Egységes Világkormányzat

Egységes Világkormányzat

Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.

Amerika, Európa, Ázsia és Afrika egyesítése

A 2003-ban ismerté vált tények arra utalnak, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség és az általa integrált hatalmi elit belső körei - a Bilderberg-csoport, a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa (a CFR), a Háromoldalú Bizottság (TC) legfőbb vezetői - be kívánják fejezni a világ többé-kevésbé egy központból történő irányítását az új világrend bevezetésével. Ezt az új világrendet az utóbbi időben globalizációnak, globális uniónak, globális gazdaságnak, globális rendnek, globális környezetnek és ehhez hasonlóknak nevezik. Amikor az idősebb George Bush az Öböl-háborút megelőzően több beszédében is nyilatkozott az új világrendről, gyanakvást ébresztett és aggodalmat keltett a közvélemény széles rétegeiben. Éppen ezért az integrált hatalmi elit gondolati műhelyeiben egy általánosabb fogalmat kezdtek használni: ez a globalizáció. Ma már ez a szó nem kelt félelmet, hiszen az üzleti világ is bevett fogalomként használja, a tömegtájékoztatásban is naponta elhangzik, ezért félelmetes csengése megszűnt. Akik azonban az új világrend, valamint a globalizáció struktúráját és működését, vagyis alapvető tulajdonságait összehasonlítják, azok világosan látják, hogy továbbra is az új világrendről van szó, csak egy új elnevezés alatt.

2005 - Az Amerikai Unió megalakítása

A nemzetközi pénzügyi közösség integrált hatalmi elitje tervbe vette, hogy 2005 januárjáig létrehozza az Amerikai Uniót. Ez az újabb nemzetek feletti politikai képződmény földrajzilag felöleli Észak-, Közép-, és Dél-Amerikát, valamint a karib-tengeri szigeteket, és hasonlóan működik majd, mint az utóbbi két évtizedben fokozatosan államok feletti birodalommá átalakítottEurópai Unió. Az Európai Unióba történő belépést megelőző magyar kormányzati propaganda, amelyet a parlamenti pártgépezetek kivétel nélkül támogattak, elhallgatta azt a tényt a magyar választópolgárok elől, hogy az egykori Közös Piac, amely szociális piacgazdasággal rendelkező, önrendelkezésüket megtartó szuverén államok önkéntes gazdasági társulása volt bizonyos feladatok optimálisabb elvégzésére, a maastrichti-1, a maastrichti-2, az amszterdami és a nizzai megállapodással fokozatosan nemzetek feletti birodalmi képződménnyé alakult át. Ez a birodalom nem érvényesíti a demokratikus kormányzás Montesquieu óta ismert alapelvét: az államhatalmi ágak - a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom - szigorú szétválasztását és kölcsönös egyensúlyban tartását.

Az Európai Unióban az értékelőállító termelő (fizikai) gazdaság helyére a forgalom, a fogyasztás, az eladósítás és a kamatszedés elsőbbsége alapján működő pénzgazdaság - krematisztika - lépett. Ebben a rendszerben a monetáris hatáskör, amely ma a legfontosabb hatalmi jogosítvány, a kis létszámú nemzetközi beruházó bankárokból álló csoport magánmonopóliuma lett. Ez a transznacionális csoport működteti a saját hasznára azt a magánpénz-rendszert, amelynek motorja a kamatautomatizmus. Ez a kamat-kapitalista privát-pénzmonopólium a reálgazdaságtól elszakadva automatikusan növeli a pénz, valamint a pénzre ráépült értékpapírok és derivátumok mennyiségét. Ennek következtében a jelenleg forgalomban lévő pénz, értékpapír és derivátum követeléseknek, azaz az összes pénzvagyonnak csak a két százaléka van reális vagyontárgyakkal, ingatlanokkal, árúkkal és szolgáltatásokkal fedezve. Ez a fedezetlen pénzzel és értékpapírokkal, valamint spekulációs derivátumokkal működtetett rendszer a legkisebb megrázkódtatásra kártyavárként omolhat össze, annyira ingatag.

A kincstári optimizmustól csöpögő magyar uniós propaganda-szólamok hallgattak arról, hogy a birodalommá átalakított EU közösségi joga gyakorlatilag érvényteleníti a tartománnyá lefokozott korábbi önálló tagállamok saját jogszabályait. E jogszabályok, beleértve a legmagasabb szintű jogszabályokat is, érvénytelenek, amennyiben ellenkeznek az Unió közös jogát képező szabályokkal. Az Európai Unió, mint minden birodalom, ha fenn akar maradni, terjeszkedésre kényszerül. Az EU központi magját képező országok saját területükön nagyüzemi jellegű, olcsó géntechnológiát alkalmazó alapanyag-termelést - amelyen jelentős extraprofit érhető el - már nem folytathatnak. Ehhez nincsenek meg a földrajzi, geopolitikai és társadalmi feltételek. Ezért volt elengedhetetlen szükségük a gyarmati szerepkörre redukált kelet-európai országok csatlakoztatására. Megerősíti az Európai Unió birodalmi jellegét, hogy erősen centralizált, és a kötelező kvóták formájában tervgazdálkodást folytat. Ez a kvótarendszer piacidegen, és a gazdasági életben ténylegesen a pénzvagyon-monopólium korlátlan érvényesülését teszi lehetővé. Ennek legfőbb mutatója, hogy a föld, mint pótolhatatlan természeti erőforrás és a nemzeti lét alapja, elporlik, mert alá van vetve a tőke szabad mozgásának. E kényszer előírás miatt közönséges áruként kezelendő. Az EU terjeszkedő birodalmából nem lehet kilépni, és kizárni sem lehet senkit.

A Kentben folyó, új játékszabályokat alkotó tanácskozás - konvent - olyan javaslatot fogalmazott meg, amely csupán azt teszi lehetővé, hogy az adott ország kétévi felmondással, de az összes tag kétharmadának a jóváhagyásával esetleg kiléphessen. Minthogy az Európai Unió központi országainak elsősorban a gyarmati szerepre korlátozott kelet-európai országok termőföldjére van szüksége, amelyen nagyüzemi méretekben, a géntechnológia alkalmazásával alapanyagokat termelhet, soha nem lesz érdeke, hogy hozzájáruljon e termőföldek visszaadásához, vagyis ahhoz, hogy egy agymosással beterelt kelet-európai ország távozhasson ebből a kényszerközösségből. Ezen kívül szüksége van stagnáló gazdaságának új piacokra is.

A keretein túlfeszített titkolódzás, vagyis az információs hatalommal való szervezett visszaélés, az Európai Birodalomnak is egyik legfontosabb működési elve és hatalomgyakorlási eszköze. A közösségi jog 140 000 oldalt kitevő anyagából mintegy az egy ötöde le van titkosítva, és azt csak a bennfentesek, a beavatottak ismerhetik.

A háttérhatalom tervei szerint a 2005-ben létrejövő Amerikai Unió az Európai Unió kópiája lesz. Ebben a tengerentúli nemzetek feletti képződményben is központosított monetáris rendszer működik, egyetlen központi bank irányításával, és a tényleges hatalmat is egyetlen kinevezett kormányzati testület gyakorolja. Egységesítve lenne a zsoldosokból álló fegyveres erő, valamint a bírósági és igazságszolgáltatási rendszer egésze. Az Amerikai Unión belül nemcsak a vámhatárok szűnnének meg teljesen, hiszen ezt már a NAFTA (North American Free Trade Agreement - Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény) is megvalósította. Az Amerikai Unióra való áttérés lényegében hatálytalanítaná a jelenleg érvényben lévő, de a nemzetközi szerződések elsőbbségével már gyökeresen megváltoztatott amerikai alkotmányt is.

A háttérhatalom érvényteleníti az amerikai alkotmányt

A világ eddig legmaradandóbbnak és legsikeresebbnek bizonyult amerikai alkotmányát - az 1776-ban közzétett Függetlenségi Nyilatkozatot követően - az Egyesült Államok alapítói atyái úgy fogalmazták meg és fogadták el 1787-ben, hogy ezt az alkotmányt csak különleges eljárási szabályok keretében lehessen módosítani. Ehhez tartoznak az ún. alkotmány-kiegészítésre vonatkozó rendelkezések. Az amerikai alkotmány 5. cikkelye kimondja:

"A Kongresszus, ha a két kamara 2/3-a szükségesnek találja, kiegészítéseket terjeszt elő a jelen kormányhoz, illetve az összes állam 2/3-a törvényhozó testületeinek kérelmére a kiegészítések előterjesztése céljából konvenciót hív össze, amely kiegészítések mindkét esetben, minden tekintetben a jelen alkotmány hatályos részét képezik, amennyiben azokat az államok 3/4 részének törvényhozó testületei, vagy az államok 3/4 részének konvenciói megerősítették aszerint, hogy a Kongresszus a megerősítésnek melyik módját javasolta; ...továbbá egy államot sem lehet annak hozzájárulása nélkül a szenátusi egyenlő szavazati jogától megfosztani."

Az alkotmány 1808 előtt megtiltott minden olyan kiegészítést, amely bármilyen vonatkozásban érintette volna a rabszolgák behozatalát. A felmerült nehézségek az alkotmányozó atyákat meggyőzték arról, hogy igenis szükség van az alkotmány módosítását jelentő kiegészítésekre, ha ezekhez megvan a közvélemény megfelelő támogatása. Azért, hogy ez az alkotmány-módosítási, illetve kiegészítési eljárás hatékony legyen, lényegében két módszert is biztosítottak a kezdeményezésre. Ha a Kongresszus nem terjeszt elő egy szükségessé vált alkotmány-kiegészítést, illetve módosítást, akkor a tagállamok 2/3-a kérheti egy össznemzeti alkotmányozó gyűlés összehívását. Az alkotmányozó atyák szem előtt tartották, hogy az alkotmány szilárdsága érdekében, annak módosítása ne történhessék meg könnyedén, ezért 2/3-os minősített többséget írtak elő a Kongresszus mindkét házában, és az egyes tagállamok 3/4-ének a megerősítése szükséges ahhoz, hogy a módosítás érvénybe léphessen. Az, hogy ez az óvatos előrelátás mennyire szükséges volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy eddig több ezer alkotmány-kiegészítésre tettek javaslatot a Kongresszusban, és ezek közül 1789 és 1953 között mindössze 27 került a tagállamok elé, és ebből is csak 22 ment át a ratifikációs - azaz a jóváhagyó és megerősítő - eljáráson.

Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség 1913-ban a Federal Reserve System nevű magánkartell létrehozásával - az alkotmány rendelkezéseit megszegve - megszerezte az ellenőrzést az Egyesült Államok pénzrendszere felett, majd pénzmonopóliuma segítségével ellenőrzése alá tudta vonni az ország gazdaságát, akkor a politikai rendszer könnyebb irányítása érdekében hosszú évekig kampányt folytatott egy új alkotmány létrehozásáért, és a korábbi lecseréléséért. Amikor ez a kampánya sikertelen maradt, akkor az "amendment", vagyis alkotmány-kiegészítő eljáráshoz folyamodott. De ez annyira szigorú szabályokhoz van kötve, hogy ezzel sem tudta elérni az amerikai alkotmány legfőbb rendelkezéseinek a saját uralmi érdekeinek megfelelő megváltoztatását. Ezért harmadik módszerként azt választotta, hogy az Egyesült Államokat el kezdte beléptetni az általa létrehozott nemzetközi szervezetekbe (ENSZ, NATO, WTO, NAFTA stb.). E szervezetek alapszabályai pedig úgy lettek elfogadva, hogy rendelkezéseik elsőbbséget élveznek a tagállamok belső jogával, így alkotmányos szabályaival szemben is. Ily módon, a nemzetközi szerződések révén sikerült érvényteleníteni az amerikai alkotmány számos olyan alapvető rendelkezését, amely korlátozta a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeinek az érvényesítését az Egyesült Államok politikai rendszerében.

Az amerikai alkotmány szerves részét képező Bill of Rights hangsúlyosan kinyilvánítja az emberi jogok és a polgári szabadságjogok védelmét. Ezek az angol történelemből ismert Bill of Rights-ból (jogok törvényéből) átvett alapelvek az egyes amerikai tagállamok alkotmányainak is a szerves részét képezik. Az Egyesült Államok alkotmányának az első 10 kiegészítése lényegében ezeket az alapvető jogokat tartalmazza:

• Az első kimondja, hogy a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad gyakorlásának a tiltására. Garantálja a szólás és sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, valamint az állampolgároknak azt a jogát, hogy panasszal forduljanak a kormányhoz.
• A második kiegészítés garantálja, hogy a szabadság érdekében szükség van egy jól szervezett milíciára, és nem lehet csorbítani az állampolgárok jogát a fegyverek birtoklásához és viseléséhez.
• A harmadik kiegészítés szerint béke idején katonát csak a ház tulajdonosának beleegyezésével lehet elszállásolni.
• A negyedik alkotmány-kiegészítés garantálja a személyi biztonságot, valamint lakóházának, okmányainak és tulajdonának a biztonságát, a megalapozatlan házkutatásoktól és lefoglalásoktól való mentességet.
• Az ötödik alkotmány-kiegészítés szerint senkit sem lehet súlyos bűncselekmény miatt felelősségre vonni, csak akkor ha a nagy esküdtszék terjesztett elő vádindítványt. Ez alól kivételt képeznek a szárazföldi, tengeri haderő, vagy a milícia körében felmerült ügyek. Itt van arról is szó, hogy senkit nem lehet ugyanazért a cselekményéért kétszer felelősség alá vonni. Továbbá senkit nem lehet arra kényszeríteni, hogy büntető ügyben saját maga ellen tanúskodjék. Ez a kiegészítés rendelkezik arról, hogy az életet, szabadságot vagy vagyont sújtó ítéletet csak a törvények megfelelő eljárás alapján lehet kimondani. Végül, hogy a magántulajdont közcélokra csak igazságos kártalanítás ellenében lehet igénybe venni.
• A hatodik alkotmány-kiegészítés biztosítja a vádlott jogát ahhoz, hogy esküdtszék bíráskodjon ügyében, és az gyors és nyilvános tárgyaláson hozzon döntést.
• A hetedik alkotmány-kiegészítés ezt kiegészíti azzal, hogy az esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a közjog szabályai szerint vizsgálhatják felül.
• A nyolcadik alkotmány-kiegészítés tiltja túl magas óvadék vagy pénzbírság kiszabását, illetve kegyetlen és szokatlan büntetés alkalmazását.
• A kilencedik alkotmány-kiegészítés tiltja az alkotmányos jogok olyan irányú értelmezését, hogy azok elvonják, vagy csökkentsék az állam polgárai által élvezett más jogokat.
• A tizedik alkotmány-kiegészítés pedig leszögezi, hogy az Egyesült Államok központi kormányzatára rá nem ruházott, de az egyes tagállamoknak meg nem tagadott jogok a tagállamokat, illetve a lakosság egészét illetik.

Az Amerikaiak Tanácsa, a NAFTA és az FTAA

Az Egyesült Államok pénzügyi-, gazdasági-, és politikai rendszerét az irányítása alatt tartó integrált hatalmi elit - a nemzetközi pénzügyi közösség amerikai részlege - a legutóbbi időben kiterjesztette a már említett NAFTA értelmezését. Most már FTAA-nak nevezi, azaz Free Trade Area of the Americas (az Amerikaiak Szabadkereskedelmi Térsége). A Council of the Americas, vagyis az Amerikaiak Tanácsa 2001. márciusában Quebec City-ben tanácskozott és ekkor elhatározták, hogy befejezik az FTAA-nak a bevezetését 2005. elejéig.

David Rockefeller, a Council of the Americas alapítója és tiszteletbeli elnöke, 2002. május 6-án köszönetet mondott Dick Cheney amerikai alelnöknek, amiért ígéretet tett arra, hogy az Egyesült Államok kormánya mindent megtesz annak érdekében, hogy az FTAA terv végrehajtása 2005. januárjáig befejeződjék, és az új nemzetek feletti struktúra működőképes legyen. Ha közelebbről szemügyre vesszük miként is működik az FTAA, vagyis az Amerikai Szabadkereskedelmi Térség, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az Amerikai Unió bevezetéséről van szó, csak álcázásul szolgáló másfajta elnevezés alatt. A nemzetközi háttérhatalom először az Európai Uniót hozza tető alá 2004. május 1-ével. Ezt követi az Amerikai Unió felállítása 2005. januárjában. Számítani lehet egy Ázsiai Unió létrehozására is. És talán Afrika sem marad ki teljesen ebből a folyamatból. A most már kiszivárgott értesülések szerint arra lehet számítani, hogy 2010. és 2015. között a globalizációs terv elvezet a világ egyközpontú kormányzásának valamilyen formális vagy informális változatához.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amelynek a címe: "Our global neighbourhood" - "Globális szomszédságunk". Eszerint valamennyi nép, ország, állam és nemzet tagja lesz a Globális Uniónak vagy Világuniónak, kivéve az iszlám országokat. Ha azonban az iszlám országokban most folyamatban lévő rendszercserék a jelenlegi ütemben folytatódnak, akkor elképzelhető, hogy a nemzetközi pénzügyi közösségnek engedelmeskedő iszlám országok is a Globális Unióba integrálódhatnak. Ezért fontos, hogy minél több arab és más mohamedán kultúrájú országban a nemzetközi pénzügyi közösségnek engedelmeskedő kliens kormányzat kerüljön hatalomra.

Az amerikai földrészen Chile az az ország, amelyet a leghamarabb bevonnak az Amerikai Unióba. Ebben az országban a háttérhatalom olyan központi koordináló szervezetei, mint a brit "Round-Table" titkos társaságból kifejlődött Royal Institute of International Affairs Londonban (Királyi Külügyi Intézet), és a Council on Foreign Relations New Yorkban (Külkapcsolatok Tanácsa) erős helyi képviselettel rendelkezik, amelynek a neve: Chilean Council on Foreign Relations, vagyis a Chilei Külkapcsolatok Tanácsa.

Venezuelában nehézségekbe ütközik a háttérhatalom. Amikor a jelenlegi elnök, Hugo Chavez 1999. február 2-án hivatalba lépett, akkor ígéretet tett arra, hogy többet fog juttatni az ország olajexportjából származó jövedelemből a lakosságnak. E jövedelem-átcsoportosítástól remélte azt, hogy a venezuelai társadalom kikerülhet krónikus pénzügyi nehézségeiből, és az ország a fenyegető eladósodásból. Ez a politikája akadályozhatja az Amerikai Unió működőképessé tételét a tervezett időpontban. A CIA feltehetően ezért támogatta a venezuelai elnök megbuktatását célzó akciókat 2002 végén és 2003 elején. Ezek mögött az olajipar vezetői álltak és nem Venezuela népe.

Brazília - Dél-Amerika legnagyobb országa - is rendkívül nehéz helyzetben van. A végletekig eladósodott ország elnöke, Luis Inacio Lula da Silva elnök 2002. december 13-án a nemzetközi pénzvilág egyik ismert alakját, Hernando Meirelles-t nevezte ki a Brazil Központi Bank élére. Meirelles nem akárki. Ö volt korábban a FleetBoston Financial Corp. Elnöke, azt megelőzően pedig a New York-i Council of the Americas igazgatója volt. Mint már említettük a Council of the Americas alapítója és tiszteletbeli elnöke pedig nem más, mint David Rockefeller, vagyis a háttérhatalom formális és informális hálózatának legfőbb vezetője. A Rockefeller-ház fölött csupán az a Rotschild-dinasztia áll, amelynek a Rockefeller-család a felemelkedését köszönheti.

Argentínában is fontos változások történtek a legfőbb hatalmat jelentő monetáris intézmény, az Argentin Központi Bank élén. Argentína szenátusa 2002. december 26-án jóváhagytaAlfonso Prat-Gray kinevezését Argentína Központi Bankjának az elnökévé. Prat-Gray sem akárki a nemzetközi pénzvilágban. Korábban ő irányította a J.P. Morgan Chase Bank kereskedelmi és piackutató részlegét. Ennek a banknak a Nemzetközi Tanácsadó Bizottságát elnökként David Rockefeller irányítja.

Az áramvonalasított amerikai törvényhozás

Az amerikai földrész és a világ vezető hatalma természetesen az Egyesült Államok. Ifjabb George Bush elnök 2002. augusztus 6-án írta alá és léptette hatályba a "Trade Act of 2002"elnevezésű kereskedelmi törvényt, amelyet a felgyorsított jogszabály-alkotásról szóló törvénynek is hívnak. De egy másik néven is hivatkoznak erre a jogszabályra: "Trade Promotion Authority", TPA, vagyis Kereskedelmet Elősegítő Hatóság. Ez a felgyorsított törvénykezés azt célozza, hogy a kijelölt időre tető alá lehessen hozni az Amerikai Unió szervezeti rendszerét, és működési rendjét.

Az, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus, most már csak azokról a szerződésekről szavazhat, amelyeket az elnök eléje terjeszt, lehetővé teszi, hogy időben rendelkezésre álljanak a nemzetközi pénzügyi közösség és a háttérhatalom stratégiáját szolgáló amerikai jogszabályok. A háttérhatalom és integrált hatalmi elitje természetesen mindent megtesz azért, hogy az amerikai Szenátus és a Képviselőház tagjai ezeket a szerződéseket megszavazzák. Legfőbb nyomásgyakorló eszközük, hogy olyan magán megfigyelő szervezeteket működtetnek, amelyek számon tartják minden egyes törvényhozó, minden egyes állásfoglalását: vagyis, hogy milyen kérdésben hogyan foglalt állást, és miként szavazott hivatali ideje alatt. Ha nem a háttérhatalomnak megfelelően nyilatkozik meg, vagy szavaz, akkor szinte biztosra veheti, hogy még egyszer nem kerül be sem a Képviselőházba, sem a Szenátusba. Sikerült meggyöngíteni a háttérhatalommal szemben kritikusan fellépő ellenzék erejét, mível olyan szószólói, mint Cynthia McKinney, Earl Hilliard és Bob Barr képviselők a pénzoligarchia által pénzelt csoportok tevékenysége eredményként vereséget szenvedtek a választásokon. Korábban már erre a sorsra jutott egy másik a háttérhatalommal szemben álló képviselő: Jim Trafficant.Hírek szerint a háttérhatalom megfigyelőinek a listáján Ron Paul képviselő a következő megbuktatandó politikus.

Új ember a szenátusi többség élén.

Az amerikai törvényhozás felsőházának számító szenátusban a többségi párt élén Trent Lott szenátor állott. Őt azonban nemrég lecserélték, és ennek legvalószínűbb oka az, hogy nem volt tagja a Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek, amely már hosszabb ideje ténylegesen irányítja a Fehér Házat és a Kapitóliumban működő törvényhozókat. A háttérhatalom integrált hatalmi elitje nagyon sok változást akar a következő két évben, pontosan azért, hogy az Amerikai Unió a tervezett menetrend szerint létrejöhessen. Éppen ezért arra volt szüksége, hogy a saját embere töltse be azt a fontos pozíciót, amit a szenátusi többség vezetése jelent. A jelek szerint erre e feladatra a legalkalmasabbnak William H. Frist szenátor bizonyult, aki ebben az évben lett a nagytekintélyű New York-i Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) tagja. Valószínű azért léptették be az Egyesült Államokat informálisan irányító tekintélyes testületbe, mert már ő volt kiszemelve Trent Lott szenátor utódjának.

A Világállam globális zsoldosai

1992. május 21-én Henry Kissinger, a háttérhatalom valamennyi fontos központi intézményének egyik felelős vezetője a Bilderberg-csoportnak a franciaországi Evianban tartotttanácskozásán kijelentette:

"Az amerikaiak ma fel lennének háborodva, ha az ENSZ-csapatok állítanák helyre a közrendet Los Angelesben. Holnap már hálásak lesznek ezért! Ez különösen így van, ha azt mondanák nekik, hogy egy külső veszéllyel kell szembeszállni, akár igaz ez, akár csak híresztelés, amely veszélyezteti a létezésünket. Ekkor lesz az, hogy földünk valamennyi népe kérni fogja: a világ vezetői mentsék meg ettől a veszedelemtől. Amitől minden ember fél, az az ismeretlen. Ha szembesítjük őket ezzel a forgatókönyvvel, akkor kézséggel le fognak mondani egyéni emberi jogaikról, hogy jólétüket a világkormányzat szavatolja számukra."

Henry Kissinger a háttérhatalom egyik fontos frontembereként már hosszú ideje közeli munkatársa David Rockefellernek, akit a "Who's who of the Elite" (Robert Gaylon Ross, Sr. - 1995, USA) című könyv 249. oldalán az új világrend legfőbb vezetőjeként helyez el azon a grafikonon, amely a háttérhatalom intézményeinek az egymáshoz való kapcsolatrendszerét ábrázolja. A David Rockefeller által irányított központnak van alárendelve: a Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), a Bilderberg-csoport, és a Trilateral Commision (Háromoldalú Bizottság). De a David Rockefeller által irányított központ koordinálja a japán, az észak-amerikai és európai transznacionálisan integrált globális elitet. Rockefeller felett az a kilenc tagból álló szupertitkos csoport gyakorolja a felügyeletet, amely kilenc személynek soha semmikor nem hozták nyilvánosságra a nevét. Ezért a kutatók csak úgy hivatkoznak rájuk, mint "A Kilenc Ismeretlen".

Az európai parlament egy tagja, aki kutatatta az Európai Unió létrejöttének a történelmét, többek között a következő megfogalmazást is olvashatta munkája során:

"Nehéz lesz megvalósítani a politikai uniót egy külső politikai fenyegetés megléte nélkül. Egy 'terrorista gaztett' elősegítené egy ilyen kívülről jövő politikai fenyegetéssel kapcsolatos veszélyérzet kialakulását."

Egyelőre még várat magára annak a kiderítése, hogy a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeknek a hátterében ténylegesen milyen erők álltak. Ami azonban máris bizonyítható, hogy ezek a tragikus események egyrészt elősegítették a Brezinskinek a "Nagy sakktábla" című könyvében megfogalmazott programnak a beindítását Afganisztánban és Közép-Ázsiában, másrészt lehetővé tették az immáron több évtizede előkészített elnöki rendeleteknek az életbeléptetését az Egyesült Államokban. Ezek a rendelkezések a biztonságra hivatkozva jelentősen korlátozzák az amerikai polgárok alkotmányos szabadságjogait, elsősorban a Bill of Rights-ban, (a Jogok Törvényében) rögzített jogokat. A háttérhatalom máris komoly erőfeszítéseket tett a 2. alkotmány-kiegészítésben lévő jog korlátozására, illetve eltörlésére, amely garantálja, hogy valamennyi amerikai állampolgár saját fegyverrel rendelkezhessen.

Ifjabb George Bush elnök, hosszú töprengés után végül is Henry Kissingert kérte fel, hogy vezesse azt a bizottságot, amely kivizsgálja a 2001. szeptember 11-i terrorista akciók hátterét és segít lecsillapítani a közvéleményt, amely számos kérdésre választ vár. Kissinger azonban rövid idő után visszaadta ezt a megbízatását, amikor a törvényes előírásoknak eleget téve számot kellett volna adnia arról, hogy kik a "Kissinger & Associates" (Kissinger és Társai) nevű cég ügyfelei. Tény az is, hogy Kissinger ma már számos országba - többek között Olaszországba, Chilébe, Spanyolországba, Franciaországba - nem utazhat, mert büntetőeljárás van folyamatban ellene bizonyos, a múltban elkövetett tetteivel kapcsolatosan.

Visszatérve a Globális Unió felállítására vonatkozó tervekre, érdemes még David Rockefeller szavait is idézni:

"A globális transzformáció széléhez jutottunk. Amire még szükségünk van, az egy megfelelő nagyságú válság, és a világ népei el fogják fogadni az új világrendet."

A fegyverviselés korlátozása Amerikában

Már utaltunk rá, hogy az amerikai alkotmány 2. kiegészítése biztosítja valamennyi polgár számára a fegyvertartás jogát és e fegyver felhasználását arra, hogy alkotmányos jogait megvédelmezze. A háttérhatalom számára az amerikai alapító atyáknak ez a rendelkezése megnehezíti az Amerikai Unióra vonatkozó elképzeléseik megvalósítását. A történelem tanúsága szerint egyetlen egy diktátor sem tudta hatalmát megszilárdítani az uralma alá került országban, amíg el nem kobozta polgárai tulajdonában lévő lőfegyvereket. A háttérhatalom és a szolgálatában álló integrált hatalmi elit ezzel tisztában van. Ezért 2002-ben létrehozták az Egyesült Államokban a "Department of Homeland Security" nevű belbiztonsági minisztériumot, amelynek 170 000 munkatársa van és már kezdetben is 40 milliárd dolláros költségvetése. Arra hivatkoztak, hogy erre a belföldi rendőri funkciót betöltő nagyhatalmú intézményre elengedhetetlenül szükség van ahhoz, hogy megvédjék az amerikai társadalmat a külföldről szervezett terrorista támadásokkal szemben. Számos amerikai társadalomtudós és rendszerkritikus közéleti személy rámutatott, hogy ez valójában a rendőrállami módszerekre való fokozatos áttérést jelenti, a demokratikus szabadságjogok korlátozását. A Belbiztonsági Minisztériumnak is az az igazi feladata, hogy megtörje azoknak az amerikaiaknak a szervezett ellenállását, akik nem nyugodnának bele abba, hogy az alkotmány felfüggesztésével vagy megváltoztatásával elkobozzák tőlük fegyvereiket.

A háttérhatalom tulajdonában és szolgálatában álló tömegtájékoztatási intézmények, minden egyes lőfegyverrel kapcsolatos incidenst maximálisan felhasználnak arra, hogy félelmet keltsenek a lakosságban és rávegyék annak elfogadására, hogy betiltsák a szabad fegyverviselést. Az egyik ilyen politikus a kaliforniai Diana Feinstein szenátor, a Bilderberg-csoport és a Trilaterális Bizottság tagja, soha nem mulasztja el, hogy követelje a fegyverbirtoklás- és viselés lényeges korlátozását.

Feinstein szenátor asszonyról csak annyit, hogy még abban az időben, amikor San Francisco-i főpolgármestere volt, s így az ottani rendőrség legfőbb irányítója, a kaliforniai nagyváros rendőrsége a kezelésében lévő titkos nyilvántartásait bizonyos magánszervezeteknek átadhatta. Amikor ez kiderült és ezért a bírálat középpontjába került, akkor a washingtoni tévében az őt faggató Sam Donaldson újságírónak, aki évtizedeken át a Fehér Házhoz akkreditált egyik legtekintélyesebb tudósító volt, csupán ennyit válaszolt:

"Well, nobody is perfect. Even Sam Donaldson is not perfect..." (Nos, senki sem tökéletes, utalt önmagára, de mindjárt ki is mentette magát azzal, hogy: 'Még San Donaldson, azaz a kérdező sem az', tehát nem lehet erkölcsi bírája), s ezzel elegánsan már rá is tért egy másik témára.

Ausztrália és a szabad fegyverviselés

Ausztrália valamikor a brit birodalomnak a büntetőgyarmata volt és első lakói - az őslakosságot kivéve - olyan elítéltek voltak, akiket büntetésük letöltésére e távoli földrészre deportáltak. Ausztrália haladéktalanul betiltotta a tűzfegyverek magántulajdonát, amikor a tasmániai Port Arthurban, 1996. április 28-án, egy ámokfutó megölt 35 személyt és 18-at pedig megsebesített. 12 hónapon belül az ausztrál kormány 500 millió ausztrál dollárért megvásárolta polgárai 640 381 lőfegyverét. Egy évre rá felmérték, milyen eredménnyel járt ez a radikális intézkedés. Vegyük tehát szemügyre a tényeket. A gyilkosságok Ausztrália szerte 3,2%-kal, a személy elleni támadások 8,6%-kal, a fegyveres rablások pedig 44%-kel emelkedtek(!). Victoria tagállamban a lőfegyverrel elkövetett emberölések megháromszorozódtak. Mindehhez azt is tudni kell, hogy Ausztráliában a radikális fegyverkorlátozó intézkedéseket megelőző 25 évben folyamatosan csökkent a lőfegyverekkel elkövetett gyilkosságok száma. Ez a folyamat a radikális fegyverkorlátozás után megfordult. Különösen drámaian növekedett az öregek ellen elkövetett betörések és támadások száma. Ausztrália miniszterelnöke azzal érvelt: "az önvédelem nem ok arra, hogy lőfegyvert birtokoljunk." Az ausztrál politikusokat természetesen zavarba ejtették ezek a tények és egyelőre nem találnak magyarázatot arra, hogy a biztonság növekedése helyett, miért annak romlása következett be. Csupán annyit tudnak népüknek mondani: "Várjunk még egy kicsit."

A mi magyarázatunk az, hogy csak a törvénytisztelő, becsületes polgárok szolgáltatták be fegyvereiket. A bűnözők nem. Ez utóbbiak még bátorítást is kaptak az erőszakos bűncselekmények elkövetéséhez, mivel már nem kellett azzal számolniuk, hogy áldozataik majd hasonló fegyverekkel védekeznek, mint amilyenekkel ők támadtak rájuk.

Üres gyűjtőtáborok Amerikában

A háttérhatalom és integrált hatalmi elitje már számos gyűjtőtábort létesített országszerte azért, hogy a fegyverviselés korlátozása, vagy az alkotmányos jogok szűkítése miatt tiltakozó polgárokat összegyűjtsék és ellenőrzés alá helyezzék. A Los Angeles Times 2002. augusztus 14-én ezt írta:

"John Ashcroft igazságügyi miniszter bevallott szándéka - miszerint ő ezeket a táborokat olyan amerikai polgároknak szánja, akiket "harcban álló ellenségnek" tekint - a minisztert kényelmetlen személyből az alkotmány veszélyeztetőjévé minősítette át.

Aschcroft múlt héten nyilvánosságra hozott, de kevéssé publikált terve lehetővé teszi számára, hogy határozatlan időre internáljon amerikai polgárokat, és bírói határozat nélkül megfossza őket alkotmányos jogaiktól, sommásan közellenségnek nyilvánítva őket."

Eddig az amerikai demokrácia alapszabályai közé tartozott, hogy mindenki tisztességesnek tekintendő és személyiségi jogai sérthetetlenek, amíg be nem bizonyosodik, hogy megszegi a törvényeket. Ma fordítva van. Mindenki potenciális terrorista, megfigyelendő és szabadság jogaiban korlátozható gyanús személy, amíg be nem bizonyosodik, hogy teljesen ártatlan, törvénytisztelő polgár: azaz nem veszélyezteti a hatalmat gyakorló integrált elit uralmát.

A rendkívüli állapot "szükségessége"

Ahhoz, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség integrált elitje, amely jelenleg az Egyesült Államokat irányítja, végre tudja hajtani az Amerikai Unió létrehozását, amely a globálisan megszervezett új világrend egyik tömbje lenne, szüksége van a rendkívüli állapot bizonyos fokú bevezetésére. Ahhoz, hogy egy ilyen drasztikus lépést igazoljanak, olyan fajta veszélyhelyzetnek kell kialakulnia, amely egyrészt képes leküzdeni a nemzetközi közvélemény ellenállását az Egyesült Államok katonai lépéseivel szemben, másrészt semlegesíteni tudja az amerikai polgárok ellenállását a fegyverviseléshez való joguk megvonása miatt, illetve úrrá tud lenni a nagyarányú pénzügyi válság által előidézett káoszon.

Az afganisztáni és az iraki amerikai katonai beavatkozás eddig nem ütközött a világ közvéleményének a leküzdhetetlen ellenállásába. A fegyverviselési jog korlátozása a 2001. szeptember 11-i események nyomán felgyorsult, de egyelőre még az amerikai alkotmánynak ezt a rendelkezését nem sikerült törölni. A világ pénzrendszerének az alapját képező amerikai pénzrendszer - beleértve a pénzrendszerben működő értékpapírpiacokat és az azokra ráépült derivátum-követeléseket is, már megrendült, de még nem omlott össze. Arra számítani lehet, hogy számos állampolgár a rendelkezésére álló összes alkotmányos és jogi eszközt, valamint polgári engedetlenségi aktivitást felhasznál annak érdekében, hogy megakadályozza a hadijog és a rendkívüli állapot bevezetését. Ezek az ügyek legalábbis jogi vonatkozásban az Alkotmánybíróság szerepét is betöltő amerikai Legfelsőbb Bíróságnál kötnének ki. Ha azonban egyenként szemügyre vesszük, hogy kik is ma az Egyesült Államok főbírái, akkor megállapíthatjuk, hogy közülük hárman, úgy mint Stephen G. Breyer, Ruth Bader Ginsburg és Sandra Day O'Connor a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations tagjai. Ez kétségtelenül még nem jelenti a többséget a kilenc tagú testületben, de a most következő 12 hónapon belül legalább két főbíró nyugalomba vonul, és ez lehetővé teszi az elnök számára, hogy a CFR-hez tartozó bírákkal töltse be helyüket. Tény az, hogy a legutóbbi 5 főbírói tisztségre pályázó közül kizárólag a CFR tagjai kerülhettek be ebbe a nagyhatalmú és nagytekintélyű testületbe.

Kémkedés az amerikai polgárok után

Nemrég terjesztették elő azt a javaslatot, hogy a Szenátus és a Képviselőház tagjaihoz érkező hagyományos postát digitalizálják, és áttegyék az e-mail rendszerbe, és ezáltal Internet útján is elérhetővé váljanak. Ezt a hírszerzési célzatú műveletet arra hivatkozva jelentették be, hogy így kívánják megvédelmezni a Kongresszus tagjait, hogy levél útján például Antrax-szal fertőzzék meg őket. Egy másik érv volt az, hogy így megkönnyítik a törvényhozók munkatársainak a levelezéssel kapcsolatos munkáját. A valódi ok azonban a törvényhozók levelezésének, valamint az állampolgároknak a fokozottabb megfigyelése. Ma már valamennyi elektronikus úton továbbított információt az NSA, vagyis a Nemzetbiztonsági Hivatal az Achelon-rendszer útján közvetlenül ellenőrizni tudja. Ha a hagyományos postát tehát digitalizálják, akkor többé nem lesz bizalmas információ-csere a választópolgárok és kongresszusi képviselőik között.

Mi is az a "Patriot II" ?

Hónapok óta John Aschroft amerikai igazságügyi-miniszter munkatársai fogalmazzák a 2001-ben elfogadott "USA/Patriot Act" elnevezésű törvény végrehajtási rendelkezéseit. Amikor a Szenátus jogi bizottságának a tagjai érdeklődtek eme új anti-terrorista jogszabályok tartalma iránt, az Igazságügyi Minisztérium tagadta, hogy azok előkészítése folyamatban lenne. Aschroft már kulcsszerepet játszott azon szabályok bevezetésében, amelyek lehetővé tették a Pentagon számára, hogy terrorista-gyanús egyéneket, beleértve amerikai polgárokat is, jogi eljárás nélkül fogságban tarthasson, megfosztva őket attól, hogy civil bíróságok előtt érvényesíthessék jogaikat. Aschroftnak ugyancsak kulcsszerepe volt a Belbiztonsági Minisztérium felállításához vezető hisztéria és pánik terjesztésében. Míg a 2001. szeptember 11-ét követő rendkívüli szabályok főleg az arab származású és mohamedán vallású személyeket érintették, addig a most készülő "Patriot II" lehetővé tenné az igazságügyi-minisztérium számára, hogy ugyanezen jogokat most már az amerikai polgárokkal szemben is érvényesíthesse.

• Először is igen jelentősen megkönnyíti a Foreign Intelligence Surveillance Act (FISA - Külföldi Hírszerzési és Felderítési Törvény) alkalmazását, vagyis igen könnyűvé válik a nemzetbiztonsági okokra hivatkozó lehallgatás és házkutatás. Jelenleg e módszerek alkalmazásának előfeltétele az, hogy az ellenőrzés alá vont személy egy külföldi hatalom, illetve szervezet ügynöke legyen. Az új törvény szerint a külföldi hatalom már úgyis értelmezhető, hogy bármely személyre vonatkozhat, aki egyáltalán nem egy külföldi kormány vagy nemzetközi szervezet megbízásából tevékenykedik.
• Másodszor, mindenki a FISA megfigyelése alá kerülhet, ha felmerül vele szemben az a gyanú, hogy egy külföldi hatalom számára gyűjt információkat. Az a jelenlegi megszorítás, hogy az adatgyűjtésnek meg kell szegniük a szövetségi jogot, már nem érvényesül.
• Harmadszor, egy teljes mértékben belföldi tevékenység is a titkos nemzetbiztonsági nyomozás tárgya lehet. Létrehoztak egy új kategóriát, a "belföldi biztonságét" (domestic security) és vele kapcsolatosan a "belföldi információgyűjtést". Ez lehetővé teszi a titkos megfigyelést azon a címen, hogy összeesküvő tevékenység, amely veszélyezteti a nemzetbiztonsági érdekeket. Ez olyan tágan értelmezett kategória, hogy valójában bármely politikai tevékenység e kategóriába sorolható.
• Negyedszer, rendkívüli módon fellazították azokat az előírásokat, amelyek szabályozták nyilvántartás vezetését az egyes személyek telefonhívásairól, Internet-használatáról. Ma már mindenkiről vezethető ilyen nyilvántartás, anélkül, hogy a célszemélynek bármilyen kapcsolata lenne a terrorizmussal. Az egyedüli követelmény, hogy a célszemély külföldi hírszerzés által felhasználható adatok szerzésére alkalmasnak minősüljön.
• Ötödször, egy amerikai polgárt meg lehet fosztani állampolgárságától, és ki lehet utasítani, ha az igazságügyi-minisztérium arra következtet a magatartásából, hogy anyagi támogatást nyújt olyan szervezetnek, amelyet a kormányzat terroristának minősített, még akkor is, ha az adott személy úgy tudta, hogy törvényes tevékenységet támogat.

A titkosítás mértéktelen kiterjesztése

A "Patriot II" törvény eltörölne több hagyományos 'due process of law'-t (a jog által biztosított és garantált eljárást), amely lehetővé teszi, hogy csak a jogszabályok keretei között lehessen az állampolgárok jogait korlátozni. Így a "Patriot II" nemcsak behatol az egyén eddig sérthetetlen magánszférájába, de az egész bűnüldözési, büntetőjogi és büntető-végrehajtási eljárásra ráteríti a titkolódzás áthatolhatatlan hálóját.

• Először is bevezeti a titkos letartóztatás és fogvatartás gyakorlatát, valamint megtiltja az ezekről készült jegyzőkönyvek és más eljárási dokumentumok nyilvánosságra hozatalát.
• Másodszor a titkossá minősített esetekben, amelyben államtitkok is szerepelnek, az ügyész kívánságára bevezetné az ún. "ex parte" és az "in camera" eljárásokat. Ez azt jelenti, hogy a megvádolt személy és jogi képviselője nem szállhat szembe a kormányzat által előterjesztett terhelő információkkal, mert ezeket a terhelő adatokat titokban juttatják el a bíróhoz és nem nyilvános tárgyaláson vizsgálják meg őket, hanem titkos eljárás keretében.
• Harmadszor, bevezetné a "Patriot II" az ún. adminisztratív subpoena-t, amely lehetővé teszi, hogy bírói rendelkezés nélkül is az államigazgatási hatóságok bírság terhe alatt megidézzenek valakit, és ne csak megjelenésre, de tanúságtételre is kötelezzék. Ezek az államigazgatási idézések, valamint az ún. "National Security Letters" (Nemzetbiztonsági Levelek) lehetővé teszik az államigazgatási szervek részére, hogy a bíróság megkerülésével betekintsenek pénzügyi és más fontos nyilvántartásokba. Az államigazgatási szerveknek ez a tevékenysége pedig szigorúan titkos.
• Negyedszer: jelenleg azon személynek, akit a nagy-esküdtszék bírság terhe mellett megidéz, és tanúvallomás tételére kötelez, módjában áll nyilvánosság előtt megvitatni azt a kérdést, amelyre vonatkozóan tanúvallomásra kötelezték, és arról is jogában áll nyilatkozni, hogy mi történt a nagy esküdtszék előtt. A "Patriot II" nevű új törvény megtiltaná a tanúknak, hogy nyilvánosan nyilatkozhassanak, és ezért például nem cáfolhatják meg azokat a szándékosan kiszivárogtatott hamis híreket, információkat, amelyek a közvélemény félrevezetését szolgálják. Az Aschroft és csapata által készített új rendelet értelmében a tanú az eljárásról nem beszélhet még a családtagjainak, a barátainak sem, és természetesen a tájékoztatási intézményeknek és kongresszusi képviselőjének sem nyilatkozhat.
• Ötödször, a "Patriot II" azonnal eltörölne számos olyan bírósági döntést, amely korlátozza az állampolgárok politikai tevékenységének a megfigyelését. Ezeket a bírói eseti döntéseket azután hozták az Egyesült Államok bíróságai, hogy az FBI, vagyis a Szövetségi Nyomozóiroda és a "Cointelpro"-típusú rendőrség az 1960-as és az 1970-es években olyan tevékenységet folytatott, amelyekből bírósági eljárások lettek, mivel számos esetben e két intézménynek a tevékenysége ellenkezett az amerikai alkotmány rendelkezéseivel.

(A Cointelpro olyan angol szavak rövidítéséből összeálló betűszó, amellyel az FBI-nak a belföldi "kémelhárítási programjait" jelölték. Ezek célja a politikai ellenzék semlegesítése volt. Noha az FBI fennállása során mindvégig alkalmazták a titkos műveleteket, de az 1956 és 1971 között beindított Cointelpro széleskörű társadalmi ellenállásba ütközött, elsősorban a radikális politikai szervezetek részéről. A Cointelpro eredeti célja az ellenséges külföldi hírszerző szolgálatok semlegesítése volt. A problémát az okozta, hogy az FBI-nak ez a programja elsősorban a politikai ellenzéket célozta meg, és nem a külföldi kémeket. Emiatt több ezer amerikai polgár életét keserítette meg. Végül is, miután az FBI nem tudta bizonyítani a célszemélyek bűnösségét, valamint az a tény, hogy számos bírósági döntés is született e tevékenységgel kapcsolatban, a Nyomozóiroda rákényszerült, hogy ezt a programját hivatalosan is befejezze 1971-ben.)

Milyen értékrendszert képvisel John Aschroft?

A Chicagoi Egyetem egyik vezető ideológusa a Németországból az 1930-as évek elején az Egyesült Államokba emigrált Leo Strauss egyetemi tanár volt. John Aschroft pedig nem más, mint egyike azoknak, akiknek tanára és mentora a politikai filozófiát tanító Leo Strauss volt. De ugyancsak ehhez az iskolához tartozott tanítványként Paul Wolfowitz, aki jelenleg az Egyesült Államok védelmi miniszter-helyettese. A tanítványok egyike az a konzervatív Clarence Thomas, aki nagy viták közepette lett a Legfelsőbb Bíróság színesbőrű tagja. De Strauss tanítványai közé tartozik William Kristol a Weekly Standard című laptól, valamint William Bennett - korábbi oktatásügyi miniszter; továbbá a National Review kiadója és főszerkesztőjeWilliam Buckley.

Strauss ahhoz a frankfurti filozófusi iskolához tartozott, amelynek többek között Theodor Adorno, Jürgen Habermas, Walter Benjamin és Hanna Arendt is a tagja volt. Ezek a frankfurti filozófusok az Egyesült Államokat egyfajta új weimari rendszernek tekintették. Ami azonban itt kiemelendő, hogy a nácik elől menekülő Leo Strauss Hitler sztárjogászának, Carl Schmitt professzornak a személyes támogatásával jutott olyan ösztöndíjhoz, amelynek a révén végül is a Chicagoi Egyetemre kerülhetett. Carl Schmittnek már hosszabb ideje reneszánsza van Németországban, de az Egyesült Államokban is.

Carl Schmittről tudni kell, hogy a Harmadik Birodalom "koronajogászaként" kulcsszerepe volt annak az ún. "felhatalmazási törvénynek" (Ermächtigunggesetz-nek) a kidolgozásában, amely lebontotta a weimari Németország demokratikus struktúráját, és nemzetiszocialista önkényuralmi rendszerré alakította át diktátori hatalommal felruházva Hitler kancellárt. Leo Strauss saját politikai filozófiai nézeteit Friedrich Nietzsche, Martin Heidegger és Carl Schmitt munkásságára alapozta.

Carl Schimtt 1932-ben megjelent "Der Begriff des Politischen" (A politikainak a fogalma) című művében fejti ki, hogy a lakosság akkor aktivizálható, ha meghatározzák számára, hogy ki az ellenség? Az embereket csak a halálos ellenség jelenlétének a képzete képes egyesíteni, és adhat értelmet egy politikai rendszernek. Leo Strauss átvette mesterétől, Carl Schmitt-től ezt az érvelést, és ezt plántálta át azokba a tanítványaiba, akik ma az Egyesült Államok politikájának meghatározó személyiségei. A Leo Strauss tanítvány John Aschroft szerint nemcsak a terroristák jelentik a kívánatos ellenség meglétét, de ellenségnek számítanak azok is, akik szót emelnek az Egyesült Államokban most bevezetésre került és kerülő rendőrállami módszerek ellen. Aschroft 2001. decemberében az egyik szenátusi meghallgatás során a következőket mondotta:

"Azok számára, akik az elveszített szabadság fantomjával ijesztgetik a békeszerető embereket az üzenetem a következő:

Az Önök taktikája csak segíti a terroristákat, mert meggyöngíti nemzeti egységünket és aláássa eltökéltségünket. Ezek az emberek támogatást nyújtanak Amerika ellenségeinek."

A fentebb ismertetett rendelkezések, ha valóban törvényerőre emelkednek, drákóian szigorú rendőrhatalmat adnának a washingtoni Igazságügyi Minisztériumnak. Ez lehetővé tenné, hogy a terrorizmus támogatása révén mindenki el legyen hallgatatva, aki a kormányzat bármely politikai döntését bírálná, beleértve azokat is, akik nem tudják elfogadni, hogy feláldozzák az amerikai polgárok alkotmányos szabadságát a biztonság oltárán. Az alapító atyák által megfogalmazott alkotmány és a Lincoln által meghatározott "a nép kormánya, a "nép által, a népért" megköveteli, hogy egyszerre érvényesüljön a biztonság és a szabadság követelménye, azaz úgy élhessenek az amerikai polgárok biztonságban, hogy egyidejűleg megőrizhessék alapvető alkotmányos szabadságjogaikat.

Totális információs készültség

Az Egyesült Államok nemzetvédelmi minisztériuma, amelyet az ötágú központi épületéről Pentagonnak neveznek, már működteti azt a rendszert, amelynek az elnevezése Total Information Awareness, TIA (Totális információs készültség). Ez a rendszer hatalmas teljesítményű számítógépekből áll, amelyek eddig el nem képzelhető mennyiségű adat és más információ tárolására alkalmasak. Ez az óriási kapacitású rendszer nyomon követi valamennyi állampolgár vásárlásait a repülőgép-jegytől az élelmiszerig. De rögzíti azt is, amikor a polgár autót bérel, az útlevelét vagy autóvezetői-jogosítványát használja.

A TIA rendszer és program rendelkezik egy meghívott, külső tanácsadókból álló testülettel is. Ennek elnöke Newton Minow; tagjai pedig Floyd Abrams, Zoe Baird, Briffin Bell,Gerhard Casper, William T. Coleman és Lloyd Cutler - valamennyien a nagyhatalmú New York-i Külkapcsolatok Tanácsának, a CFR-nek a munkatársai. Ez a tény jelzi, hogy a CFR esetében nem egy félig nyilvános, félig titkos társasággal, vagy pedig egy kutatási programokon dolgozó magán-agytröszttel állunk szemben, hanem valójában egy álcázott informális politikai intézménnyel, egy "pártállammal", amely a valódi élcsapatot tömöríti, és a ténylegesen már helyén lévő háttérállam árnyékkormányát irányítja. Vagyis a kiválasztottakon belül is a legmegbízhatóbb személyekről van szó.

Kinek dolgoznak a titkosszolgálatok?

Az átlagember gyanútlanul azt gondolná, hogy a titkosszolgálatok elsősorban az adott állam kormányát és más vezető intézményeit látják el a szükséges információkkal. Ez a feltételezés részben fedi a valóságot. De csak részben. Ma már elsősorban a nemzetközi pénzügyi közösség globálisan működő integrált hatalmi elitjét - háttérállamát és árnyékkormányát - szolgálják ki, az egymással egyszerre versengő és szorosan együttműködő különböző titkosszolgálatok.

Az Egyesült Államokban az 1947-ben elfogadott National Security Act (Nemzetbiztonsági Törvény) hozta létre a Central Intelligence Agency-t, a Központi Hírszerző Szolgálatot, vagyis a CIA-t. Ez a törvény azonban a legszigorúbban megtiltotta a CIA-nak, hogy az Egyesült Államokon belül is tevékenykedjen, és az amerikai polgárokkal szemben is folytasson megfigyelő és hírszerző tevékenységet.

1981. december 4-én azonban egy elnöki rendelet, az Executive Order 12333, amelyet Ronald Reagan írt alá, engedélyezte a Központi Hírszerző Ügynökség számára, hogy amerikai polgárok ellen is kémkedjen. A hivatkozott elnöki rendelet 1.8 (c) cikkelye szerint: A Központi Hírszerző Szolgálat kémelhárító-tevékenységet fejt ki az Egyesült Államokon kívül, és bármely belbiztonsági funkció felvállalásával, vagy teljesítésével kémelhárító-tevékenységet folytat az Egyesült Államokon belül is - együttműködve a Szövetségi Nyomozóirodával, az FBI-al - mégpedig olyan eljárási szabályok alapján, amelyekben a CIA igazgatója és az Igazságügyi Miniszter megállapodik.

A hivatkozott elnöki rendelet (i) pontja szerint: A Központi Hírszerző Szolgálat olyan adminisztratív és technikai támogató tevékenységet fejt ki az Egyesült Államokon belül és kívül, amelyek szükségesek a korábban már rögzített funkciók ellátásához. Ebbe beletartozik a hírszerzéshez és kémelhárításhoz szükséges eszközök, anyagok beszerzése. A feladat álcázásához szükséges eszközök és ingatlanok biztosítása.

Minirobotok az orwelli Big Brother szolgálatában

Az új ellenőrzött társadalom szükségessé tette rendkívül korszerű minieszközök kifejlesztését. Ilyen miniatűr robotszerkezet a "nanobot", amelyet a véráramba lehet juttatni bármely más célú injekció beadásakor. Amikor eljön a megfelelő időpont, akkor ez a miniatűr robot kívülről aktivizálható elektronikus jellel. E jel vétele után teljesíti azt a feladatot, amelyre programozva lett.

A New York University (NYU), amely New York városának az egyik nagy egyeteme, mintegy 70 000 diákja van, nagyarányú kutatómunkát folytat, többek között a géntechnológia területén. Az egyetem kutatói a közelmúltban jelentős lépést tettek előre egy DNS által ellenőrizhető mini-szerkezetek megalkotása terén. Ezek a miniatűr szerkezetek szintetikus DNS molekulákból épülnek fel, amelyek a korábban kifejlesztett ún. nano-scale, vagyis igen kicsi DNS szerkezetek új generációjának tekinthetők, és lehetővé teszik a pontosabban ellenőrzött mozgást az összetettebb DNS struktúrák közegében is. A kutatók szerint ez az új rendkívül kicsi szerkezet elősegítheti olyan kifinomult molekuláris nagyságú gépezet megalkotását, amelyek eredményeként létrehozhatók az ún. nanorobotok. Ezekkel új molekulák, elektronikus áramkörök létesíthetők. Segítségükkel többek között a fertőző betegségek ellen is küzdeni lehet.

A kutatómunkát Nadrian C. Seeman, az NYU vegyészprofesszora irányította. Legújabb felfedezésüket a "Nature" című tudományos lap 2002. január 3-i száma közölte. Ebben Seeman professzor a következőket állítja:

"A DNS eszközök modelleket biztosíthatnak a nanorobot kifejlesztéséhez, feltéve azt, hogy a különböző szerkezeteket egymástól elkülönítve lehet manipulálni. Felfedezésünk az első határozott lépés a molekuláris nagyságrendű DNS gépezetek mozgásának a lokalizálásához. Ez lehetővé teszi az önálló mozgást egy nagyobb szerkezeten belül."

A kutató-csoport bizonyította, miként lehet manipulálni a molekula-párokon belüli a mozgást anélkül, hogy az más mozgásokat zavarna egy nagyobb struktúrán belül.

Az Egyesült Államok Northwestern Universíty nevű egyetemének a kutatói létrehoztak egy olyan mikrorészecskét (nanoparticle-t), amely hasznos eszközül szolgálhat arra, hogy egy meghatározott élőlényben (fajban) felderítse az esetleges biológiai fenyegetettséget. Az ún. nanoprizma, amely egy pici, háromszög alakú dorito burgonyasziromra emlékeztet, szokatlan optikai tulajdonságokkal rendelkezik. Ennek következtében felhasználható biodetektorok továbbfejlesztésére. Segítségével lehetővé válik lényegesen nagyobb számú biológiai hadviseléshez használt korokozó vagy betegség felismerése egyidejűleg, vagyis rendkívül gyorsan és rövid idő alatt.

Fenyegetik-e az emberiséget a biológiai fegyverek?

Az Egyesült Államok hivatalos képviselői legfelső szinten is állították és a mai napig állítják, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezett, köztük biológiai hadviselésre alkalmas eszközökkel. Az emberi életre feltehetően a legnagyobb veszélyt azok a szigorúan titokban kifejlesztett génspecifikus vírusok jelentik, amelyeket elsősorban az Egyesült Államokban állítottak elő. Sajnos vannak olyan kiszivárogtatott hírek és nehéz kutatómunkával feltárt titkos dokumentumok, amelyekből kiderül, hogy ezeket a biológiai fegyvereket meghatározott etnikai csoportok ellen kívánják felhasználni, létszámuk csökkentésére. A háttérhatalom legrejtettebb titkos kutatócsoportjaiból kiszivárgott információk - a rendkívüli titoktartás miatt - csak nagyon ritkán támaszthatók alá kemény, azaz megdönthetetlen bizonyítékokkal. Ezért csak nagyon erős kételyekkel és feltételesen írhatunk arról, hogy a szupertitkos tervek között szerepel Afrika fekete lakosságának a csökkentése, abból a célból, hogy a földrész hatalmas nyersanyagtartalékait maga a nemzetközi pénzügyi közösség és a tulajdonában lévő világcégek ellenőrizhessék. Ezek a még ellenőrzésre és bizonyításra váró információk arról is szólnak, hogy tervbe van véve az iszlám országok lakosságának a korlátozása is.

A hatalmi elit találkozóhelye

A háttérhatalom integrált hatalmi elitjének az egyik már nagy hagyománnyal rendelkező találkozóhelye: a Bohemian Club, amely Észak-Kalifornia Bohemian Grove nevű parkjában működik, és ahol évente nagyszabású rendezvénysorozatot tartanak a meghívottak részére, és - ami külön említésre méltó - a rendkívül gondosan kiválasztott tagok aktív részvételével.

Ez a park 2700 acre nagyságú (1 acre = kb. 4000 m2) és 75 mile (120km)-el északra van San Fransiscotól. Az uralkodó elitnek ez a rendkívül gondosan kiválasztott csoportja, amelyből a Bohemian Club a tagjait toborozza, csak szigorúan zárt körben érzi igazán jól magát. A klub 1890-ben vásárolta meg a Bohemian Grove-t (a Bohém Ligetet), s tagjai a meghívott vendégekkel együtt 1500-tól 2000 főig bezárólag három hétvégét felölelő táborozáson vesznek részt, mindig július hónapban, amikor Észak-Kaliforniában általában nem esik az eső. További 400 fő csak bejár a programokra, mert a közelben lakik. A táborozási programban a legkiválóbb művészek adnak elő színdarabokat, tartanak koncerteket és különleges témájú előadásokat. Amerikai legnevesebb politikai kommentátorai, szórakoztató- és zeneművészei, tudósai, továbbá magas rangú kormányzati tisztviselők a programok sztárjai. De napközben mindenféle sportolási lehetőség is biztosítva van: az agyaggalamb-lövészettől, a kenuzáson át az úszásig, vagy az öntevékeny művészeti tevékenységig a Liget saját művészeti galériájában.

A Bohemian Grove legfőbb attrakciója azonban az informális érintkezés, ivászat és a fogadások a park minden kényelemmel berendezett épületeiben. A Bohemian Grove-ban mintegy 120 kisebb - 10-től 30 főig terjedő - táborocska van. Valamennyi saját nevet visel: A "Sons of Toil" - "Gürcölés Fiai", vagy "Ősember", "Bagolyfészek", a "Bugrisok" és ehhez hasonlókat. Egyes táborok bizonyos italokról, vagy ételekről, vagy egyetemi társaságaikról nevezték el magukat. Rendszeresen előadják a táborozások alkalmával a "cremation of care"-t, vagyis a gond és a baj eltemetését. Ez a ceremónia egy 10 méter magas bagoly-szentély előtt folyik, amely csak egyike a számos bagoly-jelképnek, amely Grove (a liget) szinte egész területén megtalálható. Ugyanis a Bohemian Club a baglyot választotta ki totemállatául. A már említett ceremónia keretében elégetik az "Unalmas Gondot", amely a rendkívül elfoglalt klubtagok számára a köznapi terhek és felelősség átmeneti félretételét szimbolizálja. A szertartáson 60 klubtag vesz részt, mint pap, tanítvány, fáklyavivő, parázstartó, hajós és erdőlakó. Számos szóvirággal fűszerezett beszéd hangzik el, majd az Unalmas Gonddal folytatott párbeszédet követően a főpap meggyújtja a lángot a "Lamp of Fellowship"-ből (a Testvériség Lámpásából), amely el van helyezve a Bohém-oltár szentélyének talapzatán.

A szertartás végül is tűzijátékkal fejeződik be, ahol a résztvevők a következőt kiáltozzák:

"There'll Be a Hot Time in the Old Town Tonight." - "Forróság lesz ma az öreg városban."

Mindez azt a célt szolgálja, hogy kialakítsa az összetartozás és a Testvériség érzését az összegyűltekben.

Szigorúan korlátozott tagságával, beavatási rituáléival, valamint teljesen sajátos magán-ceremóniáival, amely nagy hangsúlyt helyez a hagyományokra, a Bohemian Club tulajdonképpen a primitív titkos társaságok örökségét tartja életben. Ezek a hagyományok a büszkeséget és a kiválasztott csoporthoz való tartozást erősítik a tagokban, s ily módon hozzájárulnak a csoporton belüli kohézió, szolidaritás megerősítéséhez a háttérhatalom integrált hatalmi elitjén belül.

G. William Domhoff, "Who Rules America Now?" (Ki uralkodik ma Amerikában?) című könyvének (New York, 1986) a 30. oldalán megállapítja, hogy Egyesült Államok-szerte számos ilyen klub működik, s tagságuk nagyrészt átfedi egymást. Ez további bizonyítéka annak, hogy az uralkodó eliten belül milyen erős a szociális kohézió. Tudományos kutatással kiderítették, hogy a mintegy 20 klub tagságában már elegendő átfedés volt ahhoz, hogy 3 nagyobb regionális csoport jöjjön létre és egy negyedik, amely az összekötő híd szerepét töltötte be a két legnagyobb regionális csoportosulás között. Ebben különösen nagy szerepet játszottak azok, akik három vagy ennél is több klubnak voltak egyszerre a tagjai.

A nemzetközi pénzügyi közösség és az amerikai hatalmi elit

Rendkívül sok elnevezés használatos az irodalomban annak a nagyhatalmú, de viszonylag kis létszámú csoportnak a megjelölésére, akik az Egyesült Államok uralkodó osztályát alkotják, szervezik, ellenőrzik. Elsősorban azokra a nemzetközi pénzügyi közösséghez tartozó pénzemberekre utalnak, akik a központi bankokat irányítják, és akik a világgazdaságban kulcsszerepet játszanak, mint beruházó bankárok. Sokszor elhangzik a Rockefeller dinasztia és jelenleg az élén álló David Rockefeller neve. A másik legtöbbet emlegetett család a londoni székhelyű Rothschild-ház. Szakértők megbecsülték e két bankárdinasztia vagyonát. 1998-ban a Rockefeller-ház vagyonát 11480 milliárd dollárra becsülték. A Rothschild-család "Family Trust"-ban, azaz családi alapítványban lévő, soha fel nem osztott, és e jogintézmény jellegéből következően soha át nem örökített vagyona (amely után így nem fizetnek örökösödési illetéket sem, amikor az egyik nemzedékről a másikra hagyományozódik) szakértők becslése szerint 1998-ban elérte a 100 000 milliárd dollárt.

Minthogy a nemzetközi pénzügyi közösség kizárólagos hatáskörébe tartozik a központi bankok ellenőrzése (függetlenül attól, hogy azok magántulajdonban vannak-e, mint például az amerikai Federal Reserve System, vagy pedig köztulajdonban, mint például a Bank of England, vagyis az Angol Központi Bank) ezért a nemzetközi bankároknak ez a privilegizált kis csoportja rendelkezik a pénz előállításának a monopóliumával, amely korábban csak az államokat illette meg. Ma a világon csupán öt olyan ország van, ahol még nem ez a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzi a központi bankokat: Irán, Líbia, Kuba, Észak-Korea és Szudán. A közelmúltban még Afganisztán és Irak is ezekhez az államokhoz tartozott, de amióta Afganisztánban a nemzetközi pénzügyi közösséget kiszolgáló kliens-rendszert juttattak hatalomra, azóta már Afganisztán pénzügyei is az ellenőrzése alatt állnak. Irak esetében a most befejeződő háború eredményeként kerül az ország olaja, és természetesen központi bankja is a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá.

(A tálib szó pástu nyelven diákot jelent; a talibán pedig diákokat. A tálibokat a szovjet megszállók elleni harcra a CIA válogatta és képezte ki, fegyverezte fel és finanszírozta. A tálibok később szélsőséges iszlám fundamentalista rendszert vezettek be, ez azonban nem akadályozta például Henry Kissingert abban, hogy egészen 2001. szeptember 11-ig azért lobbizon az illetékes amerikai szerveknél, hogy a tálib kormányzat kerüljön le a terrorizmust támogatók listájáról, s így megkaphassa a Kissinger által képviselt multinacionális cég a szükséges washingtoni jóváhagyásokat is a közép-ázsiai térséget az Indiai-óceánnal összekötő olajvezeték Afganisztánon keresztül történő megépítéséhez. Ez az útvonal a legrövidebb e régió rendkívül gazdag olajtartalékaihoz és más nyersanyag kincseihez. 2001. szeptember 11-i események megváltoztatták a helyzetet, mert lehetővé tették a Zbigniew Breziznski által a "Nagy sakktábla" című könyvében leírt forgatókönyvnek az átültetését a gyakorlatba. A nemzetközi főhatalmat gyakoroló pénzügyi közösség ennek segítségével kliens rendszert juttathatott hatalomra Afganisztánban.)

Még a legnagyobbak is félnek

Woodrow Wilson, aki az Egyesült Államok elnöke volt 1913-tól 1921-ig, ezt írta "The New Freedom", "Az új szabadság" című könyvében:

"Amióta politikával foglalkozom, megismerhettem olyan nézeteket, amelyeket bizalmasan hoztak a tudomásomra. Az Egyesült Államoknak a kereskedelem és az ipar területén tevékenykedő legnagyobb emberei közül is többen félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy van egy hatalom, amely olyan megszervezett, oly kifinomult, mindenre figyelő, mindent behálózó, teljes és átható, hogy jobban teszik, ha csak suttogva szólnak csak róla, amikor elítélik."

A világkormány - a kollektivizmus uralomra jutása

Ha tanulmányozzuk a bajor illuminátusokról ránk maradt dokumentumokat, elsősorban Adam Weishaupt műveit, akkor már csírájában találkozunk azokkal a célokkal és alapelvekkel, amelyek a birodalommá átalakított Európai Unió szervezeti és működési rendjét meghatározzák. A mai EU-hoz vezető nagyívű stratégiát 1782-ben Wilhelmsbadban fogadták el, az akkor már korai formájában működő nemzetközi pénzügyi közösség, az általa létrehozott illuminátus vezetés, valamint az akkor már nagy tekintélyű és mintegy hárommillió taggal rendelkező szabadkőművesség képviselői. A Wilhelmsbadban jóváhagyott és már akkor is nagyon komolyan vett terv fejeződik be 2004. május 1-én, amikor a 25 tagra kibővült Európai Unió, az Athénban aláírt csatlakozási szerződésnek megfelelően, működésbe lép. A május 1-i dátum sem teljesen véletlen, hiszen az első kommunista szervezetnek tekinthető bajor illuminátus társaság 1776. május 1-én alakult meg formálisan is.

Az Igazak Szövetsége illuminátus szervezet volt. Ennek a megbízásából Marx és Engels 1847-ben elkészítette a Kommunista Kiáltványt. Az Igazak szövetsége pedig még ebben az évben átalakult a Kommunisták Szövetségévé. A Kommunista Kiáltvány irányadó tézisei Adam Weishaupttól származnak, Marx és Engels csupán korszerűsítette, tömörítette és olvasmányossá tette azokat az elképzeléseket, amelyeket a titkos társaságban Spartacus nevet viselő bajor illumintus-vezér saját műveiben kidolgozott. Weishaupt-Spartacus nyomán a Kiáltvány is hangsúlyozza, hogy a kommunisták célja a termelőeszközök magántulajdonának megszűntetése és a társadalmi tulajdon megteremtése. Úgy vélik, hogy így válik lehetővé az egyén szabad fejlődése, a szabadság kiteljesedése. A Kiáltvány az illuminista programnak megfelelően hangsúlyozza: a kommunisták a fennálló társadalmi és politikai rend megdöntésére törekednek. Ami a május 1-ét illeti, jól tudjuk, hogy a kommunista világmozgalom egyik reprezentáns ünnepévé vált. 2004. május 1-től kezdve pedig a birodalmi Európai Uniónak is ez lesz a születésnapja. Vajon miért?

Kollektivizmus és egyéni szabadság

A kollektivizmus a társadalom legfontosabb tényezőjének nem az egyént, hanem a csoportot tekinti. Hirdetői szerint valamennyi társadalmi probléma csoportszinten egyszerűbben megoldható, mint az egyes egyén, az állampolgár szintjén. Azt is állítják, hogy minél nagyobb a probléma, annál nagyobb csoportra van szükség a megoldásához. A kollektivisták a csoporthoz kötődő kollektív cselekvésben hisznek. Úgy gondolják, hogy a csoporttevékenység hatékony megszervezésével minden olyan szükségletet előnyösen ki lehet elégíteni, amely az emberek érdekeit szolgálja. Hangsúlyozzák, hogy védelemben kívánják részesíteni az embereket, óvni akarják őket a szenvedéstől, megfelelő életfeltételeket kívánnak biztosítani a számukra, kielégítő táplálkozással, ruházattal, otthonteremtéssel. De mindezt hatékonyan csak kollektív módon lehet megoldani: minél nagyobb és összetettebb a probléma, annál nagyobb csoport szükséges a megoldásához; a legkomplexebb problémák megoldása pedig csak a leghatalmasabb - globális méretekben megszervezett - csoportok révén lehetséges. A kollektivista, az államban és a kormányban látja a megoldás kulcsát, mert az állam az a végső jól szervezett csoport, amely kellő kényszerítő apparátussal rendelkezik a csoportcélok megvalósítására. A kollektivizmusban hívők ezért mindig is különös előszeretettel vonzódtak az államhatalomhoz, a kormányzati eszközrendszerekhez, a társadalom problémáinak a megoldására.

Azok, akik az egyes embert tekintik az meghatározó érdekközpontnak és döntési alanynak, sokkal szkeptikusabbak, mint az államban hívő kollektivisták. Az egyéni szabadságot előnyben részesítők az államban és kormányzatban nem elsősorban a problémák megoldóját, hanem a problémák okozóját látják. A kollektivizmus hívei ezzel keményen vitába szállnak, mivel meggyőződésük szerint az állam igen is a problémák hatékony megoldója, s minél nagyobb ez a kormány, minél több hatalommal rendelkezik, annál több problémát, annál hatékonyabban tud megoldani.

A kollektivizmus logikájában benne van, hogy a helyi önkormányzat továbbfejlesztendő az állam egészét képviselő kormányzattá, nemzetállammá, majd ezek egyesítésével államok feletti képződménnyé, végül világkormányzattá. Ha például olyan világszintű problémát kell megoldani, mint földgolyónk környezetének a védelme, erőforrásainak a fenntartása, akkor a kollektivizmus követője meg van róla győződve, hogy ezt a problémát csak globális kormányzat képes hatékonyan megoldani. A kollektivizmus híve szerint a csoport sokkal fontosabb, mint az egyén, s ezért ha a csoport érdeke azt úgy kívánja, az egyén érdekét fel kell áldozni. Ezt úgy is meg szokták fogalmazni, hogy a legnagyobb jóra kell törekedni a legtöbb ember számára.

Az egyéni szabadság védelmezői, akik számára a legfontosabb szükségletek, érdekek és értékek hordozója az egyes ember, és akik éppen ezért őt tekintik az alapvető döntéshozó alanynak, úgy érzik: valami sántít ebben a gondolatmenetben. Tudják, hogy van gyümölcs, de azért az ember mégis csak egy adott almát vagy körtét tud megfogni. A gyümölcs már nem konkrétan létező objektum, hanem csak az egyes almák, körték és szilvák, stb. közös tulajdonságaira utaló absztrakció, elvont fogalom. Ugyanígy egy embercsoport is csak fogalmi képződmény. Amit láthatunk, az az egyes ember; a konkrét emberekből áll össze a kisebb vagy nagyobb csoport. Egy embercsoportban vajon kié az elsőbbség? Az őt alkotó egyéneké, vagy pedig a számosságuk nyomán kibontakozó azon jellegzetességé, hogy sok ember együtt csoportnak látszik. Az erdő absztrakt fogalom. Ami konkrétan létezik, az az egyes fák. Ezért az egyéni szabadság hívei úgy vélik, hogy ha az egyént feláldozzák a csoportért, akkor valójában hatalmas hibát követnek el.

Az egyén a csoport legfőbb és leglényegesebb eleme. Ő a csoportnak a magja. A csoport azért csak másodlagos az egyénnel szemben, mert az egyén létezhet a csoport nélkül, de a csoport nem létezhet az őt alkotó döntő alkotóelem: az egyén nélkül. A csoport lényege tehát az egyén. Ha a csoport ezt a lényeget feláldozza, akkor megengedhetetlen dolgot hajt végre. A kollektivizmus eszméinek hívei gyakran igen keményen bírálják a vallási és családi értékeket, mert felfogásuk szerint a kollektivizmus feltétlen engedelmességet kíván az állam iránt. A családi, vagy vallási értékekhez és normákhoz való ragaszkodás gyakran konfliktusba kerül az állam iránti feltétlen engedelmességgel, azaz az általuk legfontosabbnak tartott csoportnak az érdekeivel. Ezért egy kollektivista rendszerben a családi és vallási értékek elsőbbsége nem tűrhető meg.

Az emberi jogok

A kollektivizmus és az individualizmus hívei egyaránt fontosnak tartják az emberi jogokat, de homlokegyenest különbözik álláspontjuk e jogok eredetét illetően. Az emberi jogok vonatkozásában lényegében két álláspont kristályosítható ki. Vagy az ember belső lényegéből származnak ezek a jogok, vagy kívülről biztosítják azt az egyes ember számára. Vagy megilletnek valakit az emberi jogok azáltal, hogy embernek megszületik, vagy pedig megkapja ezeket a jogokat később valakiktől, vagy valamilyen külső intézménytől. Ezt számítógépes világunkban úgy is fölfoghatjuk, hogy az individualizmus hívei számára az emberi jogok a hardware-hez tartoznak, a kollektivisták számára pedig a később bevitt és cserélhető software-hez.

Minthogy az Amerikai Unióról van szó, valamint az EU, AU és az ÁU egyesítése révén létrehozandó Globális Unióról, ezért nem árt, ha emlékeztetünk arra, hogy az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatának a megfogalmazói miként vélekedtek erről a kérdésről. A "Declaration of Independence" a következőket mondja:

"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat és ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az emberek kormányzatokat létesítenek, amelyeknek a törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor bármely kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa, vagy eltörölje, és új kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva, és hatalmát oly módon szervezve, amely jobban védi biztonságát, és jobban elősegíti boldogulását."

Az alapító atyák a továbbiakban még leszögezik:

"Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora miatt mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva azt bizonyítja a kormányzat, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánja hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék."

Az alapító atyák tehát teljesen egyértelműen leszögezték, hogy az elidegeníthetetlen jogokhoz minden egyes ember az embernek való megszületés ténye által jut hozzá, és nem az állam adományozza neki valamiféle kegyként. Az államnak nem az a feladata, hogy ezeket a jogokat adományozza, hanem csupán az, hogy biztosítsa és védelmezze őket. Itt csak utalunk rá, hogy az "Államok feletti jog" című írásunkban már részletesen kifejtettük, hogy az államra kötelező magatartási szabályt előíró, az állam hatalmát korlátozó jogszabályok, vagy isteni eredetűnek tekintendőek (ez a vallásos emberek meggyőződése), vagy pedig a természeti törvényekből vezethetők le, amely természeti törvények állami akarattal nem változtathatók meg, csak követhetők.

A kollektivizmus és a kollektivista politikai rendszer hívei ezzel szemben arról vannak meggyőződve, hogy ezeket az alapvető emberi, és politikai szabadságjogokat az állam hozza létre, és ajándékozza meg vele a társadalmat. Az államnak ezt a mindenhatóságát, és az államhatalmat megszemélyesítő vezetők kultuszát valósították meg a nemzetiszocialisták Németországban, a fasiszták Olaszországban és a kommunisták a Szovjetunióban, valamint a többi kommunista rendszerű diktatúrában. Az Egyesült Nemzetek alapokmányának ez szintén az egyik alaptétele. A Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Chartájának a 4. cikkelye kimondja:

"Jelen Egyezségokmány aláíró államai elismerik, hogy ezen állam által nyújtott jogoknak az élvezetét az állam csak jog által meghatározott módon korlátozhatja."

A döntő szempont az, hogy ha elfogadjuk: az államnak joga van ilyen alapvető jogok nyújtására, akkor abban is egyet kell értenünk, hogy akkor azok visszavételéhez vagy korlátozásához is joga van. A kettő csak együtt létezhet. Az idézett ENSZ Egyezségokmány is, miután kinyilvánítja az állam által nyújtott jogokat, nyomban rendelkezik arról is, hogy azokat milyen módon korlátozhatja.

A kollektivista, vagyis a csoportnak elsőbbséget adó személyek úgy vélik, hogy ha az állam adja a jogokat, akkor azt az állam vissza is veheti. Mindössze az kell hozzá, hogy a visszavételről megfelelő formában szülessék először egy jogszabály. Ha az ENSZ előbb ismertetett szabályozását összevetjük az amerikai alkotmány "Bill of Rights" - Jogok törvényeszövegével, akkor azonnal kiugrik a lényegbe vágó különbség. Eszerint ugyanis "a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása, vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából."

Egy szó sincs itt arról, hogy valamilyen jogszabállyal ez alól kivételt lehetne engedélyezni. Ezek a Jogok nem a törvényhozóktól származnak - isteni eredetűek vagy a természeti törvényeken alapulnak - ezért semmilyen törvényhozás azokat nem korlátozhatja.

Állampolgárok köztársasága vagy demokrácia

Már hosszabb ideje azt halljuk, és az iskolákban is ezt tanítják, hogy a demokrácia a kormányzás ideális formája. Még azt is állítják, hogy a demokráciának ezt a rendszerét az amerikai alkotmány hozta létre. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük, mit is írtak az alkotmányozást végző alapító atyák ténylegesen az alkotmányban, akkor kiderül, hogy nagyon alacsony véleménnyel voltak a demokráciáról. Röviden annyit közöltek, hogy a demokrácia a kormányzati formák lehető legrosszabb változata. Ezért a demokrácia helyett az állampolgárok önkéntes társulását, a köztársaságot létesítették előnyben. A kettő között óriási a különbség, ugyanis a demokráciában a csoporté az elsőbbség, az a döntési szubjektum. Míg aköztársaságban az egyes állampolgároké az elsőbbség, és ők a döntést hozó első számú alanyok. Ez a különbség pontosan a kollektivizmusnak, és az egyéni jogok maximális tiszteletben tartásán alapuló individualizmusnak a megjelenése immáron a társadalmi berendezkedés szintjén. A demokráciában az alapelgondolás az, hogy a többség uralkodik és a többségi döntés a mérvadó. Ha a többség állást foglalt, akkor vége a vitának. Fel lehet tenni a kérdést, hogy mi ebben a rossz? Például az, hogy amikor egy tömeg éppen meglincsel valakit, akkor az ellenvéleményt csak egy személy képviseli - akit éppen megölnek.

Ekkor halványan derengeni kezd, hogy talán nem is mindig helyes az, ha a többség uralkodik. Itt azonban már választ kell adni arra a kérdésre, hogy miként védhető meg az egyes egyén szabadsága a csoport-kényszer érvényesítésétől. Azaz felmerül, hogy a csoport is veszélyessé válhat, és ezért szükségessé lehet magának a demokráciának is a korlátok közé szorítása. Ezt a korlátozást államszervezeti szinten az állampolgárok önkéntes társulásából felépülő köztársaság valósítja meg. Az így létrejövő köztársasági állam lényegében korlátok közé szorított demokrácia, vagyis olyan demokrácia, amikor meg van akadályozva, hogy bármely csoport az akaratát bármilyen szabállyal rákényszeríthesse az összes állampolgárra az emberi- és politikai szabadságjogok elsődleges hordozójára.

A köztársaság tehát határok közé szorítja, hogy egy csoport, egy többség mit tehet az egyénnel. A köztársaságban az egyén, a polgár az első, a csoport - minden csoport: párt és állam, korporáció és bank - csak a második. A jogok elsődleges alanya a természetes személy, és nem a mesterséges jogi személy. Az elsődlegesség vagy a másodlagosság akkor válik döntővé, amikor konfliktusba kerül az egyén és a csoport érdeke. Ilyenkor az utolsó szó, a döntő szó: az állampolgár szava. Az állampolgár szükségletei a meghatározóak, és elsősorban az ő érdekeinek és értékeinek kell érvényesülniük. A köztársaságot tehát olyan írott alkotmányok, vagy történelmileg kifejlődött - államok feletti - szabályok korlátozzák, amelyek előírják, hogy mi az, amit a többség mégsem tehet meg. Előírják az államoknak és a kormányzatoknak, - a bankoknak és a multinacionális cégeknek, a nemzetközi szervezeteknek és a hadseregeknek -, hogy mitől tartózkodjanak, mi tilos még az ő számukra is. Ennek az a lényege, hogy az egyes polgár egyéni emberi jogai és politikai szabadságjogai sokkal fontosabbak, mint bármely csoport privilégiumai, és végső soron az egyénnél kell maradnia a döntésnek.

Csoportkényszer és egyéni szabadság

El kell döntenünk, miként lehet a társadalom hatalommal rendelkező csoportjait arra szorítani, hogy az összes polgár számára kívánatos döntéseket hozzanak. A kollektivizmus eszméit követők válasza az, hogy a csoportnak jogában áll kényszeríteni az egyéneket és az egyénekből összetevődő lakosságot. Ez a meggyőződésük az oka annak, hogy különös vonzalmat éreznek az állam hatalma és a kormányok cselekvési lehetősége iránt. Ugyanis az állam és a kormányzat a törvényesített erőszak megtestesülése. Ha egy közéleti személy, amikor szembekerül egy probléma megoldásával, és azt válaszolja: e kérdés megoldására ilyen és ilyen jogszabályt vagy törvényt kell alkotni, akkor nyomban kiderül, hogy miben hisz. E nézet követője szerint az embereket kényszeríteni kell annak a megtételére, amit a döntési helyzetben lévő politikusok és állami tisztségviselők helyesnek gondolnak. Miért kell az egyéneket szervezett erőszakkal kényszeríteni? Azért, mert a kollektivista nézetrendszer követői szerint az egyes emberek nem olyan okosak, tájékozottak, mint a csoport, különösen az, amelyik az államot irányítja. Ezek az állam nevében eljáró politikusok, közigazgatási funkcionáriusok meg vannak róla győződve, hogy az ő döntésük a helyesebb, mivel ők lettek ilyen irányban kiképezve, szereztek diplomákat és vitatták meg más hozzáérő személyekkel a problémákat.

Az egyén elsőbbségét vallók viszont úgy gondolják: az ő álláspontjuk a helyes és a kollektivistáké a téves, mivel ők nem fogadják el, hogy a csoportnak jogában álljon az egyént erőszak alkalmazásával is kényszeríteni. Ha ezt az elvet elfogadjuk - mondják az individualisták - akkor mások, egy nagyobb csoporthoz tartozók olyan mértékig fokozhatják a kényszert a kisebbséggel, végső soron az egyénnel szemben, ami szükségszerűen elvezet a szabadság elvesztéséhez.

A kollektivisták így érvelnek: A biztonsági öv az életet védelmezi. Éppen ezért nagyon is helyes előírni, hogy minden ember kötelezően használja. És ha nem engedelmeskednek ennek az előírásnak, akkor szigorúan meg kell őket büntetni, ha kell a szabadságuk megvonásával is. Az egyén önállóságát védelmező individualisták pedig úgy látják, hogy helyes, ha valaki biztonsági övet visel. Ha ezt egyesek nem teszik, akkor az autóbalesetek során komoly sérüléseket szenvedhetnek. Nem fogadják el azonban, hogy mindenkit kemény szankciókkal kell a biztonsági öv viselésére kényszeríteni, elégségesnek tartják az érvelést és a meggyőzést. A kényszerrel szemben előnyben részesítik a szabad választást. Az egyén önállóságát hangsúlyozók sem mondanak le a társulással járó előnyökről. Mivel az egyéni szabadságban hisznek, ez még nem jelenti azt, hogy az embereknek egyedül kell mindent elvégezniük. Mindössze arról van szó, hogy lemondanak arról a jogukról, hogy másokat a velük való együttműködésre rászorítsanak. Az individualista is rá van utalva az együttműködésre, a kooperációra, de ezt önkéntesen és nem kényszerrel próbálja elérni. Ez a különbség onnan adódik, hogy a kollektivizmus eszméinek követői feltétlenül hisznek a kényszerítésben és az erőszakban. Ezzel szemben az egyén jogait hangsúlyozó individualisták a meggyőzésben, az önkéntességben és a szabad választásban hisznek.

A politikai irányzatok palettája

Gyakran halljuk még ma is, hogy jobboldali, akivel szemben ott állnak a baloldaliak. Tanulmányainkból úgy tudjuk, hogy a kommunisták és a szocialisták állnak a szélsőbalon és a nemzetiszocialisták, valamint a fasiszták a szélsőjobboldalon. A gyanútlan polgárnak az a benyomása támad, hogy itt két egymással szöges ellentétben álló, egymást kölcsönösen tagadó és kizáró ellentéttel áll szemben. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a szélsőbalt és a szélsőjobbot, akkor az elemzés után az derül ki, hogy egyáltalán nem állnak szemben egymással, legalábbis a lényeget illetően nem. Mind a kommunizmus, mind a nemzetiszocializmus a szocializmus elveit testesítette meg. A kommunisták nyíltan vallják, hogy a szocializmus eszmerendszerének a hívei. A náci mozgalom Németországban a nemzetiszocialista pártnak volt a mozgalma, a különbség mindössze annyi volt, hogy a kommunisták és a bolsevikok a nemzetközi szocializmus hívei voltak, míg a nácik a nemzeti szocializmus hívei. A kommunisták az osztályharc alapján állottak és az osztálykonfliktusokból vezették le azt az igényüket, hogy követőik feltétlen lojálisak legyenek és vezetőiket szinte vak engedelmességgel, kövessék. A nemzetiszocialisták az osztályharccal szemben a fajok közötti küzdelmet helyezték az első helyre, és a fajok közötti konfliktusból vezették le azt, hogy az azonos fajúaknak össze kell tartaniuk, és engedelmesen követniük kell csoportjukat, nemzetüket és annak vezérét.

Minden egyéb különbség a kommunizmus és nácizmus, illetve a fasizmus között másod- vagy harmadrangú. A kommunizmus és a nemzetiszocializmus egyaránt a kollektivizmus megtestesítője volt. Ennek ellenére a mai napig azt állítják egyesek, hogy a kettő állítólag élesen szemben áll és kizárja egymást. Mindkettő a politikai spektrum végpontjánál, van, a kommunizmus a baloldali végponton, a nemzetiszocializmus a jobboldali végponton.

Ha a politikai irányzatokat egy koordinátarendszerbe illesztjük be, akkor a helyes kiindulópont az, ha az egyik tengely végpontjára a legkisebb kormányzati hatalmat, a másik végpontjára pedig a teljes, totális kormányzati hatalmat helyezzük el. Akik semmilyen kormányzati kényszert nem hajlandók elfogadni és az államot is el akarják, törölni, azok alkotják az anarchistákat. Ők állnak az egyik végponton, azok viszont, akik a mindent átfogó totális államban és kormányzatban hisznek, azok a totalitáriánusok. Ha ilyen koordinátarendszerben helyezzük el a kommunistákat és a nemzetiszocialistákat, akkor úgy látjuk, hogy a kettő egymás mellé kerül. Ennek az az oka, hogy mindkettő a kollektivizmusnak a modellje. A kommunizmus, a nemzetiszocializmus, a fasizmus és a szocializmus szükségszerűen a még nagyobb és a még hatalmasabb kormányzat, a totális államhatalom felé gravitál. Mindez közös ideológiájuk logikájából szükségszerűen következik. Ezért egy hithű kommunista vagy náci nem is tehet róla, hogy végül is a totális állam hívévé válik. Mindennek mélyén az van, hogy a nagyobb problémák megoldásához erősebb kormányzatra, a még nagyobbakhoz pedig még erősebb államra van szükség.

A kollektivizmus logikája olyan, mint egy lejtő, ha egyszer valaki rákerül, akkor nem tud megállni csak a végén. Ez pedig nem más, mint a 100%-os kormányzat, vagyis a kollektíva abszolút uralma az egyén felett. A kollektivizmus tehát végső soron mindig totalitarianizmusba torkollik.

Ha azonban még közelebbről szemügyre vesszük a politikai árnyalatokat, akkor rájövünk, hogy valójában nem is tengelyvonallal, hanem körvonallal van dolgunk. Ha az egyenes egyik végén a legkisebb, a nullával jelezhető államhatalom található, a másik végén pedig a legtöbb, a 100%-os, és ezt a vonalat köralakúra formálva egymásra illesztjük, akkor kiderül, hogy a 0% és a 100% találkozik. Az anarchia tulajdonképpen az államhatalom nélküliséget jelenti, a kormányzás hiányát. Ilyen helyzetben korlátlanul érvényesül az ököljog, vagyis az erősebbek, a hatalmasabbak, a jobb fegyverekkel rendelkezők gyakorolnak önkényuralmat a gyengébbek és fegyvertelenebbek felett. Ha viszont a nulla államhatalomtól a legteljesebb, a totális államig ugrunk, akkor az megint a teljes önkényuralmat jelenti. Itt azonban az a csoport gyakorolja a korlátlan, despotikus uralmat, amelyik a totális államot a kezében tartja. Azaz a történelmi tapasztalatok is azt támasztják alá, hogy a politikai spektrumban a szélsőségek találkoznak.

Az a háttérhatalom, amely több száz éves stratégiát dolgozott ki a világuralom megszerzésére, a kollektivizmus elkötelezettje. Két nagyhatású ideológiai mozgalmat is beindított. Az egyik volt a nyugaton megszületett marxizmus (az első kommunistának azonban Adam Weishaupt tekinthető, nem Marx), amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség Oroszországban próbált ki. Az ide kívülről és erőszakkal átültetett marxizmus a bolsevizmusban és a kommunista szovjet birodalomban öltött testet. A kollektivizmusnak egy másik változata volt az ugyancsak nyugaton megszületett és ott kibontakozó "fábiánizmus".

A Fabian Society a brit reformista szocialisták szervezete. 1884-ben alakult meg és a szocializmusba való békés, állami reformok útján való fokozatos belenövést hirdette. Elvetette az osztályharcot és a tömegek forradalmi mozgalmát. A proletariátus és a burzsoázia harmonikus együttműködését hirdette. A brit munkáspárt, a Labour Party egyesült a fábiánus mozgalommal, amelyben J.B.Shaw, Sidney és Beatrice Webb, Arnold Toynbee, H.G.Wells és más ehhez hasonló nagyságrendű személyiség volt található. A társaság a nevét a halogató taktikájáról híres római hadvezérről, Fabius Cuntactor-ról kapta.

A háttérhatalom, amíg világstratégiájának megfelelően a dinasztikus államok lebontását és az örökletes uralkodórétegek eltávolítását végezte, addig fontos feladatokat a forradalmi szocialista-kollektivista mozgalmakkal végeztetett el a maga számára. A II. Világháború után, de különösen a szovjet birodalom felbomlását követően a háttérhatalomnak nincs többé szüksége forradalmi szociáldemokráciára. A szociáldemokráciára már úgy tekint, mint a kialakult pénzgazdasági rendszer egyik politikai fenntartójára, amely lényegében a főhatalmat gyakorló nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit szolgálja. Ennyiben a szociáldemokrácia a fennálló hatalmat kiszolgáló udvari szociáldemokráciává alakult át, amely többé nem a változások tényezője, hanem a fennálló rend egyik stabilizátora.

Tagadhatatlan különbségeik ellenére a kommunizmus és a fábiánizmus a kollektivizmusnak a változatai. Hasonlóságaik sokkal erőteljesebbek, mint különbségeik. Ezt az is bizonyítja, hogy követőik igen könnyedén mozognak egyik csoportból a másikba. A tudományos közösségekben a kommunisták és a "fábiánusok" igen barátságosan kijönnek egymással. Az gyakran előfordul, hogy eljárási kérdésekben kemény vitákat folytatnak egymással, de a távlati célokat illetően általában egyetértenek. Ennek az egyetértésnek az alapja, hogy mindkét eszmerendszer hívei a kollektivizmust vallják.

A "fábiánusok" azt mondják: vegyük át nyugodtan a hatalmat, és ne riasszunk meg vele senkit. Hatoljunk be a különböző társadalmi intézményekbe és ragadjuk magunkhoz az vezetését. Vegyük át az irányítást a nevelési-oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatási eszközökben, a szakszervezetekben és a különböző kormányzati szervekben. Ellenőrizzük a társadalom hatalmi központjait, és nyugodtan - szinte észrevétlenül - állítsuk át a váltókat a kollektivizmus irányába. Jóformán senki sem fogja felismerni, hogy mi is történik, kevés lesz az ellenállás és elkerülhető minden véres erőszak. Az udvari szocialista "fábiánusok" igen humánusnak tekintik önmagukat. Mivel a szinte észrevétlen fokozatosságot és türelmet hirdetik, ezért mozgalmuknak a jelképéül a teknősbékát választották. Címerükön azonban egy báránybőrbe öltözött farkas látható.

A kommunisták ezzel szemben kevésbé gyöngédek. Erős hajlamuk van nekik is a megtévesztés taktikájának az alkalmazására, és ahhoz is értenek, hogy csendben, szinte észrevétlenül hatoljanak be a hatalmi központokba a "fábiánusokhoz" hasonlóan. A kommunisták azonban nem riadnak vissza az erőszak és a terror alkalmazásától azért, hogy céljaikat gyorsabban elérhessék. Hisznek a forradalomban, és előszeretettel viszik a tömegeket az utcára. A kormányok erőszakos megdöntését is vállalják, ha erre lehetőségük nyílik. A kommunisták tehát a türelmetlen kollektivisták. Ezért van az, hogy csupán taktikai kérdésekben vitatkoznak a "fábiánusokkal". A XX. században még rivalizálhattak egymással, hogy közülük melyik legyen a meghatározó erő az új világrend létrehozásakor. Ezek a taktikai különbségek adott esetben még ki is éleződtek. Ez azonban nem változtat azon, hogy alapvető céljaik megegyeznek. Egybetartozásukat az is alátámasztja, hogy mindkettőnek ugyanaz a valódi ellensége: az a jogaihoz ragaszkodó személy, aki az egyes emberre helyezi a hangsúlyt, aki ellenzi a kollektivizmus mindenhatóságát.

A tekintélyes történész Carroll Quigley behatóan foglalkozott a "Fábiánus Társaság" tevékenységével is a "Tragédia és remény" című munkájában. Ebben Quigley részletesen ismertetiJohn Ruskin nézeteit, aki Cecile Rhodes tanára volt Oxfordban. Ruskin a szépművészetek tanára volt a nagyhírű angliai egyetemen. Nem ő fedezte fel a kollektivizmus eszmerendszerét. Ő csupán meglovagolta ezt az eszmeáramlatot, amely ekkor a háttérhatalom jóvoltából átsöpört az egész nyugati világon. Olyan rendkívül gazdag diákoknak adott elő, akiknek bűntudatot okozott, hogy túlságosan gazdagok és előjogokkal rendelkeznek, miközben milliók nyomorognak és halnak éhen. Ezek a diákok úgy érezték, hogy ezen az igazságtalan helyzeten változtatni kell. John Ruskin hiteles volt a szemükben, mert ő ténylegesen szét is osztotta a vagyonát. A legtöbb kollektivista azonban a saját pénzének az átadására nem hajlandó. Azt szereti, ha a kormányok oldják meg a problémákat, mégpedig a lakosság megadóztatásával. A kollektivisták viszont igényt tartanak arra, hogy ők irányítsák az államot, mert felkészültségük és tehetségük révén az őket illeti meg. Ezzel két legyet ütnek egy csapással. Hozzájutnak a hatalomgyakorlás privilégiumához és megtarthatják vagyonukat is. Szívhez szólóan beszélhetnek a hátrányos helyzetű tömegek felemeléséről egy kollektivista modell segítségével. Ez a gondolatmenet volt az egyik oka annak, hogy oly sok gazdag fiatal lett a kollektivizmus - egyrészt a marxizmus, másrészt a fábiánizmus - híve.

Cecil Rhodes John Ruskin hatására vált meggyőződéses kollektivistává. Ő azonban professzora, John Ruskin, nézeteit át akarta ültetni a valóságba. Azt akarta, hogy a brit birodalom világbirodalommá bővüljön és a kollektivizmus elvei és módszerei szerint kormányozza a világot. Rhodes-ról közismert, hogy hatalmas vagyonra tett szert dél-afrikai gyémántbányák és aranybányák tulajdonosaként. Ami kevésbé ismert, hogy hatalmas vagyonát John Ruskin elméleteinek a megvalósítására fordította. Hetedik végrendeletében létre hozta az ún. Rhodes-ösztöndíjat, de vagyonának zömét egy titkos társaságra hagyta, amelynek feladata a brit birodalom világbirodalommá növelése és a világkormányzat létrehozása volt.

Carroll Quigley bizonyítja, hogy ez a titkos társaság ma is létezik. Első vezetői - Rhodes-on kívül - Stead, Brett és Milner, továbbá Arthur Balfour, Sir Harry Johnston és Albert Gray voltak. Cecile Rhodes halála után a vezető Lord Alfred Millner lett, aki Dél-Afrika kormányzója is volt. A Millner irányította kerekasztal-csoportokból jött létre a Royal Institute of International Affairs Angliában és a Council on Foreign Relations New Yorkban.

Annak szemléltetésére, hogy milyen fontos szerepet játszik a világkormányzat létrehozását legfőbb feladatának tartó Council on Foreign Relations (CFR), vagyis a Külkapcsolatok Tanácsa, álljon itt azon amerikai elnökök névsora, akik e hatalmi központ tagjai voltak: Herbert Hoover, Dwight Eisenhower, Richard Nixon, Gerald Ford, James Carter, idősebb George Bush, William Clinton. John F. Kennedy is azt állította, hogy a CFR tagja volt, de a nevét a korábbi tagok listáján nem lehet megtalálni. Tény az, hogy JFK a London School of Economics-ban szerezte diplomáját, amelyet Sydney és Beatrice Webb alapított, és amely a mai napig a fábiánusok kollektivista nézetrendszerét ülteti át diákjaiba.

Álljon itt azon amerikai külügyminiszterek névsora is, akik a CFR tagjai voltak: Dean Rusk, Robert Lansing, Frank Kellogg, Henry Stimson, Cordell Hull, E.R. Stittinius, George Marshall, Dean Acheson, John Foster Dulles, Christian Herter, Dean Rusk, William Rogers, Henry Kissinger, Cyrus Vance, Emund Muskie, Alexander Haig, George Schultz, James Baker, Lawrence Eagelburger, Warren Christopher, William Richardson, Madeleine Albright és Colin Powell.

Említsük meg azon védelmi miniszterek neveit is, akik a CFR tagjai voltak: James Forrestal, George Marshall, Charles Wilson, Neil McElroy, Robert McNamara, Melvin Laird, Elliot Richardson, James Schlesinger, Harold Brown, Caspar Weinberger Frank Carlucci, Richard Cheney, Les Aspin, William Perry, William Cohen és Donald Rumsfeld. Rumsfeld kérte nevének törlését a CFR jelenlegi taglistájáról, de a korábbi listákon szerepel a neve. Végül soroljuk fel azon CIA igazgatók neveit, akik ugyancsak a CFR tagjai voltak: Walter Smith, William Colby, Richard Helms, Allen Dulles, John McCone, James Schlesinger, id. George Bush, Stansfield Turner, William Casey, William Webster, Robert Gates, James Woolsey, John Deutch, William Studeman, és George Tenet.

A felsorolások csak példálózó jellegűek, a lista nem teljes. Különösen igaz ez akkor, ha számításba vesszük a tömegtájékoztatási intézmények vezetőit, az egyetemek és a pénzügyi intézmények, bankok és a Federal Reserve System irányítóit. De ide kell sorolni a nagy alapítványokat ellenőrző személyeket és természetesen a legjelentősebb korporációk irányítóit. Végül azt is hangsúlyozni kell, hogy a szakszervezetek és a különböző egyházak vezetői sem hiányoznak a CFR taglistáiról.

A terror elleni háború - a világ egyesítésének új szakasza

A háttérhatalom agytrösztjei és az általa politikai hatalomhoz segített vezetők, elsősorban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában továbbra is a nemzetek világszintű egyesítésén, aGlobális Unió létrehozásán fáradoznak, amelynek az alapja a kollektivizmus. Ennek a célnak az elérése már a közvetlen közelbe került. Továbbra is szükség van azonban a nyugati világ társadalmi és politikai struktúrájának a megváltoztatására, hogy a nyugati társadalmak alkalmazkodni tudjanak ehhez a célhoz. A világállamhoz és a világ egy központból való kormányzásához vezető több évszázados stratégia konfliktusokon, háborúkon, sőt világháborúkon keresztül valósult meg. Most a cél közvetlen közelébe érve ismét háborúban találja magát a világ. Ezúttal nem egy bizonyos állam, vagy nép ellen folyik a háború. A háttérhatalom azt közölte velünk, hogy a terrorizmus ellen folyik. Arra a kérdésre, hogy ez a háború is csak azt a funkciót tölti be, amit a világkormányzathoz vezető hosszú úton a többi háború is betöltött, biztos választ adni még nem lehet. De teljesen félretolni sem lehet azt a feltételezést, hogy ezúttal is megfélemlítésről, manipulálásról van szó azért, hogy immáron globális szinten fogadják el az emberek egyéni szabadságuk elvesztését és helyébe egy kis csoport feltétlen uralmát. Az a fábiánus stratégia azonban, amely szerint lépésről lépésre, fokozatosan kell úgy feldarabolni, átalakítani a világot, hogy az megfeleljen egy ilyen kollektivista uralom világszintű kialakításának, ma is nyomon követhető.

Mivel még folyamatban vannak az események, a felgyorsult változások tényei nem áttekinthetőek. Egyelőre sokkal kevesebbet tudunk, mint amit majd néhány év, néhány évtized múlva meg fogunk tudni. De az elegendő ismeret összegyűjtéséig sem mellőzhetjük az evidenciák, a már eddig is ismertté vált tények kiértékelését. Az egyik ilyen tény, hogy azok a kulcsfontosságú személyek, akik a terrorizmus elleni háború szószólói és irányítói, többségükben a Round Table Társaságnak, és utódszervezetének, a Council on Foreign Relations-nek, azaz a Külkapcsolatok Tanácsának a tagjai. Valamennyien, kivétel nélkül a kollektív eszmerendszer elkötelezettjei. A kollektivizmus modelljére alapozódott világkormányzat megvalósítását kívánják. A másik, amit figyelembe kell vennünk, hogy mindazon lépések, amit ebben a háborúban tettek az Egyesült Nemzetek Szervezete megfelelő átszervezésével és a nemzetközi közjog megváltoztatásával, elvezethet az ENSZ hatalmának a jelentős megerősítéséhez. A háttérhatalom érdekeit az 1989. után kialakult új helyzetben hatékonyabban kiszolgáló ENSZ nagyon alkalmas arra, hogy az óhajtott világkormányzat formális központja legyen.

A háttérhatalom világstratégiájának több mint 200 évvel ezelőtt történt kidolgozása és megvalósítása során folyamatosan alkalmazta a helyzet kiélezésének, a kívánatos akciók megkönnyítésének, valamint a társadalomnak a valódi információktól való elszigetelésének a módszereit. Ezt láthattuk az I. és a II. világháború során is. Most csupán az Egyesült Államoknak a II. világháborúba történő belépésére utalunk, erre is csak azért, hogy megvilágítsuk: mire is gondolunk? Franklin Delano Roosevelt és kormánya minden áron be akarta léptetni az Egyesült Államokat a II. világháborúba, mert ez volt a háttérhatalom alapvető érdeke. Mivel az amerikai társadalom erőteljesen háborúellenes volt, ezért ez csak úgy volt lehetséges, ha támadás éri Amerikát, és ez megváltoztatja a közvélemény beállítódását. Ezért a háttérhatalom szolgálatában álló Roosevelt először a helyzet kiélezésének a bevált módszerét alkalmazta Japánnal. Ezt a szigetország nyersanyagoktól történő elzárásával és politikai megalázásával érte el. A stratégia második részét az agresszió megkönnyítése jelentette. Ez konkrétan abból állt, hogy szinte feltálalták az Egyesült Államok csendes-óceáni flottáját Tokiónak azzal, hogy biztos San Diegó-i támaszpontjáról a Hawai-szigetekre költöztették. Így a flotta rendkívül sebezhetővé és Japán számára csábító célponttá vált. A taktika harmadik részét az elszigetelés jelentette. Ez a konkrét esetben abból állt, hogy a háttérhatalom szolgálatában álló washingtoni vezetés a helyi parancsnokokat elzárta minden szükséges információtól. Ennek a három módszernek az együttes alkalmazása vezetett a kívánt eredményhez, vagyis hogy Japán támadást intézzen Pearl Harbor ellen, és ezzel szabaddá váljék az út Amerika belépéséhez a második világháborúba.

Ma ismét ezt a három módszert alkalmazza a háttérhatalom. Több évtizede már folyamatosan új ellenségekkel kell szembenéznie az Egyesült Államoknak, amely ma a háttérhatalom legfőbb hatalomgyakorlási eszköze. A háttérhatalomnak, amelynek a magja a Nemzetközi Pénzügyi Közösség, világpolitikai céljai eléréséhez mindig egy konkrét állam konkrét hatalmi eszközeit, így például diplomáciáját és hadseregét kellett felhasználnia. Ez azért van így, mert a háttérhatalomnak természeténél fogva nincs saját hadserege. Céljait más népek által finanszírozott és más népek fiai által végigharcolt háborúkkal érte el. Sok amerikai ma úgy tekint erre az egyre szaporodó ellenségre, hogy ez lényegében az amerikai külpolitika irányítóinak a kudarca. Ha azonban a háttérhatalom saját stratégiája szempontjából nézzük mindezt, akkor ez egyáltalán nem kudarc. Sokkal valószínűbb az, hogy egy olyan tervnek a fokozatos végrehajtásáról van szó, amely még titkos és nem áttekinthető. Feltételezhető, hogy most is ellenség létrehozásáról van szó, amelyet a helyzet kiélezésével rá lehet venni a támadásra, és az így kialakult konfliktusban fel lehet számolni a régi világrendet, hogy aztán a helyére ki lehessen alakítani a háttérhatalom döntési központjaiban már részleteiben is kidolgozott új világrendet. Ha valaki az elmúlt 250 év történetét nem a háttérhatalom, vagyis a nemzetközi magánpénz-monopólium birtokosai és az általuk működtetett titkos társaságok és azok kapcsolatrendszerei alapján tanulmányozza, akkor ez a feltételezés abszurdnak és nevetségesnek tűnik. Ugyanilyen lehetetlennek és felháborítónak tűnt az is, amikor a történelem véletlen-elméletét megkérdőjelező revizionista történészek felfedezték és bizonyították, hogy hasonló gondosan eltitkolt program húzódott meg az I. és II. világháború mögött is.

1945 óta az Egyesült Államoknak két hatalmas ellenfele volt, az egyik a Szovjetunió, a másik Kína. A már említett véletlen-elméletet tagadó történészek kifejtették, hogy mindkét birodalom létrejöttében és fennmaradásában meghatározó szerepet játszottak a Council on Foreign Relations, CFR, tagjai. Ez a magát tudományos kérdésekkel foglalkozó magántársaságnak álcázó nagyhatalmú szervezet, a CFR, a tagjai útján irányítja ma az Egyesült Államok pénzrendszerét, gazdasági életét és politikai intézményeit. CFR-tagok dolgozták ki a világ egyesítésének azt a menetrendjét is, amely ennek az írásnak a tárgya. Már szó volt róla, hogy az amerikai földrészt 2005. januárjáig, az Amerikai Uniót pedig 2010-ig vonják össze az Európai Unióval. A világ egy központból történő kormányzásához azonban tető alá kell hozni az Ázsiai Uniót és az Afrikai Uniót is.

Az Ázsiai Unió tervezete

2000. szeptember 17-én a Fülöp szigetek fővárosában, Manilában, tartották első nemzetközi konferenciájukat az ázsiai politikai pártok. 21 ázsiai országból több mint 50 párt küldöttei megvitatták annak lehetőségét, hogy a XXI. század első évtizedeiben miként lehetne elmélyíteni a politikai együttműködést országaik között. A résztvevők állást foglaltak az ipari és mezőgazdasági modernizáció befejezése mellett a tömegnyomor felszámolása érdekében, valamint a technológiai és tudományos előrehaladás felgyorsításáért. Megvizsgálták annak lehetőségét, hogy globális szinten miként működhetnének együtt a keresztény kultúrkörhöz és az iszlám világhoz tartozó országok. Kinyilvánították, hogy az Európai Unió megalapítójának tekintett Jean Monnet elveit követve, gyakorlati intézkedéseket hoznak a fokozatos gazdasági és politikai együttműködés intézményes rendszerének a kialakítására. Az Európai Uniónak 49 évre volt szüksége, hogy az integráció jelenlegi szintjére elérjen. Az Ázsiai Unió megteremtése előtt még nagyobb feladat áll, de felhasználva az Európai Unió tapasztalatait, ezt a folyamatot le lehet rövidíteni. Európának arra kell ösztönöznie Ázsia politikai pártjait, hogy a regionális integráción túltekintve - földrésznyi méretekben - gondolkodjanak, ennek megfelelően hozzák létre az Ázsiai Parlamentet, az Ázsiai Közös Piacot és az ázsiai monetáris rendszert a közös ázsiai valutával.

A manilai tanácskozáson a Fülöp-szigeti Jose de Venecia, a Kereszténydemokrata és Néppártok Nemzetközi Szövetségének az alelnöke, mondotta a zárszót. Az elfogadott ÁzsiaiDeklarációt mérföldkőnek nevezte az ázsiai egység megteremtésében. Ez nemcsak kinyilvánítja a résztvevők közös érdekeltségét a béke, a stabilitás, és a kölcsönös jólét megteremtésében, de körvonalazza azokat a politikai stratégiákat is, amelyeket e közös cél elérése érdekében az ázsiai országoknak követniük kell. Ha ez megvalósul, akkor az Ázsiai Deklaráció elvezethet azÁzsiai Unió, vagy az Ázsiai Közösség megvalósításához. Az Ázsiai Unió megteremtése érdekében a résztvevők megegyeztek abban, hogy minden évben tanácskoznak valamelyik résztvevő ország fővárosában. Felállították az Állandó Bizottságot a következő 2002-ben megtartott konferenciára. A manilai értekezlet résztvevői létrehozták az elektronikus kapcsolattartás olyan fórumát, amely alkalmas az eszmék, információk és kutatási eredmények folyamatos és gyors kicserélésére egész Ázsiában és világszinten is. Ez lehetővé teszi, hogy az Ázsiai Deklarációt elfogadó pártok központjai folyamatosan közvetlen kapcsolatban álljanak egymással. Az ázsiai egység megteremtésénél olyan szervezetek bábáskodtak, mint aKonrad Adenauer Alapítvány, a Kereszténydemokrata és Néppártok Internacionáléja, a Hans Seidel Alapítvány, a Demokrácia Tanulmányok Ázsiai Központja, valamint a De Gasperi Alapítvány.

A Kereszténydemokrata és Néppártok Internacionáléja, a CDI, 2000. október 10-én Santiago de Chilében a legteljesebb támogatásáról biztosította a jövőbeni Ázsiai Unió, vagy Ázsiai Közösség létrehozását bejelentő manilai nyilatkozatot. A CDI jelezte, hogy kész támogatást nyújtani az Ázsiai Deklarációban foglalt cselekvési program végrehajtásához. Ennek fontos része az Ázsiai Parlament felállítása, a keresztény-mohamedán kapcsolatok létrehozása és elmélyítése, valamint az első nemzetközi elektronikus politikai portál terv átültetése a gyakorlatba. A CDI maximálisan helyesli az Ázsiai Deklaráció végső célját: a legnagyobb földrész politikai és gazdasági integrációjának megteremtését az európai minta alapján. Ezért a CDI is szorgalmazta az Ázsiai Parlament, az Ázsiai Valutaalap, az Ázsiai Közös Piac és az ázsiai közös valuta létrehozását.

Az Afrikai Unió megteremtése

Az Afrikai Unió megteremtése is már régóta foglalkoztatja a háttérhatalom stratégáit. Az 1980-ban Lagosban elfogadott akcióprogram beindított egy összafrikai gazdasági együttműködési és integrációs folyamatot azzal a bevallott céllal, hogy létrejöjjön az Afrikai Unió. Afrika integrációjánál is az európai modell volt a minta. A másik példát "Az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás", a NAFTA szolgáltatta. Az amerikai gazdasági integráció az Egyesült Államok vitathatatlan hegemóniája alatt bontakozott ki. Ebben a folyamatban az Egyesült Államok belpolitikája volt a meghatározó. Egyrészt vissza kellett szorítani az izolacionizmust - az amerikai társadalomban erősen ható különállási törekvéseket -, másrészt szembe kellett nézni olyan regionális problémákkal, mint a kábítószer-kereskedelem és az illegális bevándorlás, harmadrészt pedig erősíteni kellett a gazdasági együttműködést az Európával és Japánnal folytatott gazdasági versenyben. Közép-Amerika és a Karibi-térség is erőfeszítéseket tett szubregionális szervezetek létrehozására.

Afrika számára a kelet-ázsiai és a csendes-óceáni országok társulása, az ASEAN és az APEC is, példaként szolgált. E térségben gazdasági egységesülés zajlott le, úgynevezett nyílt integráció, amelyet elsősorban a multinacionális cégek szorgalmaztak piacokat keresve. Politikailag továbbra is érvényes maradt a nemzetállamok szuverenitásának és a belügyekbe való be nem avatkozásnak az elve.

Első látásra a globalizáció, amely a korlátlan szabadkereskedelmet szorgalmazza, ellenkezik a regionális szerveződésekkel, amelyek előnyben részesítik tagjaikat, és nem teljesen nyíltak a világ többi országa számára. A gyakorlatban azonban a globalizáció és a regionalizáció kiegészíti egymást. A WTO, a Világkereskedelmi Szervezet sem tiltja a regionális struktúrák kialakulását. Természetesen mindenütt a vámok csökkentésére és a beruházási korlátozások megszüntetésére törekszik.

A jelenlegi pán-afrikai törekvések egyértelműen politikai célokat követnek. A földrész jelentős térségeiben a politikai vezető réteg demoralizálódott és a lakosságban hiányzik a kellő bizalom a politikai intézmények iránt. Ugyanakkor erős a közös afrikai-identitás tudata. Ennek megfelelően még mindig meghatározó a közös afrikai érdekek és értékek képviselete. AzAfrikai Unió kialakításán elsősorban az államok fáradoznak. A civil társadalom és a magánszektor nem tett komoly erőfeszítéseket ebben az irányban.

Amikor a gyarmatosított földrész népei függetlenné váltak, sok afrikai állam gazdaságilag-pénzügyileg integrálódott, és bizonyos szubregionális politikai intézmények is kialakultak. A ma is működő államközi struktúrák főleg szubregionálisak, nem terjednek ki nagyobb térségekre. Ilyen például a Kelet-Afrikai Együttműködés, amely ígéretes modellnek tűnik. Ebben a struktúrában fokozatosan mélyül a gazdasági együttműködés és az intézményi kapcsolat, amelyben tevékenyen részt vesznek a különböző parlamentek. Az államok közti kooperáció mindig felveti a hegemónia kérdését, mert egy-egy vezető állam meghatározó szerepe biztosíthatja és alá is áshatja ezt az együttműködést.

Az Afrikai Unió Alaptörvénye

Az Afrikai Unió Alaptörvényét 2000. július 11-én fogadták el. Ennek a rendelkezései előirányozzák gazdasági és pénzügyi unió felállítását. Külön rendelkeznek arról, hogy létre kell hozni az Afrikai Központi Bankot, az Afrikai Pénzügyi Alapot és az Afrikai Beruházási Bankot. Afrika-szerte egyetértés van abban, hogy a regionalizáció kívánatos. Elismerik, hogy a térségi gazdasági együttműködés csökkenti a szállítási költségeket, növeli a beruházások biztonságát, bővíti a piacokat, és hozzájárul a természeti erőforrások hatékonyabb hasznosításához. Számos afrikai országnak hasonló közjogi és intézményi rendszere van. A nyelvi korlátok is áthidalhatóak, és az iskolai rendszer egésze is összeegyeztethető. Informális módon folyó gazdasági integráció megy végbe. Fokozza az egymásrautaltságot az AIDS járvány terjedése. Az Afrikai Unió felállítását célzó politikai folyamat tehát mély társadalmi, gazdasági és kulturális áramlatokra támaszkodik.

Ugyanakkor számos tényező a hatékony gazdasági integráció ellenében hat. A legfontosabb ezek közül egy domináns politikai-gazdasági hatalom hiánya, amely kézben tarthatná a regionalizációs folyamatokat. A béke és a stabilitás is fontos előfeltétele a gazdasági integrációnak. A gazdasági együttműködés korlátozza az államközi konfliktusokat, mert a sikeres gazdasági integráció az államközi kapcsolatok fenntartását igényli. A jól működő belső piac csökkenti a belső társadalmi konfliktusokat is. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdasági integráció nem jár súrlódásokkal és konfliktusokkal, hiszen minden ilyen folyamatnak vesztesei is vannak.

Felgyorsul Afrika egyesítése

Az "Új Partnerség Afrika Fejlesztésére", a NEPAD (The New Partnership for Africa's Development) a legfontosabb egész földrészt érintő gazdasági kezdeményezés jelenleg Afrikában. A NEPAD-ot azért szorgalmazta az Afrika egyesítésére törekvő háttérhatalom, hogy rászorítsa az afrikai kormányokat a fegyelmezettebb működésre, a gazdasági növekedés, a jogbiztonság és a közbiztonság erősítésére, valamint a korrupció visszaszorítására. Mindez a demokrácia elmélyítésével olyan környezetet teremthet, amely a magát Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek nevező háttérhatalom számára lehetővé teheti, hogy ismét biztonságos beruházásokat eszközölhessen Afrikában. A pénzügyi befektetők csak biztonságos környezetben hajlandók beruházni. Az afrikai országok viszont azt várják el a Nemzetközi Közösségtől, hogy a fejlett országok nyissák meg piacaikat az afrikai árúk előtt, csökkentsék az afrikai országok adósságterheit, és csúcstechnológiát is felölelő támogatást nyújtsanak. A NEPAD-ot az különbözteti meg az eddig ismert közös afrikai erőfeszítésektől, hogy a világ gazdaságilag legfejlettebb államai, a G-8-ak, kedvezően fogadták és készek támogatni. Gordon Brown brit pénzügyminiszter sürgette a legfejlettebb országokat, hogy 2015-ig 53 milliárd dollárról 100 milliárd dollárra növeljék a fejlődő világnak nyújtott támogatást. A NEPAD tehát azért fontos tényezője az Afrikai Unió létrehozásának, mert a Nyugat kulcsfontosságú döntéshozói felkarolták.

A NEPAD egyelőre nem képezi szerves részét az Afrikai Uniónak, de annak számos fontos alapelvét és célját tartalmazza. A háttérhatalom stratégái szerint a NEPAD-nak és az Afrikai Uniónak együtt kell elvégeznie az afrikai földrész olyan egységesítését, hogy alkalmassá váljon a Globális Unióhoz való csatlakoztatáshoz. A NEPAD nagyon is beleillik abba az új irányvonalba, amely szerint az államok belügyeibe való be nem avatkozás elve már nem érvényes. A World Governance-t, a Globális Uniót szorgalmazó stratégák szerint az egyes afrikai országoknak nagyon is be kell avatkozniuk a kölcsönös előnyök alapján egymás gazdasági és kereskedelmi ügyeibe, mert ez a feltétele a földrész egységesülésének, és a Nemzetközi Pénzügyi Közösség bizalma elnyerésének.

A nemzetközi beruházóknak, a befektető bankároknak és a multinacionális korporációknak nem könnyű a bizalmát visszaszerezni, mivel az afrikai integrációban gazdaságilag gyenge országok is részt vesznek. A magánszektor kulcsszerepéhez azonban ragaszkodik a háttérhatalom. Az Afrikai Unió csak akkor számíthat tagságra a Globális Unióban, ha megfelelően viszonyul a globális befektetőkhöz. A kibontakozó regionális társulások világosan a globalizáció irányába hatnak, és esetleg visszavezetik ezt a földrészt a világgazdaság fő vonalába.

Mi az értelme a Globális Unió létrehozásának?

A "Humanist Manifesto 2000" 125 közéleti személyből és tudósból álló aláírója meg van róla győződve, hogy az emberiségnek új planetáris intézményrendszerre van szüksége. A "Free Inquiry" 1999. őszi számában megjelent nyilatkozat a XXI. század egyik döntő fontosságú kérdésének tartja, hogy vajon az emberiség képes lesz-e olyan világszintű intézményeket létrehozni, amelyekkel megoldhatja bolygónk univerzális problémáit? 29 ország 125 humanistája úgy véli, hogy a folyamatban lévő önkéntes erőfeszítések helyi, nemzeti és regionális szinten nem pótolják olyan új globális intézmények létrehozását, amelyek közvetlenül alkalmasak az egész emberiséget érintő legfőbb problémák megoldására. A II. világháború után létrejött ENSZ és szakosított intézményei nem alkalmasak arra, hogy az új planetáris közösség szükségleteit kielégíthessék. Ezért a meglévő intézményeket alapvetően meg kell változtatni, továbbá teljesen újakat kell létrehozni.

A világot átszelő politikai határok önkényesek. Ezeken az emberiségnek túl kell lépnie. Elő kell segíteni a demokrácia terjedését a világközösség különböző országaiban, de egyidejűleg meg kell növelni a planetáris közösség valamennyi tagjának a nemzeteken átnyúló jogait. "Jobban, mint valaha szükségünk van most egy olyan világtestületre, amely a nemzetállamokkal szemben a világ lakosságát képviseli" - hangzik a "Humanist Manifesto 2000".

A problémák nemzetek feletti szinten történő megoldásához és a földgolyó egészét felölelő fejlődéshez fokozatosan, de drasztikusan át kell alakítani az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Egyrészt ki kell egészíteni az ENSZ Alapokmányát, másrészt meg kell változtatni az ENSZ szervezeti felépítését. A legfontosabb az ENSZ hatékonyságának a fokozása. Szuverén államok szervezetéből a népek szervezetévé kell átalakítani. Erre példát nyújtott Amerika, amikor szuverén államok konföderációjából szövetségi állammá alakult át. Ha meg akarjuk oldani a globális problémákat, akkor a nemzetállamoknak szuverenitásuk egy részét át kell ruházniuk nemzetek feletti hatóságokra. Az ilyen nemzetek feletti rendszernek demokratikusnak kell lennie, és döntési központja csak korlátozott hatalommal rendelkezhet. Maximalizálni kell az autonómiát, a decentralizációt, a független államok és régiók szabadságát. A kölcsönös ellenőrzés és ellensúlyok rendszerére van szükség, hogy a hatalom önkényesen ne működhessen. A nemzetek feletti rendszernek elsősorban globális szinten kell megoldania a biztonság, az emberi jogok védelme, a gazdasági és szociális fejlődés, valamint a környezetvédelem kérdéseit. A manifesztum aláírói ezért a következőket javasolják:

• Először is fel kell állítani egy hatékonyan működő Világparlamentet. Ezt közvetlen választással kell létrehozni, és tagjainak a választópolgárokat kell képviselniük, nem a kormányokat. A Világparlament hasonlóan működne, mint az Európai Parlament és demokratikusan hozná politikai döntéseit. Az aláírók kétkamarás törvényhozást javasolnak. Az egyik kamara a választópolgárok küldötteiből álló parlament lenne, a másik pedig a nemzetek közgyűlése. A részleteket egy alapszabály-felülvizsgáló ENSZ konvenciónak kellene kidolgoznia.
• Másodszor: szükséges hatékony biztonsági rendszer létrehozása a békét fenyegető katonai konfliktusok megoldására. Ilyen irányban kell kiegészíteni az ENSZ alapokmányát. Éppen ezért a Biztonsági Tanács 5 állandó tagjának a vétójogát meg kell szüntetni. A világnak hatékony rendőri erőre van szüksége, hogy megvédelmezze a konfliktusoktól, és tárgyalások útján, békésen lehessen rendezni azokat. A manifesztum készítői szerint a Biztonsági Tanács, amelyet a Közgyűlés és a Világparlament választana, a szavazatok ž-es minősített többségével hozhatna döntéseket biztonsági kérdésekben.
• Harmadszor: a Világbíróságot és a Nemzetközi Igazságszolgáltatást elegendő hatalommal kell felruházni ahhoz, hogy döntéseinek érvényt szerezhessen.
• Negyedszer: szükség van nemzetek feletti szinten egy planetáris környezetvédelmi megfigyelő és ellenőrző hatóságra. Kikényszeríthetővé kell tenni az ENSZ környezetvédelmi programjainak a végrehajtását azért, hogy a súlyos ökológiai szennyeződéseket meg lehessen akadályozni. Az ENSZ Nemzeti Népesedési Alapját kellő pénzügyi eszközökkel kell ellátni ahhoz, hogy globális szinten érvényt szerezhessen a népességszaporulat korlátozásának, és ezáltal mérsékelni lehessen a világ népességének a növekedését. Ha ez a szervezet nem képes megbirkózni ezekkel a problémákkal, akkor helyébe egy erősebb és hatékonyabb ügynökséget kell felállítani.
• Ötödször: létre kell hozni az adózás nemzetközi rendszerét azért, hogy az emberiség közös családjának a rászoruló részeit kellő segítségben lehessen részesíteni. Ennek a nemzetközi adóztatásnak az elsődleges feladata, hogy azokat a társadalombiztosítási és szociális igényeket kielégítse, amelyek teljesítésére a piaci erők nem képesek vagy nem alkalmasak. A nemzetközi adózást az egyes országokra az általuk előállított nemzeti össztermékre, a GNP-re kivetett adóval érdemes elkezdeni. Az így rendelkezésre álló pénzügyi eszközöket gazdasági és szociális támogatásra, valamint beruházásokra kell fordítani. Az ENSZ már létező intézményeit, köztük az UNESCO-t, az UNICEF-et, a Világegészségügyi Szervezetet, a Világbankot, és a Nemzetközi Valutaalapot is ezekből a pénzeszközökből kell fenntartani. Széleskörű nemzetközi megállapodás alapján olyan adóreformot kell bevezetni, amely szavatolja, hogy a multinacionális vállalatok is megfelelő mértékben viseljék a globális adózásból rájuk eső részt. Mentesíteni lehet az adózás alól a jótékonykodást, illetve adókedvezményeket lehet biztosítani a humán erőforrások növelését és a társadalmi viszonyok javítását szolgáló jótékonysági célú adományok számára. A nemzetközi pénzjuttatásoknak elő kell segíteniük a legszegényebb országok fejlődését, és e célból - esetenként elbírálva - törölni kell egyes szegény országok adósságát.
• Hatodszor: meghatározott eljárásokkal szabályozni kell a nemzetközi korporációk és az állami monopóliumok tevékenységét. Bátorítani kell a piaci szabadság alapján működő gazdaságokat, ugyanakkor nem lehet mellőzni a világszinten jelentkező emberi szükségleteket. A világ bőségben élő és fejletlen részei között fennálló szélsőséges különbségeket az önerőre támaszkodás bátorításával és a világ erőforrásainak a hasznosításával - hitelek folyósításával, technikai és képzési segítségnyújtással - kell elérni.
• Hetedszer: fenn kell tartani továbbra is az eszmék szabad áramlását, a különböző vélemények tiszteletben tartását, és a jogot az eltérő állásponthoz. Ellent kell állni a tömegtájékoztatási intézmények ellenőrzését célzó törekvéseknek, jöjjenek ezek az egyes államok kormányai, vagy pedig magánkézben lévő pénzügyi és gazdasági intézmények, vagy akár globális szervezetek részéről. A diktatúrák propaganda célokra használták a tömegtájékoztatási rendszert és megtagadták az eltérő nézőpontok hangoztatását. A tömegtájékoztatási rendszer a kapitalista társadalmakban gyakran a monopóliumok és oligopóliumok ellenőrzése alatt áll, és ez szintén gátolja a szólásszabadságot. Világszintű demokratikus mozgalomra van szükség a kulturális sokféleség és az eszmék szabad áramlása érdekében.
• Nyolcadszor: szükség van az emberiség jövőjének az optimista megítélésére. Felelősek vagyunk a sorsunkért, és a legjobb amit tehetünk nemes törekvéseink realizálására, ha megerősítjük saját értelmi képességeinket, bátorságunkat, és a többi ember iránti részvétünket.

A Humanizmus Nemzetközi Társasága (The International Society of Humanism) manifesztuma végül hangsúlyozza, hogy az emberiség egy nagy családot alkot hagyományai és különbözőségei ellenére, és ennek a családnak a közös otthona a Föld. A közös problémák csak a világközösség valamennyi tagjának a bölcsességével és kölcsönös erőfeszítésével oldhatók meg, ezért felszólítanak mindenkit, hogy csatlakozzon hozzájuk egy jobb világ létrehozásához a most kibontakozó planetáris társadalomban.

A "Humanist Manifesto 2000" bírálata

Az ismertetett dokumentumot már megelőzte az 1933. évi első Humanista Manifesztum, majd az 1973. évi második Humanista Manifesztum és volt egy harmadik hasonló dokumentum is, a "A Secular Humanist Declaration" (Világi Humanista Deklaráció). Első látásra úgy tűnik, hogy e manifesztumok megfogalmazói mindössze szándékaikat, véleményeiket, céljaikat és motívumaikat foglalták össze. Ma azonban éppen a szemünk előtt bontakozik ki, hogy ezek a humanista gondolkodók valójában annak a háttérhatalomnak a szándékait tudatták velünk, amely háttérhatalom kulturális háborút hirdetett a hagyományos értékek ellen. Tehát nem egyszerűen nyilatkozatról, hanem hadüzenetről van szó. A humanizmus ezekben a nyilatkozatokban egy fajta Isten nélküli vallásként nyilvánul meg. Az emberek többsége, köztük a nem vallásos emberek jelentős része, a humanizmus világi vallásának sem a híve. Ezért állítjuk, hogy a nyilatkozatok megfogalmazói kisebbséget képviselnek, de e mögött a kisebbség mögött ott áll a háttérhatalom és véleményformáló gépezete.

A humanista teológia számos ponton érintkezik a hitelesnek tekinthető keresztény eszmerendszerrel. A kereszténység fontos tanítása, hogy Isten egyedül az embert teremtette a saját képmására és ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezért Isten után az ember a legfőbb érték, és a keresztény szempontból humánusnak az emberközpontú társadalom tekinthető. Emberközpontú az a társadalom, ahol a gazdaság, beleértve a pénzügyeket is, az emberi képességek optimális kibontakozását szolgálja, lehetővé téve, hogy minden ember teljes értékű életet élhessen, azaz a keresztény erkölcsön alapuló humánum összeegyeztethetetlen azzal, hogy az ember kamat-, és profittermelő eszköz legyen a pénzvagyonnal rendelkező embercsoport számára.

A szekuláris, vagy ateista humanizmus számos egymástól különböző ajánlás és elképzelés laza egyvelege. Az említett humanista manifesztumok arról szóló kijelentések, hogy miként képzelik el szerzőik az emberi életet, milyen veszélyeket észlelnek, és milyen utópia megvalósításával látják megoldhatónak az emberiség sorsát? A hirdetett célok és eszmék nemesek, és első látásra tisztának és igaznak tűnnek. Elítélik a háborúkat, a rendőrállami módszereket, a kormányzat kémkedését polgárai után, a hatalommal való visszaélést és a faji alapon való megkülönböztetést. Szólnak a technológia részben kedvező, részben káros hatásáról, sürgetik a természeti környezet fenntartását, és jövőképeket vázolnak fel az emberiség túlélése számára.

Kísérletek a nacionalizmus és a kozmopolitizmus szintézisére

A hivatkozott manifesztumok foglalkoznak az emberi haladás lehetőségeivel, az etikai és morális követelményekkel, gyakran szinte vallásos hangnemben. A keresztény értékrendszert idejétmúltnak minősítik, mert az nem a XXI. század szükségleteit, érdekeit és értékeit fejezi ki. Úgy vélik, hogy ezért újakat, korszerűeket kell alkotni. A szekuláris humanizmus egyik alaptétele a demokrácia világszintű elterjesztése. Ennek az a célja, hogy a nemzeti különbségeket összebékítse a kozmopolita integrációval. A modern demokrácia történelmében azonban a nemzet, mint politikai közösség rendkívül fontos szerepet játszott. A szabad és egyenlő jogokkal rendelkező egyének megállapodásán nyugvó politikai közösség sokáig nem okozott gondot a háttérhatalomnak. A szovjet birodalom felbomlásával azonban kiéleződött az ellentét a nemzeti közösségek elsőbbségét valló nézetek, és a jogszabályok által összetartott világpolgári közösségek elmélete és gyakorlata között.

A háttérhatalom liberális teoretikusai arra keresik a választ, hogy a nemzeti közösségeket védelmező nacionalizmus összeegyeztethető-e az alapvető világpolgári liberális elvekkel? Lehet-e a nemzet és a kultúra értékeit ötvözni a szabadság és az egyenlőség elveivel, mégpedig egy demokratikus, alkotmányos nemzetállam keretei között? A kérdés úgy is felmerül, hogy a liberális univerzalizmus - az egyetemes világpolgáriság - vagy pedig a nemzeti elkülönülés, a nacionalista partikularizmus a meghatározó? Az etnikai nacionalizmus számos konfliktushoz vezetett az elmúlt évtizedben. Ezért a Globális Unió megteremtésén fáradozó háttérhatalom számára fontos megoldandó kérdés, hogy van-e egyáltalán a nemzeti létnek olyan fogalma, amely összeegyeztethető a kozmopolita világpolgársággal? Ez különösen fontos kérdés, amikor az egy központból kormányzott világban ki kell építeni a világszintű közösségi jog uralmát, és az ezt fenntartó globális intézményrendszert.

A felgyorsult globalizmus stratégái egyre hangosabban állítják, hogy a nemzetépítés befejezte történelmi küldetését, amikor létrehozta a kulturális és nyelvi közösségek védelmét ellátó nemzetállamot. A gazdasági és a politikai modernizáció szempontjából a nemzetállam fontos feladatot teljesített, amikor bevezette a dinasztikus kormányzás helyére a köztársasági típusú kormányzást. Még ma is sok társadalomtudós úgy látja, hogy komplex társadalmak politikai integrációja erős nemzeti azonosulás nélkül nem lehetséges. Ezért a kizárólag alkotmányos, vagy jogi alapon működő patriotizmus, amely nélkülözi a kulturális, történelmi, vallási és ehhez hasonló mélyebb hátteret, valójában nem lehetséges. A háttérhatalom számára rendkívül fontos arról meggyőzni Földünk lakóit, hogy a politikai érdekek mentén történő egyesítés kellő alapot nyújt egy egységes társadalom működtetéséhez, és egy polgárnak az elkötelezettségét nem egy közösséghez kell kialakítani, hanem a közösen vallott értékekhez és a közösen elfogadott jogszabályokhoz.

A nemzethez való elkötelezettség egyben a nemzetállam és annak a határai iránti elkötelezettséget is jelenti. Ezeket nem légiesíteni, eltörölni, hanem fenntartani akarja. A háttérhatalom teoretikusai a Globális Unió mielőbbi létrehozása érdekében nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a hagyományos nemzetállam és az erre épülő nemzetközi rendszer felett eljárt az idő. A tőke és a munka, a termelés és a fogyasztás, a kommunikáció és az információ, a technológia és a kultúrák globalizációja nem oldható meg a nemzetállamok hagyományos keretei között. Ma a politika és a jog univerzalizálására van szükség, vagyis nemzetek feletti jogra és politikára. Azt vetik a jog és a politika nemzetek felettivé válását ellenzők szemére, hogy magukra hagyják a már globalizálódott pénzrendszert és a multinacionális cégeket, s így a tőke fogja saját magát szabályozni, még pedig kizárólag a saját partikuláris érdekei szerint.

Ez többek között azt jelenti, hogy a jogi korlátaitól megszabadult finánctőke lebontja az egykori jóléti államokban kiépült szociális intézményrendszert, és megakadályozza a szabadságnak a felelősséggel és egyenlőséggel való korlátozását az univerzális jog eszközeivel. Ma már az egyes nemzetállamokon belüli korlátozások a tőke társadalmi felelősségének a kikényszerítésére nemzetközi szinten nem érvényesülnek. Olyan nemzetek feletti struktúrák és intézmények létrehozására van szükség, amelyek globálisan biztosítják a demokratikus számon-kérhetőséget, és kikényszeríthetik világszinten a javak igazságosabb elosztását. A tőke, a kereskedelem és a gazdaság globalizálódása máris jelentős mértékben megváltoztatta az egyes nemzetállamok lakosságának az összetételét. Egy-egy etnikum homogén kultúrája helyébe a vegyes összetételű lakosság heterogén kultúrája lépett. A világkormányzat előfeltétele az a társadalmi és politikai integráció, amely megteremti az egységet a különbözőségben. Más szóval össze kell békíteni a nemzeti-etnikai sokféleséget a kozmopolita - világpolgári egységesüléssel.

E feladat sikeres megoldásához át kell hidalni a feszültséget a liberalizmus és a nacionalizmus, az új struktúrákhoz való önkéntes társulás és a kényszerű csatlakozás, valamint az etnikai és a jogi alapú állampolgárság között. Ha ezt a feladatot a liberális nacionalizmus keretében akarjuk elvégezni, akkor a liberális nacionalizmust össze kell egyeztetni az alapvető emberi jogok egyetemes érvényességével, a jog globális uralma alatt. Itt azonban szembesülünk azzal a szakadékkal, amely az elidegeníthetetlen emberi jogok egyetemessége, valamint a valóság tényei között tátong. Az egyetemes emberi jogok a világ nagy részén nincsenek biztosítva a szegényeknek, az iskolázatlanoknak, és a társadalom többi hátrányos helyzetű tagjának: a gyermekeknek, az öregeknek, a nőknek, a betegeknek és a munkanélkülieknek. Ha az alapvető jogok egyetemesek, akkor a nem nyugati világhoz is hozzátartoznak, és a felsoroltak százmillióit nem lehet kihagyni.

A liberális Globális Unió

Milyen változásokra van szükség ahhoz, hogy a nacionalizmus összeegyeztethető legyen a liberális univerzalizmussal? Először is meg kell oldani a nemzeti identitáshoz kapcsolódó nyelvi, kulturális és történelmi különbségeket, amelyeket a nacionalizmus mindig is hangsúlyozott, de amiről a liberalizmus nagyrészt nem vett tudomást. A boldogsághoz való egyetemes jogot is mindenki a saját módján próbálja megvalósítani, még pedig családjának, illetve nagyobb családjának - a nemzetnek - a keretében. Ezeknek a sajátos közösségi érdekeknek és értékeknek a védelmét persze nemcsak egy független nemzetállam láthatja el. Erre szolgál a hátrányos megkülönböztetést tiltó jogszabályok érvényesítése, az önkéntes kulturális társulás, a különböző típusú autonómiák, amelyek azonban nem érik el a nemzetállammá szerveződés szintjét. Ahhoz, hogy a Globális Unió és a világ egy központból történő kormányzása hatékonyan működjön, ki kell építeni a decentralizációk, a különböző érdekérvényesítési eljárások, a vétójogok, a speciális nyelvi jogok és földhasználati jogok egész rendszerét. Nyilvánvaló, hogy a Globális Unióban a létező különbözőségek óriási tömegét kell világméretű jogi és politikai rendszerbe integrálni.

A háttérhatalom valójában az abszolút módon szuverén nemzetállamtól akar megszabadulni, mert amíg léteznek ilyen államok, szuverenitásuk révén kiléphetnek a Globális Unió pénzügyi, gazdasági és politikai rendszeréből. Egy olyan nemzetállam, amelynek ilyen önrendelkezése többé nincs, az már fennmaradhat, hiszen összeegyeztethető a kozmopolita egységesüléssel, azzal a világszintű kollektív uralommal, amelyre a nemzetközi pénzügyi közösségnek szüksége van. A liberális kozmopolitizmus olyan közösségi jogokkal sem egyeztethető össze, amelyek tagadják egy adott társadalmon belül az egyén jogainak az érvényesítését. Így például egy etnikailag és kulturálisan vegyes országban kulturális pluralizmusnak kell érvényesülnie. Az etnikai többség nem tagadhatja meg az etnikai kisebbséghez tartozó személyek közösségi jogait sem. Az egyéni emberi jogok és szabadságjogok rendszerint csak közösségi keretek között érvényesíthetőek. Így például csak egy közösségnek lehet saját iskolarendszere, sajtója, színháza, nem pedig az egyes embernek. Ebből az következik, hogy az etnikai alapú nacionalizmusnak át kell adni a helyét az azonos jogokban való közös részesedésen alapuló összetartozásnak. Ez utóbbit lehet polgári, vagy jogi megalapozottságú nemzeti köteléknek is nevezni. Ez meglehetősen elvont formája az emberek integrációjának, de már a nemzetállamhoz való kötődés is bizonyos fokú absztrakciót jelentett a közvetlen helyi közösségekhez való tartozáshoz képest.

Mi a baj a Globális Unió kozmopolita társadalmával?

Az a legnagyobb hátránya, hogy a legfontosabb emberi tevékenységet illetően egy számbelileg elenyésző, de nagyhatalmú kisebbség globális méretű kollektív uralmát valósítja meg. Világszinten érvényesül a pénzoligarchia magánpénz-monopóliuma és ennek révén megszerzett hegemóniája a világgazdaság és a világkereskedelem felett. A világállam világpolgárai demokratikus eszközökkel nem tudják ezt a túlcentralizált világbürokráciát ellenőrizni. A Globális Unió nem lehet más, mint szélsőségesen kollektivista állam, amely végső soron egy szűk csoport totális uralmat valósítja meg. A világmonopóliumok megszüntetik a szabad vállalkozáson és az esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaságot, és a globális tervezés bevezetésével felszámolják a gazdasági versenyt. A gazdasági szabadsággal együtt pedig erodálódik a politikai szabadság is. A Globális Unió eddig megismert programjaiból egy olyan központosított szuperállam képe bontakozik ki, amely a nemzetközi beruházó bankárok irányítása alatt áll, de maga az állam most már globális szinten centralizált és ezért szinte korlátlan hatalmat tud gyakorolni a kisebb emberi közösségek, végső soron az egyének felett.

A világállam tehát szélsőséges rendszer, amely totális intézményei - kollektivista centralizmusa - miatt nem egyeztethető össze a politikai és gazdasági szabadsággal. Az emberiségnek e helyett vegyes gazdaságra, politikailag pedig az egyének elsőbbségét valló köztársaságra lenne szüksége. A köztársaság azt jelenti, hogy egyszerre érvényesül a közösségi és az egyéni érdek, a kollektivizmus és az individualizmus. Konfliktus esetén azonban mindig a természetes személyé a végső szó. Vagyis az igazságos kormányzat csak egy közérdekkel korlátozott, de az egyes állampolgárok akaratának elsőbbséget nyújtó demokrácia lehet, ahol az egyéni szabadság és a közösségi felelősség egyszerre érvényesül.

Ami a gazdasági életet illeti, csak a vegyes gazdaság tudja megteremteni a szabadság és az egyenlőség egyensúlyát. Magántulajdon és köztulajdon, szabad piac és gazdasági tervezés, szabadság és totális uralom valójában kiegészítik egymást, nem állnak kibékíthetetlen ellentétben, hanem kölcsönösen feltételezik és korlátozzák egymást. Az igazi kérdés az, hogy ezeknek a látszólag szélsőségesen szembenálló követelményeknek milyen kombinációja szükséges egy igazságos és hatékony pénzügyi-gazdasági rendszer létrehozásához, amelyik nemcsak a gazdasági növekedést, de az emberi boldogságot, az általános jólétet, a kultúra értékeit, az egész emberiség békéjét és harmóniáját szolgálja.

A világgazdaságban a monopóliumok és multinacionális vállalatbirodalmak vették át a vezető szerepet, de ezek felett hegemóniát gyakorol a globálissá növekedett magánpénz-monopóliuma révén a Nemzetközi Pénzügyi Közösség. A magántulajdonlásnak ez a szélsőséges változata elméletileg igazolhatatlan, gyakorlatilag pedig elfogadhatatlan az emberiség egésze számára. Bebizonyosodott, hogy a profit szempont kizárólagos érvényesítése nem szolgálja a közjót, az emberiség szociális szükségleteit, erkölcsi és kulturális gazdagodását.

A globalizálódott monopóliumok kamatkapitalista rendszerében a szabad piacgazdaság erősen visszaszorult, sőt a világ jelentős térségeiben meg is szűnt. Világméretekben vált szükségessé a monopólium-ellenes közösségi szabályozás érvényesítése. E feladat megoldása egyre sürgetőbbé válik. Nemcsak a termelőgazdaságban működő monopóliumokat kell a piaci verseny érdekében monopólium-ellenes szabályokkal korlátozni, hanem a reálgazdaság egészét uraló pénzmonopóliumot is le kell bontani. Miközben a nemzetközi pénztőke - a beruházó bankárok - teljes mozgásszabadságot követelnek maguknak, és a tulajdonukban lévő világcégek számára a korlátozás-mentes világkereskedelmet szorgalmazzák, ezekkel a törekvéseikkel valójában felszámolják a vállalkozási szabadságon alapuló piaci versenyt és megsemmisítik a piacgazdaságot. Ennek hátterében egyetlen szempont érvényesítése áll: minden eszközzel biztosítani a nagyobb profit-és kamathozamot.

Ez a korlátlanná vált monopolista-magántulajdon elméletileg és gyakorlatilag elfogadhatatlan. Miként lehet néhány ember sokmilliárdos pénz-és termelővagyon tulajdonosa, amikor egy ember - egyedül! - egész életén át egy gombostű előállítására sem képes. Ugyanis egy gombostű előállításához is számos ember által létrehozott tudás, technológia és munkaeszköz igénybevételére van szükség. Vagyis mindenegyes termék az emberiség együttes erőfeszítésének az eredménye. Ezért nem igazolható, hogy egyes emberek a valamennyi ember társult tudása és munkája eredményeként előálló termékekre kizárólagos tulajdonjogot igényeljenek maguknak. Mert ha egyetlen gombostűt sem képes egy ember egész életén át előállítani, akkor hogyan lenne képes egyedül létrehozni egy nagy világcéget kizárólag a saját erőfeszítéseire támaszkodva. Ezért ez a fajta magántulajdon - különösen a nagyméretű világcégek esetében - fiktív jellegű, csak a mások munkáján való élősködést és a nyerészkedő kisajátítást biztosítja a funkció nélkülivé vált tulajdonosok számára. Ezt a szélsőséges rendszert önkéntes társulással kialakított vegyes gazdasággal kell felváltani. Egy ilyen önkéntes társuláson alapuló társadalmasítás elismeri, hogy minden érték az emberiség kollektív erőfeszítésének, vagyis az egész társadalom munkájának az eredménye.

A profithozam - a pénzben kifejezett haszon - önmagában nem segíti elő a társadalom egészének a jólétét, és nem vezet az emberiség többségének a morális és kulturális gyarapodásához. A jelenlegi pénzgazdaság globálissá növekedett magánmonopóliumaival nagyon szűklátókörű és önző célt követ. Ez a fajta monopolista pénzgazdaság nem arra fordítja a figyelmét, hogy mit termel, hanem kizárólag arra, hogy a termelés és a pénzügyi spekuláció révén milyen haszonhoz tud jutni. Ebben a globálissá növekedett monopolista rendszerben a gazdasági szereplők nem felelősek az emberi közösségeknek, hanem csakis önmaguknak. Ebben a pénzgazdasági rendszerben minden a várható haszon mértéke alapján - mennyiségi mutatók szerint - van összehasonlítva. A minőségi különbségek, amelyek életfontosságúak az egyes ember és az emberi közösségek számára, félre vannak söpörve. Ez a totálissá vált pénzgazdaság egy kis csoport szinte abszolút szabadságát intézményesítette, amelyet nem korlátoz sem az egyes ember, sem a társadalom szükségleteinek és érdekeinek, vagyis a közjót szolgáló minőségi követelményeknek a kötelező figyelembe vétele.

Ezt beteg állapotnak lehet tekinteni. Az egészséges gazdasági élet szükségszerűen csak vegyes-gazdaság lehet, amelyben a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szabadság alá van vetve a társadalmi ellenőrzésnek, és a hatékony társadalmasítási folyamatoknak. Csak egy ilyen vegyes-gazdaság lehet a tényleges demokráciának és a hatékony menedzsmentnek a megfelelő kombinációja a tulajdonlás olyan megreformált rendszerében, amely elkerüli a szükségtelen centralizációt és az indokolatlan állami beavatkozásokat. Századunk technológiailag fejlett társadalmában a magántulajdon óriási profitot zsebel be abból a gazdasági infrastruktúrából, amely közköltségekből, a társadalom kollektív erőfeszítésével épült ki. Éppen ezért a társadalomnak joga van ahhoz, hogy a nagy világcégeknek a profitjából jelentős részhez jusson. De nem a profit megadóztatása révén, hanem úgy, hogy a közösség meghatározott arányban maga is a tulajdonosa ezeknek a termelő egységeknek. A közösségi tulajdonlásnak az államin kívül számos változata van. A nagyméretű magántulajdonban lévő gazdasági egységeket azért is korlátok közé kell szorítani, mert ezek a struktúrák teljesen elváltak a termelőmunkától. A profitszerzés, valamint a hatalom és befolyás biztosításának az eszközeivé váltak. Vissza kell térni a kisebb méretű és részben középnagyságú vállalatokhoz az óriási világcégek helyébe. A magántulajdon csak ezekben a kisebb méretű gazdasági egységekben természetes, igazán hasznot hozó és igazságos. Ezért a tulajdonosok által személyesen irányított kis- és középvállalatokat fokozott védelemben kell részesíteni.

Egy ilyen vegyes-gazdaság átalakítható a társadalmi szabadság és felelősség olyan kiegyensúlyozott rendszerévé, amely nemcsak kifejezni, de érvényesíteni is tudja a társadalom, végső soron az egész emberiség érdekeit, a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport önző, partikuláris érdekeivel szemben. Csak az ellentétes követelmények együttes teljesítése vezethet kiegyensúlyozott gazdasági és társadalmi viszonyokhoz. Ebben a rendszerben az egyenlő esélyen alapuló vállalkozói szabadság képezi a motort és a többi ember iránti felelősség a fékrendszert. Csak a dinamikus egyensúlyra épülő társadalom képes eleget tenni a szabadság és a rend együttes követelményének.

Rend, tervezés, gondos előrelátás, társadalmi kontroll, számonkérhetőség és fegyelem nélkül, vagyis a többi embertársunkért viselt felelősség nélkül az emberi társadalom szétesik.Szabadság, könnyed lazítás, a képzelet szárnyalása, a vállalkozói kockázat izgalma, az alkotó tevékenység és az innováció korlátozásmentes kiélése nélkül pedig lelassul az emberi tevékenység, s a társadalom is statikussá, élettelenné válik.

Egy monopólium-mentes új tulajdoni-struktúrán alapuló vegyes-gazdaság nyújthat csak nagyobb szabadságot az emberi törekvések számára. Csak az egyén szabadságát és önkéntes társulásait kifejező tulajdonformák alkalmasak olyan célok elérésére, amelyek nemcsak az emberek anyagi jólétét célozzák, de valamennyi emberi közösség erkölcsi és kulturális gazdagodását is. A korlátozott magántulajdonon alapuló vegyes-gazdaság alkalmas a mostani egydimenziós, kizárólag profitorientált pénzgazdasági rend lecserélésére. A jelenlegi kamatkapitalista rendszerbe a profithajsza és a kamatmechanizmus szervesen beépítette a mértéktelen gazdagodás iránti hajszát és a társadalmi-méretűvé növekedett irigységet. Ennek a kizárólag profitorientált gazdaságnak a lecserélése sokdimenziós vegyes- gazdaságra döntő fontosságú az egész emberiség jövője szempontjából. A jelenlegi kamatmechanizmus által vezérelt gazdaság állandó kényszernövekedésnek van alávetve. Véges Földünkön azonban semmi nem növekedhet végtelenül. A gazdagodás iránti beteges hajsza és az irigység nemcsak konfliktusokat szül az egyének, a társadalom rétegei és a világ erőforrásaiért kemény küzdelmet folytató multinacionális korporációk között, de a közelmúlt tanúságai szerint háborúkhoz is vezet. Ha tehát békét akarunk az egész emberiség számára, akkor meg kell szüntetni a magánpénz-monopólium és a multinacionális világcégek uralmát.

Az emberiségnek vegyes-gazdaságra és köztársasági politikai rendszerre van szüksége. Ebben az individualizmus és a kollektivizmus kettőskövetelményét együttesen érvényesítő társadalomban az egyes ember jogai, szükségletei, érdekei és értékei a döntőek. A vegyes-gazdaság és az egyén érdekeinek elsőbbséget biztosító - korlátok közé szorított demokrácia - lehetővé teszi a mostaninál sokkal emberségesebb gazdasági és társadalmi rendszer működtetését. Elősegíti a termelő tevékenység optimális irányítását, az emberi találékonyság és erőfeszítés gyümölcseinek az igazságosabb elosztását és hasznosítását. A szélsőséges megoldások sem a gazdasági, sem a politikai rendszerben nem elfogadhatóak. Semmi esetre sem fogadható el a világszintű monopóliumok egyeduralma és a gazdaság kényszer-növekedésének a fetisizálása. Ez a kamatmechanizmus által hajszolt gazdasági növekedés beteg, egészségtelen, rákos növekedés, amely nem erősíti, hanem felbomlasztja az emberi közösségeket, végső soron a planetáris társadalmat.

A modern civilizáció sem igényel valamiféle végső megoldást jelentő világállamot, hiszen "végső megoldás" nincs. Az emberiség fennmaradásához olyan méretű és arculatú társadalomra van szükség, amely biztosítja a dinamikusan megújuló eleven-egyensúlyt a szabadság és a rend, az egyéni és a közösségi érdek, az individualizmus és a kollektivizmus között. A most létrejövő Globális Unió nem arany középút, hanem szélsőségesen kollektivista, kiegyensúlyozatlan rendszer, amely szükségszerűen a pénzvagyonos kisebbség totális uralmát valósítja meg az emberiség nagy része felett.

2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
1. fejezet