2017. szeptember 12., kedd

Összehasonlító véralgebra és a holocaust






Összehasonlító véralgebra és a holocaust




Rögtön az elején hangsúlyozni kell: „Auschwitz” valóban egyedi, ha a mérték Auschwitz,
mint ahogyan minden népirtás egyedi, ha az adott népirtást vesszük mércéül. A paraguayi
aché indiánok írmag nélküli likvidálása éppen olyan egyedi, ha a genocídium ismérve egy
népcsoport maradéktalan (százszázalékos) kiirtása. Mint Elie Wiesel írta az aché indiánokról a Richard Arens szerkesztésében megjelent Népirtás Paraguayban címû kötetben: „Mindeddig megtiltottam magamnak, hogy az európai judaizmus holocaustját a tõle idegen eseményekkel összehasonlítsam, de vannak itt olyan információk és tények, melyek nem tagadhatók: valóban a Végsõ Megoldással állunk szemben. Egyszerûen ezt a törzset ki akarják irtani. Morálisan és fizikailag. Úgy, hogy ne maradjon belõlük semmi, egyetlen sírás, egyetlen könny sem. Hatékony eljárás, amelyet máshol már kipróbáltak.” De talán az 1242-es tatárjárás sem tartozik a népirtás könnyû esetei közé annak ellenére, hogy számadatait a magyar történelemkönyvek nem túl sûrûn idézik: a benyomulók 1 millió magyart, az akkori lakosság felét mészárolták le. 

Valamilyen fogódzkodóra tehát szükség van akkor, ha a világtörténelemben véghezvitt
népirtások eseteit össze kívánjuk hasonlítani. Mivel a legszélesebb körben – mondhatjuk, univerzálisan – elfogadott és elterjedt, fogadjuk el a népirtás bûnének megakadályozását és
etnikum, faj vagy vallási csoport teljes vagy részleges elpusztítása céljából: 

a) egy csoport tagjait megöli, b) egy csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérülést okoz,
c) olyan életkörülményeket erõltet a csoportra, amelynek célja annak részleges vagy teljes
fizikai elpusztítása, d) olyan intézkedéseket foganatosít, amelyek célja a csoporton belül a
születések megakadályozása, e) egy csoporthoz tartozó gyermekeket erõszakkal egy
másik csoportnak ad át. 

A soán belül a magyar zsidóság veszteségének abszolút számai sem tûnnek tisztázottaknak:
a Magyarországon leggyakrabban emlegetett hatszázezernél a washingtoni Holocaust
Memorial, de fõként az izraeli Jad Vasem számai (337 ezer) lényegesen alacsonyabbak. nem feleslegesek. 

A népirtások történetében igen kényes kérdés az áldozatok, illetve a népirtók faja szerinti
különbségtétel. Márpedig egy olyan jelenségrõl van szó, amellyel éppen úgy foglalkozni kell, mint azzal, hogy az Egyesült Államokban nem is olyan régen a fehér bõrûeket fõként az ország déli részén egyáltalán nem vagy lényegesen ritkábban végezték ki ugyanolyan bûncselekményért, mint amilyenért a feketéket szinte gondolkodás nélkül a halálba küldték – fõként ha az áldozat bõre az erõszakot tevõtõl eltérõ volt, magyarul, ha egy fekete fehért ölt vagy erõszakolt meg. Talán ezért is jogos feltenni azt a nyilvánvaló kérdést, hogy az amerikai kontinens óriási indián népességének egyes helyeken szinte teljes likvidálását miért kísérte és kíséri csaknem teljes közöny. Mint például Brazíliában, ahol az eredeti, legalább 2 és fél milliós indián õslakosságot mintegy százezerre „fogyasztották” a népirtás legválogatottabb módszereivel. 

De a népirtás súlyának megítélésénél nemcsak az áldozat, illetve a kollektív hóhér színe számít. A politikai, gazdasági vagy egyéb – akár ideológiai – erõ vagy ezek kombinációja is igen fontos tényezõ egy genocídium „eredményének” elhallgatásában, eltussolási kísérleteinek sikerében vagy, ellenkezõleg, annak felerõsítésében. 1915 és 1917 között, tehát két év alatt, az örmény lakosság igen nagy százalékát irtották ki a törökök azt követõen, hogy két évtizeddel korábban mintegy 100-200 ezer örményt mészároltak le. Az 1915-ös gigantikus pogrom elõtt az ottomán birodalomban lakó örmények számát másfél és 3 millió közöttire becsülik, melybõl 1-2 milliót (a becsült alsó és felsõ határ) öltek meg. A legújabb tudományos igényû felmérések szerint is a kommunista ideológiát magukénak valló kormányoknak világszerte mintegy 100 millió közvetlen áldozata volt, mint olvasható a magyarul isnemsokára megjelenõ Courtois-féle „Fehér könyvben”. (A százmilliós szám nem végleges: jelenleg észak-koreaiak tíz-, ha nem százezrei halnak éhen egy ideológiai
indíttatású totális elszigetelés eredményeként.) Ennek ellenére, errõl a százmilliós öldöklésrõl (amelynek egyedül Kínában mintegy 65 millió közvetlen áldozata volt) meglehetõsen keveset hallunk. Talán nem áll távol az igazságtól annak feltételezése, hogy ebben történelmi okok is szerepet játszanak: míg a holocaustért a legyõzött németek a felelõsek, addig a súlyos népirtással vádolt Sztálin generalisszimusz a gyõztesek közé tartozott – márpedig a történelmet a gyõzõk írják. 

Vannak, akik azt állítják, mindez nem elégséges magyarázat, hiszen az amerikaiak vietnami
atrocitásai, ellentétben a lényegesen nagyobb számú afgán áldozatokkal, hatalmas publicitást kaptak. Bárhogy is legyen, a világon ma folyamatosan ismétlõdõen, szinte naponta, egyetlen népirtásról, a soáról hallunk. Ez pedig pontosan a zsidó holocaust egyedisége miatt van így, hiszen, érvelnek, a holocaust a történelem egyetlen olyan népirtása, amelyben számos, más népirtásban nem található jellemzõt találunk. Mint a kiirtottak arányszáma, a likvidálás sebessége, a totális kiirtásra vonatkozó szándék és a megsemmisítés mechanizmusa. 

Csakhogy, mint láttuk, akár a paraguayi aché, akár a braziliai indiánok, valamint több, teljesen kiirtott észak-amerikai indián törzs esetében a kiirtottak arányszáma a holocaustot éppen úgy nem teszi egyedivé, mint a likvidáltak abszolút száma. Ami a likvidálás gyorsaságát illeti, az sem igazán páratlan. Sztálin 1932 és 1934 között az ukrán lakosság mesterséges kiéheztetése során – amikor „csupán” 760 ezerre becsülik az éhenhalt (és sok esetben a szülõk által megevett) gyerekek számát – „egy idõegységre” számítva semmivel szovjet titkosrendõrség közvetlen (például lelõtt) áldozatainak számát. De a hutuk is 100 nap alatt egymillió tuszit öltek meg 1994 tavaszán fegyverrel és bozótvágó késsel, vagyis naponta tízezret, 5 és fél percenként egyet, írja Nat Hentoff a Washington Post 1999. január 16-i számában és megjegyzi, közben a Clinton-kormány semmit nem tett a népirtás megakadályozására. 
A holocaust egyedisége mellett felhozott másik érv a genocídium szándékossága. Vagyis, hogy az 1942. január 20-án tartott wannsee-i konferencián elhangzott, hogy Németországot – nem az egész világot – „zsidótlanítani” kell és az európai zsidókat keletre kell deportálni. Ami semmiképpen nem ítélhetõ egyfajta „messianisztikus” direktívának, hiszen nem egy nép teljes kiirtására vonatkozott, hanem annak egy földrajzilag körülhatárolt területen élõ részére. Nem is szólva arról, hogy 1944 késõ nyarán Himmlerék felajánlották, hogy az életben maradt zsidókat pénzért és felszerelésért szabadon engedik, amely „üzlet” pontosan a Nyugat elutasításán hiúsult meg, állítja Jehuda Bauer, a jeles holocaustkutató. De még akkor is, ha az egész zsidóság kiirtására adott parancsna értelmezzük a wannsee-i jegyzõkönyvet, azt tudjuk, hogy a wannsee-ihez hasonló konferenciát tartottak Isztambulban is, a volt ottomán fõvárosban, ahol, kellõen dokumentáltan, öt résztvevõ – három pártvezér, a kémelhárítás és a gerillák elleni hadviselés vezetõje, valamint a nemzetbiztonsági hivatal feje – határozta el az tekintetben, vagyis egy népcsoport kiirtásának szándékának meglétében, szintén nem egyedülálló. De felmerül itt az a kérdés is, vajon nem mindegy-e az áldozatnak, hogy egy kinyilvánított szándék eredményeként vagy annak hiányában ölik meg? Nem mindegy az, hogy a XIX. században Colorado és Kalifornia állam kormányzói hivatalosan szólították-e fel az állam lakosságát (ezt tették), hogy minden útjukba esõ indiánt kiirtsanak, miközben állami költségvetésbõl finanszírozták a halálbrigádokat, vagy hogy ezt bármilyen hivatalos irat vagy kinyilvánított szándék, netán titokban tartott parancs értelmében hajtották volna
végre? Nem inkább az a lényeg, hogy az észak-amerikai kontinens eredeti indián lakosságának 95 százalékát kiirtották, csecsemõket lõttek le, felnõttek nemi szervét vágták ki és tették ki közszemlére?Vannak persze, akik az indiánok kiirtását relativizálni akarják. Akiket nyugodtan nevezhetnénk „revizionistáknak” Közülük egyesek azt állítják, hogy az indiánok eltûnésének nagy részét nem lehet szándékos cselekedetek – értsd népirtás – következményének tekinteni, mivel legtöbbjük a romló életkörülmények következtében szerzett betegségekbe és a fehér embertõl kapott kórokba halt bele. Csakhogy, és ezt Raul Hilberg, a holocaust egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye állítja, kétmillió zsidó pusztult el a gyûjtõtáborokon és haláltáborokon kívül, és felük betegségben. Netán õket sem kellene a teljes halálesetekbe beszámítani, mert az Endlösung „nem szándékolt” következményeiben vesztek oda? 

A kettõs mérce alkalmazói közül néhányan azt is állítják, hogy az indiánok „nem számítanak” a népirtás áldozatainak, mert halálukat egy hódítással szemben tanúsított fizikai ellenállás okozta. De ha a leigázás elleni harc egy csoportot automatikusan diszkvalifikál a genocídium meghatározásából, vajon mit tegyünk azokkal a zsidókkal, akik a holocaust idején álltak ellen a náciknak a varsói gettótól kezdve a lengyel erdõkig és azon túl is? Márpedig, mint Jehuda Bauer, a már idézett holocaustkutató írja, Lengyelországban a zsidók több mint száz gettóban álltak ellen fegyveresen a nemzetiszocialistáknak, és még a haláltáborokban is több, jelentõs felkelést szerveztek, ami után minden esetben az ellenállás résztvevõit és, természetesen, vezetõit lemészárolták. 
Az indiánok igen „hatékony” kiirtása bagatellizálásának természetesen van egy másik, igen
súlyos, rasszista eleme. Mivel, a rasszista „tudósok” szemében az egyik indián úgy néz ki, mint a másik, Észak- és Dél-Amerika indiánjait egyszerûen „indiánokként” kategorizálják (ahogyan az „ázsiaiakkal” vagy „afrikaiakkal” szokásos), míg az európaiakat gondosan megkülönböztetik egymástól vallási, kulturális, etnikai és nemzeti alapon, és senkinek sem jutna eszébe például a bosnyákok etnikai alapú tisztogatását „európai” tisztogatásként általánosítani. Az indiánok esetében – akik közül például az inkáknak és a majáknak annyi közük van (pontosabban, volt) egymáshoz (indiánok), mint például az albánoknak az izlandiakhoz (európaiak) – a különbségtétel kényelmes hiánya azután ahhoz vezet, hogy egyes, a föld színérõl is tökéletesen eltüntetett õshonos népeket így nem kell a „népirtás” kategóriájába sorolni, hiszen „az indiánok megmaradása” bizonyítékául egy Arizonába látogató turista is a saját szemével láthatja a skanzenben üldögélõ, egyébként nyomorult, szõnyegszövõ indiánokat. Vajon mit szólnának azok, akik ezt az etnoimperialista
álláspontot foglalják el, hogyha valaki azt állítaná, a soá az indián népességpusztulás analógiájára „nem számít” hiszen a 400 milliós Európának csupán másfél százalékát (a zsidó lakosság aránya a teljes európai lakossághoz képest) pusztították el? 

Amerika „felfedezõ” gyarmatosítói a helyi csecsemõket (akkor még komoly készlet állt rendelkezésre) kutyaeledelként használták, a lemészárolt felnõtteket pedig széthasított marhákként lógatták fel a verandákra, hogy, egy-egy nõi mellet leszelve, legyen mit fõznie szórakozásul, a férfiak herezacskóit pénztárcaként használták azok a conoisseurök, akik tudták értékelni az igazi egzotikumot (l. Stannard idézett könyvét). Nem mintha északabbra ne lett volna kéznél hasonló ideológia: mint Andrew Jackson amerikai elnök hisznek a fajok egymás fölé-, illetve alárendeltségében: a helyi népek kiirtása lényegében „az egyik nemzedék kipusztítása azért, hogy helyet csináljunk a következõnek”, idézi megjelent könyvében. Fröhlich Róbert tábori fõrabbi a budapesti gettó felszabadításának 54. évfordulója alkalmából, tudósít a Népszabadság január 19-i száma, a zsidók legyilkolását „a világtörténelem leggyalázatosabb csapásának” nevezte: „A zsidókat elõször kitiltották az élet minden területérõl, aztán magából az életbõl is. Módszeresen legyilkolták és gyári áruként dolgozták fel õket csak azért, mert Mózes hite és tanai szerint éltek.” 
Mitõl egyedi hát a holocaust a népirtások történetében? A megöltek számától? Mint láttuk, nem. A likvidáltak arányától? Mint láttuk, attól sem. A kipusztítás sebességétõl vagy hatékonyságától? A szándékosságtól? Egyiktõl sem. Azok, akik a soá egyediségét hangsúlyozzák, elõre levont következtetéseikbõl indulnak ki, átrostálják õket a tények szitáján, majd a már eleve levont következtetésekhez érkeznek vissza és kijelentik,lám, a soá egyedi. A körkörös érvelés klasszikus esete. De ezt a logikai akrobatikát szinte minden genocídium fölött elvégezhetjük, ha a rasszizmus vagy etnocentrizmus védõhálóját kifeszítjük: Kambodzsától és Kelet-Timortól Bosznián át Ruandáig. 
Vajon miért állítja Erõs Ferenc e cikk elején, hogy a soá egyediségének megkérdõjelezése
„botrányos” és „igazságtalan”? Phillip Lopate szerint itt egyfajta „kiirtási büszkeséggel” állunk szemben, amely a zsidóknak „privilegizált nemzeti státust nyújt a morális kitüntetettek listáján”. Zygmunt Bauman szerint Izrael teokratikus állama, mely államalkotó népét Isten választottjának tekinti, a holocaustot „saját politikai legitimitása bizonyítékának használja, egyfajta cart blanchként múltbeli és jövõbeli politikája igazolásához és, mindenekelõtt, elõlegként minden olyan
igazságtalanságra, melyet majd elkövet a jövõben.” Ez az a hamis állítás – teszi hozzá Bauman a Modernitás és a holocaust címû könyvében Karl Jasper „életfenntartó hazugság” kategóriáját idézve –, amelyért másoknak olyan nagy árat kellett és kell fizetniük. Ennek a gondolkodásnak természetes, rasszista következménye a más népek által elszenvedett népirtás elkenése vagy az arról adott információ egyszerû letiltása, mint ahogyan ezt egy izraeli kormányzati történészekbõl összeállított bizottság tette, amikor a Merec párti oktatási minisztérium 1995-ben egy középiskolai történelemkönyvbe fel akarta vetetni az örmény és cigány holocaustot. 

Azok, akik saját holocaustjuknak erõszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik. Ez a fajta magatartás egyet jelent az antiszemita történelmi revizionisták viselkedésével, akik tagadják a zsidók szenvedését a soában, és akik pontosan azt állítják a soáról, mint a soá „egyediségét” fenntartók általában a többi genocídiumról: hogy a megöltek száma túlzott, a halálesetek provokáció vagy háborúzás eredményei. Az egyediség narcisztikus állítása mások szenvedésének tagadásával párosul, ami ugyanannak az értéktelen, sõt galád „éremnek” a tüköroldala. És ha van, ami mérhetetlenül botrányos, igazságtalan és egyszersmind kiirtandó, akkor az éppen ez a nézet. 

Lovas István
közíró 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése