2019. február 13., szerda

Felelősségrevonást!









Felelősségrevonást!





max_headroom I 2008.05.26. 15:30

vendégszerzőnk írása
Hónapokkal a II. világháború kitörése után a nyugati világban – elsősorban az Egyesült Államokban – emberjogi szempontból soha addig nem tapasztalt, progresszív folyamatok indultak meg. Tanulva a hitleri Németországgal előzetesen folytatott semlegességi politika teljes kudarcából, az USA külügyminisztériumában már 1939. decemberében felállítottak egy bizottságot, melynek feladata a háborút követő világrend alapelveinek kidolgozása volt. Levonva az aktuális történelmi tapasztalatok tanulságát, miszerint akár demokratikus úton is létrejöhetnek diktatórikus rendszerek, melyek belső törvénykezése két lábbal tiporja a humanitárius jogi normákat, az angolszász hatalmak felismerték, hogy az emberi jogok védelme kizárólag nemzetközi szabályozással lesz garantálható. Az Egyesült Államok és Anglia ezért már a háború alatt tudatosan készült a békeévek nemzetközi együttműködésének előkészítésén. Roosevelt elnök 1941. januári, Kongresszus előtt mondott beszédében hangot adott meggyőződésének, hogy a háború után kialakítandó, új rendszernek az emberi jogok tiszteletben tartásán kell alapulnia.
A háborús bűnösök nürnbergi perében a 24 fő gyanúsítottat béke elleni bűncselekményekkel, emberiség elleni bűncselekményekkel, háborús bűncselekményekkel, valamint a felsorolt bűncselekmények elkövetésére szőtt összeesküvéssel vádolták. A periratokat olvasva kitűnik; többüknél a vádpontok között szerepelt a köz- és magántulajdon lefoglalása, elkobzása, illetve fosztogatása. A perben a Nemzetközi Katonai Törvényszék nem csupán a Harmadik Birodalom legfelső rendőri, katonai, gazdasági és politikai vezetőinek bűnösségét állapította meg, de bűnszervezetekké nyilvánította a náci Németország több hivatalos szervezetét (NSDAP, SS, SD, Gestapo) is.
A per során felmerült – a védelem egy része is erre épült –, hogy a vád megsérti a nullum crimen sine lege alapelvet, melynek értelmében kizárólag olyan tettekért lehet valakit felelősségre vonni, amelyek az elkövetés idején bűnnek számítottak. A II. világháború és a nürnbergi per tanulságai nyomán kibővítették a Genfi Egyezményeket. A Negyedik Genfi Egyezmény értelmében a kollektív bűnösség megállapítása háborús bűncselekménynek számít. A 33-as paragrafus kimondja: „Védett személy nem büntethető olyan bűncselekményért, melyet nem személyesen követett el,” továbbá „a kollektív büntetések minden megfélemlítő vagy terrorintézkedéshez hasonlóan tiltottak.”
Magyarország 1949. december 8-án csatlakozott a háborús és emberiség ellenes bűntetteket meghatározó Genfi Egyezményhez, mely kimondja: az ilyen bűncselekmények nem évülnek el.
Véleményem szerint az osztálygyűlöletet szándékosan szító, erőszakosan vallásellenes, egyes embercsoportokat (kulákok, arisztokraták) származási alapon üldöző szélsőbaloldali rezsim tettei teljes mértékben kimerítik az emberiség ellenes bűncselekmények fogalmát.
Vajon mi az akadálya annak, hogy egy demokratikus berendezkedésű ország – a náci Németország hivatalos szervezeteinek megítéléséhez hasonló módon – bűnszervezetekké nyilvánítsa a polgári lakossággal szemben elkövetett, kirívó törvénysértésekben élen járó MKP-t, PRO-t, KATPOL-t, ÁVO-t, illetve ÁVH-t?
Az emberiség ellenes bűntettek megítélésében egy demokrata nem tehet különbséget aszerint, hogy az egyik diktatórikus rendszerben fajelméleti, a másikban osztályideológiai alapon üldöztek, kényszerítettek emigrációba, lehetetlenítettek el vagy tettek tönkre, börtönöztek be, kínoztak meg, illetve végeztek ki embereket. A megítélés során közömbös a totalitárius rendszerek sokszor eufemisztikus, a valódi célokat szándékosan leplező, tudatosan félrevezető terminológiája. Nem e szörnyű tettek publikus célra készült értelmezései vagy technológiai kivitelezése, hanem konkrét mibenléte rendeli őket büntetendővé.
Ha áttekintjük, hol tartunk az előző rendszerben elkövetett emberiség ellenes bűnök tetteseinek felelősségre vonásában, lesújtó képet kapunk. A mai napig feltáratlanok a háborút követő évek törvénysértései, a bírói felhatalmazás nélküli letartóztatások, a foglyokkal szembeni embertelen bánásmód, a kínvallatások. Ugyancsak senkit nem vontak felelősségre az ötvenes évek koncepciós pereinek előkészítéséért, az azokban való tettleges részvételért.
Történészek 70-80 olyan 1956-os sortüzet tartanak számon, ahol a karhatalom, a rendőrség, illetve a katonaság a fegyvertelen tüntetők közé lőtt. Tiszakécskén, Kiskőrösön és Kecskeméten vadászrepülőket vetettek be a felvonuló lakosság ellen – Kiskőrösön és Kecskeméten szerencsére volt annyi emberség a pilótákban, hogy felszálltak, de nem használták fegyvereiket. Nyomozás harminc ügyben indult, ebből tíz jutott el a vádemelési szakaszig, végül hat elmarasztaló ítélet született. A rendszerváltoztatás előtt elkövetett, 3 év börtönbüntetéssel szankcionálható bűncselekmények elkövetőire vonatkozó 1990-es amnesztia miatt ezen ítéletek kétharmadát ráadásul nem is hajtották végre; börtönbe gyakorlatilag két elkövető került. Kettő a 70-80-ból.
Ahogy a józanul gondolkodó demokrata nem vonhatja kétségbe egy nácivadász igyekezetének létjogosultságát, ugyanúgy kézenfekvőnek és kifogásolhatatlannak kell lennie számára egy kommunistavadász tetteinek. De vajon miért nincs kommunistavadászunk? A háborút követő elüldözéseket, ítélet nélküli fogva tartásokat, kínzásokat, az ötvenes évek kitelepítéseit, munkatáborait, koncepciós pereit miért nem követték a rendszerváltozás után sem felelősségre vonások?
Igen, tudom, az Ellenzéki Kerekasztal során az MSZMP garanciát kapott az elszámoltatások elmaradására. Nos, ezzel mindjárt két probléma is van; az akkor ígéretet tevő demokratikus ellenzéknek sem legitimitása, sem joga nem volt arra, hogy csoportos felmentést adjon egy nemzetközi jogi egyezmény hatálya alól. A Genfi Konvenció egyik legfontosabb alapelve, hogy a háborús és emberiség ellenes bűncselekmények egy ország saját törvényeitől függetlenül büntethetők maradnak, és nem évülnek el.
A számonkérések elmaradásával Magyarország egy különleges fontosságú nemzetközi egyezményt sértett és sért folyamatosan meg.
Mielőtt bárki előhúzná a tarsolyából a félrevezető „boszorkányüldözés” címkét, szeretném leszögezni: itt nem koncepciós perekről vagy kollektív bűnösség megállapításáról, hanem jogállami keretek között lefolytatandó, személyes felelősségeket megállapító vizsgálatokról, nyílt tárgyalásokról, politikamentes ítéletekről – nemzetközi jogba ütköző bűncselekmények felderítéséről, azok tetteseinek felelősségre vonásáról van szó.
(a kép a Kossuth téren történt sortüzet ábrázolja - azért ezt a képet raktuk ki, mert róla nem találtunk) 




Politikai foglyok a pártállamban – 1945-199o



A dolgozatod nem hangsúlyozza ki , hogy a zsidó bűnözők , az Oroszországból beszabadult zsidókból verbuválódott Kazárok gyilkos hada gyilkolta a magyarságot állami rangra emelve a likvidálásunkat , és ezért még mindig nem volt felelőségre vonás , ellenben minden évben volt zsidó kárpótlási törvény ahol csak ők de mindig magyar földeket kaptak azért , mert jól végezték a likvidálásunkat . Vegyétek észre ez a zsidó had ma is itt van osztja az észt és a közéletben helyettünk dönt olyan ügyekben amihez neki semmi köze , de nektek kell elszenvedni a döntés negatív vonzatát , nincs számonkérés , nem is lesz , legalább te tegyél azért , hogy a nagyszüleidet a húsdarálóba juttatták e Kazár kommunisták elő a benzines üvegeket , ne várjátok meg , hogy újra 56 legyen , mert akkor már a hazánkat is viszik , most míg kilakoltatnak lakásaitokból égessétek fel az ingatlanjaikat amit így raboltak össze állami segédlettel törvényesített módszerrel , hisz mindenhol a Kazár jelenlétről szól a probléma . Égjenek ezek az ÁVH kotonszökevények , és égjenek a helytartók is a kollaboráns seggnyalókkal együtt .


Dolgozatom a kommunizmus magyarországi bűneiről szól. Pontosabban a szocialista kori magyar állam börtönvilágáról és a politikai foglyokról. Börtöntörténeti szempontból három szakaszt különböztetek meg: az 1945-56 közöttit, amely előbb burkoltan, majd nyíltan a szovjet típusú terrort testesítette meg, az 1956 és 1963 közöttit, amelyre az ávós restauráció, a bosszú és a megtorlás nyomta rá a bélyegét, s az 1963, a „nagy amnesztia” utánit, amikor szép lassan kiépült az a puha diktatúra, amelyben az államellenes elítéltek száma a rendszerváltás küszöbére ötszáz körüliről fél tucatra csökkent. (1) Ahogy Szerémi György, Szapolyai János káplánja a Mohács utáni idők emberét két fő bűnben – az emberirtásban és az árulásban – marasztalta el, mi sem tehetünk mást, mint hogy e két fő bűnt az 1945-öt követő kor hatalmasainak fejére olvassuk. „János király ott tartotta a fülét a kulcslyukon” Gosztonyi püspök halálra kínzatásakor – írja a derék káplán.

Nem így tartotta a fülét a telefonkagylón Rákosi Mátyás Szűcs Ernő, az ÁVH helyettes vezetőjének és öccsének agyonveretésekor? Vagy a király beszélgetése a „fekete cár”, Cserni Jován levágott fejével – „Oh, te vakmerő fej! Ki engem vak félelembe ejtettél!” – nem emlékeztet Kádár János Nagy Imre kísértetével folytatott zavaros monológjára? S fel kell tennünk a kérdést, hittek-e pártfunkcionáriusok az általuk hirdetett eszmékben? A társadalmi ellentmondások fegyveres erőszakkal és börtönnel való megoldása egyértelműen arra mutat, nem. Egyben azonban hittek, mint igaz bolsevikok: nem lehetnek olyan balgák, mint idealista elődeik, az Erény elvén gyilkolásra szakosodott jakobinusok, akik hagyták, hogy elvegyék tőlük a hatalmat.
Két dolgot tisztáznék azért, hogy bűnről, bűnösökről és áldozatokról beszélhessünk. Az egyik a kommunizmus eszméjének hazug volta, a másik a magyarországi áldozatok nagysága. Közhit, hogy a szocializmus és a kommunizmus szép dolog, s hogy eszméjük lelkes tömegeket vetett a felszínre. A szocializmus – mondták az alapító atyák - törvényszerűen váltja fel a kapitalizmust, s forradalmi úton a magántulajdon felszámolásával a társadalom egészét teszi a termelőeszközök birtokosává. Építése során aztán beköszönt a kommunizmus, amelyben már mindenki képességei szerint dolgozhat s a javakból szükségletei szerint részesedik. Az utóbbi állapot megvalósítására leginkább az izraeli szocialista ihletésű kibucok tettek sikertelen kísérletet, s meg kell még említenünk Molotov blöffjét, aki kijelentette, hogy a Szovjetunió átlépte a kommunizmus küszöbét. Ami volt, az inkább a mohamedán, a kereszténynél is kegyetlenebb pokolra emlékeztetett. Leninék már a kezdet kezdetén létre hozták a társadalmi rétegeződés alapjait képező szigorú fizetési besorolást, a nomenklatúrát. A nomenklatúra csúcsán a funkcionárius, Háy Kucsera elvtársa állt, szemben a társadalom többi rétegével. „A régi számlát lezárták – írja erről H. W. Van Loon -, aztán új oldalt kezdtek, homlokán új név jelent meg: Orosz Kommunista Párt Rt.”

Magyarországon 1945-tel kezdődik meg ennek a rendszernek az átültetése. A parlamentarizmust a szovjet fegyverek és két magyar állami terrorszervezet – az ÁVH és a Katpol – törik meg. Felülről irányított, aufklérista kultúrharc kíséri a terrort, amelynek során példátlanul nagy társadalmi átrétegeződés megy végbe az országban. S mindehhez ideológiaként ott van a kommunizmus, de legalábbis a Nyugat életszínvonalának rövid időn belüli elérhetőségének az ígérete. (Vagy ahogy a hetvenes évek szovjet disszidensei fogalmaztak: a kommunizmus lett a nép ópiuma.) A terror és a vesztes háború rengeteg áldozatot követelt a magyar néptől. S ahogy a zsidóság vészévének (1944) taglalásakor az áldozatok számát illetően valóságos számháború alakult ki már a pártállamban, úgy rendszerváltás után a kommunizmus magyarországi áldozatai számának becslésekor is. Az 1945 utáni magyarországi börtönökről az első nagy összefoglaló munkát Fehérváry István, egykori politikai fogoly írta meg, akinek Börtönvilág Magyarországon című munkáját annak idején félve csempésztük be a határon. Fehérváry a rendszerváltás után bajtársaival együtt megalakította a Politikai Elítéltek Közösségét (PEK), s újságukban, a Virrasztóban az 1945 és 1963 közötti időszak áldozatainak számát – számomra elfogadhatóan – az alábbiakban becsülték meg (2):
  • magyar bíróságok hozta politikai ítélettel kivégzettek: 11o8 fő;
  • szovjet hadbíróságok hozta politikai ítélettel kivégzett magyar állampolgárok: 27oo fő; 
  • a kivégzettek száma összesen: 38o8 fő;
  • magyar bíróságok által politikai okokból (átlagban 6 évre) elítéltek: 385oo fő;
  • szovjet bíróságok által politikai okokból (átlagban 17 évre) elítélt magyar állampolgárok: 395oo fő;
  • magyar hatóságok által internáltak: 238oo fő;
  • szovjet hatóságok által internált magyar állampolgárok: 396oo fő.
A szovjet hadifogságon és kényszermunkán lévők száma a PEK szerint 68o ezer volt. A halálozási rátát - tapasztalataik alapján - igen magasan, 5o százalékon felül határozták meg. Bár a Szovjetunióból a foglyok és elhurcoltak ennél nagyobb része térhetett vissza az 5o-es évek végéig – lásd Gábor Áron sorsát és visszaemlékezését Az embertől Keletre címmel -, minden bizonnyal több százezres nagyságrendű azoknak a magyar életeknek a száma, amelyekkel a Szovjetunió nem tud elszámolni. S még néhány adat, mondhatnám, Pek-es, igazi peches emberek szájából: egymillió és négyszázezer embertől vették el a vagyonát, a lakósság egyötödének seperték le a padlását, s kobozták el igás- és lábasjószágát. A honpolgárok 97 százalékát megfigyelték. (Gondoljunk csak a munkahelyi párt és szakszervezeti hangulatjelentésekre: a III/III-as hálózat csak a jéghegy csúcsa volt. Még a kúnsági tanyavilágban bujdosó Francia Kiss Mihályt is megtalálták, akit aztán 1957-ben egy zsidó - egy különítményes elven összezárnak az Auschwitzot megjárt, 56-os, ugyancsak akasztófára szánt Gáli Jóskával.) S mennyien haltak meg 1956-ban? Ők, húszezren? – kérdezhetnénk Jobbágyi Gáborral. Csak Nagy Imrét temettük el, az 56-os és a Szovjetunió-beli magyar tömegsírok még papíron is feltáratlanok.

Börtönvilág szovjet módra (1945-1956)
 
A szabadságvesztés, mint büntetés, az újkor találmánya. A római jog carcerja, a germán népjog „fogsága” és a középkor börtönei lényegében csak a vizsgálati fogság célját szolgálták a test „rituális” megtörése előtt. A középkorias tortúra a II. világháború befejezésekor tért vissza, az NKVD-vel, a KGB akkori jogelődjével. Már 1944. december 23-án – egy nappal az ideiglenes kormány megalakulása után – Debrecenben létrehozták a Börtönügyi Osztályt. A Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya (Katpol) – orosz mintára – ugyancsak itt alakult meg. Ugyanolyan bűnszövetkezetként működött a hadseregen belül, mint a vele párhuzamosan, már a fővárosban létesült Politikai Rendészeti Osztály (PRO), az ÁVO és az ÁVH jogelődje. A Katpol vezetői éppúgy nem tartoztak elszámolni a kommunista párton kívül senkinek, mint Péter Gábor féle politikai rendőrség. Élet és halál urai voltak, bárkit megkínozhattak vagy megölhettek, senki sem vonta felelősségre őket. Budán, a Hadik-laktanyát kapták meg, ahol a horthysta hadsereg elhárításának, a VKF-II. nyomozóinak a fogdáját vették át.

Sztálinnal csevegtem álmomban és Berkesivel.(A később a kádári időben bestseller író Berkesi ekkor a Katpol vizsgálója volt.) Két hónapi éhezés, deszkán alvás, fenyegetés, gorombáskodás, csuklóztatás, természetes szükséglete elvégzésének akadályozása és a többi. Mint módszerek. Gumibotos vallatás, falhoz állítás, pihenés és alvás lehetetlenné tevése. Az őrlegénység a legkomiszabb. Viselkedése szadista az elítéltekkel szemben. Aki e téren kitűnik, előlép” – írta Sóvári Tihamér ezredes 96 oldalas börtönnaplójában. Dénes Béla, aki a cionista per elitéltjeként raborvosként került Vácra, így számolt be a Hadik laktanya oda szállított áldozatairól: ”Javarészük fiatal volt, félig agyonverve, de mindenesetre csontig és bőrig lefogyva”.

A Katpol vallatási módszerei még az ÁVO-énál is durvábbak voltak. Péter Gábor altábornagy, az ÁVO vezetője ki is jelentette, hogy ő és emberei tulajdonképpen „a Katpol emlőin nevelkedtek”: ez gonoszkodó dicséretnek számított. A tisztikart Kubinyi Ferenc 1993-ban készült dokumentumfilmje zsoldosoknak nevezi. Első vonaluk olyan volt ludovikás tisztekből állt, akiknek valamilyen diszkriminatív ok miatt kellett otthagyniuk a tiszti pályát. Az osztály vezetője, Pálffy György altábornagy és helyettese, a Kruhina Viktor ezredes is közéjük tartozott: mindketten a zsidótörvények miatt léptek ki a honvédségtől. A második vonal szovjet fogságba került vagy átszökött hadifoglyokból és zsidó munkaszolgálatosokból állt, tagjaik csak elenyésző számban tartoztak az illegális kommunista párthoz, megpróbáltatásuk előtt a tisztes polgári vagy kispolgári osztály gyermekei voltak. Ide tartozott a volt kereskedelmi ügynök, Kardos György, későbbi ÁVH ezredes, aki a Magvető Kiadó igazgatójaként irodalompolitikánk meghatározó egyénisége lett a Kádár-korszakban. A harmadik vonalat olyan gátlástalan karrieristák alkották, mint Ugray Ferenc, aki a forradalom leverése után a néphadsereg vezérkarának főnöke lett, de ilyen volt Berkesi András, a régi hadsereg karpaszományos szakaszvezetője is.

A kommunista hatalomátvétel talán legfontosabb lépését a szovjet belügyi szakértők által koncipiált köztársaság elleni összeesküvés, a Magyar Közösség ügye jelentette. A cél a társadalom többségének támogatását élvező, a magántulajdont és a parlamentarizmust védelmező Kisgazdapárt szétverése volt mondván, hogy az összeesküvés szálai a párt vezérkarához vezetnek. A nyomozást Pálffy Györgyre és a Katpolra bízták. Összesen 222 embert vettek őrizetbe, akiket annyira megkínoztak a hamis vallomások kicsikarásakor, hogy a Kardos-Berkesi kettőstől és verőlegényeiktől azokat az ÁVO volt kénytelen – „bírósági megőrzésre” – átvenni. Van valami morbid abban, hogy Péter Gáboréknak köszönhetően a verések nyomai nélkül állíthatták őket bíróság elé. A Magyar Közösség elleni per a börtönök népességén belül is cezúrát jelentett: a háborús bűnösként elítélt rabok mellett tömegesen jelentek meg az új rend bírálói, potenciális politikai ellenfelei és az oroszokkal szembeni nemzeti elkötelezettség többnyire egészen fiatal hívei, akikre a politikai fogoly kritérium teljes mértékben ráillett.

Kubinyi Ferenc Fekete lexikonja (3) szerint a Katpol 195o-ig, az államvédelemmel való rivalizálásának felszámolásáig bírói ítélet nélkül 93 embert börtönzött be vagy gyilkolt meg. (Ahogy tiszturak szokták délamerikai diktatúrákban.) 1948-ban, a fordulat évében – amikor a szociáldemokratákat is ledarálja a Rákosi Mátyás vezette MKP - a Margit kőrúti katonai börtönt a Katpol vette át. A régi őrséget lecserélték, a sorkatonák helyét a budapesti őrzászlóalj katonái vagy, ahogy a rabok nevezték őket, a „farkaskölykök” vették át. (Nevüket a kommunista vezetés „négyesfogatának” erős emberéről, Farkas Mihály honvédelmi miniszterről kapták.) 195o elején beszüntették a beszélőt, s kegyszámba ment, ha egy halálra ítélthez búcsúzni beengedték a hozzátartozóját. A lefogottak – akárcsak az ÁVH-nál – letartóztatásuk pillanatától fogva semmilyen kapcsolatban nem lehettek a külvilággal. Nagyüzem volt a bitónál: 3-5 akasztásra is sor került egy-egy kivégzés alkalmával.

Az Andrássy út 6o. lett a szovjetvilág és a rettegés igazi szimbóluma. Közmondásunk is módosult: Hallgatni arany, beszélni Andrássy út 60. A II. világháború még be sem fejeződött, amikor Péter Gábor politikai rendőrsége beköltözött a nyilas párt elhagyott székházába, amelynek picéit a nyilasok fogdává alakították át; még kínzó szerszámaikat is hátra hagyták. Péter nagypolgári dolgozó szobája a 62 sz. alatt volt, s lassan az egész épülettömböt hátra az Aradi utcáig megszerezte. Magánélete hasonló volt a luxust és élvezeteket habzsoló kelet-európai kommunista elitéhez, felesége, Simon Jolán – aki a pártfőtitkár Rákosi Mátyás titkárnője volt – barátnőjével, Gobbi Hildával, a ravasz és tehetséges színésznővel rendeztette meg estélyeit. A föld alatt új zárkák egész sorát építették ki, a pincéket folyosókkal kötötték össze. A zárkasorok 800 őrizetest nyeltek el. A rendszeres verés, az órákig tartó falhoz állítás, a cellákban örökké égő villany, a levegőhiány, az alvás megvonása, az éheztetés meg az állandó üvöltés megtették a várt hatást: a legtöbben minden kitétel nélkül aláírták az előre elkészített vallomást, csakhogy megszabaduljanak ettől a kíntól s bírói ítélettel valamelyik nagy letöltő házba vagy akár az akasztófára kerüljenek.

Az ÁVH 195o-ben a Kozma utcai Gyűjtőfogházat Állambiztonsági Intézetként a saját kezelésébe vette: a Csillag-részben háromezer, a Kisfogházban négyszáz rabot helyeztek el. „Az emberi haj összegyűjtésére a Gyapjúkereskedő N. V. kapott megbízást” – olvashatjuk a Gyűjtő parancsnyilvántartó könyvében. S Sztálin haláláig és az orosz olvadásig az ide bezártak minden kapcsolata megszűnik a külvilággal. Decemberben az ávósok átvették a budai Fő utcában lévő Pestvidéki Fogházat. Az összes nem politikai fogva tartottat munkatáborokba, ill. a szegedi Csillagba szállították, s a hátsó, a Gyorskocsi utca felől megközelíthető fogházi részen a Katonai Bíróság és az ÁVH foglyai osztoztak. Az új Államvédelmi Központba 1951 januárjában átszállították a Margit kőrúti rabokat, s a 8-12 fős zárkákat úgy feltöltötték, hogy 25-3o ember szorongott egymás hegyén-hátán, néha még a „halálos zárkákban” is. Az őrséget a Rákosi őrzászlóalj adta. Akadtak hónapok, hogy naponta voltak kivégzések; nemcsak a halálosok körletéből, de máshonnan is hoztak halálra ítélteket. 1953-54 nyarára némileg enyhült a nyomás, de téves az a közhit, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége alatt a Katonai Bíróság ítélethozatali buzgalmában nagyobb változás következett volna be.

A Fő utca mellett a Conti utcai börtönt is megkapta az államvédelem. (A Tolnaira átkeresztelt utcácskában, a kádári időkben itt a gazdasági bűnügyeket vizsgálták: a lassú, fű alatti kapitalizálódás során az új, szocializmusban nevelkedett nemzedék szemében az épület éppoly rettegett volt, mint régen az Andrássy út 60.) A Conti a szovjet katonai elhárítás és az ÁVH titkos börtöne volt: titokzatos pácienseiket elegáns, lefüggönyözött kocsikban hozták ide, hogy ne tudhassák meg, hol őrzik őket. Olyan volt az egész, mint a velencei doge ólombörtöne: a Contiba kerültek a letartóztatott külföldi diplomaták s olyan államférfiak, mint Tildy, Szakasits, Marosán és Kádár. Kihallgatás, nyomozás és ítélethozatal is folyt itt: sok esetben orosz katonai bírák mondták ki a verdiktet magyar állampolgárok felett.

A Markó utcai (Nagy Ignác u.) fogház és börtön – mint a Népbíróság börtöne - nagy szcenáriók színhelye volt a koalíciós időkben: ott tárgyalták a háborús bűnösök pereit s a halálos ítéleteket népes közönség előtt hajtották végre. A szűk börtönudvaron végezték ki a nemzetvezető s egyben kormányfő Szálasit s még három háborús miniszterelnököt: Imrédyt, Bárdossyt és Sztójayt. (Két másik miniszterelnök is áldozatul esett a terrornak: a Trianon utáni konszolidációt megteremtő Bethlen Moszkvában az NKVD, s Friedrich, aki 1919-ben félreállította a proletárdiktatúrához sok szállal kötődő szakszervezeti kormányt, Vácott az ÁVH foglyaként hunyt el.) A  Markó egy részét ugyancsak az ÁVH veszi át, s 1956 után is egy időre politikaiakkal töltik meg.

A Váci Állambiztonsági Intézet szinte puccsal került át Péter Gáborhoz: az államvédelmi kék parolisok 1949 végén minden értesítés nélkül lerohanták a megbízhatatlannak tartott őrséget. A híres régi fegyház őreit – ahol Rákosi és pártja gazdasági kulcsembere, Vas Zoltán is raboskodott - vagy elbocsátották vagy áthelyezték, s csak azokat vették át, akik 1945 óta az MKP tagjai voltak. A börtönben 195o-53 között lejátszódott szomorú eseményekről sok rab emlékezett meg, főképp a fegyelmező körletről, amit a rabnyelv Doberdónak nevezett el. Ma házi múzeumként mutogatják a látogatóknak ezt a sötét picesort, ahol 12 egyszemélyes fegyelmi zárka volt, köztük három sötétzárka. (A „törvénytelenségekre” vonatkozóan hiteles, ám szűkös forrásnak tekinthetők a Biszku Béla belügyminiszter elnökletével lefolytatott vizsgálatok a Kádár korszak elején: az ezekért felelős s először még Rákosi, majd Kádár alatt is elítélt Péter Gábor 1960. április 1-én egyéni kegyelemmel szabadult.)

Hírhedtek voltak az ávós internáló táborok: Recsk, Csolnok, Kazincbarcika, Kistarcsa, Tiszalök. Recsk – amelynek Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi munkájában állított maradandó irodalmi emléket – a magyar Gulág jelképe lett. Kazincbarcika pedig a szégyené: ide többnyire a Szovjetunió által hadifogolyként visszaadott német nemzetiségű honfitársaink kerültek. A táborokat a Nagy Imre féle „új szakasz” elején, 1953-54-ben felszámolták: a „recski hóhérnak” is nevezett Potecz József a bv intézetek belső ellenőrzését és a rabok körében a felderítést végző operatív alosztály vezetője lesz, a parancsnok, Csete József pedig a BM Vizsgálati Osztály őrparancsnoka. Csak átszervezés van Nagy Imre alatt, következmények nincsenek. A több mint száz büntetés-végrehajtási munkahely marad.

1945-ben tűnt fel magyar színen Garasin Rudolf, az NKVD magyar származású őrnagya, volt csekista, aki a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban Vorosilov marsall és Szviridov altábornagy egyik tanácsadója lett, s főnökei oldalán tevékeny részt vállalt az ország kifosztásában. Hazai pályafutása egybeesik börtöntörténetünk első szakaszával, a szovjet típusú börtönvilág honi kiépítésével és működtetésével. 1951-ben ő vezette be a börtönökben futószalagszerű üzemi munkát, s Princz Gyula őrnaggyal együtt – aki az Államvédelmi Hatóságnál a börtönügyekért felelt – beindította a recski és a tiszalöki kényszermunka tábort. A börtönök felügyelete 1952-ben az igazságügyi tárcától átkerült a belügyhöz, s a büntetés-végrehajtás országos parancsnokságának (BVOP) főnöke ezredesi (más forrás szerint vezérőrnagyi) rangban a régi, megbízható csekista, Garasin lett. Jellemző volt kíméletlenségére, hogy megtagadta az elítélteknek küldött nyugati, életmentő gyógyszerek kiadását, a verés és az éheztetés pedig mindennapos dolog lett. A börtönüzemek, bányák és rabgazdaságok irányítását az általa megszervezett Közérdekű Munkák Igazgatósága, a KÖMI végezte, amelynek ugyancsak ő lett a főnöke. A parancsnoki poszt és az igazgatói státus kettőssége aztán végigkíséri a rendszert egészen 1990-ig: egyszerre lehet valaki smasszer is, s egyszerre a nomenklatúra jól kereső vállalatigazgatója. (A sors fintora, hogy a KÖMI a Mérleg utcában székelt, ahogy rendszerváltás utáni legálságosabb pártunk, az SZDSZ is.)  

Sztálin halála előtt közvetlenül s utána még inkább sok minden megbolydult a Szovjetunióban. Mit érezhetett például Garasin, amikor a nosztrai, informálisan az ÁVH alá tartozó fegyházban ellenőrzés során Princz őrnaggyal csíkos rabruhában találkozott? S hogy nemcsak őt, de az ÁVH rettegett urát, Péter Gábort is őriztetnie kellett? Fjodor Bjelkin, a Rajk-per magyarországi levezénylője – idézzük Kubinyit – „szovjet módozat szerint – tarkón lövése előtt -, töredelmesen bevallotta, hogy Péter Gábort az amerikaiak utasítására beszervezte.” S most Péterék elítélése után ugyancsak Moszkvából már egyenesen liberális szelek fújnak. (Pedig a liberális csekista szóhasználatban majdnem olyan szitokszó, mint az ellenforradalmár.) Az MDP KV titkársága 1953. június 3-i ülése után jelentést is kér Garasintól a „szocialista törvényesség” szellemében tervezendő amnesztiáról. A jelentést Rákosi június 12-én, Moszkvába utazásának napján kapta meg. Eszerint a BVOP hatáskörébe tartozó letartóztatottak, elítéltek, internáltak, valamint a fogva tartott katonák száma 40734 volt, s ebből a létszámból 28o32 fő dolgozott. Valószínűleg a KÖMI vezetője ezzel a majdnem harmincezer fővel a rabmunkáltatás csúcspontjára érkezett: rabszolgáival ott lihegett a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli vas- és fémművek munkáslétszáma mögött. (A BVOP rendszerváltás után kiadott Börtönügy Magyarországon című kiadványában viszont más adat szerepel (4): „Egyes források szerint 1952 márciusára az elítéltek száma országosan mintegy hatvanezerre (az internáltaké százezerre) duzzadt”, ami lényegesen nagyobb szám a Garasin által megadottnál.)

A nyári mezőgazdasági munkákra való tekintettel az amnesztia megadása vontatottan ment. Garasin 1382o szabadulóval számolt, akik közül 8481 volt a dolgozó. Az MDP a Kreml-beli egyeztetések után 15671 ember szabadon bocsátása mellett döntött. A proletárdiktatúra spártai éveiben meghurcoltak és megbüntettek köréből 748 ezer fő részesült közkegyelemben: családtagokkal együtt ez az ország lakósságának mintegy harmadát érintette. Valójában azonban maradt a spártai szigor, s Nagy Imre 1955. márciusi bukása után az év szeptemberére a rablétszám – Vóko György jogtörténész közlése szerint – újra megnövekedett s elérte a 35783 főt, tehát megközelítette az amnesztia előtti értéket. Iszonyatos lehetett a zárkák zsúfoltsága, hiszen feszített létszám mellett is börtöneink összbefogadó képessége csak 21856 rab elhelyezését tette volna lehetővé. Különösen nagy volt az elégedetlenség a politikaiak körében, ugyanis igen felemásnak tűnt a rehabilitálások során a pártállam kegye. Kádár és több a törvénytelenségekben részes s egyben áldozat kommunista szabadlábra került, de a szociáldemokraták rehabilitálása késett, nem is beszélve a más pártállásúakról, így a jogi tisztázás nem vonatkozott a bezárt egyházfőkre, Mindszenty bíborosra és Grősz érsekre sem. (Jellemző viszont, hogy Kardos és Berkesi az elsők közt szabadultak, s 1965-ben Biszku javaslatára az őket terhelő iratokat megsemmisítették.) Hogy milyen lassan őröltek Nonn György ügyészsége alatt az igazságszolgáltatás malmai, arra jó példa, hogy 56-ban a kalocsai női politikai foglyok szabadításakor az első két szabaduló „jugó lány” volt, akik a Rajk per valamelyik folyományaként lettek elítélve. (195o-től Kalocsa lett a nők országos börtöne Márianosztra helyett.) Egy 1958-as operatív javaslat megfogalmazásában tehát nem véletlenül olvashatjuk, hogy „… az 1956-os ellenforradalmat megelőző időben több pestmegyei börtönben aktív ellenforradalmi szervezkedések és zendülések voltak.” Mi más maradt remény híján, mint torlaszokat emelni?

Dékán István, a belügyminiszter első helyettese, az ÁVH főnöke az 1955 év végi országos értekezleten ki is jelentette, „ … legjobb úton vagyunk, hogy maradéktalanul helyreállítsuk az 1953 előtti rákosista rendet.” Ferdítés hát, amit az MSZMP 33 éven át sulykolt a közvéleménybe - miután a forradalom tárta ki végül a börtönkapukat –, hogy 1956-ban a rabszabadítás során tudatosan bűnözőket szabadítottak volna az országra: a „rákosista rend” helyreállítása egyértelműen az osztályellenség megtörésére vonatkozik. S mivel mindenki tudta, milyen sok politikai foglyot őriznek börtöneink, ezért kihozataluk volt a forradalom egyik legfontosabb célja.  A megyei házakból és rabmunkahelyekről persze gyakran anarchikus volt a szabadulás, sok köztörvényes is szabadlábra került, de az országos nagy letöltő házakban ügyészekből, belügyesekből és rabokból álló bizottságok felügyelték a szabadítást, vigyázva, hogy az a politikaiakra vonatkozzon. Az őrség együttműködésével születtek meg a szabadító levelek, miután a BV központja, Garasin ezredessel együtt összeomlott, s ott is forradalmi bizottság alakult. A politikaiak szabadulásához egyébként a döntő lökést a váci politikai elítéltek kitörése adta október 27-én, és november 1-re a Gyűjtőfogházban is befejeződött a rabszabadítás. (Az utóbbiról lett híres az ifjú és befutott színész, Darvas Iván, aki ebben vállalt szerepéért lett aztán a Gyűjtő foglya.)

A belügyi tárca becslése szerint kb. 3000 politikai s 10000 köztörvényes szabadult, de az utóbbiak közt sok olyan paraszt és munkás volt, akit szabotázsért, munkalassításért, élelmiszer-rejtegetésért vagy jegyüzérkedésért ítéltek el. (Csak 195o és 1953 között közellátás elleni bűntett miatt 1o245o embert érintett az osztályharcos szigor, amely rövid enyhülés után 1955-től visszatért.) A BVOP egy 57-es jelzése pontosabb, mint a belügyesek becslése: 13286 rab szabadult, s ebből 368o a politikai elítélt. Az igazán veszélyes közbűntényesek lázadása Sopronkőhidán zajlott le, ezt a soproni nemzetőrök biztosítása mellett az őrség leverte, s a szegedi Csillagban is benn maradtak a nagyítéletesek és a gyilkosok. Jellemző a kádárizmus kétszínűségére, hogy a nemzetőrökkel együttműködő s halálos áldozatokat követelő kőhidai lázadás leverőjét, a fiatal börtönparancsnokot 1957-ben leváltják, majd felfüggesztett börtönbüntetést kap. A csődöt mondott Garasin pedig előbb a határőrséghez kerül, majd elküldik Mongóliába nagykövetnek, hogy ott dacoljon a Gobi sivatag viharaival.  

A korakádári börtönvilág: bosszú és megtorlás (1956-1963)

A második szovjet invázió és a november végég tartó tisztogatások során a Hruscsovnak címzett jelentésekből tudjuk, hogy 725o embert vettek őrizetbe, s 86o fiatalt szállítottak szovjet területre. A kádári bosszú és rendcsinálás során hosszúra nyúlt időszakában 35 ezer nyomozati eljárás indult, 26 ezren kerültek bíróság elé és 22 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Több mint 13 ezer embert internáltak és tízezrek kerültek rendőrségi felügyelet alá: a refeseket szinte nap, mint nap ellenőrizték. A bírói ítélettel kivégzettek száma négyszáz körül mozgott. A bírák ráadásul arra törekedtek, hogy köztörvényes bűnözőként ítéljék el a fegyveres harcokban résztvevőket (például gyilkosságért és gyújtogatásért), amit a rendszer propagandájában – így az ötkötetes Fehér Könyvben – jól ki is használt. Az elítéltek hozzátartozóit egzisztenciális diszkriminációval sújtották.

A megtorlás hidegvérrel ment végbe. Az 1956. november 30-án megszüntetett ÁVH a belügy kereteiben, mint annak II-es főosztálya, majd 1963-tól, mint III-as Politikai Főcsoportfőnökség, ha formálisan nem is, de a valóságban visszaállt. Bosszúéhes tagjai vezették az orosz tankokat a felkelők ellen – muszkavezetők – mondta a köznyelv 1849 példája után -, s az alakuló tiszti karhatalom, a pufajkások magját is ők adták. (Hátborzongató volt, amint Bocskai sapkában, orosz pufajkában feltűntek a főváros utcáin.) Kádár 1957 áprilisában moszkvai útjáról visszatérve olyan népbíróságot szeretett volna látni, amely „a hortystákat „körmenetben” állítaná bíróság elé, és kivégzésüket nem közölné”. A letartóztatottakat verték, s egy a törvényességet komolyabban vevő ügyész 1958-ban nem véletlenül javasolta a börtönben elhaltak boncolását. A forradalom egyik népvezérét, a Nagy Imrénél jóval népszerűbb Dudás Józsefet valószínűleg nem akasztották 1957 januárjában, hanem agyonverték (legalábbis csontjainak vizsgálatából erre lehet következtetni), Losonczi Géza, a Nagy Imre per egyik kijelölt vádlottja, pedig amikor éhségsztrájkba kezdett, mesterséges táplálás közben fulladt meg. Az elhaltak egy részénél zsírembólia mutatkozott, a gumibotos verés következményeképp. Az 1945 és 1962 közötti időszakban egyébként 2774 elítélt börtönben való elhalálozása mutatható ki a hivatalos adatok alapján, a vizsgálat során a rendőrségi és karhatalmi fogdákban agyonvertekre vonatkozóan azonban – akik száma a visszaemlékezők tanúsága szerint ennek két-háromszorosa lehetett – tudtommal nincs adat.

A Gyűjtőben – mint egy 1957 eleji jelentésből feltételezhetjük – zendülés lehetett, hiszen egy egész körletet kellett rendbe hozni. „Rendbe hozták a balcsillagban az összetört ajtókat, zárakat és ablakkereteket" - olvashatjuk Tihanyi őrnagy aláírásával. Hozzá tehetjük, hogy november 4-e után oroszok szállták meg a fegyházat, elengedték az ott maradt köztörvényeseket, s kiszabadították a forradalmárok által letartóztatott államvédelmiseket. Ettől kezdve a külső őrséget nem a smasszerok, hanem a pufajkások adták. (Köztük volt Horn Gyula, az ország rendszerváltás utáni első szocialista miniszterelnöke). Az őrök elbeszélése szerint a szovjet katonák letartóztatottakat hoztak ide - ekkor a tisztogatás még közvetlenül a KGB kezében volt, s csak decemberben engedték azt át a pufajkásoknak -, s néha éjjelenként ponyvával letakart teherautókon fura rakományokat vittek el a Merse mocsár felé. (Holttestek mocsárba süllyesztése nem volt ritkaság a szovjet lágergyakorlatban.) A balcsillagban vagy akkor, vagy decemberben - amikor a magyar fél vette át a házat - történhetett a zendülésre utaló kiterjedt rombolás. Sátoraljaújhelyen is volt hasonló eset: december 12-én a fogva tartottak túszokat ejtettek. "A zendülés felszámolására egy kormánybiztost és húsz karhatalmistát küldtek. A megadásra felszólítás után a kormánybiztos elrendelte a tűzparancsot az ablakokra”, majd zárkáikba szorították és megadásra kényszerítették a lázadókat. (A fegyelmileg elbocsátott parancsnokot csak 199o-ben rehabilitálták: a 33 rab a jegyzőkönyv szerint - mint Kőhidán is – nagyidős elítélt volt.)

Márianosztrára valóságos kis írószövetség került. Az írók közül a leghíresebb a pártfunkcionáriusok mindenre elszánt ragaszkodását parvenü életformájukhoz bíráló Háy Gyula és a kommunista mozgalom Háynál is nevesebb írója, a Nobel díjra is javasolt Déry Tibor volt. Itt raboskodott Litván György, B. Szabó István, a Petőfi Kört szervező Táncos Gábor, s a Tóth Ilona ügy kapcsán halálra ítélt Obersovszky Gyula és Gáli József. A két író ügyében nagy nemzetközi tiltakozás után – a kommunista társutasokat tömörítő Béke Világtanács elnöke, Bertrand Russel még Hruscsovot is felhívta telefonon s kivégzésük esetén lemondásával fenyegetőzött - a végső szót a Népbíróság külön e célra felállított kilenctagú tanácsa mondta ki: Obersovszkynál a kegyelemre 5:4, Gálinál 7:2 volt a szavazatok aránya. Gáli Auschwitz után úgy járta végig Európa útjait egy gyerekekből verődött csapattal, mint a Valahol Európában hősei, s 1955-ben egy a törvénytelenségekről írt drámájával, a Szabadságheggyel futott be. A Péterfy kórházban a passzív ellenállást szervező, az IGAZSÁG, majd az ÉLÜNK szerkesztésével a párt elé tükröt tartó Obersovszky segítője lett a felkelés leverése után, s így kerültek mindketten kapcsolatba a sebesülteket gondozó szigorló orvosnővel, a velük együtt halálra ítélt Tóth Ilonával. A bosszúállás oly mértékben határozta meg a kádáriánus igazságszolgáltatást, hogy az életről és halálról döntő kilenctagú tanácsba az a Keresztes ezredes is bekerült, aki Rákosi kedvenc börtönparancsnokaként évekig igazgatta a Márianosztrai börtönt. 

Nem harcoltam, loptam – mondogatták a börtönökbe visszakerülő kalarábé tolvajok, ahogy a kis bűnözőket emlegették a korabeli börtönnyelvben.  A forradalmat követő megtorlásnál ugyanis érvényesült az osztálybesorolás, akárcsak a Rákosi időkben. A börtönnépességet ellenforradalmár és osztályidegen elemekre, dolgozó osztályhelyzetű politikaiakra, „piti” és súlyos visszaesőkre, dolgozó osztályhelyzetű (fusizásért, fekete fuvarért, szerszámlopásért elítélt) bűnelkövetetőkre osztották. Létrejött a munkára és a szocialista erkölcsre szoktatás jegyében a nevelési szolgálat, és Kovács Gyula ezredes, az új országos parancsnok kijelentette, hogy a burzsoá ideológia ellen a harcot továbbra is fokozni kell. 

Természetesen keményen harcoltak az ellenforradalmi nézetek és képviselőik ellen is. Ez a harci kedv érvényesült az 196o. április 4-i korlátozott amnesztia után 7-én kitört váci éhségsztrájk elfojtásában: Földes László, a megtorlásokat négy éven át levezénylő belügyér, Biszku helyettese azt mondta a válságstáb viharos ülésén, hogy a váciaké 1956 óta a legsúlyosabb ellenforradalmi cselekedetnek minősítendő. Ha Algírban néhány tucatnyi politikai sztrájkol, a világsajtó tele van a hírrel, itt pedig ezerötszáz! S ráadásul 56-osok! A Földes elrendelte hírzárlat jól működött: sem a sztrájkról, sem a többedmagával – így az egyik felelősnek tekintett Göncz Árpáddal együtt - büntetésből Nosztrára vitt Bibó Istvánról sem tudott senki. (A Földes-dinasztia ma is jelen van közéletünkben: a fiú, Földes György történész a baloldal egyik vezető figurája.) A felelősségre vont őrök egyike azon csodálkozott, hogy hiába volt a 8-10 fős elhárító csoport s 5o-6o beépített emberük, ráadásul húsz zárka bepoloskázva! – az algíri eset nálunk is megtörténhetett. „Déry Tibor szabadulási jelenete – mesélte az ugyancsak „péterfys” raborvos dr. Lambrecht Miklós -, amikor állítólag egy vagy két „smasszer” cipelte bőröndjeit a börtönkórházból a taxiba, beépült a börtönfolklórba vagy legendáriumba, s jellemző módon a sztrájk egyik kiváltó okaként szerepelt.” A sztrájkot az a felháborodás szülte, hogy a fejesek, az „igazi elvtársak” – akár 56-osok, akár a rákosista „törvénytelenségek” miatt elitéltek, mint Farkas Mihály és fia - szabadulnak, a kisemberek viszont bennmaradnak. Sajátosan osztályharcos, melós szemlélet nyilvánult meg a tiltakozásban, nem pedig – mint utólag próbálják beállítani – egyfajta antiszemitizmus. (Déry zsidó voltán leginkább az egyik MTK drukker főtörzs gúnyolódott.) A burzsoá ideológia elleni harc is másképp nézett ki a valóságban, mint az országos parancsnoki elvárásban. A bennmaradt munkástanácsok többnyire fiatal embereit az őrök „leninforradalmároknak” csúfolták. Gönczöt és Bibót az ügynöki jelentések baloldaliként jellemezték, megkülönböztetve őket a hithű, „méreizmust” hirdető revizionistáktól.

Miután a szerencsésebbek, az igazi elvtársak kimentek, a pártvezetés taktikát váltott. Felszámolta az internálást (a hírhedt tököli tábort), s felhagyott az 56-osok börtönök közti utaztatásával, majd 1962-ben a Gyűjtőben, vagy, ahogy akkor nevezték, a Budapesti Országos Börtönben gyűjtötte össze őket. (Ide került minden politikai, köztük a háborús bűnösök, kémek, renitens katolikus papok.) Az ENSZ főhivatalnokaival és a főtitkárral, U Thanttal folytatott puhatolózások során eldőlt, hogy szabadon bocsátják őket, ha ennek fejében a magyar kérdés – amely 56 óta lezáratlanul újra és újra felmerült – lekerül a napirendről. Érdekes, hogy 1963. január 12-én a börtönstatisztika az előző évekhez képest már nagyon kisszámú jogerősen elítéltet mutatott ki, mindössze 13072 főt. Ebből 10764 volt a köztörvényes, 23o8 a politikai, akikből 1057 56-osnak számított. A statisztika erősen kozmetikázott, sőt megkockáztatom, hamis. Az ENSZ-ben működő magyar delegáció mandátumának hitelesítése és a Kádár kormány teljes jogú elismertetése fejében mégis ennek alapján született meg a nagy, az ENSZ amnesztia, amelyet március 21-én, a tanácsköztársaság ünnepnapján jelentett be Kádár az országgyűlésben. A közkegyelem során 3558 elítélt s 2860 büntető munkára kötelezett ember szabadult, s az amnesztia 18o ezer kisbűntényesre és szabálysértőre is kiterjedt. Ez után a párt első titkára többször is úgy nyilatkozott, hogy minden 56-osnak megbocsátottak, sőt, nincsenek is politikai foglyok Magyarországon. Kádár hazudott.

A puha diktatúra börtöne, a Gyűjtőfogház (1963-1989)

A nagy amnesztiát követően a börtönökben fokozatosan megszűnt az osztályalapú megkülönböztetés, azonban a gyakorlatban még sokáig alkalmazták. Legalább ötszáz – Pákh Tibor szerint ezer – 56-os és más politikai elítélt azonban bennmaradt, s volt köztük, aki csak húsz éves börtönbüntetése letöltése után szabadult. (Egyiküket, „Gonosz” Kovácsot a rendszerváltást követően autó ütötte el - regélik a józsefvárosi öreg iszákosok.) 1963-ban az igazságügy minisztérium visszakapta a börtönök felügyeletét, majd négy letöltési fokozatot hoztak létre: a szigorított börtönt, a börtönt, a szigorított bv. munkahelyet s az ennél lazább bv. munkahelyet. (Az utóbbi fő bázisa a baracskai rabgazdaság volt: Baracska a munkakerülők, a káemkások révén fogalomként be is vonult a köznyelvbe és a kabaréba.) Noha ekkor már ország-világ előtt Kádár után szabadon más vezető káderek is úgy nyilatkoztak, hogy Magyarországon nincsenek politikai foglyok – mintegy kiemelve, hogy nálunk szó sem lehet a régi típusú diktatúráról - a Gyűjtőfogház befogadó könyvei és az operatív tiszti jelentések meghazudtolják a szavaikat. (5) A politikaiakra a Gyűjtő szakosodott, a kisszámú női politikai elítélt változatlanul – ahogy 1950 óta – Kalocsára került. (Itt lázadt fel az 56-os Wittner Mária és két társa 1970-ben, s érték el, hogy hét évvel az ENSZ amnesztia után ők is kegyelmet kapjanak.) 

Idézzük hát az 197o-es politikai, ill. államellenes okokból elítéltek létszámát: 35o január 17-én, ekkor 39-en egyéni kegyelemmel szabadulnak. Aztán az év folyamán decemberig hullámzó a létszám: 325, 342, 349. Titokban bindzsin, kristálydetektoros rádiócskán hallgatják a híreket, memorandumot készítenek – főképp az 56-osok – az embertelen bánásmódról, s aláírásokat gyűjtenek. Sok a kényszergyógykezelt: az ő számuk is 3oo fölött mozog. 1971 márciusában 341-en vannak politikaiak. Még mindig problémát okoz a köztörvényes és politikai tudatos keverése, jegyzi be az operatív csoport vezetője: „Szmodics József elítélt politikaiként volt nyilvántartva, a besorolás szerint köztörvényes.” „Le a kommunizmussal!” – vési egyikük csavarszeggel a zárkafalra. S mivel a puha diktatúra értelmiségiből már szinte csak az ügynökhálóba merít, börtönbe deviáns, lázongó melóst küld. Az „operás”, az operatív tiszt imádja az izgatót, ő létezésének igazolója a párt felé. A pártot a szovjet elvtársak felé – akik rendszerváltásig ott vannak a magyar belügyminisztériumban – viszont az igazolja, hogy nálunk is akad még politikai, államellenes fogoly. Az izgatással lecsukottak vagy köztörvényesként a politikai státuszra vágyók pedig tudják, hogy operás és smasszer egyaránt harap a horogkeresztre és Szálasira. Őrjöngenék, amikor ilyet olvasnak: „Vesszen a Kádár kormány, Heil Hitler! Halál a zsidókra! Halál az oroszokra!”. Bacsi Ferenc F dossziés (bent is figyelő dossziéval rendelkező veszélyes elítélt) a Szovjetuniót szidalmazza – jegyzik fel - s „fegyverrel fog harcolni, mint 56-ban.” S mivel Casaroli bíboros a püspökök kinevezési jogával, Mindszentyvel és az Opus Pacis-szal kapcsolatban csak 1971-re tud érdemben kiegyezni az állammal, katolikus papok, regnumi atyák kerülnek börtönbe, s zárják őket a Nagyfa galeri tagjai mellé, akiknél a bírák keményebben mérték meg a kommunista ellenességet, mint a köztörvényes stikliket. (A Bergendi zenekarral jártak, a lányokkal kommunát alkottak s ezért elesik a nemi erőszak vádja, a Fehér Házat kővel dobálták s az Erikát énekelve vonultak a Váci utcán. A vezérük – ezt is rögzíti a nyomozás – imádja a Bergendit, mégis lezsidózza őket.)

De nézzük tovább a számokat. 1972 márciusa, 290 politikai, egy év múlva 288, ugyanennyi 73-ban, 74-ben 234, s 1975 márciusában, a „felszabadulás” 30 éves évfordulóján 180. Aztán tovább csökken a számuk. Egy 1979. december 18-i jelentés szerint már csak 57 államellenes elítélt ül. Egy év múlva még mindig ötven fő körül mozgott a számuk, de a rendszerváltás előtti évben már csak tucatnyian vannak, az utolsók pedig majd félévvel az állampárt önfeloszlása után, 199o. március 14-én lépték át a Gyűjtő kapuját. Hogy milyen is a puha diktatúra mérlege?

Az utolsó fogva tartott katolikus pap, Lénárd Ödön atya 19 évet ült, s csak pápai sürgetésre szabadult, voltak csendőr és katolikus papok elleni perek még 1971-ben is, egyes galerik és amatőr zenekarok viselt dolgait államellenes cselekményként kezelték. Azért, mert a fiúk megdobálták az állampárt székházát, Titóra, Dubcekre és a „Dél-Amerikában élő Hitlerre” esküdtek? Dubcek és Hitler, mint Közép-Európa felszabadítói, ez még Moldovának sem jutott az eszébe. Vagy, hogy némi börtönbüntetés fejében kiénekelték a könnyűzene diktátorát, Erdős Pétert, hogy Péter bácsi, tudod, a mi anyánk kurva? 1967-ben végezték ki az utolsó politikai elítéltet, egy összeesküvő (s vonatrobbantó), a forradalmat erőszakkal kirobbantani akaró csoport vezetőjét, Hamusics Jánost. (Őt és bányász társait mai napig nem rehabilitálták.) Volt egy nyilas per is, amely ugyancsak akasztófával végződött. Aztán jöttek a nyolcvanas években a katonai szolgálatmegtagadók, akiknek száma a jehovistákkal vagy, ahogy benn nevezték őket, a „jehovákkal” együtt jóval százfelé emelkedett. (S ki beszél ma az ebben ludas HM Politikai Főcsoportfőnökségről, a Katpol utódjáról, amely úgy szűnik meg rendszerváltáskor, hogy meg sem említik bűnös voltát? S mi lett a börtöneinkből a Securitaténak átadott romániai menekültekkel?)
   
1981 decemberében a Jaruzelski-féle katonai diktatúra kihirdetése után a főképp csempészés miatt lefogott lengyelek sztrájkolni kezdtek a Gyűjtőben, s elérték, hogy általában is enyhítsenek a benti szigorúságon. Megindult a liberalizálódás, szinte egyidejűleg a Valuta Alapba való belépésünkkel. (A banki élet tisztaságához angol vécéként tartozik a liberalizált börtön. Egyébként is a 63-as amnesztia után kezdtük kapni az első nyugati kölcsönöket, akárcsak az ugyancsak amnesztiát hirdető románok.) A fegyház, szigorított börtön, börtön és fogház rezsimmel a jogalkotók sokat visszacsempésztek a dualizmus kori Csemegi Kódex büntető tételeiből. A nyolcvanas évek reformjainak köszönhetően így a rendszerváltást nem kísérték olyan véres börtönlázadások, mint másutt Kelet-Európában. Amikor Vácott egy „puttonyos” felgyújtotta magát, halála nem hogy felkorbácsolta volna az indulatokat, hanem inkább csillapítólag hatott. Egyezkedett a parancsnokság, egyezkedtek az elítéltek, s aztán kisebb csoportokban szélnek engedték őket. Az általános liberalizálás jegyében az 1987. december 31-i igen magas, 22543 fős fogvatartotti létszám 199o-re 12319 főre csökkent: megszűnt a szigorított őrizet (a „puttony”), a munkaterápiás kezelés (az alkoholisták és szenvedélybetegek külön intézete Nagyfán), a szigorított javító-nevelő munka, s már 1987-től jelentősen csökkent az előzetes letartóztatottak száma. Amikor Nagy Imre és társainak tetemét sikerült megtalálni a Kozma utcai temetőben, a 3o1-es rabparcellában és azonosítani, ünnepélyes eltemettetésük a rendszerváltás szimbóluma lett. Tucatnyi szamizdat forgott tiszti kezekben a nosztrai, recski, a Gyűjtő- és Fő utca-beli s a váci szenvedések történetéről, s olyan dolgokról lehetett nyíltan beszélni, mint a depriváció (elszegényedés), a fiatalkorúak pszichés agresszivitása, a homoszexuálisok viselkedésmódja vagy az „etnikum” kérdése. Az állampárti börtönigazgatás nyelvezete szinte észrevétlenül megváltozott.

Az operatív (O) dossziékba sorolt bizalmas nyomozások anyagából hétezret semmisítettek meg 1989-199o fordulóján, a nemzetbiztonsági hivatalok – amelyek megszervezésénél az ifjabb Apró Antal is ott bábáskodott – 10706 dossziét vettek át hivatali feladataik ellátásához. 1989 nyarán még 164900 fő személyi kartonja szerepelt a belügyminisztérium nyilvántartásában, a Napi Operatív Információs Jelentéseket a párt- és állami vezetés 199o január 12-ig kapta meg. S miközben az állampárt megbízásából Fejti Györgyék az átmentés durvább, diktatórikus módozatait is megtárgyalták, elkészült a Gyűjtő új, Maglódi úti, svéd mintára épült börtönépülete. A B-épülettömb az 199o. évi, már az Antall kormány alatt hozott nagy, köztörvényeseket érintő amnesztia miatt azonban hónapokig üresen állt. Aztán gyorsan megtelt. Erről Sziszifusz mítosza jut eszembe. Hiába szabadulás, hiába amnesztia, a Sziszifusz által fölgörgetett kő mindig visszazuhan a mélybe. Esetünkben a börtönvilág mélységeibe.

Jegyzetek:
1.Tanulmányom lényegében egy 38o oldalas börtöntanulmány összefoglalása, amely a forradalom 5o. évfordulójára a MUNDUS Könyvkiadó által megjelent 19 kötetes, a forradalommal foglakozó sorozat egyik könyve volt. Sajnos nemcsak lektora nem volt, de a kefelevonatot sem kaptam meg. (A jubileumhoz gyors munka szükségeltetett.) Így hát kisebb-nagyobb szerzői tévedések és a számítógéppel járó hibák egyaránt megtalálhatók benne, erénye viszont, hogy úttörő munkának számít.  (Tamáska Péter: Politikai fogoly kerestetik. Börtönök Magyarországon, 1945-1990. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2006.)
2. A Politikai Elítéltek Közösségének (PEK) adatai a terror áldozatairól. Virrasztó, 2004. Az elgondolkodtató adatokat könyvem utolsó, 380. oldalán is lehoztam.
3.Kubinyi Ferenc igen kiváló Fekete Lexikonjára sokban támaszkodtam, így a tanulmányomban szereplő Kardos, Berkesi, Farkas, Rákosi, Biszku, Garasin és Princz esetében. A szerzőt halála akadályozta meg, hogy a további két kötet kéziratát, a Kádár kor és a rendszerváltás negatív hőseinek történetét szócikkekben elénk tárja. (Kubinyi Ferenc: Fekete Lexikon, 1945-1956. Malomfalvi Kiadó, Miskolc, 1994. 303 p.)
4. Lőrincz József-Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-Végrehajtás Országos Parancsnoksága Sajtóiroda, (Bp.), 1997. 265 p. (A II. fejezet a magyar börtönügy történetével foglakozik.)
5. A politikai foglyok éves létszámait a Fővárosi Központi BV Intézet (Gyűjtő) objektum dossziéi alapján - amelyeket a Nemzetbizonsági Hivatalok Történeti Levéltára őriz – könnyen össze lehet állítani. Jelzetük: O-19867/1-3. Megjegyzem, hogy amióta a börtönök irattárában kutattam, azóta sok minden átkerült - főképp a „Holt Anyagból” – az illetékes levéltárakba. A nosztrai és váci politikaiak iratait most már ugyancsak a Történeti Hivatal őrzi. Értékes adatok állnak a kutató rendelkezésére a sátoraljaújhelyi fegyház börtönmúzeumának anyagában is.




Soós Mihály: A háborús és népellenes bűntettek feltárásának forrásai a Történeti Levéltárban


Ez mind jó és rendben van , de miért nem írtok a zsidók háborús , és emberiségellenes bűntetteikről is , vagy ez tabu téma , kiírnád magadat az élők sorából, akkor ne írj semmiről , hisz hiteltelen amiről zagyválsz , hisz ezek kis pitiáner dolgok a zsidó gaztettekhez képest , nem gondolod , hogy szembe kéne köpnöd magad .

(Megjelent: Trezor 3. 81-106)
A háborús és népellenes bűncselekmények témakörére vonatkozóan a Történeti Levéltár (a továbbiakban ÁBTL) igen gazdag forrásanyaggal rendelkezik. A különböző típusú dossziék és szálas anyagok bőségesen szolgálnak információkkal a téma iránt érdeklődő kutatók számára. Nem elsősorban az ún. népügyészségeken és népbíróságokon keletkezett iratok a meghatározóak, hiszen ezekből csak a különböző ügyekben keletkezett vádiratok, illetve ítéletek találhatók meg (a dossziék részeként). Az igazán lényegesek azok az iratok, amelyek a többszöri név- és struktúraváltozáson átmenő állambiztonsági szervek nyomozó munkája során keletkeztek, s csak az ÁBTL raktáraiban lelhetők fel. Jelentős hányaduk olyan bűnesetek felderítéséhez, vizsgálatához kapcsolódik, amelyekben a gyanúsítottak valóban elmarasztalhatóak voltak a korabeli háborús- vagy népellenes büntetőparagrafusok alapján. Egy részük viszont olyan nyomozások anyagait tartalmazza, amelyekben a gyanúsítás megalapozatlan vagy téves állításokon alapult, így az ezek alapján hozott ítéletek sem állták ki az idő próbáját. A témakörbe tartozó anyagok ismertető jellegű bemutatása előtt célszerűnek tűnik röviden felvázolni azokat a politikai, adminisztratív és jogi kereteket, amelyek között a háborús és népellenes bűnösök elleni eljárások folytak.
A háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásának politikai, adminisztratív és jogi keretei
A háborús és népellenes bűntettek elkövetőinek felkutatása és felelősségre vonása már igen korán, 1945 januárjától-februárjától elkezdődött. A Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 28-i minisztertanácsi ülésén Erdei Ferenc belügyminiszter beszámolt arról, hogy megbeszéléseket folytatott a szovjetekkel „a közbiztonság és közrend érdekében”, illetve tárgyalt a politikai rendészetről is. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök is fontosnak nevezte a rendőrség létrehozását.(1) Az 1945. január 12-i kormányülésen Erdei Ferenc már pontonként olvasta fel rendelettervezetét, amely az államrendőrség újjászervezését célozta. Ebben a rendőrség kiemelt feladataként szerepelt a közbiztonság fenntartása mellett a „demokratikus államrend védelme és megszilárdítása” is.(2)
Ezzel párhuzamosan, 1945. január 19-én, a főváros pesti oldalának felszabadulása után a Magyar Kommunista Párt vezetése döntött a rendőrség kiépítéséről. A budapesti rendőr-főkapitányság vezetője Sólyom László lett, helyettese pedig Kádár János. Kinevezéseiket a Budapesti Nemzeti Bizottság adta, míg a politikai rendőrség élére került Péter Gáborét az MKP Politikai Bizottsága. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya hivatalosan 1945. február 2-án alakult meg.
Eközben 1945. január 26-án Pestre érkezett Tömpe András a belügyminiszternek azzal az utasításával, hogy szervezze meg a Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályát. Péter Gábor ambíciói, és az, hogy nem hivatalosan már létezett politikai rendőrség, összeütközéshez vezetett Tömpe és Péter Gábor között. Végül időlegesen Tömpe egysége, mint a Belügyminisztérium (BM) Politikai Nyomozó Osztálya kezdte meg működését, Péter Gábor politikai rendőrségével egy épületben, szintén az Andrássy út 60-ban.(3)
A ki nem hirdetett januári rendelettervezet után az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 28-án foglalkozott újra a rendőrség kérdésével. Ekkor Erdei Ferenc újabb tervezetet ismertetett, amely a minisztertanács jóváhagyásával – a csendőrség feloszlatása mellett – 30 000 fős rendőrség alapjait rakta le.(4) Az 1945. április 23-i minisztertanácson megszületett a rendelet végleges változata, amelyet 1945. május 10-én jelentettek meg a Magyar Közlönyben.(5) Az 1690/1945 M. E. számú rendelet értelmében a rendőrségen belül a Budapesti Rendőr-főkapitányság mellett Vidéki Főkapitányság jött létre. Az utóbbi politikai rendészeti osztályának vezetője lett Tömpe András, míg a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát továbbra is Péter Gábor irányította. Ez a rendőrségen belül kialakult politikai rendészeti struktúra volt hivatott a háborús és népellenes bűnelkövetők felkutatásának és cselekményeik feltárásának feladatát ellátni egészen 1946 októberéig. Ekkor jött létre ugyanis a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO – vezetője Péter Gábor), amelybe beolvasztották a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályát, s amely már közvetlenül a belügyminiszter (Rajk László) irányítása alá került.(6) Ez a szervezeti struktúra 1948 szeptemberéig állt fenn, amikor is egy hónappal az új belügyminiszter – Kádár János – hivatalba lépése után a Magyar Államrendőrség ÁVO helyébe a BM Államvédelmi Hatósága lépett.(7)
Külön kell röviden megemlékeznünk az ún. Katona Politikai Osztályról (Katpol), amely nem egészen ötéves fennállása alatt komoly részt vállalt a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásában. A honvédelmi miniszter rendelete 1945. március 12-én intézkedett a VKF/2 jogutódjaként felállítandó szerv létrehozásáról. Az 1945. november 15-e után már közvetlenül a honvédelmi miniszter alárendeltségébe kerülő Katona Politikai Osztály nyomozásai elsősorban az egykori csendőrség tiszti és tiszthelyettesi állományára, a VKF/2 vezetőire, beosztottjaira, ügynökeire és a volt munkaszolgálatos századok kerettagjaira irányultak. Azonban – a több helyszínen kialakított hadifogoly szűrőtáborok beiktatásával – a honvédség más helyeken szolgáló tiszti és tiszthelyettesi állományát is vizsgálták. A gyanús, illetve gyanúsítható személyeket kiemelték, majd ezután megkezdődtek a kihallgatásaik. A HM Katona Politikai Osztályát a honvédelmi miniszter 1950. január 31-i parancsa szüntette meg, beolvasztva az eddig önálló katonai biztonsági szolgálatot az Államvédelmi Hatóságba (ÁVH-ba).(8)
A háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonásának feladatában az állambiztonsági szervek mellett az ún. népügyészségek és népbíróságok kaptak kiemelkedő szerepet. Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya már az 1944. december 22-i nyilatkozatában,(9)majd pedig az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezményben vállalta, hogy letartóztatja, bíróság elé állítja, illetve – ha bűncselekményeiket idegen felségterületen követték el –, más országoknak kiszolgáltatja a háborús és népellenes bűnösöket.(10) Dálnoki Miklós Béla kormánya 1945. január 25-én megtárgyalta a népbíráskodásról szóló rendelettervezetét,(11) amely 81/1945. M. E. számon jelent meg 1945. február 5-én a Magyar Közlönyben.
Ezzel egy időben, 1945. január végén a Budapesti Nemzeti Bizottság határozatot hozott a Budapesti Népbíróság felállításáról, a „Néptörvényszék” elnökévé egy 1945. január 30-án kelt okirat szerint dr. Major Ákost nevezte ki. 1945. január 31-én pedig dr. Szabó Ferencet a népbíróság ügyészévé emelte. A dr. Major Ákos vezette tanács e felhatalmazással hozta meg első ítéletét február 3-án Rotyis Péter tartalékos főtörzsőrmester és Szívós Sándor tartalékos szakaszvezető ügyében, akik a 401. számú különleges munkásszázad tagjainak sérelmére követtek el 124 rendbeli gyilkosságot.(12) A Budapesti Népbíróságon kívül különböző időpontokban (1945 januárja és 1945 májusa között) még 24 másik népbíróság alakult.(13)
A népbíráskodásról szóló említett rendelet bevezető részében célként azt tűzte ki, hogy mindazok, „akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak mielőbb elnyerjék büntetésüket”. A népbíráskodás intézményét pedig „az esküdtbíróságnak törvényhozás útján való visszaállításáig” kívánta fenntartani. A bevezetőben kitűzött célt a népbíráskodás 1946 márciusáig kizárólagosan követte. Ekkortól azonban a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tc. értelmében – az ítélőtáblák székhelyén – felállított különtanácsok már egészen más szerepet töltöttek be. A Magyar Kommunista Párt eszközeivé váltak a politikai ellenfelekkel való leszámolás szolgálatában. Dr. Major Ákos, a Budapesti Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban: NOT) elnökének erre utaló megfogalmazásával élve: „a népbíráskodás malter volt a politikai építés téglái között.”(14)
A háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása az 1945. februári kezdetek után 1945 tavaszán nagy lendülettel megindult. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány több alkalommal készített kimutatást a főbb háborús bűnösök egy-egy csoportjáról, ezzel is segítve a politikai rendőrség és a népbíróságok munkáját. Először 1945. február 9-én, majd 1945. március 29-én született ilyen lista.(15) Azonban ez nem jelenti azt, hogy csak a főbb háborús bűnösök elleni fellépés indult meg, hanem – nagyon sok esetben állampolgári feljelentés nyomán – a teljes vertikumban megkezdődtek a nyomozati és bírósági eljárások. Az 1945. szeptember 16-án kihirdetett 1945. évi VII. törvény a 81/1945. és az azt módosító 1440/1945. M. E. számú rendeletet törvényerőre emelte. Az ezzel a jogszabályi háttérrel működő népbíróságok elé 1945. és 1949. között 59 429 fő került, ebből 55 322 fő (93,08%) ügye befejezést nyert, 3307 fő (5,56%) ügye áthúzódott későbbre; 26 997 főt (45,42%) marasztaltak el, 14 727 főt (24,78%) felmentettek, 12 644-nél (21,27%) az ügy egyéb módon zárult.(16)
A fellelt háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása 1945-ben és 1946-ban jelentős részben, 1948-ig pedig túlnyomórészt megtörtént. 1948–49-re már csak az ügyek kisebb hányada maradt. Ezt bizonyítják az ún. népbírósági statisztikák, melyek szerint a Budapesti Népbíróság halálra ítélt 1945-ben és 1946-ban 202 személyt, 1947-ben viszont már csak 33 főt. A kivégzettek száma pedig 1945–47-ben 127 fő, 1948-ban pedig 33 fő volt.(17) Az ügyek többségének 1945 és 1947 közötti lezárulását igazolja az is, hogy 1948 januárjában a megszervezett 24 népbíróságból 15 befejezte működését.(18) A kiemelkedő jelentőségű Budapesti Népbíróság 1949. október 31-ig működött, a legtovább pedig, 1950. április 1-jéig, Szegeden állt fenn a népbíráskodás intézménye.(19)
A halálraítéltekre, a kivégzettekre, valamint a lezárt és későbbre áthúzódó ügyekre vonatkozó adatokon kívül jól jelzik a népbíráskodás, illetve a háborús és népellenes bűnösök elleni törvényi fellépés kiemelkedő szerepét azok a statisztikai adatok is, amelyek a legfelsőbb pártvezetés számára készültek. Ezek szerint Magyarországon 1950. február 1-jén „letartóztató-intézetekben” volt összesen 13 128 fő. Ebből 2561 fő, a fogva tartottak 19,5%-a háborús, illetve népellenes bűncselekményekért lett elítélve. Ennél nagyobb számban csak azok töltötték ekkor a büntetésüket, akik vagyon elleni bűncselekményeket követtek el. Az ő arányszámuk 30,3% volt az összes elítélt között, ami 3961 főt jelentett. A statisztikai adatok szerinti további 14 bűncselekményi kategória osztozott a maradék 50,2%-os arányon. Ebből kiemelkedő, 8,9%-ot (1175 fő) tettek ki a népköztársaság politikai rendje ellen irányuló bűncselekmények elkövetői, amely magas arányszám kialakulásában a népbíróságok ún. különtanácsainak jelentős szerepe volt.(20)
A népbíráskodás 1949-ben befejeződött. Azonban a háborús és népellenes bűncselekmények elítélt, de már kiszabadult elkövetőinek, valamint a felelősségre vonást valamilyen módon elkerülőknek a megfigyelése, illetve letartóztatása és bíróság elé állítása még jóval később is zajlott. Az 1960-as, sőt az 1970-es évtizedből is találhatunk példákat a titkos megfigyelésekre, az ún. „figyelőztetésekre” és a nyílt eljárásokra egyaránt.
Forrástípusok a háborús és népellenes bűntettek feltárásához
1. A hálózati dossziék
A Történeti Levéltár kezelésében lévő mintegy 3200 iratfolyóméter (a továbbiakban ifm.) – különféle irattípusból álló – iratanyagból, a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövetők megfigyelésére, az ellenük irányuló titkos és nyílt nyomozásokra, valamint a velük szemben lefolytatott bírósági eljárásokra elsősorban a dossziék szolgálhatnak forrásul. A Történeti Levéltár kezelésében van több mint 97,17 ifm., úgynevezett beszervezési dosszié (B-dosszié). Ugyancsak 254,68 ifm. munkadosszié (M-dosszié) is található az ÁBTL raktáraiban. A hálózati, operatív és vizsgálati dossziék alkotta 3. szekción belül, a 3.1. fond a központi operatív nyilvántartást végző szervezeti egységek által kezelt dossziék fondja. Ezen belül a 3.1.1 sorozat tartalmazza a beszervezési-, a 3.1.2. pedig a munka-dossziékat. Az e két típusba tartozó dossziék kis mértékben segíthetik a tudományos kutatókat feltáró munkájukban. Az 1956-ot megelőző időből ugyanis egyáltalán nem rendelkezünk sem B-, sem M-dossziékkal. Sőt, még ún. segédkönyvek sem állnak rendelkezésünkre. A hálózati dossziékat, valamint a róluk vezetett B-, illetve M-naplókat részben a későbbi évtizedek során selejtezték, részben pedig az 1956-os forradalom alatt megsemmisültek.(21) Az első, a Történeti Levéltár kezelésében levő B-napló 1956 októberéből, az első M-napló pedig 1957 márciusából származik. Az 1956. előtt keletkezett beszervezési dossziék mennyiségére az utal, hogy ebben az első meglevő B-naplóban (amely már a 15. kötet volt), az első bejegyzés a 72 881. beszervezett személyt jelöli. Az M-dossziékra vonatkozóan nem tudunk az 1956 előtti időre adatokat megadni, hiszen az első meglevő M-naplóban újra kezdődik a munkadossziék sorszámozása. Annak ellenére, hogy 1956-ig nincsenek ilyen iratanyagaink, valószínűsíthető, hogy a háborús és népellenes bűncselekményeket elkövető személyek közül csak kevesen lettek az állambiztonsági szervek ügynökei. Velük kapcsolatban ugyanis 1945 februárját követően – „a fasiszta érzület” kiirtása jegyében – minél teljesebb felkutatásuk, cselekményeik felderítése, és bíróság elé állításuk volt a cél. Ha mégis a beszervezésük mellett döntöttek, az a kedvezőbb ítélet, illetve a jobb börtön-bánásmód fejében történt, de az ily módon „továbbszolgálókat” leginkább egykori barátaik szemmel tartására használták. Az más kérdés, hogy pl. volt rendőröket, csendőröket a nyomozások során általuk alkalmazott módszerekről és besúgóhálózatuk tagjairól is kifaggatták, s az utóbbiak közül Péter Gábor szervei is szemezgettek a maguk hasznára.
Természetesen a felelősségre vonást (időlegesen) elkerülők között is voltak olyanok, akiket az állambiztonsági szervek ügynökeikként foglalkoztattak. Ezeknek a száma pontosan nem ismert, de azt bizton állíthatjuk, hogy arányuk az összes hálózati személy között elenyészően csekély. A háborús, illetve népellenes bűntettekért egykor felelősségre vontak közül a későbbi évtizedek folyamán – mint megfigyelt személyek – többen felbukkanhatnak munkadossziék lapjain. Nekik ezzel is sújtottan kellett „beilleszkedni a demokratikus társadalmi rendbe”.
2. Az operatív dossziék
A 3.1. fondon belül 6 sorozat iratanyaga sorolható az operatív dossziék körébe. A háborús és népellenes bűncselekmények kutatása szempontjából közülük a csekély számú P-dossziék, és a jelentősebb mennyiségű O-, azaz operatív dossziék sorozata a hálózati dossziéknál lényegesebb, de egyáltalán nem meghatározó forrásértékű iratanyag.
A P-dossziék sajátossága, hogy bennük túlnyomórészt 1945 előtt keletkezett iratok találhatók. Az ÁBTL fondjegyzéke szerint 29,45 ifm. mennyiségű iratanyagot őriz a Történeti Levéltár raktáraiban. Tartalmuk szerint három nagyobb csoportba sorolták ezeket az iratokat. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek az 1919-es ellenforradalmi eseményekre, a két világháború közötti szélsőjobboldali különítményekre vonatkoznak; a második csoportba azok, amelyek a Horthy-korszak erőszak-szervezeteire, jobboldali pártjaira, társadalmi szervezeteire vonatkoznak; a harmadik csoportba pedig azok, amelyek a szomszédos államok javára elkövetett kémkedés miatt elítélt személyekre vonatkoznak.(22) A háborús és népellenes ügyek kutatásakor az első két csoport anyagai lehetnek relevánsak, hiszen a népbíráskodásról szóló rendeletek, s az azokat egybeötvöző 1945. évi VII. törvény az 1919. utáni baloldal erői elleni eljárások, atrocitások elkövetőit is üldözendőnek tekintette, s az elévülés kezdetét 1944. december 21-re tette. Ez alapján a rendőrség, a csendőrség és a katonai különítmények is a háborús, illetve népellenes bűnelkövetők potenciális gyűjtőhelyeinek számítottak.
Az első csoportba pl. a P-188/2 és a P-188/3 jelzetű dossziék tartoznak, melyek a Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály különítményeseinek a Duna-Tisza közén, 1919 őszén és 1920 tavaszán elkövetett gyilkosságairól készült anyagokat tartalmazzák. Megtalálható többek közt bennük a budapesti királyi főügyészséghez rendelt királyi főügyész összefoglaló jelentése az eseményekről 1922. júniusi dátummal, a kalocsai ügyészség jelentése szintén 1922-ből B. F. és különítményeseinek gyilkossági ügyében, valamint a vádlottak és ügyvédeik által megfogalmazott szabadlábra helyezési kérelmek és különböző ügyészi, ügyész-helyettesi jelentések.
Ebbe a tárgykörbe tartozik a P-346 jelzetű dosszié is, amelyben megtalálhatjuk B. F. és tíz társa ügyében hozott, 1923. június 16-án kelt kegyelmi végzést. A dosszié egy része 1945. utáni iratokat tartalmaz. Így 1951-es szolgálati és kérdőjegyeket, azon személyekét, akik 1923-ban kegyelemben részesültek. B. F. kérdőjegyén a „nem szerepel” feliratot olvashatjuk, tehát rendőrségi illetve bírósági ügye a továbbiakban nem volt.(23) Van olyan személy is közöttük, aki ellen eljárás indult 1919-es tetteiért, de a népbíróság felmentette. (Pl. H. L.-t 1949. szeptember 8-án) Azonban olyannal is találkozhatunk, akit 4 év fegyházra és politikai jogainak 10 évi felfüggesztésére ítélt a népbíróság.
A második csoportba sorolhatjuk a P-602 jelzetű dossziét, amelynek 1945 előtti része tartalmaz több 1935-ben, illetve 1936-ban keletkezett jelentést az akkori jobboldali és szélsőjobboldali mozgalmakról, pártokról, főleg aktuális rendezvényeikről, terveikről, vezető személyiségeikről, legfontosabb ismérveikről.
A II. világháború előtti rendőrség prominens képviselőinek, elsősorban Tényi Mátyás, dr. Koltai László, Cser István, Hain Péter, Cselényi Antal, dr. Wayand Tibor tevékenysége számos P-dosszié anyaga. Így pl. a P-710 dosszié, amelyben az 1951-ben Cselényi Antal, Jancsó Lajos és dr. Papp Elemér volt detektívekről kiállított kérdőjegyek mellett 1938-ban keletkezett iratokat találunk. Ezek többsége Cselényi Antal által májusban, júniusban és júliusban készített jelentések a budapesti Rákóczi téren tartósan kialakuló, jórészt baloldali munkanélküliekből álló csoportosulásokról.
Szintén ebbe a második csoportba tartozik az a P-dosszié, amelynek évköre 1939 és 1951 közé tehető, amely Hódmezővásárhely központtal az 1930-as évek végén meginduló Volksbund-szervezkedésről számol be.(24) Ennek egyik vezetője K. K. volt, aki a hódmezővásárhelyi rendőrkapitányság vezetőjének a belügyminiszterhez írt, 1942 júniusában kelt levele szerint sok németajkú magyar állampolgárt szervezett be az SS-alakulatokba. K. K., akit „magyar nemzeti szempontból” a rendőrkapitány teljesen megbízhatatlannak tartott, bizalmas értesülései alapján pénzsóvár ember volt, ezért „homályos magatartását” az illetékes német körök tudomására kívánta hozatni, ezzel ellensúlyozva „nemzeti szempontból káros tevékenységét”.(25)
A Történeti Levéltár kezelésében 383,73 ifm. O-dosszié található. Speciális csoportot alkotnak ezek a dossziék, mert darabjai – mielőtt irattározták és archív „O” számot kaptak volna – más-más típusú dossziéfajtákba voltak besorolva. Ezek a régi személyi-, csoport-, objektum(vonal)-dossziék, illetve a rendkívüli események dossziéi. O-dossziék részét képezik azok az anyagok is, amelyeket a kutató-, vagy alapnyilvántartásba helyezett, korábban figyelő dossziés személyekről gyűjtöttek az állambiztonsági szervek. A fenti típusú dossziékból keletkezett O-anyagok közös sajátossága, hogy titkos, bizalmas nyomozások során keletkezett dokumentumokat tartalmaznak.
Ha végigtekintünk a különböző dossziétípusokból keletkeztetett O-anyagokon, megállapíthatjuk, hogy csak az eredetileg objektumokra, vagy a rendkívüli események nyomozásaira nyitott dossziék kevésbé fontosak a háborús és népellenes bűncselekményeket vizsgáló tudományos kutató számára. Ugyanakkor az egykori figyelő-, személy-, illetve csoport dossziékból lett O-dossziék is csak viszonylag kis hányadukban foglalkoznak háborús vagy népellenes ügyekkel. Többségük a népbíráskodás lezárulta után lefolytatott bizalmas nyomozások során keletkezett.
Ilyen a „Verők” fedőnevű dosszié is, amelyet 1958 decemberében nyitottak. Évköre: 1958–1961. Eredeti száma Cs-509, ami jelzi, hogy csoportdossziéról volt szó.(26) Az 1958. májusa óta folytatott ügynöki operatív felderítő munka az alagi, erdélyi, délvidéki, felvidéki, Andrássy laktanyai, soroksári, muraszombati, csáktornyai, csillaghegyi, svábhegyi és a Nemzeti Számonkérő Szék kommunistaellenes nyomozásaiban részt vevő csendőrnyomozók és kis részben politikai detektívek, volt VKF/2-es hadbírók felderítését célozta. A dosszié zömében jelentésekből, kisebb részben ítéletekből áll. Az ítéleteket a Budapesti Katonai Bíróság, másodfokon pedig a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa hozta. A dosszié tanúsága szerint az első ítélet 1959. július 9-én született, az utolsó ítéletet pedig, amelyről tudunk, 1960. február 5-én hozták.(27)
A „Bujdosó” fedőnevű dossziét 1971 februárjában nyitották, de a benne levő dokumentumok tanúsága szerint, az állambiztonsági szervek már 1968-tól megkezdték a bizalmas nyomozást.(28) Ennek célszemélye S. Gy. volt, aki a 104. számú zsidó munkaszolgálatosokból álló zászlóalj keretlegényeként részt vett több ember törvénytelen kivégzésében. 1946-ban a népbíróság távollétében (szovjet hadifogságban volt) ítélte el, később azonban nem indult ellene eljárás. Évtizedekkel később viszont az állambiztonsági szervek nyomára akadtak, s titkos nyomozást folytattak ellene.(29)
Befejezésül röviden még két dossziéról. Az 1950 augusztusában és az 1955 februárjában nyitott Gestapo volt kapcsolatai című dossziék egyaránt 1949-től tartalmaznak iratokat.(30) Az első kötetben többek közt egy a német biztonsági rendőrség (SD) anyagából összeállított 35 oldalas ügynöklistát és különböző feljegyzéseket, jelentéseket, összefoglalókat találunk a Gestapo magyarországi embereiről. A Magyarországon tartózkodókról és a Nyugaton levőkről is. A dossziéban az utolsó feljegyzések 1958 decemberéből valók. A második kötet szintén jegyzőkönyvekből, jelentésekből áll, s lezárására 1962. március 13-án tettek javaslatot. Ennek indokaként a következőket olvashatjuk: „A lezárást indokolja az a tény, hogy a dossziéban Gestapo hálózatra anyag nem fekszik fel ... A dossziét annak ellenére, hogy Gestapo vonalra nyitották, az SD anyagok nyilvántartására használták fel.”(31)
3. A vizsgálati dossziék
A háborús és népellenes bűncselekmények kutatásának szempontjából kiemelkedő, meghatározó jelentősége van az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött 3.1.9. fondjelzésű vizsgálati dossziéknak. A 1226,64 ifm. V-sorozat jelentékeny hányadában tartalmaz olyan dossziékat, amelyekben háborús, illetve népellenes bűncselekmények elkövetői után nyomozva, nagyobb részt az állambiztonsági szervek eljárása során, kisebb részben pedig a későbbi ügyészségi és bírósági szakban keletkezett iratok vannak egybefűzve. A V-dossziékat csak az ÁVH megalakulásától, 1950-től vezették, ezért ezeknek az 1945 és 1949 között keletkezett iratoknak a rendezése és dossziékba való „bedolgozása” utólag történt.(32)
A V-dossziék egységes szerkezeti felépítésűek. Mindegyik azonos iratfajtákból épül fel, s ezeknek a dossziékban való helye is többnyire megegyezik. Lényegi eltérés abban mutatkozik a különböző vizsgálati dossziék között, hogy egyes darabjaiban több, másokban pedig kevesebb fajta irat van „összevarrva”. A háborús és népellenes ügyek dossziéinak nagy többsége tartalmaz a nyomozás elrendelése előtt keletkezett anyagokat (pl. feljelentéseket, bejelentéseket), a nyomozás elrendelésével, őrizetbe vétellel, előzetes letartóztatással kapcsolatban hozott döntések iratait. Ugyanígy általánosan jellemző a gyanúsított(ak), illetve a tanú(k) kihallgatási jegyzőkönyveinek a megléte, illetve – ha vádemelésre került sor – a vádirat, az első- és másodfokú ítéletek egy-egy példánya. Az állambiztonsági szervek megalakulását követően, viszonylag hosszabb ideig – jórészt a személyi állomány java részének jogi képzetlenségével magyarázható – szakszerűtlenség jellemezte a nyomozásokat. Ezért csak esetlegesen szerepelnek ezekben a V-dossziékban a későbbi időszakokban, más ügyekben már jórészt megtalálható iratfajták. Gyakorta hiányoznak pl. vizsgálati tervek, szembesítési és felismerési jegyzőkönyvek, házkutatást elrendelő határozatok, házkutatási jegyzőkönyvek, a gyanúsított(ak) fényképe(i), különböző szakértői vélemények, helyszíni szemléről felvett jegyzőkönyvek, összefoglaló jelentések az adott ügyről, a nyomozás befejezéséről szóló határozatok.
A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya 1945. február 20-án kelt beszámolójában a következő célt tűzte ki: „… a Főváros fasiszta bűnözőit a Néptörvényszék elé állítani, a fasiszta érzelmű egyénektől a Fővárost megtisztítani és végül a demokratikus Magyarországgal szemben álló mindennemű szervezkedést és mozgalmat likvidálni.”(33) Ezeknek a céloknak az eléréséhez az állambiztonsági szervek egyre több eszközzel rendelkeztek. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos rendeletben(34) bővítette a politikai rendőrség hatáskörét, s – elöljárói hozzájárulás után – módot adott ezzel a bírósági ítélet nélküli internálásra.(35) Ennek megfelelően a háborús és népellenes ügyekre nyitott vizsgálati dossziék jelentős részében találhatunk internálásra vonatkozó javaslatokat, illetve véghatározatokat. Ezek különösen azokban az anyagokban fordulnak elő, ahol az elkövetett háborús, illetve népellenes bűncselekmény nem volt olyan súlyú, amely a népbíróságnak szabadságvesztés ítélet kiszabását indokolta volna. Arra is találunk példákat, bár nem tömegével, hogy a javaslat, illetve a véghatározat különböző enyhítő körülmények (pl. súlyos betegség) miatt nem internálásra vonatkozik, hanem rendőri felügyelet alá helyezésre. Szintén a csekély súlyú bűneseteknél jellemző, hogy az eredetileg internálással sújtottakat néhány hónap elteltével rendőrhatósági felügyelet alá helyezték.
Ahogy már említettük, az 1945. februári kezdetek után, a nyomozások a háborús és népellenes bűnösök teljes vertikumára kiterjedtek, ezért sokféle, változatos témájú dossziékkal találkozhatunk. A háborús és népellenes ügyekre nyitott V-anyagokat ezért tartalmi szempontból célszerűnek látszik rendszerezni, azoknak bizonyos csoportosítását elvégezni. Ennek eredményeképpen, a bennük szereplő ügyek alapján – véleményem szerint – 8 nagyobb csoport alakítható ki.
Ezek a következők:
Magyarország érintett politikai vezetői, közigazgatásának irányítói (1944. október 15-ig); Magyarország érintett katonai vezetői és a honvédség kötelékében háborús, illetve népellenes bűncselekményeket elkövetők (1944. október 15-ig); rendőrség; csendőrség; nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetők; nyilas párttagok és pártfunkcionáriusok, nyilas fegyveresek;
Waffen SS- és Volksbund-tagok; egyéb háborús bűnösök
Az első csoportba tartozik Magyarország felelősségre vont miniszterelnökeitől, minisztereitől, államtitkáraitól kezdve, országgyűlési képviselőin, főispánjain keresztül, a legkisebb eljárás alá vont városi, illetve falusi tisztviselőig mindenki, aki politikus volt, vagy a közigazgatás valamely szintjén hajtotta végre a politikusok háborúsnak vagy népellenesnek minősülő döntéseit 1944. október 15-ig. Lássunk két példát az eljárásokra.
Dr. Imrédy Béla négy kötetből álló vizsgálati dossziéja az 1000 oldalt jóval meghaladó terjedelemben foglalkozik az egykori miniszterelnök ügyével.(36) Imrédy 1938 májusától 1939 februárjáig volt miniszterelnök. Nevéhez fűződik az első zsidótörvény elfogadtatása, a csatlakozás az antikomintern-paktumhoz, s a tervei közt szerepelt a kormányzati rendszer antiparlamentáris átalakítása is. A gyanúsított-kihallgatási és a mintegy 25 tanú kihallgatási jegyzőkönyvein, valamint a vádiraton és az ítéleteken kívül több mint 400 oldal terjedelemben találhatunk Imrédy tevékenységével kapcsolatos II. világháború előtti dokumentumokat. A Budapesti Népbíróság 3953/1945-11 számú ítélete, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa 304/1946 18. számú ítélete nyomán – melyekben háborús és népellenes bűntettek elkövetésében is vétkesnek találták – Dr. Imrédy Bélát kivégezték.
Imrédy gondolkodásához igen közel állt Dr. Tukats Sándoré, aki 1939. március 13. és 1944. május 8-a között, majd 1944. szeptember 3-től október 8-ig Szeged főispánja volt. Elnöke volt Szegeden a Tudományos Fajvédő Egyesületnek, a Magyar Élet Pártjának, tagja volt a Nemzeti Munkafrontnak és a Magyar Országos Véderő Egyletnek. A tanúvallomások szerint főispánsága alatt végig szélsőségesen jobboldali magatartást tanúsított, s ő adta ki 1944-ben a városi kiürítési rendeletet is. Elhagyta Szegedet, Németországba ment, és csak 1945. október 18-án tért vissza Magyarországra. Háborús és népellenes bűntettekért előbb a Szegedi Népbíróság életfogytig tartó fegyházra, teljes vagyonelkobzásra és politikai jogai gyakorlásának 10 évi felfüggesztésére ítélte. A Népbíróságok Országos Tanácsa Dr. Tukats ítéletét jelentősen enyhítette, és másodfokon 8 évre ítélte vagyonának teljes elkobzása mellett.(37)
A második csoportba sorolhatók a honvédség állományába tartozók közül azok – a tábornoki rangú vezérkari főnököktől egészen a honvédekig –, akik valamely háborús vagy népellenes bűntettet követtek el 1944. október 15-ig.
Szombathelyi Ferenc vezérezredes 1941 szeptemberétől 1944 áprilisáig volt a Honvéd Vezérkar főnöke, így az 1942. januári délvidéki vérengzések idején ő állt a honvédség élén. A V-101594 és a V-101594/1 jelzetű dossziékban olvashatjuk többek közt őrizetbe vételi utasítását 1945. október 9-i dátummal, tanú- és gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyveket, a budapesti népbíróság tárgyalásának jegyzőkönyveit az 1946. március 27. és 30. közötti időszakból, ítéletét, valamint a fellebbviteli főtárgyalásnak, illetve a NOT tanácskozásának jegyzőkönyvét, továbbá ítéletének eredeti példányát. A Budapesti Népbíróság Szombathelyi Ferencet 10 évi fegyházra ítélte, amit a NOT 1946 májusában életfogytiglani fegyházbüntetésre módosított. 1946 őszén Magyarország kiadta Jugoszláviának az egykori vezérkari főnököt, ahol halálra ítélték és kivégezték. Az utókor megítélése, 1994-es bírósági rehabilitációja szemszögéből érdekes a V-101594/1 jelzetű dossziéban található 1944. január 21-én kelt tiszti parancsa, amelyben elítéli az 1942 januárjában Bácskában történteket.
T. M. főtörzsőrmester, ítéletének tanúsága szerint, 1941-ben vonult be első ízben tényleges katonai szolgálatra a II/2 Huszár osztályhoz. 1943-ban rohamszakaszhoz osztották be, s ekkor mint honvéd megpofozott egy tisztet. A szegedi katonai törvényszék ezért másfél év börtönre ítélte. Azonban büntetéséből csak 6 hónapot töltött le, szabadult, mert önként jelentkezett frontszolgálatra. 1944 augusztusában szovjet hadműveleti területen elöljárójának parancsára megölt egy nőt. Ezért a Budapesti Katonai Törvényszék (már a népbíráskodás lezárulta után) 1951-ben 6 évi börtönre és 2 év közügyektől való eltiltásra ítélte. A katonai felsőbíróság az ítéletet 1952-ben 5 év börtönbüntetésre és a közügyektől való 5 éves eltiltásra módosította.(38)
A harmadik tematikus csoportba tartoznak mindazok a személyek, akik a rendőrség személyi állományának tagjaként követtek el háborús vagy népellenes bűntettet.
Így Cs. B., aki 1941-ben lépett a rendőrség szolgálatába, 1944. március 25-én helyezték a politikai osztályra „a zsidótörvények kijátszásával kapcsolatos intézkedések foganatosítására.(39) A Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya 1945. július 23-án tett javaslatot internálására, amiről 1945. július 27-én született véghatározat. Ennek indoklásaként a következő szerepel: „A pol. oszt. 9084/945 számú átirata értelmében fent nevezett a Hain Péter-féle politikai rendőrség tagja volt. Összekötő szerepet játszott csoportja és a svábhegyi kirendeltség között, mint detektív népellenes tevékenységet tanúsított, az általa lefolytatott ügyekben a gyanúsítottakkal szemben erőszakosan viselkedett, azokat tettleg bántalmazta.”(40) 1946. december 3-án internálásának megszüntetéséről intézkedtek, s egyben rendőrségi felügyelet alá helyezését rendelték el.
Dr. B. J. mint rendőr-főtisztviselő az 1930-as és az 1940-es években Szegeden, Győrben, majd Pécsett teljesített szolgálatot. Szegeden és Győrben a baloldaliak elleni erőszakos fellépések egyik fő felelőse volt, Pécsett pedig mint főkapitány-helyettes a város zsidó lakosságának gettóba kényszerítésében működött közre. Dr. B. J.-t 1945. december 11-én a Magyar Államrendőrség Szegedi Főkapitánysága internálta, majd mivel a győri népügyészséghez szállították, internálása megszűnt. Dr. B. J.-t utoljára 1951-ben a Legfelsőbb Bíróság 5 évi börtönbüntetésre és a közügyektől való 10 éves eltiltásra ítélte a pécsi zsidóság gettóba gyűjtésében való részvételéért.(41)
A csendőrség kötelékében szolgáló háborús, illetve népellenes bűntetteket elkövető személyek esetében (hasonlóan a rendőrséghez beosztottakhoz) nem húzható időhatár. 1944. október 15-előtt és a nyilas hatalomátvétel után is jelentős számú bűncselekményt követtek el ezeknek a testületeknek egyes tagjai.
Ferenczy László csendőralezredes, a Budapesti Népügyészség 10.763/1945 N. Ü. számú vádirata alapján, 1941-ben és 1942-ben, mint a kassai csendőrnyomozó alosztály parancsnoka a szlovák határon átszökött zsidókat kitoloncoltatta, kiszolgáltatva ezzel őket a szlovák Hlinka-Gárdának vagy a német Gestaponak. 1944. március 19-e után a csendőrség összekötő tisztjeként szerepelt a német biztonsági rendőrségnél, s ilyen minőségében utasította a csendőrséget, a rendőrséget és a közigazgatási hatóságokat az ország zsidó lakosságának gettókba gyűjtésére, majd németországi megsemmisítő táborokba való hurcolására. 1944. október 17-től a zsidóügyek teljes jogkörű intézője lett, s így felelős a nyilas időszak zsidósággal szemben elkövetett bűntetteiért. Mindezen cselekményeiért a Budapesti Népbíróság 1946. április 9-én az Nb. XVIII937/1946/7. számú ítéletével Ferenczy Lászlót halálra ítélte.(42)
Eléggé egyedi K. I. esete.(43) Ő a Ludovika Akadémia elvégzése után (1929) rövid katonai szolgálat után került a csendőrség kötelékébe 1932-ben. Szárnyparancsnok-helyettes, oktatótiszt és szárnyparancsnok volt különböző helyeken. 1940 decemberében került a nyomozókhoz beosztott tisztnek, majd Ungváron a nyomozó alosztály parancsnoka lett. 1944. november elején a Nemzeti Számonkérő Szék nyomozó osztályának parancsnokává nevezték ki, majd az I. hadtest parancsnokságánál rendészeti parancsnok-helyettesként szolgált. 1948. október 30-án fegyverrejtegetésért 10 év fegyházra ítélték, de a csendőrnyomozói tevékenységéért ekkor nem vonták felelősségre. 10 éves büntetését 1 év és 4 hónap után az Igazságügyi Minisztérium félbeszakította. Az állambiztonsági szervek beszervezték, ügynökként foglalkoztatták. Egy 1959. január 7-én kelt javaslat szerint őrizetbe vételét engedélyezték, mivel „jelentései semmitmondóak”, „ügynöki munkáját nem végzi becsületesen, az nem áll arányban elkövetett cselekményeivel.”(44) K. I.-t a Budapesti Katonai Bíróság B.I. 850/1959 számú, 1959. július 23-án kelt ítéletével halálra ítélte.
A nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetők csoportjába tartoznak mindazok a személyek, akik a nyilas uralom alatt valamilyen vezető tisztséget vállaltak, s ebbéli minőségükben követtek el háborús vagy népellenes bűntettet. Így Szálasi Ferenc, valamint miniszterei, államtitkárai, minisztériumainak vezetői, a főispánok, a közigazgatás egyéb irányítói, a katonai parancsnokok, a gazdasági és a kulturális élet nyilas vezetői.
Ez utóbbiak közé tartozott Fiala Ferenc, aki már 1937-ben az Összetartás című szélsőjobboldali lap szerkesztője volt, majd annak betiltása után a Magyarság című nyilas újság cikkírója lett.(45) A budapesti népbíróság ítéletének indoklása szerint „vádlottnak egész működése a háborúra való izgatás, a kitört háború fokozott folytatása érdekében való tevékenység jegyében történt.” Egy további megállapítása pedig így szól: „Valamennyi cikken a féktelen uszítás, a türelmetlenség, vallás és faj elleni izgatás változatai vonulnak végig.” 1944. október 15. után a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, „sajtófőnök” lett, de – szintén ítéletének indoklása szerint – „…újságírói tevékenysége az uszítás tekintetében alábbhagy … sajtófőnöki munkája jelentéktelenné zsugorodik össze, s most már az uszítás következtében mutatkozó eredmények, a jogtalanságoknak, az erőszakoskodásoknak elhárításán munkálkodik.”(46) Ennek ellenére a nyilas kormánnyal együtt Nyugatra menekült. Tetteiért Fiala Ferencet a Budapesti Népbíróság Nb.4417/1945-6 számú, 1946. január 25-én kelt ítélete életfogytiglani kényszermunkára ítélte.
Gróf Serényi Miklós egyszerre volt nyilas pártfunkcionárius és állami vezető. 1936-ban a Pálffy Fidél-féle Magyar Nemzeti Szocialista Párt tagja lett, majd 1938-ban átlépett Szálasi Ferenc Hungarista Pártjába. 1939-ben nyilas pártlistáról országgyűlési képviselővé választották. 1939 augusztusában Hubai Kálmán pártvezető javaslatára a párt zsidótlanítási osztályának vezetője lett. Országgyűlési képviselőként több élesen zsidóellenes felszólalása ismeretes. 1944. november közepén Szálasi a párt irodavezetőjének nevezte ki. E minőségében 1945. január 1-je után Sopronban és Kőszegen feladata volt a Szálasihoz érkezett kérvényeket szelektálni és referálni számára, a kevésbé fontos kérelmeket pedig az illetékes minisztériumhoz továbbítani. Pártiroda-vezetői minőségében a koronatanácsban is részt vett. Gróf Serényi Miklóst cselekményeiért a Budapesti Népbíróság Nb. VII. 488/1946/6. számú, majd NOT I. 2237/1946/8 számú ítélete bűnösnek találta és halálra ítélte.(47)
A meglehetősen nagyszámú, a nyilas párttagok és pártfunkcionáriusok valamint a nyilas fegyveresek ügyeit tartalmazó csoportba sorolható dr. Cs. I. ügye is, aki tagja volt a rákosszentmihályi nyilaskeresztes párt szervezetének.(48) A dosszié tanúsága szerint eljárt a pártösszejövetelekre, éjszakánként nyilas röpcédulákat szórt, a házak falaira pártszimbólumokat és jelszavakat festett. A Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztálya egy eredeti nyilas jegyzékre hivatkozva megállapította, hogy mint „100 %-os hungarista megbízható tag” volt nyilvántartva. Mindezekért 1946. augusztus 26-án kelt javaslatában rendőri felügyelet alá helyezését javasolta. Az indoklásban az szerepel, hogy cselekményei alapján internálása lenne indokolt, de „ügye elbírálásánál figyelembe vettem azon körülményt, hogy gyanúsított mint fizikai munkás igyekszik beleilleszkedni a demokratikus újjáépítésbe.”(49)
Bilkey Papp Zoltánt a Budapesti Népbíróság 1946. május 18-án kelt Nb.V.495/1946/30 számú ítéletével, majd a NOT 1947. május 19-én kelt NOT./5273/1946/50 számú ítéletével halálra ítélte. Az ítélet indoklása az 1944. október 15-e után a Prónay-, majd a Vannay-különítmény tagjaként végrehajtott bűncselekményeit, valamint egy 1945 júliusában kezdeményezett államellenes szervezkedésben játszott szerepét taglalja. Az alapeljárásban nem bizonyosodott be Bilkey Papp közvetlen részvétele az 1944-es kivégzésekben, viszont a további nyomozás eredményeként, a BM ÁVH Népügyészségi Kirendeltsége 1948. november 15-én kelt jelentésében már ezt is bizonyítottnak látta. Az ügy érdekessége, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök 1947-ben Bilkey Papp Zoltán halálos ítéletét kegyelemből életfogytig tartó kényszermunkára változtatatta, azonban Molnár Erik igazságügy-miniszter 1951 januárjában – kizárólag a bíróság előtt korábban bizonyítást nyert tényekre hivatkozva – kérelemmel fordult az Elnöki Tanácshoz az ügy felülvizsgálatáért, és a halálbüntetés végrehajtásának engedélyezéséért. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Rónai Sándor elnök és Szabó Piroska titkár aláírásával 1951. január 24-én engedélyezte a halálbüntetés végrehajtását.(50)
A hetedik csoportba tartoznak azon német nemzetiségű magyar állampolgárok V-dossziéi, akik beléptek a Volksbundba, illetve azok a túlnyomó többségében német nemzetiségűek, akik a Waffen SS tagjává váltak. Nézzünk néhány példát.
M. M.-né az 1942-es népszámlálás alkalmával német anyanyelvűnek vallotta magát. Ugyanebben az évben, szeptemberben belépett a Volksbundba, eljárt az összejövetelekre, tagdíjat fizetett. 1944. december 8-án Németországba menekült. Mindezekért 1946. január 9-én internálták. Internálását egy 1946. december 7-én kelt véghatározattal megszüntették. 1947. február 24-én intézkedtek rendőrségi felügyelet alá helyezéséről, amelyet 1947. december 12-én szüntettek meg. M. M.-né további sorsáról a dossziéból nem értesülünk.(51)
Sz. J. 1944 januárjában belépett a nyilaskeresztes pártba. Ebben az esztendőben vasúti munkásként dolgozott Csornán, és jövedelme nagyon csekély volt. Emiatt be akart vonulni a magyar honvédségbe, de kérvényét visszaküldték azzal, hogy hamarosan úgyis rá kerül a sor. Megpróbálkozott máshol munkát vállalni több bérért, de a csendőrök kényszerítették, hogy továbbra is a vasútnál dolgozzon. Ekkor kérte felvételét a Waffen SS-be. 1944 decemberében bevonult, de rövid kiképzés után a németek sáncásásra használták fel alakulatát. 1945 januárjában megszökött, és már polgári ruhában esett a Vörös Hadsereg fogságába. 1945 júniusában Sz. J.-t a soproni népbíróság NB. III/1946/3 számú ítéletével háborús bűntett miatt 1 évi börtönre, valamit politikai jogai gyakorlásának 5 évi felfüggesztésére ítélte.(52)
Nem egyértelmű M. E. ügye,(53) akit a Budapesti Megyei Bíróság 1953. szeptember 10-én Kistarcsán kelt, B.II. 002584/1953-5. számú ítélete 14 évi börtönre, a közügyektől 6 évi időtartamra való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélt. A bíróság bűnösnek találta német SS alakulatban teljesített szolgálattal elkövetett háborús bűntettben, emberek törvénytelen kivégzésének háborús bűntettében, idegen állam részére történt adatszolgáltatással elkövetett hűtlenség bűntettében, valamint tiltott határátlépés bűntettének kísérletében. Az indokolásban az szerepel, hogy M. E.-t 1944 novemberében, mint leventét Németországba vitték. Ott önként jelentkezett német SS alakulatba és részt vett szökevény katonák megölésében. 1947-ben hazatért, majd még ugyanebben az esztendőben visszaszökött Ausztriába, ahol az amerikai hírszerzőszerveknél (CIC) jelentkezett és tett vallomást az ország politikai, gazdasági és katonai vonatkozású adatairól. 1948-ban újra Magyarországon járt, majd az általa összegyűjtött kémadatokat ismét közölte megbízóival. 1949. április 25-én ismét hírszerzői feladattal indult haza, azonban még a határ átlépése előtt, a szovjet zónában fogságba került és átadták a magyar hatóságoknak. Ha végigtekintünk a dossziékban található, a nyomozószervek által keletkeztetett, egymásnak is ellentmondó iratokon, akkor az ítélet- és indoklása kapcsán is kétségek merülhetnek fel bennünk. 1948. február 18-án és 20-án M. E. azt vallotta, hogy 1944 novemberétől Münchenben tartózkodott, a 2. német SS hadosztálynál teljesített szolgálatot egészen 1945 májusáig, illetve júniusáig, amikor amerikai (második vallomása szerint angol) fogságba esett. Ezt követően 1947 júniusáig (második vallomása szerint 1947 októberéig) fogolytáborban volt, majd néhány hónapos ausztriai tartózkodás után 1948. elején került Magyarországra. Budapesten elfogták, majd a komáromi szűrőtábort is megjárva vitték az Államvédelmi Osztályhoz. Négy nappal később, 1948. február 24-én viszont már a következő vallomást teszi M. E.: „A jegyzőkönyvem első részében bemondott SS katonaságom és hogy a leventékkel mentem Nyugatra hazugság volt. 1944-ben, 45-ben és 46-ban itthon tartózkodtam és nem voltam Nyugaton. 1947. augusztus 20-a után mentem ki Ausztriába, ezért, mert előzőleg B. I. Sashalom, József főherceg 10. szám alatti lakossal egyetemben kifosztottuk a szüleim … lakását.”(54) A még ezen a napon keletkezett jelentésben a következő megállapítás szerepel: „Nyomozásom során megállapítottam, hogy nevezett 1944-ben itthon tartózkodott és csak 1947. augusztus 20-a után ment Nyugatra, mivel előzőleg kifosztotta a szüleinek Sashalmon lévő lakását. Nevezett több ízben volt büntetve és utoljára 1946-ban a Pestvidéki Törvényszék ítélte el lopás bűntette miatt 8 havi börtönre.”(55)
Az utolsó, nyolcadik csoportba sorolhatók mindazok a dossziék, amelyek olyan személyek, többnyire kisemberek ügyeit tartalmazzák, akik nem tartoznak a másik hét csoport személyi körének egyikébe sem.
Így például ebbe tartozik az a dosszié is, amelyben szerepel T. M. ügye.(56) Ellene azért emeltek vádat, mert mint a távollétében életfogytig tartó kényszermunkára ítélt Bokor Zoltán háztartási alkalmazottja, a szökésben levő Bokort többször meglátogatta, élelmet vitt neki. Tette ezt annak ellenére, hogy Bokor közölte vele bujkálásának okát. Ezzel háborús bűntettre nézve bűnpártolást követett el, amiért a Budapesti Népbíróság Nb. VIII 4156/1948/2 számú ítéletével 8 hónapi börtönbüntetésre, politikai jogai gyakorlatának 3 évi felfüggesztésére ítélte.
Hétköznapi kisember volt M. A.-né is, akit azért vontak eljárás alá, mert 1943. december 15-től egy éven keresztül segéd-házfelügyelő volt az Andrássy út 60-ban.(57) Takarítási munkájáért bentlakási lehetőséget kapott a „Hűség Házában”. Az 1945. június 13-án és 1945. július 3-án kelt véghatározatok tanúsága szerint az állambiztonsági szervek bizonyítottnak nem látták, mindenesetre vélelmezték M. A.-né nyilas párttagságát, ezért internálását rendelték el. 1945. szeptember 20-án internálását megszüntették és rendőri felügyelet alá helyezték. M. A.-né ügyére az állambiztonsági szervek még 1948–49-ben is visszatértek. Ekkor az iránt érdeklődtek, hogy mennyiben volt tudomása az Andrássy út 60. pincéjében 1944–45-ben történtekről. A dossziéból nem derül ki M. A.-né további sorsa. Az utolsó, az ÁVH-n 1949. június 11-én kelt feljegyzés szerint „… gyanúsított ellen megkeresésében foglaltakra adatok nem voltak beszerezhetők, mert az érdemleges tanúvallomást tehető Truczka Andrást kivégezték.”(58)
4. Az állambiztonsági munkához készült háttéranyagok
A vizsgálati dossziék mellett ugyancsak igen fontos szerepe van a háborús és népellenes ügyek kutatása esetén az ún. A-sorozat egy részének. A különböző időszakokban, részben a két világháború között, részben pedig a II. világháború után keletkezett irategyüttes nem illeszthető be az állambiztonsági szervek által felállított dossziérendszerbe. Az A-sorozat korabeli elnevezése a következő volt: „a BM Politikai Főosztály nyilvántartó osztályán lévő horthysta időből származó évkönyvek, címtárak és a felszabadulás után keletkezett gyűjteményes anyagok”. Mai definíciója szerint pedig: „a volt állambiztonsági szervek operatív feltáró, prioráló munkáját segíteni hivatott, könyvtári, levéltári és kézirattári anyagokat egyaránt tartalmazó gyűjtemény.” Ennek megfelelően a sorozat a levéltári rendszerben nem a dossziék, hanem a Gyűjtemények szekciójában foglal helyet, s a 4.1. fondot alkotja. A fond elnevezése: állambiztonsági munkához készült háttéranyagok. Eredeti iratokból, későbbi másolatokból, valamint kiadványokból (könyvek, folyóiratok), újságcikkekből, röplapokból, kéziratokból és fotóalbumokból áll. Emiatt természetesen nem beszélhetünk az A-sorozat darabjainak egységes szerkezeti felépítéséről.
A 0,01 ifm. mikrofilmmel kiegészített, 1836 dossziéból és 186 kötetből álló, több mint 46 iratfolyóméter A-anyagból leginkább az eredeti iratok és a későbbi másolatok fontosak a háborús és népellenes ügyek tanulmányozása szempontjából.(59) Ha az eredeti iratokból és későbbi másolatokból összeállított dossziékat – a V-anyagokhoz hasonlóan – tematikus egységekbe kívánjuk rendezni, az ott felállított csoportokat, némi eltéréssel, az A-anyagok esetében is elfogadhatónak találjuk. A módosítás oka, hogy míg a V-dossziék esetében szükség volt az egyéb háborús bűnösök kategóriára, az A-dossziék esetében nincs. Helyette viszont a meglevő ilyen témájú anyagok számottevő mennyisége indokolja egy német háborús bűnösök elnevezésű tematikus csoport beiktatását.
A releváns A-anyagok között – ellentétben a V-dossziékkal – nem kizárólag egyes személyek vagy csoportok ügyeit feldolgozó dossziékkal találkozunk, hanem – többek közt – listákkal, névjegyzékekkel, nyilvántartásokkal, leírásokkal, sőt naplókkal, visszaemlékezésekkel is. További eltérés, hogy – bár a témacsoportok egy kivételével megegyeznek a V-dossziék esetében felállítottakkal – pl. egyes listákat, névsorokat tartalmazó anyagoknál némiképp nehezebb eldönteni, hogy az adott dossziét, a benne szereplő személyi kör alapján mely csoportba sorolhatjuk. Akár a V-dossziék esetében, a csoportok mindegyikéhez számtalan konkrét példát lehetne rendelni, azonban erre természetesen nem vállalkozhattunk. Jelen dolgozatunkban csupán néhány dosszié tartalmának érintőleges ismertetésével kívánunk információt nyújtani erről az iratanyagról.
Az első, a Magyarország politikai és közigazgatási vezetői tematikus csoportba is besorolható az A-645/1 jelzetű, Német háborús bűnösökcímet viselő, másolatokat tartalmazó dosszié, mert benne többek közt Sztójay Döme egykori miniszterelnök tanúvallomásai is olvashatók.(60) Ezen kívül azonban sok más személy, pl. Szombathelyi Ferenc volt honvéd vezérkari főnök, Vajna Gábor volt nyilas belügyminiszter vagy Ferenczy László volt csendőr-alezredes vallomása is megtalálható a dossziéban. Ezekben ők is Winckelmannal vagy Veesenmayerrel való kapcsolatukról számolnak be.
Az A-612 jelzetű, Háborús bűnösök névsora című dosszié egy 1946. április 30-án, az igazságügy-miniszter által készített, több mint 700 háborús főbűnös nevét felsoroló listát tartalmaz. A miniszter az előterjesztés szövegét a következő közléssel indította: “A háborús főbűnösök névjegyzékének összeállítása tárgyában megtartott pártközi értekezlet a mellékelt névjegyzéken feltüntetett egyének háborús főbűnösökké való nyilvánítását javasolta.”(61) Ezen a névjegyzéken természetszerűleg valamennyi témacsoport háborús, illetve népellenes bűnösei megtalálhatók.
Az A-925 és A-925/1 jelzetű dossziék esetében viszont egyértelmű, hogy a második, a katonai vezetők, illetve a katonaság kötelékében elkövetett háborús bűnösök tematikus csoportjába tartoznak. Elnevezésük: a Bűncselekményt elkövetett budapesti horthysta ht. tisztek betűrendes névsora. Az alapkötet A-tól J-ig, a második kötet pedig K-től Z-ig tartalmazza a tisztek névjegyzékét. Az 1961-ben összeállított listán, az abban szereplő személyek születési helyét, idejét, édesanyjuk nevét, lakhelyüket, munkahelyüket és egy-két mondatban kompromittáltságuk okát olvashatjuk. Ezeken kívül azokat a dossziékat és egyéb nyilvántartási helyeket jelölik meg, ahol rájuk vonatkozó anyagok találhatók.
Az A-503 jelzetű dosszié a Horthy hadsereg fasiszta alakulataira vonatkozó tanulmányi anyagok címet viseli. Tartalomjegyzéke szerint négy nagyobb egységre tagolható. Az első egy II. világháború után készült anyag, melynek címe: Tájékoztató a „Horthy hadsereg” a második világháborúban való szerepéről. A második, 1944-ből származó iratok összefoglaló címe a Magyar SS-alakulatok létesítéséről rendeletek, tájékoztatók. Szintén korabeli iratokból áll a Partizánelhárító alakulatok szervezési leírása és tematikája című rész. A negyedik rész 1948-ban készült hiteles másolatokból áll, címe pedig Radeczky laktanyának rendeltetéséről összefoglaló, kihallgatási jegyzőkönyvek. Az iratok keletkezési dátumából, illetve tartalmuk alapján ez a dosszié a nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetők témacsoportjába is besorolható lenne.
A rendőrség témacsoportjába tartozik az A-417 jelzetű dosszié, amely dr. Wayand Tibor detektív felügyelő kézzel írt beszámolóját tartalmazza a politikai rendőrség működéséről.(62) Dr. Wayand visszaemlékezéseiben bemutatja az egykori politikai rendőrség szervezeti felépítését 1919. és 1945. között, annak változásait, megnevezi fontosabb személyiségeit, a nyomozati módszereket és eljárásokat. Külön leírásban számol be Dr. Sombor főkapitány-helyettes és nyolc társának 1944. március 21-i, németek általi letartóztatásáról, majd a további sorsukkal kapcsolatos 1945-ös eseményekről.
Fasiszta vezetők vallomásai háborús bűncselekményekről című dosszié(63) tizenhárom iratból áll. Ezek között van egy kivonat Hain Péter vallomásából, illetve egy részlet 1946. március 18-i népbírósági tárgyalásának jegyzőkönyvéből. Mindkettő – mint a dosszié további részei is – későbbi (1977-es) másolat. Az előbbiben 1944. májusi-júniusi eseményekről beszél Hain Péter, az utóbbiban pedig az 1944. március 19. utáni időszak néhány történéséről tesz említést.
Sok olyan A-dossziét emelhetnénk ki példa gyanánt, amelynek szereplői egykori csendőrök. A Budapest területén élő volt horthysta csendőrtisztek és csendőrök című dosszié,(64) például hasonlóan a bűncselekményt elkövetett horthysta honvédtisztekre nyitott anyaghoz, két kötetben tartalmaz neveket, személyi adatokat, s olyan forráshelyeket nevez meg, ahol a névjegyzékben szereplő személyekre vonatkozóan részletes információkat találhatunk. Az A-940/1 jelzetű dosszié első lapján, 1962. január 15-i dátummal a következőket olvashatjuk: „A volt horthysta erőszakszervek vonalán folytatott kutató és feltérképező munka alapján betűsoros névjegyzéket készítettünk a kutatómunka során felderített és Budapest területén élő volt horthysta csendőrtisztekről és csendőrökről.” Az irat keletkeztetője a BM II/5. osztály volt.
Nemzeti Számonkérés Szervezete cső. nyomozó apparátus létrejöttéről, tevékenységéről dok. anyagok (65) című dossziéban az első irat egy 1958. október 22-én kelt összefoglaló jelentés, melyet a BM II/8. osztálya készített. A jelentés a Nemzeti Számonkérés Szervezete (a továbbiakban: NSZSZ) létrejöttének körülményeiről, szervezeti felépítéséről, tevékenységéről, nyomozói módszeréről, felbomlásáról és tagjainak felelősségre vonásáról szól. Majd egy újabb összefoglaló jelentés következik 1960. február 13-i dátummal (keletkeztető a BM II/5. osztály), amely az NSZSZ egykori tagjainak (61 fő) sorsáról tájékoztat. Ennek alapján ismert, hogy a 61 személy közül volt, akit már korábban kivégeztek, volt, akit elítéltek, volt, akit azóta tartóztattak le, volt, aki ellen korábban eljárást folytattak, de lakhelye (1960-as) ismeretlen vagy éppen ismert volt, és olyanok is voltak, akik Nyugatra szöktek. Az összefoglaló jelentés után egy határozat következik a nyilas párt fegyveres tagjai elleni nyomozás 1959. november 24-i elrendeléséről. Végül egy háromoldalas irat az NSZSZ csendőrtagjainak felsorolását tartalmazza. A dosszié további részében tanúvallomási jegyzőkönyveket, jelentéseket, gyanúsított-kihallgatási jegyzőkönyveket, internálási véghatározatot, és egy a BM ÁVH Népügyészségi Kirendeltsége által készített jegyzőkönyvet olvashatunk 1946-ből, 1948-ból, illetve 1949-ből. Ezt követi a vádirat 1959-ből, és ugyanitt találhatunk még tanúkihallgatási jegyzőkönyveket 1961-ből és 1962-ből, felfüggesztett ítéletek névjegyzékét, végül két jelentést az NSZSZ-ről 1966 márciusából illetve júliusából.(66)
A nyilas politikai, közigazgatási és katonai vezetők témacsoportba is besorolható a már korábban említett A-958 jelzetű Fasiszta vezetők vallomásai háborús bűncselekményekről című dosszié, hiszen itt megtaláljuk Baky László, Vajna Gábor vallomásainak egy-egy részletét is, valamint egy kitüntetési javaslatot, amely Szálasi nevéhez fűződik és az 1944. október 15-i eseményekben való részvételt kívánta jutalmazni.
Kizárólag ebbe a csoportba tartozik viszont az A-1005 jelzetű dosszié,(67) melynek első lapja egy a Nyilaskeresztes Pártban, 1942. augusztus 5-én kelt szolgálati jegy, amely az „északi választókerület” képviselőjelöltjeinek névsorát tartalmazza. A következő két oldalon a nyilas kormánybiztosok első listáját tartalmazza (32 fő). A dosszié további részeiben vegyes nyilas anyagok találhatók 1944-ből és 1945-ből, köztük a honvédséghez és a különböző civil területekre beosztott kormány-, illetve miniszteri biztosok névsora.
Az A-712 jelzetű dosszié kései fotómásolatokból áll.(68) Az 1945-ös és az 1946-os tanú- és gyanúsított-kihallgatási, valamint népbírósági tárgyalási jegyzőkönyvek többek közt Vajna Gábor, Kolozsvári Borcsa Mihály, Endre László, Jaross Andor, Baky László, Hindy Iván vallomásait tartalmazzák.
A nyilas párttagok és pártfunkcionáriusok, nyilas fegyveresek csoportjába – hasonlóan a V-dossziékhoz – a releváns A-anyagok közül is igen sok besorolható.
Az A-959 jelzetű dossziéban a Kröszl Vilmos zuglói nyilas pártszolgálatos, kerületvezető és társai ellen, háborús bűntettek elkövetésének gyanúja miatt indított nyomozás dokumentumai találhatók. A dosszié negyedik lapján a következőt olvashatjuk: „Több hónapig tartó nyomozati munka eredményeképpen megállapítottuk, hogy a letartóztatásba került 19 fős nyilas banda 1944. október 15-től 1945. december 25-ig, illetve 1945. január 10-ig, mint a Bp. XIV. kerület Thököly út 80. szám alatti nyilas pártház tagjai részt vettek mintegy 200–250 ember meggyilkolásában.” … „A XIV. kerületben tevékenykedő fegyveres nyilasok egy részét a Népbíróságok felelősségre vonták. A jelen ügyben szereplők 22 évig titkolták szörnyű bűneiket...” A további lapokon a nyomozás alatt készített néhány helyszínrajzot és rövid magyarázó szövegekkel ellátott fényképeket találunk. A fotókon a gyanúsítottak az egykori kivégzések helyszínein láthatók, amint bemutatják bűntetteik elkövetésének módjait.(69)
Nyilas megyei, járási körzet-vezetők, elítélt nyilas bűnözők névsora című dosszié 1959. október 14-i dátummal, 233 oldal terjedelemben tartalmazza nyilas személyek névsorát, születési adataikat, s ha elítélték őket, büntetési tételeiket is. Ezen kívül azoknak a V-dossziénak a jelzetét, amelyben ügyeik megtalálhatók.(70)
Az előzőhöz hasonló a Nyilas keretlegények és más nyilas bűnözők névsorai, nyilas funkcionáriusok című dosszié, mely 298 oldal terjedelmű. Ebből 226 oldalon egy jelentést találunk 1960. január 18-i dátummal, amely nyilasok névsorát, személyi adataikat, büntetésüket és azoknak a V-anyagoknak a jelzetét közli, amelyekben előfordulnak. Ezután következik egy 2 oldalas határozat 1960. márciusi keltezéssel, amely 25 nyilas személy nyilvántartásba vételéről intézkedik. Végül a különböző funkciót betöltő nyilasok 65 oldalas listája zárja a dossziét. Ebben személyes adataikon kívül egykori párttisztségeiket tüntetik fel.(71)
Több A-dosszié tartalmaz olyan iratokat is, amelyek egykori Volksbund-, illetve Waffen SS tagokkal foglalkozik.
Az A-791, az A-791/1 illetve az A-791/2 jelzetű dossziék 119 egykori Volksbund-, illetve Waffen SS tag személyi anyagát tartalmazzák.(72) Az alapkötetben a tartalomjegyzék után a BM III/III 3-a alosztálya kérelmét olvashatjuk. Ebben 1970. június 10-i dátummal a BM III/2 osztály vezetőjéhez fordulnak volt Volksbund-tagok és Waffen SS-ek anyagainak irattározása ügyében. Indoklásként a következőket olvashatjuk: „Ellenőrzésük (sic!) során megállapítottuk, hogy a BM operatív nyilvántartási rendszerében nem szerepelnek, tartózkodási helyüket nem tudtuk megállapítani, így figyelembe véve magas életkorukat nyilvántartásba vételük nem célszerű.”(73) Ezt követően felsorolják a 119 fő nevét, születési adataikat, lakcímüket az 1940-es évek első feléből, valamint a Volksbundba vagy a Waffen SS-be lépésük időpontját. Az alapkötet további részében, illetve a másik két kötetben, külön-külön ún. pafkákban megtaláljuk a 119 személy mindegyikének anyagait. Ezek többnyire belépési nyilatkozatok, kérdőjegyek, lakcím figyelőlapok.
1958. július 23-án készült kimutatás az 1943-ban Magyarországról a Német Birodalmi Waffen SS-be önként jelentkezett személyekről. A 66 oldalas lista 523 személy nevét és születési adatait tartalmazza.(74)
A háborús illetve népellenes tematikájú A-anyagok utolsó csoportjába a német háborús bűnösökkel foglalkozó dossziék tartoznak.
Az A-645, az A-645/1 és az A-645/2 jelzetű dossziék a Német háborús bűnösök címet viselik. Az alapkötetben a Budapesti Népbíróság 1946. február 19-én, 20-án és 21-én Szálasi Ferenc és társai ügyében tartott tárgyalási jegyzőkönyveinek másolata található. Ezeken a tárgyalási napokon tanúként meghallgatták Edmund Veesenmayert és Otto Winckelmannt magyarországi tevékenységükre vonatkozóan.
A korábban már említett A-645/1-es kötetben – szintén másolatban – magyar személyek (politikusok, katonák, összesen 28 fő) vallanak az 1946. márciusa és júniusa közötti időszakban saját maguk, illetve Veesenmayer és Winckelmann szerepéről, cselekedeteiről.
Az A-645/2 jelzetű, ugyancsak későbbi másolatokból álló dosszié pedig Veesenmayer 1945. november 3. és 1946. május 21. között keletkezett tíz tanúkihallgatási jegyzőkönyvét, valamint vallomásának 1946. szeptember 3-án kelt kivonatát olvashatjuk. Ezeken kívül e dosszié tartalmazza Winckelmann 1945. december 5-i tanúvallomási jegyzőkönyvét és az 1946. május 17-én felvett gyanúsítotti jegyzőkönyvét, továbbá Herbert Fitterer 1946. május 13-i és 14-i tanúvallomási jegyzőkönyveit.
Az A-sorozaton belül külön kell szólni a vegyes tematikájú, ún. Állambiztonsági Módszertani Gyűjteményekről (1,5 iratfolyóméter, 166 darab), amelyekben nemcsak a háborús és népellenes ügyekre találunk információkat. Különös jelentőségét az adja, hogy ezeket O-, illetve V-dossziék anyagai alapján állították össze. Abban az esetben, ha a gyűjtemények valamely darabjának forrásául szolgáló O- vagy V-anyag már nincs meg, jelentősége igen komoly lehet. Néhány példa: a gyűjteménysorozat 37. számú darabja Grassy József és Zöldi Márton ügyével foglalkozik, az anyagot a V-87992; a V-87992/10, illetve a V-98270 sz. dossziékból állították össze. A 27. számú darab Szügyi Zoltánnak, a Szt. László hadosztály parancsnokának az ügyét tartalmazza. A forrásul használt dossziék a V-2000/24; a V-122262 és a V-122262/1 jelzetű vizsgálati anyagok voltak.
5. Egyéb irattípusok
Befejezésül röviden szót kell még ejteni azokról az irattípusokról, amelyek fontos adalékokkal szolgálhatnak a témában. Az ÁBTL iratanyagának levéltári rendszere szerint az 1. szekción belül az 1.11.6. tartalmazza a III/III. Csoportfőnökség iratait. Ezen belül 11 doboznyi (1,32 ifm.) anyagnak a III/III-3. osztály a keletkeztetője, amely 1967. és 1989. között keletkezett, háborús és népellenes ügyekre vonatkozó bejelentéseket és az azok nyomán megindított vizsgálatok iratait tartalmazza. A 2. szekción belül a 2.5. fondba tartoznak a Személyes szabadságot korlátozó intézkedések iratai. Ezen belül a BM internálási iratai 102,42 ifm-t, az Országos Rendőr-főkapitányság internálási iratai 27,6 ifm-t, a Budapesti Rendőr-főkapitányság internálási iratai pedig 99,48 ifm-t tesznek ki.(75) Külön meg kell említeni a szintén e fondba tartozó rendőrhatósági őrizettel, illetve rendőrhatósági felügyelettel kapcsolatos iratokat (terjedelmük: 61,56 ifm., illetve 17,4 ifm.), a kitiltással, kitelepítéssel és a közbiztonsági őrizettel kapcsolatos iratokat (21,6, illetve 27,03 ifm.), valamint a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos vegyes iratok sorozatát (66,6 ifm.).
A Gyűjteményeket tartalmazó 4. szekción belül a 4.4. fond az ÁBTL kezelésében lévő Waffen SS-tagnyilvántartást tartalmazza 1,68 ifm. terjedelemben. A 4.5. fond pedig a Volksbund-tagnyilvántartás iratanyaga 1,44 ifm. terjedelemben. A 4.6. fond a szélsőjobboldali szervezetek, a nyilas, hungarista stb. tagnyilvántartás iratgyűjteménye. Ennek teljes terjedelme 11,82 ifm. A 4.10. fond pedig a háborús és népellenes bűntettekhez kapcsolódó tematikus gyűjteményt foglalja magába 9,96 ifm. terjedelemben.
A különböző típusú dossziék többsége mondhatni „teljes” állambiztonsági ügyeket tartalmaz, nem csupán neveket néhány azonosító adattal, s néhány más részleges információval. Ezért a Történeti Levéltár iratai közül a dossziék a legfontosabb forrásai a háborús és népellenes bűnügyek kutatásának. Ezen belül is a V- és az A-dossziék az elsődleges források. Azonban a legutoljára említett irattípusok is hasznos segítséget nyújtanak – különösen adatok gyűjtése, pontosítása, statisztikák összeállítása esetén – a tudományos kutatás számára.
Jegyzetek
(1) Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1944. december 23. – 1945. november 15. A-B kötet. (Szerk.: Szűcs László) Bp. Magyar Országos Levéltár, 1997. A-kötet, 94–95. o. (a továbbiakban Minisztertanácsi jegyzőkönyvek…)
(2) Uo. 114. o.
(3) Palasik Mária: A politikai rendőrség háború utáni megszervezése. In Államvédelem a Rákosi-korszakbanTanulmányok és dokumentumok a politikai rendőrség második világháború utáni tevékenységéről. (Szerk.: Gyarmati György) Bp. Történeti Hivatal, 2000. 34–36. o. (a továbbiakban A politikai rendőrség)
(4) Minisztertanácsi jegyzőkönyve, i. m. 303. o.
(5) Uo. 359. o.
(6) Palasik, A politikai rendőrség, i. m. 37–40. o.
(7) Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata 1945–1990. In Trezor 1., A Történeti Hivatal évkönyve 1999. (Szerk.: Gyarmati György) Bp. Történeti Hivatal, 1999. 75. o. (a továbbiakban Trezor I.)
(8) Okváth Imre: „Sziget egy reakciós tenger közepén” Adalékok a Katpol történetéhez, 1945–1949. In Államvédelem a Rákosi-korszakban i. m. 60., 64.,74.,76. és 78. o.
(9) Minisztertanácsi jegyzőkönyvek…, i. m. 25. o.
(10) Uo. 152. és 166. o.
(11) Uo. 143–144. o.
(12) Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Bp. Minerva, 1988. 120–121. o. (a továbbiakban Népbíráskodás…)
(13) Zinner Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949. Történelmi Szemle. 1985. 1. sz. 133. o. (a továbbiakban Zinner: Háborús bűnösök)
(14) Népbíráskodás…, i. m. 371. o.
(15) Minisztertanácsi jegyzőkönyvek…, i. m.  203–204., 329–330. o., Lásd még az Ideiglenes Nemzeti Kormány által összeállított további listákról, uo. 331. o.
(16) Zinner, Háborús bűnösök, i. m. 135. o.
(17) Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 4.: kúriai teljes ülések, népbírósági statisztikák, IM-állásfoglalások, kegyelmi előterjesztések, Nagy Imre és társai ügye 1989-ben (Szerk.: Horváth Ibolya et al.) Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1995. 55–138., 191–201. o. (a továbbiakban Iratok…)
(18) Zinner, Háborús bűnösök, i. m. 134. o.
(19) Uo. 139. o.
(20) A statisztikai adatokra vonatkozóan lásd: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL) M-KS-276. fond 65/324. ő. e.
(21) Lásd a kötetben Baráth Magdolna: Az állambiztonsági iratok selejtezése, megsemmisítése című tanulmányát.
(22) ÁBTL Módszertani Gyűjtemény, 387. Az állambiztonsági szervek operatív nyilvántartási rendszere. Jegyzet. Rendőrtiszti Főiskola. Ikt. sz.: 15-141/1986.
(23) ÁBTL 3.1.6. P-346, 3. o.
(24) ÁBTL 3.1.6. P-274
(25) ÁBTL 3.1.6. P-274, 48–49. o.
(26) ÁBTL 3.1.5. O-11202 „Verők”
(27) Az ÁBTL 3.1.5. O-10851 (eredeti száma Cs-589) dosszié, melynek fedőneve „Hekusok”, a „Verők” fedőnevű dosszié ikerpárja. A nyomozás célja a már említett kommunista ellenes fellépések politikai detektív résztvevőinek felkutatása és felelősségre vonása volt. A kommunista ellenes nyomozásokat folytató csendőrök, rendőrök 1956 utáni megfigyelésének és elítéltetésének lehetséges oka az MSZMP PB döntése. A PB ugyanis egyetértett Biszku Bélának 1959. január 13-án szóban elmondott azon javaslatával, hogy a felszabadulás előtti jelentősebb kommunista ellenes fellépésekben és az elfogottak kínzásában aktív szerepet játszó, s korábban el nem ítélt kb. 85 személy ellen indítsanak eljárást. (MOL M-Ks 288. f. 5/112. ő. e.) Ezúton fejezem ki köszönetemet Baráth Magdolnának, aki felhívta a figyelmemet a fenti információra.
(28) ÁBTL 3.1.5. O-14744 „Bujdosó”
(29) Az ügy dokumentációjának érdekessége hogy a III/III Csoportfőnökség iratai között (1.11.6.) a III/III-3. osztály iratai között 1971. szeptember 1-jei dátummal találunk egy javaslatot a “Bujdosó” fedőnevű háborús bűnügy realizálására. (Nyílt büntetőeljárás megindítására.) A javaslat első lapján, az előterjesztő Szigetvári Árpád osztályvezető részére szignálva, a következő kézírásos szöveget olvashatjuk: „Az ügyben politikai meggondolásokból nem kezdeményezünk. Ebben nem elsőrendűen, de szerepe van annak is, hogy S. 69 éves, beteg és 9 gyermeke van…” A feljegyzés Geréb aláírással április 12-én született. A „Bujdosó” fedőnevű dossziéból viszont, 1972. júniusi dátummal már arról értesülünk, hogy jogi lehetőség híján nem indítottak nyílt eljárást S. Gy. ellen.
(30) ÁBTL 3.1.5. O-11541/1 és ÁBTL 3.1.5. O-11541/2
(31) ÁBTL 3.1.5. O-11541/2, 2. o.
(32) 1950 előtt egyáltalán nem vezettek dossziékat, a különböző típusú dossziék nyitása ettől az évtől kezdve különböző időpontokban kezdődött. Erről egy BM parancs rendelkezett, amely szerint az állambiztonsági rendőri munka során keletkezett ügyiratokat, a korábbi aktarendszer helyett dossziékba kellett rendezni. Petrikné Vámos Ida: Iratok a Történeti Hivatalban. Vázlat a volt állambiztonsági szervek iratanyagának irattani feltárásához. In Trezor 1., i. m. 32. o.
(33) Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez 2.: kúriai teljes ülések, vizsgálatok és „vallomások", „párt"-ítéletek, elvi határozatok, az '56-os megtorlás iratai. (Szerk. Horváth Ibolya et al. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1993. 84. o.
(34) A 138.000/1945. számon megalkotott B.M. rendelet. Vö. Palasik Mária: Bizalmas belügyminiszteri rendelet az internálások ügyében (1945), in Társadalmi Szemle, 1997. 7. szám 88. o.
(35) Megemlítendő ugyanakkor, hogy 1945 júliusától az Igazságügy-Minisztérium X. számú népbírósági osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntető határozatot, a népbíróság pedig minden felmentő ítéletet juttasson el az állambiztonsági szervekhez. 1946-tól fokozatosan gyakorlat lett, hogy a rendőrség bírált felül népbírósági ítéleteket. Palasik, A politikai rendőrség, i. m. 42. o.
(36) ÁBTL 3.1.9. V-55184/a/1/2/3/ Dr. Imrédy Béla
(37) ÁBTL 3.1.9. V-37689 Dr. Tukats Sándor
(38) ÁBTL 3.1.9. V-71079 T. M.
(39) ABTL 3.1.9. V-102290 Cs. B. és tsai
(40) ÁBTL 3.1.9. V-102290 CS. B. és tsai, 50. o.
(41) ÁBTL 3.1.9. V-58944 Dr. B. J.
(42) ÁBTL 3.1.9. V-79348 Ferenczy László
(43) ÁBTL 3.1.9. V-145705 K. I.
(44) ÁBTL 3.1.9. V-145705 K. I., 236. o.
(45) ÁBTL 3.1.9. V-101578 Fiala Ferenc nyilas sajtófőnök
(46) ÁBTL 3.1.9. V-101578 Fiala Ferenc nyilas sajtófőnök, 109–111. o.
(47) ÁBTL 3.1.9. V-98981 Kardos József
(48) ÁBTL 3.1.9. V-96900 Radnóti Radocsay László
(49) ÁBTL 3.1.9. V-96900 Radnóti Radocsay László, 13. o.
(50) ÁBTL 3.1.9. V-99004 Tóth Dezsőné és tsa illetve ÁBTL 2.6. 10. Lásd még: Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Bp. Püski – Kortárs, 1997. 11. o.
(51) ÁBTL 3.1.9. V-79701 M. M.-né Volksbund-tag
(52) ÁBTL 3.1.9. V-58381 Sz. J. SS katona
(53) ÁBTL 3.1.9. V-38733 M. E. és tsa
(54) ÁBTL 3.1.9. V-38733 M. E. és tsa, 13. o.
(55) ÁBTL 3.1.9. V-38733 M. E. és tsa, 8. o.
(56) ÁBTL 3.1.9. V-47629 Rónai Zoltán
(57) ÁBTL 3.1.9. V-55123 M. A.-né
(58) Uo. 30. o.; Truczka András volt az Andrássy út 60. nyilas őrségének a parancsnoka, 1947-ben végezték ki.
(59) A Történeti Hivatal a Magyar Tudomány Napja alkalmából 2002 novemberében konferenciát rendezett a kezelésében lévő iratokról. Az A-anyagokról Cseh Gergő Bendegúz tartott előadást, melynek anyagát szíves hozzájárulásával részben felhasználtam.
(60) Otto Winckelmann és Edmund Veesenmayer ügyében.
(61) ÁBTL 4.1. A-612, 5. o.
(62) Az ÁBTL 4.1. A-417/1 jelzetű dosszié Wayand Tibor horthysta pol. detektív visszaemlékezései címmel az alapkötet szöveghű, gépírásos változata.
(63) ÁBTL 4.1. A-958
(64) ÁBTL 4.1. A-940/1 és ÁBTL 4.1. A-940/2
(65) ÁBTL 4.1. A-1114
(66) Az ÁBTL 4.1. A-1115 jelzetű dosszié az NSZSZ vezetőinek peranyagait tartalmazza.
(67) ÁBTL 4.1. A-1005 * Nyilas képviselőjelöltek, kormánybiztosok
(68) Címe: Főbb háborús bűnösök anyagából fotómásolatok.
(69) Az ÁBTL 4.1. A-1325 jelzetű dosszié az ÁBTL 4.1. A-959 ikerpárja. Címe: Kröszl Vilmos és tsai háborús bűntettét bizonyítani próbáló nyomozási kísérlet fényképdokumentációja. Kröszl Vilmos és tsai ügyében a nyílt eljárás előtt bizalmas nyomozás is folyt. Ezt dokumentálja az 1966-ban nyitott, ÁBTL 3.1.5. O-12542 jelzetű, „Gyilkos” fedőnevű dosszié. A nyílt nyomozás során pedig 14 kötetből álló V-dosszié sorozat keletkezett (ÁBTL 3.1.9. V-153693/1-13a).
(70) ÁBTL 4.1. A-960
(71) ÁBTL 4.1. A-961
(72) ÁBTL 4.1. A-791, ÁBTL 4.1. A-791/1 és ÁBTL 4.1. A-791/2 Volt Volksbund- és Waffen SS tagok anyaga.
(73) ÁBTL 4.1. A-791, 2. o.
(74) ÁBTL 4.1. A-1125 Volt Német Birodalmi Waffen SS-ek nyilvántartása. Az A-1125 jelzetű dosszién kívül lásd még az ÁBTL 4.1. A-1125/1.; az ÁBTL 4.1. A-1125/2 és az ÁBTL 4.1. A-1125/3 dossziékat is. Ezekben szintén nyilvántartások szerepelnek, további 523, 627 és 586 személy neve illetve születési adatai.
(75) Az internálási iratokról lásd a kötetben Bank Barbara idézett dolgozatát.




Hát erre a két találatra futotta az ÁVH -s és katpol- os takarítók keresése , de azért tudnánk mi többről is beszélgetni , csak még mindig tele velük a közéletünk likvidálni kellene őket , mert már a csapból is a holokamu folyik , és közben tele vagyunk emberiség ellenes és háborús bűncselekvésekkel amit ez a büdös tetü hintás terrorista zsidó Kazár had végez a gojok társadalmán , na csukd be a szád , mert megtöltik ciánnal ,és annyi neked .

Azóta meg ….



Mindenki figyel



Fél nap alatt belebukott Almássy Kornél, Dávid Ibolya párton belüli kihívója abba a megfigyelési és adatgyűjtési botrányba, melynek szálai egy, az OTP-nek dolgozó biztonsági céghez vezetnek. Az eddig nyilvánosságra került információk szerint a volt nemzetbiztonsági tisztek által működtetett társaság kormányzati szervereket próbált feltörni, illetve jogosulatlanul gyűjtött minősített információkat.
"Egy, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) látókörébe került biztonsági vállalkozás eredeti rendeltetésétől eltérően internetes kapcsolattartásra és információgyűjtésre alkalmas titkos hálózatot hozott létre. (...) A Nemzetbiztonsági Kabinet (NBK) kezdeményezte a képviselői érintettségre és a folyamatban lévő ügy kiemelkedő társadalompolitikai és nemzetbiztonsági jelentőségére tekintettel a nemzetbiztonsági bizottság rendkívüli ülésén történő soron kívüli tájékoztatását" - olvasható az NBK szeptember 12-i rendkívüli tanácskozása után közreadott szűkszavú közleményben.
A múlt szerdán a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) szervezett bűnözés elleni főosztálya házkutatást tartott az UD Vagyonvédelmi Zrt. Ilka utcai székhelyén, magántitok jogosulatlan megismerése és más bűncselekmények gyanúja miatt. A Népszabadság másnap rövid hírben foglalkozott az esettel. A lap kormányzati forrásokra hivatkozva azt állította, hogy az akció összefügg egy internetes szolgáltató ellen a közelmúltban végrehajtott elektronikus támadással. Az ügy a hét második felében dagadt politikai botránnyá: előbb a cég egyik vezetője, Horváth József számolt be az eseményekről a jobboldali sajtóban, majd pénteken közel egy időben fordult a nyilvánossághoz Demeter Ervin, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának fideszes elnöke és Dávid Ibolya, az MDF első embere.
Demeter - Horváthhoz hasonlóan - politikai boszorkányüldözéssel vádolta a kormányfőt, Draskovics Tibor igazságügy- és Szilvásy György titokminisztert. Bár az addig nyilvánosságra került információkból nem lehetett politikai szálakra következtetni, az Orbán-kabinet nemzetbiztonsági tárcavezetője azt állította, "Szilvásy és bandája" gondosan felépített koncepciós eljárással próbálja lejáratni a Fideszt, ezért a párt hatalommal való visszaélés miatt az ügyészséghez fordul. Horváth a Magyar Hírlapnak azt mondta, azért támadják, mert a kormány Fidesz-közelinek tartja a cégét - így próbálnak egy újabb megfigyelési ügyet kreálni.
Péntek reggel Dávid Ibolya is a közhöz fordult, azt állítva, hogy egy biztonsági cég információkat gyűjtött a lejáratására. A megbízást egy korábbi kormányzati vezető, S. adta, az akcióban pedig kihívója, az MDF egyik alelnöke is érintett: az elnök asszony szerint bizonyos üzleti és politikai körök Almássy Kornél segítségével akarták elfoglalni a pártot. Dávid, mint mondta, az állításait alátámasztó bizonyítékokat (egy telefonbeszélgetést tartalmazó CD-t) szerdán kapta egy feladó nélküli csomagban.
Almássy Horváthhoz és Demeterhez hasonlóan igyekezett elébe menni az eseményeknek és megelőző csapást mérni Dávidra: fél órával az MDF-elnök bejelentése előtt arról tájékoztatta a sajtót, hogy megzsarolták, és megpróbálták rávenni, hogy vonuljon vissza a politikából. Közben kijött a Nemzetbiztonsági Kabinet fent idézett közleménye is, amely konkrétumokat nem említve sejteni engedte ("képviselői érintettség"), hogy a megfigyelési ügynek vannak politikai vonatkozásai is. A krimibe illő történetet tovább bonyolította, hogy Almássy a második tájékoztatóján már elszólta magát: azt mondta, nem tudja, kit takar a szövegben szereplő S. I., és semmilyen kapcsolatban nem áll Stumpf Istvánnal - a Dávid által nyilvánosságra hozott szövegben az I. betű nem szerepelt.
Ám nem kellett túl sokáig várni a részletekre, a hvg.hu péntek délután vágatlan formában közölte a nevezetes telefonbeszélgetést. Ebből kiderült, hogy a hívó fél Tóth János volt, az OTP-nél őrző-védő feladatokat ellátó UV Zrt. egyik vezetője, beszélgetőpartnere pedig a bank vezérigazgatója, Csányi Sándor. Tóth egy megbízásról számolt be Csányinak, amely, mint mondta, Tombor Andrástól - Orbán Viktor egykori biztonságpolitikai tanácsadójától - futott be, aki arra szerette volna rávenni az UV-t, "dolgozzanak rá" az MDF-re és Dávid Ibolyára, "merthogy ott valami belső hatalmi váltás" van előkészítve, melynek Almássy a kezdeményezője. Tóth még hozzátette, hogy a váltást Stumpfék pénzelik. Az Index közben arról számolt be, hogy bizonyos vállalkozók közel kétmilliárd forintot mozgattak meg a siker érdekében.
Az érintettek később határozottan cáfolták, hogy létezett volna az említett megbízás. Tombor András kijelentette: 2002-ben visszavonult a politikától, azóta csak a "reálgazdasággal foglalkozik". Stumpf tagadta, hogy bármilyen köze lenne az ügyhöz, és "vérvádat" emlegetett. Csányi elismerte, hogy ő hallható a felvételen, de kijelentette, hogy a beszélgetésben szereplő esettől később teljességgel távol tartotta magát. Tóth az Indexnek azt állította, csak jelezni akarta a bankvezérnek, hogy az OTP-nél éppen állásra aspiráló Tombor felvétele "bármilyen esetleges politikai szerepvállalása" miatt túl kockázatos, és a megbízást - ami tehát nem is létezett - végül nem teljesítették.
Ha mindez igaz, akkor viszont kérdés, hogy szombaton, az MDF választmányi ülése után miért lépett vissza egyetlen zokszó nélkül Almássy Kornél az elnökjelöltségtől, Almássy tizenkét támogatója pedig a választmányból. A frakció egységét és létét kilépésével nem veszélyeztető alelnök elismerte, hogy valóban találkozott és egyeztetett az UD Zrt. egyik vezetőjével. Az MDF prominensei később a Hírszerző internetes hírportálon keresztül megüzenték az ország egyik leggazdagabb emberének: nem vádolják semmivel, részükről nincs harag.
A szövevényes ügy részleteiről lapzártánk pillanatában ennyi volt biztosan tudható. Továbbra sem tisztázott, hogy Dávid Ibolya kitől kapta meg a titkosszolgálati eszközökkel lehallgatott beszélgetést, miként az is furcsa, hogy az esetről pár nappal a jelölési folyamatot lezáró választmány előtt értesült. Információink szerint az ügy minősítését már a házkutatás előtt feloldották, így az elnök asszony a dokumentációt több helyről is - NNI, ügyészség, NBH - megkaphatta. Egyes hírek alapján erősen valószínűsíthető, hogy az MDF-sztori csak egy mellékszál a rendkívül szerteágazó megfigyelési és adatgyűjtési botrányban. Az NBK közleménye szerint a cég emberei megpróbáltak behatolni az elektronikus kormányzati gerinchálózathoz kapcsolódó egyes kormányzati szervek információs rendszerébe. Az NBH feltételezi, hogy minősített információkhoz is hozzáfértek, ezért Laborc Sándor, a hivatal főigazgatója szeptember 10-én államtitoksértés gyanújával feljelentést tett az Országos Rendőr-főkapitányságnál. Állítólag több száz freemailes levelezőrendszert is feltörtek (ezt az üzemeltető [origo] mindvégig cáfolta), sőt egyes hírek szerint kémprogramokat telepítettek bizonyos állami szervek - így a titkosszolgálatok - gépeire, és törvénytelen eszközökkel gyűjtöttek adatokat több politikusról és magánszemélyről. Mi több, az UD-nek "beépített embere" volt a szolgálatoknál, aki tavasszal át is igazolt a biztonsági céghez.
Egyelőre nem tudni, hogy kinek vagy kiknek a megbízásából dolgoztak a "megfigyelők". Furcsa, hogy Horváth már akkor Fidesz-közeliséget emlegetett védekezésként, amikor még szóba sem került Stumpf érintettsége, miként Demeter idő előtti kifakadásai is zavarosak. Az UD társtulajdonosa, Horváth József 1989-ben még a III/III-as csoportfőnökség egyik alosztályán dolgozott, az Orbán-kormány alatt Kövér László titokminiszter nevezte ki főigazgató-helyettesnek az NBH-nál - az adott szakterületen ez igen szoros bizalmi viszonyt feltételez. A2002-es hatalomváltás után tartalékállományba került, majd 42 évesen nyugdíjazták. A lapunk által megkeresett, a nevük elhallgatását kérő szocialista és liberális politikusok szerint most derül fény arra, miért tiltakoztak olyan hevesen a Fidesz szakpolitikusai Laborc kinevezése ellen. Az NBH-tól 2000 végén eltávolított szakember személyében egy olyan vezető került a hivatal élére, aki nem volt már lekötelezettje a jobboldalnak, így könnyűszerrel zárta le a "szivárgási csatornákat". Ha igazak a feltételezések, így bukkant rá a most felderített, az NBH-ba is beépült "alternatív titkosszolgálatra". Kormánypárti politikusok biztosra veszik, hogy a következő hetekben újabb részletek kerülnek majd napvilágra, amelyekből kiderülhet, kinek is dolgozott a titkosszolgálatok hálójába akadt részvénytársaság.

Fő a biztonság

Az UD Vagyonvédelmi Zrt.-t 2005. január 10-én jegyezték be, két tulajdonosa van: Horváth József és Tóth János. A cég 2006-ban 857 millió forintnyi árbevételt produkált, a Magyar Hírlap információi szerint közel 500 alkalmazottat foglalkoztat. Az UD Zrt. tulajdonosai számos adatfeldolgozással, webhostinggal és őrzéssel-védelemmel foglalkozó céget jegyeznek: Horváth neve kilenc, Tóthé tizenöt cégben tűnt fel az elmúlt években. Tóth 2001 és 2002 között felbukkant a Volán igazgatóságában is. Többek között részesedésük volt a KÉSZ-SECURITY (mai nevén UD Vagyonőr) Kft.-ben, amelynek jelenleg az UD Zrt. a kizárólagos tulajdonosa. A cégben több mint egy évig tulajdonrésze volt a Varga Mihály milliárdos vállalkozó érdekeltségi körébe tartozó KÉSZ Kft.-nek, a biztonsági vállalkozás jelenleg is szerepel az építőipari társaság partnerlistáján. Lapunk érdeklődésére Árvai István, a KÉSZ kommunikációs vezetője elmondta: pár éve jutottak arra a felismerésre, hogy jobb, ha az építkezéseket saját tulajdonban lévő cég őrzi, ám a vállalkozás nem volt túlzottan sikeres, ezért túladtak a részesedésükön. Arra a kérdésünkre nem tudott válaszolni, hogy miként esett a választásuk a Horváth-Tóth páros érdekeltségébe tartozó társaságra. A sajtóban felmerült, hogy az UD rövidítés az Új Defend nevet takarja - utalva az Orbán-kabinet idején nagy karriert befutott biztonsági cégre. Ám a cégbírósági iratok ezt nem igazolják: a rövidítést többnyire Ultima-Dataként vagy Ultra Defensorként oldják fel.




Microsoft-fordulat a kémprogramok terén?


A spyware-cégek akarata előtt még a legnagyobb gyártók is meghajolhatnak. Vajon a Microsoft is? – írta: Szentesi Kálmán, 9 éve






Gyengít a szorításon a Microsoft

Amikor a múlt hónap végén szárnyra kaptak a hírek, hogy a Microsoft a Claria – kevésbé jól csengő egykori nevén Gator – felvásárlására készül, majd egy héttel ezelőtt kiderült, hogy a szoftveróriás anti-spyware terméke a jövőben nem távolítja el a számítógépről a Claria kémprogram összetevőit, talán csak a legelvakultabb Microsoft-hívek nem kezdtek fejcsóválásba. A redmondi cég azóta hivatalos közleményben cáfolta, hogy a kémprogram-eltávolító szoftverben végrehajtott változtatás bármilyen összefüggésben állna az állítólagos felvásárlással. Mint mondják, az egybeesés pusztán a véletlen műve. Nos, a legújabb fejlemények fényében mindez akár igaz is lehet – örömre azonban a legparányibb okunk sincs.
A Microsoft-közlemény szerint a kémszűrő módosítása a Claria kérésére történt – a cég még januárban kereste meg a fejlesztőket ez ügyben –, és a jövőben "egységes értékelési szempontokat kívánnak bevezetni, hogy következetes és igazságos elbírálásban részesítsék az összes hasonló gyártó termékét". Az Olvasónak nyilván megvan a markáns véleménye arról, hogy mit is gyártanak ezek a bizonyos gyártók – nekünk is, így szerintünk az egységes elbírálásnak kézenfekvő módon az egységes totális törlésben kellene megmutatkoznia. Nem így a Microsoft szerint.
A Windows AntiSpyware (Beta) módosított definíciós fájljait megvizsgáló Sunbelt Software kémprogram-specialistái arra a megállapításra jutottak, hogy nem csak a Claria megítélése változott június óta a programban, hanem egy seregnyi más adware és spyware programé, ezek között olyan jól ismert nevek sorakoznak, mint a Webhancer, NewDotNet, WhenU, WeatherCast, SaveNow, 180Solutions Search Assistant és eZula.


Látható eredmény már két hét alatt
A Sunbelt elnöke, Alex Eckelberry szerint a Claria-felvásárlást övező médiaspekulációk közepette volt ésszerű alapja a két esemény összekapcsolásának. Azonban miután kiderült, hogy a kedvezőbb minősítés több más programot is érint, a dolog már sokkal többről szól: a Microsoft általános kémprogram-stratégiájáról – vélekedett Eckelberry.
Fehérítés áztatás nélkül
Nem a Claria az egyetlen adware-cég, amely a kártékony tevékenység miatt a céges arculatra rárakódott makacs szennyeződéseket azzal szeretné eltüntetni, hogy legitimálni próbálja magát a különböző kémprogram-eltávolító alkalmazásokban.
Az X-Cleaner biztonsági szoftvert forgalmazó XBlock Systems részletesen beszámol honlapján arról, hogy két – meg nem nevezett, de a kéretlen reklámpiac elitjébe tartozó – adware-cég „partnerséget” ajánlott nekik. A cég elnöke, Wayne Porter a felajánlott együttműködés részleteibe is beavat: a szoros partneri kapcsolat feltétele az lett volna, hogy az adott cég kémprogramjai eltűnjenek az X-Cleaner adatbázisából, míg a riválisokét erőteljesebben figyelje. Ellentételezésként az XBlock részesedett volna a cég reklámbevételeiből. Porterék válasza határozott nem volt. Nem a rosszindulat, hanem a józan gondolkodás mondatja velünk, hogy vélhetően nem az XBlock volt az egyedüli megkeresett cég az it-biztonsági piacról, mint ahogy az is kétséges, hogy az elutasítás elvette volna a „parasite-ok” kedvét a további partnerkereséstől.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése