2018. december 2., vasárnap

Balesetnek álcázott gyilkosságok II.






Balesetnek álcázott gyilkosságok II.




Mikor jön már vissza a korbácsos ember?




Olvasván a nemzetközi és a magyarországi szélsőbaloldali lapokat, portálokat, mindenki előtt világossá válik, hogy a zsidóság a világ legtürelmesebb, legártatlanabb, legbecsületesebb, legokosabb, legtoleránsabb és legszeretnivalóbb népe.

Arról, hogy az ellenük mindig és mindenhol megnyilvánult ellenszenv oka elsősorban maga a zsidóság, a Talmud tan
ításai, a zsidók viselkedése, magatartása és a hozzállása az őket befogadó országok lakóihoz, az a rasszista és fajgyűlölő életfelfogásuk, hogy ők minden nép és ország felett, többnek, jobbnak és uralkodónak tartják magukat - nem sok szó esik.

Arról, hogy a zsidóknak a Talmudjukban engedélyezték, hogy az élet minden terén megcsalják a gójokat, gój b
íróság előtt hazudjanak, minden gójok ellen elkövetett tettükre helyeslő feloldozást kapjanak, hogy a zsidóknak mindig, minden esetben igaza van a gójokkal szemben, hogy a zsidónak gójt ölni nem bűn, hogy zsidónak gójt eredményesen gyógyítani nem lehet - nem sok szó esik.

Arról, hogy Shakespeare Velencei kalmárjában a szerző hűen le
írja a zsidók általános jellemzőit és az ördöggel cimboráló lelketlen emberekként jellemzi őket, és hogy Shakespeare is helyesnek tartotta, hogy esténként a velencei polgárok fegyveresen őrzött gettókba zárták a zsidókat - nem sok szó esik.

"Az utóbbi egy évben annak ellenére megerősödött Magyarországon az antiszemitizmus, hogy a kormányzó és ellenzéki pártok szókimondóan ellenzik (...) ez ma már nem elég, mindenkinek nyomatékosabban kell hangsúlyozni, hogy az antiszemitizmus elfogadhatatlan" - fejtette ki Aliza Bin-Noun, David Admon bukott, korrupt, budapesti zsidó nagykövet utóda a teljesen felesleges és hiteltelen Magyar Távirati Iroda nevű, izraeli irány
ítás alatt álló hírferdítő ügynökségnek.

A valaha csinos erdélyi kislány, aki az 1990-es évek elején a dél-a
frikai Szváziföldön harcolt a zsidó befolyás növeléséért és a háncsszoknyás bennszülöttek körében dúló ősi antiszemitizmus állandó növekedése ellen, egy kis levegővétel után hozzátette, hogy a szavait leginkább a radikálisan jobboldali Jobbik Magyarországért Mozgalom katonai (!) alakulatának, a Magyar Gárdának léte és tevékenysége támasztja alá. De az antiszemitizmus felütötte a fejét néhány napilapban, portálon és televíziós csatornán is - tolta égnek az ujját Alíz asszony.

Arról, hogy annak mi lehet az oka, hogy a zsidókat, mindig, minden földrészen, minden országból előbb vagy utóbb kiutálták, kiverték vagy elkergették - nem sok szó esik.

Hogy mi volt az oka annak, hogy hazánkban a korai fasiszták, nyilasok és antiszemiták már 659 évvel ezelőtt is kiegyenes
ített kaszával antiszemitáztak - nem volt szó. Az alábbi város és országneveket Alíz asszony elfelejtette megemlíteni a mai figyelemfelhívó és nyílt utasításokat adó nyilatkozatában.

Arról, hogy a zsidók által a 2008 éve mélységesen gyűlölt Jézus Krisztust a zsidók egymás között csak az ördög és egyben minden hazugság atyjának nevezik - nem sok szó esik.

Annak idején volt egy ember, aki megunta korának sok zsidóskodását és korbácsot ragadott.

Sokan emlékeznek rá, és még többen várják vissza. A XXI. század elején is nagy, nagyon nagy szükség lenne rá.

Az alábbi lista a teljesség igénye nélkül felsorol Al
íz asszony számára és a téma után érdeklődő olvasóknak néhány olyan időpontot, várost és országot, mikor a fasiszta, nyilas és antiszemita lakók korbácsot ragadtak, és követve a 2000 éves példát, elkergették a nyakukra ülepedett zsidókat:

250, Karthágó

415, Alexandria, Egyiptom

554, Franciaország

561, Franciaország

612, Spanyolország

642, Visigoth Birodalom

855, Olaszország

876, Sens, Franciaország

1012, Mainz, Németország

1182, Franciaország

1182 Németország

1276, Felső-Bajorország

1290, Anglia

1306, Franciaország

1322, Franciaország

1348, Svájc

1349, Hielbronn, Németország

1349, Saxony, Németország

1349, Magyarország

1360, Magyarország

1370, Belgium

1380, Felvidék, Magyarország

1388, Strasbourg, Franciaország

1394, Németország

1394, Franciaország

1420, Lyons, Franciaország

1421, Ausztria

1424, Fribourg, Svájc

1424, Zürich, Svájc

1424, Köln, Németország

1432, Savoy, Franciaország

1438, Mainz, Németország

1439, Augsburg, Németország

1442, Hollandia

1444, Hollandia

1446, Bajorország

1453, Franciaország

1453, Breslau, (Wroclaw, Lengyelország)

1454, Würzburg, Németország

1462, Mainz, Németország

1483, Mainz, Németország

1484, Varsó

1485, Vicenza, Olaszország

1492, Spanyolország

1492, Olaszország

1495, Litvánia

1496, Nápoly

1496, Portugália

1498, Nürnberg, Németország

1498, Navarre, Spanyolország

1510, Brandenberg, Ausztria

1510, Poroszország

1514, Strasbourg, Franciaország

1515, Genoa, Olaszország

1519, Regensburg, Németország

1533, Nápoly

1541, Nápoly

1542, Prága és Csehország

1550, Genoa, Olaszország

1551, Bajorország

1555, Pesaro, Olaszország

1557, Prága

1559, Ausztria

1561, Prága

1567, Würzburg, Németország

1569, a római Pápa alá tartozó észak-olaszországi államok

1571, Brandenburg, Németország

1582, Hollandia

1582, Magyarország

1593, Brandenburg, Németország

1597, Cremona, Pavia és Lodi, Olaszország

1614, Frankfort, Németország

1615, Worms, Németország

1619, Kijev, Ukrajna

1648, Ukrajna

1648, Lengyelország

1649, Hamburg, Németország

1654, Fehéroroszország

1656, Litvánia

1669, Oran, Észak-Afrika

1669, Bécs

1670, Bécs

1712, Sandomir, Lengyelország

1727, Oroszország

1738, Wurtemburg, Németország

1740, Fehéroroszország

1744, Prága

1744, Felvidék, Magyarország

1744, Livonia,Baltikum

1745, Morvaország

1753, Kovad, Litvánia

1751, Bordeaux, Franciaország

1772, Pale of Settlement (Lengyelország és Oroszország egy része)

1775, Varsó

1789, Alsace, Franciaország

1804, Oroszország

1808, Oroszország

1815, Lübeck, Németország

1815, Bréma, Németország

1815, Franconia, Németország

1815, Swabia, Németország

1815, Bajorország

1820, Bréma, Németország

1843, Orosz-osztrák-porosz határvidékről

1862, Amerikai Egyesült Államok

1866, Galac, Románia

1880, Oroszország

1891, Moszkva

1919, Bajorország (külföldön született zsidókat)

1938-1945, a hitleri Németország által megszállt területek

1948, néhány arab országból elkergették a zsidók egy részét
Jack Corn
2008 augusztus 25.



Őszintén a zsidók holokausztjáról




A tavalyihoz hasonló, nagyszabású hanuka showra készül idén is a vörös-kék koalíció. A magyar hagyományokban nem hangsúlyozott, zsidó vallási köntösbe bújtatott hat napos táncos, fánkos népnevelő rendezvénysorozat ismét kiváló alkalom lesz arra, hogy az országot irányító magyar-izraeli vegyes kormányvállalat emlékeztessen minket a holokausztra. Rendben van, pillantsunk bele a hazug és erkölcstelen holokauszt-ipar titkaiba.Beszédes számokMa Magyarországon a legutolsó hivatalos adatok szerint valamivel több mint 10 millió ember él. (10 millió 53 ezer) Ebből a lakosság 0,8-0,9 százaléka, vagyis kb. 80-90 ezer ember tekinthető zsidó vallásúnak. A magyarországi zsidóság 80-82 százaléka, azaz kb. 68-70 ezer izraelita él és dolgozik Budapesten.

A rendszeresen zsinagógába járó emberek, és a zsidó vallási ünnepekre a zsinagógában és/vagy szűk családi körben megemlékezők száma vidéken kimutathatatlan, Budapesten nem éri el a 10 ezres számot. Ezen belül, a hagyományos öltözetben járó és a szigorú vallási előírások szerint élő ortodox zsidó szekták (pl. Chabad Lubovics) Magyarországon élő tagjainak száma az izraeli nyomás ellenére még mindig elenyésző, számuk kevesebb mint ezer fő.

A Magyar Zsidók Világszövetsége szerint a legutóbbi magyarországi népszámlálás alkalmával a több mint 10 millió emberből 12,600, (tizenkettőezer hatszáz) azaz Magyarország lakóinak alig több mint egyszázad része, pontosan 0,12 százaléka vallotta magát zsidónak.

Egy hat évvel ezelőtti felmérés szerint az Egyesült Államokban 129 millió 926 ezer ember sorolta magát valamelyik keresztény egyház tagjának. Ugyan ebben a felmérésben 2 millió 831 ezer ember állította magáról, hogy izraelita vallású, így tehát 2001-ben az Egyesült Államokban a keresztények közel negyvenhatszor voltak többen mint a zsidók.

Az utóbbi három évben az USA lakossága a katolikus vallású Mexikóból, Közép- és Dél-Amerikából érkező, többségében illegális bevándorlók nagy száma miatt túlhaladta a 300 milliót, ennek köszönhetően a magukat kereszténynek tartó embereknek száma ma kb. 175-180 millió főre duzzadt. A zsidó vallású polgárok száma elsősorban a szétesett Szovjetunió országaiból Izraelbe, majd onnan az állandósult háborús helyzet elől rövid időn belül az Egyesült Államokba tovább özönlő zsidó származású bevándorlók miatt 3-3,2 millió főre emelkedett.

A zsidó vallású emberek száma ma az USA lakosságának mindössze 1,2 százalékát teszik ki, így 2004 decemberében a keresztény vallású amerikaiak száma már több mint ötvenszer múlta felül a zsidó vallású amerikaiak számát.

2005-ben a világon élő emberek 33 százaléka (2,1 milliárd fő) volt keresztény vallású, 24 százaléka (1,3 milliárd fő) vallotta magát muszlimnak, és 14 százaléka (900 millió fő) volt a hindu vallás híve.

A világon élő összes zsidó létszáma a Föld lakóinak alig 0,2 százalékát (14 millió fő) teszi ki.

"A számokat állandóan változtatják Auschwitz bejáratán. Ott először azt lehetett olvasni, hogy 4 millió zsidó pusztult el Auschwitzban, aztán a számot szép csendben 2, 6 millióra változtatták. A mai szám tanúsága szerint, csupán 1,5 millió zsidó halt meg Auschwitzban. És komoly viták folynak arról, hogy ezt a számot, max. 700 ezerre kéne csökkenteni.... különben is, 75 millió ember, katonák és civilek pusztultak el, szerte a világon a II. világháború alatt, azonban nekünk csupán 6 millió áldozat emlékét kéne tisztelnünk, olyan állítólagos 6 milliót, akik közül a legtöbben soha nem is léteztek! Valójában a II. világháborús zsidó holokauszt mindaddig nem történt meg, amíg az 1950-es évek vége felé zsidók nem találták ki ezt a hazugságot. Ezért van az, hogy számos II. világháborús vezető és tábornok emlékirataiban, köztük Eisenhower, Churchill és De Gaulle irataiban is - mint erre nemrégiben Richard Linn professzor rámutatott - nem találunk utalásokat náci gázkamrákra, sem a zsidók genocídiumára, sem pedig a háború 6 millió zsidó áldozatára" 
(Edgar J. Steele amerikai történész)A Nemzetközi Vöröskereszt korhű dokumentuma szerint a náci holokausztnak a II. világháború alatt nem 6 millió, hanem 271 ezer 301 áldozata volt.Hogyan csináljunk pénzt a holokauszt-iparból?A jelenlegi magyarországi szólásszabadságra jellemző, hogy Budapesten csak bizonyos könyvesboltok rejtett zugaiból halásznak elő nagy vonakodva a kifejezetten rákérdező vásárló számára egy-egy példányt Norman G. Finkelstein (Illyés Edit hevenyészett fordításában) magyarul is megjelent könyvéből: The Holocaust Industry, Reflections on the Exploitation of Jewish Suffering, New York, 2001 (A holokauszt-ipar, gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003)

A könyv hátlapján a koránál jóval fiatalabbnak látszó szerző fényképe látható. A rövid ismertetésből megtudjuk, hogy New Yorkban született 1953-ban, édesanyja a varsói gettó és Majdanek, édesapja a varsói gettó és Auschwitz túlélője. A cionizmusról írt értekezésével szerzett politikatudományi doktorátust az amerikai Princeton egyetemen. "A holokauszt-ipar, gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről" előtt három könyve jelent meg Izrael problémáiról, főleg a zsidó állam és a palesztinok konfliktusáról.

Ez a szerzőt jellemző méltányosság és politikai bölcsességre valló türelem a legnagyobb mértékben hiányzik a nagyhatalmú amerikai zsidó szervezetek gyakorlatából, amelyek politikai és gazdasági céljaik érdekében kisajátították a náci holokausztot, s nem csak annak tagadóit üldözik inkvizítori dühvel, hanem az antiszemitizmus vádjával bélyegzik meg a céljaik és módszereik ellen irányuló kritikát is. A nemzetközi zsidó szervezetek bunkósbotnak használják, hogy elhallgattassák Izrael kegyetlenül rasszista és apartheid politikájának bírálóit, és pénzt zsaroljanak ki az európai országokból.

Finkelstein könyve azon szélhámosok üzelmeit leplezi le, akik bemocskolták a zsidó szenvedés emlékét és megmérgezték a zsidók és nem zsidók közötti viszonyt.

A 2000-es angol kiadáshoz írt előszóban leleplezéseinek világraszóló sajtóvisszhangját ismerteti: "számos országban társadalmi vita bontakozott ki róla, és az eladási listák élére került Brazíliától Belgiumon át Hollandiáig, Ausztriától Németországon át Svájcig."

Minden fontosabb angol és francia lap oldalakat szentelt ismertetésének, a Le Monde egy egész vezércikket, Franciaországban rádió- és televíziós programok és dokumentumfilmek készültek a nyomában. Németországban újságírók százai hallgatták a sajtótájékoztatóját, egy vitán pedig ezren is zsúfolódtak az előadóteremben. Pár hét alatt százharmincezer példány kelt el a könyvből, majd három kötet is megjelent, mely taglalja vagy vitatja állításait. Jelenleg 16 nyelvre készülnek lefordítani.

Annál fagyosabb csend fogadta Amerikában, a holokauszt-ipar székhelyén. Hallgatott annak elsőszámú reklámhordozója, a New York Times, melynek oroszlánrésze volt Jerzy Kosinski, Daniel Goldhagen és Elie Wiesel karrierjének felfuttatásában. Minthogy azonban agyonhallgatni nem lehetett, végül Omer Bartov, az izraeli hadtörténészből lett "holokauszt-szakértő" nagy terjedelmű felháborodott kritikáját közölte a lap a "Tale of Two Holocausts" (A két holokauszt meséje) címmel, mely visszautasítja a holokausztból való profitálás vádját. Pár hónap múlva azonban Bartov visszatérve a témára meggondolta magát, és maga is hevesen kikelt a nyerészkedők növekvő tábora ellen.

Gabriel Schoenfeld, a Commentary folyóirat főszerkesztője, bár élesen reagált a "The Holocaust Reparations – A Growing Scandal" (A holokauszt-kárpótlás egy dagadó botrány) című írásában a holokauszt üzlet üzérei ellen, akik egy szent ügyet becstelen célokkal és módszerekkel mocskolnak be, és az antiszemitizmus tüzét gerjesztik, ugyanakkor azonban a holokauszt-ipart és szerzőjét is elmarasztalta, szélsőségesnek, bizarrnak nevezve. Finkelstein szenvtelen megjegyzése: "Egyszerre támadni és jóváhagyni egy könyv megállapításait – nem kis teljesítmény.” Bartov és Schoenberg eljárása az anyjától hallott bölcsességet juttatja eszébe: "Nem véletlen, hogy a chutzpah (jiddis szó: kb. arrogancia) zsidó találmány." Elégtételéül szolgál azonban, hogy Raul Hilberg, a náci holokauszt kutatások mindenki által tisztelt doyenje nyíltan kiállt könyvének állításai mellett.

A könyv előszavában ezt írja a szerző:

"A holokauszt remek ideológiai fegyver. Segítségével áldozatnak tüntetheti fel magát a világ egyik legjelentősebb katonai hatalma (Izrael), amely rendszeresen megsérti az alapvető emberi jogokat. E fegyver révén az Egyesült Államok legsikeresebb etnikuma (a zsidóság) szintén áldozati státust szerzett magának. Komoly előnyökkel jár ez a tetszetős áldozati lét: sérthetetlenséget jelent a bírálattal szemben, de korrumpálja azokat, akik kihasználják"

Elie Wieselnek, a holokauszt hivatalos tolmácsának karrierje sem a véletlen műve. Nyilvánvaló, hogy nem irodalmi teljesítménye miatt került pozíciójába. (Ugyan ez áll Kertész Imre Nobel-díjára is.)

Finkelstein könyvének közvetlen elődje és ihletője Peter Novick: The Holocaust in American Life (A holokauszt az amerikai életben, 1999) című nagy sikerű könyve volt. Korábbi olvasmányai közül, még mielőtt a holokausztból népírtást kamatoztató ideológia lett volna, Raul Hilberg: The Distruction of the European Jews (Az európai zsidók elpusztítása, 1961) című könyve hatott rá.

A későbbi holokauszt-visszaemlékezések özönétől azonban már szülei hatására is idegenkedett: "Nekem fontos a családom üldöztetésének emléke. A holokauszt-ipar jelenlegi kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból a nélkülöző holokauszt-áldozatok nevében, az a családom mártíromságát egy Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára süllyesztette."

Finkelstein nagyobb távlatokban is megfogalmazza írói tevékenységének vezérelvét: "Fontos megőrizni a történelem integritását – és ezért akár harcolni is érdemes."

Már itt az előszóban rámutat a holokauszt-iparnak arra a visszatetsző, és más népekben ellenszenvet és antiszemitizmust kiváltó vonására, hogy a zsidó szenvedést piedesztálra emelve, felnagyítva és elkülönítve lekicsinyli egyéb népírtások áldozatainak szenvedését: "Már rég ideje volna, hogy mások szenvedéseinek is helyet adjunk szívünkben. Ha erkölcsi különbséget teszünk a mi és az ő szenvedésük között, akkor ez maga az erkölcs megcsúfolása."

Mennyire más szemlélet ez, mint a holokauszt-iparban utazó mohó zsidóké, akik azt sem tűrik, hogy a sztálini népírtás több mint ötvenmillió áldozatát egy lapon említsék a holokauszt hatmilliójával! Elie Wiesel latba vetve minden befolyását próbált megakadályozni egy konferenciát, amely a náci holokauszt mellett az örmények ellen elkövetett népírtást is programjába vette. Az amerikai Holokauszt Emlékbizottság kitörölte az örményeket a washingtoni múzeum kiállítási anyagából, és a kongresszusi zsidó lobby azt is megakadályozta, hogy emléknapot szenteljenek az örmény áldozatoknak.

"A holokauszt tőkésítése" című első fejezetben Finkelstein megállapítja, hogy: "a náci holokauszt sokáig szinte semmi szerepet sem játszott az amerikai életben, manapság azonban ez az egyetlen történelmi esemény, melytől visszhangoznak az egyetemi előadótermek. Felmérések mutatják, hogy sokkal több amerikai tud a holokausztról, mint Pearl Harbour-ról vagy a Japánra ledobott atombombáról.”

Korábban maguk az amerikai zsidók sem fordítottak sok figyelmet európai hitsorsosaik tragédiájára. Sem emlékmű, sem emléknap nem ápolta a kegyeletet irántuk. Ha mégis akadt olyan a zsidók közt, aki nagyon akart volna beszélni a holokausztról, arra nemigen voltak rá kíváncsiak az amerikaiak. A közöny okát a szerző az amerikai zsidóság vezetőinek konformizmusában látja:

"Bel- és külpolitikai kérdésekben az amerikai zsidó elit szorosan követte az Egyesült Államok hivatalos vonalát. Ez szolgálta az asszimiláció és a hatalomhoz való közelférkőzés hagyományos céljait. Minthogy a háborút követő hidegháborúban Németország Amerika első számú szövetségese lett, az amerikai zsidó elit hajlandó volt elfeledni a holokausztot. Nem hánytorgatta a múltat, sőt az amerikai zsidó szervezetek buzgón támogatták a még alig-alig nácitlanított Németország felfegyverzését is. E szervezetek együttműködtek a bonni kormánnyal annak érdekében, hogy kordában tartsák a zsidóság németellenes érzelmeit".

A "végső megoldás" tabuvá vált az amerikai zsidó elit számára, már csak azért is, mert a baloldali média és a szovjetbarát zsidó gyökerű kommunisták egyfolytában ezen a témán lovagoltak, a náci holokauszt szüntelen emlegetése mindig is szocialista belügynek számított. Az amerikai zsidó elit annak idején nem habozott zsidó testvéreit feláldozni az antikommunizmus oltárán, és az American Jewish Committee (AJC, amerikai zsidó bizottság) és az Anti Defamation League (ADL, a zsidók rágalmazása ellen harcoló liga) aktívan közreműködött az amerikai McCarthy-féle boszorkányüldözésben is.

Az American Jewish Committee támogatta a Rosenberg házaspárra kiszabott halálbüntetést is, mondván, hogy "Rosenbergék nem is igazi zsidók". A zsidó elit nagyon igyekezett jó pontokat szerezni kommunizmus-ellenességből, ezért belépett olyan szélsőjobboldali szervezetekbe, mint az All American Conference to Combat Communism, (Össz-amerikai Társulás a Kommunizmus Leküzdésére), és vaknak tetette magát, amikor volt SS katonák vándoroltak be az országba. Sok volt II. világháborús német katona nem is tagadta a szolgálati éveit és helyeit az amerikai bevándorlási hivatal előtt. Letelepedési engedélyt és amerikai állampolgárságot kaptak, dolgoztak és adót fizettek, majd 40-50 év múlva a zsidó szervezetek hirtelen felfedezték a "náci" múltjukat, és amerikai igazságügyi segédlettel, a holokauszt szellemének ébrentartásának céljából minden évben kiutasítanak egy-egy öregembert az országból.

A zsidók a holokauszttal csak akkor érveltek, ha azt a szovjet antiszemitizmussal állíthatták párhuzamba: "Sztálinnak sikerülni fog, ami Hitlernek nem: ki fogja irtani a zsidókat Közép- és Kelet-Európában." Véleményük szerint Magyarország 1956-os megszállása volt az első lépés az orosz Auschwitz felé.
Az 1967-es arab-izraeli háború hatása az amerikai zsidóságraMinden megváltozott azonban 1967 júniusa, az arab–izraeli háború hatására, és ez a konfliktus emelte be a holokausztot az amerikai és a világ zsidóságának mindennapi életébe. Az elszigetelt, elpusztítással "fenyegetett" Izrael képe felébresztette a náci népírtás emlékét. Ez összhangban maradt az Egyesült Államok politikájával, melynek korábbi idegenkedését az az aggodalom okozta, hogy a zsidó állam javarészben kelet-európai származású, baloldali vezetése a szocialista táborhoz fog csatlakozni.

Az 1948-as megalapításától az 1967 júniusi háborúig Izrael nem játszott központi szerepet az amerikai stratégia terveiben, legalábbis nem nagyobbat, mint az arab államok, melyekkel Amerika jó viszonyt óhajtott fenntartani. Izraellel ellenben időnként konfliktusba került, leginkább 1956-ban a szuezi válság kapcsán, amikor az agresszivítását hamar kimutató Izrael Anglia és Franciaország segítségével megtámadta a Nasszer vezette Egyiptomot. A győzedelmes villámháború után Eisenhower elnök azonban arra kényszerítette Izraelt, hogy kivonuljon a jogtalanul elfoglalt Sínai-félszigetről.

Megalakulása után Izrael sokáig nem volt fontos az amerikai zsidóknak sem, legfeljebb mint a jótékonysági akciók célországa. Az 1960-as években a cionista szervezetek taglétszáma világszerte tizedrészére apadt. Mikor a hatvanas évek elején a zsidók elrabolták Eichmannt, még egyes zsidó véleményformálók is elítélték Izraelt. "Eichmann elrablása – írta Erich Fromm – éppen olyan törvénytelenség, mint amilyeneket a nácik elkövettek." Ritka volt az olyan Noam Chomskyhoz hasonló amerikai értelmiségi, aki már 1967 előtt is Izraellel rokonszenvezett.

Izraelnek az 1967 júniusi izraeli-arab háborúban bizonyított elsöprő katonai ereje egy csapásra értékes szövetségessé tette a zsidó államot Amerika szemében, annál is inkább, mert az arab államok egy idő óta függetlenítették magukat tőle. Ömleni kezdett az amerikai és európai katonai és a gazdasági támogatás Izraelbe, a zsidó állam az amerikai hatalom közel-keleti képviseletévé lépett elő. Sokat profitált a változásból az amerikai zsidó elit is. Az asszimilálódást megnehezítő kettős lojalitás gyanúja alól felszabadulva kötődhettek ezután Izraelhez, hiszen most a zsidók lettek Amerika és a nyugati civilizáció védelmezői az elmaradott arab hordákkal szemben.

Immár bízvást ünnepelhették Izrael katonai sikereit, mikor a fegyverek a helyes irányba, azaz Amerika ellenségei felé fordultak. A zsidók ezután az amerikai hadügy legbelső köreibe is beférkőztek, szalonképesnek nyilvánították őket, részt vehettek a Fehér Házban a bennfentesek díszvacsoráin, elcseveghettek magával az elnökkel is. Az 1967-es háború után fellángolt az Izrael-imádat, és hamarosan Izrael lett az amerikai zsidók vallása.

A New York Timesben megsokszorozódtak az Izraelről szóló írások. „Amikor rossz kedvem van, átnézem a New York Times izraeli tudósításait” – írta gúnyosan Elie Wiesel 1973-ban. Lucy Dawidowitz, a holokauszt-irodalom nagyasszonya, aki az erkölcs nevében élesen bírálta Izraelt az ötvenes években a palesztinok elnyomása miatt, 1967 után maga is Izrael buzgó híve lett. Irwing Howe, a Dissent folyóirat szerkesztője 1956-ban elítélte Izrael részvételét a szuezi válságban, ám az 1973 októberi háború után személyes kiáltványban fejezte ki súlyos aggodalmát az elszigetelt Izraelért a keresztény világot átitató új keletű antiszemitizmus miatt.

Azokat az előrelátó keveseket, akik bírálták Izrael elkötelezettségét Amerika hatalmi politikája mellett és ennek következményeként fokozódó militarizálódását és éles szembefordulását az arab világgal, a zsidó kézben lévő média undorodva és lefitymálva csak "arabistáknak" ill. később "arab terroristáknak" nevezte.

Miért van az, hogy éppen most, Izrael megizmosodása korában kezdte fölfedezni a holokausztot az amerikai zsidó elit? Sokkal nagyobb volt 1948-ban, a zsidó állam függetlenségi háborújában egy második végső megoldás veszélye, amikor Ben Gurion szerint 700 ezer zsidó állt szemben 27 millió arabbal, és Izraelt az Amerika által szentesített fegyverembargó korlátozta a védekezésben, és egy gyorsan nyélbeütött titkos cseh fegyverüzlet nélkül megsemmisült volna. Izrael így is 6000 embert veszített egyetlen év alatt.

"A holokauszt-ipar csak Izrael elsöprő katonai fölényének bebizonyosodása után keletkezett, és a győzelmi mámor éltette" – állapítja meg Finkelstein, vitába szállva azzal a véleménnyel, hogy Izrael elszigeteltsége és kiszolgáltatottsága juttatta eszébe az amerikai zsidóknak holokausztot, és a nagy megpróbáltatás és a rákövetkező megváltás szimbólum erejű megismétlődését látja Izrael harcában. Peter Novick szerint Izrael magárahagyatottságát és veszélyeztetettségét fokozza a nácizmus bűneinek elhalványodása az emberek tudatában. Nyilvánvaló, hogy ezért is ébresztgetik a nemzetközi zsidó szervezetek a holokauszt emlékét.

Szerzőnk nem fogadja el ezt a magyarázatot, hogy nem a gyengeség, hanem az erő tudata nyúlt a holokauszt után, fölismerve annak anyagi hasznosíthatóságát. Az átideologizált holokauszt tökéletes fegyver volt, amellyel elháríthatták az Izraellel szemben megfogalmazott bírálatokat, és egy újabb értékes ütőkártya volt a folyamatos hatalmi játszmákban.

Az érdek irányította hatalmi játszma erkölcsére jellemző példa: az amerikai zsidóság könnyen megbocsátotta Ronald Reagan elnök kijelentését, miszerint a németországi Bitburg temetőjében nyugvó németek, beleértve az SS katonákat is, ugyanúgy a nácizmus áldozatai, mint azok, akik a koncentrációs táborokban elpusztultak. Ám Jesse Jackson feketebőrű amerikai tiszteletes 1979-es kifakadását: "Elegem van már a holokausztból!" - már soha nem bocsátották meg, és Jackson azóta is úgy kerüli a holokauszt támát, mint macska a forró kását.

Szó sincs tehát arról, hogy az amerikai zsidóság félelme és holmi kisebbségi komplexuma elevenítette volna fel a náci holokauszt emlékét. "A holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nem azok" - írja Seymour Martin Lipset és Earl Raab a "Jews and the New American Scene" (A zsidóság és az új amerikai helyzet, 1995) könyvében, majd így folytatja: "a zsidók egy főre jutó jövedelme közel kétszerese a nem zsidók jövedelmének, a negyven leggazdagabb amerikai közül 16 zsidó, a legnagyobb százalékban vannak képviselve a tudományos és a közgazdasági Nobel-díjasok, az egyetemi professzorok és a vezető ügyvédi irodák sorában. Vitathatatlan képességeik között nem utolsó helyen áll a szemfülesség, a gátlástalan, mindent letipró helyezkedés. Sok zsidó három lépés távolságot tartott Izraeltől, amikor az tehertétel volt, majd újonnan megtért cionista lett, amikor az haszonnal kecsegtetett, és hasonlóképpen tartózkodóan viszonyultak származásukhoz, amikor az hátrányos volt, és újjászületett zsidók lettek, amikor az immár előnyöket jelentett."

A sikerélmény természetes velejárója a már-már bibliás-kultikus öncsodálat, az a kitalált mese, hogy a zsidó kiválasztott nép. Charles Silberman (maga is újjászületett zsidó) a Certain People: American Jews and Their Lives Today (Egy bizonyos nép: az amerikai zsidók és mai életük) című könyvében fején találja a szöget: "A zsidók nem lettek volna emberek, ha elutasították volna a felsőbbrendűség gondolatát."

Tegyük hozzá, hogy élhetetlenek lettek volna, ha nem használnak ki egy akkora történelmi lehetőséget, mint amit a holokauszt adott a kezükbe a világ népeinek megzsarolására és megfélemlítésére. Erkölcstelennek minősíthető ugyan az áldozatok vérén szerzett gazdasági és politikai hatalom, de talán más népek is utánuk csinálnák.

A holokauszt felidézése alkalmat adott az antiszemitizmus vádjának felújítására és a zsidók által utált keresztény világra történő kiterjesztésére. Ha – mint Sartre állítja – az antiszemitának égető szüksége van a zsidókban megtalált ellenségképre, akkor a fordítottja még inkább igaz: a zsidó szervezetek agresszív politikája nem lehetett meg az antiszemitizmus mesterségesen szított és kitalált fantomja nélkül.

Az osztályérdekein éberen őrködő zsidó elit az antiszemitizmus vádjában találta meg a leghatékonyabb fegyvert minden ellene irányuló kritika elhallgattatására, és ebben az ideológiai hadműveletben a holokauszt kulcsfontosságú szerepet kapott. Hasonlóképpen Izrael veszélyeztetettségének állandó hangsúlyozása is, amit fenyegető második holokausztnak állítottak be a világ közvéleménye előtt.
Elie Wiesel: a zsidók ontológiailag kivételesek

A náci holokausztból kifejlesztett zsidó holokauszt-ideológia két hazug tétel köré épül fel:

1. A holokauszt semmihez sem hasonlítható, egyedi jelenség volt a történelemben.

2. A holokauszt a keresztények megrögzött, irracionális zsidógyűlöletének betetőzése.

A holokauszt vetélkedő legújabb versenyzője Steven Katz, a Holocaust in Historical Context (A holokauszt történelmi összefüggései) című háromkötetesre tervezett mű szerzője. "Példátlan a történelemben, hogy egy állam előre megfontolt szándékkal és módszerrel egy népet írmagostul ki akart volna írtani" - utal Katz a németekre. Szerinte a holokausztot példátlansága azt a történelmen kívül és a történelem fölé emeli, és ezzel egyúttal a történetírás számára értelmezhetetlenné teszi. Ezt az érvelést Peter Novick a holokauszt szakralizálásának vagy misztifikálásának nevezi.

A holokauszt misztériumvallás legprofibb szertartásmestere azonban az erdélyi Máramarosszigeten magyar nyelvű ortodox zsidó családba született Elie Wiesel, aki szerint a holokauszt mindennemű tagadása megismerhetetlen és leírhatatlan, a történelem lerombolása és kozmikus kilengés, és ebbe a misztériumba nem hatolhat más, mint avatott papja, aki átélte és túlélte. Pontosan ehhez hasonló stílusban és megfogalmazásban szól a holokausztról a budapesti zsidó Kertész Imre is.

Annak ellenére, hogy a holokauszt-misztérium Wiesel szerint közölhetetlen és szavakkal leírhatatlan, az anyagias Elie Wiesel szakadatlanul előadásokat tart Auschwitz titkáról - és ezért alkalmanként 25,000 dollár tiszteletdíj, plusz luxusautó és külön sofőr jár neki érte.

E nézetrendszer szerint a holokauszt racionális értelmezése egyenértékű annak a tagadásával, és a holokausztot mások szenvedéseihez hasonlítani egyet jelent a zsidó történelem totális elárulásával. A világra erőltetett zsidó tantételek gyakorlati eredménye egyfajta intellektuális terrorizmus, mely megbénítja a kutatás szabadságát, de aki mégis vállalkozik rá, az nem győz előre mosakodni, hogy elhárítsa magáról a holokauszt-tagadás szörnyű vádját.

A holokauszt-ipar egyedisége és semmihez sem hasonlítható gonoszsága éles válaszfalat emel zsidók és nem zsidók közé, és szerintük ez felhatalmazza a zsidókat, hogy másokkal szemben előjogokat követeljenek. Edward Alexander szerint a holokauszt erkölcsi tőke, mely értékes vagyontárgy fölött csak a zsidóknak van rendelkezési joguk, és ezt ki is kell nyilvánítaniuk.

Izraelnek és általában a zsidóknak a holokauszt után joguk van magukat fenyegetetteknek érezni, és túlélésük érdekében bármely eszközt fölhasználni. Jellemző, hogy az izraeli nukleáris program minduntalan a holokausztra hivatkozik, úgy tesznek, mintha e nélkül Izrael nem akart volna nukleáris hatalommá válni.

A holokauszt téma szüntelen hangoztatása lényegében a zsidó-egyediséget hangsúlyozza. A holokausztot az teszi egyedivé, hogy abban zsidók szenvedtek, más szóval a holokauszt különleges, mert a zsidók különlegesek, a többiek nem számítanak.

Ismar Schorsch, a Jewish Theological Seminary (Zsidó Teológiai Szeminárium) elnöke nevetségesnek és a zsidó kiválasztottság undorító szekuláris verziójának tartja a holokauszt-egyediség tételét, de a szuperzsidó Elie Wiesel mégis ragaszkodik hozzá, mint a zsidók egyediségéhez is: "Minden, ami zsidó, az más. A zsidók ontológiailag kivételesek" - jelentette ki Wiesel. E zagyvasághoz már nem is lehet kommentárt fűzni, hiszen ez maga az a hitleri tétel, miszerint a zsidók nem emberek.

A zsidók szerint a holokauszt-eszmerendszer másik fő alaptétele a keresztények két ezer éves megrögzött zsidógyűlölete, és ennek logikus következménye volt a megkísérelt Endlösung. "A zsidóknak azért kellett meghalniuk, mert minden keresztény gyilkos, passzív kollaboráns, aki kívánta a pusztulásukat" - hazudja Daniel Jonah Goldhagen, aki ennek bizonyítását tűzte ki célul a "Hitler's Willing Executioners" (Hitler készséges pribékjei) című könyvében, meglehetősen kevés sikerrel. A mindennapi politikában azonban mégis betölti szerepét, mert nem csak egy zsidó állam szükségességét bizonyítja, hanem ennek az államnak teljes jogát is az eszközökben nem válogató védekezéshez. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Izrael számára a holokauszt csak egy hosszútávú, pótolhatatlan értékű, mindig nyerő zseton egy évtizedes globális játékban.

Goldhagen szerint a nem zsidók (gójok) antiszemitizmusa nem csak kiírthatatlan, hanem irracionális is, vagyis teljesen független attól, milyenek a zsidók és hogyan viselkednek. "Az antiszemita egyszerűen nehezményezi azt a tényt, hogy a zsidók egyáltalán léteznek" - állítja Elie Wiesel, aki szerint ha valaki a zsidókban keresi az antiszemitizmus okát, akkor maga is antiszemita.

A holokauszt-dogma azzal, hogy teljesen ártatlannak nyilvánítja a zsidókat, lehetetlenné teszi az Izrael és az amerikai zsidóság elleni jogos bírálatnak megfogalmazását. Vannak természetesen okosabb vélekedők is, pl. Ismar Schorsch szerint "egy tehetséges, jól szervezett, kiugróan sikeres kisebbség olyan konfliktusokat gerjeszthet, amelyek objektív társadalmi feszültségekből fakadnak."

Nathan és Ruth Ann Perlmutter "Anti-Semitism" (Antiszemitizmus) című könyvükben irigységnek nevezik az antiszemitizmus forrását, (tehát már az irigység is antiszemitizmus) mert, hogy a zsidók jobban érvényesülnek a piacgazdaságban és a nagyszámú kevésbé sikeres nem zsidó (a gójok) neheztel a kevés számú sikeres zsidóra.
Hamis és értéktelen a holokauszt irodalom

Amilyen lett mára az 1960-as években virágzásnak indult a holokauszt-ipar, olyan lett az irodalma is: értéktelen és hamis. Karrierista tollnokok hamar odataláltak a húsosfazekak mellé, és gátlástalanul költötték kalandos emlékirataikat túlélésükről és a keresztények aljasságáról.

A lengyel származású Jerzy Kosinski (1933-ban Josek Lewinkopf néven látta meg a napvilágot egy zsidó családban, lengyel katolikus parasztcsalád bújtatta és nevelte fel, egy ismerős katolikus pap hamis keresztlevelet állított ki neki, így lett Lewinkopfból Kosinski, ezért élte túl a háborút, 1957-ben az Egyesült Államokba emigrált, feleségül vett egy nála 18 évvel idősebb amerikai milliárdosnőt, halála után megörökölte a milliárdokat és feleségül vett egy német bárónőt, 1991-ben halt meg) "Painted Bird" (Festett madár, 1965) című regénye az őt és családját bújtató lengyel parasztokat mocskolja, könyvének java része a katolikus lengyel falusiak által elkövetett szadista, szexuális kínzások leírása, az erőszak pornográfiája, egy őrült szadomazohista elme terméke, ahogy józan bírálói nevezték.

Persze nem a főzsidó Elie Wiesel, aki nagyon lelkesedett érte mint a "náci korszak egyik leghatásosabb bírálatáért", és ez máris elég ajánlás volt, hogy ez a könyv váljon a holokauszt-irodalom alapművévé, ezt tegyék kötelezővé az iskolákban és az egyetemi kurzusokon, terjesszék új kiadásokban, fordítsák idegen nyelvekre, és kapja egymás után a díjakat.

A nácik koncentrációs táboraira való klasszikus visszaemlékezések egyébként legtöbbször megegyeznek az igazi Auschwitz-túlélő Ella Lingens-Reiner állításával: " Kevés szadista volt. Kevesebb, mint 5-10 százalék." Ezzel szemben az értéktelen holokauszt-irodalomban a németek mindenkori szadizmusa erősen az előtérbe nyomul. Ez kettős zsidó célt szolgál: démonizálja a németeket és az antiszemitákat, és egyúttal "dokumentálja" a holokauszt sajátos irracionalizmusát.

Nem hinné az ember, hogy a Festett madár karrierje fölülmúlható, pedig az álzsidó Binjamin Wilkomirski "Fragments" (Töredékek) című "emlékiratai" véghez vitték ezt a csodát. Ilyeneket ír Wilkomirski 1995-ben, egy holokauszt-látomásos pillanatában, a II. világháború befejezése után a 40 évvel:

"A tábor még mindig megvan, csak elrejtették és álcázták. [A svájciak] levetették az egyenruhájukat, és szépen felöltöztek, hogy ne lehessen rájuk ismerni. Csak tégy egy óvatos célzást, hogy talán, esetleg, meglehet, te is zsidó vagy - és érezni fogod, hogy ezek ugyanazok az emberek, ebben biztos vagyok. Most is ölhetnek, egyenruha nélkül is." Wilkomirski szerint a Fragments maga a végső bizonyíték arra, hogy még Svájcban - a semleges Svájcban is - meg akarják ölni a nem zsidók a zsidókat.

A hazug csaló Wilkomirskiból villámgyorsan holokauszt-kirakatfigura és túlélő zsidó hős lett, dokumentumfilmek sztárja, konferenciák vezérszónoka, a washingtoni Holocaust Memorial Museum fő adománygyűjtője. Bár komoly történészek, köztük Raul Hilberg kezdettől gyanakvással fogadták személyét és tevékenységét, gyenge hamisítványnak tartották könyvét, mégis elég volt Jonah Goldhagen lelkesedése, hogy Wilkomirski szüleménye mesterműnek minősüljön.

Miután kiderült és bebizonyosodott, hogy Wilkomirski irománya valóban hamisítvány, még utána is akadtak védelmezői: pl. Israel Gutman, a jeruzsálemi egyetem professzora, aki azt írta, hogy: "nem fontos, hogy a Fragments hamisítvány-e, Wilkomirski maga nem az, mert a fájdalma valódi".

Szomorúan nevetséges, ehhez már nincs is mit hozzá tenni.

A Fragments című koholmányt végül 1999 októberében a kiadója visszavonta a könyvesboltok polcairól. Utána a maradványokat a cég ingyenesen felajánlotta a könyvtáraknak, de a súlyos botrány után már senkinek sem kellett, ezért sok példányt bezúztak. Az amerikai Schocken kiadó, Wilkomirski amerikai partnere egy hónap múlva, 1999 novemberében követte az európai példát: így múlt ki a holokauszt-ipar egyik leghírhedtebb irodalmi remekműve.

Maga Wilkomirski is igazi hamisítvány volt, ő maga még csak nem is zsidó, hanem egy Bruno Dösseker nevű svájci ember, aki német koncentrációs lágerban soha életében egy percet sem volt. Később kényszeredetten bevallotta, hogy árva gyerekként a háborús éveket Svájcban töltötte.

Megemlíthetjük még a zsidó Martin Gray "önéletrajzi memoárját" is: a szerző "For Those I Loved" (Azokért, akiket szerettem) című könyvében részletesen leírja a treblinkai német koncentrációs táborban töltött idejét, ahol többek között az volt a feladata, hogy a "gázkamrákból kisöpörje a csontokat és a hamut."

Azonban nem sokkal a könyv megjelenése után sok európai és amerikai újság címlapjára került ez a fotó, aminek az egyik oldalán a mosolygós szerző a nemrég megjelent könyvével a kezében, a másikon, mint sokszorosan kitüntetett NKVD-s ( a szovjet KGB egyik elődje) tiszti egyenruhában látható. A szovjet Gestapoként működött sztálini titkosszolgálat nevéhez sok százezer ártatlanul meggyilkolt és megnyomorított keresztény és zsidó ember vére tapad. Később kiderült, hogy Gray műve is csalás, holokausztos kitalálmány, Gray a háborúban mint szovjet NKVD-s tiszt szolgált.
Kertész Imre és a holokauszt

A holokauszt-epika ily felületes tanulmányozása számos esetben juttatja eszünkbe a mi Kertész Imre irodalmi Nobel-díjasunkat: őt is jellemzi a holokauszt szakrális megközelítése, misztifikálása, egyediségének, racionális fölfoghatatlanságának tétele. Wieselhez hasonlóan ő is új nyelvet akar létrehozni a holokauszt leírásához, a hazug Wilkomirskihez hasonlóan ő is csaló módon úgy állítja be magát mint egy magányos gyermek-túlélőt, aki csak később jön rá arra, hogy zsidó.

Kertész Camus-rajongása közismert: Kosinskiről és Wieselről olvassuk, hogy mindketten alaposan megszórták tűnődéseiket Albert Camus-idézetekkel, ami a sarlatanizmus egyik legfeltűnőbb ismertetőjele. Elie Wiesel állítólag magának Camusnak szájából hallotta, hogy Camus nem tudja megbocsátani magának azt, hogy nem ismerhette meg a zsidók holokausztját, ezt fenséges eseményt, ezt a misztériumok misztériumát. Később Elie Wiesel egy olyan "önéletrajzi" regényt írt az Auschwitzban és Buchenwaldban átélt borzalmairól, amelyben sehol sem említi a gázkamrákat.

Ahogy Kertész Imre potenciális gyilkosait véli felismerni a berlini és budapesti járókelőkben, úgy Wilkomirski leírása is hasonló paranoiától terhes. A holokauszt-ipar "tudományos" hármasfogata: Wiesel, Gutman és Goldhagen nem csak a szélhámos túlélők legfantasztikusabb kotyvalékait viszik diadalra, hanem példás együttműködéssel tálalják elméleti síkon is a szent tan dogmáit az orránál fogva vezetett világ számára. Ugyan akkor inkvizítori kíméletlenséggel őrködik eme szent tan tisztaságán azokkal szemben, akik zsidó létükre kétségbe merik vonni.

Módszereik ismerősek Magyarországon is: érvelés helyett fenyegetés, a bíráló hangok erőszakos elhallgattatása, kiközösítése és megbélyegzése.

Mikor Finkelstein és Ruth Bettina Birn történésznő a "Nation on Trial" (Egy nemzet a törvényszék előtt) című közös könyvében kivesézte és légből kapottnak találta Goldhagen "Hitler készséges hóhérai" című művének az egész német népet bűnösnek nyilvánító vádjait, akkor hiába kínálta fel lapjait vitafórumul a neves Cambridge-i Historical Journal, Goldhagen vita helyett, bevett zsidó szokás szerint felfogadott egy londoni ügyvédi irodát, hogy beperelje Birnt és a folyóiratot rágalmazásért, és főleg azért, hogy nyilvános bocsánatkérésre és állításai visszavonására kényszerítse az írónőt.

Finkelstein sem járt jobban: kiadóját előre bírsággal fenyegették meg, ha elfogadja publikálásra a Birnnel közösen írt könyvet: "Ön nem tudja, kicsoda Finkelstein, ő egy kútmérgező, gusztustalan, öngyűlölő zsidó, egy féreg" - írta a zsidó Leon Wieseltier a kiadónak. Az amerikai és a kanadai zsidó szervezetek össztüzét azonban olyan tekintélyek hárították el a szerzők fejéről, mint Raul Hilberg, Christopher Browning és Ian Kershaw. Ezek a tudósok egyhangúlag és határozottan elutasították Goldhagen könyvét.

Finkelstein azon csodálkozik, hogy a holokauszt-ipar nevetséges fércművei és átlátszó hamisítványai ellenére sem szaporodnak el Amerikában a holokauszt-tagadók. Pedig ilyenekre éppen a holokauszt-ipar szorgalmazóinak lenne szükségük, hisz' egy olyan társadalomban, ahol a vízcsapból is a holokauszt folyik, mivel lehetne másképp indokolni újabb múzeumokat, az óriásira felpuffasztott hanukákat, a népekre kényszerített zsidó ünnepeket, a történelem hamisító tankönyveket és filmeket, a soha nem véget nem érő holokauszt rendezvényeket, mint a holokauszt-tagadás rémének folyamatosan ismételt felidézésével?

Jellemző, hogy épp a washingtoni holokauszt múzeum megnyitására időzíttették Deborah Lipstadt "Denying the Holocaust" (A holokauszt tagadása) című könyvét, és a zsidók erre az időpontra időzítettek egy kellően manipulált felmérést is, amely "kimutatta", hogy mennyire általános a holokauszt-tagadás az amerikai társadalomban. Persze kijönnek a kívánt "ijesztő" eredmények, ha a holokauszt-tagadás fogalmát azokra is kiterjesztjük, akik rámutatnak a zsidó kollaboránsok szerepére, a német katonaság teljes kivonulása után védtelenül maradt drezdai polgári lakosság lemészárlására és szörnyű tűzhalálára a bombázások alatt, sőt, horribile dictu, arra is célozgatnak, hogy Elie Wiesel, vagy más megkérdőjelezhetetlen nagy ember a holokauszt-iparból mennyit profitál.

A drezdai Bombenholocaust igazi, valós, megtörtént holokauszt volt, mégis mélyen hallgat róla a győztesek oldalvizén evező zsidó kézben tartott média: a II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem. Az 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált. A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti - és pontosan ez történt Drezdában.

Finkelstein az évenként ismétlődő országos holokauszt-napot, a számos holokauszt-múzeumot, köztük a washingtoni holokauszt múzeumot számba véve furcsállja, hogy még mindig nincs olyan múzeum Amerikában, amely az amerikai történelem hasonló bűntetteire, pl. az indiánok ellen elkövetett atrocitásokra emlékezne. Pedig micsoda jó kis botrány lenne abból, ha a németek Berlinben építenének az amerikai indiánok emlékére múzeumokat, és a Németországban elkövetett náci bűnökre pedig a feledés fátylát borítanák.

A visszatetsző amerikai holokauszt-kultusz állítólagos politikamentességét szerzőnk hamisnak és merő képmutatásnak tartja. A washingtoni Memorial Museum tervét az újraválasztás kampányát indító Jimmy Carter elnök azzal a céllal kezdeményezte, hogy kiengesztelje a zsidó szponzorait és azokat a zsidó szavazókat, akiket alaposan feldühített a palesztinok törvényes jogainak elismerésével.

A zsidóengesztelés indítéka vezette a svéd hivatalos szerveket is Kertész Imre 2002. évi irodalmi Nobel-díjának odaítélésében is. A svéd állam egy régi tartozását akarta leróni a zsidókkal szemben, kiengesztelni azoknak elégtételt sürgető utódait, akiket annak idején megállított az ország határán, mert nem akarta fölöslegesen ingerelni Németországot.

Politikával fertőzi a holokauszt múzeumokat annak eldöntése is, hogy kikre nem akarunk ott emlékezni. Másokkal együtt Elie Wiesel úgy véli, hogy semmi esetre sem a holokauszt nem zsidó áldozataira. A nácik első áldozatai ugyanis nem a zsidók, hanem a kommunisták és egyéb politikai ellenségek voltak.

Komoly fejtörést okozott a zsidó egyediség papjainak az is, hogy hogyan zárják ki a cigányok elleni népirtást a múzeum programjából. A problémát megvitató bizottság le sem akart ülni egy asztalhoz a cigányság képviselőivel, a zsidók maguk akarták eldönteni, hogy milyen formában emlékezzenek meg, csak úgy mellesleg róluk is. Ha a zsidók a cigányok háborús üldöztetését túlságosan hangosan elismernék, akkor megdőlne az az "elmélet", hogy a holokauszt a keresztények atavisztikus zsidógyűlöletének tetőpontja volt.
A zsidó kárpótlás a holokauszt-iparral együtt egy zsarolásra szakosodott bűnszövetkezetté alakultA harmadik fejezetben részletes beszámolót olvashatunk arról, hogy mi módon csikartak ki óriási kárpótlásokat az amerikai zsidó szervezetek a zsarolható államokból, elsősorban a gazdag Svájcból az állítólagos holokauszt túlélők számára. A valóságban azonban saját céljaikra.

A náci holokauszt túlélőinek számát százezerre becsülik, ezekből jelenleg talán már csak huszonötezren vagy még annál is kevesebben élhetnek még. A zsidó szervezetek sokszorosan több túlélőt tételeznek fel, hogy a megzsarolt államoktól minél több és nagyobb kárpótlást követelhessenek. Az izraeli miniszterelnöki hivatal nemrégiben a jelenleg is életben lévő holokauszt-túlélők számát közel egymillióra becsülte, ami teljesen képtelen eltérés a föltételezhető számtól.

A pénzszagra gyűlő zsidók ezerszámra túlélőknek adták ki magukat, még olyanok is, akik máshol vészelték át a háborús éveket és nem náci táborokban. Mivel azonban a zsidó túlélők ma egyfajta szent teheneknek számítanak, ezért senki sem meri megkérdőjelezni az állításaikat.

Mint hogy Németország a háború után fontos szövetségessé rukkolt elő, már az ötvenes évek elején minden felszólítás és belső vagy külső nyomás nélkül megkezdte a kárpótlásfizetést, és napjainkig körülbelül 60 milliárd dollár kártérítést fizetett ki a zsidó szervezeteknek. (Más becslések szerint ez a szám valójában eléri a 100-110 milliárd dollárt.)

Ugyanakkor a Szovjetunió vagy jogutóda, Oroszország nem fizetett egy kopejkát sem a kommunizmus közel 100 millió valós, nem kitalált áldozatának, és az Egyesült Államok sem fizetett egy pennyt sem Vietnámnak a háború befejezése után, holott az ország déli részén 15 ezer faluból 9 ezret elpusztítottak, és északon súlyos károkat szenvedett mind a hat ipari nagyváros.

A kolosszális összeg ellenére a túlélő kisembereknek csak morzsák jutottak, például Finkelstein anyjának összesen 3500 dollár. Az elosztást a több zsidó szervezetet tömörítő Claims Conference (Zsidó Anyagi Követelések Tanácsa) végezte, a német kikötésekkel mit sem törődve, mert nem a zsidó áldozatok szűkös körülményeinek enyhítésére, rehabilitálásukra és számukra új otthon létesítésére, hanem csaló módon a zsidó közösségek rehabilitálására, mohó zsidó vezetők fizetésére, holokauszt-múzeumokra, taposókövekre, nácivadászatok vérdíjára, holokauszt vonatokra és holokauszt tanszékekre fordította.

Maga a washingtoni holokauszt múzeum is a zsidó propagandagépezet része, és mint ilyen, csalásokkal, a tények elhallgatásával, elferdítésével és a napi politika érdekszövevényeivel van megterhelve. A politizálás már akkor elkezdődik, még mielőtt a múzeum küszöbét átlépnénk. Ugyanis a múzeum a Raoul Wallenberg téren áll. Wallenberget, a svéd diplomatát, azért tisztelik, mert zsidók ezreit mentette meg, és egy szovjet börtönben halt meg.

A svéd Folke Bernadotte gróf, akinek a németekkel folytatott tárgyalásai után több mint 15 ezer embert engedtek ki a német koncentrációs táborokból, sok ezer zsidó és nem zsidó életét mentette meg. De ő nem részesül ebben a tiszteletben, mert a későbbi izraeli miniszterelnök Jitzak Samir,"arab barát" beállítottsága miatt, parancsot adott a meggyilkolására. Bernadotte nem csak hallgatott a lelkiismeretére, hanem, ha kellett, akkor cselekedett is, nem volt sem arab- sem zsidópárti, élesszemű, okos és szókimondó ember volt, aki átlátott a zsidó praktikákon és nem rémítette meg Wallenbergnek, a honfitársának és jó barátjának a sorsa sem. Az ENSZ legelső kudarcba fulladt arab-izraeli tárgyalásainak fáradhatatlan békeközvetítője volt. A tárgyalások alatt a zsidó Stern terrorista csoport 1948 szeptemberében Andre Serot francia katonatiszttel együtt Bernadottét is megyilkolta. Azok a zsidók ölték meg, akiket, vagy akiknek a szüleit a biztos haláltól megmentette. Hasonló pályát futott be, és a zsidók hasonló módon hálálták meg a magyar Kasztner Rudolf zsidó életeket megmentő tevékenységét is.

Wallenberg élete is megpecsételődött már azon a napon, mikor szovjet fogságba került: a Budapesten működő zsidó szervezetek arra kérték a "felszabadító" szovjet kommunista zsidó vezetőket, hogy ne engedjék el Wallenberget. Az európai zsidó szervezetek tudták, hogy Wallenberg, Bernadottéhoz vagy Kasztnerhez hasonlóan sok kompromittáló dolgot tud róluk és a háború alatti csúnya ügyeikről, és az volt nekik a legkényelmesebb, ha manapság az általuk leghangosabban dicsőített Wallenberget egy szovjet börtönben meggyilkolják. (a KGB-s halottkémi zárójelentésen Wallenberg - a sztálini Szovjetunió kedvenc megállapítása szerint - "szívinfarktust" kapott.) Ha a Budapestet megszálló szovjet csapatok Wallenberget elengedik, akkor valószínűleg rövid időn belül ő is úgy végezte volna, mint Bernadotte vagy Kasztner.

Említésre méltó egy kirakat-program is: nyugdíj folyósítása a zsidókat mentő "igaz keresztény" embereknek. Finkelstein epésen említi a személyi juttatások aránytalanságát: "Saul Kagan (a zsidó Claims Conference titkára) annyit keres 12 nap alatt, mint Lawrence Eagleburger (az első Bush elnök volt államtitkára) 4 nap alatt, és mint Alfonse D'Amato (volt amerikai szenátor, aki holokauszt-ügyekben zsarolta a német és osztrák bankokat) 10 óra alatt. Pontosan ennyit kapott az édesanyám hat év üldöztetés és szenvedés után."

"Az utóbbi években a holokauszt-ipar egy zsarolásra szakosodott bűnszövetkezetté alakult. Úgy állítják be magukat, mint akik a világ zsidóságát - az élőket és a holtakat egyaránt - képviselik, maguknak követelve a holokauszt-korszakbeli zsidó vagyonokat szerte Európában" - folytatja vádbeszédét Finkelstein, amelyhez hatalmas mennyiségű és bizonyító erejű dokumentációs anyag áll rendelkezésére. Például az, hogy, hogyan párosul az európai országok megzsarolása a törvényes zsidó örökösök meglopásával.

A zsidók mindenekelőtt Svájcot vették célba, a holokauszt félévszázados évfordulójára időzítve felújították a régi vitát, a svájci bankszámlákon elhelyezett zsidó betétek visszakövetelését. Állításuk szerint több milliárd dollár értékű holokauszt-kori zsidó vagyon lappang Svájcban. A bűntudatos Svájcot, melynek köztársasági elnöke nem győzött bocsánatot kérni az 1995-ös évfordulón, hogy annak idején nem fogadták be a zsidó menekülteket, könnyű zsákmánynak vélték. Annál is inkább, mert az USA-beli bankok csatlakoztak a Svájc-ellenes kampányhoz, holott tudvalévőleg az USA is határozottan visszautasította az 1940-es években a menedéket kérő európai zsidókat.

A svájciak megpuhítására mozgósították az amerikai zsidó szervezeteket, köztük a Holocaust Memorial Museumot és a sokszorosan leszerepelt, a nem zsidók által mélyen megvetett nácivadász Simon Wiesenthal Centert. Az amerikai képviselőházban egymást érték az interpellációk, karrierista képviselők szereztek érdemeket Svájc-ellenes kirohanásokkal. Tom Bower, a Svájc-ellenes kampány történésze találóan koncepciós kirakatperhez hasonlította az egész folyamatot.

A pénzéhes amerikai zsidók egyebek közt azzal vádolták a svájciakat, hogy a menekült zsidókat rabszolga-munkatáborokban tartották. "A tényt és a fikciót összemosó média zárótüzét látva könnyű megérteni, miért hiszi sok svájci, hogy hazája valami nemzetközi összeesküvés áldozata lett" - idézi Finkelstein Itamar Levint, a legnagyobb izraeli tőzsde-orgánum szerkesztőjét, hozzátéve, hogy: "a zsidók kampánya hamarosan a svájci nép elleni rágalomhadjárattá torzult."

Olyasmi is elhangzott a zsidók szájából a svájciakról, ami eszünkbe juttatja a budapesti Landesman rabbi gúnyolódását a magyar kultúrával kapcsolatban: (a gatya és a fütyülős barack emlegetését) "a svájciak rendkívül unalmasak, akiknek nincsenek művészeik, Tell Vilmos óta egyetlen hősük, államférfiuk sem született, és ráadásul képmutató náci kollaboránsok is voltak, akik profitáltak a népírtásból."

Mindamellett semmi bizonyítékot sem találtak arra, hogy a feltételezett 7 és 20 milliárd közötti Svájcba menekített zsidó pénz valóban létezett. A magyarázat persze kéznél volt: a svájciak eltüntették a bankbetétek nyomát.

"A svájciak ne mondják a világnak, hogy keresik a papírokat, mikor javában darálják őket" - jelentette ki a zsidó Barbara Boxer demokrata párti szenátor, Tom Lantos kaliforniai kolléganője az amerikai képviselőházban.

Aztán elhangzottak olyan rég valótlannak bizonyult vádak is, mint hogy "a svájciak megvették a náciktól a megszállt országok központi bankjainak elrabolt aranykészletét, vagy hogy a svájciak tudtak az áldozatok aranyának eredetéről, vagy hogy nagy mennyiségben vásároltak föl a haláltáborok áldozataitól elrabolt és rudakba öntött aranyat."

A hullák szájából kitördelt aranyfogak, tömések, leszedett aranyórák, karkötők, szemüvegkeretek felidézése arra volt hivatva, hogy a mesterségesen felháborított világ szemében közvetlenül is a holokauszthoz kösse a svájciakat.

Hogy a többrendbeli gyanúsítások alól tisztázzák magukat, a svájciak hozzájárultak tekintélyes személyekből álló nemzetközi vegyesbizottságok alakításához, kijelentve, hogy alávetik magukat a Volcker-bizottság döntésének. A holokauszt-ipar zsarolói nem örültek e váratlan fordulatnak: nagyon megijedtek, hogy a tények feltárása jóval kisebb kártérítést eredményez majd számukra, mint amit további hecckampánnyal kicsikarhatnak a svájciaktól. Ezért most már minden áron meg akarták előzni a vizsgálatok eredményét, és még mielőtt a bizottságok megkezdik munkájukat, gyorsan megkötni Svájccal a kárpótlási megállapodást.

A zsidók az eddig mindig jól bevált "nélkülöző holokauszt-túlélőkkel" jöttek elő ismét, mondván, hogy nem győzik szegények kivárni, míg a bizottságok befejezik a munkájukat. Végül megszokott zsidó módon perekhez és gazdasági bojkotthoz folyamodtak, hogy terrorizálják az akadékoskodó svájciakat, addig, amíg meg nem adják magukat. Ennek szervezői közt két magyar nevű is jeleskedett: Alan Hevesi, az AJC (American Jewish Committee) egyik vezérének fia, aki egyben a 30 milliárd dollárnyi nyugdíjalap fölött diszponáló társaság elnöke és nem zsidó George Pataki, New York állam volt kormányzója. (Patakinak csak az apai nagyapja volt magyar, aki 1908-ban Mátészalkáról vándorolt ki Amerikába)

Végül 1998 nyarán megtört a svájciak ellenállása, és belementek 1,25 milliárd dollár kifizetésébe. Netanyahu akkori izraeli miniszterelnök gratulált D'Amato szenátornak: "Ön igazi hősként szerepelt ebben a történetben!" Clinton elnök is helyeslését fejezte ki: "szembe kell néznünk a múlttal, jóvátennünk annak szörnyű igazságtalanságait."

Hogy "a nélkülöző holokauszt-túlélőknek" mennyi jut majd a svájci pénzből, az már az első pillanattól sem volt világos. A túlélők, a felperesek ragaszkodtak hozzá, hogy az egész összeget megkapják, de a World Jewish Congress, a Simon Wiesenthal Center és a többi pénzéhes zsidó szervezet követelte a részét holokauszt-oktatásra, holokauszt múzeumokra, a holokauszt emlékművekre, a hanuka ünnepekre, a titkos, faji alapon működő szegregált zsidó iskolákra és ezért inkább késleltette, mint sürgette a felosztást. A cél világos volt: mire az arra érdemesekre sor kerül, addigra alighanem az összes holokauszt-túlélő halott lesz, a pénz pedig náluk marad.

Körülbelül Svájc térdre kényszerítésével egyidőben a bizottságok jelentései is elkészültek, elsőnek a Berger-jelentés Svájcnak korábbi aranyvásárlásairól. A zsidó bizottság megrovásban részesítette a svájci bankokat, azt állítván, hogy 55 évvel ezelőtt kiszolgálták a nácikat.

1999 végére elkészült a Volcker-bizottság jelentése is a zsidó üldözöttek "alvószámláiról" a svájci bankokban. A vizsgálat nem mutatott ki hátrányos megkülönböztetést a nácizmus üldözöttei kárára, csak egyes bankok ügykezelését találta nagy nehezen kifogásolhatónak. Számos esetben maguk a svájci bankok kezdték keresni az eltűnt számlatulajdonosokat vagy azok örököseit és utána kifizették a jogosultakat. Hogy dokumentumokat eltüntettek volna a svájci bankok, arra semmi jel nem mutatott.

Nyilvánosságra került azonban az a tény, hogy Svájc mellett az Egyesült Államok is az európai zsidó pénzvagyon menedékhelyének számított. Ezekről az amerikai "alvószámlákról" természetesen korábban is tudomásuk volt a zsidó beavatottaknak, és az összegüket mintegy hatmillió dollárra becsülték. Az Egyesült Államok kongresszusa azonban tudni sem akart ekkora kárpótlásról, és lealkudta félmillióra, ami Svájc teljesítménye mellett eltörpül, de a zsidó szervezetek ezúttal nem látták célirányosnak, hogy országos médiakampánnyal követeljék a "jussukat", mint Svájc esetében.

A zsidók az amerikaiak hátán lovagoltak be a világpolitika élvonalába, segítségükkel lett Izrael atomhatalom, az USA évi sok milliárdos pénzadománya és diplomáciai támogatása nélkül Izraelt ma már nem találnánk meg a térképen. A zsidó médiának az Egyesült Államok esetében ezért egyszerűen nem volt bátorsága ujjat húzni Washingtonnal és antiszemitizmust kelteni a nekik bőségesen tejelő amerikai adófizetők millióiban.

Hasonlóképpen Izrael is mentesült minden kárpótlás-követeléstől, erről hivatalosan határoztak az amerikai zsidó csúcsszervek. A zsidó ügyek fő barátjának és szószólójának elkönyvelt New York Times szemrebbenés nélkül leírta: "nem lehet morálisan egyenlőségjelet tenni az izraeli és a svájci bankok közé. Ami Izraelben legfeljebb hanyagságnak, az Svájcban bűnnek minősül." No comment.

A svájciak megzsarolásának sikerességén felbuzdult holokauszt-ipar nem késlekedett kipróbálni erejét a többi európai országon is. Bár Németország már 1952-től folyamatosan és önként fizette a kárpótlást, a zsidó szervezetek ügyvédkommandói most új pereket akasztottak német adófizetők nyakába, nem kevesebb, mint újabb húsz milliárd dollár kárpótlást követelve.

A feljebb már említett zsidó származású Alan Hevesi, New York város számvevője 1999 áprilisában kezdte figyelemmel kísérni a tárgyalásokat és természetesen ő is azonnal bojkottal fenyegetőzött. Carolyn Maloney new yorki (a Házban Manhattant és részben Queenst képviseli) képviselőnő szerint "az eltelt idő nem lehet mentség a jogtalan gazdagodásra." Stuart Eizenstat, Clinton elnök volt pénzügyminiszter-helyettese sokat sejtetően kijelentette, hogy "az USA-ban jelenlévő német vállalatok adnak a jó hírükre és továbbra is az Egyesült Államok és Németország jó polgárai akarnak maradni." Októberre azonban a zsidók ezt a morális példálózást irányított média-hisztériával váltották fel Németország ellen, olyannal, amilyet az Egyesült Államok esetében nem mertek megtenni.

A zsidó szervezetek a kezükben tartott média segítségével minden holokauszt-szlogent bedobtak, Mengelét is beleértve, őt a világhírű német Bayer gyógyszervállalat ellen. A németek keserűen és ismételten felismerték, hogy a holokauszt-ipar legújabb támadása visszaverhetetlen, ezért beleegyeztek egy újabb jelentős összegű kárpótlás fizetésébe, ezúttal ismét az egykori kényszermunkásoknak bére fejében, holott a német kormány egyszer már fizetett ezeknek a munkásoknak a szabadságuk elvesztéséért, életük és egészségük veszélyeztetéséért. Az új megállapodás minden volt kényszermunkásnak plusz 7500 dollárt helyezett kilátásba. Ha a zsidó Claims Conference rendesen elosztotta volna a már erre a célra egyszer kifizetett és eltüntetett német kárpótlást, akkor az egykori munkások közül sokkal többen, sokkal hamarabb jutottak volna pénzhez.

Nem csoda, hogy a Claims Conference még a zsidók körében is rendkívül rossz hírnévre tett szert. Sokan állítják, hogy ez egy olyan zsidótanács, amely a nácik munkáját folytatja más módszerekkel, vagyis nem más, mint egy velejéig korrupt és csaló zsidó szervezet, amely ügyesen álcázza tevékenységét.

A zsidó csalássorozat egyik jól ismert módja a holokauszt-túlélők számának folyamatos feltupírozása is: ha hihetünk a holokauszt-iparnak, akkor ma több egykori kényszermunkás van életben, mint fél évszázaddal ezelőtt. Az antiszemitáknak van okuk gúnyolódni a hazug zsidókon, akik még a saját halottaikat is pénzszerzésre és csalásra használják.

A Szovjetunió feloszlása után szabaddá vált országokra is rákerült a sor, hogy "a nélkülöző holokauszt-áldozatok" nevében megzsarolják őket. A holokauszt-ipar felszólította az egykori szocialista országokat, hogy adjanak vissza minden háború előtti zsidó tulajdont vagy fizessenek kárpótlást. A szegény országok megzsarolása azonban a nyilvánosság kizárásával történik, ezúttal hiányzik a svájci bankárok, a német nagytőkések ellen már jól bevált a média-hisztériakampány, azokat senki sem sajnálta, de például a nincstelen lengyel parasztok kifosztása világraszóló botrány lenne.

Itt már új fegyverhez nyúltak a zsidók: a lengyel államot felszólították a lengyelországi zsidó élet újjászületésének támogatására és e célból a háború előtt zsidó tulajdonban lévő ingatlanok visszaadására, beleértve a jelenleg kórházként, iskolaként használt épületeket is. Mivel Lengyelország háború előtti három és félmilliónyi zsidó népességéből mára csak néhány ezer maradt, jogosult a kérdés, hogy vajon valóban szükséges-e a zsidó újjászületéshez, hogy minden egyes lengyel zsidónak saját zsinagógája legyen?

Stuart Eizenstat, aki már a német rabszolgamunka-tárgyalásokon is az Egyesült Államok főképviselője volt, aktív részt vállalt a kelet-európai szegény országok megnyomorgatásában is. "Belorusszia (Fehéroroszország) nagyon-nagyon hátul van a háború előtti zsidó vagyonok visszaszolgáltatása terén" - jelentette ki az amerikai képviselőház Tom Lantos által vezetett külügyi bizottsága előtt.

Israel Singer, a World Jewish Congress első főtitkára felszólította az amerikai kongresszust: ellenőrizze, hogy minden ország rendezte-e számláját. Aggály is elhangzott azonban e mohósággal szemben: "A World Jewish Congress egy egész holokauszt-ipart hozott létre, amely felelős az antiszemitizmus sokadik újjáéledéséért Európa-szerte és csak fokozza ezt a nem kívánt hatást a folytonos hivatkozás a nélkülöző lengyel zsidó holokauszt-áldozatokra" - nyilatkozta a lengyel származású zsidó túlélők egyik ügyvédje.

A lengyelek és beloruszok (fehéroroszok) után a románokra is rá került a sor. Hirchson rabbi diadalmasan számolt be a kezdetben makacskodó akkori román miniszterelnök kezes báránnyá változtatásáról. Avraham Hirchson rabbi ellen már eddig is több büntetőeljárás is indult Izraelben. Volt már kommunikációs- pénzügy- és turizmusért felelős miniszter. 2007 májusában az izraeli szakszervezetek (National Workers Labor Federation) főtitkári tisztségéből is felfüggesztették, mert ismét rendőrségi vizsgálat indult ellene sikkasztás vádjával.

A holokausztból gátlástalanul anyagi hasznot gyártó Hirchson rabbi találta ki az Élők menetét is, ezt az évente megrendezésre kerülő 2 kilométeres emlékmenetet Auschwitztól Birkenauig. Azóta már itt is felmerült vele szemben a sikkasztás bűncselekményének gyanúja: a vád szerint az akkor éppen pénzügyminiszter Hirchson Ábrahám az Élők menetére kapott állami juttatásokat és a hazai és nemzetközi privát szponzoroktól kapott dollár milliókat állítólag magáncélokra és pártjának Tel Aviv-i irodáját felhasználva politikai célokra eltüntette. Egyébként ebben az ügyben is nyakig benne van a szintén szeplős múltú Ehud Olmert, a megszállt Jeruzsálem korábbi polgármestere, volt ipari- kereskedelmi- és munkaügyi miniszter, jelenlegi izraeli miniszterelnök is.

Nyilván Magyarország sem kerülte el sorsát, de erről nem olvashatunk beszámolót Finkelstein könyvében. A könyv megjelenése után pár évvel azonban már Magyarországon és a környező országokban is beindult a zsidó pénzszerző gépezet: a tervek szerint David Admon volt budapesti izraeli nagykövet legújabb megbízatása a Magyarországon és a környező országokban a két emberöltővel ezelőtt, vagyis 62 éve véget ért II. világháború alatt elvett zsidó javak visszaszerzése, ill. az ezekért járó újabb kárpótlások behajtása lesz.

A zárszóban arról olvashatunk, hogy milyen nagy szerepet kényszerítenek a zsidók a holokauszt-ipar felhasználásával az amerikai közéletre: tizenhét állam iskoláiban van kötelező vagy ajánlott holokauszt-oktatás, számos egyetemen és főiskolán pedig kárpótlási pénzből felállított "holokauszt-tudományi" tanszék is üzemel. A New York Times, az Izraelt védő zsidó témák állandó közlője szinte hetenként, kiemelt helyen, menetrendszerűen közöl holokauszt-témájú cikket, a "végső megoldásról" pedig eddig becslés szerint tízezernél is több tudományos dolgozat készült az Egyesült Államokban.

Útmutató az amerikai tanároknak a holokauszt megfelelő oktatására - az ukrán éhínségről, Recskről, a Gulágokról, a háború utáni német és magyar polgári lakosság elleni tömeggyilkosságokról, kitelepítésekről, vagy a kommunizmus 100 millió halottjáról még nem adtak ki hasonló útmutatót.

Norman G. Finkelstein könyve azon zsidó szélhámosok üzelmeit leplezi le, akik bemocskolták népük szenvedésének emlékét és megmérgezték a zsidók és nem zsidók közötti viszonyt. Az író ezekkel a szavakkal fejezi be könyvét:

"Az a feladat áll most előttünk, hogy rehabilitáljuk a náci holokausztot, mint a racionális vizsgálódás tárgyát. Csak akkor tanulhatunk belőle.

A náci holokauszt abnormalítása nem magából az eseményből eredeztethető, hanem abból a kizsákmányoló iparágból, amely rátelepült. A holokauszt-ipar mindig is erkölcstelen volt. Ezt végre nyíltan ki kell mondanunk. Itt az ideje, hogy felszámoljuk ezt a vállalatot.

Az volna a legnemesebb gesztus azok iránt, akik elpusztultak, ha megőriznénk emléküket, tanulnánk szenvedéseikből, és hagynánk őket békében nyugodni."
Jack Corn 2007 november 26. 


Központi Statisztikai Hivatal: mese a 600 ezer magyar holokausztos áldozat



Hány áldozata volt a holokausztnak Magyarországon? Bizonyos szervezetek és "történészek" menten rávágják: hatszázezer! Igaz, Raoul Hilberg a holokauszt-kutatás alapművének számító, Az európai zsidóság megsemmisítése című könyvében háromszázezer magyarországi holokauszt-áldozatról ír. Negyven évig dolgozott a könyvén, hát biztos tudja, miről beszél. Ám mind a hatszázezret szajkózó szervezetek, mind pedig Raoul Hilberg megspórolhatott volna egy csomó kutatómunkát, ha felveszik a telefont, felhívják a Központi Statisztikai Hivatal központi számát, és megkérdezik az ügyfélszolgálatot, mennyi volt Magyarország lakossága 1941-ben, illetve 1949-ben. Ezekben az években volt ugyanis népszámlálás. Az alábbi adatokat bárkinek megmondják.

1941-ben Magyarország lakossága 9 316 074 fő volt. (Ebben nincsenek benne a visszacsatolt területek.)
1949-ben pedig 9 204 799 fő.

A különbség nem 600 ezer, nem is 300 ezer, hanem 111 275 fő. Ennyit fogyott Magyarország lakossága e nyolc év alatt. Ebben benne van a világtörténelem legpusztítóbb háborúja, a frontveszteségek, a természetes halálozások, a budapesti ostrom, és persze a születések is. No meg az a bizonyos holokauszt.

Vajon született-e 1941 és 1949 között elég csecsemő ahhoz, hogy a háborús veszteségeken túl még 600 ezer elpusztított zsidót is kompenzáljon? Természetesen nem. Az élveszületések száma:

1941: 177,047
1949: 190,398

Ugyanezekben az években a halálozások száma:

1941: 123,349
1949: 105,718

A köztes évekről nincs adat, de tételezzük fel, hogy a lakosság hancúrozási kedve a legnagyobb bombázások idején is töretlen volt, és a születések száma mindvégig 40%-kal meghaladta a halálozások számát, mint a fenti években. (1941-ben 30%-kal, 1949-ben pedig 45%-kal volt több születés, mint halálozás, kerekítve.)

Ahhoz, hogy 600 ezer főnyi holokauszt-veszteség ne látsszon meg a háború utáni statisztikákban, 9 év alatt legalább ennyivel több csecsemőnek kellett születnie. Azaz évente kb. 66 ezerrel több a normálisnál. Ez azt jelentené, hogy a háborús nélkülözés éveiben a lakosság elkeseredett kefélésbe kezdett, és a háború utáni baby boom-ot is meghaladva kb. 80%-os népszaporulatot produkált kilenc éven keresztül, de közben nem is halt meg senki más, csak az a 600 ezer holokauszt-áldozat.

E számok alapján ki lehet jelenteni: 600 ezer holokauszt-áldozat biztosan nem volt.

Néhány héttel ezelőtt a Bombagyár Rádióban is szó volt arról, hogy újabb sokmilliárdos kárpótlást fizetnek a magyarországi holokauszt-túlélőknek. De mennyien lehetnek? Erről nem szól KSH-információ, de arról igen, hányan élnek ma Magyarországon, akik 2009 január 1-jén betöltötték a 63. életévüket, vagyis 1945-ben vagy azelőtt születtek. Ez 1 753 300 fő. (Ez előzetes adat, a pontos értéket júniusban tudják megmondani. Nagyjából egy-kétezret tévedhetnek.) Tehát ennyi ember él ma Magyarországon, aki potenciálisan érintett lehetett a holokausztban. Közülük azonban ne vegyük figyelembe azokat, akik még nem voltak 15 évesek a "vészkorszak" idején, hiszen a munkaképtelen gyerekeket a mese szerint azonnal elgázosították, illetve a táborbeli mostoha körülményeket sem élték volna túl. Vagyis azokat keressük, akik 1930-ban, vagy azelőtt születtek, és ma is életben vannak, tehát 2009 január 1-ig betöltötték 78. évüket. Ez 511,5 ezer fő.

A 600 ezer állítólag elhurcolt zsidó Magyarország 1941-es lakosságának 6,44%-a - mondjuk, hogy 6,5%, mert 1944-re megszaporodott a lakosság. Feltételezhetjük, hogy a fenti 511,5 ezer fő közt is ugyanilyen arányban vannak holokauszt-túlélők. Ezek szerint mintegy 33 ezer holokauszt-túlélő élhet ma az országban, és ez nagyjából stimmel is a kárpótlási programok kedvezményezettjeinek számával.

Csakhogy nem lehetnek ennyien, hiszen a mese szerint nem élték túl hatszázezren! Ne feledjük, hogy a magyar zsidók 1944-ben érkeztek a "haláltáborokba", amelyek immár tökéletes halálgyárakként működtek, és rajtuk próbálták ki először a tömeges megsemmisítés módszereit. Csak azok élték túl, akiket munkára fogtak, és túlélték a "halálmeneteket" is, vagy épp itt felejtették őket a budapesti gettóban a totális megsemmisítés közepette. Nem lehetnek tehát 33 ezren, ennek talán a tizede lehetséges. Mégis több tízezer túlélő jelentkezik rendszeresen a hatalmas kárpótlásokért. Tessék elolvasni, hogy csak a Claims Conference weboldalán hány kifizetés szerepel.
Bombagyár2009 április 21.


Holokauszt: végtelenített szipolyozás




Az Izraelben élő közel negyed millió holokauszt túlélő nagy felháborodással fogadta az Olmert-kormánynak azt a döntését, hogy mindössze havi 20 dollárral (3600 ft) akarja emelni a nekik járó juttatást. A Hollandiában élő túlélők nyolc és félszer nagyobb állami támogatásban részesülnek, mint az izraeli sorstársaik.
Az izraeli kormány bejelentése miatti felzúdulást csak tovább fokozta, mikor kiderült, hogy ez a kevésnek is nehezen mondható plusz pénz sem jár mindenkinek, hanem csak a legrászorultabb 120 ezer túlélőnek folyós
ítja a kabinet, így ezzel a 20 dollárral havi 487-ről 500 dollár fölé emeli az ezen a címen jutatott apanázst. Olmert nyilatkozata szerint ezt a pénzt az izraeli költségvetési tartalékból fogják biztosítani, és ez a kigészítés 2007-ben mindössze 28 millió dollárt fog elvonni az ázsiai mini állam kincstárából.
Az egyik izraeli tévécsatorna megrázó riportot sugárzott egy olyan idős túlélővel, aki arról panaszkodott, hogy neki annyira szűkös a havi nyugd
íja, hogy húsból csak csirkenyakra futja. Kathleen Schwartz, egy másik Izraelben élő túlélő azt mondta, hogy "az utóbbi 42 évben én semmit sem kaptam a [zsidóállamtól, pedig az idő ellenünk dolgozik."
"Természetesen egyetlen túlélő sem fogadhatja el ezt az alamizsnát" - közölte határozottan Dubby Arbel, az egyik nagy izraeli túlélő szervezet elnöke. Avraham Roet, egy másik túlélő annak a meglepő véleményének adott hangot, hogy "az izraeli kormány nem érti a holokauszt jelentőségét, és azt sem fogja fel, hogy mi milyen dolgokon mentünk keresztül
mert ha értenék, akkor elő sem jöttek volna ezzel az abszurd és mindannyiunkat sértő összeggel."
Noah Frug, az izraeli hadsereg által megszállt Jeruzsálemben letelep
ített holokauszt túlélőket tömörítő szervezet vezetője őszintének tűnő felháborodással mondta az izraeli katonai rádióban, hogy Németországban, Franciaországban, Hollandiában, sőt még a Lengyelországban élő holokauszt túlélők is többet kapnak az államtól, mint amennyit ők kapnak a saját hazájuktól, annak ellenére, hogy Izrael olyan nagy hangsúlyt fektet a holokausztnak az egész világon való megismertetésére.
"Am
íg mi Izraelben 487 dollárt (89,000 ft) kapunk havonta, addig Hollandiában a túlélőknek folyósított havi összeg elérheti a 4110 dollárt is" (753,000 ft) - panaszkodott tovább a műsorban Avraham Roet.
Hillary Kessler-Godin, a Con
ference on Jewish Material Claims Against Germany(CJMCAG, a Németországgal szembeni zsidó követeléseket intéző szervezet) szóvivője a témával kapcsolatban elmondta, hogy Berlin még mindig több mint 80 ezer Izraelben élő túlélőnek (és még sok tízezer, a világ több más országában élő túlélőnek) fizet egy általa közelebbről meg nem nevezett összeget. Kessler-Godin volt egyébként az első olyan közszereplő az izraeli politikai életben, aki nyilvánosan meg merte cáfolni az izraeli kormánynak azon adatait, amelyek a több mint ötven éven keresztül kárpótlás címén Németországból Izraelbe érkezett pénzek nagyságára vonatkozott.
Az elődeihez hasonlóan a Saron-kormány nem sokkal a hivatalba lépése után, még 2001 tavaszán is azt áll
ította, hogy ez az összeg "csak" 50 milliárd dollár körüli, míg Kessler-Godin véleménye szerint ez valójában már több mint 80 milliárd dollárra rúg. Független nemzetközi pénzügyi szakértők becslései szerint azonban 100-110 milliárd dollárt - vagy ennél is többet - kitehet az Izraelnek és a zsidó érdekvédő szervezeteknek a zsidók kárára 1933 és 1945 között elkövetett bűnök és a tőlük elkobzott személyi javak kárpótlásának jogcímén a háború utáni nyugat-német kormányok által kifizetett összeg.
(Az amerikai zsidók által vezetett CJMCAG szervezet annak fejében, hogy Izrael ne akadályozza meg a német újraegyes
ítést, 1990 tavaszán kikövetelte Kohl kancellártól, hogy a szocializmus építésébe belebukott Német Demokratikus Köztársaságban még fellelhető és nyomon követhető zsidó javak minden joga egyedül erre a szervezetre szálljon - azóta a new yorki székhelyű CJMCAG közvetítésével a kelet-német tartományokból [az 1950-es évek elejétől folyamatosan fizetett német kárpótlásokon felül] újabb dollár és euró milliárdok kerültek Izraelbe.)
A napokon át tartó vita során az is elhangzott az izraeli állami tévében - egyébként ez is először a modern zsidó állam történetében - hogy a most nagy nehezen bevallott 80 milliárd dolláros német kárpótlást az egymást váltó izraeli kormányok nem a rendeltetése, vagyis a túlélők és az arra rászorultak megseg
ítésére használták fel, hanem teljes egészében elnyelte a 60 évvel ezelőtt kikiáltott Izrael Állam függetlenségének megalapozására és a szomszédai ellen indított újabb és újabb háborúk valamint a hadsereg fenntartásának finanszírozása.Így Izraelben a szűkmarkúnak számító 20 dolláros juttatásról szóló vita során és az ezt követő általános felháborodásban beszéltek nyilvánosan először olyan eddig tabunak tekintett témákról, mint a holokausztra való állandó hivatkozással a zsidó állam megalapítását részben a Német Szövetségi Köztársaságtól kapott kárpótlásból fedezték, és hogy Izrael léte az Egyesült Államok kormányai által évtizedeken keresztül menetrendszerűen átutalt dollár százmilliárdokban mérhető gazdasági, diplomáciai és katonai segélyektől függ.Jack Corn2007 augusztus 04.




Korunk szent állata a zsidó




Indiában a tehén és a majom szent állatok. Tudjuk, hogy ezek valóságos csapást jelentenek egyes tartományokban. A szó teljes értelmében több joguk van, mint a lakosságnak. Csoportba verődve bepiszkolják az utcákat, a lakásokat, ellopják a nehezen szerzett élelmet, megrongálják a nyomorúságos viskókat. Valamilyen szerencsétlen hagyomány folytán senki sem nyúlhat hozzájuk, minden meg van nekik engedve.

Hasonló módon a fehér ember szent majma a zsidó. A zsidó köztünk azt tehet ma, amit akar. Zavartalanul mászkálhat városainkban, templomainkban, ott van az államapparátus megannyi hivatalában, beüti az orrát a termelésbe, a sajtó, a gazdasági élet vezetése a kezén van, ő a világ legfőbb ügyeinek intézője. Bepiszkolhat, benyálazhat mindent. Mert ő a mi szent majmunk.

A világ minden fontosabb döntésében az ő érdeke jő figyelembe, ő mondja meg nekünk, mi a helyes, mi nem. Bölcsen igaz, hogy a zsidó soha nem szegi meg a törvényt. Ő csinálja azt. Pontosabban, csináltatja a maga érdekének megfelelően. Egyszóval a zsidó a mi totemünk.

Bármilyen furcsán hangzik is a fehér ember — hasonlóan a primitív népekhez — megalkotta magának a totemállatot, kiépítette ennek kultuszát és a totem előírta a maga tabuit. Szerencsétlen módon minden idők legborzalmasabb, legvérengzőbb totemét emeltük magunk fölé. Eljő majd az idő, amikor a történelem úgy fog megemlékezni erről a korról, mint a világméretű bűnözőknek függőleges betöréséről a társadalomba totem képében.

Ezt az intellektuális szent majmot ültettük a nyakunkba jó 100-120 éve. De az utóbbi 50 évben egész kultusz épült ki körülötte. Ma nyugodtan szidhatjuk a kormányt, az uralkodót, a pápát, még az Istent is, de ha valaki rosszallóan tekint valamelyik majomra, vagy kiejti azt a szót, hogy zsidó, felmérhetetlen szentségtörést követ el. A társadalom kiközösíti, mint egykor a szentély-gyalázót. Mert a totem mindig zsarnok. Ha a szent majom vinnyog egyet, Európa az I. Világháború lángjába borítja magát. Nyaffant még egyet és Európa tapsol a bolsevizmusnak. A következő nyekkentésére a II. Világháború 50 millió halottja és letarolt városai merednek ránk. Vakaródzik egyet és a világ szállítja a Medinat Israel-t. És napjaink makogására fog megindulni a háború Israel «megvédésére», amiből egy olyan világégés lehet, hogy csak hírmondónak marad ember a Földön.

Izrael mai zsidó népességéből nem tudnánk 1000 olyan zsidót találni, akinek szülei, nagyszülei Izraelben, vagy legalább 1000 km-en belül laktak volna. A legjava ázsiai kazár-zsidó, akinek annyi köze nincs a Próféták zsidóságához, mint az ebihalnak a sashoz. Izrael mai zsidai javarészt "idegen" zsidók, amit askenázinak is mondunk. "Atyáik" zsidó hitét eltorzították miután ázsiai kóborlásaik közben fölvették a zsidó vallást. És ez később hasznosnak is bizonyult, mert a keresztények között arra hivatkozhattak, hogy ugyanazt a vallást követik, amelyben a keresztények Istene született. Ennek igazi profitját most húzzák le, amikor az egészséges keresztény ellenállás meggyöngült. Ma ezen a címen követelnek maguknak védelmet. Ezen a címen lettek a kereszténység szent majmai.

A modern ember a majomtól származtatja magát a darwini tanok alapján és demokratikus megilletődéssel jutott el a feltételezett ős-iszapig. Elmondhatatlan szegényszag árad ki ebből a fejtornából. De ettől eltekintve, nem lehet nagyobb iróniája a világot rendező sorsnak az, hogy a majom-ősű ember kiérdemelte és megkapta maga fölé a Majom-istent, ezt az utálatos totemet.

És, ki tudja, nem ez a szent majom-e az a Pusztító Utálatosság, amiről a Próféta és az Evangélista beszél a Végítélet apokaliptikus víziójában?
Vízöntő
2010 június 15.


A magyar külügyminiszter Washingtonban: hódolat, hűségeskü és megalázkodás a zsidók előtt



Nincs új a nap alatt: minden hasonlóképpen történik, mint egykor a Római Birodalomban, vagy éppen a Szovjetunióban. Mihelyst valamely gyarmaton beiktatnak egy-egy új helytartótanácsot, elvárják a hivatalba lépő adminisztráció vezetőitől, hogy a birodalom központjába látogassanak, és nyilvánosan letegyék a hűségesküt az uralkodó faj képviselői előtt. Martonyi János a magyar gyarmat vezetésére kijelölt úgynevezett kormány külügyminisztere az elmúlt napokban hódolt és alázkodott meg a Zsidó Világbirodalom urai előtt.

Ilyen látogatások alkalmával az alávetett nép elöljárója megígéri, hogy minden erejével fellép azok ellen, akik esetleg veszélyeztethetik a birodalom urainak hatalmát („küzdeni kell az antiszemitizmus és a rasszizmus minden formája ellen”), továbbá kötelezettséget vállal arra is, hogy az elfoglalt provincia meghatározott számú katonával járul hozzá a Világbirodalom háborúihoz („kibővítjük szerepvállalásunkat Afganisztánban”, „fokozzuk erőfeszítéseinket a közös biztonság megteremtése érdekében”).

Mindemellett pedig hódolni kell a birodalom vezető népének vallása előtt, mégpedig úgy, hogy a gyarmat nyakára ültetett helytartóság képviselőjének el kell zarándokolni egy templomba (manapság ez lehet egy holokauszt múzeum, illetve a holovallás valamely szentjének emlékhelye), ahol is idézni kell a szent hitvallás bizonyos részeiből. Nos, ami a látogatás spirituális részét illeti, Martonyi megtette a magáét, ugyanis Washingtonban megkoszorúzta „a második világháború idején Budapesten zsidókat mentő svájci diplomata, Carl Lutz emléktábláját”. Az ünnepségen – melyen természetesen megjelentek a holovallás papjai, Charles Gatival az élen -, Martonyi a holoszentírás alábbi, kiemelten fontos sorát idézte: "Tanulnunk kell a múltból (...) mindig emlékeznünk kell a holokausztra, hogy soha ne történhessen meg újra". Ezen kívül kötelezettséget vállalt a világbirodalmat irányító nép érdekeinek védelmére: „Az új magyar kormány fel fog lépni a fajgyűlölet, az antiszemitizmus, a gyűlölet és a diszkrimináció minden formája ellen” - fogadott hűségesküt a „magyar kormány” nevében a cionista Martonyi.

Mármost régebben, mikor még hazánk a Szovjet Birodalom gyarmata volt, akkor az éppen hivatalba lépő „külügyminiszternek” Moszkvába kellett mennie, ahol megígérte kommunista urainknak, hogy idehaza fellépünk a „reakció és a szovjetellenesség” ellen, továbbá a „proletár internacionalizmus” szellemében vállvetve küzdünk a „haladásért” és a „szocializmus világméretű győzelméért”. A külügyminiszteri posztra ültetett kollaboránsnak pedig annak idején feltétlenül meg kellett látogatni a Lenin Mauzóleumot, és koszorúznia kellett valamilyen kommunista mártír emléktáblájánál vagy sírjánál.

Most a „reakció és a szovjetellenesség” helyett a „szélsőségek és az antiszemitizmus” ellen kell harcolnunk, és immár nem a „haladás” és a „szocializmus” „világméretű győzelméért”, hanem a „demokrácia kiterjesztéséért”, a „biztonság megteremtéséért” és a „terrorizmus legyőzéséért” kérnek tőlünk áldozatokat. A Lenin Mauzóleumot pedig felváltotta a holokausztmúzeum vagy valamely más holoemlékmű, „kommunista mártírok” helyett pedig a „zsidómentők” vagy maguk az elhurcolt zsidó áldozatok lettek a szentek, akiknek az emléktábláinál koszorúzni kell.

Idehaza a birodalom ügynökei ugyan hajtogatják még, hogy csak az „antiszemiták lázálmaiban létezik a zsidó világuralom”, ugyanakkor maguk a cionista zsidók már egyre kevésbé érzik szükségét a szerepjátszásnak. Végtére is ha Amerikát az amerikaiak irányítanák, akkor a csatlós államok odalátogató vezetőinek az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szabadságeszményei mellett kellene kiállniuk, és mondjuk a függetlenségi háború hőseinek az emléktáblájánál kellene koszorúzniuk. De már a látszatra sem igen adnak.

A "magyar" külügyminiszter különböző kijelentéseire nem érdemes szót vesztegetni, hiszen Martonyi elvtárs mindig és mindenkor csakis olyasmiről beszél, amit urai és parancsolói helyénvalónak tartanak. Egy megjegyzése mellett azonban mégsem lehet elmenni szó nélkül. „A magyar külpolitikának a jövőben nem érdekeken, hanem értékeken kell alapulnia” - jelentette ki a cionisták előtt földig hajló, gerinctelen, gyáva, karrierista, egykori MSZMP- tag és a kommunista titkosrendőrségnek jelentéseket is írogató Martonyi. És mondta ezt akkor, amikor ő is pontosan tudja, hogy Magyarországnak teljes mértékben igazodnia kell a cionista zsidóság vezetése alatt álló Egyesült Államok agresszív, terjeszkedő külpolitikájához, amelynek a világon semmi, de semmi köze nincsen semmiféle értékekhez. Kizárólag az izraeli-amerikai érdekek számítanak, amelyeket milliók élete árán is érvényre juttatnak!

Miféle „értékekről” jártatta hát a száját a Martonyi?

A „magyar” külügyminiszter hason csúszva alázkodott meg a világbirodalom urai előtt Washingtonban. Szánalmas és egyúttal nevetséges alakítás volt. Lehetne persze mentegetni azzal, hogy más provinciákból odarendelt követek is hasonlóképpen nyalnak fényesre minden cionista ülepet. Továbbá kérdezhetnénk azt is, mi mást tehetett volna? Mi mást tehet egy függetlenségétől megfosztott, kis ország képviselője a hatalmas világbirodalom fővárosában?

Nos, a válasz az, hogy nem kötelező a külügyminiszteri posztot – és egyáltalán bármilyen más kormányzati pozíciót – elvállalni egy gyarmattá süllyesztett, alávetetett országban. Aki pénzért, hatalomért és dicsőségért, illetve mérhetetlen hiúsága és karriervágya miatt mégis a világbirodalom szolgálatába áll, annak vállalnia kell a következményeket.

A legkevesebb az, hogy gyáva, csúszómászó kollaboránsnak nevezik.
Perge Ottó 2010 június 26.


Titokban árusítják ki a magyar földet a zsidóknak



Nem lehet elégszer idézni Simon Peresz izraeli elnök szavait, amelyek pontosan két évvel ezelőtt az izraeli gazdasági kamarában hangzottak el. Szó szerint a következőket mondta: „felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát”.

Ezt a kínos elszólást azóta számos zsidó diplomata, közszereplő, politikus próbálta magyarázni, de a kimondott egyértelmű szavakat nehéz lenne félreérteni. Legutoljára a köztévében a zsidó Betlen János és hasonszőrű újságírótársa igyekezett úgy beállítani az elhangzottakat, mintha itt semmi másról nem lenne szó, mint a tőke szabad áramlásáról. És, hát ugye – a logikájuk szerint – a zsidó tőke éppen olyan, mint a német vagy éppen az ír.

Nos, ez egyáltalán nem így van, hiszen számos esetben megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó tőke főként Magyarországon mindig előnyt élvez, nemcsak más idegen tőkéhez, de a magyar vásárlókéhoz képest is. Minderről persze a hazai média túlnyomó része mélyen hallgat, kizárólag az úgynevezett radikális sajtóorgánumok szokták kirobbantani ezeket az ügyeket, s a Fidesz médiabirodalma legfeljebb az ügyek mögött kullogva, aktuálpolitikai érdekeinek megfelelően foglalkozik vele.

Magyarország zsidó gyarmat lett, ahol a parlamenti és többnyire az önkormányzati vezető politikusok, az ügyészség, a bíróságok, a rendőrség, a különböző hivatalok a zsidó térnyerést szolgálják ki, alázatos hűbéresként vagy szélsőséges cionistaként. A sukorói Kings City elnevezésű kaszinóváros felépítése körüli visszásságoknak is Budaházy György eredt a nyomába, ő göngyölítette föl ezt a mocskos ügyet Hunnia követői és a hatvannégy vármegyések, s a rendelkezésünkre álló médiahálózat – a Magyar Jelen, a Szent Korona Rádió és a Kuruc.info – segítségével. Lett is belőle nemzetközi botrány, lelepleződtek a mutyik, az izraeli nyomulás törvénysértései, s az őket kiszolgáló sukorói polgármester és a zsidó gyarmat helytartóinak, szolgáinak piszkosságai. Még a hűbéres kormány is visszavonulót fújt egy időre.

Most azonban olyan bizonyítékok jutottak lapunk birtokába, amelyekhez képest a zsidó világszervezet egyik vezetőjének sukorói gigantikus beruházása legfeljebb figyelemelterelésre alkalmas, pitiáner ügy. Ott a gyönyörű Velencei-tavunk tönkretételének árán a nemzetközi zsidó maffia telephelyének kialakításáról van szó. Megtudtuk azonban, hogy napjainkban folyamatosan árusítják ki az összes még állami kézben megmaradt értékes magyar földterületet, közöttük védett erdőt, ősgyepet is, méghozzá az egész ország területén. Mindezt ráadásul titkos földárveréseken, ahová az egyszerű magyar halandó el sem jut, főleg mivel időnként a meghirdetett árverés helyszíne is fiktívnek bizonyul. Mivel titokban tartják, az értékes magyar földet jóval a valódi ára alatt, tizedáron vásárolhatják meg.

És hogy vajon kik ezek a szerencsések? Talán olvasóink nem lepődnek meg, ha eláruljuk: zsidók. Méghozzá azért, mert a most zajló árveréseken kizárólag azok vehetnek részt, akik egy Gyurcsányék által 2006-ban suttyomban megalkotott törvény hatálya alá esnek, s így új kárpótlási jegyeket kaptak. Ez nem kevés ember, mert eddig közel 100 ezer igénylést adtak be! A törvény pedig szó szerint a következőképpen szól:

„A 2006. évi XLVII. törvény alapján kárpótlási jegy megítélésére kizárólag a II. világháború során (1941. június 27 – 1945. május 9. közötti időszakban) faji, vallási, politikai okból teljesített munkaszolgálat után van lehetőség.”

A még megmaradt hatalmas és rendkívül értékes állami kézben lévő földterületek árverésein tehát kizárólag ők vehetnek részt, úgy, hogy a kárpótlási jegyet is ajándékba kapták. Még ez sem elég azonban a zsidó területfoglalóknak, hiszen az általunk ellenőrzött, eredetileg 2009. október 12-én Békéscsabára kitűzött árverést, mely során a helyi Szabadság Mg. Tsz területeit adták volna el, sehol – a törvényben meghatározott helyeken - nem függesztették ki. Ez ügyben azóta a Jobbik békéscsabai szervezete közleményt adott ki, és a helyi elnök, Kocziha Tünde az önkormányzat ülésén tiltakozott, ennek köszönhetően végül elhalasztották az árverést.

Mellesleg a köztévében a zsidó Betlen János és más szélsőliberális újságírók és médiumok emiatt össztűz alá vették Kocziha Tündét és a Jobbikot, persze nem a titkos árverésekre hivatkoztak, hanem arra, hogy szerintük elfogadhatatlan, hogy a Prohászka-szobrot ledöntő, cionista Faludy Györgyöt a békéscsabai Jobbik-elnök nagyon helyesen cionistának titulálta. A békéscsabai földárverés azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen nyomozásunk kiderítette, hogy Magyarország egész területén javában zajlanak az árverések. Íme, egy lista a teljesség igénye nélkül a 2008 januárjától 2009 októberéig zsidók kezére – ingyen, hiszen hangsúlyozzuk, hogy a kárpótlási jegyet is az államtól kapták! – juttatott állami termőföldterületek találási helyéről, zárójelben az árverés állítólagos helyszínével és a föld méretével:

Baranya megye: Szigetvár ÁG, Servus Kft. (Nagypeterd, 200 ha), Csongrád megye: Szőregi ÁG, Bánát Kft. (Szeged-Szőreg, 835 ha, 20 ezer aranykorona értékben!), Hajdú-Bihar megye: Kossuth Tsz (Nyíradony, 164 ha), Békés megye: Csabatáj Mg. Szöv., Május 1. Mg. Szöv., Megyer-Béke Mg. Szöv., Szabadság Mg. Szöv. (Békéscsaba, összesen 547 ha, 16 186 aranykorona értékben!), Szabolcs-Szatmár-Bereg megye: Varsánygyüre Tisza MgTsz (Nagyvarsány, 13,7 ha), Főváros: Solymári MgTsz, Csepeli Duna MgTsz, Törökbálinti ÁG, Magyar-Bolgár Barátság MgTsz (Budapest, Solymár, Tököl, összesen 228,4 ha, 6440 aranykorona értékben), Heves megye: Mátra-Nyugat Bükki Erdőgazdaság (Szilvásvárad, 155 ha, 396 aranykorona), Rimamente MgTsz Mezőszemere (Egerfarmos), Petőfi MgTsz Füzesabony, Lenin MgTsz (Tarnaméra), Károlyi MgTsz Kál, Rákóczi MgTsz (Feldebrő-Aldebrő), Füzesabonyi MgTsz (Dormánd), Heves megyében tehát összesen 266 ha, 2397 aranykorona értékben, Vas megye: Szombathelyi Áll. Erdőgazd. (Farkasfa, 22,1 ha).

A felsorolásból az is kiderül, hogy az állami kézben lévő földterületekből azokon a helyeken hasítanak ki a legnagyobbat, ahol a legértékesebb földek találhatók. Így Csongrád megyének a Maros, a Tisza és a szerb határ által bezárt háromszögében lévő úgynevezett torontáli területét teljes egészében bagóért elárverezték. A Tiszasziget mellett lévő kis részét – ahogy arról korábban lapunk beszámolt – már eladta Bodó Imre polgármester, egyben fideszes országgyűlési képviselő, szintén áron alul, szintén izraelieknek. Így az egész Torontál vármegyéből megmaradt rész zsidó kézbe került.

Érdemes tudni, hogy itt található Magyarország mélypontja, bőséges vízlelőkkel és az ország legértékesebb termőföldjével. Ugyancsak különösen termékeny Békés megye földje, az sem lehet véletlen, hogy ez a megyénk a második helyezett a felsorolásban, itt több mint 16 ezer aranykorona értékben juttatnak magyar földet zsidó, kommunista munkaszolgálatosok (még leírni is szörnyű, hogy munkára kötelezték őket!) leszármazottainak.

A felsorolt árverések egy részét már nem tudtuk megakadályozni, de azért érdemes lenne körülszimatolni az új tulajdonosok háza táján. A titkos földárverést és a mutyizást erősíti az a döbbenetes intézkedés, hogy az Igazságügyi Hivatal által szervezett árveréseket nem is ott tartják, ahol a földterület található, hanem az ország egy másik pontján. A hivatalos magyarázat szerint a hazánk keleti felére eső ingatlanok ügyében mindig a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazságügyi Hivatal jár el, de például a Szigetvári Állami Gazdaság földjeit is Nyíregyházán, a Toldi u. 23. szám alatt található Vasutas Művelődési Házban árverezik.

Értik, kedves olvasóink? A délnyugaton található Baranya megyei földeket az észak-keleti Nyíregyházán árverezik, hogy még véletlenül se akadhasson rá egy környékbeli nagygazda. Már, ha egyáltalán nem kizárólag fiktív árveréseket tartanak, ahol már előre le vannak osztva a lapok, hogy az államtól kapott kárpótlási jegyekkel tizedáron juthassanak állami magyar földhöz. Okkal feltételezzük, hogy az árverések így zajlanak, korábban ugyanis álnéven felhívtuk a békéscsabai Vasutas Művelődési Házat, ahol nem tudtak arról, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Igazságügyi Hivatal ott tartaná október 12-én az elárverezendő összesen 547 hektárnyi Békés megyei földterület egy részének árverését.

Holott az Igazságügyi Hivatal honlapján ez a helyszín szerepelt, igaz, kifüggesztésre nem került, hogy a titkolózás még teljesebb legyen. Ahogy az lenni szokott, miután a radikálisok fényt derítettek a békéscsabai spekulációra, a témára rácsapott Békéscsaba alpolgármestere, az egykori kisgazda, ma fideszes Hanó Miklós, aki egyben országgyűlési képviselő is. A megyei lapnak már úgy nyilatkozott, mintha ő kaparta volna ki a gesztenyét:

- A város környékén megközelítőleg 547 hektár állami tartalékföld található, és már régóta harcolunk azért, hogy e földeket ne árverezzék el kárpótlási jegyért - mondta Hanó Miklós alpolgármester. A történet pikantériája – folytatódik az újságcikk -, hogy ma már egy olyan ember sem él Békéscsabán, aki annak idején alanyi jogon szerezte meg a kárpótlási jegyét, illetve gazdálkodni szeretne az ily módon megszerzett földeken. Így a kárpótlási jegyekkel történő licit során rossz értelemben vett telekspekulánsok szerezhetnék meg fillérekért a földeket. Ráadásul e területeket a későbbiekben belterületté is nyilváníthatja Békéscsaba, vagyis tovább nőne az értékük. Az alpolgármester szerint a kárpótlási jegyekkel licitálók maximum 120 ezer forintért juthatnának hektáronként az akár 1,2 millió forint értékű földekhez. Hanó Miklós azt szeretné elérni, hogy ezek a korábbi kárpótlásokból kimaradt földek kerüljenek a város tulajdonába, s majd az önkormányzat dönthessen azok értékarányos hasznosításáról.

A megyei lapban persze egy szóval sem említik, hogy az ügyet helyi jobbikosok kezdték megbolygatni, ahogy arról is szemérmesen hallgatnak, hogy ezek a bizonyos „telekspekulánsok” valójában zsidók, hiszen a lap által is említett kárpótlási jegyeket ők kaphatták meg a 2006-os törvény szerint. Mindenestre annyit sikerült elérni, hogy a Központi Igazságügyi Hivatal 2009. szeptember 21-én kelt közleményében bejelentette, hogy a „Szabadság Mg. Tsz Békéscsaba használatában volt termőföldterületből – Békéscsaba városban 2009. október 12. napjára kitűzött árverés elmarad, a peres eljárás jogerős befejezéséig halasztásra kerül.” A titkos árverés miatt indított per tehát egyelőre elérte a célját, talán érdemes lenne minden árverési ügyben pert indítani, hogy legalább a választásokig halasztódjanak ezek az ügyek.

Országszerte egyébként nagyjából egyhetes eltéréssel tartják az árveréseket, vélhetően azért, hogy minél kevesebb idő legyen utánajárni, főleg úgy, hogy ugyebár a földtől az ország legtávolabb eső helyein tartják az árverést. Az általunk átvizsgált dokumentumokból egyébként az is világossá vált, hogy azért a Draskovics alá tartozó Igazságügyi Hivatal intézi ezeket az árveréseket, mert ez a hivatal bonyolítja a zsidók II. világháborús kárpótlásait is, így mindent egy füst alatt lehet elintézni, a legkisebb feltűnés nélkül. Ki menne különben fel a 
http://www.kih.gov.hu című honlapra? Nem véletlen, hogy a magyar mellett angolul és héberül tüntetik fel az információkat.

Nézzünk néhány idevágó statisztikai adatot:

A 2006-os, zsidókra vonatkozó kárpótlási törvény alapján összesen 97.600 (közel százezer!) kérelmet adtak be Magyarországról és főleg Izraelből és az USA-ból. A hivatal 2009. év közepéig összesen 2.030.016.194 (több mint kétmilliárd) forint kárpótlási összeget utalt ki nekik, de a folyamatnak nincs vége.

Hangsúlyozzuk, ez még csak a kezdet, hiszen a Hivatal életkor szerint haladva intézi az ügyeket, azaz a legidősebb kérelmezőktől halad a legfiatalabbak felé. A leszármazottak kérelmeit izraeli, amerikai és szerb (erre nyilván azért van szükség, mert Délvidék egy része 1941-ben visszatért Magyarországhoz, tehát ez az itteni zsidókra, magyargyilkos partizánokra vonatkozik) munkacsoportok bírálják el. A kárpótlási kérelmek elbírálásának tervezett befejezési dátuma előreláthatóan 2011. év eleje. Reméljük, hogy addigra egy jobb Országgyűlés meg tudja akadályozni ezt a szabadrablást.

Mivel a Jobbik országos vezetése egyelőre nem tett semmit, annak ellenére, hogy a párt békéscsabai szervezete már hetekkel ezelőtt közleményben világított rá a titkos földárverésekre, nekünk kell a kezünkbe vennünk a dolgokat. Kérjük olvasóinkat, hogy a cikkünkben megjelölt állami termelőszövetkezetek körül nézzenek szét, értelemszerűen abban a megyében, ahol élnek. Továbbá figyeljék az Igazságügyi Hivatal honlapját, ahol folyamatosan olvashatóak az újabb és újabb árverések.

Mi magunk is folytatjuk a nyomozást, természetesen nem elégszünk meg annyival, hogy ezzel az írással elindítottuk a lavinát. A vármegyésekkel, betyárokkal együtt pedig remélhetően meg fogjuk találni azokat a módszereket, amelyekkel legalább a még hátralévő árverések elhalaszthatóak lesznek.
Magyar Jelen
2009. október 15.

Vissza kéne köpni már


Biztos vannak a magyarok között is olyanok, akiket az izraeli látogatásuk alatt valamilyen kellemetlen élmény ért. Mondjuk az, hogy egy zsidó kedvesen pofán köpte, megütötte, vagy jobb esetben megkiabálta.

Mert ezek az ősi 
zsidó népszokások a mai napig jellemzőek a világ egyetlen nyíltan terrorista és rasszista államában élő zsidókra. Megtapasztalta ezt az a régóta a zsidók által megszállt Szentföldön szolgáló görög katolikus főpap is, aki Givat Shaulban, a Kelet-Jeruzsálemben található vadonatúj zsidó kormánynegyedben egy izraeli hivatalban történt találkozója után beült a kocsijába. A vallása által megkövetelt öltözetben levő főpap autójának ablakát egy öreg, csavart pajeszos, sábesz deklis zsidó megkopogtatta és mikor lehúzta az ablakot, akkor azsidó gyorsan az arcába köpött.

A görög katolikus egyházi vezető nem szólt vissza, letörölte az arcát, és szó nélkül elhajtott a helyszínről. Később sem tett bejelentést a rendőrségen, mert hasonlóan a Magyarországon dúló féktelen cigányterrorizmus áldozataihoz, a zsidó rend héber őrei úgy sem csináltak volna semmit. De ha nagy nehezen fel 
is vettek volna egy jegyzőkönyvet, akkor sem történt volna semmi, ugyanis a nyomozás elindításának esélye a nullával egyenlő.
Ez az eset nem nevezhető egyedinek, mert a zsidók már eddig is többször leköpték nem csak őt, de rendszeresen leköpik vagy más módon megalázzák a többi Jeruzsálemben szolgáló vagy oda látogató görög, örmény, kopt
, római katolikus és egyéb keresztény egyházi személyeket, apácákat, barátokat és/vagy nem zsidó turistáka észarándokokatis.

A megaláztatásokat keresztényi hittel tűrő emberek legtöbbször szó nélkül hagyják ezeket az eseteket, nem szólnak sem az egyházi feletteseiknek, sem a nagykövetségeknek, sem a híveknek, sem az izraeli hivatalos szerveknek.

Ha a hazai szélsőbaloldali cionista sajtó seggnyaló munkatársai megkérdeznék az Izraelben és a megszállt területeken élő nem zsidó vallású egyházi tisztségviselőket, akkor ők is beszámolhatnának a velük megtörtént, hasonlóan gusztustalan és minden nap előforduló atrocitásokról. Ne gyere ide, ha valami nem te
tszik - tartja a zsidó közvélekedés, és ezt a toleráns zsidók igyekeznek is a kulturájuknak megfelelően kifejezésre juttatni.

Azért, hál' Istennek, vannak üdítő kivételek is. Például múlt vasárnap egy ortodox zsidó kaftánban pompázó kölyök ordítva rárontott az utcán hazafelé igyekvő örmény érsekre és szokás szerint le akarta köpni a kezében vitt keresztet. Nourhan Manougian, az idős érsek nem hagyta magátés a felbecsülhetetlen értékű XVII. századbeli örmény kereszttel úgy elverte a sok évtizeddel fiatalabb zsidót, hogy az ereklye ripityára tört.

A minden értelemben jelzésértékű eset nagy nyilvánosságot kapott és a zsidó rendőrök ezúttal kénytelenek voltak lépni: szabadlábon hagyták őket, a zsidó kölköt szabálysértési eljárás alá vonták, és a büntetésének megnevezéséig mellékesen 75 napra kitiltották Jeruzsálemből. A bírság kiszabását a jövő hétre ígérték a Szent Várost megszállva tartó zsidó hatóságok. A fegyverét jól forgató örmény érsek is számíthat valamire izraeli részről, de ami sokkal rosszabb, neki el kellett számolni a
z évszázadokon át nagy becsben tartott összetört kereszttel a híveknek, a lelkiismeretének és a főnökeinek.

"Mikor a zsidókat bárhol a világon valamilyen támadás éri, akkor az izraeli kormány azonnal felbőszülten tiltakozik, de miért nem történik ugyanez akkor, mikor az ő országukban minket ér megaláztatás, mikor az ő országukban sértik meg a mi büszkeségünket?' - tette fel a költői kérdést Manougian érsek.

"Természetszerűen 
legtöbbször ott történnek ilyen esetek, ahol a keresztény és a zsidó lakosság az átlagosnál jobban keveredik, mint pl. Jeruzsálem óvárosában vagy a Jaffa-i kapunál, és megszaporodnak a keresztények elleni atrocitások a purim (három napos zsidó farsang, tavaszi örömünnep, aminek a fényét a zsidók a nem zsidók leköpködésével emelik) ideje alatt (...) én ismerek olyan [Izraelben élő] keresztény családokat, akik az egész purim ideje alatt ki sem jönnek a házukból (...) a köpködés az Izraelben uralkodó általános légkörnek és zsidók mások elleni intoleranciájának köszönhető" - jelentette ki Daniel Rossing, az izraeli vallásügyi minisztérium volt tanácsadója.

Puff neki, azt mondja egy volt izraeli kormánytisztviselő, hogy a zsidók nem toleránsak, ki hitte volna? Ezt eddig nem ismerték be, csak nagy szerényen az egész világtól elvárták, hogy legyen velük szemben toleráns. Pedig ők olyan toleránsak, hogy eldózeroltak egy régi és az utolsó pillanatig működő jeruzsálemi mohamedán temetőt azért, hogy a helyére építhessék a - Tolerancia Múzeumot. (The Museum of Tolerance, Jerusalem, Israel. Üzemeltetője Zuroff nácivadász és toleranci
bajnok, régi kedves barátunk a Simon Wisenthal Centertől)

"Engem is leköptek egy szerb püspökkel együtt, mikor az utcán gyalog mentünk a szálláshelye felé... egyszer csak körbe vett minket egy csapat zsidó egyetemista, és elkezdtek minket köpködni, a tanáruk pedig tisztes távolságból szótlanul, szinte bátorítólag nézte... csak állt és nézte, de nem szólt egy szót sem" - idézte fel egy 
fajtársaitól kapott szép élményét Shamuel Evyatar, egy másik izraeli vallásügyi tanácsadó.

A hivatalos izraeli reagálások természetesen igyekeznek az ügyeket az egész problémakörrel egyetemben elbagatellizálni. "Ismerjük a problémát. A megoldása nem igényel kormányzati beavatkozást, ez a rendőrség hatáskörébe tartozik. Úgy tudom, hogy az utóbbi két évben összesen két panasz érkezett a köpködő zsidókra a keresztény közösségek tagjaitól és mind 
a két esetben felelősségre vontuk az elkövetőket" - nyilatkozta Shamuel Ben-Ruby, a becsületességéről, a hitelességéről és az igazmondásáról híres, Jeruzsálemben működő zsidó rendőrkapitányság szóvivője.

Önök szerint mi történne, ha valaki a december 10
.-e és 19.-e között az ismét provokatív módon hanukázó zsidók közül valamelyiket, mondjuk a Dohány utcai zsinagóga előtt csurgósan pofán köpne?

Vagy az idén is az űrbe nyúló budapesti hanuka gyertya meggyújtásáról távozó bábkormánytagok kapnának egyhabos
an buborékoló, sárgás-zöldes véleményt a szemük közé?

Csak úgy, kölcsön köpet visszajár alapon. Mert a zsidók is meg a bábjaik is mindennap leköpnek
 minket a saját hazánkban.Jack Corn 2009 december 02.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése