2015. november 3., kedd

A Harmadik Birodalom Tengeralattjárói



A Harmadik Birodalom Tengeralattjárói



Csatahajók (Schlachtschiff)
Első világháborús csatahajók (Linienschiff)Schlesien Schleswig-Holstein Hessen
Nehézcirkálók (Schwerer Kreuzer)
Könnyűcirkálók (Leichter Kreuzer)
Emden-osztály: Emden
Módosított Leipzig-osztályú könnyűcirkáló: Nürnberg
Repülőgép-hordozó (Flugzeugträger)
Típusok: I II VII IX X XIV XXI XXIII
Rombolók (Zerstörer)


I típusú német tengeralattjáró

Az I típusú német tengeralattjárók voltak az első német tengeralattjárók, melyeket az első világháború után építettek. A Kriegsmarine-nak szüksége volt olyan tengeralattjárókra, melyek képesek ellátni feladataikat az óceánon is. Mindössze két darab IA típusú U-boot készült el, de a további gyártást politikai okokból állították le, nem pedig a konstrukció hibái miatt. Bár komolyabb tervezési hibájuk nem volt ezeknek a tengeralattjáróknak, kezelésük nehézkes volt lassú merülésük és alacsony stabilitásuk miatt. Az I típust azIngenieurskantoor voor Scheepsbouw (hajótervező mérnökiroda) tervei alapján készítették, csakúgy mint a szovjet S-osztályú tengeralattjárókat. Később az I típus szolgált többek közt a VII és az IX típusú U-bootok alapjául.
Az első I típusú tengeralattjárót a AG Weser brémai hajógyárában építették, majd 1936.február 14-én bocsátották vízre. A két legyártott U-boot, az U-25 és az U-26, főként csak kiképzőhajóként és a náci propaganda eszközeként szolgált. 1940-ben a tengeralattjárókat hadrafogták, a rendelkezésre álló tengeralattjárók szűkössége miatt. Mindkét U-boot rövid de sikeres pályafutást futott be. Az U-25 öt őrjáraton vett részt, melyek során nyolc ellenséges hajót süllyesztett el. 1940augusztus 3-án, egy norvégiai, aknatelepítő küldetés során aknának ütközött, majd a legénység minden tagjával a tenger fenekére süllyedt.
Az U-26 nyolc őrjáraton vett részt. Már első, aknatelepítő küldetésén három szállítóhajót elsüllyesztett, valamint egy brit hadhajót megrongált. Második háborús őrjáratán, az U-26 vált az első német tengeralattjáróvá, amely behajózott a Földközi-tengerre. Ezt követően három újabb őrjáraton is részt vett, melyek során négy további hajót elpusztított. Nyolcadik őrjáratán, az U-26-nak, újabb három kereskedelmi hajót sikerült elsüllyesztenie, és egyet megrongálnia. Az utolsó hajó megtámadását követően két brit hadihajó mélységi bombákkal támadta a német tengeralattjárót. Az U-26 képtelen volt lemerülni, ezért fel kellett jönnie a felszínre, ahol egy Short Sunderland típusú repülőgép bombázni kezdte a tengeralattjárót. Az U-boot legénysége elsüllyesztette a tengeralattjárót, majd a Szövetségesek hadihajói felvették őket.

Általános jellemzők [szerkesztés]

  • Vízkiszorítás: 862 t a felszínen, 982 t lemerülve
  • Hossz: 72,5 m
  • Szélesség: 6,2 m
  • Merülés: 4,3 m
  • Teljesítmény: 3080 Le a felszínen, 1000 Le lemerülve
  • Sebesség: 18,6 csomó a felszínen, 8,3 csomó lemerülve
  • Hatótávolság:
    • Felszínen: 14 615 km 10 csomós (18,5 km/h) sebesség mellett,
    • Lemerülve: 144 km 4 csomós (7,4 km/h) sebesség mellett
  • Torpedó vetőcsövek: 4 elöl, 2 hátul
  • Torpedók: 14 db
  • Aknák: 28 db
  • Legénység: 44 – 46 fő
  • Ágyúk: 1 db 105 mm-es ágyú, 1 db 20 mm-es légvédelmi ágyú
  • Maximális mélység: 200 m


Az U-25.


II típusú német tengeralattjáró

II típusú német tengeralattjárók német, a partok közelében szolgálatot teljesítőtengeralattjárók voltak. Ezeket az U-bootokat a finn CV-707 tengeralattjáróról mintázták. A II típusú tengeralattjárók túl kicsik voltak ahhoz, hogy a parttól távol, és az onnan érkező utánpótlás nélkül sokáig el tudják látni feladataikat. Ezen tulajdonságai miatt a tengeralattjárót főként a német tengerészek és tisztek kiképzésére használták. A II típusú U-bootoknak négy altípusuk volt.


Egy finn CV-707 típusú tengeralattjáró, mely a II típusú német tengeralattjárók alapjaként szolgált.

Történet [szerkesztés]

Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződésben Németországotmegfosztották tengeralattjáró-flottájától, de az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején ismét elkezdték a tengeralattjáró haderő kiépítését. A tengeralattjáró építés üteme Adolf Hitler hatalomra jutása után felgyorsult. 1935február 11-énbelekezdtek az első II típusú német tengeralattjáró építésébe. Hitler tudta, hogy a világ erre a lépésre úgy tekintene, mint az újrafegyverkezés megindítására, ezért kötött egy egyezséget a britekkel, melyben megegyeztek, hogy a német felszíni flotta a brit felszíni flotta méretének mindössze 35%-át érheti el, de tengeralattjárók tekintetében elérheti a brit tengeralattjáró-flotta méreteit. A szerződést 1935június 18-án írták alá, majd 11 nappal később az U-1-et már hadrendbe is állították.
A II típusú tengeralattjárók egyik legjellemzőbb tulajdonsága a kicsi méretük volt. Kis méretük miatt képesek voltak a sekélyebb vizeken is tevékenykedni, ahova a nagyobb hajók nem juthattak el, valamint gyorsabban is tudtak merülni azoknál. Alacsony tornyuk miatt észlelésük is nehezebb volt. Mindezek ellenére maximális merülési mélységük és hatótávolságuk lényegesen kisebb volt, mint az újabb tengeralattjáróknak, valamint torpedóból is csak kevesebbet tudott magával vinni. Az ilyen U-bootokon a legénység élettere is igen szűk volt.
A II típusú U-Bootok egyszerű hajótesttel rendelkeztek, nem voltak bennük vízmentes helyek. Az ilyen tengeralattjárók mindössze három torpedóvető csővel rendelkeztek, melyek mindegyike az orrban helyezkedett el. A hajótesten belül volt még két darab torpedó, melyeket a kilőtt torpedók helyére tölthettek be. A hajótestre nem volt fedélzeti ágyú szerelve, mindössze egy 20 mm-es légvédelmi fegyver arepülőgépek ellen.
A tengeralattjáró belső tere szűkös volt. A két tartalék torpedó, a vetőcsövek és a parancsnoki terem közti teret kitöltötte, így a legénység 24 tagja, a torpedók körüli 12 alvóhelyen élt. A tengeralattjáró hátuljában, a motornál is volt négy fekvőhely a motorkezelő személyzet számára. A étkezési és egészségügyi körülmények nagyon alacsony szinten voltak, így a hosszabb őrjáratok igencsak meggyötörték a tengerészeket.
A legtöbb II típusú tengeralattjáró a háború elején teljesített szolgálatot, később már csak kiképző feladatokat láttak el. Mégis volt néhány darab, melyeket szétszedtek, uszályokon, vagy szárazföldön Linz-be szállítottak, majd ott ismét összeszerelve a szovjetek ellen vetettek be a Fekete-tengeren.
Ellenben a többi U-boot típussal, a II típusú tengeralattjárók közül csak nagyon kevés veszett el. Ennek az lehet a magyarázata, hogy főleg kiképzési célokra használták őket, de még így is akadt közöttük néhány mely balesetet szenvedett.
Ezek a tengeralattjárók voltak a német újrafegyverkezés első lépései, és a németek rengeteg tapasztalatot szereztek velük a tengeralattjáró építés területén. Mindent összevetve a II típusú U-Bootok nagyon hatékonyak voltak abban a feladatkörben, amit nekik szántak.

IIA típus [szerkesztés]

kieli Deutsche Werke AG mindössze hat darab IIA típusú tengeralattjárót épített 1934 és 1935 közt. Ezek a következők
U-1 – U-2 -- U-3 – U-4 – U-5 – U-6
Általános jellemzők
  • Vízkiszorítás:
    • felszínen 254 t
    • lemerülve 303 t
  • Hossz:
    • teljes 40,9 m
    • nyomásálló test 27,8 m
  • Szélesség:
    • teljes 4.1 m
    • nyomásálló test 4 m
  • Merülés: 3,8 m
  • Magasság: 8,6 m
  • Teljesítmény:
    • felszínen 500 kW (700 Le)
    • lemerülve 270 kW (360 Le)
  • Sebesség:
    • felszínen 13 csomó (24 km/h)
    • lemerülve 6,9 csomó (13 km/h)
  • Hatótávolság:
    • felszínen 2500 km, 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett
    • lemerülve 55 km, 4 csomós (7 km/h) sebesség mellett
  • Torpedók: 5 (3 vetőcső)
  • Fedélzeti ágyú: Nincs
  • Legénység: 22 – 24 fő
  • Maximális merülési mélység: 150 m

IIB típus [szerkesztés]

Összesen 20 darab IIB típusú tengeralattjáró épült. A kieli Deutsche Werke AG négy darabot épített 1935 és 1936 közt, a szintén kieliGermaniawerft AG tizennégyet. A lübecki Flender-Werke AG pedig két darabot, de 1938 és 1940 között. A tengeralattjárók a következők
U-7 – U-8 -- U-9 – U-10 -- U-11 – U-12 -- U-13 – U-14 -- U-15 – U-16 – U-17 – U-18 -- U-19 – U-20 -- U-21 – U-22 -- U-23 – U-24 -- U-120 – U-121
Általános jellemzők
  • Vízkiszorítás:
    • felszínen 279 t
    • lemerülve 328 t
  • Hossz:
    • teljes 42,7 m
    • nyomásálló test 28,2 m
  • Szélesség:
    • teljes 4.1 m
    • nyomásálló test 4 m
  • Merülés: 3,9 m
  • Magasság: 8,6 m
  • Teljesítmény:
    • felszínen 500 kW (700 Le)
    • lemerülve 270 kW (360 Le)
  • Sebesség:
    • felszínen 13 csomó (24 km/h)
    • lemerülve 7 csomó (13 km/h)
  • Hatótávolság:
    • felszínen 5000 km, 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett
    • lemerülve 70 km, 4 csomós (7 km/h) sebesség mellett
  • Torpedók: 5 (3 vetőcső)
  • Fedélzeti ágyú: Nincs
  • Legénység: 22 – 24 fő
  • Maximális merülési mélység: 150 m

IIC típus [szerkesztés]

kieli Deutsche Werke AG nyolc darab IIC típusú tengeralattjárót épített 1937 és 1940 közt. Ezek a következők
U-56 – U-57 -- U-58 – U-59 – U-60 – U-61 -- U-62 – U-63
Általános jellemzők
  • Vízkiszorítás:
    • felszínen 291 t
    • lemerülve 341 t
  • Hossz:
    • teljes 43,9 m
    • nyomásálló test 29,6 m
  • Szélesség:
    • teljes 4.1 m
    • nyomásálló test 4 m
  • Merülés: 3,8 m
  • Magasság: 8,4 m
  • Teljesítmény:
    • felszínen 500 kW (700 Le)
    • lemerülve 310 kW (410 Le)
  • Sebesség:
    • felszínen 12 csomó (22 km/h)
    • lemerülve 7 csomó (13 km/h)
  • Hatótávolság:
    • felszínen 6100 km, 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett
    • lemerülve 67 km, 4 csomós (7 km/h) sebesség mellett
  • Torpedók: 5 (3 vetőcső)
  • Fedélzeti ágyú: Nincs
  • Legénység: 22 – 24 fő
  • Maximális merülési mélység: 150 m

IID típus [szerkesztés]

kieli Deutsche Werke AG tizenhat darab IID típusú tengeralattjárót épített 1939 és 1940 közt. Ezek a következők
U-137 – U-138 -- U-139 – U-140 – U-141 – U-142 -- U-143 – U-144 – U-145 – U-146 -- U-147 – U-148 – U-149 – U-150 -- U-151 – U-152
Általános jellemzők
  • Vízkiszorítás:
    • felszínen 314 t
    • lemerülve 364 t
  • Hossz:
    • teljes 44 m
    • nyomásálló test 29,8 m
  • Szélesség:
    • teljes 4.9 m
    • nyomásálló test 4 m
  • Merülés: 3,9 m
  • Magasság: 8,4 m
  • Teljesítmény:
    • felszínen 500 kW (700 Le)
    • lemerülve 310 kW (410 Le)
  • Sebesség:
    • felszínen 12,7 csomó (24 km/h)
    • lemerülve 7,4 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság:
    • felszínen 9000 km, 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett
    • lemerülve 90 km, 4 csomós (7 km/h) sebesség mellett
  • Torpedók: 5 (3 vetőcső)
  • Fedélzeti ágyú: Nincs
  • Legénység: 22 – 24 fő
  • Maximális merülési mélység: 150 m


VII típusú német tengeralattjáró

VII típusú német tengeralattjárók voltak a német U-boot-flotta (tengeralattjáró) igáslovai a második világháborúban. A VII típus az E-2típuson alapult, melyet a német Deschimag nevű vállalat fejlesztett ki a szovjet haditengerészetnek (a Szovjetunióban IX sorozatként gyártották). A VII típusú U-bootok voltak a második világháború legelterjedtebb tengeralattjárói, valamint több mint 700 legyártott darabbal, a világ legnagyobb számban gyártott tengeralattjárójává vált. A típusnak számos változata volt.


A VIIC típusú U-995, a német tengerészeti múzeumnál, Laboe-ban

VIIA típus [szerkesztés]

A VIIA típust 19331934 között fejlesztették ki, mint az első újgenerációs támadó tengeralattjárót. A típus nagy népszerűségnek örvendett a legénységek körében és jóval erősebb volt az általa leváltott II típusú tengeralattjáróknál, 4 elülső és 1 hátsó torpedóvető csövének köszönhetően. Ezek a tengeralattjárók általában 11 torpedót hordoztak fedélzetükön, de rendelkeztek 88 mm-es fedélzeti ágyúval is.
Tíz darab VIIA típusú U-bootot építettek 1935 és 1937 között. A háború végére minden VIIA típusú tengeralattjárót elsüllyesztettek, kivéve az U–29-et és azU–30-at, melyeket 1945május 4-én süllyesztettek el a a Kupfermühlen-öbölben.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 626 tonna, lemerülve 745 tonna
  • Hossz: teljes 64,5 m, nyomásálló test 45,5 m
  • Szélesség: teljes 5,85 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,5 m
  • Teljesítmény: felszínen 1700 kW (2310 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 17 csomó (31 km/h), lemerülve 8 csomó (15 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 11 470 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 175 km (4 csomós – 7 km/h – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (összesen 11 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: 88 mm-es ágyú 220 lövedékkel
  • Legénység: 42–46 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 220 m
  • Végzetes mélység: 230–250 m

VIIB típus [szerkesztés]

Prien U-47-ese (makett)
Prien U-47-ese (makett)
A VIIA típus egyetlen jelentős hibája a korlátozott üzemanyag-kapacitás volt, ezért az 1936 és 1940 között épült 24 darab VIIB típusú tengeralattjárót felszerelték külső üzemanyagtartályokkal, melyek további 33 tonna üzemanyag szállítását tették lehetővé, ezáltal 4625 kilométerrel megnövelve az U-bootok hatótávolságát (10 csomós sebesség mellett, felszínen). Az új típus kicsivel gyorsabb volt a VIIA típusnál, és két kormánylapáttal volt ellátva. A VIIB típus fegyverzete megegyezett a VIIA típuséval (kivétel az U–83, amelynek nem volt hátul torpedóvető csöve), de további három torpedót szállíthatott.
A legíresebb U-bootok között számos VIIB típusú van. Ilyen például az U-48 (a legsikeresebb német tengeralattjáró), Günther Prien U–47-ese, Otto Kretschmer U–99-ese vagy Joachim Schepke U–100-asa.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 753 tonna, lemerülve 857 tonna
  • Hossz: teljes 66,5 m, nyomásálló test 48,8 m
  • Szélesség: teljes 6,2 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,5 m
  • Teljesítmény: felszínen 2400 kW (3200 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 17,9 csomó (33 km/h), lemerülve 8 csomó (15 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 16 095 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 175 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (14 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: 88 mm-es ágyú 220 löszerrel
  • Legénység: 44–48 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 220 m
  • Végzetes mélység: 230–250 m

VIIC típus [szerkesztés]

A VIIC típus volt a német U-boot erő igáslova. 1940 és 1945 között 568 VIIC típusú tengeralattjárót állítottak hadrendbe. A típus gyártása egészen a háború végéig tartott. Az első VIIC típusú tengeralattjárót, az U–69-et 1940-ben állították hadrendbe. A VIIC típus egy hatékony fegyver volt és szinte mindenhol jelen volt, ahol a német U-boot-ok tevékenykedtek, bár hatótávolságuk nem volt akkora, mint a IX típusnak. A VIIC típus a második világháború elején, a német katonai sikerek végén állt szolgálatba, és tanúja lehetett, ahogy a Szövetségesektengeralattjáró-ellenes taktikája legyőzi a német tengeralattjárókat 1943 és 1944 között.
A VIIC típus, a nagy sikereket elért VIIB típus kissé módosított változata. Motorja és teljesítménye nagyon hasonlít, de nagyobb mérete és tömege miatt valamivel lassabb volt a VIIB típusnál. Sok VIIC típusú hajót szereltek fel Schorchellel (légperiszkóp), 1944-ben és 1945-ben.
Torpedóvető csöveiknek elrendezése szintén megegyezik az elődével, de kivételt képez ezalól az U–72, az U–78, az U–80, az U–554, és azU–555, melyeknek csak két torpedóvető csövük volt elöl, valamint az U–203, az U–331, az U–351, az U–401, az U–431, és az U–651, melyek pedig hátsó torpedóvető csővel nem rendelkeztek.
Valószínűleg a leghíresebb VIIC típusú tengeralattjáró az U–96 volt, ugyanis erről az U-bootról szól A tengeralattjáró (Das Boot) című regény (Lothar-Günther Buchheim), illetve az ebből készült filmadaptáció.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 769 tonna, lemerülve 871 tonna
  • Hossz: teljes 67,1 m, nyomásálló test 50,5 m
  • Szélesség: teljes 6,2 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,6 m
  • Teljesítmény: felszínen 2400 kW (3200 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 17,7 csomó (33 km/h), lemerülve 7,6 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 15 170 km 10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 150 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (14 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: 88 mm-es ágyú 220 lőszerrel
  • Legénység: 44–52 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 230 m
  • Végzetes mélység: 250–295 m

U-flak [szerkesztés]

Az U-flak tengeralattjárók VIIC típusú U-bootok voltak (az U–441, az U–256, az U–621, és az U–951), melyeket úgy alakította át, hogy a felszínen kísérhessék a francia kikötőkből induló támadó tengeralattjárókat. az U-flakok jelentősen megnövelt légvédelmi tűzerővel rendelkeztek.
További három tengeralattjáró (az U–211, az U–263, és az U–271) átalakítása kezdődött meg, de ezeket nem fejezték be, és később ismét hagyományos, VIIC típusú tengeralattjáróként funkcionáltak.
A módosított tengeralattjárókat először 1943 júniusában vetették be, ahol sikeresen szerepeltek a meglepett Királyi Légierő ellen. Látván a bennük rejlő lehetőségeket, Dönitz elrendelte hogy csoportokba verődve, teljes sebességgel keljenek át a Vizcayai-öblön. A németek, fáradozásuknak eredményeképp kéthónapnyi "szabadságot" kaptak, amíg a Királyi Légierő meg nem tette az ellenintézkedéseket. Mikor a britek hadihajókat hívtak segítségül a repülőgépek támogatásához, az U-flak tengeralattjárókat visszahívták és visszaalakították őket egyszerű U-bootokká.
Az U-flak ötlete 1942augusztus 31-én merült fel, mikor az U–256 komolyan megrongálódott egy légitámadás során. Ahelyett, hogy szétbontották volna a tengeralattjárót, úgy döntöttek, hogy megjavítják és nehézfegyverzetű, légvédelmi hajóvá teszik, hogy megállítsák a szövetséges repülőgépek támadásait a Vizcayai-öbölben.
Az U-flakok fedélzetére két darab négycsövű Flakvierlinget (légvédelmi ágyú), valamint egy darab 37 mm-es automata fegyvert szereltek. Egy 86 mm-es légvédelmi-rakéta kilövőt is kipróbáltak, de ez nem bizonyult működőképesnek. Ezzel egyidőben két darab 20 mm-es löveget is felszereltek. A tengeralattjárók üzemanyag-kapacitása korlátozott volt, így csak a Vizcayai-öbölben teljesítettek szolgálatot. Ezek a tengeralattjárók mindössze 5 db, előre betöltött torpedót vittek magukkal, hogy legyen elég hely a további lövészek számára.
1943 novemberében, kevesebb mint hat hónappal a kísérletezés elkezdése után, minden U-flak tengeralattjárót visszaalakítottak hagyományos U-boottá, mivel nem voltak túl sikeresek. Ezután már a hagyományos tengeralattjárók légvédelmi fegyverzete sem volt gyengébb mint az U-flakoké. Az erős légvédelmi fegyverzet ellenére a tengeralattjárók még mindig sebezhetőek voltak, főleg a nyomásálló testen, ezért ha ellenséges repülőgéppel találkoztak szembe, a legjobb amit tehettek, hogy víz alá merültek. A német források szerint, mindössze két repülőgépet sikerült lelőniük az U-flakoknak hat bevetésük során (három bevetés az U–441, valamint egy-egy az U–256, azU–621, és az U–953 nevéhez fűződik).

VIIC/41 típus [szerkesztés]



A VIIC/41 típusú U-995
A VIIC/41 típus a sikeres VIIC típus kissé módosított változata, de motorja és fegyverzete nem változott. A különbség a megerősített nyomásálló testen és a könnyebb motoron figyelhető meg. A nyomásálló test megerősítéséhez felhasznált acéltöbblet tömegének ellensúlyozása miatt a motort könnyebbé tették, ami miatt végül a VIIC/41 típus könnyebbé vált mint a VIIC típus. Összesen 91 darab készült ebből a típusból. Az U–1271 utáni példányokból hiányzott az aknák telepítésének lehetősége.
Mára mindössze egy darab VIIC/41 típusú tengeralattjáró maradt meg, az U–995. Az U–995-öt a Kiel-től északra található Laboe-ben állították ki, mint az egyetlen VII típusú U-bootot.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 769 tonna, lemerülve 871 tonna
  • Hossz: teljes 67,1 m, nyomásálló test 50,5 m
  • Szélesség: teljes 6,2 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,6 m
  • Teljesítmény: felszínen 2400 kW (3200 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 17,7 csomó (33 km/h), lemerülve 7,6 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 15 725 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 150 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (14 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: 88 mm-es ágyú 220 lőszerrel
  • Legénység: 44–52 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 250 m
  • Végzetes mélység: 275–325 m

VIIC/42 típus [szerkesztés]

A VIIC/42 típust 1942 és 1943 között tervezték, hogy leváltsa az öregedő VIIC típust. A nyomásálló testet jelentősen megerősítették, így 28 mm-es falvastagságával kétszer olyan mélyre merülhetett, mint az előző VIIC típusok. A VIIC/42 típusú U-bootok kívülről nagyon hasonlítottak a VIIC/41 típusú tengeralattjárókra, de két periszkóppal rendelkeztek, valamint további két torpedót tudtak szállítani.
A szerződések 164 VIIC/42 típusú tengeralattjáró legyártásáról szóltak és néhányat el is kezdtek építeni, de 1943szeptember 30-án az gyártást leállították, és áttértek az új XXI típus gyártására. Végül egyetlen VIIC/42 típusú tengeralattjáró sem jutott el a vízrebocsátásig.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 999 t, lemerülve 1099 t
  • Hossz: teljes 68,7 m, nyomásálló test 50,9 m
  • Szélesség: teljes 6,85 m, nyomásálló test 5 m
  • Magasság: 10 m
  • Teljesítmény: felszínen 3300 kW (4400 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 18,6 csomó (34 km/h), lemerülve 7,6 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 23 310 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 150 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (16 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: nincs
  • Legénység: 44–52 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 270 m
  • Végzetes mélység: 350–400 m

VIID típus [szerkesztés]

A VIID típust 1939 és 1940 között tervezték. Ez a VIIC meghosszabbított változata volt és 3 csoportnyi függőleges torpedóvető csővel rendelkezett (csoportonként 5 torpedóvető cső), melyek közvetlenül a torony mögött helyezkedtek el, hasonlóan a mai, ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárókhoz. A csövekből azonban nem torpedókat indítottak, hanem aknákat telepíthettek.
Ezek közül az U-bootok közül csak egy élte túl a háborút, a másik öt elsüllyedt.
A VIID típusba az U–213U–214U–215U–216U–217 és az U–218 tartozott.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 965 t, lemerülve 1080 t
  • Hossz: teljes 76,9 m, nyomásálló test 59,8 m
  • Szélesség: teljes 6,4 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,7 m
  • Teljesítmény: felszínen 2400 kW (3200 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 16,7 csomó (31 km/h), lemerülve 7,3 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 20 720 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 130 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (12 db torpedó)
  • Aknák száma: 15 db akna
  • Fedélzeti ágyú: nincs
  • Legénység: 46–52 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 200 m
  • Végzetes mélység: 220–240 m

VIIF típus [szerkesztés]

A VIIF típust 1941-ben tervezték, főként torpedók szállítására. Ezek a tengeralattjárók voltak a VII típus legnagyobb és legnehezebb tagjai. Fegyverzetük teljesen megegyezett a korábbi VII típusú U-bootokéval, de ezeknek nem volt fedélzeti ágyújuk, és 39 db torpedót tudtak magukkal vinni.
Mindössze négy VIIF típusú U-boot épült. Közülük kettő (az U–1062 és az U–1059) a Távol-Keleten teljesített szolgálatot a Monszun-csoport tagjaként. A másik két tengeralattjáró (az U–1060 és az U–1061) pedig az Atlanti-óceánon maradt.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1084 t, lemerülve 1181 t
  • Hossz: teljes 77,6 m, nyomásálló test 60,4 m
  • Szélesség: teljes 7,3 m, nyomásálló test 4,7 m
  • Magasság: 9,6 m
  • Teljesítmény: felszínen 2400 kW (3200 Le), lemerülve 560 kW (750 Le)
  • Sebesség: felszínen 17,6 csomó (31 km/h), lemerülve 7,9 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 27 195 km (10 csomós – 19 km/h-ás – sebességnél), lemerülve 140 km (4 csomós – 7 km/h-ás – sebességnél)
  • Torpedóvető csövek: 4 db elől, 1 db hátul (39 db torpedó)
  • Fedélzeti ágyú: nincs
  • Legénység: 46–52 tiszt és matróz
  • Maximális merülési mélység: 200 m
  • Végzetes mélység: 220–240 m


IX típusú német tengeralattjáró

IX típusú német tengeralattjárót Németország tervezte 1935 és 1936 között egy nagy hatótávolságú tengeralattjáróként.
A IX típusnak 6 torpedóvetőcsöve volt, négy előre és kettő hátra nézett. Összesen 22 torpedót tudott szállítani. Az aknarakó változata 44 db TMA, vagy 66 db TMB típusú aknát tudott szállítani.

IXA típus [szerkesztés]

8 darab IXA típusú tengeralattjárót épített a brémai Weser AG: U–37, U–38, U–39, U–40, U–41, U–42, U–43, U–44.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1032 tonna, lemerülve 1152 tonna
  • Hosszúság: 76,6 m
  • Szélesség: 6,5 m
  • Merülési mélység: 4,7 m
  • Magasság: 9,4 m
  • Meghajtás: dízel/elektromos 2 darab MAN M9V40/46 túltelített 9 hengeres dízelmotor, 4400 LE (3,300kW), 2 darab SSW GU345/34elektromos motor, 1000 LE (740 kW)
  • Sebesség: felszínen 18,2 csomó (34 km/h), lemerülve 7,7 csomó (14 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 19 425 km 10 csomós (19 km/h) sebességnél, lemerülve 144 km 4 csomós (7 km/h) sebességnél
  • Torpedóvető csövek: 6 db 22,55 cm-es, ebből 4 elöl, 2 hátul
  • Fedélzeti ágyú: Utof 105/45
  • Személyzet: 48-56 fő
  • Maximális merülési mélység: 230 m

IXB típus [szerkesztés]

A IXB típusnak megnövelték hatótávolságát. Néhány IXB-nek az USA partjainál és Freetown közelében volt a működési területe.
14 darab IXB típusú tengeralattjárót épített a brémai Weser AG: U–64, U–65, U–103, U–104, U–105, U–106, U–107, U–108, U–109, U–110, U–111, U–122, U–123, U–124.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1051 tonna, lemerülve 1178 tonna
  • Hosszúság: 76,5 m
  • Szélesség: 6,8 m
  • Merülési mélység: 4,7 m
  • Magasság: 9,6 m
  • Meghajtás: dízel/elektromos 2 darab MAN M9V40/46 túltelített 9 hengeres dízelmotor, 4400 LE (3,300kW), 2 darab SSW GU345/34elektromos motor, 1000 LE (740 kW)
  • Sebesség: felszínen 18,2 csomó (33,7 km/h), lemerülve 7,3 csomó (13,5 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 22 200 km 10 csomós (19 km/h) sebességnél, lemerülve 118 km 4 csomós (7 km/h) sebességnél
  • Torpedóvető csövek: 6 db 22,55 cm-es, ebből 4 elől, 2 hátrul
  • Fedélzeti ágyú: Utof 105/45
  • Személyzet: 48-56 fő
  • Maximális merülési mélység: 230 m

IXC típus [szerkesztés]

A IXC típus 43 tonna üzemanyagot tudott szállítani, így megnőtt a hatótávolsága. Két periszkópja volt. Aknatelepítő változata 44 darab TMA, vagy 66 TMB típusú aknát tudott szállítani.
Összesen 50 darab IXC típusú tengeralattjáró épült, ezeket a brémai Weser AG és a Seebeckwerft, valamint a hamburgi Deutsche Werft(Német Hajógyár) gyártotta: U–66, U–67, U–68, U–125, U–126, U–127, U–128, U–129, U–130, U–131, U–153, U–154, U–155, U–156, U–157, U–158, U–159, U–160, U–161, U–162, U–163, U–164, U–165, U–166, U–171, U–172, U–173, U–174, U–175, U–176, U–501, U–502, U–503, U–504, U–505, U–506, U–507, U–508, U–509, U–510, U–511, U–512, U–513, U–514, U–515, U–516, U–517, U–518, U–519, U–520, U–521, U–522, U–523, U–524, U–533.
Az U–505-öt a chicagói Tudományi és Ipari Múzeumban állították ki.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1120 t, lemerülve 1232 t
  • Hosszúság: 76,8 m
  • Szélesség: 6,8 m
  • Merülési mélység: 4,7 m
  • Magasság: 9,4 m
  • Meghajtás: dízel/elektromos 2 darab MAN M9V40/46 túltelített 9 hengeres dízelmotor, 4400 LE (3300 kW), 2 darab SSW GU345/34elektromos motor, 1000 LE (740 kW)
  • Sebesség: felszínen 18,3 csomó (34 km/h), lemerülve 7,3 csomó (13,5 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 24 880 km 10 csomós (19 km/h) sebességnél, lemerülve 117 km 4 csomós (7 km/h) sebességnél
  • Torpedóvető csövek: 6 db 22,55 cm-es, ebből 4 elől, 2 hátul
  • Fedélzeti ágyú: Utof 105/45
  • Személyzet: 48-56 fő
  • Maximális merülési mélység: 230 m

IXC/40 típus [szerkesztés]

A IXC/40 típus megnövelt sebességgel és hatótávolsággal rendelkezett.
Összesen 50 darab IXC típusú tengeralattjáró épült, ezeket a brémai Weser AG és a Seebeckwerft, valamint a hamburgi Deutsche Werftgyártotta: U–167, U–168, U–169, U–170, U–183, U–184, U–185, U–186, U–187, U–188, U–189, U–190, U–191, U–192, U–193, U–194, U–525, U–526, U–527, U–528, U–529, U–530, U–531, U–532, U–533, U–534, U–535, U–536, U–537, U–538, U–539, U–540, U–541, U–542, U–543, U–544, U–545, U–546, U–547, U–548, U–549, U–550, U–801, U–802, U–803, U–804, U–805, U–806, U–841, U–842, U–843, U–844, U–845, U–846, U–853, U–854, U–855, U–856, U–857, U–858, U–865, U–866, U–867, U–868, U–869, U–870, U–877, U–878, U–879, U–880, U–881, U–889, U–1221, U–1222, U–1223, U–1224, U–1225, U–1226, U–1227, U–1228, U–1229, U–1230, U–1231, U–1232, U–1233, U–1234, U–1235.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1120 t, lemerülve 1232 t
  • Hosszúság: 76,8 m
  • Szélesség: 6,9 m
  • Merülési mélység: 4,7 m
  • Magasság: 9,6 m
  • Meghajtás: dízel/elektromos 2 darab MAN M9V40/46 túltelített 9 hengeres dízelmotor, 4400 LE (3300 kW), 2 darab SSW GU345/34elektromos motor, 1000 LE (740 kW)
  • Sebesség: felszínen 19 csomó (35 km/h), lemerülve 7,3 csomó (13,5 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 25 620 km 10 csomós (19 km/h) sebességnél, lemerülve 117 km 4 csomós (7 km/h) sebességnél
  • Torpedóvető csövek: 6 db 22,55 cm-es, ebből 4 elől, 2 hátrul
  • Fedélzeti ágyú: Utof 105/45
  • Személyzet: 48-56 fő
  • Maximális merülési mélység: 230 m

IXD típus [szerkesztés]

A IXD típus hosszabb és nehezebb volt a IXC/40 típusnál. IXD/42 típusnak is nevezik. 1943-ban és 1944-ben néhány IX-es típusú tengeralattjáróból kivették a torpedóvető csöveket, és átalakították szállításra. Így 252 tonna szállítmányt tudott vinni.
30 darab IXD típust gyártott a brémai Weser AG: U–177, U–178, U–179, U–180, U–181, U–182, U–195, U–196, U–197, U–198, U–199, U–200, U–847, U–848, U–849, U–850, U–851, U–852, U–859, U–860, U–861, U–862, U–863, U–864, U–871, U–872, U–873, U–874, U–875, U–876.
Általános jellemzők:
  • Vízkiszorítás: felszínen 1610 t, lemerülve 1799 t
  • Hosszúság: 87,6 m
  • Szélesség: 7,5 m
  • Merülési mélység: 5,4 m
  • Magasság: 10,2 m
  • Meghajtás: dízel/elektromos 2 darab MAN M9V40/46 túltelített 9 hengeres dízelmotor, 4400 LE (3300 kW), 2 darab SSW GU345/34elektromos motor, 1000 LE (740 kW)
  • Sebesség: felszínen 20,8 csomó (38,5 km/h), lemerülve 6,9 csomó (12,8 km/h)
  • Hatótávolság: felszínen 23 600 km 10 csomós (19 km/h) sebességnél, lemerülve 115 km 4 csomós (7 km/h) sebességnél
  • Torpedóvető csövek: 6 db 22,55 cm-es, ebből 4 elől, 2 hátrul
  • Fedélzeti ágyú: Utof 105/45
  • Személyzet: 55-63 fő
  • Maximális merülési mélység: 230 m

X típusú német tengeralattjáró

X típusú (XB) német tengeralattjárót Németország tervezte a második világháború előtt és gyártotta 1939–1941 között. Ezt a típust aknatelepítésre és nagy hatótávolságú szállításra tervezték, segítve a IXD-ket és az olasz Romolo osztályú tengeralattjárókat.
1938-ban kezdték el tervezni az osztályt, az építést Kielben végezték a F. Krupp Germaniawerft AG üzemben. 66 darab aknát és 15 darab torpedót tudott szállítani, 56 fős legénységgel. Csak két darab előrenéző torpedóvető csöve volt. Tömege 2710 tonna volt teljesen feltöltve. Ez volt a legnagyobb német tengeralattjáró, amit építettek.
Összesen 8 darab épült ebből a típusból négy sorozatban: 1. sorozat U–116 – 118 (3 db), 2. sorozat U–119 (1 db), 3. sorozat U–219 – 220 (2 db), 4. sorozat U–233 – 234 (2 db).
A nyolcból 6 darab harcban elsüllyedt (ebből 5 teljes személyzettel). Kettő túlélte a háborút. Az egyik az U–219 volt, amely 1944decemberében Batáviába V–2 rakéta-alkatrészeket vitt Japánnak, majd Németország kapitulációjakor Japán átvette Batáviában. Korábban, 1944. szeptember 29-én légvédelmi géppuskáival lelőtte az őt támadó TBF Avengert, utolsóként tudott ilyet elérni az Atlanti-óceánonőrjáratozó német tengeralattjárók közül.
A másik az U–234 volt, melyet az U–233 elsüllyesztése után Kielben átépítettek szállító-tengeralattjáróvá, a Németország–Japán útvonalra. 1944 novemberében Schnorchel-levegőztető berendezéssel is felszerelték. 1945. március 25-én elhagyta Kielt és pár nap múlva kikötött a norvég Kristiansandban. Innen április 16-án kihajózott Japán felé tervrajzokkal, 560 kg urán-oxiddal és Me 262-alkatrészekkel, több magasan képzett német és két japán mérnökkel. Május 4-én, hallva a német tűzszüneti megállapodást, Johann-Heinrich Fehler parancsnok(Kapitänlieutenant, Kptlt) az amerikai partok felé vette az irányt. A japán mérnökök útközben megmérgezték magukat.

Legyártott példányok [szerkesztés]

Sorszám
Típusjel
Gyártási sorozatszám
Építési idő
Szolgálatba állás
Elsüllyesztés
1.
U–116
615
1939–1941
1941. július 26.
1942 október első felében, az Észak-atlanti térségben, pozíciója nem ismert. Utolsó rádióüzenete október 6-ai. A teljes legénység (56 fő) elpusztult.
2.
U–117
616
1939–1941
1941. október 25.
1943. augusztus 7.-én, az Észak-atlanti térségben, pozíciója: Ész.: 39,42, Nyh.: 38,21. Az U–66 ellátása közben, a USS Card (CVE 11)kísérő repülőgép-hordozó fedélzetéről felszálló 5 db TBF Avanger torpedózta meg Mk 24 FIDO-val. A teljes legénység (62 fő) elpusztult.
3.
U–118
617
1939–1941
1941. december 6.
1943. június 12.-én, a Közép-atlanti térségben a Kanári szigeteknél, pozíciója: Ész.: 30,49, Nyh.: 33,49. A USS Bouge (CVE 9) kísérő repülőgép-hordozó fedélzetéről felszálló 8 db TBF Avanger süllyesztette el. A legénységből 43 fő elpusztult, 16-an megmenekültek.
4.
U–119
624
1939–1941
1942. április 2.
1943. június 24.-én, a Viscaya-öböl közelében, az Ortegal-foknál, pozíciója: Ész.: 44,59, Nyh.: 12,24. A HMS Starling (U 66) ágyúnaszád süllyesztette el. A teljes legénység (57 fő) elpusztult.
5.
U–219
625
1940–1943
1942. december 12.
1945. május 8.-án, Németország kapitulációjának napján, a Suriname-iBataviaban Japán megvette, majd I 505 jelöléssel szolgálatba állította július 15-én. Jakarta-ban adta meg magát 1945 augusztusában, 1948-ban szétvágták és beolvasztották.
6.
U–220
626
1940–1943
1943. március 27.
1943. október 28.-án, az Észak-atlanti térségben, pozíciója: Ész.: 48,53, Nyh.: 33,30. A USS Block Island (CVE 21) kísérő repülőgép-hordozó fedélzetéről felszálló 2 db TBF Avanger és F4F Wildcat süllyesztette el. A teljes legénység (56 fő) elpusztult.
7.
U–233
663
1940–1944
1943. szeptember 22.
1944. július 5.-én Halifaxtól észak-keletre, pozíciója: Ész.: 42,16, Nyh.: 59,49. A USS Baker (DE 190) és a USS Thomas (DE 102) kísérő rombolók süllyesztették el vízibombákkal és ágyútűzzel. A legénységből 32 fő elpusztult, 19-en megmenekültek.
8.
U–234
664
1940–1944
1944. március 2.
Megadta magát 1945. május 16.-án a New Hampshire-i Portsmouthban. A Balao-osztályú USS Greenfish (SS 351) tengeralattjáró egy torpedóval elsüllyesztette 1947. november 20-án a Cod-foktól körülbelül 40 mérfölddel észak-keletre tartott hadgyakorlat során.


XIV típusú német tengeralattjáró

Az XIV típusú német tengeralattjárók valójában módosított IXD típusú tengeralattjárók, melyeket más tengeralattjárók ellátására terveztek. Innen kapták becenevüket a "fejőstehenet" (Milchkuh) is. Ezek az U-bootok támadó fegyverzettel nem rendelkeztek, mindössze 4 légvédelmi ágyúval voltak felszerelve. A második világháború közepén a "fejősteheneknek" köszönhetően a kisebb, VII típusú tengeralattjárók egészen az amerikai partokig eljutottak. A XIV típusú U-Bootok természetesen kiemelt célpontjai voltak a Szövetségeseknek, és a fejlesztett radarok, valamint a kiterjesztett légi lefedettség segítségével 1943-ban a "fejősteheneket" megsemmisítették. Az ilyen tengeralattjárókon nagyon veszélyes volt a szolgálat. A fejősteheneken szolgáló 530-576 főnyi legénység közül, 289 tengerész halt meg a bevetések során.
Tíz XIV típusú tengeralattjárót állítottak hadrendbe. Ezak a következők: U–459U–460U–461U–462U–463U–464U–487U–488U–489, és U–490.
További tizennégy „fejőstehén” építését tervezték, de később ezek építését leállították. Közülük három (U–491U–492U–493) körülbelül 75%-ig voltak készen, mikor az építésüket leállították, majd 1943 júliusában és augusztusában a tengeralattjárókat szétbontották. A másik 11 db U-bootot még nem kezdték építeni, mikor 1944május 27-én a gyártásukat elvetették. Ugyanezen a napon Karl Dönitz az XX típusútengeralattjárók építését is elvetette. Az XX típusú tengeralattjárók szintén nagy, szállító-tengeralattjárók lettek volna, de 1945 nyara előtt nem készültek volna el.

Általános jellemzők [szerkesztés]

  • Vízkiszorítás:
    • felszínen 1668 t
    • lemerülve 1932 t
  • Hossz:
    • teljes 67,1 m
    • nyomásálló test 47,5 m
  • Szélesség:
    • teljes 9,35 m
    • nyomásálló test 4,9 m
  • Merülés: 6,5 m
  • Magasság: 11,7 m
  • Teljesítmény:
    • felszínen 2400 kW (3200 LE) (dízel)
    • lemerülve 560 kW (750 LE) (elektromos)
  • Sebesség:
    • felszínen 14,9 csomó (27,6 km/h)
    • lemerülve 6,2 csomó (11,5 km/h)
  • Hatótávolság:
    • felszínen 22 850 km, 10 csomós (19 km/h) sebesség mellett
    • lemerülve 102 km, 4 csomós (7 km/h) sebesség mellett
  • Fegyverzet:
    • 2 db 37 mm-es légvédelmi ágyú
    • 2 db 20 mm-es légvédelmi ágyú
  • Legénység: 53 – 60 fő
  • Maximális merülési mélység: 240 m


XXI típusú német tengeralattjáró

Az XXI típusú német tengeralattjárók, vagy más néven az „Elektroboot”-ok voltak az első tengeralattjárók, melyeket folyamatos víz alatti működésre fejlesztettek ki. Az addigi tengeralattjárók főként a felszínen közlekedtek és csak támadás, vagy menekülés során merültek a víz alá. Az XXI típus forradalmi újítás volt, és ha korábban, valamint nagyobb számban gyártották volna őket, komolyan befolyásolhatták volna az atlanti csata kimenetelét.
Az XXI típusú tengeralattjárók egyik legnagyobb előrelépése a megnöveltakkumulátor-kapacitás volt, mely durván háromszorosa volt a VII típusú tengeralattjárókénak. Ezáltal a hajók vízalatti hatótávolsága drasztikusan megnőtt, jóval kevesebb időt kellett a felszín közelében tölteniük az akkumulátorok újratöltésére. Az ilyen U-bootok körülbelül 5 csomós (9 km/h) sebességgel tudtak haladni a víz alatt folyamatosan, nem kevesebb, mint két vagy három napig, amíg az akkumulátort fel nem kellett tölteni. Az akkumulátor feltöltése, melyet a Schnorchelen (légperiszkóp) keresztül végeztek, kevesebb mint öt órát vett igénybe, és jóval halkabb is volt, mint a VIIC típusú tengeralattjárok akkumulátorainak töltése, így nehezebb volt felfedezni őket nagy távolságból.
Az áramvonalasabb kialakítás miatt az XXI típusú tengeralattjárók gyorsabban tudtak közlekedni a víz alatt, mint a felszínen. Ezzel a képességével számos felszíni hajót tudott lehagyni. Emellett a merülés is rövidebb időt vett igénybe, ami miatt csak komoly nehézségek árán tudták utolérni vagy elpusztítani. A vízalatti gyorsaságának köszönhetően a víz alatt maradhatott, miközben a támadás megkezdésére alkalmas pozíciót vett fel, ellenben a régebbi típusú tengeralattjárókkal, melyeknek a felszínre kellett emelkedniük, majd gyorsan áthajózni a megfelelő helyre, még a támadás megkezdése előtt. A felszínre emelkedéssel könnyen elárulhatták a U-boot helyzetét, főleg ha a közelben ellenséges repülőgép is tartózkodott. A világ első atomtengeralattjárója, az USS Nautilus (SSN 571), valamint az első vízcsepp alakú tengeralattjáró, az USS Albacore (AGSS 569) tervezői számos ötletet merítettek az XXI típusú tengeralattjárókból.
Az XXI típusú tengeralattjárókon az életkörülmények is lényegesen jobbak voltak, az előző típusokhoz viszonyítva. Volt a tengeralattjárón hűtő az ételeknek, zuhany és mosdó a legénységnek. A többi tengeralattjárón a legénység tagjai gyakran hetekig tartó őrjáratokat töltöttek el fürdés, vagy borotválkozás nélkül. A XXI típusú tengeralattjárók hidraulikus torpedó-betöltő rendszerrel is el voltak látva, melyekkel az orrban lévő hat torpedót gyorsabban töltötték be, mint a VII típusú U-bootokon egyetlen darabot. Ennek segítségével a tengeralattjáró 20 perc alatt 18 torpedó kilövésére volt képes. A XXI típusú tengeralattjárók 23 torpedót, vagy 17 torpedót és 12 aknát tudtak magukkal vinni. Mindezeken kívül, a tengeralattjárónak olyan fejlett szonárja volt, hogy anélkül célba tudták venni vele az ellenséges hajókat, hogy a periszkópot használták volna, így a tengeralattjárók tovább tudtak rejtve maradni.
1943 és 1945 között 118 darab XXI típusú tengeralattjárót építettek a hamburgi Blohm & Voss, a brémai AG Weser, vagy a danzigi F. Schichau hajógyárban. Ezeknek az U-bootoknak az építése gyorsabban haladt a korábbi tengeralattjárókénál, ugyanis a hajótest 8 db készre szerelt darabból állt, melyeket különböző gyárakban készítetek el. Ennek ellenére a háború végéig mindössze két ilyen tengeralattjáró tudott hadrendbe állni, az U–2511 és az U–3008. Ez a hosszú kiképzési folyamat eredménye volt, ugyanis a legénységnek sok időbe telt, mire elsajátította az új technológiák használatát.
A háború után a legtöbb XXI típusú tengeralattjárót szétbontották, vagy elsüllyesztették, kivéve nyolc darabot, melyek a Szövetségesekhezkerültek, ahol átvizsgálták azokat. Az Egyesült Államok megszerezte az U–2513-at és az U–3008-at, melyeket később hadrendbe is állítottak. Az U–3017 a Brit Királyi Haditengerészethez került, ahol átkeresztelték HMS N41-re. Franciaország az U–2518-at kaparintotta meg, mely később a Roland Morillot nevet viselte. Az U–3515, az U–2529, az U–3035, és az U–3041 a szovjetek kezébe került, akik átnevezték őket B–27-re, B–28-ra, B–29-re, és B–30-ra. Később ezek a tengeralattjárók szolgáltak a Zulu- és Whiskey-osztályú szovjet tengeralattjárók alapjaként, bár a Whiskey-osztály tagjai némileg kisebbek voltak és kevésbé modernek.
Egy kilencedik XXI típusú tengeralattjáró is szolgálatba állt a háború után, az U–2540. Ezt az U-bootot a háború végén elsüllyesztették, de1957-ben kiemlték és elkészítették belőle a Bundesmarine Wilhelm Bauer nevű kísérleti tengeralattjáróját. Később ezt a hajót állították ki abremerhaveni Német Tengerészeti Múzeumnál (Deutsches Schiffahrtsmuseum).

Jellemzői [szerkesztés]


XXI típusú tengeralattjáró rajza.
  • Vízkiszorítás: 1621 t/1819 t, 2100 t teljes terhelés mellett
  • Hossz: 76,7 m összesen, 60,5 m a nyomásálló test
  • Szélesség: 8 m a teljes, 5,3 m a nyomásálló test
  • Merülés: 6,3 m
  • Magasság: 11,3 m
  • Meghajtás:
    • Felszínen: 3 MW (4000 LE) = 15,6 csomó (29 km/h)
    • Lemerülve: 3,3 MW (4400 LE) = 17,2 csomó (32 km/h)
  • Hatótávolság:
    • Felszínen: 28 675 km (10 csomós sebesség mellett)
    • Lemerülve: 630 km (5 csomós sebesség mellett)
  • Legénység: 57 fő

Az U 3008 nevű XXI típusú tengeralattjáró a háború után

XXIII típusú német tengeralattjáró

Az XXIII típusú német tengeralattjárókat arra tervezték, hogy az Északi-, a Fekete-, vagy a Földközi-tenger azon sekélyebb pontjain tevékenykedjenek, ahol a nagyobb, XXI típusú tengeralattjárók már veszélyben lettek volna. Az XXIII típusú U-bootok olyan kicsik voltak, hogy mindössze két torpedót vittek magukkal, amelyeket kívülről kellett betölteni.
Az első XXIII típusú tengeralattjáró az U–2321 volt, melyet a hamburgi Deutsche Werfthajógyárban építettek, és 1944április 17-én bocsátották vízre. Ez volt az egyike annak a hat tengeralattjárónak, mely a Brit-szigetek partjainál végzett őrjáratokat, 1945 elején. Ezt követően még negyvennyolc tengeralattjárót építettek a Német Hajógyárban, valamint tizenhármat a kieli Germaniawerft (Germánia-hajógyár) hajógyárában. Az utolsó vízrebocsátott XXIII típusú U-boot az U–4712 volt, melynek vízrebocsátására 1945április 19-én került sor.
Az XXIII típusú búvárnaszádok első őrjáratára 1945január 29-én került sor, mikor az U–2324 bevetésre indult. Az utolsó ellenséges hajót a Klusmeier hadnagy irányítása alatt állóU–2336 süllyesztette el május 7-én, mikor megtorpedózott egy brit és egy norvég teherhajót a Firth of Forth-ban.
A hat hadrendbe állított XXIII típusú U-boot – az U–2321, az U–2322, az U–2324, az U–2326, az U–2329 és az U–2336 – közül egyet sem sikerült a Szövetségeseknekelsüllyeszteni. Ezek a tengeralattjárók együtt öt ellenséges hajót süllyesztettek el, melyek együttes vízkiszorítása 14 601 tonna volt.
Hét darab XXIII típusú tengeralattjáró süllyedt el külöböző okok miatt.
1945 májusának elején 31 darab XXIII típusú tengeralattjárót süllyesztett el legénysége. Húsz U-boot megadta megát a Szövetségeseknek, melyeket később a Deadlight hadművelet során megsemmisítettek. Mindössze három XXIII típusú U-boot élte túl a háborút, melyeket később a Szövetségesek állítottak hadrendbe. Ezek az U–2326 (a későbbi brit N–35 tengeralattjáró), az U–2353 (a későbbi brit N–37 tengeralattjáró), és az U–4706 (a későbbi norvég Knerten tengeralattjáró).



XXIII típus
Hajótípus
Üzemeltető
Pályafutása
Építő
Általános jellemzők
Vízkiszorítás
Felszínen
  • 234 t
Lemerülve
  • 258 t
Hossz
34,7 m
Szélesség
3 m
Merülés
3,67 m
Sebesség
Felszínen
Lemerülve
Hatótávolság
Felszínen
  • 4800 km 8 csomós (15 km/h) sebesség mellett
Lemerülve
  • 359 km 4 csomós (7,4 km/h) sebesség mellett
Fegyverzet
  • 2 db torpedóvető cső (elöl)
  • 2 db torpedó

Legénység
14-18 fő


Kriegsmarine

Kriegsmarine (Haditengerészet) a német haditengerészet elnevezése volt 1935 és 1945között, a Harmadik Birodalom idejében, szárazföldi és légierő után a harmadik német haderőnem.
Az antant – fenntartandó saját tengeri hegemóniáját – első világháborút lezáró békeegyezményekben korlátozta a német flotta méreteit, és ugyan annak újbóli kiépítése már a hitleri hatalomátvétel előtt elkezdődött, azt a – kezdetben még figyelembe vett – békeegyezmények korlátozásai, majd az egész hadsereg egyszerre történő, erőltetett fejlesztése nyomán jelentkező forráshiány, illetve a hajóépítő műhelyek túlterheltsége is akadályozta. A németek fejlesztési elképzelései (Z-terv) így foghíjasan valósultak meg, s a flotta ezért a háború elején ütőerőben nem vehette fel a versenyt az angol, francia és lengyel flották egyesült erejével.
Ennek ellenére a Kriegsmarine tevékenysége a második világháború kezdetén még sikeresnek mondható: a Weserübung-hadművelet során a Norvégia és a Csatorna-szigetekellen végrehajtott invázió, illetve a konvojok zavarása komoly veszteségeket okozott aszövetségeseknek. Ugyan Franciaország kapitulálásával a francia hajók eltűntek a hadszíntérről, ám a megszállt országok flottájának tekintélyes része tért brit zászlók alá és a Kriegsmarine veszteségeit a német hadiipar nem tudta megfelelően pótolni, így az erőviszonyok még inkább a szövetségesek javára tolódtak el. Tovább rontotta a helyzetet Olaszország belépése a háborúba (a németek tengeri támogatást nyújtottak a Földközi-tengeren, megosztva ezzel erőiket), illetve az amerikai hadüzenet. A sikersorozat aBismarck 1941-es elvesztésével véget ért. A felszíni flottát ezután elsősorban védelmi célokra használták, az inváziós tervek (partraszállás Angliában) félbemaradtak. A tengeralattjárók egészen 1943-ig komoly veszteségeket okoztak, ám az ellenfél technológiai fölénye ekkora jobbára ellehetetlenítette ezt a hadviselési módot is. A haditengerészet nem tudta érdemben zavarni sem a normandiai, sem a szicíliai, sem az észak-afrikai partraszállásokat.
A háború végére kettő kivételével a Kriegsmarine összes nagyobb hajóját elsüllyesztették.

Kriegsmarine
(német haditengerészet)
A Kriegsmarine lobogója

Dátum
1935 – 1945
Ország
Típus
Haditengerészet
Parancsnokok
Híres parancsnokok
Kultúra és történelem
Háborús részvétel

Története [szerkesztés]

Az első világháború után [szerkesztés]

versailles-i békeszerződés értelmében Németországnak csökkentenie kellett a haditengerészet létszámát. Mindössze 15 000 fő tartozhatott ide, valamint hat darab 10 000 tonnánál kisebb csatahajó, hat cirkáló, tizenkét romboló és tizenkét torpedónaszád lehetett állományában. A tengeralattjárók használata szintén meg volt tiltva. A németek tengerészeti újrafegyverkezése azonban már a náci hatalomátvétel előtt elkezdődött, a Deutschland zsebcsatahajó vízrebocsátásával, 1931-ben.
1933 után, a nácik hatalomra kerülésével fegyverkezést korlátozó tilalmakat látványosan semmibe vették és felgyorsították az újrafegyverkezést. Ugyan a fejlemények fényében 1935június 18-án megkötött Angol-német flottaegyezmény már engedélyezte a németeknek, hogy hadihajóik együttes vízkiszorítása 35%-a, a tengeralattjárókié pedig 45%-a legyen a britekéinek, ám 35 000 BRT feletti hajót továbbra sem építhettek. Ugyanebben az évben az addig Reichsmarine néven működő német haditengerészetet átkereszteltékKriegsmarine-ra.

Kiépülése a Harmadik Birodalom idején [szerkesztés]

A Kriegsmarine első bevetésére a Spanyol polgárháborúban került sor, 1936 és 1939 közt, ahol a német hajók – csakúgy mint brit, a francia és az olasz társaik – Spanyolország partjainál járőröztek, abból a célból, hogy kiprovokálják[vitatott] a nemzetközi fegyverembargót. A német hajók az Almería és Valencia közti partszakaszon teljesítettek szolgálatot. A németek jelenlétének oka valójában a Franco vezette nacionalisták támogatása volt, ezért 1937május 29-én Deutschland zsebcsatahajót a spanyol köztársasági erők repülőgépei bombázni kezdték Ibiza közelében. Megtorlásképp a németek a köztársasági erők, parton fekvő állásait lőtték.
Csehszlovákia elleni 1938-as német-magyar-lengyel együttes fellépés után az úgynevezett Z-terv keretében újabb fejlesztéseket irányoztak elő, egyértelműen megszegve a békepaktumokat. A terv szerint az elkövetkező nyolc évben (1939-1947), 800 hajót kellett volna építeni, köztük 10 csatahajót és csatacirkálót, 2 repülőgép-hordozót, 15 zsebcsatahajót, 5 nehézcirkálót, 44 könnyűcirkálót, 158 rombolót, 249 tengeralattjárót és számos kisebb hajót. A személyi állományt 200 000 főre tervezték.
A hadsereg, a légierő és a haditengerészet egyszerre történő, gyors fejlesztése óriási nyersanyag- és erőforrásokat emésztett fel, így a tervezett tengerészeti fejlesztés a második világháború kezdetén elmaradt a kívánt állapotoktól. Valójában a terv kivitelezése csak 1939januárjában kezdődött, amikor 3 H-osztályú csatahajó és két M-osztályú könnyűcirkáló építésébe kezdtek. 1939szeptember 1-jénmindössze 78 000 fő volt a Kriegsmarine létszáma, így a háború felkészületlenül érte. A németek gyors szárazföldi sikerekre számítottak, ezért a Z-tervet félretették, és a források nagy részét a tengeralattjárók (U-Boot) építésére fordították.

Második világháború [szerkesztés]

A háború során a Kriegsmarine fő feladata a kikötők és partmenti területek légi és tengeri védelme volt, már csak a kialakult kedvezőtlen tengeri erőviszonyok miatt is.
1939 legfontosabb eseményei a La Plata-i csata, valamint a HMS Courageous és a HMS Royal Oak megsemmisítése voltak (szeptember 17. és október 14.). Megkezdődött a brit kereskedelmi útvonalak tengeralattjárókkal való zavarása (atlanti csata); ebben kezdetben nehézséget okozott a német bázisok viszonylagos messzesége a harctértől.
1940 áprilisában vette kezdetét a Weserübung-hadművelet, amely Norvégia elleni irányult. A flottát a hadművelet közben súlyos veszteségek érték: elvesztette a Blücher nehézcirkálót Oslo közelében, valamint tíz további rombolót. Ugyan sikerült elsüllyeszteniük néhány brit hajót, – mint például a HMS Glorious anyahajót 1940. június 8-án – a két flotta erőviszonya még így is az angoloknak kedvezett.
1940 nyarára, az Oroszlánfóka–hadművelet néven előkészített angliai partraszállás tervezett idejére így mindössze egyetlen nagyobb, hadrafogható német hajó maradt: a támadást elhalasztották. Franciaország és Norvégia elfoglalásával ugyanakkor a német tengeralattjárók kitűnő bázisokhoz jutottak, közel a brit tengeri útvonalakhoz. Ebben évben az angolok ugyan konvojokba szervezték a kereskedelmi hajókat, ám mivel radarral felszerelt kísérőhajók nem igen akadtak, a németek éjszakai támadásai (Juno hadművelet) komoly károkat okoztak. Az elsüllyesztett kereskedelmi hajók és az elvesztett tengeralattjárók arányát tekintve a német flotta a legsikeresebb évét zárta. Az Északi-tengeren a Wikinger-hadműveletnek nevezett német portyák súlyosan megnehezítették a britek dolgát.


Hajdani tengeralattjáró-bunker Bordeaux-ban. (1942-ben épült)
1940 júniusában Olaszország is belépett a háborúba és megkezdődtek a harcok a Földközi-tengeren is. 1941 szeptembere és 1944 májusa között 62 német tengeralattjárót küldtek a Földközi-tengerre, a Gibraltári-szoroson át. Támadásaik során 24 nagyobb hadihajó (egyebek közt 12 romboló, 4 cirkáló, 2 repülőgéphordozó és 1 csatahajó) mellett 94 kereskedelmi egységet semmisítettek meg, összesen mintegy 449 206 bruttó regiszter tonnát. A kiküldetésből egy tengeralattjáró sem tért haza: vagy csata során vesztek oda, vagy saját legénységük robbantotta fel őket a háború végén.
1941május 24-én a négy újépítésű csatahajó egyike, a Bismarck elsüllyesztette a HMS Hood csatacirkálót, ám a szövetséges rajtaütést nem vészelte át. Még ez év november 14-énHMS Glorious repülőgéphordozót, november 25-én HMS Barham nevű csatahajót is sikerült megsemmisíteni. Ezeket a hajókat a Berlin-hadművelet során a Scharnhorst és a Gneisenausüllyesztette el.
A németek európai hódításai számos ellenséges hajó elfoglalásával jártak. Voltak köztük olyanok is melyek még csak építés alatt álltak. A Kriegsmarine számos ország hajóit megszerezte, ilyenek voltak például: a Szovjetunió,NorvégiaHollandiaFranciaországOlaszország (a szövetségesek megszállása után), Jugoszlávia, vagy Görögország.
1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támadását követően, a Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, ami az atlanti csata új fejezetét nyitotta meg. A brit HMS Audacity repülőgép-hordozót 1941december 21-én találta el egy német torpedó. A német tengeralattjárók számos, a szövetségesek oldalán álló kereskedőhajót süllyesztettek el Amerika partjainál, aminek következtében az Egyesült Államok felgyorsította flottaépítését. Az óriási amerikai hajógyártási kapacitás és tengeri haderő könnyen ellensúlyozni tudott szinte bármekkora veszteséget amit a német tengeralattjárók okoztak a szövetségeseknek. 1942-ben a tengeralattjáró-háború már minden frontra kiterjedt. Mikor a Szovjetunióban előretörő német seregek elérték a Fekete-tengert, néhány tengeralattjárót odavezényeltek. 1942.augusztus 11-én a brit HMS Eagle, november 15-én a HMS Avenger süllyedt el.
Barents-tengeri csatában a német tengeri alakulatok kísérletet tettek arra, hogy megtámadják a szövetségesek sarkvidéki konvojait (Sportpalast-hadművelet). Hajóik azonban nem jártak sikerrel és kénytelenek voltak visszatérni kikötőikbe. Az Admiral Scheer és az Admiral Hipper hajók Novaja Zemlja-nál támadták a szövetségeseket, de ez is kudarcba fulladt. Ugyanilyen eredménnyel szerepeltek a Regenbogen-hadműveletben az Admiral Hipper és a Lützow hajók. Ezek a kudarcok komoly következményekkel jártak és a dühös Hitler már a felszíni flotta feloszlatását is tervbe vette. A Kriegsmarine forrásait ezek után a tengeralattjárókhoz csoportosították át, így a felszíni flotta nem jelentett többé akkora fenyegetést. A Lóugrás-hadművelet még ugyanebben az évben a korábbi kudarc ellenére ismét a sarkvidéki konvojok elleni támadást célozta meg.
Cerberus hadművelet során 1942-ben a német haditengerészet néhány kisebb hajója, valamint a Scharnhorst, a Gneisenau és a Prinz Eugen megpróbált kitörni Brest kikötőjéből, majd németországi kikötőkbe jutni a La Manche csatornán keresztül. A hadművelet elnevezése utalás Kerberoszra, a görög mitológiában az alvilág kapuját őrző háromfejű kutyára.
1943-ban és 1944-ben a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának és jobb felszereléseiknek köszönhetően a német tengeralattjáró-flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Ehhez nagyban hozzájárult a radar, a nagy hatótávolságú légifedezet, a tökéletesített taktika és a számos új fegyver. Azonban 1944május 29-én sikerült a németeknek elsüllyeszteni az amerikai USS Block Island repülőgéphordozót. A németek többek közt olyan technikai újításokkal próbálták meg ellensúlyozni a szövetségesek fölényét, mint a légperiszkóp. Új tengeralattjárókat is fejlesztettek, az úgynevezett Elektroboot-okat, melyeket azonban nem tudtak időben nagy számban legyártani, így továbbra is hátrányba szorultak.
1943-ban az Ostfront-hadműveletben vetették be utoljára a Scharnhorstot a JW-55 B konvoj ellen. A következő hadművelete a Domino-hadművelet lett volna, de ezt lefújták. Ebben az évben a szövetségesek elfoglalták a Spitzbergákat, ezért a németek egy hadműveletet dolgoztak ki annak elfoglalására. Ennek a hadműveletnek a neve Zitronella volt. A hadművelet kudarccal végződött.
1943 és 1945 között egy csapat U-boot, az úgynevezett Monszun Csoport (Monsun Gruppe) szolgálatot teljesített az Indiai-óceánon is. Ezeknek a tengeralattjáróknak a bázisuk Japánban volt és főként a megszállt indonéz szigetvilágban tevékenykedtek. Mivel ott még nem volt megszervezve a konvojok védelme, a Monszun Csoport kezdetben rengeteg kereskedőhajót süllyesztett el.
A háború utolsó éveiben a tengeralattjárókat létfontosságú hadianyagok Japánba történő szállítására is használták, többek közt V-2-es rakétákat, Me 262 repülőgépeket, és sugárhajtóműveket, valamint az atombomba előállításához szükséges urán-oxidot szállítottak.


Tirpitz csatahajó Norvégiában, 1944-ben
1943 után, mikor a Scharnhorst-ot is elsüllyesztették az Északi-foki csatában, a német hajók többsége már csak a kikötőkben vagy azoktól nem messze teljesített szolgálatot és elsősorban megfélemlítési célokra használták őket, a tulajdonképpeni csatákat kerülték, mert a hadvezetés óvakodott további hajók elvesztésétől. A legnagyobb a Tirpitz csatahajó volt, amely Norvégiában állomásozott, hogy fenyegetést jelentsen a szövetségesek hajói számára és védelmet nyújtson egy esetleges ellenséges invázió ellen. Mikor 1944 végén brit bombázók elsüllyesztették a Catechism hadművelet során, számos brit hadihajó hajózott át a Csendes-óceánra.
1944 végétől a háború végéig, a Kriegsmarine felszíni flottájának feladata főként a visszavonuló német szárazföldi alakulatok fedezettüzének biztosítása volt a Balti-tenger partja mentén, valamint a civil lakosság átmenekítése Németország nyugati részébe (LübeckHamburg). A Németország keleti részén élő lakosság nagy része menekült az előretörő Vörös Hadsereg elől, félve a szovjet megtorlástól és a tömeges erőszaktól, gyilkosságtól. A Kriegsmarine rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszországból és Danzig-ból, 1945 januárjában. Ebben a periódusban süllyesztették el szovjet tengeralattjárók a Wilhelm Gustloff-ot és a Goya-t, míg az SS Cap Arconát brit bombázók támadták meg. A hajók elsüllyesztése több ezer ember életét követelte. 1945 márciusában és áprilisában a Pomerániából és Stettinbőlmenekülő német lakosság evakuálásában szintén fontos szerepet játszott. A háború legvégső szakaszában a Kriegsmarine embereiből is külön gyalogos hadosztályokat hoztak létre.

A második világháború után [szerkesztés]

A háború végén a német tengeralattjárókat a Deadlight-hadművelet során a szövetségesek elsüllyesztették.
A háború után a győztesek a megmaradt 2 nagyobb csatahajót lefoglalták. Több befejezetlen hajó a szövetségesek lőgyakorlatának célpontjává vált, számos más hajót (főként rombolókat és torpedónaszádokat) a saját, a háború után megfogyatkozott flottájuk kiegészítésére használtak fel. A britek, a franciák és a szovjetek kapták meg a rombolókat, míg a torpedónaszádok nagy része a dán és norvég haditengerészethez került. Az 1950-es évek végére a rombolókat kivétel nélkül kivonták a szolgálatból, de néhány torpedónaszád a1960-as években ismét feltűnt a nyugatnémet haditengerészetnél.
1956-ban, Nyugat-Németország belépett a NATO-ba, ami egy új haditengerészet, a Bundesmarine (Szövetségi Haditengerészet) megalakításához vezetett. A Kriegsmarine néhány régi tisztje, mint Erich Topp vagy Otto Kretschmer belépett a Bundesmarine-ba. Kelet-Németországban Volksmarine (Népi tengerészet) jött létre, nem sokkal a háború után. 1990-ben, Németország egyesítésekor úgy döntöttek, hogy a haditengerészetet onnantól fogva egyszerűen Deutsche Marine-nak (Német Haditengerészetnek) nevezik.

A Kriegsmarine főparancsnokai [szerkesztés]



Karl Dönitz

Főparancsnoki zászlók [szerkesztés]

  • OBM GA.jpg
    Főparancsnok 19391945
     
  • Felügyelő(Admiralinspekteur) 1943. január 30. után

Hajók [szerkesztés]

A második világháború elején a Kriegsmarine legtöbb hajója modern, jól felfegyverezett, jól páncélozott, gyors hajó volt. A németek figyelmen kívül hagyták az első világháborút lezáró szerződésben a haditengerészetük korlátozására vonatkozó szabályokat, ezért a hajók építését titokban végezték. A haditengerészet újrafegyverzésének (a Z-terv) terve már készen volt, és már hozzáfogtak a hajók építéséhez is, de 1939-ben a háború kezdetén a kivitelezéshez szükséges óriási nyersanyagmennyiséget szétosztották több más terv között. A háború során a megszállt országok elfoglalt hajóit a németek a Kriegsmarine kötelékébe állították.

Felszíni hajók [szerkesztés]

Csatahajók (Schlachtschiffe) [szerkesztés]



Z1 Leberecht Maas romboló.

Csatacirkálók (Schlachtkreuzer) [szerkesztés]

Zsebcsatahajók (Panzerschiffe) [szerkesztés]

Nehézcirkálók (Schwere Kreuzer) [szerkesztés]

Könnyűcirkálók (Leichte Kreuzer) [szerkesztés]

  • Emden-osztályú könnyűcirkáló:

Rombolók (Zerstörer) [szerkesztés]



Raubtier” osztályú torpedónaszád
A német romboló flotta modernnek számított, hajói nagyobbak voltak a többi ország hagyományos rombolóihoz képest, de nem voltak problémamentesek. A korai osztályok ingatagok voltak rossz időjárási körülmények között, gyakran küzdöttek motorgondokkal és rövid volt a hatótávolságuk. A gondok egyrésze megoldódott az újabb osztályok bevezetésével, de a komolyabb fejlesztéseket nem sikerült végrehajtani a háború vége és a németek kapitulációja miatt. A háború elején ezeket a hajókat főleg a szövetségesek hajózási vonalainak közelébe történő aknatelepítésre használták.
Kriegsmarine szolgálatában állt rombolótípusok:

Torpedónaszádok (Torpedoboote) [szerkesztés]

Ezeket a hajókat az 1930-as években fejleszteték ki és szinte csak torpedókkal voltak felszerelve. Ezek a torpedónaszádok tulajdonképp kis rombolókként funkcionáltak. Aknák, torpedók és géppuskák voltak rájuk szerelve. az 1940-es években kétfajta torpedónaszád-osztályt terveztek létrehozni, de ezek végül nem épültek meg.

Első világháborús pre-dreadnought csatahajók (Linienschiffe) [szerkesztés]

Repülőgép-hordozók (Flugzeugträger) [szerkesztés]

Graf Zeppelin építését 1936-ban, testvérhajója, a Flugzeugträger B építését pedig két évvel később, 1938-ban kezdték, de végül egyik hajó sem készült el. 1942-ben három személyszállító hajót és két befejezetlen cirkálót (De Grasse és Seydlitz) elkezdtek átalakítani segéd hordozókká, de 1943-ban a munkálatokat leállították nyersanyaghiány és a romló katonai helyzet miatt.

Segédcirkálók [szerkesztés]



Német motoros torpedónaszád (Schnellboot)
A háború ideje alatt kilenc kereskedelmi hajók alakítottak át segédcirkálóvá. Ezeket a hajókat főként kereskedelmi hajók ellen vetették be az Indiai- és a Csendes-óceánon.

Egyéb [szerkesztés]

  • Aknatelepítő hajók (Minenleger)
  • Aknakereső hajók (Minensucher)
  • Motoros torpedónaszádok (Schnellboot)
  • Őrhajók
  • Megfigyelőhajók

Tengeralattjárók (U-Boote) [szerkesztés]

A háború kitörésekor a Kriegsmarine aránylag kis, mindössze 57 darabból állótengeralattjáró-flottával rendelkezett. Ez a szám később gyorsan nőtt, főleg miután Hitler csalódott a felszíni hajókban.
A legelterjedtebb típus a nagy hatótávolságú, főként az Atlanti-óceán nyugati és déli részén, az Indiai- és a Csendes-óceánon használt IX típus; valamint az Atlanti-óceán északi részén használt VII típus volt. A X típus egy kis aknatelepítő, a XIV típus pedig egy, a távolsági tengeralattjáró-hadműveletek támogatására kifejlesztett tengeralattjáró volt.
XXI és a XXIII típusú tengeralattjárók, az úgynevezett „Elektroboot-ok ellenálltak a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának. A háború után ezek váltak a modern tengeralattjárók, mint például a szovjet W-osztály prototípusaivá.
második világháború alatt a hadrendbe állított német tengeralattjárók mintegy 60%-a veszett el. A 40 000 főnyi U-Boot legénységből pedig 28 000 katona halt meg, további 8000 pedig fogságba esett. A megmaradt tengeralattjárók vagy megadták magukat a szövetségeseknek, vagy saját legénységük elsüllyesztette őket a háború végén.
Egy VII-es és egy IX-es típusú tengeralattjáró atrondheimi kikötőben a háború után, 1945május 19-én
A második világháború 10 legeredményesebb tengeralattjáró-kapitánya
266 629   BRT   (44 elsüllyesztett hajó)   
Otto Kretschmer
225 712   BRT   (43 elsüllyesztett hajó)
Wolfgang Lüth
193 684   BRT   (34 elsüllyesztett hajó)
Erich Topp
186 064   BRT   (29 elsüllyesztett hajó)
Karl-Friedrich Merten
171 164   BRT   (34 elsüllyesztett hajó)
Victor Schütze
171 122   BRT   (26 elsüllyesztett hajó)
Herbert Schultze
167 601   BRT   (28 elsüllyesztett hajó)
Georg Lassen
166 596   BRT   (22 elsüllyesztett hajó)
Heinrich Lehmann-Willenbrock
162 333   BRT   (30 elsüllyesztett hajó)
Heinrich Liebe
160 939   BRT   (28 elsüllyesztett hajó)
+ a brit 
HMS Royal Oak csatahajó (~30 000 BRT)
Günther Prien


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése