2020. február 6., csütörtök

A terrorizmus története



















A terrorizmus története







Annyi terrorista szakértő szólal meg , és mindegyik a 

másodlagos terrorizmust boncolgatja elemzi kielégítő 

módon . Egyik sem akar az elsődleges terrorizmusról 

szólni, miért tévesztik meg a nagyérdemű közönséget? 

Az elsődleges terror az uzsora kamattal terhelt pénzügyi

 rendszer és az ezt működtető bankárkaszt testesíti meg 

. Ez a szervezett terrorista csoport minden 

nemzetállamot eladósított, kifosztott, hogy az 

országokban, csak hitelpénzrendszer működhessen , és 

így a pénzszivattyúk kiszívják az országok meg újulására

 szolgáló pénzeket. A munka , és szolgáltatásokra 

kialakult jel , felértékelődött és spekulatív tőkévé vált . A 

munka alapú társadalmakat így teszi tönkre az 

uzsorakamat, mely mögött termelés nincs, mégis elviszi 

már teljesen a megújulásra szánt teljes összeget a 

nemzetállamokból. Így ez a rendszer a halál kultúráját 

hordozza, a nemzet államok , hogy létezzenek ,

 kénytelenek háborút , terrorista akciókat folytatni e – 

rabló kaszt ellen . Amit ezek a terrorista szakértők 

előadnak a cilinderből az elsődleges terrorizmusra adott 

válasz, ami nem is terrorizmus, hanem önvédelmi válasz 

a nemzetállamok kifosztása ellen. Ez csak a 

sokszínűséget mutatja, ahogy az elsődleges terroristák 

sanyargatják a világot, és az ilyen jól fizetett ficsúrok 

előadják magukat, és minekünk nem marad más hátra 

tátott szájjal , kell hallgatnunk az ő előadott hülyeségét, 

mely kőbevésett etalonként szolgálna a pórnép felé , és 

eszükbe sem juthatna az elsődleges terrorizmus, amiből 

az egész fakadna, ha az igazságot akarta volna közölni a 

nagyérdemű közönséggel. Hát próbáljunk meg 

gondolkodni, és eljutni az elsődleges terror 

gondolatiságához, és rakjuk össze mi a jól megfizetett 

szakértő urak elhallgatott téziseit. A többi maszlag amit 

itt előadott, arra szolgál hogy elfedje ezt a kis igazságot, 

amiből megtudhatod, hogy Te egy kamatrabszolga vagy 

aki azt hiszi , hogy szabad ember. Na ne röhögtess, mert

 szólok Spártakusznak, mert az legalább egy ideig 

szabad volt, de Te egy agymosott rabszolga vagy, ébredj

 föl ne csak álmodj át aluszod a valóságot, és az élet 

elszáll feletted, - Szundi!!!!!

És az ilyen Harmat félék szép mesét mondnak néked, 

csak aludj, aludj kedvesem , és álmodd, hogy szabad 

vagy. A zsidó kettős mérce majd betakar, és elringat. 

Álmodj – álmodj királylány....

/készítette: Harmat Árpád Péter/

terror főnév latinul ijedtségetrémületet jelent, a terrorizmus kifejezés pedig erre épülve (a legáltalánosabban elfogadott megfogalmazás szerint) valamely szervezet által politikai okokból végrehajtott erőszakos, félelemkeltő akciók sorozata. Más megfogalmazásban: a terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek elsődleges célja félelem, zavar keltése és ennek révén meghatározott politikai eredmények elérése, vagy a hatalom megtartása.

terrorizmus

A XIX. század végén volt az első terrorhullám, amit főleg anarchisták követtek el, de itt általában egy-egy személy megölése volt a cél. Ilyen volt a II. Sándor cár elleni sikertelen merényletek sora és az Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné ellen 1898-ban, Genfben végrehajtott sikeres merénylet. Ide sorolható a mindenki által ismert szarajevói merénylet, ami az I. világháborúhoz vezetett. A mai modern-kori terrorista szervezetek három nagy csoportba sorolhatók: az elsőt az iszlám fundamentalista terrorszervezetek alkotják, a másodikat a szeparatista mozgalmak képezik, melyek egy terület vagy nép önállóságáért küzdenek a harmadikat pedig a baloldali terrorista csoportok alkotják, akik a világforradalmat kívánják előmozdítani. (Zárójelben kell megjegyeznünk, hogy léteznek még jobboldali, szélsőjobbos terrorcsoportok is, de mivel a jobboldali szélsőségesek egyik ideológiai alapja a rend, és ehhez nehezen illenek a terrortámadások, így ritkán és csak spontán módon fordulnak elő ilyen csoportok által végrehajtott terrorcselekmények.)
terroristák

A modern terrorizmus az ellenfeleit, és azok jelképeit igyekszik támadni még a személyekben is, ezért esik áldozatul sok kormányhivatalnok, katona, rendőr. A hidegháború alatt, 1947 és 1990 közt szinte kizárólag Nyugat-Európában történtek terrortámadások. Ezt a szabadabb társadalommal lehet magyarázni, ugyanis a kommunista rendszerekben olyan erős hatalma volt az erőszakszervezeteknek, hogy nem lehetett még egy vallási közösséget se létrehozni a hatalom figyelő tekintete nélkül, ráadásul hiányzott az információk szabad áramlása, amelyik elengedhetetlen a figyelemfelkeltéshez, és a nyugat-európai titkosszolgálatok - ellentétben a szovjettel - nem tekintették feladatuknak ilyenek szervezését.

Az iszlám fundamentalizmus gyökere

Az iszlám követőinek száma napjainkban meghaladja a másfél milliárd főt, így elmondható, hogy ma a Föld lakosságának 23%-a, vagyis majdnem minden negyedik ember muszlim vallású. Számuk és arányuk folyamatosan növekszik, így hamarosan eléri a 2 milliárd hívőt. (Világvallásokról szóló cikkünk itt olvasható.) A kereszténység után, ez bolygónk második legnagyobb vallása. A muzulmánok döntő többsége Észak-Afrikában és a Közel-Keleten él, nagyjából egynegyedük (24%) pedig valamelyik arab ország lakosa. (A Föld három legnagyobb muszlim országa: Indonézia, Pakisztán és Banglades.)
Muszlim országok
A muszlim vallás követői nagyrészt szélsőséges viszonyok közt tengetik életüket: vagyis vannak ugyan nagyon gazdag iszlám országok (pl.: Katar, Bahrein, Kuvait, Szaud-Arábia) melyekben jelentős a jólét, ám a muszlim országok döntő többsége szegény. A legszegényebb térségekben (Afganisztán, Jemen, Szomália) egyenesen nyomorognak az emberek.
Az iszlám követői számára a muszlim vallás erős köteléket jelent: meghatározza mindennapjaikat, szokásaikat (napi ötszöri ima, ramadan, stb) társadalmi berendezkedésüket. A nyomorgás közepette vigaszt, és "kapaszkodót" jelent a hívőknek, akik többnyire a nyugati (zsidó-keresztény) kultúra elnyomó hatásának ellensúlyozását látják benne. Az iszlám fundamentalizmus, mely szinte minden muszlim országban jelen van (országonként eltérő mértékben) megoldást kínál a gazdasági, társadalmi problémákra, így sokan csatlakoznak hozzájuk. Híveik rendszerint a nyugati - elnyomónak tartott - kultúra visszaszorítására, és az iszlám értékrend kiterjesztésére esküsznek fel, és nagyon gyakran megjelenik "programjukban" a Palesztinába "betolakodó" zsidók (izraeliek) elüldözése, kiszorítása (esetleg elpusztítása) is. A muszlimok szent könyve a Korán utal a keresztények elleni szent háborúra (ennek neve dzsihad) így az iszlám fundamentalisták többnyire fegyvert ragadva igyekeznek megvalósítani céljaikat: terrorszervezetekbe tömörülnek (ezek egy részét bemutatja cikkünk) és néha saját életüket feláldozva törnek a zsidók és betolakodó keresztények életére.
Arab területek
Cikkünk a négy legjelentősebb iszlám terrorista szervezetet mutatja be (PFSZ, Hamasz, Hezbollah, al-Kaida) melyek között jelentős kapocs Palesztina kérdése. A terrorista csoportok bemutatásánál megkerülhetetlen tehát a térség bemutatása, mely napjaink egyik legnagyobb válságövezete, mondhatni a terrorizmus hazája.

Palesztína, az iszlám terrorista szervezetek hazája

Az iszlám fundamentalista terrorszervezetek története szorosan összekapcsolódik Palesztina történetével, így elsőként ezen térség krónikájával kell foglalkoznunk. Palesztina területére az ókorban, már a Krisztus előtti 15-14. században érkeztek héber népcsoportok, majd később nyugat felől a 13–12. században egy új népcsoport is megjelent, őket filiszteusoknak nevezték!  (A filiszteusok nem bizonyítható módon, de vélhetően a palesztinok őseinek tekinthetőek, és Palesztina tartomány is róluk kapta nevét.) A zsidók rövid időre ugyan létrehozták saját államukat, - mely mindössze 100 évig állt fenn - ám a Krisztus előtti 8. századtól idegen megszálló hatalmak foglalták el területüket (asszírok, újbabiloniak, perzsák, makedónok). Később, Krisztus előtt 63-ban a Római Birodalom fennhatósága alá került a térség, mely igazából csak ekkor kapta meg a Palesztina nevet. A zsidók nehezen viselték a rómaiak uralmát, és a legjelentősebb felkelésük (Bar-Kochba felkelés) véres leverése után, Krisztus után 135-ben elmenekültek Palesztinából, és a Római Birodalom egyéb tartományaiban telepedtek el. (Exodus) Később 395-ben a terület a Bizánci Birodalom tartománya lett, majd a 7. században arab fennhatóság alá került (területét a kalifátusokhoz csatolták). A megmaradt lakosság nagy része átvette az arab nyelvet és felvette a muszlim vallást. A kis-ázsiai szeldzsuk-török fejedelemség (1072) után 1099-ben a keresztesek létrehozták a feudális jeruzsálemi királyságot, melyet Szaladin hadai döntötték meg 1187-ben. Palesztina a 13. század második felétől mameluk uralom alatt állt, majd 1516-1517-től 1918-ig az Oszmán Birodalom egyik tartománya lett. Herzl Tivadar (1860-1904) Pesten született zsidó jogász 1897-ben Bázelben hívta össze az első cionista kongresszust, és létrehozta a Cionista Világszervezetet. Munkásságát, melynek célja egy zsidó haza megteremtése volt, Chaim Weizmann (1874-1952) folytatta, aki 1920 és 1946 között - az 1931-35-ös időszakot leszámítva - az egész Cionista Világszervezetnek, majd a megalakuló Izrael Államnak is elnöke volt!

Közel-Kelet

A 19. század második felében Európában felerősödő, zsidók iránti, antiszemitizmus, valamint az ez időben kialakuló cionista mozgalom, a cionizmus miatt egyre fokozódott a zsidók bevándorlása az akkori Palesztina területére. A Török Birodalom az első világháborút a vesztesek oldalán fejezte be, így a párizsi békekonferencia elvette a törököktől a közel-keleti területeket, így Palesztinát is. A térség a két világháború közt, illetve a második világháború alatt, egészen 1947-ig a britek ellenőrzése alá került, vagyis brit mandátum területté vált. A két világháború közt hatalmas méreteket öltött a zsidó bevándorlás, így a zsidó-arab konfliktusok már fegyveres összecsapásokká váltak. (A II. világháború idején, Palesztina 2 millió lakosának már egynegyede, azaz nagyjából 0,5 millió volt zsidó.)
A II. világháború után az egyre agresszívabb helyi konfliktusok elsődleges nemzetközi problémává léptek elő. Megoldásukra Nagy-Britannia, az USA, a Szovjetunió és az ENSZ erőteljes lépéseket tettek. Eltökélték, hogy beavatkoznak a helyzetbe és "kétállamos megoldást" eszközölnek. 1947-re kidolgoztak egy megosztási tervet, amelyet ez év november 27-én szavazáson többségi igen-nel elfogadtak. Az Arab Liga azonban nem ismerte el a végeredményt és az új állam megsemmisítését, eltörlését tűzték ki célul. Az ENSZ területfelosztási terve szerint két állam jöhetett létre: Izrael és Palesztina.

Izrael
Ám ekkor, 1948. május 14.-én David Ben-Gurion Tel-Avivban kikiáltotta Izrael állam függetlenségét. Ezt követően az arab államok többségében úgynevezett Szent háborúra (dzsihádra) szólították fel a muzulmán lakosokat. Egyiptom, Libanon, Szíria, Transzjordánia és Irak háborút indított Izrael ellen. Megkezdődött az arab-izraeli háborúk sora (1948 – 1975), ezek mindegyikében Izrael győzött, vagyis 1948 és 1975 közt minden alkalommal képes volt sikeresen visszaverni a területére támadó arab államok hadseregeit. Izrael a számtalan háború közül, az 1967-es hatnapos háborúban szállta meg azon palesztinok lakta területeket, melyeket eredetileg a palesztin-arab államnak kellett volna birtokolnia, majd az első arab-izraeli háború végére (1949) a környező arab államok vettek birtokukba.  Így elfoglalta Ciszjordániát a Jordán Királyságtól, a Golan fensíkot Szíriától, Gázát és a Sínai félszigetet pedig Egyiptomtól. Később ezek közül a Golan és a Sínai félsziget visszakerült régi tulajdonosukhoz, ám Izrael a mai napig megszálva tartja Ciszjordániát és a tengerparti Gázát.
A Palesztin Állam, pontosabban a mai értelemben vett autonóm Palesztina kialakulásának több "sarokpontja volt". Az első a PFSZ kialakulása volt, 1964-ben. A második kulcsfontosságú esemény pedig 1974-ben jött el, amikor az ENSZ elismerte a palesztin nép önrendelkezési jogát! Alig 4 évvel később az 1978-as Camp Davidben tartott tárgyalásokon Izraelnek már ígéretet kellett tennie, hogy 5 éven belül önkormányzatot ad a két legjelentősebb palesztínok lakta területnek: Ciszjordániának és Gázának. Végül 1988 november 13-án megalakulhatott a Palesztin Állam, melynek kikiálltására a jelzett napon Algírban került sor (ugyanezen évben jött létre az Al-Kaida nevű terrorszervezet is)
A végső és döntő lépés a Palesztin Önkormányzat kialakulásában, az 1993 szeptember 13-án  Washingtonban, az oslói békefolyamatok részeként aláírt elvi nyilatkozat után 1994 május 4-én jött el, amikor Kairóban végre megtörtént a Gáza-Jerikó autonómia egyezmény aláírása! Ez tartalmazta a korlátozott önrendelkezés biztosítását 2 millió megszállás alatt élő palesztin számára, és csapatkivonásra kötelezte Izraelt a Gázai övezet szinte teljes területétől, valamint a Jordán nyugati partján fekvő Jerikóból. Megalakulhattak a palesztinok saját kormányszervei (minisztériumok, rendőrség ...stb)


  1. Iszlám fundamentalista terrorszervezetek
  1. Palsztín Felszabadítási Szervezet (PFSZ, Palesztína, 1964 – mai is működik)
A palesztinok első önálló harci szervezetét Jasszer Arafat (1929-2004) hozta létre 1959-ben al-Fatah néven. Alig öt évvel később, 1964 tavaszán azonban egy szélesebb körű szervezet is megalakult az első palesztin kongresszuson, mely a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) nevet kapta. A szervezet megalakulása fordulópontot jelentett Palesztina történetében, hisz innentől a térség lakossága már nem csupán passzív szemlélője volt az őt támogató arab államok Izraellel folytatott harcainak, hanem saját kezébe vette a küzdelem irányítását. A frissen megalakult PFSZ harcot kezdet Izraellel, ennek egyik első sikere az 1968-as karamehi csata volt, melyben az Arafat vezette Fatah katonái a jordán hadsereggel összefogva megfutamították az izraeli hadsereg egyes erőit. A győztes csata révén Arafat óriási népszerűségre tett szert, így 1969 elején a PFSZ elnökévé választották.
Arafat
A PFSZ és Arafat az 1970-es években három irányban tett erőfeszítéseket: egyrészt visszavonult a szomszédos Libanonban, vitát folytatott a palesztin állam eszméjéről és megpróbálta elfogadtatni magát nemzetközileg. A PFSZ tekintélyének megnövekedését, nemzetközileg is autonóm erővé válását először 1974 végén lehetett érezni, amikor Arafatot meghívták az ENSZ közgyűlésére. A megbeszélés 1974 november 22-én ENSZ határozatban ismerte el a „palesztin nép elidegeníthetetlen jogát Palesztinában”. Először fordult elő, hogy a palesztin nép ügye nem menekült-, hanem nemzeti kérdésként jelent meg egy világszervezet dokumentumaiban. (Mindez a PFSZ és Arafat érdeme volt.) Arafat 35 éven keresztül, 1969 -től egészen 2004-ig állt a PFSZ élén ellenzéke 1987 –ben jött létre, amikor kirobbant az első intifáda, vagyis az első Izrael elleni általános felkelés. A lázadás során alakították meg 1988 januárjában a radikális iszlamista Hamaszt (Iszlám Ellenállás Mozgalma), mely szinte megalakulása percétől vetélkedett a Fatahhal. Alig tizenkét évvel a Hamasz megalakulás után 2000-ben, a Fatah és Arafat által „tető alá hozott” új autonómia rendszer (a már említett 1993-as Gáza-Jerikó autonómia egyezmény) válságba került, így az egyezményt kezdettől kritizáló Hamasz előretört, és nagy népszerűségre tett szert. Az iszlamista szervezet népszerűsége 2000 után folyamatosan növekedni kezdett. Amikor 2004 –ben meghalt Arafat, a Hamasz már megelőzte a Fatahot is, majd 2006 –ban megnyerte a választásokat. Közben Izrael ígéretéhez híven ugyan kivonta csapatait Gázából, de a Hamasz előretörése miatt bármelyik percben készen állt a visszatérésre, sőt 2007-ben blokád alá vonta Gázát.
Közel keleti államok
  1. Hamász (Palesztína, 1987) arabul:
  2. Ḥarakat al-Muqāwamat al-Islāmiyya, azaz Iszlám Ellenállási Mozgalom rövidítéseként! Egy arab, katonai csoportot is fenntartó politikai mozgalom neve a Közel-Keleten. Támaszpontjuk Palesztinában található. A Gázai-övezetet a 2006-os választások óta a Hamász uralja. A Fatah–Hamász konfliktus (palesztin polgárháború) 2006. december 15-én kezdődött, és még ma is tart. A Hamász a Muszlim Testvériség fundamentalista mozgalomból alakult ki a második világháború előtt, de igazi megalakulása 1987-re tehető, amikor az „első intifáda” elkezdődött. (Az intifáda felkelést jelent.) Az első felkelés 1987 december 9-én kezdődött, a pattanásig feszült pelesztín – izraeli viszony közepette. Gázában egy izraeli taxi összeütközött egy arab kollektív taxival, amelynek utasai közül négyen életüket vesztették, kilencen pedig megsebesültek. A városban az a hír terjedt el az izraeli taxis szándékosan provokálta az ütközést. A hír spontán reakciót váltott ki a lakosság, főleg a fiatalok körében, akik kövekkel támadtak az izraeli katonákra. Így kezdődött qa megszállt területeken az intifáda, amelyet „kövek háborújának” is neveztek. Ekkor alakult meg a Hamasz, amely programjában nem említi a PFSZ –t, keményen bírálja az arab országokat s a palesztin államot Izrael elpusztítása révén akarja megteremteni. A Hamász tehát nem csak merényleteket hajt végre, hanem a zsidó államot is támadja tüzérségével, hiszen léthez való jogát most sem ismeri el. A nemzetek fölötti muszlim egységet tűzte ki célul. A Hamász parancsnokai: Iszmáíl Hanijje, Háled Mesaal, Mohammed Dejf.
  1. Hezbollah (Libanon, 1982) Arabul:
  2. ḥizbu-'llāh(i), jelentése: Isten pártja! Egy libanoni, síita politikai és félkatonai szervezet. A libanoni politikában jelentős erőt képviselnek. Míg az arab világ jelentős részében egyfajta ellenállási mozgalomként tekint rájuk, addig az USA, Izrael, Kanada és Hollandia terrorista szervezetként tartja számon őket. Az Egyesült Királyság szintén terrorizmussal gyanúsítja a szervezet katonai szárnyát. A Hezbollah eredetileg egy az 1982-ben Libanonba bevonuló izraeli csapatok elleni milíciaként jött létre. Az izraeli csapatok az önmaguk által Béke Galileában Akciónak nevezett invázió során vonultak be a polgárháború sújtotta országba. A libanoni ellenállókat az iráni Forradalmi Gárda tagjai képezték ki. A Hezbollah az 1985-ös nyilatkozatában a három fő céljaként a telepek felszámolásában, a Libanoni Szociáldemokrata Párt tagjainak felelőségre vonásában és a libanoni iszlám kormányzat megalakításában határozta meg.
  1. Al-Káida (1988) 
  2. egy iszlám terrorszervezet, amelyet a gazdag szaúd-arábiai vállal­ko­zó, Oszáma bin Láden hozott létre 1988-ban a Szovjetunió ellen Afganisztán­ban harcolt veteránokból. Feltételezések szerint alvó ügynökei révén a világ 50–60 országában is jelen lehet. A szélsőséges iszlám ideológia alapján álló al-Káida célja elsősorban az Egyesült Államok, de általában véve is a nyugati világ és Izrael, valamint a nyugatbarát iszlám országok meggyen­gí­tése, illetve megsemmisítése. Fennállása során több ezer terroristát képzett ki elsősorban afganisztáni táborokban. 1979-től maga Oszama bin Laden is részt vett az afganisztáni harcokban és a CIA megbízásából a szovjetek elleni ellenállás szervezésében. Később hathatósan támogatta a tálibokat. Az amerikaiak afganisztáni beavatkozása után tartózkodási helye hosszú éveken keresztül teljesen ismeretlen volt.
Az al-Kaida szó arab eredetű, az „ülni” jelentésű kaada igéből képzett névszó, formailag nőnemű folyamatos melléknévi igenév. Mivel a nőnemű alakok többes számot is kifejezhetnek, így jelentése „ülők”. A szóalak azonban önálló főnévként is működik, itt jelentése: „alap”, „alapozás”. Az al-Kaidát az teszi különösen veszélyessé, hogy biztos anyagi hátterű, egy­mással laza összeköttetésben álló, meglehetősen önálló, nehezen fel­de­rít­hető szervezetekből áll. Számos nagyon súlyos merényletért teszik felelőssé. Ezek közé tartozik például a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 1993-as robbantásos merénylet, az USA kenyai és tanzániai nagykö­vetségének 1998-as felrobbantása (225 halott, több száz sebesült), a Világkereskedelmi Központ elleni repülőgépes támadás 2001. szeptember 11-én (több ezer halott, illetve sebesült), és feltételezések szerint az al-Káidának köze volt a 2004. már­cius 11-i madridi robbantás-sorozathoz is.
2001. szeptember 11-én az al-Kaida eltérített 4 utasszállító repülőjáratot. Két gép a World Trade Center ikertornyaiba csapódott, egy pedig a Pentagon épületébe zuhant. A negyedik gép utasai megakadályozták hogy azt a géprablók, a Capitoliumba irányítsák, Pennsilvaniában zuhant le A World Trade Center elpuszult, a Pentagont azóta helyreállították.
WTC
A terrorakció folyamán géprablókkal együtt összesen 3031 ember vesztette életét.  Az áldozatok túlnyomó többsége civil volt. Az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megszállása volt. Így próbálták meg elkapni a tálibokat, akik al-Káida tagokat rejtegettek. A Pentagonban okozott károkat egy éven belül kijavították, majd később a helyszínen megépítették a Pentagon Memorial emlékművet. A World Trade Center helyszínén a romok eltakarítását követően elkezdődtek az újjáépítések, 2006-ban fejezték be a 7 World Trade Center irodaépületét. A 1 World Trade Center (korábbi tervek szerint Freedom Tower) jelenleg építés alatt áll, 2011-re tervezik az átadását. A mintegy 541 méter (1776 láb) magasra tervezett épület így Észak-Amerika legmagasabb épületeinek egyike lesz. 2009 és 2012 között további három épület átadását tervezik.

Oszama bin Laden (1957-2011)

Oszáma bin Láden, teljes nevén Oszáma bin Mohammed bin Avad bin Láden (született: 1957. március 10, meghalt: 2011 május 2) szaúd-arábiai militáns iszlamista, az al-Káida terorrszervezet egyik feltételezett alapítója. Neve klasszikus vokalizáció alapján Uszáma ibn Ládin (tudományosan Usāma ibn Lādin) lenne, de gyakran találkozni félig vagy nem magyarosított névalakjaival is (pl. Osama bin Laden és Oszama bin Laden).  Életét végigkísérték az ellentmondások. Szaud-Arábiában született 1957-ben, Mohamed bin Laden 52 gyermeke közül tizenhetedikként. A jemeni származású apa a mélyszegénységből küzdötte fel magát multimilliomos nagyvállalkozóvá: ő építtette a szaud-arábiai utak 80%-át. Miután Mohamed 1968-ban helikopter-balesetben meghalt, fia sok millió dollárt örökölt – bár valószínűleg jóval kevesebbet mint a hírekben felbukkanó 250-300 millió. Mérnökként végzett a Dzsiddai Abdul Aziz Király Egyetemen, de Bin Laden egyre inkább az iszlám konzervatív, fundamentalista változata tanulmányozásának szentelte idejét. Úgy érezte, hogy ez nyújt védelmet a Nyugat hanyatlása ellen.

Oszama bin Laden
Mindössze néhány hónapot dolgozott a családi cégben: amíg testvérei dőzsöltek a jólétben, addig a magas, félénk fiatalember egyre értőbb füllel hallgatta a radikális imámok beszédeit. Afganisztán 1979-es szovjet megszállása örökre megváltoztatta az életét. Magáévá tette az antikommunista ideológiát és Afganisztánba költözött, ahol egy évtizeden át harcolt a mudzsahedekkel együtt – családi hátterét kihasználva, először csak pénzfelhajtóként, míg később maga is fegyvert fogott. Ennek pikantériája, hogy az amerikai CIA kulcsszerepet játszott a mudzsahedek felfegyverzésében és kiképzésében; igaz, Bin Ladennel közvetlen kapcsolata ebben az időben még nem volt. Az al-Kaidát 15 társával (köztük jobbkezével, sokak szerint kijelölt utódjával Ajman al-Zavahiri-vel) együtt 1988-ban, az afganisztáni háború végén alapította a pakisztáni Pesavarban, ahol egy bérelt házban megbújva állítólag órákon át, hajnalig vitatkoztak azon, hogyan építsék fel a szervezetet. És valóban, olyasmit hoztak létre, amire addig nem volt példa: az al-Kaida lett az első olyan muszlim terrorszervezet a világon, amelyet nem érdekeltek a határok. Mindenki beléphetett, aki vállalta, hogy képviseli ügyüket. Nemzetközi volt az al-Kaidát egyik pillanatról a másikra népszerűvé tette a terroristák körében.
Bin Laden Moszkva után hamarosan Washington ellen fordult. Már csak azért is, mert Szaúd-Arábiában – ahol az iszlám két legszentebb helye is található – 300 ezer amerikai katona állomásozott az Irak elleni, 1991-es öbölháború idején. A terroristavezér ezt istenkáromlásnak tekintette. Amerikai célpontok elleni merényleteket kezdett szervezni. Ezzel kivívta a Washingtonszilárd szövetségeseként ismert Szaúd-Arábia haragját – olyannyira, hogy 1994-ben megvonta tőle a szaúdi állampolgárságot. Bin Laden ezután Szudánba költözött, majd 1996-ban visszatért Afganisztánba. 1998-ban merényletet szervezett az USA kenyai és tanzániai nagykövetsége ellen. A két robbantásban 224 ember halt meg. A Clinton-adminisztráció megtorló csapásokkal válaszolt Szudánban, Afganisztánban és Pakisztánban is. Bin Laden ezeket mind megúszta, ugyanúgy, ahogy mostanáig számtalan más likvidálási kísérletet is. Eközben népes családot alapított: négy feleségétől 16 - más források szerint 18 – gyermeke született. Ugyancsak 1998-ban 150 iszlám fegyveres szervezet vezetőt hívta találkozóra Pakisztánban. Ezen hét szervezet szövetséget alapított „A zsidók és keresztesek elleni szent háború iszlám nemzetközi frontja” néven. Bin Laden fatvát adott ki, miszerint az amerikaiakat és a szövetségeseiket meggyilkolni minden muzulmán számára kötelesség. Más források szerint a fatva valójában a második számú vezető Zavahiri ötlete volt, és ő tekinthető a terrortámadások szellemi atyjának is. Ám a világ első számú közellenségének kétes címét csak három évvel később nyerte el. 2001 szeptember 11., a New-York-i és washingtoni terrorakciók után került az FBI körözési listájának élére: 25 millió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. Ezután már csak ritka hangfelvételeken hallatott magáról, kimért baritonján, látszólag ész érvekel buzdítva a nyugati világ elleni harcra. Az időről időre felröppenő hírek szerint bujkált a Tora-Bora rideg hegyei és az iszlámábádi villanegyed útvesztői között is.

Oszama bin Laden elfogása:

Az Al-Kaida vezér elfogásának ténye 2011 május 2-án Donald Rumsfeld egykori védelmi miniszter egyik munkatársa révén szivárgott ki, amikor az illető a Twitteren tett egy bejegyzést. Később kiderült, hogy a Fehér Ház és a Pentagon már 2011 márciusa óta készült bin Laden elfogására, ugyanis ekkor tartották az első olyan értekezletet, amelyen felmerült, hogy a pakisztáni Iszlámábádtól északra lévő Abbottabad városában megtalálták a világtörténelem legkeresettebb bűnözőjének búvóhelyét. A haditengerészeti kommandósok vasárnap éjjel fél kettőkor az Arab tengeren állomásozó Carl Vinson repülőgép-hordozó anyahajóról három Apache típusú harci helikopterrel indultak a különleges bevetésre. A négy-hat méteres kerítéssel körülvett villából – ahol bin Laden bujkált – azonnal tüzet nyitottak az őrt álló terroristák, ám az amerikai kommandósok emeletről emeletre haladva végül kiszorították a védőket. A körülbelül 40 perces tűzharcban Bin Ladennel végül egy fejlövés végzett, és rajta kívül életét vesztette legidősebb fia (a szaúdi származású milliomosnak csaknem két tucat gyermeke volt), két futára (az amerikaiak őket követve jutottak Bin Laden nyomára) és a terrorista egyik felesége, akit az amerikaiak szerint a bentről tüzelők pajzsként tartottak maguk elé. A sikeres támadásban az amerikaiak sértetlenek maradtak, és magukkal vitték Bin Laden holttestét. Egyik helikopterük megrongálódott, ezt a helyszínen hagyták. Az elsődleges azonosítás után Obama elnök telefonon felhívta elődjét, a terrorizmus elleni globális háborút 10 éve meghirdető George W. Busht. A végleges DNS azonosítást követően Bin Laden holttestét a Carl Vinson anyahajó fedélzetére vitték, ahol fehér szövetbe burkolták és iszlám szertartás keretében a szülőföldjéhez közeli Arab-tenger vizébe temették. Szakértők szerint az iszlám terrorizmus súlyos veszteséget szenvedett el, ám most bosszúmerényletekre lehet számítani, szerte a világban.


  1. Szeparatista mozgalmak
  1. Front de la Liberation Nationale de Corsica (Franciaország–Korzika: 1976 – ma is)
A szigetet 1768-ben adta el Genova a francia királynak, de ekkor lényegében a függetlenségért harcoló csapatok kezében volt. A szigetre érkező francia csapatok is csak kemény küzdelmek árán tudták bevenni a szigetet. A felkelők soraiban harcolt Carlo-Maria Buonaparte, a későbbi császár, I. Napóleon apja. Napóleon éppen akkor született, mikor a franciák elfoglalták a szigetet 1769-ben. Fiatalkorában nem is tudott jól franciául, és korzikainak vallotta magát. Még császárként is azt mondta „Akkor születtem, mikor a haza elveszett” A függetlenségi mozgalom kétszáz év múlva kapott új erőre. A II. világháború után először tüntetések formájában jelentkezett, majd 1976-ban megalakult az FLNC. A feszültség növekedését sokan a szegénységben látják, ezért a mindenkori francia kormányok hajlamosak szegénységi problémaként kezelni a kérdést.
A feszültségeket növelte a bevándorlók nagy száma, akiktől a sziget hagyományos jellegét féltették az ott élők, ráadásul a munkanélküliség miatt az őslakosok fele kénytelen a szárazföldön munkát vállalni. A bonyolult helyzetet súlyosbítja a szigeten hagyományos klánok maffiaszerű hatalma. Ezért sokan fordulnak el a függetlenségi mozgalomtól, a központi kormányzattól várva a helyzet rendezését. Ráadásul a támadások egyik fő célpontja az idegenforgalom, ami tovább csökkenti az amúgy is a francia átlagnál szegényebb környék bevételeit.
Jelenleg egy közvélemény-kutatás szerint csak a lakosság 10%-a támogatja a teljes függetlenséget, de a több jogot követelők aránya igen magas. A 1976-78-ig minden különösebb átmenet nélkül zajlottak a támadások. Évente 200-800 támadást hajtottak végre mindenekelőtt a francia kormányhivatalok, a francia üzleti érdekeltségek és idegenforgalmi célpontok ellen. A szervezet a 80-as években két frakcióra (Habituel és Historique) bomlott, majd 1985-ben kivált belőle a Corsica Liberation Army. Ugyanakkor általában nem jelentik be, melyik csoport hajtotta végre a merényletet. A francia kormány, hogy a szelet a vitorlájukból kifogja, gazdasági támogatást nyújt a szigetnek, és 1982-ben Korzika lett az ország első decentralizált megyéje, de nem engedik az önálló kulturális életet.
1988-ban a szervezet fegyverszünetet hirdetett a tárgyalások reményében, de 1989-ben felmondták. Ekkor tört ki a köztisztviselők 6 hetes sztrájkja, amelyik átalakult etnikai jellegű tüntetéssé. Megjelentek legális csoportok, amelyek a korzikai nyelv oktatását kívánták elérni, és az önálló etnikai csoportként való elismerést. (A ’90-es évek elején nem tanították a korzikai nyelvet a szigeten egyetlen közép vagy felsőfokú intézményben sem!) A tűzszünet után az FLNC fokozta tevékenységét. 1990-ben megalakul a harmadik frakció, a Resistance is. 1990 volt a szervezet legvéresebb éve. Ekkor 17 orvgyilkosságot követnek el. ’92. augusztusában egy hét alatt 3 bomba robbant Franciaországban. Párizs, Nice és Marseille célponttal. Az év mérlege 370 támadás volt. Ez jelezte, hogy a szervezet a szárazföldön is fokozta tevékenységét. Bonyolítja a helyzetet, hogy ’93-tól a frakciók is harcolnak egymással, és a szigeten is szerveződő Le Pen-féle párt tagjaira és a drogkereskedőkre is kiterjesztették támadásaikat.
A ’90-es években majdnem minden frakció próbált tárgyalásokat kezdeni a kormánnyal tűzszünetet ígérve, de 1996-ban Alain Juppe miniszterelnök elzárkózott minden, Korzika további önállóságát célzó tárgyalástól, és nagyobb rendőri erőket küld a szigetre. 1998-ban az FLNC megöli a megye prefektusát és az üzleti kamara elnökét. Erre válaszul a rendőrség széles körű nyomozásba kezdett, a kormány pedig növeli a Korzikának szánt pénzügyi segélyt, ennek ellenére a terrortámadásokat nem sikerül visszaszorítani.


  1. Euskadi Ta Askasatuna (ETA, Spanyolország-Baszkföld: 1959 – ma is működik)
A Baszkföld és Szabadsága nevet viselő, a sajtóban baszk nyelvû rövidítéséről csak ETA-ként emlegetett szervezetet 1959-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elérje Baszkföld függetlenségét és a spanyol-francia határ két oldalán fekvő baszkok egyesítését. A baszkok ősidők óta ezen a területen élnek és nyelvük egyetlen más nyelvvel sem mutat közelebbi rokonságot. Kulturális különbségüket az évszázadok során végig megőrizték az Ibér–félsziget többi népével szemben. Jelenleg mintegy 2,5 millióan vannak, fõleg Spanyolországban, és kisebb részük Dél-Franciaországban egy etnikai tömbben. Noha a nyelvet kevesen beszélik, rendkívül erős az önazonosság-tudatuk. Jellemző, hogy az Athletic Bilbao, a térség legismertebb labdarúgó-csapata még a nagy átigazolások korában sem alkalmaz idegenlégióst, ami esetükben annyit jelent, hogy még spanyolokat sem, hanem kizárólag baszk származásúakat. Baszkföld válogatottja pedig időről-időre megmérkőzik más válogatottakkal.
1939-ben, a polgárháborúban győztes Franco tábornok megvonta Baszkföldtől a köztársasági korszakban élvezett autonómiát. A Baszk Nemzeti Párt illegalitásban működött tovább, de néhány fiatal 1959-ben úgy gondolta: túlságosan megalkuvók, ezért létrehozták az ETA-t. Kezdetben csak falfirkákkal és röplapokkal hívták fel magukra a figyelmet. A bekövetkező letartóztatásokra és kínzásokra válaszul meghirdették a terror a terror ellen mozgalmat. Ekkor vált az ETA terrorszervezetté. Első komolyabb támadásukat 1961-ben hajtották végre, amikor megpróbálták kisiklatni a falangista felkelés 25. évfordulójának ünnepségeire indított különvonatot. 1962-ben tartották első kongresszusukat, ahol a megfogalmazott célok szerint a célpont a spanyol közigazgatás és intézmények. Azt akarták elérni, a spanyoloknak drága legyen az ellenőrzés fenntartása. Az anyagi alapot bankrablásokkal akarták megszerezni; az első ilyet 1967-ben hajtották végre, és 1977-ig kb. 1 millió dollárt zsákmányoltak. Másik bevételi forrásuk a forradalmi adó, amit szinte egész Baszkföldön beszedtek, sokszor zsarolások útján. A fellépést ellenük nagyban megnehezítette, hogy szinte a teljes baszk lakosság szimpátiáját élvezték.
1968-ban hajtották végre első nagyobb visszhangot kiváltó merényletüket, amikor megölték Manzanast, az egyik spanyol titkosszolgálat vezetőjét. Mindmáig legemlékezetesebb merényletükre 1973-ban került sor, amikor felrobbantották Blanco tábornoknak, az akkori miniszterelnöknek, a sokak által Franco utódjának tartott politikusnak a kocsiját. 1975 után változás állt be a szervezet életében, mivel elkezdődött Spanyolországban a demokratikus átalakulás. Tevékenységének 1977-ig tartó első szakaszában több mint száz ember lelte halálát a támadások következtében, ennek majdnem fele azonban a szervezet tagjainak sorából került ki. A demokratikus légkörben az ETA megalakította Herri Batasuna néven legális politikai szervezetét, ami természetesen ezer szállal kötődőt az ETA-hoz. Ez tette lehetővé a kapcsolatok felvételét az IRA-val, annak politikai pártja, a Sinn Fein révén.
Az ETA tagok közül többen Kubában kaptak kiképzést. Ugyanakkor az ETA visszaszorult, mivel a demokratikus kormányok egyre több jogban részesítették a tartományt: 1980-ban széles körű autonómiát kap. A függetlenedést a spanyol kormány nem engedhette, ugyanis Baszkföld az ország legjelentősebb ipari központja, és az ekkor beindult európai felzárkózás motorja. 1980-ban Suarez miniszterelnök és a következő év elején I. János Károly uralkodó is ellátogatott Baszkföldre, ez a kétségtelenül bátor tett elismerést váltott ki még a nem királypárti baszkok körében is. Az ETA támogatottsága csökkent, ugyan a baszkok továbbra is függetlenek akartak lenni, de egyre többen fordultak el a terrortól. A szervezet ennek következtében radikalizálódott. 1980 volt a legvéresebb évük, amikor az akcióik 118 ember életét követelték. A beindult kedvező folyamat azonban törést szenvedett, amikor 1981 februárjában rendőrségi brutalitás következtében életét vesztette egy Arregui nevű ETA-terrorista. Újra lázongani kezdett a vidék, emiatt a kormány eljárást indított a felelősök felkutatására, de a rendőrség ennek hírére tiltakozó megmozdulásokat tartott. Ekkor következett be a fiatal spanyol demokrácia legnagyobb erőpróbája, február 23-án Tejero alezredes vezetésével szélsőjobboldali puccs hajtottak be. A puccs azonban elbukott, amiben jelentős szerepet játszott a király személyes bátorsága, és az, hogy a legtöbb katona hű maradt a demokráciához. A baszkok legnagyobb része tudta: egy jobboldali puccs az addig megszerzett jogaikat veszélyeztetné, ezért az ETA is fegyverszünetet hirdetett. Ugyanakkor a kormány nem tétlenkedett, a jobboldali összeesküvés felgöngyölítése után az ETA ellen fordult a különleges felhatalmazási törvény segítségével, amelyik megengedte például, hogy a terrorista-gyanús személyeket vádemelés nélkül 10 napig őrizetben tartsák. Néhány hónap alatt 300 ETA terroristát fogtak el.
1982-tõl Felipe Gonzalez szocialista kormánya folytatja a kemény fellépést a terror ellen, ugyanakkor szélesítik az autonómia jogkörét. Létrejön a GAL 1983-ban. Ez egy illegális anti-terrorista egység volt, amelyik számos gyanúsított ETA-tagot ölt meg. Amikor kiderült: a GAL-t a rendőrség hozta létre, és a belügyminiszter tudott róla, botrány robbant ki. Ugyanakkor valóban elérték az ETA visszaszorulását, ám a 90-es évek második felében, amikor megerősödött az Aznar vezette Néppárt, újra felerősödött a terrorhullám, ugyanis ezt a terroristák a falangisták utódpártjának tartják. 1995-ben merényletet kíséreltek meg Aznar ellen és kiderült, hogy a király ellen is terveztek egy merényletet. 1996 márciusában a Néppárt nyerte a választást, de a hagyományosan autonómia-ellenes párt csak a nemzetiségi pártok, főleg a katalánok révén alakíthatott kormányt. Így egyfajta egyensúly jött létre. 1997-ben a Herri Batasuna 23 vezetőjét ítélték el a terrorizmus támogatásának vádjával. 1998-ban az ETA fegyverszünetet hirdet, és tárgyalásokat kezdeményez, ami Svájcban zajlott le, de eredménytelen marad. 2000-ben az ETA újra támadásokat indított, és az első 8 hónapban 11 embert öltek meg. Fő célpont a rendőrség.
2000 decemberében a két legnagyobb párt közös nyilatkozatban ítélte el a terrorizmust, és meghatározzák a terrorizmus elleni harc alapelveit. A merényletek után rendszeressé válnak a terrorizmust elítélő sokszor a legnevesebb politikusok részvételével zajló tömeggyűlések. Jelenleg a szervezet aktív tagjainak számát mintegy 100-ra teszik, akiket néhány száz segítő támogat.


  1. Irish Republican Army (IRA, Nagy Britannia-Ulster: 1919 – ma is működik)
Az Ír Köztársasági Hadsereg a legismertebb több évtizedes hagyományt magáénak tudó európai terrorista csoport. A térség különbözik az eddig tárgyalt területektől, ugyanis itt két vallási csoport több évszázados harca öltött formát a terrorizmusban, és mára mindkét oldalon több veszélyes csoport alakult ki, akiket az IRA történetén keresztül próbálok bemutatni. A történet kezdete a 16. századra megy vissza, amikor VIII: Henrik megalapítja az anglikán egyházat, de Írország, ahol nagyon erősek a katolikus hagyományok - elég ha csak a kora-középkorban Nyugat-Európában térítő szerzetesekre gondolunk - hű maradt a római pápához. 1641-ben az ír szigeten függetlenségi felkelés robbant ki a hódítók ellen, amit csak Cromwell vert le véres harcok és kivégzések árán. A felkelés leverése után, 1652-ben Anglia gyarmatosította Írországot. Az írektől elvették földjük nagy részét, amit angol birtokosok és Cromwell katonái kaptak meg. A betelepítés főleg Ulsterben (Észak-Írország) volt jelentős, mivel korábban ez volt a felkelések központja. A súlyos adók miatt több alkalommal volt éhínség a területen, és a XIX. század közepétől az általában sok gyermekes ír családokból tömeges kivándorlási hullám indult el az Egyesült Államokba, ahol tekintélyes létszámú és nagy befolyású kolóniákat hoztak létre. A kivándorlás méreteire jellemző hogy negyven év alatt a sziget lakossága a felére csökkent.
A szigeten a kivándorlási hullámmal együtt újra erősödtek a függetlenségi mozgalmak - az egész Európában kibontakozó nacionalizmus és liberalizmus hatására. Az írek önkormányzatot, úgynevezett Home Rule-t akartak elérni. Ennek érdekében pártot szerveztek, ami bejutott a parlamentbe, ahol a whig Gladstone miniszterelnök támogatta az önkormányzat megadását, és be is terjesztette a javaslatot, ám saját frakciója is leszavazta, és csak 1911-ben sikerül megszavazni, de ekkor a Lordok Háza szavazta le, ami halasztó érvényű, és a háború miatt elhalasztják. A függetlenségi harc történetében fordulatot hozott a szervezett ellenállás kialakulása; ennek egyik formája volt az ún. bojkott mozgalom, ami nevét arról kapta, hogy az írek nem voltak hajlandók együttműködni az angol földesurak intézőivel. Az egyik intézőt hívták Boycott-nak. Ez azt jelentette, hogy még a boltokban sem voltak hajlandók õket kiszolgálni, ezért többen elmenekültek. Ráadásul a korábban Amerikába kivándoroltak megszervezték a feniánus mozgalmat az óhaza függetlenségének támogatására. 1905-ben létrejött a Sinn Fein (Mi Magunk) elnevezésű mozgalom, ami már a teljes függetlenség elnyerését tűzte ki célul. Tagjai robbantották ki 1916-ban a Húsvéti felkelést Dublinban, amit az angol hadsereg ugyan levert de megalakult egy illegális kormány, és fokozták a támadásaikat az angol célpontok ellen.
Az IRA-t hivatalosan 1919-ben hozták létre, és 1921-ben elérték az Ír Szabadállam kikiáltását, de 7 északi protestáns többségű megyét lecsatoltak róla, ezt többen nem fogadták el, és Eamon De Valera vezetésével polgárháborút robbantottak ki az új államban, ez megegyezéssel zárult, és Írország elindult az önálló fejlődés útján. Ennek során 1937-ben kikiáltották a köztársaságot, és 1949-ben kiléptek a Brit Nemzetközösségből. Az IRA harciasabb szárnya tovább harcolt, azért hogy Ulster is Írország része legyen. A tömeges robbanás azonban a 60-as években következett be. Ennek társadalmi okai is voltak, mivel óriási méreteket öltött a munkanélküliség, ami a megkülönböztetések révén elsősorban az amúgy is szegényebb és több gyermekes katolikusokat sújtotta, ráadásul a helyi választások vagyoni cenzus alapján történtek. Az IRA sikerének oka volt az is, hogy a protestáns többség minden engedményt elutasított, és egy fanatikus lelkész, Ian Paisley megszervezte a félkatonai Ulster Defence Association-t (UDA), és a katonaság és a rendőrség hathatós támogatásával terrorizálta a kissebséget. 1968. októberében nagy nemzetközi felháborodást váltott ki a katolikus polgárjogi aktivisták békés tüntetésének szétverése. 1969-benaz Orániai Rend megtartotta hagyományos felvonulását a katolikusok felett aratott 1689-es győzelem emlékére. A feszültség szabályszerű polgárháborúba ment át, főleg Belfastban és a katolikus többségű Derry-ben. Így ekkor nehéz volt eldönteni melyik a terrorszervezet, mivel az IRA mint háborús fél szerepelt. A brit kormány - a vérontást megakadályozandó - katonaságot vezényelt a térségbe. Az IRA két szárnyra bomlott: a hivatalos IRA hajlandó volt tárgyalni, de a provisional (ideiglenes) szárny, az úgynevezett provók folytatta a harcot a járőröző katonák ellen.
A katolikus lakosság kezdetben örömmel fogadta a reményeik szerint békét hozó katonákat, de hamarosan kiderült: a katonák is az Unionisták mellett vannak. A harci események folytatódtak. A hadsereg 1972-ben tüzet nyitott a békésen felvonuló katolikusokra ez minden addigit felülmúló nemzetközi felháborodáshoz vezetett, másnap a fiatal ír parlamenti képviselőnő, Bernadette Devlin tettleg bántalmazta a londoni parlamentben a belügyminisztert. A terroristatámadások és gyújtogatások mindkét oldalon állandósultak. Jellemző a kialakult állapotokra, hogy a brit hadsereg elismerte az IRA-t hadviselő félként, és elfogott tagjait nem terroristaként, hanem hadifogolyként kezelték. 1974-ben létrejött egy baloldali terrorszervezet az Irish National Liberation Army (INLA) amelyik nem csak a briteket és unionistákat, de az IRA tagjait is támadta. Az IRA provó 1969-80 között majdnem 500 katonát ölt meg. A katolikus lakosság továbbra is bennük látta az egyetlen védelmet, miközben az UDA, élén Paisley-vel ekkor már a hadsereg kivonást és az önkormányzat visszaadását kezdte követelni, hogy végképp leszámolhasson a katolikusokkal. Az elmérgesedett helyzetre jellemző, hogy Derry katolikus többségű város labdarugó csapata engedélyt kapott az Európai Labdarugó Szövetségtől (UEFA), hogy az ír bajnokságban induljon, mivel félő volt, hogy a meccseket a különböző terroristák támadásokra használják fel. Egy hadügyminisztériumi anyag csak a provók számát mintegy 500-ra becsülte a 70-es évek végén, akik ekkor már Londonban is egyre másra követték el merényleteiket. A különböző protestáns félkatonai szervezetek mintegy 10000 tagot számláltak. Így az 1976-ban kibontakozott békemozgalmakat a legtöbben szkepticizmussal fogadták, de legalább a terrorakciók száma csökkent valamelyest.
1981-ben azonban újra kiéleződtek a harcok, mivel januárban protestáns terroristák súlyosan megsebesítették a már korábban említett Devlint és férjét, mire válaszul az IRA megölt több protestáns parlamenti képviselőt, többek között Bradford lelkészt, az ismert protestáns vezetőt. A nemzetközi közvélemény azonban arra figyelt föl, hogy 1976-tól a korábban hadifogolyként kezelt IRA-tagokat közönséges bűnözőknek járó elbánásban kezdték részesíteni. Ezért 1981-ben éhségsztrájkba kezdtek, a Thatcher-kormány nem volt hajlandó a nemzetközi nyomásra sem tárgyalni velük, és végül 10 fogoly - köztük Bobby Sands, az IRA egyik ismert vezetője is - halálukig folyatatta a tiltakozást. A nemzetközi sajtó élénk figyelemmel kísérte utolsó napjaikat, és személyes bátorságuk sokak tiszteletét vívta ki. Ulsterben egyre inkább érződött, hogy a lakosság, mind a protestáns mind a katolikus oldalon megelégelte az értelmetlen vérontást. A brit lakosság nagy része is jobban örült volna, ha teljesen feladják Ulstert. A brit kormány új utakra tért: rájöttek, Dublinnal kell megállapodni. 1985-ben véleménynyilvánítási jogot adnak az ír kormánynak az Ulstert érintő kérdésekben, és 1993-ban Major brit és Reynolds ír kormányfő leszögezte: a kérdést az Ulsterben lakók oldhatják meg. Ugyanakkor az IRA ekkor hajtotta végre leghíresebb merényleteit, mivel rájöttek: a világ már nem figyel oda a nap mint nap Belfastban zajló terrorra. A 80-as évek elején megölték Lord Mountbatten volt indiai alkirályt, a királynő rokonát. és perceken múlt Thatcher kormányfő élete is, mikor Brightonban merényletet kíséreltek meg ellen. 1991-ben a Downing Streeten robbant az IRA. A ’90-es évek jellemzője, hogy a protestáns szervezetek már több embert gyilkoltak meg, mint az IRA, ahol a politikai szárny vezetője, Garry Adams 1994-ben tűzszünetet hirdetett, amely 1996-ig tartott.
A protestánsok radikalizálódásának és félelmének fő oka egyrészt, mivel tudják: a brit lakosság nem támogatja az ulsteri jelenlétet, félnek, hogy a kormány úgymond eladja őket Dublinnak, és Paisley ezért támadt rá az ír miniszterelnökkel tárgyaló Thatcherre, majd Majorre. A másik ok, hogy a népesség arányszáma drasztikusan kezd megváltozni köszönhetően annak, hogy a katolikusok több gyermeket vállalnak. 1998-ban Tony Blair is megpróbál tető alá hozni egy béke-megállapodást, amely visszaadná az önkormányzatot Ulsternek, fel is állítottak egy kormányt, és a szavazások is lezajlottak, ám nemsokára újra felfüggesztették a kormányzatot, mivel nem sikerül számos kérdésben megegyezni és az IRA csak lassan indítja be a megígért fegyver-beszolgáltatást. Mindenesetre már az is nagy eredmény, hogy a felek rájöttek: tárgyalni kell, és a terror enyhült. Mostanában újra felmerült az ulsteri kabinet felállítása, és az IRA is elkezdte lefegyverezni bizonyos egységeit, de a közelmúltban a katolikus kisiskolásokat ért atrocitások és a brit titkosszolgálat londoni épületére kilőtt bomba jelzi, a béke még nagyon messze van


  1. Baloldali terror csoportok
  1. November 17 (görög terrorista csoport, 1975 – ma is működik):
  2. A szervezet nevét arról a dátumról kapta, amikor 1918-ban megalakult a Görög Szocialista Munkáspárt. 1975-ben tûnt fel, amikor a CIA athéni irodájának főnökét ölték meg. Céljuk a NATO-ból való kilépés, erre volt is fogadókészség, hiszen 1981-ben a PASZOK olyan programmal nyert választást, ami a kilépést ígérte, de nem tartották be. Ezután méginkább felerősödtek a támadások. A támadás célpontjai görög és USA hivatalok voltak, szinte kizárólag Athénban. 1988-tól egy nacionalistább szárny érvényesült a szervezeten belül. Ez abban mutatkozott meg, hogy elkezdték támadni a török nagykövetséget és annak személyzetét. Egy 2000-ben kiadott USA-jelentés felhívja a görög kormány figyelmét az erőteljesebb fellépésre. Ugyanebben az évben a szervezet egy támadás során megölt egy brit tábornokot. A November 17 a kevés ma is működő baloldali csoport egyike.
  1. Vörös Hadsereg Frakció, RAF (német terrorista csoport, 1967-1998): 
  2. Talán a legnagyobb hatású baloldali szervezet volt, amelyik a 60-as évek diák mozgalmaiban gyökerezett. Az USA-ban a vietnami háborút ellenző mozgalmak hatása a ’68-as jól ismert párizsi események után Németországra is átterjedt. Ideológiájukra nagy hatást gyakorolt Herbert Marcuse aki, amellett hogy a világforradalmi elméletek híve volt, úgy látta: a munkásság a jóléti társadalom miatt elvesztette vezetõ szerepét, és ezért azt az értelmiségnek kell átvenni. Szinte kizárólag felső-középosztálybeli családokból származtak, és sok volt közöttük a nõ. Amikor 1967-ben az iráni sah Nyugat-Berlinbe látogatott, heves tüntetések robbantak ki, mivel számukra a sah a diktatúra jelképe volt. A rendőrség a tüntetők közé lőtt, és halálosan megsebesített egy Ohnesorg nevű diákot. A RAF ekkor alakult meg, hogy felvegye a harcot, az úgymond rendőrállammal. Az alapító Horst Mahler ügyvéd volt, de a vezetés hamarosan átment Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin kezébe, akik ’68 májusában felgyújtottak két áruházat, hogy mozgósítsák a polgárság ellen lázadókat. A hatóság nem vette őket komolyan: Baader letartóztatása után enyhe büntetést kapott. A börtönbe belátogatott a gazdag családból származó baloldali újságíró, Ulrike Meinhof, akit élettársával meggyőztek arról, hogy toll helyett már a pokolgép a hatásos fegyver. Meinhof vezetésével 1970-ben a RAF megszöktette Baadert. 1970-72 között számos bombatámadást és bankrablást hajtanak végre. A fő célpontok a NATO, a rendőrség, bankok, ipari konszernek.
Külön háborút indítottak a Springer lapkiadó ellen - amelyik a hisztériakeltéstől sem mentes módon számolt be a szervezetről - nemegyszer ártatlan családtagjaikra, ismerőseikre is támadva. 1972-ben nagy támadás sorozatot hajtottak végre a Németországban állomásozó 7. amerikai hadsereg ellen. Ekkor a csoport kemény magja mintegy 60 emberből állt, és kb. 2000 szimpatizáns segítette. Ezután nagy rendőrségi hajszát indítottak, aminek eredményeképpen a 3 vezetőt, Baadert, Ensslint és Meinhofot elfogták. A szakértők többsége úgy gondolta ezzel vége is a RAF tevékenységének. 1975-ig nem is történt új akció, ám akkor kezdődött a vezetők elleni per, és egy új generáció hallatott magáról. Terroristák szállták meg a stockholmi német nagykövetséget, és fogságba esett társaik elengedését követelték. Az anti-terrorista egységek támadásakor pedig felrobbantották az épületet. 1976-ban Meinhof öngyilkos lett. Erre válaszul a terroristák ebben az évben minden korábbit felülmúló támadássorozatot hajtottak végre. Megölték többek között Buback főállamügyészt is.
1977-ben saját szeretett keresztlánya segítségével megölték Ponto bankárt a Dresdner Bank elnökét, aki egyike volt a legbefolyásosabb üzletembereknek, és komoly szerepet játszott a nemzetközi pénzügyi életben. Szintén ebben az évben elrabolták Schleyert a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, hogy kicseréljék Baaderékat. A tárgyalások közben egy palesztin terrorcsoport, aki már korábban is szövetségesük volt, eltérítette a Lufthansa egy járatát Mogadishu repülőterére. A már nemzetközi konfliktust a helyszínre érkező német kommandósok oldották meg, akik a gépeltérítőket lelőve kiszabadították az utasokat. Aznap este Baader és élettársa látva, hogy nincs reményük a szabadulásra öngyilkosságot követett el. Nem sokkal ezután megtalálták Schleyer holtestét. Fordulópont következett ekkor be. A német rendőrség minden addiginál eredményesebb nyomozást folytatott, és 1979-ig nem is történt új támadás, ekkor végrehajtottak egy támadássorozatot az amerikai hadsereg ellen, aminek keretében páncélgránátot lőttek ki Kroesen tábornoknak a kocsijára ám a támadások sikertelenek voltak. Nagy port vert fel viszont, hogy megöltek egy rabot, hogy papírjait felhasználva hajtsák végre támadásukat frankfurti katonai repülőtér ellen. A gyilkosságot még korábbi támogatóik is elítélték, és ekkora társadalmi bázisuk is minimálisra csökkent.
Az egykori 68-asok jól fizetõ állásokra cserélték forradalmi eszményeiket, ráadásul 1977-ban az NSZK-ban új terrorista-ellenes központot adnak át, a legmodernebb számítógépes láncolattal felszerelve. A RAF 1982-ben új célpontként a globalizációt hirdette meg és összefogást más országok fegyveres csoportjaival, de a támadásaik száma tovább csökkent. 1986-ban egy újabb letartoztatási hullám során szinte a teljes szervezetet felszámolták. Ekkor már a németeknek több problémát okoznak a szervezetlen, de veszélyes támadások a neo-nácik részéről, akik a bevándorlókat veszik elsősorban célba. A RAF 1992-ben tűzszünetet hirdetett, majd ’98-ban bejelentették a szervezet feloszlását.


  1. Brigate Rosse (olaszorsz terrorista csoport: 1970 – jelenleg is működik)

A Vörös Brigádok a RAF után a második leghíresebb baloldali terrorszervezet Európában. A leghíresebb terrortámadás fűződik a nevéhez: Aldo Moro meggyilkolása, ugyanakkor szervezettsége sosem érte el a RAF-ét, de a 70-es évek feszült Olaszországában joggal tett hírnévre szert. A szervezet kezdetektől megfogalmazott célja Olaszország távol tarása a NATO-tól és a nyugati gazdasági rendszerektől. Társadalmi bázisa ugyanakkor szélesebb volt, mint a hagyományos mozgalmaké. Eredete szintén a ’68-as diákmozgalmakhoz nyúlik vissza, amelyek Itáliában is éreztették hatásukat. A kialakuláshoz azonban más tényezők is hozzájárultak. Itt valóban volt egy erős szélsőjobboldali terrorszervezet, amely több robbantást hajtott végre a 60-as évek végén. A leghíresebbek a Milánóban és Bolognában elkövetett robbantásaik voltak, sokan - mint utóbb kiderült, nem alaptalanul - a CIA kezét érezték a dologban, és sokan tartottak egy fasiszta hatalomátvételtől is.
A kommunista mozgalom is tele volt belső konfliktussal. Berlinguer ekkor hirdette meg a híres eurokommunizmust, ami a forradalomról való lemondást, és a demokratikus játékszabályok elfogadását jelentette. Ez nagy vitákat váltott ki a Kommunista Párton belül. Az országban a 60-as évek végén sztrájkhullám söpört végig, és sok helyütt megjelentek a munkás-önigazgatás eszméi. Olaszországban egyébként is volt hagyománya a baloldali terrorizmusnak. Közvetlenül a háború után működött a Volante Rosa és Pietor Secchia félkatonai csoportja, utóbbi különösen veszélyes volt: az ellenőrzést is átvette néhány északi városban. Ezeket azonban sikerült felszámolni, és vezetőik Csehszlovákiába menekültek. A BR 1970-ben alakult, amikor vezetője Renato Curcio megházasodott. A tagok érdekes keveredései voltak a II. világháború utáni olasz társadalomnak. Megtalálhatóak voltak benne az egyetemisták, hithű katolikusok, a partizánok leszármazottai is. A támadásaik első célpontjai hazai és nemzetközi konszernek voltak. 1974-ben Curciót letartoztatják, és bár felesége kiszabadította, a következő évben újra rács mögé került. Így a szervezetben váltás következett be, és az új vezetők radikálisabbak voltak, és sokan közülük részt vettek a GRU a szovjet katonai hírszerzés által Prágában tartott kiképzésen. Ezáltal a szervezet veszélyesebb és szervezettebb lett. Ennek következményeként sikerült magukba olvasztani a többi szélsőbaloldali terrorszervezetet, amik közül a Primea Linea-nak majdnem annyi tagja volt, mint az RB-nek.
Csupán 1976-ban három alkalommal gyújtották fel a FIAT torinói központi gyárát. Ugyanakkor a szervezet növekedésével a helyi csoportok önállósodtak, ez főleg az eltérő célpontokban öltött testet. A támadások elérték a terroristákat bíráló sajtót is, 1977-ben megölték a Stampa című újság főszerkesztő-helyettesét. Az anyagi források biztosítására előszeretettel rabolták el gazdag családok gyermekeit. Sok esetben ezt a családtagok nem is jelentették be, de néhányszor így is előfordult, hogy a pénz átvétele után meggyilkolták áldozatukat. A legnagyobb visszhangot kiváltó akciójuk kétségkívül Aldo Moro volt miniszterelnök, a legnagyobb párt, a kereszténydemokraták elnökének elrablása és meggyilkolása volt. A támadás 1978. március 16-án következett be, amikor a parlament éppen Moro javaslatára szavazott a kommunisták bevonásáról a kormányba. A támadás során megölték Moro öt testőrét. A fő követelésük az elítélt társaik szabadon bocsátása volt, de a parlamenti pártok úgy döntöttek: nem bocsátkoznak tárgyalásokba. A terroristák május 5-én meggyilkolták Morót. Ez hatalmas felháborodást váltott ki és milliók vonultak az utcára tiltakozásul, de néhányan a pártokat is vádolták, amiért nem tárgyaltak, és ezzel sorsára hagyták a politikust. Ezek a hangok különösen azután erősödtek fel mikor megtalálták Moronak a fogság alatt írt feljegyzéseit. A hatalmi elit elhatározta, hogy a tömegtámogatás felhasználásával nagy támadást intézz a BR ellen. A sikerhez nagy előrelépést jelentett, hogy 1980-ban elfogták Pecit, a torinói BR csoportok vezetőjét, aki korábbi elfogott társaival ellentétben hajlandó volt az együttműködésre. Saját csoportján kívül leleplezte a velencei, genovai, római csoportok számos vezetőjét és tagját, a BR bosszúból megölte ugyan Peci testvérét, de ez nem változtatott a tényen, hogy a szervezet hajója léket kapott. Ugyanakkor, akik azt gondolták, hogy a szervezetet végleg sikerült felszámolni csalódniuk kellett.
1981-ben a veronai BR csoport elrabolta Dozier amerikai tábornokot, majd ’82. január elején kiszabadították néhány társukat a róvigói börtönből. A hatóságok összehangolt nyomozásba kezdtek, több mint ezer embert hallgattak ki, és végül január 28-án egy sikeres kommandós akcióval kiszabadították a tábornokot. Az akciót követő letartoztatási hullámban a szervezet további 150 tagját kapták el. A csoport ezzel végleg visszaszorult, bár néha követtek el újabb akciókat. 1984-ben a szervezet több börtönben lévő vezetője a támadások beszüntetésére szólította fel a még szabadlábon lévő tagokat. Jelenleg a szervezet tagjainak számát 50-re becsülik. Utolsó két támadása során 1995-ben bombát dobtak a NATO védelmi tanácsának épületére, 1999-ben pedig megölték Massimo D’Antona kormánytanácsadót.
készítette: Harmat Árpád Péter
Felhasznált irodalom:
  • J. Nagy László, Ferwagner Péter Ákos: Az arab országok története 1913-2003. JATE Press Kiadó, Szeged, 2004
  • Huber Szebasztián: Terrorizmus Európában a XX. század második felében. iroga.hu Biztonságpolitika és terrorizmus, II. évfolyam 1. szám, 2002január.
  • Népszabadság 2011 május 3, LXIX. évfolyam, 102/1. szám.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése