2015. november 8., vasárnap

Deák János Napjaink és a jövő háborúja



Deák János

Napjaink és a jövő háborúja


A jövõ háborúinak várható jellegét figyelembe véve ma már igényként jelentkezik a fegyveres erõk alapvetõ reformjának elõkészítése és végrehajtása. A jövõ háborúiban és fegyveres konflik tusaiban nem lehet majd azokkal a fegyveres erõkkel a feladatokat végrehajtani, illetve a feladatok végrehajtásában részt venni, amely fegyveres erõket a múlt háborúira hoztak létre, szerveztek és készítettek fel. A jelen helyzetet kellõen értékelõ államokban már megkezdték, illetve befejezték az új nemzeti biztonsági stratégiák, koncepciók, illetve az új katonai (védelmi) stratégiák kimunkálását, amelyek már figyelembe veszik, figyelembe fogják venni nemcsak az átmeneti 10–15 éves idõszak, de az azt követõ idõk háborúinak, fegyveres konfliktusainak jellegét és az abból adódó követelményeket is. Helyzetünkbõl adódóan ez a dolgozat a tájékozódás, a felkészülés és mindenekelõtt a továbblépés fontosságára szeretné felhívni a figyelmet. A korszerû katonai képességek ma még csak a legfejlettebb országokban léteznek, másutt viszont elvárható – legalább szakmai szinteken – a követõ jellegû elméleti lépéstartás a kutatók, a hadtudomány mûvelei részérõl. A szerzõ a témáról leírt gondolatait megosztva, azokat vitató, erõsítõ, vagy más megvilágításba helyezõ véleménynyilvánításra, hozzászólásra kéri az olvasókat.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az államok – függetlenül a történelmi korszakoktól – gyakran indítottak háborút, éltek a fegyveres erõszak eszközével politikai céljaik elérése érdekében.
A földi civilizáció öt és fél ezer éve alatt több mint 15 ezer háború és fegyveres konfliktus zajlott le, melyekben milliárdos nagyságrendû volt az elpusztultak száma. A kutatások azt mutatják, hogy az emberiség történelme során csupán mintegy 300 évet élt békében. Napjainkban a Föld országainak egyharmada háborút folytat, vagy háborús körülmények között él. Az elmúlt évszázadban a legutolsó évtized jelentette ilyen szempontból a rekordot. Az 1990-es években több mint 100 háború folyt a Földön, melyekben 90 ország vett részt (jóval több, mint a második világháborúban), és mintegy 9 millió ember pusztult el.
A háború, a fegyveres erõszak mindig is az államok közötti ellentétek feloldásának legdurvább eszköze volt. A politikusok gyakran választották és választják ma is a háborút a vitás kérdések megoldásaként, illetve a hatalmi érdekeik érvényesítése céljából, meg sem próbálva a különbözõ helyzetek rendezését más, nem katonai eszközökkel és módszerekkel. Több ezer év tapasztalata bizonyítja, hogy az államok nagy többségének katonapolitikája a szomszédaikkal fennálló ellentétekre épült és gyakran eredményezett fegyveres összeütközést. Mindez azt követelte, hogy az államok folyamatosan nagy létszámú, jól képzett és jól felszerelt, szomszédaikkal összemérhetõ erejû és fegyverzetû haderõvel, vagyis szimmetrikus szembenállási képességgel rendelkezzenek.
A hidegháború néhány évtizede alatt a háborúk, illetve a fegyveres konfliktusok többsége valamilyen formában kapcsolatban volt a két szuperhatalom katonai szembenállásának stratégiájával. Az erõegyensúly és szimmetria, valamint annak megértése, hogy a globális összecsapás önpusztításhoz vezetne, visszatartotta a nagyhatalmakat a közvetlen összeütközéstõl, és inkább a helyi háborúkban való részvételt választották, ahol lehetõség volt más nemzetek fegyveres erõit felhasználni a saját érdekükben. Idõvel azután a helyi háborúk elõkészítése, kirobbantása már szinte készséggé vált. A hidegháború befejezésének pillanatától a világ különbözõ országaiban elfoglaltság nélkülivé vált a professzionális katonák tömege. Ma õk képezik a 20. század második fele „veteránjai”-nak csapatát. A világ több régiójában még megmaradtak a katonai szervezeti struktúrák olyan szegmensei, amelyeket a hidegháború szereplõi hoztak létre és amelyek jól beágyazódtak a különbözõ társadalmakba. Különösen „gazdag” ilyen szempontból a Közel- illetve a Közép-Kelet, ahol a 20. század utolsó negyedében szinte iparszerûen folyt az iszlám világ különbözõ országai katonai szakembereinek felkészítése. A világ egyes régióiban jelenleg is a rendelkezésre álló, jól kiképzett katonák, valamint a jelentõs pénzügyi eszközök képezik és adják a bázisát a nyugati világgal szembenálló erõknek.
Napjainkban ezen erõk szembesülve a kontaktus nélküli hadviselés, vagyis a közvetlen harci érintkezés nélküli hadmûveletek, harci események új technológiáival, illetve eszközeivel – mellyel szemben õk tehetetlenek – azt választották, hogy gyökeresen átalakították az általuk viselt háborúk formáit, módjait és teljesen új stratégiával – alkalmazva a terrorizmus, illetve a gerilla-hadviselés módszereit is – folytatják harcukat.
A múlt század utolsó évtizedéig a háborúknak és fegyveres konfliktusoknak szimmetrikus és közvetlen (kontaktusos) jellegük volt – vagyis az ellenséggel való közvetlen hadmûveleti-harcászati érintkezésben folytak –, melyek során az erõk erõkkel, a fegyverek fegyverekkel, a haditevékenységek formái és módjai adekvát formákkal és módokkal álltak szemben. A 90-es évektõl viszont a háborúk, a fegyveres konfliktusok – különösen az Öböl-háborúk 1991-ben és 2003-ban; a Jugoszláviával szembeni katonai fellépés 1999-ben; valamint az Afganisztánban végrehajtott hadmûvelet 2001 telén – azt mutatják, hogy a háborúk, a fegyveres konfliktusok új irányt vettek. Ezek a háborúk – legalább is a hadmûveletek idõszakában – formai és tartalmi szempontból már átmenetet képeznek, közelítenek a háborúk új nemzedékéhez.
A hadügyben bekövetkezett változások egyik központi eleme – és rendszerformáló eszköze – volt és marad ma is a tudományos-technikai fejlõdés következtében állandóan korszerûsödõ haditechnika, mindenekelõtt a fegyverzet. Az új, korszerû fegyverek létrehozása, hozzáértõ alkalmazásuk, valamint a hadmûvészet megfelelõ elveinek kimunkálása nem csupán a gyõzelem kivívásának legfontosabb tényezõi voltak a háborúkban, hanem alapvetõen megváltoztatták a háborúk jellegét is.
A háborúk minden idõben fegyveres küzdelemmel folytak, ami megkövetelte a fegyveres erõk és a haditechnikai eszközök, ezen belül kiemelten a fegyverzetek alkalmazásának magas fokú szervezettségét, amely nélkül gyakorlatilag elképzelhetetlen a kitûzött célok elérése.
Ezzel együtt mégis azt kell megállapítanunk, hogy csak néhány esetben volt a földi civilizáció során olyan történelmi idõszak, amikor az új fegyverzet megjelenése alapvetõen megváltoztatta a fegyveres küzdelem formáit és módjait, és ami katonai téren forradalmi változást hozott, egyben a háborúk új generációjának beköszöntét is jelentette. Bizonyos idõre, gyakran hosszabb átmeneti idõszakra volt szükség ahhoz, hogy az államok elérjék a készenlétet az alapjaiban megváltozott jellegû fegyveres küzdelemre.
A hadtörténelemben számos technológiai újítás, új fegyver, fegyverrendszer megjelenése ismert, de közülük kevés bizonyult döntõ eszköznek. A háborút megnyerõ „titkos fegyverek” az esetek többségében nem igazolták a hozzájuk fûzött reményeket és a rájuk fordított költségeket. Mégis voltak olyan idõszakok, amelyek során a haditechnikában, katonai technológiában bekövetkezett ugrásszerû fejlõdés, az új eszközök alkalmazásához kapcsolódó szervezeti és doktrinális változásokkal együtt forradalmi átalakuláshoz vezettek a hadügyben.
A hadviselésben bekövetkezett generációs változásokkal foglalkozó hadelméleti felfogásokat vizsgálva azt találjuk, hogy bár a generációk közti elválasztó vonalak meghúzásában nincs egyetértés, de általános az a vélemény, hogy különbözõ hadviselési korszakok léteznek. William S. Lind egy korábbi cikkében („A háború változó arculata: A negyedik generáció felé”, Military Review, 1989 októbere) a hadviselés új korszakának magyarázatához négygenerációs megközelítést alkalmaz.
V. Szlipcsenko vezérõrnagy, az orosz vezérkari akadémia kutatási osztályának vezetõje, a hadviselés fejlõdését 1993-ban öt nemzedékben foglalta össze.Véleménye szerint az elsõ generációs hadviselés a tûzfegyver nélküli erõk küzdelme volt. A második nemzedéket a lõpor és a huzagolás nélküli lõfegyverek megjelenése hozta magával. A huzagolt csövû lõfegyver, a tûzerõ növekedése, a nagyobb hatótávolság, a lõszabatosság javulása, a nagy tûzgyorsaság jelentette a harmadik nemzedéket. A negyedik nemzedéket az önmûködõ tûzfegyverek, a harckocsik, a repülõgépek, a megnövelt szállítóképesség és a korszerû híradóeszközök vezették be. A hadviselés ötödik generációja – Szlipcsenko szerint – a nukleáris fegyver megjelenésével értelmezhetõ.
Az orosz kutatók szerint a nagy pontosságú lõszereknek az 1991-es Sivatagi Vihar hadmûveletben történt alkalmazása azt bizonyítja, hogy a hadviselés negyedik nemzedékénél tartó Irak olyan globális erõ ellen próbált küzdeni, amely a hatodik generáció küszöbén állt.
A nemzedékek közötti elválasztó vonalak kérdésében és a hatodik generáció tartalmát illetõen a fenti nézet – önmagában – vitatható, amennyiben nem foglalkozik azokkal a szervezési és doktrínális területekkel, amelyek a következõ generációra való áttéréshez szükségesek.
Ezzel együtt megállapíthatjuk, hogy egy olyan katonai hatalom, amely képes a hadviselésben a generációs változások megvalósítására és rendelkezik a szükséges akarattal, illetve erõforrásokkal, döntõ katonai elõnnyel bír bármely potenciális ellenféllel szemben, amíg fennáll a generációs különbség.
Azok a gazdaságilag fejlett országok, amelyek kellõ idõben rendszeresítették a legkorszerûbb fegyvereket, általában megkezdték a háborúk új, hatodik korszakára való felkészülést. Más országok, melyek hasonló fegyverekkel egyáltalán nem, vagy csak minimális mennyiségben rendelkeztek, szintén kénytelenek voltak valamilyen módon alkalmazkodni a fegyveres küzdelem, illetve a háború megváltozott formáihoz és módjaihoz. Megjegyzendõ, hogy bár a hadseregek, a katonák fõ feladata mindig is a leendõ háborúra való felkészülés volt, mégis nagyon gyakran különbözõ okok miatt – többek között a jövõ háborúja jellegének helytelen prognózisa következtében – a katonákat az elmúlt háborúkra készítették fel, azokra a háborúkra, melyeknek generációja már letûnt a történelem színpadáról. Ez elsõsorban abból adódik, hogy a korábbi, különösen a gyõzelemmel végzõdött háború tapasztalatait olyan mintának tekintették (és tekintik), amit a jövõ háborúiban is követnünk kellene. Ez különösen vonatkozik a csapatok és egészében a fegyveres erõk struktúrájának, szervezetének alakítására, a fegyverzet és a haditechnikai eszközök rendszerben tartására, nemkülönben a fegyveres küzdelem formáival, módjaival kapcsolatos gondolkodásra, elképzelésekre.
A háborút továbbra is úgy kell tekintenünk, mint bonyolult társadalmi-politikai jelenséget, amely a harc különbözõ formáinak összességét foglalja magába, így a politikai, a diplomáciai, az ideológiai, a gazdasági, az információs, a környezeti, illetve a fegyveres harcot, küzdelmet is. A háborút a politika és a fegyveres erõszak ellentmondásos egysége jellemezte történelmünk teljes idõszakában.
A dolgozat tárgyát illetõen legfontosabbnak az látszik, hogy idõben fel kell ismernünk az új típusú háborúk beköszöntének idejét, és mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy az állam, illetve a szövetség ne maradjon el – a katonai fejlesztések és átalakítások terén – más, hasonló lehetõségekkel rendelkezõ államoktól, szövetségektõl. Itt azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy az új típusú, új generációs háborúra való felkészülés általában jóval drágább és jóval nehezebb és bonyolultabb is, mint az a korábbiakban volt.
Ebben a cikkben – tapasztalataink és a szakirodalom felhasználásával, a nyugati, illetve keleti szakértõk nézeteinek összevetésével, nem utolsósorban a helyi konfliktusokban, háborúkban ténylegesen részt vett katonai szakértõk véleménye alapján – csupán a következõ kérdésekre szeretnénk a választ megfogalmazni: milyenek lehetnek napjaink és a jövõ háborúinak típusai, fajtái, formái; hogyan változik a fegyveres küzdelem jellege ezekben a háborúkban; beszélhetünk-e a háborúk generáció változásáról, vannak-e ennek jelei napjainkban; a hadügy forradalma milyen hatással lesz (lehet) a jövõ haderejének szervezetére, fegyverzetére, alkalmazására? Amenynyiben szándékunk teljes mértékben nem járna sikerrel a gondolatébresztést is eredménynek tekintenénk.
Napjaink háborúinak, katonai mûveleteinek lehetséges típusai, fajtái és formái
A korszerû háborúkat és fegyveres konfliktusokat – melyek jelenleg is folynak a világ különbözõ térségében, illetve bekövetkezhetnek a 21. század elsõ negyedében – a fegyveres küzdelem jellegét tekintve két csoportra oszthatjuk: az ún. „kontaktusos” jellegû háborúkra és fegyveres konfliktusokra, melyeket alapvetõen hagyományos fegyverekkel, konvencionális szervezetû és felszereltségû haderõkkel vívnak meg, illetve az ún. kontaktus nélküli” háborúkra és fegyveres konfliktusokra, melyek során a legkorszerûbb eszközök kerülnek alkalmazásra, mindenekelõtt a nagy pontosságú fegyverrendszerek.
A 21. század elsõ negyedében nem zárhatók ki sem az államok közötti, sem a kisebb katonai-politikai koalíciók közötti háborúk. Belsõ (polgár-) háborúk, illetve fegyveres konfliktusok bekövetkezésének a valószínûsége jelentõs, ezen belül pedig a világ egyes térségeiben tovább nõhet a polgárháborúk kitörésének veszélye, különösen az egyre élezõdõ, megoldatlan társadalmi válságok miatt. Ezek a háborúk általában közvetlen hadmûveleti és harcászati érintkezésekkel, az alkalmazott katonai technológia viszonylag alacsony szintje miatt, kontaktusos jelleggel fognak végbemenni és – függetlenül méreteiktõl – a küzdõ felek nagy emberveszteségével, illetve a lakosság, valamint az anyagi javak jelentõs pusztulásával járnak.
Miközben a lehetséges háborúk többségében a fegyveres küzdelmet – várhatóan – közvetlen, kontaktusos jelleggel vívják majd meg, feltételezhetõ, hogy a gazdaságilag fejlett országok többségében ezzel egyidõben folytatják majd a haderõ felkészítését a kontaktus nélküli háborúkra.
A napjainkban zajló helyi háborúk és fegyveres konfliktusok gyakran rendõri mûveletekre emlékeztetnek. Ezekben a lokális (szubregionális) háborúkban a vezetõ katonai hatalmaknak, szövetségeknek nem ritkán az a céljuk – akár vállalva, akár nem –, hogy a „kényelmetlen” rezsimeket, kormányokat megfosszák hatalmuktól, az adott területet (országot) katonai-gazdasági ellenõrzés alá vonják. Az ilyen mûveleteket általában a legfejlettebb katonai hatalmak vezetik a jövõben is, és azok során mind kontaktusos, mind kontaktus nélküli módon fognak tevékenykedni. A hasonló katonai mûveletek általában aszimmetrikusak lesznek és végrehajtásukra többnemzeti koalíciós összhaderõnemi csapat-csoportosításokat hoznak létre. A korábbi hatalom megdöntését követõen, az adott ország demokratizálódásának támogatására a többnemzeti haderõ meghatározott kontingensei még évekig az adott országban állomásozhatnak, mint azt a jelenlegi tapasztalatok is mutatják.
A jelenleg folyó, illetve a 2030-ig tartó átmeneti idõszakra prognosztizálható katonai mûveleteket két nagy csoportra oszthatjuk: a háborús katonai mûveletekre, illetve a nem háborús katonai mûveletekre. (Lásd az ezt részletezõ m1. sz. ábrán).
A háborús katonai mûveletekhez sorolhatjuk az általános, több hadszíntéren folyó nagyméretû háborút, a hadszíntéri (regionális) háborút, a helyi (lokális) háborút, valamint a belsõ (polgár-) háborút. Ugyancsak a háborús katonai mûveletekhez tartozhatnak a válságreagáló mûveletek egyes fajtái is.
A nem háborús katonai mûveletek válságreagáló mûveletekre, illetve állandó, békeidõszaki mûveletekre oszthatók. A válságreagáló mûveletek egyes fajtáit fegyveres katonai erõ alkalmazásával folytatják, más fajtáinak végrehajtása során a tevékenység fegyver nélküli.
1. számú ábra:
A katonai mnűveletek típusai

Részleteiben a háborús katonai mûveletek felosztása
A háborús katonai mûveleteken belül az általános, több hadszíntéren folyó (nagyméretû) háború során globális mûveletek kerülhetnek végrehajtásra, és hadászati mûveletek folyhatnak a különbözõ hadszíntereken. A globális mûveletekhez sorolhatók a hadászati nukleáris erõk mûveletei, a rakéta-légi (nukleáris) támadás elhárítása érdekében folytatott hadászati mûveletek, valamint a kozmikus (mûholdbázisú) erõk mûveletei. A nagyméretû (többhadszíntéri) háború keretei között a hadszíntereken folyó hadászati mûveleteken belül kontinentális, illetve óceáni hadszíntéri hadászati mûveletek folyhatnak, melyek érdekében légi (rakéta- és mûholdbázisú), valamint légvédelmi hadmûveletek kerülhetnek végrehajtásra a hadszíntereken, illetve azokon belül az egyes hadászati (esetenként hadmûveleti) irányokban.
A regionális (hadszíntéri) háborúk mind a kontinentális, mind az óceáni hadszíntereken bekövetkezhetnek. A kontinentális hadszíntéren folyó háború keretében támadó, illetve védelmi (egyes esetekben egységes) hadmûveletek folyhatnak. A hadszíntér egyes irányaiban, körzeteiben önálló, haderõnemi, illetve összhaderõnemi kötelék-hadmûveletek, valamint beltengeri flotta (flották) mûveletei egészíthetik ki a fõcsoportosítás hadászati mûveleteit. A szárazföldi mûveleteket az óceáni, illetve a beltengeri flották, a tengerészgyalogság, a hadászati légierõ, valamint a rakéta-kozmikus erõk támogathatják. A hadszíntéri háborúban a mûveletek elõkészítésének idõszakában, illetve a haditevékenységek során a deszant-, illetve különleges erõk bevetésével, valamint az ellenséges deszantok és különleges erõk elleni mûveletekkel számolni kell. A hadszíntéri háborúban fontos szerep juthat a légi-kozmikus-rakéta védelem hadászati rendeltetésû erõinek is. A szárazföldi hadmûveletek folyamán a területvédelmi erõk, illetve a gerilla erõk aktív tevékenysége várható.
Az óceáni hadszíntéren folyó háború fõ terhét a haditengerészeti erõk viselik. Ennek megfelelõen az óceáni (nyílt tengeri) hadszíntéri háború keretében meghatározóak lesznek a óceáni flották hadászati mûveletei, melyekben a szárazföldi haderõnem kijelölt csapatai is részt vehetnek. Az utóbbiak elsõsorban a szigeteken és a partvidéken folyó hadmûveletek végrehajtása során kerülhetnek bevetésre. Az óceáni hadszíntéri háborúkban a hadászati légierõ, valamint a rakéta-kozmikus erõk is részt vesznek. Az óceáni hadszíntéren folyó háború – csakúgy, mint a kontinentális – minden esetben összhaderõnemi lesz, ami nem zárja ki az önálló haderõnemi mûveletek végrehajtását.
A helyi (lokális) háború szintén kialakulhat mind szárazföldi, mind pedig óceáni (tengeri) körzetekben. A szárazföldi körzetekben folyó helyi háborúk során összhaderõnemi hadmûveleteket, esetenként önálló haderõnemi mûveleteket hajtanak végre. A helyi háborúkban, fegyveres konfliktusokban a szembenálló felek fegyveres erõinek fejlettségi szintje akár hasonló, megközelítõleg azonos is lehet, de erõsen különbözõ is, ebbõl adódóan a fegyveres küzdelem ezekben az összecsapásokban szimmetrikus, de aszimmetrikus is lehet. A szárazföldi hadmûveletekben nemzeti, illetve többnemzeti (szövetséges) összhaderõnemi alkalmi harci kötelékek kerülhetnek bevetésre. A szárazföldi körzetekben folyó aszimmetrikus helyi háborúkban egyre nagyobb szerep jut a hadászati légierõnek, illetve a haditengerészet erõinek, valamint a rakéta-kozmikus (mûholdbázisú) erõknek. A helyi háborúkban ma már a deszant, illetve a különleges (speciális) erõk alkalmazása általánossá vált.
Az óceáni (tengeri) körzetekben folyó helyi háború kereti között is – elsõsorban – összhaderõnemi mûveletek folynak, ami nem zárja ki az egyedi haderõnemi mûveleteket. Az óceáni (tengeri) körzetekben folyó aszimmetrikus helyi háborúkban számolni kell az óceáni flották erõinek, a hadászati légierõ, valamint a rakéta-kozmikus (mûholdbázisú) erõk részvételével. Itt is nagy – adott helyzetben meghatározó – szerepük van a különleges (speciális) erõknek a különbözõ rendeltetésû illetve állományú tengeri és légideszantoknak.
A belsõ (polgár-) háború általában belsõ erõk között alakul ki (a kormányzat erõi és a szembenálló erõk között, illetve a különbözõ nem kormányerõk között), de végbemehet külsõ erõk aktív támogatásával, illetve részvételével is. A belsõ (polgár-) háború kitörhet és folyhat, helyi, hadszíntéri, de akár nagyméretû, többhadszíntéri háború kereti között, illetve idõszakában, de megvívhatják önállóan is. A belsõ (polgár-) háborúk kitörése általában kiváltja a felelõs nemzetközi szervezetek, katona-politikai szövetségek, nem ritkán egyes katonai hatalmak reagálását, általuk szankciók bevezetését, érvényesítését, végsõ soron katonai beavatkozásukat meghatározott erõk mellett, illetve a polgárháborúban részt vevõ felekkel, vagy csak egyes résztvevõkkel, adott esetben egy meghatározott résztvevõvel szemben. A belsõ (polgár-) háborúk ilyen módon válságreagáló mûveleteket (békemûveleteket) válthatnak ki, melyek keretében a katonai erõk más – fegyver nélküli – elsõsorban humanitárius igénybevételére is sor kerülhet. A polgárháborúk kitörésének, illetve eszkalálódásának veszélye megelõzõ katonai fellépést válthat ki a fentebb jelzett szervezetek, hatalmak részérõl.
Lényeges körülmény, hogy a kitört belsõ- (polgár-)háború helyi (lokális), illetve hadszíntéri (regionális) háborúvá eszkalálódhat, kritikus helyzetben – különösen nagyhatalmak különbözõ oldalon történõ beavatkozása esetén – nagyméretû háború kialakulásának komoly veszélye is bekövetkezhet.

A nem háborús katonai mûveletek felosztása
A nem háborús katonai mûveleteken belül a válságreagáló fegyveres mûveleti fajtákhoz sorolhatjuk a fegyveres konfliktusokat; a terror elleni küzdelmet, illetve a „szabadság kiterjesztésének” katonai támogatását; a béke-(támogató) mûveleteket; a belsõ rend helyreállításának katonai feladatait; a (be)fogadó nemzeti támogatás végrehajtását. A fegyver nélkül végrehajtható válságreagáló mûveletként értelmezhetjük a migrációs kezelésének katonai támogatását; a katasztrófa elhárításában, illetve a humanitárius segítségnyújtásban való katonai részvételt. A válságreagáló mûveletek fontos eleme a polgári-katonai együttmûködés folyamatos fenntartása, valamint a lélektani mûveletek végrehajtása is.
A fegyveres konfliktusok háborús, illetve nem háborús (válságreagáló) katonai mûveletként is értelmezhetõek. A fegyveres konfliktusok általában szomszédos államok (államcsoportok) között, elsõsorban a határkörzetekben, tengeri (óceáni) partmellékeken, szigeteken, valamint az államok belsõ határain, autonóm és nemzetiségi területeken, illetve geopolitikai, geostratégiai ütközõterületen, gazdaságilag illetve katonailag fontos körzetekben keletkeznek és folynak le. Fegyveres konfliktusként foghatók fel a szándékos, fegyveres légtérszuverenitást-sértõ behatolások, illetve azok fegyveres elhárítása, valamint a különleges (speciális) erõkkel történõ mélységi, mögöttes területi behatolás és feladatvégrehajtás is, illetve annak fegyveres felszámolása.
A terror elleni küzdelem, illetve a szabadság kiterjesztését támogató katonai mûveletek alatt értjük: a politikai akarat támogatásának különbözõ formáit, így a katonai erõvel való demonstrálást; a megelõzõ katonai fellépést, kiemelten annak leghatározottabb formáját – a megelõzõ csapást; az általános katonai fellépést, vagyis a katonai erõ bevetését; a stabilizálás, illetve demokratizálás katonai erõvel történõ támogatását.
Ezekben a mûveletekben a szemben álló felek közötti különbségek általában lényegiek, a katonai erõk nem egynemûek, a fegyveres tevékenység várhatóan aszimmetrikus. Különbözik a technikai ellátottság, a struktúra, a katonák felkészültsége és kiképzettségük szintje. Ezekben a mûveletekben a fejlett technológiákkal szemben a korábbi idõk haditechnikáját találjuk. A modern katonai szervezetekkel szemben pedig elavult, illetve nem katonai szervezõdések is megjelennek.
A katonai aszimmetria nem jelenti az egyik fél teljes és minden tekintetben alárendelt helyzetét a másik féllel szemben. A technológiailag fejletlenebb fél is kerülhet elõnyösebb helyzetbe, minthogy jobban megválaszthatja az összecsapások helyét, idejét, módját, illetve bírhatja a lakosság, esetenként más erõk támogatását is. A fegyveres küzdelem során ennek következtében felerõsödhet a gerilla hadviselési forma, ami idõlegesen sikereket eredményezhet a bevetett erõkkel szemben, de hozhat végleges sikert is. A bevetett erõk rendszerint többnemzetiek, a hadviselés alapvetõen szövetségi formában folyik, más országok érdekelvû támogatásával. A (had)mûveletek célját politikai érdekek determinálják, a területfoglalások általában korlátozottak, a nagyobb veszteségekkel járó mûveleti formákat kerülik. A hadmûveletek, harcok, csapások objektumorientáltak, alapvetõvé válik a nagy pontosságú (precíziós) fegyverrendszerek alkalmazása.
A terrortámadásokat, illetve a terror jellegû katonai mûveleteket végrehajtó, állami és nem állami vezetésû (támogatású) erõk elleni küzdelemben a katonai erõkkel való részvétel, illetve a terrorizmus elleni harc folyhat mind háborús, mind nem háborús keretek között.
Ugyanakkor a globalizáció korában megjelent terrorizmust katonai szempontból is meg kell különböztetni mind a korábbi terrorcselekményektõl, mind pedig a különbözõ irreguláris hadviselési formáktól. A gerilla hadviselés, a paramilitáris szervezeteket bevonó fegyveres konfliktusok, a polgárháborúk egyes formái, de akár a válságreagáló erõkkel szembeni fegyveres ellenállási formák nem mindig tartoznak a nemzetközi terrorizmus jelenségi körébe.
A nemzetközi terrorizmusra a pusztító erõszak, a megrettentést kiváltó tömeges méretû áldozat, a szervezettség, a szimbolikus célok, az államoktól általában független, de támogatott szervezetek és ideológiailag manipulált végrehajtók jellemzõek. A nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben a katonai erõ azonban fontos szerepet játszhat. Így a terrorista akciók, cselekmények megelõzésében, a terrorcsoportok felderítésében, blokkolásában, felszámolásában, üldözésében, valamint a következmények felszámolásában vehetnek részt a katonák.
Azoknak a katonai mûveleteknek a csoportjába – melyek mind háborús, mind nem háborús keretek között folyhatnak – (egy változatban) a következõk tartozhatnak: a szankciók érvényesítésének katonai támogatása, kutatás-mentés, légtérellenõrzés, felderítõ mûveletek; információs és információ védelmi mûveletek, a pszichológiai, valamint polgári-katonai együttmûködési mûveletek.
Ugyanakkor békeidõszakban a haderõ állandó feladata a kutató-mentõ szolgálatok, a légtérellenõrzés folyamatos fenntartása, illetve az információs (felderítõ), illetve információvédelmi tevékenységek végrehajtása.
A háborúk generációváltásának elsõ jegyei az ezredfordulón
Amikor a hidegháborút követõ idõszak legjellemzõbb és legnagyobb léptékû katonai mûveleteirõl beszélünk, akkor általában az 1991. évi, illetve a 2003. évi Öböl-háborúkat említjük meg. Az Amerikai Egyesült Államok hadereje ezekben a háborúkban vonultatta fel és vetette be legújabb fejlesztésû haditechnikai eszközeit és új hadászati, hadmûveleti, illetve harcászati eljárásokat alkalmazott.
Ugyanakkor az elsõ és szinte teljes egészében kontaktus nélküli katonai mûvelet, ami leginkább magában hordozta a háborúk új generációjának jegyeit – nézetem szerint – az 1999. évi Jugoszláviával szembeni katonai fellépés volt, amit sokan „koszovói háború”-nak neveznek. A több mint két hónapon át tartó stratégiai légi támadás tapasztalatai a szakirodalomban feldolgozásra kerültek. Témánk szempontjából a legfontosabb tanulságok és következtetések az alábbiak lehetnek.
Elõször: ez volt az információs korszakban az elsõ koalíciós háború Európában, amelyben 19 állam 78 napon át fenntartotta együttmûködését.
Másodszor: ez volt az elsõ olyan fegyveres beavatkozás, amit kizárólag a légi-háború eszközeivel hajtottak végre, ugyanakkor mégis összhaderõnemi volt, minthogy a légierõ mellett a haditengerészet is részt vett a mûveltekben.
Harmadszor: a NATO nem olyan háborút tervezett, aminek a célja Jugoszlávia „legyõzése” lett volna. A NATO részleges légi hadmûveleteket hajtott végre annak a politikai célnak a megvalósítása érdekében, hogy Milosevic-et tárgyalóasztalhoz kényszerítse.
Negyedszer: a NATO Tanácsban lefolytatott viták világossá tették, hogy nem tudnak konszenzust elérni a szárazföldi erõk alkalmazása terén. Ennek oka – többek között – abban volt, hogy a demokráciák a saját katonák veszteségét el akarták kerülni. A Katonai Bizottság nem volt elég meggyõzõ a tekintetben, hogy nem létezik olyan háború, amit meg lehet vívni veszteség nélkül.
Ötödször: bebizonyosodott, hogy az ilyen típusú konfliktusokban nem csak az aszimmetrikus válaszokkal kell számolni, hanem fel kell készülni arra is, hogy az adott országot stabilizálni kell. A „koszovói háború”-ban a NATO azért volt ilyen szempontból kedvezõ helyzetben, mert Macedóniában volt az „Extraction Force”. Ha ez az erõ nem lett volna a helyszínen, a légi mûveleteket követõen heteknek kellett volna eltelniük, hogy a NATO-csapatokat a konfliktus körzetébe szállítsák. Ebbõl is adódott az a tanulság, hogy a NATO reagáló képességét fokozni kell.
Hatodszor: a konfliktus választ adott arra a kérdésre is, hogy hol van az ellenség, adott esetben egy diktátor, legérzékenyebb pontja? A háborúban nem a szárazföldi csapatok megsemmisítése volt az elsõdleges cél. Milosevic-nek valószínûleg igazán fontos azoknak, illetve annak az elvesztése volt fontos, akik és ami az õ hatalmának bázisát képezték. Ezek a rendõrség, a médiák feletti uralom, az ipari és infrastrukturális létesítmények voltak. Amikor ezeket a célokat a NATO nagy pontossággal megsemmisítette, akkor kezdõdött el az ellenállás feladása.
Hetedszer: Koszovó mégsem bizonyíték arra, hogy a jövõ háborúja – legalábbis az átmeneti idõszakban – csak a légi hadmûveletek végrehajtásával megnyerhetõ. A szövetségi erõknek a jövõben is összhaderõnemi mûveletekre kell felkészülniük.
Nyolcadszor: a NATO le tudta vonni a szükséges következtetéseket. Elsõként azt, hogy a hatékonyabb vezetés, felderítés érdekében fejlesztéseket szükséges végrehajtani a vezetési rendszer, a híradás terén. Második területként a felderítést lehet kiemelni, minthogy az európai szövetségesek nem rendelkeztek például olyan felderítõ rendszerrel, amivel a föld felszínén mozgó célokat be lehetett volna mérni. Pilóta nélküli repülõeszközeik, robotrepülõgépeik – melyekkel nem csak felderítést, hanem csapásmérést is végre lehetett volna hajtani – az európaiknak szintén nem voltak. Nagy pontosságú levegõ-föld rakétákból is csak néhány ország rendelkezett minimális mennyiséggel. A harmadik kritikus terület a légi utántöltés. A negyedik a reagáló képesség hiánya. Végül pedig szükségesnek látszott az információs mûveleteket végrehajtó NATO-erõk létrehozása.
Kilencedszer: az Európa számára levont következtetések talán a fentieknél is fontosabbak. Az Egyesült Államok és az európai NATO-tagállamok katonai teljesítõképessége közötti különbség a „koszovói háború”-ban egyértelmûvé vált.
Az 1999-es hadmûveletek során bebizonyosodott, hogy csak az amerikaiak rendelkeztek azon képességekkel, hogy minden eszközükrõl egy valós idejû helyzetképet alkossanak. Az amerikai mûveleti parancsnoknak nem csak arra volt lehetõsége, hogy minden amerikai bevetést valós idõben kövessen, hanem arra is, hogy a képernyõn minden egyes rakétaindítást megtekintsen.
Az amerikai légerõ adta a bevetett repülõgépek zömét. Vadászbombázóik fegyverzete olyan hatásos lõtávolsággal rendelkezett, ami kizárta a feladatok végrehajtásakor a saját veszteségeket. Az amerikai légierõ rendelkezett azokkal az eszközökkel és eljárásokkal, melyekkel a lelõtt repülõgépek pilótáit kimentették a bevetési körzetbõl.
Összegzésül: a koszovói mûveletek tanulságát illetõen, azt gondolom, hogy ez a háború, ha nem is a jövõ modellje, de adott egy irányultságot a jövõ háborúira, fegyveres konfliktusaira vonatkozóan is, nem szólva más tanulságokról, amelyek kifejtése meghaladná e cikk kereteit.
Az 1991-es Öböl-háborúra – csak egy gondolat erejéig – visszatérve, közismert, hogy az Amerikai Egyesült Államok a szárazföldi csapatokat a 38 napig tartó légi-kozmikus-haditengerészeti csapásmérõ hadmûvelet befejezését követõen vetette be, amikor Irak gyakorlatilag már teljes vereséget szenvedett.
A kontaktusos jellegû szárazföldi hadmûveletet megállították, amikor a páncélos felderítõ erõk elérték az Eufrátesz folyót. A szárazföldi erõk fõ feladata ezt követõen az volt, hogy fogadják az iraki haderõ magukat megadó katonáinak tömegeit.
Az Egyesült Államoknak akkor nem volt célja az iraki vezetés eltávolítása a hatalomból. Ha ilyen politikai cél lett volna, úgy a Szaddam-rezsim megdöntését követõen még hosszú ideig az elfoglalt országban kellett volna maradnia a koalíciós haderõ meghatározott részének, mint ahogyan ez a 2003-as hadjárat után be is következett.
Az elsõ Öböl-háborúban az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy a többnemzeti haderõ amerikai vezetése meg tudta gyõzni, pontosabban képes volt félrevezetni az iraki hadvezetést azzal kapcsolatban, hogy a háborút régi módon, a szárazföldi mûveletek forgatókönyve szerint fogják megvívni. Az irakiak erre készültek, mély szárazföldi védelemre rendezkedtek be és várták a haditevékenységek kezdetén a szárazföldi hadmûveletek megindítását. Nem ez történt, a háború más forgatókönyv szerint folyt le, a lényegi feladatokat illetõen kontaktus nélküli formában és módon.
A 2003. évi második Öböl-háború már markánsabban tartalmazta a jövõ háborúinak jegyeit. Míg az elsõ Öböl-háború a történelem elsõ digitális háborúja volt, addig a második már az elsõ hálózatos vezetésû háborúként vonul be a hadtörténelembe.
A tapasztalatok feldolgozása még folyik, de már érzékelhetõek a jövõre vonatkozó lényeges változások irányai, melyek közül a következõket érdemes kiemelni:
Elõször: a háborúkban már a közeli jövõben meghatározó lesz az összhaderõnemi jelleg, a háromdimenziós hadviselési mód, a hálózatos” vezetés, az össze nem függõ harctér, a nagy pontosságú eszközök tömeges alkalmazása.
Másodszor: a haderõ számára olyan fegyverrendszereket, harceszközöket és felszereléseket fognak gyártani és beszerezni, amelyek megfelelnek az új típusú háború követelményeinek, elsõsorban nagy pontosságú csapásmérõ fegyverrendszereket, hálózatos harcvezetésre alkalmas informatikai eszközöket, korszerû rádióelektronikai és elektronikai hadviselési eszközöket, robotrendszereket, mindenekelõtt pilótanélküli felderítõ és csapásmérõ repülõgépeket.
Harmadszor: a változások azt mutatják, hogy a jövõben létszámában kisebb, de felszereltségében, kiképzettségében jóval magasabb fokon álló haderõre lesz szükség.
A jövõ háborúinak várható jellege
Abból a célból, hogy széleskörûen és tudományos igénnyel tudjuk elemezni a tudományos-technikai fejlõdés szerepét, illetve annak eredményeképpen a létrehozott új fegyverek, fegyverrendszerek hatását a hadviselésre, a háborúk új generációinak megjelenésére, elviekben el lehet fogadni, hogy a fegyveres küzdelemnek négy – egymással szoros kapcsolatban álló – összetevõje volt, van és lesz. Ezek a következõk: az ellenség fegyveres erõinek és objektumainak pusztítása, a saját erõk és objektumok védelme, a fegyveres erõk tevékenységének támogatása, az erõk és eszközök irányítása, vezetése a fegyveres küzdelemben.
Komplexitásukban ezek az egymással szoros kölcsönhatásban álló feladatrendszerek képezték és alkotják a fegyveres küzdelem tartalmát a háborúk bármely nemzedékében. Lényeges körülmény, hogy mindig létezett egy fontos összetevõ – az információs hadviselés, illetve harc –, amely vitathatatlanul jelen volt a legkorábbi háborúkban is, és a harcok, küzdelmek minden formáját végigkísérte. Az információs harc folyt az ókortól fogva a politikai, a diplomáciai, az ideológiai, a gazdasági, a pszichológiai, a felderítõ és nemzetbiztonsági téren, különösen a fegyveres küzdelem sikere érdekében.
A jövõ háborúi, fegyveres konfliktusai nagy változásokat fognak hozni a fegyveres küzdelem módjaiban, formáiban, illetve kategóriáiban. A jövõ kontaktus nélküli háborúiban a legfontosabb, alapvetõen új jelenség mindenekelõtt az a törekvés lesz, hogy kikapcsolják az ember közvetlen részvételét a harcból.
A korábbi elveknek megfelelõen a harcok, hadmûveletek, illetve a hadászati mûveletek általában kétdimenziósak voltak (a támadó és a védelmi harc, hadmûvelet kiterjedése szélességével és mélységével volt jellemezhetõ), a függõleges dimenzió (a légtér) általában kiegészítõ jellegû volt. A jövõben mindez más módon – több esetben fordítva – képzelhetõ el. A jövõ háborúiban a fõerõkifejtések általában a harmadik dimenzióban – a levegõben és a kozmikus térségben – összpontosulnak majd, a földi mûveletek több esetben kiegészítõ, támogató, illetve befejezõ jelleget nyernek.
Mindennek következtében lényegesen megváltozik a fegyveres erõk felépítése. A struktúrák és szervezetek alapvetõen a nem nukleáris hadviselés körülményeit feltételezve alakulnak, bár a belátható idõszakban a nukleáris fegyver még minden bizonnyal egy sor ország katonai arzenáljában megmarad.
A rakéta-nukleáris fegyvert az azzal rendelkezõ országokban – ma még úgy tekintik, mint a nemzeti biztonságuk szavatolásának, minden feladatra alkalmas és legbiztosabb tényezõjét. A nukleáris fegyvert egy sor – sem politikailag, sem katonailag funkcionálisan nem értelmezhetõ – tulajdonsággal ruházzák fel, miközben a kihívások és fenyegetések, mint a gazdasági, a politikai, az ideológiai, a pénzügyi, a környezeti és más veszélyek semlegesítésére a nukleáris fegyver semmiféle tekintetben nem alkalmas. Ma már teljes bizonyossággal megerõsíthetõ az a – már a hidegháború befejezõ idõszakában elfogadott – álláspont, hogy:
Elõször: a nukleáris fegyver alkalmazása totális fegyveres erõszakként értelmezhetõ nem csak a küzdõ feleket érintõen, de az emberiség egészére vonatkozóan is.
Másodszor: a nukleáris háború mint a fegyveres küzdelem sajátos formája megsemmisítené a háború tartalmát is.
Harmadszor: a nukleáris háborúban politikai célt elérni nem lehet, a nukleáris háborúnak nem lehet gyõztese.
Bíznunk kell abban, hogy az emberi értelem oda hathat, hogy a nukleáris fegyver minden típusát betiltják. Mindazonáltal, amikor a háborúk új nemzedékérõl, a jövõ háborúiról készítünk prognózist, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelen realitását, a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek meglétét, illetve azok alkalmazásának lehetõségét sem. Meg kell állapítanunk, hogy a nukleáris fegyverhez jutott közép- és kishatalmak kezében a nukleáris fegyver különösen veszélyes. Fegyveres konfliktusban – akár elrettentésül, akár a katonai vereség várható bekövetkezésének tudatában – ezen hatalmak részérõl a nukleáris fegyver, vagy más tömegpusztító fegyver bevetésével számolni kell.
Szakértõi körben vitát válthat ki az a megállapítás, hogy azon katonai (nagy)hatalmak fegyveres erõi, melyek képesek a kontaktus nélküli háborúk végrehajtására, várhatóan két haderõnembõl fognak állni: a hadászati védelmi-, illetve a hadászati csapásmérõ, támadó erõkbõl (azon belül nukleáris csapásmérõ erõkbõl), valamint a szükséges állományú, de nem nagy méretû mobil reagáló erõkbõl. A szövetséges, illetve nemzeti haderõk egységes hadászati-, hadmûveleti vezetési rendszerrel fognak rendelkezni.
Lényegesen megnõhet a nem nukleáris hadászati csapásmérõ, illetve védelmi erõk mennyi sége és szerepe. Ezen erõk fegyverzetében a fõ súlyt a nagy pontosságú, illetve az új fizikai elvek alapján mûködõ eszközök képezik. Jelentõsen nõ a légi és mûholdbázisú erõk, illetve a rakéták, szárnyas rakéták, valamint a mûholdbázisú támadó eszközök elleni védelem, valamint a rádióelektronikai harc erõinek szerepe.
Várhatóan értelmüket és jelentõségüket vesztik, illetve tartalmilag alapvetõen megváltoznak a hadászat elméletének olyan fogalmai, mint a hadászati szétbontakozás (azon belül a fegyveres erõk egészének és az állam gazdaságának mozgósítása, a hadmûveleti szétbontakozás, a csapatok és a tartalékok átcsoportosítása), a kontinentális hadszíntereken a hadászati támadás, illetve hadászati védelem.
Az átmeneti idõszakban – 2030-ig – változni fog a jelenlegi haderõnemek szerepe. A korábbi kontaktusos jellegû háborúkban a fõ terhet – szinte kivétel nélkül – a szárazföldi csapatok viselték, minthogy éppen ennek a haderõnemnek volt a feladata – a gyõzelem elérése érdekében – az ellenség fegyveres erõinek, gazdasági potenciáljának szétverése, az addigi politikai rendszerének megdöntése. Mindehhez a szárazföldi erõkkel birtokba kellett venni az ellenség területét.
A kontaktus nélküli, vagyis a közvetlen hadmûveleti-harcászati érintkezés nélküli háborúkban az esetek többségében nem lesz szükség az ellenség területének elfoglalására. Elég lehet a hadászati (nem nukleáris) csapásmérõ erõkkel, nagy pontosságú fegyverrendszerekkel, kontaktus nélküli mûveletekkel rombolni és szétverni az ellenség gazdasági potenciálját, az állami-közigazgatási központjait, az infrastruktúráját, az energiaellátó-, a kommunikációs rendszereit, amelynek hatására az ellenség állami-politikai rendje össze fog omlani. Fegyveres erõi, amelyek a korábbi háborúkra lettek felkészítve, megfosztva gazdasági bázisaiktól, elveszíthetik a harcképességüket. Nem zárható ki az sem, hogy már a háború legelején az állami és katonai vezetési objektumokra távolról végrehajtott, váratlan, tömeges, nagy pontosságú csapás eredményeképpen teljesen megbénul az ellenség állami és katonai vezetési rendszere. Az ellenség fegyveres erõi, melyek a korábbi hadászati-hadmûveleti elvekhez ragaszkodva a fõ hangsúlyt a szárazföldi erõk konvencionális mûveleteire helyezik, adott esetben – még ha közvetlen csapások nem is érik õket – demoralizálódnak és elvesztik harcképességüket. A szembenálló fél haderejének morális állapotára az is hatással lehet, hogyha nem lesz kivel hagyományos felfogásban harcérintkezésbe kerülni, közvetlen módon ütközetbe, harcba vetni a csapatokat.
A korábbi háborúkban a szárazföldi hadmûveletek, harctevékenységek során a pusztítandó fontos objektumok és célok általában a harcászati zónában helyezkedtek el. A jövõ kontaktus nélküli háborúiban a pusztítandó objektumok mind a hadászati, mind a hadmûveleti-harcászati mélységben elhelyezkedhetnek, vagyis a hadszíntér, illetve a háborús térség teljes mélységében. Pusztításukhoz elegendõ mennyiségû különbözõ hatótávolságú nagy pontosságú és pilótanélküli eszközre, új fizikai elvek alapján mûködõ fegyverekre, illetve földi, légi, tengeri, valamint mûholdbázisú hordozókra van szükség. Nem arról van szó tehát, hogy a fegyverek minden fajtájának „lavinaszerû” tüzével árasszuk el az ellenséget, hanem arról, hogy a nagy pontosságú fegyverrendszerekkel sebészi pontosságú csapásokkal pusztítsuk az ellenség legfontosabb katonai, állami és gazdasági objektumait.
Itt kell szólnunk az átmeneti idõszak – és várhatóan a jövõ – háborúinak új hadviselési elvérõl – a hatásalapú mûveletekrõl szóló elképzelésekrõl.
Már napjainkban is jól érzékelhetõ, hogy szemléletváltozás következik be az ellenség és a hadszíntér értelmezését illetõen. Az ellenség már nem összefüggõ arcvonalat képezõ, folyamatos ellenállást kifejtõ, horizontálisan elhelyezkedõ ellenerõ, hanem különbözõ erõközpontokat, politikai, gazdasági, katonai ellenállási gócokat felmutató komplex formáció. A különbözõ rendeltetésû ellenséges erõközpontok a hadszíntéren sajátos területi elrendezettséget képeznek, miközben egymással kommunikációs és logisztikai kapcsolatban állnak. A hadszíntéren tehát az említett központok együttesen alakítják ki a különbözõ feladatokat végrehajtó, viszonylag önálló, zárt rendszerek egymástól kölcsönösen függõ, három dimenzióban mûködõ mátrixrendszerû védelmi felépítményét, amit a szembenálló félnek a mûveletek során elemeznie, értékelnie, majd tevékenységében korlátoznia kell. Minthogy az említett erõközpontok egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban állnak, így ha egy kiválasztott központ ellen (azon belül a központban található nagy értékû és nagy fontosságú célpontok ellen) céltudatos támadást hajtanak végre, úgy ez hatással lesz a többi kapcsolódó központ mûködésére is.
A korábbi mûveletekhez képest az a lényegi változás, hogy kialakul egy láncreakcióhoz hasonlító ráhatási-pusztítási folyamat, melynek során a kezdeti közvetlen hatással (elsõ csapással) további közvetett hatásokat (másod-, harmad- és n-ik típusú és számú hatásokat) lehet elérni, ami a teljes rendszerre fejt ki negatív összhatást. Az elõidézett hatások hatásának, vagyis az összhatás eredménye, illetve annak kiváltása, elemzése, értékelése képezi a hatásalapú mûveletek lényegét.
A hatásalapú mûveletek elvének megjelenésével és alkalmazásával a hadmûveletek és a háború vezetése a nehezen számszerûsíthetõ, parancsnoki megérzéseken alapuló, szubjektív jelleget is magán viselõ hadmûveleti mûvészetrõl mindinkább az egzaktabb hadtudományi területekre tér át. A hadmûveleti mûvészet elemei nem tûnnek el, ezután is lehet majd a háború vezetésének mûvészetérõl beszélni, csak most már igen korszerû és erõs számítógépes technikai háttérre alapozott mûvészetrõl és – nem tagadva továbbra sem a személyiség szerepét – kevésbé a hadvezér intuíciós megérzéseire támaszkodó vezetésrõl.
Az átmeneti idõszakban a haderõkben megjelennek a humán- és roboterõ-elemekbõl álló vegyes struktúrák. A légi, földi, vízi, víz alatti és ûrrobotok elsõ generációs változatai nem csak harctámogató, illetve harci kiszolgáló feladatokra lesznek alkalmasak, hanem csapásmérésre is.
Fontos változások várhatók egyéb vonatkozásban is. A fejlett haderõkben megjelenik, illetve egyes haderõkben általánossá is válhat a számítógépes hálózatra támaszkodó hadmûveleti-harcászati vezetési mód (NCW – Net Control Warfare ). Az új vezetési módszer a legkorszerûbb átviteli (híradó) rendszerek alkalmazását feltételezi. Mindez egy új hadmûveleti-harci képességet eredményezhet. Az ilyen képességgel rendelkezõ erõk jelentõs fölényben lesznek más haderõkkel szemben.
A hálózatközpontú hadviselésre alkalmas vezetési eszközök és a hatásalapú mûveletek forradalmi változásokat fognak eredményezni a hadviselésben, növelve az azokat alkalmazó haderõk információs, döntési, vezetési és végrehajtási fölényét. Ugyanakkor mindezen képességek megszerzése komoly technikai korszerûsítést igényel, a vezetõktõl pedig szemléletváltást, új eljárások elsajátítását.
A jövõ háborúinak kezdetén a nagy pontosságú fegyverrendszerekkel, a pilótanélküli repülõeszközökkel és más fegyverekkel, illetve különleges csapatokkal, legfõképpen a ténylegesen felfedett légvédelmi eszközöket, vezetési pontokat, híradó csomópontokat, a legfontosabb repülõtereket, repülõbázisokat, illetve a válaszcsapás eszközeit célszerû pusztítani. Az azt követõ tömeges nagy pontosságú csapások várhatóan az ellenség gazdaságának, infrastruktúrájának, energetikai berendezéseinek, kommunikációs rendszerének pusztítására kerülnek kiváltásra az ellenség területének teljes mélységében, legyenek azok a Föld bármely körzetében.
Eltérõen a korábbi háborúk gyakorlatától, a jövõ háborúiban a különbözõ telepítésû nagy pontosságú szárnyas rakéták huzamosabb idõn keresztül folytatódó, tömeges alkalmazása mellett a támadó fél nagy mennyisében fog bevetni – a hadszíntér teljes mélységében – különbözõ rendeltetésû, más típusú pilótanélküli repülõeszközöket is. Az utóbbiakat egyidejûleg fogják alkalmazni a hadászati légi-kozmikus irányokban, vagyis az erõkifejtések egy irányba történõ összpontosítása nélkül, ami egy rendkívül bonyolult légi-kozmikus hadmûveleti helyzetet eredményezhet a szembenálló fél felelõsségi illetve védelmi zónáiban.
Azon államok fegyveres erõinek harci potenciálját tehát, melyek a belátható jövõben képesek lesznek az új típusú háborúk megvívására, a korszerû nagy pontosságú csapásmérõ, illetve védelmi fegyverrendszerek összessége fogja alkotni, melyek alkalmazásával lehetõvé válhat a háború politikai céljainak elérése a nukleáris fegyverek, illetve az élõerõ bevetése nélkül is. Ennek jegyében várhatóan már a közvetlen elõttünk álló idõszakban (az évszázad második-harmadik évtizedében) a fegyveres erõkben elsõdlegessé válnak azon haderõnemek, melyek fegyverzetében nagy pontosságú támadó (csapásmérõ), illetve védelmi fegyverek, valamint új fizikai elvek alapján mûködõ fegyverek lesznek.
Az átmeneti idõszak haditechnikai fejlesztései negatív hatással is lehetnek. A demokratikus, fejlett világgal szembenálló, de a csúcstechnológia birtokába jutó hatalmak belátható idõn belül olyan földi és mûholdbázisú vezetési, infokommunikációs, illetve nagy pontosságú eszközök és fegyverek birtokába juthatnak, amelyek komoly kihívást jelenthetnek a demokratikus fejlett államok számára.
Az új generációs háborúk idõszakában átalakuló hadászatban új elem lehet, hogy a hadászati nukleáris visszatartás (elrettentés) elvét kiegészítheti, illetve felválthatja a hadászati nem nukleáris visszatartás (elrettentés). A hadászati nem nukleáris visszatartás nagyobb határozottsággal létrehozható, mint a nukleáris, minthogy a nukleáris fegyverek bevetésének összehasonlíthatatlanul súlyosabb, politikailag, morálisan sem vállalható következményeitõl eltérõen a nem nukleáris nagy pontosságú fegyverrendszerekkel lehetõvé válik nemcsak elháríthatatlan súlyos pusztítással fenyegetni az ellenséges állam gazdaságának életfontosságú – speciálisan kiválasztott – objektumait, hanem megelõzõ csapást is végrehajtani azokra, mintegy demonstrálva a visszatartás szándékát és határozottságát. A nagy pontosságú fegyverrendszerekkel végrehajtható reális fenyegetésen alapuló visszatartási képesség nagyobb lehet, mint a nukleáris fegyverek alkalmazásán alapuló nem reális fenyegetés.
A nagy pontosságú fegyverrendszerek létrehozása, fejlesztése, korszerûsítése, illetve a szükséges mennyiségben történõ elõállítása, alkalmazásuk földi, légi, tengeri és mûholdbázisú lehetõsége, valamint informatikai támogatása azonban csak a gazdaságilag, katonailag legfejlettebb, legerõsebb országokban lehetséges. Már ma láthatóak azok az egyes államok közötti határvonalak, amelyek elválasztják a legmodernebb fegyverrendszereket elõállítani és alkalmazni képes államokat azoktól, amelyek erre soha nem lesznek képesek, illetve meg sem tudják azokat vásárolni. Már csak ebbõl adódóan is, azok az országok, amelyek lemaradnak a katonai fejlesztések terén – törekedni fognak arra, hogy megtartsák nukleáris fegyverkészletüket (amennyiben azzal rendelkeznének), illetve más tömegpusztító fegyvereiket, mint a gyengébb állam egyetlen visszatartásra alkalmas eszközét az erõsebbel, erõsebbekkel szemben.
A nagy pontosságú fegyver nem csupán a reális visszatartás eszköze lehet, hanem lehetõvé teszi bármely ellenség gazdasági potenciáljának megsemmisítését, ezáltal a gyõzelem kivívását is. Figyelembe véve a nagy pontosságú fegyverek erõsebb legitimitását a nukleáris fegyverekkel szemben, következtetésként megállapítható, hogy a jövõben a nagy pontosságú fegyverrendszerek részben átvehetik a reális visszatartás funkcióját a nukleáris fegyverektõl.
Ugyanakkor a nagy pontosságú fegyverrendszerek intenzív fejlesztése magában hordozza a világ stratégiai helyzete megbontásának lehetõségét is. Utalni kell arra, hogy a nagy pontosságú fegyver létrehozása, a fegyver magas fokú harci lehetõségei, amelyeket az utóbbi tizenöt év háborúiban tapasztalhattunk, feltétlenül elindította az ellenfegyverek kifejlesztését, és ezzel együtt a nagy pontosságú támadó (csapásmérõ), illetve védelmi fegyverrendszerek új generációjának fejlesztését, és így megalapozta a fegyverkezési verseny új szakaszát.
A nem nukleáris hadászati elrettentés realizálásának céljából néhány legfejlettebb országban a 2025–2030-at követõ idõszakban várhatóan új fejlesztésû felderítõ-csapásmérõ harci rendszereket fognak alkalmazni, melyek magukba foglalhatják:
Elõször: a felderítõ rendszereket, azon belül az ellenség támadáshoz való elõkészületét jelzõ hadászati figyelmeztetõ rendszert, az ellenség által a nagy pontosságú fegyverrendszerek rövid idõn belüli alkalmazását felderítõ-jelentõ rendszert, valamint az ellenség rakéta, légi, kozmikus, haditengerészeti csapásmérõ mûveletének kezdetét felderítõ-jelentõ rendszert.
Másodszor: a hadászati nagy pontosságú nem nukleáris erõket és eszközöket.
Harmadszor: a nem nukleáris visszatartó erõk és eszközök automatizált vezetési rendszerét.
Negyedszer: a technikai támogatás és kiszolgálás erõit és eszközeit.
Az erõknek és eszközöknek a hadászati nem nukleáris visszatartás rendszerébe történõ kijelölése nem jelenti azt, hogy ez minden tekintetben azonnal felváltja a nukleáris visszatartás rendszerét. Bizonyos ideig, de lehetséges, hogy még hosszabb idõszakon keresztül ezek a rendszerek feltételezhetõen párhuzamosan fognak létezni, azután fokozatosan a nem nukleáris nagy pontosságú eszközökkel való ellátás mértékében a hadászati nem nukleáris visszatartás válik az államok katonai biztonsága garantálásának alapvetõ és reális eszközévé. Megjegyzendõ, hogy a hadászati nem nukleáris visszatartás vezetése a nukleáristól eltérõen megvalósítható – a központi irányítás fenntartása mellett – az alárendelt hadászati parancsnokságok révén is, ami megnövelheti a visszatartás rugalmasságát és hatékonyságát.
Amennyiben az arra felkészült állam, szövetség a jövõben új típusú háborút indít, akkor abban a katonai-politikai célok elsõsorban a kontaktus nélküli, tömeges nagy pontosságú csapások, illetve rádióelektronikai és informatikai mûveletek kiváltásával érhetõk el, az esetek egy részében más mûveletek feleslegessé is válhatnak. Az ilyen háborúk jellegét mindenekelõtt a felderítõ-informatikai és csapásmérõ komplexumok állományába tartozó nagy pontosságú fegyverrendszerek, valamint a rádióelektronikai harc eszközrendszerei alkalmazásának módjai és formái határozzák meg.
Várhatóan ezek az eszközök a késõbbiek során egységes harci rendszerbe integrálódnak, egységes információs-informatikai mezõbe, mely átfogja a világûrt, a légteret, a tengereket és óceánokat, valamint a szárazföldet. Ebben a keretben a nagy pontosságú fegyverrendszerek a vezetési rendszerekkel együtt gyökeresen meg fogják változtatni a katonai mûveletek jellegét már a belátható jövõben.
A jövõ háborúiban megváltoznak a hagyományos, megszokott elképzelések nemcsak a hadászat, hanem a hadmûveleti elmélet, valamint a harcászat terén is. Az új típusú háborúkban a korábbi mûveleti méretekhez képest megnõhetnek a térbeli kiterjedések. Nem lesznek kiemelt fõcsapás irányok, minthogy a csapásokat a háborús térségben (hadszíntéren) minden irányból és minden irányba mérhetik. Már a legközelebbi 15–20 évben várható, hogy a háborúk ma még legkorszerûbbnek tartott formái és módjai (mint például a csapatcsoportosítások megsemmisítés nélküli kiszorítása céljából végrehajtott hadmûveletek) is elveszíthetik értelmüket. A legkorszerûbb hagyományos harci technikát és fegyverzetet az új típusú háborúkban már csak egyes, azok bevetését még igénylõ feladatokra alkalmazzák majd, elsõsorban a belsõ, területvédelmi, illetve a válságreagáló mûveletekben közvetlenül bevetett erõk, a szükséges helyzetekben.
A korábbi háborúkban a csapás, a harc, a hadmûvelet a hadmûvészet meghatározó kategóriái voltak. A jövõ kontaktus nélküli háborúiban itt is alapvetõ változás várható. Ismert, hogy a korábbi háborúk során – kivételt képeznek a „hidegháború” egyes idõszakai – az ellenség erõinek közvetlen szétverésében a harcmezõn a harcászat játszotta a vezetõ szerepet. A jövõ háborúiban az ellenség egyidejû pusztításában háborús színtér méretek között fõ szerepet a hadászat fogja játszani. A döntõ katonai mûveletek a légi-kozmikus térségben, mint a háború fõ színterén fognak lejátszódni, a támadást elszenvedõ országok szuverenitása már itt is alapvetõen sérülni fog, általában nem lesz szükség területük birtokbavételére, de még a különleges, illetve légimozgékonyságú erõk behatolására sem.
A szárazföldi csapatok összfegyvernemi alegységeinek, egységeinek, magasabbegységeinek és seregtesteinek alkalmazása a jövõ háborúiban a támadó fél részérõl általában korlátozott lesz. A katonai szervezetek összhaderõnemivé válnak, alapvetõ formájuk a különbözõ rendeltetésû „kötelék”, „alkalmai harci kötelék” lesz. A lexikonokból kimaradnak majd az olyan fogalmak, mint a harcászati, hadmûveleti, de még a hadászati terepszakaszok és szárnyak is. A fegyveres küzdelem olyan korábbi kifejezései, mint front, hátország, peremvonal el fogják veszíteni tradicionális jelentésüket.
Összességében nehéz lesz különbséget tenni a hadászat és a hadmûvelet elmélete és gyakorlata között. A hadászati-hadmûveleti elvek új tartalmat nyerhetnek. Ezek közül mintegy összegzésképpen kiemeljük a legfontosabbakat, amelyek 2015–2020 után már várhatóan gyakorlattá válnak:
Elõször: a kontaktus nélküli háborúkban a hadászati, illetve hadmûveleti-harcászati felderítõ-csapásmérõ harci rendszereket összehangoltan és egyidejûleg alkalmazzák – fõ feladatként az ellenség gazdasági-katonai potenciáljának pusztítására.
Másodszor: ezekben a rendszerekben az alapvetõ eszközök az ellenség harcászati-hadmûveleti fegyverrendszereinek hatótávolságán kívül telepített, és az ellenség teljes mélységére hatni tudó nagypontosságú fegyverrendszerek lesznek.
Harmadszor: a nukleáris fegyverek hatása a háború politikai, illetve katonai céljainak elérésére jelentõsen csökkenhet. A nukleáris fegyver ugyanakkor megmard egy sor ország fegyverzetében.
Negyedszer: a kontaktus nélküli háborúk jellegébõl adódóan az esetek többségében a hadmûveleti területeken szükségtelenné válik a szárazföldi erõk és eszközök csoportosításának létrehozása.
Ötödször: a fegyveres erõk haderõnemeinek, illetve fegyvernemeinek erõfeszítését két, egymással kölcsönhatásban lévõ irányban kell összehangolni – a hadászati támadó, illetve a hadászati védelmi mûveletekben.
Hatodszor: a korábbi háborúk közismert három fõ elemébõl – a tûz, a csapás és a manõver – a nagy pontosságú fegyverrendszerek által kiváltott csapások, illetve az azokkal történõ manõver döntõ fontosságú lesz.
A felsorolt hadászati-hadmûveleti elvek mellett nem szabad elfelejteni, hogy ha a védõ fél nem lesz kész új típusú háborút viselni, úgy a rendelkezésére álló nukleáris fegyverekre, szárazföldi erõire, hagyományos légierejére, illetve légvédelmére építi majd védelmét. A támadó fél feltételezhetõen ebben az esetben sem fogja összpontosítani erõkifejtését a védõ fél fegyveres erõinek szétverésére, minthogy azok semmiféle fenyegetést nem jelentenek a támadó fél számára. Ugyanakkor a válaszcsapásra alkalmas eszközei lesznek az elsõsorban pusztítandó objektumok. Ezek kikapcsolásával a védõ nem lehet hatással a korszerûbb eszközöket alkalmazó támadó félre.
A „gyõzelem” fogalmának tartalma alapvetõen megváltozik. Mint fentebb már említettük, az eddigi összes háborúban a gyõzelem eléréshez szét kellett verni az ellenség fegyveres erõit,  általában az õ területén, ezzel párhuzamosan a háborúk többségében lerombolták az ellenség gazdasági potenciálját, azt követõen pedig megdöntötték (leváltották) az addigi politikai-állami vezetést.
Mindezt nem lehetett elérni az ellenség területének elfoglalása nélkül, vagyis a „katonák csizmájával” rá kellett lépni az ellenség földjére. Sok esetben a megszállás évekig, évtizedekig tartott, ami óriási költségekkel járt, minthogy a megszállt területen állomásoztatott csapatokat jó színvonalon kellett ellátni, magas fokon kellett tartani kiképzésüket, harckészültségüket. A történelem erre sok példát ismer. A jövõ háborúiban a gyõzelem általában az ellenség legfontosabb objektumainak, kiemelten a gazdasági potenciáljának pusztításával érhetõ el. Az ellenség fegyveres erõi, melyek mögött már nem lesz gazdasági háttér, várhatóan el fogják veszteni harcképességüket.
A fentiekbõl levonható egy eléggé kategorikus, de nagyon fontos következtetés: a jövõ háborúiban, melyek majd 2025–2030 után következhetnek be, a gyõzelem eléréséhez a támadó félnek nem szükséges elfoglalnia a védõ fél területét, de még „kontaktus”-ba sem szükséges kerülnie vele, elegendõ lehet egy rakéta-kozmikus-tengeri csapásmérõ mûveletet végrehajtása, amelyben szükségképpen ötvözõdik a rádióelektronikai, illetve az információs-informatikai eszközök, eljárások széles körû alkalmazása.
*   *   *
A prognóziskészítés minden idõben egyik legfontosabb összetevõje volt és maradt bármely állam katonai tervezésének. Ahhoz, hogy a védelmi szférában bevezetett rendszabályok, illetve a fegyveres erõk felkészítése reális legyen és megfeleljen az adott korszak követelményeinek, azokat már jó elõre meg kell alapozni. Csak így képzelhetõ el, hogy a fegyverzet és a haditechnikai eszközök fejlesztése, korszerûsítése terén nem lesz lemaradás, de az is, hogy a gazdaság forrásait racionálisan használjuk fel. Ahhoz, hogy meglássuk mindazt az újat, ami megjelenhet a közeli és a távolabbi jövõ háborúiban, szükségessé válik a tegnap és a ma hadelméletének tudományos igényû vizsgálata, a korábbi tapasztalatok feldolgozása és az eredmények folyamatos figyelembevétele. El kell ismernünk azonban, hogy eközben néhány nézet, amely a távolabbi jövõre vonatkozik nagyon is szubjektívnek, hipotetikusnak, sõt néha fantasztikusnak is tûnhet.
A jövõ háborúiról szóló elképzelések ugyanakkor nem csupán a hadtudomány mûvelõinek problémája kell, hogy legyen, és a kutatás területe nem is szûkülhet le a fegyveres erõkre, illetve a fegyveres küzdelemre. Ez az egész társadalomra kiható tudományos problémát jelent, amely összefügg – a történelmi tapasztalat tudományos törvényszerûségei alapján – a jövõ megismerésével, annak részeként a háborúk új, következõ nemzedéke jellegének, természetének valószínûsítésével.
A hadviseléssel kapcsolatos tudományos elõrelátás eredményeit a politikai, a gazdasági és nem utolsó sorban a katonai tervezés során figyelembe kell venni. Ezért a katonai prognóziskészítésben célszerû, ha részt vesznek a kormányzati szervek, a különbözõ minisztériumok és fõhatóságok, illetve a tudományos kutatómûhelyek, mindenekelõtt a hadtudomány képviselõi. Csak a kormányzati, illetve a kormányzathoz kapcsolódó szervek és szervezetek képesek teljes körûen átfogni a gazdasági, politikai, szociális, környezeti, jogi, nemzetiségi és végsõ soron a katonai problémakörök komplexumát.
A hadviselési generációváltás megvalósításának három elõfeltétele van: a technológiai fejlesztés, a doktrínális megújulás és a szervezeti alkalmazkodás. Jelen dolgozatban e három feltételbõl alapvetõen a technikai-fegyverzeti, illetve technológiai fejlesztések várható hatásai kerültek kiemelésre.
A nemzeti, illetve szövetségi összhaderõnemi doktrínák jelentik a hadviselés új generációiba való belépés feltételét. Ugyanakkor a doktrínák szinte kiáltanak a szükséges eszközökért, amelyek nélkül nem lehet biztosítani a mûveleti parancsnok számára a szükséges adatokat, feltételeket a hadmûvelet politikai és katonai céljainak eléréséhez.
A szervezeti alkalmazkodás szükségességéhez sem férhet semmi kétség. Itt csak a harcvezetõkre, illetve törzstisztekre összpontosítva azt erõsíthetjük, hogy az alkalmi összhaderõnemi kötelékek léte kikényszeríti a haderõnemek képességeit jól ismerõ szakértõk közös munkáját, mert õk mûködnek együtt, hogy a leghatékonyabban érvényesítsék a kötelék minden erejét és képességét az adott ellenséggel szemben. Ezért szükséges az, hogy az összhaderõnemi magasabbparancsnoki tisztképzés olyan tiszteket készítsen fel, akik behatóan ismerik minden haderõnem képességét, alkalmazásának elveit és rendjét. Az összhaderõnemi tisztek képzése arra kell irányuljon, hogy megtanítsák õket a haderõnemek összességének együttes, egymást erõsítõ hatására a 21. századi hadászati mûveletben, a hadmûveleti feladatok során, illetve harcban.
Eljutott-e a hadügy forradalma a hagyományos hadviselés új generációjának küszöbére? Úgy tûnik, hogy igen. A vezetõ katonai hatalmaknak – mindenekelõtt az Egyesült Államoknak – már megvan, vagy hamarosan meglesz a technológiája ehhez. Ez pedig döntõ lesz majd a „hagyományos” mûveleti képességek terén, különösen hadmûveleti szinten.
Itt a helye annak, hogy két rövid gondolatot megemlítsünk. Elsõként azt, hogy a témával kapcsolatos – viszonylag szegényesnek látszó – külföldi szakirodalom mellett magyar hadtudományi kutatók is érdeklõdést mutatnak a jövõ konfliktusai, háborúi iránt. Így elismeréssel lehet említeni Várhegyi Istvánnak, a hadtudomány kandidátusának aktivitását. Az általa készített tájékoztatók egyes részeit – az õ hozzájárulásával – e cikkben is felhasználtuk. Itt köszönöm meg – nevek nélkül is – azt a segítséget is, amit a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tanárai adtak a cikk elkészítése során.
A jelen cikk távolról sem tudja bemutatni annak a problémának teljességét, amit a jövõ háborúira vonatkozó gondolkodásunkkal, felkészülésükkel függ össze.Mindez további kutatást és véleményezést feltételez, amit a cikk szerzõje nagy szakmai empátiával fogadna, annál is inkább, minthogy még elég sok kérdést meg sem tudott fogalmazni, nemhogy azokra választ is adhatott volna.

FELHASZNÁLT IRODALOM
[1]     A Magyar Köztársaság nemzeti katonai stratégiája (tervezet) [Honvédelmi Minisztérium, 2004. július.]
[2]     A Szövetség Stratégiai Koncepciója [Washington D. C., 1999. április 23–24. NATO-tükör dokumentáció, 1999. nyár.]
[3]     The National Security Strategy of the United States of America [The White House Washington, 2002. September.]
[4]     A prágai csúcstalálkozó nyilatkozata. Új kihívások a prágai csúcstalálkozó után. [Belügyminisztérium, 2002. pp. 249–263.]
[5] Aktualnüje Zadacsi razvitija Vooruzsonnüh szil Rosszijszkoj Federacii [Moszkva 2003.]
http://www.rian.ru/rian/intro.cfm?doc – id=261
[6] Military Stratgy of the Czech Republic [Prague, 2002. (The Government Resolution of the Csech Republic of 29 April 2002 no. 438).]
[7] Modern War, Modern Law, and Army Doctrine: Are We in Step for the 21 st Century? Parametrs, Spring 2002, pp. 45–59.
[8]     Gyarmati István: A Magyar Honvédség az Európai Unióban [Hadtudomány, 2004/2. pp. 23–20.]
[9]     Várhegyi István: Hálózatalapú mûveletek elvi kérdései [Kézirat, Budapest, 2004.]
[10]     Bowdish, R. H.: Forradalom a hadügyben: a hatodik nemzedék [Military Review, 1995/6., pp. 26–33.]
[11] Slipchenko: A hadviselés hatodik nemzedéke [Field Artillery, 1993. október, 38–41. oldal.]
[12] Szternák György: A nagy pontosságú fegyverek és fegyverrendszerek elleni védelem és harc kérdései [Kandidátusi értekezés, HM VKTI, 1991.]
[13] Klaus Neumann: Der Gewalt nicht nachgeben [Truppenpraxis/ Wehrausbildung 11/1999, pp. l 732–742, 799.]
[14]     S. Lind, William: „A háború változó arculata: A negyedik generáció felé” [Military Review, 1989. október.]



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése