2016. május 9., hétfő

Roosevelt háborúja





Roosevelt háborúja I.




Én sem hiszek jobban a kommunizmusban, mint Önök,
de itt, ebben az országban élő kommunistákkal
semmi baj nincs; legjobb barátaim között 
sokan vannak kommunisták.” /FDR/


Magyar fordításban részletek,
Benjamin Colby: ‘Twas a Famous Victory -
Deception and Propaganda in the War with Germany,
New Rochelle, 1974. Arlington House Publishers

(Hazánkért, 2002. február)



Fordította: Vasas J. János (Kanada)

Az egykori “first lady” látogatása Montreálban

The Montréal Gazette ez év január 20-i számában John Kalbfleisch megemlékezik Eleanor Roosevelt,Franklin Delano Roosevelt (ezután FDR) második világháborús amerikai elnök feleségének montreáli megjelenéséről, amelyet 1943. januárjában a “Kanadai Segítség Oroszországnak” nevű pénzgyűjtési megmozdulás sikerének érdekében tett. A gyűjtés, amelynek egyik társelnöke a whiskykirály Allan Bronfman volt, több mint 200 ezer dollárt eredményezett Québecben.
 A gyűjtésen felszólalt többek között MacKenzie King Kanada akkori miniszterelnöke is és kifejezte azon vágyát, hogy “Kanada a legsegítőkészebb barátjává” legyen Oroszországnak.

Dr. Eleanor Roosevelt,
akinek a műveltségét
 a zsidó vallás teológiai
és a zsidó irodalom
 doktori diplomája
gazdagította

(Ekkor még nem sejthette, hogy néhány hónap múlva egy Igor Gouzenko nevű fiatalember kezd dolgozni az ottawai szovjet követségen, aki 1945. szeptember 5-én nagy csomag okmánnyal hagyja el a követséget, amelyek feltárják, Moszkva hogyan árulja el “legsegítőkészebb barátját”óriási kémhálózat működtetésével országában.)
Eleanor Roosevelt beszédében a hősies angol pilóták példájára célozva buzdította a montreáliakat az oroszok megsegítésére.
Hogyan kerülhet a háborúban akkor még semleges Amerika elnökének felesége orosz-barát pénzgyűjtési akció buzdító szónokai közé? Benjamin Colby amerikai újságíró “’Twas a Famous VICTORY” / Híres Győzelem volt, Csalás és Propaganda a Németország elleni Háborúban” című 1974-ben megjelent könyvében megadja a részletes választ.

Amerika és a háború

Hitler 1939. szeptember elsejei bevonulását Lengyelországba szorosan követte Sztálin, elfoglalva Lengyelország keleti részét, Észtországot, Lettországot és Litvániát. Ezután Anglia hadat üzent Németországnak és ezt követte Franciaország.
Az amerikai nép szimpatizált az angolokkal és franciákkal, de kívül akart maradni a háborún, akárki legyen a győztes. Az 1939. október 29-i közvélemény-kutatás szerint a népnek csak 3.3 százaléka akart belépni a háborúba. Még az 1941. augusztusában végzett kutatás szerint is a népnek csak 12.4 százaléka volt kész a rögtöni háborúba lépésre.

A kétszínű Roosevelt

FDR már 1939. szeptemberében elhatározta, hogy Amerikát háborúba viszi Anglia oldalán s ettől kezdve, miközben egyre-másra erősködött, hogy Amerika semleges marad, megindult az erőfeszítés az amerikai közvélemény átalakítására.
1939. szeptember 3-án rádióbeszédben azt ígérte, hogy “ez a nemzet semleges nemzet marad”.  Szeptember 8-án nemzeti veszélyállapotot jelentett ki, elrendelte a tengerész és szárazföldi tartalékok behívását és a sorozás növelését.
Szeptember 5-én az 1937-es Semlegességi Törvény követelményei szerint nyilatkozatot adott ki, megtiltva a hadviselő feleknek szánt fegyverek és lőszer kivitelét. Néhány nappal később rendkívüli ülésre hívta össze a Kongresszust, hogy hatálytalanítsa a kiviteli tilalmat azzal érvelve, hogy a fegyvergyártás a munkanélküliséget enyhíti és emeli a béke valószínűségét. Hosszú és kemény vita után a Kongresszus november 5-én jóváhagyta a Semlegességi Törvény módosítását, és ráadásul megengedte fegyverek szállítását készpénzért. Október 26-i rádióbeszédében FDR kijelentette, hogy “Amerika semleges és nincs szándékában háborúba lépni. A Semlegességi Törvénymegváltoztatása nem jelentette a semlegesség feladását” - mondta.
Ezalatt több beszédében ismételten beszélt a Németország felől fenyegető veszélyről. 1940. január 3-án a Kongresszushoz intézett üzenetében “színlelésnek”, “álmodozásnak” nevezte azok magatartását, akik saját dolgaikra történő összpontosítással akartak kimaradni a háborúból. Május 15-én, miközben nagy összeg jóváhagyását kérte honvédelmi célra a Kongresszustól, azt helyezte kilátásba, hogy közép-nyugat-amerikai városokat Dél-Amerikából érheti légitámadás Mexikón és Kubán át. New England-ot pedig Grönland repülőtereiről érheti támadás, - mondta.
Választási kampány-beszédében 1940. szeptember 11-én kereken tagadta, hogy a nemzetet háború felé vezeti:

Nem veszünk részt idegen háborúkban, nem küldjük szárazföldi, tengeri vagy léghaderőnket idegen földre harcolni kivéve, ha megtámadnak.”

Október 30-án Bostonban ezt mondta az amerikai apáknak és anyáknak: “Nem küldjük fiaitokat idegen háborúkba. Ezt már mondtam ezelőtt, de megismétlem.” De két hónappal ezen ígéret után, január elején, jobbkezét Harry Hopkinst már egész más üzenettel küldte Churchillhez Londonba:  “Az elnök eltökélt szándéka, hogy együtt fogjuk ezt a háborút megnyerni. Tévedés ne essék. Azért küldött ide, hogy megmondjam: bármennyibe kerül, bármily módon sikerre fog segíteni... mindent megtesz, ami erejéből telik.”
Az elnök leghűbb támogatói is beismerték később, hogy az elnök Pearl Harbor előtt egyszerűen becsapta a népet.

Ki kezdte az amerikai-német háborút és mikor

Sokféle időpontot lehetne választani, de annyi biztos, hogy Amerika sokkal az 1941. december 7-i japán támadást (Pearl Harbor ellen) követő német hadüzenet előtt hadban állt Németországgal.
Bremen nevű német hajót még az angol-német háború kitörése előtt feltartóztatták két napra New York kikötőjében állítólagos törvényellenes lőszerszállítás gyanúja alatt, hogy időt adjanak egy angol cirkálónak a felzárkózásra és gyors támadásra, ha esetleg kitörne a háború, mialatt a Bremen úton volt Németország felé. Az ötven romboló hadihajó átadása Angliának 1940-ben (a semlegességi nyilatkozat ellenére) már hadviselési tett volt.
Általános az egyetértés azon, hogy a háború lényegbeni kezdete az 1941. márciusi Lend-Lease (kölcsönbérleti)Törvény volt. Az 1945-ös Encyclopedia Britannica szerint, ez a törvény lényegbeni hadüzenet volt.
Miután győztesen került ki a novemberi választásokból, FDR tovább haladt a háború felé. A Lend-Lease Törvénymegengedte a hadianyag-szolgáltatást - későbbi fizetés ellenében, avagy ingyen - bármely országnak, amelynek védelme -- az elnök véleménye szerint -- nélkülözhetetlen volt az USA biztonságához. FDR 1940. december 19-én javasolta majd tíz nappal később rádióadásban sürgette a nagyméretű segítséget Angliának, hogy megmenthesse magát.
A nemzet [amerikai] még sohasem volt ilyen nagy veszélyben’ mondta - ‘de amíg Anglia erős az Atlanti óceánon, nem kell támadástól tartani’.
Január 6-i üzenetében, amelyben a Lend-Lease Törvény törvényerőre hozását sürgette, azt mondta:
Amerika célja mindenhol a világon biztosítani a ”négy szabadságot: szólásszabadság, vallásszabadság, nyomortól és félelemtől való mentesség.”

A Kongresszusban sokan ellene voltak a törvénynek, de Frank Knox a haditengerészet feje úgy tanúskodott a szenátusi bizottság előtt, hogy csak a Lend-Lease Törvény megszavazásával tudja Amerikát kivültartani a háborún. Az ellenzők továbbá attól tartottak, hogy az Angliának szolgáltatott hadianyagokat majd hadihajó kísérettel kell az Atlanti óceánon átjuttatni. Knox beismerte, hogy a hadihajó kísérése háborús tett lenne, és hogy ő azt ellenzi.
A törvényjavaslatot március 11-én szavazták meg, miután beleírták, hogy az nem engedélyezi az amerikai hadihajók által történő kísérést, és hogy amerikai hajók nem hajózhatnak harcászati övezetbe, ami az 1939-es Semlegességi Törvény megszegését jelentené.
Mialatt Knox tagadta, hogy hadihajó kísérés lenne szándékukban, titokban már dolgoztak is hasonló terveken. Angol szakemberek álruhában már januárban találkoztak amerikai szakértőkkel New Yorkban. George C. Marshall vezérkari főnök és H. R. Stark tengernagy a haditengerészet feje a legnagyobb titoktartásra szorgalmazott, mert ha az amerikai nép tudomást szerezne róla az a Lend-Lease ellenségeinek a malmára hajtaná a vizet és más, valószínűleg “végzetes”következményekkel járhatna. Miközben a tervek csak háború esetére szóltak, megegyeztek, hogy gyakorlatban a kísérést megkezdhetik mihelyt az atlanti hajóhad készen volt a feladatra.
Közben tovább dolgoztak a közvélemény alakításán: Knox úgy vélekedett, hogy Amerika nem engedheti hadianyagjait az Atlanti óceán fenekére küldeni. Március 20-án Knox jelentette az elnöknek, hogy a haditengerészet rövidesen kész lesz a hajók kísérésére. Stimson hadügyminiszter pedig május 6-án jelentette ki, hogy Lend-Lease nem volt elégséges, lépéseket kell tenni, hogy bebiztosítsák a szállítmányok megérkezését Angliába.
Május 27-én FDR korlátlan veszedelem fennállásáról szóló kiáltványt adott ki és arra utasított, hogy a teljes védelmi rendszer készen legyen “a nyugati félteke bármely része ellen irányuló tettek vagy az azokat fenyegető lépések visszavetésére.”

Ugyanakkor a nácik világhódító terveiről beszélt:
Németország feldarabolná a világot, hatalmas területek és népek fölé húzná fel a náci zászlót.”
Amerika “csak támadás visszavatésére” gyűjti erőit, mondta -- de nem várhat “amíg bombák hullnak New York, vagy San Francisco, vagy New Orleans, vagy Chicago utcáira.” Az ilyen borzasztó lehetőségek megakadályozására kiterjesztette a semlegességi őrjáratot messzebbre, mind az észak-atlanti, mind a dél-atlanti tengerre, - mondta.
Júliusban megkapta az atlanti hajóhad az utasítást a korábban megszállt Grönland szigetéhez irányított hajók védelmére, beleértve az angol hajókat is. Az angol hajók védelmét az augusztus 13-án az Atlanti Konferenciáról kiadott rendelet nyíltan részletezte. Az utasítás ez volt: “elfogni vagy elpusztítani hajókat, amelyek támogatják a nyugati félteke területe, vagy amerikai, vagy izlandi hajók ellen tengeren vagy légben irányított hadműveleteket.”
A kétség eloszlatása végett további utasítás kifejtette, hogy “... ez esetleges hajókat jelentette, amelyek a hajók vagy kísérőik látás vagy halláskörén belül tartózkodtak.”  
Ha ezek a műveletek összeütközéseket eredményeztek az ellenséggel, a kormány nem hozta nyilvánosságra. Július másodikán Knox tagadta, hogy hadihajók őrjáraton összeütközésbe kerültek volna német hajókkal és azt is, hogy szállító hajókat kísértek. A Szenátus még mindig kételkedett és július 11-én titkos gyűlésre idézte be Knoxot és Stark tengernagyot és több mint két hetes késéssel nyilvánosságra hozták, hogy egy amerikai romboló, miközben egy elsüllyesztett hajó túlélőit szedte fel, három mélyvízi bombát dobott egy német  tengeralattjáróra.
Csak évekkel később derült ki az, hogy az incidens valójában akkor történt, amikor a Niblack nevű romboló felderítő feladatot végzett Grönland környékén.
FDR az Atlanti Konferencián augusztusban azt mondta Churchillnek, hogy amerikai hadihajók agresszíven fogják keresni az alkalmat valamilyen incidens teremtésére, amely ürügyet ad a hadiállapot kinyilvánítására. Ecélból nem habozott incidenseket meghamisítani, hogy a háborús hangulatot növelje a népben.
Szeptember 4-én a tengerészet jelentette, hogy egy ismeretlen tengeralattjáró megtámadta a Grönland felé tartóGreer nevű rombolót. FDR ezt ürügynek használta fel a ”lőjj elsőnek” parancs kibocsátására mondván, hogy német tengeralattjáró támadta meg a Greert miközben postát szállított Grönlandba. 
Kijelentem” - mondta az elnök a népnek, - “a nyers tényt, hogy a német tengeralattjáró lőtt először az amerikai rombolóra, figyelmeztetés nélkül, elsüllyesztési szándékkal.”

De a Szenátus tengerészeti ügyek bizottsága kiszedte Stark tengernagyból az igazságot, miszerint a Greer három órán át követte a német tengeralattjárót, jelentve helyzetét egy angol repülőnek, amely mélyvízi bombákkal támadta. A német hajó csak akkor lőtt a Greer-re miután a repülő eltávozott de a Greer tovább folytatta a vadászatot. De a (lőjj először) parancs maradt.
Az állítólagos támadást az USS Kearny ellen szintén hamisan tálalták az amerikai népnek, és még hatásosabban kihasználták propaganda célokra. Október 17-én a Tengerészet jelentette, hogy az USS Kearny torpedót kapott Grönlandtól 350 mérföldre, délnyugatra. Két nappal később az is kitudódott, hogy személyzetéből 11 hiányzik, és több sérült van. Miközben határtalan veszedelmet nyilvánított ki FDR kijelentette, hogy Amerika háborús felkészülése“esetleges támadás visszavetésére irányult.” Most a támadás Amerika ellen megtörtént, mondta.... “a történelem megörökítette, ki adta le az első lövést.” A német torpedó minden amerikai ellen volt irányítva, - mondta.
Továbbá azt is kijelentette, hogy ’Hitler nemcsak az USA-t vette célba, hanem az egész Dél-Amerikát is meg akarja hódítani’. Az elnök azt állította, hogy birtokában van egy titkos náci terv Dél-Amerikáról - ámbár a tervet nem mutatta fel -, amely mutatja, hogyan fogják Dél-Amerikát öt hűbéri államra felosztani.
Az igazság csak részletekben jött elő és egészen másnak bizonyult. Először Knox ismerte be, hogy a Kearny, miközben hajókat kísért egy támadás alatt álló másik hajócsoport segítségére sietett. Célhoz érve mélyvízi bombákat dobott le miközben három torpedó célpontja lett, amelyek közül egy eltalálta. Majd a Szenátus tengerészeti bizottsága kiszedte Stark tengernagyból, hogy a Kearny nemcsak hajókíséreti szolgálatban volt, hanem három órás harcban vett részt tengeralattjárók ellen mielőtt a torpedó eltalálta. Ezt a tájékoztatást az újságok csak december elején kapták meg.
Október 30-án a Reuben James rombolót, amely kísérő szerepet végzett, elsüllyesztették, de miután a Greer ésKearny esetében kitudódott, hogy az amerikai hajók a támadók voltak és nem a támadottak, nem történt az elnök részéről színlelt felháborodás.
A tengerészet - a nép tudta nélkül - szállítóhajó kíséréstől angol katonaság szállításáig is eljutott. Novemberben amerikai csapatszállítók és rombolók angol csapatszállító hajókkal találkoztak Halifaxon kívül és húszezer angol tisztet és katonát szállítottak a Közel-Keletre.
Az 1941-es szállítóhajó kíséretnél szolgáló katonákról feljegyezték a történetírók, hogy háború nehézségeit és veszélyeit élték át, de mivel nem volt hivatalosan háború, tilos volt ezekről beszélniük, s így küzdelmeik nem voltak ismertek az amerikai nép előtt.               

   A baráti Oroszország

A háború nagy megtévesztő tevékenykedése akkor kezdődött miután Hitler 1941. június 23-i támadása után elhatározták, hogy segítenek az oroszoknak. Hogy népszerűvé tegyék ezt a segítőakciót, szükségessé vált a szovjet célkitűzéseket a Nyugatéhoz hasonlítani. Ámbár a szovjetek valódi célkitűzéseiket őszintén a Nyugat tudtára adták, az amerikai közönségtől azokat az Atlanti Charter köntöse alatt elrejtették, amíg a háború haladtával befejezett tényekké váltak.
A német támadás idején Sztálin és Hitler egyformán diktátornak tűnt az amerikaiak nagy többsége előtt. Sztálin elfoglalta Lengyelország keleti részét és a balti államokat - Észtországot, Lettországot és Litvániát. A ‘30-as évek gyilkos tisztogatásaiban Sztálin kiirtotta politikai ellenfeleit. A Nemzetek Ligája 1939-ben kizárta a Szovjetuniót a Finnország ellen elkövetett indokolatlan támadásáért, amit maga Roosevelt élesen bírált, mint támadást egy “kis nemzeten, amely demokratikusan békében akart élni.” Azt mondta “mindenki, akinek van bátorsága a tényeket felismerni” tudta, hogy a Szovjetuniót “olyan tökéletes önkényuralom irányította, amilyen csak létezik a világon.”
Hoover elnök június 29-i rádióbeszédében kijelentette, hogy a sztálinista Oroszország “a legvéresebb zsarnokságok és terroruralmak egyike az emberi történelemben.” Megjósolta, hogyha Amerika belép a háborúba és győztes lesz, “akkor megnyertük Sztálinnak a kommunizmus hatalmát Oroszország felett és további alkalmat, hogy azt kiterjessze a világ fölé.”
Tehát semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy Amerikában teljes mértékben tudatában voltak Sztálin és a szovjet rendszer önkényuralmi jellegével, ami homlokegyenesen ellenkezett az amerikai nép személyes szabadságra alapozott elveivel. Ennélfogva, mihelyt elhatározták, hogy belépnek a háborúba, lépéseket kellett kidolgozniuk, amelyek arra voltak hivatva, hogy elfogadhatóvá tegyék a gyilkos szovjet-rendszert, mint fegyvertársat az amerikai nép előtt.
1941. júniusában, amikor Hitler megtámadta Sztálint, az amerikai-szovjet viszony oly rossz volt, hogy a szovjet diplomáciai kiküldöttek tartózkodását a District of Columbia közvetlen szomszédságába korlátozták megtorlásul a moszkvai amerikai követség személyzetére helyezett megszorításokért. Mégis, a támadást követő napokban gyorsan megszüntették a korlátozásokat az Oroszországba irányított kivitelen, és július végén elküldték Harry Hopkinst Moszkvába, hogy megtudakolják Sztálintól, mit kíván repülőgépekben, ágyúkban, lőszerben és felszerelésben, s hogy megnyugtassák: mindent feltételmentesen megkap. De ezután sürgősen neki kellett fogni a kegyetlen orosz önkényuralom képének átfestéséhez, hogy az, mint nagyrabecsült, igazságért harcoló szövetséges (!) jelenjen meg az amerikai köztudatban.
Az Atlanti Charter létrehozása volt az első lépés, amellyel három évig sikerült az oroszok igazi szándékait elrejteni. Churchill és FDR fogalmazta meg augusztus 11-én amerikai és angol hadihajókon tartott titkos gyűlésen Argentína, Newfoundland partjainál. Itt beszélték meg a hadihajó általi kísérés részleteit.
[A konferenciáról hazatérő Churchill az Angol Háborús Tanácsnak tett jelentésében, amely harminc évvel később került nyilvánosságra, Churchill azt mondja:
Az elnök parancsot fog adni a haditengerészetnek, hogy támadjanak meg minden német tengeralattjárót, még akkor is, ha az 200-300 mérföldre volt a hajókaravántól.”
Továbbá: “Az elnök kijelentette, hogy keresni fogja az incidenst, amely feljogosítja a háborúskodás megkezdésére.”]

A konferenciáról hazatérő FDR csak annyit mondott, hogy a Lend-Lease problémáiról tárgyaltak. Tények helyett a népnek fennkölten hangzó kijelentéseket adtak, amely később Atlantic Charter névvel ment át a köztudatba, és amely közös háborús szándékuk kifejezése volt. FDR is aláírta a dokumentumot, amit Churchill “megdöbbentőnek” talált, hiszen ekkor Amerika még nem is volt benn a háborúban,.
Az Atlantic Charter lefektette “országaik (USA és Anglia) nemzeti államvezetésének közös alapelveit”, amelyekre a békét szándékozzák alapozni “a náci zsarnokság végső megsemmisítése után.” Egy sor nemes fogadalmat tartalmazott:
• Minden népnek joga van kormányformáját megválasztani.
• Önkormányzatát visszaadni a nemzeteknek, akiktől azt elvették.
• Minden államnak, győztesnek és legyőzöttnek, hozzáférhetőséget kell biztosítani a kereskedelemhez és a világ nyersanyagaihoz.
• A támadókat le kell fegyverezni.
• A tengereknek szabadnak kell lenniük.
• A győztesek nem használhatják fel győzelmüket területek birtokbavételére, pontosabban, a győztesek nem keresnek nagyobbodást, sem, területben sem más téren nem vágynak területi változásokra, amelyek nem felelnek meg az illetett népek szabadon kifejezett óhajának.

Churchill szerint FDR azt hitte, a nyilatkozat “befolyásolni fogja az USA közvéleményének lendületét,” ami valójában a célja volt, hiszen FDR azt is elintézte, hogy a legdrámaibb módon adják elő azt az országnak.
Ez így is lett. A bennfoglalt nemes gondolatok meggyőzték a népet, hogy a háború békét és igazságot hoz a világnak. Ellenben a Charter, területi hódítást és a nép akarata ellenére történő változtatást ünnepélyesen kizáró tételeivel csupa rászedés volt. A Szovjetuniónak például eszében sem volt az 1939-ben elfoglalt területeket visszaadni. Habár látszólag beleegyeztek, július 2-án az orosz nagykövet tudtára adta az amerikai külügyminiszternek, hogy 1939-es hódításaik elismerésére számítanak. Amikor szeptember 24-én nagy nemzetközi felhajtás közepette a Németország ellen harcoló nemzetek Londonban aláírták a Chartert, Oroszország is az aláírók között volt. Később Churchill eszébe juttatta FDR-nak, hogy Oroszország azon az alapon írta azt alá, hogy az 1939-ben elfoglalt területeket megtartja.
Ezután következett a hadjárat Sztálin és a kommunisták fehérre mosására, hogy meggyőzzék a népet az oroszok jobbrafordulásáról. Nem volt könnyű munka...
A híres “négy szabadságjog” egyike, vallásszabadság köztudottan nem létezett a Szovjetunión belül. Ámbár 1940. február 1-én maga FDR beismerte, hogy vallásüldözés van a szovjeteknél, és most megkísérelte ezt a nézetet kitörölni. Szeptember 11-én kifejtette a szovjet követnek milyen nehézségei vannak a Kongresszusban a Lend-Lease Törvény jóváhagyása körül, és javasolta, hogy Moszkva segíthetne némi vallásszabadsági propagandával. Későbbi sajtókonferenciája, amelyen azt mondta, az oroszok álláspontja a vallásszabadságon és a vallásellenes propaganda használatán “lényegében ugyanaz, mint ebben az országban, csak mi nem úgy fejezzük ki” viharos felháborodást keltett még azok között is, akik szimpatizáltak az oroszoknak adandó segítséggel.
Az erős katolikus ellenkezés zavarta FDR-t leginkább, amíg személyes követe a Vatikánba rá nem vette XII. Pius pápát, hogy segítsen, aki - bár ragaszkodott az 1937-es kommunizmust elítélő nyilatkozathoz - beleegyezett, hogy megkülönböztetést tegyen a kommunizmus és az orosz nép között.
Ezután FDR, el akarván terelni a figyelmet az orosz vallásüldözésről, a nácik valláselnyomási terveit vette célba. Kezébe került egy Alfréd Rosenberg által kidolgozott program, amely német nemzeti vallás felállítását szorgalmazta. Október 27-én tengerészet-napi beszédében FDR kifejtette, hogy
...a program el akarta törölni az összes vallást, és új vallással helyettesíteni, amely nem a bibliára, hanem a Mein Kampf elgondolásaira  lesz alapozva, és a keresztet a horogkereszt és a kard helyettesíti’.

Az amerikai diplomatáknak nem volt kétségük afelől, hogy a szovjeteknek eszük ágában sem volt vallásszabadságot engedélyezni, hisz’ az ellene lett volna a kommunista ideológiának. Harriman követ bizalmas üzenetében ezt így fejezte ki: “a szovjetek példákat fognak teremteni, amelyek enyhülés benyomását keltik, anélkül hogy lényeges változás történne.”  
November 7-én FDR kijelentette, hogy a Szovjetunió védelme életfontosságú az USA védelméhez s így szükséges őket a Lend-Lease Törvény keretében segíteni.
Egészen a kezdettől Amerika mindent megtett, hogy Hitlertől kiprovokálja a hadüzenetet, de ő nem akart egy újabb ellenséget. Szeptember végén Stark tengernagy ezt írta FDR-hoz intézett jegyzetében: ”(Hitlernek) most minden oka megvan, hogy hadat üzenjen nekünk - ha akar”. December 7-én, Pearl Harbor után Hitler hadüzenetével beismerte a tényleges háború létezésének tényét.
Ezt követően új célkitűzéseket készítettek, az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatát, amelyet nagy pompával 1942. január 1-én nyilvánítottak ki, hogy “megvédjék az életet, szabadságot, függetlenséget, vallásszabadságot, és megőrizzék az emberi jogokat és az igazságot.” Minden Amerikával szövetséges nemzet aláírta. Az magában foglalta az Atlantic Chartert is, de az előző januárban FDR által kihirdetett, egész világra szóló “négy szabadságjog” egyike, a vallásszabadság nem lett belefoglalva. Sztálin annyit megengedett, hogy “lelkiismereti” szabadsággal helyettesítsék a vallásszabadságot.
Végülis a kommunizmust végveszélyből kimentő FDR annyit sem ért el, hogy nagyhangon kihirdetett elveit, a négy szabadságjogot és a területszerzés kizárását elfogadtassa Sztálinnal. Ki mentett meg kit?...

FDR a kommunisták oltalmazója

A kormány minden fehérremosási igyekezete ellenére nagyfokú bizalmatlanság lakolt a népben a szovjetek iránt. A belügyminisztérium európai ügyosztálynak a helyettes feje azt tanácsolta, hogy a titkos szovjet ügynököket ne engedjék belépni az USA-ba s ott működni. FDR egészen más véleményen volt. Amikor Martin Dies az alsóház Amerika-ellenes bizottságának az elnöke ki akarta dobni a kommunistákat a kormányszervezetből FDR azt mondta neki, hogy ő nem hisz a bizottságnak. A kommunistákat meg kell tűrni, ha nem védelmezni, mondta.
Így tett FDR a kereskedelmi hajókon szolgáló kommunista rádiósokkal. Adolphus Staton ellentengernagy rendkívüli bizottsága elmozdította helyükről a japán és náci rádiókezelőket, de amikor a kommunistákon akarta ugyanezt végrehajtatni, a Fehér Ház megakadályozta. Május 19-én Knox tengerészeti miniszter felolvasta a bizottságnak FDR jegyzetét, amely megtiltott minden kommunista rádiósok elleni cselekedetet. S. C. Hooper ellentengernagy, aki a bizottságot felállította úgy vélekedett, hogy egy ideiglenes szövetség “nem ok arra, hogy kommunista csoportok létrehozását az USA-ban elnézzék.”
A bizottság működése a FDR jegyzékkel megszűnt. A következő évben a Fehér Ház megtiltotta Statonnak, hogy tanúként megjelenjen a szenátusi bizottság előtt, amely a Szövetséges Híradás-technikai Bizottság működését vizsgálta ki. Statont áttették a tétlen listára, Hoopert pedig Washingtonon kívüli állásba helyezték át, majd rokkantság miatt nyugdíjazták.
Április 28-i rádióbeszédében FDR az Oroszországnak adott segítség kritikusait “zajos hazaárulóknak, Amerika elárulóinak, a kereszténység árulóinak” nevezte. Azokat a hírmagyarázókat, akik az orosz politikai szándékokat megkérdőjelezték azzal vádolta, hogy “ártanak a háborúvezetésnek.”
Az Orosz-Angol Szerződésből Sztálin ellenállása miatt kihagyták az Atlantic Charter területszerzést tiltó részét. FDR azt mondta “most nem jó arra az idő” majd valamikor “alkalmasint” elő lehet venni. Az újságoknak kiadták az utasítást, hogy a területszerzéssel ne foglalkozzanak és a vallásszabadságot is csak, mint a háború célkitűzését kezeljék.
De azért augusztus 14-i üzenetében Churchillhez FDR megismételte ragaszkodását az Atlantic Charterhez és szeptember 3-i beszédében újra használja a “négy szabadság” csatakiáltást.
1942 végén már hajlandó volt belenyugodni, hogy Sztálin megtartsa a Balti államokat és Lengyelország keleti részét. Néhány hónap múlva Teheránban - titokban - személyesen is kifejezte Sztálinnak a szovjet területhódításokba való beleegyezését.
Washingtonban, hogy az oroszok népszerűségét növeljék, dicshimnuszokat zengtek Sztálinról és a vörös hadseregről. Február 23-án, a vörös hadsereg napján FDR “a történelemben túl nem haladottnak” bélyegezte a vörös hadsereg sikereit. Külön magasztaló üzenetet küldött Moszkvába FDR, az angol király, Eleanor Roosevelt, Morgenthau pénzügyminiszter és Harry Hopkins is. Ellenben Sztálin a hadsereghez intézett beszédében meg sem említette Amerikát!

Szovjet embertelenségek eltakarása

1943. április 13-án a német rádió jelentette, hogy Szmolenszk környékén a Katyn-erdőben tömegsírokat találtak lengyel tisztek ezreinek a tetemeivel, akiket hátrakötött kézzel, tarkólövéssel végeztek ki, néhányukat pedig élve temettek el. A tetemeken talált újságokból, levelekből és naplókból megállapították, hogy haláluk nem később, mint 1940. áprilisban vagy májusban következett be. Minden bizonyíték az oroszok bűnösségére utalt. (Akkor orosz kézen volt a terület!) Churchill írta sokkal később, hogy ő úgy hitte az oroszok voltak a bűnösök.
Owen O’Malley Anglia lengyelországi követe jelentette Churchillnek, hogy ő meg volt győződve: az oroszok voltak, akik a gyilkosságokat elkövették. O’Malley üzenetét csak harminc évvel később hozták nyilvánosságra.
FDR külön jelentéseket kapott az ügyről, amelyek szerint a német rádió az igazat mondta a katyni gyilkosságokról és a valószínű szovjet felelősségről. Az oroszok a tőlük már ismert brutalitással lemészároltak 15 400 katonatisztet, kormányalkalmazottat, orvost és polgári vezető személyiséget, akik közül a jövő Lengyelország vezetősége kerülhetett volna ki.    
A száműzöttségi lengyel kormány Londonban lengyel hadsereg felállításán dolgozott, amely a szövetségesek oldalán küzdött volna a németek ellen, de amikor a Szovjetunió által fogságba ejtett katonák között kutattak, rájöttek, hogy katonatisztek ezrei tűntek el 1940. áprilisa táján. A Szovjetunióhoz a tisztek felkutatását célzó számtalan kérelemre különféle félrevezető válaszok érkeztek. A német rádió jelentésének hallatára a lengyelek a Nemzetközi Vöröskeresztet kérték fel a holttestek kivizsgálására. A német kormány teljes szabadkezet ígért a nyomozáshoz és felajánlotta a birtokába esett bizonyítékok átadását. A Vöröskereszt felvállalta a kutatás kivitelezését azzal a feltétellel, hogy a szovjetek is kérik. Oroszország mérgesen visszautasította a kérelmet és mindennemű további felderítési próbálkozást, és hirtelen megszakította kapcsolatait a száműzöttségi lengyel kormánnyal. Erre az angol nagykövet Washintonban “a legnagyobb bizalmassággal” jelentette az amerikai kormánynak, hogy moszkvai követük szerint ezzel az oroszok bűnösségüket akarták elleplezni.
Mindezek után Churchill április 24-én megígérte Sztálinnak, hogy “erélyesen ellenezni fogunk” mindennemű Vöröskereszt-nyomozást. Ezután nyomást gyakorolt Wladimir Sikorszkira, a lengyel kormányfőre kérelme visszavonása érdekében.
Washingtonban “a kérdés nagyon kényes volta” miatt a kormányon belül terjesztett irányvonali memo bármi nemű határozott állásfoglalás ellen tanácsolt.
Nem akartak hinni az oroszok bűnösségében, és ha hittek volna is, úgy tettek volna, mintha nem hinnének” - mondta Franklin Carter, FDR tudósítója.
Amikor az oroszok meggátolták a Vöröskereszt kutatását, a németek 12 semleges és megszállt ország, beleértve Svájc, Finnország, Belgium, Franciaország, Dánia és Olaszország orvosi szakértőiből álló bizottságot hívtak meg, amelyben 12-tagú lengyel orvosi csoport is résztvett. A bizottság egyöntetű következtetése szerint, amelyet április 30-án hoztak nyilvánosságra, a gyilkosságok akkor történtek, amikor a terület orosz kézben volt.
Amerikában a hivatalosan kifejezett vélemény szerint, az egész nem más, mint Hitler propagandája. Az élvonalbeli sajtótermékek, napi és hetilapok, valamint a havilapok a bizonyítékok elhallgatásával, átszínezésével félremagyarázásával majdnem kivétel nélkül visszhangozták a kormány hivatalos álláspontját, nehogy a nép ráébredjen, hogy szövetségesük a történelem egyik legbarbárabb rémtettét követte el.
Ehhez a hivatalos véleményhez ragaszkodtak egészen a háború végéig. Minden erőfeszítést megtettek, hogy eltérítsék a népet az orosz ártatlanság megkérdőjelezésétől. Amikor Buffalo és Detroit lengyelnyelvű adásaiban tényeket közöltek az oroszok bűnösségéről az Office of War Information (háborús tudósító iroda) és a Federal Communications Commission (Szövetséges Hírközlési Bizottság - ez adta ki a működési engedélyeket a rádióknak) gyűlést hívott össze a rádióállomások tulajdonosaival és igazgatóival, amely után a bemondók a sajtóban közölt hivatalos álláspontot kellett megismételjék.
1944. májusában George H. Erle Pennsylvania állam volt kormányzója, FDR rendkívüli küldöttje Törökországba és a Balkánra, bulgár és román vöröskeresztes tisztviselők által készített fényképeket és eskü alatt tett írásbeli nyilatkozatokat adott FDR kezébe, amelyek a helyszínen történő személyes vizsgálataikról és az orosz bűnösség kétségtelen voltáról szóltak. Ő azt válaszolta, hogy “teljesen német hangulatkeltés és német cselszövés.” Erle tovább próbálkozott meggyőzni az elnököt, amíg 1945. március 22-én azt mondta neki, hogy nyilvánosságra hozza a tényeket, hacsak FDR meg nem tiltja azt neki. Az elnök megtiltotta és Erlet, aki tengerésztiszt volt Szamoába helyezték át.
Amerika csak a koreai háború idején, amikor oroszok által felszerelt és kiképzett hadsereggel találta szembe magát, látta szükségesnek az igazság feltárását. Az Alsóház 1951. szeptemberében indított vizsgálatáról 1952. decemberében adta ki a végső jelentést, amely szerint a lengyeleket minden kétségen kívül a szovjetek gyilkolták meg 1940 tavaszán. A sajtó vagy teljesen figyelmen kívül hagyta a németeket ártatlanító jelentést, vagy a kormányra próbálta kenni a felelősséget a korábbi hamis cikkekért és jelentésekért.
1943-ban orosz felelősséget ilyen égbekiáltó bűntettért nem lehetett beismerni anélkül, hogy Amerika szovjetbarát propagandáját, amelyben a sajtó minden nyomás nélkül szabadon részt vett, meghazudtolják.
*
Milyen igaza volt Arthur Ponsonby angol parlamenti képviselőnek, amikor azt mondta:
Háborúban az igazság az első áldozat!”
Szomorú, de azt tapasztaljuk, hogy az igazság továbbra is áldozat marad  „békében” is! +++ (Folytatjuk) 



Roosevelt háborúja, II.


Magyar fordításban részletek,
Benjamin Colby: ‘Twas a Famous Victory - Deception and Propaganda in the War
with Germany című könyvéből, New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers

(Hazánkért, 2002. március)

 
Sztálin leghűségesebb barátja volt
Franklin Delano Roosevelt
 
A katyni orosz gyilkosságok eltakarásán kívül tovább folyt az oroszok fehérremosása. A sajtó, rádió és filmipar legnagyobb része felkarolta a kormány törekvését Oroszország új képének kikovácsolása érdekében.
Ebben jelentős lépés volt a Life folyóirat 1943. március 29-én megjelent 116 oldalas különkiadása, amely megnyerő színes képeket hozott békés orosz tájakról, hivatalnokokról, földművelőkről és gyermekekről, amelyekkel szimpatikus és kedves benyomást szándékoztak teremteni. Rövid történelmi hátteret is közöltek, gondosan mellőzve Sztálin tisztogatásait a harmincas évek végén. A szovjetet úgy ábrázolták, mint akik a Nemzetek Ligájába történt bebocsájtásuk után a közjóért harcoltak a fasizmus ellen, de “elfelejtették” megemlíteni, hogy Finnország elfoglalásáért kiebrudalták őket a Ligából.
Az oroszok területi követeléseit Joseph E. Davies volt nagykövet cikkében védelmezte, a lengyeleket pedig, akik tiltakoztak keleti területük megszállása miatt, bajkeveréssel vádolták. Az olvasókat biztosították, hogy az oroszok “fennkölt és önzetlen erőfeszítésén” a biztonságos világ megteremtésében egyetlen nemzet sem tesz túl.
A filmgyártók, az Office of War Information hivatallal szorosan együttműködve, egymással vetekedtek a szovjetek dicsőítésén.
Küldetés Moszkvába, amely Davies könyvére volt alapozva és amelyet két héttel a katyni gyilkosság kinyilvánítása után hoztak ki, oly túlzóan dícsérte a Szovjetuniót, hogy még a Morgenthau által felállított Írók Haditanácsa, amelynek hivatása volt az orosz iránti bizalomkeltés, is szükségét látta a film elmarasztalásának, a tények hamisítása miatt. Ötvenkét író, tanár, történész és szakszervezeti vezető szerint a film “meghamisítja a történelmet és felmagasztalja az önkényt”. Mégis dícshimnuszokat zengtek róla a hivatalos szervek. Ellenben, amikor Sztálinnak bemutatták, ő szó nélkül ment ki a teremből. Az amerikai újságíróknak utána azt mondták, hogy változtatásokat kell a filmben eszközölni mielőtt azt Oroszországban bemutatják.
A nagy propagandafilm “Az Északi Csillag”, oly idillikusan festette le az orosz falut, hogy a New York Timesfilmkritikusa szerint a film “megdöbbentő ellentétet” mutatott a tényleges Oroszországgal.
A kommunisták és oroszbarátok olyannyira nyeregben voltak Hollywoodban, hogy a vezető színészek csak akkor jutottak szerephez, ha orosz propagandafilmekben szerepet vállaltak. Kommunisták kezében volt a Filmírók Szövetsége és még a kommunistaellenes színírókat is együttműködésre kényszerítették.
Roosewelt (FDR) még mindig az Atlantic Charter zászlaját lengette: augusztus 14-én kijelentette, hogy az ENSZ“aláírta a Charter szándékait és alapelveit”. Augusztus 23-án, a kanadai országgyűlésnek azt mondta: akik kételkednek, hogy a Charter ígéreteit megvalósítják, azok kételkedtek volna a Magna Chartaban, és a (amerikai) Függetlenségi Nyilatkozatban.
Viszont, amikor nyolc nappal később a lengyel elnök országa keleti részének védelmében a Charter általános kitételeit konkrét igéretté remélte átformáltatni, levelében “megingathatatlan hitét” fejezve ki a FDR által kikiáltott Charterben és a “négy szabadságjog”-ban, FDR válaszlevelében meg sem említette ezeket.

Moszkva

Közben mindenáron különtalálkozót akart Sztálinnal, Churchill háta mögött, amibe Sztálin először beleegyezett, majd később lemondta. Csak miután FDR és Churchill biztosították, hogy az európai front megnyitására a készületek már előrehaladott állapotban voltak, egyezett bele egy találkozóba, mindkettőjükkel. De előtte külügyminiszteri értekezletet javasolt Moszkvában, Kína részvételével.
Az október 18-ra tervezett moszkvai külügyminiszteri gyűléstől az amerikai nép az őket nagyon zavaró területszerzési kérdés komoly tárgyalását várta, de az oroszok kereken visszautasítottak minden tárgyalást Lengyelországot és a Balti államokat illetőleg. Egyetlen dolog érdekelte őket: az európai front megnyitása. Miután erre ígéretet kaptak, teljes volt a harmónia. Abba még beleegyeztek, hogy a háború után résztvesznek egy nemzetközi szervezetben a béke fenntartására, de visszutasították azt, hogy a törvényes rend visszaállításában hadsereget nem használhatnak más államokban csak közösen. Ellenben beleegyeztek, hogy ilyen esetben hajlandóak lesznek “tanácskozni”. Ha az oroszok hadseregüket benntartják a meghódított országban, miközben népszavazást tartanak, mennyire lesznek azok a választások függetlenek? És mit ér ilyen esetben a tanácskozás?
Így a gyűlés teljes orosz győzelmet és a Nugat vereségét hozta minden kritikus ponton. Erre Amerikában kijelentették, hogy a konferencia nagyszerű sikerrel végződött, “mert teljes egyetértést értek el a szovjettel.” Sőt, a visszatérő Hull külügyminisztert hősként ünnepelték, mert “vezetőszerepet játszott a tartós béke alapjainak lefektetésében.” Igazában, a gyűlés amerikai részről teljes kudarcban végződött. Harry Hopkins, FDR legbensőségesebb tanácsosa bizalmasan azt mondta: “letepertek”. Amikor a lengyel követ erre azt kérdezte: akkor miért beszélnek a néphez diadalról, Hopkins azt válaszolta:
Talán, mert meg akarjuk mutatni a szovjetnek, hogy nem gyanakszunk a magatartásuk felett.”

Így készítették elő az utat a Teheránban váró árulásra.
Amikor Stanislaw Mikolajezyk miniszterelnök, aki Sikorski halála után vette át a lengyel emigráns kormány vezetését, a közelgő háromhatalmi gyűlés előtt találkozást keresett FDR-el októberben, hogy Lengyelország részére biztosítsa az Atlanti Charter alkalmazását -- tudván, hogy szovjet katonai megszállás azonnali kolhozosítást jelentene -- háromhetes késés után FDR- tól azt a javaslatot kapta, hogy halasszák el a találkát január közepére. Hasonlóan sikertelen volt a lengyel külügyminiszter Hull külügyminiszternél.

Teheránban - 1943. november 28

Amerika elnöke és Nagybritannia miniszterelnöke mindent megadott Sztálinnak, amit csak kívánt. Sztálin itt még jobban járt, mint amikor Hitlerrel osztoszkodott. De erről az amerikai népnek semmit sem mondtak. A konferenciáról FDR javaslatára “teljesen száműzték” a sajtót. Amikor az angol sajtó december elején jelentette, hogy FDR és Churchill találkozni fognak Sztálinnal valahol Iránban, a gyűlés már véget is ért.
A konferencia Sztáliné volt a kezdetétől a végéig. Ő választotta a helyet, amely FDR-nak túl messze volt. November 5-én FDR Churchillhez írt levelében azt mondta, hogy “könyörgött” Sztálinnak, hogy közelebb találkozzon vele, de eredménytelenül.
Teheránban jóváhagyták Lengyelország keleti részének elkobzását a Szovjetunió által. Észtországot, Lettországot és Litvániát Sztálin tárgyaláson kívül helyezte mondván, hogy már “szavaztak” a Szovjetunióhoz történő csatlakozás mellett. A Nyugat belenyugodott, a hivatalos ok a németellenes háború elindítására hirtelen elfeledve. Titó, Jugoszlávia kommunista főnöke támogatást nyert. Megegyeztek Németország feldarabolásában, és abban, hogy Lengyelország az oroszoknak elvesztett keleti rész pótlására elfoglalhatja Németország nagy részét. A balkáni partraszállást, amely Churchill terve volt az orosz közép-európai terjeszkedése megakadályozására elfojtották, mert FDR Sztálint támogatta Churchill ellen.
Mindezen döntéseket eltitkolták a nép elől. A Moszkvából december 6-án kiadott tájékoztatóban semmi konkrétum nem volt: általánosságban beszéltek “közös egyetértésről”, “közös irányvonal eléréséről”, “szellemi és szándékbeli barátságról”. A teheráni konferenciáról az amerikai nép soha semmi tényleges jelentést nem kapott FDR elnöktől. Churchill távollétében FDR, Sztálinnal folytatott magánbeszélgetésben, beleegyezett a szovjet területi hódításokba és abba, hogy a lengyelek német területeket foglaljanak el. Ugyanígy jóváhagyta Esztország, Lettország és Litvánia bekebelezését az oroszok által, miközben félvállról javasolta, hogy “valamikor” a “világ közvéleménye” kielégítésére tartsanak presztízsmentő népszavazásokat.
FDR őszintén kifejtette Sztálinnak, hogy az orosz követelések jóváhagyásának hírét az 1944-es (amerikai) választások utánig titokban kell tartani. A gyűlés hivatalos jegyzőkönyve szerint FDR ezt mondta: “az USA-ban 6 -7 millió lengyel származású amerikai van, és - mint gyakorlatias ember - nem akarta elveszteni szavazatukat.” Sőt remélte: Sztálin megérti, hogy “politikai okokból” ezen a tárgyon nem vehet részt további döntésekben Teheránban, sem a következő télen.
A balti államok orosz bekebelezésével kapcsolatban megjegyezte, hogy az USA-ban “számos eszt, lett és litván származású személy él” és “neki személyesen nagy segítségére lenne”, ha Sztálin kinyilvánítaná szándékát ottani népszavazások tartásáról. Sztálin ilyet nem ígért...

Sztálin barátja

FDR magatartását Sztálin felé hihetetlen önámítás okozta. Azok között, akik az orosz diktátor lekenyerezése ellen intették volt William C. Bullitt, aki Amerika első követe volt miután elismerték a szovjet uralmat.  
Bill, nem kételkedek a tényeidben, azok pontosak, - válaszolta az elnök - nem vitatkozom érvelésed logikájával. De olyan érzésem van, hogy Sztálin nem olyan ember. Harry (Hopkins) szerint nem és, hogy nem akar mást, mint országának biztonságát, és én úgy gondolom, hogy ha minden lehetségest megadok neki és semmit se kérek tőle viszonzásul, nemessége arra kötelezi, hogy ne kebelezzen be semmit és velem dolgozzon egy demokratikus és békés világ megteremtésén.”
Úgy ment Teheránba, “eltökélve, hogy kedvelni fogja Sztálint és meg fogja vele magát kedveltetni”. De Sztálin hideg maradt. Erre nem habozott a piruló Churchill személyes viselkedésmódját csúfolni Sztálin előtt, ami megtörte a jeget. “Ezután viszonyunk Uncle Joe-val” - ahogy FDR saját bevallása szerint Sztálint hívta - “személyivé vált”. Első négyszemközti beszélgetésükön FDR önként megemlítette a lehetőségét annak, hogy a háború után a közös amerikai-angol kereskedelmi flotta egyharmadát átadják a Szovjetuniónak.
Jóváhagyta a fogságba ejtett olasz hadi és kereskedelmi flotta egyharmadának az átadását is Oroszországnak. FDR javasolta Sztálinnak, hogy Indiát a kommunizmus felé fordítsák “ alúlról felfelé történő átalakítással, némileg a szovjet vonalon”. “Száz százalékig” megegyezett Sztálinnal, hogy Franciaországot “megbüntessék”, azzal, hogy nem engedik neki visszavenni Indokínát, továbbá javasolta, hogy 40 éven felüli franciákat, sem azokat, akik bármikor is résztvettek a meglevő francia kormányban,  a jövőben ne hagyják visszatérni állásukba.
A konferenciát az USA-ban, mint nagy eredményt hírdették meg, mert “megegyezést” ért el Oroszországgal. Magasztaló beszédek hangzottak el a Kongresszusban - nagy tapsvihar közepette. William Fulbright képviselő (később Szenátor) szerint a konferencia “megmutatta, hogy most már van vezetőségünk, amely a békés világot megszervezi.”
A tinta még meg sem száradt a Teheráni Nyilatkozaton, amikor Sztálin - a Nyugat megkérdezése nélkül - szövetségre lépett Eduárd Benessel, a csehszlovák száműzetési kormány elnökével, amely megengedte Oroszországnak a Közép-Európa fölötti uralmat. Hull külügyminiszternek nem volt kommentárja erre a zavaró, egyoldalú tettre. Sztálin, zsebben az elsődleges amerikai jóváhagyással, tovább menetelt. Január 11-én amerikai újságok közöltek egy szovjet rádióadást, amely kijelentette szándékukat Lengyelország keleti részének a Curzon vonalig történő elkobzásáról, amiért Lengyelország német területek megszállásával lesz kártérítve. A nemzethez intézett aznapi beszédében FDR figyelmen kívül hagyta az orosz rádióüzenetet. A teheráni konferenciáról szinte semmit sem mondott, kivéve, hogy győzelemre vezető katonai terveket hoztak létre, és kereken kijelentette, hogy “nem kötöttek titkos megállapodást, sem politikai vagy pénzügyi megállapodást.”

Az Atlantic Charter meghazudtolása

A szovjet rádóadást követően, 1944. január 26-án Anthony Eden angol külügyminiszter biztosította a Képviselőházat, hogy kormánya kitartott az Atlantic Charter elvei mellett. Ellenben a sajtónak megsúgták “a legfelsőbb forrásból”: ez nem jelentette, hogy Anglia támogatja a lengyeleket Oroszország szándékai ellen. A Ház további álhatatos kérdezésére kibökte, hogy a charter területre vonatkozó ígérete nem érvényes az ellenséges országokra. (jegyzék: Lengyelország nem volt ellenség! - vj)
Eden kijelentését az Atlanti óceán mindkét partján egyre sűrűbb kérdések követték a Teheránban kötött intézkedésekről. FDR a közelgő választások miatt néma maradt, ellenben február 22-én Churchill nyilvánosság előtt jóváhagyta a szovjet követelést, mint “igazságosat”. Azt is beismerte: beleegyeztek, hogy kárpótlásul Lengyelország német területeket foglalhat el mind északon, mind nyugaton. Az Atlantic Charter nem érvényes az ellenségre -- mondta -- a feltétel nélküli megadás azt jelentette, hogy a győztesek kényük-kedvük szerint tehettek területi változtatásokat az ellenséges országokban. A miniszterelnököt a Képviselőházban heves támadások érték, ahol azzal vádolták, hogy titkos egyezséget kötött Oroszországgal, amelyeket szégyellt kinyilvánítani.

Sötétség fedi Teheránt

Amerikában a sajtó teljes sötétségben találgatta, mi történhetett a konferencián. A Kongresszus sem tudott többet. Február 29-én a Képviselőház egyik tagja megkérdezte FDR-t, “milyen jövendőbeli külpolitikai lépésekre kötötte le a nemzetet?... Az amerikai népnek joga van tudni.”
Az első és egyetlen falat igaz információ Teheránról, amelyet a választások előtt az elnök adott az országnak, március 3-án jött, amikor FDR félvállról megerősítette a pletykát, hogy az olasz flottát három egyenlő részre fogják osztani Oroszország, Anglia és az USA között.
Amerikában a nép még mindig hitt a Charterben. Francis J. Spellman érsek amerikai katonákhoz intézett rádióbeszédében biztosította hallgatóit, hogy ‘a Charter érvényes volt’. Hull külügyminiszter március 21-én azt mondta, hogy a “békeszerető” nemzetek szervezete, amelynek alapjait Moszkvában fektették le, a Charter ígéretei szerint fog békét és biztonságot nyújtani.
Angliában nagy csoport képviselő követelte, hogy a Charter kérdését tisztázzák. Erre március 22-én Churchill azt válaszolta: a Charter elsődlegesen “szellem és szándék kinyilatkoztatása” volt, és megerősítette, hogy a legyőzött ellenségnek nem engedik meg a Charter használatát bármely, a győztesek által indítványozott területelkobzás ellen. Mindemellett, ámbár zavarta Washington némasága a Teheráni Konferenciát illetőleg, az USA-t közvetlenül nem említette, csak szorgalmazta a szövetségesek értekezését egymással.   
A jelek egyre inkább azt mutatták, hogy Sztálin azt tesz, amit akar nemcsak Lengyelországgal, hanem más téren is, szövetségesei megkérdezése nélkül. A decemberi szövetséget Csehszlovákiával januárban követte a washingtoni szovjet követségről jövő kijelentés, amely tisztán sejttette szándékát Románia kolhozosításáról. Márciusban hirtelen -- egyoldalúan -- elismerte a Badoglio-kormányt Olaszországban.
Az amerikai külügyminisztérium, miközben állítólag a népet akarta a kormány külpolitikájáról felvilágosítani, tovább zengett dícshimnuszokat a moszkvai konferencián elért “egység”-ről, amely elhárította a harmadik világháborút. FDR, hogy elterelje a figyelmet Oroszországról, Hitler zsidőüldöző politikájáról szónokolt. Háborús célkitűzéseiről igazság helyett további mellébeszélést kapott az amerikai nép:
Az Egyesült Nemzetek olyan világ létrehozásáért küzdenek, amelyben elnyomás és aggresszió nem létezik, amely szabadságra, egyenlőségre és igazságra van alapozva, és amelyben minden személy faji, származási vagy vallási megkülönböztetés nélkül élhet békében, becsületben és méltóságban.”- mondotta.
Az újságíróknak, akik külpolitikájáról kérdezősködtek, azt mondták: olvassák el a fentebbi kijelentést. A Christian Century nevű folyóirat április 5-i számában rámutatott a teheráni titkolózás hazai politikai szemszögére:
Hirtelen, szerte az országban, az amerikaiak ráébrednek, hogy valójában nagyon keveset tudnak kormányuk háborús szándékairól. És kezdenek attól félni, hogy addig nem kapnak felvilágosítást, amig az elnök meg nem szabadul a lengyel, litván és olasz szavazatok elvesztésének félelme alól novemberben. Kezdik sejteni, hogy FDR-tól addig nem fognak tiszta tájékoztatást kapni európai politikájáról, amig negyedik megválasztása be nincs biztosítva.”       
Hull külügyminiszter, összehangolni próbálva a szovjet és angol kijelentéseket a Charterrel, április 9-én kijelentette: a Charter “alapvető célok kifejezése”, beleértve “az agresszió kizárását és a világbéke megalapozását.”Ugyanakkor konokul ragaszkodott a teheráni hazugság megőrzéséhez, mondván:
Az elnök mondta, sem ő sem én titkos megegyezésre nem léptünk,  elkötelezettséget nem adtunk, legyen az politikai vagy pénzügyi, és nem is fogunk.”  
Miközben a népnek hazugságokat mondtak, a külügyminisztérium befolyást gyakorolt az angol kormányra, hogy elhallgattassa az európai politikai fejleményeket közlő értesítéseket. Amikor New York állam kormányzója Dewey ezt állította, Hull letagadta, mire a New York Times londoni tudósítója táviratban közölte, hogy számos esetben pontosan ez történt.
Így megtévesztve saját kormánya által, az amerikai sajtó tovább kritizálta az oroszokat az Atlantic Charterrel ellenkező tetteik miatt. Erre május 7-én a Háború és a Munkásosztály éles támadást intézett “azon angolok és amerikaiak ellen, akik azt állítják, hogy a Charter nem tiltja lengyel területek birtokbavételét és Németország feldarabolását.” De Sztálin továbbra is figyelmes volt FDR kérelme iránt, korábbi beleegyezései titkontartását illetőleg.
Májusban FDR megkísérelte a nép idegességét lecsillapítani. Forrest Davis a Saturday Evening Post-ban két cikkben, amelyekről kitudódott, hogy a Fehér Házban előzőleg elolvasták, azt írta: Az elnök kemény elszántságot mutatott azirányban, hogy Sztálint a háború utáni rendezésekben őszinte munkatárssá szervezze be. Davisnek “a legmagasabb amerikai körökben” tudtára adták, hogy Teheránban nem történt megegyezés a legyőzött Németországgal történő bánásmódról, sem más fontos háború utáni kérdésről. A Reich-et “Teheránban meg sem említették.”
Ha Sztálin a Kreml véleményét óhajtotta közölni határai és a lengyel száműzöttségi kormány magatartását illetően, kihallgatást nyert, és szabad megbeszélést, de a többi beleegyezése nélkül.”
Ha ezek a cikkek pontosak, akkor Oroszország magatartása Teherán után teljes kihívása volt az ott állítólagosan elért harmóniának. Ahogy a Saturday Evening Post vezércikkében kifejezte:
Teherán óta Sztálin Oroszországnak megszerezte az olasz tengeriflotta egy részét, kinyilvánította, hogy saját megoldását követi a lengyel kérdés rendezésére, beavatkozott Olaszországban a többi szövetséges teljes zavarára, kinyilvánította, hogy az orosz csapatok -- függetlenül az angol-amerikai tervektől Németország többi részére vonatkozólag -- ellenőrzésük alatt fogják tartani az általuk elfoglalt német területeket, keményebb magatartásra vettek rá bennünket a tehetetlen finnekkel szemben, megváltoztatták a szövetségesek politikáját Jugoszlávia felé. Mindezt ellenkezés nélkül elfogadtuk.”

Angliában Churchill jónak látta kissé fellebbenteni a fátyolt. Május 24-én dicshimnuszt zengett a “beható változásokról” Moszkvában, a szovjet vélemények “figyelemreméltó szélesedéséről”, a vallás “csodálatos újjászületéséről”, és kijelentette, hogy a kommunistaellenes Mikhailovitch tábornok helyett ezután Titot támogatják, aki “kommunista szemléletét nagyrészt feloldotta a jugoszláv hazafias vezér lényegébe”. Továbbá kijelentette, hogy a lengyel kérdés megoldását Moszkvára bízza, és az Atlantic Charter “irányító oszlop” marad továbbra is, de csak a győztesekre érvényes, akik tetszésük szerint feldarabolhatják Németországot.
Amerikában a Kongresszust egyre inkább zavarta FDR némasága. Styles Bridges szenátor a Szenátus ülésén szögezte neki a kérdést:
Sztálin beszél és Ön néma. Churchill beszél és Ön néma.... Ha a katonai győzelem az egyetlen megoldandó kérdés, akkor nyilvánvalóan ez nem volt a mi háborúnk, és ma sem az.”

Közép-Európa felosztása

 Az, hogy mennyire nyomát vesztették minden háborús célkitűzésnek, kitűnt Churchill májusban Eden miniszterhez intézett titkos értesítéséből a Balkáni helyzetről, amely csak a háború után kiadott Churchill emlékiratokban került nyilvánosságra. “Nagyjából a kérdés az, belenyugodunk-e a Balkán és talán Olaszoszág szovjetizálásába?”
A belenyugvás rövidesen eljött -- természetesen titokban -- a rögtönzött megegyezésben, amelyet Churchill kötött Sztálinnal, FDR beleegyezésével, s amely 90% elsőbbséget adott az orosz diktátornak Romániában és 75%-ot Bulgáriában, az angolok 90%-ot kapva Görögországban. Befolyásuk Jugoszláviában és Magyarországon 50%-50%-osnak kellett volna lennie, ellenben mivel a Nyugat már biztosította támogatását a kommunista rendszernek az előzőben, a szovjet-rendszer behatolása Közép-Európába elkerülhetetlenné tette az utóbbi (i.e. Magyarország) szovjetizálását. Churchill később erősködött, hogy ezt csak ‘ideiglenes megoldásnak’ szánta.
Sztálin júliusban hozzáfogott az új Lengyelország kommunista uralom alá hajtásához. Lublinban létrehozta a Lengyel Kommunista “Nemzeti Felszabadítás Bizottságát”, amely beleegyezett a kelet-lengyel területekről való lemondáshoz Oroszország javára. Ezután a nem-kommunista ellenállás ellen fordult. Miközben a szovjet csapatok Varsó határában álltak, lengyel nyelvű rádióadásokban felkelésre hívta fel a lengyeleket a németek ellen. Azok, orosz segítségre számítva, fegyvert ragadtak, de nemhogy segítséget nem kaptak, hanem az oroszok még a Nyugattól ígért segítséget is megakadályozták azzal, hogy nem engedélyezték a lőszert ledobó angol és amerikai repülőknek a leszállást orosz repülőtereken. Hatvan napi elszánt küzdelem után a megmaradt lengyel harcosok megadták magukat. Amint 1940-ben Katynban Sztálin kiírtotta a nem-kommunista lengyel vezetőséget, most ténylegesen megsemmisítette a lengyel hazai ellenállást.
Ezalatt Tito kommunista rendszerének jóváhagyása is gyümölcsözni kezdett: Tito kiutasította az angol és amerikai katonai küldöttségeket a hatáskörébe tartozó területekről. Az ENSZ-segély elosztását kizárólag a kommunista szerveknek engedélyezte.
Newsweek szerint, “Az angolok kétségbeesetten próbálták megmagyarázni a közvéleménynek jugoszláv politikájuk csődjét.” Churchill beszédét a jugoszláv-kérdésről halálos csend követte a képviselőházban. FDR, két héttel a választások előtt, nem szólt semmit.
Amerikában a zúgolódó lengyelek egyenes választ követeltek az Elnöktől, biztosítékot akartak, hogy országuk részei fölött nem fognak rendelkezni a nép szabadon kifejezett akarata nékül, ahogy azt a Charter garantálja. FDR-tól és kormányától csak mellébeszélést kaptak. Végül a lengyel kiábrándulás oly nagy méreteket öltött, hogy - ellenséges lengyel szavazattól tartva - FDR magához hivatta Charles Rozmareket, a Lengyel Nemzeti Tanács fejét. A találkozás Chicagoban történt az elnök magánkocsijában október végén. Rozmarek szerint, FDR ezalkalommal pontosabb volt, mondván, hogy érvényesíteni fogja az Atlantic Charter alapelveit, s ezek magukba foglalták Lengyelország sérthetetlenségét. Rozmarek erre megfogadta, hogy a választásokban támogatni fogja, s ezt a Demokrata Nemzeti Bizottság azonnal elhíresztelte és a lengyel nyelvű sajtó is széleskörűen idézte.

A Charter csak afféle “firkálmány”

A választások megtörténtek, FDR-t újra megválasztották. Churchill ekkor egyenes kijelentést várt Washingtonból, de az nem jött. Tovább várni nem volt hajlandó, december 16-án Churchill lehúzta a leplet Teheránról. Kijelentette, hogy ha Lengyelország nem adja át önként Oroszországnak a Curzon vonaltól keletre eső területét, Anglia támogatni fogja Oroszország követeléseit (nb. Anglia Lengyelország miatt lépett be a háborúba! - vj). Lengyelország elfoglalhatja Kelet-Poroszországot és további nagy területet Németországból. A Lengyelország által elfoglalt területek német lakóit “ki kell űzni” figyelem nélkül a megcsonkított Németország befogadási képességére. E döntések -- mondotta -- nemcsak angol-szovjet megegyezések. Teheránban meg lettek tárgyalva és állandó értekezések tárgyai voltak azóta - mondta -, és FDR-t mindenről pontosan tájékoztatták mind az angol, mind saját diplomatái. Harriman nagykövet szinte minden teherán utáni megbeszélésen részt vett, és az USA nem fejezett ki ellenkezést.

A Kongresszus, a sajtó és a nép követelte, hogy a Churchill által kijelentett tényeket vagy tagadják le vagy ismerjék be. December 18-án az új külügyminiszter Edward Stettinius kijelentette, hogy az USA nem ellenezné, ha Lengyelország határait megegyezés alapján (!) határoznák meg. És ha ez azt eredményezné, hogy Lengyelország nemzetiségi csoportokat óhajtana “áthelyezni”, az USA kormánya ebben segítene.
De FDR hallagatott. Végülis, amikor arra kérték, magyarázza meg: hogyan illenek össze a Churchill kijelentések az Atlantic Charter alapelveivel, FDR megtagadta a Chartert. Ámbár Roosevelt és Churchill megegyeztek annak fogalmazásában, FDR azt mondta a Charterről - amit korábban egyszíntre emelt a Tízparancsolattal - , hogy az “firkálmány” volt a hajó rádiósainak. “Olyasvalami volt, amin megegyezés született a hajón, és nem volt hivatalos okmány.”
Ez a jellemzés élesen különbözött a tényektől. Helyettes külügyminiszter Sumner Welles, aki FDR-ral együtt dolgozott a Charter több fogalmazványán, később írta, hogy az elnök “minden szót megfontolt és megbeszélt.” “Pontosan az volt, aminek szánták”, két kormányfő kijelentése, hogy “a két nagy nemzet, amelyeket képviseltek, be fogja tartani a bentfoglalt  nyilatkozatot.” Churchill 1942. augusztus 9-én FDR-hoz intézett levelében rámutatott, hogy “azt a híres okmányt soronként fontoltuk meg közösen ...”
Amikor a riporterek megemlítették, hogy az Atlantic Charter hivatalos kijelentését Churchillel együtt írták alá, ezt válaszolta: “Ó, lehetséges, hogy valamikor találnak majd okmányokat és aláírásokat.” Erre egy riporter kereken nekiszegezte a kérdést: “Alá volt-e írva vagy sem, Ön kihirdette és támogatta azt, támogatja-e most?” - FDR nem válaszolt.
A nép az oroszok tettei, Churchill lépésről lépésre történő beismerései és FDR hallgatása ellenére is hitt a Charterben, mint háborús célkitűzéseik és békeígéreteik kifejezésében. Egy hónappal korábban az amerikai Katolikus Egyház 103 püspöke és érseke a Charter “egyértelmű” elfogadását szorgalmazta.
Washington Star rámutatott, hogy a Chartert úgy “adták el” az USA-nak és a világnak, mint a háborút vívó Szövetséges nemzetek ünnepélyes ígéretét fennkölt szándékaikról. Ezt most nem lehet visszavonni férfiak és nők millióinak kiábrándulása nélkül, akik szószerint elfogadták azt, mint az emberi szabadság okiratát. Ennek ellenére, pontosan ezt kísérelték meg: átmagyarázni a pontos szándékosságot jámbor prédikációnak.

A fordító összegezése

Az amerikai nép nem akart háborút, ennek ellenére FDR elnök eltökélt szándéka volt, hogy belép a háborúba Anglia oldalán, a Szovjetunió megsegítésére. E célból hadseregét - az amerikai törvény megszegésével - háborús tettek végrehajtására utasította, hogy kierőszakolja Németországból a hadüzenetet. A világ és saját népe megtévesztésére kieszelte az Atlantic Chartert fennkölt, humanitárius célkitűzéseivel, hogy alig néhány évvel később hátat fordítson neki, elárulva minden jóérzésű embert, rászedéssé alacsonyítva azt.
Teheránban, titokban beleegyezett Lengyelország keleti részeinek átjátszásába Sztálinnak, úgyszintén jóváhagyta Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia bekebelezését a Szovjetunió által, s hogy mindezt eltitkolja, hazudott az amerikai Kongresszusnak, hazudott népének, becsapta a világ népeit.
Szándékosan kiszolgáltatta Közép-Kelet-Európa országait, beleértve Magyarországot Sztálin rablógyilkos hordáinak, ezáltal, a Charter fennkölt eszméi és az általa fennhangon kihirdetett “négy szabadságjog” ellenére, hagyta emberek millióit rabságba kerülni, meggyilkoltatni, kitoloncoltatni. E sorstól még szövetségesük, Lengyelország, amelyért Anglia hadat üzent Németországnak, sem volt mentes. S amikor fennállt a veszély, hogy Sztálin gaztettei kitudódnak, mindent megkísérelt a hír elfojtására.
Ez még nem volt minden: EZUTÁN JÖTT JALTA! +++
/folytatjuk /

fordította és összeállította: Vasas János


Ahol a kormány a néptől fél, ott szabadság van,
ahol a nép retteg a kormánytól, ott zsarnokság uralkodik.”
  /Thomas Jefferson/

[… és mi történik ott, ahol a kormány érdekcsoportok politikai céljait szolgálja, szüntelenül hazudik és félrevezeti a népet? - TJ]

 

 

Roosevelt háborúja, III.


(Hazánkért, 2002. április)

Magyar fordításban részletek, Benjamin Colby: ‘Twas a Famous Victory -
Deception and Propaganda in the War with Germany című könyvéből,
New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers


Jalta

A teheráni megtévesztő magatartást folytatták Jaltában. Amint 1944 vége közeledett és a háború vége már csak hónapok távlatában volt, újabb értekezést terveztek a Teheránban megkötött megegyezések lerögzítésére: Németország sorsáról és lengyel területek orosz kézre juttatásáról és - kárpótlásul - német területek Lengyelországhoz való csatolásáról kellett intézkedni.
A lengyel kérdés már nem területi volt, hiszen Churchill már ráerőszakolta a megoldást a lengyelekre, ahogy azt Sztálinnak megígérte, hanem az új Lengyelország szabadsága, mert a lengyelek nem akartak kommunizmust. Ellenben ez csak álom volt, mivel Sztálin már októberben tudtára adta Churchillnek, hogy az általa júliusban felállított lengyel kommunista bábbizottságnak többségi szerepet kell adni az új kormányban. Ezt megerősítendő, december végén - mialatt a jaltai konferencia előkészítése már folyamatban volt - elismerte az általa Lublinban felállított bizottságot, mint lengyel kormányt, az oroszok által megszállt országban. Hiába kérte Roosevelt (FDR) az elismerés elhalasztását a jaltai konferenciáig, amelynek kezdetét titokban február 2-ára tervezték.
A Fekete tenger partján fekvő Jaltát Sztálin választotta a gyűlés színhelyéül FDR óhaja ellenére, aki nem-orosz területen szerette volna azt megtartani. Amint Jalta közeledett, Romániát és Bulgáriát már megszállták a szovjet erők, Magyarország és Jugoszlávia pedig a kommunisták árnyékában feküdt. Ekkor Churchill már felismerte a helyzetet, január 8-án magánlevélben azt írta FDR-nak:
Úgy hiszem, ez a háború nagyobb csalódással fog végződni, mint az előbbi.”

De FDR-nak a háború politikai kimenetele csak másodrangú dolog volt. Őt elsősorban a béke megőrzésére hivatott nemzetközi szervezet felállítása érdekelte. A korábbi emberbaráti háborús célok csődjével az állandó Egyesült Nemzetek felállítása lett a fő cél, ezt kellett bármily áron is létrehozni.
Ahogy Jalta közeledett, FDR-nak semmi mondanivalója nem volt az USA esetleges álláspontjáról a várható politikai döntéseket illetően. Helyettük az Atlantic Charter “elvein” lovagolt, azokon, amelyeket nem régen sajtóközlöny szintjére alacsonyított.
Egy nappal a konferencia kezdete előtt a New York Times kiadója írta:
...Roosevelt elnök következetesen tartózkodott attól, hogy felvilágosítsa az amerikai népet, mit tett nevükben ezeken a híres gyűléseken. Vajon FDR-tól fog az amerikai nép értesülni a konferenciáról, vagy más forrásból?...”

Az eltitkolt Jalta

Bölcs, erőlelátó kérdés volt. Jalta egyik titkos protokollja orosz kézbe adta a mandzsúriai vasutakat, Darien-kikötőt, a Port Arthur katonai bázisát, a Kurile szigeteket és Dél-Szahalint. A kártérítési titkos protokoll megengedte a német kényszermunka használatát, amely a genfi egyezményekkel egyenes ellentétben volt. (Nyilvánvalóan ide sorolták a Magyarországból elhurcolt magyar polgári lakosság százezreit is a magyar hadifoglyokkal együtt! - vj)
FDR a titkos protokollokat a Fehér Ház páncélszekrényébe zárta. Csak jóval halála után kerültek napvilágra, akkor is Moszkva fedte fel őket, nem Washington. A távolkeletről szóló protokollt Oroszország 1946. januárjában tárta fel, a német kényszermunkáról szólót - amelynek létezését is tagadta FDR - Oroszország majdnem két évvel a német megadás után leplezte le.
A konferencia után közös tájékoztató jelentette ki, hogy Oroszország megkapja a Curzon-vonaltól keletre fekvő lengyel területeket és kárpótlásul Lengyelország “békekonferencián” megállapítandó német területeket kap. Az Oroszország által felállított kommunista kormányrendszer alkotja Lengyelország kormányát,
“… szélesebb demokratikus alapon átszervezve, lengyelországi és külföldön tartózkodó demokratikus vezetők belefoglalásával.”  

Mihelyt lehetséges, szabad választások tartását szorgalmazták, tudva jól mit jelent “szabad választást” tartani a kommunista járom alatt. Sztálin még a választások háromhatalmi felülvigyázását is megtagadta, annyit viszont megengedett, hogy a Nyugat megfigyelőket küldjön beleszólási jog nélkül!
A tájékoztató “természetbeni” német kártérítést említ, és nem is említi német kényszermunka használatát, ámbár az a titkos protokollban részletezve volt. Az oroszok szándékukat német foglyok tíz évig tartó kényszermunkás használatáról, nők estleges belefoglalásával, január 20-án kijelentették Harriman nagykövetnek Moszkvában, és az amerikai álláspont-ismertetés ezt a tervet jóváhagyta. FDR kifejezett jóváhagyását adta Jaltában, amikor azt mondta Sztálinnak: azt akarta, hogy a Szovjetunió annyi munkaerőt vigyen ki, amennyit Németország  halálra-éheztetése nélkül tud.A részletek kidolgozását egy Moszkvában felállítandó szövetséges kárpótlási bizottságra bízták.
A “Felszabadított-Európa Nyilatkozat” azt mondta: a három hatalom össze fogja hangolni politikáját, hogy a felszabadított országoknak segítsenek saját választású kormány felállításában, ezáltal “megerősíteni az Atlantic Charter alapelveibe vetett hitünket.” Az oroszok másképpen látták, szerintük ilyen összehangolásról csak akkor lehetett szó, ha mindhárom hatalom így akarta. Tehát, ha a Szovjetunió tiltakozott, értekezés nem előzte meg a tettet. Az események ezt rövidesen igazolták.
Otthon Amerikában megkezdődött Jalta elhíresztelése, mint az elnök egyedülálló diplomáciai sikere. FDR még a tengeren volt a konferenciáról hazamenet, amikor az előreküldött James F. Byrnes elhíresztelte, hogy FDR “megoldotta” a lengyel kérdést és hangsúlyozta, hogy “minden amerikai büszke lehet az elnöke által játszott szerepre, mert “nagy tudása, türelme és jó humora” többször “eredményezett döntést”. Ez a dicshimnusz különösen furcsán hangzott pár hónappal később, amikor - mint az új külügyminiszter - Byrnes információt keresett a Fehér Házból a titkos Jalta-protokollokról, amelyekről ő nem tudott semmit.
A külügyminisztérium különös megelégedettséget talált “az Atlantic Charterbe vetett hitünk megerősítésében.” A sajtó nagy része hasonlóan írt. A New York Times vezércikke büszkén harsogta: “Roosevelt 2 Jalta határozatot alakított.” A vezércikk szerint a Jaltai Megegyezés megmutatta az utat nemcsak a korai győzelemhez Európában, hanem “a biztos békéhez és a nagyszerűbb világhoz.”
Február 22-én Edward Stettinus külügyminiszter Mexikóból magasztalta az új világszervezet javaslatot, mint “olyat, amely egyenesen az Atlantic Charter és az Egyesült Nemzetek elvein alapul.”
FDR március 1-én azt mondta a Kongresszusnak: “Soha ezelőtt fő szövetségesek nem voltak egységesebbek - nem csak háborús céljaikban, de békés céljaikban sem.” Azt is mondta, hogy nem értett egyet a lengyel határrendezés minden pontjával, amely “meglehetős kompromisszum” volt! A német kényszermunkába történt beleegyezéséről némán hallgatva, a “természetbeni” kárpótlást úgy részletezte, mint üzemek, gépek, járművek és nyersanyagok. Megígérte, hogy a feltételnélküli megadás nem jelentette a német nép rabszolgaságba döntését.
A következő napi sajtókonferencián, miután a riporterek sarokbaszorították a német kényszermunkakérdésben elért határozatok felől, megtiltották nekik, hogy FDR szavait pontosan idézzék, ellenben a fontos pontokon azok mégis szóról szóra idézték szavait. A New York Times tudósítója ezt írta:
FDR azt válaszolta, hogy a német munka kérdését nem tárgyalták, mint a kárpótlási kérdés részét, de miután látták Jaltában a németek által okozott károkat, nem gondolta rossz ötletnek, ha néhány német katonát, néhány német volt-katonát odavisznek egy kis takarításra.”

 Ennek a sajtókonferenciának a másolatát ‘kifelejtették’ a The Public Papers and Addresses of Franklin D. Roosevelt kiadványból.
Mialatt FDR beszélt, a Felszabadított Európa Nyilatkozat már halott volt. Február 27-én a Szovjetunió visszutasította a Nyugat konzultálási szándékát a román kormány megalakításában. FDR kongresszusi beszédének előestéjén a Szovjetunió utasította a román királyt kommunista kormány felállítására. Március 17-én a Szovjetunió kereken visszautasította az amerikai javaslatot közös bizottság felállítására, amely biztosította volna a Nyilatkozat elveinek betartását. Jelentések tűntek fel a sajtóban, hogy Amerikát kiebrudalták Romániából és Bulgáriából, mégis, ugyanazon nap a külügyminisztérium megígérte a nemzetnek, hogy a nagyhatalmak közti konzultáció biztosítani fogja a demokratikus szervek felállítását azokban az országokban. Lengyelországból teljesen kitiltották a nyugati megfigyelőket. Churchill tisztában volt a szovjet tervvel. Március 13-án írta FDR-nak: Oroszország azért akadályozza az új kormány felállítását, hogy “a folyamat a nekik és bábjaiknak ellenszenves egyének kitisztogatására befejeződhessen.”
Mialatt a Jaltában elért “egyetértés” omladozni látszott, kiszivárgott az első titkos megegyezés: március 29-én a New York Herald Tribune washingtoni tudósítója feltárta, hogy Churchill és FDR három szavazatot adott a Szovjetuniónak a tervezett világbiztonsági szervezetben, Ukrajna és Fehéroroszország nevében. Stettinius másnap zavarodottan állt az újságírók kérdései előtt: miért tartották titokban a megállapodást, kötöttek-e más titkos megállapodást? Stettinius nem tudott válaszolni. Néhány nappal később, hivatalos nyilatkozatban jelentette ki, hogy nem történt más titkos megegyezés Jaltában, kivéve katonai, a nemzetközi szervezetek tagságát és területi fennhatóságot illető ügyekben.
Ámbár a disszonancia nyilvánvalónak látszott, a Nyugat és Oroszország közti széthúzás teljes méretéről a közönségnek fogalma sem volt. Március 8-án egy német tiszt a svájci amerikai titkosszolgálaton keresztül akarta megtárgyalni az Olaszországban állomásozó német haderők megadását. Ezt tudatták az oroszokkal, de azok vad vádakkal és támadásokkal válaszoltak, betetőzve Sztálin április 13-án FDR-nak küldött jegyzékével, amely olyan sértegető volt, hogy FDR válaszában “keserű megbántódásának” adott hangot Sztálin “tudósítói” ellen a “gonosz ferdítések” miatt. Eden külügyminiszter írta jóval később, hogy “a nagyhatalmak közti együttműködés csődje” már nyilvánvaló volt. A szakadék tovább mélyült, amikor a Nyugat visszautasította az orosz kérelmet, amely a varsói kommunista csoportot akarta megtenni Lengyelország hivatalos képviselőjének San Franciscóban a közeledő ENSZ alakulási konferencián.
Így készültek az egymás közt civakodó nagyhatalmak a demokrácia, igazság és tartós béke megteremtését célzó konferenciára, miután beleegyeztek Európa nagy részének kommunista iga alá döntésébe és miután ők maguk sem tudtak megegyezni abban, milyen békét akarnak. Stettinius rádióbeszédében zseniális kifogást talált a konferencia megtartására: az ellentétek ellenére szükség volt a világszervezet megteremtésére - még a béke elérkezése előtt, hogy magukból a békeszerződésekből származó ellentétekkel foglalkozzon.
De azt FDR már nem élte meg: 1945. április 12-én kimúlt.  Sztálin beleegyezett a konferencia megtartásába, de kikötötte, hogy Lengyelországot csak az általa összerakott bábkormány képviselheti. Az amerikaiak és angolok hosszas tárgyalások során próbálták Sztálint rávenni, hogy engedélyezzen valamelyes változtatásokat a demokratikus látszat megteremtésére, de eredménytelenül. Végül, a konferencia előestéjén, a Nyugat kérelmei ellenére, Sztálin szövetségre lépett a lengyel bábkormánnyal, s ezért az ország, amelyért Anglia háborúba lépett, nem vehetett részt a békeszervezet megteremtésében. +++    /folytatjuk/        





Roosevelt háborúja, IV.


(Hazánkért, 2002. május)

Magyar fordításban részletek, Benjamin Colby: ‘Twas a Famous Victory - Deception and Propaganda in the War with Germany című könyvéből, New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers

Vasas János


Gyűlöletkeltés

A korábbiakban már részleteztük, hogyan vezette félre népét az európai háborúba mindenáron belépni szándékozó Roosevelt elnök (a későbbiekben FDR), mint rendelt amerikai hadihajók által támadásokat a német tengeralattjárók ellen, miközben népének azt hazudta, hogy a németek voltak a támadók, azért, hogy kierőszakolja Németországgal a hadiállapotot. Mindezt hazája törvényeinek és Amerika törvényhozó testülete kifejezett akaratának a tudatos megsértésével tette.
De ez nem volt még elég.
A háború sikeres vezetéséhez szükséges volt az amerikai népben felszítani az ellenség népe elleni gyűlöletet. Már jóval a háború kitörése előtt tudtában volt az amerikai nép Hitler politikai és faji üldözéseinek és elítélte azokat. De 1941-ben, a háborús állapotba lépéskor az amerikaiak nagy tömegének gyűlölete még mindig Hitler és a náci vezetők ellen irányult, nem a német nép ellen.
Ezt a hozzáállást fejezte ki Norman Cousins a Saturday Review of Litterature kiadója, amikor felszólította az amerikai írókat, hogy tegyenek különbséget Hitler barbarizmusa és a német kultúra között. Még egy évvel a hivatalos német-amerikai háború kitörése után is dr. Albert Bushnell Hart, a Harvard Egyetem nagy nemzetközi tekintélynek örvendező történelem tanára leszólta a német nép gonoszságának a gondolatát:
 “Ismerem a fajtát” mondta, “köztük éltem. Olyanok, mint Main [állam-vj] barátságos családjai. És ha igazságosak vagyunk, be kell ismernünk, hogy az első világháborút követő béke azért nem sikerült, mert Németországot annyira agyontaposták, hogy a népben a nyugtalanság szikráját Hitler könnyedén szíthatta lánggá.”
Ezt nem lehetett eltűrni. Ahhoz, hogy amerikai katonák millióinak az életét Európa harcmezein kockáztassa, FDR-nak fel kellett az eleddig háborúellenes amerikai nép harcikedvét korbácsolni. A népbe bele kellett oltani, hogy létét fenyegette a teljesében gonosz ellenség. Hatalmas propaganda-hadjáratra volt szükség, hogy a nép többségének tudatába véssék ezt a gondolatot.
Hogy milyen sikeres volt ez a gyűlöletkeltés, kitűnik a fentebb említett Saturday Review kiadójának 1944-ben kiadott nyilatkozatából, amelyben “lehetetlennek” találta a “jó” és “rossz” német közti megkülönböztetés vonását.
A németgyűlölet felkorbácsolásához az elgondolások Sir Robert Vansittart-tól az angol diplomáciai tanácsadótól és fő gyűlöletpropagandistától származnak. Vansittart 1941-ben egy fantasztikus gyűlölettel teli rádióbeszéd-sorozatban kétezer évre visszamenőleg a német nép nyakába varrta a felelősséget minden háborúért. Többek között ezt mondta:
a németek az elmúlt 75 évben öt háborút kezdtek, és ha tehették volna, kétszerannyit kezdtek volna. A németek a piszkos veszekedés minden elképzelhető változatát elkövették... A német irodalom, orvostudomány, zene és filozófia mindannyi mellékesemény.... A levegőből szisztematikusan leromboltak védtelen falvakat és városokat,.... Polgári személyeket tankokkal összetapostak, nőket és gyermekeket legéppuskáztak, és következetesen lebombáztak kórházakat és kórházhajókat... Hidegvérű barbárok, akik élvezettel végezték ezeket, amelyeket angol ember nem végez és nem is tudna végezni.”
[Amint a háború végső szakaszában kitűnt, pontosan az angolok voltak azok, akik különböző ürügyek alatt, ezeket és sok más szörnyűséget elkövettek és nem a németek, csak ezt gondosan eltitkolták a világ elől a háború utáni évekig. -vj]

FDR nyilvánosan ekkor még nem osztotta Vansittart véleményét, és csak “Hitlert és bandáját” tartotta gonosznak, de titokban még a hivatalos háború kitörése előtt jóváhagyta Vansittart hozzáállását. 1941. novemberében elküldte William B. Donovannak, a későbbi Office of Strategic Services (OSS)-nek, amerikai rádiópropagandás használatra Vansittart gyűlölési rádió-beszédsorozatát.
Winston Churchill háború előtti nézetei Hitler felemelkedéséről élesen különböztek Vansittartétól. Churchill szerint Hitler a franciák és angolok “közönye és ostobasága”miatt emelkedett fel, mert azok nem orvosolták a Versailles-i és Trianon-szerződések okozta panaszokat és “esztelen” kártérítéseket követeltek.
FDR környezetében az emberek kezdettől fogva aktívan terjesztették a teljes német nép gonoszságának és háborúszomjának a fogalmát. Közöttük voltak legmeghittebb tanácsadói: Henry Morgenthau pénzügyminiszter, a bosszúálló “Morgenthau-terv” javaslója, és Sumner Welles, helyettes külügyminiszter. Harry Hopkins természetesen osztozott ezen véleményekben. Cordell Hull külügyminiszter és más tisztviselők ezt juttatták kifejezésre, és ezt ismételték újra és újra a sajtóban és rádióban és számtalan emelvényen szerte az egész nemzeten.
A hadjárat az egész német nép elleni gyűlöletszításra 1943 elején teljesedett ki, amikor Casablancában elfogadták FDR javaslatát a feltételnélküli megadásról, mint a béke egyetlen elfogadható alapjáról.
Azért is szükség volt a német nép elleni korlátlan gyűlölet szítására, mert  1943-ra már be kellett ismerniük, hogy Sztálin területhódítási szándékai miatt az Atlanti Charter fennkölt elveinek üressége nyilvánvalóvá válik és helyettük a korlátlan gyűlöletre kell támaszkodniuk mint hajtóerőre a háború véghezviteléhez. Továbbá, az angol légiháború Németország ellen nagyrészt polgári lakosságtömegek elleni vad támadásokká fajult és - katonai és ipari célpontokat kitűző amerikai utasítások ellenére - az amerikai légihadjárat hasonló jelleget vett fel. Az ellenfél teljes erkölcsi gonoszságának hiedelme könnyebben elfogadhatóvá teszi a polgári lakosság tömeges lemészárlása által okozott erkölcsi “problémákat”.
Végül, de nem utolsósorban, a gyűlölet szükséges volt a Németországnak szánt bosszúszomjas bánásmódhoz, amelynek tervei már kialakulóban voltak a pénzügyminisztériumban, hála Morgenthaunak.
1943 eleje a Németország elleni bosszúszomj nagyméretű növekedését jelezte. James W. Gerard volt németországi nagykövet, Joseph E. Davies FDR bennfentese és korábbi oroszországi nagykövet poroszok lemészárlását, illetve a németek két-három nemzedékig tartó elmegyógyintézetbe zárását javasolta. De a német-gyűlöletben a legfőbb szerepet a Morgenthau által korábban felállított Writers War Board (WWB) [Írók Háborús Tanácsa] vitte. Rex Stout neves detektívregény íróval az élen a WWB tucatnyi tagja természetesen osztotta Morgenthau németgyűlölő véleményét.
Két héttel miután FDR kijelentette a Casablancában hozott feltételnélküli megadás jelszavát, a WWB megkezdte totális gyűlölethadjáratát a New York Times Sunday Magazine-ban Stout “We Shall Hate or We Shall Fail” [Gyűlölünk vagy kudarcot vallunk] című cikkével. Stout erősködött, hogy négy generáció német vezetőségének “az erőszak imádata volt az egyetlen irányelve” és a németek gyűlölete szükséges volt “a világ békés alapra helyezéséhez.”
De az amerikai nép még nem volt készen a német nép elleni korlátlan gyűlölet elfogadására. A Times kiadója szerint a válaszul beküldött levelek majdnem kizárólag ellenezték a cikkben kifejezett nézeteket. A Federal Council of the Churches of Christ in America és dr. Russell Boie teológiai professzor is rosszallották a bosszúra alapozott béke gondolatát.
De a bosszúhadjárat szorgalmazóit nem lehetett megfékezni. A televízió széleskörű elterjedése előtt a rádió volt a legfontosabb eszköz és Stout csoportjának szélesre tárva állt a kapu. Quentin Reynolds haditudósító egyik élvonalbeli amerikaszerte közölt programban az “America’s Town Meeting of the Air”-en folytatta Stout felhívását az“egészséges gyűlöletre, a legyilkolásukra. Gyűlölettel a szívünkben kell a tárgyalóasztalhoz mennünk.”-mondta. Még a német gyermekeket is belefoglalták. Az egyik Town Meeting adáson gyermekszínészt szerepeltettek, aki német fiú szerepében azt mondta:

Amerika pöcegödör. A Führer vezetésével meghódítjuk a világot”.

Az 1943. június 30-i Town Meeting adáson Vansittart volt a fő szónok Richard M. Brucknerrel, az “Is Germany Incurable?” (Gyógyíthatatlan-e Németország) című könyv szerzőjével, akit, mint “ismert pszichológust” mutattak be. Bruckner könyvében szorgalmazza az összes 1933-előtti náci párttag, katonatiszt, a rendőrség és közigazgatás összes tagjának intézetekbe záratását, mint “a tífusz betegség hordozói” kezelését és gyermekeik nevelőintézetekbe zárását.
A gyűlölet szításának egyre fontosabb eleme a félelemkeltés volt az állítólagosan folyton háborúzni akaró németek által fenyegető veszély miatt, akik - ha nem lesznek korlátozva - a lehető leggyorsabban újabb háborút fognak kezdeni. Ennek érdekében rá kellett venni a népet, hogy Németország világhódító szándékai érdekében kezdte nemcsak a második, hanem az első világháborút is, és kezdettől fogva erőszakos világuralomra törekedett.
Hogy ennek az alapját beoltsák a köztudatba, szükséges volt a nyugodtabb időkben elért megállapítások felborítására az első világháborút illetőleg. A háború eredetét kutató történészek nagy többsége feloldotta Németországot a háború kitöréséért való kizárólagos, és sok esetben még az elődleges felelősség alól is. Az 1930-as Encyclopaedia Britannicakimerítő elemzést közöl a tárgyról azzal az összegezéssel, hogy nem illetheti egyetlen nemzetet sem a “bűnösség” vádja.
 A Britannica kiadója, aki a tízéves kutatás eredményét összegezte, azt írta:
a Versailles szerződésben Németországra rákényszerített háborús bűnösség beismerése ‘dead letter’ (többé el nem ismert) volt. A tétel csak a győztes nemzetek honpolitikai szükséglete miatt maradt életben. A legtöbb történész egyetértett ezzel, és a Harper’s (1939) kiadója szerint a legtöbb átlag amerikai is. Meg vannak győződve, hogy mindkét oldal bűnös volt, nemcsak a német”.
Ezt a hiedelmet a háború érdekében el kellett temetni. Stout, a New York Times Book Review-ben beismerte ugyan, hogy a két háború között majdnem minden történelmi írás elvetette az egyedüli, vagy fő német bűnösség gondolatát az első világháborúért, de biztosította a Times olvasóit, hogy azok az írók “végzetesen becsapták és megtévesztették honfitársaikat.” A történelmet most meg kellett fordítani: Németországot újra egyedül kellett felelőssé tenni az első világháború kirobbantásáért. Az elmúlt 80 év összes háborúját Németország kezdte. Ezt ismételgették a kormány tisztviselői, az újságkiadók, a lapok írói és a rádiók bemondói.
A hadjárat sikerét nem mutatja semmi jobban, mint az Encyclopedia Britannica pálfordulása. Az 1930-as kiadás több mint 8000 szóban elemezte a tárgyat a második világháborús propagandával homlok-egyenes megállapítással (lásd fentebb). Az 1944-es kiadásban a Britannica egyszerűen törölt minden szót, helyettesítve ugyanazon Háborús bűnösség cím alatt, rövid megjegyzéssel, hogy nem volt hely a kérdés tárgyalására. De 1964-re már újra a józanész kezdett visszatérni. Egy élvonalbeli angol lap már megírhatta, hogy
Visszapillantva, az 1914-18-as háború úgy tekinthető, mint tragikus félreértés, háború, amit senki sem akart, és amelyben az európai hatalmak szinte véletlenségből ütköztek össze.”
De 1943-ban a német népből vérszomjas ellenséget kellett faragni. Az Atlantic Charter egyre üresebbnek hangzó szólamai helyett az ellenség elleni gyűlölet felszításával akarták a nép harcikedvét fokozni a nagyszámú amerikai katonaság közelgő bevetéséhez.
Hogy hihetőbbnek tűnjön a hazugság a német nép állandó háborúkezdési hajlamáról, újabb fantasztikus állítások láttak napvilágot: a németek máris újabb háborút terveztek. A New York Herald Tribune, a New York Times, aPhiladelphia InquirerBarron’s, még a Reader’s Digest is hosszú cikkekben beszélt a titkos náci előkészületekről az újabb háborúra, bizonyíték helyett “francia”, majd “semleges európai fővárosokból” származó forrásokra hivatkozva.
Time Magazine teljes lapos hirdetésben szólította fel olvasóit:
Ön és családja soha nem lesznek biztonságban, amíg a bolygó legharciasabb és legtermékenyebb törzse úgy hiszi, hogy győznie kell és előbb-utóbb győzni fog és uralkodni a többi nép fölött.”
Az újságokhoz csatlakoztak a rádiók. Mindez azt a célt szolgálta, hogy bevésse a népi köztudatba a német néppel való kemény elbánás szükségességét. Az “America’s Town Meeting of the Air” egyik adásán Samuel Grafton szindikált rovatvezető legalább százezer német “vezető körök” tagjainak tárgyalás nélküli kiűzését, vagy bebörtönzését sürgette, “egy másik háború megelőzése céljából”.
Ámbár egyetlen rádióadáson sem nyújtottak kézzelfogható bizonyítékot, a vádak folytonos ismétlése miatt olyannyira agymosták a népet, hogy az 1944. júniusában folytatott közvélemény-kutatásban az amerikai nép 63 %-a hitte, hogy a legyőzött Németország veresége után haladéktalanul “új háború tervezésébe kezd”.
A hadjáratból, természetesen, Hollywood sem maradhatott ki. Walt Disney már 1942-ben azon a véleményen volt, hogy mindenkinek kedve volt gyűlöletfilmek gyártására. “Kedvünknek kellett lennie, ha meg akartuk nyerni a háborút”, mondta. A gyűlöletfilmek sorozata következett, amelyek otromba, rosszindulatú és kegyetlen náci-tiszteket ábrázoltak, akik leánygyermekeket erőszakoltak meg, gyilkoltak, fosztogattak; német hadi orvosokat, amint gyermekek vérét vették vértartalékuk feltöltésére, stb.
Később a német kegyetlenség és gonoszság ábrázolása helyet adott a német terveknek az új háború kirobbantására. 1944 őszén megjelent a The Master Race [A felsőbbrangú faj], amely a Harmadik Birodalom romjaiból kiemelkedő negyediket ábrázolja, amely idővel rávetné magát a világra. Ezt a filmet azzal ajánlották a nézőknek, hogy ott láthatják“milyen jövőt terveznek a német hadivállalkozók a világ békeszerető, rendes népeinek.”    
A gyűlölethadjáratot a Writers War Board irányította. Befolyása kiterjedt a híradástechnika összes ágaira: előadásokat szervezett, propagandaanyagot és előadókat küldött gyűlésekre, tanáccsal szolgált filmekhez és előadásokhoz, újságcikkeket írt, stb. 1945. januárjára felvilágosító anyagot küldött 3500 írónak, 1150 katonai politikai tájékoztatónak és tábori újságnak, 2600 ipari üzemnek, 270 karikatúristának, és vicclap kiadónak. Előre elkészített vezércikket küldött 1600 napilapnak, és rendszeresen küldött cikkeket hírügynökségeknek, amelyeknek 600 napilap volt az ügyfele, rádióadásokat 750 helyi adónak, és külön rendelésre, drámai anyagot 2716 szervezetnek.
De leghatásosabb műdödésük személyes beavatkozáson keresztül történt. Többek között megtámadtak, illetve lebeszéltek minden olyan kezdeményezést, amelynek neszét vették, és amely a német nép számára emberibb bánásmódot javasolt.
A gyűlölethadjárat sikere mellett tanúskodik az, hogy Amerika nevelőit is szekerük tolására vették. Dr. Nicholas Murray Butler, a Columbia Egyetem korábbi elnöke, Hans Koch, a Smith College történelemtanára, továbbá Philadelphia iskoláinak igazgatója, mind szigorú bánásmódot sürgetett a legyőzött németek iránt. De a legfelháborítóbban oktalan javaslat nem mástól, mint dr. Ernest Hooton antropológustól, a Harvard Egyetemről származik. Szerinte a német népet meg kell hamisítani a környező népekkel történő keveréssel. Ezt úgy képzelte el, hogy
cseheket, osztrákokat és másokat telepítenének Németországba, akik a német lakossággal kereszteződnének, miközben a német hadsereget korábban elfoglalt országokba kényszermunkára küldve tartanák távol hazájuktól.’
A nagyméretű, korlátlan erőfeszítés a német nép iránti mérhetetlen gyűlölet felszítására meghozta a remélt eredményt: az amerikai nép szinte szótlanul tűrte a német polgári lakosság ellen Anglia és Amerika által elkövetett gyilkos repülőhadjáratot, amely barbárságával messze felülmúlt minden, az amerikai média által a németekre fogott gaztettet, s amelyet még minden idők legnagyobb gyilkosa, Sztálin is túlzottnak és feleslegesnek talált.      /folytatjuk/

 
Roosevelt háborúja, V.


Magyar fordításban részletek, Benjamin Colby: Twas a Famous Victory - Deception and Propaganda in the War with Germany című könyvéből, New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers

(Hazánkért, 2002. június)

Hála a Nyugat sikeres, az összes híradási fórumokra kiterjedő propaganda hadjáratának, a világ köztudatába az vésődött be, hogy a németek voltak a gonoszok, akik a polgári lakosság ellen a leggyalázatosabb gyilkosságokat követték el. B. H. Liddell Hart kapitány történész London bombázását „a mongol invázió óta a hadviselés legbarbárabb módszerének” nevezte. Az a koholmány, hogy a polgári lakosság bombázását a németek kezdték London bombázásával 1940. szeptemberében, még ma is széleskörűen elfogadott annak ellenére, hogy hivatalos angol történészek és visszaemlékezések az ellenkezőjét igazolják.
A tények szerint, Angliában a német bombázástól elpusztult polgári lakosság száma 60,000-re becsülhető, a sebesültek száma 86,000-re. Ugyanakkor a szövetségesek bombái megöltek hozzávetőlegesen 537,000 német polgári lakost, megsebesítettek 834,000-et. Valójában, az angol történészek szerint, a német városok bombázása közel négy hónappal korábban kezdődött, mint London bombázása, amelyet maga Churchill szándékosan kényszerített ki, hogy megmentse repülőtereit a német bombáktól. A német támadások az angol repülőterek ellen, olyan nagy kárt tettek, hogy Churchill elrendelte Berlin éjszakai bombázását azzal a pontos szándékkal, hogy a német bombázást bosszúból Londonra terelje. Hitler csak akkor rendelte el London bombázását miután Berlin hat légitámadást szenvedett.
Ezt a tényt akkor nem hozták nyilvánosságra. A Légvédelmi Minisztérium ezt csak 1944-ben ismerte be, amikor a hadiszerencse már nagyban feléjük fordult. J. M. Spight a minisztérium helyettes minisztere írta büszkén:
Mi előbb kezdtük a német hátország bombázását, mint a németek az angol hátországét. Nem adtunk nagyszerű, 1940. májusában hozott határozatunknak méltó nyilvánosságot, mert attól tartottunk, hogy az igazság feltárása kétes lélektani hatással lesz a propaganda-hadjáratra.”
1935-ben és ismét 1936-ban Hitler javasolta, hogy tiltsák meg a csataövezeten kívüli bombázást, de Angliától nem volt válasz. Anglia hosszútávú bombázók tervein dolgozott. Az 1936-ban szervezett Bomber Command (bombázó parancsnokság) létezési oka Németország esetleges bombázása volt, ha netán Németország lenne az ellenségük. Viszont Sir Arthur Harris, a British Bomber Command fő tábornagya szerint, a németeknek nem voltak stratégiai bombázóik és a Luftwaffe csak közeli célpontok ellen tudott bombatámadást indítani.
Az európai háború kitörésekor Roosevelt (FDR) kérte a harcfeleket, hogy tartózkodjanak a védtelen városok vagy a polgári lakosság bombázásától, amibe mind Anglia, mind Németország beleegyezett, s ami megegyezett a harcászat akkori általánosan elfogadott szabályaival.
1938-ban Chamberlain miniszterelnök mondta, hogy „a polgári lakosság bombázása feltétlenül ellene volt a nemzetközi törvénynek”, és a háború kezdetén kijelentette, hogy „az angol kormány sohasem fog szándékos támadást indítani nők, gyermekek és más polgári személy ellen terrorista szándékkal.”
Angliában mindjárt a háború kezdetével sok kiemelkedő személyiség sürgette a német hátország bombázását, de az ilyen tanácsot ideiglenesen visszautasították és a szigorú értelemben vett „katonai célpontokra” korlátozták támadásaikat. Ugyanezt tették a németek, akik a Royal Airforce (angol légierő) történészei szerint „ugyanolyan szigorú rendeleteket követtek, mint mi.”
Németország bombázása 1940. május 15-én kezdődött, amikor 99 repülőt küldtek éjszaka a Ruhr-vidék „olaj és vasúti célpontjai” ellen. „Így kezdte a Bomber Command stratégiai légitámadását Németország ellen” – mondták a légiháború hivatalos angol történészei. (Az angol hadvezetőség már 1939. októberében jóváhagyta a Ruhr-vidék városainak nagyméretű támadását, ha „az ellenség akciója Franciaország ellen, vagy ellenünk sikeresnek látszik.”) J. F. C. Fuller Major General szerint, „kevés kétség férhet ahhoz”, hogy angol stratégiai bombázás kényszerítette Hitlert Anglia megtámadására. A Royal Air Force hivatalos történésze azt mondja:
A Ruhr-vidék megtámadása közvetlen meghívás volt a Luftwaffe-nek London bombázásához.”
De a Ruhr-vidék bombázását nem követte azonnal London bombázása: Hitler azt remélte, hogy Anglia kilép a háborúból. Miután súlyos vereséget mért az angol szárazföldi hadseregre, május végén szándékosan visszatartotta páncélosait Dunkirk-től, hogy a menekülő angol csapatok behajózhassanak. Ezt követően békeajánlatot tett Angliának, sok katonáját szabadságra küldte és a Luftwaffe-t áthelyezte. Ellenben az angolok nem válaszoltak és tovább bombázták a német városokat: Hamburg, Bréma, a Ruhr és Frankfurt kapott támadást. Június 23-án a Bomber Command megkapta az utasítást a német gabonatermés és erdők felgyújtására speciális gyújtólabdacsok segítségével, amelyek elkészítését július elejére várták.
Német részről egészen augusztus végéig a légitámadások az angol léghaderő és katonai célpontok ellen irányultak, de olyan sikerrel, hogy az angol repülő utánpótlás válságos helyzetbe került. Ekkor Churchill – Sir Robert Saundby Air Marshal szerint - „merész lépésre szánta el magát”: „Berlin bombázásával eltereli a német támadásokat Londonra, s ezáltal megmenti légierejét”. Augusztus 25-től szeptember 7-ig, amikor a Luftwaffe elkezdte London bombázását, hét éjszakai támadás érte Berlint. Saundby szerint ez fordulópont volt a háború menetében, ez nagyban megjavította Anglia győzelmi esélyeit.
Németország néhány héttel később ismételten ajánlatot tett közös megegyezésre a városok bombázásának korlátozására, pedig ekkor még magas fölényben volt bombázási erőt illetőleg, de Anglia hallani sem akart róla: az új, hosszú távú bombázók már egyre nagyobb számban készültek el. 1941 tavasza után a német támadások rohamosan apadtak, amint a Luftwaffe-t a Szovjetunió felé helyezték át, ámbár történt néhány közepes nagyságú támadás. Megtorlási támadások történtek angol történelmi nevezetességű városok ellen, miután nagy gyújtóbomba támadás érte Lübecket, Rostockot és Kölnt 1942 tavaszán. Ezután nagyon kevés stratégia-támadás történt Anglia ellen 1944. júniusáig, amikor a ‘V’-fegyverek megjelentek.

Churchill, a modern Néró

Churchill erélyes indítványozója volt a lakosság bombázásának. A légi haderő történészei feljegyezték, hogy 1941. júliusában „rajongója volt a német városok tömegbombázásának” és augusztusban „ismételten” sürgette azt. Az angol kormány vezető személyiségeit sem zavarta a lakónegyedek bombázása. Sir Archibald Sinclair Légvédelmi miniszter bizalmas beszélgetésben „teljesen egyetértett” egy parlamenti képviselő nézetével, aki „munkásnegyedek bombázását, az Úr nevében elkövetett gyilkosságot” sürgette.
Anthony Eden Külügyminiszter főleg kisebb, 150,000-nél kevesebb lakosú, kevésbé védett városok támadását javasolta nagyobb pszichológiai hatásuk miatt, még akkor is, ha „csak másodfontosságú célpontokat” tartalmaztak
Eredetileg az angol tervek az ellenség ipari és gazdasági erejének lerombolását célozták, de már 1941. júliusában, felhős éjszakákon – minden négy közül három esetben – „nagy munkásnegyedek és ipari területek összpontosított, heves és folytonos” bombázására kaptak parancsot a repülők. 1942. februárjában az utasítás „az ellenséges polgári lakosság, de különlegesen az ipari munkásság közszellemének” célbavételét rendelte el. A légierő főnöke ezt így magyarázta:
feltételezem, hogy tiszta: a célpont a beépített területek, nem pedig, például, hajógyár, vagy repülőgyár, ahol ezeket felemlítik…”

Lübeck városa volt az első célpont, amelyet új gyújtóbomba kipróbálására használtak, mert „Németország leggyúlékonyabb részén volt”. A város régebbi részét célozták az összezsúfolt házak miatt. Nagy terület volt, amely magába foglalta a székesegyházat és több történelmi nevezetességű épületet. Valamennyi leégett a gyújtóbombáktól. Néhány héttel később Rostock következett, „gyúlékony volt, mert sok középkori épületet tartalmazott, és mint Lübeck, gyengén volt védve”.(A gyenge légvédelmi tűz miatt a repülők 600 méterre leszálltak.)  Négy támadássorozat után a város 60%-a elpusztult a tűzben. Az USA-ban a hírszolgálat ezt úgy jelentette, mint egyedül a város Heinkel repülőgépgyára ellen intézett támadást, holott a bombák 75%-át - központi utasításra – a város közepébe irányították.
De az angol vezetőségnek ez sem volt elég. Saundby szerint, ahhoz, hogy az angol kormány nagyobb mennyiségű összeget folyósítson a hosszútávú bombázáshoz, oly nagyméretű pusztításra volt szükség, „hogy a kormány és az angol nép felfigyeljen”. Erre május 30-án 1000 bombázóból álló támadást küldött Köln ellen, amely a felépített részből egy teljes négyzetmérföldnyi (2.5 négyzetkilométer) területet elpusztított, és amelynek tűzfénye látható volt 400 kilométer távolságból is. Ez oly „nagy benyomást” gyakorolt Churchillre, hogy, Saundby szerint, ezután a Bomber Command megkapta a kívánt elsőbbséget.
Hogy mennyire részlehajlóan jelentette a nyugati sajtó a történteket, kitűnik a következőkből. Az angol támadások megtorlására vezetett német támadást az angol Coventry város ellen, az amerikai sajtó úgy jelentette, mint indokolatlan szörnyűséget egy főként történelmi nevezetességű város ellen. Az Angol Légierő hivatalos történészei őszintén megcáfolják ezt az „ártatlan kerékpár- és kocsigyártó város lakónegyedét célzó támadás” képet. Szerintük a német repülők nagy többsége eltalálta célpontját, köztük 12 fontos repülőgépgyárat és 9 más ipari vállalkozást. A British Bomber Command feje szerint „a város könnyűipari cégei „majdnem nélkülözhetetlenek voltak a fegyverek és hadifelszerelés gyártásához.”
Az Encyclopaedia Britannica sem volt sokkal különb. Míg a  Coventry elleni 1940 és 1941-es német légitámadásokról feljegyzi, hogy a város közepét elpusztították, 50 ezer lakóházat leromboltak, és felsorolja a lerombolt vagy megrongált régi épületeket, de Lübeckről nem tartotta szükségesnek a háború előtti cikk átírását, s így 18 évvel a háború vége után az olvasó részletesen olvashatott a város középkori épületeiről, mintha nem lett volna háború és mintha a város középkori része, amelyben ezek a történelmi nevezetességű épületek voltak, nem lett volna angol gyújtóbombák áldozata.
De a német városok nagyméretű elpusztítása még hátra volt. 1943. Januárjában, Casablancában közös parancsot adtak ki az angol és amerikai haderőknek a városok „közhangulati” bombázására, amelyek – Harris Air Marshal szerint – „megengedték neki bármely 100 ezer lakos fölötti német iparváros bombázását.” Márciusban Harris megkezdte „a Ruhr elpusztításának” munkáját.
Öt hónapon át bombázták e vidék városait, beleértve Düsseldorfot, Essent, Duisburgot és Kölnt. Essen Krupp műveit kivéve, ezek a támadások egyenesen a városok központját célozták, mert az jobban égett. Air Marshall Harris szerint: gyárak elpusztítását „külön juttatásnak lehet tekinteni.”

Hamburg elpusztítása

Júliusban az amerikai légierő csatlakozott az angolhoz Hamburg lakóházai 50%-ának elpusztításában. Az amerikaiak három nappalon, az angolok négy éjszakán át bombázták. Hamburg oly hatalmas hő hullám közepett volt, hogy az éjszakai hőmérséklet 32 C fok felett volt. A gyújtóbombák hatalmas tüzes forgószelet keltettek, amely egy szemtanú szerint „minden emberi képzeletet felülmúlt”. A város legsűrűbben épült részéből közel 25 négyzetkilométer elpusztult. Ezekben a támadásokban, és azokban, amelyek augusztusban következtek, 48 000 lakos pusztult el, háromötöd részük nő. A légi hadjárat hivatalos történésze őszintén írja, hogy a német városok elleni éjszakai támadásokat „talán nem pontatlanul, terrorbombázásnak lehet nevezni”. Persze, ezt a háború alatt nem ismerték be.
Ugyancsak gyorsan elfelejtették az öt évvel korábban, a Roosevelt és Chamberlain által kifejezett eszméket! – vj.) 
   A nappal működő amerikai bombázók parancsban kapták pontos ipari és vasúti célpontok bombázását, amit „pontbombázásnak” neveztek, és ellenálltak az angol nyomásnak a bombázás általános területbombázássá történő átváltoztatására. Viszont, a gyakori felhőtakaró miatt a bombázás nagy hányada radar segítséggel történt, ami amerikai hivatalos történészek szerint, alig tette őket különbbé az angol éjszakai bombázásoknál. 1943. október 15 és december 15 között, 151 radar által irányított támadásból csak hat ejtette bombáit a célponttól 1.6 km távolságon belül, tizenhét 3.2 km-en, harminc 8.0 km-en, míg a többi messze a célponttól. Bréma nagyméretű bombázásánál egyetlen bomba sem esett közelebb, mint 3.2 km-re a célponttól, míg öt támadás a célponttól 8 km-es körzetbe esett.
Az angolok novemberben kezdték Berlin hatalmas éjszakai bombázását, folytatva 1944. márciusán keresztül, amikor az United States Air Force hatalmas nappali bombázással csatlakozott. Az összetett erőfeszítés a város lakott területéből 9 négyzetkilométernyit semmisített meg. Március 8-án kétezer amerikai repülő támadta Berlint, köztük 850, amely 350 ezer gyújtóbombát és 10 ezer robbanóbombát dobott. Harris Air Marshall szerint ebben az időben oly rossz volt az idő, hogy „alig egy-két angol pilóta pillantotta meg a célpontját. A németek beszélgetéséből tudtuk meg, hogy Berlint bombáztuk.”
A gyakori éles ellentmondást az amerikai jelentések és a későbben kiderült igazság között ékesszólóan ábrázolja a március 6-i nagy nappali támadás. A hivatalos jelentés szerint a támadás „Berlin főváros területében gyárak, repülőterek és más katonai célpont ellen irányult, sikeresen.” Az Associated Press jelentést ad „számos tűzről és pusztításról nagyfontosságú hadüzemekben és más célpontokban.” A hivatalos amerikai történész később beismerte, hogy „a bombák Nagy Berlin határán belül ide-oda szétszórva hullottak, és kevés esett nagyfontosságú ipari célpont közelébe.”
Az amerikai sajtó németellenes jelentései folytatódtak egészen a háború végéig. Jóllehet, a hivatalos katonai hírszolgálatot illeti valószínűleg az elsőség a hamis jelentésekért, de az újságok teljes erőfeszítéssel továbbították a hazugságot. Az amerikaiaknak azt mondták, hogy a németek provokáció nélkül kezdték London bombázását és ezért megérdemeltek mindent, amit kaptak. Szerintük, légierejük pontbombázást gyakorolt és bombáiknak csak elenyésző százaléka esett a polgári lakosságra. S amikor már nem lehetett tovább tagadni a lakónegyedekben tett óriási kárt, mint például amikor svéd és svájci újságok a szövetséges területbombázás szörnyűségeiről jelentettek, akkor azzal mentegetőztek, hogy a terrorbombázás megrövidíti a háborút.
Az egyoldali és hazug jelentések, és az állandó uszítás a németgyűlölésre elérte a kívánt hatást: röviddel a Casablancából kiadott tömegbombázási utasítás után egy közvélemény-kutatás szerint az amerikai nép 81%a jóváhagyta a német polgári lakosság fokozott bombázását, hogy aláássák közhangulatát és „lerontsák képességüket a további ellenállásra”.
1944. márciusában, a svéd és svájci jelentéseket követően, 28 kiváló lelkész és más vezető felhívással fordult az amerikai néphez a bombázás borzalmai miatt, amelyeket a Középkor legszörnyűbb kínzásaihoz hasonlítottak, és felszólították a keresztényeket, hogy „tegyenek önvizsgálatot a halálkarneválban való részvételük miatt”. Az amerikai sajtó nagyon kevés kivétellel, figyelmen kívül hagyta a felhívást. A New York Times első oldalon közölte, de szerkesztői válaszában azt állította, hogy „a németek kezdték ezt a gyakorlatot angol városok válogatás nélküli bombázásával”, és azzal védte a tömegbombázást, hogy az a legirgalmasabb bombázási mód, mert hamarabb véget vet a háborúnak. AWorld Telegram hasonlóan érvelt, hogy a bombázás életeket ment, mert megrövidíti a háborút. A Philadelphia Inquirer úgy érvelt, hogy a tömeggyilkos bombázás nem szeg meg harcászati szabályokat, mert a bombázott városok vadászgépekkel védekeztek, tehát nem voltak „nyílt városok”.
De a többi nagy lap egyszerűen nem jelentette a felhívást, ellenben napokkal később hangot adott a felhívás ellenzőinek anélkül, hogy az eredeti felhívást közölte volna. Walter Lippman, akinek szindikált cikkeit tízmilliós olvasótábor olvashatta, azzal védte a bombázást, hogy a terv „nem az ellenség meggyilkolása volt, hanem hogy fegyverletételre kényszerítsék”.
Az újságok a szőnyegbombázásról vagy egyszerűen nem írtak, vagy cikkeikben általában követték az addig már sokszor használt ferdítéseket, kifogásokat és magyarázatokat. De március 15-én a New York Herald-Tribune légi cikkírója kibökte az igazságot a szövetséges bombázásokról: „Megkezdődött Németország elpusztítása – az egész Németország ellen. Teljes háború a német nép ellen. Háború gyárak, házak, templomok, középületek, parkok, kórházak, árvaházak…. polgári személyek és katonák ellen. Amikor befejeztük Berlinnel, tovább kell mennünk a következő városhoz.”
1944 őszén, az európai partraszállás után, a támadások német városok ellen még fokozódtak. Angol vezető körökben az eleddig sértetlenül maradt nagy német városok elleni hatalmas bombatámadás tervein dolgoztak. Churchill előtt Kelet-Németország városainak, Berlin után Lipcsének és Drezdának a bombázása, amint az oroszok közeledtek feléjük „különösen vonzónak” tűnt. Amikor a légvédelmi minisztérium, az oroszok közeledése miatt menekültekkel túlzsúfolt városokból szállingózó szívszaggató történetek hallatára ingadozott, Churchill kitartó beavatkozása hatására január 27-én kiadták a parancsot a támadásra. Három nappal később George C. Marshall tábornok, az amerikai vezérkari főnök „erős jóváhagyását” adta a tervhez.
Február 3-án újból Berlint támadták. Mialatt a Luftwaffe, mint küzdő erő gyakorlatilag nem létezett, ezer bombázó támadott, míg a vadászgépek minden látható célpontot gépfegyvereztek. Hozzávetőlegesen 25 ezer személy pusztult el az össze-visszabombázás eredményeként az előzőleg már nagyrészt lerombolt fővárosban. Az amerikai hivatalos történész szerint úgy találták, hogy „egy jó támadás a jaltai konferencia előestéjén meggyőzheti a Szovjetuniót Amerika segítőkészségéről.” Sok évvel később Carl Spaatz tábornok az United States Strategic Air Forces parancsnoka őszintén bevallotta, hogy Berlint „válogatás nélkül bombázták, nem téve semmi erőfeszítést a katonai célpontok kizárólagos támadása irányában”.
Drezda elpusztítását soha kielégítően nem magyarázták meg. Eisenhower tábornok csapatai széles fronton haladtak a Rajna felé. A gyér német ellenállás Roosevelt „feltételnélküli megadási” rendelete miatt lett utolsó kétségbeesett erőfeszítéssé. Roosevelt, Sztálin és Churchill már Jaltában volt. Drezda 600 ezer lakosa többszázezer menekülttel szaporodott az oroszok elől menekülő ötmillió közül. A város, amely Béccsel vetekedett, mint Európa legszebb barokk városa, teljesen védelem nélkül volt. Még a légvédelmi ágyúkat is eltávolították máshová.
  Sir Robert Saundby, a British Bomber Command helyettes parancsnoka nem hitte, hogy Drezda bombázása katonai szükségesség volt. Amikor a parancs a bombázásra megérkezett, ez annyira zavarta, hogy külön kérdést intézett a Légvédelmi minisztériumhoz. Kérdését a minisztériumból Jaltába küldték Churchillhez. A válasz, utasítás volt Drezda bombázására az első adódó alkalommal.
Az angolok február 13-án éjjel gondosan előkészített terv alapján intézték a csapást, amely hatalmas tűzvihar szándékos előidézését tervezte, olyat, amilyen Hamburgban véletlenül keletkezett. A célpontot, ami a város közepe volt először gondosan céljelző bombákkal jelölték meg. Az első jelző bombát, amint azt a Royal Air Force a bombázással egyidőben készített fényképfelvételei igazolták, 250 méter magasságból dobták Németország legnagyobb kórházterületére. Ezt követte a szőnyegbombázás, amely a körzetet lángba borította.
A második bombatámadást, főleg gyújtóbombákkal, három órával későbbre tűzték ki, hogy a tűzoltók és az időközben a szomszéd városokból helyszínre érkezett segítség is áldozatul essenek. A cél ismét a város közepe volt. A nyolc kilométerre fekvő Luftwaffe repülőteret, ámbár a „karácsonyfa” bombák ragyogóan megvilágították, mellőzték az angol repülők, megtartva bombáikat Drezdának. Nem volt ellenállás sem a levegőben, sem légvédelmi ágyúktól, mert Drezdának nem voltak légvédelmi fegyverei. A várost tervszerűen szőnyegbombázták, miközben egy bombázási szakértő irányította a bombázókat a város még nem égő külvárosaihoz. A tűzorkán óriási volta leírhatatlan volt, a hazatérő repülők 400 kilométer távolságból is látták a tűz fényét.
Másnap 1,350 amerikai Flying Fortress támadta a még mindig égő várost. A kísérő vadászgépeket utasították, hogy szálljanak le háztetőmagasságba és gépfegyverezzenek mindent, amit látnak. Így rálőttek a városból menekülő lakosságra és mindenre, ami mozgott. Még egy gyermekkórus félve összebújó tagjait is gépfegyverezték egy park szélén. Az egyik repülő oly alacsonyan repült, hogy összeütközött egy kocsival.
A következő nap 210 amerikai bombázó ismét támadta a várost és 461 tonna bombát dobott rá.
Kórházak, templomok, lakóházak ugyanarra a sorsra jutottak. Az egyik kórházban 200 személy halt meg, köztük 45 várandós anya. A város egyes részeit hetekig nem lehetett megközelíteni, olyan heves volt a tűz. A korabeli német polgári honvédelem szerint a halottak száma elérte a 60 ezret.
De az amerikai Air Force-nak ez nem volt elég és március 2-án, majd április 17-én újból bombázták a várost, ámbár ez utóbbit csak az angol történészek jegyezték fel, az amerikaiak nem említik.
Miért bombázták Drezdát? Az angolok rögtön a támadások után kijelentették, hogy a város „nagy iparváros” volt „nagy lőszergyárakkal”. Ezt az amerikai újságok hűen megismételték. Igazában, radar és elektromos alkatrészeket gyártottak nyolctól tizenöt kilométer távolságra a város központjától és néhány kisvállalat repülőgép alkatrészt és más kisfontosságú alkatrészt gyártott, de egyetlen ilyen üzem sem volt az angol repülők által célba vett zsúfolt területen belül.
A másik félrevezetés, amit inkább hazugságnak lehetne nevezni, az volt, hogy az oroszok kérelmére bombázták Drezdát. Az idők folyamán ez is hazugságnak bizonyult. Amikor a jaltai konferencia jegyzőkönyveit nyilvánosságra hozták kiderült, hogy az oroszok ugyan kérték, hogy a szövetséges légierő „bénítsa meg a Berlin és Lipcse gócpontokat”, de Drezdát nem foglalták bele. Sőt, az oroszok 1944 végén visszautasították Drezda bombázását, amire Churchill jóváhagyásával kérte fel őket az angol légierő vezetősége.
A hivatalos történészek a háború után feljegyezték a valóságot: Drezdát azért bombázták, hogy „növeljék a pánikot és zűrzavart, amely már jelen volt a menekültekkel túlzsúfolt városokban. Február 18-án azAssociated Press tudósítója, miután részt vett a hadsereg legfelsőbb vezetőségének hadiszállásán adott tájékoztatón:
A szövetséges légi főnökök” – táviratozta – „meghozták a régen várt döntést a német lakosságközpontok szándékos terror-bombázását illetőleg, mint Hitler elvesztése siettetésének könyörtelen eszközét…”
Továbbá, a Drezda támadását követő napon, mielőtt a 48 kilométerre fekvő Chemnitz város bombázására küldték őket, az angol légierő pilótáinak pontosan megmondták: „azért mentek oda ma éjszaka, hogy végezzetek a menekültekkel, akik elmenekültek Drezdából.”
(És ezek mentek Nürnbergbe ítélkezni a németek felett! Vae victis! - vj)+++
   /folytatjuk/

Roosevelt háborúja, VI.

Magyar fordításban részletek, Benjamin Colby:
Twas a Famous Victory - Deception and Propaganda in
the War with Germany című könyvéből,
New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers

(Hazánkért, 2002. július)

 


A bosszú beteljesedése

A német polgári lakosság ellen a levegőből elkövetett atrocitások nem oltották ki a nyugati győztes hatalmak bosszúszomját.
Roosevelt elnök (FDR) egymást követő ellenséges lépéseken keresztül, amelyek mindegyike háborús tevékenységnek minősíthető, nyílt háborúba vitte nemzetét Németország ellen, miközben azokat úgy tüntette fel, mintbékemegőrző igyekezeteket. Az ötven romboló csatahajó átadása, a Lend-Lease Törvény, az angol kereskedelmi hajók kísérése, és az 1941-es Semlegességi Törvény módosítása, hogy lehetővé tegye amerikai hadihajóknak bármilyen anyag szállítását a háborús zóna bármelyik területére – mind háborús tett volt. Mire a Semlegességi Törvényt módosították 1941. novemberben, amerikai hadihajók már többször megtámadtak német hajókat messze az amerikai partoktól, és Hitler ezeket követő hadüzenete már csak formalitás volt.
Ezeket a lépéseket lehetővé tette FDR propaganda hadjárata, amely szerint Hitler Anglia meghódítása után az Egyesült Államokat tervezte megtámadni. Ez óriási hazugság volt. A képek, amelyeket FDR festett náci repülőgépekről amerikai városok fölött, Dél-Amerika felosztása vazallus államokra, Amerika meghódítása náci ügynökök segítségével, stb…. és más szörnyű látomások, amelyeket számtalan beszédében előadott, egytől egyig koholmányok voltak. A háború vége után lefoglalt német okmányok egyikében se találták a legkisebb támogatást sem arra az elképzelésre, hogy Hitlernek szándékában volt Amerikát akkor, vagy a jövőben megtámadni. Semmi nem jelezte, hogy a gondolat egyáltalán eszébe ötlött. Angliát sem szándékozott meghódítani. Kétszer próbálkozott Angliával békét kötni: egyszer, amikor Lengyelországot meghódította, majd ismét az angolok franciaországi kudarca után.
Hogy Hitlernek nem volt szándékában Anglia meghódítása tisztán látszik magatartásában Dunkirknél 1940-ben. Miután a német páncéloshadosztályok lerohanták Észak-Franciaországot és levágták az angol hadsereget bázisától, Dunkirk maradt az angoloknak az egyetlen menekülési lehetőség. Miközben az angol hadsereg még nagy távolságban volt, de a német páncélosok látótávolságban voltak Dunkirktől, Hitler személyesen parancsolta meg a páncélosoknak, hogy három napig álljanak meg, amíg a menekülő angolok elérték a kikötőt és megszervezték a kiürítést. B. W. Liddel Hart, híres angol katonai szakértő szerint, ez „megmentette az angol haderőt, amikor semmi más nem tehette volna azt.”
A páncélosok megállítása utáni megbeszélésről von Rundstedt tábornagy vezérkarával, Blumentritt német tábornok elmondta, hogy Hitler „azzal zárta (beszédét), hogy célja volt békét kötni Angliával olyan alapon, amelyet az becsületérzéséhez megfelelőnek talál elfogadni.”
Franciaország összeomlása után Hitler befejezettnek vélte a háborút, sokat szabadságra engedett és a Luftwaffe egy részét másik frontokra helyezte át. Június 22-én elrendelte harmincöt ezred leszerelését. Ugyanakkor, miközben a Dunkirk-i katasztrófa túlélőinek újjászervezésén fáradoztak, Angliában összesen egy kielégítően felszerelt harcképes ezred volt. Liddell Hart szerint, ha a Franciaország összeomlását követő hónapban a németek partra szálltak volna Angliában, kevés esély lett volna az ellenállásra. De Hitler nem vágyott Anglia megrohanására. Hitler azt hitte Anglia beleegyezik a békekötésbe.
Hitlernek még kevésbé volt szándékában Amerika megtámadása. Az, hogy a nemzetet ilyen képzelt veszedelembe vetett hiedelemmel háborúba lehet vinni, az elnök (FDR) háborúteremtő hatalmának bizonyítéka, aki nemcsak háborús propaganda gyártására képes, hanem olyan körülmények megteremtésére, amelyek elkerülhetetlenné teszik a háborút.
Amint a náci Németország Amerika megtámadási szándékairól terjesztett propagandát a nemzet háborúba vitelére használta, a hasonlóan képtelen elgondolás, hogy Németország újabb világhódítási háborút fog kezdeni, ha nem kényszerítik a végletekig térdre, szükségtelenül meghosszabbította a háborút milliók életének árán. A háború végén ez az ötlet odáig fajult, hogy Németországot azzal vádolták, hogy máris új háború tervein dolgoztak. Erre a propagandára szükség volt, hogy ésszerűséget kölcsönözzenek a „feltétel nélküli megadás” elvének. Ezen ürügy alatt hirdettek háborút az egész német nép ellen és elutasították a német náci-ellenes csoportok minden próbálkozását a felkelésre. Ahelyett, hogy bátorították volna a Hitlert ellenzőket, az egész német nép elleni bosszú vágya fűtötte őket. Így a német katonák, félve attól, ami az ellenség győzelme esetén reájuk várt, elkeseredetten harcoltak az utolsó pillanatig, amíg a Nyugat és Oroszország feltételnélküli győzelmet nem aratott, amely következtében Európa nagy részét a kommunizmus ölébe hajtották.

A Morgenthau-terv

A propaganda a kemény békére 1944 őszén fokozódott, amint Morgenthau elképzelései a Németországgal szemben alkalmazandó bánásmódra nemzeti (amerikai) politikává lettek.
A „Morgenthau terv” az ipar nagyszabású megsemmisítését szorgalmazta szerte az országban, beleértve a Ruhr vidék fő iparágainak a teljes leszerelését és kiszállítását. Németországot, Európa ipari középpontját „elsődlegesen pásztorkodó” országgá szándékozta változtatni.
Ezt a tervet, amelynek szemlélete oly tragikussá vált egész Európára nézve, FDR és Churchill a Québec-i Konferencián tette magáévá szeptember 15-én.
A terv eredete 1943-ba nyúlik vissza és Harry Dexter White nevéhez fűződik, aki Morgenthau jobbkeze volt a pénzügyminisztériumban, és akit később az FBI főnöke mint a szovjet kémhálózat működő ügynökét azonosított.
A külügyminisztérium eredeti terveit a háború utáni Németországra 1944. július 31-én fejezték be. Ebben nem volt szó a német ipar nagyméretű állandó megcsonkításáról, sőt célba vette a gyors újjáépítést és a háborúban feldúlt részek rehabilitációját, Németországnak a világgazdaságba történő időszerű bekapcsolódásával.
Amikor Morgenthau kezébe került ez a terv, White-tal sietve Angliába utazott, hogy az amerikai tervezőket kemény háború utáni program kívánatosságáról meggyőzze. Eisenhower tábornagytól meg is kapta a hangsúlyozott kijelentést, hogy a szövetségesek belépése után több hónapig a németek „saját levükben fognak főni.”
A Németországot megszálló katonai kormány irányítására ideiglenes kézikönyvet is készítettek, amely enyhe hangulatú volt és barátságos érintkezésre buzdította a katonákat. Morgenthau magával vitte a könyvet FDR-hoz, akit felbőszített mérsékelt hangja és ezért visszavonatta. Henry L. Stimson hadügyminiszternek éleshangú memorandumban kijelentette, hogy a német népnek tudtára kell adni, hogy
törvénytelen összeesküvésben vettek részt a modern civilizáció társadalmi konvenciói ellen. Ha enni akarnak, egyenek a hadsereg leveseskondérjaiból, és majd egész életükre emlékezni fognak, s így vonakodnak új háború kezdésétől.”
FDR magával vitte Morgenthaut Québecbe, hogy tervét Churchillnek bemutassa. Churchill először hevesen ellenezte azt, de a hat és félmilliárd dolláros kölcsön ígérete, Anglia nagyon szorult pénzügyi helyzetében, áttérítette. Hull külügyminisztert nem vitték Québecbe. Ámbár saját tervei létminimumon tartották volna Németországot, Hull a québeci megegyezés másolatát „elképedve” olvasta. Stimson hadügyminiszter azt mondta FDR-nak, hogy a terv kivitelezése „bűntett lenne a civilizáció ellen.”
Hiába akarták titokban tartani, a terv részletei a sajtó kezébe kerültek és a közvélemény általánosságban elítélte és mind FDR-t, mind Morgenthaut széles körökben támadták. FDR akkor azt mondta Stimsonnak, hogy meggondolatlanul írhatta alá az okmányt és ezután a nyilvánosság előtt megpróbálta eltávolítani magát tőle, de titokban teljes támogatást ígért Morgenthaunak. „Ami engem illet” – mondta Morgenthaunak, „Németországot visszatéríteném földművelési országgá.”
A Morgenthau-elvek hivatalos kormánypolitikává lettek. Harry Dexter White megszerezte a vezérkari főnökök ideiglenes, mérsékelt hangú megszállási utasításait, Morgenthau tervei szerint megszigoríttatta azokat, majd Morgenthau befolyása folytán a vezérkar szeptember 22-én jóváhagyta. A Szenátus belbiztonsági bizottsága szerint, ezekben az időkben a kül-, és hadügyminisztérium alárendelt szerepet játszott a Morgenthau által vezetett pénzügyminisztériumnak.
Hull még Québec előtt figyelmeztette FDR-t, hogy választási évben rossz politika a Morgenthau-tervvel való összefüggés s ezért, miután kiadták az utasításokat a kivitelezésre, a Morgenthau-terv hirtelen anyátlan lett, és ezentúl mind a sajtó, mind a rádió csak általánosságban beszél a részletekről anélkül, hogy nevet említenének. A hírközlő- és propaganda-szervek tovább beszélnek az állítólagos német tervekről új háború kezdésére, tovább szítják a német nép elleni gyűlölet tüzét, a filmek telve vannak német katonák képzelt kegyetlenségeivel. Nagy szükség volt minderre, hogy annyira felszítsák a németgyűlöletet, hogy népeik szótlanul vegyék a német nép ellen tervezett barbár kegyetlenségeket, amikor azoknak hírei hazaszivárognak.
Eisenhower május 8-i VE-napi (európai győzelem napja) rádióbeszédében kihangsúlyozta, hogy „a német nemzet mohón magába szívta” Hitler „szándékos tervét a világ brutális megerőszakolására.” (Hat évvel később, amikor az oroszok a koreai háborúban már ellenfelek voltak, és szükség volt a németekre Európa védelméhez, már biztosította a németeket, hogy ő hitt „szabadságszerető tulajdonságukban”.)
*
Az Eisenhower tábornagyhoz 1945. áprilisban intézett JCS 1067-es megszállási utasítás Morgenthau elveit foglalta magában. A megszálló erőket utasították, hogy „ne tegyenek lépéseket Németország gazdasági rehabilitációja felé, sem olyanokat, amelyek a német gazdasági élet megőrzését, illetve megerősítését céloznák” kivéve ahol az szükséges a fertőző betegség megakadályozására, a rend fenntartására és a kártérítési program kierőszakolására.
A szövetségesek megegyezéséig a részleteket illetően, a megszállásnak meg kell kezdenie az általános programot ipari üzemek és felszerelések számos kategóriájának a megsemmisítésére, vagy kárpótlás fejében történő leszerelésére, de főleg azoknak, amelyek kereskedelmi hajókat, műgumit, műolajat, alumíniumot és magnéziumot gyártottak. Elrendelték az összes német bíróságok bezárását és megszállási ellenőrzés alatti megnyitását, az összes nevelőintézet bezárását és - a náci személyek eltávolítása után - a közép- és felsőiskolák ideiglenes újranyitását, ha a megszállásnak azonnal hasznos oktatást nyújtottak.
Nemcsak náci „hívők” eltávolítását rendelték el kormány vagy fontos ipari alkalmazásból, hanem számos csoport letartóztatását, beleértve minden hadnagy feletti rendőrtisztet és minden polgármestert, még a falvakban is, és hasonló rangú személyeket. Kulcsállásban lévő személyek polgári és gazdászati alkalmazásban, iparban, kereskedelemben, földművelésben, pénzügyben, nevelésben, a bíróságban, hírközlő szervekben és nyomdákban letartóztatását szintén elrendelték, mert „ellentétes bizonyíték hiányában általánosan feltételezték”, hogy nácik vagy náci szimpatizánsok voltak. A megszállóknak „tartózkodóknak” kellett lenniük és a német hivatalnokokkal tilos volt a barátkozás.
Az utasítások feltételei annyira feldúlták Lucius D. Clay tábornok, a katonai kormány helyettes parancsnokának a tanácsadóit, hogy egyiküket Washingtonba küldték módosítás kieszközlése végett. Sikertelensége miatt végül is lemondott.
Az utasításokat hónapokig titokban tartották, miközben a katonai kormánynak azt is megtiltották, hogy beismerje létezésüket. Amikor októberben megengedték a katonai kormánynak, hogy nyilvánosságra hozza őket, Clay tábornok maga is Washingtonba sietett, hogy módosítást sürgessen, de sikertelenül.
A Potsdami Konferencián júliusban, Truman elnök kijelentette, hogy a Morgenthau-terv halott volt, ennek ellenére a Morgenthau-elvek szolgáltak a Németországnak szánt kezelés megszilárdítására. Németország ipara nagy részének megsemmisítését, illetve a győztesek általi kiszállítását határozták el. Még a békebeli árukat gyártó üzemek leszerelését is elrendelték, hogy a termelési szintet a megengedett mennyiségre korlátozzák.
Az összes ipar, pénzügy és még a tudományos és kutatási intézmények ellenőrzés alatt tartását is elrendelték. A győztesek rátették kezüket az összes határonkívüli kintlevőségekre. A neki hagyott területen lévő ipari üzemeken kívül Oroszországnak juttatták a többi területekről elvitt felszerelések 15%-át cserébe a területén található nyersanyag fejében, és még 10%-ot bárminemű térítés nélkül.
 Lengyelországnak megengedték, hogy a Jaltában a neki ígért német területeknél jóval nagyobbat tartson meg. A Potsdami Konferenciát követő négy napban több mint 2500 német követett el öngyilkosságot.
Ahhoz, hogy a megszállás katonái kivitelezzék a gyűlöletes programot, meg kellett őket győzni, hogy keményen bánjanak a német lakossággal. Ahogy a megszállás napjai közeledtek, belenevelési filmek úgy ábrázolták a németeket, mint állandó háborúkezdők, rosszakarók, bűnösök és arra buzdították a katonákat, hogy ne fogjanak a németekkel kezet, „ne üdvözöljétek őket, ne beszéljetek velük. Ők a ti ellenségeitek”, sürgették a bemondók.
Bizonyos kezdeti siker után az amerikai katonáknak elegük volt a gyűlöletből. Kezdetben a megszállók letartóztattak minden katonát hadbíróság elé állítás céljából, aki a barátkozási tilalmat áthágta. Júniusban a katonai rendőrség ezer vétkest tartóztatott le és jelentett hadbírósági eljárásra, de a feladat lehetetlen volt. Szeptemberben abbahagyták a bírósági tárgyalásokat. Az amerikai katonák nagy többsége egyszerű emberi lénynek tekintette a legyőzött németeket és nem bűnözőknek.  +++  /folytatjuk/
Vasas János fordítása


Roosevelt háborúja, VII.

Magyar fordításban részletek, Benjamin Colby: ‘Twas a Famous Victory - Deception and Propaganda in the War with Germany című könyvéből, New Rochelle, 1974/ Arlington House Publishers

(Hazánkért, 2002. augusztus)

Tudják csak meg, mit jelent háborút kezdeni!”

A németeket megszálló szövetségesek megszállási politikájukat arra alapozták, hogy az egész német nép felelős a háború kezdéséért és a Hitler-rendszer kegyetlenségeiért. Ezért a németeket meg kellett büntetni. Megszállási célokból Németországot felosztották négy övezetre és nekiláttak a nagyrészt már romokban heverő városok termelési eszközeinek elpusztításához vagy leszereléséhez, ahogy azt Potsdamban elhatározták.
Az amerikai övezetben volt a legszigorúbb a bánásmód. Ehhez Eisenhower frankfurti beszéde adta meg a hangot:
Azt mondom: hadd jöjjön rá Németország mit jelent háborút kezdeni.”
A megélhetéshez szükséges termékek előállításában nagy hátrányt jelentett a nagyméretű -- sokkal szigorúbb, mint a másik övezetekben -- náci-mentesítés. Harminchárom csoportba tartozókat automatikusan őrizetbe vettek, ha náci párttagok voltak, ha nem. A tanítók 35-50 százalékát elbocsátották. Fontos állást betöltőkről automatikusanfeltételezték, hogy legalábbis náci szimpatizánsok.
A Berlin közelében lévő Opel autógyár igazgatóját, például, annak ellenére, hogy nem volt hajlandó belépni a náci pártba, menesztették és benzinkútnál dolgozott, amíg az angolok fel nem fedezték, és meg nem tették az övezetükben lévő Volkswagen gyár vezetőjévé.
A szándékosan visszatartott termelés végzetes eredménnyel járt a lakosság élelmiszerellátása terén. Németország még béke idején is élelmiszer behozatalra szorult, amiért iparcikkekkel és egyéb árú kivitelével fizetett. A termelés szándékos csökkentése miatt képtelen volt az ország eleget termelni, hogy exportra is jusson.
A keleti országrészekről kitoloncolt és az orosz megszállás elől menekülő milliók által felduzzasztott polgári lakosságnak nem volt mit ennie. A megszállás kezdetén az amerikai övezetben a napi élelmiszeradagot 900 – 1000 kalóriában állapították meg. A jelentések szerint, az augusztusban, Berlinben született gyermekek több mint ötven százaléka éhen halt.  A szénbányászok élelmiszeradagját szükségből magasabbra emelték, mert gyengeségük miatt képtelenek voltak elég szenet termelni a megszállóknak, de a németek kevés szenet kaptak. 1945-46 kétségbeejtő telén a lakosság fűtetlen vasúti állomásokban, bunkerekben és épületromokban keresett menedéket. Egy újságíró szerint, „a németek lyukas tetők, fűtetlen házak, és örökösen korgó gyomrok könyörtelenül elerőtlenedett poklában éltek… pokolban, amelyben anyák koplaltak, hogy gyermekeiknek legyen mit enniük.” De ezek a jelentések a német lakosság sajnálatos helyzetéről nem eredményeztek a Potsdamban megállapított bánásmódban változást.
Változás csak akkor történt, amikor Amerika rájött, hogy az oroszokkal nem lehetett együttműködni. A Potsdamban létrejött megegyezés a négy övezet közös gazdaságpolitikájáról nem volt kivitelezhető, mert viszonyuk egyre jobban elromlott. Sztálin 1946. februárjában, beszédében, visszatért a régi, a kapitalizmussal létező összeegyeztethetetlen különbségek elméletéhez. Hatalmas észak-amerikai szovjet kémhálózatot lepleztek le Kanadában. Jugoszláviában odatévedt amerikai gépeket lőttek le.
A háború alatt titkos egyezményekkel összekovácsolt barátság Oroszországgal szétesett, és nyilvánvalóvá vált a szovjetek szándéka Kelet-Európa bekebelezésére. 1942-ben Churchill – hogy Oroszországot szövetségre bírja – hajlandó volt az összes szovjet követelményekbe beleegyezni, de 1946. március 5-én kijelentette, hogy vasfüggöny szállt le Európán át a Balti tengertől az Adriáig.

Jó ruszkiból, rossz ruszki

Ezt követően, az amerikai kormány nekilátott a háború alatt oly buzgón teremtett és fáradalmasan táplált„demokratikus, baráti Oroszország” képének kitörléséhez. Frankfurtban amerikai források leleplezték, hogy az amerikai külügyminisztériumnak kezébe kerültek német okmányok, amelyek szerint Sztálin 1941-ben teljes katonai szövetséget ajánlott Hitlernek, amit ő elutasított, mert túl nagy területi követelései voltak.
Byrnes amerikai külügyminiszter szeptemberben, Stuttgartban kijelentette, hogy eljön a nap, amikor a németeknek saját kormányuk lehet, ámbár kihangsúlyozta, hogy katonailag erőtlenné teszik, de ez mégis reményt kölcsönzött a németeknek. Amerikában a Morgenthau-filozófia támogatói emiatt szélesen támadták is és minden erejüket latba vetették a „pángermánizmus újraélesztése” ellen.
De az események új német-politika szükségességét jelezték. A kommunizmus keze már a Balkánt is elérte. Magyarországon, ahol 1945-ben a kommunisták a népszavazatnak csak 17%-át kapták, kommunista rendszer uralkodott. Görögországot moszkvai irányítás alatt és szomszédos szovjet-csatlós kommunista segítséggel partizánháború fenyegette. A Szovjetunió Törökországot a Dardanellákban alapítandó tengeri és szárazföldi bázisért szorongatta.
A megszálló haderő beszüntette a német-ellenes hangulatkeltést. A katonákat arra buzdították, hogy segítsenek a németeknek országuk és iparuk rendbehozatalánál. Amerikában most megengedték, hogy a nép tudatába jusson a szovjetekről addig gondosan eltitkolt tényeknek. 1947. februárjában nyilvánosságra hozták, hogy 1944-ben amerikai repülőket leszállásra kényszerítettek és bebörtönöztek, egy időben 131 amerikai katonát tartottak szoros őrizet alatt szovjet büntetőtáborokban.
Oroszország igazi képének bemutatása keveset változtatott a németek helyzetén. A gyárak leszerelése tovább folyt. Az élelmiszer behozatalt nemcsak a keményvaluta hiánya, hanem a megszállók is szándékosan korlátozták. A náci-mentesítés tovább folyt: 1947. januárjában, miközben 450 bíróság működött, 200 000 esetet vizsgáltak ki és 370 000 nácit menesztettek állásából, de 1 300 000 eset még kivizsgálásra várt. Még 1947 őszén is németek ezrei voltak börtöntáborban, akiknek az esetét még nem vizsgálták ki, s akiknek egyetlen bűne az volt, hogy jó állásban voltak a hitleri Németországban.
1946-47 tele a történelem egyik leghidegebb tele volt. Az iskolákat bezárták és az amerikai és angol övezetekben az üzemek háromnegyed része le volt zárva. A németeknek október óta nem szállítottak szenet fűtésre és Berlinben kétszáz ember fagyott meg. Miközben Európa a gazdasági összeomlás szélén állt, amely a kommunistáknak vált volna előnyére, szembe kellett nézni a ténnyel, hogy Németország volt Európa ipari központja és német felépülés nélkül nem lesz másutt sem felépülés. Truman elnök belátta, hogy alapos gazdaságpolitikai változásra volt szükség Németország felé, ha Európát meg akarta menteni. De ehhez először az óriási háborús hangulatkeltés által keltett otthoni németellenes hangulatot kellett megváltoztatni. 1947. februárban a nép 56%-a hitte, hogy Németország „új háborút fog kezdeni.”
Herbert Hoover korábbi elnököt szemelte ki a feladatra. Korábban Hoovert következetesen bemocskolták, mert ellene volt a háborúba való beavatkozásnak, és szovjetellenes volt akkor, amikor a kormány Sztálint még úgy ábrázolta, mint nemes harcostársat a demokráciáért való küzdelemben. Hoover jelentette, hogy Németország oly alacsony megélhetési szintre süllyedt, amit Európában száz éve nem tapasztaltak. A nyugati övezetek lakossága 9 millió menekülttel bővült, de az élelmiszertermelés a háborúelőttinek kétharmadát sem érte el és széleskörű éhínség uralkodott. Nagyméretű burgonya behozatalt, iskolás gyermekek rendszeres táplálását, leveses konyhák felállítását és katonai koszt azonnali bevezetését javasolta. De mindenekfölött a békebeli iparcikkeket gyártó üzemek leszerelésének azonnali beszüntetését, hogy exportárúkat gyárthassanak, amelyekért élelmiszert vásárolhatnak külföldön.Fel kell hagyni Németország pásztorállammá változtatásának gondolatával: Európa nem állhat helyre Németország nélkül.

A náciból ‘jó német’ lesz

De az új német-politikát először el kellett adni a népnek. A kormány mozgalmat indított azzal a szándékkal, hogy szimpátiát keltsen Németország iránt. Már nem rosszindulatú háborúra vágyó népnek kellett nevezni a németeket, hanem éhes, fázó és nyomorúságban élő emberi lényeknek. Truman rendeletet adott ki a megszálló parancsnokoknak, hogy azonnal „folyamatos sorozatát” küldjék az éhínséget ábrázoló fényképeknek, kihangsúlyozva főleg gyermekek, nők és aggastyánok szenvedését. Statisztikai adatokat kértek, amelyek a tüdőbaj terjedését és az elhalálozás felgyorsulását ábrázolták.
Ugyanakkor az amerikai megszálló csapatok jelentéseket közöltek, amelyek rossz színben tüntették fel az oroszokat. Az amerikai katonai kormányzó jelentette, hogy a szovjetek által hazaengedett német foglyoknak háromtól hat hónap kellett mielőtt munkaképesek lettek, és felük kóros volt. Alig egy évvel korábban különös hadi előadók magyarázták a megszálló csapatoknak, hogy a szovjet eszménykép nem sokkal különbözött a demokráciától, és hogy a harmincas években Sztálin ellenfeleinek a kivégzése az „ötödik hadoszlop” felszámolása volt.Most az amerikai megszállók intették a németeket, hogy a „kommunista ábrándkép” követése önkényuralomba, szabadságuk teljes elvesztésébe vezetheti őket.
Az USA-ban a Morgenthau-csoportnak nem tetszett az új, németbarát politika. Eleanor Roosevelttel az élen nemzeti tanácskozást rendeztek a „német problémán”, amelyen résztvett Morgenthau, Sumner Wells és sok más képviselője a „kemény” német vonalnak, beleértve Albert Einsteint. A támogatás azonnali beszüntetését, kölcsönök megtagadását Németországnak, a Ruhr és Rajna vidék nehéziparának átadását nemzetközi érdekcsoport kezébe, a gazdaság szigorú ellenőrzését követelték.
De a kormány nem engedett. Marshall külügyminiszter sürgős segítséget javasolt Európa megmentéséért. November 10-én Chicagoban kijelentette: „feltétlenül szükséges”, hogy Németország 40 évig katonailag erőtlen legyen, de kereken megmondta, hogy a német ipari fellendülés nélkülözhetetlen Európa fellendüléséhez.
Ezentúl azon fáradoztak, hogy a német népet a Nyugat iránti hűségre bírják. Felemelték az élelmiszeradagot és megengedték gyümölcs behozatalt Olaszországból, bizonyos mennyiségű alumínium gyártását is engedélyezték. Mégis, a hivatalos irányvonal Németország felé nehezen lehetett volna ellentmondásosabb. Az Egyesült Államok, ugyanúgy, mint szövetségesei tovább folytatták a gyárak leszerelését. A berlini orosz bojkott alatt repülőgéppel szállítottak talajgyalukat Berlinbe, mialatt tovább rombolták a német gyárakat, amelyek azokat a helyszínen előállíthatták volna. Őszintén szólva, az angolokat és franciákat a német versenytárs kiküszöbölése érdekelte leginkább. Még a szappan gyárakat is lerombolták, Anglia pedig felrobbantotta Hamburg kikötőjét, hogy kiküszöbölje a jövőbeli német hajózási versenytársat. A felháborodás Amerikában a további rombolás ellen arra kényszerítette a szövetségeseket, hogy 1949-ben megegyezzenek a gyár leszerelések beszüntetésében, de 1949-ben volt a rombolás a legnagyobb méretű és csak 1950-ben szűnt meg. Mégis, a sok akadály ellenére, a német ipar mozgásba rendült.
1950-ben hirtelen ráébredtek, hogy a katonailag tehetetlen Németország ostoba gondolat, amint a szovjet bábkormány Észak-Koreában 200 ezres szovjet-képzett hadsereggel támadta meg Dél-Koreát és amerikai kudarcot eredményezett. Mialatt orosz bábkormány ült Kelet-Berlinben és az egész Kelet-Európa a kommunisták kezében volt, további szovjet támadástól tartott a Nyugat. Ha Európában háború törne ki, Oroszországot képtelenek lennének megfékezni Németország nélkül. Szeptemberben a Nyugat külügyminiszterei megegyeztek, hogy meg kell szüntetni a háborús állapotot Németországgal, és javasolták német alakulatok belefoglalását az európai hadseregbe.
Ám ehhez szükséges volt, hogy a németeket rávegyék a felfegyverkezésre. Eisenhower tábornagynak, a NATO főparancsnokának jutott a feladat, hogy meggyőzze a németeket. Ő volt az, aki hat évvel korábban azt mondta, hogy a német nemzet „mohón magáévá tette” Hitler „brutális világfosztó terveit.” Eisenhower ezúttal Frankfurtban egész másként beszélt. Hitt „a német nép szabadságszerető tulajdonságában” és azt akarta, hogy „zárkózzanak fel másokhoz a nyugati-stílusú civilizáció védelmében.” Ellenben a német nép, a szövetségesek háborús hangulatkeltésével ellentétben, nem akart egy másik háborút. A háborúellenesség párosult Eisenhower iránti személyes ellenszenvvel, mert ő „élvezte német ellenségei megalázását és az oroszokat az emberiség barátainak tartotta.” Eisenhower addig is elment, hogy a német megadásnál Tunéziában nem volt hajlandó találkozni és kezet fogni a legyőzött német parancsnokkal.
Közvélemény kutatás 1950-ben megmutatta, hogy a németeknek csak 43%-a helyeselte a felfegyverzést. Mégis, az orosz veszély olyan fenyegető volt, hogy az új kormány végre beleegyezett. 1952-ben a Bundestag visszautasította a semlegességi politikát és 1955-ben, mint teljes NATO-tag, a német kormány jóváhagyta félmilliós hadsereg felállítását és az európai legfelsőbb parancsnok alá helyezését.
Potsdamban pár évvel ezelőtt elrendelték a német hadsereg „teljes és végérvényes eltörlését”, hogy megakadályozzák új háború kezdését Németország által. Most más volt a helyzet, a németek a Nyugat barátai voltak, tehát eleve békeszeretők!

ZÁRÓGONDOLAT

Most, amikor tanúi vagyunk, miként bünteti George W. Bush az afgánokat bin Laden állítólagos, de eddig még be nem bizonyított bújtatásáért - legalábbis ezt kürtöli az általa irányított sajtó - vajon hányan vannak, akik hisznek neki? Ha belegondolunk, hogy Afganisztán amerikaiak által beültetett talibán kormánygépezetének egész évi fizetését 2000-ben 100%-ig az amerikai kormány fedezte! Nincs itt valami más eltemetve, mint például, a Standard Oil olajvezetéke? Majd később kiderül.
Franklin Delano Roosevelt (FDR), Amerika elnöke, háborúellenes programmal lépett fel az elnöki választásokon és megválasztása után folyton semlegességi politikát hirdetett, még a háború kitörése után is. Titokban viszont mindent megtett azért, hogy Amerikát mielőbb háborúba vigye. Hazája törvényeinek ismételt megszegésével parancsot adott hadtengerészetének háborús tettek elkövetésére, mialatt népének azt hazudta, hogy németek kezdeményezték a támadást. Az Atlantic Charter kitalálásával és elhagyásával becsapta saját és a világ népeit. Hazug propagandával rávette népét a háborúba lépésre és, amikor szükségét látta, a német nép gyűlöletére, még az orosz önkényuralmat is kedvező beállításban tűntette fel. Egyszóval, tervei megvalósítása érdekében úgy hazudott, ahogy érdekei megkívánták és ebben számítóan kihasznált sajtót, embereket, szervezeteket és népeket, bármi legyen is az ár emberéletben.
Bush nem ugyanezt teszi?
Lehet-e ezeknek józanésszel hinni? +++              
    /Vége/  

Vasas János fordításai  



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése