2017. szeptember 12., kedd

Akik a holokausztból tőkét kovácsolnak







Akik a holokausztból tőkét kovácsolnak


     A jócskán megnyirbált hazai szólásszabadságra jellemző, hogy Budapesten csak bizonyos könyvesboltok rejtett zugaiból halásznak elő nagy vonakodva a kifejezetten rákérdező vásárló számára egy-egy példánytNorman G. FINKELSTEIN nemrég (Illyés Edit meglehetősen hevenyészett fordításában) magyarul ismegjelent szenzációs leleplező könyvéből: The Holocaust Industry, Reflections on the Exploitation of Jewish Suffering, New York, 2001; magyarul: A HOLOKAUSZT-IPAR, Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről,Kairosz Kiadó, Budapest, 2003. Engem Tóth Károly Antal juttatott hozzá egy példányhoz, mintegy az ő nagy botrányt kavart NOBELESDI című tanulmányának kiegészítéséül és igazolásául.
     A könyv hátlapján a koránál jóval fiatalabbnak látszó szerző fényképe látható. A rövid ismertetésből megtudjuk, hogy „New Yorkban született 1953-ban. Édesanyja a varsói gettó és Majdanek, édesapja a varsói gettó és Auschwitz túlélője. A cionizmusról írt értekezésével szerzett politikatudományi doktorátust a Princeton Egyetemen.” A Holokauszt-ipar előtt három könyve jelent meg Izrael problémáiról, főleg a zsidó állam és a palesztinok konfliktusáról.
     A magyar kiadáshoz írt Előszóban leszögezi, hogy a „holokauszt-tagadók” hiába keresnek könyvében bizonyítékot álláspontjukhoz: Hitler Endlősung-ja valóban öt-hatmillió európai zsidó meggyilkolásához vezetett. „Másrészt viszont – teszi hozzá – a holokauszt-tagadók szabad szóláshoz való jogát meg kell védelmeznünk”, már csak azért is, mert fölhívhatják figyelmünket az elfogadott történetírás gyengéire, hézagaira, ellentmondásaira. Ez a szerzőt jellemző méltányosság és politikai bölcsességre valló türelem a legnagyobb mértékben hiányzik „a nagyhatalmú amerikai zsidó szervezetek” gyakorlatából, amelyek „politikai és gazdasági céljaik érdekében” kisajátították a náci holokausztot, s nem csak annak tagadóit üldözik inkvizítori dühvel, hanem az antiszemitizmus vádjával bélyegzik meg a céljaik és módszereik ellen irányuló kritikát is. „Bunkósbotnak használják, hogy elhallgattassák Izrael kegyetlen politikájának bírálóit, és pénzt zsaroljanak ki a különböző európai országokból”. Könyve, A Holokauszt-ipar e „szélhámosok” üzelmeit leplezi le, akik „bemocskolták a zsidó szenvedés emlékét, és megmérgezték a zsidók és nem-zsidók közötti viszonyt.”
     A 2000-es angol kiadáshoz írt előszóban leleplezéseinek világraszóló sajtóvisszhangját ismerteti: „számos országban társadalmi vita bontakozott ki róla, és az eladási listák élére került Brazíliától Belgiumon át Hollandiáig, Ausztriától Németországon át Svájcig.” Minden fontosabb angol és francia lap oldalakat szentelt ismertetésének, a Le Monde egy egész vezércikket, Franciaországban rádió- és televíziós programok, de még dokumentumfilmek is készültek a nyomában. Németországban újságírók százai hallgattak sajtótájékoztatót, egy vitán pedig ezren is zsúfolódtak az előadóteremben. Pár hét alatt százharmincezer példány kelt el a könyvből, majd három kötet is megjelent, mely taglalja vagy vitatja állításait. „Jelenleg 16 nyelvre készülnek lefordítani.”
     Annál fagyosabb csend fogadta Amerikában, a Holokauszt-ipar székhelyén. Hallgatott annak elsőszámú reklámhordozója, a New York Times, melynek oroszlánrésze volt Jerzy Kosinski, Daniel Goldhagen és Elie Wiesel karrierjének felfuttatásában. Minthogy azonban agyonhallgatni nem lehetett, végül Omer Bartov, „az izraeli hadtörténészből lett Holokauszt-szakértő” nagy terjedelmű felháborodott kritikáját közölte a lap A Tale of Two Holocausts (A két holokauszt meséje) címmel, mely visszautasítja a holokausztból való profitálás vádját. Pár hónap múlva Bartov visszatérve a témára „meggondolta magát”, maga is hevesen kikelt „a nyerészkedők növekvő tábora ellen”, amelybe Finkelsteint is besorolta (valljuk meg, nem egészen alaptalanul, ha könyvének többszázezres példányszámú kiadásaira gondolunk).
     Gabriel Schoenfeld, a Commentary folyóirat főszerkesztője, bár élesen reagált Holocaust Reparations – A Growing Scandal (h.-kárpótlás, dagadó botrány) c. írásában a „Holocaust Business” üzérei ellen, akik egy szent ügyet becstelen célokkal és módszerekkel mocskolnak be, és az antiszemitizmus tüzét gerjesztik, ugyanakkor azonban a Holokauszt-ipart és szerzőjét is elmarasztalta, szélsőségesnek, bizarrnak nevezve. Finkelstein megjegyzése: „Egyszerre támadni s jóváhagyni egy könyv megállapításait – nem kis teljesítmény.” Bartov és Schoenberg eljárása az anyjától hallott bölcsességet juttatja eszébe: „nem véletlen, hogy achutzpah (jiddis szó: kb. arrogancia) zsidó találmány.” Elégtételéül szolgál azonban, hogy Raul Hilberg, „a náci holokauszt kutatásának doyenje” nyíltan kiállt könyvének vitatott állításai mellett.
     Az eredeti (első) Előszóban ilyeneket olvasunk: „A Holokauszt remek ideológiai fegyver. Segítségével ’áldozatnak’ tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma (értsd: Izrael), amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok legsikeresebb etnikuma (értsd: a zsidóság) szintén áldozati státust szerzett magának. Komoly előnyökkel jár ez a tetszetős áldozati lét: sérthetetlenséget jelent a bírálattal szemben…” Korrumpálja azonban azokat, akik kihasználják: „a sérthetetlenek nem menekülhetnek az erkölcsi romlástól… Elie Wieselnek, a Holokauszt hivatalos tolmácsának karrierje sem a véletlen műve. Nyilvánvaló, hogy nem humanitárius tevékenysége vagy irodalmi teljesítménye miatt került pozíciójába. (Nemde ugyanez áll Kertész Imre Nobel-díjára is?)
     Finkelstein könyvének közvetlen elődje s ihletője Peter Novick The Holocaust in American Life c. nagyhatású könyve volt (1999). Korábbi olvasmányai közül, még mielőtt a holokausztból nagybetűs Holokauszt (azaz a népirtást kamatoztató ideológia lett volna), Raul HilbergThe Distruction of the European Jews (Az európai zsidók elpusztítása) (1961) c. könyve hatott rá. A későbbi Holokauszt-visszaemlékezések özönétől azonban már szülei hatására is idegenkedett: „Nekem fontos a családom üldöztetésének emléke. A Holokauszt-ipar jelenlegi kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból ’a nélkülöző Holokauszt-áldozatok’ nevében, a családom mártíromságát a Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára süllyesztette”. Nagyobb távlatokban is megfogalmazza írói tevékenységének vezérelvét: „Fontos megőrizni a történelem integritását – és ezért akár harcolni is érdemes.”
     Már itt az előszóban rámutat a Holokauszt-iparnak arra a visszatetsző és más népekben ellenszenvet, antiszemitizmust kiváltó vonására is, hogy a zsidó szenvedést piedesztálra emelve s elkülönítve mintegy lekicsinyli egyéb népirtások áldozatainak szenvedését: „Már rég ideje volna, hogy mások szenvedéseinek is helyet adjunk szívünkben… Hogy erkölcsi különbséget tegyünk a ’mi’ és az ’ő’ szenvedésük között, ez maga az erkölcs megcsúfolása.” Mennyire más szemlélet ez, mint a holokausztban utazóké, akik azt sem tűrik, hogy a sztálini népirtás ötvenmillió áldozatát egy lapon említsék a holokauszt hatmilliójával! Elie Wiesel latba vetve minden befolyását próbált megakadályozni egy konferenciát, mely a náci holokauszt mellett az örmények ellen elkövetett népirtást is programjába vette. Az amerikai Holokauszt Emlékbizottság „kitörölte az örményeket a washingtoni múzeum kiállítási anyagából, és a kongresszusi zsidó lobby megakadályozta, hogy emléknapot szenteljenek az örmény áldozatoknak.”
     A Holokauszt tőkésítése c. első fejezetben Finkelstein megállapítja, hogy „a náci holokauszt sokáig szinte semmi szerepet sem játszott az amerikai életben”, manapság azonban „az egyetlen történelmi esemény, melytől visszhangoznak az egyetemi előadótermek. Felmérések mutatják, hogy sokkal több amerikai tud a holokausztról, mint Pearl Harbour-ról vagy a Japánra ledobott atombombáról.” Korábban maguk az amerikai zsidók sem fordítottak sok figyelmet európai hitsorsosaik tragédiájára. Emlékmű, emléknap sem ápolta a kegyeletet irántuk. Ha mégis akadt olyan a zsidók közt, aki nagyon is akart volna beszélni a holokausztról, nemigen voltak rá kíváncsiak az amerikaiak. A közöny okát a szerző az amerikai zsidóság vezetőinek konformizmusában látja. „Bel- és külpolitikai kérdésekben az amerikai zsidó elit szorosan követte az Egyesült Államok hivatalos vonalát. Ez szolgálta az asszimiláció és a hatalomhoz való közelférkőzés hagyományos céljait. Minthogy a háborút követő hidegháborúban Németország Amerika első számú szövetségese lett, az amerikai zsidó elit is hajlandó volt „elfeledni” a holokausztot. Nem hánytorgatta a múltat… Az amerikai zsidó szervezetek buzgón támogatták még az alig-alig nácitlanított Németország felfegyverzését is. „E szervezetek együttműködtek a bonni kormánnyal annak érdekében, hogy kordában tartsák a zsidóság németellenes érzelmeit”. A „végső megoldás” tabuvá vált az amerikai zsidó elit számára, már csak azért is, mert a baloldali szovjetbarát zsidóság egyfolytában ezen a témán lovagolt. „A náci holokauszt emlékének ápolása kommunista ügynek számított. Az amerikai zsidó elit nem habozott zsidó testvéreit feláldozni az antikommunizmus oltárán. … az AJC (American Jewish Committee) és az ADL (Anti-Defamation League, Rágalmazásellenes Liga) közreműködött a McCarthy-féle boszorkányüldözésben. Az AJC támogatta a Rosenberg házaspárra kiszabott halálbüntetést”, mondván, hogy „Rosenbergék nem igazi zsidók”. A zsidó elit igyekezett jó pontokat szerezni kommunizmus-ellenességből, ezért belépett olyan szélsőjobboldali szervezetekbe, mint az All-American Conference to Combat Communism… (Össz-amerikai Társulás a Kommunizmus Leküzdésére), és vaknak tetette magát, amikor SS-veteránok léptek be az országba. A holokauszttal csak akkor érveltek, ha azt a szovjet antiszemitizmussal állíthatták párhuzamba: „Sztálinnak sikerülni fog, ami Hitlernek nem. Végül is ki fogja irtani a zsidókat Közép- és Kelet-Európában.” Véleményük szerint „Magyarország 1956-os megszállása volt az első lépés az orosz Auschwitz felé”.
     Minden megváltozott azonban 1967 júniusa, az arab–izraeli háború hatására. „Ez a konfliktus emelte be a Holokausztot az amerikai zsidóság életébe.” Az elszigetelt, elpusztítással fenyegetett Izrael képe ébresztette fel a náci népirtás emlékét. Ez is összhangban maradt az Egyesült Államok politikájával, melynek korábbi idegenkedését az az aggodalom okozta, hogy a zsidó állam javarészben kelet-európai származású, baloldali vezetése a szocialista táborhoz fog csatlakozni. „1948-as megalapításától az 1967. júniusi háborúig Izrael nem játszott központi szerepet az amerikai stratégia terveiben.” Legalábbis nem nagyobbat, mint az arab államok, melyekkel Amerika jó viszonyt óhajtott fenntartani. Izraellel ellenben időnként konfliktusba került, leginkább pedig 1956-ban a szuezi válság kapcsán, amikor Izrael Anglia és Franciaország szövetségében megtámadta a Nasszer vezette Egyiptomot. A győzelmes villámháború után Eisenhower kényszerítette Izraelt, hogy kivonuljon az elfoglalt Sínai-félszigetről.
     Megalapítása után Izrael sokáig nem volt fontos az amerikai zsidóknak sem, legfeljebb mint jótékonysági akciók célországa. A cionista szervezet taglétszáma tizedrészére apadt az 1960-as évekig. Mikor a hatvanas évek elején elrabolták Eichmannt, egyes zsidó véleményformálók elítélték Izraelt.  „Eichmann elrablása – írta Erich Fromm – éppen olyan törvénytelenség, mint amilyeneket a nácik elkövettek.” Ritka volt a Noam Chomskyhoz hasonló értelmiségi, aki már 1967 előtt is Izraellel. rokonszenvezett.
     Izraelnek a júniusi háborúban megbizonyított elsöprő katonai ereje egy csapásra értékes szövetségessé tette a zsidó államot Amerika szemében, annál is inkább, mert az arab államok egy idő óta függetlenítették magukat tőle. Ömleni kezdett a katonai és a gazdasági támogatás Izraelbe, „a zsidó állam az amerikai hatalom közel-keleti képviseletévé lépett elő.” Sokat profitált a változásból az amerikai zsidó elit is. Az asszimilálódást megnehezítő „kettős lojalitás” gyanúja alól felszabadulva kötődhettek ezután Izraelhez, hiszen most a zsidók lettek Amerika és a nyugati civilizáció védelmezői az elmaradott arab hordákkal szemben. Immár bízvást ünnepelhették Izrael katonai sikereit, mikor a fegyverek a „helyes irányba”: Amerika ellenségei felé fordultak. A zsidók ezután az amerikai hadügy legbelső köreibe is bejutottak, részt vehettek a Fehér Házban a bennfentesek díszvacsoráin, elcseveghettek magával az elnökkel is. Az 1967-es háború után „Izrael lett az amerikai zsidók vallása”. A New York Timesben megsokszorozódtak az Izraelről szóló írások. „Amikor rossz kedvem van, átnézem a New York Times izraeli tudósításait” – írta Elie Wiesel 1973-ban. Lucy Dawidowitz, „a Holokauszt-irodalom nagyasszonya, aki az erkölcs nevében élesen bírálta Izraelt az ötvenes években a palesztinok elnyomása miatt, ’67 után maga is Izrael buzgó híve lett. Irwing Howe, a Dissent folyóirat szerkesztője ’56-ban elítélte Izrael részvételét a szuezi válságban, ám a ’73 októberi háború után személyes kiáltványban fejezte ki súlyos aggodalmát „az elszigetelt Izraelért a keresztény világot átitató új keletű antiszemitizmus miatt”.
     Azokat az előrelátó keveseket, akik bírálták Izrael elkötelezettségét Amerika hatalmi politikája mellett és ennek következményeként fokozódó militarizálódását, éles szembefordulását az arab világgal, fitymálva „arabistáknak” nevezgették.
     Miért hogy éppen most, Izrael megizmosodása korában kezdte fölfedezni a Holokausztot az amerikai zsidó elit? Sokkal nagyobb volt 1948-ban, a zsidó állam függetlenségi háborújában „egy második végső megoldás” veszélye, amikor Ben Gurion szerint 700 000 zsidó állt szemben 27 millió arabbal, s Izraelt az Amerikától is szentesített fegyver-embargó korlátozta a védekezésben, s egy titkos cseh fegyverüzlet nélkül megsemmisült volna; így is 6000 embert vesztett egy év alatt, lakosságának egy százalékát. „A Holokauszt-ipar csak Izrael elsöprő katonai fölényének bebizonyosodása után keletkezett, és a győzelmi mámor éltette” – állapítja meg Finkelstein, vitába szállva azzal a véleménnyel, hogy Izrael elszigeteltsége s kiszolgáltatottsága juttatta eszébe az amerikai zsidó elitnek Holokausztot; hogy a nagy megpróbáltatás és a rákövetkező megváltás szimbólum erejű megismétlődését látja Izrael harcában. Peter Novick szerint Izrael magárahagyatottságát és veszélyeztetettségét fokozza a nácizmus bűneinek elhalványodása az emberek tudatában. Ezért ébresztgetik az amerikai zsidó szervezetek a holokauszt emlékét. Szerzőnk nem fogadja el ezt a magyarázatot; szerinte nem a gyengeség, hanem az erő tudata nyúlt a holokauszt után, fölismerve annak hasznosíthatóságát. „Az átideologizált Holokauszt tökéletes fegyver volt, amellyel elháríthatták az Izraellel szemben megfogalmazott bírálatokat… egy újabb értékes ütőkártya volt egy fontos hatalmi játszmában.” Ez érdek irányította hatalmi játszma erkölcsére jellemző példa: az amerikai zsidóság könnyen megbocsátotta Ronald Reagan elszólását, miszerint a bitburgi temetőben nyugvó németek, beleértve az SS-katonákat is, ugyanúgy a nácizmus áldozatai, mint a koncentrációs táborokban elpusztultak. Ám Jesse Jackson tiszteletes 1979-es kifakadását: „Elegem van már a Holokausztból!” soha nem bocsátották meg.
     Szó sincs tehát arról, hogy az amerikai zsidóság félelme s holmi kisebbségi komplexuma elevenítette volna fel a náci holokauszt emlékét. Hisz az „áldozatnak” minősíthető csoportok (feketék, latinok, indiánok, nők, homoszexuálisok) közül egyedül a zsidók nem szenvednek megkülönböztetést Amerikában. „A Holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nemazok”. Seymour Martin Lipset és Earl Raab Jews and the New American Scene (A zsidóság és az új amerikai helyzet; 1995) könyve szerint a zsidók egy főre jutó jövedelme közel kétszerese a nem-zsidók jövedelmének; a negyven leggazdagabb amerikai közül 16 zsidó, a legnagyobb százalékban vannak képviselve a tudományos és a közgazdasági Nobel-díjasok, az egyetemi professzorok és a vezető ügyvédi irodák sorában. Vitathatatlan képességeik között nem utolsó helyen áll a szemfüles és gátlásokat nem ismerő helyezkedés: „Sok zsidó három lépés távolságot tartott Izraeltől, amikor az tehertétel volt, majd újonnan megtért cionista lett, amikor az haszonnal kecsegtetett; hasonlóképpen tartózkodóan viszonyultak származásukhoz, amikor az hátrányos volt, és újjászületett zsidók lettek, amikor az immár előnyöket jelent”. A sikerélmény természetes velejárója a már-már bibliás-kultikus öncsodálat: a zsidó valóban „választott nép”. Charles Silberman („maga is újjászületett zsidó”) A Certain People – American Jews and Their Lives Today(Egy bizonyos nép: amerikai zsidók és mai életük) c. könyvében fején találja a szöget: „A zsidók nem lettek volna emberek, ha elutasították volna a felsőbbrendűség gondolatát.” (Tegyük hozzá: élhetetlenek lettek volna, ha javukra ki nem használnak egy akkora történelmi lehetőséget, mint amit a holokauszt adott a kezükbe a világ népeinek megzsarolására és megfélemlítésére. Erkölcstelennek minősíthető ugyan az áldozatok vérén szerzett gazdasági és politikai hatalom, de nem tagadható, hogy „emberi” s hogy talán más népek is utánuk csinálnák. Arra gondolok, hogy követnénk-e példájukat mi magyarok? Hajlandóságunk volna talán rá, de volna-e tehetségünk s főleg keménységünk? Ötvenhatot is csak házi használatra tudtuk aprópénzre váltani, Trianon lassított népirtásával s lélekgyilkolásával pedig nemcsak hogy revolverezni nem tudjuk a világot, hanem még bajt is gyűjtünk a fejünkre mint notórius békebontók, ha emlegetjük.)
     A holokauszt felidézése alkalmat adott az antiszemitizmus vádjának felújítására és az egész kereszténységre való kiterjesztésére. Ha – mint Sartre állítja – az antiszemitának égető szüksége van a zsidókban megtalált ellenségképre, akkor a fordítottja is igaz: a zsidó szervezetek agresszív politikája nem lehetett meg az antiszemitizmus fantomja nélkül. Az osztályérdekein éberen őrködő zsidó elit az antiszemitizmus vádjában találta meg a leghatékonyabb fegyvert minden ellene irányuló kritika elhallgattatására. „Ebben az ideológiai hadműveletben a holokauszt kulcsfontosságú szerepet kapott.” Hasonlóképpen Izrael veszélyeztetettségének állandó hangsúlyozása is, amellyel mint valami fenyegető „második holokauszttal” érveltek.
     A náci holokausztból kifejlesztett Holokauszt-ideológia két központi tételre épül: 1) a holokauszt semmihez sem hasonlítható egyedi jelenség volt a történelemben; 2) a holokauszt a keresztények megrögzött, irracionális zsidógyűlöletének betetőzése.
     „A holokauszt-egyediségi vetélkedő legújabb versenyzője Steven Katz, a Holocaust in Historical Context (A holokauszt történelmi összefüggései) c. háromkötetesre tervezett mű szerzője”. Példátlan a történelemben, hogy egy állam előre megfontolt szándékkal és módszerrel egy népet írmagostul ki akart volna irtani – érvel Katz. Szerinte a holokausztot példátlansága a történelmen kívül vagy a történelem fölé emeli, s ezzel a történetírás számára értelmezhetetlenné teszi. Ezt az érvelést Peter Novick „a holokauszt szakralizálásának” vagy misztifikálásának nevezi; „a Holokauszt misztériumvallás legprofibb szertartásmestere” pedig Elie Wiesel, aki szerint a holokauszt „minden válasz tagadása”, „megismerhetetlen s leírhatatlan”, „a történelem lerombolása és kozmikus kilengés”, misztériumába nem hatolhat más, mint avatott papja, aki átélte s túlélte. (Figyeljünk fel, mennyire hasonló stílusban s megfogalmazásban szól a holokausztról Kertész Imre is.) Annak ellenére, hogy a Holokauszt-misztérium „közölhetetlen s szavakkal leírhatatlan”, Wiesel szakadatlanul előadásokat tart Auschwitz „titkáról” – alkalmanként 25 000 dollár tiszteletdíj, plusz limuzin és sofőr jár neki érte.
     „E nézetrendszer szerint a holokauszt racionális értelmezése egyenértékű annak tagadásával… És a holokausztot mások szenvedéseihez hasonlítani Wiesel szerint egyet jelent ’a zsidó történelem totális elárulásával’…” E tantételek gyakorlati eredménye „egyfajta intellektuális terrorizmus”, mely megbénítja a kutatás szabadságát; aki mégis vállalkozik rá, nem győz előre mosakodni, hogy elhárítsa magáról a „holokauszt-relativizálás” vádját. A holokauszt egyedisége és semmihez sem hasonlítható gonoszsága éles válaszfalat emel zsidók és nem-zsidók közé, „de fel is hatalmazza a zsidókat arra, hogy másokkal szemben előjogokat követeljenek.” Edward Alexander szerint a holokauszt „erkölcsi tőke”, mely „értékes vagyontárgy fölött” csak a zsidóknak van rendelkezési joguk, s ezt ki is kell nyilvánítaniuk. Izraelnek s általában a zsidóknak a holokauszt után joguk van magukat fenyegetetteknek érezni, és túlélésük érdekében bármely eszközt fölhasználni. Jellemző, hogy az izraeli nukleáris program minduntalan a holokausztra hivatkozik, „mintha e borzalmak nélkül Izrael nem akart volna nukleáris hatalommá válni”.
     „A holokauszt-egyediség hangoztatása lényegében a zsidó-egyediséget hangsúlyozza. A holokausztot az teszi egyedivé, hogy abban zsidók szenvedtek”, más szóval „a holokauszt különleges, mert a zsidók különlegesek”. Ismar Schorsch, a Jewish Theological Seminary (A zsidó Teológiai Szeminárium) elnöke nevetségesnek és „a zsidó kiválasztottság undorító szekuláris verziójának” tartja a holokauszt-egyediség tételét, Elie Wiesel azonban ragaszkodik hozzá, mint a zsidók egyediségéhez is: „Minden, ami zsidó, más… A zsidók ontológiailag kivételesek”. E zagyvasághoz már nem is lehet kommentárt fűzni, hiszen ez maga a hitleri tétel, hogy ti. a zsidók nem emberek. Mi mást jelenthet az „ontológiai különlegesség”?
     A Holokauszt-eszmerendszer másik alaptétele a keresztények ezeréves megrögzött, irracionális zsidógyűlölete. Ennek logikus következménye a megkísérelt Endlősung. „A zsidóknak azért kellett meghalniuk, mert minden keresztény, akár maga gyilkos, akár passzív kollaboráns, szándékolta a pusztulásukat.” Ennek bizonyítását tűzte ki célul Daniel Jonah GoldhagenHitler’s Willing Executioners (Hitler készséges pribékjei) c. könyve, kevés sikerrel. A gyakorlati politikában mégis betölti szerepét: nem csak egy zsidó állam szükségességét bizonyítja, hanem ennek az államnak teljes jogát is az eszközökben nem válogató védekezéshez.
     A nem-zsidók antiszemitizmusa nem csak kiirthatatlan, hanem irracionális is Goldhagen szerint, vagyis teljesen független attól, milyenek a zsidók és hogyan viselkednek. Az antiszemita „egyszerűen nehezményezi azt a tényt, hogy a zsidók egyáltalán léteznek” – állítja Wiesel. Ha tehát valaki a zsidókban (is) keresi az antiszemitizmus okát, az maga is antiszemita. „A Holokauszt-dogma azzal, hogy teljesen ártatlannak nyilvánítja a zsidókat, lehetetlenné teszi az Izrael és az amerikai zsidóság elleni jogos bírálatnak megfogalmazását.” Vannak természetesen okosabb vélekedők is, pl. Ismar Schorsch szerint „egy tehetséges, jól szervezett, kiugróan sikeres kisebbség olyan konfliktusokat gerjeszthet, amelyek objektív társadalmi feszültségekből fakadnak.” Tegyük hozzá, hogy főleg olyan fejlődésben visszamaradt, elszegényedett társadalmakban, amilyen a félfeudális „úri” Magyarország is volt a két háború között. Nathan és Ruth Ann Perlmutter Anti-Semitism c. könyvükben „irigységnek” nevezik az antiszemitizmus forrását, merthogy „a zsidók jobban érvényesülnek a piacgazdaságban… a nagyszámú kevésbé sikeres nem-zsidó neheztel a kevés számú sikeres zsidóra.” Ez persze igaz, de lehet-e rossz néven venni? Nem hasonló okokból tört-e ki a nagy francia forradalom? A „gyámoltalan” szegénység milliói irigykedtek a „sikeres” birtokon belüliek ezreire.
     Amilyen a ’60-as években virágzásnak indult „Holokauszt-vallás”, olyan az irodalma: értéktelen és hamis. Karrierista tollnokok hamar odataláltak a húsosfazekak mellé, s gátlástalanul költötték kalandos emlékirataikat „túlélésükről” és a keresztények aljasságáról. A lengyel emigráns Jerzy Kosinski Painted Bird (Festett madár, 1965) című regénye az őt és családját bujtató lengyel parasztokat mocskolja; könyvének java része a falusiak által elkövetett szadista, szexuális kínzások leírása, „az erőszak pornográfiája, egy szadomazohista elme terméke”, ahogy józan bírálói nevezték. Persze nem Elie Wiesel, aki lelkesedett érte mint a náci korszak egyik leghatásosabb bírálatáért, s ez elég ajánlás volt, hogy ez a könyv váljon a Holokauszt-irodalom alapművévé, ezt tegyék kötelezővé az iskolákban és az egyetemi kurzusokon, terjesszék új kiadásokban, fordítsák idegen nyelvekre, ez kapja egymás után a díjakat.
     Nem hinné az ember, hogy a Festett Madár karrierje fölülmúlható, pedig Binjamin Wilkomirski Fragments(Töredékek) c. emlékiratai véghezvitték ezt a csodát: „Wilkomirskiból villámgyorsan Holokauszt-kirakatfigura lett”, dokumentumfilmek sztárja, konferenciák vezérszónoka, a Holocaust Memorial Museum adománygyűjtője. Bár komoly történészek, köztük Raul Hilberg kezdettől gyanakvással fogadták, hamisítványnak tartották könyvét, elég volt Jonah Goldhagen lelkesedése, hogy „mesterműnek” minősüljön. De még miután kiderült, hogy valóban hamisítvány, akkor is akadtak védelmezői: Israel Gutman, a jeruzsálemi egyetem professzora szerint „nem fontos, hogy a Fragments hamisítvány-e, Wilkomirski maga nem az; a fájdalma valódi”. Pedig hát maga Wilkomirski is „hamisítvány” volt, még csak nem is zsidó, hanem egy Bruno Doesseker nevű svájci, konc.lágerban sohasem volt „árva gyerekként”, mint állította; a háborús éveket Svájcban töltötte.


     A Holokauszt-epika ily felületes tanulmányozása is számos esetben juttatja eszünkbe Nobel-díjasunkat: őt is jellemzi a holokauszt szakrális megközelítése, misztifikálása, egyediségének, racionális fölfoghatatlanságának tétele. Wieselhez hasonlóan ő is „új nyelvet akar létrehozni a holokauszt leírásához”; Wilkomirskihez hasonlóan ő is „úgy állítja be magát mint magányos gyermek-túlélőt…, aki csak később jön rá arra, hogy ő zsidó”; Kertész Camus-rajongása közismert: Kosinskiről és Wieselről olvassuk, hogy „mindketten alaposan megszórták tűnődéseiket Albert Camus-idézetekkel, ami a sarlatanizmus egyik legfeltűnőbb ismertetőjele”. Wiesel állítólag magának Camusnak szájából hallotta: „nem tudja megbocsátani magának, hogy nem ismerhette meg a fenséges eseményt, a misztériumok misztériumát” (értsd: a holokausztot). Ahogy Kertész potenciális gyilkosait véli felismerni a berlini, budapesti járókelőkben, nemde Wilkomirski leírása is hasonló paranoiától terhes? „A tábor még mindig megvan, csak elrejtették és álcázták. Levetették az egyenruhájukat, és szépen felöltöztek, hogy ne lehessen rájuk ismerni… Csak tégy egy óvatos célzást, hogy talán, esetleg, meglehet, te is zsidó vagy – és érezni fogod: ezek ugyanazok az emberek, ebben biztos vagyok. Most is ölhetnek, egyenruha nélkül is.” (Figyeljünk fel a mesterkélt, szószaporító stílusra: „talán, esetleg, meglehet… Ez is tipikusan kertészi, nemde? Egy másik észrevétel: különös ellentmondás, hogy akik ragaszkodnak a holokauszt „egyediségéhez”, nem hajlandók ugyancsak „egyedinek” tartani Hitlert és a nácizmust is. Persze valóban nem egyedi, mint ahogy a sztálini terror sem az. Az embertől ugyanis minden kitelik: nincs a gonoszságnak s így a szenvedésnek sincs oly foka, ami ne volna „emberi”.)
     A Holokauszt-ipar „tudományos” hármasfogata: Wiesel, Gutman és Goldhagen nem csak a szélhámos „túlélők” legfantasztikusabb kotyvalékait viszi diadalra, hanem példás együttműködéssel tálalja elméleti síkon is a „szent tan” dogmáit az orránál fogva vezetendő világ számára. Ugyanakkor inkvizítori kíméletlenséggel őrködik a tan tisztaságán azokkal szemben, akik zsidó létükre kétségbe merik vonni. (Módszereik ismerősek, láttuk őket kicsiben aNobelesdivel kapcsolatos huzavonában: érvelés helyett fenyegetés, a vakmerő bíráló elhallgattatása, kiközösítése, megbélyegzése.) Mikor Finkelstein és Ruth Bettina Birn történésznő A Nation on Trial (egy nemzet a törvényszék előtt) c. közös könyvében kivesézte és légből kapottnak találta Goldhagen „Hitler készséges hóhérai” c. felkapott művének az egész német népet bűnösnek nyilvánító vádjait, hiába kínálta fel lapjait vitafórumul a cambridge-iHistorical Journal, Goldhagen vita helyett „felfogadott egy befolyásos londoni ügyvédi irodát, hogy beperelje Birnt és a folyóiratot ’többrendbeli súlyos rágalmazásért’, nyilvános bocsánatkérésre és állításai visszavonására kényszerítse az írónőt.” Finkelstein sem járt jobban: kiadóját előre bírsággal fenyegették meg, ha elfogadja publikálásra a Birnnel közösen írt könyvet: „Ön nem tudja, kicsoda Finkelstein – írta Leon Wieseltier –. Az egy kútmérgező, gusztustalan, öngyűlölő zsidó, egy féreg.” Az USA-beli és a kanadai zsidó szervezetek össztüzét azonban olyan tekintélyek hárították el a szerzők fejéről, mint Raul Hilberg, Christopher Browning és Ian Kershaw. „Ezek a tudósok egyhangúlag elutasították Goldhagen könyvét”.
     Finkelstein azon csodálkozik, hogy a Holokauszt-ipar fércművei, átlátszó hamisítványai ellenére sem szaporodnak el Amerikában a holokauszt-tagadók. Pedig ilyenekre éppen a Holokauszt-ipar szorgalmazóinak volna szükségük: „Egy társadalomban, ahol a vízcsapból is a Holokauszt folyik, mivel lehetne másképp indokolni újabb múzeumokat, tankönyveket, filmeket, rendezvényeket, mint a holokauszt-tagadás rémének felidézésével?” Jellemző, hogy épp a washingtoni Holocaust Memorial Museum megnyitására adták ki Deborah Lipstadt Denying the Holocaust (A holokauszt tagadása) c. ünnepelt könyvét, s arra időzítettek egy kellően manipulált felmérést, mely „kimutatta”, mennyire általános a holokauszt-tagadás a társadalomban. Persze kijönnek a kívánt ijesztő eredmények, ha a holokauszt-tagadás fogalmát azokra is kiterjesztjük, akik rámutatnak a zsidó kollaboránsok szerepére, a drezdaiak tömeghalálára a bombázások alatt, s horribile dictu arra célozgatnak, hogy Wiesel (vagy más megkérdőjelezhetetlen nagy ember) a Holokauszt-iparból profitál. David Irving, aki Lipstadt szerint „a holokauszt-tagadás egyik legveszélyesebb prófétája”, Hitlernek és a nácizmusnak hírhedett szimpatizánsa, a tárgyilagos Gordon Craig szerint „nem elhanyagolható módon járult hozzá a második világháborúra vonatkozó ismereteinkhez.” Raul Hilberg véleményét a holokauszt-tagadóknak is megadandó szólásszabadságról idéztük már.
     Finkelstein – az évenként ismétlődő országos Holokauszt-napot, a számos Holokauszt-múzeumot s köztük a washingtoni Memorial Museum-ot számba véve – furcsállja, hogy még mindig nincs olyan múzeum Amerikában, „amely az amerikai történelem hasonló bűntetteire”, az indiánok és a feketék ellen elkövetett atrocitásokra emlékezne. Micsoda botrány lenne abból, ha a németek Berlinben építenének ilyen múzeumokat, a Németországban elkövetett náci bűnökre pedig a feledés fátylát borítanák!
    Az amerikai Holokauszt-kultusz állítólagos politikamentességét szerzőnk merő képmutatásnak tartja. A washingtoni Memorial Museum tervét „az újraválasztás kampányát indító Jimmy Carter azzal a céllal kezdeményezte, hogy kiengesztelje a zsidó szponzorokat és szavazókat, akiket feldühített a palesztinok törvényes jogainak elismerésével”. (Nyilván a „zsidóengesztelés” indítéka vezette a svéd hivatalos szerveket is a 2002. évi irodalmi Nobel-díj odaítélésében. A svéd állam egy régi tartozását akarta leróni a zsidókkal szemben, kiengesztelni azoknak elégtételt sürgető utódait, akiket annak idején megállított az ország határán, mert nem akarta „fölöslegesen” ingerelni Németországot. Naiv optimizmusukban talán még el is hiszik, vagy cinizmusukban elhitetik, hogy ezzel „megtisztelték” az irodalmi nagydíj után oly régóta hiába ácsingózó magyarokat.)
     Politikával fertőzi a Holocaust Memorial Museumot annak eldöntése is, hogy kikre nem akarunk ott emlékezni. Másokkal együtt Elie Wiesel úgy véli, hogy semmi esetre sem a holokauszt nem-zsidó áldozataira. Az első áldozatok ugyanis nem a zsidók, hanem a kommunisták és a nácik egyéb politikai ellenségei voltak. Komolyabb fejtörést okozott az „egyediség” papjainak, „hogyan zárják ki a cigányok elleni népirtást a múzeum programjából”. A nácik ugyanis módszeresen meggyilkoltak félmillió cigányt. A problémát megvitató bizottság le sem akart ülni egy asztalhoz a cigányság képviselőivel, maguk akarták eldönteni, milyen formában emlékezzenek meg csak úgy mellesleg róluk is, „mint ahogy a család viszonyul a nem szívesen látott, kényelmetlen rokonokhoz.” Ha a cigányok évszázados európai üldöztetését elismernék, megdőlne az elmélet, hogy a holokauszt a keresztények atavisztikus zsidógyűlöletének tetőpontja volt. A cigányok iránti gyűlölet talán csak nem vezethető vissza a keresztények irigységére?

     A harmadik fejezetben részletes beszámolót olvasunk arról, hogyan csikartak ki borsos kárpótlásokat az amerikai zsidó szervezetek a zsarolható államokból, elsősorban Svájcból, mint hangoztatták: a túlélők számára, a valóságban azonban saját céljaikra.
     A náci holokauszt túlélőinek számát százezerre becsülik, ezekből jelenleg huszonötezren élhetnek még. A zsidó szervezetek sokszorosan több túlélőt tételeznek fel, hogy minél nagyobb kárpótlást követelhessenek. „Az izraeli miniszterelnöki hivatal nemrégiben a jelenleg is életben lévő holokauszt-túlélők számát közel egymillióra becsülte”, ami szinte képtelen eltérés a föltételezhető számtól. A számok felduzzasztásában a zsidó tömegek is ludasok: a pénzszagra ezerszám túlélőknek adták ki magukat olyanok is, akik máshol vészelték át a háborús éveket, nem náci táborokban. „Mivel a túlélők ma evilági szenteknek számítanak, senki sem meri megkérdőjelezni állításaikat.” 
     Minthogy Németország a háború után haladéktalanul „szövetségessé” rukkolt elő, már az ötvenes évek elején minden felszólítás és nyomás nélkül megkezdte a kárpótlásfizetést, és „napjainkig körülbelül 60 milliárd dollár kártérítést fizetett ki a zsidó szervezeteknek. Ugyanakkor az Egyesült Államok semmit sem fizetett Vietnamnak a háború befejezése után, holott „az ország déli részén 15 ezer faluból 9 ezret elpusztítottak… és északon súlyos károkat szenvedett mind a hat ipari nagyváros”.
     A kolosszális összeg ellenére a túlélő kisembereknek csak morzsák jutottak, például Finkelstein anyjának csak 3500 dollár. Az elosztást a több zsidó szervezetet tömörítő Zsidó Anyagi Követelések Tanácsa, a Claims Conferencevégezte, a német kikötésekkel mit sem törődve, nem „a zsidó áldozatok szűkös körülményeinek enyhítésére, rehabilitálásukra és számukra új otthon létesítésére”, hanem a zsidó közösségek rehabilitálására, „jelentős zsidó vezetők” honorálására, főleg pedig kedvenc programjainak finanszírozására, Holokauszt-múzeumokra és –tanszékekre fordította. Említésre méltó egy „kirakat-program” is: nyugdíj folyósítása zsidókat mentő keresztény „igaz embereknek”. Szerzőnk epésen említi a személyi juttatások aránytalanságát: „Saul Kagan (a Claims Conference titkára) annyit keres 12 nap alatt, Lawrence Eagleburger (az első Bush elnök államtitkára) 4 nap alatt, és Alfonse D’Amato (szenátor, aki Holokauszt-ügyekben tárgyal a német és osztrák bankokkal) 10 óra alatt, mint amennyit édesanyám kapott hat év üldöztetés és szenvedés után.”
     „Az utóbbi években a Holokauszt-ipar egy zsarolásra szakosodott bűnszövetkezetté alakult. Úgy állítják be magukat, mint akik a világ zsidóságát – élőket és holtakat – képviselik, maguknak követelve a holokauszt-korszakbeli zsidó vagyonokat szerte Európában” – folytatja vádbeszédét a szerző, melyhez hatalmas dokumentációs anyag áll rendelkezésére: hogyan párosul az európai országok megzsarolása a törvényes zsidó örökösök meglopásával.
     Mindenekelőtt „Svájcot vették célba”: a holokauszt félévszázados évfordulója körül felújították a régi vitát, a svájci bankszámlákon elhelyezett zsidó betétek visszakövetelését. Állításuk szerint több milliárd értékű holokauszt-kori zsidó vagyon lappang Svájcban. A bűntudatos Svájcot, melynek köztársasági elnöke nem győzött bocsánatot kérni az 1995-ös évfordulón, hogy annak idején nem fogadták be a zsidó menekülteket, könnyű zsákmánynak vélték. Annál is inkább, mert az USA-beli bankok csatlakoztak a Svájc-ellenes kampányhoz, holott tudvalévőleg az USA is visszautasította a ’40-es években menedéket kérő zsidókat.
       A svájciak megpuhítására mozgósították az amerikai zsidó szervezeteket is, köztük a Holocaust Memorial Museumot és a nácivadász Simon Wiesenthal Center-t. A képviselőházban egymást érték az interpellációk, karrierista képviselők szereztek érdemeket Svájc-ellenes kirohanásokkal. Tom Bower, a Svájc-ellenes kampány történésze „koncepciós kirakatperhez hasonlította” az egész folyamatot. Egyebek közt azzal vádolták a svájciakat, hogy a menekült zsidókat „rabszolga-munkatáborokban” tartották. A tényt és a fikciót összemosó média zárótüzét látva könnyű megérteni, miért hiszi sok svájci, hogy hazája valami nemzetközi összeesküvés áldozata lett” – idézi Itamar Levint, a legnagyobb izraeli tőzsde-orgánum szerkesztőjét Finkelstein, hozzátéve: „A kampány hamarosan a svájci nép elleni rágalomhadjárattá torzult.” Olyasmi is elhangzott a svájciakról, ami eszünkbe juttatja a budapesti Landesman rabbi gúnyolódását a magyar „kultúra vívmányaival”: a gatya és a fütyülős barack emlegetését: „…(a svájciak) nem csak rendkívül unalmasak, akiknek nincsenek művészeik, Tell Vilmos óta egyetlen hősük, államférfiuk sem született, de ráadásul képmutató náci kollaboránsok is voltak, akik profitáltak a népirtásból.” Mindamellett semmi bizonyítékot sem találtak arra, hogy a feltételezett 7 és 20 milliárd közötti „zsidó pénz” valóban létezett. A magyarázat persze kéznél volt: a svájciak tüntették el a bankbetétek nyomát. „Ne mondják a világnak, hogy keresik a papírokat, mikor javában darálják őket” – fakadt ki Barbara Boxer szenátor.
      Elhangzott a rég valótlannak bizonyult vád is, hogy „a svájciak megvették a náciktól a megszállt országok központi bankjainak elrabolt aranykészletét”. Hogy „a svájciak tudtak az ’áldozatok aranyának’ eredetéről, nagy mennyiségben vásároltak föl a haláltáborok áldozataitól elrabolt s rudakba öntött aranyat.” A hullák szájából kitördelt aranyfogak, tömések, leszedett aranyórák, karkötők, szemüvegkeretek felidézése arra volt hivatva, hogy a felháborodott világ szemében közvetlenül a holokauszthoz kösse a svájciakat. 
     Hogy a többrendbeli gyanúsítások alól tisztázzák magukat, a svájciak hozzájárultak tekintélyes személyekből álló nemzetközi vegyesbizottságok alakításához, kijelentve, hogy alávetik magukat az un. „Volcker-bizottság” döntésének. A Holokauszt-ipar zsarolói nem örültek e fordulatnak: hátha a tények feltárása jóval kisebb kártérítést eredményez számukra, mint amit további hecckampánnyal kicsikarhattak volna a svájciaktól. Ezért minden áron meg akarták előzni a vizsgálatok eredményét, s még mielőtt a bizottságok megkezdik munkájukat, megkötni Svájccal a kárpótlási megállapodást. A „nélkülöző Holokauszt-túlélőkkel” érveltek: nem győzik szegények kivárni, míg a bizottságok befejezik a munkájukat. Végül perekhez és gazdasági bojkotthoz folyamodtak, hogy „terrorizálják az akadékoskodó svájciakat, míg meg nem adják magukat”. Ennek szervezői közt két magyar nevű is jeleskedett: Alan Hevesi, az AJC egyik vezérének fia s egy 30 billió dollárnyi nyugdíjalap fölött diszponáló társaság elnöke és persze George Pataki, New York állam kormányzója. 
     Végül 1998 nyarán megtört a svájciak ellenállása: belementek 1,25 milliárd dollár kifizetésébe. Netanyahu izraeli miniszterelnök gratulált D’Amato szenátornak: „Ön igazi hősként szerepelt ebben a történetben!” Clinton elnök is helyeslését fejezte ki: „szembe kell néznünk a múlttal, jóvátennünk annak szörnyű igazságtalanságait.” Arról azonban nem szólt, hogy Amerika még egyre késik e „szembenézéssel”. Nem csak a zsidókkal, „a szerencsétlen sorsú St.Louis hajó utasaival”  kapcsolatban, akiktől megtagadták a partraszállást. „Arról, hogy kárpótolni kellene a feketéket a rabszolgaságért, legfeljebb akkor hallunk, ha nevetségessé akarják tenni a javaslatot.”
     Hogy „a nélkülöző holokauszt-túlélőknek” mennyi jut majd a svájci pénzből, még nem világos. Ők ugyan, a felperesek, ragaszkodtak hozzá, hogy az egész összeget megkapják, de a WJC, a Simon Wiesenthal Center és egyéb „arra érdemes” zsidó szervezet követelte a részét „Holokauszt-oktatásra” miegyébre, és inkább késlelteti, mint sürgeti a felosztást: mire rá kerül a sor, „alighanem az összes holokauszt-túlélő halott lesz”.
     Körülbelül Svájc térdre kényszerítésével egyidőben a bizottságok jelentései is elkészültek: elsőnek az ún. Berger-jelentés Svájcnak aranyvásárlásairól. A bizottság, méltán, megrovásban részesítette a svájci bankokat, hogy „55 évvel ezelőtt kiszolgálta a nácikat”. Felmerült az a kérdés is, vajon megteszik-e ezt a szolgálatot a jelenlegi diktatórikus rendszereknek is? – ami valóban aggodalomra ad okot. „A kongresszusi bankbizottság megrovása azonban nagyobb súllyal esett volna latba, ha ezen illegálisan kimentett tőke fele nem amerikai bankokban landolna.” A harmadik világ diktátorait kiszolgáló amerikai bankcápák semmivel sem jobbak a svájci bankcápáknál. Ráadásul a zsarnokok közül, akik miatt gyermekek százezrei halnak éhen, jó néhányat Amerika segített hatalomra, és szemet huny népirtó, rabló országlásuk felett.
     1999 végére elkészült a Volcker-bizottság jelentése is az üldözöttek „alvószámláiról” a svájci bankokban. A vizsgálat nem mutatott ki hátrányos megkülönböztetést a nácizmus üldözöttei kárára, kivéve „egyes” bankok ügykezelését találta kifogásolhatónak. Számos esetben maguk a bankok kezdték keresni az eltűnt számlatulajdonosokat vagy azok örököseit és kifizették a jogosultakat. Hogy dokumentumokat eltüntettek volna a bankok, arra semmi jel sem mutat. Nyilvánosságra került azonban az a tény, hogy „Svájc mellett az Egyesült Államok is az európai zsidó pénzvagyon menedékhelyének számított”. Ezekről az amerikai „alvószámlákról” természetesen korábban is tudomásuk volt a zsidó beavatottaknak, összegüket mintegy hatmillióra becsülték. Az Egyesült Államok kongresszusa azonban tudni sem akart ekkora kárpótlásról, és lealkudta félmillióra, ami Svájc teljesítménye mellett eltörpül, de a zsidó szervezetek ezúttal nem látták célirányosnak követelni, és sajtókampányt indítani, mint Svájc esetében: nem volt bátorságuk ujjat húzni Amerikával, s antiszemitizmust kelteni az amerikai adófizetők millióiban. Hasonlóképpen Izrael is mentesült minden kárpótlás-követeléstől; erről hivatalosan is határoztak az amerikai zsidó csúcsszervek. A New York Times szerint „nem lehet morálisan egyenlőségjelet tenni az izraeli és a svájci bankok közé… Ami Izraelben legfeljebb hanyagságnak, az Svájcban bűnnek minősül.”
     „A svájciak megzsarolásának sikerességén felbuzdult Holokauszt-ipar nem késett kipróbálni erejét a többi európai országon is.” Bár Németország már az ötvenes évektől folyamatosan s önként fizette a kárpótlást, a zsidó szervezetek „jogászcsapatai” most új pereket akasztottak német magánvállalatok nyakába, nem kevesebb, mint húsz milliárd dollár kárpótlást követelve. Alan Hevesi, New York város számvevője 1999 áprilisában kezdte „figyelemmel kísérni” a tárgyalásokat és bojkottal fenyegetőzött. „Carolyn Maloney képviselőnő szerint ’az eltelt idő nem lehet mentség a jogtalan gazdagodásra’.” Stuart Eizenstat kijelentette, hogy az USA-ban jelenlévő német vállalatok „adnak a jó hírükre és továbbra is az Egyesült Államok és Németország jó polgárai akarnak maradni”. Októberre azonban a morális példálózást média-hisztéria váltotta fel Németország ellen. „Minden Holokauszt-szlogent bedobtak, Mengelét is beleértve” (a Bayer gyógyszervállalat ellen). „A németek felismerték, hogy a Holokauszt-ipar támadása visszaverhetetlen”, és beleegyeztek az újabb jelentős összegű kárpótlás fizetésébe, az egykori rabszolgamunkásoknak bére fejében, holott a német kormány egyszer már fizetett a rabszolgamunkásoknak „szabadságuk elvesztéséért, életük és egészségük veszélyeztetéséért”. Az új megállapodás minden volt rabszolgamunkásnak 7500 dollárt helyez kilátásba. „Ha a Claims Conference rendesen elosztotta volna a már kifizetett német pénzt, sokkal több egykori rabszolgamunkás sokkal hamarabb jutott volna pénzhez.” Nem csoda, hogy a Claims Conference még a zsidók körében is rossz hírre tett szert: „az egy zsidótanács, amely a nácik munkáját folytatja más módon… egy velejéig korrupt csaló szervezet, mely profi módon álcázza tevékenységét”. A csalás egyik módja a holokauszt-túlélők számának feltupírozása: „ha hihetünk a Holokauszt-iparnak, több egykori rabszolgamunkás van életben ma, mint fél évszázaddal ezelőtt… Az antiszemitáknak van okuk gúnyolódni a hazug zsidókon, akik még halottaikat is csalásra használják.”
     A Szovjetunió feloszlása után szabaddá lett országokra is rákerült a sor, hogy „a nélkülöző holokauszt-áldozatok” nevében megzsarolják őket. „A Holokauszt-ipar felszólította az egykori szovjet-blokk országait, hogy adjanak vissza minden háború előtti zsidó tulajdont vagy fizessenek kárpótlást.” E szegény országok megzsarolása azonban a nyilvánosság kizárásával történik; svájci bankárok, német nagytőkések ellen bevált a média-hisztéria, azokat senki sem sajnálta, de nincstelen lengyel parasztok kifosztása világraszóló botrány lenne. A lengyel államot szólították hát fel „a zsidó élet újjászületésének támogatására” és e célból a háború előtt zsidó tulajdonban lévő ingatlanok visszaadására – beleértve a jelenleg kórházként, iskolaként használt épületeket is. Mivel Lengyelország háború előtti három és félmilliónyi zsidó népességéből mára csak néhány ezer maradt, jogosult a kérdés, hogy „vajon valóban szükséges-e a zsidó újjászületéshez, hogy minden lengyel zsidónak saját zsinagógája és iskolája legyen?”
     Stuart Eizenstat, aki már „a német rabszolgamunka-tárgyalásokon is az Egyesült Államok főképviselője” volt, aktív részt vállalt a kelet-európai szegény országok nyomorgatásában is. „Belorusszia nagyon-nagyon hátul van a háború előtti zsidó vagyonok visszaszolgáltatása terén” – jelentette az amerikai képviselőház külügyi bizottságának. „Az átlag belorusz havi jövedelem 100 dollár” – jegyzi meg Finkelstein. Csak természetes, hogy „a NATO-ba és az Európai Tanácsba igyekvő országoknak meg kell felelniük a kárpótlás követelte normáknak”. Israel Singer, a WJC főtitkára „felszólította a kongresszust: ellenőrizze, hogy minden ország rendezte-e számláját.” Aggály is elhangzott azonban e mohósággal szemben: „A WJC egy egész Holokauszt-ipart hozott létre, amely felelős az antiszemitizmus visszataszító újjáéledéséért Európa-szerte” – nyilatkozta a túlélők egyik ügyvédje. Fokozza csak e nem kívánt hatást a folytonos hivatkozás „a (lengyel zsidó) nélkülöző Holokauszt-áldozatokra”.
     A lengyelek és beloruszok után a románokra is rá került a sor; Hirschson rabbi diadalmasan számol be a kezdetben makacskodó román miniszterelnök kezes báránnyá változtatásáról. Nyilván Magyarország sem kerülte el sorsát, de erről nem olvasunk beszámolót Finkelstein könyvében. Talán mert mi szó nélkül fizettünk, emlékezve rá, hogy a Porta s a Bécs kivetette adó ellen nincs apelláta?            
    Arról azonban olvashatunk a „Zárszó”-ban, hogy milyen szerepet játszik a Holokauszt az amerikai közéletben: tizenhét államban van kötelező vagy ajánlott „Holokauszt-oktatás” az iskolákban, számos egyetemen és főiskolán pedig „Holokauszt-tudományi tanszék”. A New York Timesszinte hetenként kiemelt helyen közöl Holokauszt-témájú cikket; a „végső megoldásról” pedig becslés szerint tízezernél több tudományos dolgozat készült. Szerzőnk semmi örülnivalót sem talál abban, hogy a Holokauszt „az amerikai közélet integráns részévé vált”, s ezzel együtt politikai és köznapi ügyek szolgálatába került. Csak erkölcsi és történelmi tanulságai nem épülhetnek bele a társadalom életébe, minthogy kisajátítói, a Holokauszt-ipar szervezői ragaszkodnak „egyedisége”, „történelmen kívülisége” dogmájához. Mintha az egész „normális” emberi történelem nem volna teleírva az embertelenségek fejezeteivel! „Az a feladat áll most előttünk – érvel Finkelstein –, hogy rehabilitáljuk a náci holokausztot mint a racionális vizsgálódás tárgyát. Csak akkor tanulhatunk belőle. A náci holokauszt abnormitása nem magából az eseményből eredeztethető, hanem abból a kizsákmányoló iparágból, amely rátelepült. A Holokauszt-ipar mindig is erkölcstelen volt. Ezt végre nyíltan ki kell mondanunk. Ideje, hogy felszámoljuk ezt a vállalatot. Az volna a legnemesebb gesztus azok iránt, akik elpusztultak, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és hagynánk őket békében nyugodni.”


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése