számolnunk.
Mikor este hazamentem óbudai lakásomba, első dolgom volt, hogy a közvetlen szomszédságunkban lévő III. kerületi munkásőr laktanyát megnézzem, hogy valóban megszűnt-e a testület. A legnagyobb meglepetésemre, az üveges ajtó mögött a kivilágított teremben ott ültek a munkásőrök és cigarettázva beszélgettek. Bekopogtam, és amikor az egyik az ajtóhoz jött, azt kérdezve, hogy mit akarok, elmondtam, hogy „önöket a kormány ma feloszlatta, tehát javaslom, hogy zárják be a boltot és szépen menjenek haza aludni.” „Menjen a p….-ba!" - volt a válasz és rám vágta az ajtót.
Másnap reggel Bakonyi Tibi, volt zárkatársam jött értem, hogy rozoga autójával együtt menjünk az MDF gyűlésére. Javasoltam, hogy előbb nézzük meg a munkásőr bázist. Ott ugyanaz a kép fogadott, mint előző este. Ismét bekopogtam és megkérdeztem, hogy miért vannak még mindég itt? Most kissé normálisabb hangon közölték, hogy itt fegyverek, lőszerek, robbanóanyagok vannak és azt nem lehet egyszerűen itt hagyni ebek harmincadjára. Tehát ők ezt őrzik.
Mikor odaértünk az egyetemre, megkerestem Bíró Zoltánt, az MDF akkori elnökét és közöltem, hogy a Munkásőrség nem lett feloszlatva, mert még mindig a bázisaikon tartózkodnak. Bíró összehívta az elnökség elérhető tagjait, ahol nekik is beszámoltam a tapasztalataimról. Ideges telefonálás kezdődött. Mindenáron Pozsgay Imrét szerették volna elérni, de ez egyelőre nem sikerült. Ekkor azt kérték tőlem, hogy még senkinek ne mondjam el a hírt, nehogy pánik és botrány törjön ki a tagság között. Így is történt. Egy idő múlva odajött hozzám Csurka István és közölte, hogy sikerült beszélni Pozsgayval, aki megígérte, hogy utánanéz a dolognak és intézkedni fog. Megnyugodva ültem le, hogy figyelemmel kísérjem a nagygyűlés menetét.
Este, mielőtt hazamentem, elsétáltam a munkásőrség előtt, de ugyanaz a kép fogadott, mint előző este. Furcsának találtam a dolgot, még inkább azt, hogy másnap reggel is ugyanaz volt a helyzet, de nem tehettem semmit.
Az MDF gyűlésén is ismét ugyanaz volt a helyzet. Megnyugtattak, hogy csak félreértésről lehet szó és továbbra sem kell pánikot kelteni, Pozsgay biztosan intézkedni fog! Én nem nyugodtam meg, de az elnökség kérésével szemben nem tehettem semmit.
Ezen az országos gyűlésen történt, hogy Bíró Zoltán lemondott az elnökségről és helyette Antall Józsefet választották meg elnöknek.
Ezen nagyon sokan megdöbbentünk. Bírót nagyon jól ismertük, elszánt és meggyőződéses nemzeti érzésű vezetőnek tartottuk, annak ellenére, hogy kizárt párttag volt. Antallt viszont alig ismertük, és még ma sem tudom, hogy ki javasolta és milyen módon lett az MDF elnöke. Azokban a rendszerváltásért folyó lázas hetekben, hónapokban senki nem gondolt arra, hogy mi lesz 2-3 év múlva.
Az országos gyűlés lelkes, győztes hangulatában indultam haza és a másnapi gyűlések sikerére gondoltam, A Műegyetemre, a Bem térre és főleg a Hősök terére, mert az ottani gyűlésnek a Pofosz megbízásából én voltam a főszervezője. Azonban mielőtt hazaértem, előbb még egyszer elsétáltam a munkásőrlaktanya előtt, hogy lássam a sötét, bezárt bázist. Elállt a lélegzetem!
A kivilágított helyiségben ugyanott voltak a munkásőrök, mint tegnap.
Feldúlva érkeztem haza. Feleségem alig ismert rám. A tehetetlen düh forrt bennem. Milyen sunyi húzás volt a 20-i bejelentés a Munkásőrség feloszlatásáról, amikor még 22-én este is gondtalanul a bázisaikon tartózkodtak.
Nem tudtam elaludni. Agyam forgott mint a motolla. Főleg a Bem téri gyűlésre gondoltam, ahol holnap Für Lajos lesz a szónok. Ismerve szónoki tehetségét tudtam, hogy fellelkesíti a több ezres tömeget és ott áll mögötte a volt Radetzky laktanya, benne 300 állig felfegyverzett, jövőjét féltő munkásőrrel. Csak egy szikra kell, egy meggondolatlan tett bármely oldalról és jobb nem is gondolni a következményekre.
Korán reggel átmentem az MDF III. kerületi irodájába, ami egy telefon nélküli üzlethelyiség volt, melynek kulcsa a házban lakó gépírónőnél volt, aki önkéntes „társadalmi" munkában segített az MDF-nek. Megkértem, hogy jöjjön le velem, mert fontos feladatunk lesz. Mivel kora reggel, telefon nélkül senkivel nem tudtam kapcsolatba lépni, elhatároztam a lehetetlent, hogy ismerve a kommunista vezetők gyávaságát, labilis helyzetüket és helyezkedési szándékukat, egyedül próbálom meg lefegyverezni a Munkásőrséget.
A következő 5-6 órának hihetetlen történetét, mely utólag lázálomnak tűnik, megpróbálom most leírni.
Marika, a gépírónő megpróbált lebeszélni lázas tervemről, de végül őt is elkapta a cselekvés vágya és elkezdtük a munkát.
Először egy nyilatkozatot gépeltettem:
NYILATKOZAT
Az Országgyűlés október 20-án elsöprő többséggel megszavazta a Munkásőrség azonnali és jogutód nélküli megszüntetését.
Mórocz vezérezredes a Parlament Katonai Bizottságának vezetője pedig kijelentette, hogy a honvédség még az éjszaka folyamán átveszi a Munkásőrség fegyvereinek biztosítását. Az ország lakosságának döntő többsége örömmel és megnyugvással vette ezt tudomásul.
Az Október 23-a Bizottság ellenőrzései során megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az elmúlt három nap alatt ebben az irányban semmi látható intézkedés nem történt.
A munkásőr bázisokon fegyveres, egyenruhás munkásőrök teljesítenek szolgálatot. A fegyvert, lőszert, robbanóanyagot a bázisokon tárolják. A parancsnoki kar nem lett felmentve, a szervezési és riadótervek életben vannak.
A fentiek figyelembevételével az Október 23-a Bizottság kijelenti:
A délutánra tervezett és szervezett felvonulások provokációmentes és zavartalan lebonyolítását csak abban az esetben látja biztosítottnak, ha a honvédség déli 12-ig átveszi a bázisok őrzését oly módon, hogy annak személyi állományát eltávolítja, a bázisokat lepecsételi és azok elé jól látható katonai őrséget állít.
Amennyiben ez nem történik meg, az Október 23-a Bizottság visszalép a szervezéstől, és az 1.000 rendező megkülönböztető karszalagját levéve, beáll a spontán felvonulók közé és a rend fenntartását és a felvonulás biztosítását átengedi a hivatalos szerveknek. Egyben kijelenti, hogy a hangulat elfajulásáért, az események esetleges, nem kívánatos irányba való eltolódásáért a késlekedő honvédségre, nevezetesen Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszterre, az esetleges rendőri intézkedésekért és azok következményeiért, Horváth István belügyminiszterre hárít minden felelősséget.
Az Október 23-a Bizottság szívből kívánja, hogy a felvonulások és nagygyűlések rendben bonyolódjanak le, mert tudjuk, hogy minden rendzavarás beláthatatlan károkat okozna egész népünknek, mert a Nyugat csak politikailag stabil helyzetben hajlandó gazdasági segítséget nyújtani.
Ezért tisztelettel és nyomatékosan kéri az Október 23-a Bizottság, a honvédelmi miniszter úr azonnali intézkedését!
Amennyiben az intézkedés nem történik meg, a rendezéstől való visszalépéssel egyidőben, ezt a nyilatkozatot eljuttatjuk a hazai és külföldi hírközlő szerveknek.
Budapest, 1989. október 23. 09.00 óra.
Október 23-a Bizottság soros elnöke: Szalay Róbert.
Miután elkészült a nyilatkozat, a közeli utcai telefonfülkéből felhívtam a Honvédelmi Minisztériumot és kértem Keleti György ezredest. Ugyanis vele már több alkalommal voltam hivatalos kapcsolatban, mivel az MDF elnökségének megbízólevelével már több alkalommal tárgyaltam vele. Mikor jelentkezett, elmondtam, hogy életbevágóan fontos ügyben, az Október 23-a Bizottság megbízásából egy fontos nyilatkozatot kell átadnom személyesen a honvédelmi miniszternek és ehhez kérem segítségét. Keleti közölte, hogy ebben nem tud segíteni és forduljak máshoz. Én közöltem, hogy mást nem ismerek és, ha ő nem intézkedik, akkor a nyilatkozatot az összes médiumnak elküldöm azzal a megjegyzéssel, hogy ennek átadását Keleti ezredes hiúsította meg. Ez hatott!
Keleti közölte, hogy 9 órára legyek a HM bejáratánál, ott fog várni.
Nem akartam egyedül menni, ezért öreg Ladámba ugorva felkerestem a közelben lakó Bezzegh Pált, szervezetünk aktív tagját, hogy jöjjön velem erre a fontos útra. Pali átérezte az ügy fontosságát és azonnal csatlakozott hozzám. Ezután közösen felkerestük Marinov Gusztávot és Dunai Sándort és megbeszéltük velük, hogy szervezzék meg minél több kerületi munkásőr laktanya figyelését, és déli 12 óráig jelentsék a HM miniszteri számán, hogy a honvédség átvette-e a bázisok őrzését.
Most már siettünk a HM-be. Csak egy környező utcában tudtunk parkolni és futva érkeztünk a HM kapujához, ahol nem Keleti, hanem Szekeres ezredes már várt minket és felvezetett a miniszter irodájába, ahol Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter fogadott kettőnket. Üdvözölt minket, hellyel kínált és kérte, hogy mondjuk el jövetelünk célját. Ekkor felálltam és felolvastam az előre elkészített nyilatkozatot.
A nyilatkozat felolvasása után a miniszter közölte, hogy a Munkásőrség megszüntetésével kapcsolatban pontos tervet készítettek, de egy 60.000 fős testület felszámolása hosszú időt vesz igénybe és nagy gond a személyi állomány egzisztenciális elhelyezése.
Elismertem, hogy ez valós probléma, de azt válaszoltam, amennyiben a bázisok előtt tartózkodó megfigyelők nem jelentik déli 12 óráig a honvédelmi miniszternél várakozó tagoknak a honvédségi intézkedést, életbe lép az „A” variáció, azaz a szervezéstől való visszalépés.
A honvédelmi miniszter ekkor felállt és közölte, hogy a nyilatkozatban foglaltakat nincs módjában teljesíteni, ezért azt át sem veszi, de elintézi, hogy a miniszterelnök soron kívül fogadjon minket.
Távozva a minisztertől a nyilatkozatot az asztalon hagytam.
Furcsának találtam, hogy az ország szempontjából ilyen fontos kérdésben a miniszter maga helyett két ismeretlen embert küld a miniszterelnökhöz tárgyalni, de az idő sürgetett és intézkedni kellett!
Mire leértünk a kapuhoz, már ott várt minket a honvédségi gépkocsi, amelyik átvitt minket a Parlamentbe, ahol már várt minket Kiss Elemér, a Minisztertanács Elnöki Hivatalának elnökhelyettese és Markovics Ferenc védelmi kormánybiztos. A nyilatkozatot elolvasva, átlátva annak fontosságát, sietve kísértek át minket dr. Jenei Györgyhöz a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjéhez. Miután meggyőződtek a helyzet súlyosságáról, Jenei György, a protokoll szabályait áthágva, bement Németh Miklós miniszterelnökhöz, aki éppen egy svéd küldöttséggel tárgyalt. A miniszterelnök kijött, üdvözölt minket, miután röviden vázoltam a helyzetet, ledöbbent, mivel mindannyian úgy tudták, hogy a munkásőr bázisokat már két napja a honvédség őrzi. Ekkor ott helyben felemelte a telefont, személyesen kérte telefonhoz a honvédelmi minisztert és utasította, hogy „a honvédség azonnal kezdje meg a bázisok átvételét, lehetőleg egy órán belül”. Megköszöntem Német Miklósnak a gyors intézkedést és sietve távoztunk, mivel ekkor már 10.00 körül járt az idő és nekem már a temető 301-es parcellájánál kellett volna lennem.
A Parlament előtt álló egyik rendőrségi kocsihoz mentem és megkédeztem a mellette álló rendőrtisztet, hogy nem vinne-e ki minket a temetőbe? A hadnagy közölte, hogy erre neki nincs lehetősége és ha sietünk, menjünk taxival.
Szerencsére ekkor ért a Parlament elé Pongor ezredes, a budapesti rendőrfőkapitány helyettese, aki már ismert engem, a pár nappal azelőtti megbeszélés kapcsán, és a saját kocsiját bocsátotta rendelkezésünkre és utasította az ott lévő egyik motoros rendőrt, hogy szirénázva vezessen fel minket a temetőig.
Ugyanez a gépkocsi hozott vissza kettőnket a Honvédelmi Minisztériumba.
Mivel a miniszternek a Parlamentbe kellett mennie a köztársaság kikiáltása alkalmából, Pacsek vezérezredes, a vezérkar főnöke fogadott minket. Leültetett, itallal kínált és barátságos hangon javasolta, hogy hármasban várjuk a miniszter vonalán a megfigyelőink hívásait.
Elgondolkoztam. Az elmúlt órákban világossá vált, hogy a kommunista hatalom a teljesen összeomlás határán áll. Azok az állam élén álló fő elvtársak, akik az előző évtizedekben valósággal élet-halál urai voltak és a magunkfajta senkiket alig vettek emberszámba, most pitiző kiskutyaként teljesítették két ismeretlen, elszánt „forradalmár” minden követelését.
Közben közeledett 12 óra és sorra futottak be a jelentések a kerületi megfigyelőktől, hogy semmiféle honvédségi mozgást nem észleltek. Jól emlékszem Illés László és Dunai Sándor keserű szavaira, amivel akciónk kudarcát jellemezték. Végre 12 óra után néhány perccel jelentkezett Jász Pál és Marinov Gusztáv, hogy ezekben a percekben géppisztolyos katonák ugrálnak le a gépkocsikból és veszik körük a Munkásőrég Somói úti országos parancsnokságát. Tehát sikerült!
Pacsek vezérezredes gratulált a sikeres akcióhoz. Méla undor fogott el. Ez az ember hithű meggyőződéses kommunista volt, múltja és egész karrierje a kommunista rendszerhez kötődik. Egyetlen szavával, parancsával, leállíthatta volna az egész akciót, de nem volt hozzá bátorsága, inkább meghúzta magát, helyezkedett és bízott a „békés átmenetben” amiben sajnos neki lett igaza.
Mikor este hazamentem, előbb elmentem megnézni a munkásőr laktanyát. Esett az eső. Örömmel és felszabadult érzéssel láttam, hogy sátorlappal takarózó, géppisztolyos, sisakos katona állt őrt, a kivilágítatlan, bezárt, lepecsételt ajtó előtt.
Felségem őrömmel ölelt magához, és bevallotta, hogy egész nap a rádió mellett ült és aggódva leste a híreket, mert félt, hogy a kormány nem fogja tűrni, hogy a gyűlések és a felvonulások rendben megtörténhessenek.
25 év távlatából bátran állítom, hogy néhány tucat hozzánk hasonló elszánt forradalmár, ha egységes, összehangolt terv szerint lép fel, napok alatt megtörtént volna a rendszerváltás. Azonban hiányzott az egység. Az Október 23-a Bizottságban is ott volt már a TIB, az SZDSZ és a Fidesz is, akik elzárkóztak minden radikális követeléstől, mert fél lábbal már bent érezték magukat a hatalomban és semmi szín alatt nem akartak alapvető változást.
Az MDF ekkor még radikális szervezet volt, ami a romániai forradalom idején mutatkozott meg.
Erről írok a legközelebb.
Szalay Róbert
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt.






Szalay Róbert:

Az elszabotált rendszerváltás V. rész

- A román forradalom




Szalay Róbert: Az elszabotált rendszerváltás - V. rész - A román forradalom
A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
Az október 23-i megemlékezések sikerei után világosan látszott, hogy a pártállam az összeomlás szélén áll. Vártam a következő lépéseket az ellenzék vezetői részéről, de egyelőre semmi nem történt.
A sorozat korábbi részei:
A tüntetés másnapján megjelent az újságokban, hogy a honvédség a terveknek megfelelően őrizetbe vette a feloszlatott munkásőrség fegyvereit.
Elöntött a méreg ennek az orcátlan hazugságnak az olvasásakor. Hiszen a honvédség vezetői egy lépést sem tettek volna az Október 23-a Bizottság határozott fellépése nélkül.

A román forradalom vásárhelyi mártírjának temetése 1990. január 4-én
Lementem az utcára és egy telefonról felhívtam a Honvédelmi Minisztériumban Keleti ezredest, és felháborodva közöltem, hogy e hazug újsághírt megcáfolandó, megírom a munkásőrség lefegyverzésének igaz történetét, benne a honvédség vezetőinek gyászos szerepét, és azt eljuttatom az összes nyugati követségre.
Hazamenve meg is írtam a cikket, és szándékomban volt azt másnap sokszorosítani és eljuttatni az ellenzéki sajtónak és a követségeknek. Erre azonban nem került sor.
Másnap korán reggel még ágyban voltunk, amikor megszólalt a kaputelefon. Keleti György ezredes jelentkezett, hogy fontos ügyben szeretne velem beszélni.
Kis türelmét kértem, gyorsan felöltöztünk és felhívtam kis panellakásunkba.
Elmondta, hogy ha igaz magyarnak érzem magam, nem tehetem meg azt, hogy a Magyar Honvédséget lejárassam ország-világ előtt.
/Azt hittem, elhányom magam, amikor ez a sötét internacionalista, kozmopolita bolsevik hivatkozott az én nemzeti érzéseimre./
Elmondtam, hogy nem a honvédséget, hanem csak annak sunyi vezetőit leplezem le, és határozott szándékomtól nem térek el. Ekkor könyörgésre fogta a dolgot és arra kért, hogy reggel menjek be a Parlamentbe, és ott beszéljük meg, hogy milyen helyesbítő cikket jelentessünk meg a lapokban, ami kiemeli az Október 23-a Bizottság szerepét, de a honvédséget sem járatja le. Ezt elfogadtam, és megegyeztünk, hogy délelőtt 10-kor a Parlament kapujánál találkozunk.
Amikor Keletit lekísértem a várakozó gépkocsijához és visszaértem a lakásba, a fiam azt kérdezte: „Apa, ki volt ez a sunyi kis patkány és miért állsz vele szóba?"
Elmondtam, hogy fiam, ez a Honvédelmi Miniszternek az első számú kedvence és kénytelen vagyok vele szóba állni, mert mást nem ismerek a HM-ben.
A Parlamentbe sem akartam egyedül elmenni, ezért a szemközti házban lakó Dunai Sándort akartam megkérni, hogy jöjjön velem. Ő már elment dolgozni, de otthon volt a felesége, aki szintén aktív MDF-tag és Pofosz-támogató volt. Őt kértem meg, hogy jöjjön velem.
A Parlamentben már hármam vártak minket. Keleti György, az állambiztonságért felelős miniszter és a munkásőrség országos parancsnoka.
Amikor helyet foglaltunk, kitettem az asztalra a kis magnómat és a következőket mondtam:
Uraim, a börtönben az a mondás járta, hogy amit a kommunisták mondanak az nem igaz, de még az sem igaz, amit kérdeznek. Ezért most megkérdezem, van e kifogásuk az ellen, hogy a mostani megbeszélésünket jegyzőkönyv helyett ezen a magnón rögzítsük?"
Miután beleegyeztek, a magnó az asztalon maradt. A szalag most is a birtokomban van. Szeretném CD-re áttetetni, hogy készülő könyvemhez mellékelhessem.
Akkor nem volt szükséges felhasználnom, mert olyan nyilatkozat született, ami megjelent a másnapi újságokban, és ami mindkét fél számára kielégítő volt.
Ebből a kis történetből is látható, hogy miként „paríroztak” a beijedt elvtársak.
Itt jegyzem meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon sok itthoni és az emigrációban megjelenő újságban megjelent a történet, és „Ami a történelemkönyvekből kimaradt” c. könyvemben teljes terjedelmével olvasható a fent leírt esemény.
Még jellemzőbb az elszabotált rendszerváltásra, hogy miként szereztem telefont.
Ma, amikor a vonalas és mobil telefonok milliói vannak üzemben hazánkban, el sem tudják képzelni a fiatalok, hogy 1988-89-ben milyen kincs volt a telefon. Elvtársi összeköttetés nélkül semmi pénzért nem lehetett telefonhoz jutni.
Ez akkor volt, amikor a beijedt elvtársak a XIII. kerületi munkásszálló három telefon nélküli szobája helyett a Pofosz rendelkezésére bocsátották a volt zuglói munkásőrség Kolombusz utcai emeletes épületét, de telefon itt sem volt. Hiába írtunk kérvényeket bárhova, semmitmondó nemleges válaszokat kaptunk, hogy nincs egyetlen szabad vonal sem, de felvettek a várakozó listára.
Ekkor, ismerve az előző hónapok történéseivel kapcsolatban a begyulladt és helyezkedő elvtársakat, elszánt lépése határoztam el magam.
Mint a Pofosz szervező titkára, kemény hangú, határozott levelet írtam a közlekedés és postaügyi miniszternek, hogy több ezer volt politikai fogoly érdekeit képviselő szervezetnek egyetlen telefonja sincs, és amennyiben 48 órán belül nem kap telefont a Pofosz irodája, Fónay Jenő, elnök és Szalay Róbert, szervezési titkár, akkor néhány száz volt politikai fogollyal megszálljuk a minisztériumot és ott addig tartunk ülődemonstrációt, amíg a kért telefonokat meg nem kapjuk.
Belegondoltam, mi történik, ha nem kapjuk meg a kért telefonokat. Össze tudok-e toborozni néhány száz elszánt embert, és ha igen, mi lesz, ha ott több tucat rendőr állja el az utunkat?
De nem kellett 48 órát várni. Másnap reggel ott volt a Kolumbusz utcában a miniszter személyi titkárnője három szerelővel és a miniszter levelével, melyben megköszönte, hogy elejét vettem egy kellemetlen epizódnak, és a szerelők megkezdték a vonal beszerelését.
Meglepetésemre a titkárnő közölte, hogy a miniszter úr utasítására egy „K” vonalat is beszerelnek, hogy a kapcsolatteremtés még biztosabb legyen.
Erről a „K” vonalról azt kell tudni, hogy a rendes telefonhálózat mellett volt egy olyan, néhány ezer vonalból álló külön hálózat is az országban, amelyik a minisztériumok vezetőit, a legfontosabb üzemek, bányák, közintézmények, állami szervek igazgatóit, a honvédség, rendőrség főbb parancsnokait stb. kötötte össze, hogy ezek a legfőbb elvtársak közvetlenül, minden más központot megkerülve beszélhessenek egymással. Később én is használtam ezt a „K” vonalat, amikor egy-egy kerületi tanácselnökkel, a rendőrséggel vagy a honvédséggel akartam beszélni.
A titkárnő azt is közölte, hogy ezekben az órákban szerelik be a telefont Fónay Jenő és az én lakásomba is.
Mikor hazamentem, feleségem megdöbbenve mesélte, hogy délelőtt megjelent két telefonszerelő, és csak azt kérdezték, hogy hova kívánja, beállítani a készüléket.
Így paríroztak az elvtársak 1989. utolsó napjaiban, amikor híre jött, hogy Romániában kitört a forradalom.
Ennek ismertetésére most hely és idő hiányában nem térek ki, csak ezzel kapcsolatban egy olyan meghatározó eseményre, amelyik megmozgathatta volna azt a politikai állóvizet, ami Trianon kapcsán nemcsak itthon, de nemzetközi viszonylatban is ráterelhette volna a figyelmet nemzetünk legnagyobb tragédiájára.
Ugyanis a közismert temesvári események kapcsán, amikor Tőkés László mellett nemcsak a magyarok, de a Ceausescu-ellenes románok is felsorakoztak. A szeku belelövetett a tüntető emberekbe és a halottaknak és sebesülteknek a többsége magyar volt. Napok alatt megindult a spontán segélyakció és a nyitott határokon önkéntesek siettek Magyarországról, hogy orvosi segítséget, élelmiszert stb. vigyenek Temesvárra.
Ezekben a zűrzavaros napokban mutatkozott meg, hogy az MDF vezetőségében még megvolt az akarat a radikális változásokra, a változhatatlannak hitt dogmák áthágására. Ilyen volt Trianon.
A kommunizmus éveiben még a név kiejtése is bűnnek számított. A határok megváltoztatásának lehetősége és annak megemlítése halálos bűnnek számított. Aki ezt meg merte említeni, az a szocialista államok „békéjének, testvéri egységének” megbontója lett volna, és az állam megtorló hatóságai lecsaptak volna rá.
Tehát valóságos forradalmi gondolat volt, amikor az MDF elnöksége elhatározta, hogy küldöttséget meneszt az egyre jobban anarchiába merülő Romániába, a Temesvár környékén lakó magyarok biztonsága érdekében,
Én kaptam a megbízatást, hogy szervezzem meg a találkozót a honvédelmi miniszter és az MDF elnökségének megbízottai között.
Első dolgom volt, elmentem a Honvédelmi Minisztériumba és a kapuügyelettől felhívtam a fő kapcsolattartómat a HM-ben, Keleti György ezredest. A telefont nem ő vette fel, hanem a helyettese, Tömösvári Zsolt alezredes. Ő visszakérdezett, hogy kivel beszél. Ismét bemutatkoztam, hogy az MDF-elnökség megbízásából Szalay Róbert.
Robi bátyám, csak nem maga az, aki édesapám barátja volt?" - hangzott a meglepődött kérdés a telefonba. "De bizony, az vagyok" - válaszoltam. "Tessék várni, azonnal lemegyek!" Egy perc múlva már ott is volt és örömmel üdvözöltük egymást kb. 15-20 év távlatából.
Ugyanis amikor én börtönben voltam, feleségem az Orvostovábbképző Intézet fizikoterápiáját vezette. Ide járt kezelésre Tömösváriné /Zsolt édesanyja/, akivel a feleségem összebarátkozott, mert kiderült, hogy „rokonlelkek”.
Kezelés alatt beszélgettek, és közben elmondták egymásnak sorsukat. Kiderült, hogy Tömösváriné apósa, a Horthy-érában ezredes volt, a Ludovika Akadémia parancsnokhelyettese. Az ötvenes évek elején elvették szép budafoki házukat, kitelepítették a családot Hortobágyra, anyósa ott is halt meg.
1953-ban visszakapták lepusztult budafoki házukat, ahova visszaköltözött a család. Ekkor ismerkedett meg a feleségem Zsolt édesanyjával.
Szabadulásom után összebarátkozott a két család, ahol az állatorvos családnak három szép fiúgyermeke volt, köztük az akkor legidősebb, az akkor 12 éves Zsolt.
A kb. 6-8 éves barátság alatt az egyre növekvő gyerekekkel szoros ismeretségbe kerültem, ami az édesapjuk korai halála után meglazult.
Erre emlékezett vissza Zsolt, aki közben katona lett és - szorgalma révén - 1989-ben már alezredes.
Beszélgetésünk közben Zsolt elpanaszolta, hogy úgy érzi, katonai pályafutásának nemsokára vége lesz, mert a napokban járt a HM-ben két szakállas Fidesz-küldött, és azt mondták, készüljenek fel arra, hogy őrnagytól felfelé mindenki le lesz váltva. Zsolt elmondta, hogy ő már előkereste tanári végzettségét igazoló okmányát, és most keres kapcsolatot, hogy hol helyezkedhet majd el.
Tehát Zsolt is úgy érezte, hogy rövidesen itt a rendszerváltás, és neki is mennie kell.
Még én vigasztaltam Zsoltot, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és jó katonákra mindig szükség van.
Itt jegyzem meg, hogy a „rendszerváltás” után Zsolt a helyén maradt, sőt a Horn-kormány idején, amikor Keleti György lett a honvédelmi miniszter, Zsolt lett a moszkvai követségen a katonai attasé. Azt természetesen meg sem említem, hogy ezután nem kereste a velem való kapcsolatot.
Azonban 1989–ben még ő volt Keleti György helyettese, és készségesen állt az én segítségemre. Elmondta, hogy a honvédelmi miniszter vidéki ellenőrző körúton van, vele van Keleti György is, de megpróbál kapcsolatba lépni velük, és elkérte az MDF elnökségének a telefonszámát, hogy ott értesíthessen a továbbiakról.
Visszatérve az Ó utcai barakkba - mert itt volt az MDF országos központja - beszámoltam a megbízatásom eredményéről és vártuk a visszahívást.
Mintegy másfél óra múlva jelentkezett Zsolt és közölte, hogy a honvédelmi miniszter este 18.00-kor a gellérthegyi HM-bázison várja az MDF küldöttségét.
17.30-kor Szabad György, Bíró Zoltán, Für Lajos és jómagam, az én öreg Ladámmal indultunk a Gellért-hegyen beépített HM-bázisra.
Itt már várt minket Kárpáti Ferenc vezérezredes, honvédelmi miniszter, egy általam ismeretlen másik tábornok és Keleti György ezredes.
Miután helyet foglaltunk a tárgyalóasztal körül, Szabad György elmondta jövetelünk célját, hogy az MDF elnöksége arra kéri a Magyar Honvédséget, hogy a Romániában élő, pontosabban Temesvár környékén élő magyarok védelme és biztonsága érdekében, néhány tíz kilométer mélységbe vonuljon be a rend fenntartása érdekében mindaddig, amíg Romániában nem áll helyre a rend és nem lesz egy tárgyalóképes kormány.
Ekkor Keleti György vette át a szót és elmondta, hogy ez teljességgel lehetetlen, mert ebből nemzetközi botrány lenne, mert ez nem más, mint egy idegen ország fegyveres megtámadása és akármilyen román kormány alakulna, biztosan elítélné és tiltakozna a lépés ellen, és lehet, hogy maga a román nép is szembe szállna a magyarokkal.
Für Lajos megjegyezte, hogy a rend helyreállása után ez valószínűleg nemzetközi diplomáciai problémát okozna, de ennek az lehetne a pozitív következménye, hogy a nemzetközi politika előterébe kerülhetne az Erdélyben élő kétmillió magyar kérdése és vele együtt talán, az egész Kárpát-medence elszakított magyarságának az ügye.
Bíró Zoltán ehhez még hozzátette, hogy a román nép egészen biztosan nem fordulna a magyarok ellen, hiszen az egyszerű román emberek milliói éppen ezekben a napokban fordultak a román kommunista diktatúra ellen, és ebben örömmel várnak segítséget a magyaroktól. Erre konkrét példát is hozott, hogy az előző napokban több olyan magyarral beszélgetett, akik megjárták Temesvárt, beszámoltak az ottani helyzetről és határozottan állították, hogy az ottani románok is annyira gyűlölik a Szekuritátét, és a kommunistákat, hogy százszor inkább a magyar uralmat vállalnák.
Ekkor ismét Keleti György szólalt meg, hogy ő jobban ismeri a román emberek lelkivilágát és biztos, hogy a magyarok ellen fordulnának. Csak később tudtam meg, hogy Keleti György édesapja sokáig magyar követként élt Bukarestben, és fia valószínűleg ezért gondolja, hogy jól ismeri a román embereket. De egészen más diplomáciai környezetben, vezető román kommunista politikusok között élni, és egészen más a kizsákmányolt, nyomorgó, terror alatt élő népek között.
Majd ismét Szabad György vette át a szót, és elmondta, hogy a történelemben számtalan példa van arra, hogy egy állam a saját polgárainak védelmében bevonul egy másik állam adott területére és „birtokon belül” kezd tárgyalásokat.
Utalt arra, hogy 1918-19-ben a csehek, románok, szerbek békekötés előtt vonultak be Magyarország azon területeire, ahol a magyarok mellett szlovákok, románok, szerbek is éltek, azzal az ürüggyel hogy meg kell védeni őket a magyaroktól /pedig senki nem bántotta azokat/, de az 1920-as békekötésnél már birtokon belül voltak és meg is kapták a kért területeket.
Ezután Kárpári Ferenc vette át a szót és „szakmai" érvekkel próbálta elmondani a beavatkozás lehetetlenségét. Elmondta, hogy az ilyen akcióhoz szükséges haderő mozgósítása, átcsoportosítása, az előzetes tervek elkészítése, a katonák lelki felkészítése heteket venne igénybe, még akkor is, ha azt a kormány rendelné el, de ő a kormány felkérése nélkül a maga szakállára semmiképpen sem tud ilyen lépést megtenni.
Bíró Zoltán közbeszólt, hogy Romániában forradalmi helyzet és anarchia van, és magyar emberek élete van veszélyben. Ilyen esetben a gyors segítség a fontos, és a magyar kormány biztosan jóváhagyna egy ilyen lépést.
Szerényen közbeszóltam, hogy hét évig voltam tagja a néphadseregnek, ismertem mobilitását és a katonák lelkivilágát 1956-ban is, és valószínűleg így van ez most is, mert szintén forradalmi helyzet van. Tehát nem kell semmiféle lelki felkészítés, csak parancsot adni és 24 órán belül elindulhatnának az első egységek.
Ekkor megszólalt a jelenlévő tábornok és korholóan jegyezte meg, hogy vegyem tudomásul, hogy nincs forradalmi helyzet, a hadsereg a kormány beleegyezése nélkül egy lépést sem tehet, és abban is tévedek, hogy 24 óra alatt el lehet indítani egy ilyen akciót.
Végül mind a három katona arra az álláspontra helyezkedett, hogy kérésünk teljesítése lehetetlen, azzal nem értenek egyet, de ha egyetértenének, és a kormány erre utasítást adna, akkor is minimum egy hét kellene az előkészületekre.
Tehát azt javasolják, hogy kérésünket a kormány felé tegyük meg, és amennyiben a kormány beleegyezését adja egy ilyen akcióhoz, akkor megteszik a szükséges és lehetséges lépéseket.
Tehát lógó orral, eredmény nélkül távoztunk a megbeszélésről. Visszafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy a honvédség egész vezetősége kőkemény bolsevik, és csak azért nem lépnek föl erélyesebben fel a radikális változásokat követelőkkel szemben, mert abban reménykednek, hogy egy békés átmenet esetén, a változások után is a helyükön maradhatnak.
Gondolom, az elnökség többi tagja is hasonló véleményen volt, hogy ettől a honvédségi vezetéstől nem várhatunk segítséget.
Arról sincs tudomásom, hogy az elnökség próbálkozott-e hasonló kéréssel a kormány felé fordulni.
Ezért volt számomra megdöbbentő, hogy négy hónappal később, amikor az MDF megnyerte a választásokat, kormányt alakíthatott, és Für Lajos lett a honvédelmi miniszter, hogyan tudott együttműködni ezzel a kommunista bandával?
Hiszen a Honvédelmi Minisztérium minden vezető beosztottja, a hadsereg minden magasabb parancsnoka, a tábornokok és ezredesek szinte kivétel nélkül azok soraiból került ki, akik 1956 után, évtizedeken keresztül szolgalelkűen kiszolgálták a Kádár-rendszert, tulajdonosai voltak az ún. „Munkás Paraszt Hatalomért” kitüntetésnek, annak hihetetlen előnyeivel. Legtöbben a Szovjetunióban végeztek különböző iskolákat, kivételt képeztek a fiatalabbak, de lelkileg és saját érdekből ezek is azonosultak az idősebbekkel.
Ekkor derült ki, hogy az Antall-kormány is belesimult a „békés átmenetbe”, és a hatalomba bekerülve lemondott a radikális változásokról, ami végső soron a rendszerváltás elárulásához vezetett. Azonban ennek tragikus valóságára csak később jöttek rá az emberek, mert a liberális kézben lévő média ügyesen tudott ködösíteni, és a hatalomba került új urak ugyanúgy féltek a radikális változásoktól, mint az előző rendszer elvtársai.
Ekkor a legtöbb embernek még nem nyílt ki a szeme.
CA-00-12 sz. politikai elítélt
Szalay Róbert 
történelemtanár




Az elszabotált rendszerváltás - VI. rész

- Ellenzéki Kerekasztal, rózsadombi paktum




Az elszabotált rendszerváltás - VI. rész - Ellenzéki Kerekasztal, rózsadombi paktum
A történelemhamisítókat pedig le kell leplezni!
Az a tisztelt olvasó, aki figyelemmel kísérte előző írásaimat az elszabotált rendszerváltással kapcsolatban, világosan kellett hogy lássa, hogy a rogyadozó kommunista rendszer leváltására 1989-ben minden lehetőség meg volt.
Az ellenzéknek az lett volna a feladata, hogy összefogva létrehozzanak egy „árnyékkormányt” kidolgozzanak egy rövid átmeneti kormányprogramot és felszólítsák a kormányt a távozásra. Amennyiben ez nem történik meg, általános országos sztrájkot hirdetni, melyhez minden valószínűség szerint mindenki csatlakozott volna. Ezután az arra kijelölt és felkészített emberek átvették volna az összes felső és középvezetői posztot, és megkezdődhetett volna az igazi „aprómunka”, az igazi rendszerváltás.
Ehelyett mi történt?
A „Független Jogász Fórum” Kónya Imre vezetésével javaslatot tett az MSZMP-vel való tárgyalásokra és 1989. március 22-én létre is jött az Ellenzéki Kerekasztal (EKA), ami lényegében háromszögletű volt.
Az egyik oldalán az állampárt, az MSZMP képviselői ültek. A mások oldalon az ún. független társadalmi szervezetek. A harmadik oldalon az újonnan alakult pártok és szervezetek, valamint a történelmi pártok újjáéledő csoportjai.
Már maga a "kerekasztal" megszületése is árulás volt, mert mint a bevezetőben írtam, az állampárttal nem tárgyalni kellett volna, hanem egyszerűen eltávolítani őket a hatalomból. Mint ahogy azt a Pofosz akkor hirdette. A tárgyalások megindítása tehát nem volt más, mint az évekkel előbb, Monoron elképzelt és Soros György eszmei és anyagi támogatásával hirdetett, békés átmenet a "Nyitott társadalom" felé. Tehát Kónya Imre, mint független (?) politikus szereplése is megkérdőjelezhető. A tárgyalások mindenekelőtt az MSZMP érdekét szolgálták, másodsorban a hatalomba való bekerülés szándékával létrejött szervezetek érdekét, és radikális változásokról szó sem volt.
De mielőtt a tárgyalások érdemi részére rátérnénk, ismerkedjünk meg a "háromszögű kerekasztal" résztvevőivel.
MSZMP: Az állampárt ekkor még a hatalom teljes birtokában volt. Igaz, nagyon rogyadozott és érezte, hogy előbb-utóbb le kell mondani az egyeduralomról, de szeretett volna a hatalmon belül maradni és főképpen átmenteni a kádereit és elkerülni a felelősségre vonásokat. Ekkor még közel egymillió párttag volt. Igaz, jelentős részük csak egzisztenciális kényszerből lépett be a pártba.
A legkisebb falusi tanácselnöktől, a TSZ–ek, gyárak, központi államigazgatási szervek vezetői, párttitkárai és szakszervezeti vezetőin át, a honvédség, a rendőrség és a legfelső állami vezetőkig mindenki párttag volt. Ezekre számított az MSZMP vezetősége. Legfőbb céljuk volt ezeknek az átmentése, és ez csak úgy volt lehetséges, ha békés úton, választásokkal történik meg az átmenet, ahol kezdetben valószínűleg kisebbségben lesznek, de ha sikerül a több tízezer „középkádert” átmenteni, akkor lehetőség lesz a későbbi visszatérésre.
Az embereket is félre kellett vezetni és nem sokkal ezután a nevüket is megváltoztatták, és 1989. október 7-én kimondták az MSZP /Magyar Szocialista Párt/ megalakulását. Ez nagy porhintés volt a népek szemében, mintha az MSZP különbözött volna az elődjétől azzal, hogy a nevéből elhagyták a „munkás” szót.
A kommunista párt ugyanaz maradt! Minden szervezete, minden vagyona az MSZP-re maradt. Ez lett az utódpárt! Jellemző, hogy a megmaradt „Munkáspárt” minden vagyontól megfosztva, az 1990-es választásokon a szavazatok 3%-val be sem jutott a Parlamentbe.
Tehát az MSZP, az ellenzék hallgatólagos jóváhagyása mellett, átvette az előző évtizedek kommunista örökségét.
Az EKA másik oldalán a „független” társadalmi szervezetek képviselői ültek. A Hazafias Népfront, a szakszervezetek, a Nőszövetség, a Vöröskereszt, az ifjúsági szervezetek stb. képviselői.
Ez egy megtévesztő húzás volt, mer ezeknek a szervezeteknek a „függetlensége” nevetséges volt. E szervezeteknek a vezetői kivétel nélkül, 100%-ig megbízható párttagok voltak. Hiszen már a marxizmus-leninizmus klasszikusai is leszögezték, hogy a kiváltságos helyzetben lévő egyeduralkodó párt és a széles néptömegek között szükség van olyan társadalmi szervezetekre, amelyek a transzmissziós szíj szerepét töltik be a párt és a nép között.
Természetesen ezeknek a „transzmissziós” szervezeteknek a vezetőit alaposan megválogatták, hogy a párt vezető szerepét még véletlenül se veszélyeztessék.
Most nem akarok kitérni a ”Szabad Szakszervezetek” gyászos szereplésére, a munkásosztály alapvető érdekeinek elárulására, a szakszervezeti vezetők személyére, melyekhez hasonló volt a többi társadalmi szervezet feladata és vezetői. Ezek a vezetők is szerettek volna a helyükön maradni, tehát alapvető érdekük volt, hogy lehetőleg semmi ne változzon.
Tehát a kerekasztal második oldalának most is az volt a feladata, hogy közvetítsen a párt és az ellenzék között, természetesen a párt érdekeinek megfelelően.
A kerekasztal "harmadik oldalán" ültek az ellenzéki szervezetek.
MDF, SZDSZ, Fidesz, FKGP, Szociáldemokrata Párt, KDNP, /Csak a fontosabbakat említem, melyek a következő választásokon is szerepeltek./
Itt kell feltétlenül megemlíteni, hogy ekkor az ellenzéki szervezetek között, MDF mellett a legnagyobb, több tízezres tagsággal a Pofosz rendelkezett, melyet ügyes taktikával kirekesztettek a tárgyalásokról. Ugyanis a kerekasztal létrehívói azzal érveltek, hogy a Pofosz radikális szervezet, amelyik nem áll szóba és nem tárgyal a régi rendszer kommunista vezetőivel, hanem azok feltétel nélküli távozását követeli.
Tehát, ha nem akarnak tárgyalni, ne is legyenek ott a kerekasztalnál!
Ez tökéletesen megfelelt a kommunista oldalnak. A „második” oldalnak is. És a harmadik, ellenzéki oldalnak is, akik veszélyes konkurenset láttak a radikális Pofosz-ban. Mert ennek a programja volt a legnépszerűbb az igazi rendszerváltást remélő emberek előtt.
/Javaslom elolvasni Kónya Imre „szándéknyilatkozatát”, melyből egyértelműen kiérződik, hogy a résztvevők a radikális változások helyett megelégednek a szabad választások kapcsán létrejövő békés átmenettel, ahol nincs helye „erőszakos módszereket alkalmazni kívánó szervezeteknek.”/
A tárgyalások végső soron abban csúcsosodtak ki, hogy „demokratikus” választások megtartásával, békés átmenet formájában valósuljon meg a „rendszerváltás” a többi részletkérdés, és mind e köré csoportosult, hogyan és milyen módon történjen meg a választás.
Az MSZP szempontjából a legsikeresebb húzás az volt, amikor elfogadták, hogy a jelöléshez 750 „kopogtatócédulát” kell minden jelentkező képviselőjelöltnek összegyűjteni. Ez hatalmas előnyt biztosított az országos hálózattal rendelkező utódpártnak, ami abban mutatkozott meg, hogy napok alatt minden jelöltnek meg volt a 750 cédulája, miközben az ellenzéki jelölteknek ez nagy nehézséget okozott, és sok jelöltnek ez nem is sikerült.
A kerekasztal tárgyalásain mutatkozott meg a mérsékelt ellenzéknek az igyekezete, hogy elérték, ne legyenek radikális változások! Itt kapcsoltak nagyobb sebességi fokozatra, ami a következő évi választásokon mutatkozott meg a maga valóságában, amikor az igazi, radikális rendszerváltásért küzdő erőket sikerült kizárni a küzdelemből azzal, hogy módszereik nem demokratikusak.
Nem érdektelen felidézni az 1990. áprilisi választások eredményét.
A lehetséges igazi rendszerváltás szempontjából nem érdektelen megjegyezni, hogy az ellenzék 343 képviselőjével szemben a kommunisták, csodálatosan kiépített országos szervezetük és a liberális média hathatós támogatása mellett mindössze 33 képviselőt tudtak a Parlamentbe juttatni.
Ebből a számarányból, 343 : 33 egyértelműen megállapíthatjuk, hogy teljesen helytálló az a megállapítás, hogy az ország hangulatát figyelembe véve, egy radikális rendszerváltás teljes sikert aratott volna.
Ezt akadályozták meg a magukat rendszerváltó pártoknak nevezett szervezetek.
Ez a választás azonban csak az első lépés volt a rendszerváltás elszabotálásához, ami az Antall-kormány évei alatt bontakozott ki teljes egészében.
A „nemzeti emigráció” /ezt egy következő írásomban mutatom be/ elszánt felderítő munkájának eredményeként 1992-ben került nyilvánosságra az a titkos paktum, amit a „rózsadombi 13-ak” néven ismert meg a közvélemény.
Ez a paktum világosan és egyértelműen bizonyítja be, hogy az 1990-ben hatalomba került pártok tudatosan, bűnös cinkossággal szabotálták el az igazi rendszerváltást, aminek „forgatókönyve” lényegében már a rózsadombi paktumban le lett fektetve.
De ismerkedjünk meg ezzel a hazaáruló paktummal!
Egy rózsadombi villában, 1991. március 15-én titkos tárgyaláson vett részt, a szovjet hadsereg egy tábornoka, a szovjet titkosrendőrség egy ezredese, az USA-követség első titkára, a CIA egyik tisztje, az izraeli titkosszolgálat képviselője, a magyar katolikus egyház és izraeli hitközség egy-egy vezetője, valamint öt magyar vezető politikus, Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula és Pető Iván.
Ők írták alá a magyar nép nevében /?/ azt a diktátumot, melynek értelmében kimennek a szovjet megszállók az országból, de ennek súlyos feltételei vannak.
Íme a paktum húsz pontja:
  1. A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról
  2. A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott épületekért és javakért
  3. Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetunió és Magyarország között
  4. Mindennemű szovjetellenes tevékenység megakadályozása
  5. A határok kölcsönös megnyitása a Szovjetunió és Magyarország között
  6. A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése
  7. A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség, rendőrség megvédése az esetleges megtorlástól
  8. A volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon
  9. Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe
  10. Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében
  11. Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés megtorlása
  12. A szélsőjobboldali pártok szervezkedésének megakadályozása
  13. Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon nem lehet változtatni
  14. Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigrációs személyekkel, szervezetekkel és csoportokkal
  15. A románok, jugoszlávok és szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot
  16. Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó mozgalmat kell beállítani és csak azokat szabad szóhoz juttatni, akik ezt így értelmezik
  17. A magyar hadsereget egyharmadra kell csökkenteni
  18. A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősítheti a gazdasági befolyását
  19. Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi, népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására
  20. Magyarország teljesen kártalanítja a magyarországi zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért
Természetesen a hazai és nemzetközi liberális és kozmopolita politikusok és újságok azt igyekeztek bizonygatni, hogy ilyen paktum nem is létezett és ez csak hamisítvány. Azonban, ha végigolvassuk a paktum pontjait és összevetjük azt az elmúlt 23 év megtörtént és cáfolhatatlan eseményeivel, akkor meg kell állapítani, hogy a paktum pontjai és a történelmi események 100%-ig pontosan fedik egymást! A tények bizonyítanak.
Tehát az elmúlt évtizedek cáfolhatatlan történései és dokumentumai tökéletesen bizonyítják azt a tényt, hogy a radikális társadalmi változások elkerüléséért folyó harc már az 1990-es választások előtt elkezdődött, melynek élharcosai a Soros György által támogatott TIB és az SZDSZ vezetői voltak.
A forradalmi változások elleni küzdelem, az igazi rendszerváltás elszabotálása, az Antall-kormány idején érte el csúcspontját.
Ezt a következő írásomban ismertetem.
Szalay Róbert 
történelemtanár
CA-00-12 sz. politikai elítélt



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése