2019. február 9., szombat

Fennáll-e a nukleáris háború veszélye a Közel-Keleten?





Dr. Drábik János: Orwellia
7. fejeze


Fennáll-e a nukleáris háború veszélye a Közel-Keleten?




A 2006 novemberi demokratapárti győzelem nyomán számos cikk és tanulmány jelent meg arról, hogy az Egyesült Államok megsemmisíti-e akár fegyveres közbeavatkozással is Irán feltételezett nukleáris fegyver-előállítási képességét, még mielőtt Bush elnök távozik a Fehér Házból. A neokonzervatív befolyás hatására az amerikai kormányzat radikálisan átalakította az Egyesült Államok nukleáris fegyverhasználatra vonatkozó politikáját 2006 első felében. A katonai stratégák most már nem tekintik az atomfegyvereket minőségileg teljesen más fegyverzetnek, amelyekre a hagyományos fegyverektől eltérő szabályok vonatkoznak. A washingtoni kormányzat számos olyan jelzést adott, amelyből arra lehet következtetni, hogy tervezés alatt áll a nukleáris fegyverek bevetése. Bush elnök többször is elutasította, hogy kizárja a nukleáris csapásmérés lehetőségét Iránnal szemben. Az a 2006 októberében bekövetkezett fejlemény, hogy ma már kilencedikként Észak-Korea is csatlakozott a nukleáris fegyverrel rendelkező országok csoportjához, nem változtat az Iránnal szembeni amerikai szándékokon, sőt még határozottabbá teszi őket.
Már Irak esetében is mérlegelték nukleáris fegyverek bevetését. Mivel erre nem került sor, ezért néhányan úgy vélik, hogy Irán ellen sem fog bekövetkezni. Egyes szakértők azzal is érvelnek, hogy az elmúlt hat évtized során az Egyesült Államok többször is közel került nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségéhez, de ezt a küszöböt még sem lépte át. Ezért nagy a valószínűsége annak, hogy most sem fogja megtenni. Ezek a jó szándékú érvek azonban nem eléggé meggyőzőek. Több amerikai tábornok úgy látja, hogy az Egyesült Államok ma közelebb került a nukleáris fegyverek alkalmazásához, mint Hirosima és Nagaszaki esetében. 2006-ban az Amerikai Fizikusok Társasága (American Physical Society), amely 40 ezer fizikust tömörít, fennállása során először fejezte ki nyilatkozatban mély aggodalmát a nukleáris fegyverek lehetséges bevetése miatt ilyen fegyverekkel nem rendelkező államok ellen az atomfegyverek terjedését megakadályozó célból.
Irak esetében azért nem volt szükség atomfegyverek bevetésére, mert ez az ország már legyengült állapotban volt nemcsak gazdaságilag, társadalmilag, de katonailag is, hiszen az első öbölháború alkalmával súlyos vereséget szenvedett, majd pedig embargó sújtotta. Irán azonban lényegesen nagyobb és erősebb állam, és az Irakkal folytatott háborúzásból is győztesen került ki. Irán rendelkezik olyan rakétákkal, amelyekkel támadást tud intézni az Irakban, Afganisztánban és a Perzsa-öböl térségében állomásozó amerikai fegyveres erők ellen, és egyidejűleg rakétákkal lőheti az izraeli városokat is. Szárazföldi hadereje - noha fegyverzete modernizációra szorul és a hadosztályai nem elég mozgékonyak - a térség legerősebb hadserege. Jelenleg 150 000 főnyi amerikai katonaság állomásozik Irakban és az ő helyzetük rendkívül kényessé válik, ha kitörne a háború Iránnal. Az amerikai közvélemény, amely teljesen ki van szolgáltatva az amerikai politikát meghatározó pénz- és korporációs oligarchia vélemény-monopóliumának, feltehetően támogatni fogja a nukleáris fegyverek bevetését Irán ellen, ha az amerikai kormányzat azzal érvel, hogy csak így óvhatja meg nagyszámú amerikai katona és izraeli polgár életét.
A második világháborút követően azért nem került sor nukleáris fegyverek alkalmazására, mert az atomháborút robbanthatott volna ki a Szovjetunióval vagy Kínával. Észak-Korea ellen azért nem alkalmaz a nemzetközi közösség katonai szankciókat, mert a minden bizonnyal Kínát is bevonná a konfliktusba. Egy Észak-Korea elleni háború már a kínai befolyási övezetet is érintené és megváltoztatná a regionális erőviszonyokat. Busht keményen lehet bírálni puhaságáért és túlzott engedékenységéért Phenjannal szemben. Ez arra késztetheti az amerikai elnököt, hogy Iránnal szemben példát statuáljon, s időben végrehajtott, határozott megelőző csapással megakadályozza, hogy Teherán tizedikként csatlakozzon az atomfegyverrel rendelkezők klubjához.
Elsőként az Egyesült Államok vált nukleáris hatalommá. Ő az egyetlen ország, amelyik azt be is vetette a második világháború végén már gyakorlatilag legyőzött Japán ellen. Hirosimában és Nagaszakiban több százezer civil lakos halt meg az atombomba áldozataként. A hivatalos magyarázat szerint azért volt szükség a már legyőzött Japán ellen bevetni ezeket a tömegpusztító fegyvereket, mert még számítani lehetett a főbb japán szigeteknél ellenállásra, és ez sok százezer amerikai katona életébe került volna. Az igazsághoz közelebb áll hazánk világhírű fiának, Teller Edének az amerikai "hidrogénbomba atyjának" véleménye, aki szerint ezeket a bombákat ugyan Japánra szórták le, de a címzett a sztálinista Szovjetunió, azaz a Kreml urai voltak. Éppen ezért elégséges lett volna az atombombákat Hirosima és Nagaszaki előtt a tengerbe ledobni. A hatalmas robbanóerő és pusztító potenciál így is egyértelművé vált volna. Az üzenetet megértették volna a Kreml-ben, és ártatlan japán polgári személyek százezrei életben maradhattak volna.
A következmény az lett, hogy a sztálini vezetés felgyorsította a szovjet atomfegyverek előállítását. Így a Szovjetuniónak már 1949-ben volt atombombája és 1953-ban már felrobbantották az első szovjet hidrogénbombát is. További következmény, hogy a Kínai Népköztársaság létrejöttével, 1949-ben, Mao Ce-tung szintén törekedett atomfegyver megszerzésére. A Hruscsov idején kiéleződött szovjet-kínai ellentét legmélyebb oka is az volt, hogy Sztálin utódai megtagadták a Mao Ce-tung vezette kínai kommunistáktól a szovjet atomfegyverek gyártására vonatkozó technológia átadását.
Kína azonban gazdasági nehézségei dacára óriási erőfeszítéseket tett saját gyártmányú atomfegyverek előállítására. Ennek viszont az lett a következménye, hogy India is - védelmi célokból - kifejlesztette saját atomfegyvereit. Erre különösen a kínai-indiai határháború adott ösztönzést. Igen ám, de évtizedek óta tartó viszály van Pakisztán és India között is Kasmír indiai tagállam területi hovatartozása miatt. Ennek mélyén az húzódik meg, hogy a brit gyarmatosító hatalom az indiai szubkontinenst vallási alapon osztotta meg egyrészt a hindu többségű mai India, másrészt a mohamedán többségű Pakisztán és Kelet-Pakisztán, a jelenlegi Banglades között. Kasmír lakossága viszont fele részben hindu fele részben mohamedán, de teljes egészében Indiához tartozik. Emiatt már hosszú évtizedek óta igen rossz a viszony India és Pakisztán között és több ízben háborús konfliktusra is sor került. Ha tehát Indiának van atomfegyvere, akkor Pakisztánnak is - védelmi célokból, ellensúlyként - szüksége van atomfegyverekre.
A második világháború utáni katonai szembenállás kelet és nyugat között elvezetett a NATO és a Varsói Szerződés katonai tömbjének létrejöttéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában helyet foglaló Nagy-Britannia és Franciaország is egyenrangú akart lenni az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval is. Ezért mindkét ország kifejlesztette saját atomhaderejét saját gyártmányú atomfegyverekkel.
Az első kezdetleges izraeli atombomba 1967-ben készült el Dimonában. Ettől kezdve az amerikaiak folyamatosan kérték izraeli szövetségesüket, hogy adjon pontos tájékoztatást az atombombával kapcsolatos kísérleteiről. Izrael azt válaszolta, nem ő lesz az első olyan ország a közel-keleti térségben, amely beveti atombombáját. A francia Libération számolt be arról, hogy az 1990-es években Izrael által Németországban vásárolt három tengeralattjáró atomtöltetű rakétákkal van felszerelve, és ezeket a tengeralattjárókat az Irán-közeli vizeken állomásoztatják, ahonnan képesek Irán különböző célpontjait elérni. A világsajtó érthetően nem közölt pontos adatokat Izrael nukleáris fegyverkészletéről. A becslések szerint 200 és 300 körülire tehető az izraeli atombombák száma, de már olyan adatok is napvilágot láttak, hogy az izraeli bevethető nukleáris fegyverek száma eléri a 400-at.
Ehhez a nukleáris-klubhoz csatlakozott 2006 októberében Észak-Korea, amely minden bizonnyal elsősorban zsarolásra kívánja felhasználni eddig kikísérletezett nukleáris szerkezeteit. Mindezek a nukleáris fegyverek azonban nem vezettek Hirosima és Nagaszaki óta nukleáris háborúhoz. Ennek legfőbb oka a kölcsönös elrettentésen túl az is lehet, hogy ezek "békés atomfegyverek". Ezzel szemben Irán egyelőre nem létező, de a CIA és más hírszerző szervezetek szerint 5-10 éven belül előállítható iráni atomfegyverek rendkívül veszélyesek már most, mert ezek az atomfegyverek "nem békés atomfegyverek". Az iróniát lehetne elmélyíteni, ha nem veszélyes kettős-mércéről lenne szó. A közel-keleti térség szempontjából is a valódi megoldást nem egy előzetes nukleáris csapás jelentené a feltételezett, de még nem létező iráni atompotenciál megsemmisítésére, hanem egy minden államra kiterjedő tömegpusztító fegyvermentes övezet létrehozása. Ez azt jelentené, hogy a térség egyik állama sem rendelkezhet vegyi, biológiai és nukleáris tömegpusztító fegyverrel.
Ha a választások után mégis úgy döntene a washingtoni kormányzat, hogy megelőző nukleáris csapást mér Iránra, akkor gyakorlatilag nem kell elrettentő válaszlépésekre számítania. Az Egyesült Államok olyan hatalmas fölényre tett szert a nukleáris- és az űrfegyverkezés terén, hogy vele szemben a világ egyetlen hatalma sem mer ellenlépéseket foganatosítani. Amerikának több mint öt trillió dollárjába került nukleáris fegyverarzenáljának kifejlesztése. Ez mérhetetlen hatalmat jelent, amit azonban eddig a gyakorlatban nem érvényesített.
A Bush-kormány nyilvánvalóan a gyakorlatban is hasznát akarja venni az eddig csak potenciálisan meglévő hatalmának, ezért az elmúlt öt évben fokozatosan megváltoztatta a nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatos amerikai politikát, mégpedig úgy, hogy ezt az alkotmány előírásainak félretételével nem konzultálta meg a Képviselőházzal és a Szenátussal, vagyis az amerikai törvényhozással. Az ún. New Triad-koncepció szerint a hagyományos fegyverzeteket szervesen összekapcsolják a nukleáris erőkkel. Itt nem arról van szó, hogy bizonyos feladatokat, amelyek korábban érvényes katonai doktrína szerint a nukleáris fegyveres erőkhöz tartoztak, átcsoportosítottak volna a hagyományos fegyveres erőkhöz. Ténylegesen arról van szó, hogy többé nincs éles határvonal a hagyományos és a nukleáris fegyveres erők között, hanem azok szervesen integrálva, együtt vethetők be.
A nemzetvédelmi minisztérium szerint egy nukleáris szerkezet által előidézett robbanás ereje milliószor nagyobb, mint a hagyományos robbanószerkezetek ereje. Ebből nemcsak az következik, hogy akár "kisebb" méretű nukleáris fegyverekkel is hatékony csapást lehet mérni például Irán mélyen a föld alá telepített nukleáris létesítményeire, hanem azt is, hogy nukleáris fegyverekkel vívott háború esetén milliószor több emberélet pusztulhat el, mint egy hagyományos fegyverekkel vívott háborúban. Az utolsó ilyen hagyományos fegyverekkel vívott háború a második világháború volt, ahol ötven millió ember pusztult el. A nukleáris fegyverek gyakorlati alkalmazásának előtérbe kerülése több más országot is arra kényszeríthet, hogy kifejlessze saját nukleáris kapacitását. Az, hogy a Bush-kormányzat 2002 óta egyre többször kinyilvánította: "Az Egyesült Államok, ha szükséges, megelőző módon is cselekedni fog." egyértelműen utal a katonai doktrína lényegi megváltozására.
Az amerikai védelmi minisztérium honlapján a nukleáris ügyek címszónál az is olvasható, hogy "Számos olyan fegyverzet ellenőrzési egyezmény létezik, amelyek korlátozzák a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását és használatát, de nincs olyan hagyományos és bevett nemzetközi jogi szabály, amely megtiltja a nemzeteknek, hogy fegyveres konfliktusban bevessék a nukleáris fegyvereket."
Ez a nyilatkozat lényegében azokat a szabályokat tartalmazza, amelyhez ma az Egyesült Államok kormánya tartja magát. Nem számít többé, hogy mindez ellenkezik az Egyesült Államok által 1978-ban tett nyilatkozattal, amelyet 1995-ben megerősítettek, és amelyek megígérik, hogy Amerika nem vet be nukleáris fegyvereket ilyen fegyverrel nem rendelkező államokkal szemben. 1996. július 8-án a Hágai Nemzetközi Bíróság egyhangúan állást foglalt az erővel való fenyegetés kérdésében és megállapította, hogy az erő alkalmazása nukleáris fegyverek bevetésével ellenkezik az ENSZ Alapokmánya második fejezetének 4. bekezdésével.
A Bíróság döntése szerint a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése ellentétes a fegyveres konfliktusokban alkalmazható nemzetközi jogi szabályokkal. Ezen túlmenően megszegi a humanitárius jog szabályait és alapelveit. A nukleáris fegyverek felhasználását illetően hét bíró igennel, hét pedig nemmel szavazott, végülis a Bíróság elnöke szavazatával született meg a fenti döntés. Három bíró különvéleményt fogalmazott meg azért, mert álláspontjuk szerint semmilyen körülmények között nincs kivétel az alól az általános szabály alól, amely jogellenesnek minősíti a nukleáris- és atomfegyverek bevetését. Mindazonáltal a Bíróság döntése nem mondta ki végleges jelleggel és kategorikusan, hogy az abban az időben érvényes nemzetközi jog szerint egy kiélezett önvédelmi szükséghelyzetben, ahol az állam túlélése forog kockán, lehet-e minden esetben szükségszerűen jogellenesnek tekinteni a nukleáris fegyver bevetésével való fenyegetést.
A Bíróság egyhangúlag döntött arról, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése megköveteli a fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi jog valamennyi rendelkezésének tiszteletben tartását, különösen a nemzetközi humanitárius jog betartását, és elengedhetetlen a nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződések és kötelezettségek teljesítése.
Visszatérve az Egyesült Államokra, politikájának a változásai arra is irányulnak, hogy felmérjék a közvéleményt és felkészítsék az új irányvonal végrehajtásának elfogadására. A gyakorlat azonban az, hogy a társadalom különböző rétegeiben megfogalmazódó ellenvéleményeket a tömegtájékoztatás nem közli, és így a kormányzat könnyedén hivatkozhat arra, hogy az amerikai társadalom többé-kevésbé egyetért az új nukleáris doktrínával, és elfogadja az atomfegyverek integrációját a hagyományos fegyverzetekbe. Különösen akkor van ez így, ha az integrált fegyverrendszerben a leghatékonyabb maga a nukleáris fegyver. Ebből a szempontból is értelmezni kell a 2006. november 7-i időszaki választásokat, amelyek egyértelmű nemet mondtak az iraki háborúra.


Az új nukleáris fegyverek szerepe a nukleáris doktrína megváltozásában


Rumsfeld, volt nemzetvédelmi miniszter, a hadsereg és a hadviselés egészét igyekezett új alapokra helyezve modernizálni. Az ő elképzeléseinek egyik vezérelve a hadsereg méreteinek csökkentése, "áramvonalasítása" volt. Ebbe tartozott az új és könnyebben bevethető nukleáris fegyverek kifejlesztése és hadrendbe állítása is. A méretek csökkentését jól szemlélteti az a tény, hogy 1945-ben mindössze 125 akkori atombombának volt akkora robbanóereje, mint az összes szövetségesek által ledobott bombának együttvéve a háború egész ideje alatt. Lényegesen megváltozott a helyzet, amikor a hidrogénbombákat is hadrendbe állították. Nyilvánvaló, hogy az ún. taktikai nukleáris fegyverek lehetővé tennék a hadsereg méreteinek nagyarányú csökkentését úgy, hogy annak csapásmérő ereje ne csökkenjen. Ezért hozták létre a USSTRATCOM-ot (United States Strategic Command - Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoksága), amelynek elsősorban a nukleáris elrettentés a feladata. 2001 óta azonban jelentékenyen kibővítették a szerepét, és most már olyan globális integrátornak számít, mint teljes spektrumú csapásmérő szervezet, amely globális méretekben képes feladatokat teljesíteni. A USSTRATCOM most már globális méretekben alkalmas mind hagyományos, mind nukleáris csapásmérésre.
Úgy is felfoghatjuk, hogy az új amerikai nukleáris doktrína az a szoftver-program, amelyet a USSTRATCOM, mint hardver-berendezés használ. Mind a program, mind a berendezés irányítója Rumsfeld volt, aki az iraki és az afganisztáni kudarc ellenére teljes mértékben rendelkezett Bush elnök bizalmával. Úgy tűnt, hogy Rumsfeld-re várt az a feladat, hogy eltávolítsa azokat a nukleáris tabukat, amelyek a hidegháború idején is megakadályozták a nukleáris fegyverek bevetését.
Az amerikai hadsereg számos vezetője egyértelműen kinyilvánította, hogy fenntartásai vannak nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatosan, például egy esetleges Irán elleni konfliktusban. Álláspontjuk szerint ez világszintű tömegtiltakozást váltana ki, ahhoz hasonlót, mint amikor 1945. augusztus 6-án és 9-én ledobták az atombombát Hirosimára és Nagasakira. Úgy tűnik, hogy csupán egy kis méretű taktikai nukleáris fegyver bevetése is már elégséges a Közép-Iránban fekvő Natanz vagy valamelyik másik iráni nukleáris létesítmény ellen ahhoz, hogy eltűnjön az a korlát, amely eddig megakadályozta a nukleáris fegyverek gyakorlati felhasználását politikai célok elérésére.
Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért olyan fontos a hadsereg méreteinek drasztikus csökkentése azok számára, akik a Project for a New American Century, a PNAC (az Új Amerikai Évszázad Tervezete) stratégiai programját akarják végrehajtani. Egyik lehetséges válasz az, hogy különösen a vietnami háború óta az amerikai társadalom élesen ellenzi az általános hadkötelezettséget, és igen negatívan reagál arra, ha sok amerikai katona sebesül meg vagy veszti életét. A parancsnoki struktúra szerint az elnök parancsa a védelmi miniszteren keresztül jut el a hadszínterek parancsnokaihoz.
Ha John Abizaid tábornok, a Central Command parancsnoka, vagy James Cartright, a Strategic Command parancsnoka úgy döntene, hogy felhatalmazást kér a főparancsnoktól, Bush elnöktől, a nukleáris fegyverek bevetésére vonatkozóan, akkor Bush elnök eddigi magatartását elemezve kaphatunk választ. Bush gyakran hangoztatta: "Azokra az emberekre fogok hallgatni, akik tudják, hogy miről beszélnek, és ezek a harctéri parancsnokok Irakban. Ők fogják meghozni a döntést." Ezeket a parancsnokokat viszont azok a katonai szükségszerűségek vezetik, amelyek az adott helyzetben meghatározóak és nemigen vannak tekintettel a hosszabb távú és nagyobb kihatású kérdésekre, mint például, hogy mi lesz a nukleáris fegyverek széleskörű elterjedését megakadályozó Non-proliferation Treaty-vel, azaz az Atomsorompó Egyezmény.


Mi a helyzet Iránnal?


A rutineljárásnak megfelelően a Fehér Ház nem fogja felkérni a Kongresszus tagjait arra, hogy az Alkotmánynak megfelelően engedélyezze az Irán elleni háborút. Az amerikai törvényhozás, vagyis a Szenátus és a Képviselőház, még az időközi választásokat megelőzően kinyilvánította, hogy Iránt felelősségre kell vonni fenyegető magatartásáért. Az ún. Iran Freedom and Support Act 2005, vagyis az Irán Szabadságáról és Támogatásáról szóló törvény azt tekinti Irán bűnének, hogy Teherán nem hajlandó feladni azokat a jogait, amelyek őt az Atomsorompó Egyezmény rendelkezései alapján megilletik.
Egyre több olyan jelentést lehet olvasni a világsajtóban, valamint az Interneten, hogy az Irán elleni háború valószínűleg néhány gondosan kiválasztott iráni létesítmény bombázásával kezdődik. Érdemes ebből a szempontból közelebbről szemügyre venni, hogy mi történt Irakban? A hírügynökségek 2002. október 3-án, öt hónappal az Irak elleni háborút megelőzően, beszámoltak arról, hogy koalíciós erők támadást intéztek egy iraki légvédelmi központ ellen, miután iraki részről tüzeltek a koalíciós erőknek arra a gépére, amely röpcédulákat dobott a környéken.
Ez emlékeztet 1998. december 16-ra, amikor Clinton elnök tájékoztatta az amerikai polgárokat, hogy "A mai napon parancsot adtam az amerikai fegyveres erőknek, hogy támadjanak meg katonai és biztonsági célpontokat Irakban. Csatlakoztak hozzájuk a brit erők is. Feladatuk volt Irak nukleáris, vegyi és biológiai fegyverprogramjának támadása és szomszédait fenyegető katonai képességének gyengítése." Clinton elnöknek az amerikai alkotmány szerint ehhez kellett volna kérnie a Kongresszus előzetes hozzájárulását. Az előző elnökök nyomdokain haladva ő sem fordult a törvényhozáshoz, és számos más amerikai katonai művelethez hasonlóan a Kongresszus ezt sem engedélyezte alkotmányos módon.
Visszatérve egy lehetséges háborús forgatókönyvhöz Bush elnök valószínűleg erőteljes támadással fogja megfenyegetni Iránt, ha az a már említett bombázásra kemény katonai lépésekkel válaszolna. Nagy a valószínűsége annak, hogy Irán nem marad tétlen, és megfelelő választ ad az amerikai bombatámadásra. Bush elnök ezt az Egyesült Államok ellen intézett iráni agressziónak minősítheti, és a tömegtájékoztatás bekapcsolásával úgy tüntetheti fel Iránt, hogy ő választotta a háborút. Irak esetében Bush röviden csak annyit közölt 2003. március 6-i beszédében az inváziót megelőzően, hogy "Háborúznunk kell, mert Szaddam Husszein ezt választotta." Néhány nappal később, 2003. március 17-én pedig így fogalmazott:
"Ha Szaddam Husszein a konfrontációt választja, az amerikai nép tudni fogja, hogy minden lépést megtettünk a háború elkerülésére." Nos, ezt a logikát követve, ha elkezdődik a háború Iránnal, akkor Bush, Cheney, Robert Gates és közeli tanácsadóik meg fogják találni a kézenfekvő érveket ahhoz, hogy igazolják akár a nukleáris fegyverek bevetését is.
A kiszivárgott hírek szerint az illetékes döntéshozók olyan nukleáris fegyvereket terveznek felhasználni Irán ellen, amelyek kisebb kapacitásúak és mélyen a föld alá hatolnak. Ily módon - legalábbis az elvárások szerint - csökkentett mértékben okoznak járulékos pusztítást. Ezeknek a fegyvereknek nem az a céljuk, hogy elpusztítsák a mélyen a föld alá helyezett létesítményeket, amely célt esetleg hagyományos fegyverekkel nem lehet elérni. A nukleáris fegyverek alkalmazásának elsődleges célja a nukleáris tabu bénító hatásának a megszüntetése. Egy másodlagos cél olyan félelmet kelteni Iránban, hogy a teheráni vezetés hajlandó legyen megadni magát.
Amit azonban semmilyen előrelátással nem lehet pontosan felmérni, azok a nem várható következmények. Ha az Egyesült Államok egyszer beveti a nukleáris fegyverét egy ilyen fegyverrel nem rendelkező országgal szemben, amely ráadásul aláírta az Atomsorompó Egyezményt, akkor ez a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozását célzó egyezmény gyakorlatilag megsemmisül. Számos ország dönthet úgy, hogy saját maga is kifejleszt - nyíltan vagy titokban - nukleáris fegyvert, ahogy ezt a közelmúltban Észak-Korea is tette. Az eddig hatékony fékként működő nukleáris tabu eltüntetésével pedig más országok is úgy érezhetnék, hogy ők is jogosultak ilyen fegyverek bevetésére önvédelmi célokból. Az atom- és nukleáris fegyverek akárcsak korlátozott bevetése is olyan méretű eszkalációhoz vezethet, amely többé nem lesz kordában tartható.
A hagyományos fegyverekkel vívott háborúkban végül mindig valamelyik oldal győzedelmeskedett. Nagyon is kérdéses, hogy egy globálissá kiszélesedő nukleáris konfliktusban lesz-e egyáltalán győztes? Ha Amerika megtámadja Iránt, de nem vet be nukleáris fegyvereket, akkor katonai veszteségei messze meg fogják haladni mindazt a nyereséget, amelyet egy ilyen hagyományos fegyverzettel vívott háború eredményezhet. Ha mégse kerül sor Irán elleni támadásra, akkor George W. Bush elnökségére elsősorban az eddig katasztrofálisnak bizonyult iraki háború nyomja majd rá a bélyegét.
A nukleáris küszöb átlépése azonban olyan világtörténelmi jelentőségű lépés, amely Bush elnök minden más vonatkozású tevékenységét beárnyékolná. Ma még szakértői szinten számosan vélik úgy, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott bevetése haszonnal járhat Amerika számára. Tanácsadók és szakértők racionális döntésnek tüntetik fel a nukleáris küszöb átlépését, és úgy gondolják, hogy a jövő nemzedékek ezt kellően méltányolni fogják. Vannak olyan vélemények is, hogy a Bush, Cheney és Gates hármasnak semmi előnye nem származik abból, ha nem támadja meg Iránt nukleáris fegyverekkel, viszont mindent elveszíthetnek, ha nem teszik meg.
A 2006. november 7-i választásokon 33 szenátori hely és 435 képviselői hely betöltéséről döntöttek az amerikaiak. Noha a választásokon előretörtek a demokraták, ez nem csökkenti egy esetleges Irán elleni támadás esetén a nukleáris fegyverek bevetésének a valószínűségét. Az elnök ma már olyan jogi háttérrel rendelkezik, hogy legálisan el tudja rendelni a nukleáris fegyverek bevetését bármilyen körülmények között oly módon, hogy nem kéri meg előzőleg a Kongresszus hozzájárulását.
Az új amerikai törvényhozás megakadályozhatja az elnököt abban, hogy elrendelje nukleáris fegyverek bevetését ilyen fegyverrel nem rendelkező országok ellen. Az amerikai alkotmány 14. fejezete 1. cikkelye 8. szakaszának 14. bekezdése értelmében a Kongresszus hozza a szabályokat a kormányzat és a fegyveres erők számára. Ha tehát a Kongresszus elfogad egy ilyen törvényt, akkor az gyakorlatilag megakadályozhat egy Irán elleni támadást. A Kongresszusnak más lehetőségei is vannak arra, hogy meggátolja az elnököt a nukleáris fegyverek bevetésében. Például felszólíthatja a kormányzatot, hogy hozza nyilvánosságra a Perzsa-öböl térségében történő katonai felvonulásra vonatkozó terveit, illetve számoljon be arról, hogy ezzel kapcsolatban tervezik-e a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását.
Eddig csak a demokrata párti képviselők, illetve szenátorok fejezték ki kétségeiket az Egyesült Államok nukleáris fegyverekre vonatkozó új doktrínáját illetően. 2006. november 7-ét megelőzően a Kongresszus egyetlen republikánus tagja sem vonta kétségbe, hogy az Irán elleni lépések között szerepel az ún. nukleáris opció is. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy valamennyi republikánus képviselő, illetve szenátor helyeselné nukleáris fegyverek alkalmazását egy esetleges Irán elleni akcióban. Inkább az valószínű, hogy a többségük ezt ellenezné. Az is elképzelhető, hogy a Kongresszus néhány demokrata párti tagja esetleg még harciasabb álláspontot foglal el, mint republikánus kollégája. Mindenesetre bizonyos fokig Amerikában is működik az ún. pártfegyelem, ha nem is úgy, mint Európában vagy Magyarországon. Tekintettel arra, hogy a kormányzatot ma republikánus elnök irányítja, ezért szinte kötelező, hogy a Kongresszus republikánus tagjai őt támogassák, és mellé álljanak pártpolitikai okokból ebben a nehéz kérdésben, különösen demokratapárti többség idején.


Lesz-e végülis amerikai támadás Irán ellen?


Raymond Tanter, az amerikai fővárosban lévő Georgetown Egyetem tanára, aki egyben az Iráni Politikai Bizottság (Iran Policy Committee) vezetője, meg van róla győződve, hogy Amerika érdeke rendszerváltás elérése Teheránban. Ezért az iráni szakértő egyértelműen Amerika érdekében állónak tekinti azt, hogy támogasson egy olyan politikai erőt - Mujahideen-e-Khalq-et, a MEK-et -, amely jelenleg a terrorista szervezetek listáján szerepel. Tanter meg van győződve arról, hogy csak egy módon lehet megakadályozni Irán atomhatalommá válását, ha a jelenlegi vallásos rendszert szekuláris, demokratikus rendszerrel váltják fel. Erre pedig szerinte csak a MEK bekapcsolásával van lehetőség.
A MEK-kel azonban számos probléma van. Nemcsak az, hogy terrorista szervezetként van nyilvántartva, hanem talán még ennél is fontosabb, hogy az irániak a MEK tagjait hazaárulóknak tekintik, mert az 1980-as években zajló Irán-Irak háborúban Szaddam Husszeint támogatták.
Tanter úgy érvel, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje ahhoz, hogy Irán valamennyi fontos nukleáris létesítménye ellen támadást intézzen, erre csak az Egyesült Államoknak van meg a kapacitása, de neki is csak akkor, ha nem demokrata párti elnök van a Fehér Házban. Ha nem történik rendszerváltozás Teheránban, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egy köztársaságpárti amerikai elnök fellép katonailag. Egy katonai támadás azonban önmagában nem oldja meg az Iránnal kapcsolatos nukleáris problémákat, mindössze elhalasztja azokat. Ahhoz, hogy Teheránban végképp lemondjanak a nukleáris programról, pontosabban a nukleáris fegyverek gyártásáról, ahhoz rendszerváltoztatásra van szükség, méghozzá hamarabb, mint ahogy a jelenlegi teokratikus papi-rendszer hozzá tud jutni a saját előállítású nukleáris fegyverekhez.
Tanter szerint nagy valószínűsége van annak, hogy Iránnak egy, illetve három év múlva már lesznek nukleáris fegyverei. Ezért a professzor tíz pontból álló tervet készített az iráni rendszerváltás elérése céljából. E szerint a MEK-et le kell venni a terrorista szervezetek hivatalos listájáról, és lehetővé kell tenni, hogy Irakban működve segítse elő a teheráni rendszerváltást. Tanter szerintAhmadijenad-ot azért választották meg elnöknek, mert ellenfele a korábbi elnök, Rafsanjani, korrupt volt és a választók nem akarták. A választásra jogosultak 80 %-a nem élt a szavazati jogával. Ha a MEK megkezdheti a jelenleg amerikai megszállás alatt lévő Irakban a működését, akkor hamarosan támogatókra talál a szomszédos Iránban, ahol a jelenlegi rendszernek nagy létszámban élnek a bírálói. A MEK képzett terroristái majd rálőnek az utcai tüntetőkre, zavargásokat provokálnak, ez polgárháborús állapotokhoz vezethet, amikoris a hadsereg majd közbeavatkozik, hogy leállítsa a vérontást, elmozdítja az ajatollahokat az ország éléről és átveszi a hatalmat.
Mindez azonban nem szavatolja azt, hogy Irán felhagy nukleáris kísérleteivel, és lemond nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos terveiről. A MEK már kinyilvánította, hogy ők nem szándékoznak nukleáris fegyvereket gyártani. Tanter úgy gondolja, hogy egy demokratikus Irán akár még nukleáris fegyverekkel is rendelkezhet, hiszen Izraelnek és Indiának is vannak ilyen fegyverei.
Mujahideen-e-Khalq-ot marxista iráni diákok alakították meg az 1960-as években. Elsősorban a sah nyugat-barát politikáját ellenezték. Amikor Khomeini ajatollah kirobbantotta az iszlám forradalmat a sah rendszerének megdöntésére, akkor a MEK tagjai csatlakoztak hozzá. 1981-ben azonban kiéleződött az ellentét a MEK és a Khomeini vezette kormányzat között, és a szervezetet száműzték Iránból. Szaddam Husszein, aki ekkor Irak élén háborút folytatott Irán ellen, a MEK-nek lehetővé tette, hogy Irakból fejtse ki tevékenységét. Ezt az irániak többsége hazaárulásnak tekintette, és még azok is elítélték őket, akik egyébként szemben álltak Khomeini rendszerével. Az Irak-Irán háború befejezésekor a MEK áthelyezte központját Párizsba, és azóta onnan irányítja gerilla- és terrorista tevékenységét az iráni rendszer ellen. A nyugat a MEK ügynökeinek köszönheti, hogy tudomást szerzett két titkos uránium-dúsító létesítményről Iránban, amelyről a teheráni kormányzat nem adott tájékoztatást. Amikor az amerikai hadsereg megszállta Irakot, akkor a MEK Irakban működő szervezeteit lefegyverezte.
Tanter professzor úgy gondolja, hogy Izrael elő tudja segíteni a MEK legalizálását. Nem arra gondol, hogy izraeli illetékes szervezetek felvegyék a kapcsolatot a MEK-kel, és konkrétan együttműködjenek vele, hanem arra, hogy az Amerikában működő izraeli lobbi vetesse le a MEK-et az amerikai külügyminisztérium terrorista szervezetek tartalmazó listájáról. A Georgetown Egyetem tanára szerint MEK nélkül nem lehet elérni a rendszerváltást Iránban. Churchill nyomán így fejezte ki magát: "A MEK a lehető legrosszabb megoldás, kivéve az összes többit."


Amerikai tengerészeti hadgyakorlatok Irán partjainál


A nemzetközi hírügynökségek arról számolnak be, hogy nagyarányú haditengerészeti koncentráció van folyamatban a Perzsa-öböl és az Arab-tenger térségében. Két amerikai tengerészeti csapásmérő haditengerészeti erő is felvonult a térségbe. Az egyik a USS Enterprise és a másik a USS Iwo Jima Expeditionary tengeri csapásmérő-csoport. Ezek a haditengerészeti erők azt a feladatot kapták, hogy vegyenek részt a terrorizmus elleni globális háborúban.
Az amerikai haditengerészeti erő összpontosításával egyidejűleg hadgyakorlatok is zajlanak a Perzsa-öbölben, amelyek keretében feltartóztatnak olyan hajókat, amelyek tömegpusztító fegyvereket és rakétákat szállítanak. Amerikai részről azt állították, hogy ez a hadgyakorlat, amely október 31-én kezdődött, nem Irán ellen irányul, noha célja egy olyan amerikai stratégiának a megerősítése, amely szorosabbra fűzi az Egyesült Államok kapcsolatát az öböl-menti államokkal. Ezen államok feletti befolyás tekintetében Teherán és Washington rivalizálnak egymással. Teherán természetesen provokációnak tekinti az amerikaiak által kezdeményezett hadgyakorlatokat a Perzsa-öbölben, és különösen azért tartja azokat veszélyesnek, mert közvetlen konfrontációt idézhetnek elő a térségben állomásozó amerikai és iráni haditengerészeti egységek között.


Az iráni nukleáris program Izraelből szemlélve


Még olyan kifejezetten békepárti izraeli közéleti személyiség, mint Uri Avnery, aki a Gush Shalom nevű békemozgalom vezetője, úgy látja, hogy Irán törekvései igen veszélyesek. Irán elnöke gyakran tesz provokatív nyilatkozatokat. Nem mondta ugyan azt, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, de azt igenis kijelentette, hogy a jelenlegi rezsimnek Tel-avivban, illetve Jeruzsálemben el kell tűnnie a történelem lapjairól. Uri Avnery az Interneten olvasható (www.informationclearinghouse.info) írásában arra hivatkozik, hogy a számára elérhető legpontosabb fordítás szerint az iráni elnök úgy fogalmazott, hogy "Izrael le lesz törölve a jövő térképéről.". E sorok írója azonban az eredeti fárszi szöveg fordítása alapján, amelyet a BBC tolmácsai készítettek, tudja, hogy Ahmadinejad arról beszélt, hogy a jelenlegi rendszer fog eltűnni a történelem lapjairól. Ez pedig nem Izrael államának és népének megsemmisítését jelenti, hanem csak rendszerváltást, valami olyasmit, amire a nyugat is törekszik fordított előjellel Teheránban. A szovjetrendszer is eltűnt a történelem lapjairól, de Ukrajna, Oroszország és a többi utódállam, valamint azok népei a helyükön maradtak.
De akár egy ilyen rendszerváltás is okozhat nagy félelmeket, ha egy olyan országnak a vezetője hangoztatja, amely rövid időn belül nukleáris fegyverrel rendelkezhet. 25 évvel ezelőtt Izrael még meg tudta akadályozni, hogy Irak nukleáris fegyvert állítson elő. Irán levonta a tanulságokat és a teheráni vezetés az Iraknál lényegesen nagyobb ország legkülönbözőbb vidékeire telepítette szét nukleáris létesítményeit és berendezéseit. Izrael jelenleg nem rendelkezik azokkal a képességekkel, hogy ezeket az iraki atomerőműhöz hasonlóan lerombolja.
Ha Izrael, amely jelenleg a negyedik vagy ötödik katonai hatalom Földünkön, nem képes ezt megtenni, akkor még mindig megteheti az Egyesült Államok, amely az egyetlen katonai szuperhatalom a világon. Uri Avnery úgy látja, hogy Amerika sem képes erre anélkül, hogy a nyomában kibontakozó ellenállásból ne fejlődjön ki egy nagyobb méretű szárazföldi háború. A jelenlegi iraki és afganisztáni kudarcok láttán nem sok amerikai tábornok vágyik egy ilyen háborúra. Ezért az a valószínű, hogy néhány éven belül valóban lesz ilyen fegyvere Iránnak, és ez Uri Avnery-t mély aggodalommal tölti el.
Erről így ír: "Izraelben élek, és az a szándékom, hogy továbbra is itt éljek. Izrael kis ország, és a lakosságának nagyobb része Tel-Avivban és környékén él. Én a központban élek, amit az amerikaiak Ground Zero-nak neveznének. Ha kicsi és primitív Hirosima-típusú nukleáris fegyver találná el az épületet, ahol élek, az izraeli lakosság jelentős része megsemmisülne. Két-három ilyen bomba elég Izrael megsemmisítésére együtt a szomszédos palesztin területekkel." Uri Avnery azonban nem hiszi azt, hogy ez meg fog történni. Úgy véli, hogy az iráni vezetés, különösen annak vallási-politikai része, nagyon is józan emberekből áll. Amióta hatalomra kerültek, hozzáértően és óvatosan jártak el. Nem kezdtek háborúba, ellenkezőleg azzal dicsekednek, hogy országuk kétezer év óta nem indított háborút. Az iráni hatalmi struktúrában az elnök csak egy politikus, aki teljesen alá van rendelve a főpapoknak, akik az országot gyakorlatilag ellenőrzik.
Uri Avnery persze nem huny szemet afelett, amit az iráni elnök mondott. Hitler és Mein Kampf-ja után már komolyan kell venni az ilyen kijelentéseket. Irán elnökének azonban nincs olyan hatalma, mint a német führernek volt, és különben is a két ország lényegesen különbözik egymástól, de nagyon eltérőek a történelmi körülmények is.
Tel-Aviv megsemmisítése elkerülhetetlenül maga után vonná Teherán megsemmisülését is, az ősi és dicsőséges perzsa kultúra pótolhatatlan értékeivel együtt. Sakk-kifejezést használva nem királynők, hanem királyok cseréjére kerülne sor. Sokkal valószínűbb azt feltételezni, hogy Irán és Izrael között létrejönne a "terror egyensúlya", valami olyasmi, ami az Egyesült Államok és a Szovjetunió között létrejött, és amely megakadályozta a harmadik világháború kitörését, napjainkban pedig megakadályozza a háború kitörését India és Pakisztán között. Avnery is úgy látja, hogy nem szabad várni addig, amíg olyan helyzet alakul ki, hogy Izrael és Irán, esetleg Egyiptom és Szaúd-Arábia is nukleáris bombák birtokába jut.
Arra a kérdésre, hogy ha nincs katonai megoldás, akkor mégis mit kellene tenni, Avnery a következő javaslatokat teszi: "Azért, hogy megelőzzük a veszélyt legfőképpen arra kell törekednünk, hogy békét teremtsünk a palesztin néppel, és az egész arab világgal. Olyan személyek, mint Ehud Olmert félrevezethetik önmagukat, ha azt képzelik, hogy a palesztin probléma elválasztható a globális és regionális folyamatoktól. A problémát számos tényező befolyásolja, amelyek folyamatosan változnak. Az Egyesült Államok, egyetlen szövetségesünk (kivéve Fidzsit, Mikronéziát és a Marshall-szigeteket) viszonylagos ereje fokozatosan, de feltartóztathatatlanul hanyatlik, Irán regionális hatalommá válik. A nukleáris tényező új dimenzióba helyezi a történelmi konfliktust. ...
A tábornokok képzelődhetnek egy Hamasz feletti nagy győzelemről Gázában, és Olmert Hamlet módjára felteheti a kérdést "Beszélni vagy nem beszélni?" (Mahmud Abbasz-szal), de időközben olyan dolgok történnek, amelyek szerint fel kellene gyorsítani egy történelmi megbékélést a két nép között. Ha a palesztin nép választott vezetése aláír velünk egy egyezményt kinyilvánítva a konfliktus végét, és ha az arab világ egésze békét köt velünk a szaúdi kezdeményezésnek megfelelően, akkor kihúztuk a szőnyeget az Ahmadinejad-ok alól. Ha a palesztinok maguk elfogadják az Izraellel való békés együttélést, és ha azt Egyiptom, Jordánia és az arab világ többsége jóváhagyja, akkor kinek az érdekében kellene az irániaknak felszabadítaniuk Palesztinát?"
Uri Avnery ezután nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmet. Az izraeli-palesztin békefolyamat keretében meg kell vizsgálni egy nukleáris fegyvermentes övezet létrehozását a közel-keleti térségben. Ennek feltétele a kölcsönös és biztonságos ellenőrzés és a megállapodás kellő garantálása. Avnery nem lát okot az apokaliptikus világvége-hangulatra. Nem jelenti a világvégét még az sem, ha nukleáris bomba van Teherán kezében, de nem jelenti ez Izraelnek a végét sem. Új helyzet fog előállni, amellyel együtt kell élni.
Uri Avnery így fejezi be fejtegetéseit: "A cionizmus alapítóatyái arra szólították fel a zsidókat, hogy vegyék kezükbe sorsukat, és térjenek vissza a történelem színpadára. Akik ezt követték, vállalták az ezzel járó veszélyeket. A világ veszélyes hely, és nincs veszély nélküli létezés. Remélem, hogy meg lesz a józan belátásunk, és nem fogjuk növelni a veszélyeket, amelyek egyébként is mindenütt jelen vannak."


Milyen irányban változhat az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikája?


Az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjében az elmúlt néhány hónapban két irányzat rivalizálása bontakozott ki. Az egyiket a gazdasági világbirodalom fejlesztésének hívei alkotják, a másikat pedig háború-párti civil érdekcsoportok, amely a vallásos és szekuláris cionista körökből, továbbá a neokonzervatív politikai irányzat követőiből integrálódott és egyre több kutató "zioncon"-oknak nevezi őket. Az elnevezés a zionist (cionista) és aneocon (neokonzervatív) szavak összevonásából származik. Mi a továbbiakban az előbbieketbirodalomépítőknek, az utóbbiakat pedig háború-pártiaknak fogjuk nevezni.
A birodalomépítők előretörését jelzi az Irak Tanulmányi Csoport, az ITCS (Iraq Study Group) megalakulása, amelyet James Baker idősebb George Bush volt elnök kormányának külügyminisztere vezet, és amelyet rólaBaker-bizottságnak is hívnak. Az ITCS-t a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) mindkét pártjának számos befolyásos tagja támogatja, de soraiban megtalálhatóak a hagyományos katonai elit, a Texas állambeli kőolaj-szektor, valamint a Wall Street vezető pénzintézeteinek a képviselői. Meg kell még említeni a közvélemény-formáló intézmények befolyásos csoportjait is.
Velük szemben állt a Pentagon (Nemzetvédelmi Minisztérium), a külügyminisztérium és a Fehér Ház elsősorban Bush, Cheney, Rumsfeld és Riceirányításával, valamint a Kongresszusban található republikánus többség egészen a november 7.-i időközi választásokig. Ezt az oldalt erősíti az AIPAC, American Israel Public Affaires Committee, vagyis Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága is. Ehhez az oldalhoz tartozik a tömegtájékoztatási intézmények, azaz a korporációs médiumok többsége.
A két rivális csoport két lényegesen eltérő világpolitikai stratégiát képvisel, és elsősorban az Egyesült Államok közel-keleti politikájában ütköznek érdekei és törekvései. Szembenállásukat az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjén belüli vitának tekinthetjük. A háború-pártiak, a zionconok és a hozzájuk csatlakozott civil militaristák, arra törekszenek, hogy az Egyesült Államok katonai megszállással bénítsa meg, illetve pusztítsa el Izrael ellenfeleit, és ily módon biztosítsa Amerika és Izrael hegemóniáját a Közel-Keleten. A másik csoport, azaz a birodalomépítők ezt azért ellenzik, mert a túlzott közel-keleti kötelezettségvállalás akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy fenntartsa és növelje globális dominanciáját, azaz világméretű birodalomépítő törekvéseit dinamikusan megvalósíthassa.
A folyamatban lévő katonai műveletek máris hatalmas katonai erőforrásokat, hadra vonható csapatokat, tartalékokat vettek igénybe, és a kibontakozó gerillaháború végét nem lehet egyelőre megmondani. Ez akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy a világ más stratégiai térségein is megfelelő katonai nyomást fejthessen ki. Az iraki katonai veszteségek, amelyek eddig 3000 amerikai katona életébe kerültek és közel tízszer annyi a sebesültek száma, megváltoztatták az amerikai közvélemény álláspontját. A többség többé nem támogatja egyértelműen a jövőbeni katonai beavatkozásokat, amelyek viszont elengedhetetlenül szükségesek a birodalomépítő stratégia szempontjából. Az afganisztáni, de különösen az iraki ellenállás következtében meggyöngült az amerikai haderőnek az a megfélemlítő hatása, amely nagyon is fontos egy birodalomépítő diplomácia támogatásához. Röviden megfogalmazva, az iraki háború akadályozza annak a pénzügyi és gazdasági világbirodalomnak a kiépülését, amelynek az Egyesült Államok a központja.
zionconok által erőszakolt közel-keleti stratégia, amelynek egyik fő célja Izrael térségbeli hegemóniájának a megerősítése hátrányosan érinti a legnagyobb kőolajipari és pénzügyi korporációk érdekeit az Egyesült Államokban. Miközben a pénzügyi szaksajtó arról ír, hogy óriási mennyiségű készpénz áramlik a Perzsa-öböl térségébe, és ez óriási üzlet a beruházó cégek számára, a Fehér Ház és a Pentagon konfrontációt tervez Szíriával és Iránnal. Egy ilyen konfrontáció pedig több száz milliárd dolláros jövedelmező beruházást veszélyeztet. A zionconok politikai gépezete erőteljesen szorgalmaz olyan kongresszusi és kormányzati döntéseket, elsősorban katonai lépéseket, amelyek veszélyeztetik a nagy kőolaj-, pénzügyi és banki, valamint biztosítási érdekeltségek profitját. Az Egyesült Államok globálisan érdekelt gazdasági elitje tehát elégedetlen. Az egészben az a különös, hogy a leggazdagabb beruházó bankárok, akik lehetőleg minél jobban meg akarják csapolni a maguk számára a közel-keleti térség üzleti lehetőségeit személyüket illetően ugyanazok, akik a zionconokat, elsősorban az AIPAC-ot finanszírozzák. Ez a paradoxon és az egymást keresztező érdekek nagyon megnehezítik a helyzet elemzését.
A globális amerikai érdekek védelmezése szempontjából rendkívül hátrányos az Egyesült Államok hosszútávú és nagyarányú elkötelezettsége Irakban. Ez a konfliktus most már kritikus ponthoz érkezett. Eddig az amerikai integrált hatalmi elitben egyetértés volt a tekintetben, hogy a birodalmi politika és a demokratikus politikai berendezkedés összeegyeztethető. Mára azonban ez a konszenzus felbomlott. A zionconok egyre gyakrabban nyúlnak tekintélyuralmi és rendőrállami eszközökhöz, amely viszont éles ellentétben áll az Egyesült Államok hagyományos alkotmányos berendezkedésével, belső demokratikus rendjével.
A Baker-bizottság arra tesz kísérletet, hogy visszaállítsa az üzleti körök, azaz a piac elsőbbségét a katonai érdekekkel szemben, és ily módon újból a pénzügyi-gazdasági világbirodalom építése kerüljön előtérbe. Konkrétan tehát arról van szó, hogy az Egyesült Államok leghatalmasabb kőolaj-érdekeltségei és pénzügyi beruházói saját érdeküket előtérbe helyezik azzal kapcsolatban, hogy Izrael katonai hegemóniája a közel-keleti térségben stabilizálódjék és tovább növekedjék. Az Egyesült Államok érdekeit mindenek elé helyező érdekcsoportok eddigi háttérbe szorulása a zioncon-irányzat érdekérvényesítőivel szemben több okra is visszavezethető.
A zioncon-irányzat rendkívül jól megszervezett hálózattal rendelkezik, amelynek a képviselői megtalálhatók a Bush-kormányzat minden döntési szintjén. Ezek a küldetéstudattal rendelkező és rendkívül céltudatos emberek meg vannak győződve arról, hogy a birodalmi terjeszkedés leghatékonyabb eszköze a katonai fellépés, és ily módon a civil militaristák szövetségre léptek a zionconokkal. Ez utóbbiak ugyanolyan elszántsággal képviselik az amerikai katonai erő bevetését Izrael közel-keleti hegemóniájának a biztosítására, mintha az magának az Egyesült Államoknak lenne minden mást megelőzően az érdeke.
Az elmúlt 25 év folyamán a zionconok el tudták helyezni befolyásos képviselőiket nemcsak a Pentagonban, de a külügyminisztériumban és a Fehér Házban is. Voltak ugyan bíráló hangok, elsősorban nyugalomba vonult főtisztek, a hagyományos konzervatív politikusok, a békepárti pacifisták és a baloldal részéről, ezek azonban erőtlenek voltak és különösen hatástalannak bizonyultak 2001. szeptember 11-e után. A pénzügyi és gazdasági világbirodalom elkötelezett hívei nem rendelkeztek kellő szervezettséggel és politikai vezetéssel. Ez megkönnyítette, hogy a "war-on-terror"-ra (terror elleni háború) hivatkozva a civil militaristák elfogadtassák az Irak elleni háború szükségszerűségét azt állítva, hogy egy átfogó és gyors győzelem Irakban megváltoztatja a helyzetet a Közel-Keleten.
A birodalomépítők üzleti kapcsolataikban hozzászoktak ahhoz, hogy Izraelnek elkötelezett kollégáik rendkívül jól tájékozottak, realisták és általában helyes döntéseket hoznak. Azt feltételezték, hogy hasonló módon jó katonai stratégák is. Ez a gazdasági birodalomépítésnek elkötelezett vezetőcsoport nem vette figyelembe, hogy a zioncon stratégák politikai céljai eltérnek az övéktől. A zionconok nem arra törekedtek, hogy a Közel-Kelet térségében létrehozzanak az amerikai politikai és gazdasági érdekeknek megfelelő barátságos és szilárd rendszert, hanem céljuk az arab országok és az iszlám világ olyan mértékű meggyöngítése, hogy az ne jelenthessen többé kihívást Izrael regionális elsőbbségével szemben. Ezért törekedtek Irak meggyöngítésére, esetleges feldarabolására és egy kemény amerikai gyarmati jellegű rendszer exportálására. Egy etnikailag megosztott, törzsi jellegű kliensrendszer Irakban jól szolgálja Izrael és a nagy kőolajcégek érdekeit.
A zioncon-stratégia annyiban sikeres volt, hogy Irak nem létezik többé, mint életképes állam és önálló gazdaság. A gazdasági világbirodalom építői azonban nem jutottak mindahhoz a politikai és gazdasági előnyhöz, amire számítottak. Az invázió ugyanis gerillaháborúba torkolt az Irakot hosszabb időn át irányító Paul Bremer felszámolta a korábbi bagdadi rendszer gépezetét, hivatali és katonai személyzetet elbocsátotta. Ezek a jól képzett egykori katonák és rendőrök most az iraki ellenállást erősítik. Mindez azt eredményezte, hogy veszélybe kerültek az amerikai gazdasági és pénzügyi érdekek. A zionconok végeredményben nagyon hátrányos helyzetbe manőverezték az Egyesült Államokat, mint Izrael regionális hegemóniájáért küzdő szövetségest.
Először a hagyományos konzervatívok adtak le vészjelzéseket hangoztatva, hogy az Izraelnek Elsőbbséget Adók (Israel-Firsters') vették át az amerikai politika irányítását és elsősorban Izrael érdekeit képviselik. Elhangzott egy lényegesen gyengébb hatású bírálat az izraeli lobbi címére is, amelyet elsősorban baloldaliak helyeztek el az Internet különböző honlapjain. Egykori hírszerzők, FBI-munkatársak és nyugalomba vonult főtisztek bírálták a zionconokat, de neokonzervatívnak, vagyis neocon-nak nevezték őket. Azt vetették a szemükre, hogy elhallgatják, illetve meghamisítják a folyamatban lévő háborúra vonatkozó tényeket. A bírálatok nyomán kulcsfontosságú személyek - Paul Wolfowitz és Douglas Feith -távoztak hivatalukból. Az FBI pedig szokatlan lépésre szánta el magát. Letartóztatta az AIPAC két vezető tagját azzal a gyanúval, hogy Izrael számára kémkedtek. Az amerikai közvélemény az Izrael-barát korporációs tömegtájékoztatás elhallgatása ellenére tájékozódhatott minderről az Internet jóvoltából.
Mindezen hátrányok ellenére a zioncon-gépezet változatlanul működőképes maradt. Az AIPAC évi konferenciáján a törvényhozás vezető tagjai a pártok és a kormányzat felelős tisztségviselői még mindig a teljes támogatásukról biztosítják a zionconokat. A Kongresszus szinte teljesen egyhangúan támogatta Izrael libanoni háborúját, és támogatja Tel-Aviv blokádját a választott palesztin kormányzattal szemben is Gázában. A háború tovább folyik a végső győzelemig Irakban, és munkában vannak azok a stratégák is, akik egy esetleges katonai fellépés részleteit dolgozzák ki Iránnal és Szíriával szemben.
A Baker-bizottság kétpárti. Tagjai között ott vannak a demokrata és köztársasági párt korábbi kongresszusi vezetői, egykori CIA-igazgatók, nyugdíjba vonult legfelsőbb bírósági bírák, de van köztük korábbi védelmi miniszter is. Ugyanakkor a Baker-bizottságban nincs egyetlen zioncon ideológus sem, vagy George W. Bush kormányzatának mostani vagy korábbi tagja. Mível Robert Gates, a Pentagon új főnöke, tagja a Baker-bizottságnak, így a helyzet november 7-ke óta megváltozott. Baker taktikája az, hogy lehetőleg a legkülönbözőbb vezető csoportok legyenek képviselve. Így széleskörű támogatásra hivatkozhat, amikor jelentését leteszi az elnök és a Kongresszus asztalára, s amikor tájékoztatja róla a közvéleményt. Baker ugyanakkor a minimálisra akarja csökkenteni a zionconok befolyását.
A Baker-bizottság célja, hogy Amerika katonai politikáját rendeljék alá a pénzügyi és gazdasági világbirodalom-építés céljának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyobb teret kell biztosítani a diplomáciának, és olyan politikai szövetségeket kell létrehozni, amelyek a közös pénzügyi és gazdasági érdekeken nyugodva biztosítják a jövedelmező üzleteket az arab világgal.
A Baker-bizottság nem fogja közvetlenül támadni a zioncon hatalmi struktúrát, és nem fogja megkérdőjelezni a civil militaristák szerepét a jelenlegi Bush-kormányzatban. Tanácsadó testületként be akar indítani olyan alternatív politikát, amely elvezethet egy új politikai stratégiát képviselő amerikai kormányhoz. Ez a kormány nem lenne oly mértékben alárendelve közel-keleti politikájában Izraelnek, mint a jelenlegi, és lehetővé tenné a visszatérést a birodalmi politika elsőbbségéhez.
Nehéz feladat a zioncon hatalmi tömörüléssel szemben alternatívát érvényesíteni, mivel a különböző zsidó lobbik rutinszerűen anti-Izraelnek, antiszemitának minősítik azt, aki más törekvéseket képvisel. Éppen ezért a Baker-bizottság meg fogja erősíteni, hogy támogatja Izrael biztonságát és továbbra is biztosítja számára az eddigi pénzügyi és katonai támogatást. Ugyanakkor arra lehet számítani, hogy majd nagyobb nyomás nehezedik Izraelre a palesztinai kérdés megoldása érdekében.
Az amerikai politika új irányvonalának a kialakítása nagy óvatosságot és szakértelmet igényel. Baker valószínűleg igénybe veszi a hadsereg kutatóintézményeit, más szakértőket és neves társadalomtudósokat, akik az új irányvonalat olyan konkrét javaslatokká gyúrják át, ahol a fő érv a birodalomépítő stratégia győzelemre juttatása a jelenlegi irányvonallal szemben, amely egyértelműen a birodalmi hanyatláshoz vezetett. Baker tehát nem fogja vállalni a nyílt konfliktust Cheney-vel, Rice-szal vagy Abrams-szal. Ehelyett olyan javaslatokkal fog előállni, amelyek nem illeszthetők be az általuk jelenleg képviselt politikai vonalba. A Baker-bizottság számíthat a washingtoni törvényhozás azon tagjaira, akik mind a republikánus, mind a demokrata párt színeiben egyre növekvő számban vonják kétségbe a jelenlegi irányvonal helyességét.
Ezek után felmerül a kérdés, hogy konkrétan milyen kezdeményezések várhatók a Baker-bizottságtól. James Petras, a New York állambeli Binghanton Egyetem tanára "Texas versus Tel-Aviv: US policy in the Middle East" (Texas kontra Tel-Aviv: amerikai politika a Közel-Keleten) (olvasható: www.internationalclearinghouse.info) úgy látja, hogy a tanácsadó testület négy javaslatot fog előterjeszteni.
1. Előszöris Baker legfőbb célja annak meghatározása, hogy miként lehet megvédelmezni globális méretekben az Egyesült Államok világbirodalmi terjeszkedését. Ennek képezi részét az amerikai érdekek védelmezése és érvényesítésük növelése a közel-keleti térségben.
2. Másodikként a Baker-bizottság az Egyesült Államok globális katonai mozgásszabadságát kívánja helyreállítani, és így véget vetni mindannak a hátránynak, amellyel az Irakban folyó háború elhúzódása járt.
3. Harmadszor Baker-nek javaslatokat kell tennie arra, hogy hogyan lehet korlátozni azokat a hátrányos következményeket, amelyekkel az iraki-amerikai katonai jelenlét csökkentése járhat.
4. Negyedszer a Baker-bizottságnak olyan új taktikát kell találnia, amellyel megjavíthatja a kapcsolatokat az Egyesült Államok jelenlegi ellenfeleivel, méghozzá úgy, hogy nem idegeníti el magától Izraelt és annak elszánt támogatóit az Egyesült Államokban.
A fentiek alapján Baker és tanácsadó testülete várhatóan nem fogja ajánlani az amerikai csapatok fokozatos kivonását Irakból, hacsak nem omlik össze teljesen az iraki hadsereg és rendőrség. Ehelyett azt fogja szorgalmazni, hogy a jelenleg egymással harcoló erőket, köztük az egykori Baath-párti és Irán-barát felkelőket is, be kell vonni a hatalom együttes gyakorlásába abban a reményben, hogy így meg lehet gyöngíteni a felkelők ellenállását.
Baker valószínűleg tárgyalásokat fog ajánlani a Fehér Háznak Iránnal és Szíriával, Irakban pedig arra törekszik, hogy elfogadtasson egy hatalommegosztási tervet. Teheránt és Damaszkuszt igyekeznek arra rávenni, hogy ne támogassák az iraki ellenállást, és ennek fejében ajánlatot tesznek bizonyos fajta békés együttélésre. Ennek a koegzisztenciának részét képezheti a katonai beavatkozással való fenyegetés abbahagyása, a gazdasági szankciók elejtése és a CIA által finanszírozott felforgató csoportok támogatásának megszüntetése. Nyilvánvaló, hogy Irán és Szíria nem fog együttműködni Washingtonnal, ha a Fehér Ház továbbra is a zionconok harcias, militarista programját folytatja.
James Baker, aki az idősebb George Bush külügyminisztereként tájékozott a közel-keleti ügyekben, jól tudja, hogy a jelenlegi iráni hatalmi berendezkedésben ott vannak az iráni liberális technokraták, a gazdag üzletemberek, a megalkuvásra kapható egyházi vezetők, a megfelelő módszerekkel korrumpálható állami tisztviselők, a kőolaj- és a földgáz szektor ugyancsak korrupt irányítói. Közülük a többség bizonyos feltételekkel hajlandó megállapodásra jutni Washingtonnal. Készek egy ilyen együttműködésre még akkor is, ha annak az az ára, hogy cserben kell hagyniuk síita hitsorsosaikat Irakban. Így el lehetne érni egy elfogadható hatalomban való részesedést Irakban és enyhíteni az ottani polgárháborús feszültséget.
Ahhoz, hogy a Fehér Ház meg tudja tenni ezt a fordulatot, az Amerikát irányító uralkodó körök zioncon irányzatot követő szárnyának le kellene mondani arról, hogy Izrael regionális szupremáciájának adjon elsőbbséget a közel-keleti térségben. A fent vázolt forgatókönyvet valószínűsíti az is, hogy Szíria és Irán ténylegesen együttműködött Washingtonnal az Irak elleni amerikai invázió idején, és még az azt követő hónapokban is. Ennek keretében hírszerző értesüléseiket megosztották egymással és támogatták az Irakban amerikai vezetéssel végrehajtott választási folyamatot is. Az iraki síita vezetés ma is Iránra hallgat és Teherán nagyvonalú anyagi és erkölcsi támogatásban részesíti. Az iraki síitáknak kedvező lenne egy amerikai-iráni megállapodás. Az azonban kétséges, hogy egy ilyen megállapodás stabilizálni tudná-e az amerikai katonai jelenlétet Irakban és megszilárdítaná-e a jelenlegi báb-kormányzat helyzetét. Az iraki síiták évek hosszú küzdelmei nyomán jelentős autonómiára tettek szert, s ezt meg is akarják tartani. Az valószínű, hogy egy amerikai-iráni és szíriai megállapodás csökkentené a nem síita szunniták, baathisták és más ellenálló csoportok szerepét.
Vannak olyan befolyásos személyiségek is, mint példáulLeslie Gelb, a tekintélyes Council on Foreign Relationkorábbi elnöke, akik az ún. "jugoszláv megoldást" szorgalmazzák, vagyis Irak három részre szakítását, azaz laza konföderációvá átalakítását. Ezt az elgondolást a demokrata párti héják is támogatják, köztük Hilary Clinton és Charles Schumer, new york-i szenátorok, valamint Joseph Biden, delaware-i szenátor. Az önállósított részállamocskák már könnyebben irányíthatóak a hegemóniát gyakorló amerikai-izraeli körök által. Az egyik ilyen önállósított államrész lenne a kurdok által lakott Észak-Irak, a másik a szunniták által lakott Közép-Nyugat-Irak és a harmadik a síiták által lakott Dél-Irak. A főváros, Bagdad és környéke pedig alárendelt szerephez jutna. Ez elméletileg elképzelhető, de megvalósítása erőszakos etnikai tisztogatásokat és irakiak millióinak az átköltözését követeli meg. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az iraki állam és társadalom gazdaságát meghatározó kőolajban gazdag területek földrajzi megoszlása olyan, hogy a szunnitákat kizárná a kőolaj jövedelméből.
Egy ilyen három államra való felosztás megkövetelné az iraki hadsereg feldarabolását is és etnikai vallási alapon történő újjászervezését. Nyilvánvaló, hogy az a hadsereg, amelyik eddig egy szekuláris államnak volt a fő támasza nem fog könnyen belemenni egy ilyenfajta felosztásba.


Az időközi amerikai választások és Irán


2006. november 7-én a demokrata párt elsöprő győzelmet aratott, és megszerezte a többséget a Kongresszus mindkét házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is. Dick Cheney alelnök, aki eddig vitán felül a közel-keleti amerikai politika meghatározó személyisége volt, és akinek döntéseit Bush elnök szinte mindig jóváhagyta, elveszítette legfontosabb támogatóját Donald Rumsfeldvédelmi minisztert. Helyére idősebb George Bush közeli barátja, Robert Gates került. Cheney, aki tisztában van a látható és a nem látható hatalmi struktúrák kölcsönhatásaival, tudja, hogy egy ilyen elsöprő demokrata párti győzelem az csak a megfelelő irányítókörök jóváhagyásával jöhet létre. Meg vannak annak a jól kipróbált és bevált technikái, hogy hogyan kell a kívánt választási eredményeket előállítani. Annak ellenére, hogy az igazságügy-minisztérium több mint 80 ügyvédet küldött az Egyesült Államok olyan helyeire, ahol várható volt a választási eredmények megkifogásolása és ellenőrzése, mégis ilyen közbeavatkozásokra nem került sor.
Cheney alelnök céltudatosan törekedett egyfajta elnöki irányítás kialakítására, amely az egypárti diktatúrához hasonlóan működik. A politikai hatalom hátterében működő döntéshozók régi iskolája azonban úgy döntött, hogy Cheney-nek ezt az elképzelését nem hagyja érvényesülni, és véget vet az Irak körüli vitáknak. Ami egyre nyilvánvalóbb, az az, hogy idősebb George Bush azt tanácsolhatta fiának, az elnöknek, hogy szorítsa a háttérbe Cheney alelnököt és a körülötte csoportosuló neoconokat. Cheney azonban nem az a fajta politikus, aki könnyen ejthető és egyelőre még ő az alelnök. Cheney és neocon támogatói nem adták fel a Közel-Keletre kidolgozott hosszútávú stratégiájukat, és nyilvánvalóan mindent meg fognak tenni azért, hogy programjukat tovább vigyék. Az ifjabb Bush elnök azonban most már apja fokozott befolyása alá került és az ő fő tanácsadói most már azok, akik eldöntik azt a kérdést, hogy legyen-e és milyen méretű csapatkivonás Irakból, elhalasszák-e vagy pedig végrehajtsák a tervbe vett Irán elleni katonai fellépést.
Cheney alelnök természetesen számíthat a zionconok támogatására, és Ehud Olmert, izraeli miniszterelnök, aki 2006. november közepén több napos látogatást tett az Egyesült Államokban hangsúlyozta, hogy Iránnak alaposan meg kell fizetnie annak az árát, ha tovább folytatja nukleáris programját. Egyelőre a Bush-Cheney-kormányzat még ragaszkodik az Iránnal kapcsolatban kidolgozott stratégiájához. Az Amerikában élő Dr. Elias Akleh közel-keleti szakértő "War on Iran" című cikkében 2006. november 12-én (www.informationclearinghouse.info) azt állítja, hogy az Irán elleni inváziót eredetileg 2006 április végére időzítették. Erre az időpontra kellett ugyanis Iránnak eleget tennie az ENSZ kérésének, hogy állítsa le nukleáris programját. A katonai tervek szerint öt napon át bombázták volna Iránt az amerikai, a brit és az izraeli légierő gépei, bevetve taktikai nukleáris bunkerromboló bombákat is. Ezután indultak volna meg a szárazföldi csapatok nyugati irányból Irakból és keleti irányból Afganisztánból, a Perzsa-öbölből pedig délről. Az elképzelések szerint olyan súlyos bombatámadásokat kellett volna intézni Irán ellen, amely elvezetett volna a kormány lemondásához és a rendszer összeomlásához.
2006 áprilisában azonban Irán nagyszabású hadgyakorlatot tartott. Ezzel megmutatta, hogy milyen képességekkel rendelkezik a szárazföldön, a tengeren és a légtérben. Egy másik iráni hadgyakorlatra 2006 augusztusában került sor, ahol már az iráni haderő koordinálta tevékenységét Kínával és Oroszországgal is. A hadgyakorlat során csúcstechnológiájú fegyvereket is használtak, és ez meggyőzően demonstrálta, hogy Irán hatékonyan ellen tud állni. A Pentagon vezetői rájöttek, hogy bizonyos fokig alábecsülték Irán katonai képességeit, és hogy Irán térdre kényszerítése minőségileg más feladat, mint az embargó által meggyengített Irak legyőzése volt. Ezért úgy döntöttek, hogy átdolgozzák az Irán elleni terveket, és azokba jobban bevonják a szövetségeseket, elsősorban az Európai Uniót és néhány arab országot.
A Leleplező 2006. évi 3. számában már részletesen foglalkoztunk azzal, hogy milyen kijelentéseket tett az iráni elnök Izraellel kapcsolatban. Nem azt mondta, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, hanem azt mondta, hogy a jeruzsálemi rendszert el kell távolítani a történelem lapjairól, vagyis, hogy rendszerváltást kell elérni Izraelben.
Ami pedig a holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit illeti, Ahmadinejad nem tagadja, hogy ez a szörnyűség megtörtént, ő azt kérdezte, hogy miért kell üldözni és támadni azokat, akiknek ezzel kapcsolatban kérdései, kételyei vannak és a tényeket kutatásokkal pontosítani akarja. Még lényegesebb az a nézete, hogy az európaiak követték el a szörnyűségeket a zsidó nép ellen, s miért a palesztin népnek kell ezért országa területének átadásával fizetnie. Ahmadinejad tehát nem Izraelt fenyegette, hanem Jeruzsálem cionista megszállásának a befejezésére szólított fel. Az iráni elnök tehát lényegében rendszerváltásról beszélt, nem pedig egy országnak és népének elpusztításáról.
A novemberi választás előtti kormányzati irányvonal az volt, hogy Irán nem kaphat garanciát arra, hogy az Egyesült Államok nem alkalmaz vele szemben kemény ellenlépéseket, beleértve nukleáris fegyverek esetleges bevetését. Ahmadinejad már többször kezdeményezett tárgyalásokat és javasolta nukleáris fegyver-mentes övezet létrehozását a Közel-Kelet térségében. Ezt a javaslatát 2006 szeptemberében az ENSZ-ben is előterjesztette. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás csaknem teljesen elhallgatta az iráni elnöknek ezt a kezdeményezését. Legutóbb Teherán javasolta, hogy nemzetközi konzorcium ellenőrizze az urán dúsítását Iránban, és az szavatolja, hogy Irán nukleáris programja kétséget kizáróan békés célú. Az Európai Unió részéről ezt a javaslatot elutasították, mert az EU és a NATO legfelsőbb vezetői jól ismerik az Iránnal kapcsolatos amerikai terveket.
Az európaiaknak üzenve Ahmadinejad a következőket mondta: "El kellene hinniük, hogy ez a rezsim (a jelenlegi izraeli kormányzat - D. J.) nem maradhat meg és kormányzása nem jelent hasznot az önök számára. Milyen előnyük származhat e rendszernek a védelméből a nemzetek gyűlöletén kívül? Korábban elmondtuk már az európaiaknak, hogy az Egyesült Államok messze van, de önök e régió szomszédai. Tudatjuk önökkel, hogy a népek olyanok, mint az óceán, amely hullámzik, és ha elkezdődik a vihar, a hatások nem állnak meg Palesztina határainál; önöknek is bántódásuk eshet."
Ahmadinejad azt is a világközvélemény tudomására hozta, hogy nem hajlandó engedni Irán nukleáris programjából. Ismételten törvénytelennek minősítette a kilátásba helyezett szankciókat, amelyek ezt az atomprogramot próbálják meg leállítani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Anglia, Franciaország és Németország javaslatára olyan korlátozásokat kíván érvényesíteni Teheránnal szemben, amelyek tiltják a ballisztikus rakéta-alkatrészek és a nukleáris berendezések behozatalát. Ezeket csak akkor oldanák fel, ha Irán abbahagyná az urán dúsítását. Ezeket az elsőként bevezetett szankciókat továbbiak követnék, amelyek megtiltanák iráni hivatalos személyek utazásait nyugati országokba és befagyasztanák Irán ezen országokban lévő pénzeszközeit és más vagyontárgyait.
Ehud Olmert Moszkvában igyekezett meggyőzni arról Putyin elnököt, hogy vegye rá Iránt nukleáris fegyverkezési programjának a felfüggesztésére. Lavrov orosz külügyminiszter azonban megismételte, hogy Moszkva ellenzi a Biztonsági Tanács büntető szankcióit. Ugyanakkor Lavrov Teheránt is felszólította, hogy továbbra is működjön együtt a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel és oszlasson el minden gyanút atomprogramjával kapcsolatosan.
Teherán természetesen nem akar elszigetelődni, és ezért támogatókat keres magának az amerikai világhatalmi törekvéseket ellenző országok körében. Irán 2004-ben megállapodott Kínával, amely szerint a Kínai Petrokémiai Korporációnak, a SINOPEC-nek eladja Irán egyik legnagyobb kőolajmezőjének a kutatási jogait. Ezen túlmenően Irán vált Oroszország legfontosabb fegyvervásárlójává. Teheránnak ezen sikerült mintegy 118 ország politikai támogatását is megszereznie az El-Nem-Kötelezett Országok Mozgalmának csúcstalálkozóján, 2006 szeptemberében Kubában. Az iráni kormánynak azonban nagyon komolyan számolnia kell egy esetleges izraeli és amerikai katonai fenyegetéssel, és készülnie kell, hogy meg tudja védeni magát egy ma már elkerülhetetlennek tűnő háborúban.
Már utaltunk rá, hogy a 2006. november 7-i választások jelentős hatással lesznek Amerika és Irán kapcsolatára. Azok a neokonzervatív és Izrael-barát körök, akiket mi ebben az írásban zionconoknak neveztünk a neocon és a zionista szó összekapcsolásából, azt jósolták, hogy Irak elfoglalása gyerekjáték lesz Amerika számára. Most viszont azt hangoztatják, hogy az Irán elleni fellépés sem lesz több, mint egy "délutáni séta a parkon keresztül a cukrászdába". A zionconok szerint a fanatikus mullahok nukleáris ambícióit elsöprő bombázással kell véglegesen eltemetni, de legalábbis jó néhány évvel meg kell hosszabbítani az iráni nukleáris bomba előállítását. Arra számítanak, hogy az Iránban meglévő Amerika-barát csoportok erőre kapnak és eltávolítják az ajatollahokat valamint forradalmi gárdájukat a hatalomból.
Fortune magazin globális listáján szereplő 100 legnagyobb világcég egyikének két washingtoni képviselője arról tájékoztatta a vállalat legmagasabb beosztású irányítóját, hogy nem lehet sokáig halogatni a bombatámadás megindítását Irán nukleáris létesítményei ellen, mert erre még abban az időszakban kell sort keríteni, amíg George W. Bush a Fehér Ház lakója. A zionconok meghatározó személyiségének számítóRichard Perle, akinek kulcsszerepe volt az Irak elleni invázió előkészítésében, most azt állítja, hogy két B-2-es bombázó, amelyik egyenként 16 célpont ellen tud rakétát kilőni, elég ahhoz, hogy működésképtelenné tegye Irán nukleáris létesítményeit. Richard Perle eme állításának utánajárt Arnaud de Borchgrave, a Washington Times szerkesztője és a UPI sajtóiroda munkatársa. Nem sikerült egyetlen olyan katonai szakértőt sem találnia, aki egyetértett volna Richard Perle-lel.
A Pentagonban sikerült beszélnie a légierő több tábornokával, akik azt mondták Borchgrave-nak, hogy ezt a célt egy lényegesen nagyobb katonai művelettel azonban már sikeresen meg lehet valósítani. Ehhez szükség van öt napon át tartó folyamatos bombázásra 400 különböző célpont ellen, amelyek közül 75-nél mélyen a föld alatti bunkerekbe is behatoló "bunker buster" (bunkerrobbantó) fegyvereket kell bevetni. A Time magazin szerint legalább 1500 számításba jöhető célpont van Iránban, minthogy a teheráni kormányzat a már működő, illetve építés alatt álló nukleáris létesítményeit a nagy méretű ország legkülönbözőbb helyeire telepítette. Borchgrave érdeklődött a haditengerészet irányítóinál is, akik elmondták, hogy a rendelkezésükre álló haditengerészeti erőkkel és hadihajókról indítható szárnyasrakétákkal nem teljesen biztosak, hogy ezt a feladatot, mármint Irán nukleáris létesítményeinek a megsemmisítését, meg lehet oldani.
Az ugyancsak zionconnak számító Michael Ledeen, aki a pénz-világimpérium egyik ismert neomachiavellista ideológusa egyre többet ír arról, hogy milyen fenyegetést jelent nemcsak a közel-keleti térség, hanem az egész világ számára az Iránban hatalmon lévő mullahokrácia, azaz papi-uralom. 2006. november 1-jén az általa működtetett National Review Online-on megjelentetett kommentárjában Ledeen egyenesen veszélyesnek minősíti Bush elnök halogató magatartását Iránnal szemben. Szó szerint ezt írja: "Ha az elnök tudja, hogy Irán háborút folytat ellenünk, akkor kötelessége erre válaszolni. Az egyetlen megfelelő kérdés csak a módszerre vonatkozik és nem a lényegre. Ha nem tudja, hogy el kell távolítania azokat, akiknek kötelességük ezt megmondani neki, akkor olyan emberekre kell támaszkodnia, akik elmondják neki az igazat."
Michael Ledeen úgy véli, hogy az elnök tudja az igazat, csak nem bízik abban, hogy van elég politikai támogatottsága ahhoz, hogy közvetlen támadást intézzen a mullahok ellen. Bush elnököt gondolkodóba ejtették azok a hírszerzői jelentések és elemzések, amelyek Irán védelmi és támadó képességére vonatkoznak. Ezek hangsúlyozzák, hogy a teheráni vezetés képes aláaknázni a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül halad a világ kőolaj-szükségletének 2/5-e. Ha ez az energiahordozó út elakad, akkor a kőolaj ára hordónként 200 dollár fölé emelkedhet egyik napról a másikra.
Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete, Turki al-Faisal herceg, aki 25 évig állt hazája hírszerzőszolgálatának élén, arra figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy egy Irán elleni támadás az egész Perzsa-öblöt lángoló pokollá változtatná a felrobbantott tankhajók és olajkutak nyomán.
2006 novemberében az Iráni Forradalmi Gárda elitalakulatai számos rakéta-hadgyakorlatot tartottak, ennek keretében bevetettek hosszútávú (1987 km hatótávolságú) Shahab-3, valamint hasonló hatótávolságú Shahab-2 több robbanófejes rakétát, amely 1400 kisebb bomba hordozására alkalmas. A hadgyakorlaton kilőttek szilárd üzemanyaggal működő Zalzals és Zolfaghar-73 rakétákat, valamint Z-3 és SCUD-Bs rakétákat is. Az iráni hadgyakorlatokra azután két nappal került sor, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete által vezetett szövetséges erők befejezték hadgyakorlatukat a Perzsa-öbölben. Ezeken a hadgyakorlatokon az amerikai hadihajókon túl részt vettek ausztrál, brit, francia, olasz, valamint bahrain-i hadihajók is. A Nagy Próféta elnevezést viselő, 10 napig tartó iráni hadgyakorlatok célja az volt, hogy megmutassák Irán elszántságát és elrettentő-képességét.
Teherán emellett ellenőrzése alatt tart olyan fegyveres csoportokat, mint a Hezbollah és rendelkezik jelenleg még néma hallgatásba burkolózó "alvó sejtekkel" Szaúd-Arábiától kezdve szinte minden olyan területen, ahol síiták élnek. Ezek az "alvó sejtek" természetesen aktivizálhatóak és képesek sok kárt okozó robbantások végrehajtására.
Oroszország és Kína már többször kinyilvánította, hogy ellenez mindenféle kemény fellépést, beleértve a szigorú szankciók alkalmazását is Iránnal szemben. A két nagyhatalmat szoros kereskedelmi szálak fűzik Teheránhoz. Az iráni kormány vásárolt Moszkvától 700 millió dollár értékben 29 orosz rakétavédelmi rendszert, Kína pedig 100 milliárd dollár nagyságrendben 10 évre szóló kőolaj-szállítási szerződést kötött Iránnal.
Michael Ledeen, aki az Iránban elhallgattatott demokratikus csoportok szószólójának igyekszik feltüntetni magát, makacsul hangoztatja, hogy a választások után most már el kell ismernie az amerikai kormánynak, hogy az Egyesült Államok háborúban áll Iránnal és hogy már rég eljött az ideje annak, hogy erre a tényre megfelelő választ adjon. Az Irak körüli nézeteltérések, az ezzel kapcsolatos amerikai választási eredmények, valamint az iraki kudarc miatt elszenvedett tekintélyveszteség, az amerikai világhatalom megtépázása, valamint a Közel-Kelet regionális szuperhatalmává vált Izraelnek a növekvő szerepe óvatosságra inti a Fehér Házat. Ez további csalódásokat okoz a zioncon irányvonal képviselőinek. A korábban már hivatkozott Iraki Tanulmányi Csoport, amelyet James A. Baker vezet Lee H. Hamiltonnal együtt, már elérte, hogy Baker közeli barátja vegye át a Pentagon irányítását. Az új védelmi miniszter Robert M. Gates régóta szorgalmazta a tárgyalások felvételét a teheráni vezetőkkel. Baker, Gates és Hamilton meg van arról győződve, hogy Irán bombázása - különösen nukleáris fegyverek bevetése - jóvátehetetlen kárt okozna a legfontosabb amerikai érdekeknek világszerte.
A Baker-csoport körüli stratégák alternatívaként olyan geopolitikai megállapodás lehetőségeit keresik, amelyek számolnak Irán legitim biztonsági érdekeivel is. Ennek ellenére a zionconok továbbra is azt mondják, hogy egy Irán elleni fellépés az mégiscsak egy "séta lenne a parkban" ("cakewalk"), azaz gyerekjáték ahhoz képest, hogy milyen nagy horderejű eredményeket hozna. Izrael kétségtelenül fenyegetve érzi magát az ajatollahok által irányított rendszer által.
2006. november 13-án Bush amerikai elnök és Olmert izraeli miniszterelnök közös sajtóértekezletén mély aggodalmát fejezte ki Irán nukleáris programja miatt. Bush egyetértett Olmert-tal abban, hogy Iránnak valójában a nukleáris bomba kifejlesztése a valódi célja, és ezen nem változtat az, hogy folyamatosan békés célokra hivatkozik. A két politikus hajthatatlannak mutatkozott abban, hogy megakadályozza Iránt az atombomba előállításához szükséges technológiai küszöb átlépésében. "Ha Iránnak nukleáris fegyvere lesz, az hihetetlen mértékben ingataggá teszi a helyzetet, és nyilvánvaló fenyegetést jelent közeli szövetségesünk számára." - mondta Bush arra célozva, hogy Izrael létében érzi fenyegetve magát az Iráni Iszlám Köztársaság által. Az amerikai elnök a nemzetközi közösséget is felszólította, hogy támogassa azokat a szankciókat, amelyeket az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyezett kilátásba, ha Teherán nem vet véget az urándúsítás folytatásának.
"Ha Teherán tovább folytatja ezt a programot, akkor annak súlyos következményei lesznek. Jó kiindulás ehhez Irán együttes elszigetelése. Remélem, lesz elég józanul gondolkodó a kormányon belül, aki belátja, hogy országuk elszigetelődése nem szolgálja érdekeiket" - mondta az amerikai elnök.
Az izraeli miniszterelnök televíziós interjújában azt hangoztatta, hogy kormánya számára minden olyan lépés elfogadható, amit Bush elnök fel tud vállalni azért, hogy megakadályozzák Iránt a nukleáris fegyver kifejlesztésében. Olmert úgy gondolja, hogy a jelenlegi demokrata többségű amerikai törvényhozás is támogatni fogja Izrael törekvéseit, mivel Izrael támogatása hagyományosan kétpárti.
2006. november 14-én, egy nappal azután, hogy Bush tanácskozott Olmert-tel Washingtonban, az izraeli miniszterelnök elutazott az Egyesült Zsidó Közösségek közgyűlésére, Los Angelesbe. Itt kijelentette, hogy Izrael nem fogja ölbe tett kézzel nézni, hogy mit tesznek azok, akik kétségbe vonják Izrael jogát a létezéshez, miközben azon dolgoznak, hogy kifejlesszék azokat a katasztrofális fegyvereket, amelyekkel céljaikat elérhetik. Olmert ezeket mondta: "Izrael nem fog visszariadni attól, hogy megakadályozza Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Ez a teher a miénk és nem tudunk és nem fogunk visszariadni attól, hogy ezzel a kihívással szembenézzünk." Ugyanebben a beszédében az izraeli kormányfő késznek mutatkozott arra, hogy találkozzon a palesztin hatóság elnökével, Mahmud Abbas-szal, a feszültség enyhítése és a békés kibontakozás érdekében.


A Robert Gates vezette Pentagon és Irán


George W. Bush igen nagy valószínűséggel idősebb George Bush, és a mögötte álló érdekcsoportok javaslatára nevezte ki a nemzetvédelmi minisztérium élére 2006. november 8-án Robert Gates-t, a texasi A&M University (Agricultural and Mechanical University of Texas) elnökét, aki idősebb George Bush elnökségének (1988-1992) utolsó két évében a CIA vezetője volt. Robert Gates-t nagy valószínűséggel azért választották a zioncon csoporttal rivalizáló csoportok a Pentagon élére, mert jól ismerik, hogy készségesen hajlandó a kormányzat politikáját pedánsan végrehajtani. Éppen ezért Gates-cel kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy ő milyen irányban akar haladni, hanem milyen irányban akarnak haladni azok az elitcsoportok, amelyek most erőteljes befolyást gyakorolnak az elnökre.
Az Izrael-barát zionconokat aggasztja az a lehetőség, hogy Robert Gates az Iránnal való kiegyezésnek ad elsőbbséget. 2004-ben ezt írta a Council on Foreign Relation egyik tanulmányában, amelynek a társszerzőjeZbigniew Brzezinski volt: "Az Iránnal szembeni tartós kötelezettségvállalás jelenlegi hiánya hátrányos az Egyesült Államok érdekeire a világ egyik kritikus térségében. Folytatni kell Teheránnal a közvetlen párbeszédet a kölcsönös érdekeket szolgáló meghatározott területeken." A washingtoni Közel-keleti Politikai Intézet, amely Izrael-barát kutatókat foglalkoztat, éberségre szólította fel az Izrael-barát csoportokat.
Elsősorban a James Baker vezette kongresszusi bizottság befolyását kívánják ellensúlyozni. A Baker vezette Irak Tanulmányi Csoportnak nemcsak Robert Gates a tagja, hanem Brent Scowcroft is, aki idősebb George Bush elnöksége alatt nemzetbiztonsági tanácsadó volt. Mind Baker, mind Scowcroft annak idején nyomást gyakorolt Izraelre, hogy tárgyaljon a palesztinokkal.
Tom Neumann, a JINSA (Jewish Institute of National Security Affaires) ügyvezető igazgatója, elsősorban realista politikusnak tartja Gates-t, aki gyakran összeütközésbe került a neokonzervatív irányzat képviselőivel. Neumann szerint azonban nem ezért esett rá a választás, hanem azért, mert az elnök és a most erőre kapott birodalompártiak olyan személyt akartak Pentagon élére, aki a legkisebb ellentmondás nélkül teljesíti az utasításokat, és akinek a személye körül nincsenek politikai viták. Bush elnök ezt mondta róla: "Jól tudja, hogy az a kihívás, amellyel országunknak szembe kell néznie, nagyobb, mint bármely politikai párt, és eddigi teljesítményei azt bizonyítják, hogy a kongresszusi folyosó mindkét oldalán ülő vezetőkkel jól tud együttműködni nemzetbiztonságunk erősítése érdekében."


Még nem született döntés az Irán elleni megelőző csapásról


Szakértők úgy látják, hogy az Egyesült Államok legfőbb döntéshozói még csak mérlegelik egy esetleges megelőző csapásmérés lehetőségét és következményeit. Vannak olyan kormányzati megnyilvánulások, amelyek szerint az Egyesült Államok vagy más országok nem térhetnek ki többé a döntés elől. Ha Észak-Korea nem lesz hajlandó lemondani saját nukleáris programjáról és Irán is kifejleszti nukleáris fegyvergyártási képességét, akkor az elkerülhetetlenül arra kényszeríthet más országokat is térségeikben, hogy maguk is képesek legyenek nukleáris fegyverek előállítására. 2006. november 14-én egy vezető beosztású amerikai tisztségviselő tudósítóknak kijelentette: "Mi, amerikaiak vagy mások, akik fenyegetve érezhetik magukat ezen fejlemények által, arra kényszerülünk, hogy keressük a válaszadás módját, és ez felveti a megelőző csapás mérésének kérdését. Úgy gondolom, hogy nem csak a jelenlegi, de az összes amerikai kormányzat számára elkerülhetetlen feladat a megelőző stratégia közelebbi vizsgálata." Itt tehát nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok már eldöntötte ezt a kényes kérdést, de arra utal, hogy az nagyon is foglalkoztatja a jelenlegi amerikai kormányzat döntéshozóit. Az illetékes amerikai személyiség arra hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét, hogy gondolják át alaposan, milyen árat kell majd azért fizetni, ha Irán tovább haladhat azon az úton, amelyre rátért. Hivatalosan Bush elnök még mindig a diplomáciai megoldást támogatja, de ehhez mindig hozzáteszi, hogy minden opció az asztalon van, és nincs kizárva a katonai csapásmérés lehetősége sem. Szakértők szerint egy tervezett amerikai katonai beavatkozás mintegy négy évvel vetné vissza Iránt a feltételezett nukleáris fegyverek előállításában.


Várható-e a Hormuzi-szoros lezárása?


Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kilátásba helyezett szankciók életbe léptetése esetén Irán válaszlépésként lezárhatja a Hormuzi-szorost. Ennek viszont az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Oroszország és Németország lennének gazdasági szempontból a legnagyobb vesztesei. Teheránban azért hangoznak el egyre gyakrabban utalások erre a lehetőségre, mert ez az egyik leghatékonyabb eszköz, amivel Irán válaszolhat az általa igazságtalannak tartott szankciókra. A Hormuzi-szoros blokádja megakadályozná a kőolaj zavartalan áramlását a fejlett ipari országokba, és ez a kőolaj árának ugrásszerű emelkedéséhez és más negatív következményekhez vezethet.
A Hormuzi-szoros kapcsolja össze a Perzsa-öblöt az Ománi tengerrel. Ez az egyetlen útvonal, ahol a Perzsa-öböl államaiban kitermelt kőolaj exportálható. Az iráni fegyveres erők a közelmúltban több olyan hadgyakorlatot is folytattak, amelyek a Hormuzi-szoros lezárását célozták egy esetleges háborús helyzet idejére.
Magas beosztású teheráni politikusok egyre többször céloznak a Hormuzi-szoros blokád alá vételére, ha Irán ellen valóban életbe léptetnék a kilátásba helyezett súlyos szankciókat. Ha azonban Irán ily módon válaszolna ezekre a szankciókra, akkor valójában súlyosan megsértené a nemzetközi jog szabályait. Gyakorlatilag hadat üzenne a Hormuzi-szoros használatában érdekelt valamennyi államnak. Ezen túlmenően a kőolaj-importáló államok érdekeit is sértené. Különösen az Egyesült Államokét. Ez megkönnyítené egy esetleges Irán elleni amerikai katonai fellépés elfogadtatását, mind az amerikai társadalommal, mind a világ közvéleményével. A James Carter elnökről elnevezett Carter-doktrína szerint a Perzsa-öböl térsége életbevágó fontosságú az Egyesült Államok számára. E szerint, ha ezek az életbe vágó érdekek veszélyeztetve vannak, akkor az Egyesült Államok kötelessége minden rendelkezésére álló eszközzel megvédeni érdekeit, beleértve természetesen a katonai erő alkalmazását is.


A világ vár és figyel


Az Egyesült Államok felkészült arra is, hogy megvitassa a teheráni vezetőkkel az iraki helyzetet, keresve a békés kibontakozás lehetőségét. Az amerikai külügyminisztérium egyik vezető munkatársa, David Satterfield, erről tájékoztatta az amerikai Szenátus tagjait. Bush elnök korábban kizárta egy Iránnal való tanácskozás lehetőségét az iraki helyzetről. Időközben az Irakban állomásozó amerikai hadsereg egyik magas rangú parancsnoka annak a véleményének adott hangot, hogy az amerikai csapatok létszámának növelése vagy akár csökkentése elősegíthetné a kiéleződött belső helyzet rendezését Irakban.
Mivel az elsöprő demokrata párti győzelem az időközi választásokon nagyrészt az amerikai választóknak az iraki háborúval való elégedetlenségére vezethető vissza, ezért a Fehér Ház a jelek szerint kész újabb lépésekre az iraki konfliktus mielőbbi befejezése érdekében. Ebbe az új irányvonalba már beleillenek az Iránnal és a Szíriával folytatandó tárgyalások. Úgy is tekinthetjük, hogy az Irak Tanulmányi Csoport, vagyis a Baker-bizottság máris eredményt ért el.
Az amerikai Kongresszus 2006. november 15-én tartott meghallgatásán John Abizaid tábornok, a legmagasabb rangú katonai parancsnok a Közel-Keleten, ellenezte időpont kitűzését az Irakban állomásozó amerikai erők kivonására. Abizaid tábornok ugyanakkor ellenezte azt a javaslatot is, hogy további csapatokat küldjenek Irakba. Azzal érvelt, hogy a szükséges katonai erőt ma már az iraki hadseregnek kell a konfliktus rendezése érdekében bevetnie.
A Szenátus illetékes bizottsága foglalkozott az ún. "Négypontos stratégiával" is. E szerint 20 000-rel megnövelnék az amerikai csapatok létszámát, hogy szavatolják Bagdadban a közbiztonságot, és lehetővé váljanak szükséges katonai átcsoportosítások máshová Irakon belül. A stratégia második pontja szerint összpontosítani kell az erőfeszítéseket a regionális együttműködés érdekében nemzetközi konferenciákon, és fokozni kellene e célból a diplomáciai együttműködést Kuvaittal és Szaúd-Arábiával. Harmadikként erőfeszítéseket kell tenni azon megbékélési folyamat felgyorsítására, amelynek célja a szembenálló szunnita, síita és kurd csoportok közti kiegyezés elérése. Negyedikként az írja elő a stratégia, hogy meg kell győzni az amerikai törvényhozást további pénzek kiutalásáról az iraki biztonsági erők kiképzése és felszerelése számára.
A fentiekből látható, hogy még minden mozgásban van, és a helyzet napról napra változik. Nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk abban, hogy sikerül megtalálni a békés kibontakozás lehetőségét és elkerülhetővé válik egy újabb - beláthatatlan következményekkel járó - háborús konfliktus a Közel-Kelet térségében. Úgy gondoljuk, hogy minden békés megoldás jobb a háborúnál. Megismételjük, amit már korábban is kifejtettünk, hogy tartós megoldást az jelentene, ha a térség valamennyi országa, beleértve Izraelt is, kötelezettséget vállalna arra, hogy véglegesen és ténylegesen lemond valamennyi tömegpusztító fegyver előállításáról és hadrendbe állításáról. Olyan regionális megállapodásra lenne szükség, amely betiltja a világnak ebben a rendkívül fontos térségében a vegyi, a biológiai és a nukleáris fegyvereket. Ehhez azonban az egyenjogúság elismerésére, az alapvető érdekek kölcsönös tiszteletben tartására és végül, de nem utolsósorban, az egyenlő mérce tisztességes alkalmazására lenne szükség.













Dr. Drábik János: Orwellia
8. fejezet


A hidegháborútól a "hidegbéké"-ig


Oroszország és a többpólusú világ


Sokakat meglepett, amikor 1999-ben a csaknem ismeretlen KGB-ezredest, a KGB utódjának számító Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB első civil igazgatóját, Vlagyimir Putyint, nevezte ki Borisz Jelcin akkori elnök Oroszország miniszterelnökévé. Hamarosan az államelnöki tisztet is átvette, mint megbízott elnök. 2000-ben az orosz választópolgárok 53 %-a adta rá voksát, de négy év múlva - a következő elnökválasztáson - már 71 %-os elsöprő többséggel maradhatott hivatalában. Amikor Putyin a Kremlbe került, kemény kézzel vette át az irányítást. Sikerült megállítania a hanyatlást, helyreállította a gazdasági stabilitást és a megingott közbiztonságot: megerősítenie a szétesőben lévő orosz államot. 1999 őszén e sorok írójának alkalma volt Moszkvában élő szakemberekkel eszmecserét folytatni, ahol elsősorban az volt a téma, hogy a hidegháború végével miként lehetett volna megakadályozni az orosz gazdaság szétesését, a közvagyon széthordását és végül 1998-ban az orosz pénzrendszer összeomlását: a példa nélkül álló államcsődöt. Már ekkor elmondták ezek a moszkvai értelmiségiek, hogy Putyin egészen más lesz, mint Jelcin, és megalapozottan lehet arra számítani, hogy a felbomlott szovjet birodalom romjain végülis egy működőképes és erős orosz államot hoz létre. Ezt a várakozást kétkedéssel fogadtam, annál is inkább, mert már akkor tudtam, hogy a Nyugatot irányító pénzhatalom a szovjet birodalmat többek között a KGB-be beépült hálózata segítségével bomlasztotta fel. Putyin pedig ebben az atlantista KGB-ben csinált karriert, lett viszonylag hamar ezredes. Kiválóan beszélt németül és angolul, kiemelkedése idején pedig már nyugaton is eltöltött néhány évet.
Amikor kételyeimet elmondtam Putyin személyével kapcsolatban, akkor felvilágosítottak ezek a moszkvai ügyekben nálam lényegesen járatosabb szakemberek, hogy Putyin alkalmas az eurázsista hagyományokkal rendelkező orosz hadsereg támogatásának a megnyerésére, annak ellenére, hogy ő az atlantista, azaz nyugat-barát KGB-től jött. Visszatekintve Vlagyimir Putyin eddigi teljesítményeire, meg kell állapítani, hogy moszkvai ismerőseimnek lett igazuk. Putyinnak sikerült abból a depresszióból kivezetnie Oroszországot, amelybe az atlantista Nyugat taszította, maximálisan kihasználva azt a győzelmet, amelyet a hidegháborúban aratott a Szovjetunió felett. Az atlantisták a gazdasági reformokra és demokratikus rendszerváltásra hivatkozva lényegében széthordták-szétverték az orosz gazdaságot. Moszkvába küldött szakembereik segítségével rákényszerítették a nemzetközi pénzügyi közösség által kidolgozott sokkterápiát, amely nemcsak a gazdaságot bénította meg, de az állam működését is. A bekövetkezett gazdasági összeomlás - méreteinél fogva - példa nélkül áll a modern közgazdaság történetében. A hidegháborúban elszenvedett veresége következtében Oroszország több mint kétszer akkora veszteséget volt kénytelen elszenvedni, mint a II. világháborús pusztítások nyomán együttvéve.
Oroszország bruttó hazai összterméke a felére csökkent, a tőkeberuházások pedig 80 %-kal estek. A társadalom alsóbb rétegei a harmadik világhoz hasonló nyomor szinten voltak kénytelenek élni. A halálozási arány megugrott, és évi több millióval csökkent a lakosság létszáma. Ennek részleteit pontos adatokra támaszkodva már 1999 decemberében megírta Szergej Glazijevmatematikai-közgazdász professzor, aki Jelcin első kormányában a külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszter volt. Ő volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki tiltakozásul azért, hogy Jelcin elnök feloszlatta a törvényesen megválasztott orosz parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt, 1993-ban lemondott kormányban viselt miniszteri tisztségéről. Glazijev már akkor hangoztatta, hogy ezt a fajta szabadrablást jelentő reformpolitikát fel kell számolni, mert katasztrófához vezetett.
Vlagyimir Putyin Jelcin elnök szervilizmusba torkollott euroatlantista politikáját gyökeresen megváltoztatta. Ennek következtében 1999-től kezdődően az orosz gazdaság évi 6-7 %-kal növekedett, s ma már Moszkva rendelkezik a világ ötödik legnagyobb arany- és külföldi valutatartalékával. Moszkva és más orosz nagyvárosok gyors növekedésnek indultak, óriási az építkezési láz, az üzletek tele vannak nyugati árucikkekkel, köztük luxusárukkal is. A gyors fejlődés ellenére az oroszok 60 %-a még mindig a szegénységi szint küszöbén vagy az alatt él. Kétségtelen azonban, hogy Putyin elnöksége stabilizálta a kontinensnyi országot és bizonyos mértékig helyreállította a lakosságnak az önbizalmát. Ezért az egykori KGB-ezredes még mindig igen nagy népszerűségnek örvend.
A Nyugat, elsősorban Washington, azonban lekezeli Oroszországot. Képmutatóan az egyenjogúságon alapuló stratégiai partnerségről és barátságról beszélnek, sőt az Egyesült Államok elnöke még tegező viszonyban is van az orosz elnökkel. Az amerikai kormányzat azonban változatlanul folytatta Oroszország gyengítésének a politikáját. Ennek rutinszerű eszközei az ünnepélyesen tett ígéretek megszegése, az orosz politika irányítóinak leereszkedő kioktatása, és újabb egyoldalú engedmények követelése. A jelenlegi egypólusú világban az amerikai kormányzat még annyi ellenszolgáltatásra se hajlandó Oroszországnak, mint amennyit Washington a hidegháború idején nyújtott a szovjet birodalom magját képező kommunista Oroszországnak.
Folytatódik Oroszország katonai körbekerítése és a jelenlegi orosz határokon (vagy azok közelében) egyre-másra létesülnek az amerikai és NATO katonai támaszpontok. Tervezik az egykori szovjet tagköztársaságok közül legalább hétben - a Balti államoktól, Ukrajnán át Grúziáig és Azerbajdzsántól a közép-ázsiai országokig - állandó támaszpontok létrehozását. Ezt orosz részről egyfajta Amerika által épített vasfüggönynek érzik, amely ismét a fegyverkezést helyezi előtérbe az amerikai-orosz kétoldalú kapcsolatokban.
Amerika ugyanakkor elutasítja, hogy Oroszországnak jogos nemzeti érdekei fűződhetnének ahhoz, hogy saját területén túl is biztosítsa a befolyását, még akkor is, ha etnikailag rokon vagy szomszédos népek által lakott olyan országokról van szó, mint Ukrajna, Fehéroroszország vagy a kaukázusi Grúzia. Washingtonból keményen bírálják Moszkvát azért, mert baráti kormányzatot szeretne Ukrajnában, amellyel szoros kulturális, nyelvi és történelmi kapcsolatok kötik össze, nem beszélve a közös vallásról és a még ma is igen szoros gazdasági és biztonsági érdekekről.
Oroszország még attól is meg van fosztva, hogy teljes szuverenitást gyakoroljon szorosan vett határai között. Ezt többek között az akadályozza, hogy amerikai részről 1992 óta gyakran és hatékonyan avatkoznak be Oroszország belügyeibe. Elárasztották gazdasági tanácsadókkal, akiknek az volt a feladata, hogy az 1990-es években levezényeljék Oroszország átvezetését a kommunizmusból a demokratikus piacgazdaságba. A piacgazdaság előnyeiről szóló prédikációktól eltekintve gyakran hangzottak el e szakértők részéről fenyegetések is arra vonatkozóan, hogyan kell egy rendes, demokratikus országnak megszerveznie politikai és gazdasági rendszerét.
Ezek a szélsőséges euroatlanti értékeket prédikáló nyugati szakértők még arra is tettek javaslatot, hogy miként kellene Vlagyimir Putyint elmozdítani az olyan Amerikában kidolgozott - "színes forradalomnak" nevezett - technikával, mint például amilyen az ukrajnai "narancsos" forradalom, a grúziai "rózsás" vagy Askar Akajev nevéhez fűződő "tulipános" forradalom volt Kirgíziában. Egy hasonlót Fehéroroszországban is megkíséreltek, sikertelenül. A transznacionális szervezett magánhatalom tulajdonában lévő, ún. korporációs tömegtájékoztatás Amerikában egyre gyakrabban nevezi az orosz elnököt "gengszternek", "fasisztának", "Szaddam Husszeinnek". A Carnegie Alapítvány több szakértője is már kijelentette, hogy "Putyin gyengesége" és sebezhetősége alkalmas célponttá teszi a jelenlegi kormányzatot az ilyen "színes forradalommal" végrehajtott rendszerváltásra. Magunk részéről csak azon csodálkozunk, hogy a demokráciának ezek szószólói vajon felmérték-e, hogy mit jelentene a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkező országának a destabilizálása ilyenfajta nyugati rendszerváltó technikával?
Azt a háttérhatalmat, amelynek a magját a globális pénzmonopólium legfelső irányítói képezik, mindig is a kettős mérce jellemezte. Ennek egyik megjelenési formája, hogy Washington keményen elítéli Moszkvát azért, amit maga is tesz. Az Egyesült Államok mindenütt, ahol csak tudja, kiépíti katonai támaszpontjait a korábbi szovjet tagköztársaságokban és a saját érdekei szerint hasznosítja nyersanyagaikat, elsősorban a kőolajat. Főként azonban a pénzügyi eszközöket veti be céljai elérése érdekében. Amikor a NATO Oroszország közvetlen közelében terjeszkedik, és teljes ellenőrzése alá vonja az egykori szovjet birodalomhoz tartozó országokat, akkor természetesen a "globális terrorizmus" ellen küzd, és a védtelenül maradt államokat veszi védelmébe, nyújt nekik önzetlenül segítséget. Amikor Moszkva ez ellen tiltakozik, akkor ezzel hidegháborús hangot üt meg, és az elmúlt időket hozza vissza. Amikor Washington közvetlenül beavatkozik Ukrajna vagy Grúzia belügyeibe, akkor az a "demokrácia terjesztését" segíti, ha viszont a Kreml próbálja saját korábbi kapcsolatait fenntartani, akkor az az "orosz imperializmus" megengedhetetlen újjáéledése és terjeszkedése.
A Nyugat az Egyesült Államok vezetésével 1993 szeptemberében és októberében nem csak elnézte, de támogatta is Jelcint abban, hogy feloszlassa Oroszország demokratikusan választott parlamentjét és alkotmánybíróságát. Jelcin ekkor az orosz nemzet egészét megillető közvagyont, valamint a véleményhatalom olyan fontos intézményeit, mint a televízió-hálózat, átengedte a Kremlhez közelállók tulajdonába. Oroszországra kényszerített egy olyan alkotmányt, amely nem volt alkalmas a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozására és ellenőrzésére. A választásokat lényegében meghamisították, s mindezt a Nyugat egyértelműen demokratikus reformként üdvözölte. Amikor a Jelcin segítségével Oroszország élére került Putyin is alkalmazta ezeket az eszközöket, de most már az orosz társadalom és az orosz állam megerősítése érdekében, akkor ezt elítélték, mint reakciós, antimodernista tekintélyuralmi módszereket, amelyek elősegítik az "autoritarianizmushoz" való kártékény visszatérést.
Az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kísérletet tett Oroszország gyengeségének a kihasználására, hogy Amerika olyan egyoldalú nukleáris fölényhez jusson, amelyet a Szovjetunió fennállása idején nem tudott elérni. Washington önkényesen visszalépett az 1972-ben megkötött (a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének a korlátozásáról szóló) szerződéstől azért, hogy egy olyan rendszert léptessen életbe, amely képes elpusztítani a támadórakétákat. Ezáltal az Egyesült Államok úgy juthat hozzá az első nukleáris csapásmérés lehetőségéhez, hogy nem kell számolnia hatékony ellencsapással. Az, aki az első csapást mérheti, behozhatatlan előnyhöz jut a megtámadottal szemben. Az Egyesült Államok kényszerítette Oroszországot, hogy írjon alá egy olyan nukleáris fegyverzetet csökkentő megállapodást, amely nem tartalmazza a nukleáris fegyverek tényleges megsemmisítését, és annak az ellenőrzését. Ugyanakkor lehetővé teszi az Egyesült Államok számára olyan új nukleáris fegyverek kifejlesztését, amelyeket Washington már be is jelentett.
Ennek a tükrében már nem olyan meggyőző az a nyugati vád, hogy az amerikai-orosz viszonyban bekövetkezett elhidegülést Putyin elnök bel- és külpolitikája okozta. A hidegháború is csak akkor érhet véget, ha nem csak keleten, de nyugaton is befejezik. A Nyugatnak Oroszországra rákényszerített ún. sokkterápiája, amely katasztrofális gazdasági következményekkel járt, súlyos csapást mért a demokratikus folyamatokra. Ezzel tovább rontotta a közbiztonságot. Olyan oligarchikus rendszer létrehozását segítette elő, amelyet egyáltalán nem lehet összeegyeztetni egy nyugati típusú demokratikus politikai rendszerrel. A túlvagyonosodott oligarcha réteg túlhatalomhoz juttott a politikai szférában, mert vagyon és hatalom egymást szervesen kiegészítik és egyik a másikra átváltható. Az Amerikát is irányító pénzhatalom által Oroszországra kényszerített, és csődöt mondott sokkterápia Amerika-ellenességhez vezetett. Ezért van az, hogy az orosz lakosságnak már csak 5 %-a nevezhető Amerika-barátnak szemben a szovjet birodalom felbomlása utáni lényegesen nagyobb aránnyal.
Egyes politikai elemzők úgy gondolják, hogy gyakorlatilag hidegháború, de legalábbis hidegbéke alakult ki a Nyugat és Oroszország között. Ez a hidegbéke eredményezte, hogy nincs érdemi párbeszéd a világ egyetlen szuperhatalma és a legyőzött, de feltápászkodó Oroszország között. Miután az Egyesült Államok felmondta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését korlátozó szerződést, és nincs többé szó a nukleáris- és a rakétafegyverek tényleges csökkentéséről, új helyzet állt elő. Washington úgy döntött, hogy kiépíti az Amerikát védő rakétaelhárító ernyőt. Egyre inkább polgárjogot nyer a megelőző háború és az első nukleáris csapásmérés elvi lehetősége, amely közel ötven éven át meg volt tiltva. Egyes magas rangú biztonsági szakértők a tényleges és ellenőrzött fegyverzet-korlátozást a hidegháború elavult örökségének tekintik. Azért, hogy a tényleges feszültségnek eme okairól elterelje a figyelmet, a pénzoligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás, szakadatlanul démonizálja Putyint úgymond tekintélyuralmi magatartása és durva új-imperializmusa miatt.
Az elmondottak némi magyarázatot adnak arra, hogy az orosz elnök miért mondott 2007. február 10-én viszonylag kemény hangú beszédet a NATO-országok vezetőinek a tanácskozásán. Putyin valójában azt mondta el, amit a világközvélemény jelentős része gondol. A BBC 2006 novemberében felmérést készített 25 országban és e szerint a megkérdezettek 49 %-a gondolja úgy, hogy az Egyesült Államok jelenleg főleg negatív szerepet játszik a világban, s csupán 32 % gondolta ennek az ellenkezőjét. 2005-ben is volt egy felmérés, amely 18 országra terjedt ki, és amely szerint még 40 % gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok jótékony szerepet játszik a világpolitikában. Németországban és Indonéziában 4 megkérdezett közül 3 ítélte negatívnak Amerika befolyását, Franciaországban és Törökországban a megkérdezettek 69 %-a volt ugyanezen a véleményen.
Magában az Egyesült Államokban a megkérdezettek 57 %-a ellenezte az iraki háborút, valamint az Izrael és Hezbollah közötti háborút. A megkérdezettek 60 %-a elítélte azt, ahogyan a guantanamo-i amerikai támaszponton bánnak az ítélet nélkül fogvatartottakkal. A megkérdezettek 50 %-a helyteleníti azt a módot, ahogyan a hivatalos Amerika az iráni nukleáris programhoz viszonyul. A 2006 novemberi választásokon a Bush-kormányzat jelentős vereséget szenvedett, és elveszítette többségét mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Megszületett egy javaslat az iraki háború mielőbbi befejezésére is, amelyet az Iraki Tanulmányi Csoport (Iraqi Study Group) készített idősebb George Bush elnök egykori külügyminiszterének, Baker-nek a vezetésével. 2007 elején Teherán ellen hasonló médiakampány folyt, mint korábban Irak ellen. Az iraki háborúban eddig 655 000 iraki halt meg és az amerikai hadsereg is elveszítette már több mint 3200 katonáját.
Putyin müncheni hallgatósága miniszterekből és felelős döntéshozókból állt. (Amerikai részről például ott volt az új védelmi miniszter, Robert Gates és a harcias köztársaságpárti szenátor John McCain.) Putyin velük közölte, hogy a világ ma tanúja lehet a katonai erő korlátlan alkalmazásának a nemzetközi életben és ez a visszatérő konfliktusok szakadékába taszítja a világot. Az ENSZ Alapokmányát nevezte a katonai erő alkalmazása egyetlen legitimáló forrásának. A NATO keleti terjeszkedésével kapcsolatban Putyin megállapította, hogy annak nincs sok köze a modernizációhoz, és jelentősen befolyásolja Moszkva viszonyát a Szövetséghez. Putyin úgy látta, hogy ez a fajta keleti irányú terjeszkedés aláássa a kölcsönös bizalmat.
Putyin arra a kérdésre, hogy mi az egypólusú világ, azt a választ adta, hogy nem jelent mást, mint egyetlen globális hatalmi központot, egyetlen uralmat gyakorló kormányzattal. Putyin kijelentette, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése Közép-Európában új fegyverkezési versenyt indít be. Az az amerikai érv, hogy ez nem irányul Oroszország ellen, nem meggyőző. Hozzátette, Oroszország válaszol a kihívásra, ha nem is hasonló nagyságrendben, de azért hatékonyan. Putyin arra célzott, hogy a Pentagon a Cseh Köztársaságban radar-állomást, Lengyelországban pedig rakétaelfogó rendszert tervez kiépíteni arra hivatkozva, hogy ily módon kíván Irán ellen védekezni. A washingtoni katonai vezetés a Csendes-óceán térségében áthelyezte a Hawaii szigetekről az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget közelében lévő Aleuti-szigetekre a legnagyobb rakétavédelmi radarállomását.
Putyin emlékeztette a Münchenben összegyűlt vezetőket, hogy országa továbbra is betartja azt a kötelezettségét, hogy 2012-ig nukleáris fegyverkészletét a megállapodott 1700, illetve 2200 robbanófejre csökkenti. Ezt a megállapodást szakértők azért bírálták, mert nincs biztosítva a végrehajtás ellenőrzése és továbbra is lehetséges a tárolt robbanófejek újrafelszerelése. Putyin reményét fejezte ki, hogy a Nyugat is betartja vállalt kötelezettségeit. Azt is közölte, hogy elkészítettek egy olyan szerződéstervezetet, amely a világűrt fegyvermentes övezetté nyilvánítaná. Putyin sürgette az Atomsorompó Egyezményt meghosszabbító és a nukleáris fegyverkezést csökkentő tárgyalások folytatását.
Az orosz elnök keményen bírálta az Egyesült Államokat azért, hogy egyoldalú akcióival nem növelte, hanem csökkentette a nemzetközi biztonságot. Úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú, illegitim akciók egyetlenegy problémát sem oldottak meg, ellenben további konfliktusokhoz vezettek. Az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként minden vonatkozásban túllépett határain.
Putyin elnök müncheni beszédéhez azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban történelmileg beigazolódott tény, hogy az erőegyensúlyelősegíti a béke fennmaradását, míg akiegyensúlyozatlanság a háborús konfliktusoknak kedvez. Az erősebb fél a legkülönfélébb okokból csábítást érezhet arra, hogy fölényét kihasználja a gyengébb féllel szemben. A hidegháború idején néhány kiélezett helyzettől eltekintve, mint amilyen például a kubai rakétaválság volt 1962-ben, az elrettentés egyensúlya - a MAD, Mutually Assured Destruction, Kölcsönösen Garantált Elpusztítás - képes volt fenntartani a békét.
Hivatkozni lehet a Kasmír indiai tagállam hovatartozásáról vitatkozó Indiára és Pakisztánra is. A két ország 1947-ben, 1965-ben és 1971-ben véres háborút viselt a fele részben hinduk által, fele részben mohamedánok által lakott ország megszerzéséért. India azonban - elsősorban az atomhatalommá vált Kínától tartva - maga is kifejlesztette nukleáris fegyvereit, Pakisztán viszont - Indiától tartva - nem akart lemaradni. Így most a két riválisnak bevethető nukleáris fegyverei vannak. Azóta nem került sor háborúra Kasmír miatt, noha a feszültség továbbra is fennáll, amit bizonyít, hogy merényletekre gyakran sor kerül.
Amióta a Szovjetunió felbomlott és az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá, egyre több háborúra, erőszakos cselekményre került sor világszerte. A világ számos pontján anarchikus állapotok jöttek létre, és a legingatagabb a helyzet a Közel-Kelet térségében. Nemcsak Moszkva, de több arab ország is úgy látja, számos konfliktust okozott az a körülmény, hogy Amerika egyre inkább egyoldalúan lép fel és kihasználja, hogy jelenleg ő az egyetlen szuperhatalom. Washington az elmúlt hat évben tetszése szerint indíthatott háborút, szeghette meg a nemzetközi jogot és még az emberi jogokat is átértelmezhette. Hiányzott az az ellensúly, amely mérsékletre szoríthatta volna. Ilyen körülmények között került sor Afganisztán megszállására, és Irak elfoglalására. Nem csak az ottani politikai rendszereket számolta fel, de katonai akciói nyomán a helyi lakosok százezrei vesztették életüket. Egyedül Irakban 655 000 polgári személy halt meg eddig. Amerikának természetesen vállalnia kell a felelősséget e lépései következményeiért. Ezek közzé tartozik a lerombolt országok újjáépítése, a közigazgatás és a közbiztonság helyreállítása. A tények arra utalnak, hogy mindez meghaladja még az egyetlen szuperhatalom lehetőségeit is.
Az Egyesült Államokat belülről irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nem akarja, hogy a világ energiahordozók szempontjából legfontosabb térségében elveszítse hegemóniáját. Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy csak neki és szövetségesének legyen nukleáris fegyvere. Már hosszabb ideje folyik a kampány Irán ellen, s az eddig életbe léptetett szankciókat újabbakkal akarják kiegészíteni. A világ pénzrendszerét és energiahordozóit a hegemóniája alatt tartó érdekcsoportok az Egyesült Államok segítségével tesznek kísérletet Irán bankrendszerének a megbénítására. Teheránt meg akarják fosztani attól is, hogy hasznosíthassa a maga javára a nukleáris technológia előnyeit. Háborúval fenyegetik, ha nem mond le az urán dúsításáról. Az Irán által előállított nukleáris nyersanyag igen alacsony dúsítású, s csak atomerőművekben hasznosítható. Nemzetközi szakértők szerint Teheránnak még mintegy tíz évre van szüksége ahhoz, hogy atombombát tudjon előállítani. Irán 2007. február 20-án felajánlotta, hogy kész abbahagyni az urán dúsítását, amennyiben a nyugati országok is ezt teszik. Amerikai részről ezt nyomban elutasították arra utalva, hogy Irán előbb tegyen eleget a Biztonsági Tanács által előírt kötelezettségeinek.
Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háború kapcsán jelentős számú gyanúsított személyt is őrizetbe vett és különböző helyeken tartja őket őrizetben már hosszabb ideje anélkül, hogy bíróság elé állította volna őket. Ez ellentétes az általánosan elfogadott nemzetközi jogi emberi jogi normákkal, de megszegi az amerikai alkotmány részét képező Habeas Corpus rendelkezéseit is. A Habeas Corpus, amely a személyi szabadságjogokat biztosítja, 1305 óta van érvényben Angliában. Számos joggal kiegészült az évszázadok során és 1679-ben kodifikálták Habeas Corpus Act elnevezéssel. A személyi szabadsághoz tartozó alapvető jogokat tartalmazza az Egyesült Államok alkotmánya első cikkelyének 9. szakasza. Ez kimondja, hogy a Habeas Corpusba tartozó szabadságvédő jogszabályokat nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja. Az alkotmány azt is előírja, hogy nem hozható olyan visszaható hatályú törvény vagy kivételes törvény, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélküli elítélést.
2006 szeptemberében hagyta jóvá az amerikai törvényhozás két háza az MCA-t, Military Commission Act of 2006, (2006. évi Katonai Bizottsági Törvény) elnevezésű törvényt, amely lehetővé teszi a Habeas Corpusban foglalt személyvédelmi szabadságjogok felfüggesztését olyan törvényen kívüli, ellenséges személy vonatkozásában, aki részt vesz az Egyesült Államokkal szemben ellenséges cselekmény elkövetésében vagy támogat ilyen cselekményt. Itt az a kérdés, hogy az őrizetbe vett személyek (például a Kuba területén lévő Guantanamo támaszpont foglyai) ellenséges személynek minősíthetőek-e vagy sem? Egy ilyen minősítés ellen fellebbezést lehet beadni az Egyesült Államok szövetségi bíróságához. Ha ezt a minősítést a bíróság fenntartja, akkor az ítélet nélküli fogvatartást jogszerűnek kell tekinteni. Ha viszont nem tartja fenn, akkor a Habeas Corpus korlátozásait a továbbiakban nem lehet alkalmazni.
A problémát az jelenti, hogy nincs határidő megszabva arra, hogy a kormány meddig köteles egy ilyen bizottsági meghallgatást biztosítani. A fogvatartottak ugyanis el vannak zárva attól a lehetőségtől, hogy a bizottsági meghallgatás előtt amerikai bírósághoz forduljanak. Nagy vitát váltott ki Gonzales amerikai igazságügy-miniszter 2007 januárjában tett kijelentése, hogy az Egyesült Államok alkotmánya szó szerint nem tartalmazza a Habeas Corpusban foglalt jogokat minden amerikai lakos és állampolgár számára. Ez nyilvánvalóan képtelenség, mert az első cikkely 9. paragrafusának második bekezdése kimondja, hogy "A Habeas Corpus levelek kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, ...". Ha valami nem képezi az amerikai jogrendszer szerves részét, akkor az alkotmánynak nem kellene rendelkeznie felfüggesztésének tilalmáról, hiszen csak azt lehet felfüggeszteni, ami az amerikai Corpus Iuris részét képezi.
Azért tértünk ki részletesebben erre a kérdéskörre, mert jelzi, hogy a világszinten hiányzó egyensúly kiegyensúlyozatlan viszonyokhoz vezetett az egyetlen szuperhatalom belpolitikájában is. A külpolitikában tanúsított egyoldalú tekintélyuralmi eljárások megjelentek a belpolitikában is, mégpedig az emberi jogok és a politikai szabadságjogok nagyarányú korlátozásában.
Azok, akik folyamatosan elemzik a közel-keleti helyzet alakulását, úgy vélik, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi státusza hozzájárult az erőegyensúly eltolódásához abban a vonatkozásban is, hogy Izrael megkeményítette magatartását a palesztinokkal szemben. Hiányzik Izrael nukleáris fegyvereket is felölelő katonai túlsúlyával szemben az ellensúly. Izrael öt ízben is megtámadta Libanont, 1978-ban, 1982-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2006-ban, számos polgári személy halálát és dollármilliárdokban kifejezhető anyagi kárt okozva. Ilyen szempontokat is figyelembe véve, nem meglepő, hogy Putyin jelezte: Moszkva erőfeszítéseket tesz, hogy ellensúlyozni tudja az amerikai szuperhatalom túlsúlyát. Ebbe a politikába illik, hogy a müncheni biztonsági konferenciáról a Közel-Keletre utazott.
Több amerikai politikus is meglepetésének adott hangot Oroszország aggodalmaival kapcsolatosan. Az Egyesült Államok változatlanul állítja, hogy egy esetleges iráni, illetve észak-koreai rakétatámadás kivédéséhez van szükség a Csehországban kiépítendő radarállomásra és a Lengyelországba telepítendő rakétaelfogó támaszpontokra. Jurij Balujevszkij, az orosz hadsereg vezérkari főnöke, ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egyoldalú lépéseivel veszélyezteti az Európában kialakult erőegyensúlyt és aláássa Oroszország nukleáris elrettentő erejét. Bármennyiszer is állítják, hogy ezek a lépések nem Oroszország ellen irányulnak, ténylegesen befolyásolják Oroszország védelmi képességét. Balujevszkij hangsúlyozta, hogy Oroszország szigorúan tartja magát a nukleáris leszerelésről kötött megállapodásokhoz, miközben az Egyesült Államok egyre közelebb telepíti rakétavédelmi bázisait, és a NATO is folyamatosan közeledik Oroszország határaihoz.
A szovjet birodalom felbomlásával a NATO-nak is új stratégiát kellett kidolgoznia. Miért van szükség az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetére? Egyrészt azért, mert a Szovjetunió legnagyobb területű és leghatalmasabb utódállamaként Oroszország továbbra is a világ második nukleáris hatalma. Óriási energiahordozó-tartalékai miatt gazdasági nagyhatalom, és 17 075 400 négyzetkilométernyi területével pedig még mindig a világ legnagyobb területű országa. Ezért a NATO hivatalosan nem bevallott első funkciója Oroszország ellenőrzés alatt tartása. A NATO szintén nem bevallott másik funkciója az Európai Unióba tömörült országok szoros integrálása az Észak-Atlanti nagyobb katonai védelmi térségbe. Mivel az Európai Uniónak nincs saját hadserege, ezért saját külpolitikát sem tud folytatni, mert nincs mivel annak érvényt szereznie. Ezáltal az Európai Unió katonai és külpolitikai szempontból az Egyesült Államoknak a része, annak hegemóniája alatt áll és nem önálló világpolitikai tényező. Ha pedig tudomásul vesszük, (amit hivatalosan soha nem fognak elismerni), hogy az Egyesült Államok belülről legyarmatosított ország, amely felett a valódi hatalmat a szervezett magánhatalommá integrálódott nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia gyakorolja, akkor érthetővé válik, hogy a NATO harmadik fontos feladata az egy központból irányított világ, az új világrend - a Globális Unió - létrehozásának támogatása globális zsoldosként.
A fentiekre tekintettel Oroszország tehát aggodalommal tekint a legújabb amerikai lépésekre Kelet-Európában. Az orosz vezérkari főnök kijelentette: Moszkva fontolóra veszi, hogy felmondja a Középtávú Nukleáris Fegyverzet Csökkentésére Vonatkozó Szerződést (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, INF), amelynek alapján Oroszország leszerelte hagyományos robbanóanyagot szállító, földről kilőhető, közép- és rövid hatótávolságú ballisztikus rakétakilövő állásait. Ugyanezt tette az 500-tól 5000 km-ig terjedő hatósugarú szárnyas-rakéta kilövő helyeivel is. Ezt követően Nyikolaj Szolovcov, az orosz stratégiai rakétaerők parancsnoka közölte, hogy az irányítása alatt álló erők képesek felderíteni és megfigyelés alatt tartani az amerikai rakétaelhárító rendszert Közép-Európában. Ez azt is jelenti, hogy az orosz hadsereg rakétákat irányít Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Szolovcov hozzátette, hogy Oroszország a közeljövőben újra gyártani fog rövid- és közép hatótávolságú rakétákat. Moszkva attól is tart, hogy Amerika Ukrajnába is telepít rakétavédelmi ernyőjéhez szükséges berendezéseket.
Az Egyesült Államok eddig már 11 rakétaelfogó bázist telepített Alaszkába és Californiába. Elsősorban az észak-koreai támadás elhárítására. Iránról azt feltételezik, hogy még évekig nem rendelkezik sem nukleáris fegyverrel, sem a célba juttatásukhoz szükséges hosszútávú hordozórakétákkal és repülőgépekkel. Putyin mindenesetre szemrehányást tett az Egyesült Államoknak Münchenben, hogy új nukleáris fegyverkezési versenyt kezdeményez a felállítás alatt álló rakétavédelmi ernyővel.Robert Gates, amerikai védelmi miniszter, aki korábban a CIA igazgatója volt, igyekezett elvenni az élét Putyin szavainak azzal, hogy a hírszerző szolgálat tisztjei keményen szokták kifejezni magukat.
Vegyük most sorba, hogy a tények fényében jogosak voltak-e az orosz elnök kemény szavai? A hidegháború végén az egyik legígéretesebb fejlemény az volt, hogy Ronald Reagan és idősebb George Bush elnökök jó viszonyt alakítottak ki az akkori szovjet, illetve orosz vezetéssel, elsősorban Gorbacsovval. Amikor aztán a hidegháború ténylegesen befejeződött és a szovjet birodalom felbomlott, az Egyesült Államok - egyedüli szuperhatalomként -maximálisan kihasználta geopolitikai előnyeit a felbomló és legyengült Oroszország rovására. A szovjet hadsereg harc nélkül távozott Kelet-Európából és Moszkva bízott azokban a nyugati ígéretekben, hogy a NATO nem nyomul keleti irányba. A tények viszont azt mutatják, hogy ma már a NATO-hoz tartozik nemcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia, de a katonai szövetség tagja a három balti állam és folyamatban van Ukrajna, valamint Grúzia beléptetése is.
Másodsorban az aggasztja a Kreml-t, hogy Amerika támogatta olyan kőolajvezeték felépítését, amely a Kaszpi-tengeri olajat Azerbajdzsánból Grúzián keresztül vezeti Törökországba, vagyis kikerüli Oroszországot.Harmadikként aggodalomra adhat okot, hogy az orosz elnök hozzájárult ideiglenes amerikai támaszpontok létesítéséhez az Afganisztán elleni háború idején. Most viszont meg kell állapítania, hogy Washington véglegesen be akar rendezkedni az egykor a Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokban, és meg akarja tartani az ideiglenesen átengedett bázisokat.
Negyedikként feszültségre adhat okot, hogy Putyin nem hiszi el Bushnak: az észak-koreai atomrakéták elhárítása érdekében van szüksége rakétaelhárító rendszer kiépítésére Kelet-Európában. Ötödikként említhetjük, nem tetszik a jelenlegi orosz vezetésnek, hogy különböző demokráciaterjesztési technikákkal Amerika Oroszországot is célba vette. Olyan alapítványok, mint a National Endowment for Democracy és annak mind demokrata, mind republikánus párti fiókintézményei, továbbá olyan alapítványok és emberi jogi intézetek (mint a Freedom House) Kelet-Európában is végrehajtanak rendszerváltozásokat, ahol, és amikor azt szükségesnek látják. Sikerrel került rá sor Szerbiában, Ukrajnában és Grúziában, míg Fehéroroszországban egyelőre nem sikerült. Kiderült, hogy már Moszkvában is készítik elő hasonló technikákkal a Nyugatnak jobban engedelmeskedő érdekcsoportok hatalomra juttatását. Ezért a Kreml korlátozta az ún. demokráciát terjesztő külföldi ügynökségek tevékenységét.
Ellenérzést váltott ki Moszkvában az is, hogy az Amerika vezette NATO 78 napon át bombázta Szerbiát a koszovói konfliktus ürügyével. Oroszország véleményét lényegében mellőzték, holott Szerbia - és általában a balkán - a közös ortodox vallás és kultúra, valamint a szláv összetartozás miatt Oroszország hagyományos befolyási övezetéhez tartozott. Mindezek arra utalnak, hogy a hidegháborúvégével a hideg béke korszaka kezdődött.
Az sem véletlen, hogy Putyin Münchenből Szaúd-Arábiába utazott, ahol Abdullah királlyal (Washington egyik legszorosabb szövetségesével) megvitatta a nemzetközi helyzetet, beleértve a közel-keleti kérdést és a palesztinai témát is. Putyin innen Katarba, majd a jordániai Ammanba utazott. Ezzel egyidejűleg India fővárosában, Új-Delhiben,is új korszakot jelző találkozásra került sor. Itt India, Kína és Oroszország külügyminiszterei megtárgyalták, hogyan lehetne az egyetlen szuperhatalom által irányított világból'multipolar world'-öt, azaz többpólusú világotlétrehozni. Ez a találkozó folytatása volt annak a világtörténelmi jelentőségű tanácskozásnak, amelyre a világ legfejlettebb országait tömörítő G8-ak Szentpétervári csúcstalálkozóját követően 2006 júliusában került sorManmohan Singh, indiai miniszterelnök, Hu Csin-tao,kínai elnök (aki egyben a KKP elnöke és a kínai hadsereg legfőbb irányítója), valamint Vlagyimir Putyin, orosz elnök között. Indiának 1100 millió, Kínának 1300 millió és Oroszországnak 143 millió lakosa van. Együttvéve a világ lakosságának a 40 %-a él ebben a három hatalmas országban. Gazdasági teljesítményük pedig a világtermelés 1/5-ét teszi ki. Ők rendelkeznek a világ összes nukleáris robbanófejének több mint a felével.
A három ország külügyminisztere megtette a kötelező tiszteletkört és hangsúlyozta, hogy szövetségük nem irányul az Egyesült Államok ellen, sőt valójában az a célja, hogy elősegítse a nemzetközi élet harmóniáját és a kölcsönös jobb megértést. Többet árul el a három ország elmélyülő összefogásáról az, hogy milyen témákat vitattak meg. A napirenden elsőként Irán, majd Irak, Afganisztán, a Közel-Kelet és Észak-Korea szerepelt, de megtárgyalták az energiaellátás, a nukleáris fegyverek terjedésének a korlátozása és a nemzetközi kereskedelem növelése kérdéskörét is. Elemzők azonban egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a három ország azokat a módszereket próbálta megtalálni, amelyekkel gazdasági és politikai befolyásukat jobban tudnák érvényesíteni a jelenleg egyedül cselekvő Washingtonnal szemben. A három ország vezetői meg vannak győződve arról, hogy a nemzetközi viszonyok súlypontja Ázsiába kerül át, és ezért fel kell készülniük a nemzetközi kapcsolatok irányításában való nagyobb részvételre. Indiai részről azt hangsúlyozták, hogy a konfrontációval szemben az együttműködésre kell helyezni a hangsúlyt mind regionális, mind globális szinten. Diplomáciai körökben azonban úgy vélik, hogy egyelőre még korai a három ország között stratégiai tengelyről beszélni, és még Kína és India között sem létezik ilyen kapcsolat. A világ két legnépesebb országát még mindig több kapocs fűzi a Nyugathoz, mint egymáshoz. A Szovjetunió fennállása idején Új-Delhi és Moszkva igen közel állt egymáshoz. India jelenleg már baráti kapcsolatokat ápol Washingtonnal is. Kína és India határháborúba keveredett 1962-ben, Peking és Moszkva pedig éles határvillongások kíséretében 1969-ben nézett farkasszemet egymással.
Oroszország ma hajlamosabb szembeszállni az amerikai hegemóniával, mint Kína vagy India. Ugyanakkor Moszkva és Peking hasonló gazdasági problémákat kénytelen megoldani a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés kapcsán. Mind a három ország ellenzi az Egyesült Államok Irak ellen folytatott háborúját. További fontos kérdéskör az energiaellátás biztosítása volt. India és Kína rá van utalva Oroszország kőolaj- és földgáz-tartalékaira, de Moszkvának is szüksége van alternatív piacokra, mert jelenleg túlságosan függ a nyugati piacoktól. A három ország azonban ma leginkább Irán kérdésében egységes. Mindhárom ellenzi a tervezett Irán elleni amerikai katonai fellépést. 2007 februári közös közleményükben nem említették Iránt, de sürgették a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy békés megállapodással találjon megoldást a jelenlegi kritikus helyzetre. Egyik ország sem akarja, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, ugyanakkor Moszkva látja el Teheránt a nukleáris energia békés előállításához szükséges technológiával, India és Kína pedig egyre jobban rá van utalva az iráni földgázra és kőolajra.


Létezik-e már az amerikai globális birodalom?


A globális pénzrendszer létezik. Ennek a világrendszernek a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia az irányítója. A hitelpénz és a nyomában járó függelmi viszonyok képezik a legszorosabb összekötő kapcsot. De ezeket a pénzügyi-gazdasági struktúrákat már jól kiegészítik a katonai kapcsolatrendszerek, amelyeknek bázisát a katonai támaszpontok alkotják. 2005-ben a nemzetközi pénzbirodalom első számú országának, az Egyesült Államoknak 737 katonai támaszpontja működött világszerte.
Nem könnyű felbecsülni ezeknek a katonai támaszpontoknak a méreteit és pontos értékét. Tekintettel az iraki háborúra és esetleges további megelőző háborúkra való felkészülésre, a globális birodalom támaszpontjai tovább növekednek. A 737-ből 38 támaszpont nagynak tekinthető. Ezek légi- és haditengerészeti támaszpontok a nagy bombázógépek és hadihajók számára. Amikor Nagy-Britannia 1898-ban még egész világbirodalmat igazgatott, akkor neki is 38 nagy haditengerészeti támaszpontja és szárazföldi helyőrsége volt.
Ha visszatekintünk a múltba, érdekes módon a Római Birodalomnak i. u. 117-ben, vagyis a birodalom legnagyobb kiterjedése idején, 37 nagyobb katonai támaszpontja volt Britanniától Egyiptomig, Hispániától Örményországig. Ebből arra következtethetünk, hogy egy világbirodalom számára az optimális nagyságrend a 35 és 40 közé esik a nagy méretű katonai támaszpontokat illetően. Ezeknek a támaszpontoknak az értéke mintegy 700 milliárd dollárra tehető. Jelenleg mintegy két millió főnyi katonaságot félmilliónyi civil alkalmazott és további 200 000 helyi alkalmazott szolgál ki.
Ma már több támaszpont van Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Kirgizisztánban, Katarban és Üzbegisztánban, amelyek a hivatalos jelentésekben nem is szerepelnek. Ha az összes támaszpontot és a hozzá kapcsolódó kisegítő létesítményt összeszámoljuk, akkor az Egyesült Államok ma mintegy ezer különböző tengeren túli létesítmény felett rendelkezik.
1991 után szükségtelenné vált, hogy Amerika (és a NATO) nagy létszámú erőket állomásoztasson Németországban, Olaszországban, Japánban és Dél-Koreában. Idősebb George Bush elnök azonban lényegében nem csökkentette a fegyveres erőket az említett országokban. Clinton elnök viszont már bezáratott több németországi katonai bázist. Az 1990-es évek végén azonban átvette az irányítást az a neokonzervativ érdekcsoport, amely nyíltan meghirdette az egyedüli szuperhatalom doktrináját, beleértve a megelőző csapásmérés elvét, és célul tűzte ki a demokrácia fegyveres eszközökkel történő erőszakos terjesztését. Az Egyesült Államok kül-és katona politikáját irányító 'neokonok' előre akartak revansot venni mindenkin, aki kétségbe vonhatta Amerika szuperhatalmi státusát. Amerika fegyveres erejét arra kívánták felhasználni, hogy véglegesítsék az Egyesült Államok és szövetségese, Izrael, szupremáciáját az egész közel-keleti térségben, megszerezve a teljes ellenőrzést e világrégió energiahordozói felett. E cél érdekében áramvonalasítani akarták az amerikai fegyveres erőket mozgékonyságának fokozásával, valamint a hadiipari csúcstechnológia minden vívmányának a felhasználásával. Úgy gondolták, hogy a katonai modernizációval erőforrások szabadulnak fel, amelyeket birodalom-építő célokra lehet fordítani.
Ez a 'védelmi transzformációnak' nevezett program a 2000-ben lezajlott elnökválasztási kampány során vált ismertté. 2001. szeptember 11 után felgyorsultak az események. 2002-ben már beindult a neokon-stratégia átültetése a gyakorlatba. 2001 augusztusában Rumsfeld, akkori védelmi miniszter, nyilvánosságra hozta az '1-4-2-1 védelmi stratégiát', amely szerint az Egyesült Államok képes megvédeni Amerikát úgy, hogy közben négy válságos világrégióban egyszerre visel háborút. Ez a négy térség Európa, Észak-kelet Ázsia (Japán és Dél-Korea), Kelet-Ázsia (a tajvani szoros) és a Közel-Kelet. A '1-4-2-1 stratégia' szerint Amerika képes legalább két világtérségben legyőzni a támadó erőket, és egy térségben pedig döntő győzelmet elérni, úgy hogy rendszerváltást hajt végre és megszállja az adott országot.
Ebből látható, hogy a neokon-stratégia nem védekezésre rendezkedett be, hanem támadó jellegű háborúk megvívására. Afganisztán megszállása, és az Irak elleni háború első három hete 2003-ban úgy tűnt, hogy igazolja ezt a stratégiát. Ez késztethette Rumsfeldet arra, hogy kvázi megbüntesse a langyos magatartást tanúsító államokat, így Németországot, Szaud Arábiát, Dél Koreát és Törökországot. Egyidejűleg megjutalmazta azokat, amelyek buzgón támogatták az 'Operation Iraqi Freedom'-ot (az Irak Felszabadítás Hadműveletet). Dicséretben részesült Japán és Olaszország, továbbá olyan egykori kommunista-rendszerű országok, mint Lengyelország, Románia és Bulgária. A győzelmi hangulat eredményeként a Pentagon kidolgozta a 'Globális Jelenlét és Támaszpont Stratégiát', amely 'Global Posture Review' (globális hadászati áttekintés) elnevezéssel vált ismertté.
Bush elnök 2003. novemberében nyilatkozott a globális szintű haderő átrendezésről, majd megerősítette ezt a szándékát 2004. augusztusában. Ekkor tett említést arról, hogy Washington mintegy 70 ezer fővel csökkenti Európában és Ázsiában állomásozó katonái számát. Rumsfeld a Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtt 2004. szeptemberében kifejtette, hogy a hidegháború idején fel lehetett mérni, honnan várhatóak a támadások, ezért oda telepíthették a megfelelő erőket. Most azonban teljesen más koncepció szerint kell eljárni. "Képesnek kell lennünk igen gyorsan különböző katonai műveletekre - a harci tevékenységtől a békefenntartásig - a világ bármely térségében."
Amíg az Egyesült Államok főleg olyan országokban állomásoztatta haderejét, amelyeket korábban legyőzött, mint, pl. Németország, Olaszország vagy Japán a második világháború után, vagy Dél-Korea az 1953-ban megkötött fegyverszünetet követően, addig költségeinek jelentős részét át tudta hárítani a fogadó államokra. Most merőben más a helyzet. Amerika egyelőre fizetőképes, mert a pénzrendszerét kisajátító nemzetközi bankárkaszt, a kezében lévő központi bank, a FED, segítségével elő tudta állítani a levegőből a háború finanszírozásához szükséges dollármilliárdokat. Egyelőre azt is el tudta érni, hogy ezt a fedezetlen pénzt elfogadja a világ, mert ezért lehetett megvásárolni a létfontosságú energiahordozókat, elsősorban a kőolajat és a földgázt. De ez a helyzet is változik. Miközben az egész világnak Amerika egyre jobban eladósodik, egyidejűleg belülről is pénzügyi összeomlás fenyegeti. Kipukkanás előtt áll az éveken át mesterségesen felfújt ingatlan-buborék. A két kritikus helyzet együttes hatására a közel jövőben nagyobb világgazdasági válság sújthatja a világot, mint amilyen 1929-ben végig söpört rajta.
A feszültség nő, a hidegháború ugyan a múlté, de beköszöntött a hidegbéke. Ki a hibás, hogy a hidegháború hidegbékébe torkollott? Ki a hibás, hogy a 'terror elleni háború' nem csökkentette, hanem soha nem látott mértékben megnövelte világszerte az erőszakos cselekményeket? Az elsődleges terror az ökonómia terrorja, amelyet egy kicsi, önző és felelőtlen érdekcsoport gyakorol világméretekben a nála lévő globális pénzmonopólium segítségével, egyre növekszik. Ezért lehetséges, hogy ENSZ adatok szerint a fejlett ipari országokban élők, akik a világ lakóinak 20%-át teszik ki, rendelkeznek a világ erőforrásainak a 86%-val. De az a 20% is tovább csökkenthető, mert a fejlett ipari országokban is élnek szegények milliói, és ott is rendkívül aránytalan a vagyon megoszlása.
A háborúk ennek a szélsőségesen igazságtalan helyzetnek a fenntartásáért folynak. Amíg nem sikerül a világ sorsáért felelősséget nem vállaló nemzetközi pénzügyi közösséget rákényszeríteni arra, hogy a népek helyreállíthassák a közpénzrendszert, addig igazi változást nem lehet elérni. A magánpénzmonopólium birtokosai - a telhetetlen gazdagodás megszállottjai - eladósítással és fegyveresen is terrorizálják a világ népeit, s egyre nagyobb mértékben centralizálják az emberiség közös munkája eredményeként előállott reálvagyont a saját ellenőrzésük alatt korlátlanul előállítható hitelpénzük (egy hamis pénz) segítségével. A hidegbékét csak a pénzuralmi rendszer világszintű lecserélésével, a közpénzrendszer helyreállításával lehet normális békévé átalakítani. Eljött az ideje, hogy a világot irányító felelős vezetők, köztük a NATO országok vezetői, szembenézzenek a civilizációnkat megosztó feszültségek valódi okaival, s ne a tüneteket megfogalmazó orosz elnököt tegyék felelőssé a pénz világimpériumának erőszakos terjeszkedéséért, s az ebből fakadó konfliktusokért.











Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend
1. fejezet




A globális pénzimpérium és alternatívája






A XXI. században berendezkedett pénzvilágbirodalmat érzékelhető tulajdonságai alapján Orwelliának neveztük el George Orwell "Állatfarm" és "1984" című regényeire utalva. Egy korábbi írásunkban, amelynek a címe"Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom", felvázoltuk ennek a birodalomnak a szervezeti felépítését és működését. Mivel a nemzetek feletti pénzhatalomprivatizált birodalomként működik, ezért indokolt lehet más birodalmakkal összehasonlítani. Ha visszatekintünk az elmúlt kétezer év birodalmaira a nyugati féltekén - fejtegeti Rodrige Tremblay, a Stanford Egyetem emeritusz professzora, "The Code for Global Ethics" (A globális etika kódexe, USA, 2007) c. könyvének a 16. fejezetében, - akkor azt láthatjuk, hogy a birodalmak létrejönnek és mintegy 622 éves ciklus után felbomlanak. Élettartamuk befutja a születés, a felnövekedés, a terjeszkedés és a teljes érettség csúcspontját, majd a konszolidációt követően gyorsan bekövetkezik a hanyatlás, és a bukás. Sem a civilizációk, sem a birodalmak nem örökéletűek. A jelenlegi - egyelőre rejtőzködő - pénzimpérium (a világtörténelem legnagyobb magánellenőrzés alatt álló birodalma) sem örökéletű. A birodalmakat a komplexitás jellemzi, ebben van erejük, de ez törékenységük egyik oka is. Minél összetettebb és kiterjedtebb egy birodalom, annál sebezhetőbb.
Tremblay megfigyelései szerint egyes birodalmak a történelemben hat évszázadot átívelő ciklust követtek. Ha közelebbről megnézzük a Római Birodalmat, akkor azt látjuk, hogy Róma hegemóniája a Földközi-tenger térségében akkor kezdett megszilárdulni, amikor legyőzte i. e. 146-ban legnagyobb riválisát, Karthágót.Terjeszkedési időszaka Augustus császár uralkodásától (i. e. 27-től) Diocletianus uralkodásáig (i. u. 284-ig) tartott. További két évszázadig Rómára a belső harc, és a barbárok támadásai elleni védekezés volt a jellemző. Végső bukását a barbárok felülkerekedése okozta, legalábbis a Nyugat-Római Birodalom esetében. A svájci Freiburg egyetemének professzora, Gustav Ruhland, még Bismarck kancellár kérdésére (aki tudni akarta, hogy a magas civilizációval rendelkező birodalmak bukását mi idézte elő), azt a választ adta, hogy a birodalmak bukásában döntő szerepe volt a pénzrendszer magánellenőrzés alá kerülésének, a kamatszedésnek és az eladósodásnak. A birodalmak hanyatlását Ruhland szerint mindig felgyorsította az államok eladósodása, amely végül is elvezetett az összeomlásukig. Róma esetében a teljesen eladósodott és csődbe jutott államnak már nem volt pénze közfeladatai ellátásához. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer eltűnt a gazdasági életből és átadta helyét a naturál-gazdálkodásnak, az autarchiának és a cserének. (Ennek a részleteit el lehet olvasni az Uzsoracivilizáció második kötetének 272-285 oldalain).
Tremblay szerint a másik birodalom, amelyik ezt a történelmi ritmust követte, az iszlám világbirodalom, amely Mohamed próféta halálától, 632-től folyamatosan terjeszkedett és 750-re már Indiától a mai Spanyolországig terjedt. 945 után az iszlám birodalom fokozatosan veszített kohéziójából és elkezdődött hosszantartó, lassú hanyatlása. Végül a mongolok támadásai következtében bomlott fel 1258-ban. Ez a birodalom 626 évig állt fenn, 4 évvel tovább, mint a Nyugat-Római Birodalom.
Egy harmadik birodalom, amit összehasonlításképpen szemügyre vehetünk, az Ottomán Birodalom, azaz aTörök Császárság. Ezt 1290-ben I. Oszmán alapította. Az Ottomán Birodalom folyamatosan terjeszkedett és 1453-ban, az egykori Kelet-Római Birodalom, azaz Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt is elfoglalta és Isztambul néven a birodalom fővárosává tette. Az Ottomán terjeszkedés egészen II. Szulejmán idejéig folytatódott, aki Magyarország egy részét is meghódította. A Török Császárság csúcspontján Magyarországtól kezdődően Rodosz szigetén át Perzsiáig az egész Közel-Keletet és az arab-lakta országokat felölelte. A birodalom végül 1917-ben az első világháború során bomlott fel. Összesen 627 évig állt fenn. Nem tudjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy van-e valamilyen törvényszerűség a birodalmak fennállására vonatkozóan. Az tapasztalati tény, hogy létezik egy ilyen hat évszázadot felölelő ciklus, és ez talán érvényes lehet arra a globális világbirodalomra is, amely nemcsak abban különbözik az eddig említett birodalmaktól, hogy rejtőzködő és a formálisan létező államokban működik önálló és öntörvényű erőközpontként, hanem abban is, hogy ez a transznacionális pénzimpérium egy magánbirodalom. Tulajdonosai és működtetői azok a szupergazdag bankárdinasztiák, akik ezt a rejtőzködő birodalmat elsősorban vagyonuk gyarapítására használják, és a világ pénzügyi és termelő vagyonának a centralizálásával érik el a látható államok feletti politikai hegemónia megszerzését.
Paul Kennedy, amerikai egyetemi tanár "A nagyhatalmak felemelkedése és bukása" (The Rise and Fall of the Great Powers) című munkájában megállapítja, hogy a birodalmak belső fejlődésük eredményeként olyan szakaszhoz jutnak, amikor már túlterjeszkednek optimális méreteiken és kimerítik erőforrásaikat. Átlépve ezt a szakaszt már nem tudnak optimálisan működni, és folyamatosan gyöngülnek. A túlterjeszkedés költségei végül is azt eredményezik, hogy a birodalmak az idő múlásával nem gazdagabbak, hanem egyre szegényebbek és gyöngébbek lesznek, s végül szétesnek. Kérdés az, hogy az a nyugati kultúrában fogant birodalom, a pénzimpérium, amely a nyugati civilizáció értékeit használta a növekedéséhez, vajon mennyire életképes? Meddig növekszik még, és meddig tudja fenntartani a nyugati civilizációnak azokat az alapvető értékeit, amelyekkel ez a civilizáció az elmúlt kétezer évben megszerezte magának a vezetőszerepet?
Akik ideológiai szempontok szerint közelítenek e nyugati-fogantatású világbirodalom, a magántulajdonban lévő pénzimpérium megismeréséhez, azok hangsúlyozzák, hogy ez a birodalom szellemi és etikai gyökereit a Bibliából meríti. A zsidó-keresztény értékrendszer, a mózesi tízparancsolat képezi e birodalom spirituális alapjait. Mindenegyes embernek a személyéhez kötődő belső értékei vannak, és ebből fakadóan erkölcsi felelősséget visel. Egy másik ilyen alapelv az, hogy azésszerűség elsőbbséget élvez a babonával, a racionális az irracionálissal szemben. További ilyen meghatározó elv az, hogy a természeti erőforrásokat az emberi haladásszolgálatába kell állítani. Végül, és ez a pénzimpérium civilizációja szempontjából a legfontosabb, a magántulajdon - az arctalan és távollévő tulajdonosok egybetartott magántulajdona is - sérthetetlen és mindenek felett áll. Ezért a lehető leggazdaságosabban kell kihasználni az emberiség rendelkezésére álló erőforrásokat, és e cél érdekében minden ösztönzőt igénybe kell venni a fenntartható fejlődés érdekében a produktív tőke felhalmozódásához.
Az a civilizációs folyamat, amely a XXI. században a globális pénzimpérium kibontakozásával új világrend létrejöttéhez vezetett, a XV. és a XVI. században vette kezdetét. Olyan szellemi, gazdasági, történelmi, földrajzi és geopolitikai jellegű változások sorozata zajlott le, amelyek elvezettek a gazdasági és a politikai szabadság követelményéhez. A nyugati civilizációban korábbanvallási tekintélyuralom és a királyi abszolutizmus volt a meghatározó. Ezt a történelmi, gazdasági és kulturális hagyományt változtatta meg fokozatosan a reneszánsz, a felvilágosodás, az angol és a francia forradalom, valamint az amerikai földrész bekapcsolódása a nyugati civilizációba. A felvilágosodás, valamint az angol és a francia forradalom következményeként uralkodóvá vált az az eszme, hogy az egyén szuverén érdekközpont. Önálló, szabadakarattal rendelkező lényként, ő a szuverenitás, valamint a politikai hatalom valódi hordozója, nem pedig valamilyen elvont, absztrakt istenség, ahogyan az a korábbi évszázadokban az uralkodó nézet volt. A köztársasági és a demokratikus eszmék fokozatosan - ha nem is teljesen - kiszorították a hagyományos vallási tanításokat.
Tremblay hivatkozott könyvében kifejti, hogy a nyugati civilizációban a liberális demokrácia nyert létjogosultságot, mint politikai rendszer. Liberalizmus alatt az emberi jogok és a politikai szabadságjogok értendők, vagyis az, hogy az egyént azért illetik meg ilyen jogok, mert a természeti törvények jóvoltából (vagy Isten akaratából), embernek született, és e jogok emberi mivoltának elidegeníthetetlen részei. A nyugati civilizációban ma minden politikai mozgalom és irányzat elfogadja ezeket az elveket.
(A liberális pártokban a klasszikus liberalizmus elvei jelenleg eltorzulva vannak jelen, s a liberalizmus ultra-liberalizmussá alakult át. Akiket ma neveznek liberálisnak - neo-liberálisnak, ultra-liberálisnak, neo-konzervativnak -, azok valójában a minden embert megillető emberi jogok és politikai szabadságjogok tagadói. Liberalizmus alatt azt értik, hogy a pénz- és termelő vagyonnal rendelkező túlvagyonosodott és ezért túlhatalomhoz jutott érdekcsoportoknak akkora szabadság jár, amely lehetővé teszi számukra a mások szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságát, a többség szegénységbe, függőhelyzetbe, szolgasorsba taszítását. A jelenlegi liberalizmussal tehát az a baj, hogy antiliberális, átcsapott az ellentétébe.)
A nyugati civilizáció felemelkedésének a korszakában lesz meghatározó az az eszmerendszer, amely már nem vallási indíttatású, de minden egyes ember alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit követelményként megfogalmazó normákra, erkölcsi elvekre támaszkodik. Legalábbis szavakban. Tremblay ezt követően részletesen elemzi, hogy melyek ennek a világi-etika alapján álló szekuláris társadalomnak és államnak, valamint politikai rendszerének, a demokráciának a főbb jellemzői.
Először is az, hogy minden egyes embernek a személyi és közösségi szabadsága olyan tulajdonsága, amivel azért rendelkezik, mert embernek született. Nem az államtól kapja, és az állam nem is veheti el. Az állam feladata gondoskodni arról, hogy mindenegyes ember élhessen egyéni és közösségi szabadságjogaival.
Ehhez szorosan kapcsolódik az az elv, hogy mindenegyes ember egyenlőnek születik, képes családi és elsődleges közösségeit önmaga irányítani, s hogy a nagyobb közösség, a társadalom és az állam szuverenitása, az emberek elsődleges közösségein nyugszik, s nem valami külső, absztrakt erőtől származik.
További alapelv, hogy a kormányzásnak szekulárisnak kell lennie, azaz az államhatalmat és a kormányzást el kell választani a vallástól és az egyházaktól.
(Jelenleg ez a szekularizmus is eltorzulva működik. A mai szélsőséges és agresszív szekularizmus a mindenegyes ember alapvető szükségleteit, érdekeit és értékeit tartalmazó - abszolút mércét jelentő - erkölcsi normákat gyakorlatilag kiiktatta az államból és a közéletből, és behelyettesítette azokat a tetszés szerint lecserélhető jogszabályokkal. Az állam tehát nemcsak az egyházaktól és a vallásoktól lett elválasztva, hanem az abszolút értékeket hordozó erkölcsi normarendszertől is. A globalizmus és ideológiája - az ateista-agnosztikus szekularizmus - a pénzközpontú és szélsőségesen relativista értékrendszert helyezte az emberközpontú, szilárd értékrend helyébe. Emberközpontú az az értékrend, amely mindenegyes ember számára biztosítja az optimális kibontakozásához szükséges életkörülményeket, amelyben pénz, piac és profit az emberért és az életért van, nem, pedig fordítva.)
negyedik elv szorosan kapcsolódik ehhez, mert a vallási fatalizmus helyébe a tudományos ismeretek lépnek, amelyek lehetségesnek tartják a haladást az emberi tudás fejlődésével.
(Itt is az a probléma jelenleg, hogy a világi-etika kikényszerítésére nem ad lehetőséget a szélsőséges vagyoni különbségek miatti társadalmi megosztottság és szembenállás. A tudományos ismeretek önmagukban, erkölcsi támogatás nélkül, nem tudnak racionális rendszert működtetni. A vagyontalan, függőhelyzetű számbeli többség érdekérvényesítés tekintetében kisebbség és nem tud ellenállni a túlvagyonosodott és túlerős érdekcsoportok önzésének. Az érvek ereje helyébe az erő érve, a pénzügyi, gazdasági és rendőri erőszak érve lép, azaz egyszerre szekuláris és szélsőségesen irracionális ez a rendszer.)
Az ötödik alapelv a tulajdonra vonatkozik. A tulajdont nem kell az állam keretében centralizálni, hanem azt az államalkotó egyének között célszerű szétosztani. Ezt az elvet kezdetben úgy értelmezték, hogy a tulajdon konkrét személyhez kötődjön, aki azt működteti, és ezért a teljesítményével arányos tulajdongyarapodás is őt illeti meg. Adó formájában csak annyit vonjanak el személyes tulajdonából, amelyre a közszükségletek fedezéséhez szükség van. Ma ez az alapelv úgy érvényesül, hogy az állami központosítás helyére a pénzvagyonos érdekcsoportok központosítása lépett, és a termelővagyont működtető természetes személyek többsége nem rendelkezik a teljesítményével, hanem azt át kell engednie a központosított vagyon magántulajdonosainak.
További alapelv volt, hogy szabaddá kell tenni a javak és a teljesítmények cseréjét, a kereskedelmet, pedig, jogszabályokkal és szerződésekkel kell szabályozni és bonyolítani.
Több okkal is magyarázható, hogy mi tette lehetővé a nyugati fogantatású pénzimpérium világszintű létrejöttét, és a jelenlegi új világrend megszületését. A pénzimpérium sem valami vákuumban jött létre, hanem a fokozatosan kifejlődött - kifejlesztett - politikai, gazdasági és katonai alapokra építették fel. A pénzimpérium működéséhez alapvető feltétel az, amit ma a pontosan nem meghatározott demokrácia szóval fejeznek ki. A demokrácia eszmerendszere születésétől kezdődően igen jelentős lényegi átalakuláson ment át. Megszületésekor, a XV. század közepén, központi szerepet játszott a szabadság eszméje. E szerint az egyes egyént és az emberi közösségeket megilleti a politikai és a vallási szabadság. Ehhez társult továbbá az a felismerés, hogy az abszolút uralkodó hatalmának a decentralizációja növeli a szabadságot. A magát demokratikusnak nevezett pénzimpérium természetesen a XV.-XVI. században még egyáltalán nem létezett, de azok az eszmék, amelyeket ma is használ, már ekkor születőben voltak.
Ezen eszmék megszületéséhez hozzájárult az amerikai földrész felfedezése, a gyarmati települések kialakítása, a tömeges kivándorlás Amerikába, amely csökkentette az európai országok belső társadalmi feszültségeit, a demográfiai nyomást. Ugyanakkor az európai anyaországok jelentős külső erőforrásokhoz jutottak az Újvilágból, ami felerősítette őket. A ma is demokráciát hirdető, nyugati-fogantatású világbirodalom sokat köszönhet a gyors fejlődésnek indult kommunikációs technológiáknak, a kibontakozó ipari forradalomnak és az ipari korszakban megnövekedett termelékenységnek. A XVIII. század végén a demokrácia politikai berendezkedésként is megjelenik, és megindul a nemzetállamok kialakulása. Ennek eredményeként az abszolút uralkodóknál koncentrálódó hatalom fokozatosan fellazul, és a tekintélyuralmi rendszerek átalakulása felgyorsul. A decentralizált kapitalista gazdasági rendszer kibontakozásával felgyorsul a vagyon gyarapodása. A gazdasági teljesítmény növekedése kiváltja a világ többi részének a lemaradását. Ennek az új gazdasági rendszernek az a korlátolt-felelősségű korporáció az egyik motorja, amely lehetővé tette a gazdasági tevékenység jelentős bővítését úgy, hogy az abban részt vevő befektető tőkések kockázatát korlátozta. Az abszolút uralkodó által megszemélyesített állami centralizáció helyére fokozatosan a magántulajdon alapján működő személytelen centralizáció lépett a korporációk kialakulásával, majd uralomra kerülésével.
A korlátolt-felelősségű korporáció a nyugati-fogantatású magánbirodalom pénzimpériummá szilárdult korszakában (vagyis napjainkban) már rendkívül kártékony intézménnyé vált, mert demokrácia- és közérdek-ellenes. A korporációban tekintélyuralmi, sőt diktatórikus hatalmi irányítás működik, és minden alárendelődik egyetlen dimenziónak: a maximális nyereség elérésének. Ezért a korporációs rendszer kiválóan alkalmas a pénzimpérium működtetésére, amely maga is egy globális méretű korporációnak tekinthető, és annak a szerkezeti és működési elvei szerint funkcionál. A jelenlegi globalista világrendben elsősorban hatalmi-gazdaság működik. A gazdasági esélyegyenlőségen és teljesítményen alapuló vállalkozói szabadságot és valódi piaci versenyt a globális pénzmonopólium által diktált hatalmi-irányítás váltotta fel.
A demokrácia eszmerendszere fejlődésének bizonyos szakaszában a közhatalmat gyakorló államot az emberiség közös munkája eredményeként előálló vagyon igazságos elosztójának tekintette. Ez az, amit úgy hívtak, hogy jóléti állam, amely gazdaságilag a szociális piacgazdaságra támaszkodott. Amíg tehát a magánérdeket korlátlanul érvényesítő pénzhatalom megegyezésre kényszerült a közérdeket érvényesítő demokratikus állammal, és a pénztőkének tudomásul kellett vennie a szociális piacgazdaság társadalmi igazságosságot is kifejező követelményeit, addig a nyugati civilizáció követésre méltó példát nyújtott.
Az eddig felsorolt okok tették lehetővé azt is, hogy ez a nyugati hatalmi képződmény a gazdasági mellett katonai erőfölényhez is jusson. A katonai erő megkönnyítette a számára, hogy elfojtson és leküzdjön minden olyan kívülről érkező hatást, amely belső szabadságát és fejlődését akadályozhatta volna.
A mára világbirodalommá átalakult nyugati-civilizáció belső mozgatóereje a pénzvagyonos és tekintélyuralmi kisebbség, valamint a többség szükségletei és érdekei közti feszültség volt. A reneszánsznak és a felvilágosodásnak meghatározó szerepe volt az egyéni és közösségi szabadság, a társadalmi önrendelkezést megvalósító demokrácia egyetemes értékeinek a kifejlesztésében és átmeneti jellegű győzelemre juttatásában a teokratikus, arisztokratikus, tekintélyuralmi értékekkel szemben. Ezeket az egyetemes értékeket a nyugati-civilizáció fokozatosan fejlesztette ki, mintegy 500 év alatt. Ide tartozik valamennyi ember egyenlősége, méltósága és szabadsága, amelyet a történelmileg kifejlődött közjogi szabályok (alkotmányok) és az írott alkotmányok alapjogként tartalmaznak. Ugyancsak ezekhez az egyetemes értékekhez tartozik az egyes embert és emberi közösségeket kötelezően korlátozó kölcsönös tolerancia.
További értékek a társadalmi szolidaritás világi-etikája, az egyháztól szétválasztott világi állam, az ugyancsak egyetemes és szekularizált nevelés- és iskolaügy, a nemek közti egyenjogúság, az egy ember egy szavazat alapján kialakuló többség, és az ennek megfelelő politikai demokrácia. Alapvető érték a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szabad-vállalkozás rendszere, a társadalmi haladásba, a tudomány fejlődésébe vetett bizalom, valamint annak az elismerése, hogy minden egyénnek joga van személyes boldogulásához. A nyugati-fogantatású civilizáció úgy gondolja, hogy ezek az eszmék és értékek elsősorban rá jellemzők, és a világ többi részén lévő más, kevésbé fejlett civilizációk és eszmerendszerek inkább a tekintélyuralom és a totalitarializmus értékeit képviselik, ezért nem egyenrangúak vele.
A nyugati félteke országai nem azért integrálódtak fokozatosan egységes civilizációvá, a jelenlegi globális világbirodalommá, mert már akkor is egyfajta abszolut tekintély uralkodott felettük, hanem pontosan azért, mert egy ilyen központosított, mindenek felett álló hatalomekkor még nem létezett. Az európai földrész különböző népei és országai közös humanista értékeket vallottak, mert hasonló földrajzi, történelmi, technológiai és gazdasági fejlődésen mentek át. Később ebbe a körbe bekapcsolódott Amerika is. A különböző nemzetállamok erősen rivalizáltak egymással. A háttérből irányító érdekcsoportok ezt a versengést a hatalmi-egyensúly politikájával szították is. Ennek számos konfliktus lett a következménye. A versengésnek hosszútávon pozitív hatása volt. Észak-Amerika és Európa alapvetően közös civilizáció hordozói voltak, nemcsak versengtek, de szervesen össze is kapcsolódtak abban a világrendszerben, amit naiv optimizmussal demokratikus nyugati birodalomként képzeltek el a népek. Ez azonban viszonylag rövid idő alatt demokratikus formákat használó pénzuralmi diktatúrává alakult át. Ennek a nyugati fogantatású civilizációnak 1815-től 1914-ig Nagy-Britannia volt a motorja. Anglia kapott először lökést az ipari forradalomtól, amely a XVIII. század közepén már éreztette hatását. Az ipari rendszer Nagy-Britannia után Franciaországban és Németországban is kiépült, s forradalmasította a hagyományos gazdaságot, amely főleg a mezőgazdaságra és a kereskedelemre támaszkodott.
Azt kívánjuk kiemelni, hogy az első világháború, miközben óriási csapást mért a nyugati civilizációra (amit tovább súlyosbított a második világháború), egyidejűleg elősegítette ebből a meggyengült civilizációból kinövő - és ma már globális méretekben létező - antidemokratikus pénzimpérium felemelkedését, és magánirányítás alatt álló világbirodalommá való átalakulását. Ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy míg a nyugati kultúra európai része roncsolódott az amerikai része tovább erősödött. Ezért járulhatott hozzá Amerika meghatározóan a jelenlegi magánirányítású világbirodalom létrejöttéhez. 1914 óta az Egyesült Államok számít a nyugati-civilizáció domináns részének. Ma ez a félvilágot felölelő térség lényegében egy egy-központból irányított új világrendet alkot. Ezt fogja össze az Észak-Atlanti Szerződés szervezete, a NATO, valamint a hozzá csatlakozó gazdasági és pénzügyi szervezetek, a NAFTA, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet, továbbá az Európai Unió.
Ez a geopolitikai térség - a pénz magánkézben lévő euró-atlanti birodalmának hordozója - nagy sikert ért el 1989-től 1991-ig, amikor az ellensúlyt képező, de közvetve mindig is a pénzimpérium hegemóniája alatt álló, kommunista rendszer felbomlott, és az egykori szovjet birodalom államai önálló útra léptek, beleértve a történelem színpadáról távozó Szovjetunió utódállamait is. Az euró-atlanti birodalom a szovjet birodalom országait részben integrálta önmagával, a pénz magánkézben lévő világbirodalmával, a pénzimpériummal. Ennek a magánbirodalomnak ma a legfontosabb hordozóközege az Egyesült Államok, amely a pénzügyi és a katonai hatalom egyedülálló koncentrálódása révén - megfelelő ellensúly nélküli - uralkodó szerephez jutott. Egy ilyen kiegyensúlyozatlan helyzet már magában hordozza a hanyatlás és a dekadencia veszélyeit.
A jelenlegi nyugati-civilizáció a maga földrajzi kiterjedésével, euró-atlanti politikai és gazdasági rendszerével csupán a hordozó-közege a valódi birodalomnak, a tényleges szuperhatalomnak, a pénzimpériumnak. Ez a nemzetek feletti és magánkézben lévő birodalom az, amelyet úgy irányítanak, mint egy globális korporációt. Ezt a valódi szuperhatalmat (amely informálisan létezik a látható államok nemzetközi rendszerében) tekinthetjük az új világrend megteremtőjének.
Alárendelt kérdés, hogy adott esetben a pénzimpérium ernyője alatt politikai, gazdasági és katonai feszültségek is léteznek-e a szuperbirodalom amerikai és európai része között. Az Európai Unió nem lehet az Egyesült Államok igazi kihívója, mert egyazon államok feletti szuperbirodalomnak az egyik, bár földrésznyi nagyságú, régióját alkotja. Ezért nem az a fő kérdés, hogy például a pénzbirodalom európai régiójában forgalomban lévő valuta, az euró, vajon legyőzi-e e szuperbirodalom amerikai régiójában forgalomban lévő pénzt, a dollárt. Ezt a kérdést nem az észak-amerikai régióban és nem az Európai Unió régiójában döntik el. Ebben a kérdésben a pénz-világbirodalom felsőszintű vezetőié a végső szó.
Katonailag és külpolitikailag az Európai Unió tehetetlen a NATO nélkül, mivel nincs saját hadserege, vagyis nincs saját erővel alátámasztott érdekérvényesítő képessége. Emiatt nincs az EU-nak megfelelő súllyal bíró saját külpolitikája. A pénzimpérium izomzata - katonai és pénzügyi súlypontja - az Egyesült Államokban van. A pénz-szuperhatalom világstratégiáját elsősorban az Egyesült Államok lakossága finanszírozza és zsoldosként az amerikai hadsereg érvényesíti.
A közel-keleti térségben folyó háborúk elsősorban a pénzvilághatalom érdekeit szolgálják, minthogy neki elengedhetetlen az ottani kőolajmezők, energiahordozók ellenőrzése. Az Egyesült Államok azonban kevésbé van ráutalva ezekre az energiaforrásokra, mint a pénzimpérium európai térsége, s az impériumhoz sorolható Japán. Ezért amikor az a látszat alakul ki, hogy az Egyesült Államok, mint "a rivális nélkül maradt egyetlen szuperhatalom" folytat katonai terjeszkedést, valójában a pénzimpérium katonailag legerősebb tagállama védi a privatizált pénzimpérium, és az általa létrehozott új világrend pénzügyi, gazdasági, politikai és katonai érdekeit.
Ha tehát Paul Kennedy nézeteiből indulunk ki, hogy egy birodalom hanyatlása akkor kezdődik, amikor lehetőségein túllépve túlságosan sokat vállal magára, és ennek következtében pénzügyileg kimerül, majd megroppan az eladósodás súlya alatt, akkor nem egyedül Amerika katonai vállalásaira és eladósodására kell csupán gondolnunk. Azt kell közelebbről szemügyre vennünk, hogy a nyugati civilizációból kinőtt államok feletti pénzimpérium is vajon túllépte-e lehetősége határait, és ez a pénzimpérium is monetáris válságba került-e?
Úgy gondolom, hogy a pénzimpérium még nem érte el hatalmának zenitjét, és további növekedési időszak előtt áll. Az izomerejét képező Egyesült Államok a XXI. században olyan látható birodalom képét mutatja, amely immáron több mint 120 országban rendelkezik különböző szintű katonai támaszpontokkal. Ugyanakkor ez a látható szuperhatalom (szemben a nem látható, de még az Egyesült Államoknál is jóval hatalmasabb pénzimpériummal) példa nélkül álló módon el van adósodva. Egyedül az amerikai állam adóssága meghaladja a 8,5 trillió dollárt. Ha pedig a gazdasági szektor és az állampolgárok eladósodottságát is számoljuk, akkor ez az összeg a 40 trillió dollárhoz közelít. Itt válik döntő jelentőségűvé az a kérdés, hogy melyik birodalom túlterheléséről és túlzott eladósodásáról van szó? Ki felé van eladósodva az Egyesült Államok?
Elsősorban a pénzimpérium szupergazdag bankárdinasztiáinak a tulajdonában lévő bankoknak és pénzintézeteknek tartozik. Amíg Amerika csak a pénzimpériumnak az adósa, a probléma kezelhető. A pénz szuperhatalom akkor rendülhet meg, ha az Egyesült Államok olyan országok felé is kezelhetetlenül eladósodik, amelyek nem állnak a nyugati-fogantatású pénz-magánbirodalom hegemóniája alatt. Ilyen eladósodás már létrejött, például, Kína irányában.
2001végén az Egyesült Államok nettó külföldi adóssága, vagyis annak az összegnek az egyenlege, amivel az Egyesült Államoknak tartoznak, és amivel az Egyesült Államok tartozik, elérte a 2,3 trillió dollárt. Ilyen körülmények között a kormányzatnak fokozott takarékoskodásra lett volna szüksége a költségvetési egyensúly érdekében. Ehelyett George W. Bush kormányzata nagyarányú adócsökkentést hajtott végre, amely egyoldalúan a pénz- és korporációs oligarchia érdekeit szolgálta, és robbanásszerűen megnövelte a költségvetési hiányt.
2003-ban az iraki háború következtében égbe szöktek a katonai kiadások. Az Egyesült Államokban él a világ lakosságának az 5 %-a. Erre a lakosságra akkora katonai kiadás esik, amely egyenlő a világ összes többi országának az együttes katonai kiadásával. Az Egyesült Államok ezt az óriási költekezést csak úgy tudta és tudja fenntartani, hogy a neki exportáló államokat olyan dollárral fizeti ki, amelyért ők Amerikától csak állami adósleveleket, államkötvényeket és más értékpapírokat tudnak vásárolni. Ha ezek az országok ezeket az értékpapírokat piacra dobják, akkor annak áldozatul eshet a dollár.
A nyugati-fogantatású pénz-világbirodalom igazi kihívója - a világtörténelemben eddig ismeretlenül gyors tempóban növekvő - kínai gazdaság. Ha szem előtt tartjuk, hogy az elmúlt kétezer évben mintegy 625 évig maradt fenn egy birodalom, akkor ez a pénzimpérium számára azt jelenti, hogy megkezdődhet a hanyatlása és 2078-ra be is fejeződhet. Közhely, hogy a történelemben pontosan semmi nem ismétlődik, hiszen a szükségszerűnek tekinthető tényezők mellett mindig jelen vannak objektív tényezőként az esetlegességek, a véletlenek is.
A XXI. század elején a termelőgazdaság volumene tekintetében a pénzimpérium keretében működő nyugati civilizáció teljesítménye már hanyatlásnak indult, különösen a pénzimpérium amerikai régiójában. Az Európai Unióra ez egyelőre nem érvényes. A több mint 450 millió lakosú Európai Unió gazdasági összterméke (GDP-je) eléri vagy meghaladja a 15 trillió dollárt, az Egyesült Államoké pedig 18 trillió dollár körül mozog. A nyugati fogantatású pénzimpérium fennállását stabilizálhatja az Európai Unió gazdasági fejlődése, amit azonban hosszútávon veszélyeztet a kibontakozó demográfiai válság. Az Európai Unió jövője szempontjából pedig még nem dőlt el az a stratégiai kérdés, hogy Ukrajna - és még inkább Oroszország - csatlakozik-e hozzá valamilyen módon, vagy pedig megmaradnak különálló tényezőnek, és elsősorban mint nyersanyag-, kőolaj- és földgáz-szállítók működnek együtt az Európai Unióval.
Már említettük, hogy a pénz-magánbirodalom igazi riválisa az a Nagy-Kína lehet, amely Hongkong mellett Tajvant is egyesíti. Az 1 milliárd 300 millió lakosú óriás-állam lakóinak 2/3-a jelenleg még vidéki területeken él. Az a sajátos tulajdonsága, hogy tekintélyuralmi rendszer diktatórikus állama keretében működik az exportorientált kapitalista gazdaság, különleges dinamikát ad Kína fejlődésének. Peking ezt a fordulatot még 1979-ben és 1980-ban hajtotta végre az akkori legfőbb vezető, Teng Hsziao-ping irányításával. A fordulat nyomán lehetővé vált a külföldi beruházás és vegyes vállalatok létesítése. Nagy lökést adott Kína gazdaságának az is, hogy különleges gazdasági zónák jöttek létre, elsősorban a tengerparti tartományokban. Felgyorsította a gazdasági modernizációt, hogy 1997-ben a brit koronagyarmatnak számító Hongkong szerződéses megállapodás nyomán visszatért a szárazföldi Kínához.
A kínai fordulat jelképe azonban Sanghaj, amely világszintű pénzügyi-gazdasági központtá nőtte ki magát. 2001. december 11-e óta pedig Kína hivatalosan is tagja lett a globális pénzimpérium új világrendje legfontosabb intézményének, a Világkereskedelemi Szervezetnek, a WTO-nak (World Trade Organisation). Ahhoz, hogy a pekingi rendszer a WTO tagja lehessen több, mint 2 300 kínai jogszabályt kellett megváltoztatnia, illetve kiegészítenie, és 830-at pedig eltörölnie. Ez a nagyhorderejű döntés meggyorsította Kína integrálódását a világgazdaságba. 2008-ban Pekingben tartják az Olimpiai Játékokat. Kína ereje tudatában magabiztosan készül arra, hogy megmutassa a világnak, milyen hatalmas átalakuláson ment keresztül a sorozatos reformok révén.
Jelenleg Kína gazdasága kétszer olyan gyors tempóban növekszik, mint az Egyesült Államoké, és háromszor olyan gyorsan, mint az Európai Unió gazdasága. 2007 az az esztendő, amikor a "Nagyobb Kína" gazdasági teljesítménye volumenben eléri az Európai Unió szintjét. Egy főre számítva - és főleg az életszínvonal tekintetében - természetesen sok még Kína behoznivalója, de ez az ország, amely Mao Ce-tung kulturális forradalma és a "nagy ugrás"-politikája időszakában még a használhatatlan nyersvast előállító népi kohók tízezreit építette, 2007-ben már több jó minőségű acélt állít elő, mint az Egyesült Államok és Japán együttvéve. A kínaiak sikeresen használják az elektronikus technológiát elszigeteltségük felszámolására. A kommunikációs forradalom elősegítette, hogy kitörjenek a kínai nyelv zártságából, ez pedig hozzájárult a gazdasági kapcsolataik gyors kibontakozásához. Kína felemelkedése jelentős részben a kommunikációs technológiában bekövetkezett ugrásszerű fejlődésnek, valamint a világgazdaság globális integrációjának köszönhető.
Kína az alacsony munkabéreknek és a túlzottan leértékelt kínai valutának köszönhetően óriási kereskedelmi többletet ér el évek óta az Egyesült Államokkal és a többi nyugati országgal szemben. A Renmimbi-jüan a dollárhoz van kapcsolva és 1994 óta egy dollár 8,28 jüant ér. Ennek eredményeként Kína hatalmas volumenű nemzetközi tartalékokat halmozott fel. Ha a kínai pénznem szabadon átváltható valuta lenne, akkor legalább 40 %-kal fel kellene értékelni. Ez azt jelentené, hogy a kínai munkabérek 60 centről 1 dollár 20 centre ugranának fel. Ennek következtében Kína külkereskedelme csökkenne és a világgazdaságra nehezedő deflációs hatások gyengülnének.
Kína azonban szinte kimeríthetetlen munkaerő-tartalékokkal rendelkezne abban az esetben is, ha felértékelnék a jüant. Ez lehetővé tenné mind a belföldi, mind a külföldi vállalatok számára, hogy még fejlettebb termékeket állítsanak elő a viszonylag olcsó munkaerővel. Jelenlegi számítások szerint még hosszabb időre (esetleg több évtizedre) van szükség ahhoz, hogy a kínai munkabérek elérjék a fejlett ipari országok munkabér-színvonalát. A szárazföldi Kína egyetemei egyre jobbak, és ma már számos tajvani diák inkább oda megy tanulni és nem az Egyesült Államokba.
Kína erőfeszítéseket tesz írásrendszerének megreformálására is. Ez azért rendkívül nehéz probléma, mert az egyes kínai nyelvjárások igen jelentősen eltérnek egymástól, mint például a pekingi vagy a kantoni, és a közös írásjelek használata teszi lehetővé a megértést. Az írásreform nagy feladat elé állította annak idején azokat a török vezetőket is, akik modernizálni kívánták hazájukat. Musztafa Kemal, vagyis Atatürk, a karizmatikus török vezető, végülis elérte, hogy 1928-ban Törökország áttért a latin betűk használatára. Ez felgyorsította Törökország modernizálódását. A kínai vezetők már 1956-ban felismerték, hogy az elektronikus eszközök megkönnyíthetik a kínai nyelv standardizálását.
Tremblay által "Nagyobb Kínának" elnevezett gazdasági tömb összterméke 2012-ben már túlszárnyalhatja az Egyesült Államok bruttó hazai termékét, GDP-jét. Ez azt jelenti, hogy Kína gazdasági tekintetben négyszeresen is felülmúlhatja legfőbb ázsiai versenytársát, Japánt. A XXI. század első évtizedében tehát három fő gazdasági világrégió működik a pénzimpérium globális ernyője alatt: az Egyesült Államok, az Európai Unió és "Nagyobb Kína". E világrégiók közül a nyugati fogantatású pénzimpérium leginkább az Egyesült Államokra és az Európai Unióra támaszkodhat, és Kínát csak közvetve tudja befolyásolni. Tanúi lehetünk, hogy a privatizált pénzimpérium ellenőrzése alatt a pénzrendszer és a termelőgazdaság példátlan világméretű centralizációja és koncentrációja ment végbe. A pénzimpérium ennek megfelelően politikai és katonai értelemben is szuperhatalomnak számít. A pénzimpérium hegemóniája tehát nem egyenlő mértékben érvényesül ebben a három regionális erőközpontban.
Ez a helyzet bizonyos fokig hasonlít ahhoz a hárompólusú világrendszerhez, amelyről George Orwell ír "1984" című regényében. Ezért is neveztük a magunk részéről globális pénzimpériumnak ezt a hárompólusú világát Orwelliának.


Mi jön Orwellia után?


A pénzimpérium a globális pénzuralmi rendszer - a krematisztika - világrendje. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot, az ökonómiát a pénzből még több pénzt előállító pénzgazdaságtól, amelyben a forgalmon és nem a termelésen van a hangsúly. A pénzgazdaságot, amely a jelenlegi privatizált világbirodalomnak az alapja,krematisztikának nevezte. Marx idézi Arisztotelészt a Tőke első kötetének a 166. oldalán. Megírja, hogy Arisztotelész a krematisztikával (pénzszerzéssel) szembeállítja az ökonómiát (gazdálkodást). Az ökonómia az élethez szükséges és az állam számára hasznos javak előállításával foglalkozik. Használati értékeket állít elő. A jövedelemszerzés másik fajtája az, amelyik a pénzből kíván még több pénzt előállítani. A termelőgazdaságban a fő szempont a szükségletek kielégítése. A "pénz › gazdasági tevékenység › még több pénz" formula célja azonban nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása, ugyanis a pénzvagyon növekedése elvileg nem ismer korlátokat.
A krematisztikában - a pénzuralmi rendszerben - a pénznek nevezett közvetítő közeg tulajdonosa nem állít elő értéket, hanem pénzvagyonát úgy szaporítja, hogy mások munkájának az eredményét kisajátítja. A pénz forgatásával ugyanis csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket nem a pénzgazdaság, hanem a reál-vagy termelőgazdaság állítja elő. Ennek a globális krematisztikának az egyik alternatívája a szociális piacgazdaság és a jóléti állam, a másik alternatívája pedig a lokális gazdasági érdekeket és autonómiát védelmező protekcionizmus, amely a gyengébb gazdasági szereplőket megvédelmezi a túlerővel rendelkező gazdasági ragadozóktól. Ezt a két alternatívát a pénzimpérium pénzuralmi rendszerében ötvözni is lehet. A szelektív protekcionizmus és a jóléti állam kombinációjára már gyakorlati példa is van. Japán, Tajvan, Dél-Korea, Hongkong és Szingapúr, valamint Malajzia alkalmazta figyelemre méltó sikerrel. Ázsiában és Dél-Kelet-Ázsiában a felsorolt országok példája nyomán más országok is próbálkoznak vele.
A pénzuralmi rendszer ugyan szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaságról beszél, de ez a neoliberális szabadpiac lényegében monopolrendszer, s szemben áll a protekcionizmus, valamint a jóléti állam termékeny kombinációjával. Az ultraliberális pénzuralmi rendben a világgazdaságot uraló korporációk és pénzintézetek mindent megtesznek a protekcionizmus és a jóléti állam megsemmisítése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a pénzuralmi rendszerben a globális gazdaság olyan függőleges futószalaggá vagy gépsorrá alakul át, amelynek az a funkciója, hogy a pénztőkét alulról felfelé a pénzimpérium tulajdonos-irányító szupergazdag érdekcsoportjaihoz áramoltassa.
Ezt a műveletet a függőleges irányú jövedelemtovábbitó futószalag a globális monetizálással, a privatizációval és a globalizációval, vagyis a határokat átlépő transznacionális piac létrehozásával biztosítja. E tényezők közül a legfontosabb a monetizálás, ami egyszerűbben kifejezve azt jelenti, hogy minden létező dolognak és emberi tevékenységnek valamiféle pénzben kifejezett árat adunk. Ebben az a trükk, vagyis a lényeg, hogy akiknek nincs ilyen közvetítő közege, pénze, azoknak semmi esélye sincs a talponmaradásra a pénzuralmi rendszerben. Az egyetlen választási lehetőségük, hogy csatlakoznak azokhoz, akik felszámolásra, megszüntetésre, megsemmisítésre, vagyis halálra vannak ítélve. Ezeknek a létszáma már meghaladja az egy milliárd főt. Minden nap meghalnak közülük 125 000-en, akik közül 25 000 éhen hal, 100 000 pedig megelőzhető és gyógyítható betegségekben pusztul el. E tragédia megakadályozásához rendelkezésre állnak az eszközök, de ezekhez pénzben kifejezett ár van hozzárendelve. Ha pedig nincs pénz, akkor nincs mód a túlélésre, a meglévő eszközök igénybevételére.
A globális kapitalizmus szélsőséges pénzuralmi változatának a működésétől az emberiség nem várhat megoldást. Ettől a hatalomgazdaságot működtető rendszertől meg kell szabadulnia. Ezt a pénzuralmi monopolista gazdaságot úgyis leküzdhetné az emberiség, hogy egyidejűleg tíznél is több más típusú gazdasági rendszert működtethetne. Ez hasonló ahhoz, mint ahogy az energiahordozókhoz viszonyulunk. Nem kell elutasítanunk a ma egyeduralkodó szénhidrátokat, a kőolajat és a földgázt, de megkezdhetjük az alternatív energiaforrások létrehozását különböző más módszerekkel. Ily módon az energiatermelés és -fogyasztás komplex rendszerré alakulna át. Ahogyan az energia-beszerzését sokoldalúvá lehet tenni, ugyanúgy a pénzrendszer és a termelőgazdaság működését is pluralizálni lehet. Komplex rendszerré lehet átalakítani a jelenleg kizárólag a globális pénzuralmi elit gazdagodását szolgáló egydimenziós hatalomgazdasági rendszert.
A globális pénzimpérium, mint szuperhatalom, többek között pénzmonopóliumának fenntartása érdekében rákényszerül a világ elérhető energiahordozóinak a lehető legteljesebb ellenőrzésére. Terjeszkedési kényszerének ez az egyik gyökere. Expanziós kényszere szülte meg a terrorizmus elleni háborút. A terrorizmus azonban homályos fogalom és sokféle módon lehet értelmezni. Alapvető ellentét van, például, a terrorizmus és az állami terrorizmus között. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hegemóniája alá került Egyesült Államok a második világháború óta 73 katonai intervenciót hajtott végre. A 73. Libanonban zajlott le, ahol 470 000 palesztinai menekült él menekülttáborokban összezsúfolva. Izrael állam megalakulása óta 711 000 palesztinai kényszerült menekülésre. Ezeknek egy része Libanonban talált menedéket. 1945-től kezdődően a Pentagon által irányított fegyveres akciókban megölt személyek számát a szakértők 13 és 17 millió fő közé teszik. A különböző rejtett akciókban pedig legalább 6 millió ember vesztette életét.
A pénzügyi-gazdasági elnyomás következtében - mint már utaltunk rá - napi átlagban 125 000 ember pusztul el, de ezért nem lehet egyedül az Egyesült Államokat felelőssé tenni. Maga az Egyesült Államok is alá van rendelve a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia privát hatalmi struktúrájának, a pénzimpériumnak. A nem teljesen önálló Egyesült Államok tehát elsősorban azért felelős, hogy ennek az emberpusztító pénzuralmi világrendszernek hatalmas katonai támogatást nyújt. Ha áttekintjük az Egyesült Államok történetét, Thomas Jeffersontól, az Egyesült Államok harmadik elnökétől (1801-1809) kezdődően, akkor az Egyesült Államok 243 katonai beavatkozást hajtott végre. Szinte valamennyit valamilyen politikai akció váltotta ki, amely összefüggött a pénz- és a termelői vagyon újraelosztásával a világ valamelyik részén. Jelen pillanatban a beavatkozás Afganisztánban és Irakban zajlik. Komoly jelek utalnak arra, hogy hamarosan Iránra is kiterjed. Valószínűleg téves az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok beleragadt az iraki konfliktusba, ezért nem fogja megtámadni Iránt. Az iraki beavatkozás a pénzimpérium szempontjából sikeresnek tekinthető. Igaz, a parlamenti demokrácia nem működik ebben az országban, de nem ez volt a háború igazi célja. A valódi cél a régió egyik erős államának a felszámolása, kőolaj-kincsének kisajátítása és állandó katonai támaszpontok létrehozása volt.
Az Egyesült Államokkal kapcsolatban gyakran hangoztatják, hogy nem gyarmatosító hatalom. Tény, hogy bizonyos gyarmatokat megszerzett a XIX. század végén Spanyolországtól, de nem tekinthető hagyományos értelemben vett gyarmattartó országnak. Ezt azért nem lehet egyértelműen pozitívumként értékelni, mert a hagyományos gyarmatosító országok bizonyos fokig felelősséget éreztek az általuk meghódított népekkel szemben. A pénzimpérium szolgálatában álló Egyesült Államok viszont nem érez ilyen felelősséget. Ha Amerika önmaga ura lehetne, és nem a pénzimpérium engedelmes kiszolgálója, akkor megtehetné, hogy hadosztályok helyett a gazdaságot és a mezőgazdaságot helyreállító, és őszinte segítséget nyújtó amerikaiak ezreit küldené ebbe a megerőszakolt országba. Elsőként helyre kellene állítani a szétroncsolt infrastruktúrát. A pénzimpérium legfőbb döntéshozói azonban ezt nem engedhetik meg Amerikának, mert az iraki támaszpontok nagy valószinűséggel elsősorban az SCO-val (Shanghai Cooperation Organisation - Sangháji Együttműködési Szervezet) megvívandó jövőbeni háborúra való felkészülés miatt létesülnek.
Az SCO olyan államközi biztonsági tömörülés, amely tagjainak kölcsönös támogatást nyújt. 2001-ben Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgízia, Tadzsikisztán és Üzbegisztán hozta létre. A szervezet célját, alapelveit, szervezeti és működési rendjét a SCO-tagországok legfőbb vezetői 2002 júniusában fogadták el Szentpétervárott. A SCO-országok már több közös hadgyakorlatot hajtottak végre, a legutóbbira 2007-ben az oroszországi Cseljabinszkban került sor. Először Mongólia, később Pakisztán, India és Irán kapott megfigyelői státuszt a szervezetben. Moszkva álláspontja szerint Pakisztán csak akkor lehet tag, ha India is csatlakozik. Már Fehéroroszország is jelezte belépési szándékát. Mivel a SCO a NATO és az Egyesült Államok ellensúlya kíván lenni, ezért érthető, hogy elutasították az Egyesült Államok megfigyelői státusz iránt benyújtott kérelmét.
Az iraki háború terhét viselő amerikaiak szeretnék, ha kormányuk kivonná az amerikai hadsereget ebből az országból. Egy külföldi haderőnek azonban, amely immáron Irakban több mint egy millió ember halálát és több millió menekülését okozta, nem lehet csak úgy távozni. Valamilyen módon segítenie kell az iraki népet, az iraki államot, hogy talpra állhasson. A jövőt illető helyes döntések meghozatalánál tudomásul kell venni, hogy az Egyesült Államok a pénzimpérium érdekében egy megnyerhetetlen háborút indított. Ez a háború azért megnyerhetetlen, mert aszimmetrikus. Mit jelent ez? Az iraki ellenállók rögtönzött robbanószereket és szerkezeteket használnak a haditechnika legfejlettebb eszközeit bevető reguláris haderővel szemben. De van két olyan további fegyverük is, amiben felülmúlják az amerikai hadsereget. Ez pedig a térség, a terep, a hadszíntér ismerete, hiszen Irak az ő országuk. Továbbá a javukra dolgozik az idő is. Nem lehet elvárni az iraki nép egészétől a kapitulációt. A fegyverek mennyisége és minősége szempontjából az irakiak a gyengébbek, de rengeteg idő áll a rendelkezésükre. Hosszútávon ők a győzelem esélyesei.


Civilizációk együttműködése szükséges


A világtörténelemben is voltak olyan birodalmi hódítások, amelyek többszáz évig tartottak és mégis úgy értek véget, hogy a hódítónak távoznia kellett, s végül a meghódítottak győzedelmeskedtek. Az Iszlám Konferencia Szervezetéhez, az OIC-hez (Organisation of the Islamic Conference) 56 tagállam tartozik és még 160 millió mohamedán él Indiában is, azaz számíthatnánk 57 országot. Az iszlám világon belül is vannak alcsoportok. Az egyik választóvonal az arab-iszlámon belül a síita és a szunnita közösségek között húzódik, a másik határvonal pedig az arab és a nem arab mohamedán világot választja szét. Az Indiával együtt 57 mohamedán ország közül csak 22 arab. Az 1 milliárd 350 millió mohamedán közül pedig csak 300 millió az arab. Az iszlám annyiban természetesen az arab világ szerves része, hogy ezt a vallást és életformát az arab nép és az arab kultúra szülte.
Bernard Lewis, a Princeton Egyetem tanára és Cheney alelnök tanácsadója, sokkal inkább hozzájárult az Irak elleni háború előkészítéséhez, mint Samuel Huntington"A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása" című műve. Az afganisztáni, az iraki és a feltételezhetően bekövetkező iráni háború nem tekinthető csupán világvallások és világcivilizációk közötti konfliktusnak. Ezek a fegyveres konfliktusok elsősorban gazdasági, pénzügyi és politikai okokból éleződtek ki. Propaganda okokból jobban hangzik civilizációk összecsapásáról beszélni, mint arról, hogy egy esetleg bekövetkező nagy ázsiai háborúhoz szükség van legalább 14 katonai támaszpontra Irakban, hogy a térségben lévő energiahordozók a Nyugatot uraló pénzimpérium szilárd ellenőrzése alatt legyenek. A civilizáció, az imperializmus, valamint a birodalmi terjeszkedés túl általános fogalmak, s ezért sem politikai, sem ideológiai szempontból nincs nagy mozgósító erejük.
A terrorizmus elleni háború az államilag megszervezett terrorizmus küzdelme a hadsereggel nem rendelkező, és így hagyományos hadviselésre nem képes népi ellenállás leküzdésére. Az a nemzetek feletti magánbirodalom, amit mi pénzimpériumnak nevezünk, szilárdan kézben tartja e birodalom legfőbb támaszát jelentő Egyesült Államokat. A legfelső irányító csoportoknak sikerült az Egyesült Államokban olyan kétpárti politikai rendszert kialakítani, amelynek meghatározó tulajdonsága az, hogy bármelyik párt is kormányoz, csak a pénzimpérium által meghúzott koordináták között mozoghat. A legfontosabb kérdések így a kétpárti konszenzus körébe tartoznak és egyszerre tekinthetők republikánus és demokrata program részeinek. Vannak olyan szerzők, mint például a norvég Johan Galtung, az Oslo-i Egyetem tanára, és az International Peace Research Institute megalapítója és vezetője, aki egyenesen kombinálja a republikánus és a demokrata elnevezést, és egyetlen párt két szárnyáról beszél. Az ő szóhasználata szerint ez az egyetlen párt a "repucrat",amely minden lényeges kérdésben a pénzuralmi rend által kialakított struktúrákra és kultúrára támaszkodik Amerikában.
Iránnal szemben is az állami terrorizmus eszközeivel lépnek fel. Az eddig ismertté vált tervek arra utalnak, hogy mintegy 100 000 célpontot térképeztek fel Iránon belül. A célpontokról készült lista nem csak a nukleáris berendezéseket tartalmazza, hanem az ország teljes katonai infrastruktúráját, beleértve a parancsnoki központokat, a haditengerészeti és légi támaszpontokat és minden olyan helyet, amely kapcsolatban áll a rakétafegyverekkel. Mindez azonban a számításba vett 100 000 célpontnak csak a felét teszi ki. A másik 50 000 célpont vasútvonalakból, repülőterekből, utakból, vízművekből, hidakból, csatornákból, ivóvízrendszerből, elektromos áram termelő erőművekből, vagyis olyan létesítményekből áll, amelyek a polgári élet, a civil lakosság kiszolgálása szempontjából nélkülözhetetlenek. Katonai szakértők véleménye szerint -- sikeres nyugati támadás esetén is - Irán képes lesz pusztító erejű ellencsapásra. Ennek pontos mibenlétét azonban nem tudják megmondani, inkább csak feltételezéseiket foglalják össze, amelyek a Hormuzi-szoros lezárásától kezdve az amerikai repülőgép anyahajók ellen robotrepülőgépekkel intézett támadásokon át az ún. "piszkos bombák" felrobbantásáig terjednek.
A nyugati-fogantatású pénzimpérium felfogadott ideológusai segítségével tudatosan kiélezte az iszlám és a kereszténység közti kulturális ellentéteket. A két kultúra és világvallás szembenállása a türelmetlenség fokozódásához vezetett. Ezt valójában a jó értelemben vett szekularizmussal lehet meghaladni. A szekularizmus, vagyis az egyház és az állam szétválasztása Európában az 1618-tól 1648-ig folyó harmincéves háborúra vezethető vissza. Ezek voltak az ún. vallásháborúk. A szekularizmus (világivá tétel, vagy elvilágiasodás, a vallástól és az egyháztól való elfordulás) saját nézeteit a tudománnyal kívánta alátámasztani. A felvilágosodásban a hittel és az irracionalizmussal szemben a racionalizmus került előtérbe, a tudomány szerepe megnövekedett és a különböző vitás kérdéseket tudományos adatok és viták alapján kísérelték meg eldönteni.


A pénzimpérium felszámolja az amerikai demokráciát


A tények figyelembevételével elsősorban a múltra vonatkozó kérdéseket lehet eldönteni. A megtapasztalt gyakorlatra, a valóságra vonatkozó ismereteink elkerülhetetlenül a múlt tényeire támaszkodnak. A jövőre vonatkozóan ezek a tények nem adnak biztonságos eligazítást, ezért ha keressük a jelenlegi helyzet meghaladásának a jövőbeni útjait, módjait, akkor a tudományos előrelátáshoz kell folyamodnunk. A tudományos előrelátás azt jelenti, hogy kísérletet teszünk a lehetőségek, a szükségszerűségek és avalószínűségek felmérésére, kidolgozására. Ezért, amikor a szekularizmus szövetségre lépett a tudománnyal, akkor valójában a múlt tényeivel alátámasztható ismeretekkel lépett szövetségre, nem a jövőre vonatkozó lehetséges tudással.
Ha viszont keressük a jelenlegi globális pénzuralmi rendszernek és a nyugati fogantatású magánbirodalomnak az alternatíváját, akkor a jövőre vonatkozó spekulációkra vagy tudományos módszerekkel kidolgozott hipotézisekre vagyunk utalva. Egy jövőbeni alternatíva tudományos szempontból nézve spekuláció vagy hipotézis. A világot irányító transznacionális pénzimpérium szempontjából kulcsfontosságú, hogy ennek a birodalomnak az izomzatát - fő erejét - képező Egyesült Államok hogyan változhat, milyen alternatívái vannak. Ezért fel kell mérni az Egyesült Államok alapvető társadalmi-gazdasági felépítéséből adódó lehetőségeket. A gazdaság, a társadalom felépülhet hierarchikusan, azaz szigorúan megszabott alá- és fölérendeltség szerint, de felépülhet poliarchikusan is. A poliarchia sokközpontú társadalmat, többközpontú hatalmat jelent. Apoliarchiához társadalmi pluralizmusra van szükség, amely korlátozza a hatalom gyakorlóit helyzetük kizárólagossá tételében. További lehetőség, amikor nincs szilárd szervezeti rend, azaz anarchia érvényesül. A már említett Johan Galtung véleménye szerint Skandináviában és az Európai Unióban mély hagyománya van a társadalmi igazságosság alapján működő gazdaságnak és társadalomnak. Ezt a társadalmi berendezkedést az igazságosságot, méltányosságot és jogosságot kifejező "equity" angol szó nyomán"equiarchy"-nak, vagyis az igazságosság, a méltányosság uralmának nevezi.
Mivel a pénzimpérium, mint globálissá növekedett magánbirodalom az Egyesült Államokat használja birodalmi terjeszkedéséhez, ezért saját sorsára nézve is meghatározó, hogy miként alakulnak az Egyesült Államok vonatkozásában a gazdasági, a katonai, a politikai és a kulturális erőviszonyok. A jelen tényeiből atekintélyuralmi hierarchikus rendre utaló tendenciák olvashatók ki. A pénzuralmi rendnek a tekintélyuralmi, sőt diktatórikus politikai rendszer a megfelelője. A pénzimpérium, birodalmi lényegének megfelelően, óriási erőket centralizál és koordinál nemzetek feletti szinten. A birodalmi függésbe került népek, országok, államok a birodalom terjeszkedésének az ellenhatásaképpen rendszerint összefognak e birodalom fékentartása érdekében. Ma már a globális magánbirodalom kulcsországában, az Egyesült Államokban is egyre többen érzik úgy, hogy a pénzimpérium nélkül az amerikai társadalom jobban boldogulna. Ha kellő számú amerikai ismeri ezt fel, és összefog a pénzimpérium ellenhatásaként világszerte létrejött globalizmus-ellenes mozgalmakkal, akkor ez a nemzetek feletti magánbirodalom megrendülhet.
Az emberek túlnyomó többsége számára az Egyesült Államok a jelenleg létező egyetlen szuperhatalom, amely terjeszkedő birodalomként viselkedik. Azok, akik felismerik, hogy az Egyesült Államok is csak része egy még hatalmasabb, nemzetek feletti birodalomnak, a pénzimpériumnak, azok - e birodalom alternatíváját keresve - nem gondolkodhatnak csak az Egyesült Államokban. Nem szorítkozhatnak egyedül az amerikai impérium, a látható egyetlen szuperhatalom elemzésére. A magunk részéről abból indulunk ki, hogy a nemzetek feletti pénzimpériumot nem valamilyen konkrét utódállam vagy ilyen államoknak az együttese fogja felváltani. A pénzimpérium alternatívája egy másfajta világrendszerlehet, amelyben nem érvényesül a globális magánpénz-monopólium és a termelő vagyon ebből fakadó centralizációja és koncentrációja. A pénzközpontú globalizmus alternativája az emberközpontú világrend.


A természetes gazdasági rend


Másképp kifejezve: a pénzuralmi globalizáció alternatívája a termelővagyon elsőbbségén nyugvó globális rendszer lehet, amelyben felszámolásra kerül a jogi személyiséggel rendelkező korporáció, mint a gazdasági-társadalmi felelőtlenség és önzés intézményesített formája. A természetes gazdasági rendben a tulajdon konkrét személyhez kötődik, és a tulajdon működtetője teljesítménye arányában részesül annak hasznából, s azzal szabadon rendelkezik. Ez nem a szélsőséges egyenlőség, a "káros egyenlőzsdi" szocializmusnak nevezett bukott rendszere. De nem azonos a pénzuralmi rend szélsőséges vagyoni megosztottságon alapuló rendszerével, a "káros egyenlőtlenezsdi"kapitalizmusnak és demokráciának nevezett - bukásra ítélt - rendszerével sem. A tulajdon a természetes személyhez kötődik és nagysága működtetőjének a teljesítményéhez igazodik. Tehát az igazságos egyenlőtlenség rendje lépne a mai szélsőségesen igazságtalan egyenlőtlenség rendje helyére. A szocializmusban a hatalmat gyakorló nomenklatúra az állami erőszak eszközeivel vette el az értéket előállítóktól tulajdonukat és munkájuk eredményét. A pártállam irányítói személyes teljesítmény nélkül rendelkeztek a szabadság anyagi feltételeivel. A pénzuralmi kapitalizmusban a monetáris felségjogokat kisajátító pénzvagyonos réteg a pénz magánmonopóliuma, a mesterséges eladósítás és kamatszedés segítségével jut teljesítmény nélkül a mások munkájával előállított értékekhez. Mindkét rendszerben - az állammonoplista és a pénzmonopolista rendben - azigazságtalan egyenlőtlenség érvényesül, mert természetellenesen nem az rendelkezik a munkája eredményével, aki azt a teljesítményével létrehozta. Ezt kell lecserélni az emberi természetnek megfelelőigazságos egyenlőtlenség rendszerére, a természetes gazdasági rendre, amelyben ember és ember között a teljesítménye alapján van különbség.
A termelés elsőbbségén nyugvó természetes gazdasági rendszerben csökken a pénzrendszer szerepe, és a pénz elsődleges funkciójává ismét a gazdasági folyamatok közvetítése válik. Ebben az új rendszerben intézményesen felszámolják azt a lehetőséget, hogy pénzből - a termelőgazdaság és személyes teljesítmény kihagyásával - lehessen még több pénzt előállítani. A magánpénzrendszer helyébe a közpénzrendszer lép, és a kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzt felváltja az összes nemzeti valuta felett álló semleges világpénz,amely elvezethetne a valóban szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez.
A természetes gazdasági rend Silvio Gesell német-argentin üzletember és gondolkodó elméletére utal. Amikor 1994-ben először találkoztam Silvio Gesell nevévelMargrit Kennedy "Geld Ohne Zinsen und Inflation" (Kamat- és inflációmentes pénz) című munkájában, megpróbáltam könyvtárakban felkutatni Gesellnek az életművét. Egyévi erőfeszítésembe került, amíg végülis egy észak-német kis kiadótól meg tudtam szerezni legfontosabb munkáit. Gesell életműve elhallgatásra és elfelejtésre ítéltetett. Ugyanakkor az élet mégiscsak kikényszerítette műveinek újragondolását. Gesellt a ma világuralmat gyakorló pénz- és korporációs oligarchia nemcsak az ellenfelének, de egyik legfőbb ellenségének tekinti, akiről be kell bizonyítani, hogy csak belekontárkodott a gazdaság- és pénzelméletbe, és egyike a megvalósíthatatlan utópiákat hirdető amatőr különcöknek. Jobb, ha a feledés homálya borítja.
Silvio Gesellel szemben nem lehet a szokásos kliséket és címkézést alkalmazni, miszerint szélsőséges jobboldali, neonáci és ehhez hasonlók, mert Gesell közismerten baloldali beállítódású ember volt, és munkásságának elismeréseként 1919 márciusában meghívták a bajor tanácskormányba pénzügyminiszternek. Aki a pénz- és korporációs oligarchia uralmi rendszerét bírálja, azt rendszerint nácinak, neonácinak, fasisztának minősítik. Gesellel kapcsolatban ezt sem lehetett alkalmazni, mert hiszen 1930-ban már meghalt, és szemben állt a nemzetiszocialistákkal. Maradna még lehetőségként, hogy marxista és kommunista címkével ellátva szorítsák ki a főáramlatú tudományosságból, de ez is nehézségekbe ütközik, mert Silvio Gesell, aki nagyon jól ismerte a marxizmust, annak egyik legmélyrehatóbb bírálója volt. Így nem maradt más, mint hogy nem létező személlyé kellett átalakítani, és nevét az összes lexikonból kihagyták, nézeteit az egyetemeken nem tanítják. A müncheni Staatsbibliothek-ban mintegy 70 lexikon átnézése után csak egyben említették meg ennek a nagy és maradandó életművet hátrahagyó tudós üzletembernek a nevét.
Irving Fisher, közgazdász-matematikus, akit Alois Schumpeter, volt osztrák pénzügyminiszter és közgazdász, a Harvard Egyetem tanára, Amerika legnagyobb közgazdászának nevezett, ő viszont saját magát "Silvio Gesell, argentin üzletember szerény tanítványának" minősítette. Gerhard Senft, bécsi egyetemi tanár, ugyancsak azok közé tartozik, akik felismerték Gesell munkásságának a jelentőségét az emberiség jövője szempontjából. A "Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig" című könyvében így ír róla: "John M. Keynes meggyőződéssel vallotta, hogy a világ többet tanul majd tőle, mint Karl Marxtól. Már életrajzából is kitűnik, hogy Silvio Gesell a német-argentin közgazdász és szociálreformátor rendkívüli ember és kísérletező volt". Gesell 1891-ben Buenos Airesben adta ki "A pénzügy reformja, mint a szociális államhoz vezető út" című írását. Ez lett az alapja annak a művének, amely a szociális problémák okait és megoldási lehetőségeit tárgyalja. Gesellt Argentínában szerzett tapasztalatai a marxizmus kritikusává tették. Rámutatott, hogy az emberi munka kizsákmányolását nem a termelőeszközök magántulajdona okozza, hanem a pénzrendszer szerkezetében lévő hibák. A pénzt nemcsak csereeszköznek tekintette, amely a piacot szolgálja, hanem a hatalom eszközének is, amely uralkodik az egész gazdasági és politikai élet felett.
Gesell a természetes gazdasági rend fogalmát az ember természetes állapotából vezeti le. Ha a pénzt nem valami irracionális, ember feletti hatalomból származtatjuk, amely uralkodik az emberi társadalom felett, akkor az erők szabad játékából és az értelemből a gazdaság és a társadalom harmóniája jön létre. Gesell azonban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy egy gazdasági rendszer csak akkor minősíthető természetesnek, ha nincsenek benne kiváltságok, monopóliumok, és nem uralkodik rajta a pénztőke. Ilyen természetes gazdasági rend nem jön létre magától, ezt létre kell hozni. El kell törölni minden előjogot, benne a magánpénz-monopóliumot is, és így kell biztosítani a minden gazdasági szereplőt egyformán megillető esélyegyenlőséget.
Gesellt, mint már utaltunk rá, nem kedveli a pénzimpérium vezető rétege, éppen ezért nem árt rámutatni, hogy Gesell már igen korán elhatárolódott a rasszista és antiszemita ideológiától. Darwinnak a létért folyó küzdelemre alapozott elmélete nagy hatással volt rá, de ennek automatikus átvitelét a társadalomra és a gazdaságra ellenezte, és ezért elhatárolódott a szociáldarwinizmustól. Egy nép közösségi összetartását természetesnek és egészségesnek tartotta, és ezért a mérsékelt nacionalizmust, mint egészséges tulajdonságot, elfogadta, de a túlzott nacionalizmust, a sovinizmust ellenezte. Nem értett egyet Európában a nemzetállamok terjeszkedési politikájával (Németországéval sem), és síkra szállt azért, hogy az európai nagyhatalmak békésen éljenek szomszédaikkal. Úgy gondolta, hogy a nemzetállamok terjeszkedése helyébe az európai államok hatalommentes összefogásának kellene lépnie. A béke feltétele ugyanis az igazságosság érvényesülése mind a pénzügyi-gazdasági, mind a társadalmi-politikai viszonyokban, beleértve a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. Tehát először az igazságosságot kell megvalósítani, aztán lehet szó tartós békéről.
Mivel a pénzimpérium jelenlegi világuralmára kísérlünk meg alternatívát felvázolni, ezért különösen fontos számunkra, hogy Gesell kifejlesztette a kapitalizmus utáni világszintű valutarendszer alapjait. Mielőtt tovább megyünk, megjegyezzük, hogy e sorok írója számáranincs jó kapitalizmus, van viszont monopólium-mentes jó piacgazdaság. A kapitalizmus ugyanis nem azonos a piacgazdasággal, még kevésbé a szociális piacgazdasággal. A valódi piacgazdaság természetes személyhez és annak teljesítményéhez kötődő rendszer, amely valamennyi gazdasági szereplő számára biztosítani tudja az egyenlő esélyek szabadságát. A pénzimpérium világuralmát az teszi lehetővé, hogy rendelkezik a legfontosabb univerzális monopóliummal, a magánpénzrendszer monopóliumával. Gesell ezt így nem fogalmazta meg, de síkra szállt egy nyílt, mindenféle kapitalista monopóliumtól mentes világpiacért. Szorgalmazta a vámhatárok, a nemzeti kereskedelmi-protekcionizmus és a gyarmati-terjeszkedés megszüntetését is. A második világháború után létrejövő pénzrendszerrel és univerzális hatáskörű szervezeteivel, a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, ellentétben, amelyek a transznacionalista pénzhatalom érdekeit képviselik, Gesell olyan nemzetközi valutaszövetséget akart létrehozni, amely valamennyi nemzeti valuta felett álló, semleges világpénzt hozna forgalomba, és úgy működtetné, hogy az a szabad világkereskedelmi kapcsolatok kiegyenlítődéséhez vezessen.
A Svájcban élő Margrit Kennedy, aki Németországban született és ott végezte tanulmányait, fontos szerepet játszott abban, hogy sor kerülhetett Silvio Gesell reneszánszára. Ennek nyomán ismét a figyelem középpontjába került az, hogy az értéktöbblet ugyan a termelőszférában keletkezik, de nagyságát és eloszlását a csere körfolyamata határozza meg. Az államszocialista rendszer módszerével történő kisajátítás problémáját a magánpénzrendszerrel történő kisajátítás nem oldja meg. A kapitalizmussal nem azonos piacgazdaságnak a problémáit sem az államszocializmus, sem a pénzuralmi kapitalizmus nem tudta úgy megoldani, hogy azok a társadalmi igazságosságnak (minden egyes ember szükségleteinek, érdekeinek és értékeinek) és az élet fenntartásához szükséges természeti környezet védelmének megfeleljenek. Az igazságtalan egyenlőtlenség rendszereként működő szocializmus és a kapitalizmus nem egymás alternatívái, hanem mindketten az egyenlő esélyek alapján működő piacgazdaság, a személyes teljesítmény-függő igazságos egyenlőtlenség ellentétei.
A piacgazdaság mindkét ellentéte - az állammonopolista és a pénzmonopolista gazdasági rendszer - kudarcának számos oka van, de legmélyebb oka a pénzrendszer hibáiban keresendő. Az első ilyen hiba az, hogy a pénzrendszerben működő kamatmechanizmus csak középtávon - hosszútávon pedig sohasem - képes biztosítani a pénzforgást. A tartós kamatszedés matematikai-logikai lehetetlenség, ezért csak viszonylag korlátozott ideig képes a pénz körforgását biztosítani.
A kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszerrel kapcsolatos alapvető félreértés következtében a lakosság többsége még mindig azt hiszi, hogy csak akkor fizetünk kamatot, ha kölcsönt veszünk fel. Ez tévedés, ugyanis minden ár kamatot tartalmaz, amelyet a termelő és a szolgáltató fizet a banknak azért, hogy termelőeszközökhöz jusson. A kamatozó pénzrendszerrel kapcsolatos harmadik tévedésünk, hogy azt hisszük: ennek a kamatnak a megfizetése - történjen az hitelfelvétel után, vagy a termékek és szolgáltatások áraiba elrejtve - jogos szolgáltatás. A kamatnak és a kamatos kamatnak a javak folyamatos és teljes újraelosztásában van szerepe. A pénzáramlás pedig a kispénzűektől a pénzvagyonnal rendelkezők felé tart, s ez a mozgás egyirányú. Ha a magyar társadalmat tíz egyenlő nagyságú csoportra osztanánk, akkor hozzávetőleges számítások szerint 80 %-uk kevesebb kamatot kap, mint amennyi kamatot fizet. 10 %-uknál ez egyensúlyban lenne, a további 10 % pedig igen nagy hasznot húz a rendszerből. Kamatnyeresége tehát csak a lakosság mintegy 10 %-ának van, és ez a nyereség abból származik, amit a nagy többség elveszít a kamatrendszeren. A kamatrendszer tehát újraosztja a megtermelt jövedelmet, és azt folyamatosan átszivattyúzza a munkából élőktől a pénzüket kölcsönadni képes egyénekhez.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerre vonatkozó negyedik tévedésünk az, hogy az infláció kiegészítése végett kell kamatot fizetnünk. Az infláció a hitelpénzrendszer velejárója és kamatra a pénzforgás biztosítása miatt van szükség. A kamat teljesítmény nélküli jövedelmet tesz lehetővé, továbbá erőszakolt, természetellenes növekedésre kényszeríti a gazdaságot, és tovább fokozza a jövedelmek közötti egyenlőtlenséget.
Szakértők kimutatták, hogy a világgazdaság jelenlegi helyzetében a rendelkezésre álló pénzmennyiség 2-3 %-a elég lenne az áruforgalom és a gazdasági folyamatok lebonyolításához. A pénzforgalom 97 %-a spekulációs célú pénzmozgás, az emberiség rendelkezésére álló vagyont nem gyarapítja, egyetlen célja, hogy a pénzből még több pénzt állítsanak elő.
Silvio Gesell mindezt már 80 évvel ezelőtt felismerte és elemezte műveiben. Az általa ajánlott természetes gazdasági rend, amely alapjaiban különbözik az eddig ismert állammonopolista és magánmonopolista rendszertől, a közpénzrendszer helyreállítását jelentené. Gesell azt javasolja, hogy kamatszedés helyett vonják társadalmi ellenőrzés alá - a demokratikus állam hatáskörébe - a gazdasági élet közvetítő közegét, a pénzt. A pénzforgás biztosítása érdekében pedig ne a kamatmechanizmust használják, hanem szedjenekpénzhasználati, illetve pénzvisszatartási illetéket. Ez az illeték nem azoknak kedvezne, akik nagy mennyiségű fölös pénzzel rendelkeznek, hanem a társadalom egészének, az azt demokratikus képviselő államnak, illetve a régiónak, amely ezt a pénzt kibocsátja és használja. A pénz szerepe ezzel eredeti funkciójára, aközvetítő csereeszköz szerepére korlátozódna.
Ha több van valakinél, mint amennyire szüksége van, akkor beviszi a bankba, ahol kölcsönként újra forgalombahozzák. A természetes gazdasági rend is ösztönözne a takarékosságra. A látra szóló betéten lévő pénzt ugyanis a bankok ma is készpénzként kezelik, és kezelési díjat számítanak fel. A takarékszámlán lévő pénz után azonban ezt nem teszik. A pénz megtartja értékét, mert kiküszöbölődne az infláció. A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett hitelpénzrendszerben az államadósság folyamatos csökkentése és a munkahelyek megtartása szempontjából nélkülözhetetlen a pénzrendszer által tudatosan előállított és menedzselt infláció. A bank természetesen munkájáért díjat számíthat fel, valamint csekély kockázati prémiumot, amit ma is felszámít minden banki ügylet lebonyolításakor.
A XX. század talán legnagyobb közgazdásza, John Maynard Keynes, tisztában volt a jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer fogyatékosságaival, és Silvio Gesell alternatív pénzrendszerre vonatkozó elképzeléseivel. 1936-ban mondta azt, hogy "a jövőben többet fogunk tanulni Gesell, mint Marx szellemétől". Ez a jövő most már egészen közel van és ezt a pénzimpérium legfőbb vezetői is tudják. Tisztában vannak vele, hogy bolygónk ökológiai egyensúlya és vele együtt a világgazdasági rendszer egyensúlya is felborult az általuk bevezetett globális magánpénz-monopólium miatt. Ezért már megtették ők is az előkészületeket a jelenlegi uralkodó pénzrendszer lecserélésére, s jelenlegi privilegizált helyzetük átmentésére a globalizmus utáni időkre. A pénzimpérium privatizált magánbirodalom, és ezért nem az emberiség egészének az alapvető érdekeiből, hanem a privilegizált érdekcsoportok partikuláris érdekeiből indul ki.
A pénzimpérium a pénzügyi összeomlás elkerülése végett egyrészt a fegyveres konfliktusokba menekült, másrészt komoly előkészületeket tett egy nemesfémmel fedezett világpénz létrehozására, mely egyfajta "global single currency"-ként működne, és amely pénzrendszernek egyedül ő lehetne az irányítója.
A pénzimpérium globális elitje Silvio Gesell szabad gazdasági modelljét igyekszik őrültségnek feltüntetni. Gesell szabad pénzről szóló elképzelései azonban egyre inkább tért hódítanak, főleg az angolszász országokban. A már hivatkozott Irving Fisher, aki matematikusból lett közgazdász, többek között Franklin Delano Rooseveltelnök számára is készített ajánlásokat a gazdasági világválság nyomán előállott problémák megoldására. A Gesell által ajánlott szabad pénzről - a forgásbiztosítottpénzről - azt mondta, hogy az a legjobb szabályozója lehetne a pénz forgási-sebességének, amely a jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben a legzavaróbb tényezője az árszínvonal stabilizálásának. A szabad pénz helyes alkalmazása esetén néhány hét alatt kisegítené Amerikát a válságból.
A még mindig dollár alapon működő világpénzrendszer egyre gyakrabban mutat szélsőséges kilengéseket. A világ első számú tartalékvalutája, a dollár azonban a 100 %-osan magántulajdonban lévő bank (a Federal Reserve System) magánbankjegye. Ez a FED-dollár valójában a pénzimpérium valutája, amit rákényszerített birodalma vezető tartományára, az Egyesült Államokra. A FED-dollár megingása következtében a pénz és a kamat problematikája ismét kiemelt témája lett a politikai és akadémiai vitáknak. Egyre több országban - köztük Magyarországon is - a kamatszolgálat, illetve az országra nehezedő tartozásállomány kiszolgálása profittal, tőkejáradékkal és kamattal, túlszárnyalja a szociális kiadásokat. Ma már nemcsak a harmadik világ országait, de a legfejlettebb ipari országokat is fojtogatják az adósságszolgálati terhek. A monetáris konfliktusok alapjaiban érintik a jelenlegi pénzuralmi világrendet és a pénzimpérium stabilitását. Erről a pénzimpériumról kiderült, hogy alapvetően természetellenes és ezért hosszú távon nincs létjogosultsága.
Természetesnek ugyanis csak azt lehet nevezni, ami alkalmazkodik az emberi természethez. Az emberi természetnek pedig az a rend felel meg, amelyben az ember leginkább gyarapodik és ahol minden egyes ember optimális kibontakozása biztosítva van. De mérni is lehet ezt. A mérésre leginkább az alkalmas, ha megnézzük, hogy egy négyzetméterre mennyi energia, humán erőforrás ráfordítására van szükség nagyobb mennyiségű és jobb minőségű termék előállításához. Az a gazdasági és társadalmi rend természetesebb, ahol az ember leginkább gyarapodik. Változatlanul érvényes a "homo mensura" elve, vagyis, hogy mindennek az ember a mértéke, így az emberközpontú gazdaságnak is ez a legfőbb ismérve. Ennek lényegét úgy is kifejezhetjük, hogy a gazdaság és a gazdasági teljesítmény hozama - a profit, a tőkejövedelem - az emberért van, és nem az ember van a profitért és a kamatért.
A természetes társadalom és gazdaság csak verseny keretében fejlődhet. Csak a verseny teszi lehetővé, hogy a legalkalmasabb, a legjobb teljesítményt nyújtó fejlődjön, és az alkalmatlanabb kiküszöbölődjön. A természeti törvényeknek megfelelő verseny azonban csak az előjogok teljeskörű mellőzésével lehetséges. Az esélyegyenlőséget csak az biztosíthatja, ha minden egyes ember személyi tulajdonságai és teljesítményei határozzák meg a verseny kimenetelét. Így választódhatnak ki a legjobb tulajdonságok és örökíthetők át a további nemzedékekre.
Ahhoz, hogy az esélyegyenlőség alapján zajlódjon a verseny, természetesen mind a tényeknek megfelelő igazság, mind a minden egyes ember méltóságát egyformán tiszteletben tartó igazságosság kimondására is szükség van, azaz az őszinteség is alapvető versenytényező. Ez tagadja a mai eltúlzott titkolódzási módszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy az őszintétlen csaló ember is sikeres legyen az őszinte, nagyobb teljesítményt nyújtó embertársa rovására. Az ember akkor felel meg saját természetének, ha követheti jogos önérdekét, természeti törvényként génjeiben lévő önfenntartási ösztönét. Bebizonyosodott, hogy a mindenkit egyformán megillető esélyegyenlőség körülményei között az ember egyénileg és közösen is optimális teljesítményt nyújt. Ha pedig ez így van, akkor nem lehet rossz az a fa, amely jó gyümölcsöt terem. Más szóval olyan társadalmi szabadságra kell törekedni, amely felöleli a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadságot.
Gesell természetes gazdasági rendje tehát az ésszerű, és a másik ember önérdekével kiegyensúlyozott, igazságos önérdekre van felépítve. Az önérdek követése nem azonos az önzéssel. Az emberi szükségletek egyszerre testiek és szellemiek. A gazdasági tevékenység a testi szükségleteket elégíti ki. Az emberek is először testi szükségleteiket elégítik ki, és csak utána szellemi igényeiket. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működhessen és mindenki kellő arányban tudja önérdekét képviselni, biztosítani kell, hogy minden egyes ember rendelkezhessen munkája hozadékával. A munka teljesítménye tehát azt illesse, aki ezt a munkát elvégezte. Ha a gazdaságot nem az önérdekre építjük fel, ha nem rendelkezhet mindenki szabad döntése alapján a saját munkája eredményével, akkor a természetes gazdasági rend működésképtelen.
Abban a gazdasági rendszerben, amely felválthatná a jelenlegi pénzuralmi rendszert, a gazdasági szereplőknek személyi képességeikre támaszkodva, nyílt terepen kell megvívniuk a versenyt. Ha egyetlen versenyző sem rendelkezik előjogokkal és azonos terepen, azonos feltételekkel minden résztvevő egyenlő módon követheti saját érdekeit, akkor a természetes gazdasági rend sikeres alternatíva lehet. A globalizmus pénzuralmi rendszerét felváltó természetes gazdasági rendszer csak a természetes személyhez kötődő, a teljesítményét tükröző és a többi ember iránti felelősséggel megterhelt magántulajdonon alapulhat. A magántulajdon azonban szabad egyének társulásaként különböző fokozatú közösségi változatokban, szövetkezeti formákban is működhet. A lényeg az, hogy se az állammonopolista hatalom, se a magánmonopolista hatalom ne vehesse el az értékelőállító személytől egyéni szabadságát, függetlenségét, személyes felelősségét és azt, hogy ő rendelkezhessen munkája eredményével, hogy teljesítményének ő maradjon az ura. A teljesítményhez kötött magántulajdon az egyén önrendelkezésének, azaz az egyéni és társadalmi szabadságának az alapja.
Gesell tehát az emberi természettel ellentétesnek ítélte nemcsak a kapitalizmust a maga pénzuralmi és a földjáradékhoz kötődő hibáival, hanem a kommunizmust is természetellenes rendszernek tartotta. Ezt azzal bizonyította, hogy amikor a legfanatikusabb kommunistáknál is előkerült a bérközösségre való áttérés, akkor azt szinte azonnal és egyöntetűen elutasították. A bérközösségnek ez az egyértelmű elutasítása bizonyítja, hogy az emberben nincs benne az a komunisztikus szellem, amit feltételeztek. A bérközösségben mindenki egyenlő bérben részesül,tekintet nélkül a teljesítményére. A szélsőséges egyenlősdi tehát ellentétes az emberi természettel.
Itt találkozunk azzal a problémával, hogy az egyes emberben egyszerre van meg az igény arra, hogy erős legyen és szabad, és a többi ember fölé tudjon nőni a teljesítményével és ennek megfelelően több vagyoni, és társadalmi elismerésben részesüljön. A szabadságnak ez az érvényesülése az erőseknek előnyös. Ugyanígy megvan minden emberben az az igény, hogy ha a gyengékhez tartozik (és ilyenek a gyerekek, az öregek, a szegények, a kevésbé iskolázottak, a munkanélküliek, a menekültek), akkor is kielégíthesse a létfenntartásához nélkülözhetetlen alapvető szükségleteit. Ez viszont az egyenlőség iránti alapvető igényt jelenti, amely a szabadságnak az ellentéte. Az emberek tehát egyaránt szeretnének szabadok, és egyenlőek lenni. Ha csak a szabadság érvényesül, akkor a társadalom egy olyan autóhoz hasonlít, amelyben nincs fékberendezés. Az ilyen autóval nem lehet közlekedni, mert állandó veszélyforrás és így kaotikus viszonyokhoz vezet. Azaz ha nem érvényesül az erősek szabadságával szemben a gyengébbek védelmét jelentő egyenlőség, akkor nem érvényesül a társadalmi felelősség és egy működésképtelen, kaotikus gazdaság és társadalom jön létre.
Ha viszont túlfeszítjük az egyenlőség követelményét, és nem érvényesülhet a különböző teljesítményekhez igazodó többlet-vagyoni és nagyobb társadalmi megbecsülés járuléka, akkor egy stagnáló gazdasághoz és társadalomhoz jutunk. Ez ahhoz az autóhoz hasonlít, amelyben csak a fékek működnek és a motor ki van kapcsolva, vagy csak gyengén működik. Az ilyen káros egyenlősdi, amely nem ad teret az egyéni ösztönzésnek, kezdeményezésnek és teljesítménynek, igazságtalan és működésképtelen rendszerhez vezet. Ezt a reálszocializmus évtizedei kellően bizonyították.
Az egyes ember kettős igényéből adódik az, hogy a szabadság és az egyenlőség iránti követelményt egybe kell kapcsolni, amely így komplementer egészet alkot. A két ellentétes követelmény ahelyett, hogy kölcsönösen kizárná, harmonikusan kiegészíti egymást. E kettős követelménynek a gazdasági és társadalmi rendszerben történő összekapcsolására a szociális piacgazdaság az egyik gyakorlatban is bevált példa. Ezért lehet a szociális piacgazdaságot a keresztény gyökerű, de a reneszánsz, a felvilágosodás, a racionalizmus és individualizmus együttes hatására kialakult európai kultúra társadalmi-gazdasági csúcsteljesítményének tekinteni.
Az individualizmus, a szabadság tehát jó dolog, de az eltúlzott individualizmus, ahol az önérdek követése önzéssé torzulhat, már rossz dolog. Társadalmi méretekben a szabadság rendje szintén jó dolog, de a részérdekek korlátozásmentes érvényesülése, az eltúlzott szabadság már rossz dolog, mert káoszhoz vezet. Ugyanezt lehet elmondani az eltúlzott egyenlőség rendszerére, amely szükséges a társadalmi felelősség és szolidaritás érvényesítése érdekében, de káros egyenlősdivé torzulva stagnáláshoz vezet, leállítja a gazdaság és a társadalom természetes növekedését. A közérdek érvényesítése szempontjából nem vagyonközösségre, de meghatározott terjedelmű közvagyonra van szükség. Bérközösség helyett pedig teljesítményarányos bérezésre, amely azonban tudomásul veszi az alapvető emberi szükségletek feltétlenül, azaz teljesítményre való tekintet nélküli kielégítését. Ez az alsó szint az egészséges emberi létezéshez szükséges biológiai reprodukció és a versenyképes munkaerő előállításához szükséges társadalmi reprodukció.
Visszatérve Gesellhez, ő elhibázottnak tartotta a kommunizmust, és az ősközösségi társadalom közös gazdálkodására, valamint az őskereszténység korára való hivatkozást, mert egyikben sem árutermelésről és munkamegosztásról volt szó, ahol mérhető az egyes résztvevők teljesítménye közti különbség. Az árutermelésre és a munkamegosztásra való áttéréssel új korszak kezdődött az emberiség történetében. Mérhetővé vált mindenkinek az egyéni teljesítménye és ezért érthető, hogy mindenki maga akart és akar rendelkezni munkája termékével.
Gesell úgy véli, hogy ily módon az egyes emberi közösségeken belül az ügyesebbek, tehetségesebbek, akik a legmagasabb teljesítményt nyújtották, lettek a legtekintélyesebbek és váltak vezetőkké. A vezetők vonzották magukhoz azokat, akiknek a teljesítménye átlagon felüli volt. Így az árutermelés és a munkamegosztás létrehozta a magángazdaságot, amely a felváltotta a kommunisztikus közös gazdálkodást. Gesell szerint nem azért esett szét ez az ősközösségi kommunisztikus rendszer, mert kívülről megtámadták, hanem azért, mert benne kifejlődött a legügyesebbeknek, a legnagyobb teljesítményt nyújtóknak az az erős csoportja, akik számára ez a vagyonközösség már nem volt igazságos.
Gesellre erősen hatott a szociáldarwinizmus és ezért az ember önfenntartási ösztönét jelölte meg a magángazdasághoz vezető egyik tényezőként. A közösségi gazdaságban érvényesül a fajfenntartási ösztön, amelyet az önfenntartási ösztön felhígított változatának tekintett. Minél nagyobb a közösség, annál nagyobb a hígítás. Gesell "A természetes gazdasági rend" című munkájában (Kétezeregy Kiadó, 2004, Budapest, 24. old) idézi Ch. Secrétant: "Lényegében az önérdeknek kell munkára ösztönöznie. Ezért támogatni kell mindent, ami ennek az ösztönzésnek nagyobb erőt és mozgásszabadságot ad. Mindent, ami ezt az ösztönzést fékezi és gyengíti, káros ként kell elítélni. Ebből az alapelvből kell kiindulni, és megingathatatlan következetességgel kell alkalmazni, figyelmen kívül hagyva a rövidlátó emberbaráti felháborodást és az egyházi átkot."
Gesell meg volt róla győződve, hogy minden ember csak jót várhat a természetes gazdasági rendtől. Ez ugyanis meghaladja az államosítással végzett hatósági-állami kizsákmányolás rendjét, de egyidejűleg felszámolja a hitelpénzzel, eladósítással, kamattal, vagyis a pénztőkével végzett kapitalista kizsákmányolást is. Gesell tehát eljut ahhoz a felismeréshez, hogy a természetes gazdasági rendnek (amelynek egyik gyakorlatban életképesnek bizonyult változata a szociális piacgazdaság és a jóléti állam volt, amint már utaltunk rá) egyaránt ellentéte a kommunizmus és a kapitalizmus is. Az első világháború tapasztalatai Gesellt megerősítették ebben a meggyőződésében. Fő művének a negyedik kiadásához újabb előszót írt és ebben hangsúlyozza, hogy a kapitalizmusból is ki kell szállni az emberiségnek, s ezt már a kapitalisták maguk is felismerték. (Ismételten leszögezzük, hogy a kapitalizmus nem azonos a piacgazdasággal, hanem annak az ellentéte. Ezt azért ismételjük ennyit, mert a jelenlegi ultraliberális pénzuralmi rendszerben a pénz- és korporációs oligarchia fizetett ideológusai tudatosan összekeverik a piacgazdaságot egyik ellentétével, a kapitalizmussal.)
A csordaember átalakulása részemberből önálló és teljesértékű emberré, vagyis olyan individuummá, aki a mások által gyakorolt uralom minden formáját elutasítja, a munkamegosztással kezdődött. Ez a civilizációs folyamat már rég befejeződhetett volna, ha azt nem akadályozza meg a földhasználattal kapcsolatos problémák és a pénzrendszer, pontosabban a kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer fogyatékosságai. Ezek a fogyatékosságok tették lehetővé a kapitalizmus létrejöttét, amely viszont a maga szolgálatába állította az államot. Gesell úgy látta, hogy az államnak az a formája, amely az első világháború után Európában kialakult, felemásságot jelentett az állammonopolista kommunizmus és a szabad gazdaság között. Gesell azt akarta, hogy az emberiség necsak a kommunizmus zsákutcájától szabaduljon meg, hanem kitörhessen - ahogy ő fogalmazta - a "kapitalizmus szurdokából" is.
A természetes gazdasági rendet Gesell nem tekinti gyökeresen újnak, amit mesterségesen hoznak létre. Mindössze arról van szó, hogy az organikusan kialakult munkamegosztással kezdetét vevő rendszer fejlődésének útjából, ha sikerül eltávolítani a pénzrendszer és az élet alapját képező földre vonatkozó szabályok hibáit és az ebből eredő akadályokat, akkor már lehetségessé válik a természetes gazdasági rendben való élet. Itt tehát nem utópiával, teljesíthetetlen elképzeléssel van dolgunk. Mivel a természetes gazdasági rend megáll a maga lábán, ezért azt a paternalista államot, amely úgy működteti a gazdaságot, hogy egyszerre futballbíró és játékos is, feleslegessé teszi. Nincs szükség hatósági gyámkodásra, hanem a természetes gazdasági rend működéséhez szükséges feltételek megteremtése a fontos. A természetes gazdasági rend tiszteletben tartja a fejlődést biztosító természetes kiválasztódás törvényeit, szabad utat enged a mindig előbbre törekvő ember optimális kibontakozásához, ahhoz, hogy az emberiség mindenki más uralmától megszabadított, csak önmagának felelős emberekből álljon.


A jelenlegi világrendszer megváltoztatása


Ahhoz, hogy a természetes gazdasági és társadalmi rend létrejöhessen, át kell alakítani azt a pénzügyi, gazdasági és nemzetközi politikai rendszert, amely jelenleg a transznacionális pénzimpérium hegemóniája alatt működik, és amelynek a központja ma az Egyesült Államok. Kína átvehetné az Egyesült Államoktól a központ szerepét, de csak akkor, ha ehhez a transznacionális pénzimpérium irányítói hozzájárulnak.
Egy további alternatíva lehet a jelenlegi világrendszer regionalizációja, de ugyancsak a globális pénzimpérium hegemóniája alatt. Jelenleg négy világrégió kialakulása figyelhető meg. Az első a latin-amerikai és karib-tengeri országoknak a csoportja. Itt akár pénzügyi unió is létrejöhet. Amit kilenc ország a 2006 decemberében La Paz-ban megtartott tanácskozásán elfogadott, az egy társadalmiasított szociális gazdaságra vonatozik. A felszabadítási teológia, valamint Kuba szociális igazságot hirdető társadalma párosulva Venezuela olajjövedelmével már olyan tényezőket ötvöz, amelyek minőségi változást eredményezhetnek e világrégió gazdasági és társadalmi életében. Venezuela nemrég kilépett a Világbankból és a Nemzetközi Valutaalapból, miután visszafizette tartozásait. Több más latin-amerikai ország is fontolgatja távozását, de ezt egyelőre addig nem teheti meg, amíg nem rendezi adósságszolgálati terheit. A régió mozgása, az ún.populista demokrácia irányába halad, amely szembenáll a szokásos latin-amerikai elitista demokráciával. Ez a populista demokrácia bizonyos rokonságot mutat a Kelet-Európában korábban létezett népi demokratikus rendszerekkel, amelyek ellenezték azt a demokráciát, amely lényegében a nemzetközi pénz- és korporációs demokrácia elitista uralmának a politikai kulisszája.
Egy további régió lehet az iszlám országok világközössége Marokkótól a Fülöp-szigetekig, Nepáltól Sri Lankáig. A harmadik világrégió a kelet-ázsiai térség Japán nélkül, de Indiával és esetleg a Shanghai Cooperation Organisation-nel, az SCO-val együttműködve. Egy negyedik világrégió az az Oroszország, amely még ma is a világ legnagyobb területű országa.
Ha ezek a világrégiók olyan mértékű önállóságra tennének szert, hogy a transznacionalista pénzimpérium már nem lenne képes hegemóniáját fenntartani és legalapvetőbb érdekeit érvényesíteni, akkor a konfliktusok kiéleződésére számíthatunk. Ha a pénzimpérium hatalma hanyatlik, az megnövelheti legfontosabb tagországának, az Egyesült Államoknak az önállósodását és Amerikán belül is a birodalmi struktúrák meggyöngülnének, miközben a lakosság érdekeit érvényesítő köztársasági tényezők újból átvehetnék a vezetést, mégpedig az amerikai alkotmány eredeti szerepének a visszaállításával.
Jelenleg ez az állampolgároknak elsőbbséget adó amerikai alkotmány csak korlátozottan érvényesül, mivel a főhatalmat kisajátító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia és birodalmi struktúrái két módon is korlátozzák az Egyesült Államok eredeti alkotmányát. Egyrészt rendelkezéseit átírták oly módon, hogy nemzetközi szerződéseket hoztak létre, amelyek rendelkezései elsőbbséget élveznek a nemzeti törvénynek számító amerikai alkotmánnyal szemben. Másrészt olyan gyakorlatot vezettek be, ahol a három egymást kiegyensúlyozó hatalmi ágból kiemelték az elnököt és a kormányt, és így a végrehajtó hatalmat fölényhez juttatták. Ma már az Egyesült Államok működésében döntő szerephez jutottak az elnöki kormányzást érvényesítő elnöki rendeletek. Ezeknek a túlnyomó többsége felülírja az amerikai alkotmány rendelkezéseit. A regionalizáció tehát lehetővé tenné az Egyesült Államok önmagára találását, és a transznacionális pénzimpérium szorítása alól való kiszabadítását.


Az ENSZ, mint univerzális parlament


A Silvio Gesell által ajánlott természetes gazdasági rend egyik megvalósítási lehetősége lenne az egész nemzetközi rendszer újragondolása és átalakítása. Ez például lehetséges lenne az Egyesült Nemzetek Szervezetének a demokrácia eredeti és etikus normái szerinti átalakításával. Ehhez szükséges lenne a jelenlegi nagyhatalmakat megillető privilégiumok megszüntetése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt tagjának - az Egyesült Államoknak, Oroszországnak, Angliának, Franciaországnak és Kínának - a vétójogát meg kellene szüntetni. A Biztonsági Tanács létszámát ki lehetne bővíteni 54 főre, ugyanúgy, ahogy a Gazdasági és Szociális Tanács is 54 tagú, és lehetővé kellene tenni, hogy többségi szavazással a nagyhatalmak döntései megváltoztathatóak legyenek.
Egy valóban demokratikus Egyesült Nemzetek Szervezete hatalmas erőket tudna mozgósítani az emberiség egészének a szükségleteit, érdekeit és értékeit szolgáló változtatások érdekében. Elképzelhető lenne egy olyan ENSZ, amelyben mint univerzális parlamentben minden egy milliónyi embernek egy fő képviselete lenne. Ahhoz, hogy önálló világhatalmi tényezőként működhessen egy ilyen világparlament, célszerű lenne esetleg Svájcba áthelyezni a központját. A ma egyedüliként működő igazi szuperhatalom - a pénzimpérium - így kevésbé tudná a megerősített és demokratikussá tett világszervezetet a saját járszalagjára kényszeríteni.
A globalizmussal nem az a baj, hogy világszintű pénzügyi, gazdasági és politikai rendszert alkot, hanem az, hogyprivatizált transznacionalista birodalommá vált. Apénzimpérium új világrendje, nem az emberiség közös érdekei, hanem elsősorban egy szűk érdekcsoport partikuláris érdekei szerint működik. Mivel a rejtőzködő pénzimpérium valóságos birodalom, ezért nagy valószínűséggel osztozik a világtörténelemben eddig ismert birodalmak sorsában. Ebből a legfontosabb talán az, hogy birodalmak létrejönnek, elérik csúcspontjukat, majd lehanyatlanak és végül felbomlanak, vagyis nem tartanak örökké. A történelem empirikus tapasztalatai, valamint a jövőkutatás - a lehetőségek, szükségszerűségek és valószínűségek elemzése - azt támasztja alá, hogy a kártékony globalizmust felválthatja az egész emberiség érdekeit szolgáló hasznos globalizmus, az emberközpontú világrend, amely Silvio Gesell természetes gazdasági rendje szerint működne.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése