2016. május 7., szombat

A lator államok felzárkóznak a terrorista hatalmakhoz





A lator államok felzárkóznak

a terrorista hatalmakhoz



Az észak Koreai atomrobbantás




2012. február 12-én Észak-Koreában nukleáris robbantást hajtottak végre a föld felszíne alatt. Ezzel az eseménnyel tovább növekedett a feszültség abban a drámában, amely évekkel ezelőtt vette a kezdetét a Koreai-félszigeten. Az egész talán 2010 tavaszán kezdődött, amikor az észak-koreai torpedó elsüllyesztette a Cshonan nevű dél-koreai hajót. Majd jött a 2010-es őszi tüzérségi támadás, 2012-ben pedig Észak-Korea kétszer
 próbált meg műholdat fellőni az űrbe. Az utóbbi próbálkozás sikerrel járt, s néhány óráig egy észak-koreai műhold keringett a bolygónk körül. Most pedig Phenjan emelte a tétet, atomrobbantást hajtott végre, válaszul az ENSZ szankcióira, melyet a múlt év decemberében szabtak ki az országra .
Az atomrobbantás helyszíne, Punggye kísérleti bázis.

Kim Dzsong Un atomot villantott
Az elmúlt hetekben az észak-koreai vezetés többször is megfenyegette a világot, hogy újabb (harmadik) kísérleti atomrobbantást hajt végre az ország területén. Bár rendkívül erős nyomás nehezedett Phenjanra – főleg az egyetlen jelentősebb szövetségese Kína felől – Kim Dzsong Ung  már januárban bejelentette, hogy készen állnak egy újabb nukleáris fegyvertesztre. Hivatalosan a kísérleti atomrobbantás a decemberi rakétakísérlet és műholdfellövés miatt kiszabott kemény ENSZ-szankcióra adott válasz volt. Azonban miden jel arra mutatott, hogy az észak-koreai vezetés már hónapokkal ezelőtt megtervezte ezt a lépést.
A műholdfelvételek alapján az észak-koreai vezetés már hónapok óta készült a tesztre.


A műholdfelvételek alapján az észak-koreai vezetés már hónapok óta készült a tesztre.
2013. február 13-án délben a megszokottól eltérő földlökést mértek a Koreai-félsziget északi felén, a Punggye-ri kísérleti telephez közel. A földrengés nagysága 4.7 és 5.2 közötti magnitúdójú volt, ami majdnem duplája a 2009-ben végrehajtott kísérletnek. Ez azt jelenti, hogy Észak-Korea legalább kétszer akkora pusztító erejű – becslések szerint 6-7 kilótonnányi TNT erejével egyenértékű – atomtöltettel rendelkezik, amely az interkontinentális ballisztikus rakéta (IBM), a decemberben sikeresen letesztelt Unha-3 hordozórakéta tükrében komoly fenyegetést és ütőerőt jelent.
Egy földalatti atomrobbantás
Egy földalatti atomrobbantás
Észak-Korea azonnal elismerte a robbantás tényét. A KCNA (észak-koreai hírügynökség) a „felháborító amerikai ellenséges hozzáállásra” adott önvédelmi válaszlépésnek nevezte, mely „durván aláaknázta” a rezsim jogát, hogy nagy hatótávolságú rakéták segítségével műholdakat indíthasson útra. A földalatti robbantás után örömünnepet tartottak Phenjanban, bár itt kérdéses, hogy ezt mennyire önszántukból tették ezt a lakosok. A KCNA-k nyilatkozó „átlagemberek” a hivatalos propagandát harsogták: ujjongtak és tapsoltak, „nevetséges bohózatnak” titulálva a külföldiek reakciót és „irgalmatlan megtorlást” követelve az USA és Dél-Korea ellen. Nem sokkal később az állami televízió egy újabb hírrel sokkolta a nemzetközi közvéleményt: “A legutóbbi kísérlet csak az első lépés volt, amelyet a lehető levisszafogottsággal hajtottunk végre. Ha az Egyesült Államok a folyamatos ellenséges magatartásával bonyolítja a helyzetet, nem lesz más választásunk, mint hogy egy második, sőt, egy harmadik akcióba kezdjünk.”
A KCNA az óriáskivetítőn bejelenti a sikeres robbantást Phenjanban,
Phenjanban a KCNA az óriáskivetítőn bejelenti a sikeres robbantást.
Felbolydult közösség
Mint azt, ahogy várni lehetett, a nemzetközi közösség nem maradt szótlan, a szomszédos országok pedig azonnal reagáltak az észak-koreai nukleáris robbantásra. Dél-Korea riadókészültségbe helyezte a hadseregét. Szöulban Pak Gun Hje elnök asszony válságstábot hívott össze. A dél-koreai hadsereg, több hónapos tervezés után, hadrendbe állította az első, saját fejlesztésű drónját (robotrepülőgépét), amelyet nemcsak felderítésre alkalmazna, hanem egy esetleges, megelőző csapásmérésre is.
Japánban szintén hasonló események zajlottak. Készültségbe helyezték a japán légvédelmet és a flottát. Abe Sindzó japán miniszterelnök komoly fenyegetésnek és elfogadhatatlannak minősítette az esetet. Közben állandóan mérik a sugárzás szintjét, s Tokió bejelentette, hogy saját szankciókat vezet be Phenjan ellen.
Egy rakétahordozó az észak-koreai katonai parádén.
Egy rakétahordozó az észak-koreai katonai parádén.
Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár is – aki mellesleg dél-koreai – elítélte a robbantást. Február 12-én összehívták a Biztonsági Tanács (BT) rendkívüli ülését. A tagok egyhangúlag megszavazták – amelyet Kim Szung Hvan, Dél-Korea külügyminisztere és az ENSZ Biztonsági Tanácsának soros elnöke olvasott fel – hogy „a testület élesen elítéli az újabb kísérleti atomrobbantást, amelyet a nemzetközi béke és biztonság elleni egyértelmű fenyegetésnek tekint.”
Susan Rice, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete a zárt ülés után újságírók előtt “rendkívül provokatívnak” minősítette az újabb robbantást. Figyelmeztette Észak-Koreát, hogy a nemzetközi közösség nem fogja eltűrni a vele szembeni további kihívásokat, amelyekkel Phenjan csak erősíteni fogja nemzetközi elszigeteltségét.
Moszkva ugyanígy reagált. Az orosz külügyminisztérium közleményben bírálta a februári 12-ei eseményeket. Szergej Lavrov, az orosz külügyminiszter, felszólította Észak-Koreát, hogy mondjon le rakétafejlesztési és nukleáris programjáról, fogadja el az ENSZ BT követeléseit, térjen vissza a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel (NAÜ) korábban kötött ellenőrzési megállapodáshoz és a hatoldalú tárgyalásokhoz.
Irányíthatatlan utód
Kína szintén ellenezte egy újabb atomtöltet felrobbantását. Próbált erős nyomást gyakorolni Kim Dzsong Un-ra, de kudarcot vallott. Már az édesapja, Kim Dzsong Il, életének utolsó szakaszában voltak nagyobb összezördülések Peking és Phenjan között. Azonban az idősebb Kim  még mindig irányíthatóbb volt, mint a most hatalom lévő utód. 2012 tavaszán az első műholdkísérletet is hiába próbálta a kínai diplomácia megakadályozni, elég durva beszólásokra került sor, amelyek még nagyobb repedéseket okoztak az észak-koreai- kínai kapcsolatban.  Úgy tűnik, hogy a Kedves Vezető Fia annyira sem veszi figyelembe Peking tanácsait, mint az apja.
Pedig Kínát figyelmen kívül hagyni, különösen Észak-Korea számára, rendkívül veszélyes. Phenjant az egyetlen jelentősebb szövetségese nemcsak az ENSZ-ben támogatja, hanem különböző segélyeket küld neki, hogy ne haljon éhen az ország lakossága. Kína leginkább energiát, élelmiszereket és gyógyszereket ad el Észak-Koreának. 2003 óta a kínai vezetés keményen dolgozott azon, hogy tárgyalóasztal mögé ültesse az észak-koreai vezetést. A hatoldalú tárgyalásokon rendszerint az észak-koreai nukleáris programot tárgyalták meg.
Ennek ellenére, miért támogatja még mindig a pekingi vezetés az észak-koreai rezsimet? Elsősorban a nagyhatalmi politika miatt. Dél-Korea és Japán stabil USA szövetséges, ahol amerikai katonák állomásoznak. Észak-Korea jelentősen lefoglalja, ezen erők figyelmét ahelyett, hogy Kínára vagy Tajvanra összpontosítanának. Kína azért sem engedheti meg magának Észak-Korea összeomlását, mert valószínűleg egy demokratikusabb, egységes Korea jönne létre, Washington védőszárnyai alatt. Ezzel együtt Kína határa mentén hirtelen megjelennének az amerikai és a dél-koreai csapatok.
Másodsorban pedig rengeteg észak-koreai menekül át Kínába. Az észak-koreai rezsim összeomlása egy hatalmas menekülthullámot indítana meg Kína irányába, amit szinte lehetetlen lenne feltartóztatni. Ez azzal járna együtt, hogy destabilizálódna Kína északi része, ahol már így milliós nagyságrendbe tehető az észak-koreai menekültek száma.

Az észak-koreai - kínai határ, amelyet  évenként a Kína felé tartó menekültek ezrei lépnek át.
Az észak-koreai – kínai határ, amelyet évenként menekültek ezrei lépnek át.

Kim Dzsong Un újra bebizonyította, hogy nem hajlandó változtatni édesapja örökségén. Sőt inkább arra készül, hogy még elszigeteltebbé, de egyben erősebbé és kiszámíthatatlanabbá tegye Észak-Koreát. Kim Dzsong Un nagyhatalmi tervei, technikai törekvései és külpolitikai elképzelései csak felgyorsítják a távol-keleti lőporos hordó kanócának égését.
Krajčír Lukács
A forrásokat megtalálod: itt, itt és itt


Háborús forgatókönyv


Teherán a múlt héten bejelentette, hogy az iráni Natazban található urándúsító erőműben egy új gázcentrifuga kezdte meg a működését. Ezek az új centrifugák 3-5-ször gyorsabban dolgoznak,mint a régi típusúak. Ezzel ismét fellángolt a vita az iráni atomprogramról, valamint arról, hogy Irán valójában nukleáris fegyvert akar-e előállítani vagy csak békés célokra  akarja-e használni az atomenergiát.
Ha atomfegyvert akar előállítani, akkor Izrael képes lenne megelőző csapással  megakadályozni? Egy lehetséges izraeli légicsapásról szakemberek és politikusok vitatkoznak világszerte. Izrael eddigi preventív katonapolitikája ugyanis elvileg nem zárja ki egy lehetséges légitámadás megvalósítását, mint  ahogy azt a 2013-as januári szíriai kutatóközpont és konvoj, vagy az 1981-es iraki osiraki erőmű lebombázása is bizonyítja.


Ugyanakkor túl sok technológiai kérdést vett fel egy ilyen akció, nem is beszélve arról, hogy milyen beláthatatlan következményei lennének a Közel-Keleten.
A Körkép külpolitikai cikke ezúttal eltérő lesz az eddig megszokottaktól. Egy lehetséges forgatókönyvet mutatunk be: egy esetleges Irán elleni izraeli légitámadás végrehajtását. A cikk írója még az elején leszögezi: valójában kevés esélye van az ilyen légicsapásnak, mivel sok a technológiai és a földrajzi buktató. Ugyanakkor nem egyszer töprengett el azon, hogyan valósulna meg egy ilyen támadás. Most egy lehetséges szcenáriót vázolunk fel, amelynek nem célja a pontos előrejelzés. Inkább az olvasókat szeretnénk kicsit gondolkodásra bírni és bemutatni, milyen kockázatokkal járna egy ilyen akció a Közel-Keleten.
Illés tűzszekere
Ben Ibrahim Tal százados, a módosított izraeli F-15I vadászbombázók parancsnoka utoljára még ellenőrizte az adatokat. A kötelék kétezer méterre ereszkedett alá. Izgalomtól remegő kézzel kapcsolta be a fegyverek élesítését. Nyugtalan volt annak ellenére, hogy tudta: az iráni légvédelem ideiglenesen megbénult és az ellenség MiG 29-i tanácstalanul köröznek a levegőben. Már szabad szemmel is látta a Natanzban található urándúsító üzem felszíni építményeit. Magában imádkozni kezdett, pedig nem tartozott a vallásos zsidók közé.
Idáig szerencsére minden rendben zajlott, a saját köteléke épségben elérte a célpontot. A többi támadó csoportról nem tudott semmit, mivel teljes volt a rádiócsend, azt is csupán egyszer kellett megszegni. Tudta a feladatát, s már csak percek voltak hátra a támadás kezdetéig.

Az iráni Natazban található urándúsító üzem.
Az iráni Natanzban található urándúsító üzem.
Az „Illés tűzszekere” fedőnevű akció már több mint három órával ezelőtt  elkezdődött. A támadást igazából évek óta tervezték, de időpontját csak az elmúlt napokban döntötték el. Hogy mi vezetett idáig? Miért döntött végül is úgy az izraeli kormány, hogy teljesen önállóan, függetlenül a következményektől, elindítja  nagyszabású akcióját?
Ben Ibrahim Tal százados nem tudta ezeket az okokat, hisz ő csak az akció részleteiről kapott alapos felvilágosítást. A hadművelet mögött húzódó politikai-gazdasági-geopolitikai érdekeket már nem közölték vele, csupán sejtései voltak. A technikai részletekről és az útvonalról viszont annál alaposabban felkészítették őt.
A hadmérnökök módosították az izraeli F-15I-t és F-16-kat, több üzemanyag tartályt helyeztek el a szárnyuk alatt. Két csoportra osztották támadókötelékeiket: egyik fele csak levegő-levegő rakétákat kapott, hogy megvédjék a bombázókat az iráni vadászgépektől. A bombázókat pedig a legújabb bunker buster (magyarul talán bunkerrobbantónak lehetne lefordítani) szerelték fel. Ezek a nehéz, titánium fejjel ellátott töltetek célja, hogy befúrják magukat a föld alá, s az alatt fejtsék ki hatásukat. Hátránya, hogy általában egy bomba nem elég, a bombázóknak egymás után kellene nagyjából ugyanoda dobniuk terhüket.
A földalatti robbanás során a hirtelen megnövekedő légnyomás megöli a létesítményben élőket és lehetetlenné teszi az evakuálást. Remélhetőleg a szellőző berendezés is bedugul a rá zuhanó több tonnányi földtől. A kibertámadás lebénítja a központokat és az üzemeket, az ajtók beragadnak és az áramot is kikapcsolják. A személyzetnek esélye se lenne a túlélésre.
Az izraeli hadvezetés ugyanis rájött, hogy felesleges megsemmisítenie a teljes iráni nukleáris technológiai eszközöket, mert gyorsan pótolhatóak (Irán Oroszországtól, Kínától, Pakisztántól és Észak-Koreától vásárolja a nukleáris technológiát). Helyette az ott élő személyzetet kell megölniük, pontosabban az atomtudósokat. Új iráni atomtudósok megjelenése már sokkal tovább tartana, jelentősen elodázva az iráni atomprogramot. Nagy volt azonban a kudarc kockázata, s mindenki tudta, hogy nincs második lehetőség. Ennek ellenére Ben Ibrahim Tal vállalta a feladatot. Neki már volt ilyen tapasztalata, hisz ő volt az egyik pilóta, aki 2013 januárjában az egyik szíriai kutatóközpontot bombázta.
A másik fontos kérdés az útvonal. Három lehetséges irányt terveztek meg: az északi Törökországon keresztül, a középső Szírián és Irakon át, a déli útvonal pedig Jemenen és Szaúd-Arábia felett vezetett. Régebben létezett egy negyedik útiterv is, megkerülve az egész Arab-félszigetet, de mivel az amerikaiak (még) nem támogatták ezt az izraeli akciót, ezért nem kaptak tőlük üzemanyag utántöltő gépeket. Az újra megválasztott Obama továbbra is a tárgyalások és a szankciók híve volt, azonban az új izraeli kormánynak már elfogyott a türelme.

Egy lehetséges izraeli légicsapás útvonalai
Egy lehetséges izraeli légicsapás útvonalai
Pészah szombatján három F-15I és F-16-ból álló kötelék szállt fel Izrael különböző katonai reptereiről. Végül a „déli útvonal” mellett döntöttek, amelynek kulcsa a szaúdiakkal való kiegyezés volt. A feszültség már az izraeli légtér elhagyása során érezhető volt. Jordániát nem figyelmezették, de bíztak abban, hogy mire Amman reagál, addigra az izraeli repülőgépeknek hűlt helyét találja. A számítás bejött, a jemeni riadó túl későn érkezett, Ben Ibrahim Tal csapata szerencsésen átjutott Szaúd-Arábiába. A terület felett Tal minden pilótája mereven figyelte a radarját, hogy vajon nem fordulnak-e a szaúdiak ellenük, dacára a hosszas tárgyalásoknak és alkudozásoknak.
A titkos konferenciák során – melyet még az USA előtt is igyekeztek gazdasági jellegű tárgyalásoknak beállítani – az izraeli delegáció felelevenítette azokat a régi kéréseket, amelyeket még az Öböl-menti országok intéztek Izraelhez Irán bombázása kapcsán. A WikiLeaks-bortány miatt azonban kiderült a  kérés, s most Szaúd-Arábiának is óvatosabbnak kellett lennie, különösen a szaúdi lakosság reakciója miatt. A monarchia uralkodócsaládja is épp hogy csak megúszta a 2011-es arab tavaszt, köszönhetően az olajexportálásból származó bevételeknek és CIA-nak. Az izraeli vezetés az asszisztálásért cserébe fegyvereket ígért, valamint kedvezményes üzleti szerződéséket, mivel Szaúd-Arábia a legtöbb üzleti tranzakcióját Izraelen keresztül bonyolítja le.
Folytatva a forgatókönyvet Irán a bombázás után ideiglenesen leállítaná a Keletre irányuló olajszállítmányait. Helyette Szaúd-Arábia exportálná saját olaját Indiába, Kínába és Japánba. Ez pedig jó sok bevételt jelentene. Nem utolsó sorban egy ilyen támadással Irán is meggyengülne, kevésbé támogatva a síita mozgalmakat a Perzsa-öbölben (különösen Bahreinben). Ezzel együtt Szíriában a Katar és Szaúd-Arábia által pénzelt FSA (Szabad Szír Hadsereg) fölénybe kerülne az Aszad vezette alavita haderővel szemben.
Szaúd-Arábia ölébe most egy rendkívüli lehetőség hullott, hogy végleg kiüsse a nyeregből legfőbb riválisát. A bombázás után de facto Szaúd-Arábia válna a Perzsa-öböl katonai-gazdasági nagyhatalmává.

Ben Ibrahim Tal százados köteléke Szaúd-Arábia felett.
Ben Ibrahim Tal százados köteléke Szaúd-Arábia felett.
Elterelő hadműveletek
Ben Ibrahim Tal és köteléke már húsz kilométerre megközelítette Natanzot. A szaúdiak megtartották ígéretüket és az amerikaiak sem próbálták meg megakadályozni őket. Természetesen az izraeli vezetés igyekezett elterelni a figyelmet arról, hogy támadás készülne Irán ellen, megpróbálta még a szövetségesei hírszerzését is félrevezetni.
Egyrészt szombatra tették a támadás időpontját, sőt Pészah szombatjára. A sajtóban, televízióban és az interneten (különösen a facebookon) olyan képek és videók jelentek meg, amelyeken izraeli katonák a Pészah nevű zsidó ünnepen zsinagógákba mennek, vagy a szabadságukat töltik családjuk körében. Ezzel párhuzamosan a támadás előtt két nappal kitört az izraeli légierő eddigi legnagyobb botránya. A légierő főparancsnokát és több felső tisztet is letartóztattak korrupciós vádakkal. Bejelentették, hogy a Kneszet (izraeli parlament) egy független vizsgálóbizottságot állít fel, mivel nincs minden rendben az amerikaiaktól megvásárolt F-15 és F-16 körül.
Ezek a hírek azonban nem voltak valódiak. A dezinformációs cselt a történelem folyamán  Izrael már bevetette egyszer. Tal édesapja – aki szintén pilóta volt – mesélte: 1967-ben az izraeli sajtóban nyaraló és tengerparton sütkérező tisztekről szóló cikkeket és képeket tettek közzé, elhitetve, hogy az izraeli vezetés nem készül háborúra és teljesen hidegen hagyja Nasszer mozgósítása. Másnap kitört a hatnapos háború, az izraeli légierő bombázni kezdte Egyiptomot, Jordániát és Szíriát.
Kuvait felett a kötelékparancsnokok, köztük Tal is, megszegve a rádiócsendet egy rövid üzenetet küldött az izraeli parancsnokságnak: „Illés tűzszekere leereszkedett az égből.” Válasz csupán egy rövid csipogás volt a rádióban, hogy folytatódhat az akció.  Az izraeli vezetés most már tudta, hogy sem az amerikaiak, sem a szaúdiak nem akadályozták meg a támadást. Elindíthatták a hadművelet második fázisát. A százados tudta, hogy ebben a pillanatban léptek át a képzeletbeli Rubiconon. Már nem volt visszaút, a visszatérési pontot rég elhagyták.

Ben Ibrahim Tal százados repülőgépe, amikor elérték az iráni határt.
Ben Ibrahim Tal százados repülőgépe, amikor elérték az iráni határt.
A Moszad aktivizálta iráni ügynökeit. Az izraeli hírszerzésnek nagyon jó kém és szabotázs hálózata működött az ország területén. Az évek során számos hivatalnok és iráni tudós életét oltották ki különböző merényletekben. Pokolgépek robbantak fel az iráni katonai támaszpontokon és állami intézmények mellett.
Ezzel párhuzamosan az izraeli hadvezetés kiberhadosztálya is támadásba lendült. A „Kék Kaszás” nevű akció keretében a módosított Stuxnet 2.0 vírust szabadították rá Irán információs hálózatára. Ideiglenesen megbénítva az ország számítógépeit, internetét és adatforgalmát. A kommunikáció nemcsak a civil szektorban, hanem a katonaság körében is lehetetlenné vált. Az iráni pilótáknak megszakadt a kapcsolatuk a légiirányítókkal. Később Tal megtudta, hogy a nagy káoszban, az iráni pilóták egymást lőtték le, vagy a saját a légvédelmük nyitott rájuk tüzet (többnyire a hagyományos, légvédelmi ágyúkból).
Az oroszoktól vásárolt Sz-300 légvédelmi rakéták pedig lebénultak, a radar és célpontkereső műszereik hamis adatokat mutattak. A légi figyelők képernyőit teljesen elborították az ellenséges repülőgépek, amelyek közül a legtöbb csupán fantomgép volt. Az atomprogrammal foglalkozó kutatólétesítményekkel is megszakadt mindenféle összeköttetés. Az ajtók bezáródtak, az áramszolgáltatás – még a sok pótgenerátorok ellenére is – megszűnt, s lassan leállt a szellőztetés is. A Stuxnet teljes hatékonysággal dolgozott. Első változata már bizonyított 2010-ben. Akkor 100 000 iráni számítógépet fertőzött meg, s egy új korszak kezdetét jelentette az informatikai hadviselésben: külső károkat okozott, túlpörgetve a centrifugákat, elégetve azok 20%-át.


Stuxnet 2.0 Flame kódja.
Stuxnet 2.0 Flame kódja.
Az izraeli hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Irán bénultsága nem tart sokáig.  Teherán a XXI. század elején nem sajnált pénzt ölni a saját informatikai hadosztályába, rengeteg magas színvonalú iráni informatikust képezve ki. 2012-ben ennek meg is lett az eredménye: az Iráni Forradalmi Gárda feltörte egy amerikai robotrepülőgép védelmét és leszállásra kényszerítette. Előbb-utóbb hatástalanítják hát a vírust, csupán addig kell kibírni, amíg az izraeli vadászgépek végrehajtják a támadást és biztonságosan elhagyják Irán légterét.
Hit and run
Úgy tűnt, sikerrel járt a „Kék Kaszás” hadművelet. Tal kötelékét egyetlen légvédelmi rakéta sem mérte be. A levegőben lévő iráni gépek pilótái pedig megzavarodtak. Nem volt kommunikáció sem a bázissal, sem a többi repülőgéppel, képtelenek voltak összehangolni bármilyen ellentámadást. Ha valamelyik vadászgép gyanút fogott és az izraeli kötelék felé repült, akkor a bombázókat kísérő vadászgépek leszedték őket.

Célpont bemérve
Célkeresztben az  üzem
Tal számítógépe jelzett. Megközelítették a célpontot. A kötelék fejjel lefelé fordulva 15 fokos zuhanásba befogta Natanz objektumait. A bombákat 1100 méteren, párosával, öt másodpercenként oldották ki. Hallották a becsapódást. A számítógép szerint 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár kettő nem robbant fel. Tal maga is visszanézett, amikor fölfele rántotta a vadászgépet. Semmilyen látványos tűzgömb nem volt, csak rengeteg füst. Amikor elérték a 12 ezer méter magasságot, üzenetet küldött Jeruzsálembe: „Illés a mennybe szállt.” Az akciót végrehajtották és észak felé vették az irányt.

Az izraeli légicsapás
Az izraeli légicsapás
2013 Pészah szombatján az „Illés tűzszekere” hadművelet  során három iráni célpontot ért támadás: Natanzot, ahol az urándúsító üzem működött, Avrakot, ahol nehézvizet állítottak elő és az isfahan-i nukleáris kutatóközpontot.
Az iráni légvédelem csak nehezen tudott úrrá lenni a káoszon. Az Isfahant bombázó alakulatból egy F-15-t még a levegőben szétlőttek. Két repülőgép pedig megsérült, a pilóták kényszerleszállást hajtottak végre Azerbajdzsánban, komoly fejfájást okozva az izraeli diplomáciának. Tal alakulatának is csak annyi üzemanyagja maradt, hogy biztonságba eljussanak Grúziáig. Izraelnek évekkel ezelőtt rendkívül szoros kapcsolatot sikerült kialakítania az országgal, rengeteg fegyver adva el Tbiliszinek. Cserébe, akárcsak Szaúd-Arábia esetében, nem merül fel majd Grúzia neve a hivatalos jelentésékben.

Natanz a bombázás után.
Natanz a bombázás után.
Ben Ibrahim Talt és a kötelék tagjait kitörő örömmel fogadták a reptéren és hivatalosan előléptették. Az este rendezett ünnepségen azonban nem volt teljesen boldog, mivel tudta jól, hogy Irán nem hagyja válasz nélkül a támadást. S Tal hamarosan tanúja lehet annak, hogy mit is indított el valójában, amikor megnyomta a bombakioldó gombot.
Krajčír Lukács
A fenti írás az 1981-es osiraki atomerőmű elleni izraeli légicsapást vette alapul, amelyről egy rövid összefoglaló megtalálható itt.
Angol nyelvű elemzések az Irán elleni légicsapás nehézségeiről és kérdéseiről pedig itt és itt.



Egy atomerőmű lebombázásának 

története


1981. június 7-én az izraeli légierő meglepetésszerű és súlyos csapást mért az Irakban található osiraki atomreaktorra, melyről a hírszerzés azt feltételezte, hogy atomfegyverbe való plutóniumot állítanak elő. A csapásban az 1976 óta fejlesztett F-16-os vadászrepülőgépek vettek részt, melyeknek a Beeka-völgyi bombázás mellett ez volt az első harci bevetésük.
Az osiraki atomerőművet, mely egy 40 megawattos, könnyűvizes reaktorból állt, még 1977-ben kezdte el fejleszteni az iraki kormány. A munkálatokban Franciaország nyújtott segítséget, hiszen maga a létesítmény a francia Osiris típusú atomerőműre alapult. A neve is innen származott: azt a halottak egyiptomi istene és az Irak szavak után kapta. A Tuwaitha Nukleáris Kutatóközpontban kialakított létesítmény Bagdadtól 18 kilométerre terült el, dél-keletre. Az osiraki atomerőmű az első csapást az 1980-ban szenvedte el. Szeptember 30-án két, F-4 Phantom típusú iráni vadászgép támadást intézett a kutatóközpont ellen.
Ez alig nyolc nappal azután következett be, hogy az iraki légierő csapást mért belső-iráni repülőterekre. A támadásokat követően kiszélesedett konfliktus 1988. augusztus 20-ig tartott. A harcok iráni részről 190 ezer, míg iraki részről – becslések szerint 250-500 ezer áldozatot követeltek. A két ország gazdasági vesztesége pedig meghaladta az 500-500 milliárd dollárt. Az osiraki atomerőműre az 1980-as támadás után egy évvel újabb fenyegetés várt: az izraeli vezetés ugyanis megkezdte az Opera hadművelet kidolgozását és végrehajtását.
Francia segítség
Irak már Osirak előtt, az 1960-1970-es években megkezdte nukleáris programját. A hetvenes évek közepére elérték azt a fejlettséget, hogy egy nukleáris reaktor beszerzésén kezdett el a Szaddam Husszein vezette rezsim gondolkodni. A tárgyalások eleinte nem alakult túl jól: Olaszország visszautasította, hogy eladja az országnak a Cirene típusú reaktorukat. Sőt, eleinte Franciaországgal sem alakultak túl jól a megbeszélések, hiszen a franciák visszautasították, hogy eladják Iraknak a grafitrudas reaktoruk szabadalmát. Később azonban az iraki vezetés meggyőzte Franciaországot, s így hozzájutott az Osiris osztály kutatóreaktorhoz. A könnyűvizes reaktor építése 1979-ben kezdődött meg, a már említett Al Tuwaithi Kutatóközpont közelében.
Az iraki vezetés váltig állította, hogy a munkálatok pusztán tudományos kutatásokra irányulnak, a reaktort nukleáris fegyverek előállítása nem akarják felhasználni. Sőt. a Szaddam-féle rezsim azt állította, hogy ezt teljesen kizárja a Franciaország és az Irak között kötött megállapodás. Ezeket a híreket a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség is megerősítette: vizsgálataik során arra jutottak, hogy az iraki vezetés betartja a megállapodásokat. Azonban voltak más értesülések is. A CIA árnyékszolgálataként (is) emlegetett Stratégiai Előrejelző (Strategic Forecasting) nevű magáncég később úgy vélekedett, hogy a kutatóközpont a „küszöbén állt” annak, hogy plutónium-alapú atomfegyvert tudjon előállítani.
 
Izraeli-iráni együttműködés
Az iráni és az izraeli titkosszolgálat azonban mély aggodalommal figyelte az iraki atomprogramot, azok ellenére, hogy a két szolgálat egyetértett abban, hogy Irak évekre áll egy atomfegyver előállításától. Menachem Begin, Izrael miniszterelnöke viszont attól tartott, hogy a következő kormány nem cselekszik majd egészen addig, míg Irak nem állítja elő saját atomfegyverét. Az idő is sürgette a két országot, hiszen az iráni és izraeli kormány is arról volt meggyőződve, hogy a létesítmény elleni támadást mihamarabb meg kell indítani, hogy elkerülhető legyen a nukleáris szennyeződés. Az izraeli titkosszolgálatok végül is engedélyezték a támadást, mely 1981. június 7-én következett be, de már a tervezés során nehézségekkel nézett szembe az izraeli katonai vezetés; például a zsidó állam és az iraki reaktor között jelentős, 1600 km távolság volt.
Ezért azzal kellett szembesülni a stratégáknak, hogy a bevetendő katonai erők utánpótlása szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközik majd, ráadásul jordániai és szaúd-arábiai területeken keresztül kellett volna megoldaniuk. További problémát jelentett, hogy az izraeli hírszerzés nem tudta garantálni az iraki védelmi rendszerről szóló értesüléseik megbízhatóságát. Ugyanakkor később Ari Ben-Menashe – aki az izraeli titkosszolgálat egyik alkalmazottja volt – később elismerte, hogy titokban találkozott az izraeli hírszerzés képviselőivel Párizsban, s megállapodtak abban, hogy Irán segítséget nyújt az akcióban, egyebek mellett engedélyezi a tabrizi légitámaszpont használatát a bajba jutott pilóták számára. Az osiraki támadást végül is az után engedélyezte Menachem Begin, hogy a hírszerzés arról adott hírt: Franciaország megkezdte az üzemanyagrudak Irakba való szállítását.
Husszein király megpróbálta
A támadást vasárnap délutánra időzítették. Ezzel az volt a célja az izraeli vezetésnek, hogy minimálisra csökkentse a projekten dolgozó tudósok, iraki és külföldi munkások körében a veszteségeket. A késő délutáni támadást az is indokolta, hogy a későbbiekben az Izraeli Harci Felderítő és Kutató Osztag (CSAR) akár egész éjjel kereshesse az akcióban esetleg lelőtt izraeli pilótákat. Az akcióban nyolc F-16-os vadászgép vett részt, melyeket – a nagy távolság miatt – külső üzemanyagtartályokkal és egyenként két, kétezer font súlyú, késleltetett gyújtású Mark-84-es típusú bombával szereltek fel. Az akció támogatására hat darab F-15-ös vadászgépet vezényeltek a térségbe. Június 7-én helyi idő szerint 15 óra 55 perckor szálltak fel a gépek az Etzion légibázisról.
A gépek mintegy 800 lábnyi magasságban repültek át a szaúdi és a jordániai légtéren, mely államok légvédelme mindezt szó nélkül tűrte. Az izraeliek akció során meglehetősen szerencsések voltak. A gépek ugyanis mintegy százlábnyi magasságban átrepültek Husszein király magánjachtja felett. Husszein felismerte a gépek felségjelzését, ám nem sikerült értesítenie az iraki politikai vezetést. A gépek pilótái viszont egészen más kihívásokkal néztek szembe. Mivel a gépek erősen túlterheltek volta, a külső üzemanyagtartályok már az első ezer kilométeren kiürültek. A leoldott tartályokat később a szaúdi sivatagban találták meg. Az iraki légtér elérése után a különítmény két részre vált.
 
Tizenhatból tizennégy találat
Két F-15-ös az F-16-os gépekből álló támadó alakulatot kísérte, míg a megmaradt négy támogató repülők kettős feladatot láttak el. Egyrészt az volt a feladatuk, hogy eltereljék az iraki légvédelem figyelmét a valódi akcióról, másrészt a hátvéd szerepét osztották rájuk. A támadást megelőző percekben a különítmény egészen harminc méterre ereszkedett az iraki sivatagban, hogy elkerülje a légvédelmi radarokat. Helyi idő szerint este fél hétkor, és húsz kilométernyire az osiraki komplexumtól a gépek 2100 méternyi magasságba emelkedtek. Ezt követően nem túl meredeken, 35 fokban mintegy 1100 kilométeres sebességgel vették célba a komplexumot. A bombákat 1100 méteren, párosával, öt másodpercenként oldották ki.
A parancsnok szerint mind a 16 bomba a létesítménybe csapódott, bár kettő nem robbant fel. Miután az iraki légvédelem tüzet nyitott az alakulatra, a parancsnok úgy döntött, hogy biztonságos, 12 ezer métert meghaladó magasságba emeli a gépeket, s azok visszatérnek Izraelbe. Későbbi izraeli jelentések szerint az iraki légvédelem nagyon lassan reagált, s bár megpróbált támadást indítani a különítmény ellen, egyetlen gépben sem tudtak kárt tenni. S annak ellenére, hogy az izraeli légierő tartott attól, hogy a visszaúton az iraki vadászgépek támadást indítanak a repülőik ellen, a berepülési útvonalon biztonságban vissza tudtak térni a támaszpontra. Az – egyébként sikeres – akciónak számos külpolitikai következménye lett.
Kétségbe vont önvédelmi jog
A támadásban tizenegy ember halt meg: a tíz iraki katona mellett egy francia kutató. Damien Chaussepied-ről az terjedt el, hogy valójában a Moszad ügynöke volt, s ő volt az, aki helyszíni jelzéseivel vezette célra az izraeli gépeket. Ugyanakkor erre az adatra azóta sincs semmiféle bizonyíték. Az azonban biztos, hogy az osiraki létesítményben súlyos károk keletkeztek. Miközben az iraki hivatalos kommunikáció arról szólt, hogy az állam megállapodott Franciaországgal az atomreaktor újjáépítéséről, az európai nagyhatalom 1984-ben kivonult a projektből. Louis Rene Béres, az atomterrorizmus lehetőségével foglalkozó francia professzor szerint Izrael a légitámadással megakadályozta, hogy Irak az első Öböl-háborúban nukleáris fegyvereket vessen be.
Az ENSZ ugyanakkor elítélte az izraeli akciót. A nemzetközi szervezet határozatot fogadott el arról, hogy a bombázás szándékos és soha nem látott agresszió volt, s arra kötelezték Izraelt, hogy fizessen kártérítést Iraknak az okozott károk és az áldozatok miatt. Az ENSZ arra is figyelmeztette a zsidó államot, hogy a jövőben tartózkodjon az ilyen és ehhez hasonló katonai cselekményektől. A nemzetközi szervezetben azonban a határozatok kapcsán eltérő álláspontok fogalmazódtak meg. Szíria például nem csupán Izraelt ítélte el az arab népek elleni terrorakciói miatt, de az USA-t is, amiért jó kapcsolatokat ápolt a zsidó állammal. Más államok elismerték az országok jogát az atomenergia békés felhasználására, de ellenezték Izrael titkos atomfegyver-kísérleteit.
A legtöbb tagállam visszautasította Izrael azon magyarázatát, hogy önvédelemből támadták meg az osiraki atomreaktort. Ezt azzal magyarázták, hogy az ENSZ alapokmánya nem teszi lehetővé a megelőző csapást. Mások úgy vélték, hogy az izraeli csapás egyenesen a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) elleni támadás volt. Az ügynökség főigazgatója a vitában egyébként megerősítette, hogy a komplexum alkalmazottjai együttműködtek a NAÜ-vel a helyszíni szemlék során. Irak és Nagy-Britannia váltig állította, hogy Szaddam Husszein rezsimje nem volt képes atomfegyvert előállítani. Franciaország képviselője is hasonlóképpen vélekedett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elítélte a támadást, hozzátéve, hogy Iraknak joga van kártérítést követelni. A BT arról is határozott, hogy Izrael jövőben köteles biztosítani, hogy a NAÜ ellenőrei izraeli atomlétesítményeket a helyszínen ellenőrizzenek.

Irán malmozik miközben Izrael a földbe akarja döngölni, na ne csiklandozd a hasamat mert körbe röhögöm a fejedet.


Mi volna ha Dimonát vegyi támadás , és az erőmű szétbombázása egyszerre történne , hisz az araboknak kijár ez az előjog a terrorista zsidó állammal szemben !!!! De akár cirkáló rakétát is indíthatnának !!!!!



















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése