2016. május 8., vasárnap

Idegenek fogságában





Idegenek fogságában




Hozzák nyilvánosságra

a Rózsadombi 13 titkos Paktumát!

Egy budai villában 1991. március 15-én titkos tárgyaláson vett részt a távozó szovjet hadsereg tábornoka, a szovjet titkosrendőrség ezredese, az amerikai követség első titkára, a CIA egyik tisztje, az izraeli titkosszolgálat egyik képviselője, a magyar katolikus egyház és az izraelita hitközség egy-egy megbízottja, valamint öt magyar politikai vezető, akik ma is pozíciókat töltenek be. Ők írták alá a magyar nép nevében (!) az ország szabad újjáépítésének tervét korlátozó diktátumot, amelynek értelmében kimennek ugyan a szovjet megszállók, de ezért súlyos árat kell fizetnünk. Íme a hírhedt Paktum húsz pontja:

[1]  A szovjet csapatok békés és barátságos kivonulása Magyarországról.
[2]  A Szovjetunió kárpótlása a hátrahagyott értékekért és javakért.
[3] Barátságos politikai és gazdasági viszony kiépítése a Szovjetunió és 
     Magyarország között.
[4] Szovjetellenes tevékenységek megakadályozása.
[5] A határok kölcsönös megnyitása a Szovjetunió és Magyarország között.
[6]  A volt kommunista párttagok minden büntetés alól való mentesítése.
[7]  A volt kommunista titkosszolgálat, határőrség és rendőrség megvédése az
      esetleges megtorlásoktól.
[8]  A megbízható volt kommunisták más pártokban való indítása a választásokon.
[9] Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe.
[10] Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében.
[11] Minden zsidóellenes megnyilatkozás, megmozdulás és szervezkedés
       megtorlása.
[12] A jobboldali, szélsőjobboldali pártok indulásának és szervezkedésének
      megakadályozása.
[13] Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek és azokon
      nem lehet változtatni.
[14] Az új magyar kormány nem tarthat kapcsolatot jobboldali emigráns személyekkel, szervezetekkel, csoportokkal.
[15] A románok, jugoszlávok és a szlovákok felé csak barátságos nyilatkozatok láthatnak napvilágot.
[16] Az 1956-os eseményeket, mint a kommunizmus megjavítását célzó
       mozgalmat kell beállítani, és csak azokat szabad szóhoz juttatni, 
       akik ezt így értelmezik.
[17] A magyar hadsereget egyharmadára kell csökkenteni.
[18] A Szovjetunió az átmentett kommunistákon keresztül megtartja politikai
      befolyását Magyarországon, az Egyesült Államok viszont megerősíti
      gazdasági befolyását a magyar életben.
[19] Magyarország teljes garanciát ad a magyarországi nemzetiségek nyelvi,
       népi, kulturális, politikai és gazdasági jogainak gyakorlására.
[20] Magyarország teljesen kártalanítja a magyar zsidóságot a második világháború alatt elszenvedett veszteségeiért.

Azok, akik 1991. március 15-én aláírták a fenti húsz pontot, még akkor sem mentesülhetnek a vád alól, ha kényszerhelyzetben tették ezt. Másfelől, ha a Paktum pontjait -- titokban -- még [2002-ben is-TJ] érvényesnek tartják, akkor ez a magatartás hazaárulásnak minősül, amiért törvény előtt kell felelniük.
A találkozó résztvevői: Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula, Paskai László, Pető Iván, és a MAZSIHISZ-től Zoltai Gusztáv.  +++ Tóth Judit



Mégegyszer a Paktum

(Hazánkért, 2002. május)


 
A new yorki Hungarian Lobby’ által, több száz magyarnak rendszeresen E-mail-en szétküldött körlevél hozzám is eljut. A minap az alábbi értesítés érkezett a HL vezetőjétől Lipták Bélától. Washingtonból Jeszenszky Géza magyarországi nagykövet rendkívüli üzenetével a Rózsadombi 13 titkos Paktumának kapcsán. /szerk./

 
A Hungarian Lobby által közölt paktum: hamisítvány!  Nagy örömmel közlöm az alábbi levelet, s egyben megkérem azokat, akik rendelkeznek a megegyezés hamisítatlan valódi szövegével, s az aláírók valódi listájával, küldjék el azt, mellékelve a hitelesség bizonyítékát is, mert megkértem a HL hirlevél szerkesztőit, hogy erről csak bizonyított információ lásson nyilvánosságot!
Tisztelettel, Lipták Béla”
 
[N.B. - A Paktumot NEM a Hungarian Lobby közölte, hanem csak átvette olvasóktól, -- akik a HAZÁNKÉRT honlapját látogatják, -- és továbbította a HL-körlevelével! - Tóth Judit]

 
Subj: galád mese a \"rózsadombi paktum\"-ról 
Date: 4/15/02 1:44:42 PM !!!First Boot!!!
From: HuAmbassad  --- To: Liptakbela
---------------------------------------------
Kedves Béla! - Nem értem, hogyan kerülhetett be legutóbbi körleveletekbe a \"rózsadombi paktum\" galád, hazug meséje. Minden olvasójának azonnal érzékelnie kellene, hogy ez egy primitív kitalálás, jóval az állítólagos dátum után készítették. De ha a tartalmi képtelenségek nem elég meggyőzőek valaki számára, akkor nézzük az állítólagos aláírókat: Antall József, Boross Péter, Göncz Árpád, Horn Gyula, Pető Iván.
Antall '89 tavaszán még egy széles körben teljesen ismeretlen, történész, múzeumi igazgató volt. A '88. szept. 17-én megalakult MDF-nek ugyan alapító tagja volt, de semmiféle formális funkcióval nem rendelkezett. Az MDF elnöke Bíró Zoltán volt, az ő helyére választották Antall Józsefet az MDF II. országos gyűlésén '89. október 22-én. Boross Péter akkor még semmiféle politikai szerepet nem vitt, nem volt tagja az MDF-nek, de valószínűleg más pártnak sem, egy vendéglátóipari vállalat vezetője volt. Göncz Árpád a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd az abból alakult Szabad Demokraták Szövetségének egyszerű tagja volt, őt az ismeretlenségből Antall József 1990. áprilisi felkérése emelte ki. (Antall a kormányozhatóság érdekében az SZDSZ-szel kötött megállapodásában a köztársasági elnöki posztot személyre szólóan Göncz Árpádnak ajánlotta föl.)
1989. márciusában az akkori MSZMP-nek nem az akkori külügyminiszter, Horn volt a vezetője, a párthierarchiában jóval előtte állt Pozsgay Imre és Németh Miklós miniszterelnök is, tehát ha lett volna ilyen többpárti találkozó, akkor azon az állampártot nem Horn képviselte volna.
Most, futólag csak ennyit, szeretném remélni azonban, hogy a rendszerváltozás történelmének hiteles feldolgozása végleg el fogja temetni az ilyen mocskos hazugságokat.
Jeszenszky Géza
Hungarian Embassy, Washington
http://hungaria.org/



A szerkesztő megjegyzései

Az emigrációs kiadványokban megjelent, Paktumról szóló írásokban az aláírás pontos dátuma körül megoszlik a vélemény. Fáy István 1992. július 25-én közölt cikke szerint „a Paktumot 1989. március 15-én írták alá,” és az első, Révffy László által, az Új Világban, 1992. áprilisában megjelent Paktum-cikk ugyanezt a dátumot említi. Valójában, a Rózsadombi 13 Paktumot – tudomásom szerint először – Bakos Gyula (azóta elhunyt Nt. Dömötör Tibor) tárta nyilvánosság elé a saját kiadványában, az Amerikai-Magyar Élet 1992. február 20-i számában. Tehát két dátum:1989 és 1991. Melyik az igazi?
Az 1989-es esztendő fordulatos és eseménydús év volt. Novemberben „a német nép ledöntötte” a berlini falat és nagy hanggal beköszöntött a demokrácia. Októberben Budapesten megemlékeztek az 56-os forradalomról (sic!) és szabadságharcról, december 25-én kivégezték a Ceausescu-házaspárt (amit a mai napig nem hiszek!)
Lehetséges, hogy valóban 1989. márciusában írták volna alá a hírhedt Paktumot, ahogy azt Fáy István írta? Vagy higgyünk Bakos Gyulának?  Otthon 1990. májusában „szabad választásokat” rendeztek és Antall József miniszterelnök és kormánya vette át a hatalmat.
Ha a Fáy-cikket nézzük, Antall József – amikor még nem volt miniszterelnök – 1989. március 15-én részt vett a Paktum aláírásában. Azonban Bakos Gyula szerint, Antall József és a többi 13 személy 1991. március 15-én volt jelen a budai villában. Mi az igazság? S még egy dolog: ha az 1989-es dátum a helyes, akkor mit kerestek ott, milyen kinevezésben és címen mentek oda a nevezett aláírók? Talán ezen megbízható egyéneket már évekkel korábban, még jóval a Paktum előtt kiszemelték a hatalom átmentésére? Más szóval: milyen szerepe volt ezeknek a személyeknek a hatalom átmentésében?
A pontos dátum meghatározása igen fontos tényező! A nevezett egyének 1991-ben már valamennyien befutottak, a helyüket elfoglaló hatalmasak voltak, tehát nyilván hivatalból mentek a budai villába részt venni azon a magyar nép háta mögött és nevében történt „történelmi eseményen,” amit a mai napig elhallgatnak, tagadnak.
Egyébként Jeszenszky követ magyarázata édeskevés a cáfolathoz! A magyarság nem arra kíváncsi, hogy kiket, mikor és hova választottak be, vagy mi volt a kinevezésük, hanem a cáfolatot a pontokra! A Háttérhatalom sohasem úgy válogatja ki az embereit, hogy először hivatalba ülteti, hanem sokkal korábban! [Az Egyesült Államokban a Trilateral Commission és a Council on Foreign Relations már évekkel a választások előtt kiválasztja a fontos szerepeket betöltendő egyéneket.] A Rózsadombi 13 Paktum “titkos” volt, ami sem Lipták Bélának, sem a követ úrnak nem volt fontos. Levelében Jeszenszky Géza ügyesen kihagyott az aláírók közül két fontos személyt: Paskai László bíborost és Zoltai Gusztávot a MAZSIHISZ-től. Miért? Őket nem illik ilyen helyen említeni?
Tizenegy évvel a Paktum aláírása után, a magyarságnak joga van a Rózsadombi 13 titkos Paktumának nyilvánosságra hozatalához, amit a budapesti hatóságoknak kötelessége megtenni hivatalosan, nem pedig azoknak, akik eddig cikkekben tárták fel a hírhedt pontokat. Honnan tudja Lipták úr, hogy a Paktum hamisítvány? Mindaddig ezt felelőtlenség rásütni a Paktumra, amíg erről nem győződtünk meg, már csak azért is, mert a húsz pont mindegyike megvalósult. Van-e valaki, aki azt állítja, hogy a Paktumnak legalább egy pontja nem valósult meg?+++ Tóth Judit  



Van-e titkos összeesküvés?



Részlet Gary Allen, ’NONE DARE CALL IT CONSPIRACY’ című könyvéből

Kiadó: Concord Press, /1971/ P.O.Box 2686, Seal Beach, CA 90740, USA


Úgy gondolom, hogy a tömegtájékoztatás háttérfestői rejtvényhez hasonló politikai tájképet tárnak elénk, aminek ügyesen festett részletei eltakarják a valódi látnivalót. 
Milliók aggódnak és bosszankodnak nemzetünk sorsának balszerencsés fordulatai miatt. Érzik, hogy valami nincs rendjén, de a képrajzolók miatt képtelenek rátapintani a bajok pontos okára. Talán Ön is egyike az ilyen személyeknek? Valami zavarja, de nem egészen biztos benne, hogy mi az. 
Egyre-másra választunk új elnököket, akik látszólag őszintén ígérik a kommunisták előretörésének megállítását, a kormány szertelen költekezésének megzabolázását, a pénzromlás megfékezését, a nemzetgazdaság egyensúlyba hozását, az ország erkölcsi romlásának feltartóztatását és a bűnösök börtönbe vetését.
Ennek ellenére, a helyzet minden elnök alatt egyre rosszabb. Minden új kormányzat tovább folytatja az elődje irányvonalát, amit a választási hadjárat folyamán oly ékesszólóan bírált.  Vajon van-e elfogadható magyarázat ezekre? A hivatalos felfogás szerint azt kellene gondolnunk, hogy mindez csupán véletlenség miatt van így, és nem tehetünk ellene semmit.
Roosevelt egyszer ezt mondta:
Politikában semmi sem történik véletlenül. Ha mégis, akkor biztosak lehetünk benne, hogy azt úgy tervezték.”
Ő abban a helyzetben volt, hogy tudhatta. Mi úgy gondoljuk, a világ életünket érintő eseményeinek nagy része azért történik, mert valaki azt úgy tervezte meg. Ha pusztán a hozzá nem értéssel állnánk szemben, akkor, a valószínűség alapján, vezetőinknek néha a mi javunkra is kellene tévedniük. E könyvben megkíséreljük bemutatni, hogy nem véletlennel vagy butasággal van dolgunk, hanem éles elméjű tervezéssel.
Sokan kinevetik azokat, akik hiszik, hogy a világ eseményei tulajdonképpen a tervezés eredményei, elfogadván az összeesküvési történelemelméletet. A tárgykör tanulmányozóin kívül, mai korunkban már senki sem hisz az összeesküvési történelem-elméletben.  Pedig, ha meggondoljuk, csak két történelemelmélet van: 
1.      összeesküvési és 2. véletlenszerűségi 

A dolgok vagy pusztán véletlenségből, minden tervezés nélkül történnek, vagy pedig előre megfontolt szándék eredményeként.
Valóban, nekünk a véletlenszerűségi elméleten kellene gúnyolódni. Mert miért követi el minden új kormányzat a megelőző tévedéseit? Miért ismétli a múlt pénzromlást, hanyatlást, háborút okozó hibáit? Miért botladozik a külügyminisztérium egyik baklövéstől a másikig? Ha elhisszük, hogy mindez a véletlen vagy a történelem titokzatos és megmagyarázhatatlan menetének következménye, akkor úgy tekintenek ránk, mint értelmiségire, aki tisztában van vele, hogy bonyodalmas világban élünk. De ha valaki azt állítja, hogy egymást követő véletlen egybeesések ezrei ellentmondanak a valószínűség törvényének, azt bogaras embernek tartják.
Miért van az, hogy gyakorlatilag az összes neves tudós, újságíró és hírmagyarázó elutasítja az összeesküvési elméletet?  Elsődlegesen, mert legtöbb tudós a tudományos világ tömegét követi. Az árnak ellenállni egyet jelent a szakmai és társasági kiközösítéssel. Ugyanez a helyzet a televízióban és a sajtóban is. A tanárok és a bölcsméltóságok elméletben szabadgondolkodásúaknak vallják magukat, de a gyakorlatban úgy vélik, hogy mégiscsak a ‘politikailag helyes baloldal’ felé szabad (illik!) húzni.
v
Egy marxistát eltűrnek az elefántcsonttoronybeli szabadelvűek és az intézmény hírverésének tanultjai, ám egy reakciós revizionistát már nem. És még kevésbé olyan reakcióst, aki hajlandó felvetni összeesküvésre vonatkozó nézeteit. Másodszor, mert ezek az emberek igen érzékenyek hibáikra, hiányos világszemléletükre.
Legtöbb ember nem szívesen vallja be, hogy félrevezették, az iskolában a tanárok félretanították, vagy, hogy téves megítélésre jutott. A sorsunkat irányító összeesküvés létét bizonyító tények vizsgálata arra kényszerítené őket, hogy megváltoztassák addigi világszemléletüket.
Erős jellem kell ahhoz, hogy valaki szembenézzen a tényekkel és beismerje: tévedett. Ez még akkor is így van, ha csupán azért tévedett, mert hiányosak voltak az ismeretei. Én is ilyen helyzetben voltam, amikor e könyv megírásához fogtam. A kommunistaellenesek tévedését akartam bebizonyítani, mígnem több hónapos kutatás után odajutottam, hogy kénytelen voltam elismerni: én tévedtem.
A politikusok és értelmiségiek vonzódnak a véletlenszerűségi felfogáshoz, ami szerint mindennek a véletlen és a történelem titokzatos menete az oka. E szemlélet alapján elháríthatják a felelősséget, amikor a dolgok rosszra fordulnak.
A legtöbb értelmiségi úgy foglalkozik az összeesküvési elmélettel, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Soha még csak meg sem kísérlik valamely bizonyíték cáfolatát. Ha az agyonhallgatási kezelés nem jár eredménnyel, ezen tárgyilagos tudósok és a hírverés közvéleményalakítói személyes támadáshoz és gúnyolódáshoz folyamodnak. A személyes támadások igyekeznek elterelni a figyelmet a szerző vagy szónok által felfedett tényekről. A cél: arra kényszeríteni az illetőt, hogy kutatásai helyett inkább személyes ügyeivel foglalkozzon.
Az összeesküvési elmélet ellen a gúnyolódás a leghatásosabb eszköz, amit módfelett ügyesen használnak a cáfolatok elkerülésére. A gúnyolódástól tartván sok ember inkább csendben marad. Az egyik ilyen módszer, hogy az összeesküvést annyira kiterjesztik mígnem nevetségessé válik.
Például, a politikailag helyes bölcs kötekedően szemtelen hangnemben megkérdezi: 
Felteszem, Ön úgy képzeli, hogy minden liberális professzor reggelente levelet kap az összeesküvési központtól, ami tudatja vele a tanulók agymosására vonatkozó aznapi parancsokat.” 

Némelyek tényleg eltúlozzák a helyzetet, amikor az összeesküvést minden kis, körzeti liberális buzgólkodót és állami irodakukacot magába foglaló hálózattá bővítik ki. Ezek az emberek kifejezetten az összeesküvés kezére játszanak, mert a nyilvánosságban azt a felfogást keltik, hogy minden összeesküvéssel foglalkozó hibbant.
A tudományos és hírközlő világ vezetőinek összeesküvési elmélettel szembeni ilyen magatartása láttán nem meglepő, hogy jóindulatú emberek milliói is átveszik a véleményalakítók álláspontját, és közhelyeiket szajkózzák, nehogy gyermetegnek tűnjenek.  Ilyen emberek úgy akarnak műveltebbnek tűnni, hogy nevelőik önelégült felsőbbrendűségét öltik magukra, bár ők maguk öt percet sem foglalkoztak a nemzetközi összeesküvés tanulmányozásával.
A véletlenszerűségiek azt akarnák elhitetni velünk, hogy túlzott leegyszerűsítés bajainkat tervezésnek tulajdonítani, mert gondjaink valójában a szegénység, a tudatlanság és a betegség következményei. Ezek a bölcsek nem veszik figyelembe a tényeket, hogy az összeesküvők pontosan e három tényezőt használják fel indokként börtönünk építésére. A világ nagy része az idők kezdetétől szegénységben, tudatlanságban és betegségben szenved, és elképesztően felületes gondolkodás kell ahhoz, hogy valaki az Egyesült Államok kormányának utóbbi évek, csapásból-csapásba való botladozását e három tényezőnek tulajdonítsa.
A véletlenszerűségiek figyelmen kívül hagynak olyan tényeket, hogy a kommunisták a világ néhány fejlettebb államát is markukba kaparintották. Csehszlovákia például a világ egyik legfejlettebb ipari állama volt, [még Izrael is tőlük szerezte be a “honfoglalásához” szükséges fegyvereket!  TJ] Kuba egy főre jutó jövedelme pedig a második helyen állt Dél és Közép-Amerikában. [Kérdés, hogy kik és hányan voltak azok, akik Fidel Castro ‘Paradicsomában’ ilyen jól éltek. A vörös vírusok biztosan!]
v
Vannak azért az értelmiségiek előkelő tagjai között is olyanok, akik hajlandók az összeesküvési történelemelmélet mellé állni. Ilyen például Carroll Quigley, aki aligha nevezhető szélsőséges jobboldalinak! A liberális intézmény mekkáiban, -- a Princeton és Harvard egyetemen is tanított, -- tehát a zsebében vannak a liberálisok ajánló levelei.
Tragédia és Reménység című 1300oldalas művében dr. Quigley összeesküvő-hálózatot tár elénk. A tanár úr nem pusztán elméletet állít fel, hanem a saját tapasztalatai alapján mutatja be a szervezetet. Azonban azt is hozzáteszi, hogy csupán a szervezet titokzatosságát kifogásolja.
Tudok a szervezet működéséről, mert húsz évig tanulmányoztam és a ’60as évek elején két évig módomban volt átvizsgálni okmányait és titkos jegyzőkönyveit.  Nem idegenkedem tőle és céljainak legtöbbjétől, hiszen életem nagy részében közel álltam hozzá és eszközeihez. Kifogásoltam és kifogásolom néhány módszerét, de nagy általánosságban csak abban tér el véleményünk, hogy a hálózat az ismeretlenség homályában kíván maradni, én viszont úgy érzem, szerepe elég jelentős ahhoz, hogy közismert legyen.”

A szervezet szerepe szerintem is közismertségre érdemes, ezért is jelent meg ez a könyv. Én azonban a leghatározottabban szembehelyezkedem a szervezet céljával, ami az egyetemi tanár szerint nem kevesebb, mint
csak egy magánellenőrzésű pénzügyi világrendszer létrehozása, ami képes lesz hatalmában tartani az egyes országok politikai rendszerét és a világ gazdaságát.”
 Más szóval, valamely hatalomra éhes csoportocska, amely a Föld ura és irányítója akar lenni. S ami még ijesztőbb: ellenőrizni akarja minden egyén cselekedeteit, akárcsak Orwell, 1984 rémregényében! Ahogy azt Quigley tanár úr írja:
Az egyén szabadsága és választási lehetősége szűk korlátok közé szorul majd, mert születésétől fogva számozva lesz, és e személyi szám nyomon követi oktatása, kötelező katonai vagy közszolgálata alatt, adóbevallásakor, egészségügyi és orvosi szükségleteikor, nyugdíjasként és mint halott is.”

A hálózat a világ összes kormányának hatalmába kaparintása által akar ellenőrzést szerezni az ásványkincsek, a kereskedelem, a pénzügyek és a szállítóeszközök felett. Sikerük érdekében az összeesküvők lelkiismeret furdalás nélkül robbantanak ki háborúkat, idéznek elő gazdasági válságot, szítanak gyűlöletet fajok, népek és vallások között. Olyan kizárólagos hatalmat akarnak elérni, ami minden versenytársat tönkre tesz és megszünteti a szabad vállalkozás rendszerét. A harvardi Quigley tanár úr pedig mindezzel egyetért.
Nem Quigley tanár úr az egyetlen, aki tud ezen összeesküvő csoport létéről, amit a továbbiakban bennfentesekként fogunk említeni. Más becsületes tudós is jutott arra a megállapításra, hogy ha minden végzetes politikai tűzvész színhelyén ugyanazokat az embereket találjuk, akkor valószínűleg felforgatóterrorcsoporttal van dolgunk. Azonban e képzett, becsületes tudósok annak is tudatában vannak, hogy ha szembeszállnak a bennfentesekkel, az életpályájuk tönkretételét jelenti. Azért tudom, hogy vannak ilyen emberek, mert néhányukkal kapcsolatban álltam.
v
Vannak vallási vezetők is, akik tudnak az összeesküvésről. Az United Press International hírügynökség 1965. december 27-i jelentése tudatja, hogy Pedro Arrupe atya, a Jezsuita Rend vezetője, a következő vádakat emelte az Ökumenikus Tanácskozáshoz intézett beszédében:
Legalább is a felső vezetés szintjén, kíméletlen hatékonysággal működik ezen istentelen társaság.  Minden rendelkezésre álló, lehetséges eszközt hasznosít, legyen az tudományos, műszaki, társadalmi vagy gazdasági. Tökéletesen felvázolt tervet követ és majdnem teljes uralma van a nemzetközi szervezetekben, a pénzügyi körökben, a tömegtájékoztatásban, a TV, a mozi és a rádió területén.”

Számos akadályt kell legyőznünk ahhoz, hogy valakit meggyőzzünk a kormány politikáját manipuláló bennfentesek létéről, mert ebben az esetben a valóság túltesz minden képzeleten. A történelem legnagyobb bűnügyi regényével van dolgunk, amely Agatha Christie regényírónőt is messze maga mögött hagyja. Aki szereti az ilyen történeteket, azt lenyűgözi a bennfentesek tevékenységéről szóló tanulmány. Ha megvizsgáljuk a hálózatot, az első hallásra hihetetlennek tűnő dolgokról kiderül, nemcsak hogy igazak, de életünket is óriási mértékben befolyásolják.
Ne feledjük, bármiféle összeesküvés első teendője, hogy mindenkit meggyőzzön: nincs semmi féle összeesküvés! Az együtt működők ködösítési képessége nagyban meghatározza a bűnös szövetség sikerét. A tudományos világ és a hírközlés kiválóságának, a bennfentesek léte iránti lekezelő viselkedése csupán a hálózat működését álcázza. Ők azok a tájképfestők, akik a napilap rejtvényében eldugták a csacsit, a kocsit meg a kis fiút.
Talán megtörtént már Önnel is, hogy személyesen is látta a hírekben szereplő eseményt. Benne volt a jelentésben a valódi hír? Bizonyára nem. És ennek különböző okai lehettek.  A tudósítónak esetleg hely és időgondjai voltak, de könnyen előfordulhatott az is, hogy az üggyel kapcsolatos személyek nem fedték fel a valóságot. Valószínű, hogy a tudósító saját döntése is közrejátszott: mi kerüljön, vagy ne kerüljön a jelentésbe. A legtöbb ember tapasztalatból tudja: a hírek nem közlik a teljes történetet. Azonban sokan feltételezik, hogy az ő esetük egyedi, pedig valójában általános. Ami igaz a helyi hírekre, az igaz az országos és nemzetközi hírekre is!
Lélektani gondok is nehezítik, hogy az embereket a bennfentesekre vonatkozó bizonyítékok tanulmányozására késztessük — mert általában mindenki megvan az ő megszokott hiedelmével és felfogásával.
E tényezők ma is jelen vannak. Minthogy a hírközlő eszközök az intézmény ellenőrzése alatt állnak, ha valaki fellebbenti a bennfentesek fátylát, azonnal a sajtó és a TV kirohanásainak sortüze alá kerül. Az emberek így társadalmi tekintélyük elvesztésének fenyegetésével néznek szembe, ha olyan gondolatokkal hozakodnának elő, hogy gondjaink mögött esetleg egy szervezet áll. Sajnos sok ember számára előbbre való társadalmi helyzete, mint az őszinteség — bár ezt soha be nem vallanák.
Ha megkérdeznénk az ilyen embereket, melyik fontosabb, gyermekeik szabadsága vagy társadalmi helyzetük, gondolkodás nélkül az előbbit választanák. Azonban cselekedeteik (vagy azok hiánya) ékesebben szólnak szavaiknál, mert amikor arra kerülne a sor, hogy szembenézzenek az Amerika fennmaradását fenyegető veszéllyel, inkább kifogásokat keresnek mintsem megoldásokat. Lelkük mélyén ezek az emberek félnek, hogy kinevetik őket, és esetleg nem kapnak meghívást a társadalom feltörekvőinek valamely összejövetelére. Ahelyett, hogy a bennfentesekre lennének mérgesek, azokra haragszanak, akik az összeesküvők leleplezésével megkísérlik megmenteni az országot. Az is az összeesküvésre vonatkozó bizonyságok tárgyilagos felmérését nehezíti, hogy a bűnös szövetkezők a társadalom legmagasabb rétegébe tartoznak. Roppant gazdagok, magasan képzettek és kiemelkedően műveltek. Senki sem érzi jól magát, ha kiemelkedő személyiségeket kell honfitársai rabszolgává tételével vádolnia. 
Sok üzletember különösen érzékeny a „ne veszélyeztesse társadalmi megbecsülését” jótanácsra.  A bennfentesek tudják, hogy ha a magánvállalkozók nem hajlandóak kiállni a szabad vállalkozás rendszerének védelmére, szabad út nyílik a szocializmus előtt. Azt gondolják, legtöbb vállalkozó túl sekélyes, aggodalmaskodó és munkájába fordult ahhoz, hogy a politikai élet eseményeivel foglalkozzon. Ezekkel az emberekkel tudatták, hogy esetleg nem tenne jót az üzletnek, avagy veszélyeztetné kormány megrendeléseiket, ha állást foglalnának. Saját adójukkal vesztegették meg őket.
Reméljük, hogy az összeesküvők alábecsülték a nép még megmaradt elszántságát és hazafiságát. Úgy reméljük, elegendő számban vannak még olyanok, akiket nem delejezett meg a TV, akik társadalmi helyzetük fölé helyezik Istent, a családot és a hazát, kik csoportba gyűlnek, hogy felfedjék és elpusztítsák a bennfentesek összeesküvését.
Diogenész széltében-hosszában járta Görögországot, hogy egy becsületes embert találjon. Mi Amerikát kutatjuk, hogy igaz emberek százezreit találjuk, akik hajlandóak fontolóra venni a tényeket, és utána levonni a megfelelő következtetéseket, még akkor is, ha azok esetleg kellemetlenek. +++

A Fasizmus

(Hazánkért, 2002. december)

A Kádár-időkben kiadott szótár meghatározása szerint:
Fasizmus: (Politika) 1. Az imperialista burzsoáziának a vad nacionalizmus és fajgyűlölet alapján álló terrorista diktatúrája. Ennek a Mussolini-féle olasz változata, mint uralmi rendszer. 2. Ennek megvalósítására törő mozgalom.”
[Magyar Értelmező Kéziszótár, Bp. 1980.]
*

Egység, Hatalom, Vallás

Az olasz fascio szó latin eredete: fasces. Jelképe csomóba kötött rudak középen kalapács. Jelentése: egyesült néptömeg, amely együttes akarattal engedelmeskedik az állam tekintélyének, amely a törvény és a nemzeti élet rendfenntartásának a legfelsőbb forrása.
A fasizmus lényegében az antik Róma feltámasztása. Szimbólumokban, elnevezésekben is feleleveníti az antik Róma világát, mert új világot épít, illetve a régit megújítja. Mussolini számára az antik Róma mutat csodálatos Egységet és Hatalmat, amelyre szeretné felemelni a fasiszta államot.
A fasizmus teljes ellentéte a marxista-szocializmusnak, mivel ez utóbbi istentelen és anyagias elképzelése a társadalomnak. A fasizmus lényegét a néptömegek egységességére, hősiességére, a szorgalmas honépítésre alapozza.
A fasizmus a római birodalom élő hagyománya, ennél fogva a fasizmus állama az impérium, a népeket átfogó birodalom eszméjéhez vezetett. Az impériummá való teljesedése olyan kérdések elé állította a fasizmust, mint a fajok keveredésének problémája: érdeke-e Itáliának, hogy az olasz nép afrikai fajokkal vagy egyéb idegenekkel keveredjék, vagy nem rontja-e meg erkölcsi gondolkozását a kevertfajúság? Évtizedekkel ezelőtt ezért került előtérbe a fajkérdés,ami egyben a zsidókérdést is felvetette.
Ha meggondoljuk, akkor az Európai Unióba való erőszakos tömörítés is a fasizmusból átvett elemek  negatív formája, mert a mesterségesen egységesített hatalmas néptömegeknek engedelmeskedniük kell az EU hatalmi tekintélyének. S vajon Lenin és Sztálin kolhozpolitikája, vagy a gyűlölt Varsói Szerződés, majd a KGST nem a fasizmust utánozta? És a diktatórikus világkormány globalizmusa nem a fasizmustól vett át elemeket? Nézd meg az egységes Új Világrend “fasizmusát”: világvallás, fajvédelem helyett az erőszakos fajkeverítés, ENSZ-világkormány, a hágai nemzetközi törvényszék... stb.

Van-e “zsidó fasizmus”?

A Hatalom természetesen jelen van a politikai életben. A reneszánsz egyik nagy politikusa az olasz Niccolo Machiavelli (1469-1527) úgy vélte, hogy jóval a kereszténység előtti időkben élt népek voltak a modern uralkodó közigazgatási erkölcsének igazi hordozói, és nem pedig a kereszténység, amelynek túlzott alázatossága, szelídsége nem szolgálja a politikus előnyeit.
A 19. századtól kezdődően, — az úgynevezett Emancipációval — óriási zsidó térnyerés figyelhető meg a gazdasági élet minden terén. A robbanásszerű térnyerés a zsidóság számarányát sokszorosan meghaladó mértékben következett be. Az „ősiség törvényének” eltörlésével, az addigi erkölcsi, társadalmi normák kezdődő fellazulásával a földtulajdonszabad vásári portékává vált, és megszűnt a feudalizmus számtalan kötöttsége is.
Az európai erkölcs alapja a Bibliában [Újszövetségben] gyökerező keresztény értékrend. Ezzel szemben a zsidó életmód – ’erkölcsiség’? — alapját a bölcsek többszáz éves Élettörvénykönyve a Talmud képezi.
Ezt vallja a maTorontóban élő rabbi is:
A Judaizmus, ahogy azt ma ismerjük, nem Mózessel, a prófétákkal vagy a biblia-vallás más fontos egyéniségeivel kezdődött, hanem az ősrégi rabbikkal, a Farizeusokkal, és a Talmuddal. A Talmud a zsidóknak éppolyan nagy tekintélyű és fontosságú, mint az Újszövetség a keresztényeknek.” [S.E. Rosenberg, The Christian Problem. USA, 1986]

A keresztény vallás [passzív], még csak nem is védekező, hanem meghunyászkodó jellegű: ‘ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, ha megütnek, tartsd oda a másik orcádat is’. [Nem tudni kik és mikor tették meghunyászkodóvá, mert például Jézus annak idején korbáccsal verte ki a kereskedőket a templomból!] A zsidó vallás ezzel szemben határozottan kirekesztő, sőt támadó (agresszív), terjeszkedő, másokon uralkodni vágyó, s elhiteti, hogy az igazságos zsidó Isten kiválasztott egy népet arra, hogy a szent könyvben lefektetett parancsok által teljesedjenek ki, és uralkodjanak a világ népei felett. Ennek az isteni kiválasztottság tudattól hajtott népnek a világ meghódítására a Talmud valóságos eszköz, sőt fegyver. Míg a keresztény ember számára minden ember egyenlő, a Talmud már megkülönböztet, sorrendet állít fel a népek között, és ennek alapján szabályozza a zsidó és a goyim (a nemzsidó) viszonyát? Miféle vallás az, amelynek hívő népe kisajátítja egy másik nép földjét, lerombolja a házát, elrabolja országának önálló nemzetgazdaságát?

Idézetek a Talmudból:

A gójok nem emberek, testük szamártest, magvuk lómag.
Vedd a gójnak vérét, amint teheted.
A gójnak tett esküd nem kötelez semmire.
Aki a gójnak elbitangolt jószágát visszaadja, Isten ellen való bűnt követ el.
Ha gój arcul üt zsidót, az olyan bűnt követ el, mintha magát az Istent ütötte volna meg.
Ha egy zsidó és egy gój vitájában te döntesz, és a zsidótörvények szerint a zsidónak a világi törvények szerint a gójnak van igaza, inkább adj igazat a zsidónak és mondd a gójnak azt, hogy ’a zsidónak van igaza a mi törvényeink szerint’. Ha mégis a gój mellett kellett döntened, addig zaklasd őt különféle fortélyokkal, mígnem végül a zsidónak lesz igaza.”

Elméletben, — de csak elméletben! — a Talmud tekintélye egyenlő a Szentírással. A gyakorlatban azonban felülmúlja, mert utasításaik és rendeleteik iránt a rabbik vak engedelmességet követelnek, [a fasizmusban is megtalálható elem-TJ] s mert szerintük csak a Talmud segítségével lehetséges a Szentírást tökéletesen megérteni, parancsolatait a gyakorlatban alkalmazhatókká tenni. Ezért a Biblia/Talmud olvasását és tanulmányozását csak “a felszentelt rabbik” végezhetik.
A Talmud, a zsidó és nemzsidó közti ellentétet az ószövetséginél is jobban kiélesítette és a zsidóság túlzott faji öntudatát elméletileg a végletekig fejlesztette. Ezért olyan elvei és rendeletei is vannak, amelyek a zsidót a nemzsidóval szemben bizonyos esetekben felmentik az általános emberi és erkölcsi törvények alól! A jogi egyenlőtlenségek ezen elvei a mózesi rabbinátus továbbfejlesztésének legvisszataszítóbb kinövései.
Tagadhatatlan, hogy a Talmudnak más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nemzsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető össze a keresztény erkölccsel.
De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot lehetetlen összhangba hozni, mert a Talmud néhány szebben hangzó részlete ellenére, nem az evangéliumi általános felebaráti szeretetet, hanem a zsidó és nemzsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örökérvényűnek képzelt felsőbbrendűségét, kiválasztottságát, szűkkeblű, kirekesztő jellegzetességét hirdeti.
A Talmud hittana valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Istenről sok olyat is tanít, ami káromlásnak minősíthető, ha fantasztikus allegóriáknál többet akarnánk benne látni. Különösen a messiási profetizmus az, amit nemcsak elferdített, hanem valósággal elnyomorított, mert a legvilágosabb jövendöléseket is teljesen fonákul magyarázza. Amit pedig, ha szórványosan is, a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a B. Szent Szűzről mond, az egyenesen égbekiáltó blaszfémia. Tehát a kereszténység, mint olyan nem köszön a Talmudnak semmit, s mindennemű judeo-keresztény farizeusi párbeszéd az emberiség megtévesztését és judaizálását szolgálja.
A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben leli magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban. (A zsidóság) immár a 18. század óta elzárkózik a keresztény szellem átalakítói, művelő ereje elől, s nagy egészében más lelkülettel és ennek megfelelően más erkölcsökkel, tulajdonságokkal és jellemmel él a keresztény társadalmakban. Társadalmi vonatkozásokban nemcsak beleélni iparkodott magát a keresztény világnézetbe, hanem a különböző országokban nyert emancipációja óta annak éppen az ellenkezőjére törekszik arra, ami a Talmud végső célja és eszménye: a talmudizmus vallás-erkölcsi és Izrael korlátlan világuralma a többi népek felett.
Tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy a társadalomban a zsidóság, — főleg a vallásos réteg — a saját élettörvényeit követve előnyben van azokkal szemben, akiket ha kővel dobáltak, birka módjára türelmesen kenyeret dobnak vissza.

A divatos címkézések!

A háború után nemzetünk legjobbjait küldték a halálba, mert a győztesek rájuk fogták, hogy „fasiszta háborús bűnösök” voltak. A fasiszta szó pedig már több mint 50 éve éli virágkorát, de nem a „cion” jelzővel, hanem például: „a háborús bűnös fasiszta Bárdossy”… „a gyilkos-fasiszta”… „az aljas-fasiszta”… stb. összetételben.
Valaki egyszer azt mondta, hogy „a cionizmus tulajdonképpen negatív jellegű a pozitív jellegű hitlerizmussal szemben”. Míg az elmúlt évtizedben többször hallottuk/olvastuk a „fasiszta-kommunista” szóösszetétel ügyes keverékét, mindennapi szójárásunkban a „zsidó-fasiszta” kifejezés egészen új jelenség, főleg amikor Ariel Saronnemzetpusztító politikájáról van szó. Pedig ha valaki a történelemben – az olasz nép által ma is ünnepelt! — Benito Mussolini (1883-1945) fasizmusát tanulmányozza, rájön, hogy a kifejezés Ariel Saronra semmiképpen nem illik. Még véletlenül se mondják Saronra, hogy “az emberiség több tízmillióit elpusztító modern Sztálin” vagy “KGB-típusú gyilkos, aki a nemzetközi bolsevizmus nemzetpusztító politikáját alkalmazza”.
S ha sokan némi hasonlatosságot fedeznek fel a Mussolini fasizmusa és Saron “fasizmusa” (ez utóbbinál valóban tapasztalható a vad nacionalizmus és a fajgyűlölet!) között, az azért van, mert a háború után a cionisták és kommunisták szépen átvették a nemzeti-szocializmus, illetve a fasizmus alapelveit, és a saját hatalmuk megalapozására használták fel.
*
Manapság a közvéleményben a fasiszta szót olyan értelemben használják, hogy „aljas” vagy „gazember”, a szó elvesztette eredeti jelentését (fascio), s azonosult minden létező rosszal. Helyes-e az, hogy amikor valami/valaki rossz, akkor eleve fasiszta?
Hasonló szó: a náci. Ma, ha valaki valakit le akar járatni, rögvest rámondja: náci-fasiszta. Kérdés: kik a „cion-fasiszták”, vagy pontosabban „zsidó-fasiszták”? Mennyire helyes ez a szóösszetétel használata?
A modern sajtó – faji szolidaritásból – a kozmopolita világnézet és a zsidó nemzetgazdasági elvek szolgálatában arra szoktatta a társadalmat, hogy fasiszta-ellenes, nemzetiszocialista-ellenes világításban szemlélje az európai népek és nemzetek történetében a két világháború közti politikai, gazdasági és társadalmi eseményeket.
Németország politikai ellenfelei, Franciaország és a hozzá csatlakozott Anglia miatt szenvedte el a Versailles-i gyalázatot, amikor ellenségei a végtelenségig megalázták, és gúzsba kötötték. Olaszország a Párizs környéki békeszerződések által rászedettnek érezte magát. Sok mindent nem kapott meg, amit 1915-ben a világháborúba való belépés fejében az Antant megígért neki. A két ország mostohatestvér volt a nagyhatalmak gyülekezetében és ezt a világháború után a legdurvábban tudatták velük. Ebből a porig alázott mostohasorsból szerveződő kommunista posványból emelte fel országa népét Olaszországban a fasizmus, Németországban pedig a nemzeti-szocializmus. Ezért a trianoni békediktátum elleni revízió akarta Róma és Berlin felé irányítani a magyar külpolitikát. A világ első bolsevista-ellenes nemzeteként, csak ettől a két kisemmizett néptől volt várható a segítség a magunk trianoni bilincséből való szabaduláshoz.
A fasizmus – mondja Benito Mussolini erkölcsi felháborodás és tiltakozás a marxista-szocializmus és a kommunizmus bomlasztó tevékenysége ellen.”

Mussolini a fasizmussal, Hitler pedig a nemzeti-szocializmussal írta zászlajára a kommunizmus elleni harcot. Nemzeti mozgalom volt mindkettő, és ellensége a nemzetközi szellemnek. Ezért minden olyan összehasonlítás, tudatos címkézés, amely a fasizmust vagy a nemzeti-szocializmust azonosítja a kommunizmussal, céltudatos félrevezetés, történelemhamisítás az agymosott népek számára, a zsidó-cionista törekvések szolgálatában.
Hitler mozgalma forradalom volt az első világháború végén jelentkezett nemzetközi-bolsevizmus ellen. Ellenforradalom volt a kényszerbéke és a züllött demokrácia ellen. Semmit sem gyűlölt mozgalmával annyira, mint a pénzgazdaságra, a haszonra épített társadalmi rendet, amelyet a versaillesi békeparancs szerzőjének tartott. Elveti a marxizmust mind kommunista, mind szociáldemokrata formájában. Elveti annak internacionalizmusát, osztályelméletét, de elveti a polgári demokratizmust is éppen úgy, mint a gazdasági liberalizmust.
Hitler nem volt barátja az egyes államokból alakult államszövetségeknek, amilyen Bismarck Németországa volt. Hitler egységes államot követelt, tudatában volt annak, hogy csak ezen az alapon valósítható meg a legteljesebb német egység.
Halasy-Nagy József a „Mai politikai rendszerek” című tanulmányában így ír Hitler munkásságával kapcsolatban:
Ha semmi egyebet nem tett volna, nevét akkor is ragyogó betűkkel írta volna bele a világtörténelembe, de hogy ezen felül még Versaillest is megdöntötte és visszaszerezte a német függetlenséget, azzal a német népet örök hálára kötelezte maga iránt.”

Mindig csak a pénz és a bankárok...!

A fasiszta Olaszország nem jelentett teljes szakítást a kapitalista gazdálkodással, de nem járta a bolsevizmus tervgazdálkodás útját sem. Mussolini tisztában volt azzal, hogy egyedül van és két szélsőség – a bolsevizmus és a liberális kapitalizmus – között csak akkor maradhat fenn, ha a nyugati gazdasági rendszerrel nem szakít teljesen. A fasiszta pénz és gazdaságpolitika a klasszikus tanításokkal szemben új utakat vágott. Az egyetlen amerikai kölcsön után, amelyre ugyan szükség volt, külföldi segítség nélkül hozták rendbe az első világháború pusztításaitól megrongált Olaszországot.
A bankárok birodalmában azt hitték, hogy a forradalommal hatalomra jutott Mussolinit hamarosan térdrekényszerítik, ha nem folyósítanak neki pénzt. Ez a régi bankári hurok azonban nem szorult a fasizmus nyakára. A háború utáni inflációs veszélyt államkölcsönökkel küszöbölték ki. A fasiszta kormány iránti bizalom megnyilvánulásaként a kölcsönt túljegyezték s így a kormánynak sikerült kivonnia a fölös vásárlóerőt, és a fasizmus szilárd valutával indult neki az újjáépítés nagy munkájának. Mindez pedig a nemzetközi bankárok segítsége nélkül, pusztán belső erőkből jött létre!
Olaszországban a pénzügyi rendetlenséget a rend és a fegyelem váltotta fel. A három jegykibocsátó bankot összevonták és csak egyetlen központi jegybank maradt meg, a Banca d’Italia, amely 1924-ben visszatért az aranyalapra, bár ez csak formai kérdés volt, mert az aranykifizetést – a vert aranypénz kiszolgáltatást bankjegyek helyett - nem mondták ki. Azonban a jegybankreform szerint részvényes csak olasz közület lehetett. A részvénytársasági jelleget megtartották, de a jegybank részvényei nem lehettek többé bemutatóra szóló spekulációs papírok. A fasizmus pénzpolitikája végleg kikapcsolta annak lehetőségét, hogy részvényesi joga alapján beleszólhasson a bank ügyeibe. Az 1930. áprilisában törvényhozás elé terjesztett Munka Alkotmány (a Carta di Lavoro) végleg szakított az osztályharc elvével. Az emberek együttélését nem a munkaadó és a munkás szembenállásában, hanem az alkotó munkára (!) való szövetségükben látta.
Fasiszta mozgalmakat mindig az elkeseredett nemzeti érzések lobbantják fel, a diktatúra elnyomása vagy történelmi igazságtalanságok ellen. Az olasz nép a pusztító nagy világháború után olyan erős államférfit talált Mussolini személyében, aki felébresztette a néptömegeket, a haza honvédő katonáit, s az egyszerű állampolgárokat a bolsevizmus elleni harcban.
 A két háború között Magyarországon is ez a nemzeti érzés – a trianoni gyászbéke igazságtalanságai – egyesítette a nemzetet. Hasonló, egyre erősebb felsorakozásnak vagyunk a tanúi a mai Magyarországon a magyar föld védelme és a nemzet megmaradása érdekében. Ezt a “fasiszta” jelenséget az EU-ba való belépésünk egyik fő akadályaként említik azok, akik az eredeti fasizmusból átvett és átdolgozott alapelveket negatív formában alkalmazzák az emberiség rabszolgásításához. +++  Tóth Judit
------------------

FORRÁSOK:

Major Tibor: Világnézeti kérdések - Fasizmus? Nemzeti szocializmus?   [web.cetlink.net]
All about Fascism [www.fascismo.com]
Huber Lipót: Zsidóság és Kereszténység... Kalocsa, 1936.
Részletek hazai olvasóink leveleiből



Idegenek fogságában

- A magyar önfeladás legyőzésének kulcsa –
I. rész
        (Kiáltás az antipódusról)
*

 Két dolog van, ami állandó csodálattal tölt el: a csillagos ég felettem
és az erkölcsi érzék bennem.” -- Immánuel Kant

A hideg fut végig az emberen már pusztán a gondolattól, hogy ha Debrecenben egyáltalán lehet köztéri szobra nemzeti írógéniuszaink egyik kiválóságának, Wass Albertnek, azon a sétányon lenne, amelynek névadója esetleg a hazaáruló, D209-es ügynök! Szerencsére, a Nagyerdő Medgyessy sétányának semmi köze az utóbbi korcshoz! Sovány vigasz, hiszen a Wass Albert-szobrok városainkban, falvainkban még alig fellelhetők. 

Az elmúlt évek, évtizedek folyamán a kommunista, szociálliberális körök által, Wass Albert személye s munkássága kapcsán a nemzeti pszichén ejtett, be nem hegedt, minduntalan felmarjuló seb újabb sajgását okozza a vád, amivel Gadus István SZDSZ-es hajdú-bihari elnök - debreceni önkormányzati képviselő, valamint Zsíros Zsolt és Varga Zoltán, az MSZP városi elnöke, illetve önkormányzati képviselője és hasonszőrű paraziták néhány hónapja nem átalltak szégyentelen módon ismét előhozakodni. Tovább rágalmazva azt, a szeretett Erdélye és nemzete iránt kínok-keservek közepette, félévszázados idegenségben is végsőkig kitartó magyart, akinek árnyékában e mai élősdik pánikszerűen keresnék a búvóhelyet egy demokratikus, ön-, illetve történelmi ismerettel bíró világban! Éppen azok a paraziták lopták el Wass Alberttől a lehetőséget, hogy élete utolsó hónapjaiban viszontlássa szeretett hazáját, akik törvényesítették a lopást, „megélhetőségi bűnözésnek” bélyegezve azt. Teremtettek így szegény, de talán tisztességes emberekből bűnözőket, esetleg gyilkosokat.

A Wass Albertnek egész alakos szobrot állítani kívánó debreceni civil kezdeményezés kapcsán az ottani SZDSZ, illetve MSZP-s körök azzal a váddal éltek, hogy

 „Debrecen fideszes vezetése tervszerűen építi ki a Horthy-rendszer reinkarnációját.” Gadus István szerint „erre utal a Trianon-szindróma, a Tisza István-kultusz, a türelmetlenség a politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szemben vagy ’a szélsőjobboldali hőzöngők támogatása’". [Wass Albert-szobor: a szélsőjobboldali hőzöngők támogatása? 2007. 07. 3. MNO]

Gadus István és a szadeszos háttérerő még mindig Wass Albert úgynevezett „hungarista-fasiszta” múltját, „írói munkásságának értékét” és „háborús bűnösségi mivoltát” akarja tisztázni. Zsíros és Varga, a két MSZP-s ítész  is, akik persze már túlléphettek a szocreál esztétikáján és a gadusok beprotezsálta Hollywood-on csiszolódnak, afölött aggódik, hogy Wass Albert „irodalmi munkásságának megítélése sem egyértelmű” és közéleti szereplése, állítólagos hungarista tevékenysége, “antiszemita nézetei és háborús bűnei” miatt “nem vállalható a XXI. századi demokratikus Magyarországon” [MNO]

A felhevült komisszárok szerint a város vezetése nem titkolja, hogy „Kósa Lajos nem 200 ezer debreceni polgár polgármestere kíván lenni, hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”.

Súlyos szavak, nehéz időkben! Megkívánja hát az alkalom – mégha olykor hátborzongató részletekkel is -, hogy perspektívába helyezzük a Wass Albert elleni vádakat, mindenekelőtt a vádaskodókat. Ami Wass Albertet illeti, amerikai emigrációjának korai időszakában az FBI és más, állami nyomozószervek egyértelműen tisztázták háború alatti szerepét, felmentették a románok, Ceausescu, ill. a társutas „magyar” hazaáruló körök máig hajtogatott vádjai alól. [A háborús bűnös” c. rövid elbeszélése több mint sejteti, hogy kik próbálták kijátszani - a sovén román állam mellett – a „hungarista”, „fasiszta” kártyát ellene, sikertelenül, legalábbis Amerikában, éppen az amerikai állambiztonsági szervek nyomozati eredményei miatt.] Wass Albert, ill. a magyarság és nemzeti irodalmunk csak az isteni gondviselésnek köszönheti, hogy a Ceausescu által küldött ügynök fegyverének golyója nem az íróba, hanem az otthona falába fúródott! 

Ami a Mordor-lápvidékről jövő -- hazugságnál, hamis tanúzásnál, különösen nagy értékű nemzeti vagyon sikkasztásánál, már-már szinte a gyilkosságnál is súlyosabb -- vádat, ami a ma emberét, főleg magyarját érheti: az antiszemitizmust illeti, ha valaki, valamennyire is ismeri Wass Albert regényeit, életművét, ez a rásütött vád, mint köd a napsütésben, gyorsan eloszlik! Wass Albert hús-vér jellemeket rajzolt, akik így vagy úgy cselekedtek, éreztek a fajtájuk, hitviláguk, hagyományaik, ideológiák, társadalmi beágyazottságuk, történelmi kataklizmák, sorsuk függvényeként. Esetleg ezeknek, az emberi gyöngeségük által rájukrakott béklyóknak a foglyaként vagy azoktól megszabadulva. S váltak ezek a jellemek választásaik arányában – mint Wass Albert korának valóságában – torzókká vagy emberarcú lényekké. ’S ha hitványak voltak embernek, nem voltak megfelelőek románnak, szerbnek, zsidónak, németnek vagy magyarnak sem’ – Tamási Áron mércéjét alkalmazva.

Jó példa a fentiekre, a Wass Albert ellenes antiszemita vád hitványságára az Antikrisztus és a pásztorok c.  regénye. A jellemek sorában egy zsidó család két nemzedékének életútjával és választásaival a háború poklában. A kis erdélyi közösség által befogadott Samu és Sára asszony, a vegyesbolt zsidó házaspára és a fiúk: Emánuel, akiből ruszki hordákat falura szabadító kommunista komisszár lesz. Gyermeküket megtagadva, szégyenében elvándorol a nincstelenné vált két megrokkant öreg, a nőket erőszakoló, részeg, fosztogató s gyilkoló katonák és egyetlen fiúk által pokollá tett faluból! Hogy a regény végén, szinte messianisztikus üzenettel: a Szibériát megjárt Emánuel, a megtört egykori komisszár visszataláljon a rommá lett, enyészetnek átadott faluba, ahol néhány túlélő részéről Jézusi szeretetet talál és próbál viszonozni! De lehetne idézni az Átoksori kísérteteket is, Wass Albert elfogulatlanságát szemléltetve.

Az író ellenes nemtelen vádaskodás, rágalmazás szinte néma tűrése helyett töprengjünk el egy csillagsorson! Tegyünk fel néhány kérdést. Hány ígéretes, élethódító magyar vágy, mennyi sorsfordító élet s energia sikkadt a semmibe, görnyedt talán közönybe és az uzsora által rákényszerített taposómalomba az által, hogy a nemzeti irodalomból, közoktatásból, diákjaink nemzedékeinek érettségi tételeiből, a könyvtárak polcairól, filmgyártásunkból száműzték Wass Albertet? Mivel lehet magyarázni, hogy a Wass Albert-díjról, amelynek a «Kossuth-díjhoz» méltó elismerés kellene, hogy legyen, szinte senki nem tud? Mindmáig miért nem készülhetett filmeposz, például az „Antikrisztus és a Pásztorok”-ból, amelytől leesne a világ álla? De készült-e filmeposz ’56-ról a magyar s a világ -- totyogó gyerkőctől, az aggastyánig --, okulására? - Tán, mert a magyar kiegyenesedne és lesöpörné magáról a kullancshadat, a rálidércült csatornalények seregét?

Kérdések, amelyeknek megválaszolását nemcsak magyar, de embervoltunk is követeli. Ha Wass Albertre büszkék lehetünk, ha életműve bizonyíthatóan a magyarság, sőt: az emberiség közkincse kellene, hogy legyen, akkor a logika megkívánja, hogy megnézzük, miért revolvereznek a vádaskodók a tőlük idézett sorokkal. Vessünk alapos pillantást pedigréjükre, hiszen „demokráciában”, egy pártatlan bíróságnak, főleg népi ülnökökkel – ugye ez demokrácia lenne! -, ismernie kell a vádló előéletét, erkölcsi megbízhatóságát! (Esetleg volt-e büntetve, pl. hamis tanúzásért vagy más gonoszságért? S ha kellett volna, hogy legyen, akkor miért nem?)

S ha Gadusék, Zsírosék ragaszkodnak a szocionista történelemhamisítás szellemvasútja unalomig mutogatott állomásaihoz – „Tisza István-kultusz”, „Trianon-szindróma”, „bűnös Horthy-rendszer”, ún. „szélsőjobboldali türelmetlenség a politikai ellenfelekkel”, stb. – nos, akkor menjünk egy rövid idegenvezetésre, zsebünkben még el nem kobzott útikönyvünkkel. Vessük össze a panoptikum látványát a még be nem darált feljegyzésekkel. Mulassunk - ha lehet, s amíg lehet - a döcögő, szikrázó, rövidzárlatos szocialista örökségű szellemvasút bárdolatlanságain. (Mint hírlik, már készül helyébe a Spielberg-Wiesenthal, Disney és Társai, valamint néhány Nobel-díjas betársulásával, koreografálásával végtelenített –- bölcsőtől a sírig tartó -- ötletpark (theme park) utazás terve. Amerikában már százmilliókon kipróbálták és bevált! Hozzá kell tenni, vannak országok – lásd: Irak -, ahol sikertelen az ötlet.)
Ha lenne „Tisza István-kultusz”

Ha lenne ilyen, vajon mennyivel lenne rosszabb a tűzzel-vassal ránk kényszerítetteknél? Ki volt Tisza István? Tisza István magyar miniszterelnök, tagja az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsának 1914-ben, amikor Ausztria-Magyarország, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös szerbiai meggyilkolására adott hadüzenetével kitör az I. világháború. Tisza István az egyetlen, aki hetekkel a hadüzenet előtt a minisztertanácsban kijelentette: „Szerbia elleni támadásba sohasem egyeznék bele, éspedig azért sem, mert Európa előtt rossz színben tűnnénk fel.” Figyelmeztette arra az elnöklő Leopold Berchtold gróf külügyminisztert, hogy „Oroszország élethalálharc árán is törekedni fog Szerbia megsemmisítésének megakadályozására”. A fennmaradt jegyzőkönyv szerint – írja Nemeskürthy István – „az összes jelenlévő, a magyar miniszterelnököt kivéve, azon a véleményen van, hogy gyors fellépés katonai beavatkozással váljék lehetővé.”

Az 1867-es kiegyezés értelmében Magyarország nem bírt önálló döntéssel sem külügyeiben, sem hadügyben, így „ki volt szolgáltatva a császár-király akaratának.” Tehát a háborúbanMagyarország vétlen és miniszterelnöke óhaja ellenére lett belekényszerítve!

S lám, az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben lábrakapó, elharapózó liberális sajtóuszításnak, idegen érdekek hátsó szándékainak köszönhetően olyan politikai „közhangulatot” sikerül kialakítani az országban, hogy a parlamenti ellenzék, „Károlyi Mihálytól Andrássy Gyuláig és Apponyi Albertig szakadatlanul” támadhatta éppen Tisza Istvánt és „verni kezdte a lármadobot, hogy a háborút Tisza István akarta”. Holott a „közös hadsereg döntéshozó tábornokai – írja Nemeskürthy – a háború elején udvarhű német és cseh érzelműek voltak.”

A történelem százmilliók életével hazardírozó „tarka kozmopolitáitól, az emberiség csömörletes örömhőseitől” (Széchenyi I.) eltérően, Tisza István gondolkodását törődés és aggodalom hatotta át nemzetének jövője iránt. Ez bántotta a kozmopolita söpredéket! „A külügyi helyzet olyan, hogy a nemzetek sorsa most századokra eldőlhet –- figyelmeztetett kétségbeesetten Tisza István 1913-ban –- nem lehet elbújni nagy világtörténelmi kérdések elől, ezekkel komolyan kell foglalkozni, ha elpusztulni nem akarunk.” Ezért törtek életére kétszer is, 1912-ben és 1918-ban, amikor is végeznek vele! Talán, a már akkor párját ritkítóan demagóg liberális sajtó nyomására is, a merénylő ellenzéki képviselőt felmentik „hazafias felbuzdulására” való tekintettel.

A XX. század második felére a magyar közéletet majd elárasztó csatornalények előfutárainak bomlasztása is kellett ahhoz, hogy két évvel a háború kitörése előtt az ellenzék nyíltan tüntethetett a magyar tüzérség korszerűsítése ellen, míg a „háborús felkészülés és ennek értelmében a nemzeti egység híve, Tisza István miniszterelnök közgyűlölet tárgyává vált.”

A mai mutált, ezerszeresen ravaszabb, szocionista utódok: a gadusok, hillerek, zsírosok, vargák nem véletlenül járnak koszorúzni a ’19-es hatalomátvételi kisérletükhöz besegítő nemzetáruló: Károlyi Mihály szobrához, amelyet csendben beloptak a „nemzeti” tudatba, ill. tudatlanságba, hogy ne lehessen a népnek egyetlen fia, lánya, aki hegesztőpisztollyal, talajgyaluval vagy gránátvetővel letisztítsa a Duna partjáról bronzba merevült fekáliahalmazt!

De mivel is érdemelte ki Károlyi Mihály, a hazaáruló gróf, a nemrég még megkövetelt, de a gadusok, hillerek által ma is ápolt Károlyi-kultuszt? Talán azzal, hogy az 1914 karácsonyán, a szláv hordáinak élén győzelmét Budapesten ünnepelni akaró orosz cár számításait keresztülhúzóSzurmay Sándor tábornokot, az „uzsoki győzelem hősét”– aki magyar honvédeivel a Kárpátokban megállította az orosz hadat - később elfogatta, és háborús bűnösnek tekintette? „Mert ha nem vív ki győzelmet 1914 őszén az oroszok ellen, akkor azok már 1915 óta Magyarország birtokában lennének és a magyar katonáknak nem kellett volna vérezniük”?

Talán azzal, hogy míg a háború végén, a fegyverszünet megkötése után vonatok százain hazatérő, egykori birodalmi: osztrák, cseh, morva, horvát, lengyel katonákból késlekedés nélkül alakulnak meg a maguk nemzeti hadseregeik, addig a parancsnokaikkal fegyelmezetten, fegyverestül, lőszerestül hazatérő magyar alakulatok katonáit Károlyi bandája „megfosztotta fegyvereitől, a hadsereget szétzilálta, s így az ellenség akadálytalanul hatolt be az országba”? Azzal érdemelné ki tiszteletünket, hogy az országra szabadította Kun Béla vörösterrorját –- négy hónap alatt 590 magyart gyilkoltak le – és ezen, Sátán által világraszellentett torzszüleménnyel karöltve, tálcán nyújtotta át az ezeréves Magyarországot a fél világot gyarmataik igájában tartó trianoni ítészeknek?

Vagy azzal, hogy védelmére kelt az 1935-ben bebörtönzött Rákosinak vagy, mert felvételét kérte a Szovjetunió Kommunista Pártjába a ’30-as években? Akkor, amikor Sztálin és fogdmegjei halálra éheztettek közel 10 millió ukrán parasztot! Máig áll köztéri szobra a „szociálisan érzékeny” grófnak, aki „nagyúri gesztussal földet osztott, s majd egy országot elkockázott - de megnyíltak neki a párizsi szalonok”. 

Sok mindennel lehet vádolni Tisza Istvánt. Többek között, mert elfogadta a ’67-es kiegyezés sok káros örökségét, amelyet Tisza Kálmán, apja s nemzedéke hagyott rá. Azt például, hogy a birodalom önálló nemzetiségek föderatív államszövetségévé alakítása helyett, a „nemzetiségek centrifugális törekvéseitől recsegő-ropogó monarchia, federativ kiegyenlítődés helyett, múlóértékű dualizmussal menti meg magát az időelőtti összeomlástól.” [Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története]

De a ’48 elveihez kezdetben hűségesen ragaszkodó ellenzék, a század elejére hiteltelenné váló, ’48 örökségét lejárató, obstrukciós politikája a világháború közelgő viharának idején járhatatlan út volt a nemzet számára! Garzó Imre a szabadságharc honvéd tüzér-hadnagya írta – végül is Tisza István nemzetmentő intézkedéseinek védelmében – az ellenzék álhazafiságáról:

 „Megfoghatatlan, hogy e piszkos erdetű s utólag még az idealizmus mázával sem bevonható, semmilyen jogcímen nem igazolható „ellenzéki” mozgalomnak magyar főurak is az élére állnak.” 

Velejéig romlott, s képmutató a gadusok, zsírosok, a szocionista háttérhatalom érvelése a kiegyezéspárti örökös Tisza István ellenében, mert éppen a magyar gyökerű modernizáció, iparosodás, megkésett polgárosodás, honi középosztály megteremtésére hivatott erőknek ’48-at követő üldözése, majd ’67-el felerősödő egzisztenciális ellehetetlenítése tette lehetővé a mai szociálliberális országfosztogatók elődeinek korai „országhódítását”!
Mi itt egy szabad országban vagyunk”!
Nem, nem létezik Tisza István-kultusz a magyarok körében! Annál inkább rejtett, kimondatlan Tisza Kálmán-kultusz, amelyet mindenáron fenntartanak a szélsőségről trombitálók, normává téve a kiegyezést követő, XIX. századvégi nemzetveszejtő politika elveit, amelynek jóváhagyásán Tisza Kálmán, Magyarország akkori miniszterelnökének neve díszeleg!

Nem lehet túlzás azt állítani, hogy a ’48-as szabadságharcot követő mintegy 50-60 évben dőlt el a modernkori Magyarország sorsa, lett megvetve az a halotti ágy, amelybe most betaszítanák a végképp legyengült nemzetet! – De vigyázat: más eshet, végső és halálos zuhanással ebbe az ágyba! - Ha így van – csak, hogy tanuljunk a történtekből, a ránktört betegségből! – vessünk pillantást a korszakra, ill. a nemzetfejlődés, polgárosodás azt megelőző, európai trendjének jellemzőire.

Ezt azért is meg kell tennünk, mert sok, nemzetben gondolkodó is elfogadja az alattomos vádat, hogy nálunk idegeneknek „kellett átvenni” a kiegyezést követő rohamos városiasodás irányítását, nekik kellett felvirágoztatni a gazdasági-kereskedelmi, polgári, értelmiségi tevékenységeket, stb., mert a magyarban minderre „nem volt meg a hajlam”! A retardált [hátráltatott] magyar nemzetállami fejlődés okáról írja Hóman Bálint és Szekfű Gyula:

Magyarország nem ment át az abszolutizmus azon kétszáz esztendős korszakán, mely alatt a nyugati nemzetek vérükből származó uralkodók vaspálcája alatt likvidálták a rendiséget és hozzászoktak ahhoz, hogy az állami faladatok teljesítésében a közjó, a nemzet java munkálását lássák. Nálunk talán csirájában: Hunyadi Mátyás királyunk halálát követően, a török-, ill. Habsburg uralommal akadt el ez a folyamat. Az abszolutizmus – ismerjük a korábbi századok e szomorú tanulságát – nálunk idegen uralom eszköze volt.”

Főleg köznemességünk „obstrukciós” hozzáállását – mert a híguló magyar főnemesség egyre inkább vazallusává vált az osztrák uralomnak -, nagyban magyarázza az a tény, hogy a „Habsburgok abszolutisztikus kísérletei nem egy magyar egységet akartak összehozni a magyar államhatárok kitöltésére, hanem épp e határok megszűntetésével a magyar egységet egy nagyobb, ausztriai-német egységbe beolvasztani. Az abszolutizmus nemzetépítő hatása így kiesett történetünkből, hiányzott a nemzeti udvar, a nemzeti hadsereg, a nemzeti központból szétsugárzó állami közigazgatás és az abszolút állam merkantil gondolkodása a nemzetgazdaság kifejlesztésére.” [Magyar Történet]

A levert ’48-as szabadságharc és a rá következő megtorlás több mint másfél évtizedében megtorpant a reformkorral végre valahogy beinduló, a nyugat-európai nemzetekhez mérten – főleg a török és Habsburg iga és pusztítás miatt – megkésett polgári nemzetté válás folyamata. A Bach-korszak dermedt légköréről írja Marschalkó Lajos:

A magyar szabadságharc terhének hordozói: a magyar főnemesség kisebb része, a művelt középosztály, középnemesség jelentős többsége, a debreceni, kassai cipszer polgárság, nemes kalmárság hazafias elemei, mindenek fölött a parasztság voltak. A 80 millió forintnyi Kossuth-bankó elégetése után főként a polgári elemek, a keresztény kereskedők, a szabadságharc magyar és német pénzadói tönkrejutottak. A szabadult jobbágyot besorozták a császár májlandi seregébe, a középnemesség és polgárság, nemzeti kereskedő társadalom jobbjait elvitték Kufsteinba” vagy felakasztották. A legyőzött országra rászabadul az osztrák, a fajtájuk iránt húzó cseh, morva hivatalnokok, beamterek hada, „amely nem tud magyarul, de magyar sujtásos dolmányban sétafikál.” Ők a gyarmatosítók újabb hulláma, a cenzúra, a császári bürokratikus hatalom felvigyázói. És a császári rendeletekkel a magyar élettéren ütött résekbe benyomul egy végzetesebb erő: a galíciai zsidók tömege. Az „1859. december 20-iki rendelet... engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.”

Nem kevesebb, mint „Magyarország gazdasági gyarmatosítása” indul el ezzel „mert olyan időben történik ez az intézkedés – írja Marschalkó – amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által. Ilyen előzmények után nem lehet helytálló az a sokat hallott érvelés, hogy a zsidóságnak milyen óriási érdemei vannak az ország iparosítása és a kereskedelem megélénkítése terén”!

Az úrbériség megszüntetésével a nemzeti ellenállás anyagi terhét viselő kis-, ill. középnemesség tönkremegy, mert anyagi tehetősség, hitelek hiányában nem tudja pótolni bérmunkával a felszabadított jobbágy munkáját. A „hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság pusztul és szegényedik”, hogy majd évtizedekkel később milliós tömegekben vándoroljon ki. A bécsi udvarnak és a Rothschild bankháznak nem érdeke, hogy bármelyikük is hiteleket kapjon a beruházáshoz, gépesítéshez, megkezdődő iparosításhoz. Ha hitelhez jut a közép- és kisbirtokos, azt 30-40%-os kamatra kapja.

 „A magyar nép alatt megrendült a föld. Egy év alatt 16 623 birtokot árvereznek el s ezek jó része zsidókézre kerül. Tizenhárom év alatt 210 549 végrehajtás útján való birtokváltozás történt.” Mindössze 13 év alatt (1875-1887) „eladósodás miatt összesen 808 295 birtok került eladás alá.”(Marschalkó Lajos: Országhódítók)

Hasonló tendenciát [jelenséget] látni az iparban. A korai kapitalizmusban tapasztalt eredeti, helybeli vállalkozók általi tőkefelhalmozás helyébe, e fejlődési színt átugrásával, a „nagymérvű tőkebeözönlés következtében a magyar ipar egyszerre a nagybankok érdekkörében nagyüzemesül. Néhány nagyiparos család kivételével az önálló iparosok gazdaságilag elvéreznek.” Kísértetiesnek tűnik a hasonlóság a mai szocionista hatalom globális, idegen érdekeket támogató gazdaság-politikájával, mert már a XIX. század végére „az államhatalomnak olyan mérvű nagyüzempártolása” volt tapasztalható, „amely a liberalizmus nyugati hazáiban mindenkor ismeretlen volt” – írja Málnási Ödön.

Talán elfogult Vajda János a ’48, ill. a kiegyezés utáni idők lecsúszott dzsentrijét, köznemességét illető kritikájában, miszerint „nálunk, ha valaki úrnak nem mondhatja, készebb dacos gőggel parasztnak vallani magát, de polgárnak nem....” A fentiek tükrében, volt-e módja „polgárosodni”, értelmiségi pályákra lépnie az elszegényedett, eladósodott kis-, középnemesnek vagy fiának? Hogy a parasztról ne is szóljunk! Ha sikerült is neki, akkor a monarchia Magyarországának azon „nemzetfenntartó értelmiségébe” kellett belépnie, akik „alpin, dinári, sémi fajú és idegen ajkú” polgárokként vagy leszármazottjaikként megtanulták „a falusi magyarság hatalmas tömegeinek nyelvét, de a népi érdekközösségbe, lelki egységbe nem olvadtak, mint ahogy az angol gyarmatosok is csak a gyarmati lakosok nyelvét tanulják meg, de velük lelkileg soha össze nem forrhatnak”. [Málnási]

Mint pl. Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében a liberális, idealista Varjassy Gábor főispán – a kufsteini börtönéveket túlélő, ’48-as nyakas veterán, gróf Varjassy István fia – birtokát elözönlő, a városi közéletben a kulcspozíciókat betöltő: Franyek (jegyző), Brencsák (intéző), Aufbauer (a falusi tanító), „Ázik úr”(boltos) vagy Prosperjeck János: jogtanácsos és RáduKonstantin: a román pópa... És ezt látjuk az egykor száműzetésbe kényszerített Rákóczi fejedelem Bécs által elkobzott kárpátaljai birtokára telepített Schönborn uradalom alkalmazottjai körében is. „Főerdész, erdész, erdővéd, gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak a nagy sokasága – lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien.” És jött ezek mellé a rutén és magyar földműves népet fojtogatni, a kivándorlás útjára lökni a „kazár”, a galíciai zsidó! „Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít a beszivárgott lengyel-zsidó” – írja a szemtanú Bartha Miklós, a XX. század elején.  [Kazárföldön]

A budapesti polgárság, középosztály idegenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy „még a századforduló körül is voltak olyan fővárosi középiskolák, ahol Arany Jánost úgy kellett magyarázni, és a tanulók zagyva, fogyatékos magyar nyelvére fordítani, mint Homéroszt.” (Gombos Gyula)Budapestnek – a Duna jobb parti, ősi, Attila testvérbátyjáról kapott nevével - a XX. század elejére minden 5-ik lakója már zsidó volt! (Vajon az ún. Tudományos Akadémia melyik másik idegenszívű, őseinket talán az Akadémia elnökéhez: Glatz Oszkárhoz hasonlóan mocskoló, doktorált bitangjának „kutatása” nyomán van fent az Interneten Buda s Pest nevének eredeztetéseként, hogy „Buda német neve, ’Ofen is’, délnémet nyelvjárásban a bolgár-szláv pest szóhoz hasonlóan barlangot, üreget jelöl”?

Történik mindez a Széchenyi István által éppen a magyar nyelv ápolása végett alapított Tudományos Akadémia tudtával, hiszen maga az elnök írta őseinkről a Magyarok Krónikája c. művében, hogy azok „görbelábú gyilkosok, primitív hordák”, akiknek saját „nyelvük nem lévén a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el”. Jó Mátyás királyunk idejében hány botütésre ítélték volna az ilyen doktorált, szellemi kútmérgezőket?)  

Ez a fentebb bemutatott kispolgárság, „értelmiség” és középosztály – benne a túlsúlyba került német és zsidó elemmel -, a semmiből feltörő új nagypolgári-zsidó elit vagy a felhígult történelmi vezetőosztály, arisztokrácia volt hivatva Nagy-Magyarországot megtartani?! Fájdalommal mondja erről a világról Tamási Áron: „A régi és igazi magyar arisztokrácia, mely érzelmeiben és cselekedeteiben megmaradt magyarnak, ugyanakkor „visszazüllött” a faluba, a kurta nemesek közé.” De jött helyükbe az új arisztokrata! „A dualizmus alatt számos, magyarul alig beszélő, vagy csak tört jiddis-héber-magyar zagyvalékot makogó zsidót díszítettek fel királyi és udvari tanácsosi címekkel, bárói és grófi ranggal, s ezzel egy szemvillanás alatt megnyílt előttük a magyar törvényhozás legfelső kapuja: a főrendi ház is.”  (26 zsidó tőkemágnás bárói rangot, 280 pedig nemesi címet nyer.) Az emancipációt követelő zsidóságból, a befogadottakból így lett csupán néhány évtized alatt - szószólóikkal, pénzhatalmukkal az államapparátus legfelső köreiben - a magyarság fölé emelkedő kaszt! Az „újnemességgel” is felhígult, a kiegyezés természetéből adódóan mondhatni: korrupcióra hajlamos magyar hatalmi elit „már csak az emancipáltak gazdasági erejével tudta a hatalom megtartására irányuló, „felülről vezényelt” választások költségeit előteremteni.” [Csurka Dóra]

Noha már reformkori nemzedékünk szinte minden nagyja, Széchenyi, Kossuth, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, sőt maga Deák Ferenc is óva intett a nyakló nélküli bevándorlás-politikától, a galíciai zsidóság feltétel nélküli befogadásának s emancipációjának gondolatától is, Tisza Kálmán országlása e tekintetben öngyilkos módon folyt! Az „országhódítás” ezen „pionír éveiről” írja az első világháború idején Buday Barna, a jeles közgazdász:

Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamos, mint nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb. Nálunk 10 év előtt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban 25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra, Törökországban 130-ra,  Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re.”  A félévszázad alatt Nagy-Magyarország területén a zsidók által megszerzett  négy és félmillió holddal és bér-birtokaikkal „ma már a mezőgazdasági terület ötödrésze kezében van.” – írta Buday Barna a zsidó-kérdés létezését, okait és megoldását kutató, „Huszadik Század” (Jászi-Jakubovics Oszkár lapja) pályázatra beküldött tanulmányában. [Idézi Marschalkó]

A zsidó származású Szekfű Gyula szerint 1914-ben „minden tíz magyarra egy zsidó esett, míg a németek közt csak 100-120-ra egy”! (Összehasonlításképpen Romániában „1872 -1909 között összesen 45 zsidó családfő nyerhette el a román állampolgárságot. A többi továbbra is a hontalanok, bozgorok állapotában maradt” - írja Horváth Lajos)

A korabeli cári Oroszország önvédelmi reflexeit követően - amelyekkel megvonták a zsidóktól a szeszfőzés, szeszárusítás, földbirtok-vásárlás lehetőségét, politikai választási jogukat, stb., kivéve, ha a Káspi tenger melletti térségben letelepednek, és földművelést űznek -, többszázezres, Talmudon, haszid-hiten felnőtt zsidó kivándorlótömegek lendülnek nyugatnak. Az Amerikáig, Dél-Amerikáig terjedő kivándorlóhullámot nyugat-európai zsidó szervezetek, pénzkörök támogatják, a „kis oroszországi zsidó azonban pánikszerűen menekül át a legközelebbi határokon. Hová meneküljön? Magyarországra! – ahol még csak bevándorlási törvény sem létezik”, hiszen – mint Tisza Kálmán mondta – „Mi itt egy szabad országban vagyunk”! [Marschalkó Lajos]

A magyarországi zsidóság, világtörténelemben is ritkaságszámba menő, mindössze néhány generáció alatti hatalomra kerülésének főbb állomásairól áttekintést adtunk egy korábbi írásban. (A magyar zsidóság vezetői hatszor...- Nemzeti Hírháló 2007. 03.14.) Itt csak jelzésszerűen, egy-egy kirívó bizonyságát említjük meg ennek a hatalomnak! Míg az orosz cár, aki persze segített vérbefojtani a magyar szabadságharcot, törvényileg korlátozza a galíciai, ukrajnai zsidóság társadalombomlasztó tevékenységét, nálunk a Bach-korszak szabadságharcot megtorló, magyar polgári fejlődést megállító önkényuralma éppen ezeket a kiváltságokat adja meg a beözönlő, magyarul sem igazán beszélő zsidónak – a megtorlás éveiben padlóra küldött, gazdaságilag versenyképtelen magyarság rovására!

A Szabó Dezső Elsodort falu művéből ismert Schönberger-Sarkadi klán éppen ezekben az években alapozhatta meg a vagyont, amellyel majd a Sarkadi fiú bekerül Budapest sorsformáló köreibe. Pl. az 1860-as császári helytartótanácsi rendelettel, a szeszégetés, italmérés, stb. zsidó iparűzési engedélyével, amelyet persze a kiegyezés után egy Tisza Kálmán is változatlanul hagyott. Mi ezzel a baj? – kérdezi sok mafla tájékozatlan, filoszemita. - Mert Gadusék ugye tudják, hová akarok kilyukadni! - Válaszul idézném Marschalkó idevágó sorait.

Nyolcvan év múlva a hirhedt szeszkartell alakjában, Fellnerék és 17 zsidó család kezén van Magyarország egész szeszipara.” A szeszkartell 1938-as persze „antiszemita”! - államosításakor „egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem. Adóeltitkolások és jogtalan profit révén a szeszkartell annyi jövedelemhez jutott, amennyiből évente egy-egy magyar páncélos hadosztályt lehetett volna felszerelni a közelgő világvihar előtt.” – Lám, vannak más módjai is Károlyiék „magyar tüzérség korszerűsítését” megtorpedózó szándékának! –

Ha megszorozzuk a magyar élet megannyi területén a monopolérdekek s köreik által „adóeltitkolások és jogtalan profit révén” kisajátított jövedelmet, az mennyit tesz ki vajon? Ez volt a Tisza Kálmán féle „szabad ország”-elv gyümölcse, nem csoda hát, hogy ezzel a Tiszával - noha gróf-, semmi baja sincs Gaduséknak!

De mi más húzódott meg a galíciai jövevények „sikerességének” hátterében, nevezetesen: a Talmudon felnőtt agyban? – Ha már a vádaskodók pedigréjét vizsgáljuk, kis „mélylélektani” elemzés szükségeltetik! - Míly „eszmék”, hitek, tanok munkáltak, lapultak az évezrede Talmudon nevelkedett, Magyarországra beözönlő galíciai zsidók sokaságában, mint békésnek tűnő vizek mélyére süllyesztett, gyilkos méreggel teli hordók, melyek egyszer csak váratlanul világra lökik pokoli terhük? Mert a néhány évtized alatt beözönlött százezrek számára, már évezrede a Talmud volt a világlátás Alfája és Omegája. A jövevények sorában nem kis számban képviseltette magát a haszid-zsidók csoportja. – Az izraeli palesztinverők, -gyilkolók sorában gyakran felbukkannak az esti híradókban manapság is! No meg újra Magyarországon. Ezrével Nyírtasson meg – mint többen állítják – a gyanútlanul nyitva hagyott ajtójú körmendi lakótelepi lakásban! -

A XIX. századi orientalista, a zsidóságot jóindulatúan ismertető katolikus Bonaventura Mayer a haszid-zsidóságot „az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb s legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja” – írta Huber Lipót kanonok. (Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról.) Viselt dolgaikból „kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolnak is s emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is.”

E korban csak fokozati különbség választja el a fenti felekezet Talmud-értelmezését zsidó testvéreikétől. (Hogy a lentebb idézésre kerülő, haszid-zsidót minden bizonnyal máig is vezérlő felfogás mennyire tekinthető érvényesnek más, akár „világi”  zsidók körében napjainkban, azt döntse el a tájékozott olvasó!)  Ha világi – látszólag „hitehagyott” – is volt a zsidó s többé nem követte a talmudi előírásokat, mégis egész lényét népének évezredes tanai, reflexei hatották át, mint liberális vagy kommunista zsidóét: a Talmud által kétezer éven át belénevelt kiválasztottság, magasabbrendűség tudata! Mindenekelőtt a faji, intellektuális felsőbbrendűségé, amelynek okán persze a befogadótársadalom vezető, irányító pozícióinak betöltésére, elit rétegének kisajátítására érezte feljogosítva magát, megszerzésük módszereiben nemigen válogatva. Tehát a talmudi, sőt ószövetségi tanok predesztinálták a liberális, világi szupremációs [felsőbbrendűségi] törekvésekre, „világmegváltó” tervek levezénylésére formált „jogára”. (Például a liberális, szocialista – Talmudból sarjadt – tanokon nevelkedett Moses Hess a fajok és nemzetek közti harcot látta a történelem jellemzőjének, amelynek meghaladása a zsidóság küldetése. Természetesen az emberiség felszabadítása és egyesítése nevében, írta Róma és Jeruzsálem c. könyvében (1862), ahol – ugye ideiglenes jelleggel, a nagy feladat: a nemzeti hovatartozások felszámolása érdekében - egy palesztinai zsidó állam megalapítását is javasolta, még Herzl előtt.)

A kiemelkedő zsidó gondolkodó, dr. Fejér Lajos írta a múlt század ’30-as éveiben, hogy a Talmud a zsidó faj számára „a másikkal való keveredést, vagy pláne összeolvadást a hozzáférhetetlen valláserkölcs blokádja alá helyezi”, s így „az emberi összetartozás érzését a legsajátabb módon formailag és eredményében saját fajára korlátozta. Ezzel minden társadalmat, melyben élt – a talmudi zsidó -, maga ellen provokált”, írta.
Fiat justicia, pereat mundus”?
A modernkori magyar sors megfeneklésének, a mai kanálislények Wass Albert feletti ítélkezésének megértéséhez elengedhetetlen egy 19. századi per említése. Nos, éppen haszid-zsidók pere volt az, amelyben a tiszaeszlári Solymosi Eszter, a tizennégyéves kis libapásztor meggyilkolásával vádolták a helyi zsidó felekezet saktereit, a bizonyíthatóan rituális gyilkosságot végrehajtó „metszőket”, „kóser bölléreket” és másokat. Az 1882-es bűnügy és perének híre bejárta a korabeli világsajtót. A vizsgálatot, ill. a pert vezető bíró, a 4000 holdas, „megvesztegethetetlen úr”, Korniss Ferenc személyének integritásához semmi kétség sem fűződhetett. Még a liberális New York Times és más világlapok beszámolói is úgy említik, mint akinek „egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott” pártatlansága miatt. (Marschalkó) Kihallgatások folyamán kétszer is a sakterek és bűntársaik ellen vallott Scharf József zsidó egyházfi fia, a 16 éves Móricz, aki a kulcslyukon át végignézte, hogyan folyatták ki Solymosi Eszter vérét. Dacára a fiú vallomásának és sok más, állításait megerősítő vizsgálati eredménynek, Korniss Ferenc csak a gyilkosság tényének, de nem állítólagos rituális voltának kiderítésére törekedett. Néhány nappal az1883. augusztusi ítélethirdetés előtt a nyíregyházi törvényszék elnökét, Korniss Ferencet meghívta közeli birtokára gróf Dégenfeld Ferenc egy barátságos vacsorára. A régi barát téglási kastélyában meglepetéssel látta Korniss, hogy gróf Tisza Kálmán is jelen van a vendégek sorában. Az ízes vacsora végén kérdezte meg az ország nagyhatalmú miniszterelnöke:

Nos, elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?” Korniss Ferenc válasza a határozott volt: - „Meggyőződésem szerint: - bűnösök!”. A feljegyzések szerint Tisza Kálmán így fordult Kornisshoz:

Nézze Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdeti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elitélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr?” [Istóczy Győző]

A „fiat justicia, pereat mundus” (Legyen igazság és vesszen a világ) elvét valló, feddhetetlen törvényszéki elnök, Korniss Ferenc megrendülve állt a vacsora vendégei közt! Néhány napra rá a nyíregyházi bíróság felmentő ítéletet hozott a sakterek ügyében, Korniss Ferenc pedig „soha többé nem hirdetett ítéletet se gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.” A precedens értékű perrel nem más, de a föld rendült meg a „szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt”![Marschalkó]

Valójában nyíltan felvetette fejét az a hidra, amelyet a per után egy korabeli publicista a zsidóság „szörnyű szolidaritásának” nevezett. Fel kell tenni a kérdést: hogyan falazhattak a Rothschild bárók és szinte mindenki a Tórát, Talmudot vagy liberális elveket követő zsidók közül, fajtájuk - Sátán karmában oly engedelmes eszközzé gyúrt - egyedeinek? Csoda-e, hogy ezzel a Rothschild bárók nótájára táncoló Tiszával nincs semmi baja a jelen szocionista csatornarémeinek, az őket ugráltató és őrző-védő bandának? Az „itt egy szabad országban vagyunk” ostoba elvét a sötét bevándorlótömegek fele kiterjesztő Tisza Kálmán mennyiben járult hozzá - a magyarságot lassan kivéreztető rothschildi, világbanki zsidó uzsora melletti –, haszid-zsidó hit megkövetelte rituális véráldozat „gyakorlattá” tevéséhez...?

- De messziről is, a debreceni Medgyessy sétányról kitagadott Wass Albert szobortól indultunk. Óh, Istenem, mily irdatlan utakat kell bejárnia a magyar léleknek: igazáért. Hogy ne boruljon be feje felett végképp a csillagos ég, és ne roppanjon össze benne: erkölcsi érzék! –

Bármily észbontó is, az átok - a megtorlatlanul hagyott tiszaeszlári bűn: Solymosi Eszter kiontott vére - ma újra visszaszáll fejünkre, mert újra áldozatokat szedő sakterek járnak körünkben, mint csaknem ezer éven át Európa szerte. Az izraeli Bar-Ilan Egyetem történész professzora,Ariel Toaff kutatásai, „Véres Húsvét” című, 2007 elején megjelent könyvében megerősítik a korábbi, ún. vérvádat, amely „szerint egyes zsidó fundamentalista csoportok zsidó húsvétkor, a Pészah idején keresztény gyermekeket gyilkolnak, és rituális célokra használják fel a vérüket. Az így nyert vért Pészahkor, közelebbről Szeder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték.”
[N.B. Lásd Israel Shamír magyar nyelvű írását: A nemzetközi zsidóság Ariel Toaff tanár urat bocsánatkérésre és könyvének visszavonására illetve megsemmisítésére kényszerítette! [1]] –szerk.

A hollywoodi „ekcsönfilmeken” [action-films] hülyére hizlalt tévénéző, újságolvasó, akinek drogelvonási tünetei vannak, ha két napig nem kapja meg erőszak, s vér látványadagját – a kezdeti borzongás után - talán napirendre tért az 1998 tavaszi, egész Magyarországot sokkoló hír felett, hogy „H. Zsófit, egy 11 éves kislányt kegyetlenül meggyilkoltak a család körmendi, lakótelepi lakásában...A kislány torkát ún. sakter-metszéssel vágták el, ami fültől-fülig történő vágást jelent, így rövid idő alatt rendkívül nagy vérveszteséget okozó..”

Ami különösen vérfagyasztóvá és ómennel bíróvá teszi a körmendi vérgyilkosságot a magyarság számára, az elkövetés módszere mellett, az úgynevezett nyomozó-, igazságszolgáltató szervek bűnpártolásának felső kormányzati szervek általi jóváhagyása és a bűnpártolók, nyomeltakarítók kitüntetése. Ezzel a zsidó-rituális-gyilkosság a történelemben eddig minden bizonnyal példátlan, új szakaszába lépett, amelyet a világ egyetlen más országában nem lehetne így elkövetni és elfedni! A Mordor-médiák által kiképzett lumpenproli elmegy a hír – mint borjú a vágóhídi kapu előtt, holott az ő gyermeklánya lehet a következő áldozat!

H. Zsófit, mint Solymosi Esztert 116 évvel korábban, közvetlenül a Pészah előtt, ugyanazon a napon, vagyis április 1-én gyilkolták meg Körmenden! „A metszés és az elkövetés módszere profi gyilkosra vall...A szakértők szerint mindennek úsznia kellett volna a vérben! A nyomozók a lakásban úgynevezett luminolos eljárással vérnyomot kutattak, de nem találtak semmit! ...Több liter vér „nyomtalan" eltűnésére az általunk megkérdezett szakértő (és a józan paraszti ész is) csak egyetlen magyarázatot tudott mondani: a kifolyó vért egy edényben felfogták” – írják az ügyben nyomozó újságírók. ►„A város zsidó nevezetességeit aznap látogató busznyi zsidót természetesen senki nem tartóztatta fel, az országhatárt még aznap elhagyták, magukkal vitték  az ügy részleteit és titkait...” [Teljes beszámoló - a Magyar Jelenből átvéve:  Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet… (I. rész) / II. rész: Kuruc.info 2007.júl.13. ill. júl.29.]

Tiszaeszlár esetében, Rothschild követelésére és a tetem eltűntetésével, megválaszolatlan maradt a kérdés: ki ölte meg Solymosi Esztert? „Megölték-e egyáltalán?” – A vérgyilkosság szóba se került! – H. Zsófi elfolyatott vérű tetemét megtalálták. A világ hírcsatornái - gazdáik intésére - már nem tódultak a hírre. A gyanú mégcsak véletlenül sem vetődhetett haszid-zsidókra, noha a városban, az épületben jártak. És aki erről tanúskodott, az lett a vádlott. A szocionista „igazságszolgáltatás” elviteti a „balhét” –, tudatmódosító gyógyszerek (Xanax és Dormicum) hatása alatt, veréssel, amely később agydaganatot okoz az ifjú számára – a körmendi ismerősök, barátok által bizonyíthatóan légynek sem ártó, ártatlan 18 éves Tánczos Gáborral!

A közelgő választások miatt Kuncze Gábor, akkori belügyminiszter mielőbbi megoldást keresett az ügyben, „s a rendőrség, a nyomozóhatóság a jelek szerint ennek igyekezett is megfelelni. – Igen, Kuncze volt az, aki megtagadta a magyar útlevél kiállítását Wass Albertnek! - Gyorsan kijelentették, hogy *Tánczos a gyilkos,* Kunczéék pedig rengeteg jutalmat, előléptetést osztottak ki, bár a választásokat azért mindennek ellenére elbukták.” A nyomozásvezető egy Farkas István nevű, szombathelyi zsidó rendőrtiszt lett, szokatlanul nagy sleppje kíséretében. Megbízatását jól teljesíthette, mert a „rendőr alezredest 2004-ben Lamperth Mónika belügyminiszter akkor tüntette ki Szent-Györgyi Érdemjellel, amikor Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt dandártábornokból rendőr vezérőrnaggyá léptette elő.” 2007 márciusában pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét tűzték a zubbonyára! 

Az egész körmendi gyilkosság legérdekesebb rendőrségi vonatkozása az a tény, hogy 1998-ban a Vas megyei rendőrfőkapitány az a Bene László volt, aki a 2006 őszi rendőrterror idején, mint az egész rendőrséget irányító ORFK vezetője vált hírhedté. Bene László kiugró karrierjét Tánczos Gábor letartóztatásának köszönheti.” A köztársasági elnök, Göncz Árpád rögtön dandártábornokká lépteti elő, megyei főkapitányból. Duplán megszolgálta a rangot: a haszid-vérgyilkosság akár gyanújának is az elhárításával és az akkori MSZP-SZDSZ-es csatornalény-koalíció bűnüldöző szervei rátermettségének bizonyításával.

Noha e sátánfattyat - csakúgy a másikat: Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt – a 2006 őszi rendőrterror, majd a rendőrség sorozatos botrányai után a közvélemény nyomására Gyurcsány Ferenc leváltja posztjáról, a körmendi vérgyilkosság „elsimítása” miatt „az MSZP-SZDSZ hatalom hálás szeretete övezi Bene Lászlót, ugyanis” szóbakerült, hogy „Takács Albert rendészeti miniszter szakállamtitkára a frissen kirúgott Bene László lehet.”

De még mindig nem tudjuk, ki ölhette meg, profi-gyilkosra valló „szakértelemmel”, H. Zsófit! Nos, a Tiszaeszláron „precedenst teremtő” haszid-szekta az ultraortodox zsidó Salamon Berkowitz üzletember vezetésével újra képviselve van Magyarországon. – Nevezzék ugyan magukat Mózes-hitű ortodoxoknak. - Immár ezrével gyűlnek össze évente Nyirtasson, nyíltan ajánlatot téve a község utcáin a helyi asszonyoknak, lányoknak! Berkowitz az úgynevezett rendszerváltozás idején települ Magyarországra és az „antiszemita kártya” pimasz kijátszásával revolverezve, szocionista fedezettel, zavaros, adócsalásos üzleti módszerekkel hamar feltalálja magát híveivel.

És itt adjuk át a szót az oknyomozó újságíróknak, akik nem kis veszélynek teszik ki magukat! – Mint pl. a Tánczos Gábor tragédiájáról könyvet író Balaton Balázs újságíró, „akit – az üggyel kapcsolatos nyomozásai miatt – 1999. májusában Budapest közelében egy rendőrautóból kiszálló férfiak agyba-főbe vertek, miután ráripakodtak, mondván: -„Jó lenne, ha nyugton maradnál!”” -

A Magyar Jelen újságírógárdája írja: „vérfagyasztó felfedezést tettünk: Salamon Berkowitzék éppen a körmendi gyilkosság idején, 1998-ban nyitották meg ünnepélyesen a Traubisoda új üzemét Szombathelyen!” Az csak természetes, a „figurába vág”, ugye, hogy Berkowitz „a legóvatosabb becslések szerint is kétszázmillió forintos kárt okozott azzal, hogy a szombathelyi üzem telephelyét 1998 óta érvényes szerződés nélkül bitorolja, miközben bérleti díjat nem fizet”. A szombathelyi Traubisoda üzemben haszid-zsidók dolgoznak, kóser módon előállítva az italt. -„Hogy mitől kóser valami, azt ne kérdezzük, azt a Tóra mondja meg, ősi törvény." A zsidó hagyomány szerint az áldozati állat – vagy a tények tükrében: gyermek – vérét lakóépületeik falára, ajtajára is hintették. Hmm! Az oknyomozó újságírás elakad a szombathelyi üzem kerítésénél, „szuverin, magyar földön”. Pedig ha nem az In-Kal Security és vérebek őriznék, azok a falak talán beszélnének! Lám, megy már minden olajozottan, nem kell többé rothschildi beavatkozás.

Íme a háttérrajz tablói a véreskezű Rákosi-, Kádár-gányolás után, az aczélelvtársak, magyarbálintok, kunczék, árpibácsik, hillerek, suchok, bánók...által tömegfogyasztásra, -riogatásra maszkírozott panoptikum figuráihoz. Csak hogy lássuk: mi mindent rejt eleink, s önnön felelőtlenségünk és a sors kegyetlensége miatt ránklopódzott csatornalények „lelke”! Mert megintcsak: falazhatok-e akár testvéremnek, ha az a Gonosz szolgálatában ténykedik? De kövessük tovább az idegenvezetés útvonalát – ha már azokká fokoztak le bennünket otthonunkban, az éj leple alatt és pásztoraink felelőtlensége miatt a létünkbe somfordáló paraziták!
Trianon-szindróma” – Mi a baj a trianoni fájdalommal?
Mi lenne az? Az uniós tagsággal újból átvedlett, megszalonosodott csatornabúvár had debreceni szószólói szerint a „Trianon-szindróma” is a Horthy-rendszer reinkarnációja kiépítésére utal. ”Trianon-szindóma”?  Mi lenne az? Mi a baj a trianoni fájdalommal? Ha valahol, itt elárulja magát a sok hazátlan bitang, ezért izzik fel bennük a gyűlölet Wass Albert ellen, akinek a neve, munkássága emlékeztet a magyar Erdélyre, a „Kard és kaszá”-val megtartott honra. Gyűlölik, mert Wass Albert jelképe, arisztokrata létére is a föld népével sorsközösséget, áldozatot vállaló magyar, aki rácsodálkozik, s tiszteli a teremtés gazdagságát. Míg ők – amint Mordor kénköves, sötét tájain beléjük ivódott -, felélnek, lepusztítanak mindent, amire mohó kezüket ráteszik.

Gyűlölik, mert Wass Albert emlékezteti őket, s minden, öntudatában még töretlen magyart, 2004. dec. 5-i fertelmes, sátáni árulásukra. De minek a tünete a „velünk élő Trianon”? A magyar nép és földje megcsonkítása felett érzett hazafiúi fájdalomé! Mert felsajog a csonkaságban a nemzet, a náció „egészségének” hiánya. Ez veszélyes a szemükben, ezért mondta a román parlamentben egy Kovács László, hogy „a magyaroknak és a románoknak csak egy közös ellenségük van: a magyar nacionalizmus” [E. M. Barki]

Persze a nemzettudat, a nemzeti lét hullámtörője a globális lét otthontalanságába mindenkit belemosni törekvő gyilkos áramlatoknak! De hogy egyetlen csatornalény se merje hazug retorikával belénk fojtani a szót, vegyünk sorra történelmi tényeket a Monarchia nemzetiségi viszonyairól.

Kétségtelenül hiba volt a ’67-es kiegyezés idején a Monarchiát alkotó nemzetiségek valamiféle szövetségi rendszere megteremtésének hiánya. Mégis, a magyarság nemzetiségeket elnyomó politikájáról beszélni hazugság! Ugyanis az „1868-as Nemzetiségi Törvény egyenlő jogokat adott Magyarország minden polgárának, eltekintve nemzetiségtől vagy vallástól. Noha a központi ügyintézés hivatalos nyelve magyar volt, az alsóbb egységek (megyék, helyhatóságok, járások) elfogadták a terület etnikai kisebbsége nyelvének használatát.” A Monarchia iskola rendszerében a felekezeti iskolákban az iskolát fenntartó kisebbség nyelve volt használatban. „Ez gyakorlatilag a kisebbségi nyelvek korlátozás nélküli használatát jelentette az általános és a középfokú oktatásban, mivel 1868-ban csaknem minden ilyen iskola felekezeti volt. Egyetlen európai ország sem adott több jogot kisebbségeinek ebben az időben.” Valójában a kisebbségek szociális, gazdasági körülményei sem voltak rosszabbak a magyarokénál. A „földnélküli magyar parasztok száma megegyezett a román és szerb kisebbségek összlétszámával.” (Bodolai Zoltán, The Timeless Nation)

A Monarchia szlovák kisebbségének jogairól írja Lovas István:
 „1868 óta, a kiegyezés után a magyar iskolákban a szlovákok anyanyelvükön is tanulhattak akkor, amikor Franciaországban a kisebbségi nebulók még az óraközi szünetekben, botozás terhe mellett nem beszélhettek baszkul, katalánul, occitánul (dél-franciául), vagy Nagy Britanniában walesi nyelven” és „a magyar állam anyagi támogatást nyújtott azoknak a szlovák iskoláknak, ahol magyarul is oktattak”!

Az Trianoni ítészek között irányunkban legrosszabb indulatú, gyarmattartó „Franciaországban, az 1850-es években az ország lakosságának több mint egyharmada nemzeti kisebbségekből tevődött össze (elzászi, lotaringiai németek, flamandok, bretonok, baszkok, katalánok, olaszok). A franciák úgy oldották meg a nemzetiségi problémát, hogy az anyanyelvi oktatást kizárták, és kötelezővé tették az iskolákban a francia nyelvet, így elfranciásították a nemzetiségieket. A világon senki sem tiltakozott ez ellen.” [Cey-Bert Robert]

Az én őseim legnagyobb bűne az volt, hogy amikor jó szívvel befogadták az oláh menekülteket, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy magyarokká váljanak, s nem kezelték őket úgy, mint ahogy a nyugati demokrácia kezeli a bevándorlóit: „Ha munka kell, tanuldd meg a nyelvet!”” – írja Wass Albert. És valóban, a Trianon előtti Magyarországon élő közel 3 millió román - a lakosság 16,1%-a – számára, csupán „Erdély területén 2813 román nyelvű iskola volt. Ugyanakkor Romániában a 7 millió lakosság számára csak 4453 iskola működött.” Ebből is láthatjuk, nemhogy elnyomta volna, de „Magyarország jobban viselte gondját az Erdélyben élő románoknak, mint Románia a saját országában élő polgárainak.” (Dr. Zetelaki Máté Imre)

És a fentiek ellenére bennünket vádolnak a befogadottak, innen-onnan szalajtottak vagy elvtelen kiszolgálóik – az eörsik, zoltaik, suchok, gadusok, zsírosok...- türelmetlenséggel „a politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szemben”! Hát nem éppen a soviniszta, magyargyűlölő nemzetiségi mozgalmakkal szembeni türelem, Tisza Kálmán öngyilkos liberalizmusa okozta vesztünket? S ítélkeztek felettünk azok Trianonban, akik világbirodalmukban sortűzzel és puskatussal igazgattak: az angolok s a franciák. Még az irántunk nem éppen testvéri érzéseket tápláló Jászi Oszkár is azt írta, hogy a trianoni ítélettel: „Öt és fél millió lelket szabadítottak fel, és négy és fél milliót tettek irredentistává”.

Más szóval: „1 700 000 szlovák felszabadítása ürügyén egymillió magyart és 260 ezer németet csatoltak el hazájuktól; annak érdekében, hogy 3 millió románt Nagy Románia bekebelezhessen, 1 700 000 magyart és 600 000 németet választottak el Magyarországtól; azért, hogy 500 000 szerb egyesülhessen fajtestvéreivel, 400 000 magyart és 300 000 németet kényszerítettek arra, hogy más országban éljen…” (Dr. Szilassy Sándor) Ez azt eredményezte, hogy elveszett az ország területének 71,4%-a, lakosságának 63,5%-a - minden 20 magyar közül 7, idegen országba került! Hát emiatt van „Trianon-szindróma”! Meg amiatt, ami Trianont követte.

Bizony kötelezővé kellene tenni a politikai pályára lépők, fontos közéleti pozíciókat betöltők számára a fenti egyszeregynek a megtanulását! Meg azt, hogy mi várt s vár mindmáig a magyarra idegeneknek juttatott szülőföldjén. Helyszűke meg az orvosolatlanul hagyott trianoni fájdalom okozta fásultság miatt csak röviden.

Megintcsak Wass Albert regényei a leghűbb krónikásai a korabeli, erdélyi magyar sorsnak. Átoksori kísértetek c. regényében így emlékezik Tamás, az egyik regényalak a Kolozsvár környéki erdélyi falu iskolájára, az ’50-es években:

Amikor Kálmánka hatéves lett, a törvény szerint le kellett vigyem a falusi iskolába. Annak ellenére, hogy a falu lakossága magyar volt, az iskolában csak román nyelven tanítottak, s a gyerekeknek még egymás között is tilos volt magyarul beszélni.”

Úgyszintén a háború utáni testvéri, szocialista szemlehunyásig kellett várni – és ugye ezért is bűnös a Horthy-rendszer, mert nem tűrte volna -, „hogy azokat a magyar gyári munkásokat, akik ebédidő alatt társaikkal magyarul mertek beszélni, minden tárgyalás vagy bírósági ítélet nélkül büntetésből kényszermunkára küldték.” Hogy hová? A Halál-csatornához, a Duna-Fekete-tenger-csatorna építéséhez. 60 ezer ember- 75%-ban magyar – 300 millió köbméter földet ásott ki – kézzel – és 4.2 millió tonna köbméter cementet használt fel a 9 évig tartó építkezésen. Ha az ott pusztult magyarok ezreinek sorsán bánkódnánk, az Gaduséknak: Trianon-szindróma!

És régen volt, felejtsük el azt is, ugye, hogy az 1918-as csaknem hétszáz délvidéki magyar iskolából kétévnyi szerb uralom alatt már csak egynegyedük létezett! Szóljon erről megintcsak az író, a temerini születésű Illés Sándor. Mire hat éves lett, s iskolát kezdett, abból szerb iskola lett!
Jártak ide persze magyarok is, de tanulni szerbül kellett. Emlékszem, mikor először hazamentem, mindenki körülállt, a nagyapa, a mama, a szüle. Elővettem palatáblámat: cirill betűk álltak rajta. Láttam a mama arcán a döbbenetet; akkor döbbentek rá, mit vesztettek Trianonnal, ekkor értették meg, hogy elveszett az ország. Hirtelen világos lett előttük, hogy idegenek lettek.”

S ahogyan üldözték nyelvét, s kilökték iskolapadjából, ugyanúgy igyekeztek kiforgatni az idegen államnak lökött magyart tulajdonából, múltjából, még sírjából is. „Az alkalmazott ravaszság és a törvények áthágásai valójában azt bizonyítják, hogy Romániában semmitől sem riadnak vissza a magyar kisebbség elszegényítése érdekében” – írta még a genfi, románbarát francia nyelvű sajtó is a ’30-as években. (Az általuk elszenvedett veszteségek értéke 1930-ra, akkori árfolyamon számítva, 200 millió US dollár volt. Ez 1945-re 300 millió dollárra emelkedett és nagyfokú elszegényedést okozott körükben.)

Trianont követően Szerbiában a magyarság gazdasági tönkretétele érdekében feloszlatták a magyar pénzintézeteket, majd a földreform alkalmával a magyar kézen levő földek felét szerb tulajdonba juttatták. Ehhez persze, a szerb kolonizáció felgyorsítása érdekében is, az elkobzott magyar földre 74 118 szerbet telepítettek be. Többezer magyar hivatalnok és tisztviselő vesztette el állását, „helyükre – és minden államilag jól fizetett hivatalba – szerbek kerültek”, még a színmagyar településeken is.

A nagy- és középbirtokokat szétosztották, az egyházi és magyar köztulajdont képező épületeket kisajátították, a magyar gazdasági életet az adópolitikával megfojtották.”(Hódi Sándor)

A Felvidéken 1922-re a megszálló cseh hatalom lerombolta a teljes magyar felsőoktatási rendszert. A magyar értelmiségi utánpótlás patinás színhelyeinek megszűntetése a Felvidék minél gyorsabb magyartalanításának célját szolgálta. 1945-ben a hirhedt, fasiszta Benes-dekrétumokkal a felvidéki magyarok elvesztették munkahelyüket és nyugdíjukat, bankbetétjeiket befagyasztották, tilos volt magyarul beszélni az utcán vagy a templomban. Valamennyi magyar nyelvű iskolát bezártak és tanáraikat kiutasították az országból. Az üldözésnek kitett magyar kisebbség tekintélyes része, több mint 400 000 személy engedett a nyomásnak és kérte a reszlovakizációt. Több mint 100 000 magyart telepítettek át Magyarországra. (Jeszenszky Géza) Ezek az intézkedések 1948-ig érvényben maradtak, de valójában a Benes-dekrétumok máig hatályban vannak.

Kell-e folytatni a ’44-’45-ben a Titó szerb partizánjai által lemészárolt 4o-5o ezer délvidéki magyarral vagy kárpátaljai, ruszki igába, Szibériába hajtott testvéreinkkel...? Kell-e sorolni a trianoni fájdalom okait, melyek újra és újratermelődnek? (Pl. a közelmúltban - egy agresszív szerbbel való, önvédelem kívánta verekedésért, ami mégcsak súlyos testi sértést sem okozott! - a temerini magyar ifjaknak kiosztott, de az egész Délvidék magyarsága megfélemlítésére szánt hatvanegy évnyi börtönbüntetést, az állandósult magyarveréseket...?) Nem tudunk már eleget a trianoni fájdalomról ahhoz, hogy minden jóérzésű magyarnak, pártállástól függetlenül, taslira ránduljon a keze a fájdalmunk mocskoló, pimasz csatornalényt hallva? 
A Horthy-rendszer és „kapitális bűnei”!
De kövessük a szocionista szellemvasút egyre fantáziátlanabb, s pimaszabb útvonalát, melynek következő – idegenvezetőink szerint - rémítő állomása: a Horthy-rendszer! A fentebb idézett írásunkban már elmondtuk, mi is a kapitális bűn, amelyet a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszaknak nem lehet megbocsátani. Például az ún. zsidótörvényeket, a „Numerus Clausust”! Csak csatornalény logikával magyarázható, hogy a máskülönben annyira „kifinomult társadalmi igazságérzettel bíró” zsidó vagy nemzsidó baloldali, liberális személy nagyvonalúan átsiklik a tény felett, hogy a „numerus clausus” 1920-as bevezetésének oka az ekkor a lakosság mindössze 6%-át kitevő zsidóság 35%-os egyetemeken való képviseletének korrigálása volt, az igazán nagyvonalú 10%-os megengedett határral. Csatornalényeink szerint abban sincs semmi visszatetsző, hogy a ’30-as évek derekán a „20 munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemek 46%-a (783-ból 361) zsidó személyek tulajdonában van. A húsz legnagyobb ipari tröszt 336 igazgatósági tagja közül 235 (75%) zsidó származású, csak egyetlen tröszt van, ahol a vezetőségi tagok többsége nem zsidó. A közepes nagyságú magánvállalkozások 78%-a zsidó tulajdonban van...” Újságírókról, vagyoneloszlásról, földtulajdonról nem is szólva... Persze a megfigyeléseket tevő John F. Montgomery, az USA akkori budapesti nagykövete tán: antiszemita volt. Nahát!  Vita bezárva, mert jöhet megint Tom: a „lantos”! – Nem is kutakodunk tovább a témában, elkeveredve a szellemvasút holmi mellékvágányára, de azért vessünk futó pillantást a korszak egynéhány: bennünket, magyarokat érintő vívmányára. 

Többek között arra, hogy „Horthy fasiszta Magyarországa” egész Európában először iktatta törvénybe (Lex Vass) a mindenkire kötelező élet- és betegbiztosítást.” (Fiala Ferenc) Erre biz’ a korház- és egészségügy szétverő fenegyerek, kanálishad-fővezér: Gyurcsány csak rázná fogyatékos fejét, mint valami gravitációval s egyéb természeti törvényekkel ellenkező állításra! De mert csak nem ad a demokráciából, egy 2006-ban 76 éves nyugdíjas vasutast, Pap Jánost remélhetőleg meghallgatná.

A MÁV-nál 1938-ban az elnökigazgató havi jövedelme 1093 pengő volt. A legkisebb fizetést 72 pengőben állapították meg. Vagyis 15-szörös volt a különbség. 2001-ben ez a viszony esetleg, ha 20-szoros volt. Most? Egy hetilap szerint az elnökigazgató fizetése évi 70 millió Ft (!)? A mostani legkisebb fizetéssel összevetve ez kb. 92-szeres (!) viszonyt jelent” – mondta Pap János egy Magyar Fórum interjúban. Információja annál is inkább érdekes, mert a MÁV és egyéb patinás kórházak leépítése, privatizációja idején emlékezik. És a 92-szeres jövedelemkülönbség? Ja kérem, ha a MÁV szakszervezeti vezető átlagosan bruttó 700 ezer forintot keres havonta Magyarországon, míg az általa aligha képviselt – talán elbocsájtás előtt álló – mozdonyvezető ennek az összegnek alig negyedét, akkor mi mást lehet elvárni!

Gadus és társai nemigen mernek – furfangos, Mordor-médiák által is megtámogatott módszereik dacára sem - a Pap Jánoséhoz hasonló összevetéseket tenni. Pedig nem ártana tudni helyezésünket a világban, a félelmeik szerint „reinkarnálódófélben levő” Horthy-érával összevetve. 

A máról írja dr. Kovács László főorvos: „a magyar egészségügy finaszirozása az ENSZ tagállamok között a 110. körüli helyet foglalja el, és az ország lakosságának egészségügyi állapota is hasonlóan rossz.” Ami igaz is lehet, mert 2006-ban egy férfi átlagéletkora Magyarországon és Japánban: 64 ill. 89 év volt! - Hogy azóta mennyi...? - Ezt sem nagyrakás-kóka, sem horváth-ágika nem rohan megcáfolni, kijátszva az eleddig befutó „népelnyomó Horthy-rendszer” nevű kártyát! Az iskolabezáró magyarbálintok, hillerek sem nyilatkoznak, hogy miért éppen az „osztályidegen” gróf Klebersberg Kunó, vallás- és közoktatásügyi miniszter alatt (1922-1931) történt, hogy „az 1930-as évek elejéig több mint 3500 új vagy átalakított tanterem, népiskola és kb. fele ennyi tanítólakás épült a gyéren lakott alföldi településeken” és írni is tudott a lakosság 90%-a Magyarországon – Romániában és Jugoszláviában csak 42%, ill. 45%-ka! (Csurka Dóra)   

A fentiek után meg kell kérdeznünk: akkor miért, és mivel is ijesztget bennünket a regnáló csatornarémek hada?

Talán azzal, hogy, Rákosi elvtárs és sok más „mozgalmista” hosszú évekig ült a Gyűjtőben és másutt meg, hogy a „dúvad csendőrök ütöttek, mint cséphadaró – puskatussal is olykor”! És mégis, Magyarországon 1867 és 1939 között mindössze 17 ember halt meg a rendfenntartó erőkkel való összecsapások alkalmával! Ez lenne hát a „politikai ellenfelekkel szembeni türelmetlenség”, aminek újraéledésétől tartanunk kell?

A szocionista propagandával ellentétben a Horthy-rendszer meglehetősen türelmes volt akár a politikai jogok, a gazdaságpolitika, akár a kultúr- vagy sajtópolitika területén az MSZP és az SZDSZ által elődöknek tekintett baloldali, ill. liberális pártokkal, szervezetekkel szemben. (Láttuk, hogy egészen a 17  zsidó család által bitorolt szeszkartell 1938-as államosításáig, szemet hunyt az állam az 500%-os jövedelem-kiesést okozó adóeltitkolások és jogtalan profitszerzés fölött. Korábbi tanulmányunkban olvashattuk a svéd utazó, Valdemar Langlet, Lóháton, Magyarországon keresztül c. könyvéből (On Horseback through Hungary,1935) vett idézetet: „A szén árát önkényesen állapítják meg és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.” Hogy csak a jéghegy csúcsát említsük a rendszer gazdaságpolitikai liberalizmusát illetően. Hasonló, felelőtlen toleranciáról szólhatnánk a sajtó területén. Persze egy csatornalény nem ismer határt hatalomvágyában, mert onnan, azon túlról rákérdezhetnek múltjára, jelenére...)

Igaz, tudom – Gadusék mondják, meg Tom -, hogy van egy másik „szindróma” is mostanában Magyarországon, amitől „félnünk kell”. Sőt: a világnak! A „politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szembeni türelmetlenségtől” vagy a „szélsőjobboldali hőzöngők támogatásától”!

Mint fentebb mondtuk: súlyos szavak, nehéz időkben! De mielőtt félni kezdenénk a körünkben szétburjánzó „szélsőjobboldali türelmetlenségtől” vessünk mélyebbre ható pillantást a vádlók, az ijesztgetők: idegenvezetőink előéletére, erkölcsi megbízhatóságára. Az SZDSZ- és MSZP pedigrére.◘ (Név és cím a szerkesztőnél)


Idegenek fogságában

- A magyar önfeladás legyőzésének kulcsa –
   II. rész
   (Kiáltás az antipódusról [1]) 

     A történelem „fekete lyuka” - az emberlét zsákutcája 
  A politikai ellenfelekkel szembeni türelemnek a fokát meghatározzák az ellenfél természete, használt módszerei. Elkövethette-e a Horthy-rendszer az 1989-es rendszerváltozás jóhiszemű hazafiainak hibáját, hogy demokratikus módszereket alkalmaz a csak diktatúrát ismerő ellenfelekkel szemben? Mi volt hát a célja, természete, létmódja az SZDSZ-MSZP elődöknek, amelyből Gadusék, Zsírosék képtelenek kivakarni magukat, de amelynek a megvádolt kor tudatában volt? Lássuk a pedigrét! 
   Nemcsak a magyarországi Mordor-médiák [2] agyarasainak, de az egész nyugati balliberális közvélemény-alakítás mítoszgyártóinak munkája, az értelmiség tekintélyes részének árulása is kellett korunk, ill. a magyarság széles rétegeinek tudathasadásához. Mert ugyanazok a liberális körök lélegeztetik a nyugat gondolattörlő médiumait, mint a nálunk leplezetlenebben ügyködő Mordor-médiát. Így történhetett meg, hogy pusztán a történelem kataklizmáinak egyikévé degradálódott a mozgalom, s a belőle született világrendszer, amelynek természete a világmindenségben a „fekete lyukakhoz” [„black holes”] hasonló. (Tanácstalanul, borzongva áll az ember e jelenség előtt. A fekete lyukak tömege akár több százmilliószorosa is lehet a Napnak és hihetetlen gravitációs terével, erejével óriási távolságokból magába szippant minden vonzáskörébe került létezőt, minden magasabbrendű szerveződést az űrből. Mindent elnyel, és vak rabságából semmi nem tud visszatérni.) 
   Mindeddig egyetlen történelmi analógia kínálkozik: a kommunizmusé. Egyetlen eszme, kultúra, birodalom sem alacsonyította le az embert, a társadalmat arra a fokra, amelyet 1917-tel kezdődően Oroszország, majd később a világ más tájai tapasztaltak. Íme, a magyar lelket riogató, zsaroló, a következetes nemzettudatot fasisztázó csatornalények családfája, az elődök türelme politikai ellenfeleikkel szemben: 
   Ami Oroszországban történt, az felülmúl minden képzeletet. A bolsevizmus első idejéből összeállított statisztika elárulja, hogy a cári családon kívül legyilkoltak az első években 28 püspököt és érseket, 6776 papot, 6500 tanítót, 8500 orvost, 54 850 katonatisztet, 260 000 katonát, 150 000 rendőrtisztet”, több mint 400 000 csendőrt, „355 000 intellektuelt, 198 000 munkást, 915 000 parasztot” (Marschalkó Lajos: Világhódítók) 
   A szocionista szellemvasút „Horthy-rendszer borzalmait” bemutató jeleneteit, a bedeckerben írottakkal összevetők tudatalattijából feledésbe sújkolt ismeretek, emlékek törnek fel a számadatok olvastán...- „Ki ez a Marschalkó? Bezúzni, könyvet és szerzőt!” - hördülnek fel s adnák reflexből a parancsot az In-Kal Security őrző-védőinek a gyanút fogó idegen-, s megvezetők. Megfeledkezve a látszatról, hogy mégiscsak euro-konformok – noha illatosítóval keveredett csatornabűz lengi körül őket. De látva, hogy a politikai ellenfelekkel szembeni „bolsi türelem” bizonyítékai bekerültek az amerikai ’Congressional Record’-ba is, az útikalauz marad – egyelőre! – az utazónál. Benne az angol hadsereg világjárt katonatisztjének, Yeats Brownnak 1935-ben írt soraival: „a kommunista párt központi bizottsága 59 tagjának 95 százaléka zsidó volt, tehát összesen 56 tag, míg a többi háromnak feleségeik voltak zsidók; ezek Sztálin, Labov és Ossinsky.” (European Jungle) 
    Képzelheti az olvasó az SZDSZ huhogóinak fogcsikorgatását a liberális elődök felelőtlenségének láttán, amint az amerikai Jewish Chronicle 1933. január 6-i számában írottakat olvassák:
   Oroszországban, minden harmadik zsidó hivatali állásban van!” No már most, volt akkor Oroszországban három és fél millió zsidó és közülük több mint egy millió ült  „a szovjet hivatalokban és a bolsevista diktatúra kulcspozícióiban”, mint  „népbiztosok, a pártvezetők, a helyi szovjetek, a tartományok vezetői, hivatalnokai, a hadsereg és az MVD komisszárjai...”  (Welt-Dienst 1936)  Az meg csak természetes, ugye, hogy „A Hitler ellen vívott háború során a szovjet generálisok között 313 volt zsidó”? (D.D.Runes, - lásd: Marschalkó) 
   Íme az SZDSZ-MSZP elődök türelmetlensége a politikai ellenfelekkel szemben! Íme a „családfa”, a szennyes, amelyet már nemigen lehet kimosni! De legalább bevallani kellene, mint a fajtája bűnei miatt szégyenkező Yoram Sheftel, a John Demjanjuk-per izraeli védőügyvédje vagy Yevgenia Albats teszi. Sheftel írja könyvében, az 1990-es ukrajnai útján, a simferopoli KGB központban látottakról: 
   Jobboldalon állt egy kőtábla, amelyen vagy harminc bevésett Simferopol-i KGB-ügynök neve olvasható, akik elestek a „nagy hazafias háborúban”...Megdöbbenéssel és felháborodva olvastam a neveket: az első Polonski és az utolsó Levinstein, és ezek között a Zalmonowitz, Geller, Kagan, valamennyi zsidó. A zsidó ifjúság legjobbjai Oroszországban, a cionizmus bölcsőjében, eladták magukat és a lelküket a Vörös Ördögnek.” (The Demjanjuk Affair: The Rise and Fall of a Showtrial.1994.) 
   De kérdésével Albats sem kíméletesebb a fajtájához: „Miért volt olyan sok zsidó az NKVD-MVD nyomozók-vallatók között – beleértve a legkegyetlenebbeket? Fájdalmas kérdés részemre, amit nem kerülhetek el.” (The State Within a State:...1994.) 
   Íme vannak lelkiismeretes zsidó emberek, mint amilyen Fejér Lajos is volt! De a csatornalény a szégyenkezést a nemzeti identitás és függetlenség követelése újfasiszta veszélyként vagy a „Dunába-lövés” rémének felfestésével kerüli meg. Hogy miben is állt a „fasiszta veszély”, az még mindig nem tisztázott megnyugtató módon. Még mindig várjuk a választ az illetékes hazai és nemzetközi köröktől a Nemzetközi Vöröskereszt néhány hónapja nyilvánosságra hozott adatai vonatkozásában. A dokumentum szerint a második világháború alatt a német „koncentrációs táborokban elhalálozottak száma nem 6 millió, de 271 301!” – Erre az óriási csalásra utalt és – váljon becsületére – szólalt fel ellene, még a zsidó Daniel Cohn-Bendit is, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja. Még 1979-ben is ezt írta a Liberation nevű lapban az ún. holocaustról:  
   „Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről mostmár tudjuk, hogy ott nem volt egy sem.  Egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (Legyenek mégoly ködösek és tévútra vivők is a Cohn-Bendit s társai vezette ’68-as diáklázadások céljai, azért tanulhatna egy-két dolgot tőlük a ’48 és ’56 forradalmi ifjúságának példáját feledni látszó magyar egyetemi ifjúság!) A Magyar Gárda ellen huhogóktól Skodacsek András közelmúltban feltett kérdésére sem jött válasz. „Ha Magyarország 1944. márciusi német megszállása után ’minden zsidót összeírtak’ és azoknak többségét elhurcolták, akkor hogyan lehetséges, hogy hivatalos adatok szerint „21 ezer magyar zsidó honfitársunkat deportálták a nácik, és hivatalosan ebből 20 ezer jött vissza”? Ennek ellenére folyik a revolverezés csatornalény-körökben a 400 ezer halottal. „Miért? Miért kell a hazugság?” – kérdezte.   
   Tehát mennyire megbízhatóak a Mazsihisz vagy Wiesenthal Központ adatai? Van, aki nem átall 70 ezer Dunába lőtt zsidóról beszélni, noha ezen áldozatok száma valószínűleg csak néhány ezer vagy néhány száz és ez a vérengzés sem feltétlenül  
   Szálasi utasítására történt! (Viszonyításképpen, a zsidóság e veszteségeit perspektívába téve, megemlítendő, hogy a vitán felüli bizonyossággal beazonosított származású szocializmus-kommunizmus 120 millió áldozata mellett a 2. világháború poklában összesen csaknem 50 millió ember pusztult el. S például az amerikai megszálló erők németországi főparancsnokának, az Egyesült Államok későbbi, svéd zsidó származású elnökének, D. Eisenhowernek kifejezett utasítására a háború végeztével, békeállapotban, az amerikai hadifogolytáborokban közel 1 millió német hadifogoly, asszony és gyermek lett halálra éheztetve, s vált járvány vagy végelgyengülés áldozatává, míg az amerikai hadsereg raktárainak polcai konzervektől, csokoládétól rogyadoztak. Ugyanez történt a francia fennhatóság alatti táborokban több mint félmillió némettel – irja James Baque, kanadai író, ’Other Losses’ - Más veszteségek c. könyvében! ) E sorok írója nem menti fel a háború utolsó hónapjaiban a zsidók vagy mások elleni embertelen, véres tettek elkövetőit, ugyanakkor messze nincs meggyőződve afelől, hogy ez az erőszak, a gyilkolás a Nyilaskeresztes Párt „programjában” szerepelt, míg a talmudi, cionista, kommunista tanoknak szerves része más fajok, társadalmi csoportok: az „osztályellenség” emberszint alá vetése vagy likvidálása!  
   Egy tárgyilagosabb Szálasi-képhez és a további zsarolás megállításához nem árt ismerni Szálasi néhány, ide vonatkozó gondolatát. A propagandával ellentétben, Szálasi az „1944-ben bekövetkezett német megszállást élesen bírálta” és a Sztójay kormányt „az ország kiárusításával vádolta.” A zsidókérdés megoldását a kivándorlásban és kitelepítésben látta, ami a cionista mozgalom célja is volt egy palesztinai zsidó állam létrehozása által. Álláspontja a fajelmélet szempontjából sem volt szélsőséges: „elítélte, hogy mind a nácik, mind a zsidók saját fajuk kiválasztottságát, felsőbbrendűségét hirdetik. A zsidóság mohó tulajdon-és pozíciószerzésére hivatkozva kijelentette: - „Ki mint vet, úgy arat. A zsidógyűlölet pedig aratás, amelyet a zsidó nép végez magvetése után.”” (Csurka Dóra) Ha más bűnei nem is lennének, ezekért a sorokért ugyanúgy meg kellett halnia Szálasinak, mint ahogy hagyta a nemzetközi zsidóság meghalni dr. Fejér Lajost igazmondásáért, valamelyik német koncentrációs táborban!  
   A Mazsihisz Zoltaija, Gadus és köre vagy Lendvai Ildikó, Horn és Gyurcsány sem bevallani nem meri, sem szégyenkezni nem tud amiatt, amit az elődök, a faj-, hittestvérek, elvtársaik elkövettek idegenben vagy magyarföldön! Pedig az apák gyilkos ámokfutása körülölelte a Földet és majdnem beteljesült miattuk a csillagközi testek említett végzete civilizációnk esetében is!  
   A ’19-es magyarországi „proletárdiktatúráról” tudunk. A legyilkoltak száma: 590. A 42 vezető - népbiztosok és helyetteseik – közül 35 zsidó, Szamuely Tibor terrorlegényeinek 99%-a úgyszintén az! München: az Eugene Levine és Axelrode vezette párnapos diktatúra idején 927 halott az utcai harcokban. Argentína: bolsevik forradalom 1919-ben, Salamon Haselman, Julia Fitz, Wrid, Naleskovskij, Ziazin zsidó szervezőkkel, vezetőkkel. 800 halott és 4000 sebesült Buenos-Airesben. Ők voltak az 1931-es chilei, 1932-es uruguayi, 1935-ös brazíliai vagy a mexikói bolsevik felkelések vezetői is. Spanyolország! Csak néhányat említve a „magyar” különítmény illusztris tagjainak köréből: Kun-Kohn, Gerő, Rákosi-Rosenkranz, Zalka Máté, Münnich Ferenc és persze Apró Antal...(Vajon milyen emlékeket, „trófeákat” rejtettek, s rejtenek az Apró-villa falai? S véletlen-e, hogy a baljóslatú hely megtalálta jelenlegi lakóját?)  
   Az Állatfarm (Animal Farm) és az „1984” írója, George Orwell is ott volt az ötvenezres nagyságrendű nemzetközi brigádokkal és volt módja megismerni módszereiket, kiábrándulni az „elvtársakból” és az árból, amit a világnak fizetnie kellene a Moses Hessek diktálta „felszabadulásért”. Megrökönyödéssel látta Orwell a „polgárháborúban” alkalmazott módszereket, hogy börtönhajókat süllyesztenek el az ellenforradalmárokkal, s tízezer számra lövöldöznek le elfogott keresztény túszokat a bikaviadalok arénáiban. Látta Spanyolország csatatereit és tömegsírjait: egymillió-ötszázezer halottal! Ha Orwell nem is ismerte a kortárs Aldous Huxley mondását, mi szerint „olyan a világmindenség természete, hogy a cél sohasem szentesítheti az eszközöket. Ellenkezőleg: az eszközök mindig meghatározzák a célt”, polgárháborús tapasztalatai meggyőzték ennek igazáról. A látottak, az összeverődött „nemzetköziek” módszerei segítettek bepillantani az emberiséget „felszabadítani” akarók lelkületébe, s ha az Orwelli látomás, 1984 sötét jóslata még nem is teljesedett be, a Huxley Szép új világából kiközösített, rezervátumba internált Vadjának (Savage) vádjai, mintha már hozzánk, s egy ravaszabb módszerről szólnának. A Vad még ismeri Shakespearet, annyi kor és sors dilemmáját: „akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa nyilait, vagy ha kikel tengernyi fájdalma ellen és fegyvert ragadva véget vet neki?” De nem, „ti egyiket sem teszitek. Sem nem tűrtök, sem nem vettek véget neki. Ti csak letagadjátok a balsors nyilait. Ez így, túl könnyű” – fakad ki Savage, mint annyi kétségbeesésbe hajszolt Tiborc teszi ma, a Mordor-médiák által már szenvedéseit is csak a valóság-show tartozékának tekintő, érzéketlenné vált magyar milliókat látva…  
   Börtönhajók elsüllyesztése! Talán spanyol psziché ötlete lenne, hiszen a konquistadorok is véghezvittek egynéhány véres dolgot? A „noyades”, avagy tömeges vízbefojtás a „dicsőséges” francia forradalom idején bukkan fel, majd hosszú hibernálás után éppen a soraikat Ilja Ehrenburgokkal, Rákosikkal, Aprókkal… megtűzdelő nemzetközi brigádok jelenléte idején ismeri meg Spanyolország is. - Véletlen, mondaná a csatornalény. Ha ugyan nem támad érte! – Érdekes módon, a királypárti és keresztény hitéhez ragaszkodó La Vendée tartományban alkalmazzák először 1794-ben, Robespierre idején, aki csak addig kellett a forradalmat kirobbantó háttérerőknek, amíg elvégezte a rábízott mészárlást. A rémuralom és a polgárháború áldozatainak számát a kortárs szemtanú Prudhomme 1 025 711-re teszi! Pedig ez „csak a kezdet lett volna, mert komoly tervek voltak Franciaország lakossága egy harmadának kiirtására (8 millió ember)”. (Nesta Webster)  
   S hogy az 1917-es bolsevik forradalom főpróbája ilyetén kiteljesedésére nem kerülhetett sor, az az „idegen kéz” mindeddig engedelmes eszköze: Robespierre gyanújának, lázadásának tudható be, amelyért életével fizetett – noha halálát ezerszeresen megérdemelte. „Úgy veszem észre, akaratunk feletti, titkos kéz irányít bennünket”- mondta 1794. március 26-i beszédében egy „forradalmat irányító titkos hatalomról”.  „A Népjóléti Tanács napról-napra pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit az előző nap elhatározott. Van egy frakció, ami a tanács tönkretételén mesterkedik, a patriotizmus maszkja takarja arcát, és republikánusabbnak és buzgóbbnak akarnak tűnni, mint mi magunk. Idegen hatalmak ügynökei ők és nagyon jól tudom, hogy ellenségeink felismerték, követeiknek a legforróbb és legtúlzottabb hazafiságot kell színlelniük, hogy tanácsainkba beférkőzhessenek.  Annak ellenére, hogy álnoki ügyességgel mindig a patriotizmus álarcát viselik, ezen ügynököket szét kell zúzni.” Robespierre két nappal később a vérpadon végezte! 
   Talán Orwell is hallott a börtönhajók elsüllyesztésének, Nesta Webster, The French Revolution című művében említett eredetéről. Webster írja az alábbiakat a La Vendee tartománybeli Nantesban kieszelt noyades, avagy tömeges vizbefoljtás történetéről:                                                                                                          
   “Végül is a hóhér belefáradt a mészárlásba és nem bírta tovább.  Még a kivégző osztag is túl lassú irtási módszernek bizonyult.  Ekkor történt, hogy Carrier új eljárást eszelt ki, ami mindörökre hírhedtté tette nevét. A noyades, avagy tömeges vízbefojtás volt ez. 
   Az első kísérletet valami 90 öreg papon hajtották végre, kiket a Marat század felügyelete alatt, egy kisebb uszályra tereltek és a Loire folyó közepén elsüllyesztettek. Az uszálynyi pap csak előjáték volt.  Ezt követőleg majd a köznép szolgál áldozatul.  Tehát a zord decemberi éjszakában, fáradságot nem ismervén, szegény nők tömegét hajszolták ki a hideg sötétségbe — vállukon a falusiak szokásos batyujával, némelyikük gyermekével a karján vagy oldalán.  Csak amikor a folyópartra értek és meglátták az uszályokat, akkor döbbentek rá a borzalmas valóságra.  Egyszeriben mindannyian sírásban és jajveszékelésben törtek ki: » megfullasztani visznek bennünket, nem pedig bíróság elé «.  Sokuk nem volt hajlandó megválni gyermekétől és magával vitte a Loire fekete vize alá.  Lehet, hogy még ezek a gyerekek jártak jobban, mert a jobb érzésű embereknél elhelyezett gyerekek legtöbbjét összeszedték Carrier martalócai és a város börtönéül szolgáló raktárházba zárták őket, ahol a hidegtől vagy a „dögvésztől pusztultak el... 
   Ilyen volt a rémuralom Nantes-ban, ahol, Carrier bizottságának egyik tagja szerint, 6000 áldozatot pusztítottak el vízbefojtással.  Egy másik bizottsági tag 9000-re tette a vízbefojtottak számát.  Prudhomme 32000-re becsüli a vízbefojtás, agyonlövés, lefejezés és dögvész által megölt emberek számát.” 
   (Ha a francia igazi kultúrnépnek tekinti magát, főleg a forradalom óta - „szabadság, egyenlőség, testvériség”…,talán ezért is volt bátor ítélkezni felettünk Trianonban! -, mikor kezdi szégyellni, hogy nemzeti himnuszukkal még mindig a „nép” felkelésére emlékeznek, amelyik, ugye, a népnyúzó XVI. Lajos ellen vonult Párizsba. Valójában „a forradalom piszkos munkájának elvégzésére, a Nagy Kelet szabadkőműves páholy külföldről és Marseille-ból összegyűjtött, kikötői és egyéb söpredéket hozatott Párizsba. Ezek az iszákos bűnözők képviselték a "népet".  Nekik és róluk szól a híres ’La Marseillaise’ ének, Franciaország mai himnusza.  Egész Franciaországban valami 40 000 ilyen aljanépet alkalmazott a Nagy Kelet” szabadkőműves páholya. Érdemes tudni, hogy a „zsarnoki elnyomás rettenetes börtönében”, a Bastille-ban összesen hét elítéltet találtak a hős forradalmárok. „Négy hamisítót: Béchade, Lacaurége, Pujade, Lacore; két elmebeteget: Tavernier, De Whyte, akik már bezárásuk előtt is háborodottak voltak, és Comte de Solages-t, akit, rettenetes bűnök miatt, családja záratott el.” Hasznos tudni azt is, hogy a 800 000 lakosú Párizsban alig több mint ezer vett részt az ostromban! Valójában a XVI. Lajos, nép sorsát javítani, kiváltságokat eltörölni szándékozó intézkedései elleni, szabadkőműves páholyok ígéretének felülő, önző arisztokraták támogatása kellett a „nagy” forradalom győzelméhez! A nemzetközi pénzhatalom kiváló eszközre talált a szabadkőműves Orléans-i herceg, Louis Philippe személyében, a zsidó Hayyim Samuel Jacob Falk és Choderlos de Laclossal, forradalmi tanitómestereivel. Mint annyi elődjének s rá következő államférfinak, XVI. Lajosnak is egy bankár menesztése volt a végzete. A svájci „bankár Necker a nemzetközi pénzhatalom embere volt. Franciaországi politikai tevékenysége másból sem állt, mint a királyi hatalom aláásásából. Amikor pénzügyminiszter lett, egyebet sem tett, mint újabb és újabb kölcsönöket vetetett fel a királlyal.  Lajos végül is megelégelte Necker tevékenységét és 1789. július 11-én leváltotta hivatalából és száműzte az országból.” A jakobinus klub Necker menesztését használta fel a forradalom kirobbantására. - Ismerős, ugye, a magyar történelemből. Kivéve, hogy nekünk még egy „XVI. Lajosunk” sem akadt az utóbbi 30-40 évben, aki meneszteni merte volna Fekete Jánost, elődeit s utódait! – Ennyit a „nagy” francia forradalomról és történelemtanításunkról!)
   Noyades! Vajon hagyományként vitték-e magukkal Spanyolországba a „nemzetköziek”? Kell-e még példákat említeni az MSZP-SZDSZ „vérvonal”, a politikai ellenfelekkel szembeni „türelem” bizonyítására? Pl. az ’50-es évek Magyarországát. „1953-ban kb. 95 ezer politikai fogoly dolgozott az internáló táborokban, 25 ezerre rúgott a börtönökben levő politikai foglyok száma. 1945-56 között 15 ezer „hivatalos” kivégzés történt. Irtózatos számok ezek, ha tudjuk, a százmilliós cári birodalomban összesen csak 40 ezer száműzött volt”. És mindössze 17 halott Magyarországon 1867 és1939 között, sztrájkok, tüntetések, zavargások alkalmával a karhatalom fegyverhasználata következtében! (Marschalkó) 
   Ha a valaha a munkást, a dolgozó embert megillető jogok biztosítására életre hívott baloldali, szociáldemokrata mozgalom vissza akarja szerezni pártjának elkockázott hírét, az elsők közt kell lenniük az elődöktől elhatárolódók és elszámoltatást követelők sorában! De egyelőre legjobb esetben is: csatornalények foglyai. Két párt – hogy a hányingerkeltő alkalmi csatlósokról, rogyadozó térdű fejbólintókról ne beszéljünk -, a háttérhatalom végrehajtóiként ijesztget bennünket. Leszármazási vonalukkal, a máig meg nem tagadott örökséggel, amelyik egy demokratikus világban törvényen kívülivé tenné őket örökre. Tetszésük szerint turkálnak történelmünkben, nyálazzák össze, forgatják ki azt. Mint teszik ezt az Árpád-sávos zászlóval, amelyik fogalmazásukban nem a nemzet ereklyéje, „hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”. Pedig ősi lobogónkat már a reneszánsz Antonio Bonfinije „a legyőzhetetlen magyar nemzet színei”-ként említi. – Ha látta volna Hunyadi Mátyás jelen romlásunkat, hogy a Németországból érkezett, budai hitközségi elnöki és általa létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet betöltő Mendel-család fészekaljából kik nőnek ki – mocskolva az egykor Bécs tornyain lengő zászlajának Árpád-sávjait – bizony kiváltságok adása helyett a Dunának verte volna őket! De akad még sajka, melyen az ilyen mocskos szájúakat le lehet hajóztatni közel-keleti otthonukba.  
Bűnös, mert nemzettudatot ébreszt!
   Oh, nem a nyilas karszalagban felbukkanó színekről, sávokról van itt szó, de Árpád fejedelem és dinasztiája dicsőségének nemzeti emlékezetünkből való törléséről. Előbb a Habsburgok próbálták meg évszázadokon át - de véres áron sem sikerült nekik -, aztán azok, akik az ő szárnyaik alatt megerősödtek, most végképp kiütnék Árpád zászlaját kezünkből? Az a nép, amelyik ahelyett, hogy megvetette volna lábát egykori – jóllehet, nép- és fajirtásokkal szerzett földjén – elment, mások zászlainak védelme alatt pénzt váltani, uzsorakamatozni. Mert a történelem abból áll, hogy jönnek s mennek a hódítók, hol rómaiak, hol perzsák, hol tatárok, törökök, osztrákok, ruszkik. És ha lebírni nem lehet, de ki kell bírni uralmukat, a megszálló által kivetett adókat… De volt egy nemzet, amelyik nem tudta, melynek hite nem engedte ezt megtenni s ezért lett elűzve földjéről: a zsidóság. Így szól erről Douglas Reed: „A pusztítás, mint a háború kísérő jelensége, az egész emberi történelem ismert vonása. A pusztítás, mint bevallott szándék sohasem volt ismert korábban és az egyetlen felfedezhető forrása ennek a sajátságos gondolkodásnak a Tóra-Talmud.” Ezt ismerhette fel a római császár, Titusz és rombolta le a jeruzsálemi Templomot, száműzve a lázadó zsidóságot, i.u.70-ben. - S ma, csaknem 2000 évvel később, annyi lecke után még mindig bántja a befogadottak szemét a gazdanépek zászlaja! - 
   Az Árpád-sávos zászló elleni nyílt támadás csak végső kifejlete a korábbi fondorlatoknak. A Haynau-rémuralom idején, majd a kiegyezés után is továbbélő Habsburg befolyással, a magyarul alig beszélő Hunsdorfer/Hunfalvy- és Josef Budenz-féle „akadémikusok” gyámkodása mellett apránként sikerült belopni a „halszagú ősök”, Árpád visszamaradt, Európát fosztogató, „kalandozó” finnugor-ázsiai népének rágalmait a hivatalos történelemszemléletbe. A Tudományos Akadémia Glatz Oszkára méltó utódja Hunsdorfer-nek és a magyargyűlölő Budenz-nek, noha ezek nem merték volna leírni Glatz Oszkár korábban idézett sorait. Glatzra s az általa is meghonosított s felvigyázott szellemre vall, hogy hivatalos történelemírásunk máig is hallgat a német történész, Heribet Illig, nyugat-európai középkorkutatásban „földindulást” okozó munkájáról. Csaknem két évtizede már, hogy, hogy Illig Kitalált középkor című művével halomra döntötte az európai történelemírás bizonyos, ún. tényeit. Az „egész Európa koncepció, amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér” – mondja a történész, művészettörténész Pap Gábor. Persze annak oka, hogy a “földindulás” történelem-szemléletünkben mindmáig nem következett be, határozott érdekek meglétét mutatja. A kora-középkori német-római történelemhamisítás gigantikus kitalációihoz való ragaszkodás: éppúgy megfelel a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi kurzusának, mint az EU urainak vagy a cseh, szlovák, román és szerb utódállamoknak. A 300 éves „senkiföldjének”, az ún. avar-, majd az azt szétverő Nagy Károly-i, Kárpát-medencét is magába foglaló frank birodalom ködös fogalmainak megteremtésével sikerült megszüntetni a közvetlenül Attila örökébe lépő Árpád magyarjai Kárpát-medencére való igényformálásának történelmi s dinasztikus jogosultságát. És továbbéltetni a „halszagú eredet” mítoszát. 
   Mint azt Pap Gábor mondja ragyogó előadásában (Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban):  az európai történelemírás fiktív, nem létező 300 éve „eseményeinek” csalását leleplező Illigre hivatkozva - „az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott, vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak” tűnnek fel az avarok. „A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja”! Jelen írás keretei nem engedik a III. Ottó császár, II. Szilveszter pápa és a bizánci császár konspirációjával létrejött gigantikus történelmi, kalendáriumi csalás részletesebb kifejtését. Pap Gábort idézve, elég legyen azt mondani, „hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence” és „hogy a „végidők császára” (ez az „Endekaiser") birodalma elkezdődhessék" – ezt ugyanis 1000-re jósolták… Ha még nincs 1000 csak 700, akkor én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser.” A fentiek értelmében a „895-ös Árpád-féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással.”  
   Tehát Árpád magyarjai három generációval Attila halála után telepszenek a hun testvérnép lakta Kárpát-medencébe! 907-ben (valójában - amennyiben most 2007 helyett 1707-et írunk – a helyes időszámítás szerint 607-ben), alig több mint 10 évvel az Árpád-honfoglalás után az egyesült német-római, bajor hadak és szövetségeseik az „Ugros eliminados esse" („a magyarok kiírtassanak") jelszavával a magyarság megsemmisítésére törnek. A Duna mindkét partján és a folyón előrenyomuló 100 ezres haderőt Árpád hadtestei megállítják és szétverik a Pozsony melletti csatában, ill. menekülésük folyamán. Odaveszett a bajor nemesség java, de maga Árpád is halálos sebet kapott, elveszítve három fiát: Tarhost, Üllőt és Jutast. Az ütközetet túlélő bajor uralkodó, Lajos király bajor földről Németország biztonságosabb nyugati részébe kellett, hogy költözzön, átengedve az Enns folyón inneni vidéket a magyaroknak egészen Géza vezér idejéig. Beszédes, hogy mi évente István „államalapítását” ünnepeljük, holott Árpád 1100 évvel ezelőtti, németekre mért véres csapása nélkül a magyarság Kárpát-medencei léte, sorsa talán örökre megpecsételődött volna. (Látom, hogyan húzzák gúnyos vigyorra szájuk Akadémiánk szőrösagyú tudorai! Mert nekünk, ugye, még a pecsételni, ill. pecsét szót is szlávból kellett „kölcsönöznünk”! Meddig tűri a magyar írástudó, hogy mongolnak, bárki másnak, csak nem a taláros testület tagjának kell lenni szavaink eredetének kiderítéséhez? Miért, hogy egy mongóliai nyelvésznek, a hun nyelv kutatójának, professzor Ucsiraltunak kellett felhívni a figyelmet a hun „picsik" szó és a magyar pecsét szó összetartozásának valószínűségére s hogy a „szláv eredetűnek tartott pecsét eredendően a hunok sajátja volt”...?)  
Kalandozások” – őseink bölcs külpolitikájának tervszerű akciói! 
A szocionista szellemvasút színeinek sorában persze ott van a „kalandozások” néven bemutatott jelenet. A hivatalos történetírásunkat, s –tanításunkat kisajátító idegenlelkűek az Árpád fejedelmünkre következő 60-70 esztendő hadtörténetét általában a magyarok „művelt Nyugat elleni rablóhadjáratai” címszó alatt említik. Fosztogatás: mint motívum! A hadjáratok okát azonban teljesen máshol kell keresni. A 100 ezres bajor-német had magyarságra támadása 907-ben önmagában bizonyítéka az agresszív német külpolitika megfékezésére indított hadjáratok szükségességének. Egyetlen birodalma, életképes állama sem volt a történelemnek, amelyik ne biztosította volna a határain túli területeket is időnkénti megtorló, vagy szövetségesként lefolytatott hadjáratokkal. 
   Az Árpád halálát követő évtizedekben háromhatalmi súlypontja van Európának a Kárpát-medencén kívül: Bizánc, az észak-itáliai longobárd királyság és a kialakuló német-római császárság. A szász Madarász Henrik, majd fia, Nagy Ottó alatt újraéledő Németországban a bajor hercegek lázadoznak a szász uralkodók központosító önkénye ellen és a magyarok, Bulcsú segítségét kérik. Hogy miért éppen Bulcsú volt mindenek előtt érdekelt a terjeszkedő német uralom megfékezésében, azt magyarázza törzsének szálláshelye: a nyugati határrész.   A felső-itáliai, majd Itália egészére igényt formáló német terjeszkedés ellensúlyozására úgyszintén a magyarok szövetségét, beavatkozását kéri az ottani, longobárd uralkodóház. „A magyarok jelentik tehát a helyzet kulcsát Itáliában, Németországban, de nem kis mértékben, Bizáncban is. Látjuk tehát, hogy a magyar hadakozások egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban végzett tervszerű akciói voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel, nevezetesen: egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozása végett mindig a gyöngébb fél támogatásával. Ebben az időben tehát, 18 éven át Európában csak két intelligens koponya munkál: a német Ottó és Bulcsú, - a többiek csak sakkfigurák” (Dr. Hajnos László)   
   A honfoglalástól Géza nagyfejedelem 970-ben történő hatalomra kerüléséig eltelt időszak 57 európai hadjárata közül - „a Kárpát-medencére igényt tartók elleni csaták melletti – 34 hadjáratból bizonyíthatóan legalább 14-re úgy került sor, hogy egyes kisebb-nagyobb európai hatalmak uralkodói szövetségesként fegyvertársuknak hívták a magyarokat, a többi pedig büntető-expedíció volt” – írja Zachar József is. Ez utóbbi bevett gyakorlat volt pl. a szokásos adófizetés megtagadása esetén és minden katonailag erős állam, ill. nép gyakorolta, tehát nem „magyar sajátosság” volt. Az 57 hadjárat sorozatos magyar győzelmei közt mindössze kettő vereség van: 933-ban, Merseburgnál és az Augsburg melletti Lech mezőn, 955-ben. Történészeink legtöbbje a másik 55 rovására e kettőt, de főleg az utóbbit tolja a magyar diák orra alá. 
   Valójában mindkettőnél a magyar haderő töredéke szerepelt! Amit viszont tanítani kellene diákjainknak, arról történelmkönyveink hallgatnak: a 954-es hadjáratról. Pedig akkor „déltől északig, Bizánctól Rómáig és Moszkváig nem volt olyan város Európában, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról” és a honfoglaló Tas vezér unokájáról: Bulcsúról, aki mellesleg a kereszténység bizánci válfaját követte. A hadjárat hátteréhez tartozik, hogy az I. Ottó német király ellen lázadó bajorok szövetségeseként, ill. a német uralkodó III. Berengár király észak-itáliai tartományaira támadása és Verona s Aquileja birtokba vétele miatt történt. Ottó birodalmi ambícióinak megfékezésére szükségszerű válasz volt a horkák és Lehel törzse két hadosztályának hadjárata. A 30-35 ezresnél kisebb magyar haderő harc nélkül vonul végig a bajor és sváb tartományokon, majd „leveri a három frank tartományt, Ottó koronatartományait”. Átkelve a Rajnán, „Lotharingia hadseregét megsemmisítik, majd Köln és Maastricht vidékére vonulnak, ahova maga Ottó veje a Vörös Konrád kalauzolja őket, mint szövetségeseket. A mai Belgiumra törnek, majd délkeleti irányban Észak-Franciaországon vonulnak át és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek. Innen délre, a Riviérán át Itáliába vonulnak – Rómát megkímélik – és délről támadják meg a bajor Henrik új tartományát, Friault. Végigpusztítva Veronát... két hónap alatt mintegy 5000 kilométert végighaladva, öt nagy folyón átkelve ( Enns, Rajna Rhone s kétszer a Pó )...hazatérnek...Ehhez képest Hannibál útja csak egy séta!” – irja dr. Hajnos László. 
   Eleink bátorságának mai, hitvány árnyékában könnybelábad szem s ökölbe szorul a kéz. Mert Moszkva után most éppen, az egykor oly alázatos hollandiai Maastricht a székhelye az ezúttal EU-s vezérlésű kifosztásunknak. Küldi ránk puhány, rajtunk hízott jóléti-szemetét, kakaskodni, hőzöngeni a megkötözött kezű s lelkű magyarral, akit kidobnak a balatoni kocsmából! (Csath Magdolna írja: „az egyik déli parti faluról az a hír járja, hogy egyik szórakozóhelyére hollandok vették be magukat, magyar pedig oda többé be nem teheti a lábát. Aki megpróbálja, azt megverik. Magyarországon! De Sopron is tele van hasonló történetekkel: a határon mulatni, a hámból kirúgni átjövő, magukból kivetkőző külföldiek rémtetteivel.”)  
   Ó, testvérek, ha vagytok még: magyarok! Bizony ideje lenne újra leckét adni Maastrichtnek s kipakolni a holland s „belga” kocsmát...Mint Holló János tiszteletes beszéde után tette az a pár keményöklű magyar legény, az elpimaszodott oláhokkal, Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében. Mert Holló tiszteletes megírta a „magyar bibliát magyarok számára”, melyben ilyeneket tanított: „az olyan magyart szereti az Isten, aki szembeszegül a világgal a maga jussáért s küzd, miként az angyalok seregei küzdöttek vala az ördögök seregeivel e világnak megmentéséért! Ezért atyámfiai, halljátok Istennek törvényét, amint azt a magyaroknak mondta az ő prófétái által: ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el s egy is az idegenek közül, ha kővel merészel megdobni téged, vagy a te atyád népéből valamelyiket, azt dobjad vissza a halálnak pusztulásával, mert százszorosan kedves én előttem a fiú, aki az ő atyja házának védelmére kél!  
   Jaj annak, atyámfiai, aki tehetetlen a védekezésben és hitváy a harcban, aki testének gyöngeségét s lelkének gyávaságát az alázatosság és béketűrés tetszetős álorcájával takarja el: azt elpusztítja az Úr kínoknak kínjával és reáküldi a filiszteusok seregét, hogy ülnének a nyakán és sanyargatnák őt.- Így dörgött le a szószékből Holló János tiszteletes a doboji magyarokra, akik tátott szájjal hallgatták. Különösképpen a legények, úgy ették a szavát, hogy még a képük is kivirult tőle. Az új magyari kereszténység hatása aztán hamarosan meg is mutatkozott. Az erős Isten Holló János által tolmácsolt parancsára három legény, név szerint Balla Mihály, Szígyártó Imre s Székely Ferkó egy vasárnap délután úgy kitakarították a kocsmából a románokat, hogy négynek közülök betörött a bordája s Szamosújvárra vitették magukat orvosi látleletért...” De Holló János sem ragadt ám a szószékhez! Ugyanis amikor a „románokat kihányták a közbirtokossági legelőből, melybe harmincegynéhány évvel ezelőtt befurakodtak...maga János pap is ott volt az ütközetben, irdatlan fustélyt lóbálva feje fölött s úgy látszik, mégis volt valami igazság az új doboji bibliában, mert rövid harc után úgy megfutamodtak az oláhok, hogy még a faluban is alig tudták magukat összeszedni.” 
   Teremnek-e még Holló Jánosok? Vagy Prohászka Ottokárok, Mindszenty Józsefek...Van-e még Holló János, aki „magyari bibliát” prédikál „magyarok számára”, s vannak-e keményöklű magyarok, kik meghallják és követik a tanítást? Mert ha vannak, hát üzenjük Gyurcsánynak, a magát vastag pofabőrrel Magyar Bálintnak hívó ex-főtudornak, a lábunk alól a földet is kirabló sötét „titánnak”: Leisztinger-Kajmán Tamásnak, a jövőnket eluzsorázó Fekete Jánosoknak, az ormányosait ránkparancsoló Gergényiknek, Benéknek, a Mordor átkait ránkhozó, EU-komform kanálisvigéceknek, Lendvai, Lampert és Horváth láptündéreknek - s hogy sikoltozzanak egyet -, a médiák agyarasainak: Aczélnak, Bánónak, Avarnak, a Suchoknak: bizony megsokasodtak felénk a kipakolásra váró helyek és személyek. Ezért is kell nekünk sok-sok Magyar -, s Nemzeti Gárda!  
   A temetők és hadisírok mellett rendcsinálásra vár az Ország Háza, hol magyar jövőnek kell születnie. Kell a „doboji szellem” a Délvidékre, egy-két leckét adni a nekivadult szerbnek, a véresszájú Slotának, Ficának, a Felvidékre, no meg a  ránkpimaszult sok bocskorosnak, hogy emlékezzen a Szigyártókra, Székely Ferkókra s a Ballákra... Kell Széchenyi István - „őstörténész” aknászok által - csehóvá züllesztett Tudományos Akadémiájára, az Árpád magyarjainak történetét - nevéhez méltóan - nullára kopasztó „főaknász”, Glatz Oszkár és társai közé. Kell iskoláinkba, egyetemeinkre, otthonainkba, a magyar utcákra, filmgyártásunkba, hogy megszülessenek a filmeposzok Wass Albert regényeiből! Kell e földre a „doboji szellem”, a Corvin-közi, hogy ámuljon újból a világ. - 
   De térjünk vissza Árpád és utódai, nyakunkba ült filiszteusok által félremagyarázott történetéhez. Augsburghoz: a „nagy leckéhez”. Egy évvel a 954-es ragyogó hadjárat utáni megváltozott hadi helyzetben (a német tartományok lázadó hercegek ellen fordulása s Ottó mellé állása; a közvetlenül a német határon élő Bulcsútól eltérően a politikai helyzetet nem ismerő magyar törzsek távolmaradása; stb.) érthető módon habozó Bulcsú a bajor emigránsok unszolására kevesebb, mint 10 000 harcossal - egyes források szerint 7-8000 emberrel - indul hadba. A magyar haderőből az elmaradt bajor segítség és a kedvezőtlen időjárás miatt is hiányzik a szokásos átütő erő a nehéz fegyverzetű, tömör német páncéfallal szemben. A csata kimenetele tragikus, Bulcsú béketárgyalásba kezd. A német feltétel: teljes fegyverletétel, melynek megtörténte után, a lovagiasság szabályait tagadva, galád módon lekaszabolják a védtelen Bulcsút, Lehelt és tisztjeiket. A menekülő seregből csaknem mindenkit agyonvernek a bajorok. A korábban Kurszán vezér halálát okozó német szószegés, intő példa lehetett volna a jövőre! Az augsburgi vereség a 955-ben „kiküldött háromból csak egy magyar sereget érintett” és nem kisebbíti a honalapító ősök dicsőségét. Bármennyit is lovagolt a német történetírás becstelen győzelmükön: az „Ungarnschalchton”, a világgá kürtölt győzelem dacára 75 év telt el, mire német hadak Magyarországra mertek támadni. 
A magyar hitvilág és identitás „átprogramozása”
egy győztes és büszke évszázad után!
   Önmagában a német hadak 75 évvel későbbi, újbóli ránktámadása, a korábbi évszázad – mondhatni - magyar hegemóniája után, minden bizonnyal jele hitvilágunk, identitásunk idegen, zömmel német hittérítés által kierőszakolt eróziójának s a magyar életerő megcsappanásának. Amit a bajor Lajosnak és Ottóknak nem sikerült elérni haddal, véghezvitték belső bomlasztással: identitásunk „átprogramozásával”. Ez a hitvilág nem volt „pogány”, s az Attila nyomdokain Árpád vezérletével a Kárpát-medencébe érkező-visszatérő magyarság már több hullámban találkozott a kereszténységgel. A legtöbben a keleti kereszténységet, a bizánci rítust választották. (Lásd Bulcsú) S talán, mert már a hunok közt létezett több változata is a fényvallásnak (pl. a manicheizmus), a „magyarok könnyen fogadták az új Jézus hitet, mert a számukra ismerős, és megígért Fény-Fiút látták benne.” Hogy mennyire Jézusra valló volt Árpád magyarjainak magukkal hozott hite, azt bizonyítják az alábbiak is. „Pálnak a korinthosziakhoz irt leveléből látszik, hogy a gnosztikus tanítók könnyen beilleszkedtek a gyülekezetbe, együtt voltak a keresztényekkel…mint ismert próféták” – irja Papp Nóra Mariann. A gnosztikus tanítók nem mások, mint a „titkos tudás”, a fényvallás papjai, akiket a görögök mágusoknak neveztek. A mágus vallásba Zarathusztra új tézist hozott, miszerint „a Fény-Fiú ezer év múlva jelenik meg emberi testben.” A parthusok Jézus megjelenésének idején „benne (Jézusban) látták megtestesülni a megígért Fény-Fiút, aki ébredést hoz a világnak.” Születését a szappári csillagvizsgálóban jó előre kiszámítva, a „napkeleti bölcsek” felkészülve fogadták ajándékokkal, mint arany, tömjén, s mirha. Árpád magyarjai a keresztény „vallást szívesen fogadták, a maguk fogalmaihoz alakították, de ősi életformájukat, vallási szertartásaikat nem akarták feladni. Márpedig a német főpapok ezt akarták elérni.” Különben az 1020 tájékán Magyarországra jött Szt.Gellért püspök is felismerte a „régi fényvallás - és az új - nyugati kereszténység közti párhuzamot”. (Turán,1998. szept.) 
   Tehát éppúgy nem a magyarok „pogánysága”, mint „kalandozásai”, „rablóhadjáratai” voltak a német-római uralkodók magyargyűlöletének oka, noha Akadémiánkon a nemzetellenes, s - istentagadó voltuk ellenére - pogányságunk trombitáló Glatzok ezt tanítják. Nem, mi mások voltunk, keletiek és titokzatosak. Érthetetlenek, mint talán a legtöbb európainak ma is. És aki más, akinek érthetetlen az észjárása, az ellen tud állni, annál nem lehet tudni, mikor és hogyan jön az ellenállás a dinasztikus, birodalmi, beolvasztó, szálláscsináló érdekkel szemben! Mint láttuk fentebb, nem voltunk mi istentelenek, de más és talán bizony igazabb volt a mi Jézus-hitünk. Olykor csírájában nem, csak későbbi formájában látni egy-egy jelenség, egy hit lényegét. Talán éppen erre: a Róma kereszténysége és a mienk, a mi Isten-hitünk közti különbségre tapintott rá Szabó Dezső Segítség c. regényének római jelenetében. „Két és félezer évvel ezelőtt itt már város, történelem és kultúra indult! Ezek már akkor emberek voltak és fakadt belőlük az emberi jövő. Mi talán akkor még négykézláb jártunk” – lelkendezik a római éjszakában a város csodái előtt hasra eső honfitárs Szilágyi, Boór Bálintnak, az űzött zseninek, a hazájában periférára szorított szobrásznak, miközben „a holdvilágban majdnem ringva tűnt eléjük az ima roppant bazárja, a leggigászibb isten-pörsenés, melyet a halhatatlanság férge feltúrt magának a földből”, a Szent Péter bazilika. „Igazad van félig – válaszolja Boór Bálint, a fajtáját becsmérlő, annak hátat fordító Szilágyinak. – Négy lábon jártunk. Nagyszerű paripák négy repítő lábán. A mi életünk, a mi énünk nem fért falak közé… A mi életünk szétölelkezett a napba, a földbe, a végtelen térbe s az egész természettel voltunk nagyok és erősek.”                               
   Igen, ez a végtelenbe szétölelkező élet közelebb volt a Fény-Fiú: Jézus által tanítottakhoz, mint a német-római birodalom papjainak dogmája. Barbároknak tekintettek bennünket, pedig őseink hozták a nyugatnak a fűszereket ételeik ízesítéséhez, a kést és a villát, hogy kultúráltan egyenek. Az „egész civilizált emberiség a turáni lovas-civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át.” (Padányi Viktor) 
   Ellenállásunk forrása nem az időben szétmálló, helyhez kötött kővárak, erődítmények voltak, de a sajátságos nyelvünkben élő lelkünk, amely a Magyar Zenetudományi Intézet által is igazoltan 200 000 népdalt szült. – Már 100 000 megjelent nyomtatásban! - (Mily nevetséges lenne a német népdalkincs szegénységét azzal mentegetni, hogy a „korai városiasodás és iparosodás” az oka annak, hogy nem tudtak összegyűjteni többet, mint mindössze 6000 népdalt a mára 80 millióssá vált országban!) Erről a termékeny, többek közt 200 ezer népdalt szülő nyelvről mondta a XVIII. századi, 103 nyelven beszélő, ötvennyolcon író Mezzofanti bíboros, hogy a „magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben”. Vagy a British Museum tudós fordítója, E. D. Butler, hogy a „magyar (magyar nyelv) messze felülmúl minden teuton, szláv, itáliai és más indoeurópai vagy árja nyelvet igei fordulatainak gazdagságában, csakúgy a szószármazékok gyökökhöz való harmonizálásának és asszimilálásának erejében…” – hogy csak néhány sorát idézzük szuperlatívuszainak, és más nyelvi, irodalmi zsenik ezirányú észrevételeiről se szóljunk(W.Kirkconnell, Sir J.Bowring, C. Edgar, etc.) 
   A magyar szellem ereje jól tükröződik nyelvünk azon sajátságában, hogy „matuzsálemi kora” dacára, megőrizte rugalmasságát, teremtőerejét. „Megöregedett nyelvek, elvénhedt kultúrák tünete a főnevesülés” – irja karácsony Sándor. S lám, noha a magyar nyelv szerkezete, sajátságai már akkor kialakultak, amikor a „legtöbb ma beszélt európai nyelv mégcsak nem is létezett” (Sir J. Bowring), a magyar megőrizte „cselekvőszavainak”: igéinek gazdagságát. Azt a képességét, hogy teremtőerejével „minden pillanatban igévé lehet lökni a látszatosan mozdulatlant”. (Szabó Dezső) Valamelyik japán nyelvész mondja, hogy egy nyelv igéinek száma fiatalságának mutatója. „Az idők kezdetén volt a szó” és azzal Isten világokat teremtett – áll a Bibliában. Nyelvünk logikája, teremtőereje volt az, ami világhíres feltalálóvá, Nobel-díjasokká tett pl. sok magyar zsidót is, akiket a faji gőg gyakran a zsidó magasabbrendűség jeleként állít be. Ugyanis más népek sorában, más nyelvet beszélve nem látjuk e termékenységnek mégcsak megközelítő fokát sem!  
   (A magyar nyelv, ill. mások kultúrájának ihletésében szerzett babérokat faji gőggel saját zsenialitásuknak tulajdonítókról írja a neves svájci pszichológus, Carl Jung: „a zsidó….sohasem teremtett saját kulturális formát és amennyire látható, sohasem fog, mivel ösztönei és képességei egy többé-kevésbé civilizált népet kívánnak, hogy az gazdaként létezzen fejlődése számára”!)  
   Talán ez a magyar nyelv, amely történelmünk hányattatott évszázadaiban még nem szolgálhatott a szervezett, tömeges népbutítás eszközéül, kompenzálta a tatárok s törökök vagy a Habsburgok dúlása nyomán elszenvedett vérveszteséget. Ugyanis a megritkult vagy akár elnéptelenedett népességű területekre befogadott-betelepedő idegenek – leszámítva a peremvidékek későbbi területfoglalásának csaknem homogén tömbjeit – mihamar magyarrá váltak nyelvünk szellemének hihetetlen asszimiláló képessége folytán. (Véletlen, hogy egy generáció multával a Petrovicsokból egy Petőfi lehetett?) Ezért írhatta még Széchenyi is, hogy „minket, ha önmagunk nem leendünk életmentő nyelvünk gyilkosai”, az majd „oly lépcsőkön és idő irányában fog állítani magosabbra.” 
   Tehát a „kevert vér”, az idegen beáramlás bizonyos foka nem feltétlenül okozza egy nyelvünk sajátságaival bíró nép hanyatlását. Ehhez a nyelv útján átvitt gondolatok, a hitvilág befolyásolása, mérgezése kell. (Ez vett rohamos tempót a kiegyezés utáni liberális sajtóban, a csatornalények első nagy ránklopódzásával, melynek hatásáról a következőket irja Szekfű Gyula - vagy talán a német szociológus Werner Sombart. Míg az átlag német vagy osztrák egy pillanatra sem hitte el, hogy Berlin és Bécs a német, ill. osztrák kultúrát jelenti, addig a magyar paraszt a századforduló vidéki vásárának végeztével ment megvenni tájékozódásképpen (?) a budapesti bulvárlapokat.) Mert a nyelv - legyen mégannyira kifinomult, s teremtőerővel megáldott – csak eszköz a lélek ápolására. De lehet az elbizonytalanításé, meghasonlásé, viszályé is, amelyik már István királyunk idejében elkezdődött az ún. hittérítéssel.        
   „Ugros eliminados esse” – volt az Árpád magyarjaira törő németek jelszava. Ha nem tudtak kiirtani bennünket fizikailag, a nyelvünkben tükröződő lelket, hitünket kellett megtörni. A szellemet, ami a nyelvet éltette, kellett kikezdeni, semlegesíteni – ha lehet: megölni! (Hogyan lehet megölni a szellemet? Mi ne tudnánk? Vedd el, írd át, hazudtold meg történelmüket, hagyományaikat. Adj nekik Hollywoodot, a Shakespeare-dráma vagy Bánk bán helyett playboyokat, öltöző-vetkőző cédákat: „csillagokat”! Plazakat, hogy szellemileg totálkáros fogyasztókként turkáljanak ócska javakban… Mára idejutottunk.) 
    A magyar lélek akkori, ezer évvel ezelőtti „semlegesítéséről”, az István királyunk udvarába, államába befogadott, Gizella királynéval érkezett német hittérítők általi átírásáról, a magyarság történelmének első nagy „konvergencia programjáról”, „fejlett Nyugathoz felzárkózásáról” így fakad ki a magyar életesélyeket megkurtító mindenkori idegenek, s idegenlelkűek esküdt ellenségének, Szabó Dezsőnek egyik regényhőse: „Minket agyonnyomott a Szent István koronája. Mi elhagyottak, hontalanok voltunk mindig saját honunkban. Idegenek, elhagyottak voltunk a kereszténységgel szemben, mely sohasem lett vérünk, életünk formája és idegen kizsákmányolóknak jelentett kenyeret, földet, hatalmat. Idegenek, elhagyottak voltunk a minden vérrel át és átrontott arisztokráciával szemben, mely csak rajtunk ülő végzet tudott lenni és nem nekünk élő szerv. Idegenek és elhagyottak voltunk az idegen betódulókkal szemben, akiknek olcsó magyarkodásáért mindent adtunk…“ Másutt így ír: „a kereszténység...európai életünk kezdetén germán és szláv destrukció volt a magyarság életében”! - Ó, hát még hányszor kell, hogy hasogasson a tiborci panasz fájdalma ahhoz, hogy egy hatalmas és végzetes nekilendüléssel, egy világriasztó, s figyelmeztető ordítással lerázzuk magunkról örökre a pondró immár vérünkig tapogatózó hadát? - 
   Mert ez történt! Az Árpád és unokái, Jézus tanításához közelebb álló Fény-Fiú-hitét felváltó német-római keresztény-térítés nyomán az ország földterületének több mint a fele vagy egy idegen arisztokrácia vagy az idegen hittérítők által megszervezett egyház tulajdona lett. - A szabad magyarok tömegeinek az Istváni - III. Ottó Német-Római császár birodalmához való - „konvergencia programmal” kezdődő lesüllyedése és idegeneknek való fokozott kiszolgáltatottsága aztán ismételten megtörtént a magyar parasztsággal. Legutóbb a szocialista-szocionista kurzusokban. – Árpád országa tetemes részének idegen kézre kerülésével, a magyarok rendelkezésére álló föld zsugorodásával, a magyar nemesúr is erősebben sanyargatta parasztot az idegenekkel való rivalizációban. Ritkán fordul elő egy nép történelmében az a fajta emlékezetkiesés, amit többek között régi, rovásírásos emlékeink, feljegyzéseink - Dél-Amerika „pogány” indiánjai kultúrájának spanyol és portugál hittérítők általi pusztítására emlékeztető - üldözése: István ezirányú rendeletei útnak indítottak! Más európai népeknél, ha az uralkodó kért is idegen szövetséget a rivális trónkövetelő hatalmának letöréséhez, azt nem népe identitásának idegen eszmék általi megtörésével érte el. A napjainkban kiteljesedő szellem – az idegenek mértéktelen befogadása - magjainak elvetése ekkor, István német-szláv szövetséggel, ill. hittérítéssel lezajlott „államalapításakor” történt. A magyarság meghasonlása, igen: tudathasadása, az addig aligha ismert, idegenek által szított testvérharc, véres intrikák sora innen datálódik, noha mindez része volt a nyugati népek történelmének. Koppány nem vitatta István jogát a trónra és „pogány” sem volt, többek közt, mert felvette a bizánci kereszténységet. Lázadásának, melyet a magyarok többsége támogatott – ezért kellett ellenük az idegenkatonai segítség – oka István idegenekkel kormányzó, német birodalomba való bekebelezésünk veszélyét hordozó politikája volt. A későbbi fejleményeket ismerve: gyanúja nem volt alaptalan.
   Elgondolkodtató királyaink sorsa és annak következményei az Árpád-ház 300 éves fennállása folyamán. A huszonkettő uralkodóból tizenkettő „Árpád-házi királyunk halt meg … a harmincadik életéve körül.” Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok c. könyvét olvasva egyértelmű, hogy nem természetes okokkal! Az egyház által szentté, boldoggá vagy üdvözültté avatott Árpád-házi mártírok és szenvedők száma csaknem negyven. A Német-Római Birodalomban alig akadt egy-egy szentté avatott, míg a Habsburg uralkodók családja négy évszázad alatt egyetlen szentet sem adott a szentek közösségének. (Dr. Balogh Barna) S hogyne fajult volna Árpád vére, amikor „egyetlen Árpád-házi királyunk sem vett el magyar lányt s egyetlen királyi nőtagja nem mehetett magyar férfihez.” (Dr. Hajnos László) Fiatalon elhunyt uralkodóink nagy száma felveti korai történelmünk egy másik súlyos problémáját: a gyermekkirályságét. Ugyanis a „király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc... és a korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódások ismereteinek híjával jószerivel vakká válik az országvezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására… A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati agyag átadásától…” Serdületlen gyermekként tizenhárom Árpád- ill. vegyesházi királyunk került trónra az 1526-al záruló kb. félezer év folyamán, míg a „Habsburgok négy évszázados magyarországi uralma során egyetlen gyermekkirály sem fordul elő”! S mindez egy győztes évszázad, Árpád és utódai, mondhatni: birodalomalapító katonai, diplomáciai-politikai sikerei után! 
Sorok, amelyek sohasem bírtak súlyosabb üzenettel!
   De messzire barangoltunk megint jelen otthontalanságunkban, keresve botlásaink mérföldköveit az évszázadok folyamán ráburjánzott hazugságdzsungel folyondárai alatt. Az Árpáddal, de szinte Attila óta ránkszállt, nagy és dicső nemzet jövőjét sejtető örökség elveszejtésének mementójaként, egy még végzetesebb honvesztés veszélye tűrésének közepette nem lehet időszerűbb üzenet számukra, mint Grandpierre K. Endréé: „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre.”  
   Csaknem húsz éve írta e sorokat, s mikor, ha nem ma bírnak a legsúlyosabb üzenettel! Mert a jelszó – mint 1100 éve s azóta annyiszor - maradt a régi: „Ugros eliminados esse”. Így ha kimerítő is, nem lehet haszontalan korai történelmünk fenti seregszemléje. Mert látnunk kell most, a végveszély küszöbén: Árpád és sok, hozzá méltó elődünk örökségének feltámasztása: ránk vár! Mégha ez az övékénél véresebb csatákat is sejtet. Mert íme, már azon munkálkodik a poklok felsöprődött alja, hogy fojtogató, idegen hatalmuk ellen többé szólni se tudjunk. Vagy ha igen: internálnak, állásból kirúgnak, megfigyelnek, csak ma nem „osztályidegenként”, hanem a „gyűlölettörvény” hatálya alatt. Az a pimaszság, gátlástalan, uszító blöff, mellyel MSZP-s, SZDSZ-es, ún. parlamenti képviselők, akiket egy valóban demokratikus világban mégcsak WC pucolóként sem alkalmaznának a Parlament épületében, a „nép demokratikus jogait elvonó, fasiszta jellegű törekvésekkel” szembeni törvényi fellépés szükségességéről sivítoznak, nos: ez a csatornalény megkülönböztető jele! Csaholásuk a Sötét Úrra vall, aki világra bagzotta őket. Teszik ezt a 120 millió halálos áldozatot követelő, „nagy történelmi kísérlet” mozgalmának örökösei, akiknek székházaiban sírnának a falak, ha levernék róluk az áldozataik vérét rejtő vakolatot, a márványt és cifra krómot.  Székházaikban, a rendőrőrsökön, a gyanútlan turisták taposta utcák alatti pincékben, ahol még a „forradalmár” elődök - s utódaik 2006.szeptember-októberi - áldozatainak fojtott, távoli sikolya hallatszik az éjszaka mélyén.  
   De ők fasisztáznak! Tehetik, mert nem gyújtja rájuk - ha már más módja nincs kifüstölésüknek! - a parlamentet az ún. demokratikus ellenzék. Nem, mert ez az ellenzék „demokratikus eszközökkel” akar változtatni. Nem akarja tudomásul venni, hogy a csak diktatúra és fondorlat eszközeit ismerő, ezen örökségből táplálkozó csatornahaddal szemben nem lehet demokratikus, parlamenti eszközökkel fellépni! Nem akarják tudomásul venni, hogy a „konvergencia program” elvárásai túltesznek a régi három- és öt éves terveken. Már nemcsak államosítják, „átszervezik”, de likvidálják: a nemzeti ipart, a paraszti gazdaságot, magyar mezőgazdaságot, az iskolát, kórházat… S közben a „demokratikus” ellenzék „nemzetmentői” estéről estére leülnek a Mordor bélsarából számunkra bravúrosan jövőt dagasztó médiák garantálta fórumokon, hogy megvitassák jövőnket politológus madárjósokkal. S ha kínjában véletlenül kibögyögi Orbán V., hogy „ez a kormány csak a demokrácián túli erőszakkal képes fenntartani hatalmát”, akkor is megreked horizontja a „népszavazásnál”. Hogyan szavazna a Mordor-médiák és a tömegszórakoztatás vályúinak „junk food”-ján hülyére-hízott szellemileg alultápláltak tömege saját megmaradására, kétharmados többséggel? Mert ez kellene egy forradalmi tisztulás-hozta nagy változáshoz, nagytakarításhoz! Miért lenne más a csatornalények formálta „közvéleménnyel” született népszavazás eredménye, mint a demokrácia mítoszával megtömjénezett választások urnáihoz terelt millióké, akiknek eszükbe sem jutna: „csak rabszolgák vagyunk”? Persze mondják – a „vajszívűek”, a megértők -, hogy még lelőnék a négygyermekes Orbánt, ha…! Abraham Lincolnnak és J. F. Kennedynek is voltak gyermekei, mégis a nemzeti valuta és pénzforgalom feletti uralmat kivették a Mordor-körök kezéből, ha csak hetekre is, mert ez az életükbe került. És bátorságuk tette őket államférfivá, míg Orbán, és társai csak politikusok, a szereposztással sodródó statisztái az Ördögi színjátéknak. És a vajszivűek felettük sajnálkoznak, nem nemzetük felett! 
   Túlzás, pesszimizmus lenne a sejtés, hogy talán ezeréves gyökerei vannak a magyar léten mára elburjánzó idegenségnek, s hogy régmúlt időkben kizökkent sorsunk gravitált e mai kocsma: egy szétzilált, s legyengült nép feletti uralom fele. Mely hatalommal naponta feledtetik a tegnapelőtt történtet: csaknem fél évszázadnyi ámokfutó idealizmusuk és hatalommámoruk - akasztással, börtönnel, egy ország falanszterizálásával – elért eredményét: a magyarság anyagi kizsigerelését, szellemi megfáradását, s erkölcsi válságba juttatását.  
   Hogyan, máshogy lehetett volna véghezvinni az uzsorának azt a fokát, hogy az 1973 és 1989 között felvett hitelek után, melyekből csak 1 milliárd dollár érkezett be Magyarországra (!),   „ugyanezen idő alatt kifizettünk a nemzetközi hitelezőknek 11 milliárd dollár kamatot, és mégis felhalmozódott 20,5 milliárd dollár adósság 1989-ig a kifizetetlen kamatokból és adósságszolgálati kötelezettségekből.” (Dr. Drábik János)  
   Demagóg uszításával feledtetné a lidérchad a tegnapot és a mát: a csőd adósrabszolgasággá mélyítését, mert ma azok ülnek egy végsőkig megfáradt nép nyakán és a kifosztott ország romjain emelt harácshalmok csúcsain, akik „a 301-es parcella megtöltőinek jogutódai. Akik egész létezésüket a jogtalanságra, az erőszakra, a szovjet terrorra és a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó valamilyen nemzeti ellenállás leszerelésére, megfigyeltetésére használták, majd a társadalom szemetjének tekintett KISZ-fiúkákból milliárdosok és élkapitalisták lettek…”  (Csurka István)  
    Így jutottunk oda, hogy dacára „az állampolgárok közös tulajdonát képező a nemzeti vagyon” kozmopolita-globalista körök általi „megtervezett csődbejuttatással” történő 80%-os kiárusításának, a csatornalény-kurzusok az eladásból származó teljes devizabevételt kamatfizetésre, adósságszolgálatra és önmaguk s külhoni zsiványok gazdagodására költötték. Hogy érzékeltessük a nemzet kifosztásának lentebb summázott mértékét, megintcsak a korábbi analógiát kell használnunk. A világmindenség „fekete lyukainak” példáját. A fekete lyukét, ami minden közelébe kerülőt magába szív, s ahonnan nincs visszatérés! A rendszerváltozás idején a Világbank által 140 milliárd dollárra taksált privatizálható nemzeti vagyonból 2002-ig mindössze 700 millió dollárnyi folyt be az államkasszába. (Lakatos Pál) És a nemzetgazdaság teljes adóssága 2007-re meghaladta a 100 milliárdot. 
   Magyarország mára egye inkább gyarmati társadalom képét mutatja. A világ egyik legmagasabb (csaknem 70%-os) adó- és közteherrátájával, további tízezer, vagy akár százezer milliárd forint értékű nemzeti vagyon kiárusításának tervezetével, a hazai közép- és kisvállalkozások padlóra-küldésével, termőföld- és ingatlanspekulációval, kétes minőségű termékek dömpingjének piacaként, környezet és lélekszennyezéssel… mindenféle jöttment idegen Új Abbáziája lett, míg a korán haló cselédnép oktatási-, egészségügyi- és szociális rendszere az afrikai államok szintjére züllik… Ma ifjú „titánoknak”, mint az ország harmadik leggazdagabbjának, a sunyi spekuláns Leisztingernek, a Pick Szalámigyár’ és más, egykori koronakincsek korporációs fosztogatójának, s a hasonszőrűeknek áll a magyar bál. A Titán, vitéz a gáton is!  
Legutóbb a Lágymányosi Kopaszin kopasztotta meg 20 milliárddal a sokmillió helyi kisegzisztenciát – MSZP-s segítséggel, gátlástalanul. Magyarok! Tudtok még számolni? Mert a „matematikus végzettségű” Leisztinger és társai már kiszámolták, mikor számolódtok fel! Miért tetteti az osztani-szorozni, holnapban s holnap-utánban még gondolkodni képes magyar, hogy a csatornalény-kurzusok folytathatók? Leheletüktől elmocsarasodik minden, mint a dagonyavitéz Magyar Bálintétól iskolarendszerünk, melyet tizenöt éve még az első tíz között említett Lee Kwan Yu, Szingapúr egykori miniszterelnöke, akinek harminc éves vezetése mellett a szingapúriak csaknem 95%-a lakástulajdonos lett, s aki biztonságos nyugdíjrendszert és betegellátást garantált az országnak. S persze azt merte mondani a yenkiknek, hogy Ázsia nem követi a nyugat liberális értékrendjét… A dagonyavigéc adna nekünk „interaktív” digitális táblákat az omladozó iskolaépület fűtetlen osztálytermeibe - darabja 800-900 ezer forint – potom 40 milliárdért bonanzát teremtve a haver „beszállítóknak”, s persze, hogy ne maradjunk analfabéták! De mi megmaradunk írástudóknak csodatáblái nélkül is, mint voltunk már több ezer évvel ezelőtt, és ha kell palatáblákra véssük fel a Magyar Bálintok bűneit! Jánosi és Gyurcsány sportminiszterekét is, akiknek fedezésében a Demjánoknak, Várszegiknek sikerült anyagilag tönkretenni, s elsüllyeszteni labdarúgásunk egykori zászlóshajóját, a magyar Manchester Unitedet: a Ferencvárost, mert a magyar öntudat és ellenállás forrása volt. 
Carl Jung egy másik bölcs észrevétele, hogy az igazság nem más, mint az, ami éltet. De a magyar létre több mint hatvan éve rálidércült hatalomnak: még a lélegzete is hazug, mert pusztít! Míg az örök homály világából a magyar szívre, lélekre osont herék otthont fészkelnek maguknak, s milliárdosodnak tolvajlásukkal, addig helikopteres adóbeszedőket küldenek a domboldalak szüretelő, az újbor ígéretének évezredes ünnepén barátok s rokonok körében néhány órára felszabadult népre, hátha van köztük, aki egy-két rongyos, bevallatlan ezrest keres. És 315 millió forintért „szuper vízágyúkat” szereznek be Izraelből, a „közrend fenntartására” a „Schengeni Alapból”, uniós pénzen. - Hátha lázad valaki a világ harmadik legnagyobb adósságát felhalmozó, csak lopásra-csalásra használt hatalmuk megkívánta adóprés ellen. - Ugros eliminados esse? Beleborzong az ember, annyira orwelli ez! Ha élne Orwell, következő regényét az ellopott húszezermilliárd, a Mordor-fattyú öszödi beszéde, a félévszázados évforduló október 23-ája maszkos, gumilövedékes, moszados segítségű ávós gorilláinak országáról írná, ahol már elfelejtették a munkástanácsokat, s már szakszervetek sincsenek, csak hízott heréik… És egy: néma tartomány! 
Eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe!”
De hogyan jutottunk ide? Hiszen pl. a sajtó, az elektronikus hírközlés csatornáin valahogy ellensúlyozni lehetett volna a készülő „szép, új világot”! Ehhez a Mordor-médiák szárnyait kellett volna minimum megnyirbálni. A paktumos ügynök: Antall árulása, majd az Orbán-féle ellenzék gyáva, „demokratikus eszközökhöz” ragaszkodásának fából vaskarika politikája miatt ez elsikkadt és sokmillió magyar maradt demagógiájuk foglya. Igen, legjobb esetben is gyáva volt ez az ellenzék, mert mi is volt Orbán Viktor válasza a magyar médiák megregulázását javasoló Medveczky Ádámnak, az Operaház karnagyának? „„Nehéz ügy ez, karnagy úr” – vonta fel a kormányfő a szemöldökét. És semmit nem tett az ügyben!” Neki már utasítás sem kellett, mint gróf Tisza Kálmánnak? Így hát a ránklopódzott idegen szellem gátlástalan bomlasztásában lápvilággá sorvad a magyar föld, hogy szelekkel dacoló, ezer és ezer gyökérrel belékapaszkodó tölgy nem, csak csenevész bokor, dudva és giz-gaz törpék nőjenek rajta, s kételyhínár, mi hozzájuk húz. Hát hogyne reszketnének a Mordor-tévék alkonyati pondrói, szocionista lélekfogdmegjei a gondolattól, hogy a szájtáti tömeget felébresztheti egy Magyar Gárda, Corvin Gárda, egy Fekete Sereg, amely még kitűzné az ország első tornyára az Árpád-sávos zászlaját, hogy nyögje újra a magyarok bús hadát az országnak gőgös Háza! Ezért hát garantálják, hogy a szocializmus évtizedeinek tiltásai, népbutítása idején irányvesztetté vált, ellumposodott millióknak esténként felszolgálják Hollywood céda tündéreit, s ha csak egyikük is lehúzza bugyiját, Nagyrakás-kóka, Bajnai, Gyur(t)csány és Leiszinger nyugodtan árulhatja, rabolhatja az országot, akár a hátsóudvart… 
Kérdezzük:
   Van-e, lehet-e ereje ehhez a magyarságnak? Az öntisztuláshoz, forradalmi hagyományaira támaszkodva. Fel kell tennünk e kérdést: mi is az, hogy forradalom? Oka van a kérdésnek, mert éppen az emberi társadalom, egy nép, s a nemzet e végső, elkeseredett, kínban-vérben zajló, a szabadság ígéretével terhes megújhodási kísérletét használta s használja fel a csatornalény: társadalom-, s nemzetellenes céljaira.
   „A forradalom nem más, mint egy nép ősi életformához - gondolkodásbeli, erkölcsi életformához – való visszatérése, azoknak a dermedt, gátló formáknak a széttörése és levetése, amelyek időről-időre idegen elemként rárakódnak s természetes vérkeringését megfojtják.” (Kodolányi János)  
   Nem másról szól itt Kodolányi, mint szuverén jogunkról, hogy magyarként éljük saját életünket, azt az életet, amely identitást, arcot ad és akaratot szül létünknek. Arról az atavisztikus, múltból kisugárzó erőről szól, amely egy néplélek minden pregnáns, maradandó tettét áthatja. De ha fel is ismeri, le tudja-e győzni a magyar a Gólemként fölé tornyosuló idegen akaratot, az általa belénktáplált kételyt, a belenyugvó önfeladást? Lehet-e tetézni egy dicső, harcos nép ezeregyszáz évvel ezelőtti európai hajnalától induló, majd az elmúlt száz év vadabbnál vadabb haláltusáiba torkolló, lélekdermesztő utazásának képeit, amelyek a magyarság szinte védtelen sorsbeteljesedésének jelen állomásához visznek? A magyar lélek és a nemzet egy végső, legnagyobb próbatétel előtt áll, amivel emberi lény, még inkább egy nép szembenézhet: legyőzni a kétely és az önfeladás belénk-fészkelődött mételyét...! 
 „Ember még nem nevetett úgy e világon, ahogyan ő nevetett!” 
   Még a nyár emlékei libbennek a lankán, elméláznak napsütötte zugok, de valahol már útnak indulnak a nyirkos ködök s zimankó, hogy egy hajnalon alászálljanak e boldogtalan tájra... Panaszos vonítás - egy riadt kutya veri fel az éji csendet. Tán a hegy mögül rideg fénnyel, halálos némasággal égre úszó holdra borzolja szőrét? Beleborzong, kit e tájon ér az éjszaka - kutyát így tutulni talán nem hallott soha... De hisz: ez ugyanaz a táj, s ugyanolyan éjszaka...! - Vagy merő képzelődés és a hasonlóságot csak a megtépett idegek tánca sugallja? - Nem, ez ugyanaz az éjszaka, a holdfénybe fagyott tájjal, amin Zarathusztrának vitt át útja. S az óra – a halállal vagy újjászületéssel terhes... Így szól róla a Vándor. 
     Nem farönk „de egy ember feküdt ott! S ott ugrált, szőrét borzolta és szűkölt a kutya; s amint jönni látott, újból vonítani kezdett és felsírt – hallottam-e valaha is így sírni kutyát segítségért? Valóban, sohasem volt részem oly látványban, ami akkor a szemem elé tárult. Egy vonagló, fuldokló, görcsösen rángatózó, s eltorzult arcú fiatal pásztort láttam; és egy megtermett, fekete kígyó csüngött ki a szájából. 
   Láttam-e valaha is ennyi undort és sápadt rémületet egy arcon? Talán aludt? S a kígyó bekúszott a torkába és ott tovább férkőzött volna befele. Kezeim csak cibálták és cibálták a kígyót – mindhiába! –, mert nem tudták kirángatni a pásztor torkából. És akkor egy kiáltás fakadt ki belőlem: - „Harapj! Harapj!  „Harapd le! A fejét!!” – így kiáltott egy hang belőlem, rémületem, gyűlöletem, undorodásom, szánalmam, minden jóságom és gonoszságom egyetlen kiáltásban szakadt ki belőlem... A pásztor, mint tanácsoltam neki: harapott; egy jókora harapással! Messzire köpte a kígyó fejét – aztán felszökkent. 
   Többé nem pásztor, s nem is ember – egy átváltozott lény, csupa fénnyel körötte, nevetve! Ember még nem nevetett úgy e világon, ahogyan ő nevetett! Ó, testvéreim, nem is emberi nevetés volt az, amit hallottam – és most elemészt a szomjúság s vágyakozásom ez után a kacagás után: ó, hogy bírok ezután élni, és hogy tudnám elviselni most a halált!” – imigyen szólt Zarathusztra. (Friedrich Nietzsche) 
   Hát éppen mi, magyarok ne értenénk e borzalmas, és mégis: megváltást ígérő tanmesét? Ó, bárcsak az lenne: tanmese, de kétszerkettőnél bizonyosabb valóság ez körünkben! A magyar lét egyetemes romlása, népünk hanyatlása talán nem éppen az óvatlan, szunnyadó pásztorainkra rálopódzó, őket fojtogató kételyre, a radikális változtatás képességének, s az újjászületésbe vetett hit és erőnek a hiányára vall? - Mégha a szép, de meddő retorika, a szónoki mesterség eszközeivel vagy tétlenül csüngve az isteni gondviselésen... rejti is ezt maga elől sok pásztor. - Mert a ránkszakadó árban, az ó- és újszövetségi próféták, s apostolok bíztatása vagy akár istenfélő, de kardforgató őseink példázata is megkopik s magát a pásztort is kétely s önfeladás környékezi, ha Holló János vagy Zrínyi, Balassi, Rákóczi, Petőfi és Pongrácz Gergely módjára nem fog fegyvert, amikor az önkény rátenyerel! Mindannyian, ki többé, ki kevésbé, de óvatlan pásztorai vagyunk e népnek, s az elapadt éberséggel ránklopódzott a kétely fekete kígyója! Mert akit még e borzalom elkerült, az sem kiált, int, hogy felébressze a másikat. És eljön az idő, amikor hazugságoktól megrogyva neki sem jön ki a bátor, életmentő szó száján: harapj! Vajon mikor környékezi meg őket is az önfeladás fojtogató kígyója? 
   Talán nem a magyar lelkek terelgetésével, ápolásával megbízott tunya pásztorainkra telepedő kétely s közöny miatt tűrjük máig is, hogy honfitársaink a trianoni diktátum, a Benes-dekrétumok, soviniszta szerb hatóságok törvényei alatt sorvadoznak? Talán nem éppen ezért tűrjük, hogy véresre verjék, majd börtönnel fenyegessék a szlovákok Malina Hedviget és tűrjük, hogy WC kagylóba dugják román diáktársaik erdélyi ifjaink fejét, mert nem éneklik nekik a román himnuszt, s hagytuk magára a „temerini fiúkat”, hogy a rájuk mért 61 év fegyház örökkévalóságában enni s takarózni se tudjanak rendesen a szerb börtöncellában...? S hogy a csángóból a román-pravoszláv isten kitapossa a maradék magyar hitet...  
   - Ó, Istenem, hányszor vétetik el tőlünk gyanútlan, felelőtlen pásztoraink miatt az a hit, amit nekünk, s csak nekünk szántál! – Felelőtlen és kételyek fojtogató kígyójától ledöntött pásztoraink miatt van, hogy ’56 Kossuth-téri tömeggyilkosai máig bűnetlenek, s dőzsölnek, vastag pénztárcával utazgatnak, míg egyre több magyarnak a másfél- vagy két órás utazgatás: korházak közt a mentőben, az utolsó útja! S nem bizonyítéka talán, ha nem is az árulásuknak, de a pásztoraink bűnös hanyagságából születő önfeladásnak, hogy az életünk stratégiai pontjait megszállva tartó csatornalények ügyes mundérváltásukkal EU-komformmá válhattak, hogy jöttment szerencselovagok kopasztanak-, fosztanak meg az Árpád, s még inkább Attila óta bennünket megillető jusstól és jogtól: hogy magyarként éljünk, törvényeink és kedvünk szerint Isten napja alatt? Hogy az alvilágok felsöprődött szennye zsarol hazugságaival, s veri ki kezünkből ereklyéink egyikét, a másik után: a zászlót, mit félve tisztelt Európa! Ó, igen, a kényelemből és ócska kis csalásokkal magukat lekenyerezni hagyó értelmiségeink, tanultjaink bűne miatt tenyész rajtunk az ezer év idegenjei által dagadó kishitűség szülte: önfeladás...! És nem hallom a borzalmas magyar éjszakában a jelszót: harapj! 
   De eltűrjük, hogy a hazugságcsatornák elhitessék: törvényesebb a Mordor-kormány álarcos-viperás ávós-gorilláinak vérengzése, mint a magára hagyott párszáz kődobáló, barikádépítő, molotovkoktél dobáló lázadása...Azoké, akikbe, bárhogyis, több szorult Corvin-köz és Bulcsú szelleméből, mint tizezer Kossuth-téribe...! Tűr – míg ereje megroppan - az újjászületésünkben talán még hívő magyarok fogyó serege, anélkül, hogy a Mordor-médiákat felégetné, s a Sátánfattyú kormányát menesztené! Eltűrtük, hogy démonok démonizáljanak, s rágalmazzák, elszigeteljék és kiszorítsák a parlamentből a nemzeti radikalizmus pártját, hogy cigányhordák fosztogassák, terrorizálják falvainkat s két bűnöző roma előtt egész busznyi magyar (?) kushadjon...!  „Ó, hogy bírok élni, és hogy tudnám elviselni most a halált”, amikor „győlölettörvényekkel” pecsételnék le a megmaradt bátrak száját, s mégsem hallom a szabadító kiáltást a magyar éjszakában: harapj! 
Két dolog van, ami állandó csodálattal tölt el:
a csillagos ég felettem és az erkölcsi érzék bennem”

   A fuldokló, a levegőért: szép és igaz, megtartó szóért - hitért - kapkodó feltekint az éj kárpitjának csillagos végtelenjére. Talán felismeri, hogy sötétnek párja a fény és sok hajnal van, mely meg nem virradt még és akkor: harap!     
   Vezérelje a nemzet lelkiismeretét, kicsit és nagyot, bátrat és bizonytalant – ki kihányta magából s messzire köpi az önfeladás fojtogató férgét – egy tévedhetetlen iránytű. Vezérelje a magyarság minden eresztékében recsegő, százszor meglékelt hajóját: „a csillagos ég, és az erkölcsi érzék”. Vezérelje valóságismeret, a poklok megannyi, ránkszabadult hatalmai ellenében is a nemzetet megtartani képes akaratot: mint hajóst a csillagos ég. Hasson az erkölcs bennünk, mint természeti erő, legyen vaksötétben északi fény, hogy jogunk-küldetésünk pillanatra se feledjük, ez a föld: miénk! Hogy legyőzzük a kétely ránklopakodó kígyójának hitünk fojtogató, már sikolyunk is torkunkra fagyasztó rémét! 
   Vezérelje Árpádtól ránkhagyott jogunk-küldetésünk idők végeztéig való beteljesülésének parancsa mindazokat, akik faji, etnikai, világnézeti koloncaikat magukról lehányva, magukhoz ölelik a magyar sors és megmaradás törvényét! Tetemre hívás ideje járja – élőnek és holtnak, ki-ki a maga oldalára! Valljon színt mind, kit többé nem riaszt sortűz, börtön s kirekesztés, mert mit vajákos urai rámértek - testvértelen magány, fojtogató kétség s önfeladás – immár elszívja maradék erejét. Valljon színt végveszélyes óránkban Budapest és az ország utcáin, száz– és százezrek élén – a sok ezer kiváló magyar. A Szekszárdi Garay tér, Pécs, Eger, Szeged, Sopron, Székesfehérvár, Békéscsaba, Érd,...– főváros és vidék!  
   De lehetséges-e ilyen összefogás magyar és magyar közt? A kérdésre kérdés adja meg a választ: lehet-e egy is legjobbjaink közt, aki legalább egyet ne látna a ránkmért száz halál közül? S küldhetik-e ellenünk akár száz nemét is a nekünk szánt végnek, ha színt vallanak az eltökéltek – talán az annyiszor megcsúfolt október 23. évfordulóján – a költő sorainak szellemében:
   ►„Vesd vállad a testvérvállhoz, s majd áld unokád: nem átkoz!” ◘               
   Kobzos 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése