Dobóháló halászat

Dobóháló halászat

Cast net instructions /Old School Method/Team Old School

http://www.youtube.com/watch?v=OBDdoOnGwbI#t=171

HOW TO THROW A 6ft CAST NET

http://www.youtube.com/watch?v=I8L8hg3TrHo

Fish Haul 2- Netting Fish on the Delaware River 5-5-09

http://www.youtube.com/watch?v=Geui7xzB0GE

Fishing Nets under the Ice 2

http://www.youtube.com/watch?v=SYpOV-p6py0

Ice Fishing in Teslin Yukon

http://www.youtube.com/watch?v=RESp58S9HPw

Winter Fishing with Nets on Delaronde Lake, Saskatchewan

http://www.youtube.com/watch?v=DkNP-7XIeIU

Netfishing Under Ice in Extreme Conditions.

http://www.youtube.com/watch?v=RcKNUeN5Nqc

Cast Nets Throwing Tutorial

http://www.youtube.com/watch?v=AVD6MKOCV_0

The Dry, No-Mouth Cast Net Method from Shadstocking.com

http://www.youtube.com/watch?v=CYPUVZYgv3o

a.) Dobóhálók perlon anyagból

A kész dobóhálók anyaga fehér,vagy színre festett  polyamid cérna 0.4mm-0.7mm-es vastagságban. A termékek vezetőkötelekkel,felólmozva ,használatra készen kerülnek forgalomba. Működési elvük röviden a következő: A dobóháló kerülete alul ólmokkal van felszerelve. Amikor a hálót célba dobjuk a vízbe, az szétnyílik és az  alján lévő nehezék lehúzza a fenékre. Amint eléri a víz alját,a halak amelyek alatta maradtak, többé nem tudnak elmenekülni. Ha meghúzzuk a vezetőkötelet a háló összecsukódik és kiemelhetjük a zsákmányt. Figyelem! Minden dobóhálóhoz részletes használati utasítást adunk fotókkal illusztrálva! Utánvéttel is rendelhető. Dobóhálók Szemméret Átmérő Ár/Ft Akciós! 6mm 200cm 19.000,- 10mm 200cm 18.300,- 10mm 240cm 23.400,- 15mm 240cm 20.300,- 15mm 300cm 24.400,- 20mm 240cm 19.300,- 20mm 300cm 24.400,- 25mm 240cm 19.300,-  25mm 300cm  23.900,- 30mm 240cm 18.300,- 30mm 300cm 23.400,- 21.000,- Megjegyzés: A 6mm-es szemméretű dobóháló gyári készítésű,ezt az egyet csak forgalmazzuk,nem mi készítjük! Az utolsó 3 fotón ez a doboháló látható!

....csomók, kötések, kötélmunkák....

"Amint a vitorlázó szert tesz élete első hajójára, rájön, hogy használata bensőséges és személyes kapcsolatot igényel a kötelekkel." Hervey Garret Smith, The Arts of the Sailor (1953)

A tartalomból: -- Kötelek tárolása -- -- Bandázs kötés -- -- Kikötő nyolcsas -- -- Kikötő csomó -- -- Bulin avagy csathurok, palstek -- -- Dupla bulin -- -- Nyolcas alakú hurok -- -- Takács csomó -- -- Kétszálas hurkolás -- -- Matróz csomó -- -- Dupla nyolcas -- -- Becket hitch and sheet bend avagy lobogó csomó-- -- Heaving line bend -- -- Horgász csomó -- -- Horgony kötés -- -- Dupla hurok -- -- Négyszögletű csomó -- -- Kétszálas bulin -- -- Duplahurkos csomó -- -- Hunter csomó -- -- Kétszálas hurkolás (2) -- -- Vizisí kötél egyszerű fuxolása --

Néhány szó a csomókról: Az elmúlt hosszú, hajósboltos évek alatt felfigyeltem rá, hogy van néhány olyan tétel a hajózással kapcsolatban, melyek puszta említése is sokakban, valami misztikus, megfoghatatlan tudatállapotot hoznak létre. Olyan földöntúli fogalmak ezek, melyekhez csak valakik érthetnek, akiket mi, biztosan nem is ismerhetünk. Hirtelen két ilyen téma jut eszembe, az egyik az iránytű, a másik a csomókötés. Nos, lássuk be, hogy pölö. az iránytű, függetlenül attól, hogy milyen ’ruházatot visel’, vagy, hogy néhány száz vagy sok ezer forintba kerül, annyit „tud”, hogy megmutatja, merre van észak. Kész. Ne feledjük, hogy a kínaiak több ezer éve találták ki, tehát nyilván nem rendelkeztek Steven Hawking mai tudásával. Kb. hasonló a helyzet a csomók esetében is, hiszen évezredek óta használunk kötelet vagy kötélnek látszó eszközöket, akkor pedig csomókat is! Ráérős matrózok, a hónapokig vagy évekig tartó hajóutakon, pont ráértek kötelekkel szórakozni, holott nyilván ők sem voltak agysebészek! Szóval az van, hogy egyik sem cirkuszi mutatvány, egyik esetben sem leszel a levegő ördöge, ha kicsit belemélyedsz, viszont könnyedén szembesülhetsz azzal, hogy milyen egyszerű elsajátítani a „működésüket” alapszinten! Szeretnénk továbbá kihangsúlyozni, hogy a csomók egyetlen esetben sincsenek embercsoportokhoz, foglalkozáshoz, nemi-, faji-, politikai hovatartozáshoz (meg mittom én, még mikhez) kötve (...érted, kötve...cöcöcö). Egy adott csomót megköthet egy sírásó, vagy atomfizikus is. Persze csak akkor, ha az említett szakemberek ismerik és meg is tudják kötni azt a bizonyosat! Nem „kell” hajósnak, cserkésznek vagy hegymászónak lenned, hogy köthess egy bulint (bowline). Feltétlenül szót érdemel az is (amint azt a világhírű, házi szakírónk is megemlíti az 'Egy csomó csomó' című remekművében), hogy a csomók kiemelkedő hányadát (nyugi, ennek semmi köze a rókázáshoz), számos (sőt, gyakran számtalan) módon lehet megkötni. Többnyire öt csomómágus öt különböző módon köti ugyanazt a csomót. Nincs szentírás, nincs kötöttség (…érteeeed…). A lényeg: a csomókötés arról szól, hogy egy vagy több kötelet összeköthetsz valamivel vagy önmagával. Ennyi! Nos, ebben a szellemben kívánunk kellemes időtöltést a továbbiakhoz! Akit a téma magával ragad, kissé kibővítheti tudását a korábban említett könyv segítségével:- Egy csomó csomó - Az alábbiakban bemutatunk néhány ismert vagy kevésbé ismert csomózási, kötési technikát, megpróbáljuk elmagyarázni, de főleg megmutatni, a csomókötések lépéseit. Az itt látható csomók különböző forrásokból származnak (pl: könyvek, újságok, tapasztalat, ismerősök, stb.) ezért az elnevezéseknél előfordulhatnak furcsa fordítások, esetleg fordíthatatlanságok, kitalált nevek (az alkotói szabadság jegyében) és hasonlók. Ezek nem az ellenség megtévesztésére, csupán mindannyiunk szórakoztatására jöttek létre. Véresen komoly mondanivalóra ne számíts! "Nos, a hajón lévő kötelekkel kapcsolatos első tanácsom; legyen belőlük minél több, mindenféle méretből és fajtából." Roger C.Taylor: Knowing the Ropes (1989) ...érdekes, nekem is ez az első tanácsom...!

Elöljáróban Kedvcsináló... Reményeink szerint sikerül kellemes időtöltést szereznünk, a kezdő csomókészítőknek talán tudunk segítséget nyújtani, a haladóknak pedig, reméljük mutatunk új csomókat. Aki nagyon belejön a csomózásba, máris készíthet egyedi tervezésű csomótáblákat!

Egyszerű csomó A szöveges ismertetőkben gyakran hivatkozunk majd egy bizonyos "egyszerű" vagy "közönséges" csomóra. Ez tényleg az ami a neve: egy tökegyszerű csomó.

Ugrás a lap tetejére >>>

Kötelek tárolása Alapszabály A köteleket mindig jobb kézzel tekerjük ("szedjük") fel, az óramutató járásával megegyező irányba. Ugyanakkor a jobb kezünkkel tegyünk rázó és csavaró mozdulatokat, annak elkerülése érdekében, hogy (pl. a kemény kötél) 8-as alakba csavarodjon. Ha bal kezesek vagyunk, akkor az óramutató járásának ellentétesen tekerjük fel a kötelet. A kötelek rendezésének több módja is van, melyek közül néhányat az alábbiakban bemutatunk.

Első módszer

Talán ez a legismertebb felszedési mód. A gyártók általában a köteleket gépi segítséggel tekerik össze, ezt különböző hosszúságú fogatokkal, más néven stopokkal tartják össze. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezeket érdemes megvásárlás után levágni és lazábban, újra feltekerni és az általunk kötélből gyártott stop-okat a megfelelő helyekre tenni.

Második módszer Ez egy másik, szintén a kötél tárolásához használható összetekerési módszer. A kötél két végét egyaránt felhasználhatjuk a csomó kötéséhez.

Ugrás a lap tetejére >>>

Harmadik módszer Ez a módszer arra alkalmas, hogy a kötelet akár szekrényben, akár fővitorlán lógatva tároljuk. Így a kötél nem gubancolódik. A kötelet félbehajtva kezdjük el feltekerni. Azt a végét, ahol hurok formálódott, tekerjük körbe egyszer az egész kötélen, így egy nyolcas alakot kapunk. Ezután a nyolcas felső hurkán húzzuk át a kötelet.

Az elvágott kötél kezelése Elfordulhat olyan helyzet, amikor a kötelet el kell vágnunk. Ilyenkor azonban a fonott köteleknél, fennáll annak a veszélye, hogy a kötél "szétfoszlik", így már nem nyújtja ugyanazt a megbízhatóságot, és lényegesen nehézkesebbé válik a munka vele. Ennek elkerülése érdekében alakultak ki a különböző, speciális csomózási módszerek. Bandázs kötés Hozzávalók: (-1-) kép. Fektessünk hosszirányba egy zsinórt duplán a bandázsolni kívánt kötélre (-2-), majd a zsinór egyik végét kezdjük el rátekerni körbe-körbe a kötélre, úgy hogy a dupla zsinór a tekerés közben keletkezett hurkok alatt maradjon (-3-). Nagyon fontos, hogy minden 'fordulatot' nagyon erősen, folyamatosan húzva tekerjük a kötélre! Ha a végére értünk, fűzzük át a zsinórból képzett hurkon a hosszú végét (-4-/I.). Most a zsinór bal oldalon szabadon maradt végét kezdjük el húzni (-4-/II.), úgy hogy az előbbiekben át fűzött kötélvég ne csússzon ki a hurokból (ha elég vékony a zsinór, a behúzott végére köthetünk egy egyszerű csomót, így biztos nem tud kicsúszni). Ezt addig húzzuk, amíg körülbelül a feltekert sorok közepére nem érünk. Ezt követően vágjuk le a zsinór rövid, kiálló végét (-5-) (ha műanyag zsinórt használtunk, olvasszuk meg a végeit). Nagy terhelésű kötelek esetében (pl. kikötő vagy fallkötelek) a zsinór végét varrni is szükséges!!! Na ez történik az (-5-) képtől lefelé. A varrástól nem ér betojni, nem nagy ügy, összesen néhány öltés. Nyugi urak! Na fussunk neki: tű (a zsinórnak megfelelő méretű), fogó, mert nem akar majd átmenni, a már tömör kötélen (-6-,-7-). Az öltések tetszőlegesen variálhatók (-8-), némi gyakorlattal egész csinos tud lenni. A varrás meggátolja a rétegek elcsúszását! A bandázs önmagában nem elegendő!!!! Jó bulizást!

Ugrás a lap tetejére >>>

A kikötés Kikötő nyolcas Mint a neve is mutatja és a képeken is látható, ezt a kötést az elsők között érdemes megtanulni, mert ezzel lehet bikához kikötni. Megkötése igen egyszerű, a feszesen tartott kötelet nyolcsas alakban a bikára tekerjük (tetszőleges számban), majd az utolsó körnél a szabad véget a hurok alá fordítjuk (-2-). Ez után a szabad szárat csak jól meg kell húzni, és máris kikötöttünk.

Kikötő csomó Egyszerű, gyorsan köthető csúszócsomó. Egy egyszerű csomóval indítunk, melyet lazán hagyunk. A kötelet visszahurkoljuk a szár körül és az így keletkezett hurkon áthúzzuk. A lényeg, hogy mindkét kötélrész egy oldalon bújjon át a hurkon (-1-). A két hurkot feszesre húzzuk, ami ezután csúszkál a kötélen. Jóval biztonságosabb, ha a kezdetkor a kötél végére kötünk egy egyszerű csomót!

Néhány egyszerű csomó Bulin avagy csathurok, palstek Ezt a kötést, általában a hajón bármire használhatjuk, amit megtudunk oldani egy egyszerű, rögzített csomóval. Az orrvitorlára is köthetjük illetve felhúzó kötélként is jól funkcionál (kisebb hajóknál!). A bulin talán a legismertebb csomó mindközül, annak ellenére, hogy eredetileg nem is hajós kötés, hanem hegymászók, barlangászok, búvárok használták és használják ma is. Megkötése a következő, képezzünk a kötél végére egy hurkot, a kötélvéget alulról fűzzük át a hurkon, majd a szárat megkerülve toljuk a maradék rövid részt a hurokba (-1-). A szárat meghúzva láthatjuk, ahogy megszorul a csomó.

Ugrás a lap tetejére >>>

Dupla Bulin Hosszú idők óta ez a legerősebb és legbiztosabb csomózási módszer. 65%-os hatékonyságú, főleg merev és csúszós köteleknél alkalmazzák. Először is készítsünk egy dupla hurkot, utána a kötél végét hátulról (alulról) előrefelé fűzzük át a hurkon (felfelé) majd ismét vezessük hátra a kötelet és a másik véghez tartozó kötél részt is hátulról megkerülve vezessük ismét át a véget a két hurkon (hátulról előre).

Ugrás a lap tetejére >>>

Nyolcas alakú hurok A nyolcas alakú hurok a hegymászó hurkok egyike, amely a hajózásban is meghonosodott. Hasonló a klasszikus bulinhoz, megtanulása/tanítása igen egyszerű. Egy hosszú hurok segítségével készítsünk egy nyolcas alakot a duplán hajtott kötélből. Ezután a hurok csúcsát hátulról vezessük át a nyolcasunk felső részén. Ezután igazítsunk rajta és húzzuk meg erősen.

Kétszálas hurkolás Ez a csomó elképesztően egyszerű, ugyanakkor nagyon érdekes is. Ami a (-3-)-as, (-4-)-es képen rögtön szembe tűnik az, hogy a két szál kötél egyetlen csomóval van összekötve! Pompás ötlet! Egymás mellé fogjuk a szálakat, merőlegesen hajlítunk egy hurkot (-1-), először az egyik szálon, majd a másikon is úgy, hogy a rövid szárak a hurkokba kerüljenek (-2-). A csomó meghúzásakor (kötélvastagságtól függően), általában igazgatni kell a csomót, hogy szépen "kifeküdjön" (-4-).

Kötéltoldások Matróz csomó Hangzatos neve ellenére, ha jobban megnézzük ez két teljesen egyszerű csomó egymásnak feszítve. Helyezzük egymás mellé a két kötél végét, úgy hogy a végek ellentétes irányba mutassanak. Kössünk egy-egy csomót a kötél végekre, így a másik kötél vég a csomó közepére kerül (-1-). Ezután húzzuk őket ellentétes irányba mindaddig, amíg a két csomó össze nem találkozik. Minél erősebb húzásnak van kitéve, annál jobban összefeszül a két csomó, ha kell, mégis könnyű kioldani csak ellenkezőleg kell húzni.

Dupla nyolcas Ez egy viszonylag erős és biztonságos csomó, ugyanolyan felépítésű, és hasonló méretű köteleknél. (Ez fontos, mert ha nem egyformák a kötelek, egyrészt szét tud csúszni a csomó, másrészt ronda is.) Készítsünk egy nyolcast (-1-) az egyik kötél végből és a másik kötél véget bújtassuk át a fektetett nyolcas jobb oldali hurkán. Ezután az eredeti nyolcas vonalát követve vezessük végig a második kötelet (-2-3-). Így két egymásba fonódó nyolcas alakot kapunk. Ezt most húzzuk meg és kész a csomó.

Ugrás a lap tetejére >>>

"Becket hitch and sheet bend" avagy lobogó csomó Ez a csomó a kötél meghosszabbítására ill. egymáshoz rögzítésre kiválóan alkalmas (becket hitch). Amikor a két kötelet egymáshoz akarjuk csatlakoztatni, akkor már sheet bend-nek nevezzük. A két módszer dinamikája között egészen árnyalatnyi a különbség. A becket hitch-nél bármely terhelés a kötél mindkét végén egyenlő arányban oszlik el, míg a sheet bend-nél csak az egyik kötélvég terhelődik. Használhatjuk olyan kötelek összecsomózásánál, ahol a két kötél átmérője különböző illetve eltérő a szerkezete (feszesebb és vékonyabb kötelek esetén). Ahhoz, hogy becket hitch-et készítsünk kezdjük a munkát azzal, hogy készítsünk egy hurkot, utána a másik kötélvéget jobbról balra (hátulról) fűzzük át. Majd a hurkot hátulról megkerülve vezessük a kötelet a két kötél által létesített hurkon. Ezután a kötél véget ugyanitt visszafűzzük, de nem teljesen. Egy másik lehetséges megoldás, amikor az egyik kötélből képzett hurkon a másik kötélrészt körbe tekerjük úgy, hogy először jobbról balra átdugjuk. Az utolsó "hurok" után a kötelet saját maga alatt húzzuk át. Szorítsuk meg. A harmadik lehetséges technika: az első megoldásból kiindulva nem ugyanarra fűzzük vissza, hanem az alatta lévő lyukon úgy, hogy az önmaga által képzett hurkon is átfűzzük. Ugyanezt megtehetjük dupla kötéllel is.

"Heaving line bend" Használhatjuk két hajó összekötésére, hajó parthoz való rögzítésére, vagy átmeneti kikötőhelyhez való horgonyzásra. Először ajánlatos ún. "üzenő" kötelet dobni, amelyhez majd a kötelet rögzítjük. A vastagabb kötélből készítsünk egy hurkot, a vékonyabbat balról-jobbra hurkoljuk át rajta (hátulról) és a végét elölről vezessük át a vékony kötél által létrehozott hurkon.

Érdekes és bonyolultabb csomók Horgász csomó Ez egy aránylag erős és nagyon biztonságos csomó, amely bármely anyagból készült kötélnél használható, legyen az a legújabb szintetikus vagy egyéb kötél. Készítsünk egy egyszerű hurkot (-1-). Utána a bal oldali kötél véget vezessük vissza a hurok közepén, de ne húzzuk át egészen (-2-). Az előbb visszafűzött kötélvéget vezessük hátra a felette levő kötélrész mögé és a végét húzzuk át a baloldali hurok kötelei mögött, egészen a csomó közelében (-3-). Most húzzuk meg erősen a kötelet.

Horgony kötés Ez egy tömörebb verziója a matróz csomónak. Kétszer tekerjük rá a kötélvéget a láncszemre (-1-), majd a végét a keletkezett kettős hurkon vezessük át kétszer (-3-). Ezután meghúzhatjuk. Amennyiben az utolsó művelet előtt a szabad végre kötünk egy egyszerű csomót(és azt húzzuk át a kettős hurkon), biztosan nem fogjuk elhagyni a horgonyt (igaz kicsomózni sem lesz egyszerű).

Dupla hurok Eljöhet az az idő, amikor ez a csomó jobban alkalmazható, mint más iker csomók (szorítókötélnek illetve létra megtartására). Továbbá alkalmas ha a hajó oldalához rögzítve, illetve az árbócon akarunk dolgozni. Készítsünk egy hosszú kezdő hurkot és alakítsunk két ún hurok ujjat belőle (-1-). Alakítsunk egy háromrészes korona csomót (-4-). Bizonyosodjunk meg arról, hogy az egyes csomók egyenesen fekszenek és nem keresztezik egymást feleslegesen, ezek után a belső hurkokat rendezzük el és húzzuk meg.

Négyszögletű csomó Ez az a csomó, amit akár nyakkendőként is köthetünk a nyakunkba, ha éppen kihajózunk a kedvenc éttermünkbe, vagy egy egzotikus külföldi sétára. A csomó mérete szépen kitölti a V-nyakú pólók és blúzok nyitott részét, míg a végei egyszerűen lefelé lógnak. A kötél mindkét végét felhasználjuk a csomó megkötéséhez. Amire oda kell figyelni az az elrendezés és a feszesség. A négyrészes koronának a csomó felső oldalára kell kerülnie, a jellegzetes keresztnek pedig hátulra.

Kétszálas bulin Első ránézésre ez nagyon bonyolultnak tűnhet, de nem az. Viszonylag egyszerű és rendkívül látványos csomó. A két- vagy többszálas csomók lényege, hogy nagyobb felületet képeznek, mint ha csak egy szálat használunk, ezért kevésbé sérülékenyek, jobban bírják a terhelést. Ezúttal két szálúra hajtott kötélből képezünk egy sima hurkot (akár az egyszerű bulinnál) (-1-), majd a rövid véget áthúzzuk rajta (ha a bátrabbak itt megnézik mit is csináltak, kiderül, hogy ez egy közönséges csomó avagy perec, persze duplán) (-2-). Az így keletkezett újabb hurkon áthúzzuk a már meglévő kezdeti csomót (-3-). Kisimítva meghúzzuk (-5-) és például horgonyon vagy focksotton tálaljuk.

Ugrás a lap tetejére >>>

Duplahurkos csomó Kezdetnek a kötélvégre kötünk egy egyszerű csomót (-1-). Ezután hajlítunk két egyforma hurkot (-2-), majd egy újabbat a csomó mögé (-3-). A következő hurok megkerüli a két karikát és hátulról előre vezetjük, hogy egy nyolcas képződjön (-4-). Most lehet meghúzni az elkészült csomót úgy, hogy a csomó és a nyolcas egymáshoz feszüljön (-5-). Atombiztos kötés, de csak olyan helyen használjuk, aholnem kell kibontani(azt ugyanis nem nagyon lehet)!

Ugrás a lap tetejére >>>

Hunter csomó Ennek a csomónak mi adtunk nevet, de szerencsére Bodoki József kisegített minket a helyes névvel és a felhasználására is adott ötleteket. Köszönjük! Ezt a kötést fájdalmasan nehéz megjegyezni, pedig bosszantóan egyszerű. A képen (-2-) jól látszik, hogy két közönséges csomót tartalmaz, csak az nem mindegy, hogyan fűzzük össze őket. Jól használhatjuk két kötél összetoldására, szárainak bármelyike terhelhető egyszerre, és külön-külön is (húzhatjuk átlósan, szomszédos szárakkal, kettőt vagy hármat mindegy) a csomó nem bomlik semmilyen irányú terheléskor sem ugyanakkor mégis könnyen oldható. Nedves körülmények között sokszor jobban használható toldásra mint a lobogó csomó. Több módon is köthető! Az egyik kötélre kössünk egy sima perec alakú csomót (-1-), majd fűzzünk bele, a szárakkal párhuzamosan egy másik ugyanilyet (-2-). Húzzuk meg, és ha sikerült csodálkozzunk!

Kétszálas hurkolás A kezdet (-1-) ismerős lehet, már találkoztunk ezzel a csomóval kicsit feljebb. Az élet azonban nem áll meg, így a csomók sem. Kezdeti lépésünknél fontos, hogy szorosra húzzuk a hurkokat (egymáshoz is), mert ez adja a fonás alapját, merevségét (-2-). Amennyiben megfigyeljük a kék és piros kötél helyzetét, kiderül egyrészt: hogy már megint közönséges csomókkal dolgozunk, másrészt: hogy a kék kötél mindig a két szál alatt, míg a piros mindig felette marad (-3-4-). Figyeljünk végig a feszességre, mert csak akkor kapunk látványos eredményt.

Vízisí kötél fuxolása A vízisí kötelek polypropilén vagy polyetilén alapanyagúak (ennek ugyan nem sok jelentősége van a lényeg azonban, hogy eltérnek a szokványos kötelektől). Ezek a kötelek nagyon teherbírók, annak ellenére, hogy üregesek és ritka szövésűek. Nos, ezutóbbi két tulajdonságot fogjuk most kiaknázni. Egyszerű fuxolás A kötelek csomó nélküli önmagukba szövését nevezik így. A fonott vagy körszövött köteleknél "egyszerű fuxolás" nem létezik, csak nagyon nehéz és bonyololult. Ezért nem is próbálunk most ilyeneket... A vízisíkötéllel egyszerű dolgunk lesz. Először is hegyezzük ki a kötél azon végeit, melyekkel foglalkozni kívánunk(-1-). Megkönnyíti az életünket, ha némi ragasztószalagot is használunk, de nem feltétlenül fontos (később eltávolíthatjuk). Becsüljük meg, hogy mekkora hurkot szeretnénk képezni, majd egy kúpos tárggyal (pl.: íróeszköz, 'stenneaggya fuxtű), tágitsuk ki az egyik szövési pontot a kötél közepén (-2-) (elemi szálakat soha ne válasszunk szét!). A kitágított résen, könnyedén áttolhatunk a kihegyezett kötélvégből egy 25-30cm-es darabot (-3-). Ezt a darabot, húzzuk át a hurkon! Ismét ragadjunk íróeszközt('stenneaggya fuxtűt) és az átfűzött kötélvég kimeneti oldalán (ugyanazon a nyíláson) gyömöszöljük be a kötél üreges belsejébe. Ezzel utat engedtünk a kötél szabad végének, melyet most hurkatöltő szerűen megetetünk a külső burokkal. Addig toljuk a belsejébe, amíg el nem fogy a szabad vég, ha elfogyott, mehetünk a vízre. Munkára fel!

47.} A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS

A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:

a) nád, gyékény, fa

b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)

c) fémek (vas, ólom).

24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)

A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.

A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.

A sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.

A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.

A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.

A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.

A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb anyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egynegyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.

A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.

A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.

A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.

A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).

A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.

A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.

A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.

VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK

A halászatnak szinte nélkülözhetetlen eszköze a vízijármű. A vízen való közlekedés eszközeinek időben és térben különböző formái terjedtek el, méretben és formában igazodtak a munka jellegéhez.

A kisebb, csendes állóvizeken a pákászok, alkalmi halászok használták a nádkötegekből készült tutajt (Herman O. 1887–88: I. 201–202), de az igazi halászjármű a csónak vagy hajó volt. Ezeket egyetlen fatörzsből vájták ki. A Tiszán, a Körösökön a folyón és mellékvizein leúsztatott erdélyi tölgyfa csónakok terjedtek el. Körte keresztmetszetű bödönhajót használt a balatoni halász is. A Dunán nyárfából vájták a lapos fenekű csónakot, és nem kátrányozták, hanem forró marhafaggyúval itatták át. Az egy fából vájt csónakok maradványait az ásatások már a neolitikumból felszínre hozták. Válfajai az egész világon megtalálhatóak voltak, vagy még ma is megtalálhatóak (Herman O. 1887–88: I. 202–205; Gráfik I. 1993c).

A deszkából készült halászladikok a múlt század derekán terjedtek el. (A ladikokról lásd Ecsedi I. 1934: 258–262; Solymos E. 1965: 67–73) Alakjuk és méretük a célnak {150.} megfelelő. Ahol sok a nádas, ott hegyes orrúra készítik, a nyílt vízen a csapott orrú is megteszi. A Dunán Dunaújvárostól felfelé a Linzben gyártott hegyes orrú, csapott farú fenyődeszka ladikokat használták a nagyhálókhoz, délebbre pedig az elöl-hátul hegyes, 9 méter hosszú apatini tölgyfa ladikokat. A 2–3 személy befogadására alkalmas méretű ladikok elöl-hátul csapottak, de a tiszaiak szélesebb orrúak, mint a dunaiak. A Balatonra az erős hullámzás miatt szélesebb ladik kell. A sekély vizű tavakon, például a Velencei-tavon, a ladikot hosszú rúddal, csáklyával taszítják előre, mert a nád között így alkalmasabb a közlekedésre, mintha eveznének. Csak a hálós ladikoknál használnak evezőket a tisztásokon.

Maga az evező kétféle: a mankós kormányevező és a hosszú nyelű vágóevező, melyet a ladik oldalán lévő kolomphoz gúzzsal, újabban vas villával erősítenek. A kormányevezővel vagy két vágóevezővel egyedül lehet evezni. A tiszai kormányevező annyiban tér el a többi vízen használttól, hogy a tolla dohánylevél alakú.

Az evezésnek van még egy harmadik, csak a halászok által alkalmazott módszere, a védlizés, zaklanyozás vagy ciklendezés, amit az egyedül dolgozók munka közben használnak. A ladik közepén felerősített gúzsba teszik az evezőt, s nyolcas alakban mozgatva oldalirányba tudnak haladni. Ezt az evezési módot alkalmazzák kecézés-nél, butykálásnál, pirityezésnél és varsázásnál. Ilyenkor csak az egyik kezüket köti le a ladik irányítása.

Ár ellen, különösen a nagyhálóval terhelt ladikot a partról vontatják. Az első ülésbe beszúrják az őrfát (vagy egy vágóevezőt), egy vékony, hosszú kötelet, az alat-ságot pedig a belső oldalon levő kolomphoz kötik, majd az őrfa csúcsán átvezetik, és a partról hámmal húzzák. A kormánynál egy ember tartja az irányt, nehogy a partnak ütődjenek.

Télre partra vontatják a ladikot, és fenékkel felfelé fordítva tárolják. Előfordulhat azonban, hogy mégis szükség van rá. Ha vékony a jég, ide-oda billegetve utat törnek maguknak. A vastagabb jégbe pedig csatornát fűrészelnek, amihez széles, hosszú, rókafarkú fűrészt használnak. Háládatlan munka, ritkán élnek vele.

Jeges halászathoz a szerszámokat szánkón húzzák a helyszínre. Ezek hasonlóak az egyébként is használt kézi szánkókhoz. A jégen való járást, különösen pedig a hálóhúzáshoz való nekifeszülést segíti a jégpatkó. A kovács által készített különböző formájú karmos patkót a csizma sarka alá kötik (Morvay P. 1939). Az utóbbi évtizedekben általánossá vált a halászok körében a gumicsizma, melyre, formája miatt nem lehet felkötni a jégpatkót, így használata meg is szűnt.

HALÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK

A magyar halászati módokat és eszközöket elsőként Herman Ottó rendszerezte a halélettani sajátosságok alapján (Herman O. 1887–88: I. 228–230). Felismerte ugyanis, hogy a fogási elvek a hal természetéhez igazodnak. Ez a felismerés annyira helytálló, hogy még a legmodernebb eljárás, az elektromos halászat is értelmezhető ennek alapján, hiszen a hal elbódításán alapszik. A számtalan variáció már csak az alkalmazott anyagból, illetve a meder- és vízviszonyokhoz alkalmazkodó formából adódik, minden egyéb hatás csak másodlagos.

{151.} Mind a Herman-féle, mind a külföldi rendszerezéseknek gyenge pontja viszont, hogy nem érzékelteti azt a sokféle variációs lehetőséget, amivel a gyakorlatban élnek a halászok. Egy-egy szerszámot több módon is használhatnak, vagy apró változtatással átalakíthatnak, így az adott körülményeknek megfelelően többféle eszközkombinációt tudnak létrehozni.

Herman beosztása a következő:

          I.     Rekesztő halászat – a hal iránytartó tulajdonságára számít, a V alakú terelő falak a halat egy szűk nyíláshoz vezetik, amin át a fogórészbe kerül.

          II.     Kerítő halászat – a halat egy hálófallal bekerítik, s a partra vagy a ladikba húzzák.

          III.     Emelő halászat – a hal mindig oldalt lefelé menekül, így az alatta lévő öblös hálóba kerül.

          IV.     A hajtó halászat erőszakos, a halat a fogóeszközbe zavarja.

          V.     Állító halászat – arra számít, hogy a hal igyekszik eltolni az engedékeny akadályt, s így a laza hálóba belegabalyodik.

          VI.     Kereső halászat – a hal ár ellen, illetve a partról a meder felé igyekszik, ezért a halász felülről lefelé és belülről kifelé keresi a halat.

          VII.     Vető halászat – a rádobott háló gyorsabban süllyed, mint ahogy a hal merülni tud.

          VIII.     Tapogató halászat – jórészt a véletlenre számít, de a halat az oldalt való menekülés révén érzi meg.

          IX.     Hurokvető halászat – a hal veszteg való állását használja fel.

          X.     Szigonyos halászat – szemre vagy vaktában dolgozik.

          XI.     Horgászat – a hal kedves eledelére számít.

          XII.     Jeges halászat – a hígvízinek mása, de számít az oxigénpótlásra is.

Jankó János ezen a felosztáson annyit változtatott, hogy a jeges halászat módszereit a megfelelő hígvízi csoportokhoz osztotta, míg a XII. osztályba a járulékos eszközöket sorolta. Tálasi István egyetemi előadásain, majd Solymos Ede e felosztáson további módosításokat hajtott végre: külön csoportként tárgyalják az eszköz nélküli és az alkalmi fogási módokat, az egymáshoz közelálló módszereket (mint a vető és a tapogató halászat, illetve a rekesztő és az állító halászat) pedig összevonták (vö. Solymos E. 1965).

Nemzetközileg elfogadott felosztás nincs, bár az utóbbi időben terjed a Brandt-féle osztályozás (Brandt, A. 1976; 1984).

ESZKÖZ NÉLKÜLI ÉS ALKALMI HALÁSZAT

A legegyszerűbb és nyilván legősibb halfogási módok tartoznak ebbe a csoportba. A vízparton élő, ott dolgozó emberek, sokszor gyermekek is alkalomszerűen fogják a halat. Éppen az esetlegesség miatt nem érdemes nekik külön szerszámot készíteni. Viszont kétségtelen, hogy esetenként komoly hal-, víz- és természetismeret szükséges az eredményes halászathoz. Így azon sincs mit csodálkozni, ha egyes alkalmi módszereknek szinte speciálistái vannak, a hivatásos halászok viszont nem alkalmazzák.

{152.} A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.

Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).

A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).

Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).

A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).

A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).

A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.

Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).

A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).

SZIGONYOZÁS

A szigony a vadászó dárdából eredeztethető, s idővel alakultak ki különböző formái. A kezdetleges szigonyoknak több változata van: lehet sokágú hegyes bot; olyan nyél, melybe szegeket, drót- vagy vasdarabokat ütnek. Az igazi szigonyokat viszont már kovács készítette, még ha vándor cigánykovács volt is.

A szigonyok két nagy csoportját különböztetjük meg, a nyakló- és a hegyes szigonyokat. (A szigonyokról összefoglalóan: Gönyey S. 1937a; Znamierowska-Prüffero-wa M. 1957)

A nyaklószigony két vagy több ágú, ágai laposak, tompák, az ágak éle gyakran fogazott. Köves fenekű hegyi patakokban használják, ahol a hegyes szigony eltompulna. A hal testét, mivel a fogazott oldalú ágak közé szorul, a durva vas szétroncsolja (Orosz E. 1912, 1929; Roska M. 1943; Vásárhelyi I. 1959; Gunda B. 1966c: 115–122).

A hegyes szigonyoknak több típusa ismert, s ezeket Herman Ottó tűző-, szúró-, oldalt vágó- és kerítőszigonyoknak nevezte (Herman O. 1887–88: I. 343–353). A hegyes szigonyok közös jellemzője, hogy ágaik hengeresek, végük hegyes, és oldalt visszafelé hajló ún. szakájuk van. Ami megkülönbözteti egymástól az egyes típusokat, az ágak elhelyezkedése és formája.

A tűzőszigonyoknak az ágai egymással szemben állanak. Ez a típus Magyarországon igen ritkán került elő a néprajzi gyűjtések során: a Fertő-tó mellékéről, Pinnyédről, a Székelyföldről, Uzonból, a Szamoshátról és a Duna menti Bogyiszlóról (vö. Solymos E. 1965: 94–95).

Hatalmas mennyiségű adatunk van viszont a szúrószigonyról. Ennek ágai egyforma hosszúak és egy síkban állnak. Az ágak száma különböző. Az egyágútdárdaszigonynak nevezzük, és viszonylag ritka. Az ismert példányok többsége vagy több ágú szigony letört darabjából, vagy szénahúzó horogból készült. A kétágú szigonyok ágai általában egymással párhuzamosak, szakái köröm alakúak, s vagy az ágak síkjában, vagy két oldalra állanak. A Néprajzi Múzeum őriz egy Dunából előkerült szigonyt, melynek ágai ívesen hajlanak és szakái befelé állnak. A kétágú szigonyokat főleg a Dunán és a Közép-Tiszán használták, de másfelé is előfordultak (vö. Szilágyi M. 1995: 35–39). Ismerünk háromágúakat is, de gyakoribb a négy- vagy még több ágú, főleg a Balatonról és a Velencei-tóról, de más vizekről is (Jankó J. 1902a: 371–373). A velencei szigony ágai sugarasan szétállanak (Solymos E. 1996: 96–98). A szúró-szigonyok nagy mérete és súlyos volta arra mutat, hogy ezeket nagy halakra, főleg nagy harcsákra használták.

Az oldalt vágó szigony csak a Fertő-tóról ismert. Jellegzetessége, hogy fogai oldalra hajlanak és szakátlanok, nem felülről szúrnak vele, hanem oldalról csapnak a halak közé (Bárdosi J. 1994: 153–156). A kerítő szigony ugyancsak ritka; ennek ágai szélről befelé rövidülnek, így a hal testét szinte bekerítik.

{154.} 25. ábra. Szigonyok: a) nyaklószigony, Szendrő (Borsod vm.); b) szúrószigony, Badacsony-tomaj (Veszprém vm.); c) egyágú dárdaszigony, Balatonkenese (Veszprém vm.); d) tűzőszigony, Pinnyéd (Győr vm.); e) körmös szakájú szigony, Mindszent (Csongrád vm.); f) háromágú szigony, Jászapáti (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); g) kétágú, kovácsoltvas szúrószigony, Szeged (Csongrád vm.); h) háromágú, kovácsoltvas szúrószigony, Négyes (Borsod vm.); i) drótszálakból kialakított orvhalász szigony, Vásárosnamény (Bereg vm.); j) vágóhorog, Algyő (Csongrád vm.); k) szúrószigony, Velencei-tó környéke (Fejér vm.)

{155.} A vasból kovácsolt szigonyt fanyélre kell erősíteni. A régiesebb felerősítési mód a makkos, amikor a szárvég oldalra hajlik, s ezt a nyélbe beütik, majd jól odakötözik. Általánosabban elterjedt ennél a köpűs megoldás: a hengeres kiképzésű szárrész nyélre húzása és szeggel való megerősítése.

A szigonyt – típusától függetlenül – kétféleképpen használták: látott halra, vagy vaktában. A látott halat – főleg ívás idején, amikor figyelmetlen – a partról vagy csónakról szúrták meg; egyesek a finom mívű és jól kiegyensúlyozott szigonyukat dobták is. Máskor vaktában szúrkáltak olyan helyeken, ahol halat sejtettek (Jankó J. 1902a: 371–373; Szabó K. 1937: 378; Szilágyi M. 1995: 30–43). Elterjedt volt – az orvhalászok körében a közeli múltban is – az éjszakai szigonyozás. A gyalogos halász fáklyát (utóbb valamilyen lámpát) vitt egyik kezében, a csónakosok a hajó orrára szerelt vastartóban rőzsét égettek. A hal a fényre a víz felszínéhez emelkedett, s így könnyű volt eltalálni (Herman O. 1887–88: I. 521–526; Schenk J. 1899: 6–9; Ecsedi I. 1925: 14–15; Végh A. 1972: 236–241; D. Varga L. 1984: 57–58).

Az 1870-es években készített megyei szabályrendeletek többsége tiltotta a szigonyozást. Az 1888. évi halászati törvény viszont nem sorolta fel a tiltott eszközök között, csak az 1925-ös törvényszövegbe került bele a tilalom (Szilágyi M. 1988: 32–33). A köztudatban mégis úgy él, hogy a 19. század vége óta tiltott szerszám. Ezért a halászok egy hasonló funkciójú, de nem olyan káros, a halat kevéssé roncsoló eszköz megalkotásán fáradoztak. A céljuk az volt, hogy a más szerszámokkal, hálókkal hozzáférhetetlen helyeken is megfoghassák a halat. Az egyik ilyen szerszám a halolló vagy szorítóvilla(Solymos E. 1965: 96–97). Ez egy rugalmas acélból készült villa, melynek hegyeit egy kis pecekkel szétfeszítik, s ha a halra nyomják, a pecek elfordul, az összeszoruló ágak pedig a halat megfogják. Antipa a szorítóvilla több változatát ismertette Romániából (Antipa, G. 1916: 290–293). Nálunk a Duna és a Tisza alsó folyásán fordult elő, bár nem gyakran, ezért feltehető a déli átvétel, talán hajósok közvetítésével. A tilalom ugyan nem vonatkozott erre az eszközre, de nem vált be, ezért nem lett általános a használata. A szigonyt viszont még sokáig – szinte napjainkig – használták az orvhalászok; az utóbbi időben vasvillából, vastag drótból házilag barkácsoltak szigonyokat.

REKESZTÉS

A rekesztés lényege az úszó hal útjának elzárása. Az egyszerű, alkalmi rekesztéstől a nagy munkát és nagy befektetést igénylő építményekig igen széles a rekesztő módszerek skálája, és más halfogási módok kiegészítője is lehet valamilyen rekesztés, mely többnyire az áradással-apadással együtt járó halvonulásokat használja ki.

Alkalmi rekesztés

Ide sorolható a kézzel való halfogásnál említett dugászás, amikor a patakokat alkalmi gáttal új mederbe terelik. És alkalmiak az iszapból, faágakból, gazból emelt gátak is.

{156.} Rekesz

A szabályozások előtt áradáskor a víz természetes vagy ásott csatornákon, az ún. fokokon az ártérre ömlött, s vele rengeteg hal is kiúszott. Apadáskor ezek igyekeztek vissza a mederbe, de útjukat sövény, lésza vagy hálórekesszel elzárták. Az ilyen rekesz hossza néhány métertől akár több száz méterig terjedhet. Célja kettős: egyrészt {157.} a rekesz előtt elhelyezett vagy abba beépített fogóeszközzel nagy mennyiségű hal fogható; másrészt a halak tömegét visszatartja, s azok az ártéri tavakban ívnak, növekednek az őszi lehalászásig. Ezért a halászok karbantartották, gondozták a fokokat, újakat ástak, az ártéri mélyedéseket összekötötték, egymással összefüggő tavakká képezték ki. A folyamszabályozásokig a halászat legnagyobb eredményeit éppen ezekben az ártéri tavakban érték el, a folyóra inkább a vizahalászat miatt mentek a főfoglalkozású halászok is (Andrásfalvy B. 1965, 1973, 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1995: 98–108).

26. ábra. A Mohács és Kölked közti Duna-parti hátat átvágó vízfolyások és mesterséges fokok, 1820

Mivel az ilyen rekesztések más halászatra jogosultak érdekeit sérthették azzal, hogy a hal nem jutott be az ő vizeikre, sok pereskedés, illetve jogszabály tárgyai is voltak. A rekesz nem akadályozhatta a csónakok és hajók útját sem. Az ilyen helyeken a szilárd építésű rekesz közepén kaput hagytak, amit hálóval zártak el, ezen a csónak átsiklott, a hajónak pedig leeresztették a felső ínt (Inczefi G. 1961: 30).

Különösen a ponty igyekszik a rekesz felett átugrani (vö. Feriz 1877: 278–279; Pataky A. 1963). A halász kihasználja ezt a tulajdonságát, az alacsony rekesztés mellé odaáll ladikjával, s az átugró halak abba esnek. Még jobb megoldás, hogy vízszintesen szerelnek fel egy hálót, a hintát, s ez fogja fel a halakat. Ezzel a módszerrel naponta több mázsa halat is lehet fogni (Solymos E. 1965: 121).

Gyakori, hogy a rekeszbe valamilyen fogóeszközt építenek be: a lészákba vejszét, a hálókba varsát, és apadás idején ezeket rendszeresen ürítik (vö. Csalog J. 1940 példáit a Tolna megyei Duna-szakaszról).

Szégye

Recens használatban már Herman Ottó sem találkozott a szégyével vagy cégével, azaz a vizafogó rekesszel a magyar vizeken, ő is csak történeti forrásokból ismerte.

A Dunán és a Tiszán a rendszeresen felfelé vonuló vizák és tokok fogását segítette elő a gerendákból épített hatalmas építmény. Mivel ez a hajózást akadályozta, szigetsarkokhoz a mellékág elzárására használták, helyét és építésének jogát királyaink adományozták, maga az építés pedig egyes jobbágyfalvak kötelessége volt.

A vizafogó cégének – vagy szláv eredetű névvel szégyének – pontos leírása vagy ábrázolása nem maradt fenn, s a szakirodalomban több vita zajlott a forma és a szerkezet kérdéséről. Ezek eredményeként elmondhatjuk, bevonva az al-dunai román analógiákat is, hogy két változat létezett. Az egyik valódi rekeszték, halmegállító szereppel, mely előtt kerítőhálóval vagy horoggal fogták meg a vizákat. A másik fogószerkezettel is el volt látva, mely lehetett a levert cölöpökből kialakított fogórész vagy a rekeszték kapujában elhelyezett zsákháló. Mivel a zsák a felfelé vonuló halakat fogta, csúcsát nyilván ár ellen rögzítették. A belekerült vizákat erre a célra használt bunkóval verték agyon (Gaál K. 1947; Morvay P. 1948; Khín A. 1962; Sugár I. 1979; Szilágyi M. 1995: 108–116).

A cégeszerű rekesztésnek egyszerűbb módjai is vannak. Az Ecsedi-lápon, a Sárréten gallyból, rőzséből, szalmából építettek gátat a vízen, helyenként kapukat hagyva, ahova csíkkasokat vagy egyéb varsaféléket helyeztek. Ez volt a csíkgát, illetve (a begyűrt szájú varsa hurca neve után) hurcagát(Herman O. 1887–88: I. 482; Ecsedi I. {158.} 1934: 139–140, lásd még Nyárády M. 1938: 163, 166–167). Herman még további három változatát írta le a cégének. A magyar cége kisebb vizeken, átfolyásokon készült, és egy cölöpsor volt, melynek kapujába kámzsaháló került. A székely cége a hegyi patakokon kövekből épített V alakú gát, melynek a csúcsánál lévő nyílásába bocskorvarsát tettek, és felülről zavarták bele a halakat. A cigánycégetavakon épült, két összetartó, többször megtört irányú nádfal, nyílásában zsákhálóval. E két utóbbi cégeféle átmenetet képez a vejszékhez, illetve a szárnyas varsákhoz (Herman O. 1887–88: I. 150–153).

Vejsze

A vejsze, vész, vejsz, veisz nádból vagy (ritkábban) vesszőből készült. Három fő része van, bár nem mindegyik vejszetípusnak tartozéka mind a három. Legfontosabb a fogófej. Általában szív vagy vese alakban meghajlított nád- vagy vesszőfal, középen {159.} keskeny nyílással, melyen a hal be tud jutni, de visszafelé nem találja az utat. A fejet egymagában is használhatták úgy, hogy keskeny átfolyások, hídnyílások elé állították, így nem kellett hozzá szárny. Hasonló ehhez, amikor a rekesz nyílásai elé állítják, felváltva jobbról, balról, így áradáskor és apadáskor egyaránt fog. A többi vejszeváltozatot állóvizekben állították le, arra számítva, hogy a hal beletéved. Ezt a szárny vagy szárnyak segítették.

27. ábra. Vejszék: a) udvaros, kétszárnyas vagy magyar vejsze, Tápé (Csongrád vm.); b) kö-zéplészás vejsze, Tápé (Csongrád vm.); c) kétszárnylészás vagy rácvejsze, Mezőségi tavak (Erdély); d) spirálvejsze, Szentes (Csongrád vm.); e) középlészás és kétszárnylészás vejszék kombinációja, Közép-Tisza-vidék

28. ábra. Pontyfogó kürtők, Fertő-tó környéke

Az egyszárnyú vejszét szárnyával a partra merőlegesen szúrták le; a szárny, mely több méter hosszú, a fej közepéhez, a nyíláshoz vezet. Akármelyik oldalról érkezik a hal, a fogófejbe téved. Más változatainál a szárny mindkét végén helyeznek el fejet, esetleg a szárny közepe táján is jobbról-balról egyet-egyet. Más esetben az egyszárnyú {160.} vejszéket egymás után, sorban állítják fel (lásd Jankó J. 1902a: 357; Sztripszky H. 1904: 235–236; Ecsedi I. 1926a: 67–72; Roska M. 1933: 90–91; Csalog J. 1940: 238–241; Gönyey S. 1942c: 43–45; Szilágyi M. 1971: 284–286).

A kétszárnyú vejszénél a szárnyak két oldalról a fogófej bejáratához csatlakoznak, és a szemből érkező halakat terelik be. A fejeket fordíthatják ennél a változatnál is egymással ellentétes irányba vagy a szárnyhoz képest 90 fokban elfordítva (Herman O. 1887–88: I. 157–158; Herman O. 1901: 60–61; Sztripszky H. 1903a: 170; Szabó K. 1918: 120–123; Nyárády M. 1938: 162–163; Szűcs S. 1938b: 181).

Bonyolultabb felépítésű változatok az ún. udvaros vejszék. Itt a fogófej előtt egy hasonló zárt tér, udvar van, aminek azonban szélesebb a bejárata, s a szárnyak előbb ide terelik a halat, innét kerülnek át a fejbe vagy kürtőbe. A szárny és az udvar formájával, elhelyezésével, kisebb terelőfalak beiktatásával számtalan variációt lehet kialakítani, s amig voltak megfelelő csendes vizek, a halászok éltek is ezzel a lehetőséggel. A variációs lehetőségek közül kettőt érdemes külön is kiemelni. A Herman Ottó által magyar vejszének nevezett két szárnylészás és udvaros vejszét azóta is többen és a magyar nyelvterület egymástól távoli pontjairól ismertették. Az ugyancsak ő általa bemutatott fertői vejszének más vizeken nincsenek párhuzamai, ezen a tavon viszont az 1950-es években is pontosan meg lehetett figyelni az ilyen vejsze építésének és használatának minden apró részletét (Herman O. 1887–88: I. 154–157; Jankó J. 1902a: 357; Ecsedi I. 1934: 143–147; Szilágyi M. 1971: 284; Pataky A. 1974; Számadó E. 1976; Lábadi K. 1987: 44–50; Bárdosi J. 1970, 1994: 60–82).

A magyar vizeken ritka az ún. csigavejsz vagy spirál vejsze. Ennél a szárny és a fej egy darabból áll, s a szárny egyik végét csigavonalba hajlítják (Ecsedi I. 1934: 143–145; Nyíri A. 1948: 47, 79; Solymos 1965: 120–121; Takáts Gy. 1986: 83; Solymos E. 1996: 38–39).

Az egyszerűbb szerkezetű, kisebb vejszét egy-egy halász maga is elkészíthette, de a nagyobbakat csak társulva, hiszen az előre megfont nádfaldarabokat a meder fenekére kellett leverni, s közben a csónakot is tartani. A jól megépített vejsze egész évben, esetleg több éven át fogta a bolygó halakat, a halásznak csak ki kellett mernie naponta egy hosszú nyelű szákkal vagy mereggyűvel a zsákmányt (Szilágyi M. 1995: 82–83).

Bízvást mondhatjuk, hogy a vejsze a legősibb halfogó eszközök közé tartozik, és az egész világon ismerik. A magyar vizekről már szinte teljesen eltűnt, mert nincsenek olyan csendes állóvizek, ahol háborítatlanul használhatnák.

Vesszővarsa

A varsák a rekesztő halászat mozgatható, s szükséglet szerint áthelyezhető fogóeszközei. Vesszőből és hálóból készülnek. Alak és forma szempontjából igen változatos eszközcsoport, és az egész világon megtalálható valamilyen varsa, ahol használatához megfelelő víz van. Ezért szinte minden alakváltozathoz lehet a legkülönbözőbb helyeken analógiát találni.

Ha egy hipotetikus fejlődési sort állítunk fel a vesszővarsák között, a kialakulás első lépcsőfokának azokat a még nem varsa formájú rőzsecsomókat tekinthetjük, {161.} melyeket a sebes folyású hegyipatakoknál alkalmaznak: egy V alakú kőgátat építenek, s a csúcsánál lévő nyílásba rőzsecsomót tesznek. A víz sodra a vesszők közé szorítja a halakat. A második fok, hogy lapos tálcafélét fontak vesszőből, melynek egyik végét, mint a bocskor orrát felkunkorították. Ez a bocskorvarsa, sejp vagy szelep. A rőzseköteghez hasonlóan helyezik el a kőcége nyílásában, s ez esetben is a víz sodra szorítja az egyszerű eszköz falához a halakat. A trombitavarsa szintén vesszőből fonott, és hosszú, a vége felé keskenyedő cső formájú. Kőgátak nyílásához vagy szűk átjárókba helyezik le, s mivel a hal nem tud benne megfordulni, beleszorul (Herman O. 1887–88: I. 151–152; Gunda B. 1964a, 1966c: 122–132).

29. ábra. Egyszerű vesszővarsák: a) bocskorvarsa vagy magyar csuklyavarsa, Domokos (Szolnok-Doboka vm.); b) csíkvarsa, Közép-Tisza vidéke; c) csíkvarsa szerkezeti rajza

Az eddig említett altípusok és alakváltozataik elenyészően kis számban fordultak elő a tulajdonképpeni vesszővarsákhoz képest. Ezek két nagy csoportra oszthatóak: a sűrű- és a ritkafonatúakra. A bocskor- és a trombitavarsáktól két szempontból különböztethetőek meg: az egyik, hogy nem a víz sodorja bele a halakat, hanem maguk úsznak bele, a másik pedig, hogy bejáratán a hal be tud furakodni, kifelé azonban nem találja meg az utat, fogva marad a varsa hátsó részében. A halnak a varsa zárt terébe vezetését az ún. vörsökkel vagy síppal érik el, ami nem más, mint egy tölcsérszerű fonadék, beépítve a varsa bejáratába.

A sűrűfonatú varsák is két csoportra oszthatók: csíkvarsákra és egyéb halak fogására való varsákra. A csíkvarsa teste tojásdad alakú, a szája tölcséres, aminek széles pereme van. Hossza 60–80 cm, átmérője sem éri el a fél métert (lásd Herman O. 1901: 71–72; Szabó K. 1918: 119–121; Ecsedi I. 1934: 226–231; Nyárády M. 1938: 171, 383; Szabó L. 1981: 61). Az egyéb halakra való vesszővarsák formában is, méretben is igen változatosak. Van olyan, amely formailag hasonlít a csíkvarsára, és van kúp alakú, torpedó alakú, tojás alakú zárt forma, peremmel vagy perem nélkül. Külön csoportot jelent a „begyűrt szájú” forma, melyeknél vörsököt nem építenek be a varsa testébe, hanem a szájhoz érve a hosszanti vesszőket hajtják vissza, és folytatva {162.} a fonást, így képezik ki a tölcsérszerű bejáratot (Sztripszky H. 1904: 237–239; Ecsedi I. 1934: 139–141; Szabó K. 1937: 388–392; Nyárády M. 1938: 162). A vesszővarsák egy részének a végében nyílás van, amit lerakáskor fű- vagy nádcsomóval szoktak bedugni. A nagyobb példányoknál pedig a hátsó rész oldalán kis ajtót képeznek ki, ahol a halakat kiszedhetik. Esetenként fület is kötnek a varsára, aminek segítségével könnyebb felemelni, illetve a fenékhez leszúrni.

Főleg a Tiszán és a Tiszántúlon találkoztak a néprajzi gyűjtők nagyméretű, ritka fonású vesszővarsákkal. Ezek hossza másfél–két méter is lehet, esetenként szárnyat is kötnek hozzá az egyik oldalon, s ez nemcsak a terelést, hanem a fenékhez való leszorítást is szolgálta. A ritkafonatúak között vannak spirális kötésűek, ezeknél a hosszanti vesszőket gyékénykötéllel fonták, amit csigavonalban vezettek (Ecsedi I. 1934: 147–150; Szilágyi M. 1995: 149–153).

A vesszővarsákat kővel súlyozva vagy karóhoz kötve rögzítik a fenékhez. Terelőszárnyat elvétve alkalmaznak hozzá, inkább haljárta helyekre, bokrokhoz, nádcsatornákhoz helyezik el. A nagyméretű és ritka fonatú tiszai fenékvarsák szájához lombos ágakat szoktak erősíteni, s a hal elrejtőzni akarván benne, betévedt a varsába.

Hálóvarsa

A hálóvarsák ugyanazt a cél szolgálják, mint a vesszőből font változatok. Nagy előnye a hálóvarsának, hogy lényegesen könnyebb, összecsukva sokszorosa elfér a ladikban annak, mint amennyi a vesszővarsából elférne, és a víz mélysége szerint szinte korlátlan méretvariációkban készíthető. Hátránya, hogy drágább és sérülékenyebb. Elterjedésének előfeltétele a megfelelő fonal hozzáférhetősége.

A hálóvarsára vonatkozó első biztos adatunk 1725-ből való, amikor is a kolozsvári halászcéh előírta, hogy a mesterremek egy vetőháló és egy öt karikára készített varsaháló legyen (Schram F. 1959: 297; Solymos E. 1987a: 356; további 18. századi adatok: Szilágyi M. 1995: 153–154). A vesszővarsa azonban még évszázadokig tartja az uralmát, s a hálóvarsa csak a 19. század második felében lesz általánossá. Ebben az időben, amint azt Herman Ottó gyűjtései bizonyítják (1887–88: I. 235–239, 242, 244–246), számtalan változata születik a hálóvarsának, majd fokozatosan egységesedik a legjobban bevált néhány alakra.

A varsakészítésnek két módja ismert (vö. Sárfy E. 1858–59; Pápay T. 1993). Vagy lapba kötik, és utólag varrják össze zsák alakúra, vagy körbe kötik. (Napjainkban leginkább gyári hálóból szabják, alakítják ki a megfelelő formát.) A legelterjedtebb formaváltozat az ötkarikás, egyszárnyú. Méretét a szájánál lévő szemek száma határozza meg. Az első három karikaköz rendszerint nagyobb szemű háló, a hátsó rész, ahol a hal megfogódik, apróbb szemű. Ennek a változatnak két vörsöke van, az első és a harmadik karikától indítva. A csúcsán lévő szemeket zsinórral lehet összehúzni, itt szedik ki a zsákmányt, a zsinórt pedig lerakáskor a farkaróhoz kötik. Ha egyszárnyú a varsa, a szárny a szájának közepéhez van kötve, így az érkező halakat mindkét oldalról a vörsökbe tereli. Kétszárnyúaknál az első karika két oldalán rögzítettek
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).

{163.} A Velencei-tavon – főleg takarékossági szempontok miatt – a négykarikás varsa terjedt el (Solymos 1996: 49–50). Hosszabbat, ötnél több karikásat csak rekeszhálóba bevarrva használnak, mivel ilyen esetben nagy mennyiségű hal fogására kell számítani, másrészt úgy kell kiemelni, hogy közben a rekeszt ne mozdítsa el a fenékről.

30. ábra. Hálóvarsák: a) ötkarikás, kétvörsökös, kétszárnyú hálóvarsa, kecskeméti Tisza-szakasz; b) ötkarikás, kétvörsökös, egyszárnyú hálóvarsa, Algyő (Csongrád vm.)

Az egyszárnyú varsák leggyakoribb elhelyezése folyókon a part közelében, a folyásra merőlegesen, szájjal kifelé. Állóvizekben változatos alakzatokban, egymáshoz csatlakoztatva szúrják le. A kétszárnyú varsákat fokokban, csatornákban használják, úgy, hogy elzárják vele a teljes vízszélességet, esetleg egymás mellett többet elhelyezve.

Míg a szárnyasvarsákat a leszúrt karók segítségével feszítik ki, addig a sapka-, a menyhal- és a dobvarsát vessző merevítők tartják. A menyhalvarsaszárny nélküli, általában háromkarikás, egy vörsökös, és két oldalán egy-egy villás végű vesszőt akasztanak az első karikára, a vesszők másik végét pedig összekötik, s ehhez feszítik a varsa csücskét (Solymos E. 1974: 34–38). A belsejébe szoktak egy horgot is felkötni, amire csaléteknek egy haldarabkát akasztanak. Több ilyen varsát egymás után kötnek és kövekkel súlyozva süllyesztik a mederbe. Csak a leghidegebb hónapokban használják, amikor a menyhal ívik, mert csak ilyenkor lehet vele fogni. A dobvarsának mindkét végén azonos nagyságú karikái vannak, mindkét oldalról vörsökkel, szintén hosszanti vesszőkkel merevítve. Ez a ritkán használt varsaféle a mindkét irányból érkező halakat megfogja (vö. Herman O. 1900a; Jankó J. 1900b).

Amíg kender- vagy pamutfonalból kötötték a varsákat, gyakori volt a kátrányozás vagy más anyaggal végzett impregnálás, és minden második nap ki kellett azokat {164.} emelni a vízből száradni. A varsát este leszúrták, hajnalban felnézték, ha kiakasztották száradni, helyére másikat raktak le. A halász varsakészletének fele tehát a vízben volt, fele száradt. Az 1960-as évek óta terjedő, s manapság általános műszálas hálóknál sem impregnálásra, sem szárításra nincs szükség.

31. ábra. Kétszárnyú hálóvarsák állóvízi lerakásának alaprajzi vázlata, Közép-Tisza vidéke

Abban az ütemben, ahogyan kevesebb lett a hal, szaporodott a halászok varsakészlete. Míg a 20. század elején 10–15 varsával dolgozott egy halász, ma már nem ritkaság a 100 darabos készlet. Egyesek a varsakarókat egyszerű bemetszésekkel jelölik meg, de többségük a kötési módról fel tudja ismerni a maga varsáit.

A hálóvarsa egész éves szerszám, minden halra alkalmas. Esetenként még télen is használják: léket vágnak és a jég alá szúrják le.

Kisebb varsákat dróthálóból is szoktak készíteni, s ezekkel pézsmapockot vagy vidrát fognak (Szilágyi M. 1987: 364).

{165.} Állító halászat

A rekesztőhalászati módszerek közé sorolható az állítóhalászat is. Lényege az, hogy egy laza hálót helyeznek el a hal útjába, melynek ha nekiúszik, belegabalyodik a hálószemekbe, tehát megfogódik. Két változatát ismerjük a Kárpát-medencéből. Az egyiknél – ezt nevezik marázsának, leshálónak,meslecnek, meticának – két karó közé kifeszített zsinórra függesztik fel a laza hálót, s ezt a hal beleütközve össze tudja húzni, mint a függönyt (Herman O. 1887–88: I. 318–319; Solymos E. 1965: 134–136; Szilágyi M. 1971: 286–287; Lábadi K. 1987: 55–57). A másik az eresztőháló, melyet úszók tartanak a víz színén, két végét pedig vagy kikötik, vagy súlyozással rögzítik (Herman O. 1887–88: I. 320–324; Domanovszky Gy. 1942).

A marázsa vagy lesháló vékony fonalból készül, 60–80 milliméteres szembőséggel, 20–60 méter hosszban – a területtől függően. A felső szemeket ínra szedik, egy ütésben 3–5 szem van. Néhány ütésenként egy-egy karikát kötnek fel 20–30 cm hosszú zsinórral. A karika eredetileg kutyatejkóróból készült, melyet háromszög alakúra hajtottak. A Velencei-tavon fém függönykarikákat használnak (Solymos E. 1958a: 17–20; Khín A. 1960: 28–30), és újabban más vizeken is a műanyag karika váltja fel a kóróból való cötkénypótát. A lesháló 2–3 méternyi mélysége a víztől függ. Aljára ínt és súlyozást nem tesznek, a háló szabadon lebeg, s a hal észre sem veszi: ha nekiütközik, feje átfér a nagyszemű hálón, ahogy vergődik, uszonyai is beleakadnak, a karikák pedig összecsúsznak.

Az eresztőháló eredetileg szimpla léhéssel készült, az utóbbi évtizedekben tükrös (azaz háromrétegű) hálóból is készítik. 20–40 méteres darabokból áll, a Balatonon akár több száz métert is összekötnek. Felső inára gyékényúszókat kötnek – esetenként parát, de ez könnyen beleakad a szemekbe –, a végére pedig nagyobb gyékényúszó, őr kerül. A háló két végét, s közben is néhány helyen, súlyozzák; ez tartja egy helyben, nem engedi elsodródni. Bár az eresztőháló nem tud a leshálóhoz hasonlóan összehúzódni, a léhés annyira lazára van állítva, hogy a hal ebbe is belegabalyodik.

Az utóbbi évtizedekben, ha tükrös hálókat állítanak fel, a két végét gyakran karókhoz kötik. Úgy is használják a tükrös állítóhálót, hogy bokrokat, nádcsomókat, a Velencei-tavon úszó lápokat bekerítenek vele, és a halakat botokkal, zörgéssel a hálónak zavarják (Herman O. 1887–88: I. 317; Solymos E. 1996: 78–81).

Herman Ottó a Tiszáról ismertette a méthálót, mely tulajdonképpen a marázsa és az eresztő keveréke. Felső inán háromszögletű póták vannak, de nem fűzik fel zsinórra, csak beeresztik a vízbe, és szabadon lebeg. A méthálós halászat segédeszköze volt a métfa: egy villás faág, melyre a pótákat felfűzik, és erről eresztik a vízbe (Herman O. 1887–88: I. 318–319). Noha a külföldi irodalomból az ilyen úszóháló jól ismert (Jankó J. 1900a: 394–399), a magyar halászok gyakorlatában alig fordult elő.

Az állítóhálókat csak csendes állóvízben lehet használni. A motorcsónakok megszaporodása miatt az 1950-es évek óta egyre kevésbé használják. Korábban sem volt általánosan ismert egyik eszközváltozat sem. A Ferenc-csatornára a 19. század végén a Drávaszögből jutott el, a Velencei-tavon akarikás cérnahálót egy nagybaracskai halász az 1930-as években honosította meg, kiszorítva vele az 1890-es években a Balatonról átkerült pótás eresztőhálót. A Balatonon – Domanovszky György szerint – a 19. század elején jelent meg az eresztő- vagy pamukosháló, valószínűleg német {166.}hatásra. Ez az eredeztetés annál inkább elfogadható, mert a háló anyaga a finom, vékony pamut volt, amit házilag nem állítottak elő (lásd még Gönyey S. 1942c; Solymos E. 1962; Szilágyi M. 1989a: 74–78).

BORÍTÓHALÁSZAT

Három szerszámcsoportot sorolunk ide: a kisvízi és a mélyvízi borítókat, valamint a vetőhalászat hálóit. Az első két csoportban az a közös, hogy egy buraszerű eszközzel a látott vagy gyanított halat leborítja a halász. Míg a kisvízinél kézzel kitapogatva ragadja meg, a mélyvízinél a megfogásra is alkalmas a borítóeszköz. (Az eszközcsoportról összefoglalóan: Solymos E. 1957; Szilágyi M. 1961; 1974b).

A kisvízi tapogatók, borítók vesszőből vagy hálóból készülnek. A vesszőtapogatók vagy sűrű-, vagy ritkafonatúak. A sűrűfonatúak csonkakúp formájúak, alul 80–100 cm átmérővel. Magasságuk legfeljebb annyi lehet, mint a halász karjának hossza: ha belenyúl, a feneket el kell érnie. A Tiszántúlon, a Dél-Dunántúlon és a Kisalföldön ritkafonású tapogatókat is használnak (vagy használtak), ezeknek felső pereme vagy körbe hajlított vessző, vagy kör, illetve négyzet alakú léckeret, melybe oldalának hosszú, erős vesszőit, melyeket néhány korc is összetart, beleillesztik. A ritkafonású tapogatók nagyjából a ritkafonású varsákkal azonos területeken voltak jellemzőek (Sztripszky H. 1904: 240; Ecsedi I. 1934: 181–183; Babus J. 1959: 78–79; Bárdosi J. 1959: 159–166; Zentai J. 1966: 196; Solymos E. 1974: 38–39).

Könnyebb a munka a hálótapogatókkal. A Tisza mentén két, illetve a Duna mentén és Dunántúlon négy meghajlított vesszőkávára feszítik ki a hálóborítást, sokszor avítt léhésből, sőt dróthálóból (Jankó J. 1902a: 371; Nyíri A. 1948: 53, 81, 102; Szilágyi M. 1987: 369–370).

Kiöntésekben, szélvizekben használják mind a vessző-, mind a hálótapogatót: a halász belábol a vízbe, figyeli, hol járhat a hal. Gyakran meglátja, máskor csak apró jelekből észleli. Ha a ponty túrja az iszapot, buborékok szállnak fel; máskor a nád, hínár mozog, ha nekiütközik a hal. Amikor semmi jelet nem lát, találomra nyomja le a szerszámot egy hirtelen mozdulattal. A leborított hal megijed, a borító oldalának ütődik, amit a halász megérez. A tapogató felső nyílásán benyúl, kézzel megkeresi és kiemeli a zsákmányt, s a nyakában lógó tarisznyába teszi vagy kidobja a parton várakozó társának. Ívás idején vagy apadáskor az ártéri pocsolyákban nagyon eredményes. Főleg alkalmi halászok eszköze, ezért a mívesen elkészített darabok mellett egészen primitív megoldásúakat is találunk: feneketlen kosarat, rossz rostát, csibeborítót stb. (Ecsedi I. 1934: 182–183).

Hogy ne riasszák el a halat, a borítót gyakran 3–4 méter hosszú nyélre erősítik, így nagyobb távolságról tudnak borítani. A halat azonban ebből a tapogatóból is kézzel veszik ki. Mind a vessző-, mind a hálótapogatónak ismerjük nyeles változatát, s az adatok bár széles körű, de nem túl gyakori használatot mutatnak. Csak a nyeles vesszőtapogató Fertő-tavi használata látszik nagyobb jelentőségűnek, részben a nagy kiterjedésű sekély vizek miatt, részben azért, mert ezen a tavon, határvíz lévén, nem volt érvényes az ívás alatti halfogási tilalom (Herman O. 1887–88: I. 337; Bátky Zs. 1903b: 30–31; Szabó K. 1937: 387, 393; Bárdosi J. 1959: 170).

{167.} 32. ábra. Tapogatók: a) kerékpárabroncsból és dróthálóból kialakított orvhalász tapogató, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) hálótapogató, Algyő (Csongrád vm.); c) vaspálcákra szerelt reginás tapogató, Tiszaalpár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); d) fogantyús reginás tapogató, Algyő (Csongrád vm.); e)zsákos (segges) tapogató, Közép-Tisza-vidék

{168.} A kisvízi borítók használatát két körülmény korlátozza. Megfelelő hőmérséklet kell, hogy a vízben való járkálást és nyúlkálást el lehessen viselni, illetve: csak a kar hosszának megfelelő mélységű vízben használható. Ezektől a körülményektől függetlenítették magukat a halászok újabb konstrukcióikkal, melyek meg is fogják a halat. Két változatuk van, a tükrös és a zsákos.

A reginás tapogatót Herman Ottó közölte Szeged tájékáról, mely magasabb a hálótapogatónál, és tükrös hálóval vonták be, melyben a hal fennakadhat. Az 1920-as évektől terjedt el egy újabb változata, a fogantyús tapogató, mely szintén tükrös, a borító rész viszont kisebb, mint a többi borítónál, és hosszú függőleges fogantyúja van, aminek segítségével csónakról mélyebb vízbe is lenyomható (Herman O. 1887–88: I. 336; Szabó K. 1937: 387, 392–393; Nyíri A. 1948: 53–54; Khín A. 1964: 108–109; Szilágyi M. 1971: 282).

A zsákos tapogatónak egyszerűbb változatai vesszőből készülnek, a magasabbra font tapogató oldalán egy nyílást vágnak, ahová hegyes hálózsákot szerelnek. A ladikos halász által leborított hal ebbe a zsákba menekül, a felemeléskor a nyílást a háló elzárja, s a hal a zacskóban fogva marad. Ilyen szerszámról csak Tiszafüred környékéről vannak adataink (Ecsedi I. 1934: 181–182; Szilágyi M. 1995: 56–57). Jobban ismerjük ennél a velencei-tavi zsákos tapogató kialakulását és használatát (Kovács Elemér 1938; Diószegi V. 1950; Solymos E. 1996: 69–73). Az 1900-as évek elején fejlesztették ki ezt a hálótapogatóból kiinduló változatot. Három oldalát drótháló fedi, a negyediken egy körülbelül egy méter hosszú hegyes zsák van. Lenyomáskor a zsák végét hozzáfogják a nyélhez, aztán elengedik, ebbe menekül bele a hal. E zsákos borítófélének egyedülálló változata a győri bugyrosháló, mind a négy oldalán zsákkal, melyeknek csücskét egy vaskarikához kötik, s ez a nyélen mozog le és fel.

A nyomóháló, pók, kukucska a borítóhalászat újabb és legfejlettebb eszköze (Morvay P. 1940; Solymos E. 1948, 1965: 143–150). Váza eredetileg fából, ma már kizárólag vasból készül. Kerek vagy ovális, 40–100 cm átmérőjű vasabroncshoz csatlakozik a három láb, ezek köpűben egyesülnek, ebbe jön a 2–3 m hosszú nyél. A kísérleti szakaszban a lábak közt belülről szereltek fel az abroncsra egy hosszú, hegyes zsákot, amit a lenyomás után oldalt elvezettek. Ezt helikonnak nevezték. A továbbfejlesztett változatoknál a zsák már kívülre került, csúcsát a rúdon fel-le mozgó vaskarikához kötötték.

Főleg hínáros, nádas vizekben, ahol más szerszámmal nem lehet dolgozni, a halász lesi, merre bugyborékol a víz, hol mozog a növényzet. Esetenként a vízmerő szapollyal árnyékot vet a vízre, hogy meglássa az úszkáló halakat. Felhúzott, kifeszített hálóval hirtelen lenyomja a fenékre a nyomóhálót, a vaskarikát leengedi, mely a lábakig csúszik, s a háló körben elterül. A riadt hal, melyet az evezővel is megzavar a halász, oldalt menekül és a hálóba jut. Felemeléskor ez a hálórész az abroncson kívül lecsüng, elzárja a hal útját. A nádasban a kisebb, a tisztásokon a nagyobb méretű nyomóhálókat szokták használni.

Ugyanilyen elven működik az abroncsháló és a sín- vagy singháló. Az előbbiről Pancsováról, majd az ország több pontjáról is rendelkezünk szórványos adatokkal, az utóbbit Győr környékén használták. Egy kerékpárabroncsra hálót kötöttek, és a sekély vízben meglátott halra dobták. A singháló esetében három kötelet is szereltek {169.} az abroncsra, s azzal emelték ki (SMJ 1917c: 71–72; Bosić M. 1982: 54–55; Kovács A. 1987: 58–59).

A borítóhálók fejlődése a 19. század második felében indult meg. Az ármentesítések következtében megcsappantak azok a kiöntések és szélvizek, ahol korábban a kisvízi tapogatókkal halásztak, ezért a mélyebb vizekre kényszerültek a halászok. Ugyanebben az időben kezdték tiltani a szigony használatát, így nem maradt megfelelő eszköz, mellyel a hínáros, nádas részekben halászhattak volna.

Adataink szerint a nyomóhálót Nagybaracskán, a Ferenc-csatornán alakították ki az 1890-es években. Innét jutott el a Drávaszögbe, majd Ráckevére és a Tiszára. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy a 20. század elején Romániában, a Duna menti tavakban közkedvelt szerszám volt, Antipa szerint orosz halászok honosították meg (Antipa, G. 1916: 398–400).

VETŐHÁLÓK

A vetőhálóknak három típusát ismerjük: a karikásat, a zsákosat, valamint a sleppzsákot. A karikásat (pendelyháló) nyugatinak, a zsákosat (rokolyaháló) keletinek, a sleppzsákot ráchálónak nevezte Herman Ottó, ezek az elnevezések azonban megtévesztőek, mert az átvétel irányára látszanak utalni. Márpedig – ahogyan arra már Jankó János rámutatott – a „keleti” típus is megvan nyugaton, a „nyugati” is keleten (Herman O. 1887–88: I. 213–215, 330–333; Jankó J. 1900a: 440–461).

A karikás vetőháló (pendelyháló, dobóháló) szabályos kör alakú háló, peremén minden második szemnél egy-egy ólomgolyó. Arányosan elosztva 12 vékony kötél (ín) van hozzákötve a peremhez, melyeket a háló közepén lévő vaskarikán átvezetve egy hosszú dobókötélhez fukszolnak. A kiterített háló átmérője 2,5–3 méter.

Nagyobb ennél a zsákos vető- vagy dobóháló (Hermannál rokolyaháló, leggyakoribb nevén rácháló, rácdobó), 4–5 méter átmérőjű. Középpontjából hiányzik a karika, a háló közepe közvetlenül a dobókötélhez csatlakozik. A peremkötél ugyancsak sűrűn ólmozott, a peremet azonban befelé visszahajták, s 20–30 cm hosszú zsinórokkal felkötik a hálóhoz, így körben zsák képződik. (A kétféle dobóhálóra: Solymos E. 1965: 150–155; lásd még Pékh Gy. 1954, 1955).

A vetőhálók eredményes használatához ügyesség, testi erő és nagy helyismeret szükséges. A hálót egyetlen penderítéssel úgy kell kidobni, hogy az szétterülve essen a víz felületére. Az ólmozás miatt a háló súlya 6–8 kg. Olyan helyeken használják, ahol a fenéken halakat gyanítanak. A lesüllyedő háló ugyanis nem az úszkáló, hanem a fenéken lévő halakat takarja le. A dobókötél apró rángatásával a karikás hálónál a perem fokozatosan a középponthoz húzódik, s a letakart halakat a hálóba kaparja. A zsákos változat hasonló módon a körben lévő zsákba kaparja a halakat.

A zsákos vetőhálóhoz hasonló szerkezetű a sleppzsák, de ennek vontatott állapotban 8–12 m a hossza, átmérője tehát 16–24 m, ezért kézből eldobni nem lehet. A ladik oldaláról eresztik le úgy, hogy az ín egyik felét egy darabig a fenéken vontatják, hogy összekaparja a halakat, azután engedik csak le a másik részt is (Solymos E. 1965: 155–159).

A karikás dobóháló kisebb terjedelme és könnyebb kezelhetősége miatt alkalmi {170.} halászok, vízimolnárok és hajósok körében is kedvelt. Terjesztésében az utóbbiak is szerepet játszhattak. A zsákos típus a kemény, kavicsos mederben, sebes vízen használatos inkább, de Európa-szerte egymás mellett vagy egymás közelében használatos mind a kettő.

A sleppzsák – a névből következtetve – nyilván német telepesek hatására terjedt el a magyar Dunán. Német nyelvterületen, bár a szerszám ismert, a név más hálót jelöl. Fel kell figyelnünk arra is, hogy a sleppzsák átmenetet képez a vető- és a húzóhalászat között: alakja olyan, mint a vetőhálóé, de használata inkább húzóhalászati, hisz 40–50 métert vontatják a fenéken, mielőtt a másik felét is bevetik. Húzóhalászati jellegét mutatja az is, hogy a Duna középső szakaszán – Paks felett – a kecét helyettesíti (Solymos E. 1965: 250).

MERÍTŐHALÁSZAT

Az ebbe a csoportba tartozó sokféle és különböző alakú hálóféle javarészt az alkalmi és a paraszthalászok eszközkészletéhez tartozik.

A látott hal kimerítése annyira evidens, hogy a vízparti emberek minden alkalmasnak látszó eszközt felhasználnak erre. Így köténnyel, rostával vagy fáskosárral is merítik a halat. Alkalmi merítőhalászatnak tekinthetjük a csíkászat olyan módját is, amikor este egy szalmacsomót engednek a vízbe – télen lékbe –, és másnap a belefészkelődött csíkokkal együtt kiemelik (Vutskits Gy. 1902: 86–88; Gönyey [Ébner] S. 1926: 20).

A szák

A szák vagy mereggyű – egy villás ágból kialakított ovális keretre szerelt zsákszerű háló – elsősorban járulékos eszköz: vejszéből, nagyhálóból, bárkából merítik ki vele a halakat, vagy a horogra akadt hal megfogását teszi biztosabbá a használata. Esetenként azonban önálló fogóeszköz is lehet.

Télen a léknél gyülekeznek a halak, hogy oxigénhez jussanak. Ilyenkor szákkal merítik ki a (főleg alkalmi) halászok (Szabó K. 1918: 123; Nyárády M. 1938: 382).

Egyes években ívás után, nagy melegben a tavakon forr vagy forog a hal: egy csomóban a víz színén pampognak, szinte forr tőlük a víz. A Velencei-tavon és a Balatonon ilyenkor 3–4 m hosszú nyélre 1–2 m átmérőjű vaskarikát, arra zsákot szerelnek, ladikkal csendben megközelítik a halakat, alámerítenek, s hirtelen kiemelik. Jó esztendőben egy-egy emeléssel egy mázsát is fogtak, aztán évekig nem is láttak forgó halat (Solymos E. 1996: 90–91).

Bokorszákfélék

A szák önálló halászeszközzé fejlesztett változata a bokorszák. Félkör alakúra hajlított vesszőkávára – melynek átmérője 60–80 cm is, 2–3 m is lehet – 2–3 m hosszú hegyes hálózsákot szerelnek. Farkára egy követ, a szájnál a kávát összefogó ínra {171.} ólomsúlyozást tesznek, villás nyelet erősítenek rá, a villa két ágát az alsó ínhoz, a nyelet a káva legmagasabb pontjához rögzítve. A folyóvízi bokrászáshoz több halász társul: csónakkal a bokrok elé állnak, egyikük a fenékre nyomja a szákot, a másik kettő evezővel, láncos bottal a hálóba riasztja a halakat. Az emeléssel záródik a bokorszák szája. Kisebb vizeket egymás mellett elhelyezett bokorszákokkal zárnak el, és távolabbról elkezdve a hálósor felé űzik, hajtják a halakat (Herman O. 1887–88: I. 311–315; Ecsedi I. 1934: 191–192; Szabó K. 1937: 395–396; Nyíri A, 1948: 55; Szilágyi M. 1995: 88–90).

33. ábra. Bokorszák és kece: a) bokorszák, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.); b) hegyes kece, Közép-Tisza vidék

A Fehér-Körösön az 1920-as évek végéig, a csongrádi halászok áttelepüléséig használták a bokorháló-féle csömpölyt. Ennél a hálónál a káva felső részére egy zsinórt kötöttek, amit kifeszítve a csömpölyös a rúd mellett az ujján tartott a halász, és megérezte, ha a hal a száknak ütődött. A bokrászás mellett „nagyhalászatot” is rendeztek csömpölyökkel: a hajókat összekötötték, hogy átérje a vizet, mindegyikben állt egy csömpölyös, és a két partról vontatták lefelé a hajókat, vele a csömpölyöket (Banner J. 1926: 213; Solymos E. 1960: 6–8).

A bokorszák egyik speciális változata az Olt melléki lesháló, melynek szákja egy A alakú rámára van erősítve, szája őrfonalakkal ellátva, melyek a beúszó halakat jelzik a halász számára (Herman O. 1887–88: I. 316).

Az ollóháló, ághegyháló rámája két egyenes, olló alakban összeerősített rudacska, amire fel van szerelve a háló. Az ágak között van egy kiemelhető merevítő, és használaton kívül az ágakat össze lehet csukni, a hálót fel lehet tekerni. Ezzel a hálófélével is bokrásznak. Bár Európa-szerte (és Európán kívül is) ismert az ilyen eszköz, a magyar vizekről feltűnően kevés adat van róla, s úgy tűnik, hogy a 20. század első felében fel is hagytak a használatával (Herman O. 1887–88: I. 305–306; Jankó J. 1900a: 349–350; Morvay P. 1936; Solymos 1965: 160; Bosić, M. 1982: 46–47).

{172.} Emelőháló-félék

A merítőhálóknak ennél a csoportjánál a háló nem zsák, hanem vízszintesen a kávák közé feszített léhés. Ezek az emelőhálók, melyeknek elnevezésben, méretben és formában nagyon sok változata van.

34. ábra. Emelőháló, Közép-Tisza vidék

Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.

Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).

Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).

Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.

Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

35. ábra. Őrös emelőháló (csempely), Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

Ha a vízfolyást – a kisebb folyót vagy a fokot – vesszőfonadékkal, illetve gazból és földből megépített gáttal elrekesztették, és a kapu fölött kialakított ülőhelyről emelgette a halász a rendszerint őrös emelőhálóját, az áradással-apadással vonuló halak fogása igen eredményes volt (Deák G. 1911: 144–150; Györffy I. 1933: 24–28; Gönyey S. 1942c: 46–47; Andrásfalvy B. 1975: 209; Bosić, M. 1982: 41–44; D. Varga L. 1984: 58–59). Rekesztéssel kombinált emelőháló volt a barok is, melynek leírását a Csallóközből ismerjük (Khín A. 1948: 168–170; Solymos E. 1956: 108). Zátonyos helyeken egy sövényt állítottak keresztben a vízfolyásra, közepére gémeskútszerűen {174.} egy nagyméretű emelőhálót szereltek, a háló a sövény alsó felén volt. A helyet árpadarával beetették, a hálót leeresztették, s naponta egyszer felemelték az odagyűlt halakkal.

A pirity vagy kiscsuhé nevű emelőhálót Tolnától a Száva folyóig ismerik a Dunán (Solymos E. 1965: 164–166). Az alig egy négyzetméteres emelőháló sarkain pöckök, a kávák végein erős ólmozás van. Nyél helyett hosszú kötéllel látják el: csónakról eresztik le a tuskók, halfészkek mellé. A háló közepébe kötött piros rongydarab csalja rá a halat. A halász néhányszor óvatosan megemeli a hálót, s ha halat érez rajta, hirtelen mozdulattal felrántja. Főleg öreg halászok kedvelik, mert olcsó, kevés fizikai erő, de nagy helyismeret kell hozzá. Ha eltalálja a halfészket, egy mázsa pontyot is kiszedhet vele. A pirityhez hasonló a léken át emelgetett bustyáló, melyet Herman Ottó (1887–88: I. 394) Drávafokról közölt. Ugyancsak kötéllel emelgették és a kávák végein súlyozott volt a Bodrogköz téli, lékes hajtóhalászatának vasas szákja (Herman O. 1887–88: I. 394–395; Gönyey [Ébner] S. 1926: 12–16; lásd még M. Kiss L. 1931: 119; Szilágyi M. 1980: 39, 41; D. Varga L. 1984: 62).

Főleg Vácott és Újpesten használták az 1920-as évekig a szúrótápli nevű alkalmi szerszámot a folyó partján. A háló kb. 2,5 × 2,5 m-es volt, és a fogantyút függőlegesen erősítették rá. A kikötött dereglyék és a bőrmosó talpak alá szúrták le víz ellenében, s mikor a víz sodra kihozta, függőlegesen emelték ki (Solymos E. 1965: 167). A valószínűleg egyéni kezdeményezésű viharháló szintén az 1920-as évekig volt használatban Esztergom, Vác és Pest partjainál. Egy 4 × 4 m-es vas rámára szerelték a hálót, a ráma szélét csuklósan a parthoz erősítették, és csigát közbeiktatva csörlővel billentették a víz alá, illetve emelték ki (Solymos E. 1965: 172).

E két utóbbinál sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a Dunán a tekerős- vagy grániktaupli, -tápli. Maga a háló kb. 4 × 4 m-es bő léhés; eredetileg hatalmas körmökre szerelték, majd a század elején (főleg Pest környékén) vaskeretre. Csónakra vagy a parthoz rögzített stégre szerelik: a csónak farában, illetve a stégen egy ferdén kinyúló rúd áll, ennek végén csiga, amin a háló emelőkötele fut, s ezt csörlővel mozgatják. A parti tauplik hálóját a vízfolyással szemben ki is kötik, hogy el ne sodródjon. A tauplik első változatai kútágasszerűen működtek, az 1920-as években alakultak át rámássá. További változás, hogy a hálót téglalap alakúra kötötték, és úgy erősítették fel a rámára, hogy a hosszabb végét a ráma felett átvíve alulról rögzítették. Így a háló leeresztéskor felpúposodik, a letakart hal pedig a zsákba fut. A csónakosok kaparással is növelni igyekeznek a fogást: a tauplis egy nagy kővel lemacskáz, a hálót leereszti, aztán a macskakötéllel egy darabon felhúzatja magát, ezzel a rámát is meghúzatja, és a fenéken lévő halakat a zsákba kaparja, majd néhány perc múlva feltekeri a hálót. Ezután lejjebb ereszkedik, s így folytatja, míg a többszáz méteres kötele el nem fogy. Egy ilyen leereszkedés a rina.

A tekerőstaupli főleg a városok – legjellemzőbben a főváros – partjain volt használatos. Gazdáik leginkább mellékfoglalkozású halászok: gyári munkások, iparosok, nyugdíjasok. Partvédelmi, partrendezési okokból napjainkban egyre ritkábban engedélyezik a használatát (Solymos E. 1965: 167–172).

{175.} Villing és milling

E két kanál alakú merítőhalászati eszközben közös, hogy egy nyélbe három hajlékony körmöt erősítenek, egyet előre, kettőt kétoldalra, s ezekhez feszítik ki a hálót, a negyedik sarkát pedig a nyélhez kötik. A különbség az, hogy a villingnek – melyet a Tiszáról ismerünk – könyökszerűen megtörik a nyele, mankó van rajta, s a ladik orránál billegetve dolgoznak vele (lásd Herman O. 1887–88: I. 303–304; Ecsedi I. 1934: 190–191; Nyíri A. 1948: 55–56, 81). A millingnek viszont 2 méternyi egyenes nyele van, középen egy fogantyúval. Ezt is használják meregetésre, különösen a kisebb méretűpiszemillinget, a magyar Dunán mégis inkább csónakon ereszkedve halásznak vele (Janitsáry M. 1937; Solymos E. 1955b: 458–459, 1965: 172–177).

36. ábra. Villeg és ollóháló: a) villegháló, Közép-Tisza-vidék; b) ollóháló, Alsó-Tisza vidéke

Millingezéskor két halász ül a ladikban, a kormányos a part közelében, arra merőlegesen tartja a ladikot, s hagyja ereszkedni, miközben az evezővel a parti bokrok között megbújó halakat felriasztja; társa a ladik orrában ül, szájával a part felé fordítva tartja a vízben a millinget. Ha a befelé menekülő hal a léhésnek ütközik, a halász megérzi, a hálót szájával felfelé fordítja, kiemeli, és a zsákmányt a ladikba fordítja. Csendes éjszakákon szoktak millingezni, több kilométert is ereszkedve. Gyakran fenékhorgászattal is összekapcsolják: két horogfelnézés között millingez-nek. Az orvhalászoknak is kedvelt eszköze.

{176.} A millinget – ilyen formában – Herman nem mutatta be. Adataink szerint a magyar Dunára a múlt század második felében került az Al-Duna felől, ahol mind a szerb, mind a román vizeken több változata ismert (Antipa, G. 1916: 377–382; Čurčić, V. 1912: 524; Cvar, N. 1941: 21–23).

HÚZOTT SZERSZÁMOS HALÁSZAT

Együtt tárgyaljuk ebben a csoportban a Herman-féle beosztás kereső- és kerítőhalászati eszközeit, hiszen együvé tartoznak: a fogás lényege egyiknél is, másiknál is a szerszám húzásában rejlik. A kerítőhalászat fogalma egyébként sem terjeszthető ki a Herman által ide sorolt összes hálóra, mert csak egy részüknél beszélhetünk bekerítésről. Egyébként pedig „keresőnek” is nevezhetnénk az összes hálót, hiszen egyiknél sincs szükség a hal észlelésére.

Az ide sorolt szerszámokat kis- és nagy szerszámokra oszthatjuk. Ez az osztályozás a halászok gyakorlatában is él: kisszerszám az, amit általában három embernél kevesebb, nagyszerszám, amit háromnál több kezel.

Kisszerszámok

Parti szerszámok

A kaparóháló, gereblyeháló egy ívesen hajló vesszőkávára erősített hálózsák, amit 4–5 m hosszú, a kávára merőleges nyéllel a partról használnak: a hálót benyújtják a vízbe, és a part felé gereblyéznek, kaparnak vele. A kisebb, apró szemű kaparóhálóval a horgászok csalihalat fognak. Szükségből a kisebb bokorhálót is átalakítják kaparóvá. A halászok „utolsó szerszámnak” tartják, mert értékesebb halat ritkán lehet fogni vele. Ennek ellenére szinte minden halasvíz mellékéről közölték a néprajzi gyűjtők (Herman O. 1887–88: I. 329–330; Sztripszky H. 1902: 165; Banner J. 1926: 216; M. Kiss L. 1931: 116–117; Gunda B. 1934b; Solymos E. 1965: 185).

A vezetőhálót viszont csak Erdélyből ismerjük, és a nyugati halászati irodalomból. Egy tükrös hálót karikára szerelnek, és hosszú rúdra fűzve kifeszítik. A hálót a vízbe eresztve, hogy feneket érjen, lefelé halad vele a halász, s egy zsinór segítségével lassan összehúzza (Herman O. 1887–88: I. 328; Jankó J. 1900a: 404–409).

Vontatott szerszámok

A legelterjedtebb vontatott szerszámoknak, a kecéknek két altípusa van: a szimpla hálójú hosszú kece és a tükörhálós csontos kece. Közös jellemzőjük, hogy mindkettőnek A alakú fa rámája van (ez a Dunán gyakran hajlított szárú, gondosan megmunkált), a két végén tégla súlyozással. Mindkét változatot hosszú kötéllel eresztik le a fenékre, és ereszkedve a ladikkal vontatják (Herman O. 1887–88: I. 172–174, 324–327; Banner J. 1923: 27–28; Morvay P. 1937: 288–289; Solymos E. 1965: 74–81; Bálint S. 1976: 434–435; Szilágyi M. 1995: 74–81).

{177.} 37. ábra. Kaparóháló és használata, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

A hosszú kece, hegyes kece, koca hálója több méter hosszú hegyes zsák, szájon alul ólom súlyozással. A zsák végére egy nagyobb követ szoktak kötni, hogy a hálót kifeszítve tartsa. A Közép- és Felső-Tiszán bónéhálónak nevezik ezt az altípust. A csontos kece, kuszakece, guszakece, kurta kece, tükrös kece, reginás kece hálója rövidebb és tükrös. Az aprószemű, bő léhésből egy-egy tükörszemen keresztül két zacskót húznak ki, és végüket összekötik (Solymos E. 1974: 45). Az ínon, mely viszonylag hosszú, 9 lólábszárcsont van felerősítve. Ez a súlyozás nagyon ősinek látszik, a magyar, a szerb, s újabban a román vizeken egyaránt használják. Van a kecének még egy újabb változata, a paráskoca, amit Győr környékén használnak, és átmenetet jelent a zsákos húzóhálóhoz. Rámája nincs, hanem két 3–4 méteres parázott és ólmozott szárnyhoz kötik a zsákot, s vagy egy, vagy két ladikról vontatják.

Kecézéskor a ladik közepén ül a halász, a vízfolyásra keresztben tartva a ladikját. A kecét a felső oldalon leereszti a fenékre, az alsó oldalon a gúzsba akasztott evezővel védlizve evez, és a szerszámot a fenéken húzza. Az ín a fenéken járó vagy gödrökben elfekvő halakat felkaparja. A kecézésre alkalmas szakasz végén a hálót felhúzza – ez egy rina.

A gödrös, tuskós, s ezért halfészkes terület a legjobb a kecézésre, de a legveszélyesebb is, mert a háló könnyen elakad. Ha a halász kézzel nem tudja felemelni elakadt {178.} kecéjét, a kötelet a ladik orrára erősíti, és a végébe állva hintáztatja, így tépi fel. Ha mégsem sikerül, segítséget hív, s két ladikon egy dorongot átfektetnek és feltekerik (mint az elakadt laptolót is szokás).

A hosszú kecét a keményebb, kavicsos mederben és sebesebb vízen használják. Itt a csontok zörögnének, a víz pedig kifordítaná a tükröshálót. Az iszapos mederbe viszont az ólmosín nagyon bevág, nehéz vele dolgozni. Ilyen területen inkább a bokorszákhoz hasonlóan használják a hosszú kecét: a bokrok elé húzzák, és kötélre kötött kövekkel zavarják bele a halakat. Ha a nyitott kecére nyelet erősítenek, bokorszákként is használhatják.

Bár a kece kimondottan kishalász szerszám, tehát egy ember kezeli, esetenként közös halászatot rendeznek vele. Ilyen a tiszaverés vagy a dunaiköcsögézés (St-R. 1914; SMJ 1917b; Ecsedi I. 1923–24: 178; Szilágyi M. 1973c; Solymos E. 1990).

A Tiszán a kecések a folyó hosszú szakaszát halászták végig, állandóan úton voltak, míg másutt csak a halásztanya, illetve lakóhelyük környékén kecéztek (Herman O. 1887–88: I. 325–327).

A kecéző halász egyébként nem pusztán a vak véletlenben bízik. Nagyon jól kell ismernie a medret, tudni azt, hogy hol vannak halfészkek, hol vannak akadók, tuskók, melyek veszélyesek lehetnek a hálójára. Tudatosan választja meg tehát a helyet, ahol leereszti és felhúzza kecéjét.

Herman Ottó azt írja, hogy „a gyérháló tulajdonképpen szintén kece, de bónéfa nélkül való ... Száján kötélből való kerettel, farkán kővel, inán – ennek két végén – rendesen egy 3–6 fontos ágyúgolyóval vagy kővel. Ezt a hálót két csónak között eresztik a folyóba ... Csak Szegeden akadtam rá”. Mesterszótárába – a gyérhálóra utalva – felvette a görehálót is (Herman O. 1887–88: I. 327, 789). Ilyen nevű hálókat azóta nem találtak a néprajzi gyűjtők, a leírásnak pontosan megfelelő hálót mutatott be viszont Antipa (1916: 440–447) mint a román Dunán legelterjedtebb kishalász szerszámot, orianéven. Ugyanilyen hálót ismernek a szerbek balacska, vlak, flak néven (Peesch, R. 1965; Drobnjaković, B. 1934b: 29; Momirović, P. 1972: 23), ami elvezet a tiszai lák, a dunai flák, illetve a tiszai pirity néven ismert húzóhálókhoz.

A flák esetében jól nyomon követhető, hogy miként lesz egy zsákszerű kishálóból terjedelmes húzóháló, mely – a szerkezeten túl – szinte nem is hasonlít a kiindulási formára (részletesen: Solymos E. 1984c). A flák, lák úgy készül, hogy egy nagy darab léhést kettébe hajtanak, két oldalát kétharmad részig összevarrják. A szájnyílást kötélre szedik, a két alsó sarkára nagyobb súlyt (régebben vasgolyót, utóbb követ) kötnek; a két hátsó sarkára esetleg szintén súly kerül. A zentai múzeumban őrzött lák méretei: szélessége 820 cm, mélysége 360 cm, ebből össze van varrva 225 cm. Az összevarrás miatt nagy, kétsarkú zsák képződik. A felső ínon csak középen van egy ovális, 21 × 15 cm-es deszkadarab. A dunai flák szerkezete ugyanilyen, de sokkal nagyobb, ezért egy-egy halásznak csak fél flákja van: halászat előtt kötik össze. A fél flák 7–9 m hosszú, 8–9 m mély. A felső ín parázott, a súlyozás külön kötélen van, és halászat előtt kötik hozzá a sarkokat úgy, hogy a háló szája 2–2,5 m-re nyíljon ki. A használat megegyezik: két ladikról egy-egy halász dolgozik vele, a kötéllel a súlyozást, vele a hálót a vízbe eresztik, a haljárástól függően a fenékre, vízközépre vagy a felszín alá. Védlizve eveznek a folyás irányában, és húzzák a kifeszített hálót. Egyik ujjukat a hálóba akasztják, így megérzik, ha fognak. Egyszerre mindketten felrántják {179.} a súlyzást, ezzel a háló szája bezárul és kiemelhető. A csónakokba szedik fel a hálót. Úgy is használják, hogy bokros, nádas részeket kerítenek be vele, és belezavarják a halakat.

A flákot csak a Duna és a Tisza alsó szakaszán, valamint a Ferenc-csatornán használták (az utóbbi évtizedekben hagyták el). Szerkezetben és használati módban megegyezik viszont a flákkal a Közép-Tiszán viszonylag gyakori palónya. A különbség csupán annyi, hogy para helyett ovális deszkaúszókkal van felszerelve (Szilágyi M. 1995: 192–194).

Nagyhálók

Futtatott hálók

A flák átvezet a nagyhálókhoz: a laptoló, laftoló, lapsoló, lebzsi, laptúr, pirity tulajdonképpen ennek nagyobb változata (Herman O. 1887–88: I. 284–285; Banner J. 1923: 6, 12–13, 15–16; Ecsedi I. 1934: 201–204, 209–212; Solymos E. 1958b, 1965: 198–202). A Dunán és a Tiszán a 20. században eléggé elterjedt nagyhalász-szerszám volt, és a nagyobb mellékfolyókon (például a Körösökön) is eredményesen kísérleteztek vele. Erősebb fonálból kötik, hossza 60–80 m, mélysége – a víztől függően – 6–10 m. Beállítása annyiban különbözik a flákétól, hogy alsó inát erősen ólmozzák, felső inát parázzák. A két szélét nem varrják össze, hanem erősebb zsinegre felszedik, másfél méternyire összehúzva, így kapják meg azt a bő zsákot, amit a flák esetében az összevarrással. A két végére nehéz apacsot kötnek, ehhez kapcsolódik a húzókötél. A lapsolót hat ember kezeli. A két hálós ladik orrát összeakasztják, felszedik rájuk a hálót. Amikor kieveztek a megfelelő helyre, a két ladik – három-három emberrel – egymástól elválasztva kétfelé evez, miközben a hálót a vízbe vetik. A nehéz háló a fenéken jár. Jó darabon vontatják, majd a ladikok újra összemennek, orrukat összeakasztják, és a két ladikba szedik fel, előbb az apacsokat, ezek beemelésével az alsó ín is felemelkedik, s zárja a háló száját.

Fenéken járó háló lévén, a laptoló is könnyen tuskót fog: elakad. Ha a rángatás nem segít, feltekerik, akár a kecét. A két ladikra egy vastag dorongot fektetnek, az inat átvetik rajta, egy erős botot dugnak bele, és tekerni kezdik. Így olyan erőt tudnak kifejteni, hogy ha a háló nem szakadna fel, a ladikok is elsüllyednének. Végszükség esetén egy hosszú léc végére bicskát kötnek, s azzal lenyúlva elvágják a kötelet.

A laptolás legjobb ideje a jégzajlás, ez felveri a fenéken fekvő halakat. Ilyenkor szokták rendezni a tiszaverést és a dunai kecsegézést is. Összegyűjtik a kecéseket, azok egymás mellett haladva átfogják az egész medret, s az általuk felvert, de ki nem fogott halakat a mögöttük haladó laptolósok fogják meg. A zsákmányt ilyenkor egyenlően osztják el, és a beszakadt kecéket is megtérítik.

A dunai halászok szerint a laptoló a múlt század folyamán délről került a magyar vizekre. Analógiáit megtaláljuk a szerb, a román és a bolgár halászoknállaptas néven (Antipa, G. 1916: 426–430; Čurčić, V. 1912: 547–548; Cvar, N. 1941: 29). A laptolás nehéz munka, a szerszám is drága, könnyen sérül, ezért az utóbbi évtizedekben nem is használják.

Ebbe a csoportba tartozik az inkább dunai, a Tiszán kevésbé elterjedt balint- és a {180.} kecsegeháló (Herman O. 1887–88: I. 282–284; Solymos E. 1965: 190–193). Nehéz különbséget tenni a két háló között, mert többen, némi átalakítással, ugyanazt a hálót használják ennek a kétféle halnak a fogására. Maga a háló 50–70 m hosszú, de csak 2 m mély. A balintháló egyik változata szimpla hálójú, nagyszemű léhésből készül, de gyakoribb a tükrös változat. A Duna felső szakaszán a balintháló part felőli {181.} részét szimpla, a folyáson menőt tükrös hálóból szokták készíteni. Erősen parázzák, gyengén ólmozzák, hogy a felszínen járjon. A mindig tükrös kecsegehálót viszont leólmozzák, s az a fenékre merül. Ha többen társulnak a halászatra, 120 m hosszú is lehet az ilyen háló, és hat ember dolgozik vele két ladikról. Ugyanúgy eresztik vízbe, mint a laptolót, de felszedéskor nem akasztják össze a ladikokat. A hal nem a háló öblében fogódik meg, hanem a tükrös háló szemeiben akad fenn, ezért csak a teljes háló kiemelése után szedik ki belőle a halakat.

38. ábra. Jég alatti halászat: a) hálóhúzás jég alatt, Közép-Tisza vidéke; b) jeges tanya, Balaton-mente

39. ábra. A jeges halászat szerszámai: a) rohony vagy vezetőrúd; b) rohony vagy rúdhajtó villa; c) régebbi formájú rúdhajtó villa; d) rözsöny vagy kereső; e)jegellő, Fertő-tó; f) üsztöke, a lékelés eszköze, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

{182.} A rövidebb balinthálóval két, szükség esetén egy ember is elbír. A hálónak csak a ladik felőli végére kötnek apacsot, a másik végét egy úsztatóhoz kötik. Ez lehet dorong, dézsa, bárka vagy az ún. kutya, mint a búvárhálónál (Solymos E. 1965: 194). A rina elején vízbe vetik az úsztatót, ami egyik irányba húzza a hálót, a másik irányba pedig a ladik. A felszedés a ladikba történik.

Újabban alakult ki a magyar Dunán a búvárháló, zsákháló, pokolháló vagy fodros-háló. Kialakulását és elterjedését jól nyomon követhettük (Solymos E. 1965: 193–198). 1934-ben Gútán két komáromi halász kecsegehálóval dolgozott, és egy búvár is segítette a munkájukat, aki megfigyelte a víz alatt, hogy a háló ólmos ina alatt sok hal átbújik. Ezért egy zsákot szereltek az alsó ínra: hozzákötöttek egy kb. másfél méter széles léhést, annak alját is leólmozták, és kb. 80 centiméterenként odakötötték az eredeti ólmosínhoz. A háló vontatásakor ez a zsák hátrább húzódik, az ín alatt átbújó halak pedig a zsákba szaladnak. Hosszú évek alatt elterjedt a Dunán ez a módosítás, különösen azután, amikor a kezdeményezők áttelepültek Dunaszekcső-re. Átvették a tiszai halászok is, ott azonban nem vált általánossá.

A búvárhálót 2–3 ember kezeli egy ladikból. Hossza mintegy 40 m, mélysége 3 m; apacs csak a ladik felőli végén van. A másik végére kutyát kötnek, ami 150 cm hosszú, 70 cm alapú és 20 cm magas deszka háromszög. Hegye és egyik sarka át van fúrva, ahova kötelet kötnek, s ezt a háló alsó és felső inából kiképzett kengyelhez kötik hozzá. Úgy állítják be a kötéseket, hogy a vízbe vetett kutyának a hegye a vízfolyással szemben, de a part felé álljon. Így a víz sodra oldalt nyomja, s ezzel kifelé húzza a hálót.

Mivel a fenéken jár a búvárháló, sima meder kell hozzá. Az ismeretlen területet, ahogyan azt más fenékjáró hálók esetében is teszik, a halászat előtttaccskötéllel megtaccsolják: hosszú, leólmozott kötelet húznak végig, s ahol elakad, ott jelzést tesznek a parton, nehogy a hálóval is rámenjenek. Egy-egy tanyát egymás után többször is lehalásznak; úgy is, hogy két parti dolgozik: amikor az egyik visszaér, a másik indul.

Kerítőhálók

Az eddig tárgyalt nagyhálókat folyóvízen használják, és a vízen szedik fel. A kerítőhálók viszont állóvízben is használhatók, és (néhány kivételtől eltekintve) a partra húzzák ki.

A kerítőhalászatnak vannak alkalmi és kezdetleges formái. Ilyenek a hínárból, vesszőből készített néhány méteres fonadékok, melyekkel kis vizekből az apró halakat húzzák a partra (Ecsedi I. 1923–24: 42; Csalog J. 1949. – A vál nevű vesszőfonadék „hálóra” lásd még Nemes M. 1901; Vladikov, V. 1926: 99–101; Mjartan, J. 1952: 118–124). Komolyabb szerszámnak számít ezeknél a kétközháló, mellyel alkalmi halászok számottevő zsákmányt is kifoghatnak. A kétközháló néhány méteres léhés, alsó inán ólmozás, a felsőn esetleg parázás. Két végét egy-egy bothoz kötik úgy, hogy a háló öblös legyen, aztán két ember a két botot megfogja, a vízben gázolva húzza. Mikor halat fog a háló, vagy csak megemelik az alját, vagy – a nagyobb hálót – partra vontatják (Herman O. 1887–88: I. 285–286; Gönyey [Ébner] S. 1925: 93; Ecsedi I. {183.} 1934: 196; Szilágyi M. 1973a: 177–179; Balassa I. 1975a: 39, lásd még Szilágyi M. 1995: 164–168).

A folyami kerítőháló a víztől függően 100–400 m hosszú, a mélysége pedig 3–6 méter. Aszimmetrikus forma, vagyis az egyik vége, mely a part mellett halad, keskenyebb (Herman O. 1887–88: I. 251–274; Szabó K. 1937: 399–401; Nyíri A. 1948: 59–60; Solymos E. 1965: 202–218; Bálint S. 1976: 431–432). Amíg kenderfonalból kötötték, több darabból állították össze. Egy darab 800 szem hosszú, ami beállítva 12 m. Egyenlő arányban adták össze a hálótulajdonosok, és a szárításhoz szétszedték, hogy könnyebb legyen vinni. A part felőli vége nagyobb szemű, befelé sűrűsödik és egyre mélyebb. A két végén az apacshoz kötik az inakat, melyek közül a felső parás, az alsó ólmozott. Ha iszapos mederben halásznak, az aljára szalma-, sáscsutakokat dugnak az ínba, hogy ne vágjon az iszapba.

Használatához hálósladik kell, ebben rendezik el a hálót. A tanya felső végén kiszáll a laptáros a tartókötéllel, a ladikkal befelé eveznek, s a hálót félkör alakban a vízbe vetik, majd a kijárókötéllel a partra eveznek. A laptáros farhámmal tartja a kötelet, erősen sodró vízen laptárosbotot is használ. Lassan halad lefelé. A többi halász, vállukon átvetett húzóhámmal, a háló kijáró végét a partra vontatja. Közben odaér a laptáros is. Ha a hálónak mindkét vége egymás mellett a parton van, megkezdik a kiszedést. Egy-egy halász (a mester) húzza a parás inat, kettő (a legények) az ólmos inat, kettő pedig a léhést. Az alsó inat a talajon húzzák, hogy a halak el ne szökhessenek alatta. A zsákmány a háló bő öblébe szorul. Ha kész a tanyavetés, a hálót újra ladikba szedik, és más helyen újrakezdik. A napi munka befejezése után a hálót kiterítik száradni. Amióta műszálból kötött hálókat használnak, nincs szükség szárításra; a hálót a ladikban hagyják.

Az állóvízi kerítőháló, a gyalom szimmetrikus: a két végétől a közepe felé fokozatosan mélyül, és középen egy nagy zsák van belevarrva, ez a káta (a Közép-Tiszán szebesz). Hossza eléri a 400 métert is (Herman O. 1887–88: I. 286–302; Jankó J. 1902a: 338–340; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Nyárády M. 1938: 169–170, 380–382). Használata nagy vonásokban megegyezik a folyami kerítőhálóéval, mindössze arra ügyelnek, hogy a háló két szárnyát egyformán húzzák, s hogy a halak a középen lévő zsákba tömörüljenek.

Olyan helyeken, ahol a nagy távolság (a Balatonon), vagy a parti nádas miatt (a Fertőn, a Velencei-tavon) nem húzhatják ki a partra a hálót, a ladikba szedik fel. Ilyen esetben a hálósladikot horgonnyal vagy karókkal rögzítik, a hálót a ladikig húzzák, és beszedéskor, nehogy a felemelt ín alatt a halak kiszökjenek, csigát vagy villát használva az inat a fenékhez nyomják (Bárdosi J. 1994: 109–117; Solymos E. 1996: 56–64).

Áradás után rekesztéssel egészítik ki a kerítőhalászatot. Ennek két módja van: vagy ráhalásznak a rekeszre, vagy lehúznak, sleppelnek. Az első esetben az apadásnak indult mellékágat rekeszhálóval elzárják, felette többszáz méterre keresztbe vetik a kerítőhálót, a két partról a rekeszig húzzák, ott aztán az egyik oldalra kiszedik. A lehúzás annyiban különbözik, hogy a kerítő kijáró végét és a rekeszháló egyik végét összekötik, és együtt húzzák ki (Gönyey S. 1942c: 49–50; Solymos E. 1965: 216–217; lásd még az őrhálós kerítőhalászat adatait Szilágyi M. 1995: 117–120).

A kerítőhálónak a vizák eltűnésével együtt már egy évszázada használaton kívül {184.} került változata volt a vizaháló, mely csak annyiban különbözött tőle, hogy erős zsinegből kötötték. A vizahalászat – amennyire a történeti forrásokból következtetni lehet rá – mindig nagy látványosságnak számított (vö. Bél M. 1984a: 352–353, 1984c: 20–21).

Az ártéri tavakban, gödrökben rekedt ivadék kihalászására a piszehálót használták. Ez 10–20 m hosszú, nagyon szűk szemű gyalom (Solymos E. 1965: 218).

A Balaton jellegzetes kerítőhalászata volt a látott halra való halászat. Őszi időben a garda óriási seregekbe verődik. Ez volt a tihanyi halászok számára az igazi aratás. Egy halász, a hegyenjáró a tihanyi hegy tetejéről jól látta, hogy a halsereg merre vonul, és subalengetéssel, testmozdulatokkal irányította a hálósok munkáját (Herman O. 1887–88: I. 433–439; Viski K. 1932a – a fogási mód változataira az Adrián lásd Herman O. 1903).

A kerítőhálókkal megfelelő teleken jég alatt is halásznak (Z. Horváth M. 1859; Jankó J. 1902a: 344–350; Ecsedi I. 1925: 143–149; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Lukács K. 1929, 1934; Igali Mészáros J. 1940; Szilágyi M. 1973b). A munka menete azonos, csak a lékek elhelyezkedése más a folyó-, illetve az állóvízen. Tavakon a víz közepén vágják ki a beadó léket, aztán kétfelé 10–12 kis léket egymástól 8–10 méterre. Ezekkel a lékekkel partra merőlegesen haladnak, annak közelében újra összefordulnak, és középen, a beadó lék vonalában van a kiszedő. Folyóvízen a part közelében vágják a beadót és a kiszedőt is.

A jég alatti halászatra előkészített kerítőháló két végén húzókötél van, ezek végén egy-egy hosszú léc, melyeket a jég alá tolnak, s egy kétágú fával, atolófával, gámzsával, hajtóvillával lékről lékre továbbítanak. A kötél elnyújtása után a szánkóról bedöntik a hálót a lékbe, aztán minden második léknél kiemelnek egy kötélhurkot, amivel húzzák a hálót, közben a kötél másik végét a jég alatt viszik tovább. Így érnek el a kiszedőhöz, ahol kiemelik a hálót. A tavakon a középső beadóhoz ellenkező irányban is szoktak léksort vágni, így a tanya másik oldalát is lehalászhatják.

A kerítőhálók – vagy ahogy általában nevezik: a nagyhálók – mind előállításuk, mind kezelésük miatt jól szervezett akcióközösséget, gyakran gazdasági közösséget igényelnek. Vagy a jogtulajdonos (illetve a jog bérlője), vagy a halászok tulajdona a nagyháló. (Ma a szövetkezeté.) Egyenlő arányban adják össze a hálót vagy annak árát; közös a munka is. Hagyományos keretek között egy nagyhálóval 6–10 halász dolgozott, s mindenkinek pontosan körülhatárolt feladatai voltak. Ezek a „ranghoz” és a testi erőhöz, az életkorhoz igazodtak. A mester – aki sokszor gazda, bérlő is volt, és esetleg idős ember is – a viszonylag könnyebb, de nagyobb szaktudást igénylő munkát végezte. A legény, aki a gazda alkalmazottja, s inkább fiatalember, a nehéz fizikai munkát kapta (ínszedés), az inasok, a legifjabb, leggyengébb tagjai a bandának, kompániának, a könnyebb, egyszerűbb – de sokszor a piszkosabb – feladatokat kapták (Solymos E. 1965: 43–44).

A folyószabályozások előtt a gyalom volt a legjelentősebb hálóféle. A halászat javarészt az ártéri tavakban folyt, főleg az őszi hónapokban és télen. Az akkori szállítási lehetőségek nem voltak alkalmasak rá, hogy a nyári hőségben nagy mennyiségű halat messzire szállítsanak (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979; Szilágyi M. 1984).

{185.} Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy a 18. században folyóvízi nagyhálóval csak vizára halásztak, a piaci hal zömét az ártéri tavakban gyalommal fogták (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978).

Horgos halászat

A horog

A horog – régészeti leletekkel igazolhatóan – az egyik legrégebbi halászeszköz. Már a kőkorból ismerünk csontból formált horgokat (Zalai-Gaál I. 1983), és analógiák alapján feltételezhetjük, hogy fából is készítette az őskor embere. A fémek megjelenése után szép számmal került elő bronz- és vashorog-lelet is.

Herman Ottó leírja a halpecket, mely apró, két végén hegyes keményfa, középre kötött zsinórral. A felcsalizott fácskát a hal hosszában beszopja, de rántásra az keresztben áll a szájában. Hasonló megoldású a „cigányhorog”: a csalihal hasa alá kötött tövis. A legutóbbi időkig megtalálható a gyermekek kezében a gombostűből hajlított horog is (Herman O. 1887–88: I. 176–186, 376–377, lásd még Jankó J. 1900a: 506–507, 516; Sirelius U. T. 1934: 98–99).

A sporthorgászat fejlettsége miatt napjainkra számtalan változata alakult ki a horgoknak, s nagy a szakirodalma is, ezért ennek a terminológiája alapján ismertetjük a hagyományos horgokat is (vö. Honthegyi M. 1976; Vígh J. 1987; Antos Z. 1991). A horog részei: hegy, szakáll, öböl, szár, fej, az öblök szélessége. A horogfej kétféle lehet: kerek és lapított. A hegy a hagyományos horgoknál ugyancsak kétféle: egyenes és ívelt, vagyis egyenletes íveléssel befelé hajlik. Míg a gyári horgoknál sok típust alakítottak ki, a kovácsolt horgoknak – a hivatalos elnevezést alkalmazva – csak két típusa van: az ún. Limerick horog és a Kirby. Az utóbbi annyiban tér el az előzőtől, hogy a horog hegye enyhén oldalirányba hajlított, tehát a szára és a hegye nem esik egy síkba. Használnak ezenkívül a halászok hármas horgokat is (vö. Szilágyi M. 1995: 203–214).

Külön kell megemlékeznünk a vizahorgokról (Rohan-Csermák, G. 1963). Két típusa van, az egyik kb. egy arasz hosszú vashorog, a másik rövidebb, vékony, fehér fémből készült. Mindkettőnek viszonylag hosszú, egyenes és tűhegyes hegye van, mindkettő laposfejű. Míg a kovácsoltvas horgok sokszor falusi vagy cigány kovácsok termékei, ezért sokféle formában készültek, a vizahorgok a két típuson belül annyira egyformák, hogy egy-egy készítő üzem gyártmányainak kell tekintenünk. Ezt igazolja Antipa (1916: 332) közlése, mely szerint a 19. század közepén a román halászok Nizsninovgorodból és Asztrachánból szerezték be a vizahorgokat – ezek lehetnek a nagyméretű vashorgok. A 20. század elején pedig a tökéletesebb japán horgokat használták – ezek lehetnek a fehér horgok.

A 19. század vége és 20. század eleje óta a halászok körében is egyre jobban terjedt a gyári horog, csak a nagy ragadozó halakra használták továbbra is a kovácsolt horgokat (Tömörkény I. 1963: 482–483; Ecsedi I. 1934: 168; Szabó K. 1937: 380). A gyáriak közül méretben a 2/0-s, hosszú szárú horgok voltak a legelterjedtebbek, és egyformán megtalálhatók a Limerick és a Kirby típusúak.

{186.} A csalétkek

A horgász a halat kedvenc ételével csalja a horogra. A csalik állati vagy növényi eredetűek. Állati eredetűeket, mint a kishal, a giliszta, a béka, a lótetű, a kérészlárva, főleg ragadozókra számítva tesznek a horogra. A sporthorgászok hatására az utóbbi évtizedekben a szappan, a szalámi és a sajt is bekerült a csalétkek közé (Dobó F. 1928: 133; Babus J. 1959: 82; Solymos E. 1965: 108). Hajdan a kérész igen elterjedt és hatásos csali volt. Gyűjtéséhez akérészszedőt vagy bágert használták, melyet helyenként a sporthorgászok is átvettek (Solymos E. 1960: 15–16; Zabos G. 1983: 85, 160–161). Egy köpűs, lefelé szűkülő vaslemez csövet szereltek 4–5 m-es nyélre, és az agyagos partoknál a víz alá a partoldalba szúrták le. Felemeléskor a csőbe szorult föld feljött, ezt egy deszkára kiütötték és a kérészlárvákat kiszedegették belőle. A folyószabályozások óta a kérész mindinkább fogyatkozott, így a csaliként való alkalmazása is kezdett háttérbe szorulni. A kérészcsali hatásosságát jól szemlélteti, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a dunai halászok a Tiszára is elutaztak kérészt gyűjteni, mert a Dunán már nem találtak.

Növényi eredetű csalik: a tejes kukorica, az összegyúrt kenyérbél, a kukorica- vagy árpalisztből gyúrt és kifőzött gombóc (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 58–59; Nyíri A. 1948: 51). A csalétkeket halfajtánként és időszakonként váltogatják. Szempont az is, hogy a több órán át vízben hagyott horogról ne ázzon le a csali.

Kézihorog

Ennek a horogtípusnak az a jellemzője, hogy csak a halász közreműködésével lehet vele halat fogni. Egyik fajtája a nyeles horog, melyből a mai sporthorgászat kifejlődött. Alkalmi halászok szerszáma, a 19. században azonban még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki a paraszthalászok is (Herman O. 1887–88: I. 355–357; Ecsedi I. 1934: 167; Szabó K. 1937: 388; Szilágyi M. 1995: 210–214). Egy több méteres hajlékony vesszőre vagy botra több méteres zsinórt kötnek, végén horoggal. A horogtól bizonyos távolságra erősítik fel az úszót vagy pedzőt, mely lehet libatoll, nádszál, dugó. A horgász a felcsalizott horgot a vízbe veti, s vár, hogy a hal ráharapjon a horogra. A pedző mozgása ezt jelzi. Ekkor bevág, s kiemeli a halat.

Igazi halászszerszám viszont a kuttyogató, puttyogató, butykáló. Csak harcsára használható, ami elterjedését behatárolja. Két részből áll: a butykálóból és a horogból. Ez utóbbi erős kovácsolt vashorog, vastag zsinórra kötve. A kötéshez kakastollat vagy vörös rongydarabot is szoktak erősíteni. A zsinór, melyet erősen ólmoznak, 8–10 m hosszú is lehet. A fából faragott butykáló 30–40 cm hosszú, végén, a fogás helyén hengeresre, derekánál laposra faragott deszkalapocska, melynek alján kerek (a Dunán) vagy ovális (a Tiszán) talp van. Maga a talp sima, lapos vagy homorúra faragott. Vagy a nyéllel azonos darabból faragják ki a talpat, vagy külön, és ráerősítik. Ez utóbbi megoldást jobbnak tartják, mert a talp könnyen csorbul, s így könnyebb a javítása (Herman O. 1887–88: I. 215–217; Jankó J. 1900a: 522–555; Dobó F. 1928: 134–135; Solymos E. 1965: 98–103; Vásárhelyi I. 1968: 65. skk; Székely Á 1980: 75, skk; Szilágyi M. 1995: 222–228).

{187.} Csaléteknek leggyakrabban lótetűt használnak. Egyesek bogártartót, istállót is készítenek. Egy szélesebb lécet 8–10 helyen vastag fúróval átfúrnak, egyik oldalán sűrű dróthálót szegeznek rá, másik oldalán csúszó fedelet készítenek, és a lótetűket egyenként a lyukakba helyezik, majd a fedelet rátolják.

40. ábra. Puttyogató: a) a puttyogató zsinór szerkezete, Tiszaörvény (Heves vm.); b) kuttyogató, Algyő (Csongrád vm.)

A butykálás ideje a nyár, amikor a szilva kékülni kezd, egészen őszig. Csendes estéken a horgász kievez a vízre, a horgot felcsalizza, és több méter mélyre leereszti. A dunaiak bal kezük két ujjával fogják a zsinórt, a tiszaiak a butykáló végére hurkolják. A fával háromszor a vízre ütnek, kis szünetet tartanak, újra ütnek. Könyökből csapnak a vízre, aztán csuklóból hátravágnak, ettől egy jellegzetes buttyanó hang keletkezik, mely a harcsa figyelmét felkelti, s az a fel-le emelgetett horogra csap. A hang élességét a deszka vékonyításával lehet „behangolni”. A horogra akadt 10–50 kg-os harcsa nagy erővel viszi a csónakot, míg ki nem fárad. Akkor a halász magához húzza, s a kiemeléshez vágóhorgot – vaskampót vagy fanyélbe erősített vizahorgot – használ, amit a harcsa hasába, állába akaszt (Szabó K. 1937: 160–162).

Ahogy a nagy harcsák megfogyatkoztak, a halászok kezdtek felhagyni a kuttyo-gatással, mely mára inkább sporthorgászati módszer lett. Néhány halász azonban máig a kuttyogatás specialistája: a butykáló behangolásáról, a meder kiváló ismeretéről és kapitális harcsafogásairól messze földön híres.

{188.} Passzív horgok

A horogkészségek több típusánál és változatánál nem szükséges a halász jelenléte a fogáshoz. Ezeket kizárólag a halászok használják, mivel a sporthorgászok nem hagyhatják őrizetlenül a készségüket.

41. ábra. Csukahorog, kecskeméti Tisza-szakasz

A csapóhorog, csáphorog, lazahorog több méteres hajlékony husáng, amit meredek partba szúrnak ki (Herman O. 1887–88: I. 361–366; Ecsedi I. 1925: 33–36; Solymos E. 1965: 103; Szilágyi M. 1995: 216–222). Az erős zsinór a harcsahoroggal épp a víz színére ér. A csalétek egy kis élő hal, mely a víz színén köröz. Erre kap rá a harcsa, és a hajlékony husáng fárasztja ki. Egymás közelébe több horgot is letűztek, s a bot mozgásáról vagy a ráakasztott kolomp hangjáról tudták, hogy melyik fogott. A lábóhorog zsinórja ugyancsak ki van kötve, de közbeiktatnak egy kabaktököt, mely a víz színén úszik, s a hal kifárasztása a feladata.

A csapóhorog változata a csukahorog, melyet röviden cövekhez vagy nádcsomóhoz kötnek ki. A több méteres zsinórt feltekerik egy Y alakú fácskára, melyről az, ha csuka akad a horogra, letekeredik, futást enged a halnak (Sztripszky H. 1903a: 186–188; Kovách A. 1904a: 308; Szabó K. 1918: 123–125; Ecsedi I. 1934: 179).

A haljárástól függően a parton kikötött horgokat vagy vízköztre, vagy fenékre eresztik. Különösen a tiszai halászok alkalmazták az elvetés sokféle variációját.

A véghorgok annyiban térnek el az eddig tárgyaltaktól, hogy egy akár 100 méternél is hosszabb zsinóron a horgok sora van felkötve (Herman O. 1887–88: I. 370–375; SMJ 1919; Solymos E. 1965: 104–114; Szilágyi M. 1995: 229–243). A horogfejre 30–40 cm-es insléget kötnek, melynek hivatalos neve előke, a halászok patony, bato-nya, potomszár, pék, pékli, spékli néven emlegetik. Ezt kötik aztán a száz–több száz méter hosszúderékzsinórhoz, horogderékhez, horogpallóhoz, egymástól 60–100 cm-re.

A rövidebb, néhány méteres véghorgot, a végén egy kővel, a partról dobják be. A derékzsinór másik végét a parton kikötik. Az ilyennél a horgok rendszerint csak a {189.} fenéken elfekvő részen vannak, de lehetnek végig is, ebben az esetben a víz különböző mélységében helyezkednek el.

A következő változat az átkötős horog, amit két karó közt feszítenek ki, és a horgok a víz felső részében helyezkednek el. Főleg ragadozó halakra használják. Hasonló célú a tetőhorog, paláshorog, melynél a derékzsinórra több helyen kabaktök vagy fa úszót kötnek, ezek tartják a víz színén, a két szélső kabakot pedig lekövezve rögzítik.

42. ábra. A véghorog elvetésének módja: a) fenékhorog; b) paláshorog, Tiszafüred (Heves vm.)

A véghorog legáltalánosabb változata a fenékhorog. A derékzsinór végére egy nagy, a horgok közé pedig, a víz sodrásának erősségétől függően, több-kevesebb kisebb követ hurkolnak. A felcsalizás után a derékzsinórt a mederben elfektetve az egyik végét vagy a parton egy karóhoz, vagy jelző úszóhoz kötik, vagy pedig kővel süllyesztik el. A horogeresztésnek két módja van. A régebbi, és elsősorban a Tiszán jellemző a ladik oldaláról eresztés. Indulás előtt úgy rendezi el a halász, hogy a derékzsinór szépen felkarikázva feküdjön a ladik oldalában, és a peremen átvetve kívül csüngjenek a felcsalizott horgok. Ahogy eresztenek, a derékzsinór folyamatosan csúszik a vízbe, és viszi a horgokat is. Főleg a dunai fenekesek használják a horogtálcát, ami egy ritkás léc fenekű tálca, sűrűn rovátkolt peremmel. A derékzsinór a tálcán van, az előkék pedig egy-egy rovátkában fekszenek. Eresztéskor a ladik farába fektetik a tálcát, ha az egyik oldaláról lefogytak a horgok, fordítanak rajta egyet.

Fenekezni, eresztőzni – s általában horgászni – csak tavasztól télig lehet, amikor jár a hal és táplálkozik. A pontyozók kétóránként, mások félnaponként–egy naponként nézik fel a horgokat. Vagy felszedik, s újra csalizva új helyen vetik el, vagy sibárolnak: ahogy szedik, úgy eresztik is vissza. Ha ki van kötve a fenékhorog vagy úszó van a {190.} végén, onnét indulnak. Ha kőre vetették el, akkor fentővel keresik meg. Ez eredetileg egy ágas-bogas fadarab, amire követ kötnek, és hosszú kötéllel húzzák a mederben, míg bele nem akad a derékzsinórba. Manapság ilyen fentőt már csak szükségből használnak: általában vastag drótból hajlítják, s kővel vagy vasdarabokkal súlyozzák (Herman O. 1887–88: I. 186–187; Szabó K. 1937: 162–163).

A felszedés deszkaládikába, horogládába, rossz lavórba történik. Ha halat éreznek a zsinóron, merítőszákkal nyúlnak alá. Akik tálcáról eresztenek, azon is szárítják, de a készség tárolásához ők is, ahogy minden fenekes, csiptetőt, csiripcseket, cserepcsikot szoktak használni (Babus J. 1959: 90–91). Egy vastagabb vesszőt behasítanak, és a vágásba akasztgatják be szépen sorba a horgokat, s a végét zsinórral összekötik. Így akasztják fel szellős helyre. (A köveket tároláskor leoldják.) A horgokat reszelővel rendszeresen hegyezik, hogy biztosabban akadjon.

Fenekezni egyedül is lehet, de folyóvízen gyakran társulni szoktak: míg az egyik a zsinórt ereszti vagy szedi, a másik evezővel tartja a ladikot. Vannak halászok, akik csak fenékhoroggal dolgoznak. Amikor nincs szezonja, más kereset után néznek. A specializálódást az is segítette, hogy csak fenékhorogra is lehetett halászati engedélyt kérni.

Ha idejében nem szedik fel a horgokat, a ráakadt hal elpusztul; lehetnek olyan halak, melyek sérülten elszabadulnak, ezért időnként eltiltották használatát, máskor újra megengedték (vö. Szunyi B. 1938).

43. ábra. Vizahorog, dunai típus

{191.} Vizahorog

Szerkezeti szempontból a véghorgok közé tartozik, de a fogásmódban lényegesen más a vizahorog és kicsinyített változata, a kecsegehorog vagydugóshorog (Herman O. 1887–88: I. 368–369; Solymos E. 1965: 114–117). A véghorgok módjára, de vékony és kb. 60 cm hosszú kötél előkére és vastag kötélderékre szerelik fel a fentebb már leírt vizahorgokat. Csalétket nem tesznek rá, ellenben a horog öblére – minden horogra külön – rövid zsinórral ökölnyi faúszót akasztanak, melyet kátrányoznak is. A mederben keresztben a fenékre süllyesztik, s az úszók a horgokat lebegve tartják. A tavasszal és ősszel a Fekete tengerből felfelé vonuló több mázsás halóriások a horgok között átúszva farkukkal belecsapnak a tűhegyes horogba, és fennakadnak. Kiemeléskor a halászok fejbevágták a vizát, hogy könnyebben megfoghassák. A vizahorog használata a vizák megfogyatkozásával kikopott a használatból. Az 1900-as évek elején halásztak utoljára vizahoroggal a tolnai halászok Baja alatt.

A kecsegehorog 2/0-ás, hosszú szárú, hegyes horgokból készül, s ugyanilyen szerkezetű, de faúszók helyett literes üvegbe való parafadugókat kötnek a horgokra. A zsinórt átlósan fűzik át a dugón, hogy a víz jobban mozgassa. Ezt is a mederben keresztben vezetik. A hegyes horgok csak a pikkelytelen tokféléket fogják meg, a pikkelyes halaknak legfeljebb egy-egy pénzét akasztják meg. A jószemű halász az ilyen jelekből tudja, hogy a meder mely részén milyen hal jár, és fenékhorgát ennek megfelelően csalizza s fekteti. A dugóshorog csak a kecsegés szakaszokon használatos.

Magyar Bushcraft Balta

https://www.youtube.com/watch?v=uzu5StI-YQ4

Bushwalker - a késem

https://www.youtube.com/watch?v=tQMngq6w2Sk

Viking kés kovácsolása ( Forging the Viking knife)

https://www.youtube.com/watch?v=5ffUJ2HDwkw

Lovász S16

https://www.youtube.com/watch?v=2yttAz-oEfk

Tövis I.

https://www.youtube.com/watch?v=o7CjZmB7NKY

Tövis II

https://www.youtube.com/watch?v=8zx4MttAhr0

Spyderco Dayhiker (eng.).wmv

https://www.youtube.com/watch?v=9cvoGSckaYM

Anorák lószőrpokrócból

https://www.youtube.com/watch?v=6mOS9yvTfik

Élezés

https://www.youtube.com/watch?v=hBMlSkkhLO8

Vadászkés készítése

https://www.youtube.com/watch?v=2DLNWdlWN3c

Lovász Késes műhely bevonat teszt

https://www.youtube.com/watch?v=nk7U1Pba7Qc

Szabó balta

https://www.youtube.com/watch?v=egGHDf4oZi4