Sejthalál, sötét anyag , abszolút nulla fok alatt.

Sejthalál, sötét anyag ,

abszolút nulla fok alatt.

		Aki megértette a sejthalált Az Immunológus Sigekazu Nagata professzor kapta az orvostudomány idei Debrecen Díját. Vele beszéltünk.

„Természetesen nekem is van magyar kapcsolatom. A PhD-fokozat megszerzése után körülnéztem a világban, hogy hol tanulhatnék a lehető legtöbbet a tudományterületemen. Két út adódott: vagy az Egyesült Államokba megyek, vagy Zürichben folytatom. Az utóbbit választottam, ahol a magyar származású Charles Weismann mentorként foglalkozott velem. Weismann az 1956-os forradalom után hagyta el Magyarországot és telepedett le Svájcban. Négy éven át dolgoztunk együtt, nagyon sokat köszönhetek neki. Ő jelenti számomra a legfontosabb kapcsolatot a magyar tudománnyal” – mondta lapunknak a Debrecen Díj a Molekuláris Orvostudományért idei kitüntetettje, Sigekazu Nagata japán professzor.

A tegnap jubileumi, tizedik alkalommal átadott tízezer eurós nemzetközi díjat a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centruma 2003-ban alapította azon kutatók elismerésére, akiknek a munkája lényeges előrelépést jelent a molekuláris orvostudomány területén. Sigekazu Nagata a sejthalál – apoptózis – megértésében alkotott maradandót. Elsőként azonosította azokat a sejthalálreceptorokat, amelyek aktiválásával a sejtek szabályozott elhalásra késztethetők.

A természetes sejthalál, az apoptózis genetikailag kódolt folyamat. Egészséges felnőtt szervezetben naponta 600 milliárd sejt pusztul és tűnik el szinte nyomtalanul. A sejtek folyamatosan halnak el és pótlódnak. Ha viszont az elhalásra ítélt sejtek nem pusztulnak el, daganatok képződnek. Mai ismereteink szerint nincs olyan rosszindulatú daganat, amelynek kialakulásában ne az elhalás képességének elvesztése lenne az egyik meghatározó esemény.

A japán kutató azt vizsgálta, hogyan lehetne az immunrendszer tumorellenes aktivitását elindítani, és ennek során keletkeznek-e a daganatsejtek ellen antitestek. E célból egereket daganatsejtek kivonatával oltott be, majd izolálta a kísérleti állatok összes B sejtjét, azaz az immunrendszer nagy mennyiségű specifikus ellenanyag termelésére képes sejtjeit. Azt találta, hogy ezen sejtek mindegyike más-más ellenanyagot termel válaszként.

Az ellenanyag-termelő sejteket tovább tenyésztette, és vizsgálta az általuk termelt ellenanyagok daganatölő hatását. Két év kitartó munkája eredményeként talált közöttük egy olyan ellenanyagot, amely a tenyésztő edényben hatékonyan pusztította el a daganatsejteket. Ezt az ellenanyagot visszajuttatta az ege

„Ezeknek az egereket órákon belül elpusztító antitesteknek a segítségével azonosította a számos sejt felszínén megtalálható egyik fehérjecsalád azon tagját, amely képes a sejthalálprogram elindítására mind egészséges, mind daganatos és vírussal fertőzött sejtekben. Az eredmények alapján lehetővé vált új terápiás stratégiák kidolgozása daganatok kezelésében” – olvasható a díj indoklásában.

Nagata profeszszor Japánban született, tudományos pályáját a Tokiói Egyetemen kezdte, majd az Oszakai Egyetemre került. 2007 óta a Kiotói Orvosi Egyetem Orvosi Kémiai Intézetének igazgatója. Annak az egyetemnek a munkatársa, amelynek egy másik kutatója, Jamanaka Sinja, az idei orvosi Nobel-díjas. „Ismerem őt, de nincsenek közös kutatási programjaink. A Kiotói Egyetem Japán második legnagyobb felsőoktatási intézménye, igen sok kiváló emberrel.”

„A debreceni egyetem Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézete és Nagata professzor laboratóriuma párhuzamosan dolgozott a sejthalálprogram megfejtésén” – tájékoztatta lapunkat Szondy Zsuzsa professzor. A sejthalállal kapcsolatos kutatások Fésűs László irányításával kezdődtek Debrecenben, Európában az elsők között. A debreceni csoport fedezte fel, hogy a transzgutamináz fehérjecsalád (amelynek első tagját szintén magyar kutatók azonosították a véralvadás folyamatában) másik tagja szintén hozzájárul a sejthalálprogram elindításához, és emellett kulcsszerepet tölt be az elhaló sejtek falósejtek általi eltakarításában is.

A debreceniek bizonyították az adenozin molekula szerepét az elhaló sejtek által közvetített gyulladásgátlásban, míg Nagata professzor publikálás alatt álló kutatásai az adenozin eredetére világítanak rá. A japán kutató számos díjat nyert el, de mégis meglepődött, amikor arról értesítették, hogy a tizedik Debrecen Díjat ő veheti át. Nagy megtiszteltetésnek tartja, hiszen például az első díjat az a Craig Venter vehette át, aki megfejtette az ember teljes örökletes információtartalmának, az emberi DNS-nek a nukleotidsorrendjét.

Nagata professzor jövője bizonytalan, hiszen két év múlva 65 éves lesz, és Japánban az a gyakorlat, hogy legyen bármilyen kiváló kutató valaki, az egyetem kapui bezáródnak előtte. Nyugdíjba megy, talán kell még egy magánintézetnek. Ha nem, keres magának egy másik pályát. De most nem ez foglalkoztatja, hanem az, hogy első magyarországi útja az egyik legnagyobb szakmai elismerést hozta el számára.

Mit nézhet az "utca szeme"?

Kormányokon átívelő adatvédelmi csata előzte meg a tegnap elindult panorámakép-szolgáltatást, a Google Street View-t.

Automata kamerákkal már régóta készítenek képeket rólunk – a sort valószínűleg nem is a Google kezdte, amelynek műholdképein például a Google Maps szolgáltatás is alapul, hanem a navigációsszoftver-fejlesztők, akik a végtelenített panorámaképről olvassák le például a sebességkorlátozó táblák vagy az elsőbbséges kereszteződések helyét, mielőtt ezeket az adatokat beletáplálják a programokba. A Street View (GSV) azért lóg ki a sorból, mert ez az első alkalmazás, ami hozzáférhetővé is teszi (civileknek, vagyis gyakorlatilag bárki számára) a felvételeket és vele egy-egy pillanatképet sokak magánszférájából. Ezt némelyik állam adatvédelmi előírásai tételesen tiltják. A Google rendszerint azzal védekezik, hogy semmivel sem mutat többet, mint amit az utcán sétálva bárki láthatna, ez azonban nem egyértelmű: az autókon lévő kameratorony optikái 2,5 méter magasan vannak, vagyis a Street View egy kicsit felülről nézi a világot (így például olykor belát a kerítések mögé, vagy átkukucskál a függöny fölött). Svájcban törvényellenesnek nyilvánítottak minden olyan közzétételt, amely előtt egy szoftver (és nem hús-vér ember) varázsolja homályossá a felvételen szereplő személyeket. Németországban a Google-nak abba is bele kellett egyeznie, hogy az ingatlanok tulajdonosai maguk is eltüntethetik az objektumokat a képekről, és 2011-ben így is megtiltották a hatóságok a cégnek a további fotózást. Franciaországban komoly pénzbírságot róttak ki a Google-ra a jogsértő adatgyűjtés miatt, Csehországban pedig megtiltották a cégnek, hogy az első körben még engedéllyel elkészített képeket frissítse.

Magyarország eleinte azzal a sajátos indoklással kérdőjelezte meg GSV-t, hogy a szolgáltatást nyújtó szerverekkel együtt maga a Google sem esik az EU joghatósága alá, így nem garantálható az uniós adatvédelmi előírások érvényesülése. Jóri András korábbi adatvédelmi biztos négy éve vizsgálatot is indított az ügyben, és felszólította a Google-t, hogy az eljárás befejezéséig függessze fel az ország körbefényképezését. Az ombudsman megállapította, hogy „az eredeti fényképek nagyon nagy felbontásúak (nagyobbak azoknál a véglegesnek szánt fényképeknél, amelyek végül az interneten nyilvánosságra kerülnek), így az elkészült fényképek igen részletes információkat tartalmaznak a rögzített környezetről, beleértve számos személyes adatot is”.

A keresőcéggel történt többszörös egyeztetés után Jóri 2011-ben végül engedélyezte a GSV elindulásához szükséges felvételek elkészítését. A biztos előírta, hogy a személyes adatoknak minősülő információkat tartalmazó felvételek a projekt egyetlen fázisában sem kerülhetnek nyilvánosságra, az eredeti adatokon szereplő képmásokat, rendszámokat a feldolgozás első fázisában el kell homályosítani, a lakosságot pedig előzetesen, legalább egy héttel a felvételek elkészítése előtt tájékoztatni kell a fényképezésről. „A magasan elhelyezett kamerával történő fényképezés nem fogadható el, a lencséket úgy kell elhelyezni, hogy a virtuális látótér a magánterületekre ne adjon szélesebb körű betekintést, mint amit a gyalogos járókelő lát” – tartalmazta az akkori állásfoglalás. Hogy az elmúlt két évben mi történt az ügyben, azt pontosan nehéz dokumentálni, ám Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) elnöke idén januári nyilatkozatát – mely szerint „Jóri András állásfoglalása olyan előírásokat tartalmazott, amelyek lehetetlenné tették a szolgáltatást” – a tények nem feltétlenül támasztják alá: számos EU-tagállamban a Jóri által előírt (vagy azoknál szigorúbb) feltételekkel zavartalanul üzemel a GSV. Jóri akkori válaszközleményében vissza is utasította Péterfalvi állítását, hangsúlyozva: bízik benne, hogy a NAIH „az EU által folytatott vizsgálat árnyékában nem a közérdekkel szemben üzleti érdekeknek tett alaptalan engedményekkel kívánja stabilizálni helyzetét” (az EU nem a GSV miatt vizsgálódik, hanem azért, mert az Orbán-kormány – arra hivatkozva, hogy a hivatala megszűnt – a megbízatásának lejárta előtt eltávolította az adatvédelmi ombudsmant).

Ebből a szempontból Péterfalvi Attila friss állásfoglalása (amelynek alapján a GSV-t beélesítették) valóban vet fel adatvédelmi aggályokat. Az új dokumentum is szükségesnek nevezi az arcok és rendszámok kitakarását, illetve azt a lehetőséget, hogy tulajdonosi kérésre a cég törölje a magáningatlanokat a nyilvánosságra hozott felvételről. Ugyanakkor nincs szó benne a lakosság előzetes értesítéséről, illetve a kameramagasság korlátozásáról. Arról pedig a tegnapi hivatalos startnál jelen lévő újságírók személyesen is meggyőződhettek, hogy az adatgyűjtő járműveken a kamerák a szemmagasságnál lényegesen magasabban vannak, vagyis ugyanúgy belátnak a kertekbe, mint korábban.

A legérdekesebb a Péterfalvi által végrehajtott visszavonulás indoklása: e szerint hiába írja elő az adatvédelmi törvény, hogy személyes adatokat csak törvényi felhatalmazással és az érintettek hozzájárulásával lehet kezelni, egy uniós jogszabályból ugyanis levezethető, hogy „személyes adat kezelhető akkor is, ha az érintett hozzájárulásának beszerzése lehetetlen vagy aránytalan költséggel járna” – utóbbinak nemcsak a GSV, hanem például a különféle (nem csak a szimpatizánsok adatait tartalmazó) pártlisták kapcsán is perdöntő jelentősége lehet.

Így látja a hatóság

A NAIH állásfoglalásának kialakítása során figyelembe vette a szolgáltatás által megvalósuló közérdekű célokat is. A hatóság olyan elvárásokat fogalmazott meg, mint az arcok, személyek felismerhetőségének megakadályozása, illetve az autók rendszámának kitakarása. Ezek révén a magánszféra esetleges sérelme kiküszöbölhető. A Google programozói éppen ezért beépítettek még egy lehetőséget, ahol is a felhasználók egy ún. hibabejelentő űrlap kitöltésével jelezhetik – akár magyar nyelven is – az őket sértő tartalmakat, amit a Google öt munkanapon belül köteles eltávolítani vagy elhomályosítani. Fokozottan ügyelnek a felvételeknél az ún. „érzékenyebb területeken”, például kórházak környékén, és az is fontos, hogy nem készülhet felvétel magánterületen, csakis ott, ahova bárki bemehet.  A Google a támasztott követelmények betartását vállalta, és így indítja útjára szolgáltatását – fogalmazott a sajtótájékoztatón Péterfalvi Attila (F. H.)

Lézerágyú lőtte le a repülőt

Haditechnika – Az amerikai haditengerészet végezte az első sikeres kísérletet

Néhány nappal ezelőtt az amerikai haditengerészet bejelentette, hogy első alkalommal használt lézerfegyvert hajók és kisebb repülő alkalmatosságok elpusztítására. A kísérlet jól sikerült, a célpontok hullottak, mint a legyek, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal az összes hadihajót felszerelik lézerágyúkkal.

A hadsereg elégedett a fegyverteszttel: hullottak a célpontok, mint a legyek

U.S. Navy John F. Williams

A lézerek katonai alkalmazásával 1983-ban kezdtek intenzívebben foglalkozni, miután Ronald Reagan akkori amerikai elnök meghirdette a Csillagháború néven ismertté vált stratégiai védelmi kezdeményezését. A lézeres hadviselés kétféle úton történhet. A kémiai lézerekben két vegyi anyag reakciójaként fényt kibocsátó gáz keletkezik. Előny, hogy a kémiai lézer működtetéséhez nincs szükség elektromos energiára, az ilyen berendezések nagy teljesítmény leadására képesek, de nagy helyet foglalnak el, emellett a lézerek vegyszerellátása is bonyolult feladatnak tűnik. A szilárdtest-lézerek működtetéséhez nem kellenek vegyi anyagok, csak elektromos áram. A sokféle szilárdtest-lézer közül harcászati szempontból egy olyan típust tartanak ígéretesnek, amelyben félvezető diódák a rájuk kapcsolt elektromos feszültség hatására fényt bocsátanak ki. 

A fejlesztések célja olyan lézerek létrehozása, amelyek mozgásképtelenné tehetnek egy ellenséges gyorsnaszádot, leszedhetnek a levegőből egy ellenséges drónt, kiégethetik az ellenség érzékelőrendszerét (szenzorait). A hadihajók lézerfegyverekkel való felszerelése változást hozhat a haditengerészeti taktikában, ami új típusú hajók tervezéséhez vezethet, így technológiai váltást is hozhat. Ugyanakkor a lézerfegyver nem minden esetben használható. A lézerfény nagyon érzékeny a légkörben található párára, szennyeződésekre, az atmoszféra szétszórja, elnyeli és csökkenti a fény erejét. Szintén korlátozó tényező, hogy a célt látni kell, tehát az nem lehet a horizont alatt. Akkor sem alkalmazható, ha az ellenség különleges bevonattal, speciális tükröző felülettel látja el eszközeit.

Az amerikai haditengerészet illetékesei elismerték, hogy a prototípus még nem elég erős vadászgépek és rakéták megsemmisítésére, de az előnyei is tagadhatatlanok. A kongresszus számára készített tanulmány szerint nagy energiájú lézerrel egyetlen lövés mindössze egy dollárba kerül – miközben egyetlen rövid hatótávolságú légvédelmi rakéta 1,4 milliót kóstál. Azonban azt se felejtsük el, hogy a prototípus lézerberendezés bekerülési költsége 32 millió dollár, tehát mégsem filléres termék ez a fegyver. De ha az eszköz az újabb tengeri próbákon is sikerrel szerepel, és az egész flottát felszerelik vele, akkor az egységár lényegesen csökkenhet. (Elvileg a lézerfegyver korlátlan alkalommal és fénysebességgel tüzelhet, egészen addig, amíg a hadihajó elektromos rendszere elegendő energiát termel a lézerberendezés számára.)

Matthew L. Klunder admirális szerint „a szilárdtest-lézer olyan jelentős lépés a modern hadviselésnek az irányított energiával való forradalmasítása terén, mint amilyen a puskapor volt a kések és a kardok korában”. Az első lézeres eszközt a Ponce nevű hadihajóra telepíthetik, amelyet a New York Times szerint katonai műveletek központi bázisaként, illetve humanitárius segítségnyújtásra egyaránt használnak a Közel-Keleten és Délnyugat-Ázsiában.

A lézer katonai alkalmazása nem új keletű. A haditechnikai kerekasztal néven ismert szakportál két éve számolt be a düsseldorfi székhelyű Rheinmetall vállalat fejlesztéséről. A cég légvédelmi célokat szolgáló 10 kW-os összteljesítményű fegyvere két, egyenként 5 kW-os lézerből állt. Feladata elsősorban a kisméretű, pilóta nélküli repülőgépek, rakéták, tüzérségi lövedékek megsemmisítése. Az 1 kW teljesítményű lézer feladata ellenséges rakétagránátok, páncéltörő lövedékek megsemmisítése, de egy gumitutajt is a másvilágra küldtek vele. Tavaly decemberben ugyanez a cég sikeresen tesztelte lézerfegyverének legújabb, 50 kW-os verzióját. A teszten többféle célpont ellen is kipróbálták a fegyvert: először egy 15 mm vastag acélgerendát lyukasztott át a lézer, majd 180 kilométeres sebességgel zuhanó robotrepülőket semmisített meg, végül egy mindössze 82 mm átmérőjű acélgömböt pusztított el. A Rheinmetall már egy erősebb, 60 kW-os változaton dolgozik.

Tavaly júniusban arról adott hírt a BBC, hogy lézersugárral vezérlik az amerikai hadsereg új kísérleti fegyverét, amely mesterséges villámcsapást mér a kiválasztott célpontra. Az új típusú fegyver minden olyan tárgyba a villámhoz hasonlóan csap bele, amely a levegőnél vagy a földnél jobban vezeti az elektromosságot. A villámcsapást azonban a fegyverként való használathoz vezérelni kell, amelyhez egy hatalmas teljesítménnyel kisugárzott, nagyon alacsony hullámhosszú lézernyalábot használnak. A hadsereg kutatói azon dolgoznak, hogy a technológiát a laboratóriumok mellett a harctéri kedvezőtlen viszonyok mellett is használhatóvá tegyék.

A hírek azt mutatják, egyre közelebb a lézeres hadviselés.

		Széles a Tesla-generátorról: energiacella a megoldás Facebook-üzenetben ragált lapunk tegnapi cikkére Széles Gábor. Az üzletember továbbra is őszre ígéri, hogy a nagyközönség elé lép a találmánnyal. Alábbiakban a közösségi portálra kitett szöveget közöljük.

Kedves Barátaim!Örülök, hogy a média ennyit foglalkozik ezzel az "energia cellával"./Csak zárójelben jegyzem meg,most írtam le először ennek az általam tervezett hivatalos nevét./Abszolut nem zavar,hogy ennyit össze-vissza találgatnak.Már többször leírtam, hogy egy energia cellánál két féle módon lehet befogni az energiát: vagy nagy feszültségen vagy nagy áramerősségen.Tesla munkásságát hihetetlenül tisztelem és egy szellemi óriásnak tartom.Szerintem az "energia kicsatolásában" ott tévedett illetve ott ment félre, hogy ezt nagy feszültségen akarta megvalósítani.De...szerintem ma már nem ezek a kérdések./Ezeket a kérdéseket a kutatások már eldöntötték./

A kérdés az , hogy hogyan lehet a stabil nagysorozatú gyártást megvalósítani úgy hogy közben tömegével teremtünk munkahelyeket.

Hogy lehet a milliós sorozatgyártás feltételeit megteremteni/mert csak ekkor fogja igazán az emberiség hasznát szolgálni/ másrészt, hogy lehet ezen egységekenek a logisztikáját/150 kg-os egységeknek/ megszervezni valamint a kereskedelmét, hogy a hagyományos energia szolgáltatók ne szembe jöjjenek, hanem együtt "meneteljünk".Ezen dolgozunk./Nem a protótípuson./.De azt se kérdezzétek meg, hogy hány prototípus van és melyik országban nézhető meg.Hívatalosan csak akkor szeretnénk a nyilvánosság elé lépni mikor már a sorozatgyártása beindult./Ahogy ezt még a "madárkának" a szösszeneteimben való felbukkanása elején jeleztem, ezt ősszre várom illetve tervezem.

Tesla generátora pöröghet Széles Gábor kalitkájában

Ami most következik, merő fantázia. Vagy inkább a politika és a tudományos-fantasztikus irodalom határvidéke – ez majd kiderül. Szó lesz a történetben a világ egyik legzseniálisabb mérnökéről, egy generátorról, amely hagyományos külső energiaforrás nélkül termel áramot, valamint egy magyar feltalálóról.

Györgyi Viktor

Népszabadság - Szabó Barnabás

„ 

Mi történt? Kiszállt a kalitkából a »madár«. Három órán keresztül hibátlanul repült. Legközelebb három hétig kell folyamatosan repülnie, hogy végleg elhagyhassa a kalitkát...” Ezt a rövid összefoglalót posztolta Széles Gábor nagyvállalkozó a múlt szerdán a saját Facebook-oldalán.

A szöveg alatt elindult kommentfolyamban még néhány kiegészítő információt is megosztott a követőkkel: célzott rá, hogy ugyanarról az őszre ígért nagy durranásról van szó, amely újabb kétharmadot hoz a jobboldalnak, az országnak pedig 500 éve nem látott fejlődési periódust. Kiderült továbbá, hogy a „madár” nem azért repült csupán három óráig, mert elfáradt, hanem pontosan ennyi időre tervezték a kísérletet (valójában egy szűk körű bemutatót, amit egy szállodában tartottak). Ráadásul nem is ez volt az első próbálkozás.

A titokzatos szerkezetben „nincs mozgó alkatrész, pusztán több száz amper cikázik bizonyos vezetékeken a berendezésen belül”. A szóban forgó valami a feltaláló szerint moduláris felépítésű lesz, és egytől tíz háztartásig lesz majd képes valamire (vélhetőleg az energiaszükséglet biztosítására), az árát pedig úgy lőtték be, hogy két-három év alatt megtérüljön.

Amikor bő egy hónappal ezelőtt megpróbáltuk tisztázni, hogy mi lehet a Széles-féle nagy bejelentés technikai tartalma (Felcsútról startol Széles Gáborral a sikerrakéta? Népszabadság, II. 26.), Fejér megyei informátoraink a Felcsúton feltalált szélkereket, vagy valamilyen ahhoz kapcsolódó műszaki újdonságot sejtettek a dolog mögött. Lapunk lelkiismeretesen fel is hívta az üzletembert, illetve a feltalálót, a több műszaki diplomával is rendelkező Györgyi Viktort – előbbi szűkszavúan, de némileg sejtelmesen csupán annyit mondott, hogy sosem foglalkozott szélenergiával, és a jövőben sem tervez ebbe az irányba fordulni, utóbbi viszont nem zárta ki, hogy a szélkeréknek valamilyen formában köze lehet a megfejtéshez.

A beszélgetés során az is szóba került, hogy magával a függőleges tengelyű szélkerékkel kapcsolatban beindult az energetikai ötletelés – hol lehet tárolni a szeles időszakokban termelt áramot, hogyan lehet áthidalni az energiafogyasztás, illetve a szélsebesség egymással általában nem szinkronizálható csúcs- és völgyidőszakait. Györgyi úr ezen a ponton megemlített egy „különlegesen nagy hatásfokú” generátort, amelynek a titkát – ezt már csak felvételen kívül mondta – a Siemens és a Bosch is próbálta megszerezni tőle, merthogy forradalmasítani lehetne vele az energiatermelést.

A lexikon azokat a forgó villamos gépeket nevezi generátornak, amelyek „a tengelyükön közölt mechanikai munkát villamos energiává alakítják”. Gondoljunk például az autó motorterében lévő generátorra, amelyet a robbanómotor hajt meg egy ékszíjon keresztül, és amely ilyen módon elektromos energiát állít elő a gépkocsi villamos fogyasztói – például a fényszórók vagy az autóhifi – számára. De van a szónak egy „rokon értelmű” másik jelentése is: az úgynevezett Tesla-generátor a máig élő műszaki legendák szerint úgy képes áramot termelni, hogy nem használ hozzá hálózati energiaforrást vagy meghajtó motort.

A Horvátországban szerb szülőktől született, egy időben Magyarországon is élt Nikola Tesla meg volt róla győződve, hogy lehetséges ilyen energiatermelő szerkezetet építeni, ő maga azonban sosem állt vele a nyilvánosság elé, és olyan feljegyzés sem maradt utána, amiből az utókor rekonstruálni tudta volna az eszközt – arra viszont több írásában is célzott, hogy néhány kisebb problémától eltekintve megoldotta a feladványt.

Hraskó Péter fizikus a Pázmány Péter Tudományegyetemen tartott Tesla-emlékelőadásán így foglalta össze az elmélet lényegét: „A generátor tekercseiben a Lorentz-erő következtében jön létre az áram, amikor a tekercs mágneses mezőben forog. De a létrejövő áram – ha egyszer megindult – maga táplálhatja azt az elektromágnest, amelyik az őt generáló mágneses teret hozza létre. Ha kiderülne, hogy ehhez a folyamathoz, plusz még a tekercsek forgatásához kevesebb energia is elég, mint amennyi termelődik, akkor előttünk áll az üzemanyag nélküli motor”.

Amikor egy réztekercset mágneses mezőben forgatunk, a tekercsben elektronáramlás indul el, vagyis áram keletkezik – így működik a generátor, ezt már az általános iskolai fizikaórán mindenki megtanulja. Maga az áramjárta tekercs is létre tudja hozni az elektronok mozgatásához szükséges mágneses mezőt, vagyis – ha egyszer beindították, és kellőképpen jó a hatásfoka – az elektronáramlás elméletileg folyamatosan működésben tartható úgy, hogy közben még munkát is végez (például felizzít egy elektromos égőt).

Tesla egyrészt a hatásfok javításán dolgozott, másrészt pedig azon, hogy a beindításhoz szükséges energiát a szerkezet az elektromos hálózat helyett valahonnan a környezetből tudja vételezni. A The Electric Engineer című szaklap egyik 1891-es számában részletesen leírta, hogy milyen alakú tekercsre van szükség, és azt is megjegyezte: több olyan gépet is konstruált, amely egyszeri betáplálás után folyamatosan működésben maradt, de ezeket senki sem látta, és utóbb sem sikerült ilyet építeni.

Az új Széles-poszt megjelenése után ismét felhívtuk Györgyi Viktort, azzal az egyszerű kérdéssel, hogy az általa tervezett generátornak van-e valami köze Tesla találmányához. Györgyi úr szerint nagyon is van: azt állítja, hogy sikerült a Nikola Tesla által definiált mindkét problémát – a hatásfokét és az energiaforrásét – megoldania (az előbbit talán azzal, hogy nincsenek mozgó alkatrészek, tehát nincs súrlódás a berendezésben).

Györgyi Viktor beszélgetésünk idején – méltánylást érdemlő magánéleti okok miatt – nem volt abban a helyzetben, hogy részletes előadást tartson, annyit azonban elmondott, hogy a készülék a Föld mágneses terét használja energiaforrásként (ez az elgondolás Teslától sem volt idegen, de nincs rá bizonyíték, hogy a gyakorlatban is megvalósította volna), és az ebből nyert minimális feszültséget maga a berendezés transzformálja föl működés közben.

A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy ha mindez igaz lenne, az felérne egy világszenzációval. Ugyanakkor a találmány még abban az elméletileg sem túl valószínű esetben is felvetne nagyon komoly kérdőjeleket, ha a továbbfejlesztett Tesla-generátor létezne, és valóban működne.

Egy ilyen eszköz gyakorlatilag ingyen termelné az áramot (Tesla szerint), és valószínűleg ritkán romlik el. Ezzel forradalmasítani lehetne a családok, vagy akár az egész ország energiaellátását, viszont az a forradalom nemcsak a kormány dédelgetett atomerőmű-építési álmát tenné teljesen értelmetlenné, de szinte minden mást is, amire az elmúlt három évben sok adóforintot és energiát pazarolt, a gáztározók megvásárlásától a Mol-részvények és az E.ON-gázüzletág megszerzéséig, a rezsicsökkentésig.

Úgy is mondhatnánk: a kormányzás mindeddig nem a hamarosan az ölünkbe hulló ingyenenergiára volt felépítve, vagyis az ingyenáramból az első körben nem kétharmad lenne, hanem óriási felfordulás a gazdaság leginkább politikaközeli szektoraiban.

Hraskó Péter sem hitt benne

Cikkünk megjelenése után a szövegben idézett Hraskó Péter fia nyilatkozatot juttatott el szerkesztőségünkhöz, amelyben azt írja:

"Az idézet önmagában korrekt (xaknak.hrasko.com/19990420teszla), csakhogy ebben édesapám azt írja le, hogy Tesla mit gondolhatott, hogy miért működhetne a motorja. Egyébként viszonzt az egész cikke arról szól, hogy miért nem volt Teslának ebben igaza. A Népszabadság írásában viszont az jön le, mintha édesapám az Egely-Széles találmány lehetségességéről írt volna."

Számunkra korántsem volt ennyire egyértelmű a hivatkozott dolgozat üzenete, de az észrevételnek természetesen helyt adunk. 

Sötétben tapogatóznak

A rejtélyes fekete lyukakat azért nevezik feketének, mert felszínüket még a fény sem képes elhagyni. Mint kiderült, ezeknek az égitesteknek két fő típusuk van, melyek jobban hasonlítanak egymásra, mint eddig gondoltuk.

Egy fekete lyuk fantáziaképe – a csillagászok kezdenek kifogyni az eszköztárukból

NASA

  

A fekete lyukak az univerzum legizgalmasabb égitestjei közé tartoznak. Nemritkán válnak a tudományos-fantasztikus filmek főszereplőivé. A tudósok olyan tulajdonságaikat írták már le, melyek megragadják az emberek fantáziáját: a teret végtelenül meggörbítik, úgy viselkednek, mintha tömegük végtelenül nagy lenne, újabb kis „világegyetemek” születhetnek belőlük, felszínükről még a fény sem távozhat. Ezek a kifejezések persze mind igazak a fekete lyukakra, ám e különleges objektumok legfontosabb tulajdonságait messze nem írják le, sőt, talán kissé túl misztikussá is teszik a róluk alkotott képet – nem véletlen, hogy ennyire népszerűvé váltak.

A fekete lyukak részletes leírása a hatvanas évekre nyúlik vissza. Az égitest fő tulajdonságait már korábban kiszámították, de csak kevesen hittek benne, hogy a „láthatatlan csillagok” valóban léteznének. Végül megszületett az az elmélet, amely megmagyarázza kialakulásukat, majd szépen sorban fedezték fel képviselőiket. A fekete lyukak a nagy, a Nap tömegénél legalább 7-8-szoros tömeggel rendelkező csillagokból alakulnak ki. Ezek belsejében egy idő után a fúzió során már nem hidrogénből keletkezik a hélium, mint az a Nap esetében jellemző, hanem a korábban már előállított szilíciumból jön létre a vas. Mikor ennek a folyamatnak vége, az égitest élete befejeződik, s hatalmas robbanással darabokra szakad (ez a szupernóva-robbanás). A csillag helyén pedig a körülbelül 10 km átmérőjű ún. neutroncsillagot vagy az annál is apróbb fekete lyukat találjuk.

Ezzel a képpel nem is volt sok probléma, legfeljebb egyre részletesebben írták le tulajdonságait. Ám a század végén mintha minden a feje tetejére állt volna. A csillagászok felfedezték, hogy a galaxisok központjában ún. szupernehéz fekete lyukak találhatók. Ezek valóban nehezek, a számítások szerint – a legnagyobb galaxisok esetében – a Nap tömegének akár többmilliárdszorosa is lehet. A Tejútrendszerben például egy körülbelül 4 millió naptömegű fekete lyuk rejtőzik.

A szupernehéz vagy galaxis közepi fekete lyukak azok, amikről szinte semmit sem tudunk, legalábbis a csillagokból kialakuló fekete lyukakhoz képest. Úgy tűnik, tulajdonságaik sokban hasonlók a már korábban leírt, kisebb tömegű társaikéhoz, létrejöttükre azonban máig nem ismerjük a választ. Csak annyi tűnik biztosnak, hogy csillagokból nem alakulhattak ki: ilyen nagy tömegű csillag ugyanis nem létezhet.

A kutatók szinte minden lehetőséget megragadnak arra, hogy rájöjjenek a galaxis közepi fekete lyukak kialakulásának mikéntjére. Vizsgálják a hozzájuk közel keringő csillagok mozgását, a térségüket elhagyó anyagáramlatokat, s utóbbiak sugárzását a színkép különböző tartományaiban.

A szem számára láthatatlan, igen nagy energiájú ún. gamma-sugárzás detektálására küldték Föld körüli pályára a Swift és a Fermi amerikai űrteleszkópokat. Rodrigo Nemmen (NASA Goddard Űrközpont) és munkatársai ezek méréseit felhasználva a fekete lyukak közeléből származó anyag sugárzását vizsgálták; nemcsak a galaxisok közepén található szupernehéz, hanem a nagy tömegű csillagokból kialakuló kisebb objektumok esetében is.

Az űrtávcsövek megfigyeléseit felhasználva szerettek volna bármilyen különbségre bukkanni a kétféle fekete lyuk környezetéből származó sugárzásban. Ha találnának ilyen eltérést, az talán közelebb vinne ahhoz, hogy kialakulásukra is választ kaphassunk.

Nemmen csoportja az adatok elemzését követően arra a következtetésre jutott azonban, hogy a csillagokból kialakuló és a galaxisok közepén található fekete lyukak közeléből származó sugárzás között nincs számottevő különbség. Továbbra sem tudjuk tehát, hogyan alakulnak ki a milliárdnyi naptömegű égitestek. S a csillagászok lassan kezdenek kifogyni eszköztárukból.

Lehetséges, hogy sosem tudjuk meg a választ? Olyan ez, mintha látnánk egy fotót egy emberről, és egy másikat az ugyanazon emberről készített élethű viaszbáburól. Vajon hogyan döntenénk el, melyik készült valóban az emberről és melyik a báburól? A csillagszerű és a szupermasszív fekete lyukak ugyanolyannak tűnnek szinte minden vizsgálat szerint. De vajon mi a különbség közöttük? Csak a tömegük? A kutatások még nem értek véget.

Vissza egy régi módszerhez

A makula degeneráció újfajta lézeres kezelése sikerrel kecsegtet

Bár a korábbi években a száraz makula degenerációban alkalmazott lézerkezelés eredménytelennek, sőt károsnak bizonyult, a melbourne-i egyetem szemészei módosított formában újra elővették. Az első eredmények rendkívül biztatóak.

A makula degeneráció a vakság leggyakoribb oka. A betegség eredete tisztázatlan, de örökletes tényezők nagy valószínűséggel szerepet játszanak. Két formája ismeretes, az egyik a „száraz” makula degeneráció. Itt a retinán látást akadályozó kóros felrakódások, „druzenek” jelennek meg. Ezek fehérjékből és lipidekből állnak. A druzeneket a retina ún. pigment epitel sejtjei volnának hivatottak eltakarítani, de ismeretlen okból súlyosan károsodnak, oxigénhiányosak lesznek, majd elhalnak, ami azt jelenti, többé nem képesek elégséges energiát juttatni a fotoreceptorokhoz. Ezek is tönkremennek. Minthogy a legtöbb receptor az éleslátás központjában, a makulában van, a látásromlás igen súlyos. A betegség lassan, évek alatt zajlik. 

A „nedves” makula degeneráció gyorsabb lefolyású, és helyi mikroszkopikus, kóros érburjánzás következménye. A „nedves” elnevezés a makulában képződő vizenyőre utal. Míg ez a forma szembe adott injekciókkal lassítható vagy megállítható, a száraz makula degeneráció kezelésére tett kísérletek mindmáig eredménytelenek voltak.

Az évekkel korábbi lézeres kezelések sem hoztak eredményt. A lézer nemcsak a druzeneket égette ki, hanem a retinát is. Robyn Guymer, a Melbourne-i Egyetem szemészeti centrumának munkatársa ennek ellenére még 2010-ben kezdett kísérleteiben visszatért a módszerhez. Ami újdonság: a régebbi eljárástól eltérően speciális, alacsony energiájú lézert használt, éspedig a betegség igen korai stádiumában. Az 50 önkéntesen végzett terápia következtében a druzenek száma csökkent és a látás is javult, a betegek jobban észlelték a fényintenzitás különbségeit. A kedvező eredmény magyarázata alighanem az, hogy a kezelés nem egyetlen lézernyalábbal, hanem kis nyalábok ezreivel történik, ezek képesek a szorosan egymáshoz kapcsolódó pigment epitel sejteket e szoros kötődésből „kiszabadítani”, így ugyan a sejtek egy része elhal, de a megmaradók újra képesek funkcionálni.

Ami ugyancsak meglepő volt, hogy az egyik szemre adott lézerkezelés után a másik szemen is javulás következett be. Guymer professzornő feltételezése szerint arról van szó, hogy amikor a lézer a pigment epitel sejtek közötti összeköttetést és a sejtek egy részét is károsítja, ez riasztja a szervezet immunrendszerét, ami aztán a druzenek ellen fordul, immár mindkét szemen. A druzeneket kettős támadás éri, egyrészt a pigment epitel sejtek, másrészt az immunrendszer felől.

A vizsgálat eredményeit szakmai körökben nem fogadja egyértelmű lelkesedés. Emily Chew a marylandi Betthesdából azt mondja, az első 50 betegen tapasztalt látásjavulás nehezen objektivizálható, és csakis sok betegen végzett, statisztikailag ellenőrzött klinikai tanulmány lehet bizonyító erejű.

Robyn Guymer el is kezdte beválogatni egy nagy, 300 fős betegkísérletbe a betegeket. Ha ez is igazolja az első vizsgálat eredményeit, elképzelhető, hogy azokon a betegeken, akiknél nagy valószínűséggel kialakulhat makula degeneráció – például ha valamelyik szülő beteg volt –, megelőzésképpen évente egy alkalommal idejekorán elindított kis energiájú lézert kell majd bevetni. Sok ezer ember idős kori vakságát lehetne így megelőzni – nyilatkozta Robyn Geymer a sydney-i AM rádióállomásnak. A kutató szerint az immunválaszt kihasználva a későbbiekben akár a száraz makula degeneráció vakcinációja (védőoltása) is elképzelhető.

Google kémeknek

Aki a közösségi oldalak és a keresők adatcsapdáitól csak félt, az egy új, az amerikai Raytheon haditechnológiai cég által kifejlesztett civil alkalmazástól egyenesen rettegni fog. Eddig ugyanis „csupán” a múltunk volt nyitott könyv az említett adatgyárak jóvoltából, a 2010 óta fejlesztett és várhatóan idén áprilisban végleges formát öltő RIOT (Rapid Information Overlay Technology) viszont arra is képes, hogy a múlt tényeiből prognózist készítsen, a megfigyelők elé rajzolva a jövőt.

A program létezéséről és működéséről a Guardienhez (nem biztos, hogy hivatalos úton) eljuttatott videóból szerezhetett tudomást az internetes közönség. A felvétel egy Google-szerű keresőfelületet mutat, ahol egy személynévre keresve villámgyorsan összeáll az illető profilja, többek között a Facebookról, a Twitterről és a Foursquare-ről leszedett információk segítségével. A szoftver célja hivatalosan a bajkeverők (potenciális robbantók, szabotázsakcióban részt vevők stb.) kiszűrése, ennél azonban nyilvánvalóan sokkal többre is alkalmas.

A keresési eredmény esetében nemcsak a minimális, alig néhány perces időszükséglet feltűnő, hanem a megjelenítés is. A program térképet rajzol róla, hogy a célszemély merre jár (ehhez mindössze azokra az adatokra van szüksége, hogy honnan lépett be az okostelefonjával a közösségi oldalakra, illetve hol járt, amikor képeket töltött fel a posztjaihoz vagy valamelyik képmegosztóra). Ezekből az információkból nemcsak az derül ki, hogy hol tartózkodik, akit keresnek, hanem természetesen az is, hogyan néz ki éppen.

Mindez eddig még csak a közelmúltról szól(t), de minél több a múltbeli tény, annál biztosabban rajzolható meg a jövő: a filmbeli példából kiderül, hogy a megfigyelt személy hétfőn és szerdán reggel hatkor valószínűleg a konditeremben lesz. Van a RIOT-ban egy grafikus böngésző is, amelynek nem csak a neve emlékeztet a Facebook Graph Search alkalmazásra: ez elénk rajzolja a célpont internetes kapcsolati hálóját (annak megfelelő részletességgel, hogy a „kapcsolatok” mennyi információt osztanak meg magukról – vagyis a nevek és a képek mellett akár címeket, telefonszámokat is).

Ahogyan a fentiekből kiderül, a RIOT hatékonysága alapvetően a célszemély és a kapcsolati kör közösségioldal-használati és tartalommegosztási szokásaitól függ: minél gyakrabban és minél több képet-szöveget posztol valaki magáról, minél sűrűbben tartja bekapcsolva a földrajzi helyzetét is megadó funkciókat, annál inkább átlátszóvá válik az élete a megfigyelők előtt. Hogy ki válhat célponttá, azzal kapcsolatban egyelőre csak találgatások zajlanak. Miután nyilvános információk összegyűjtéséről és elemzéséről van szó, ehhez számos országban semmilyen külön engedély nem kell.

Európa persze kivétel: itt a személyes adatok kezeléséhez általában törvényi felhatalmazás és az adattulajdonos előzetes beleegyezése kell, ám ezt egyrészt nem veszik túlságosan szigorúan (lásd például a „Kubatov-listának” nevezett nyilvántartásokat, ahol a hírek szerint nemcsak a szimpatizánsokat, hanem a más táborhoz tartozókat is listázták, márpedig az utóbbiak ehhez aligha járultak hozzá, a dolog mégsem indukált hatósági eljárást), másrészt a terrorfenyegetés elhárítása mint indok errefelé is felül tudja írni a szabályokat.

A Raytheon magáncég és – mivel a RIOT technológiája nem szerepel az amerikai kormány tiltólistáján – elvileg bárkinek (akár elnyomó rezsimeknek vagy a demokráciákban működő magánnyomozó cégeknek is) eladhatja a programot, amelyet egyébként már több amerikai kormányzati hivatal, illetve a magánszférában dolgozó „információkereskedő” is megvásárolt. További aggodalomra adhat okot, hogy a szoftver leginkább a gyanútlan megfigyeltek életének kémlelésére látszik alkalmasnak.

Aki ugyanis tudja, hogy figyelhetik, az néhány szándékosan elhelyezett „torzító” poszttal, képpel, helyszínnel, kapcsolattal könnyen kisiklathatja az elemzést. Ráadásul nem a Raytheon kémprogramja az egyetlen a piacon: hasonló elven működő alkalmazást mások (például a Genesys vagy az IBM) is fejlesztenek. Vagyis ha rajta vagyunk a hálón, néhány éven belül a mai értelemben vett magánélet valóban megszűnhet, pontosabban ugyanolyan adható-vehető áruvá válhat, mint mondjuk az időjárás-előrejelzések vagy a lóversenytippek.

Új sugárzási öv a Föld körül

Űridőjárás - Csak néhány hetet élt meg a harmadik Van Allen-gyűrű

Egy eddig ismeretlen sugárzási övet fedeztek fel a Föld körül a NASA kutatói – két övről már évtizedek óta tudunk, ezért meglepő, hogy bolygónk közvetlen környezetében most bukkantunk csak a harmadikra.

A Földet körülvevő Van Allen-övek narancssárga színnel láthatóak, a legnagyobb a csupán rövid időt megélt harmadik öv, a középső az állandó külső öv, míg a legkisebb, belső karéj a belső övet mutatja

Forrás: NASA

A belső Van Allen-övet az 1958 januárjában elindított amerikai Explorer–1 és a két hónappal később felbocsátott Explorer–3 mérései alapján látták meg, a külsőt egy évvel később a szintén amerikai Pioneer–1 segítségével. (A mérőműszereket James Van Allen, az Iowa Egyetem fizikusa tervezte, így róla nevezték el a Földet körülvevő sugárzási öveket.)

Lichtenberger Jánostól, az ELTE űrfizikai kutatócsoportjának docensétől tudjuk, hogy a Van Allen-öveket a magnetoszféra erővonalai által csapdába ejtett részecskék alkotják. A belső öv a Föld felett 2000 kilométertől 5000 kilométerig terjed és kis energiájú elektronokból, valamint nagy energiájú protonokból áll. Az alapvetően nagy energiájú elektronokból álló külső öv körülbelül 6000-10 000 kilométer vastag, legsűrűbb része 15 000-20 000 kilométer magasságban van.

A két zóna nem válik el élesen egymástól. Az amerikai űrügynökség tavaly augusztusban útnak indított Van Allen-ikerszondájának műszerei észlelték a bevezetőben említett új, ám rövid életűnek bizonyult harmadik gyűrűt. Ezt a sugárzási övezetet szupernagy energiájú elektronok alkották 19 100 és 22 300 kilométerre a Föld felszínétől. A kozmikus sugárzás időleges gyűrűje múlt év szeptember 2-án alakult ki, és több mint négy hétig tartott, október elején azonban eltűnt.

A sugárzási öveket jelen tudásunk szerint külső hatások hozzák létre. A belső övet a galaktikus kozmikus sugárzás gerjeszti. A külső öv pedig a napkitörésekből kiáramló plazmából származik, amely hatalmas buborékként éri el a Földet. Ez a buborék ütközik a földi mágneses térrel, amelyik szerencsére nem engedi a felszín közelébe a plazmát alkotó részecskéket. (Ha mégis, ugyanolyan „sugárfertőzést” okoznának, mint a radioaktív sugárzás.) A buborék elfolyik a Föld mellett, de a Nappal ellentétes oldalon egy kisebb része bejut a földi mágneses tér belsejébe, itt ragad, és ezekből a részecskékből keletkezik a külső öv.

A Nap által időről időre generált mágneses viharok következménye, hogy a sugárzási övek mérete változik, hol összenyomódnak, hol kiterjednek. Nyugalmi állapotban a külső Van Allen-öv közepe átlagosan 4,5 földsugár távolságra (egy földsugár 6370 kilométer) van a Föld középpontjától, ez lecsökkenhet 2,5-3 földsugár értékre (ilyenkor lehet például Magyarországon is sarki fényt látni), illetve kitágulhat 5-6 földsugár távolságra is. Ezeket a változásokat (a mágneses tér, a sugárzási övek és az ionoszféra változásait) nevezzük űridőjárásnak. A műholdak szempontjából különösen fontos a plazmában érkezett részecskék elszökése a mágneses csapdából, ugyanis a nagyon nagy energiájú részecskék így eljutnak az alsóbb tartományokba is, ahol az alacsony pályán keringő műholdak sokasága kering – nagyjából 3500 ilyen, ember alkotta eszközről tudunk. Ha odaérnek, zavart okozhatnak a műholdak működésében.

Mi lenne velünk a Van Allen-övezet nélkül? Erre a kérdésre Lichtenberger János válasza: szegényebbek lennénk egy látványos természeti jelenséggel, de legalábbis egy részével: nem lenne sarki fény, azt ugyanis a nagyrészt a külső sugárzási övből érkező, közepes energiájú elektronok okozzák. Emellett nem fájna a fejünk a műholdak elektronikái miatt, amelyeket a mozgásuk során a sűrűbb felső légkörrel találkozó és ott elnyelődő nagy energiájú elektronok megrongálhatnak.

Ilyenre az egyik legutóbbi ismert példa az Intelsat Galaxy–15 távközlési műholdjának a meghibásodása 2010. április 5-én, amelyet háromnegyed év után sikerült kijavítani. Van Allen-övezet nélkül az űrhajósok és a sarkok felett repülő polgári légi utasok (akik náluk jóval többen vannak) kevesebb sugárdózist szednének össze a repüléseik során. Az első mérések szerint a tavaly szeptemberben létrejött és négy héten át létezett harmadik öv főleg nagy energiájú elektronokból állt. Ilyen nagy energiájú részecskék a stabil külső övben is megtalálhatók, de ott más, kisebb energiájú részecskék is vannak. Feltételezhetően a keverékjelleg miatt állandó a külső öv. Az új öv időszakos létét a szakemberek szerint valószínűleg az magyarázza, hogy egyfajta részecskékből áll.

Még nem elég okosak a smart kamerák

Új irányzat van kibontakozóban a középkategóriás kamerák piacán: jönnek a smart („okos”) fényképezőgépek, felélesztve a vitát, hogy van-e élet a kompakt mezőnyben a legfejlettebb kamerás mobilokon túl. A lehetőség mindenképpen ott van az első smart kamerákban, az okosságukon azonban még lenne mit fejleszteni.

A Samsung Galaxy kamerája hátulról és oldalról

Reuters - Thomas Peter

A tavaly bemutatott Samsung NX100 látszólag a MILC-ek (tükör nélküli cserélhető objektíves kamerák) tipikus képviselője, valójában azonban már egy evolúciós láncszem (is) a smart kamerák felé: Android még nincs rajta, de van saját operációs rendszere, wifiantennája, rendelkezik előtelepített közösségi alkalmazásokkal (Facebook, Picasa, YouTube, Photobucket) – vagyis kicsit már számítógépszerű.

Viszont a tökéletestől messze van: nincs benne optikai képstabilizátor, nem érintésérzékeny a kijelzője, viszonylag drágák hozzá az objektívek (sőt, maga a készülék sem olcsó, és az árat is tekintetbe véve azért lényegesen gyengébb képeket készít, mint a tükörreflexes gépek). Arra viszont abszolút alkalmas, hogy megmozgassa a fantáziánkat, és elgondolkoztasson, mi mindent lehetne még kihozni a kameraokosításból.

A dél-koreai cég mérnökei nemcsak töprengtek, hanem el is készítették azt a masinát, amit általában az első valódi smart kamerának szokás tekinteni. A fehér színű, hatalmas érintőkijelzős Samsung Galaxy Camera mindenütt érdeklődést kelt (a legkönnyebben a Telenor üzleteiben lehet összefutni kipróbálható darabokkal, de jellemzően ki kell várni, amíg sorra kerülünk), annak ellenére, hogy még kézbe véve is nehéz eldönteni, mi is ez a készülék valójában

Bár van benne SIM kártyahely, és az Android 4.1.1 (Jelly Bean) fut rajta, nem okostelefon, hiszen „mobiltelefonálni” nem lehet vele (Skype-olni viszont igen, és nagy valószínűséggel gyorsan lesz hozzá olyan androidos alkalmazás, amely használható mobillá varázsolja). A kezelése inkább okostelefonszerű, és megszokást igényel, ahhoz pedig nehéz hozzáedződni, hogy a legváratlanabb pillanatokban kitolja az optikáját (a beépített intelligencia nem tud különbséget tenni a futó alkalmazások között, tehát mondjuk internetböngészés közben is aktiválódhat az objektív, ha a megfelelő ponton érintjük meg a képernyőt).

Némi barátkozás után viszont a Galaxy Camera könnyen rabul ejt, mert a Chrome böngészőt és a wifit vagy a 3G-t használva végtelen számú képjavító, -szerkesztő, galériakészítő alkalmazást és effektet tölthetünk le rá, az elkészült képek és filmek megosztása pedig ugyanolyan könnyű – vagy inkább még egy kicsit egyszerűbb –, mint mobilról, hiszen a ChatOn, a YouTube és a Google+ már bekapcsoláskor használatra kész, de a Facebookot sem ördöngösség előbányászni (és közben még navigálhatunk, közeli ismerősöket is kereshetünk a GPS meg a Google Maps segítségével).

Ráadásul fényképezni is lehet vele: a 21-szeres optikai zoom, a 23 milliméteres nagylátószög, az optikai képstabilizátor a 4,8 colos érintőképernyőre varázsolható, az analóg fényképezőgépeket imitáló tárcsás kezelőfelülettel egyszerre élményszerűvé és logikussá teszi a használatot – feltéve, hogy már túl vagyunk a fentebb említett akklimatizáción (és ez még akkor is igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy cserélhető objektívet viszont nem tudunk a gépre applikálni, néha pedig a fix kijelző „kihajthatósága” is nagyon hiányzik).

Az Androidnak természetesen nemcsak előnyei vannak, hanem hátrányai is: gyorsan fogyasztja az akkut (ezért a tesztekben a kijelzőt, a wifit és a 3G-t szokták felelőssé tenni, de aki belenézett már egy androidos mobil „energianaplójába”, az tudja, hogy az operációs rendszer is a nagyfogyasztók között van) – intenzív használat mellett legfeljebb két órára elég egy töltés. Itt jönne jól egy olyan energiamenedzsment-alkalmazás, ami a laptopokon már az alapfelszereltség része, az okoskameráról azonban még hiányzik.

A kicsit még butácska smart kamerákban – amelyekkel a Samsung mellett például a Nikon is próbálkozik – hatalmas fejlődési potenciál van, azt azonban még mindig nem egyértelmű, hogy végül nem fognak-e valahol összeérni a csúcsokostelefonokkal. Jelenleg az optikai zoom jelenti a legnagyobb különbséget – majd eldől, hogy a mozgó lencserendszerek (vagy az alternatíváik) be tudnak-e integrálódni a telefonokba. Az okoskamerákkal addig is érdemes barátkozni: aki megtanulja a kezelésüket, az utána egy szimpla androidos mobillal (meg az oda is letölthető trükkös alkalmazásokkal) csodákra lesz képes.

		Meglátjuk a sötét anyagot? Ha körülnézünk, mindenütt anyagot látunk. De a látható anyag a világegyetemnek mindössze négy-öt százaléka. A fennmaradó 95-96 százalék kapcsán a sötétben tapogatózunk. Most úgy hisszük, hogy az úgynevezett sötét anyag a világegyetemet alkotó matéria mintegy 22 százalékát adja. A maradék több mint hetven százalék a sötét energia.

A látható anyag a világegyetemnek csak a 4-5 százalékát alkotja

Ha minden igaz, hamarosan világosabban látjuk a sötét anyag lényegét. A BBC-n megszellőztetett izgalmas hír szerint ugyanis néhány héten belül alapvető jelentőségű információk látnak napvilágot – ám azt csak a szerzők tudják, hogy melyik folyóiratban teszik közzé eredményeiket. És az sem világos, hogy mit jelentenek be.

A sötét anyagnak a galaxisok mozgására gyakorolt hatását először Fritz Zwicky svájci csillagász észlelte még 1932-ben. Azóta két fő kérdésre próbálnak válaszolni a kutatók: mennyi van ebből és miből áll? Az időközben eltelt évtizedek alig vittek közelebb a megoldáshoz. A földi detektorok máig nem mutattak ki egyetlen, a sötét anyagot felépítő részecskét sem. Azaz csupán a lényegi kérdésekre nincs válaszunk.

A különleges anyag misztériumát számos módon próbálják megfejteni a fizikusok, ennek egyik útja az alfa mágneses spektrométer (alpha magnetic spectrometer, AMS). Az Endeavour űrrepülőgép az utolsó, 2011-es útján vitte a nemzetközi űrállomásra az AMS–2 detektort. 

A csúcsberendezés első változatát még 1998-ban a Discovery űrrepülőgép emelte a világűrbe. Az akkor nyert tapasztalatok alapján fejlesztették ki a kétmilliárd dollárt érő újabb eszközt, az AMS–2-t. Az űrállomás külső felületére szerelt berendezés a vele találkozó részecskék tömegét, sebességét, típusát és töltését is pontosan meghatározza, jóval pontosabban, mint elődje vagy a nála nagyobb teljesítményű, de a Földön szolgáló érzékelők.

Noha minden lehetőt megtesznek a sötétség felszámolására, a kutatók máig nem tudják, miből állhat a sötét anyag, de sejtéseik természetesen vannak. Az elemi részecskék elméletének, a Standard Modellnek az egyik továbbfejlesztett változata szerint például minden részecskének van egy nála nagyobb tömegű párja, ezek a szuperszimmetrikus partnerek. Kísérletekben évek óta keresik őket, mindeddig eredménytelenül. A sötét anyagot alkothatja ilyen részecske, például a WIMP (Weakly Interacting Massive Particle), vagyis egy gyengén kölcsönható, tömeggel rendelkező elemi részecske. Ha egy WIMP valamilyen másik részecskével ütközik, akkor az ütközést elektron-pozitron pár kilépése kíséri. Elképzelhető, hogy egy ilyen WIMP-re találtak bizonyítékot?

– Jelenleg hat elemző csoport jutott ugyanarra a végeredményre. Fizikusok gyakorta egymástól alapvetően eltérő következtetésekre szoktak jutni, most azonban mindenki egyetért a másikkal – mondta a BBC-nek az 1976-ban fizikai Nobel-díjat elnyert Sam Ting, aki először az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság (AAAS) bostoni ülésén szólt a pontosan nem körvonalazott, de ügyesen elővezetett tudományos szenzációról. A Massachusetts Institute of Technology (MIT) professzoraként dolgozó Ting az 1990-es években javasolta ezt a kutatást. Most azt hirdeti, hogy mérföldkőhöz értek, kérdés, hogy milyenhez.

A sötét anyagnál talán még titokzatosabb a sötét vagy láthatatlan energia néven emlegetett valami. Ez sem bocsát ki fényt, közel egyenletes eloszlásban tölti ki a világegyetemet, és a hozzá tartozó nyomás negatív érték – ennek megfelelően a gravitációval ellentétesen hat, ezért gyorsítja az univerzum tágulását. Ez a jelenség is megértésre vár.

		Tizenkilenc kattintással összekapcsolható bármely két oldal az interneten Ezt állítja Barabási Albert-László magyar fizikus, hálózatkutató, a bostoni Északkeleti Egyetem és a Harvard Egyetem professzora, az MTA külső tagja, aki kutatási eredményeit a Philosophical Transactions of Royal Society című szakfolyóirat hétfőn megjelent számában ismertette.

Vizsgálatához létrehozta a világháló szimulált modelljét, hogy jobban megértse az internetes hálózat szerkezetét. Abból indult ki, hogy a web jelenleg mintegy 14 milliárd oldalból áll, de az azokon megjelenített fájlokkal, fotókkal és videókkal együtt az internetes dokumentumok száma durván egybillióra tehető. Felfedezte azt is, hogy zömük meglehetősen lazán, esetlegesen kapcsolódik egymáshoz, talán csak néhány más oldalhoz vagy dokumentumhoz köthető. Csakhogy a világhálón szintén léteznek olyan szoros és kiterjedt kapcsolati rendszert teremtő csomópontok - keresőmotorok, aggregátorok, közösségi hálózatok, listák -, amelyek "Kevin Baconként" szolgálnak a weben.

Felhasználásukkal bármely oldalról el lehet navigálni bármely másik oldalra, és ehhez legfeljebb tizenkilenc kattintás szükséges - állapította meg Barabási. (Kevin Bacon ismert amerikai filmsztár. A róla elnevezett hálózati játék lényege, hogy bármely - élő vagy halott - hollywoodi színész legfeljebb hat lépésben összeköthető vele - ez a Kevin Bacon-szám. A koncepciót kitágítva fejlesztették ki azt az elméletet, amelynek értelmében az ismeretségi körök révén kapcsolat teremthető bármely két ember között a Földön mindössze hat szint felhasználásával.)

A magyar fizikus szerint a web nem találomra egymásba kapcsolódó háló, hanem különböző "szervezeti témák" - köztük országok, régiók, tárgykörök - láncszerűen egymáshoz kötődő hierarchiája. A webes "kis világot" az ember természetéből vezeti le: abból a tulajdonságából, hogy igyekszik csoportokba szerveződni, legyen szó valós vagy virtuális világról.

Barabási rájött arra is, hogy mindegy, mekkorává bővül a világháló, a kapcsolati rendszer érvényben fog maradni. Számításait is úgy végezte, hogy különböző szinteken vizsgálta az összefüggési viszonyokat: először csak a web parányi szeletét vette górcső alá, majd kiterjesztette a világháló teljes, egybillió dokumentumot felölelő egészére.

Szerkezeti koncepciója azonban súlyos kiberbiztonsági kockázatokat is felvet. Mint maga is hangsúlyozta, ha a viszonylag kis számú, az elszigetelt oldalakat összekötő alapvető csomópontok közül néhányat - például a Google-t vagy a Facebookot - hackerek kiiktatják vagy megbénítják, lehetetlenné válhat az oldalak közötti mozgás, nem lehet majd eljutni egyik internetes helyről a másikra, aminek eredményeként az egész rendszer összeomolhat.

"Ez a háló Achillesz-sarka" - szögezte le Barabási.

		C-vitaminnal a melanóma és a mellrák ellen A C-vitamin gátolja a melanóma és a mellrák növekedését egy amerikai kutatócsoport szerint, amelynek tagjai a legrangosabb onkológiai szakfolyóirat, az International Journal of Oncology idei első számában közölték megállapításaikat.

A nyilvánosságra hozott kutatási eredmény alapján a C-vitamin-pótlás 98 százalékkal csökkentette a daganatok növekedéséért felelős érképző faktor, az úgynevezett VEGF szintjét. Amennyiben a jelenleg folyó humán vizsgálatok is jó eredményt hoznak, akkor a C-vitamin az egyik alappillére lehet a kemoterápiát egyre inkább felváltó célzott daganatellenes terápiának. Az amerikai kutatóintézetben végzett állatkísérletben sikerült az áttétképződést is hatékonyan gátolni.

A C-vitamin nem csodaszer, ezért a klinikusok rendre felhívják a figyelmet a többi létfontosságú vitamin és mikrotápanyag komplex biztosításának fontosságára.

Mándi László belgyógyász szakorvos, családorvos, a Debreceni Orvostudományi Egyetem tutora a felfedezés jelentőségéről szólva az MTI-nek elmondta, hogy az elmúlt évek klinikai eredményeinek köszönhetően az Országos Gyógyszerészeti Intézet már engedélyezte a nagydózisú C-vitamin kezelést a rákgyógyításban. 

"Mint belgyógyász és családorvos évek óta foglalkozom a magas dózisú C-vitamin alkalmazásával előrehaladott daganatos betegségek kezelésében. Elsősorban olyan embereknél alkalmaztuk a módszert, akiknél már a szokványos kemoterápiás és sugárkezelés hatástalan volt, vagyis úgynevezett hospice állapotban lévő betegeknek kezdtük el fokozatosan szájon át, illetve intravénásan - infúzióban - adni a C-vitamint" - magyarázta. 

"Ennek van egy megfelelő algoritmusa, amellyel a külföldi szakirodalom kiterjedten foglalkozik. Rendelői körülmények között, nagyon szigorú sterilitás és laboratóriumi kontroll mellett alkalmaztuk az eljárást" - tette hozzá.

A szakember, aki több munkatársával együttműködve alkalmazza sikeresen a módszert, elmondta: volt olyan betege, akinél másfél éven át alkalmazták az eljárást drámai javulást elérve: a páciens tele volt áttéttel, már az onkológia sem rendelte vissza, ám a C-vitaminos kezeléssel "másfél, jól elfogadható évet" tudtak neki adni a szakemberek. A beteg végül anyagi okok miatt hagyta abba a kezelést, ám mint azt a szakember elmondta, ma már az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) is támogatja a módszert.   

Mándi Lászlónak jelenleg három páciense van, és most kezdte el alkalmazni a módszert egy heretumoros betegnél is. A kezelés minden egyes fázisban részletes adatrögzítéssel és az úgynevezett tumormarkerek, tehát a ráksejtek szintjének mérésével, komoly kontroll mellett folyik. 

Mándi László azt nem tudta megmondani, hogy Magyarországon hány helyen alkalmazzák a módszert. Individuális kezelésről van szó, amely minden leletet és daganattípust figyelembe véve emelkedő, óvatos dózisokkal zajlik. Hangsúlyozta, teljesen tisztában kell lenni a nagy dózisú C-vitamin adagolásának fokozatossági feltételeivel és mellékhatásaival. 

Eddig két esetben alkalmazta az eljárást vastagbél-daganatos páciensnél, ahol már máj- és tüdőáttét is volt, egy esetben pedig tüdődaganatos betegnél. A módszer kifejezetten redukálja az áttétképződést - emelte ki a szakember.

Az oroszok kilövik Bajkonurt

Egy Szojuz–2.1a kilövésével kezdi az idei évet az orosz űrkutatás ma este (az eredetileg tegnapra tervezett startot el kellett halasztani). A rakéta hasznos terhe egyszerre hat darab, egyenként hétszáz kilós Globalstar–2 távközlési műhold. A Russianspaceweb.com honlapon azt írják, hogy ezzel az úttal lezárulnak a Szojuz rakéták két évtizeden át tartó üzleti célú startjai Bajkonurból. Ezek a rakéták a jövőben kizárólag a Francia Guyanán épített Kourou űrbázisról indulnak.

Bajkonuri emlék – 2011 decemberében kilövésre készítik elő a Szojuz TMA-03M űrhajót

Reuters - Shamil Zhumatov

A Kazahsztánban lévő bajkonuri bázis használata újra vita tárgya lett. Januárban az orosz űrcég, a Roszkoszmosz vezetői arról számoltak be a helyi sajtónak, hogy a kazah kormány a kért tizenhét indítás helyett csupán tizenkét Proton rakéta startját engedélyezte. Válaszul Oroszország azzal fenyegette meg Kazahsztánt, hogy csökkenti a létesítmény 115 millió dolláros idei bérleti díját. Proton rakétát legkorábban márciusban indíthatnak Bajkonurból, de kétséges, hogy az év hátralévő részében ki tudják-e használni az eredetileg kért tizenhét indításból álló kontingenst, hiszen az eddigi legforgalmasabb évben, 2010-ben is csak tizenkét missziót tudtak egy év alatt elindítani.

A Szovjetunió összeomlása után Moszkva megannyi problémával szembesült, ezek egyike volt, hogy a szovjet tudomány, technológia világszerte ismert kultikus helye, a bajkonuri űrbázis Kazahsztán területére esett. Moszkva évről évre dollártízmilliókat fizetett az űrbázis működtetéséért, de mindenki tudta, hogy ez a különös helyzet nem maradhat fenn a végtelenségig. A szovjet űrprogram örökösének számító oroszok 2050-ig tartó használatra kötöttek megállapodást Kazahsztánnal. Nem tehettek mást, hiszen Bajkonuron kívül nincs olyan indítóállásuk, ahonnan Proton rakétákat tudnának felbocsátani. A kazahok kekeckedését talán magyarázza, hogy tavaly két start is kudarccal végződött – az egyik augusztusban, a másik decemberben. Környezetvédelmi gondot nem okoztak a malőrök, mivel nem az indítás után, hanem már a Föld körüli pályán következtek be.

Az orosz hatóságok már 1992 végén eldöntötték, hogy Bajkonurt helyettesítő alternatív megoldást keresnek. 1993-ban több potenciális helyet néztek meg tüzetesebben – mindegyik a Távol-Keleten található. Ezek Bajkonurhoz hasonlóan – legalábbis orosz viszonyokhoz mérten – közel fekszenek az űrindítás szempontjából ideálisnak tekintett Egyenlítőhöz. (Azért célszerű egy Egyenlítő-közeli start, mert így a felbocsátáshoz kevesebb üzemanyag szükséges, hiszen a Föld tengely körüli forgásából adódó kerületi sebesség az Egyenlítőnél a legnagyobb.)

Az egyik lehetséges helyszín a stratégiai jelentőségű Szvobodnij 18 nevű rakétabázis, mely az Amur folyó régiójában található. Ez a mintegy száz rakétasilónak helyet adó bázis 1968-ban épült – szénbányának próbálták álcázni, de az amerikai kémműholdak gyorsan kiderítették az igazságot. A rakétabázist a START-2- megállapodás nyomán 2003-ban ugyan bezárták, de a közeli településen még mindig négyhatezer ember él, és működik az összes alapvető infrastruktúra. Öt vagy hat meglévő rakétasilót állítólag könnyen át lehet állítani űrrakéták indítására. Elvileg szóba jöhetne az északnyugat-oroszországi Arhangelszki területen lévő Pleszeck is, ahonnan jelenleg katonai rakétákat indítanak, ugyanakkor nem alkalmas pilóták vezérelte űrhajók felbocsátására, mert túl északon fekszik – ellenben kiválóan alkalmas robotvezérelt eszközök indítására.

A befutó végül a Szvobodnij 18 kódnévről Vosztocsnijra (Keleti) átkeresztelt helyszín lett. Putyin elnök 2007. november 6-án írta alá a kínai határ közelében lévő űrbázis létrehozásáról szóló rendeletet. Errefelé évente átlagosan 310 napon át tiszta az égbolt, száraz az éghajlat, és erős szélviharok is viszonylag ritkán fordulnak elő. Ugyanakkor Vosztocsnijt nehéz megközelíteni, hiszen nagyjából az isten háta mögött van néhány versztányira. Mellette szólt ellenben, hogy egy űrbázis megépítése itt 180 milliárd rubelbe kerülne, míg például egy új, Csendes-óceán parti bázis ára elér heti 380 milliárd rubelt.

2010-ig a tervekkel bíbelődtek, illetve meghatározták a majdani létesítmény határait. Az építkezésre öt évet szántak, erre 2010–2015 között kerül sor. Az idén befejezik az odavezető utakat és vasutakat, valamint kiépítik az energiaellátást és a vízhálózatot. Az űrbázisról 2015–2016-ban indulhat az első – még pilóta nélküli – űrjármű, illetve indulhatnak az első kommunikáció és a távérzékelésre alkalmas műholdak. Az első emberes küldetés az új generációs Szojuz űrhajóval 2018-ra várható. 2010-ben orosz tisztségviselők már arról beszéltek, hogy 2020-ra a Vosztocsnij űrbázisról indítanák az orosz űrmissziók – emberes, meteorológiai, távérzékelési, navigációs és tudományos küldetések – 45 százalékát, Pleszeck-re jutna 44 százalék, így Bajkonurnak csak 11 százalék maradna.

Mire jó a négyszálú DNS?

Biológia - Kétszer kettős spirál

Hatvan éve, 1953. február 28-án számolt be két cambridge-i kutató, James Watson és Francis Crick a kettős DNS-spirál felfedezéséről – munkájukat évekkel később ugyan, de elismerték, hiszen a DNS felfedezésében ugyancsak elévülhetetlen érdemeket szerző Maurice Wilkinsszel együtt 1962-ben orvosi Nobel-díjat vehettek át.

A négyszálú DNS kristályszerkezetének digitális ábrázolása

Forrás: WIKIPÉDIA

Az nem garantálható, hogy kilenc év múltán ugyancsak Nobel-díjat kapnak az emberi szervezetben a négyes DNS-spirált kimutató (történetesen szintén a Cambridge-i Egyetemen dolgozó) kutatók, az azonban valószínűnek tűnik, hogy ez az eredmény áttörést jelenthet a rákgyógyászatban – a nagy jelentőségű eredményről a Nature Chemistry legutóbbi számában jelent meg közlemény. 

Laboratóriumi kísérletek során már korábban is sikerült mesterségesen négyes DNS-spirált előállítani. A négyzetes keresztmetszetű DNS-szerkezetet guaninban (a DNS-t alkotó négy bázis – adenin, timin, citozin, guanin – egyike) gazdag, szintetikus DNS-szálak összehajtogatásával alkották meg.

Ez az úgynevezett G-kvartett eddig inkább tűnt furcsaságnak, mint a tudományban hasznosítható eredménynek. A helyzet azonban változhat a Nature Chemistryben megírt felfedezéssel.

HIRDETÉS

A tanulmányt más hírforrásokkal egyetemben ismer tető ScienceDaily című tudományos honlap szerint a Cambridge-i Egyetem Kémiai Intézetének kutatói Shankar Balasubramian professzor vezetésével közel egy évtizeden át keresték az élő környezetben előforduló négyszeres spirált, amelyet végül fluoreszkáló antitestek segítségével emberi tumorsejtekben találtak meg. Munkájuk során igazolták, hogy a négyes spirál a DNS azon részein képződik, ahol sok a guanin – emiatt a szerkezetet G-kvartettnek keresztelték el. A kutatók ráadásul egyértelműen kimutatták az összefüggést a négyes spirálok koncentrációja és a DNS-replikáció, azaz a genetikai anyag osztódás előtti megduplázódása között.

„A G-kvartett mennyisége viszonylag állandó a sejtekben, érdemi növekedés csupán a replikáció fázisában figyelhető meg” – idézte az MTI Giulia Biffit, a tanulmány vezető szerzőjét. A kutató kitért arra is, hogy az onkogének hatására felgyorsuló DNS-megkettőződés a kvartettszerkezetek képződésének a gyakoriságát is növeli. (Az onkogén olyan gén, amely a sejteknek tumorsejtekké válását serkenti.) Elképzelhető, bár ezt eddig még nem vizsgálták, hogy ha a kvartett DNS-t sikerül szintetikus molekulákkal „csapdába ejteni”, akkor megállítható a fékezhetetlen sejtosztódás. Az ellenben bebizonyosodott, hogy a nagyobb G-DNS-tartalommal rendelkező „szuperaktív” gének védtelenebbek a külső behatásokkal szemben, de hogy ennek mi a jelentősége, azt későbbi vizsgálatok derítik ki.

Haracska Lajos, az MTA Szegedi Biológiai Központ genetikai intézetének tudományos tanácsadója szerint in vitro, azaz élő szervezeten kívüli körülmények között már eddig is ismert volt a négyszálú DNS, amelyet rutinmódszerekkel nagyszámú molekuláris biológiai labor előállított és vizsgált is korábban. In vivo, azaz élő környezetben is bizonyították már a létezését, de nem voltak eszközeink arra, hogy ilyen körülmények között vizsgáljuk tulajdonságait. A cikk újdonsága inkább az, hogy először készítettek specifikus ellenanyagot a G-DNS-re, amelynek segítségével ettől kezdve könnyen követhető in vivo is a G-DNS képződése és működése.

Nagyon sok embert érdekel, hogy miért éppen a rákgyógyászatban alkalmazhatják sikerrel a kvartett DNS-t. Haracska Lajos szerint ennek az a magyarázata, hogy a ráksejtek idejük jelentős részét az úgynevezett S-fázisban (szintetikus fázis, ahol a DNS megkettőződik) töltik, mivel folyamatosan osztódnak. Az S-fázisban ható gyógyszerek ezért szelektívebbek a ráksejtekre, mint a nyugalomban lévő és ritkábban osztódó egészséges sejtekre. A rákgyógyászatban elterjedt DNS-károsító ágensek éppen a DNS megkettőződését gátolják, amely a sejtciklus S-fázisában zajlik – a G-DNS elsősorban az S-fázisban van nagy mennyiségben jelen. Mivel már találtak olyan molekulát, amely a G-DNS-hez specifikusan kötődik, valóban lehet létjogosultsága egy olyan gyógyszerkutatásnak, amely a G-DNS-t célozza meg, és csak azt károsítja. Ezt azonban elméleti lehetőségnek gondolja a szegedi kutató, korai arról beszélni, hogy áttörést értek el a rákterápia terén.

A négyes DNS-spirál felfedezése áttörést jelenthet a rákgyógyászatban

Áttörést jelenthet a rákgyógyászatban a Cambridge-i Egyetem kutatóinak felfedezése, akik az emberi sejtekben négyes DNS-spirált mutattak ki. A nagy jelentőségű eredményről a Nature Chemistry legújabb számában jelent meg tanulmány.

Hatvan éve, 1953 februárjában számolt be két cambridge-i kutató, James Watson és Francis Crick a kettős DNS-spirál felfedezéséről. Laboratóriumi kísérletek során már korábban is sikerült mesterségesen előállítani négyes DNS-spirált, ám ezt inkább furcsaságnak, mintsem a természetben előforduló képződménynek tekintették - olvasható  a tanulmányt ismertető ScienceDaily című tudományos hírportálon.

A Cambridge-i Egyetem Kémiai Intézetének kutatói Shankar Balasubramian professzor vezetésével egy évtizedig "vadásztak" a természetben előforduló négyes spirálra, amelyet végül az előzőleg kifejlesztett fluoreszkáló antitestek segítségével sikerült emberi tumorsejtekben kimutatni. Azt is bebizonyították, hogy a négyes spirál a DNS azon részein képződik, ahol sok a guanin (a DNS-t alkotó alapegységek, a nukleotidok egyike), ennek folytán a szerkezetet G-kvadruplexnek nevezték el. A kutatóknak ráadásul sikerült egyértelműen kimutatniuk az összefüggést a négyes spirálok koncentrációja és a DNS-replikáció (vagy reduplikáció), a genetikai anyag osztódás előtti megduplázódása között.

"A G-kvadruplex mennyisége viszonylag állandó a sejtekben azok különböző osztódási ciklusai alatt, szignifikáns növekedés csupán a replikáció fázisában figyelhető meg" - magyarázta Giulia Biffi, a tanulmány vezető szerzője. A kutató kitért arra is, hogy az onkogénekben felgyorsuló DNS-replikációs ráta a kvadruplex szerkezetek aktivitását is növeli. (Az onkogén olyan gén, amely arra serkenti a sejteket, hogy tumorsejtekké váljanak.)

A vizsgálatok azt is alátámasztották, hogy ha a kvadruplex DNS-t sikerül szintetikus molekulákkal "csapdába ejteni", akkor megállítható a zabolázatlan sejtosztódás. Ugyancsak bebizonyosodott, hogy a magasabb kvadruplex DNS-tartalommal rendelkező "szuperaktív" gének védtelenebbek a külső behatásokkal szemben.

"A jelenleg alkalmazott rákterápiák közül is sok a DNS-t veszi célba, de eközben nem egészen világos, hogy milyen szabályok szerint működnek. Sokszor azt sem tudjuk, hogy a genom melyik pontján fejtik ki a hatásukat. A kvadruplex DNS viszont a sejtburjánzás szelektív blokkolásában játszhat kulcsszerepet" - vélekedett Balasubramian professzor.

Kazáriából jöttek a kelet-európai zsidók

Lehet, hogy mégis Arthur Koestlernek van igaza? A tizenharmadik törzs címmel 1976-ban megjelent könyvében (magyarul 1990-ben került a boltokba a mű) azt állította, hogy a kelet-európai zsidóság nem az ókori zsidóktól, hanem a kaukázusi kazároktól származik. Az 1905-ben Budapesten Kösztler Artúrként született polihisztor elképzelése heves vitákat váltott ki, ám úgy tűnik, hogy neki lett igaza.

Egy magyar zsidó család hölgy tagjai sábát alkalmából meggyújtják a gyertyákat

Reuters - Szabó Bernadett

Az 1990-es években kezdődött genetikai vizsgálatok azt jelzik, hogy a kulturális és vallási kötődésen túl a világ zsidóságának a biológiai gyökerei is közösek. Amerikai kutatók az észak-afrikai zsidók történelmét elemezve mutatták ki tavaly, hogy e népcsoportok eredete a bibliai idők Izraeléhez vezethető vissza, és kevésbé tekinthetők az őslakók leszármazottainak – a tanulmány az amerikai tudományos akadémia folyóiratában, a PNAS-ban jelent meg.

Meglepetést hozott a grúziai zsidók DNS-ének elemzése, hiszen kiderült, hogy közeli rokonságban állnak a közel-keleti zsidókkal. Az Etiópiában élő zsidók pedig genetikailag olyan távol vannak a többi zsidótól, hogy közösségüket vélhetően csupán néhány ős alapította, akik áttérítették a helyieket a zsidó vallásra. A Nature tudományos magazinban 2010-ben megjelent tanulmány arról adott hírt, hogy a diaszpórában élő zsidóknál általában erőteljesen fennmaradt a genetikai folytonosság, noha a befogadó népesség DNS-ének nyomai is fellelhetők kisebb-nagyobb mértékben.

Az előbbi vizsgálatok sorába illeszthető az az elemzés, amely az európai zsidók felmenőit kutatta. Eszerint többségük a zsidó vallásra áttért kaukázusi törzsektől származik – olvasható a Genome Biology and Evolution című brit szakfolyóiratban közölt tanulmányban. A cikket jegyző Eran Elhaik, a Johns Hopkins Egyetem genetikusa azt reméli, hogy eredményével két évszázados vitát zár le. A világon ma élő több mint 13 millió zsidó mintegy 90 százaléka európai származású.

A „rajnai” néven elterjedt elmélet szerint ők a hetedik századi muzulmán hódítás után Palesztinából elmenekült zsidóktól származnak. Az elmélet alapján Dél-Európában telepedtek le, majd a középkor végén mintegy 50 ezren közülük a német Rajna-vidékre költöztek, később innen indultak kelet felé. Csakhogy ezt a koncepciót kétségbe vonja az a tény, hogy a kelet- európai zsidó lakosság lélekszáma a XV. századi 50 ezerről a XX. század elejére mintegy nyolcmillióra nőtt. Azaz a zsidó lakosság gyarapodása évente 1,7-2 százalék lehetett, tízszerese a helyi lakosságénak, ami nehezen hihető a gazdasági nehézségek, a háborúk és a zsidó közösségeket sújtó pogromok ismeretében.

Máshonnan érkezhettek tehát Kelet-Európába a zsidók. Keletebbről. Az egykori Kazáriából. Ezen feltételezés bizonyításával egyetlen gond van: az egykoron a magyarokat is befogadó birodalom megsemmisült, népei beolvadtak az utódállamokba. A kazárok az időszámítás utáni első évezred második felében telepedtek le a Kaukázusban, pontosabban rohanták le a kaukázusi népeket, az örményeket és a grúzokat. A hódítók palesztinai zsidók befolyására vették fel a nyolcadik században a zsidó államvallást. A kazár zsidók virágzó birodalmat építettek, amely magához vonzotta a mezopotámiai és a bizánci zsidókat is.

A kazár birodalom azonban a tatárjárás és a pestisjárvány következtében a XIII. században összeomlott. A kazár zsidók nyugat felé menekülve a magyar és a lengyel királyságban telepedtek le. A kazár nép tehát eltűnt a történelem süllyesztőjében, az ő genetikai állományukat nem ismerjük. Eran Elhaik genetikus ezért a kazárokhoz legközelebb álló kaukázusi népek genetikai állományát hasonlította össze az európai zsidóság genetikai állományával. A genetikus az emberi géntérkép egyedi különbségeire koncentrált. E különbségeket polimorfizmusoknak nevezzük, és ezek közül is a leggyakoribbak a DNS mindössze egyetlen bázismolekuláját érintő eltérések, az SNP-k (single nucleotide polymorphisms), amelyek jellemző mintázatot mutatnak a több ezer éven keresztül együtt élő embercsoportokon belül.

Az amerikai kutató összesen 1287 ember DNS-mintáját hasonlította össze – ezek nyolc zsidó és hetvennégy egyéb népcsoportból származnak. Az elemzések alapján a genetikus az európai zsidók körében egyértelműen a Kaukázusra, illetve – kisebb mértékben – a Közel-Keletre utaló ősi genetikai nyomokat talált. Eran Elhaik szerint az európai zsidók génállományában kimutatható a kazárok, a görög-római korban élt zsidók – ők az V–XII. század között vándoroltak Kazáriába –, valamint mezopotámiai és palesztin zsidók génmintái. A legnagyobb fokú rokonság a mai örményekkel mutatható ki, a zsidó vallású népekkel kevésbé keveredő grúzok távolabbi rokonai a mai európai zsidóknak. Ezek az eredmények a rajnai elmélettel szemben Koestler kazárelméletét erősítik.

Előttünk a grafénalapú világ

Anyagtudomány – Versenyt futnak az államok és a cégek az elsőségért

Úgy tűnik, hogy valamennyi, a jövőjét komolyan vevő állam és cég arra koncentrál, hogy minél több, grafénnal kapcsolatos felfedezés kötődjön hozzá. A felfokozott aktivitás következménye: a grafénes szabadalmak számának hihetetlen mértékű felfutása. E különleges anyag tulajdonságait jól ismerők azt mondják, hogy a grafén az ipari forradalomhoz hasonló változást indíthat el a gazdaságban.

Kézben tartott jövő – Tapasztó Levente a grafénatomrács modelljével

MTI Balaton József

De miért érdekes ez az anyag? Mert sokkal keményebb a gyémántnál, sokkal jobb elektromos vezető a réznél, és rugalmasabb a guminál. Ezért indult meg a világméretű verseny a grafén minél jobb megismerésére. Mindenki szeretné learatni a különleges tulajdonságú anyagból készült majdani termékek extraprofitját.

Bíró László Péter, az MTA Természettudományi Kutatóközpont professzora szerint a grafén valóban jó eséllyel forradalmasítja a világot. Sőt, elképzelhető, hogy jóval nagyobb mértékben, mint tette azt annak idején a szilícium, amelynek köszönhetően sok egyéb mellett integrált áramköröket, számítógépet, mobiltelefont, tabletet használunk. Ugyanúgy, ahogy ezek az eszközök átrajzolták az életünket, a grafén is ezt fogja tenni, például az összehajtható képernyők, a szó szerint ruházatban viselhető (nano) elektronika, a személyre szabott orvoslást lehetővé tevő olcsó "génszerkesztés", az új energiatároló rendszerek és még rengeteg más alkalmazás által.

Kérdésünkre, hogy nem túlzás ez a kijelentés egy olyan anyag esetén, amelyet 2004-ben hozott létre két orosz kutató, tehát évtizedes múltja sincs, Bíró László Péter válasza: csak a tavalyi év folyamán 8062, szakemberek által elbírált tudományos cikk jelent meg az angol nyelvű szaksajtóban grafén témában. Néhány publikáció magyar kutatók nevéhez fűződik. (Nincs okunk a szégyenkezésre, hazánk a világ élvonalához tartozik a grafén kutatásában, illetve abban, hogy az anyagot felhasználhatóvá tegyék.) Tapasztó Levente és munkatársai (MTA TTK Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Intézet) 2012 nyarán olyan grafénmezőt hoztak létre, amelynek a „szerkezeti hullámossága” (egyszerűbben szólva a gyűröttsége) egy nanométernél kisebb periodicitással ismétlődik. Az új struktúra a grafén elektronszerkezetét is torzítja, és ebből adódóan az anyag tulajdonságait is megváltoztatja. A rendkívüli anyagnak az atomi pontosságú megmunkálását alapozta meg Nemes-Incze Péter 2010-es felfedezése. Az általa kidolgozott módszerrel cikcakk élű, hibátlan grafénalakzat állítható elő. A szerkezet és az anyagjellemzők vizsgálata közelebb viheti a kutatókat a közeljövő egyik szuperanyagaként kezelt grafén beható megismeréséhez.

A grafén tulajdonképpen egy régi-új anyag. A grafitot már nagyon régóta ismeri és használja az emberiség, a grafén pedig nem más, mint egyetlen atom vastagságú grafitréteg. Az 1958-ban Szocsiban született Andrej Geim és az 1974-ben Nyizsnyij Tagilban született Konsztantin Novoszelov 2004-ben jött rá, hogy miként lehet egyetlen grafitrétegből álló anyagot előállítani. A két fizikus zseniális ötlete az volt, hogy speciális ragasztószalag segítségével addig téptek egy grafitot, amíg sikerült arról egyetlen réteget leszakítani. Tíz év sem telt el, és azt látjuk, hogy az elektronikától az orvostudományig majd minden területen ígéretes alkalmazásokkal kecsegtet ez az anyag. A két orosz származású kutató 2004-es felfedezéséért 2010-ben fizikai Nobel-díjat kapott, majd 2012 januárjában lovaggá ütötték őket.

Az alapkutatásokon alapuló szabadalmak számának felfutása jól mutatja a felfokozott érdeklődést. A CambridgeIP összesítése szerint tavaly év végéig a világon összesen 7351, grafénnel kapcsolatos szabadalmi bejelentés született – ez rendkívül magas egy évtizede sem kutatott anyag esetében. A kínai intézményeké és vállalatoké a legtöbb (2200) levédett bejelentés. Az Egyesült Államok a második helyen 1754 szabadalommal áll. Az Egyesült Királyság, amely elindította ezt az egész folyamatot 2004-ben, csak 54 szabadalmat tud felmutatni – ebből 16 ahhoz a Manchester Egyetemhez fűződik, amelynek falai között jelenleg is dolgozik a két Nobel-díjas kutató. Ha a cégeket nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Samsung 407, a második helyezett amerikai IBM 134 szabadalmat tudhat a magáénak. A BBC meglehetős szomorúsággal állapítja meg, hogy miközben a grafénnel kapcsolatos első jelentős kutatások Nagy-Britanniához kötődnek, a szabadalmak terén óriási a lemaradásuk.

		Az abszolút nulla fok alá mentek Az iskolában azt tanították, hogy a nulla Kelvin-foknál (azaz mínusz 273,15 Celsiusnál) nincs alacsonyabb hőmérséklet. Ezt azonban egy bravúros kísérlettel megcáfolták a garchingi Max Planck Kvantumfizikai Intézet és a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem fizikusai.

Csupán egymilliomod fokkal múlták alul az abszolút nullát

A hőmérőkre vésett Celsius-skálán a mínusz értékek télen elfogadottak, nyáron azonban meglepődnénk, ha negatív értékeket látnánk. Na, legalább ennyire megdöbbenhetnek a fizikában kevésbé jártasak, amikor azt hallják, hogy fizikusok az abszolút nulla fok, azaz a mínusz 273,15 Celsius-fok, vagy másként nulla Kelvin alá mentek, ha csak néhány pillanatra is. Az iskolában ugyanis azt tanították, hogy a nulla Kelvin-foknál nincs alacsonyabb hőmérséklet. Ezt azonban egy bravúros kísérlettel megcáfolták a garchingi Max Planck Kvantumfizikai Intézet és a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem fizikusai.

Lord Kelvin a tizenkilencedik században határozta meg az abszolút hőmérsékleti skálát, amelynek lényege, hogy semmi sem lehet hidegebb, mint az abszolút nulla fok, azaz a mínusz 273,15 Celsius-fok. Egy anyag hőmérsékletét részecskéinek mozgása határozza meg. Minél gyorsabban mozognak például egy gáz részecskéi, annál melegebb az a gáz, minél lassúbb a mozgás, annál hidegebb az anyag. Nulla Kelvinen (mínusz 273,15 Celsius-fokon) a részecskék mozgása megáll. Azonban az 1950-es években a fizikusok különleges rendszerek tanulmányozása során arra jöttek rá, hogy ez nem mindig igaz: elvileg olyan helyzetek is előállíthatók, amikor a részecskék hőmérséklete alacsonyabb az abszolút nulla foknál.

Normális körülmények között a legtöbb részecske átlagos vagy átlag közeli energián mozog, és csupán kevés részecske kerül magasabb energiaszintekre. Elméletileg elképzelhető olyan fordított helyzet, amikor több részecske van magasabb energiájú állapotokban, mint alacsonyabb energiájúakban. Ehhez az is kell, hogy legyen a rendszerben egy maximális energiájú állapot is. Ilyenkor az anyag hőmérséklete akár a negatív abszolút hőmérséklet alá eshet – magyarázta a Nature hasábjain Ulrich Schneider, a müncheni Ludwig Maximilian fizikusa. (A mérésről a részletes publikáció a Science-ben olvasható.) Csordás András, az ELTE komplex rendszerek fizikája tanszék docense szerint különleges rendszerekben besűrűsödhetnek az energiaszintek a maximális energiájú állapot alatt, és előállhatnak negatív hőmérsékletek. Ezt elméleti megfontolások révén eddig is tudták, de kísérletben nehéz a negatív hőmérsékletet kimutatni. Megszokott módszereink, hőmérőink ugyanis pozitív hőmérsékletekre lettek „kitalálva”. A német kutatók bejelentése ezért szenzációs. Fontos azonban, hogy az abszolút nulla fok alatti hőmérsékletet nem közvetlenül mérték meg, hanem a rendszer több mérhető fizikai jellemzőjéből következtettek arra

Schneider és munkatársai mintegy százezer káliumatomból álló gázzal kísérleteztek. A gázt vákuumba tették, így érték el a tökéletes hőszigetelést. A lézerek és a mágneses mezők segítségével tartották meg az egyes atomok rácsos elrendezését. A mágneses mezők gyors változtatásával pedig elérték, hogy az atomok a legalacsonyabb energiaszintjükről a lehető legmagasabb energiaszintjükre lépjenek, miközben a lézernyalábok a helyükön tartották őket. Ennek köszönhetően a gáz néhány ezermilliomod Kelvin-fokkal az abszolút nulla alá süllyedt. Schneider szerint ez ahhoz hasonlítható, mintha a völgyben sétálva valaki egy pillanat alatt a hegytetőre érne. Ilyen gyors változásra normál esetben a stabil atomgáz összeomlana, de a lézerek segítségével megakadályozták az összeomlást.

A jelenség további magyarázata még várat magára, de már most izgalmas következtetésekre jutottak a fizikusok. Ha negatív hőmérsékletű anyagot a gravitáció hatásának tennénk ki, ahelyett hogy lefelé mozognának az atomok, abszolút nulla fok alatt néhány atom megemelkedne, ellentmondva a gravitáció megszokott törvényének. A speciális tulajdonságokkal bíró gázatomok segítségével az univerzum gyorsuló tágulását is megmagyarázó sötét energia tulajdonságai is megérthetők lennének. A kísérletben a rácsszerkezet összeomlását megakadályozta a negatív hőmérséklet – elképzelhető, hogy valami hasonló ok miatt tágul folyamatosan a világegyetem, miközben a gravitációs erők miatt éppen ellenkezőleg, össze kellene húzódnia.

A stabil negatív abszolút hőmérsékletű anyagból elvileg létrehozhatók lennének százszázalékosnál jobb hatásfokú hőerőgépek. A tudóscsoport szerint kísérletük nem mond ellent a termodinamika harmadik főtételének sem – az abszolút nulla fok tetszőlegesen megközelíthető, de nem érhető el –, ők ugyanis nem elérték, hanem átlépték az abszolút nulla fokot.

838 méteres ház 210 nap alatt?

Ez év elején a kínai Broad Sustainable Building (BSB) építőcég még azzal szédítette a nagyvilágot, hogy kilencven nap alatt felépíti a világ legmagasabb épületét. Október végén némileg ésszerűbb dátumot mondtak, de még így is elképzelhetetlen, hogy – az állítólag néhány napon belül induló fejlesztésnek köszönhetően – 210 nap alatt fel lehetne húzni egy 838 méter magas toronyházat.

Ilyen lesz a Sky City

Fotó - Broad Sustainable Buildings

Csak hogy tisztában legyünk a viszonyokkal: a világ jelenleg legnagyobb épületének, a 828 méteres dubai Burdzs Kalifának az alapjait 2005-ben rakták le és építették azután folyamatosan. Öt év telt el a 2010-es készrejelentésig – és közben elköltöttek 1,5 milliárd dollárt a luxustoronyra. 

A kínai Hunan tartományban található Csangsa városba álmodott, nem túl élénk fantáziával Sky City munkanevet viselő, 220 emeletes felhőkarcoló a tervek szerint 2013 márciusára készülne el. Ha nem omlik össze, akkor kilencszer gyorsabban húzzák fel, mint a jelenlegi csúcstartót. És olcsóbban, mindössze 628 millió dollárért. Ezt a számot sem kell komolyan venni, legalábbis ha a Burdzs Kalifa példájából indulunk ki: a dubai torony az eredetileg tervezett összeg kétszeresébe került.

A Sky Cityben egy időben akár százezer ember is elfér, de otthonaként legfeljebb 31 ezer gondolhat erre az épületre. A hatalmas bevásárlóközpontokat és egyéb kiszolgáló létesítményeket a másutt lakók is használhatják. Az egymillió négyzetméteres hasznos belső területű toronyban 104 lift hozza-viszi az embereket – írta meg az Inhabitat.com honlap. A kilences erejű földrengésnek is ellenálló épület 15 centiméter vastag falai energiahatékonysági szempontból is megfelelőek. Kína egyébként igen aktív a felhőkarcolók építésében – az ázsiai ország tavaly 23, kétszáz méteresnél magasabb épületet adott át.

Az élhető városokat toronyházakkal is elképzelhetőnek tartó nemzetközi szervezet (CTBUH) szeptember végi sanghaji világkongresszusán Thomas Tomasetti mérnök egyértelművé tette, hogy mi szab határt a felhőkarcolók építésének: a pénz. „Nem jelent gondot akár az egy mérföldes épület felhúzása sem, hiszen a statikusok megoldanak minden ezzel kapcsolatos problémát” – állítja Tomasetti. Egy ekkora épület légkondicionálása megoldott, mint ahogy a felhőkarcolók biztonsági rendszerei is kiépíthetők, illetve van módszer az evakuálásra – minden megoldható, csak legyen rá pénz. „Ha van pénz, meggyőződésem, hogy az emberi elme képes lesz újabb és újabb, a korábbiaknál magasabb felhőharcolók építésére” – mondta ugyanitt egy másik mérnök, Timothy Johnson, aki szerint nem jó kérdés, hogy a csúcsok hajhászása jó vagy rossz. Az emberek mindig magasabbra és magasabbra törnek, egyszerűen azért, mert ilyen a természetünk. Napjainkban az jelent kihívást, hogy találjanak olyan anyagokat, amelyekkel az ilyen épületeknél hagyományosan alkalmazott beton és acél helyettesíthető. Illetve az eddig alkalmazott lifteken túl új típusú eszközöket is ki kell fejleszteni az emberek mozgatására. „Ahhoz, hogy az egy kilométernél magasabb épület biztonságos legyen, két-három kisebb épülettel meg kell támasztani, össze kell kötni azt” – ez Adrian Smith, a 828 méterével világcsúcstartó Burdzs Kalifa-torony tervezőjének véleménye.

Mekkában eközben elkészült a világ jelenleg második legnagyobb épülete. A 120 emeletes Abraj Al Bait Towers nevű épületkomplexum legmagasabb pontja 601 méterrel van a talajszint felett – a 2006-os induláskor 734 méteresre tervezték, de visszavettek az elképzelésekből. A zarándoklatra érkező vendégek közül egyszerre tízezer imádkozhat az épületben kialakított imahelyen, miközben a teljes komplexumban akár százezer ember elhelyezése is megoldható – ne csodálkozzunk ezen, hiszen ez a világ legnagyobb alapterületű (másfél millió négyzetméteres) építménye.

Ennél is nagyobb lesz a 2015-re elkészülő kínai Ping An üzletközpont – ez 660 méteresre nő. A világ tíz legmagasabb épülete – ami elkészült, vagy már épül – közül hat kínai. (Kína jelenleg legmagasabb épülete a 492 méteres sanghaji világkereskedelmi központ, de nem sokáig, mert ugyanitt 2014-re elkészül a 632 méteres Sanghaj Torony.) A tízes listán szerepel egy épület New Yorkban (One World Trade Center), egy Szöulban (Lotte World Tower). A két hiányzó az előbb említett mekkai és a dubai Burdzs Kalifa. Ezt a listát alapjaiban írja át a Sky City.

Nagyra törő tervekből másutt sincs hiány. Szaúd-Arábiában 2018-ra szeretnék felhúzni az egy kilométer magas dzsiddai Kingdom Towert. Az ecuadori főváros, Quito kormányzója azt vette a fejébe, hogy megépítteti a Naptorony nevű építményt. A pontosan az Egyenlítőre tervezett, egy mérföld magas valami építési költségét 200 millió dollárra becsülik. Az épület körül évek óta zajló vita az AFP tudósítása szerint csillapodni látszik annak köszönhetően, hogy az Egyesült Államokban és Európában tehetős befektetők érdeklődnek a terv felől. Az építésre kiszemelt helyszín közelében most is van egy emlékmű – igaz, mindössze harmincméteres az 1979-ben felhúzott obeliszk.

Dávid parittyája 2.0

Élesben vizsgázott az izraeli Vaskupola, a kilőtt rakéták 90 százalékát hatástalanította

Az a 10 % legyen atomtöltet, hogy lehűtse a degeneráltakat

Néhány napja érvényben van ugyan a még törékeny tűzszünet, ám a közelmúltban fellángolt izraeli–palesztin konfliktus műszakilag legérdekesebb eleme a jobbára sikerrel vizsgázott Vaskupola nevű rakétavédelmi rendszer, mely radarral deríti fel a közeledő lövedékeket, majd vezérlő jeleket ad ki, és saját rakétáit ráállítja a pályájukra.

Az ellenrakéták igen nagy, több mint kétszeres szuperszonikus sebességgel (2,2 Mach, vagyis közel 2500 km/óra) repülnek, és a támadófegyvereket még útjuk során, a levegőben megsemmisítik. Az elhárítórendszer hatékonyságát erősíti, hogy igencsak intelligens szoftver vezérli, mert meg tudja azt is jósolni, melyik rakéta fog lakatlan területre, vagy esetleg az óceánba zuhanni, és azokat hagyja ott felrobbanni. Van értelme a spórolásnak, minthogy egyetlen elfogórakéta legalább 45 ezer dollárba kerül. De még ez a nagy ár is megéri, hiszen a Vaskupola védőernyőt jelent az izraeli lakosság számára a Gázai övezetből kilőtt kis (5–70 kilométeres) hatótávolságú palesztin fegyverekkel szemben. Egyelőre ugyan részleges csupán, de az állandó fejlesztés nagyobb biztonságot ígér. 

November 19-én például a palesztin terroristák 877 rakétát lőttek ki napközben Izraelre, ebből – az izraeli hatóságok szerint – 307-et sikerült még menet közben megsemmisíteni. Ám az irányító szoftver fejlesztésének köszönhetően az elhárítás addigi, mindössze 15 kilométeres hatótávolságát sikerült megötszörözve, 75 kilométerre kiterjeszteni – állítja Ben Goodlad szakértő a New Scientistben. Nyilvánvalóan nagyon lényeges kérdés, hogy mennyire eredményesen működnek a Vaskupola egységei, vagyis hány védekezőrakétát kell kilőni egy támadó sikeres megsemmisítéséhez. Goodlad szerint a mai helyzet 87 és 90 százalék közötti sikerarányt mutat. Jelenleg öt Vaskupola-rendszer működik Izraelben, amelyek kilövőegységeiben húsz darab, egyenként 3 méter hosszú és 90 kilogramm tömegű elfogórakéta helyezkedik el. Az állami tulajdonú Rafael Fejlett Védelmi Rendszerek Vállalat által fejlesztett és gyártott Vaskupola-egységekből a tervek szerint továbbiakat, összesen tizenhármat akarnak munkába állítani a még hatékonyabb védelem érdekében. A nagyobb hatékonyság és megbízhatóság nyilvánvalóan kulcskérdés. Bizonyítja az a malőr is, ami múlt szerdán, a délutáni csúcsforgalom idején következett be. A Gázából Ashdod város felé irányított rakéták közül egyet sikeresen megsemmisített a védelem, ám a másik elért egy lakott városrészt, rombolást okozva és egy embert könnyebben megsebesítve. A harmadik esetben viszont egy saját rakéta teremtett komoly drámát, méghozzá a Vaskupola-egység közelében. Ez a lövedék nem a palesztinok Grad rakétája felé száguldott, hanem a közeli főút felé vette az irányt. Az utolsó pillanatban sikerült némileg eltéríteni és felrobbantani. Igen közel azonban a 4. számú főúttól, alig 30 méternyire. Még így is roppant veszélyesnek bizonyult, mert a lövedék égő szilánkjai az út mentén robbantak föl. Szerencsére az autóvezetők idejében fékeztek, így nem következett be baj.

Más gondok is keletkezhetnek. A szakemberek úgy tudják, hogy jelenleg az elfogórendszer irányításának lényegi eleme a döntéseket hozó ember. Ám a technikát állandóan fejlesztik, és egyáltalán nincs akadálya annak, hogy robotok vegyék át az irányítást. Eléggé félelmetes jövőnek látszik. Érthető, hogy máris aggódó figyelmeztetések hangzanak el. Így például felemelte szavát a Human Rights Watch (az emberi jogokat ellenőrző szervezet) vezetésével civil szervezetek nemzetközi koalíciója, amely az ENSZ-hez fordult, felkérve, hogy akadályozza meg a teljesen automatikus irányítású elhárítórendszerek bevetését – nehogy már egy robot döntsön abban, melyik repülő objektumot (akár békés repülőgépet) semmisítsen meg. Amint Noel Sharkey, a robotfegyvereket ellenőrző nemzetközi bizottság szakértője kijelentette: „A Vaskupola az autonóm robotfegyverek egyik előfutárának is tekinthető.”

Ám nem csak kis hatótávolságú rakétákra kell felkészülni, amit jelez, hogy a minapi támadásokban már egy iráni gyártmányú közepes hatótávolságú rakétát is átlőttek a palesztinok. Csakhogy épp tegnap jött az izraeli védelmi minisztérium és a rendszer kiépítésében vele együttműködő amerikai hivatal (Missile Defense Agency) híre: sikeres kísérletet hajtottak végre Izraelben az új, Varázspálca nevű rakétaelhárító rendszerrel. A Dávid parittyájának is nevezett technika első kipróbálása során vasárnap sikeresen elfogott egy közepes hatótávolságú rakétát. Az új fegyver az eddiginél nagyobb (70–250 km-es) hatótávolságot tesz lehetővé azzal, hogy hajtóműve repülés közben háromszor ki- és bekapcsol. Az izraeli hadsereg újabb – köztük robbanótöltetes – kísérleteket is tervez a jövőben. A Varázspálcát 2014-ben vagy 2015-ben szeretnék hadrendbe állítani. Elsősorban arra lesz hivatott, hogy megvédje Izraelt a Gázai övezetből és a Dél-Libanonból induló rakétáktól. Ezzel befejezéséhez közeledik Izrael háromszintű rakétapajzsának a kiépítése, amelynek már egy évtizede működő eleme az Arrow (Nyíl) nevű, ballisztikus rakéták megsemmisítésére szolgáló elfogóegység.

		DNS: sötétanyag detektor Kozmológia - Ezerszeres érzékenységet remélnek A titokzatos sötét anyagot galaxisok forgássebessége alapján fedezték föl, de mindmáig nem sikerült kimutatni. Csak egy olasz és egy amerikai detektor jelzett valamit, ami akár sötétanyag-ütközésként is azonosítható. A szakemberek a sikertelenséget azzal magyarázzák, hogy a berendezések még nem érték el a kimutathatóság határát.

Amerikai kozmológusok és biokémikusok érdekes ötlettel álltak elő, egyszálú DNS-molekulát javasolnak detektoranyagként, amivel könnyebben észlelhető lenne a minket körülvevő, láthatatlan sötét anyag. Andrzej Drukier, a Biotraces nevű cég kutatója javaslata szerint, ha egyszálú DNS-molekulaláncot használnának reagensként, jelentősen megnőne a detektorok érzékenysége. Elképzelése szerint vékony aranyfóliára vinnék fel a kettős spirál szétválasztott láncait úgy, mint egy fogkefe nyelére a sörtéket. Ha a fólia felől érkező sötétanyagrészecske kiüt egy aranyatomot a rácsból, akkor az szükségszerűen áthalad a sűrű DNS masszán. Útja során akár többször is ütközhet, DNS-töredékeket létrehozva.

Ezeket a miniatűr száldarabkákat sokkal könnyebb észlelni és az eredeti eseményre visszakövetkeztetni, mint az eddig használt detektorok esetében. A feltaláló szerint akár 1000-szeresére is nőhet az érzékenység. A mérés során abból indulnak ki, hogy a galaxis sötét anyaga együtt kering a csillagokkal a Tejút központja körül. Mivel a Föld a Nap körüli pályán kering, ezért pályamenti sebessége egyszer hozzáadódik, fél évvel később pedig levonódik a Napnak a tejútrendszerben történő keringési sebességéből.

Ez azt jelenti, hogy félévente megnő a sötét anyaggal történő ütközések száma, azaz a mérési események periodikusan változnak. A nagyobb érzékenység nemcsak a sötét anyag mennyiségére, hanem a Földhöz képesti haladási irányára és sebességére is értékelhető információt ad. A másik nagy előnye ennek a detektálási eljárásnak, hogy nem kell az érzékelő anyagát az abszolút nulla hőmérséklet közelébe hűteni, hogy jól el lehessen különíteni a mérési eredményt a háttérzajtól.