2017. szeptember 12., kedd

Gyilkos politikusok




Gyilkos politikusok



Domány András: Egy sosem volt politikai gyilkosság anatómiája – Miért zuhant le Lech Kaczyoski lengyel elnök repülőgépe?


Putyin gyilkos, Tusk áruló!” – kiabálták 2011 áprilisában, a szmolenszki repülőszerencsétlenség évfordulóján a varsói orosz nagykövetség előtt azok a  tüntetők, akik szerint a két miniszterelnök összejátszott a lengyel államfő elveszejtésére.Merénylet volt, megölték őket” – jelentette ki teljes meggyőződéssel a milliók által hallgatott Mária Rádióban Tadeusz Rydzyk redemptorista szerzetes, az állomás alapítója és igazgatója. Komoly ellenzéki politikusok ezt nem mondják – bár soha nem határolódnak el egyértelműen ezt hirdető híveik kijelentéseitől –, de azt állítják, hogy az erkölcsi felelősséget a köztársasági elnök, felesége és kísérőik haláláért egyfelől mindenképp a kormány viseli, mert saját államfőjével szemben lépett fel, és nem gondoskodott biztonságáról, másfelől a pilótákat félrevezető, a repülőgépet szándékosan a halálba irányító orosz katonatisztek. A lengyel kormány 2011. július végén közzétett vizsgálati jelentése ezzel szemben mind lengyel, mind orosz részről a felelőtlenség, rendetlenség, összevisszaság döbbenetes láncolatát leplezi le a tragédiához vezető okként.
Egy dolog biztos: a Lech Kaczyoskit szállító repülőgép 2010. április 10-én ottani idő szerint 10 óra 41 perckor lezuhant a szmolenszki repülőtér mellett. Senki nem maradt életben. A 96 áldozat között volt a lengyel közélet színe-virága: az elnöki páron kívül a vezérkari főnök és az összes fegyvernem parancsnoka, több főpap, a jegybank elnöke és az ombudsman, számos parlamenti képviselő és szenátor. Az utóbbiak között nemcsak a Kaczyoski-párt politikusai, hanem kormánypártiak és baloldali ellenzékiek is. Ijesztően szimbolikus: éppen arról a 70 évvel korábbi szörnyűségről akartak megemlékezni, hogy a kommunista párt legfelső vezetőinek határozata alapján több mint 20 ezer lengyel foglyot végeztek ki a Szovjetunióban, egy részüket a Szmolenszk melletti katyoi erdőben. Az akkori lengyel társadalom elitjét. Az ügy immár másfél éve uralja a lengyel politikai életet, és az október 9-i parlamenti választások felé közeledve ez természetesen erősödött. A szerencsétlenség okairól készült egy orosz és egy lengyel hivatalos jelentés (az utóbbitól független ügyészi nyomozás még zajlik), az elhunyt elnök ikertestvére által vezetett ellenzéki párt (Jog és Igazságosság, a továbbiakban használt lengyel rövidítése szerint PiS) pedig egy Fehér Könyvet adott ki. A lengyel és kisebb részt az orosz sajtó elmúlt másfél évi tudósításai, elemzései és az említett jelentések alapján próbálom meg bemutatni, mi történt tehát 2010. április 10-én és a megelőző néhány hétben. Megöltek-e valakit? Ki a gyilkos?

Az első kérdés persze az, hogy miért ölték volna meg Lech Kaczyoskit. Hívei számára a válasz kézenfekvő: mert igazi hazafi volt. Nem hajbókolt az oroszoknak, ahogyan az EU-nak és benne a németeknek sem. Ezért vált kényelmetlenné a történelmi ősellenség szomszédok, illetve a gerinctelen vagy áruló lengyel politikusok számára. (Oroszország a Szovjetunió felbomlása után is szomszéd a kalinyingrádi terület révén.) Igaz, Dmitrij Babics orosz kommentátor a Ria Novosztyi hírügynökségtől feltette a praktikus kérdést: ugyan mi értelme lett volna megölni az elnököt pár hónappal megbízatásának lejárta előtt, amikor a közvélemény-kutatások alapján nyilvánvalónak látszott, hogy nem fogják újraválasztani? Ám a gyilkosságteória támogatói azt mondják: a politikai ellenfelek erőszakos likvidálása orosz hagyomány, az ottani politikai kultúra része, miért épp most ne alkalmazták volna?
Ezt az érvet nem lehet simán lesöpörni. Tudjuk, hogyan halt meg Trockij Mexikóban és több ukrán emigráns vezető Nyugat-Európában. Ma már nem titok, hogy Szolomon Mihoelsz színészt, a háború alatti Zsidó Antifasiszta Bizottság elnökét vagy Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus püspököt a titkosszolgálat gyilkolta meg a negyvenes évek végén, és az esetet közlekedési balesetnek álcázta. Sőt a rendszerváltozás után, pár éve is volt olyan egykori KGB-tiszt, aki Londonban rejtélyes polóniummérgezésben halt meg. Külföldi államférfiakat azonban tudtommal még Sztalin idején sem gyilkoltak. A II. János Pál pápa elleni 1981-es római merénylet lehetne a kivétel, de annak szovjet–bolgár szála mindmáig bizonyítatlan, és én személy szerint nem is gondolom, hogy igaz. Továbbá ha mégis az oroszok szánták rá magukat Kaczyoski megölésére, miért a saját területükön követték volna el? És egyáltalán: akármi a véleményünk a mai orosz politikai rendszerről, józan ésszel elképzelhető egy ilyen merénylet 2010-ben?
Ismétlem: a PiS hivatalosan nem beszél gyilkosságról, de „holdudvara” és a lakosság egy nem elhanyagolható része hisz ebben. A sajtóban és az interneten rengeteg elképzelés forgott a repülőgép berendezéseit megbénító elektronikus vagy lézeres eszközökről, termobárikus bombáról. Az is felmerült, hogy mivel az 1990-ben készült orosz gép pár hónappal azelőtt az eredeti szamarai gyárban volt nagyjavításon, ott szándékosan elrontották vagy beletettek valamit. Sokan véltek a homályos felvételeken robbanást látni-hallani, noha a fekete doboz hangfelvételei ezt kizárják, és a hozzáértők a földhöz csapódás miatt darabokra szakadt roncsot is meg tudják különböztetni attól, ami felrobbant. Nem volt bomba, nem lőtték le a gépet. Hosszú viták folytak arról, hogy ezüstjodidot szórtak ki, amitől felhők képződtek, vagy mesterséges ködöt fejlesztettek a gép elpusztítása érdekében – miközben a közvetlen közelben több tucat lengyel várt a gép leszállására, köztük a moszkvai nagykövet. Egy helybeli nyugdíjas tanítónő nyilatkozata erősítette ezt a gyanút, mert azt mondta, hogy előbb nem volt köd, aztán hirtelen lett, és egy idő múlva eltűnt. Persze nem tudom, van-e köd, amelyre ez ne lenne igaz. És akik ott voltak, azt mondják: az ottani vidékre jellemző sűrű, nyúlós, tejfölszerű köd egészen más, mint amit egy gép fúj. A PiS egyik parlamenti képviselője, aki ráadásul fizikus doktor, azzal állt elő, hogy héliummal áraszthatták el a repülőtér környékét, mert a levegőnél könnyebb gázban teljesen más a gép mozgása, és így irányíthatatlanná válik. Más fizikusok kiszámolták, hogy ehhez több köbkilométernyi héliumot kellett volna több ezer tartályban cseppfolyósítva észrevétlenül a helyszínre szállítani, és az összes tartályt egyszerre kinyitni.
A legenda külön fejezete az, hogy akármitől esett le a gép, nem mindenki halt meg rajta, de a terepet rögtön ellepték az orosz kommandósok, és agyonlőtték, aki még mozgott. Már április 14-én felkerült a YouTube-ra egy másfél perces, valószínűleg telefonnal készített felvétel, amelyen kivehetetlen alakok mozognak, és egy orosz káromkodást kivéve érthetetlen szavakat kiabálnak. Ám a szakszerű feliratok megmagyarázzák, hogy itt éppen kivégzések folynak a bokrok között, a füstölgő roncsdarabok mellett, és az egyik ember azt kiabálja, hogy „ez az elnök, ezt lődd le!”. Az a tűzoltó azonban, aki elsőként ért a helyszínre, és az őt pillanatok múlva követő lengyel nagykövet azt mondja: laikus számára is nyilvánvaló volt a szörnyű látványból, hogy ott nem maradhatott életben senki. Alig volt olyan holttest, amely ne szakadt volna darabokra. Egy pap, aki az azonosításra érkezett családtagokat kísérte, felháborodva mesélte, hogy hazaérkezése után sokan azt kérdezték tőle: látott-e lőtt sebeket vagy fojtogatásnyomokat (!) a halottakon.
No jó, fogadjuk el, hogy merénylet nem történt. A PiS erkölcsi értelemben mégis Putyin orosz és Donald Tusk lengyel kormányát teszi felelőssé a tragédiáért. Alapvető érve úgy szól, hogy a kormány módszeres harcot folytatott saját államfője ellen, igyekezett lejáratni, és nem törődött a biztonságával. Ennek háttérmagyarázatát kezdhetném 1980-nal is, de erre itt nincs hely, maradjunk 2005-nél. A szeptember végi parlamenti választáson a Jaros<aw Kaczyoski vezette PiS lett a legerősebb párt, ám többséget nem szerzett. Azt tervezték, hogy a nemzeti-katolikus, radikális – de nem szélsőjobboldali – PiS a mérsékelt konzervatív-liberális Polgári Platformmal (PO) lép koalícióra, amely szintén a Szolidaritás-mozgalomból, az előző rendszer földalatti ellenzékéből nőtt ki. De ez számos tartalmi és személyi ellentét mellett azért sem jött össze, mert rögtön a parlamenti után elnökválasztás következett, amelyen a PiS vezetőjének ikertestvére a PO elnökével, Tuskkal állt szemben. Lech Kaczyoski elnyerte az államfői tisztséget, a PiS viszont előbb kisebbségi kormányt alakított, majd 2006-ban koalíciót kötött két kisebb, szélsőséges párttal. Ebbe belebukott, és a kényszerűen előrehozott voksoláson 2007 őszén a PO győzött. Donald Tusk alakított kormányt a Parasztpárttal koalícióban, biztos többséggel. Lech Kaczyoski ettől kezdve meg sem próbált úgy tenni, mintha a pártok fölött álló államfő lenne. Láthatóan fel volt háborodva amiatt, hogy testvére elveszítette a kormányzás jogát. Ő maga és hivatalának vezetői rendszeresen és élesen bírálták a kabinetet a nyilvánosság előtt. Ahol csak tudta, akadályozta a Tusk-kormány munkáját. A törvények állandó megvétózásával lehetetlenné tette a parlamenti többség által támogatott kormányprogram végrehajtását, a vétó megdöntéséhez ugyanis nem volt meg a 60 százalékos minősített többség. Az elnök emellett rendszeresen túllépte hatáskörét. Nem volt hajlandó aláírni nagyköveti és tábornoki kinevezéseket, noha ezekben az ügyekben a felelősség a kormányé. Hónapokig nem hirdette ki az EU lisszaboni szerződésének törvénybe iktatását, pedig azt a parlament mindkét háza nagy többséggel elfogadta. Hiába mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy a külpolitikát a kormány irányítja, és nemzetközi tevékenysége során az államfőnek is a kormány politikáját kell megvalósítania, Lech Kaczyoski rendszeresen ezzel ellentétesen járt el. Például a miniszterelnök akarata ellenére különrepülőgéppel (amelynek költsége miatt aztán a Köztársasági Elnöki Hivatal a Miniszterelnöki Hivatallal pereskedett!) elment Brüsszelbe az Európai Tanács ülésére, és mivel az egy küldöttségnek járó székek száma korlátozott volt, a pénzügyminiszter kénytelen volt a folyosón álldogálni fontos pénzügyi témák tárgyalásakor, mert át kellett adnia helyét az államelnöknek. Tehát a viszony rossz volt, az államfőt a kormánypártiak sokat bírálták. (A PiS szerint gyűlöletkampány folyt ellene.) Lehet ezt az elnök halála után úgy értelmezni, hogy erkölcsileg felelősek a haláláért? Egy vértanút kritizáltak, aki hazája szolgálatában halt hősi halált – mondják hívei. De az eleven Kaczyoski bírálóinak előre tudniuk kellett volna, hogy ő „vértanú” lesz? Egyébként bár Jaros<aw Kaczyoski szerint egy államelnököt támadni bűn, ő most nem hajlandó elnöknek nevezni Bronis<aw Komorowskit, aki őt legyőzte a 2010 júliusára előrehozott választáson, csak azt mondja, hogy „az az ember” Moszkva-bérenc, és „tűnjön el”.
Konkrétabb változata ennek a vádnak, hogy a kormány áskálódása miatt utazott Szmolenszkba külön a miniszterelnök és külön az államfő. Ha ugyanis április 7-én, szerdán együtt mentek volna, amikor jó idő volt és simán leszállt a gép, akkor 10-én, szombaton természetesen senki sem repült volna. (Vagy 10-én mentek volna együtt, és együtt halnak meg – teszem hozzá én.) Tusk azonban egy idegen hatalom vezetőjével összejátszott saját elnöke ellen, ezért kellett az utóbbinak három nap múlva külön elindulnia a végzetesnek bizonyult útra. Jaros<aw Kaczyoskit még az a riporteri kérdés sem ingatta meg e meggyőződésében, hogy a köztársasági elnöknek és a miniszterelnöknek szabad lett volna-e ugyanazon a gépen utaznia. Szerinte igen. A valódi történet azonban más. A Tusk-kormány kétségtelenül igyekszik rendezni a lengyel–orosz kapcsolatokat, beleértve az ezeréves közös történelem görcseinek oldását is, mert Oroszország befolyásos nagy állam, fontos gazdasági partner, és továbbra is ott terül el, ahol. E folyamat része volt, hogy Putyin kormányfő 2009. szeptember 1-jén Gdaoskban részt vett a második világháború kitörésének 70. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. Akkor beszélte meg a két miniszterelnök, hogy 2010-ben, a tömeggyilkosság évfordulóján a Szmolenszk melletti Katyo-emlékhelyen találkoznak újra. (Megint csak a rossz viszonyból következhet, ha erről az elnököt nem tájékoztatták, pedig ez kötelező lett volna.) Ennek következtében kapott Donald Tusk meghívást Putyintól 2010. április 7-re, a két kormány közös hivatalos megemlékezésére. Ez óriási dolog volt, hiszen legfelső orosz vezető addig soha nem jelent meg ott. Még Gorbacsov is tagadta a szovjetek bűnösségét, noha olvasta a bizonyítékokat, és csak a Szovjetunió szétesése után vitte el Jelcin Varsóba a dokumentumokat, köztük a Politikai Bizottság 1940. március 5-i határozatát 24 ezer ember megöléséről Sztalin és mások saját kezű aláírásával. Az Állami Duma csak 2010. november 26-án mondta ki végre a kommunisták tiltakozása ellenére: bizonyított tény, hogy a katyoi bűncselekményt Sztalin és más szovjet vezetők közvetlen parancsára követték el”, és ezt elítélve baráti kezet nyújt” a lengyel népnek. De az orosz kormány ugyanekkor Strasbourgban azzal a döbbenetes érvvel utasította vissza az Emberi Jogi Bíróság előtt az áldozatok hozzátartozóinak rehabilitációs kérelmét, hogy ma sem tudni pontosan, mi történt Katyoban, és ki tette. Vagyis minden pozitív gesztus fontos. Ám a PiS szerint Tusknak vissza kellett volna utasítania Putyin április 7-re szóló meghívását, hiszen tudta, hogy Kaczyoski elnök is oda készül.
Persze ha normális a viszony Lengyelország legfelső vezetői között, akkor talán találhattak volna valamilyen áthidaló megoldást. Tusk tudva, milyen fontos ez Kaczyoskinak, megkérhette volna Putyint, beszéljen Medvegyev elnökkel, és vonják be az eseménybe az államelnököket is. (Amire Moszkva vagy igent mondott volna, vagy nem.) De nem volt normális a viszony, tehát nem tette. Putyin pedig jelenleg miniszterelnök – akkor is, ha sokak szerint ő az ország igazi vezetője, nem az államfő –, tehát a nemzetközi kapcsolatok szabályai szerint neki Lengyelországban a miniszterelnök a partnere. Kaczyoski protokoll szerinti partnere, Medvegyev mindvégig meg se szólalt. A jobboldal vérig van sértve azon, hogy ezek után a Kaczyoski által három nappal későbbre szervezett utat magánlátogatásnak minősítették. Pedig ez így van: ha egy külföldi vezető hivatalos meghívás nélkül megy el egy másik országba, az magánlátogatás. Az eltérő protokoll egyébként nem jelenti azt, hogy a biztonsági szabályok lazábbak lennének, a magánlátogatáson ott tartózkodó külföldi vezetőkre is vigyáz minden állam.
Lech Kaczyoskinak láthatóan az volt a célja, hogy elhomályosítsa az április 7-i találkozót. (Amely egyébként sikeres volt, bár Putyin kevesebbet mondott, mint amit sok lengyel várt volna. De azt azért kimondta, hogy közös a gyász és a fájdalom”, és nem hagyhatunk bizalmatlanságot és ellenségességet a következő nemzedékre”.) Ezért az elnök ragaszkodott ahhoz, hogy 10-én vele menjen a közélet krémje, több közjogi méltóság és az összes fegyvernem parancsnoka (noha nekik érvényes rendelet tiltotta, hogy együtt repüljenek), mert így az ő küldöttsége képviseli a nemzetet, míg Tuské csak a kormányt. És ezután két hónapon át zavaros, követhetetlen levelezés folyt különböző lengyel és orosz szervek között. A két út párhuzamosan szerveződött, az oroszok időnként nem is értették, hogy mikor melyikről van szó. Elmaradt az előzetes helyszíni szemle, ami hiba, de persze Tuskot éppúgy érintette, mint a három nappal később utazó államfőt. A szervezés során viszszaütött Kaczyoskinak az a módszere, hogy mindenkit felvett, akit a kormánytól kirúgtak. A Miniszterelnöki Hivatal és a Külügyminisztérium munkatársainak ugyanis gyakran olyan exkollégákkal kellett tárgyalniuk a Köztársasági Elnöki Hivatalban, akiket tőlük politikai illojalitás miatt bocsátottak el. Az emberek közti feszültség megnehezítette a koordinációt, a bürokrácia akadozott.
Amikor Rados<aw Sikorski külügyminiszter április 10-én reggel telefonon közölte a gyászhírt Jaros<aw Kaczyoskival, ő rávágta: ez a maguk gyilkos politikájának a következménye, mert nem vettek új kormánygépeket! Csakhogy éppen Sikorski volt az, aki 2006-ban – még a Kaczyoski-kormány védelmi minisztereként – pályázatot írt ilyen repülőgépekre. Aztán összekülönbözött a PiS-szel, és átment a PO-ba, amelynek győzelme után külügyminiszter lett. Utóda a védelmi tárcánál 2007-ben visszavonta a tendert, egyebek közt arra hivatkozva, hogy az előre meghirdetett értékelési szempontok között túl nagy súllyal szerepel az olcsóság a biztonsághoz képest. De aztán valahol kicsúszott a száján: választás előtt nem lehet kormányrepülőgépet venni, mert széttép a bulvársajtó. (Tragikus csattanó: ez a korábbi miniszter, immár Kaczyoski elnök munkatársaként, az április 10-i áldozatok között volt.) Valamit ugyan előkészített, de nem ők győztek, a Tusk-kormány pedig nem folytatta a dolgot. Közismert, hogy bármely ország bármilyen irányzatú ellenzéke mekkora zajt tud csapni, ha csak új autókat kapnak a miniszterek. Hát még ha repülőgépet! De egy biztos: ha ez mulasztás volt, az nemcsak az államfőt érintette, hanem minden vezetőt. Tusk 7-én éppen olyan öreg TU-154-essel repült, mint Kaczyoski 10-én. És amúgy sem műszaki oka volt a balesetnek.
Amikor 2010 elején az egész szervezés elkezdődött, az orosz külügyminisztérium emberei jelezték: a korszerűtlen szmolenszki katonai repülőteret bezárták, csak alkalmilag nyitják meg néha. Ezért jobb lenne, ha a lengyel küldöttségek a 250 kilométerre lévő, jól felszerelt brjanszki repteret használnák, és onnan autóval mennének tovább. (Vityebszk közelebb van, de az egy másik ország, Belarusz. Lengyelország nemcsak azért van rossz viszonyban vele, mert Európa utolsó szovjet típusú diktatúrája, hanem mert rosszul bánik a lengyel kisebbséggel.) A lengyel nagykövet ezt rögtön megírta haza, de informálisan azt kapta válaszul egy miniszterhelyettestől, aki április 10-én maga is meghalt: persze, az oroszok el akarnak riasztani bennünket, hogy fél óra helyett négy órát kelljen autóznunk. Így aztán kinyitották a szmolenszki repteret. Mondhatnánk erre: azért ha Putyint engedték ott leszállni 7-én, akkor az biztosan biztonságos. Igen, jó időben, amikor a pilóta szabad szemmel látja a leszállópályát. 7-én így volt, 10-én nem. Volt olyan hír is, hogy 7-én kiegészítő berendezéseket vittek oda a biztonság javítására, amelyek 10-én már nem voltak ott. Ezt az oroszok cáfolták, és nehéz is elhinni, hiszen rengeteg lengyel mozgott a helyszínen mindkét napon.
Amikor a TU-154-es 10-én 10 óra 24 perckor kapcsolatba lépett a szmolenszki irányítótoronnyal, az orosz tiszt rögtön közölte, hogy az időjárási körülmények nem alkalmasak a landoláshoz, és megkérdezte, van-e tartalék repterük és elég üzemanyaguk. Elég logikátlan viselkedés ez, ha azt a parancsot kapta Putyintól, hogy pusztítsa el a gépet és utasait. A lengyel pilóta azt felelte, hogy ő azért megpróbálkozik a leszállással, és ha nem megy, akkor repül át máshová. Ehhez a torony hozzájárult, de ez nem azonos a leszállási engedéllyel, olyat nem adott. A PiS itt látja az oroszok fő bűnét: kötelesek lettek volna bezárni a repülőteret. Az orosz vizsgálat szerint ehhez nem volt joguk. Ennek viszont ellentmond, hogy a szolgálatos légi irányítók mellett megjelent korábbi főnökük, egy ezredes – nem tudni, ekkor milyen minőségben –, és kétségbeesetten telefonált Moszkvába, kérve, hogy bezárhassanak. Ám valaki a vonal túlsó végén, akinek ezek szerint joga lett volna rá, ezt nem engedélyezte, mondván, hogy a pilótáé a felelősség. Ha akar, hadd próbáljon meg leszállni.
A lengyel kormányjelentés fontos megállapítása, hogy a kapitány a korábbi állításokkal ellentétben nem készült leszállni, hiszen a fekete doboz felvételén egyik utolsó szava az – egy szörnyű, elfúló, kétségbeesett káromkodás előtt –, hogy „elmegyünk”. Csak lement 100 méterre, hogy látja-e onnan a leszállópályát – talán önigazolásul, talán alibit akart, hogy ő megpróbálta –, és mivel nem látta, át akart menni egy másik reptérre. De akkor miért zuhant le? Mert nem 100 méter magasságon volt! Nem azt a magasságmérőt használta, amely a tengerszinthez viszonyítva mér – bár azt sem jól állította be –, hanem amely a közvetlenül alatta lévő terephez, de nem tudta, hogy a reptér mellett van egy 60 méter mély szakadék. Vagyis sokkal alacsonyabban volt, mint hitte, és a szárny beleakadt egy – amúgy a biztonsági szabályok által megengedettnél magasabbra hagyott – fa koronájába. Az orosz irányító szintén félrevezette: akkor is azt mondta, hogy minden rendben, amikor ez nem volt igaz, és 10 másodperc késéssel kiáltott, hogy emeljék meg a gépet. Ezt azonban nem gonoszságból tette, hanem azért, mert az ócska régi radarján nem lehetett pontosan kivenni, hol a gép, szabad szemmel pedig semmi se látszott a köd miatt. Az automata „pull up!” („húzd fel”) jelzésére azért nem figyeltek a pilóták, mert tudták, hogy az a reptér nincs benne a rendszerben, de utána mégis automatával próbálták megállítani a süllyedést, pedig tudniuk kellett, hogy az ott nem működik. Ez ugyanis több, mint amikor egy út nincs benne az autó GPS-ében: ha egy leszállóhely nem található ebben a rendszerben, ott a robotpilótát nem is lehet használni.
No de miért kellett megpróbálkozni a leszállással, amikor még az újságírókat szállító, nem sokkal előbb engedély nélkül leszállt JAK-40 lengyel pilótája is lebeszélte őket? Azért, mert mindenki rettegett a botránytól, hogy fél napot csúszhat az előkészített ünnepség, amelynek több száz részvevője már a helyszínen vár. Valószínűleg ezért nem vállalták a reptér bezárását az oroszok sem. A lengyel kormányjelentés cáfolja, hogy bárki nyomást gyakorolt volna a pilótákra, ahogy az oroszok állítják, és a közvélemény egy része is hiszi. Igaz, hogy B<asik tábornok, a légierő parancsnoka bent volt a fülkében – minden szabályt felrúgva ezzel, hiszen ő ott utas volt –, de nem adott semmilyen utasítást. Kérdés persze, hogy ha a katonai elöljárójuk ott álldogál a pilóták mellett, az nem növeli-e önmagában is a stresszt. Nem adott utasítást az elnök sem, de amikor a fülkébe engedélyt se kérve belépő külügyi protokollfőnöknek mondták, hogy talán nem sikerül leszállni, ő azt felelte: Hát ez baj.” Ezzel tényleg nem gyakorolt nyomást, bár egy azonosítatlan hang megjegyezte, nyilván az elnökről: Pipa lesz.” Ám ki van zárva, hogy a kapitánynak ne jutott volna eszébe a 2008. augusztus 12-i eset: másodpilótaként tanúja volt annak, hogy Kaczyoski elnök az akkori parancsnokot a személyzet és az utasok előtt gyávának nevezte, és megfenyegette. A grúz–orosz konfliktusban akart közvetíteni, a fedélzeten a három balti állam és Ukrajna elnöke is ott volt. Útközben Kaczyoski hirtelen kitalálta, hogy ne Azerbajdzsánba repüljenek, ahonnan a terv szerint kocsival jutnak át Grúziába, hanem menjenek egyenesen Tbiliszibe. Bement a pilótához, és nekiszegezte a kérdést: Tudja, hogy én vagyok a fegyveres erők főparancsnoka? Hát akkor utasítom. Háború volt. A grúz légtérben cirkáló orosz vadászgépek simán lelőhették volna őket, hiszen kapcsolatba se tudtak lépni velük. A földön se volt semmi előkészítve. Az ukrán testőrfőnök tiltakozott. Egy repülőgépen mindig az első pilóta az úr, akárki van az utasok között, és ő e jogával élve megtagadta a parancsot. Ezt később az ügyészség indokoltnak minősítette, de a repülőtiszt sok kellemetlenséget élt meg. Így már másképp hangzanak a protokollfőnök szavai, hogy „Hát ez baj, meg amit pár perc múlva közölt: Az elnök úr még nem döntött.” Mintha ő bármiről dönthetett volna ott. És érthetővé válik, miért csúszott ki a pilóta (vagy talán a főparancsnok) száján, hogy Engem megölnek…” De ezt olyan halkan mondta a bizonytalanul azonosított megszólaló, hogy csak a felvétel sokadik lehallgatásakor sikerült megfejteni.
A lengyel kormány korrekt és önkritikus vizsgálata a felső vezetőket utaztató különleges repülőezrednél durva szabálytalanságok tömegét tárta fel. (Az azonnal lemondott védelmi miniszter utóda feloszlatta az egységet.) Évek óta (több kormány idején!) elhanyagolták a kiképzést, és a meghamisított iratokba olyan gyakorlatokat is beírtak, amelyeket nem végeztek el. Lengyelországban nincs TU-154-szimulátor, csak Moszkvában és Kijevben, de ezeket ritkán használták, mert sokba kerülnek. A gép egyik fontos instrukciós könyvét le se fordították lengyelre. A kapitány egyetlenegyszer sem gyakorolta ilyen géppel a ködben leszállást. Általában is a személyzet minden tagja túl keveset repült ezzel a típussal. Nem voltak öszszeszokva, előző nap jelölték ki őket, és reggel késve érkeztek. Tehát április 10-én ez a csapat a szabályok szerint nem repülhetett volna. Érvényes térkép és friss meteorológiai jelentés nélkül indultak el. Továbbá az orosz irányítók nem tudtak angolul, a pilóták közül viszont csak a kapitány beszélt oroszul, pedig a toronnyal a navigátornak kellene a kapcsolatot tartani. Orosz segítő, „légi révkalauz” nem volt, mert megrendelték, aztán lemondták. Kibogozhatatlan, hogy ebben ki hibázott. A kapitánynak tehát túl sok dologra kellett figyelnie, miközben még kívülállók is ki-be mászkáltak ereszkedés közben. Szabályszegés, felelőtlenség, brahi évek óta, az ellenőrzések után tett intézkedési ígéretek elmismásolása: egy politikus elszólása szerint azért jó katonákkal repülni, mert azok nem vacakolnak annyit, mint a polgári pilóták, hanem azt csinálják, amit mondanak nekik. Hát most kilencvenhatan haltak meg emiatt. Egyébként az is kiderült: két héttel a szmolenszki események után ugyanannak az ezrednek az egyik gépe úgy szállt le Bydgoszczban, hogy felvegye a közelben lakó és külföldre induló külügyminisztert, hogy egyáltalán nem volt légiirányító, mert zárva volt a reptér. Ez természetesen szabálytalan és kockázatos volt, de hát a katonák… (lásd fenn).
A PiS azzal is vádolja a kormányt, hogy hazaáruló módon átengedte a vizsgálatot az oroszoknak, és az ellenzék követelése ellenére nem tett semmit az EU és a NATO bevonásáért. Az nem világos, hogyan lehetne egy államot kizárni egy olyan tömegszerencsétlenség vizsgálatából, amely az ő területén történt, és hogy az EU és a NATO mit tehetne egy olyan országban, amely egyik szervezetnek sem tagja. Az azonban konkrétabb kifogás, és erre a kormány nem adott magyarázatot, hogy miért nem egy 1993-as lengyel–orosz szerződést alkalmaztak, amely szerint az ilyen eseteket közösen vizsgálnák. Ehelyett Tusk miniszterelnök beleegyezett, hogy az 1944-es chicagói szerződés legyen az alap, noha az nemzetközi polgári utasszállító gépek baleseteire vonatkozik, itt pedig katonai személyzet vitt egy gépet katonai repülőtérre. Csakhogy: akármennyire kifogásolható ez, a gép és az áldozatok alapján illetékes országot a chicagói szerződés alapján is be kell vonni a vizsgálatba, és az oroszok ezt többször elszabotálták. A lengyel megbízott folyamatosan tiltakozott, és húsz oldalon át sorolta, mit nem kapott meg sokszori kérésre sem. Az orosz fél nem volt hajlandó átadni a szmolenszki repülőtér szabályzatait és az ott dolgozók munkaköri leírását; nem adott magyarázatot a légiirányítók vallomásainak ellentmondásaira; nem engedte kihallgatni a toronyban intézkedő, bizonytalan státusú ezredest, és nem árulta el, ki tiltotta meg a főtisztnek Moszkvából a reptér bezárását. Kétségtelen, hogy ezzel akadályozták a lengyel vizsgálatot, sőt erősítették a gyanakvást. De gondolja valaki, hogy ha egy másik szerződés alapján folyt volna a vizsgálat, akkor az oroszok másképp viselkednek? Hogy bárki rá tudja őket kényszeríteni, hogy átadjanak egy NATO-országnak olyan adatokat, amelyek náluk – bár erre nem hivatkoztak – bizonyára katonai titoknak számítanak?
Eleinte egyébként úgy látszott, hogy a tragédia közeledést hozhat a két ország között. Azok a lengyel és orosz diplomaták és újságírók, akik a közelben voltak, azt mondják: soha nem látták Putyint olyan őszintén megrendültnek, mint amikor 10-én a baleset helyszínére érkezett. Spontán (vagy akár jól kigondolt – ez itt most mindegy) mozdulattal átölelte a könnyes szemű Tusk vállát. Igaz, az ellenfelek szerint ez a pillanat a megalázkodást mutatta, a lengyel kormányfőnek félre kellett volna löknie orosz partnerét. Jaros<aw Kaczyoski viselkedett lengyel hazafihoz méltóan, amikor nem volt hajlandó fogadni Putyin személyes részvétnyilvánítását. De Medvegyev elnök az izlandi vulkáni hamu ellenére elrepült Krakkóba az elnök temetésére, és a gyászmisén Dziwisz bíboros-érsek megköszönte „orosz testvéreink” együttérzését. A szerencsétlenség után mintaszerűen megszervezték a holttestek összeszedését és azonosítását, együttműködtek a lengyel ügyészségi és orvos szakértőkkel, jól megoldották és fizették az agnoszkálásra érkezett kétszáz családtag szállását, ellátását. (A hozzátartozók egy része kifogásolta, hogy először rossz minőségű, méltatlan koporsókba tették a földi maradványokat. Azt azonban nem gondolták végig, hogy egy vidéki kisvárosban szombat délelőtt egyáltalán hogyan lehet száz koporsót találni. A hazaszállítás már a lengyelek által rendelt drága olasz koporsókban történt.) Csak aztán hamar visszatért a szokásos lélektelen bürokrácia és hatalmi pimaszság. Jaros<aw Kaczyoski máig fájlalja, hogy 10-én délután a kocsiját félreállították. Szerinte az embertelen és kicsinyes Tusk akart mindenáron előbb a helyszínre érni. Valójában a miniszterelnök felajánlotta, hogy repüljenek együtt – és akkor a reptérről autóval is együtt mentek volna tovább –, de Kaczyoski ezt visszautasította, egy másik géppel utazott. És az érkezés után hiába kérte előbb a lengyel nagykövet, majd maga Tusk, hogy Kaczyoskit engedjék előre, az orosz kísérők azt mondták: a VIP-gépkocsioszlopnak van elsőbbsége. A lengyel ellenzéki pártelnök pedig ott nem volt VIP, még ha a testvérét veszítette is el. Ilyesmiről nyilván nem Putyin dönt, hanem egy rutinból dolgozó bürokrata, de mély sebet ütött.
2011 elején az oroszok nehéz helyzetbe hozták a lengyel kormányt, mert közzétettek egy tenyérbe mászóan egyoldalú vizsgálati jelentést. (Formailag egy Államközi Repülésügyi Bizottság készítette, amely attól államközi, hogy több szovjet utódállam közösen alapította, de vezetője, a 72 éves Tatyjana Anogyina tábornoknő orosz miniszteri címet visel.) Ez kizárólag a lengyel pilótákat hibáztatta, és egyetlen szót sem szólt a repülőtér hiányosságairól, a légiirányítók hibáiról. A 200 oldalas dokumentumra a lengyel kormány rögtön januárban 150 oldalban válaszolt, az írás tele van olyan szavakkal, hogy valótlan, hibás, téves, hiányos, elfogadhatatlan”. Ez a PiS szerint a kormány szervilizmusát mutatja, Tusk Putyin farkcsóváló kutyájaként mutatkozik meg benne. Elképzelhető, hogyan válaszoltak volna ők. A július végi lengyel jelentést is hazugnak, rágalmazónak nevezik, a Tusk-kabinet szerintük feladta a nemzet méltóságát.
Az elégedetlenek az igazságot követelik, de vajon mi az, amit elfogadnának igazságnak? Azt, amit egy Amerikában élő lengyel mérnök írt az egyik lapba? Szerinte az Európai Unió imperialistái az oroszokkal összejátszva gyarmatosítani akarják Lengyelországot, ezért likvidálták az uzsorás internacionálé könyörtelen diktátumával szembeszálló jegybankelnököt, és egy füst alatt az őt támogató államfőt. Egy másik nyilatkozó szerint egy titokzatos világkormány gyilkoltatta meg 1940 után másodszor is Lengyelország elitjét, mert elhatározta, hogy a lengyeleknek kevesebben kell lenniük. Esetleg a Lublini Katolikus Egyetem jogfilozófus pap-professzora mondta ki az igazságot? Azt nyilatkozta, hogy a radikális szocialista-kommunista és liberális gondolkodás terjedése miatt választották külön az államfő és a miniszterelnök útját azok, akik fellépnek a hazafias nemzeti és katolikus szellem ellen, a házasság, a család és a megfogant gyermekek ellen. Tagadják az abszolút értékeket, nincs pozitív céljuk, pedig a megoldás egyszerű: Isten kinyilatkoztatásait és a szent egyház tanítását kell követni.
Vagyis minden mindennel összefügg, különösen választás előtt. Hiába mondta ki még a püspöki kar is, hogy egy év elég a gyászból, a téma állandóan előtérben van. A PiS több áldozat özvegyét, testvérét, felnőtt gyermekét indította el képviselő- vagy szenátorjelöltként, és ezekkel a korábban többnyire nem politizáló, viszont hozzátartozójuk elvesztése miatt elkeseredett és vádaskodó emberekkel szeretne többséget szerezni. (Persze a szocialista és liberális elhunytaknak is vannak családtagjaik, akik másképp gondolkodnak, de az ő hangjuk kevésbé hallatszik.) Maga Jaros<aw Kaczyoski is, akin a rettenetes csapás, egypetéjű ikertestvérének, egyben legfőbb szövetségesének és harcostársának elvesztése emberileg érthető módon mély nyomot hagyott, egyre elvakultabban és mániákusabban ismételgeti: a tragédia „erkölcsi felelősei”, Tusk, Komorowski elnök, Sikorski és mások tűnjenek el a politikai életből. A Polgári Platform egyik politikusa kissé cinikusan azt mondta erre: minél inkább Szmolenszk uralja a kampányt, annál jobb nekünk, mert mozgósítja azokat a szavazóinkat, akik félnek a radikalizmustól – és közben kevesebbet kell magyarázkodnunk a teljesítetlen négy évvel ezelőtti ígéreteink miatt
Lengyelországban minden augusztusban, az évfordulón feléled a vita az 1944-es varsói felkelésről: gigászi hőstett volt vagy rettenetes következményekkel járó bűnös felelőtlenség? Egy Stalowa Wola nevű város korábban a PiS-ben politizáló polgármestere, Andrzej Szlezak idén fellázadt, és frázispufogtató ünnepség helyett érdemi vitát, „történelmi pert” rendezett. Azt mondta némi képzavarral: „A mi hazafiságunk vámpírszerű. Csak vérözönben és hullahegyek között érezzük magunkat lengyelnek. Ez a hazafiságmodell hol a varsói felkelésből táplálkozik, hol pedig, mint éppen most, a szmolenszki szerencsétlenségből. Ennek véget kell vetni.”
Adam Michnik pedig azt írta: „Remélem, a lengyel társadalom okosabb, mint a »Szmolenszk-vallás« fanatikusai.” Mire ez az írás megjelenik, az olvasó már tudja, hogy október 9. után Donald Tusk marad vagy Jaros<aw Kaczyoski lesz a lengyel miniszterelnök.



Niedermüller Péter: A mindennapok gyarmatosítása


Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre, mi maradt a demokráciából, előbb egy másik kérdésen érdemes elgondolkozni: miből áll a demokrácia? Miből áll(t) az 1989-et követően Magyarországon felépített, kialakított demokrácia, s mi az, ami ebből a demokráciából eltűnt vagy eltűnni látszik? S egyáltalán miért gondoljuk azt – sokan, de persze nem mindannyian –, hogy valami/bármi fenyegeti a demokráciát? Lehetséges-e a demokrácia fogalmának, felfogásának és gyakorlatának (nagyon) különböző értelmezése, vagy pedig azt kell hangsúlyozni, hogy a demokrácia nem valamiféle tetszőlegesen alakítható gumifogalom; hogy a demokráciának világos, egyértelmű és univerzális szabályai, keretei vannak.
A demokrácia természetesen nemcsak elvont filozófiai kategória, hanem történetileg kialakult politikai és társadalmi gyakorlat is. A demokrácia történeti kialakulása és meghatározottsága különösen fontos tényező, hiszen ez biztosítja, hogy a helyi, illetve a regionális sajátosságoknak megfelelő, azokkal harmonizáló, s éppen ezért működőképes demokráciák jöjjenek létre. Európában – pontosabban annak nyugati részén – a második világháborút követően kialakult és megszilárdult a liberális demokrácia rendje, amely a kapitalizmuson, a magántulajdonon, a jóléti államon, a hatalmi ágak szétválasztásán, az emberi jogok tiszteletben tartásán, az állampolgári egyenlőségen alapult és alapszik – hogy csupán néhány, bár nagyon fontos tulajdonságot emeljek ki. A rendszerváltást követően Magyarország – akárcsak a többi volt szocialista ország – ugyancsak a liberális demokráciát akarta fel- és kiépíteni. S noha ez a folyamat az elmúlt két évtizedben sem zajlott zökkenőmentesen, mégis volt – legalábbis a demokratikus pártok között – egyfajta egyetértés a liberális demokrácia alapértékeit illetően. Most azonban úgy tűnik, hogy az új kormány hatalomra kerülése óta eltelt időben ez az egyetértés megbomlott, az említett alapelvek kisebb-nagyobb mértékben sérültek és sérülnek. A kormány ugyanis folyamatosan és szisztematikusan lép át kétharmados többségére hivatkozva olyan határokat, amelyeket korábban a demokratikus pártok egyike sem kérdőjelezett meg. Az önkormányzati választások előtt megváltoztatták a választójogi törvényt, s ezáltal jogi, adminisztratív eszközökkel korlátozták a politikai pluralizmust. Kormánypárti politikusokat tettek meg elvileg független állami intézmények vezetőivé, alkotmánybíróvá, sőt köztársasági elnökké. Módosították az állampolgársági törvényt, bevezették a szakmai körökben nagy vitát és elutasítást kiváltó „három csapás” törvényét, megnyirbálták (és továbbra is nyirbálják) az oktatási törvényeket, oktatás és korszerű tudás helyett a saját elveiket visszatükröző nevelést állítva az előtérbe. Legújabban pedig nyílt államosítás, a magánnyugdíj-pénztárakba történő befizetések kisajátítása zajlik. És ezt a felsorolást hosszan lehetne folytatni. Azonban már ez a néhány kiragadott példa is világosan mutatja, hogy a Fidesz–KDNP-kormány rövid idő alatt is határozott és öles léptekkel távolodott el a liberális demokrácia európai modelljétől és hagyományaitól. Ez az eltávolodás azonban nem véletlen, vagy esetleges, hanem a kormánypárt ideológiájának s politikájának a lényegi eleme. A Fidesz–KDNP kinyilvánított célja ugyanis egy „új világ” felépítése, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megteremtése. A NER-nek pedig az az egyik alapvető sajátossága – s ezt legalább a kötcsei beszéd óta pontosan tudni lehetett –, hogy tudatosan szakít a liberális demokrácia európai hagyományaival, értékrendjével. A „centrális politikai erőtér”, az „értelmetlen értékviták”, „a létezés magyar minősége” és hasonló megfogalmazások – de már persze korábban, a Fidesz egész ellenzéki ténykedése is – egyértelműen jelezték, a Fidesz–KDNP kísérletet fog tenni a politikai pluralizmus közvetett módon való korlátozására. A „nyugati típusú kapitalizmus” válsága (és most hagyjuk függőben a kérdést, hogy milyen típusú kapitalizmusok vannak még, és ha vannak ilyenek, azok miért nincsenek válságban), az IMF, a multinacionális vállalatok ostorozása, a válságadók, az államosítás, a magánnyugdíj-pénztárak befizetéseinek konfiskálása és hasonló intézkedések pedig azt jelzik, hogy a kormány ténykedésének fontos eleme a kapitalizmusellenesség (miközben olyan adótörvényt vernek keresztül a parlamenten, ami elsősorban a jómódúak érdekeinek felel meg). Mindez már önmagában is mutatja a rendszerváltás idején kialakult, a politikai demokrácia európai hagyományaiban gyökerező konszenzustól való elfordulást. De ugyanezt célozza a retorikai gőzhenger is. Az „új világ”, a szavazófülkékben lezajlott forradalom, a nemzeti összetartozás és egység, és az egyéb retorikai találmányok elsődleges és egyedüli célja az, hogy az országgyűlési választásokat követő, minden demokráciában szokásos kormányváltást kiemelje az elmúlt két évtized kontextusából, folyamatából, s mint valami különleges, sosem látott eseményt jelenítse meg. A folyamatosság elutasítása bizonyos mértékig akár érthető is lehetne, hiszen minden kormány törekszik arra, hogy saját hangsúlyokat teremtsen a politikában, a gazdaságban, a kormányzás egyes területein. Jelen esetben azonban többről van szó – arról, hogy a Fidesz–KDNP ily módon is megkérdőjelezi a liberális demokráciák alapelveit, alapértékeit. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy Európa-szerte oly sokan bírálják a hazai történéseket. Ennek azonban nem valamiféle összeesküvés vagy az az oka, hogy valakik le akarják járatni az országot, hanem az, hogy a bírálók egyszerűen mást értenek demokrácián, mint a politikai hatalom mai birtokosai.
A liberális demokrácia alapelveitől való eltávolodást nemcsak a törvényalkotás, a kormányzati munka és kommunikáció mutatja, hanem a politikai hatalomnak a társadalom mindennapi életébe való beavatkozása (vagy legalábbis erőteljes, nemegyszer kíméletlen beavatkozási kísérletei) is. A liberális demokrácia egyik legfontosabb alapelve a társadalom mindennapi életének, a mindennapi élet sokféleségének, a kulturális orientációk, hagyományok és vallási meggyőződések korlátozások nélküli követésének a biztosítása, röviden a mindennapi élet szabadságának a tiszteletben tartása – mindaddig, amíg ezek nem fenyegetik magát a demokráciát. Ezt az alapelvet Európában nemcsak a liberális pártok, hanem az ideológiai különbségektől függetlenül minden olyan politikai erő elfogadta – legyen az kereszténydemokrata, szocialista, szociáldemokrata, vagy bármi más –, amely önmagát a liberális demokrácia európai hagyományain belül helyezte el, s amely politikai identitását – részben vagy egészben – ebből a hagyományból vezette le. Éppen ezért nincs olyan európai ország, ahol a választásokon győztes párt – legyen győzelme akármilyen arányú – kísérletet tett volna arra, hogy a társadalomra ráerőltesse saját politikai ideológiáját, hogy a társadalom mindennapi életét megpróbálja saját ideológiájának megfelelően átalakítani. Igaz, a szerencsésebb európai országokban a választások győztesei nem is szokták azt gondolni, hogy velük új időszámítás kezdődött, hogy nekik egy „új világot” kell felépíteniük. Nemcsak azért, mert senki nem venné őket komolyan, hanem azért is, mert tudják, nincsenek „új világok”, nem lehet mindig mindent elölről kezdeni, s a politikai konfliktusok, a társadalmi problémák csak kompromisszumokkal, a különböző irányultságú politikai erők közötti együttműködéssel oldhatók meg.
Magyarországon ez is másként van – legalábbis azóta, hogy a Fidesz–KDNP meghirdette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. A kormánypárt ideológiájának alapeleme ugyanis az egyneműség, a homogenitás, aminek legszembeötlőbb jele a politikusi nyilatkozatokban állandóan visszatérő „magyar emberek” kifejezés. Ez a nyelvi fordulat nem vesz tudomást a modern társadalmakat alapvetően jellemző rétegzettségről, a különböző társadalmi és kulturális miliőkről, hanem mindezeket igyekszik lefedni, s azt a benyomást kelti, hogy a nemzeti hova- és összetartozás felülírja, semlegesíti az eltérő társadalmi érdekeket és kulturális orientációkat. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata ezt a szemléletet fogalmazza meg egyértelműen, amikor azt mondja, az új rendszer minden magyar embert (magyar állampolgárt?) befogad politikai nézetétől, vallásától, kortól és nemtől függetlenül (hogy az életkor és a nem miként kerül ide, azt valószínűleg senki sem tudja). A „magyar ember” kitétel persze nem véletlen fogalmazás – amint arra az előzőekben már röviden utaltam. A hatalom mai birtokosainak határozott elképzelésük van a „magyarságról”, amit pontosan tükröz vissza a kulturális nemzet fogalma. E felfogás szerint vannak olyan népcsoportok, amelyek nyelve, kultúrája és történelmi tudata közös, s ezért egységet képeznek, kulturális értelemben nemzetet alkotnak – függetlenül a nemzet tagjainak állampolgárságától. Ez a nézőpont azonban több szempontból is téves. Egyrészt az egységet képező közösség ebben az összefüggésben azonosságot sejtet – miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy soha sehol nem létezett homogén nemzeti kultúra és azonos történeti tudat. A nemzeti kultúra, a történeti tudat, a kulturális hagyományok mindenütt rétegzettek – így természetesen Magyarországon is. Hogy csak néhány egészen triviális példát hozzak, van, akinek Wass Albert a nemzeti kultúra része, s van, aki kezébe sem veszi a könyveit; van, akinek a Szent Korona az új alkotmány alapja, másoknak viszont anakronisztikus téveszme; van, akinek a holokauszt a magyar történelem felfoghatatlan drámája, mások számára a holokauszt a zsidók és németek ügye – és ezt a felsorolást (is) hosszan folytathatnám. Másrészt a kulturális nemzet fogalma azért sem használható, mert az állampolgárság, a valamely országban, adott szociokulturális környezetben való élés és élet igenis meghatározza a kulturális tudást, a rendelkezésünkre álló kulturális eszközöket és technikákat. Természetesen vannak magyarul beszélő családok New Yorkban, Kassán, Újvidéken, Kolozsvárott és még számos más városban is, még az is elképzelhető, hogy mindegyiküknek van valamiféle magyar identitása – de mindennek ellenére kulturális szakadékok és világok választják el őket egymástól, illetve a magyarországi társadalomtól. Éppen ezért nem vezet sehova a kulturális nemzetnek ez a fogalma, s nem vezet sehová a – tervezett – Magyarság Háza vagy Trianon Múzeum létrehozása, amelynek elsődleges feladata a hagyományok szelektálása és kanonizálása, egyfajta imaginárius magyar kultúra megteremtése lesz. Sokkal inkább arra van, arra lenne szükség, hogy a be- és elzárkózó, egyrészt különállásunkat és egyedülállóságunkat, másrészt minden különbségen túlmutató azonosságunkat hangoztató felfogás helyett egy nyílt, nyitott, kulturális sokféleségre, a különböző kultúrák, orientációk, elkötelezettségek és hovatartozások közötti kommunikációra felépített nemzeti identitást fogalmazzunk meg. De erről persze szó nincs. A kormány, a Fidesz–KDNP sokkal inkább arra törekszik, hogy nacionalizálja a társadalmi befogadást, a társadalmi és politikai életben való részvételt. Arra törekszik, hogy felélessze a nemzetnek azt a felfogását, amely a múltra való emlékezeten, az együttélés vágyán, a történeti, kulturális kontinuitásnak az elvén alapszik, azaz egy olyan társadalmi rendet reprezentál, amelyben a politikai közösség alapját a történetileg legitimált homogén kulturális identitás jelenti. Ennek a társadalmi és politikai életet átfogó folyamatnak a megnyilvánulása a kettős állampolgárságról szóló törvény, vagy a Nemzeti Összetartozás Napja, amely törvény szövege külön elemzést érdemelne. De ugyanebbe sorba illeszkednek a nemzeti emlékezet át- vagy újraírására tett kísérletek is – s most nemcsak a nagy történelmi eseményekre gondolok, hanem pl. az oktatáspolitikára, amely éppen a klebelsbergi hagyományok újraélesztésén fáradozik.
Anélkül, hogy elvesznénk a részletekben, leszögezhetjük, a társadalom homogenizálására tett kísérletek szorosan összekapcsolódnak múltbeli, korábbi történeti korszakokhoz kapcsolódó kulturális értékek és hagyományok újraélesztésével. Azt is mondhatjuk, hogy a kormány és a kormánypárt jövőképe számos tekintetben a múltba viszi viszsza a jövőt, vagy ha ez jobban tetszik, akkor jövőként jeleníti meg a múltat. Ily módon pedig beleavatkozik az egyes individuumok jövőképébe is, hiszen mintegy kijelöli azokat a kereteket, amelyeken belül a sikeres, azaz társadalmilag elfogadott életpályák felépíthetők. Ez azt jelenti, hogy nincs teljes egyéni szabadság – az egyéni életutak, az egyéni szabadság csak ideológiai eszközökkel kijelölt utakon, csak ideológiai eszközökkel kijelölt kereteken belül tervezhető, élhető meg.
Azt gondolom, hogy mindennek a hátterében a Fidesz–KDNP két nagy félelme, két olyan, egymással összefonódó konfliktusmező húzódik meg, amelyet a kormánypárt a maga ideológiai keretein belül nem tud kezelni. Az egyik ilyen konfliktusmezőt, a megoldásra váró kérdések egyik halmazát a modern társadalom átalakulásából, differenciálódásából fakadó problémák jelentik. Anélkül, hogy itt hosszabb társadalomelméleti fejtegetésekbe bocsátkoznék, utalnom kell rá, hogy a nyolcvanas évektől kezdődően a modern társadalmak olyan mélyre ható társadalmi, kulturális változásokon mentek keresztül, amelyek súlyos kihívásokkal szembesítették a liberális demokráciákat. Hadd említsek ezzel kapcsolatban két példát. Az egyik: mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben jelentős eltolódások történtek az ipari termelés, a szolgáltató ágazatok és a financiális szektor között, s ez a tény nemcsak a modern gazdaság szerkezetében okozott jelentős módosulásokat, de átrendezte a munkaerőpiacot, hatással volt a társadalmi szerkezetre, a politika és a gazdaság közötti viszonyrendszerre, az állam szerepére, lehetőségeire, funkcióira, és így tovább. Hogy itt tényleges problémákról, megoldásra váró feladatokról van szó, azt senki sem kétli. Az is jól megfigyelhető, hogy a világon mindenütt történnek kísérletek ezeknek a konfliktusoknak a rendezésére, feloldására. A magyar kormány, illetve a Fidesz vezető politikusai azonban más utat járnak – igyekeznek a problémát magát nem létezőnek, vagy legalábbis Magyarországot nem érintőnek tekinteni. Így aztán hol közelgő államcsődöt emlegetnek, hol gazdasági szabadságharcot vizionálnak, hol a nemzetközi hitelminősítő intézetekre tesznek nyegle megjegyzéseket, miközben azt mondogatják, hogy számukra csak a magyar választók számítanak. Mindez nemcsak a hatalmi arrogancia jele, hanem azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem értik annak a szélesebb értelemben vett, nemzetközi gazdasági, társadalmi rendszernek a logikáját, amelynek Magyarország is szükségszerűen része. Nem értik, hogy a modern társadalmak működésének logikája megváltozott. Ezt a változást nem kell szeretni, még talán követni sem mindenben, de valahogyan viszonyulni kell hozzá. S legfőbbképpen meg kellene érteni, hogy az el- és bezárkózás végképp sehova sem vezet.
A másik: a nemzetállam jelentőségének, érdekérvényesítő képességének a csökkenése. Számos jele van annak, hogy ma a nemzetállamok gazdasági, politikai szerepe, kulturális jelentősége lényegesen más, mint volt még, mondjuk, a hetvenes években. Ezen a tényen az sem változtat, hogy számos európai országban vannak politikai pártok és mozgalmak, amelyek ezt a tényt nem akarják tudomásul venni, sőt ebből politikai tőkét is képesek kovácsolni. Ugyanakkor a szerencsésebb európai országok oktatási rendszerüket, kulturális politikájukat, egész gazdasági-politikai rendszerüket úgy formálják, úgy alakítják át, hogy az megfeleljen a mai, egyre inkább nyitottabbá váló, egyre inkább átjárható világ követelményeinek. Mindeközben Magyarországon görcsös erőlködés folyik a „sikeres”, „erős”, „büszke” magyar nemzet mítoszának megteremtése érdekében, erősödik a kulturális hagyományokba való bezárkózás, a kulturális államtitkár Julianus barát programot hirdet meg, külön hivatala lesz a hungarikumok védelmének, az oktatási államtitkár pedig az angol nyelv oktatása ellen, és a magyar pedagógiai hagyományok felelevenítése mellett érvel. Mindennek megint csak van jelentős hatása a mindennapi életre, hiszen – különösen a fiatalabb generációk számára válik félreérthetetlenné –, hogy ez a kormány a következetes kulturális modernizáció helyett ellentmondásos kulturális hagyományok újraélesztését, a nemzetállam kulturális definícióját állította politikájának középpontjába.
A Fidesz–KDNP másik nagy félelme pedig arra vonatkozik, amiről az előbbiekben már röviden beszéltem. A vezető politikusok manapság mintegy ráolvasásszerűen, mágikus formulaként használják a nemzeti egység fogalmát, s ily módon igyekeznek leplezni azt a tényt, hogy a magyar társadalom az elmúlt két évtized során társadalmilag és kulturálisan erőteljesen differenciálódott, egyes rétegek között áthidalhatatlanná vált a szakadék. Érdekes módon éppen a konzervatív filozófus, Lánczi András mutatott rá, hogy a Fidesz–KDNP előtt álló legnehezebb feladat annak – az egyébként egész Európában napirenden lévő – kérdésnek a megfelelő megválaszolása, hogy miképpen lehet irányítani, összetartani egy számos szempontból erősen rétegzett társadalmat, amelyet ugyancsak számos vonatkozásban súlyos konfliktusok osztanak meg. A jelenlegi kormánynak erre a kérdésre nincs tényleges, használható válasza. Van viszont ideológiája, amit a társadalomtudományok az ellenmodernitás kifejezéssel szoktak jelölni. Ez az ideológia persze nem a Fidesz–KDNP sajátja, de a Fidesz–KDNP ma Európában az egyetlen olyan párt, amely ezt az ideológiát kormányzati rangra emelte. Az ellenmodernitás ideológiájának vagy filozófiájának az a lényege, hogy bár elfogadja, tudomásul veszi a modernitást mint történeti korszakot, illetve kontextust, de eközben elutasítja a modern társadalmat szervező mechanizmusokat, intézményeket és értékeket, s még inkább azok sokféleségét és folyamatos változását. Ha most ezt az ellentmondásos ideológiát röviden jellemezni akarnám, akkor ennek négy sajátosságát érdemes kiemelni.
Elsőnek azt, amire a korábbiakban már utaltam, a múlt jövőbe való kivetítése, a múlt jövőként való megjelenítése. Itt persze nem a történelmi múltról mint olyanról van szó, hanem a múltnak azokról az eseményeiről és szereplőiről, amik és akik hozzá tudnak járulni a jelen politikájának legitimációjához, a „centrális politikai erőtérrel” szemben álló politikai szándékok és ideológiák, a nyílt társadalom, a liberalizmus vagy a szocializmus megbélyegzéséhez. Hogy ez mennyire így van, azt pontosan mutatja a trianoni békeszerződés körüli újabb vita, illetve a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló törvény, amely a megcsonkított országgal kapcsolatos összes, a két világháború közötti időszakban gyökerező mítoszt és reminiszcenciát mozgósította, miközben egyetlen kritikai megjegyzés sem hangzott el, mondjuk, a bécsi döntésekkel, azok politikai hátterével kapcsolatban. Mindez különösen elgondolkoztató egy olyan országban, ahol a felmérések szerint a társadalom egy jelentős részének történeti tudata enyhén szólva hiányos.
Az ellenmodernitás egy másik jellemző sajátosságáról, a közösség, a nemzet mítoszáról ugyancsak beszéltem már röviden. A nemzeti egység unalomig ismételgetett és ezért már most elhasználódott és kiüresedett formulája azt a benyomást kelti, mintha elég lenne „magyarnak”, „polgárnak”, „kereszténynek” lenni, mintha elég lenne a „hagyományainkhoz” ragaszkodni, „bátornak” és „erősnek” lenni, s akkor minden rendbe jön, mindannyiunk élete jobbá válik. Ez az ideológia azt üzeni, akkor fogunk jobban élni, ha mindannyian ugyanahhoz a közösséghez tartozunk, ha ugyanazt tekintjük a múltunknak, ha azonos a kultúránk, azonosak a hagyományaink. Ugyanakkor elhallgatja, hogy nemzeti egység létezik minden európai országban, csak másképpen értelmezik – nemzeti egység a liberális demokrácia alapelveit, a társadalomnak az abban gyökerező jövőképét, értékeit és normáit tartalmazza, rájuk épül.
Az ellenmodernitás harmadik sajátossága, hogy leegyszerűsít, illetve tagadja bizonyos társadalmi problémák, konfliktusok meglétét – úgy tesz, mintha azok csak valamiféle balliberális fikciók lennének, s amiket a nemzeti egység önmagától orvosolni tud. Ez a felfogás egyrészt azokhoz a ma már szinte rutinszerű reflexekhez vezet, amelyek a magyar társadalom olyan egyáltalán nem specifikus problémáit, mint pl. a munkanélküliséget, a növekvő társadalmi polarizációt, a hagyományos iparágak tönkremenetelét, az elszegényedést stb. minden további elemzést, szembenézést mellőzve a neoliberalizmus és a globalizáció hódításával magyarázzák. Ennek pedig az a következménye, hogy a „Nyugat”, az a metafora, amely két évtizeddel ezelőtt a társadalom jövőképét szimbolizálta, mára egyre inkább mindannak a megfelelője, amit a társadalom elutasít. A Nyugat- és kapitalizmusellenesség meghatározó összetevője az ellenmodernitás ideológiájának, s nem lehet nem észrevenni, hogy milyen határozottan van jelen a kormányzati retorikában is.
Végül az ellenmodernitás negyedik sajátossága, hogy naturalizál társadalmi jelenségeket, intézményeket, folyamatokat. Úgy tünteti fel a nemzet, a nép, a hagyomány kategóriáit, mintha azok eredendően adottak, éppen ezért vitathatatlanok, megkérdőjelezhetetlenek, nem pedig történetileg létrehozottak lennének. De ugyanígy naturalizálja, azaz megváltoztathatatlannak, adottnak tekinti a társadalom értelmezésével kapcsolatos politikai, ideológiai vagy éppen kulturális különbségeket is, s éppen ezért nem dialógusra és kommunikációra, hanem a másképpen gondolkodó és viselkedő csoportok szimbolikus eszközökkel történő körülírására, megjelölésére és elkülönítésére törekszik. Mindannyian emlékezünk Kövér László kijelentésére, a „különös anyagból gyúrt lényekről”, amellyel szocialista politikusokra utalt. Hasonlóképpen naturalizálja az ellenmodernitás a családot, a férfi és női szerepeket is. Pedig, ha valami mélyen megváltozott az elmúlt évtizedek során a modern társadalmakban mindenütt a világon, az éppen a család, a családformák, a családdal kapcsolatos felfogások, koncepciók. A Fidesz–KDNP minderről tudomást sem vesz, nemcsak, hogy mereven ragaszkodik a maga, egyre inkább valóságidegen felfogásához, hanem az alkotmányban is rögzíteni akarja. Aligha lehet véletlennek tartani, hogy az alkotmány-előkészítő bizottság egyik jeles tagja nyilvánosan taglalja a gyermektelenségi adó ötletét, miközben megjegyzi, hogy a nők nem a munkahelyeken, hanem a szülőszobában pótolhatatlanok. További példákat megint csak hosszasan lehetne még sorolni. Ebből a néhány kiragadott mozzanatból is látszik azonban, hogy a Fidesz–KDNP nyilvánvalóan arra törekszik, hogy rákényszerítse a társadalomra a mindennapi élettel, annak egyes területeivel kapcsolatos mélyen ideologikus elképzeléseit. S noha a kulturális különbségeket, tagoltságot, az életformák sokféleségét megszüntetni nem tudja, ugyanakkor azonban minden rendelkezésére álló eszközzel igyekszik hegemón helyzetbe juttatni azokat az életformákat, amelyek ideológiájának megfelelnek.
Az ellenmodernitásnak ez az ideológiája kiválóan alkalmas arra, hogy egyfajta – tegyük gyorsan hozzá, hamis – biztonságérzetet teremtsen. Elsősorban azért, mert azt a benyomást kelti, hogy van valamiféle, kulturális azonosságon, hasonlóságon, egyformaságon, nemzeti egységen alapuló rend, amely megmenti a társadalmat, az embereket a problémáktól és konfliktusoktól. Ez a rend egyrészt szigorú és értelmetlen törvények és törvénytervezetek formájában jelentkezik – gondoljunk csak a „három csapásra”, a kis értékű bolti lopások börtönnel való büntethetőségére, a hajléktalanoknak a közterületekről való kitiltására vagy éppen a legújabb ötletre, a nemzeti parkokba küldendő fegyveres őrségre. Ugyanakkor a rend állandó hangoztatásának van egy másik, nem annyira szembeötlő következménye is. A Fidesznek ez az ideológiája ugyanis azt üzeni, hogy a konfliktusok, az érdekek különbözősége, az eltérő megoldások, a sokféleség „természetellenes” állapot. A „természetes rend” az, hogy mindenki egy irányba megy, hogy a politikának nem kell fáradnia az érdekek egyeztetésével, kompromisszumok keresésével. Az így értelmezett politikának az az egyedüli feladata, hogy kijelölje az utat, amit aztán a társadalom, fölösleges viták nélkül, „nemzeti egységben” követ. Ha pedig valaki vagy valakik mégis megkérdőjeleznék ezt a politikát, akkor ezek az emberek, csoportok ennek a rendnek a szellemében önmagukat zárják ki a társadalomból. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata pontosan ezt a liberális demokráciák minden hagyományával gyökeresen szemben álló felfogást tükrözi, amikor azt mondja, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere”, ez a Fidesz–KDNP által kitalált ideológiai rendszer, „lehetőség mindenki számára és elvárás mindenki felé”. Ez a mondat – ha ezt egyáltalán le kell „fordítani” – ugyanis azt mondja, mostantól fogva csak egyetlen út van – a politikában és a mindennapi életben egyaránt. Minden más út pedig járhatatlan és veszélyes.
Végül azt is látnunk kell, hogy ez a politika, ez a társadalomkép, ez az ideológia ebben az országban sokak számára elfogadható. Elsősorban azért, mert megteremti annak a lehetőségét, hogy az egyes embereknek ne kelljen szembenézniük a társadalmi problémákkal, konfliktusokkal. Hogy visszahúzódhassanak saját, egyéni életük keretei közé, hogy ne kelljen állást foglalniuk társadalmi, politikai kérdésekben. S ez az ellenmodernitás legfőbb célja, de egyben legsúlyosabb következménye is – nevezetesen az, hogy elfojtja, megsemmisíti a demokratikus politikai kultúrát, az állampolgárok részvételén alapuló demokráciát.
A volt megmondó emberek sanyarú sorsa , a nemzeti vagyon ellopása után egyre jobban a perifériára kerülnek, és nem veszik észre, hogy a liberális gazdaság befuccsolt nálunk és elég volt a társadalom kirablásából, de az ilyen megmondó emberek kiállásából is, üsd a vasat verd a farkad, de minket ez nem érdekel , hozd vissza a nemzeti vagyont, mely az enyém is volt, és tünj el ahogy jöttél csendben , ne zavard köreinket, te büdös cionista liberális ingyen élő gazember. Böfögd fel az ÁVH- s multad, a zsidó gyökereidet, és hogy az ÁVH apukád még a húsdarálót kezelte, erről mesélt neked lefekvéskor szép mesét , hogy mire felnősz már csak annyi magyar lesz e széles e hazában kik kihordják a bilit utánatok. Károgott a holló bűnös ez a nemzet rá sütjük a kollektív bűnösség bélyegét és holtomiglan zsarolva kárpótlásból élősködünk rajtuk. Most egy kis föld kárpótlást , most egy nagyobb dollár kárpótlást sibolunk ki, a politikai elit úgy is megszavazza mert mi jelöltük ki őket és a következő időszakban is ingyen élő politikus szeretne lenni, így azt csinálnak amit a mi szabadkőműves páholyunk eltervezett, mert amit a vakolók elterveznek a politikusok igyekeznek végrehajtani, és az a buta nép meg beszopja hogy ilyen rossz a sorsa és sorsát nem ő irányítja, sorsa a vakolók által elrendeltetett. Mire rájönne hogy a vakolókat kel megölni és a sorsa az ő kezében van, már késő lesz. Kiöregszik vagy mi öljük meg őket, mert kell a terület és mi a bosszú népe vagyunk. Most nem Péter Gáborral operálunk, itt van nekünk a Pintér Sanyi , mindent tudunk róla ő úgy cselekszik ahogyan mi fütyülünk , mert másképpen repül, vagy szagolhatja az ibolyát alulról. És a többi jól fizetett besúgó, törpe politikai entitás, majd szolgálatba áll és szétcincálja nemzetét. A hetedik hadoszlop elindul, polgárháború ide vagy oda, lefejezzük újból e népet.




Itt valami sántít !!!!



Csapody Tamás: A demokrácia hasznos polgára – Horváth József bori keretlegény élete és halála


A szerbiai Borba 1943- és 1944-ben öszszesen kb. 6000 magyar zsidó munkaszolgálatost vittek kényszermunkára. A munkaszolgálatosok, a muszosok magyar katonai keret parancsnoksága alatt éltek a bori központi táborban és a Bor környéki tíz altáborban. Német katonai munkaszervezet irányítása mellett dolgoztak bányákban és vasútépítésen. 1944 szeptemberében gyalogmenetben indították őket Magyarországra. Köztük volt Radnóti Miklós is. Az első csoportban elinduló kb. 3000 muszos nagy veszteségek után ért Szentkirályszabadjára. Néhány hét után azonban tovább kellett menniük. Szintén nagy veszteségeket elszenvedve a Veszprém–Zirc–Pannonhalma–Győr–Abda, azaz a dunántúli útvonalon érkeztek meg Hegyeshalomra. Itt átadták őket a németeknek, akik német koncentrációs táborokba vitték őket. Közülük mintegy 500-an élték meg a felszabadulásukat.


Radnóti Miklós és társainak gyilkossága ügyében az állambiztonsági szolgálat titkos nyomozást folytatott (1967–1977). Az ennek során nyitott Abdai gyilkosok c. dossziéban1 szereplők gyakran említik Horváth József2 tartalékos tizedes személyét mint a legdurvább keretlegények egyikét. Horváth József végigkísérte Radnóti Miklóst a dunántúli útvonalon, akárcsak a költő meggyilkolásával megvádolt Tálas András3 hadapród őrmester. Figyelemre méltó egybeesés az is, hogy mindkettőjük népbírósági ügyét ugyanazon dr. Pálosi Béla4 tanácsa tárgyalta. A népbíróság mindkettőjüket kötél általi halálra ítélte, de Tálassal ellentétben Horváth végül kegyelmet kapott.5 Horváth személyét még egy esetleges összefüggés teheti külön is érdekessé. Kőszegi Ábel író Radnóti utolsó időszakáról írt könyvében ugyanis azt írta, hogy a költő és 21 bori társának abdai kivégzését követően a gyilkosok a szerszámokat visszavitték a közeli csárdába. Az italozás során a keretlegények összeszólalkoztak a menetképtelen és már kivégzett muszosokat idáig szállító lovaskocsik gazdáival. A közöttük kialakult párbeszédet Kőszegi így írta le: „Az altiszt győzködik a kocsisokkal, hogy vigyék őket el Magyaróvárig. – A szentségit! Visznek és kész! Holnap vagy holnapután már otthon lehetnek. Nekem meg itt a falum a közelben, és én mikor mehetek haza?”6 Kőszegi adatolatlanul közölte az általa a hatvanas évek végén Abdán gyűjtött információkat. Ha Kőszegi adatközlője pontosan emlékezett, akkor az egyik gyilkos Abdához közeli faluból származott. Nem tudjuk, hogy ki lehetett a menetet kísérő kb. 60 keretlegény közül környékbeli.7 Tény viszont, hogy Horváth József a Győrtől közúton 36 km-re délnyugatra lévő községből, Újmalomsokról8 származott és előéletének eseményei Győrhöz kötötték.
Az MTI elődje, a Magyar Országos Tudósító (MOT) közleményt adott ki „Felismertek és elfogtak egy sokszoros gyilkos keretlegényt” címmel 1947. november 26-án. Ebben az állt, hogy „A Nyugati pályaudvarnál három volt bori munkaszolgálatos felismerte és rendőrnek adta át Horváth József tizedes volt keretlegényt, aki a bori 101/56-os munkásszázad hírhedt hóhéra volt. Horváth különleges kikötési módszerekkel kínozta a munkaszolgálatosokat. Bevallotta, hogy Szentkirályszabadján három embert puskatussal agyonütött, továbbá 23 munkaszolgálatost agyonlőtt. A felszabadulás után munkát vállalt a Magyar Pamutipari Rt.-nél, és felismeréséig ott dolgozott. A rendőrség Horváth Józsefet az Államvédelmi Osztály Népügyészségi Kirendeltségének adta át. A bori haláltáborból megmenekült munkaszolgálatosok egymás után mennek a Népügyészségi Kirendeltséghez, és jegyzőkönyvbe mondják Horváth József kegyetlenkedéseit.”9
Az MOT anyagán kívül három írott forrás alapján tájékozódhatunk Horváth József katonai szolgálatáról és népbírósági peréről. Horváth József népbírósági anyaga, ha töredékesen is, de fennmaradt.10 Horváthot az állambiztonsági szolgálat szabadulása után is „társadalomra veszélyes, ellenséges személyként” tartotta nyilván, és folyamatos ellenőrzés alatt tartotta.11 (A róla fennmaradt anyag szintén hiányos.)12 Végül a harmadik forrás a már említett Abdai gyilkosok c. dosszié, amelyben nemcsak róla esett sok szó, de ő is megszólalt.
Horváth József földműves és napszámos a Győr, majd Veszprém megyéhez tartozó Újmalomsokon, zsellér és szegényparaszti családban született. Katonaként a győri utász zászlóaljnál két évig, majd rendőrként közel négy évig Budapesten szolgált. Innen alkalmatlansága miatt leszerelték, majd ismét behívták katonának, ezúttal az aszódi kiegészítő parancsnokságra. 1943 júliusában hajón és vonaton kísérte Borba a munkaszolgálatosokat. A központi „Berlin” táborban lett számvevő, majd bizalmi beosztásnak számító őrszolgálatot látott el a táboron belül és kívül, valamint a tábor körül. Az 1944 elején a bori táborcsoport élére került Marányi Ede13 alezredes legmegbízhatóbb embereinek egyike lett. Marányi rábízta a büntetések (kikötések) jelentős részének végrehajtását. A tábor kiürítése előtt Marányi parancsára részt vett a menetképtelen munkaszolgálatosok kivégzésében. A visszavonulás során Borból 1944 szeptemberében teherautóval Szentkirályszabadjára utazott. Itt is őrfeladatokat látott el. A bori muszosok Hegyeshalomig tartó gyalogmenetét végigkísérte. A németeknek történő átadásukat követően visszament Szentkirályszabadjára, és leszerelt. Hazament Újmalomsokra. Szülőfalujából mint katonaszökevényt a nyilasok előállították, és a győri hadbíróság elé került. A tárgyalást a szovjet csapatok előrenyomulása miatt már nem tartották meg. Horváth megszökött, és ismét hazament. 1945 őszén a rendőrség beidézte Pápára, de átszökött Ausztriába. 1947 nyarán visszaszökött Magyarországra, és Budapestre költözött, ahol azután a volt bori munkaszolgálatosok felismerték.14
Horváth népbírósági anyagában nem lelhetők fel a vádirat, a tárgyalási jegyzőkönyv(ek) és dossziéi tárgymutatói. Ítéletének teljes szövegét sem ismerjük, mivel a tárgyaláson kihirdetett és leírt ítélet indokolását nem rögzítették, míg a végleges ítéletének szövegét nem tartalmazza a dokumentáció. Nem tudjuk tehát tételesen felsorolni, hogy pontosan milyen vádpontokban találta bűnösnek a népbíróság. Az anyagában fellelt 27 tanúvallomás alapján azonban pontos képet kaphatunk arról, hogy milyen háborús bűntettek elkövetése miatt ítélték halára.15
A budapesti Államvédelmi Osztály 26 zsidó munkaszolgálatost és egy bori katonát hallgatott ki. Többségükben Horváth tizedes bori tevékenységéről tanúskodtak. A nyomozóhatóság által a tanúvallomásokról készített összefoglaló jelentés szerint Csillag Albert16 grafikus kivégzésével Horváth eldicsekedett, a Szentkirályszabadján krumplit lopó Müller Miklós17 munkaszolgálatosba pedig belelőtt.18 (Müller Miklós „lelövésével” a bori keretlegények ellen indult népbírósági perekben több keretlegényt is megvádoltak. Müller túlélte a bori munkaszolgálatot.)19 Nemes Sándor20 volt bori munkaszolgálatos tanúvallomása szerint a dunántúli menetelés során „útközben egyik éjszaka egy juhakolba tereltek bennünket, melynek ajtajába egy munkaszolgálatos őrt állítottak. […] Közben Horváth tizedes megjelent az ajtóban és az éppen őrködő Kovács Tibor nevű bajtársamat kerékküllővel összeverte úgy, hogy Kovács a fejét ért sérülések következtében Németországba való érkezésünk után hamarosan elpusztult. […] Zirc és Győr között, egyik községnél a betegeket vivő kocsihoz ment Horváth. Rákiabált a kocsin lévő emberekre, hogy »Már mindannyian kocsin akartok menni?« Ezzel leráncigált onnan két beteg munkaszolgálatost – egyiknek neve Wosner volt –, és egy farúddal addig ütötte mindkettőt, amíg fejüket szét nem verte, agyon nem ütötte őket. A két halottat otthagyta az országúton. – Ugyancsak ezen az úton történt a következő: Vonulás közben nem volt szabad kilépni a sorból. Ennek dacára közvetlen az út mellett lévő gémeskúthoz többen kiléptek inni. A keret ütlegelés és kiabálás közepette hajtotta vissza őket a sorba. Horváth tizedes nem ütött, hanem a gémeskút mellett két kilépett munkaszolgálatost agyonlőtt. Ennek én szemtanúja voltam.”21 László Pál,22 Engel György23 és Faludi István24 volt bori munkaszolgálatosok azzal egészítették ki mindezt, hogy az eset „Pannonhalma táján”, illetve „Pannonhalma előtt” történt, továbbá hogy a két áldozat Löffler Gyula és Wohl (Wosner/Vozner) Jenő volt.25 A szintén tanúvallomást tevő Kárpáti Józsefet26 ugyanezen útszakaszon Horváth úgy megütötte puskatussal, hogy összeesett. Márkus Ferenc27 szemtanúja volt sok bajtársának Horváth általi „félig agyonverésének”. Veszprém után arra akarta kényszeríteni Katz nevű bajtársát, hogy „egye meg saját ürülékét”. Mivel erre bajtársa nem volt hajlandó, „kb. 5 lépésnyi távolságból belelőtt Katzba, aki azonnal összeesett és meghalt”.28 Egy másik munkaszolgálatos, Guttman Sándor29 azt vallotta, hogy Horváth „az elcsigázott és fáradságtól lemaradó vagy a sorból kilépő munkaszolgálatosokat minden lelkiismeret nélkül lelőtte. Ezeknek a lelövéseknek a legtöbb esetben szemtanúja voltam, tiszta lelkiismerettel állítom, hogy a keret között lévő keretlegények közül a legtöbb munkaszolgálatost Horváth keretlegény végezte ki.”30
Horváth Józsefnek az állambiztonsági szolgálat által nyitott vizsgálati doszsziéjában egyetlenegy nem volt bori munkaszolgálatos tanúvallomása lelhető fel. Homolya János31 szakaszvezető, volt bori keretlegény tanúvallomásában Horváthot Marányi Ede alezredes „bizalmi emberének” nevezte, aki a keret megfigyelésével volt megbízva. Homolya jellemzése szerint Horváth „változó hangulatú ember volt, aki egyik percben simogatni volt képes, a másikban pedig minden emberi képzeletet felülmúló szadizmusra”. Ezt követően Homolya részletes leírást adott a Horváth által végzett szabálytalan kikötésekről és Csillag Albert hosszú megkínzásáról.32 A bizonyítékok hiánya miatt soha el nem ítélt Homolya tanúvallomásában úgy beszélt a dunántúli útszakaszon történtekről, mintha arról csak hallomásból értesült volna. Az Abdai gyilkosok dossziéban fellelhető anyaga szerint azonban egyértelmű, hogy ő is végigkísérte a dunántúli gyalogmenetet. Itt többek között azt mondta,33 hogy Szentkirályszabadján kapták Marányi Ede parancsát, hogy „minden keretlegénynek botot kell a kezébe venni és azzal ütlegelni a lemaradó vagy szökni próbáló muszosokat. Ezzel a lehetőséggel a keretlegénység élt is, gyakoriak voltak az ütlegelések. […] Horváth egyike volt a legbrutálisabb magatartású keretlegényeknek”, akivel ráadásul „az első napokban” együtt is ment. A keretlegények olyan „brutális magatartást tanúsítottak az agyonhajszolt, meggyötört, járni alig tudó muszosokkal szemben […] hogy már közvetlen Szentkirályszabadja után egy magyar tüzértiszt, majd a Pannonhalmi apátság környékén egy pap is elítélte és hangosan szidta őket, mert magyar katonához nem méltóan, embertelen viselkedtek. Ugyancsak így nyilatkoztak a civil lakosság köréből is számosan az egész útszakasz alatt.”
Végül szintén ebből az anyagból tudható, hogy a terhelő tanúvallomást tevő Homolya 1945-ben belépett a KMP-be,34 és 1972-ben az MSZMP-ből a „bori tevékenysége miatt kizárták”.Hány ilyen pribék volt még az MSZMP- ben, hánynak volt magas poziciója a gyüjtő pártban.De mi lett a Marányi Ede alezredesekkel kik meghatározták a hangulatot és a légkört egy ilyen táborban.Nekem gyanus ez a név Marányi ez egy magyarosított név- lehet hogy ő is zsidó volt? Elképzelhető, hogy zsidó vezényelte le ezt a brutalitást a saját sorstársain. Véresen komoly ez a féligazságokból összehordott tényanyag, és az egész csak arra való , hogy elfedje az igazság megismerését.Én itt már mindent elképzelhetőnek tartok, keretlegény ki KMP taglehet, zsidó tiszt, ki levezényli ezt a halálmenetet, zsidó tisztek, kik kegyetlenebbek a keretlegényektől is, a rendszer mely megfekszi az ember gyomrát, és a maélő párttársaik, kik eladják saját hazájukat, mert a mult ma is kisért az ÁVH- s szülők gyerekei még mindig a parlamentben pöfeszkednek, és a pénz diktatúráját szolgálják ki, eladva a hazájukat és a lelküket, ott ülnek Brüsszelben a sárga csillagot felváltotta a liberális köntös, de ugyan olyan keretlegények ők még mindig mint a vészkorszakbeli pribékek. Volna egy javaslatom az ÁVH – s gyerekeknek tünjenek el a közéletből, és , hogy ez ne forduljon elő még egyszer vizsgálják meg minden zsidó ÁVH – s multját, és aki sáros felmenőik útján azt távolítsák el a politilkai élet közeléből , így tulszereplésük kiküszöbölhetővé válik. Nem ők lesznek a megmondó emberek, hagyják, hogy az élet megtörténjen és sodródjanak az árral, nem kel minden zöldséget belehazudni az élet menetébe, és nekünk megélni az ők rettegését az ÁVH- s mult árnyaiból.
Az Abdai gyilkosok dossziéban többen visszaemlékeztek az 1944-ben 30 éves Horváth Józsefre. Közülük Erdős Gyula35 volt bori munkaszolgálatos 28 év távlatából azt mondta az állambiztonsági szolgálatnak, hogy „emlékszem arra is, hogy a keretlegények között volt egy kb. 180 cm magas, erős testalkatú 30–35 éves újmalomsoki lakos, aki az ő szeme láttára több munkaszolgálatost agyonvert husánggal még Győr előtt”.36 A dunántúli menetet Horváthtal együtt végigkísérő Tóth Ferenc37 őrvezető, bori keretlegény azt mondta meghallgatásán, hogy „Különösen Horváth József tizedes tűnt ki kegyetlen, brutális magatartásával, aki az útvonalon valamennyi századnál megjelent.”38 Tóthtal és Horváthtal a menettel együtt tartó Rezsneky Mihály39 honvéd, volt bori keretlegény – aki később Horváthtal a börtönben is találkozott – hasonlóképpen nyilatkozott. (Horváth Józsefet „brutális, szadista természetű embernek ismerte, az egyik legkegyetlenebb keretlegény volt”.)40
Horváth József a népbírósági perében elhangzott vádak közül elismerte, hogy a munkaszolgálatosokat botjával gyakran kegyetlenül megverte, és tömegesen, szabálytalanul kötötte ki, miközben verte is őket. Elismerte továbbá, hogy Borban jelen volt 17–18 zsidó munkaszolgálatos kivégzésénél. Közülük 7–8 főre saját maga is lövéseket adott le. Részletes tanúvallomást tett Csillag Albert folyamatos és kegyetlen, általa történt kikötéséről. Marányi Ede alezredes parancsára hónapokig úgy kínozta őt, hogy csak lassanként pusztuljon el.41 Elismerte, hogy egy német katonának segédkezett Csillag bori kivégzésénél. Elismerte továbbá, hogy Szentkirályszabadján rálőtt valakire. A dunántúli útszakaszon „ha lemaradt valaki, azt megvertem kézzel vagy puskatussal. Nem tudom, hogy hány embert vertem meg.” Ezen útszakaszon emberek agyonverését vagy lelövését viszont tagadta.42
A Magyar Országos Tudósító Horváth tárgyalásáról is adott ki közleményt. Azt írta, hogy „A vádlott Horváth József tagadta bűnösségét, csak annyiban ismerte el azt, hogy a kapott parancsokat végrehajtotta. A felvonult tanúk azonban mindenben igazolták a vád állításait, és a bori haláltábor borzalmai elevenedtek meg a tárgyaláson. Pálosi tanácselnök a népbíróság teljes ülésének idejére felfüggesztette a tárgyalást, és a felizgatott tömeg, amikor Horváthtot a fogházba kísérték, a folyosón megtámadta a volt keretlegényt, akit a fogházőrök sem tudtak megmenteni a tömeg haragja elől, és súlyosan bántalmazták.”43 A népharag ezen kifejeződése nem lehetett ritka jelenség, hiszen egyik népbírósági tárgyalása előtt Tálas Andrást is véresre verte a feldühödött tömeg.
Majdnem pontosan egy évvel Tálas András hadapród őrmester elítélését és kivégzését követően hozott ítéletet Horváth ügyében a budapesti népbíróság (1948). A népbíróság Horváthot háborús bűntett elkövetése miatt halálbüntetésre (főbüntetés), vagyonelkobzásra, és politikai jogainak felfüggesztésére (mellékbüntetés) ítélte.44 További dokumentumok hiányában kénytelenek vagyunk Horváth jóval későbbi, az igazságügy-miniszternek címzett levelében foglaltakra támaszkodni (1957). Ebben azt írta, hogy a népbíróság kegyelmi kérelmét elfogadta, és halálbüntetését kegyelemből életfogytig tartó kényszermunkára változtatta át.45 Ennek okáról nincs tudomásunk. Az MOT újabb közleményéből annyit tudunk mindössze, hogy a kegyelmi tanács döntése titkos volt.46 Fennmaradt viszont a győri Államvédelmi Osztálytól származó jelentés arról, hogy „a 16 munkaszolgálatost” meggyilkoló Horváth ügyében Újmalomsok „községben többen összefogtak, hogy 10.000 Ft-ot előteremtsenek. […] Ennyi kell a Népbíróság részére, hogy halálbüntetés helyett életfogytiglani kényszermunkát kapjon a vádlott.” Az ügy hátterében Horváth barátját, a győri rendőrségen dolgozó Szabó Gyula rendőr főhadnagyot és ügyvédjét nevezte meg a budapesti népügyészségnek címzett jelentés (1948).47
Az elsőfokú ítélet megszületése után négy hónappal kelt Népbíróságok Országos Tanácsának (NOT) végzéséből48 tudható meg, hogy Horváth védelmében az újmalomsoki község Nemzeti Bizottsága és „demokratikus pártjai” nyilatkozatot küldött az elsőfokú bíróságnak. A nyilatkozathoz a község lakossága 700 aláírással csatlakozott. (Az Újmalomsok és Ómalomsok egyesülésével létrejött Malomsok lakosainak száma 2008-ban 599 fő volt!) A nyilatkozat szerint a vádlott „demokratikus gondolkodású, törvényt tisztelő, embert becsülő, szorgalmas, derék és becsületes ember volt. Horváth József, aki soha senkivel nem civakodott, büntetve soha nem volt, és mint a közösségnek esküt tett mezőőr, hivatását a legnagyobb buzgalommal és lelkiismeretességgel látta el.” A védelem ezzel a nyilatkozattal kívánta elérni a vádlott elmeorvosi vizsgálatát. A védő indítványában ugyanis Horváth „elmeállapotának kóros elváltozásával magyarázta azt a kettős lelkiséget, amit egyrészt a terhelt vádbeli tevékenysége, másrészt a falujabeli magatartása tükröz vissza”. Az elsőfokon eljáró népbíróság az indítványt nem fogadta el, így a panasz ügyében a végleges döntést a NOT hozta meg. A NOT kimondta, hogy „a vádlott vádbeli cselekményeit »bori környezetben« követte el. Az ottani haláltábornak már történelmi kerete van. Vádlott látszólagos kettős lelkisége lényegében a környezete kettőssége. Nem tartalmaz olyan problémát, amely elmekórtani kérdés. Ebből következik, hogy vádlott elmeállapotának megfigyelésére szükség nincsen.” A védelem „panaszolta a vádlott cselekményének minősítését is”, vagyishogy el akarta érni, hogy a Horváth által elkövetett bűncselekmények ne essenek a háborús bűncselekmény jogi kategóriájába. A NOT ezt a semmisségi panaszt is elutasította, így minden vonatkozásában jóváhagyta az elsőfokú ítéletet.
Horváth a váci országos börtönbe került, ahol kitanulta az üveges szakmát. A forradalom idején a többi rabtársával együtt kiszabadult, és visszament szülőfalujába. Az MSZMP Malomsoki Alapszervezete igazolta, hogy „Az ellenforradalom alatt még csak jelét sem mutatta annak, hogy a hőzöngők közé menjen, vagy pedig a nyitva lévő nyugati részeken keresztül itthagyja az országot.”49 Horváth még a börtönbe való visszamenetele előtt, Malomsokról kérelmezte ügyének felülvizsgálatát és rehabilitációját. Kérelmében tagadta bűnösségét, becsületes embernek mondta magát, mivel „az én kezeimhez senkinek a vére nem tapadt. Tehát azt a súlyos büntetést nem érdemeltem ki. […] Az államvédelmi hatóság emberei foglalkoztak velem, mivel nem ismertem be az ellenem hozott »koholt« vádakat, a hatóság emberei durva módon bántalmaztak, és olyan szövegű jegyzőkönyvet írattak alá velem kényszerítő körülmények között, ami nem felelt meg a valóságnak, és annak az alapján az ügyészség vádat emelt ellenem.”50 Rehabilitációját vagyis szabadon bocsátását a bíróság nem javasolta, mivel „rendkívül súlyos bűncselekményeket követett el”. Javasolta viszont az életfogytig tartó kényszermunka büntetését határozott tartalmú börtönbüntetésre történő átváltását, mivel 1956-ban, az ideiglenes szabadulása után „nem merült fel kifogás magatartása ellen, és önként jelentkezett börtönbüntetésének folytatására”.51 Horváth unokaöccse, a malomsoki Somogyi Lajos az Elnöki Tanács Elnökéhez fordult rokona szabadlábra helyezése érdekében. Ebben leírta, hogy ő kérdőre vonta unokaöccsét: „nyilatkozzon, hogy milyen bűncselekmény miatt kapta ezt az igen súlyos büntetést, [Horváth József – Cs. T.] kijelentette, hogy bátyám, azok a vádak nem fedték a valóságot, csak mivel olyan hamistanúk is felvonultak ellenem a tárgyalásra, akiket soha nem láttam, a bíróság kénytelen volt ezt az ítéletet hozni”. (sic!) Somogyi Lajos egyebek mellett azzal indokolta kérését, hogy rokonának „községünkben földjei vannak, most amikor ez évben községünk Szocialista (Termelőszövetkezeti) község lett, az ő földjeit is bevittem a termelőszövetkezetbe.52 Igen nagy szüksége volna rá a TSZ-nek is, mert munkaerő-hiánnyal küszködünk.” Unokaöccsére utalva végül ezzel a mondattal fejezte be kérelmét: „Mi felelősséget vállalunk és ígérjük, hogy hasznos polgára lesz a Demokráciának.”53 A már említett igazolásban a helyi MSZMP alapszervezet is kérte Horváth mielőbbi szabadon bocsátását. Horváth József végül 140 hónap (11,7 év) letöltése után 1960-ban végleg szabadult a váci börtönből.54
Horváth József ismét visszatért szülőföldjére, és megnősült. Az állambiztonsági szolgálat Radnóti Miklós meggyilkolásának ügyében folytatott nyomozása során őt is megkereste. A pártonkívüli mederőrt a pápai járási rendőrkapitányságon hallgatták ki 1971-ben. A kihallgatása során55 Horváth elismerte, hogy részt vett a dunántúli útszakaszon a bori menet kísérésében. A szolgálat azt rögzítette meghallgatásáról, hogy „Az utat gyalogmenetben tették meg, velük ment egy vagy két lovaskocsi, amire útközben beteg, járóképtelenné vált muszosokat raktak fel.” Horváth ez alkalommal is megerősítette korábbi álláspontját, miszerint „a bíróság általi felelősségre vonása jogtalan volt, mert ő sem tett mást abban az időben, csak a parancsot hajtotta végre”. A nyomozókkal azt közölte, hogy „azzal a gondolattal jött el hazulról, hogy többé már nem mehet haza, mert felakasztják, felesége pedig özvegy lesz. […] Csináljanak velem amit akarnak, akasszanak fel, vagy tapossák ki a belemet, de én akkor sem tudok mondani semmit, nem emlékszem semmire.” A nyomozók végül összegzésképpen azt jegyezték fel a meghallgatásról, hogy Horváth „értelmes, gyors észjárású”, akinek „szemléletében 1944 óta lényeges változás nem történt. Jelenleg is fél attól, hogy az eddig nem ismert tevékenységére fény derülhet, és ezért újra felelősségre vonják.” Az Abdai gyilkosok dossziéban nincs további nyoma annak, hogy kihallgatták volna. A Radnóti Miklós és társainak meggyilkolásával gyanúsítottak körébe – érthetetlen módon – nem került be.
Horváth József leszármazottak nélkül, váci szabadulását követően 16 évvel, 72 éves korában halt meg szívinfarktusban vagy agyérgörcsben a malomsoki bolt előtt (1986).56 Az általam látott egyik igazolványképén egy középkorú, míg a másikon egy időskorú, erős testalkatú, de nem kövér Horváth József néz vissza rám. Szomszédai tudnak arról, hogy a világháború alatt katona volt, és emiatt „a zsidók annak idején keresték”, hogy bujkált, és hogy börtönben volt. Szerény embernek ismerték, aki részt vett a falu életében, de nem szívesen beszélt a múltról.57 A helyi focimeccsekre is eljárt, de a csapatot soha nem kísérte el idegenbe. Feleségével együtt a malomsoki evangélikus és ma már egyben katolikus temetőben nyugszik. Sírjukon ez a felirat áll: „A szeretet örök”.58
Jegyzetek


1 ÁBTL 3.1.5. O-164776. Részletesen lásd: Csapody Tamás: Abdai gyilkosok. AETAS 25. évf. 2010. 1. sz. 66–91.
2 Horváth József (an.: Vadas/Vadász Erzsébet, Újmalomsok/Malomsok, 1914. 11. 06.–Malomsok, 1986. 09. 20.) tartalékos tizedes.
3 Tálas András (an.: Konrád/Kondrád Anna, Demecser, 1915. 01. 04.–Budapest, 1947. 02. 27.) hadapródőrmester, demecseri lakos. Háborús bűncselekmény elkövetésért kivégezték.
4 Dr. Pálosi Béla tanácsa hozta meg az ítéletet többek között Jány Gusztáv vezérezredes ügyében is.
5 A bori keretlegények között két Horváth József nevű személy volt, és mindkettőjüket háborús bűncselekmény elkövetésért vonták felelősségre. A malomsoki és Budapesten elítélt Horváth József tartalékos tizedes (rabszáma: 465–517) nem azonos a soproni (an.: Rozmán Erzsébet, Csepreg/Csepel, 1902. 08. 19.–?; ÁBTL V–97916) és Szombathelyen elítélt Horváth József tartalékos őrmesterrel (rabszáma: 732–087). A BFL-ban őrzött dossziéban (Nb. 3642/1947) a két Horváth József anyaga keveredik, és az ÁBTL-ben őrzött Abdai gyilkosok dossziéban is mindketten szerepelnek.
6 Kőszegi Ábel: Töredék (Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája). Budapest, 1971, Szépirodalmi, 64.
7 A háborús bűncselekmények elkövetéséért kivégzett bori keretlegény, Szokolits (Szokolics) Ferenc (an.: Józsa Mária, Győr, 1912. 03. 25.– Budapest, 1947. 04. 25.) honvéd Győrben született. Ő azonban 1944. 11. 02. és 1944. 11. 06. között a M. kir. szombathelyi 3. sz. honvéd helyőrségi kórház betege volt. Betegfelvételi könyv. 1944. 02. 25.–1945. 01. 05. HM HIM Kórházak III. 7./7. könyv. 8051. folyószám alatt. 501.
8 A Győr–Moson–Sopron és Veszprém megye határán lévő község neve 1950-től Malomsok.
9 MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító (MOT), XXIX. évf. Budapest, 1947. 11. 26. 12 óra 20 perc. 9. kiadás. 468. http://
archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.aspx?
Pmd=1
10 BFL XXV. 1. a. 4548–1946. Juhász Pál és Asztalos Ferenc bori keretlegények aktájához csatolva. Saját aktaszáma: Nb. 3642/1947. (Összesen: 42 oldal.)
11 Horváth József ún. „F” dossziés személy volt.
12 ÁBTL 3.1.9. V–144.390./B. Különböző személyek anyagai. (Összesen: 79 oldal).
13 Marányi (Matkovcsik) Ede (álneve: Fehér Antal) (an.: Dörgő Katalin, Pétervárad, 1896. 10. 07.–Markdorf [Németország], 1985. 09. 20.) alezredes, 1944. januártól a bori táborcsoport főparancsnoka. Lásd: Csapody Tamás: Átváltozások. Marányi Ede – avagy „Fehér Antal” – bori táborparancsnok élete. Népszabadság, Hétvége, 2008. 06. 07. 131. sz. 6–7.
14 BFL Horváth József tanúkihallgatási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 28. Nytsz.: 104.903/1947. 53–59.
15 BFL Horváth József ítélete. Budapest, 1948. 02. 07. Nytsz.: Nb. IV. 3642/1947/10. sz. 4.
16 Csillag Albert (Budapest, 1917. 06. 08.–Bor, 1944.  08. ?) budapesti grafikus.
17 Müller Miklós (Kőrösmező, 1921. 12. 20.–?) budapesti fodrász.
18 BFL Jelentés. Budapest, 1947. 11. 29. Nytsz.: 104.903/1947. AVO Nü. 61–62.
19 Müller Miklós Szentkirályszabadjáról 1944. 10. 30-án a M. kir. szombathelyi 3. sz. honvéd helyőrségi kórházba került. Nem került rögzítésre, hogy milyen kórjelzéssel került ide és meddig volt ott. Betegfelvételi könyv. 1944. 02. 25.–1945. 01. 05. HM HIM Kórházak III. 7./7. könyv. 7818. folyószám alatt. 483.
20 Nemes (Neumann) Sándor (Karcag, 1908. 11. 29.–?) budapesti kereskedő.
21 Nemes Sándor tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 25. Nytsz.: nincs. 8.
22 László Pál (Budapest, 1909. 02. 23.–?) budapesti tisztviselő.
23 Engel György (Budapest, 1919. 11. 02.–?) budapesti kereskedelmi utazó.
24 Faludi István (Kisoroszi, 1909. 07. 18.–?) budapesti tisztviselő.
25 László Pál tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 25. Nytsz.: nincs. 14–15. Engel György tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 25. Nytsz.: nincs. 24. Faludi István tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 27. Nytsz.: 104.903/1947. 49.
26 Kárpáti József (Újpest, 1910. 01. 26.–?) rákospalotai tisztviselő tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 26. Nytsz.: 104.903/1947. 28.
27 Márkus Ferenc (Adács, 1914. 07. 28.–?) budapesti asztalosmester.
28 Márkus Ferenc tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 28. Nytsz.: 104.903/1947. 52.
29 Guttman Sándor (Sátoraljaújhely, 1908. 11. 17.–?) budapesti műszaki kereskedő.
30 Guttman Sándor tanúvallomási jegyzőkönyve. Budapest, 1947. 11. 27. Nytsz.: 104.903/1947. 33.
31 Homolya János (an.: Sipkó Mária, Ecseg, 1911. 10. 28.–?) szakaszvezető, BESZKÁRT-kalauz, budapesti lakos.
32 ÁBTL Homolya János tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 26. Nytsz.: 104.903/1947. 19–20.
33 ÁBTL 3.1.5. O-164776. Homolya János meghallgatásáról készült jegyzőkönyv. Budapest, 1972. 04. 14. Nytsz.: 3/6–372. 67–70.
34 A jelentésben nyilván tévesen az szerepel, hogy 1945-ben lépett be az MSZMP-be. Nyilván a Magyar Kommunista Pártba (MKP-ba) lépett be.
35 Erdős Gyula (an.: Ekstein Julianna, Tapolca, 1904. 12. 23.–?) budapesti lakos.
36 ÁBTL 3.1.5. O-164776. Erdős Gyula meghallgatásáról készült jelentés. Budapest, 1972. 06. 21. Nytsz.: 3/6–551. 92.
37 Tóth Ferenc (an.: Tóth Rozália, Miske, 1920.?–?) őrvezető, miskei TSZ-tag, volt bori keretlegény.
38 ÁBTL 3.1.5. O-164776. Tóth Ferenc meghallgatásáról készült jelentés. Budapest, 1973. 03. 23. Nytsz: 3/6–135/73. 136.
39 Rezsneky (Reszneki/Resnyeki) Mihály (an.: Tokodi Teréz, Baja, 1902.–?) honvéd, budapesti nyugdíjas.
40 ÁBTL 3.1.5. O-164776. Rezsneky Mihály meghallgatásáról készült jelentés. Budapest, 1971. 09. 18. Nytsz.: 3/6–1016. 51.
41 Részletesen lásd: Csapody Tamás: A hiányzó negyedik oldal. Csillag Albert grafikus bori munkaszolgálata. Népszabadság, Hétvége, LXVI. évf. 2008. 04. 05. 6.
42 Horváth József tanúvallomása. Budapest, 1947. 11. 28. Nytsz.: 104.903/1947. 53–59.
43 MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító (MOT), XXX. évf. Budapest, 1948. 01. 28. 17 óra 05 perc. 17. kiadás. 520. http://archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.
aspx?Pmd=1
44 BFL Ítélet. Nb. IV. 3642/1947/10. sz. Budapest, 1948. 02. 07. Nytsz.: nincs. 83.
45 BFL Igazságügyminiszter elvtársnak. Malomsok, 1957. 02. 21. Nytsz.: M–H–27/1957. 16.
46 MOL–MTI hírarchívum 1945–1949. Magyar Országos Tudósító (MOT), XXX. évf. Budapest, 1948. 02. 07. 13 óra 04 perc. 10. kiadás. 140.  http://archiv1945-1949.mti.hu/Pages/PDFSearch.
aspx?Pmd=1
47 ÁBTL Jelentés. (A győri AVO jelentése.) Budapest, 1948. 01. 27. Nytsz.: nincs. 74.
48 NOT. III. 367/14. 1948. Budapest, 1948. 05. 04. 5–7.
49 Igazolás. Malomsok, 1959. 09. 20. Nytsz.: nincs. 24.
50 BFL Igazságügyminiszter elvtársnak. Uo. 16.
51 BFL Budapest Fővárosi Bíróság Jegyzőkönyve. Budapest, 1959. 07. 27. Nytsz.: nincs. 8–9.
52 A jogerős ítéletben kimondott vagyonelkobzás elmaradásával kapcsolatban nem maradt fenn adat.
53 A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Elnökének. Malomsok, 1959. 09. 20. Nytsz.: IV/2135/959/3. 18–19.
54 BFL Váci Országos Börtön levele a Fővárosi Bíróságnak. Vác, 1960. 04. 08. Nytsz.: 489/1960. Horváth József 1960. 04. 01-én szabadult. 66.
55 ÁBTL 3.1.5. O-16476. Jelentés Horváth József meghallgatásáról. Budapest, 1971. 11. 08. Nytsz.: 3/6-1218. 61–63.
56 Horváth József halotti anyakönyvi kivonata. Veszprém–Marcaltő, 1986. 10. 24. Nytsz.: 23/1986.
57 Kovács Jenőné született Horváth Anna (an.: Friss Zsófia, Malomsok, 1953. 08. 29.–) malomsoki lakos. Személyes közlés. Malomsok, 2010. 07. 10. Szeretném megköszönni Kovács Jenőné és Kovács Erzsébet ny. tanárnő segítségét.
58 A temetőben sírjukat megtaláltam. Malomsok, 2010. 07. 10.


Fenyő-gyilkosság: ki lehet a titokzatos kulcsfigura?

Tizennégy éve képtelen megoldani a rendőrség a Fenyő-gyilkosságot, ráadásul a gyilkos és a megbízó utáni nyomozás többször zsákutcába jutott. A gyilkossággal gyanúsított, egy évig előzetesben lévő Jozef Rohácot egyszer már elengedték, most az állítólagos sofőrjét próbálják ellene fordítani, hátha vallomásra bírják a vélt bérgyilkost. Azt még mindig nem tudni, hogy ki az ügy kulcsfigurája, ki végeztette ki a milliárdos médiavállalkozót. Összegyűjtöttük, ami a fordulatos ügyről tudható.
Bár a rendőrség tíz évvel ezelőtt lemondott arról, hogy megtalálja a több újságot is tulajdonló, komoly gazdasági és politikai befolyással bíró Fenyő János gyilkosát, a 2004 októberében előásott ügynek most már két gyanúsítottja is van. A szlovák állampolgárságú Jozef Rohácot egy évvel ezelőtt kérték ki Szlovákiától, a múlt héten pedig előzetesbe került egy másik férfi, Ladislav T. is, akiről azt gondolják a nyomozók, hogy ő volt a gyilkos sofőrje a merénylet idején.
Ladislav T. letartoztatásáról a köztévé híradója számolt be, de a bíróság és a Fővárosi Főügyészség is megerősítette a hvg.hu-nak a szlovák állampolgárságú férfi előzetes letartóztatásának a hírét. A Népszabadság szerdán megjelent cikke szerint a nyomozók ki akarják játszani a két férfit egymás ellen, hogy a vallani nem akaró Rohácot megtörjék.
Bár a korábban bátran nyilakozó, mostanság visszafogott rendőrség nem árul el részleteket az ügy állásáról - így arról sem nyilatkoznak, hogy mennyiben viszi előre a nyomozást a szlovák férfi elfogása -, az ügy részleteit behatóan ismerő, neve elhallgatását kérő rendőrségi forrás szerint a nyomozók olyan bizonyítékokkal - DNS-nyomokkal - rendelkeznek, melyek igazolják, hogy Ladislav T. jelen volt a gyilkosság színhelyén, különben Szlovákia nem adta volna ki a férfit.
A Margit utcai kivégzés
A Vico Rt. milliárdos tulajdonosát 14 évvel ezelőtt, 1998. február 11-én lőtték le Budán, a Margit utca és a Margit körút kereszteződésében. A tettes nem sokat teketóriázott: egy Mitsubishiből kiszállva a Fenyő vezette, piros lámpánál álló Mercedeshez lépett, és géppisztolyából mintegy húsz lövést adott le az autóra. Fenyő azonnal életét vesztette. A rendőrség megtalálta a gyilkos kesztyűjét, sapkáját és dzsekijét, valamint a fegyvert, egy Agram-2000-es típusú, hangtompítós géppisztolyt, amelyeket a férfi menekülés közben eldobott. Az elkövetés módja alapján egyértelmű volt, hogy a tettes egy profi bérgyilkos volt.
Fenyő János - nyílt utcán végeztek vele
Fotó: Bánkuti András
A gyilkosságot először egy albán férfi, Acifi Nijazi számlájára írták, de végül őt szabadon engedték, mert nem volt ellene bizonyíték. A nyomozók - bár a hvg.hu tudomása szerint volt elképzelésük arról, hogy ki és miért gyilkoltatta meg Fenyőt - nem csak a tettest nem találták meg, azt sem tudták bizonyítani, hogy ki adott megbízást a merényletre. 2002-ben még az aktát is lezárták, illetve bevonták a döglött ügyek specialistáját, Kovács Lajost is.
Két évvel a nyomozás lezárása után előkerült egy olyan videofelvétel, melyen Fenyő egykori bizalmasa, a végstádiumban lévő - 2004 nyarán elhunyt - Perczel Tamás pszichológus beszélt az ügyről, és meg is nevezett három olyan, közismert vállalkozót, akiknek szerinte közük lehetett a merénylethez. A HVG birtokába jutott videointerjú - melynek vágatlan nyersanyaga 20 órát tett ki - egy bonyolult történetet adott ki az egymással vetélkedő, a politikus kapcsolataikat is megmozgató médiavállalkozókról. A dokumentumfilmet 2005 tavaszán rendőrkommandósok foglalták le a készítőnél, a Kapu Filmstúdiónál.
A rendőrség tavaly jutott odáig, hogy az emberölés végrehajtását az alvilágban Fogász, illetve Patkány néven „futó” Jozef Rohác szlovák állampolgárnak tulajdonította. A férfit a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) hazájától, Szlovákiától kérte ki. Ráadásul, mint arról korábban írtunk, a magyar rendőrök alkut is kötöttek szlovák kollégáikkal: Rohácért cserébe kiadták Haris Sándort, akit az éjszakai életben csak Turekként emlegetnek.
Egérutat kapott a Patkány
Csakhogy a gyanúsított nem a dokumentumfilm, hanem a tárgyi bizonyítékok alapján került a rendőrség hálójába: 2006-ban ugyanis a rendőrség újból lezárta az aktát. Ráadásul Jozef Rohác korábban már két évet ült előzetesben a Seres Zoltán vállalkozó ellen elkövetett merényletkísérlet és robbanóanyaggal való visszaélés miatt, de ezek miatt nem vonták felelősségre. Seres Zoltán vállalkozót 1997. június 3-án egy, az autójának alvázára erősített pokolgéppel akarták megölni, de a jármű elindulásakor a szerkezet leesett onnan. A bomba egyik alkatrészén megtalálták Rohac ujjlenyomatának egy részét, de úgy tudjuk, használhatatlan volt, mert a bizonyíték kezelésével a rendőrök nem az előírások szerint bántak. Az emberölési kísérletet a bíróság nem látta bizonyítottnak, a robbanóanyaggal való visszaéléssel kapcsolatban pedig a Fővárosi Ítélőtábla megállapította, hogy elévült, ezért azt az eljárást tavaly megszüntette.
Jozef Rohác átváltozásai
Fotó: hvg.hu
A huszonnégy hónapos előzetes alatt azonban nem, csak az elengedése és Szlovákiába való visszatérése után jutott eszébe a magyar rendőröknek, hogy Rohác DNS-e egyezést mutat a Fenyő-ügyben rögzített három DNS egyikével, amelyet a gyilkosság helyszínén hagyott sapkában és fegyveren találtak. Az NNI munkatársai abban hibát ejtettek, hogy Rohác kiadatási kérelmében az előre kitervelten elkövetett emberölés gyanúja mellett nem jelölték meg a lőfegyverrel, lőszerrel való visszaélés gyanúját. Ezt utólag kellett megtenniük, egy új kiadatási eljárás elindításával.
A szlovál állampolgárságú férfi ügyvédje, Fülöp Tamás a hvg.hu-nak azt nyilatkozta, Rohác csupán egyetlenegy mondatot volt hajlandó mondani az elmúlt egy év alatt a nyomozóknak. Fülöp szerint azt, hogy semmi köze a Fenyő-gyilkossághoz. Az ügyvéd azt mondta, Rohác ezt a vallomását hajlandó minden alkalommal elismételni, amikor kihallgatják.
Kétséges, hogy eljutnak a megbízóhoz
Néhány nappal ezelőtt viszont elfogták a másik szlovák állampolgárságú férfit is, akit Jozef Rohác tettestársának tartanak. A sajtóban megjelent hírek szerint a lévai Ladislav T. több súlyos bűncselekményt követhetett el Magyarországon. Szlovákiában sem ismeretlen állítólag a hatóságok előtt, ott is volt már büntetve.A kiszivárgott információk szerint a nyomozók úgy vélik, hogy Ladislav T. vezette a gyilkosság idején használt Mitsubishit, de egyes értesülések szerint felmerült az is, hogy esetleg ő szerezte be a gyilkossághoz használt géppisztolyt. A Népszabadság szerint a nyomozók abban bíznak, hogy a két férfit egymás ellen tudják fordítani, és végül megtörik Rohácot, aki így vallomást tesz, ebben az esetben már a megbízóhoz is közelebb kerülhetnének. Kérdés, hogy a rendőrség taktikája beválik-e az alvilágban könyörtelenségéről elhíresült Roháccal szemben.
Rohác a magyar kommandósok gyűrűjében 2011-ben
Fotó: Túry Gergely
A hvg.hu által megkeresett, az ügyet ismerő rendőrök közül akadt, aki bizakodó volt, mások viszont azt hangsúlyozták, nem biztos, hogy a nyomozók a gyanúsítottokat egymás ellen tudják fordítani, és így eljutnak az ügy kulcsfigurájához. Az előbbi forrásunk vélekedését arra alapozta, hogy a Fenyő-gyilkosság helyszínétől nem messze talált ruhadarabokban, illetve a fegyver táskáján rögzített DNS-nyomok eredményre vezethetnek, főleg, hogy úgy tűnik, ezek alapján azonosították be és fogták el a gyanúsítottakat. Forrásunk megjegyezte azt is, hogy az olyan objektív bizonyíték, mint a DNS, vitán felül igazolhatja valaki ártatlanságát vagy bűnösségét akár évek múlva is. Három DNS-ből kettő gazdája lehet, hogy megvan - Rohác és Ladislav T. -, a Blikk pedig úgy tudja, hogy a harmadik DNS-t is tudták már személyhez kötni a rendőrök, az illető ellen pedig már ki is adták a nemzetközi elfogatóparancsot.
A nyomozás pozitív végeredményében kevésbé bízó volt rendőrök szerint még egy fegyver markolatán talált DNS is csak azt igazolhatja, hogy azt valaki a kezében fogta, azt viszont nem, hogy ő adta le a végzetes lövést. Abban pedig egyáltalán nem bíznak, hogy a most elfogott gyanúsított olyan vallomást tesz, amely terhelő lehet Rohácra, hiszen egy ilyen vallomás önmagára nézve is terhelő lehet. Megjegyzeték, lehet, hogy a rendőrök megpróbálnak Ladislav T.-vel valamilyen egyezséget kötni, de emberölés minősített esetében ez nehezen elképzelhető. A hivatalos vádalkuhoz ugyanis nagyobb súlyú bűncselekményt kellene beajánlani annál, mint amivel az embert gyanúsítják, gyilkosság esetében azonban annál nagyobb súlyú ügyet nem tudnak felhozni.

Fellélegezhet a Fenyő-gyilkosság megrendelője?

Tudni lehet, kik voltak a Fenyő-gyilkosság megrendelői – állítja nemrég megjelent könyvében a Fenyő János médiavállalkozó meggyilkolásával megszállottan foglalkozó Kovács Lajos, a Nemzeti Nyomozóiroda úgynevezett „döglött ügyek” osztályának tanácsadója. Azaz csak volt tanácsadója, miután a nyugalmazott rendőr ezredesnek nem hosszabbították meg a szerződését, így a megoldatlan bűnügyektől, köztük a Fenyő-ügytől is búcsút mondhat.
A Fenyő-ügyben négy év folyamatos, szöszölős, alkudozásokkal és kudarcokkal övezett-tarkított, de eltökélt nyomozása után egészen pontosan tudni lehet a történtek lényegét, a bűntett hátterét, és a gyanúsításokra, a vádemelésre csak azért nem kerülhetett sor, mert a szereplők több szempontból prominens személyisége miatt az ügyészség képviselői - nagyon helyesen - nem adták hozzájárulásukat, engedélyüket, csak abban az esetben tették volna ezt, ha valamilyen, legalább egy közvetlen tárgyi bizonyítékot produkálunk a közvetettek meggyőző láncolatához. A detektívek istene - a szerencse - viszont ez esetben elpártolni látszott tőlünk. Hiába tudsz valamit, ha nem tudod bizonyítani” - írja Kovács Lajos A Mór megtette című, közelmúltban megjelent könyvében.

Kovács a köznyelven „döglött ügyek” osztályát vezette 1998-tól 2006-ig. Rá két évre visszahívták, hogy tanácsadóként segítse az osztályt, ám 2010-től már nem számítanak a munkájára. Az MTI-nek ezzel kapcsolatban annyit mondott, hogy a döntés hátterében
 A Mór megtette című könyve állhat. Megkerestük Kovács Lajost, aki nem kívánt nyilatkozni távozásáról, de annyit elárult: bár a Fenyő-ügy sok más ügyhöz hasonlóan az irattárba kerül, a „döglött osztályon” dolgozó nyomozók továbbra is nyitva tartják a fülüket. Amíg nem évül el az ügy - ez nagyjából 10-15 év - addig van esély arra, hogy a tettesek kézre kerülnek.

A Fenyő-gyilkosság mellett egyébként közel kétszáz felderítetlenül lezárt emberölési ügy hever a rendőrségi irattárakban, a „döglött ügyek” osztályán dolgozó nyomozók ezeket veszik elő időről-időre, hogy újabb bizonyítékokat, adatokat keresve közelebb jussanak a megfejtéshez.

A Vico Rt. tulajdonosaként 15 milliárdos vagyonnal rendelkező Fenyő Jánost 1998. február 11-én gyilkolta meg egy ismeretlen fegyveres Budapesten, amikor a vállalkozó autójával egy piros lámpánál várakozott. A tettes elmenekült a helyszínről. A rendőrség négy évvel később lezárta a nyomozást, de 2004-ben az NNI újra nyomozni kezdett, miután állítólag új információkra bukkantak. Sőt, 2005-ben az ORFK akkori szóvivője, Garamvölgyi László azt állította, hogy a végéhez ért a nyomozás és a tetteseket hamarosan meg tudják nevezni, sőt, a felbujtót is ismerik, de "ott a bizonyítás kissé problémás". 

Vérvád a Tisztelt Házban

2012. április 5. 05:28 Stanga István
A tiszaeszlári vérvádper a XIX. század második felében Magyarországon is egyre erősebbé váló antiszemitizmust volt hivatott „kiszolgálni”, míg a jobbikos Baráth Zsolt a 130 évvel ezelőtti eseményekre való parlamenti megemlékezésből próbált a pártja számára politikai tőkét kovácsolni.


Mik ezek?


Noha a hazai közélettel kapcsolatban már réges régen nincsenek illúzióim, azt azért nem gondoltam volna, hogy 128 esztendővel Európa-szerte nagy felháborodást kiváltó tiszeszlári vérvádper jogerős lezárása után akad egy olyan honatya a magyar országgyűlésben, aki nem csupán feleleveníti az 1882. április 1-jén a Szabolcs-Szatmár megyei Tiszaeszláron eltűnt – mint utóbb kiderült, gyilkosság áldozatává vált – 14 éves szolgáló szolgálólány, Solymosi Eszter valamennyiünk által jól ismert történetét, de aki a história hamisítatlan antiszemita verzióját adja elő. A jobbikos Baráth Zsolt éppen ezt tette. No, persze, nem nyíltan zsidózva, hanem gyáva és sunyi módon, többek között olyanokat állítva, hogy a gyilkosság és a per bizonyos fokig mérföldkőnek számít Magyarország történetében, hiszen akkor kezdődött az a napjainkig is tartó jelenség, hogy „nem lehet megnevezni az elkövető származását, vallási hovatartozását”, hogy akkortól „figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését”, és hogy a főtárgyalást vezető Korniss Ferenc bíró a felmentő ítéletet korántsem a meggyőződése szerint, a lelkiismeretének engedelmeskedve hozta, hanem egyértelműen külső nyomásra, „a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó körök” parancsára. 
Nos, hadd áruljam el, ezt a gyomorforgató parlamenti történetet nem azért hoztam szóba, hogy az idióták és/vagy a zsidózástól politikai hasznot remélők által máig hitelesnek vélt legendát pontról pontra megcáfoljam – megtették ezt helyettem az akkori idők nagyjai, a bíróság elé állított zsidókat védő Eötvös Károlytól a vádakat középkori előítéletnek és „Magyarország gyalázatának” minősítő Kossuth Lajosig –, hanem mert Baráth Zsolt vérlázító szereplése rávilágíthat, mi is az, ami miatt civilizált polgár a Jobbikra nem szavazhat.
És itt nemcsak, sőt, nem elsősorban arról van szó, hogy akinek semmiféle hátsó szándéka sincsen, az bizonyosan nem fog a T. Házban egy 1882-es  gyilkosság áldozatáról a napirendet követő felszólalásában megemlékezni, mint inkább arról, hogy amiként a vérvád a XIX. század második felében Magyarországon is megjelenő antiszemitizmust volt hivatott „kiszolgálni” – nem véletlen, hogy Istóczy Győző országgyűlési képviselő épp az 1883-as felmentő ítélet nyomán hozta létre az Országos Antiszemita Pártot, amely a következő esztendőben be is jutott a parlamentbe –, a Jobbik ugyanúgy szeretne a valamikori bűntettből politikai tőkét kovácsolni.
És bár a Lehet Más a Politika az „antiszemita uszítás” miatt mandátumának visszaadására szólította fel a vitathatatlanul politikai célokat szolgáló és aljas indulatoktól vezérelt egykori koncepciós pert felidéző jobbikost, jómagam nem csupán abban vagyok biztos, hogy Baráthnak esze ágában sincsen távozni (ahhoz ugyanis értenie kéne, miért annyira visszataszító, amit művelt), de abban is, hogy az alantas ösztönökre építő, az érzelmek felkorbácsolásából elég rendesen profitáló Jobbik sem akar az eddigi politikáján változtatni. No, és ha már az imént az LMP került szóba... Azt mondják Schifferék, olyasfajta felszólalásokat, mint amit most Baráth elkövetett, a T. Házban utoljára a fajvédők és hivatásos antiszemiták parlamenti „tündöklése” idején lehetett hallani. Amihez a magam részéről csupán annyit tennék hozzá, hogy ezt a hangot nemcsak nem lehet, de nem is szabad megszokni.   
P. S.: Időközben mind az Orbán-kormány, mind a Magyar Szocialista Párt elítélte Baráth Zsolt felszólalását, amely a kabinet nevében megszólaló Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közleménye szerint „ellenkezik mindennel, amit a magyar Országgyűlés és a kormány alapvető értéknek tekint”.
 Na mi van nem tudták befogni a szánkat, a szájkosár nem működött? Már azt hitték mindenkit bedaráltak. Fagyos szappan fityma lebben miért él a bujdosó sóhaj. A goj emlékezik, és emlékét átadja, de nem felejti, lángokban áll Palesztina koncentrációs tábor a hazátok gázában ha jártok, vigyetek egy szál virágot. Ott is hulnak a Solymosi Eszterek ártatlanul gyilkolják a sátán zsinagógáinak seregei.
  Kiszely Károly:



A GYILKOS KAMAT

- A környezetpusztítás alapoka -

A jelenlegi agresszív (rákos daganatszerű) természetrombolás, környezetpusztítás alapoka: maga a nemzetközi pénzrendszer, mely statisztikai méretekben szükségszerűen kényszeríti ki a környezet rombolását, szennyezését, a világméretű rablógazdálkodást, és állítja irreális módon szembe az ökonómiát az ökológiával. ("Túl racionálisnak" mondott technokrata-ipari társadalmunk e kérdésben meglehetősen irracionális!) Sőt közvetett összefüggései révén ez a rendszer felelős a túlnépesedésért is.

Pénzrendszerünk gyilkos és öngyilkos hibája - mely a gazdaságot s vele az emberiséget daganatszerűvé teszi: a kamat. Ha nem volna kamat, az emberiség gazdasági rendszere sokkal szelídebb, jóindulatúbb volna. Előfordulnának ugyan helyi pusztítások, de semmi sem kényszerítené az emberiséget világméretű rablógazdálkodásra. Márpedig a jelenlegi kamatos (és kamatos-kamatos) pénzrendszer ezt teszi.

Két nagy gazdasági (és pénz-) rendszer működik, ill. működött: a természetes piacgazdaság és a kamatos pénzrendszer mozgatta piacgazdaság. Szokás az elsőt "sztatikusnak", a másikat "dinamikusnak" nevezni. (Bár a "dinamikus" jelzőt szinte kizárólag pozitív, a "sztatikust" elítélő értelemben szokták használni  -  anélkül, hogy ezt a jelentéstartalmat igazolni tudnák - mi nem ezt tesszük, hiszen az ember természetes biológiai-pszichológiai üteméhez képest a túl dinamikus és túl sztatikus életforma egyaránt rossz. Mégis a modern tudatra hatni akaró szóhasználat a természetellenesen-egyoldalúan dinamikus életformát nevezi "jó értelemben" dinamikusnak, és a dinamizmus és stabilitás egészséges ötvözetét "sztatikusnak".)

A természetes piacgazdaság, azaz a (viszonylag) sztatikus gazdasági rendszer az őskorban, ókorban, középkorban létezett (nyomokban még ma is él). A "dinamikus", azaz a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaság a középkor végén, de teljes valójában az újkorban jelent meg.

A természetes piacgazdaság életképes rendszer. Több tízezer - százezer? - évig élt, szaporodott és fejlődött e rendszerben az emberiség.) Ám e rendszer nem agresszívabb a kelleténél: saját létföltételeit nem emészti föl.
  
A kamatos pénzrendszer vezérelte piacgazdaság az újkor rendszere.  Agresszív - de nem életképes. (Az agresszivitást, a másfajta rendszerek kényszeres - írmagot sem hagyni akaró - kiirtását ne tévesszük össze az életképességgel, hiszen a kultúrák sokfélesége a túlélés egyik biztosítéka.) Szemben a természetes piacgazdaság biztosította szerves fejlődéssel, a kamatos pénzrendszer által befolyásolt piacgazdaságnak két évszázad elég volt, hogy az emberi létföltételek jórészét fölélje. Sőt, le kell szögeznünk, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag lehetetlen a bioszféra rehabilitálása e rendszeren belül. Az ujjáélesztés csak a természetes piacgazdaság nem kamat-uralta gazdasági és pénzrendszerének újrabevezetésével képzelhető el.

A kamat-uralta piacgazdaság látszólag gyors fejlődést hozott. Ám, ha eredményeiből a kártételeket leszámítjuk, a károk egyértelműen nagyobbak az eredményeknél: világméretű erdőpusztulás és erdőirtás, haldokló tengerek, pusztuló ózonpajzs, az időjárási katasztrofa közeli veszélye, egykor olcsó, sőt ingyenes javak megdrágulása, hiánycikké válása, a kultúra hanyatlása, helyi kultúrák megsemmisülése, fontos génbankot is jelentő állat- és növényfajok kiirtása stb.

Haladás a "sztatikusnak" nevezett rendszerben, azaz a természetes piacgazdaságban is van, ám "csak" "lassú", szerves fejlődés. Éppen elég idő marad az értékek kiválasztódására. E "lassúság" azonban csak viszonylagos. Épp annyira lassú e fejlődés, amennyire azt a bioszféra és az ember természete megkívánja: a zsákutcákról még időben kiderül, hogy zsákutcák, e rendszerben nem rángathatja senki szakadékba az egész emberiséget.  A "sztatikus" gazdasági rendszer tárgyilagosabb mércével (az élet és fejlődés törvényeinek mércéjével) se nem lassú, se nem gyors, hanem éppen megfelelő.  Lássuk most vázlatosan a két rendszer lényegét.

A "sztatikus" rendszerben nincs, vagy legalábbis nem játszik központi szerepet a kamat. Mindenki elviszi a piacra az általa termelt fölösleget, s elcseréli olyan termékekre, melyekre szüksége van: így cserél gazdát a sóbányász sója, az állattenyésztő jószága, a földműves gabonája, a kézműves szerszáma, cserépedénye stb. A szükséglet és kereslet természetes módon, pénzügyi-gazdasági kényszerek nélkül talál egymásra. A szorgalmasabb, ügyesebb, okosabb ember nagyobb eredményeket érhet el, de a "dinamikus" (a kamatnak központi szerepet adó) pénzrendszer kényszerei, fondorlatai nélkül. A munka ebben a rendszerben életszerűbb: munka, sport, játék, szórakozás, kultúra, művészet ötvöződik, és szinte mindenkinek jut belőlük. A vad, kényszeres rablógazdálkodás legföljebb csak egyedi, helyi jelenségként fordul elő, de a rendszer nem kényszeríti ki azt statisztikai méretekben.

A pénz megjelenésével egyedül még nem mérgesedett el a helyzet, bár a munka és az áru megindult az elidegenedés útján, lévén a pénz elvont, elidegenedett munka, elidegenedett áru. Ám a kamat megjelenése nélkül az életképes "sztatikus", egészségesen, szervesen fejlődő rendszer nem semmisült volna meg.

Ám megjelent a kamat.

Az új gazdasági rendszerben először mindenki a bankhoz fordul, kölcsönt vesz föl, s beszerzi a piacon a szükségleteinek vélt termékeket, s aztán igyekszik annyi sót bányászni, jószágot tenyészteni, gabonát termelni, szerszámot és fazekat gyártani, hogy adósságát kifizethesse.  Csakhogy, egy "kicsivel" mindig többet kell termelnie, mint amennyit a "sztatikus" rendszerben élő elődje termelt -- hogy ki tudja fizetni a kamatokat (és azok kamatait) is. Ez a "kevés" kamat nem is olyan kevés. Ausztriában például 2-3 százalék évi infláció mellett egy normál bankkölcsön évi kamata 12-13 százalék, de előfordul 25 százalékos vásárlási kamat is. Így tíz év alatt egy adósság megkettőződik, megháromszorozódik a kamatos kamatok által.

A piacon azonban nincs végtelen igény búzára, marhára, szerszámra, sóra.  Az adósságot és kamatot ennek ellenére fizetni kell. Új árukat kell tehát kitalálni, hogy új bevételekre tehessünk szert. Ám lehet, hogy az új áru "magától" nem is olyan kelendő. Föl kell kelteni iránta az igényeket, sőt újabb és újabb mesterséges igényeket kell gyártani. Erre szolgál a divat, a reklám, a reklámipar és reklámtudomány. S már itt is vagyunk az őserdők letarolásánál, műtrágyánál, vegyszerezésnél, szeméthegyeknél, zacskós víznél, a tengerek haldoklásánál...  Mindehhez még mérhetetlen energia is kell és megbolydult közlekedés.

E rendszeren belül csak lassítani lehetne az egyre előrehaladó folyamat gyorsulását, de megállítani vagy visszafordítani lehetetlen - a dolog természete, lényege miatt. Itt van például a napenergia. Nagyszerű dolog a hasznosítása, amit támogatni és sürgetni kell. Ámde a "dinamikus" (kamatos) gazdasági rendszerben mindezzel túl sokat nem nyerhetünk, mert az energiaigény és az emberiség létszáma külön-külön is egyre nő, s a napelem-, naphőgyűjtő-és akkumulátorgyártás is jelentősen megterheli a környezetet. Hasonló a helyzet az energiatakarékos égővel, a folyami közlekedéssel stb.

Az egész gazdaságot, pénzrendszert - sőt az emberiséget - rosszindulatúvá, rákos daganatszerűvé változtató elem: a kamat. A kamatos pénzrendszer, annak egyirányú utcái, reklámipara kényszeríti az emberiséget statisztikai méretekben létföltételei és vele önmaga fölemésztésére.
 
Küzdjünk az ökoszociális adórendszerért, környezetvédelmi szószólóért, hatástanulmányi törvényért, a vasút fejlesztéséért stb. Ám tudnunk kell, és ki kell mondanunk, hogy ezzel csak valamennyi időt nyerhetünk, ha nem akarunk gyermekeink és unokáink megnyomorítói lenni.
  
A "sztatikus" gazdasági rendszerhez, azaz a természetes piacgazdasághoz való visszatérés nem jelent visszatérést a középkorba. Az emberiség számos bevált újkori vívmányát megtarthatná. Sőt, azokat csak egy "sztatikus" rendszerben óvhatná meg, hiszen a "dinamikus" rendszer a létalapokat pusztítja el. A "sztatikus" gazdaság amúgy sem kötődik a középkorhoz, és ezernyi változata volt.  Ebben a rendszerben éltek a gyűjtögető és vadásztársadalmak, a nomád pásztorok éppúgy, mint az ókor és középkor sokféle kultúrtársadalmai.
  
Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ebben a kérdésben az önkéntes lemondásnak csupán szimbolikus-erkölcsi jelentősége lehet, az semmiféle megoldást nem hozhat a statisztikailag kényszerítő törvényszerűségekkel szemben. A környezetromboló igények, áruk és a környezetpusztító módon élő emberek száma gyorsabban növekszik, mint a lemondani akaró emberek száma. Gyakran pénzrendszerünk haszonélvezői sugallják az egyéni lemondást, mint "megoldást", hogy a környezetért aggódó embereket kicsinyes küszködésekkel kössék le, s ne maradjon figyelmük, idejük a kérdés lényegét átlátni és a gyökeres megoldáson dolgozni. Hogyan mondjanak le például tömegek a személygépkocsizásról, ha az autó-érdekcsoport rejtett ártámogatásokkal a gépkocsi-közlekedést látszólag olcsóvá, a vasutat drágává bűvészkedi? (Pl. a gépkocsi-közlekedést az állam bújtatott módon - a legóvatosabb becslések szerint is - 75-80 százalékban támogatják az adófizetők pénzéből, ugyanakkor a környezetkímélő és gazdaságos vasút csak 10 százalékos támogatásban részesül.) Ha olyan közlekedési szerkezetet és ráadásul olyan meghamisított árrendszert, sőt ízlésmintákat alakítanak ki, amelyek statisztikai méretekben kikényszerítik az autózást?

A kamatos pénzrendszer gerjesztette gazdasági rendszeren belül a legnagyobb jóakarat is a létalapok hol gyorsabb, hol lassúbb, de előrehaladó pusztulását okozza.  A kamatos pénzrendszer megszüntetését, mint célt irreálisnak mondják a "realisták". Ám lehet-e realista, aki véges készletekkel, véges szennyezési tűrőképességgel rendelkező világban határtalan növekedést, azaz határtalan energia- és hulladéktermelést sürget? Ez még csak gazdasági vonatkozásban is irreális. Tanulmányozzuk csak a rosszindulatú daganatok természetét! Megdöbbenve ismerünk rá jelenlegi gazdasági és pénzrendszerünk természetére.

Környezetünk megmentése vagy pusztítása lényegében attól függ, hogy meg tudjuk-e szüntetni (és mikor tudjuk megszüntetni?) az újkori (kamatos) pénzrendszert. Ám e célt elérni egyáltalán nem könnyű, mert elsősorban nem egyfajta "megszokásról", hanem hatalmi kérdésről van szó. Az újkori piacgazdaságokban a bankok és a pénzemberek töltenek be hasonló szerepet mint a kommunista rendszerekben a politikai bizottságok. A politikai porond személyiségei ugyanis a bankoktól (a bankok befolyása alatt álló médiától, nagyvállalatoktól) függenek: a pénzemberek a nekik engedelmeskedő politikusok és pártok választási hadjáratait anyagilag támogatják - a velük szembeszegülőkét nem. Márpedig az újkori "pluralista" társadalom harsogó, erőszakos reklám- és információözönéből csak sok pénz árán lehet előtűnni.

A pénztelen csoportok esélytelenek: sok pénz nélkül a politikai szabadság elméleti lehetőség csupán. Hasonló a helyzet a tömegtájékoztatási eszközökkel: egy lap vagy televízióállomás csak sok pénz árán tehet szert meghatározó befolyásra. A sajtószabadság pénz nélkül szintén csak elméleti lehetőség.  Világunkat tehát, s benne a választási hadjáratokat, parlamenti csetepatékat, valamint  politikusainkat, sajtónkat, televíziónkat, mindennapi bolti igényeinket, sőt kertjeink stílusát és lakberendezési ízlésünket, sok esetben lelki alkatunkat, gondolkodásunkat a háttérből a pénzemberek tervezik, igazgatják. És persze, a "Nagy Melléktermék": a természet pusztulása, gyermekeink és az egész emberiség (környezeti) fenyegetettsége is az általuk képviselt pénzrendszer következménye.

A kommunista csatlóspolitikusok a moszkvai telefontól tartottak, ill. azt sokszor meg sem várva találták ki a moszkvai kívánságokat. (És ilyenkor a "realitásokat" emlegették.) Az újkori demokratikus (?) politikusok szellemének vezére a bankok telefonja (ugyancsak a "realitások" jegyében).  A különbség csak az - s a bankok ebben is ravaszabbak -, hogy ők szemérmesebben akarják birtokolni a hatalmat, s fölöslegesen nem kérkednek vele. Közvetlen erőszakhoz pedig csak elvétve folyamodnak, mert a pénz a fegyvereknél is hatalmasabb.
  
Mindennek tudatában nehéz elképzelni, hogy a bankok, pénzemberek - az újkori piacgazdasági rendszer hatalmi piramisának csúcsán - önként lemondanának e "bejáratott", őket automatikusan kiszolgáló rendszer igazgatásáról, s az őket tápláló kamatról. Ámde mégis van egy "reménysugár".  A kommunista rendszerről sem gondoltuk, hogy föladja önmagát. Mégis megtette. A mérhetetlen eladósodással szembesülve, a "tömegek" elszabadulni készülő lázongásától előre rettegve, viszonylag kevéssé vonakodva adta ki kezéből a hatalmat.  Pénzrendszerünk hatalmasai hasonló módon tesznek bennünket (és önmagukat) eladósodottá a környezet, a jövő nemzedékek és a harmadik világ iránt. A nem is olyan távoli jövőben tettleges lázongásokra, atomfenyegetésekre lehet számítani a szennytől, mérgektől, szegénységtől, betegségektől szenvedők részéről. Lehet, hogy akkor már késő lesz, de a pénzvilág hatalmasai akkor vagy addig bizonyosan nyugdíjba vonulnak kommunista kollégáikhoz hasonlóan, s elképzelhető, hogy rendszerüket is föladják. Nem mindegy azonban, hogy ez MIKOR következik be.  A szokásos reklám-ügyeskedés túl a hamis bűnbakkeresés és bűnbaküldözés lesz a várható fő figyelemelterelés.

Itt kell leszögezni, hogy talán semmi sem veszedelmesebb, mint a bankvilág bírálatát antiszemitizmussal keverni. Egy etnikai csoport, vallás vagy nép bűnbakká kikiáltása "csupán" a valós okokról történő figyelemelterelés volna. Már csak azért is, mert a természet- és környezetvédők, valamint a bankvilág bírálói között éppoly nagy számban fordulnak elő zsidó származású egyének, mint a közgazdászok között és az üzleti életben. A VALÓDI BANKELLENESSÉGNEK SEMMI KÖZE A ZSIDÓELLENESSÉGHEZ! Igen veszélyes demagógia ezért egyenlőségjelet tenni a bankellenesség és antiszemitizmus közé, mert éppen az ilyen hamis szemrehányások keltik életre a hibás gondolatkapcsolásokat.  Ugyanakkor gondoljunk a világméretekben legagresszívebben környezetgyilkoló japán, tajvani, hongkongi, dél-koreai, német, francia stb. tőkére - természetesen az amerikai és nemzetközi jellegű tőke mellett (hozzátéve, hogy ez esetben sem a japán vagy hongkongi kisember a bűnös).  A környezetért, a természetért, gyermekeinkért aggódó ember legfőbb föladata ezért -- környezetvédelmi "tűzoltóakciók" mellett -- a kamatos pénzrendszer, mint alapvető ok minél hangosabb tudatosítása, bírálata, propagandisztikus föltárása. Egyszerűen azért, hogy a károsultak tudhassák, kire haragudjanak. És az okozók maguk kezdjenek el végre rettegni. Ez a rendszer a valóságban kevésbé személytelen, mint amilyennek látszik, vagy láttatja magát. (E rendszernek nagy "történelmi" személyisége volt pl. Rockefeller.) Ha időben érünk el kellő nyomást a közvélemény által, időben köszönnek le, s adják föl pénzrendszerüket világunk rossz sáfárjai.

Sokat papolunk a fogyasztói szokásokról, azok megváltoztatásáról, önmérsékletről, lemondásról s általában környezetvédelemről. Csakhogy ennek alig van értelme az alapok: a hibás és kártékony, a kártékonyságra kényszerítő kamatos pénzrendszer figyelembevétele - elemzése, bírálata és megszüntetésének erőteljes követelése - nélkül.  Ha a rákos daganatok természetét élő pénzrendszerünkről, mint okról nem veszünk tudomást, a fogyasztói szokásokat megváltoztatni akaró, és önkorlátozásra intő minden igyekezetünk: szó szerint szélmalomharc, önámítás, pótcselekvés. Hiába gyakorlunk mi néhány millióan lemondást, ha több milliárd ember szenvedélyes vágyává tették és teszik, hogy amerikai vagy nyugatnémet módra éljen. Ha sikerülne is lemondóvá győzködni az emberiség nagyobbik felét, a beteg pénzrendszer ugyanúgy kifejtené romboló hatását a gazdasági növekedés kényszere formájában. Akkor legföljebb fényűző fogyasztási cikkek divatja helyett (ál)puritán divatokkal és (ál)puritán árukkal manipulálna: háborúkkal, fegyverekkel, önkínzó elméleteket népszerűsítő ponyvairodalom áradatával, ál-természetgyógyászattal, szükségtelen, de szükségesnek reklámozott "biokertészeti" készülékekkel vagy éppen divatossá tett önkínzó eszközökkel. Pénzrendszerünk olyan, hogy bármit is gondolunk ki, bármit is teszünk, mindent pusztító konzummá változtat, s beépíti a fogyasztói társadalomba.  Pénzrendszerünk célbavétele nélkül alig vagy egyáltalán nincs értelme föllépni bizonyos ismert környezetkárosító anyagok ellen. Ha kiszorítjuk őket a piacról, más vagy más módon ártalmas, sőt gyakran még agresszívabb (új) anyagokkal pótolják őket. A nehézségeket csak vándoroltatjuk, ide-oda tologatjuk.

A megoldást a következő módon tudom elképzelni:

1) Pénzrendszerünk természetét, következményeit és megszüntetésének szükségességét meg kell ismertetni a közvéleménnyel. Valamennyi környezeti baj kapcsán nyomatékosan hangsúlyozni kell a pénzrendszeri összefüggéseket mint alapokot. Azaz, a közvélemény által nyomást kell gyakorolni a kamatos pénzrendszer megszüntetéséért. Ahogy a kommunista rend föladta önmagát, úgy a kamatos pénzrendszerrel is megtörténhet ugyanez, ha a közvélemény tudatában van pusztító hatásainak.

2) Időnyerés és a környezetvédelem arányos képviselete a társadalomban:
a) Természetvédelem
b) Természetes génbankok gyarapítása, védelme (hagyományos gyümölcsök, háziállatok, gabonafélék stb. természetes telepe, gyűjtése, szaporítása,   
     divatba hozása)
c) Környezetvédő adórendszer (cserébe kevesebb jövedelemadó)
d) Vétójoggal is rendelkező környezetvédelmi szószóló
e) A környezetvédelem-ismeret mint alaptantárgy a számtanhoz és anyanyelvhez hasonlóan
f) Alapvető jogként - ne csak "mellékjogként" - ismerje el az alkotmány az ép környezethez való jogot.

Kiszely Károly:
A gyilkos kamat: környezetvédelmi alapismeretek - másképpen (Harmadik Part Alapítvány, 1995)



HÍRHÁTTÉR - A Romák Védelmi Kapuja!
Egyedülálló tényfeltárás! A romák elleni sorozatgyilkosság fegyházzal büntetendő állami elkövetőinek halállistája, a letartóztatásukhoz szükséges vádbeszéddel
 

2009-09-17.
Molnár F. Árpád (politikai üldözött oknyomozó, tényfeltáró, Echelon-tanú)
Mint az a Hírháttéren ügyről ügyre és tömegével bizonyítást nyert, a titkosszolgálatok és a rendőrség olyan sorozatosan bukott bele csak az én üldözésem kapcsán abba, hogy ügyről ügyre nem akarnak tetteseket fogni, amihez foghatót nem tudok mondani a magyar történelem során; de ha ismer bárki hasonló esetet, az szóljon, és nyilvánosan ütköztetünk.
A rengeteg bűncselekményről és állami gyilkosságról tett be- és feljelentéseim tömegeire válaszul 2009 szeptember 14-én, hétfőn, az általam feljelentettek és évekre visszamenőleges eltussolásaik miatt általam számon kért állami bűnözők által ellenem, közérdekű bejelentő ellen végrehajtott házkutatás és számítógép-lefoglalások, valamint elhurcolásom szervesen kapcsolódnak a napokkal korábbi tényfeltárásaimhoz és az ellenem irányuló, hirtelen felduzzadt mennyiségű életveszélyes fenyegetések és tettleges akciók részemről rendőrségen történő bejelentéseihez. Ezekre válaszul az a rendőrség, amelynek bács-kiskun megyei vezetője Dávid Károly, a rendőrgyilkos és sokkos gyilkos, valamint 100 ezer embert szétlövő sortüzes Gergényi Péter egyik utódja, minden életveszélyes fenyegetést és merényletet eltussolt, az összes általam bejelentett gyilkossági, robbantásos és terrorcselekményügyet A-tól Z-ig, ami részleteiben és külön-külön is bizonyítja a bűnrészességét és a korrupciós ügyektől a gyilkosságok, valamint a romák elleni sorozatgyilkosság valódi elkövetőinek tovább fedezési szándékát, továbbá Zombor Gábor kecskeméti fideszes polgármester (Orbán Viktor barátja és személyi végrehajtó gengsztere) bűnszervezeti összejátszását minden felmerült és elkövetkezendő bűntett, és ezen belül is a Hírháttér megsemmisítése szándékában, amit csodálatos módon előre bejelentettem és hallatlan, tényleg sosem látott bőséggel és tömegével az elkövetők bizonyítottak is. Valódi igazságügyi eljárásban sem nekik, sem végrehajtó bűntársaiknak, amilyen a Dávid Károly vezette megyei rendőrfőkapitányság kiskunfélegyházi "rendőrségi" fiókszervezete, az ég világon semmiféle védekezési lehetőségük a továbbiakban nincsen. A nullát sztornózták nullára, aztán azt is nullára és nullára, hogy még csak kétség sem férhessen ahhoz, hogy kimondottan állami megrendelésre, pénzért és állásért stb., azaz aljas indokból és célból fedeztek minden korrupciós ügyet, életveszélyes fenyegetést, befejezett és előre bejelentett gyilkosságot és nemzetközi terrorcselekményt stb. Tekintettel a hatalmas terjedelemre, most egyet kiragadva a cigányok elleni állami holocausttal, sorozatgyilkosságokkal foglalkozunk a tekintetben, miért kell ezeket a bűnszervezeti maffiózókat azonnal letartóztatásba vágni.
Az, hogy a romák elleni sorozatgyilkosság kezdettől állami gyilkosságsorozat volt, amit a katonai és polgári titkosszolgálatok - idegen megrendelésre - készítettek és hajtottak végre, általam nagy bőséggel került publikálásra, sokkal azt megelőzően, hogy az ügyben holmi végrehajtó elkövetőket produkáltak. (Egyik ilyen cikkünket ide klikkelve olvashatják.) Részletesen feltártam nem csak azt, hogy rengeteg információhoz fértem hozzá a romák elleni sorozatgyilkosságok előkészítő és végrehajtó szakaszairól, de azt is, hogy ezen információkból rengeteget bármikor kész volnék átadni a(z elkövető) nyomozó szerveknek és titkosszolgálatoknak, ahogy azt sem titkoltam, hogy ha Zombor Gábor polgármester és titkosszolgálati bűnöző gengszterbandája békén hagyna, már rég megtaláltam volna a végrehajtókat is, továbbá őket bármikor meg tudom találni egyetlen fillér ráfordítása nélkül, de az állam nem volt hajlandó semmiféle bűnügyben semmiféle adat- és bizonyíték átvételére sem, hanem folyamatosan üldöz és terrorizál, valamint próbálja megsemmisíteni a Hírháttért, nehogy megbuktassa őket. Pedig megteszi.



Orbán Viktor sokkos gyilkos 8 esztendeje üldözi a Molnár F. Árpádot. Most a romák elleni tömeggyilkossági ügyekbe is csicskájával, az alább is látható Zombor Gábor terrorista és tömeggyilkos kecskeméti polgármesterrel bukott bele. Nem csoda, hogy az NNI-vel is jó előre készülve azóta is gengsztereivel indítja egyik bírósági pert is a másik után! Rohadt tömeggyilkos JÚDÁSPATKÁNY!
Bajnai Gordon - Gyurcsány Ferencet követően - személyesen irányította a romák elleni tömeggyilkos holocaustot és az igazak elhallgattatását és megtorlását. Utolsó, undorító, Veérengző, mocskos férgek vagytok! Véretek fröccsenjen az áldozatokért a legrohadtabb kínzókamrák padlójára, rohadt állatok! Mindhalálig ellenetek háborúzok a megbukott cigánygyilkosságaitok leleplezésére!
Draskovics Tibor és Bencze József, a romák elleni sorozatgyilkosság bűnszervezeti terroristáinak legfőbb elkövetői közül valók, akik a tényfeltárást rendőri és titkosszolgálati eszközökkel, az alkotmányos rendet bűnszervezetben megdöntve üldözik, életüket fenyegetve és terrorizálva azokat, akik az ügyben kezdettől igazat mondtak, és előre megjelentették az elkövetkezendőket.
Zombor Gábor kecskeméti fideszes nemzetközi terrorista polgármester, Orbán Viktor sokkos gyilkos személyi végrehajtója, a romák elleni sorozatgyilkosságokat fedező, a tényfeltárást üldöző nemzetközi terrorista tömeggyilkos, akiről jó előre mondtuk (most már színről színre bizonyította is), hogy minden igazság és a Hírháttér megsemmisítésére tör, mögötte pedig az NBH és Orbán Viktor tömeggyilkos cigánygyilkos áll.
Kovácsics Ferenc, a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) cigánysorozatgyilkos terrorista vezetője és katonai vonalon annak legfőbb szervezője!
Madarász Károly, a Katonai Felderítő Hivatal (KFH) cigánysorozatgyilkos terrorista vezetője, katonai vonalon ő felelt a külföldi, ellenséges és cigánysorozatgyilkos titkosszolgálatok teljes körű kiszolgálásáért, hogy annyian ártatlan ember kerüljön halomra mészárlásra, amennyit csak a CIA, a KGB és a Moszad akar.Laborc Sándor, az NBH KGB-s hazaáruló igazgatójaként szervezte és vezette a romák elleni sorozatgyilkosságot. Többek között az ő védelmére rontottak rá a Molnár F. Árpádra, hogy Laborc tömegmészárlásait terrorista eszközökkel tussolják el.
A világon elsőként tártam fel a cigánygyilkosságokról is olyan adatokat, amik alapján le kellett volna tartóztatni Ficsor Ádámtól Szilvásy Györgyön, Laborc Sándoron és Bencze Józsefen át, Zombor Gábor polgármestertől Dávid Károly megyei rendőrfőkapitányon át, Kovácsics Ferenc és Madarász Károly katonai titkosszolgálati főnököktől Petőfi Attiláig, a Nemzeti Nyomozóiroda vezetőjéig bezárólag mindenkit, minthogy ezek egy része megszervezte és végrehajtotta, a maradék hányada pedig fedezte, a tényeket elhallgatta, továbbá megsemmisítő egységszándékkal üldözte azokat, akik bármi jót tettek volna, a tényfeltárásokban egyedülálló bátorsággal leleplező személyig, azaz személyemig, a Molnár F. Árpádig bezárólag, aki a tényfeltárások egyedülálló volta miatt a legfőbb ellenségüknek neveztetett a romagyilkosságok vonatkozásában is!
Amit a titkosszolgálatoktól kicsempészésre szervezett, a média fő híreibe juttatott dokumentumban olvashattunk, azt a végrehajtással meggyanúsított személyek megnevezésén kívül elsőként és egyedül én hoztam nyilvánosságra (az állami elkövetők közül viszont többet is megnevezve), majd publikáltam az Interneten az itt megtekinthető film formájában, melyet a média 100%-ban agyonhallgatott. Ugyanis az általuk homloktérbe vetett dokumentum az általam publikált filmhez képest semmi, a Hírháttér filmje viszont olyan bizonyító erejű és ügyészi vádbeszéd, ami alapján Kovácsicstól Laborcig mindegyik cigánytömeggyilkos féregnél már régen házkutatást kellett volna tartani, és az előzetes letartóztatásokat azonnal(!) el kellett volna rendelni! Minthogy ezeket is publikáltam, ráadásul válaszul sorozatos állami életveszélyes fenyegetéseket kaptam, melyek keretében három nap alatt négyszer lyukasztották ki a kerékpárom gumiját, egy alkalommal pedig - míg kamera alatt lezárva hagytam - átlőtték, így érthető, hogy az elkövetők következő lépéseként - hiszen tömeggyilkosokról van szó(!) - az ellenem végrehajtott házkutatás, számítógép-lefoglalás (hogy a Hírháttér ne működhessen és ne leplezze le a tömeggyilkosságaikat) és elhurcolásom volt a válasz.
Lássuk most írásban és nagyon röviden, pl. a cigányok elleni állami sorozatgyilkosság esetében többek között miről van szó, miért is vagyok én rettegett és gyűlölt ellenség, és miért is kellett volna az általam megnevezett elkövető sorozatgyilkosokat már régen házkutatást követő előzetes letartóztatásba vetni, és a szokásnak megfelelően megkínozni a tanúvallomások kicsikarása érdekében:
Az állam is beismerte, hogy 8 romák elleni merényletből 8 helyen ugyanazt a telefont használták. A SIM kártyát (azaz a telefonszámot) kicserélték, de a telefont nem! Az első merényletet követően megvolt az összes telefonszám és IMEI-szám, melyek a bűncselekmény idején abban a kicsiny körzetben használatba kerültek! Az IMEI-szám a telefon azonosítására szolgál. Ha a SIM kártyát kicserélik, de a telefont nem, a telefon IMEI-száma elárulja, hogy ugyanazt a telefont használják. Mivel az egymást követő merényletek során ugyanazt a telefont használták, így annak birtokosait már létszámuk kicsinysége miatt is játszi könnyedséggel leellenőrizték - volna, ha nem tudták volna kezdettől, kik az elkövetők! De tudták, és bizonyítjuk ezt! Az elkövetők a végrehajtáskor használt telefont az első merényletet követően is használták. Így pontosan tudjuk, mikor és hol jártak, kikkel és mit beszéltek. Azt is tudjuk, hogy az első merényletet követően azonnal SIM-kártyát cseréltek, azaz már az első elkövetés után a legvalószínűbben ők az elkövetők! A kockázatelemzések során szisztematikusan haladunk, már ha nem vagyunk júdáspatkányférgek, és emellett nem Zombor Gábor orbán viktori patkány és Kovácsics Ferenc, meg Draskovics a főnökünk, mert akkor a célunk az, hogy gyilkosokat gyártsunk és ártatlanokat öljünk, akinek pedig ez nem tetszik, azt lehetőleg szintén likvidáljuk. Tehát mi a csillagokat, ők pedig a szemetet és a ganéjt gyűjtik egybe. Ki-ki ahhoz vonzódik és ahhoz társul, ahová való.
Az első akció után megvolt a tettes, de valójában az állam rendelte meg a merényleteket, és ők adták az eredetileg pénztelen embereknek a több tízmilliós terepjáróarzenált is az elkövetésekhez! Aki nyomozott állami gyilkosságokban, mint én (amilyen a Seress Zoltán, a Boros Tamás stb. elleni merényletek), az tudja, hogy az állami gyilkosságok gyakori velejárója, hogy jól láthatóan nincsenek anyagi korlátok, mert a gyilkosságokat közpénzből fizetik! A pénz nem számít semmit! Ugyancsak az állami gyilkosságok tényét bizonyítja - aki ért hozzá, tudja -, hogy egyrészt nem cigány bűnözők, hanem ártatlan, adófizető, dolgos, továbbá éppen munkába induló romák, valamint ártatlan gyermekek voltak a gyilkosságok célpontjai. Az is a politikai gyilkosságokat bizonyítja, hogy a "népi" emberölés eme bevezető formája nem rendőröket, ügyészeket és bírókat, nem önkormányzati és országgyűlési politikusokat célzott, hanem cigányokat, ráadásul ártatlan romákat! Ilyen a természetben nem fordul elő! Emögött csakis és kizárólag rasszista indíttatástól mentes, tervezett politikai gyilkosság, azaz állami elkövetés áll! Punktum!
A következő romák elleni merénylet megszervezése és végrehajtása a gyanúsan hirtelen meggazdagodott társaság esetében ugyanazzal a telefonnal került végrehajtásra! Arról az állam tagadhatatlanul már minden részlettel rendelkezett! Hogy kik és mely hivatalok azok, akik a tömeggyilkosságokban feltétlenül benne voltak, alább (nem mindet) tételesen felsoroljuk! Minthogy a második esetnél is ugyanaz a telefon, tehát ugyanaz az IMEI-szám került felhasználásra, így a helyzet az, hogy egyetlen rövid, két soros, nem több, mint egy Commodore-64-es (C-64) régi számítógépen általam is pillanatok alatt képernyőre vetett programmal két egyszerű összehasonlítást végzünk!:
   1. A program összehasonlítja a két elkövetési helyszín mobiltelefonos cellainformációinak a merénylet időszakán belül használt mobiltelefonjainak telefonszámát,
   2. A program összehasonlítja a két elkövetési helyszín mobiltelefonos cellainformációinak a merénylet időszakán belül használt mobiltelefonjainak IMEI-számát!
Egyetlen olyan IMEI-szám volt, amely a két elkövetési helyszínen megegyezett: az elkövető száma! Azaz a második esetet követő összes merényletet és fél tucatnyi gyilkosságot is teljes katonai és polgári titkosszolgálati kontroll és irányítás alatt hajtották végre, ahol a Zombor Gábor-féle orbán viktori önkormányzatnak és médiájának, továbbá az ország összes rendőri szerveinek - legfőképpen a Nemzeti Nyomozóirodának (NNI) és annak vezetőjének, Petőfi Attilának - minimum(!) a hivatalos személy részéről elkövetett bűnpártolás és a közérdekű bejelentők elhallgatása, valamint a gyilkosságsorozat zavartalan lefolytatásának minden nemű bűnszervezeti védelme jutott. A rendőröksem bejelentést nem tehettek, sem nyomozást nem folytathattak, azaz a fegyházbüntetések elkerülhetetlensége rendőrségi vonalon is irdatlan tömeges, ahogyan a rutinos és régi róka, a titkosszolgálatokkal teljes egységben mozgó és engem 8 esztendeje folyamatosan bűnszervezetben üldöző Orbán Viktor halmozott bűnrészességéhez sem fér a világon semmiféle jogi és bizonyítási kétség!
Mint utóbb beismerésre került, az első esetet követően az összes többi gyilkosságnál is ugyanazt a telefont használták! Az úgy világított körbe a Földön, a mobil jeladóktól a világűr telekommunikációs és kémműholdjaiig, valamint a világ államainak Echelon-rendszereiig bezárólag, ahová csak vitték, mint Vlagyimir Putyin bérgyilkosának sugárzó anyaga, ahogy keresztülsétált vele egész Európán, hogy George W. Bush és Tony Blair előzetes egyeztetésével megölhesse Alekszandr Litvinyenkót! Az egész világ a romagyilkosságok elkövetőit nézte és hallgatta, elemezgette, hogy a lakásukba telepített kamerák kereszttüzében hogyan éltek nemi életet és hogyan jártak vécére, azaz minden a szokásos kerékvágásban ment, ahogyan az ilyen első pillanattól köztudott és egyértelmű állami gyilkosságoknál - mindenki részvételével - menni szokott!
Így nem csoda, hogy Obama és a Moszad is kizárólag a Molnár F. Árpád tényfeltáróban talált hibát, az amerikai FBI pedig a magyar elkövető bűnszervezeti, közpénzből fizetett gyáva és gerinctelen hordáknak kínálta magyar- és cigánytömeggyilkos segítségét, mondván tettel, hogy szintén ugyanúgy nem keresik a tetteseket (hanem mehettek a jó büdös obamista kurva anyátokba!, ezt meg én üzenem, az egyetlen leleplező!), ahogyan Draskovics Tibort sem akarták megtalálni soha, semmilyen ügyben, viszont gazdagon megjutalmazták ezúttal is obamista és CIA-féreg gerinctelen, söpredék rendőrgyilkos és cigányok elleni tömeggyilkos hibbant és Veéreskezű voltáért. Azért, mert az FBI büdös patkányai obamista tróger mocskos állat módjára tükörbe nézve - Draskovics és Laborc, valamint Szilvásy és Kovácsics tömeggyilkosok kapcsán is - magukra ismertek.
Az FBI magyarországi hivatalos bejelentkezésétől kezdve már hivatalosan is az Obama-kormányzat és a CIA részvételével folyt a romák elleni Holocaust.
Az a tény, hogy ugyanazt a telefont használták legalább 8 esetben, azt jelenti, hogy a gyilkosságok szervezésében, azok teljes körű védelmében és fedezésében, valamint a felderítők és tényfeltárók üldözésében 100%-ban benne maradtak a következő személyek és szervezetek, akiknél az előzetes letartóztatásokat és bírósági elítéléseket a hatályos törvények értelmében menthetetlenül végre kell hajtani!: hivatalból a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) és annak döntéshozói, azaz Szilvásy György titokminiszter, Laborc Sándor NBH-igazgató (KGB-patkány), Szilvásy utódja, azaz Ficsor Ádám, továbbá  Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter - akinek törvényben rögzített menthetetlen végrehajtása volt a titkos információgyűjtés aláírása (engedélyezése) és annak rendszeres ellenőrzése(!) -, továbbá Bencze József országos rendőrfőkapitány (aki sehogy sem tud félreértelmezni egy ilyen pofátlanul egyszerű helyzetet(!), magyarán egy büdös tömeggyilkos(!)), Petőfi Attila (a Nemzeti Nyomozóiroda vezetője, aki végig a nyomozás irdatlan erőkkel és összegekből finanszírozásának totál bebukott színjátékát vezényelte és kommentálta, ahogy ügy sincs az NNI-nél, ami ne így történne!), továbbá a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) és annak vezetői, az azóta megdöglött tömeggyilkos Stefán Géza és helyettese, aki követte őt a sátáni trónon, a tömeggyilkos Kovácsics Ferenc, s mivel az elkövetők hirtelen vagyongyarapodása önmagában egyértelműsíti az állami megrendelői hátteret, így hivatalból bűnrészessé és szervező-eltussolóvá döglött Katonai Felderítő Hivatal (KFH) és vezetője, Madarász Károly tömeggyilkos, katona- és rendőrgyilkos titkosszolgálati hóhér, aki nem elhárítja az idegen titkosszolgálati tevékenységeket, hanem behozza és fedezi azokat!
Ezeknél a személyeknél házkutatást kellett volna tartani, számítógépeiket és pendrive-jaikat lefoglalni, őket pedig előállítani, bevádolni és előzetes letartóztatásba helyezni, majd feltétlenül elítélni, minthogy a tényállás egyértelmű! Ahogy az is napnál világosabb, hogy mivel én viszont teregettem ezen bűntetteket, továbbá napi háborúban álltam velük a felderítés evidens eltussolása és a bizonyító erejű adatok és tényfeltárás átadása terén, így pl. Dávid Károly (Bács-Kiskun megye cigánytömeggyilkos rendőrfőkapitánya) és tettestársa, Zombor Gábor (Kecskemét polgármestere, Orbán Viktor személyi tömeggyilkos gengsztere és személyes Veérszomjának házi végrehajtója) egységszándékban, egységagresszivitással üldöztek és próbálták kétségbeesetten a napvilágra került bizonyítékokat és a Hírháttért megsemmisíteni, engem hamisan megvádolni és lecsukatni, börtönbe, kórházba vagy temetőbe juttatni, töménytelen halálos fenyegetésekkel és a kiskunfélegyházi végrehajtó rendőrség által már a rendőrség részéről sem titkolt nyilvános tettleges akciókkal övezve terrorizálni és végleg elhallgattatni. Így a kiskunfélegyházi bűnbandát - akik keresték a bajt, életüket Dávid Károly és a szintén tömeggyilkos háttér egyetlen gyűlöletpillanatára és más tömeggyilkosok védelmére tették fel - a kötelező házkutatásokat követően szintén előzetes letartóztatásba kell helyezni, melyet indokol a szökés, az összejátszás, a bizonyítékeltüntetés, a rendőri elkövetés tényének kiemelt és halmazati súlya, a bűnrészesség, a cselekményeik roppant szörnyűsége, melyek a magyar kriminalisztika második legtöbb halálos áldozatot követelt bűncselekménysorozatában való kiemelkedő egységagresszív szándékot deklarálták, mely tényállásokat tovább egyértelműsíti, hogy az eddigiek korlátlan eltussolása, valamint a teljes életükre kinyilvánított folytatólagos elkövetés egyértelmű evidenciája részükről befejezetten és nyilvánosan publikálásra került!
A jog egyébként sem ismer felmentő körülményként olyan fogalmat, hogy tömeggyilkosságok fedezéséből és a bejelentők üldözéséből és elhallgattatásából megtérésének pl. tipikus rendőri esete. Azaz a hatályos törvények értelmében a fegyház nem elkerülhető. Ez azt is jelenti, hogy Dávid Károlynak a vele eggyé vált, minden tömegmészárlásukat fedező kecskeméti és bács megyei sajtóban publikálandó, irányomban tett sűrű bocsánatkérései és a részemre Bencze József országos rendőrfőkapitány aláírásával kifizetendő milliós összegű kártérítései mellett továbbra is szívesen ajánlom fel az általam választott legkiemeltebb ügyekben a szándékukkal szemben aktivizált villámgyors nyomozást, felderítést és azonnali bizonyítások és letartóztatások biztosítását, melyekért cserébe - megfelelő állami helyzetbe kerülvén - talán megkímélem az életét, és megelégszem pl. 10-12 esztendőnyi letöltendő fegyházbüntetésével. Tehát ez az ajánlatom, de ha söpredék tömeggyilkosként tovább erőszakoskodik és fenyegetőzik, lesz még ennél sokkal rosszabb is! Mert neked, patkányféreg, sokkal jobban kellett volna tudnod, mi a helyzet romatömeggyilkosság-ügyben is, és mit kell tenni, és kiket kell feljelenteni! Amint lehetséges, úgy váglak minimum életfogytig tartó szabadságvesztésre seggnyalóiddal együtt, mint a huzat! Kicsit elaludtál a közeljövőket illetően, idióta NBH-s, draskovicsi benczepatkány!
Kimondjam a varázsszavakat, mik fognak történni, hogy megtörténjenek? Mondjam-e megint, hogy közelebb, Dávid-patkány, közelebb!
Az alábbi dokumentumokat - melyek beillesztésére tegnap kerítettem sort először - ismét linkelem. Ezek az ellenem 2009 szeptember 14-én végrehajtott házkutatás és a Hírháttér ártatlanok tömegeit és a nemzetet védelmező tényfeltárásai beszüntetését célzó állami terrorista számítógéplefoglalások és elhurcolásom napján tett tanúvallomásom két oldala. A terrortámadás hivatkozási alapja egy tényfeltárásaim ellen tett feljelentésük "zaklatás" címén, melyeket megfogalmazott Zombor Gábor orbáni végrehajtó kecskeméti polgármester és Karasz Csaba bűnügyi igazgató (Dávid Károly és az NBH végrehajtó tömeggyilkos féreg gengsztere, a rendőrségen és a sitten tarkójánál koponyacsont-reccsentésekkel szétrugdosni való undorító romák elleni tömeggyilkos rendőrgyilkos rendőrférge).

Névtelen2016. október 26. 0:41
Homolya János keretlegény tevékenységével kapcsolatosan sajnos már nem lehet megkérdezni Dr. Rubányi Pál sebészprofesszort. Családját viszont igen. Felesége, Pál fia Budapesten él. Ők meg tudják cáfolni Csapody aljas hazugságait.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése