Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt…
Válságenyhítés,
avagy pár perccel éjfél előtt… I. rész
|
1.
Felvezetés
Az
alábbi elemzéssel egyfelől általános és közérthető, de
legalábbis megvitatható keretek közé szeretnénk illeszteni a
válságról alkotott képünket. Ahogy Hetesi Zsolt szokott
fogalmazni előadásain: ha arra kényszerülünk, hogy kiugorjunk a
zuhanó repülőgépből, nem árt tudnunk, milyen körülmények
közé is érkezünk. Ugyanakkor a korábbi elemzések során a
megoldás lehetetlenségére összpontosítottunk, ami Pásztor
Attila barátom szavaival élve: nem erősíti a morált. Itt tehát
az elemzést egy olyan megfontolásra érdemes megoldási javaslattal
egészítettük ki, mely szerkezeten kívüli megoldást jelent
ugyan, de a szerkezeten belülről is értékelhető, mindenképpen
közösségi jellegű, s leginkább a különféle mezsgyékhez,
gyepükhöz, szegélyekhez hasonlítható. Azt persze nem állítjuk,
hogy megtaláltuk a válság biztos ellenszerét. Vékony
szalmaszálról van szó, mely keveseket bír csak meg, de a semminél
ez is több. Csak tenni kellene érte…
2.
Általános válság, vagy pillanatnyi megtorpanás
Helyzetünk
bizonytalan. Ám ez nem tudás- vagy ismerethiány következménye,
sokkal inkább a természetben zajló folyamatok jellemzője.
Csapdába estünk. A dolgok túl gyorsan változnak körülöttünk,
s biztosnak tűnő megoldásaink sorra kudarcot vallanak. Olyan
helyzetbe kerültünk, mint a szolgálatba szegődött mesebeli ifjú,
kinek a lánya kezét ígérte a gazda, ám menet közben meggondolta
magát. S mivel a dolgos kézre szüksége volt, nem vallott színt,
csak halogatta a kézfogót. Először aratás utánra tűzték ki a
lakodalmat, hisz búza, s kenyér nélkül ugyan hogy tartanák jól
a vendégsereget. Mire meglett az új kenyér, elfogyott a bor, várni
kellett a szüretre. Mire az újbor kiforrt, eljött a torok ideje,
ésszerűnek látszott tehát megvárni a disznóölést, hogy hús
is kerülhessen az asztalra. Ekkor azonban friss gyümölcs hiányzott
a lakomához. S mire eljött a május s beérett a cseresznye, az
eper, a meggy, erősen megfogyatkozott a búza, s kezdődhetett
minden elölről. — S pont így esik velünk is. Ha megoldunk egy
problémát, rögtön beleütközünk a következőbe: megvédjük a
földeket az árvíztől, ám rögtön ott a belvíz, melyek
lefolyását épp a gátak akadályozzák. S a belvíz után
jellemzően jön az aszály, de addigra a víz éppúgy elfogyott,
mint példázatunkban gyümölcsérésre a búza. Egyik gond hozza
maga után a másikat, s ha mi lépésről lépésre keressük a
megoldást, egyre komolyabb és komolyabb veszélyekkel,
katasztrófákkal kell szembe néznünk. Megoldási kísérleteink
rendre fokozzák a nehézségeinket. Fokozzák, hisz a hirtelen
váltások készületlenül érnek bennünket, részben mert
kísérleteink hátterében az a téves előfeltevés áll, hogy egy
összetett válság elemei külön-külön is kezelhetőek. Esküvő
azonban csak akkor lehet, ha előre felkészülünk, s mindenből
tartalékoljuk a szükséges mennyiséget, azaz, ha a problémákat
nem elkülönülten, hanem összefüggéseikben vizsgáljuk. A
vízkár, azaz az ár- és belvíz, illetve az aszály külön-külön
nem kezelhető. Minden erre irányuló tevékenység félrevisz és
csak a veszélyek és a káros következmények fokozására
alkalmas. Meg kell értenünk, hogy a jelenségek hátterében nem a
víz bősége (ár- és belvíz), illetve hiánya (aszály) áll,
hanem a vízháztartás felborulása, a rendszer egyre növekvő
lengése, s a megoldási javaslatokat e kérdés köré csoportosítva
kell megkeresnünk. Erre azonban jelen helyzetben még csak
kíséreltek sem történtek. Éppúgy, mint a mesében. Előbb az
aratás — védekezzünk az ár ellen; aztán a szüret —
nyakunkon a belvíz; majd a disznótor — itt az aszály, s utána
vissza az ördögi kör elejére. Mindez természetesen nem csak erre
az egy kérdéskörre igaz, de újabb példák számbavétele helyett
vizsgáljuk meg más nézőpontból a kérdést.
A
válság megoldása nem elsősorban az ítélő képességünkön
múlik. A felmerülő problémák sajátos szerkezete gyakran kizár
bizonyos lehetőségeket. Ha elvezetjük a folyókon érkező
árhullámot, illetve a vízbő időszakok vizét, szárazság idején
már nem tudunk vizet visszatartani, mert amiből nincs, abból nem
lehet. Egy-egy árvíz idején akár 2-4000 m3-nyi víz is elfolyhat
a Tiszán másodpercenként, ám senkinek eszébe sem jut, hogy ezt
nem volna szabad elpazarolni, mert a nyári 80 m3/s-nyi vízhozamból
már nem lehet vizet visszatartani. Az árvíz elleni védelem
kizárja, hogy védekezni tudjuk az aszály ellen. Tél végén,
amikor a homokhátságon összefut az olvadó hólé, csatornák
gyűjtik össze, s vezetik el a Dunába illetve a Tiszába, hogy a
nehézgépek súlyát elbírja a föld. Nyárra nyoma sem marad a
víznek, s lassan odajutunk, hogy az akác is kiszárad a homokon.
Itt a belvíz elleni védekezés akadályoz meg abban, hogy
elhárítsuk az aszálykárokat. Ugyanilyen szerkezetben
megnyilvánuló irányítások szabhatják meg lépteinket az élet
más területein. Egy-egy mozzanat önmagában még kezelhetőnek
tűnik, de összességében már nem az. S e káoszból nincs
kivezető út. Ha a válságot nem elemeire bontva, hanem
összességében szemléljük, egyértelműen látszik, nincs kiút.
Az összeomlást csak akkor kerülhetnénk el, ha a növekedés
folytatható lenne. A gazdasági növekedés, és ehhez kapcsoltan, a
fejlődés, — mely alatt itt elsősorban a lehetőségek bővülését
értjük, függetlenül attól, hogy hatékonyabb, avagy számosabb
eszköz segítségével érjük el azt —, nem választás kérdése.
Olyan kényszerről van szó, mely a rendszer szerkezetéből,
felépülésének és fennmaradásának törvényszerűségéből
következik. E törvény éppoly megkerülhetetlen, mint általában
a természeti törvények. Hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat.
Ugyanakkor azt is látni kell: véges rendszerben nem lehetséges
végtelen növekedés. A társadalmi-gazdasági szerkezet végtelen
növekedésre berendezkedett szerkezete szükségszerűen össze fog
omlani. A kérdés csak az, mikor és hogyan. Az emberiségnek — s
benne önmagunknak is — létkérdése, hogy e mikorra s hogyanra
pontos választ adjon vagy kapjon. Igazán lényeges megoldási
javaslatok csak ez esetben várhatók. Azt persze nem állítjuk,
hogy e két kérdés tekintetében többet tudnánk, vagy inkább
sejtenénk, mit a témával foglalkozók többsége, ennek ellenére,
vagy épp ezért, egy gondolatkísérletre hívjuk az olvasót. Járja
velünk végig a válság megismeréséhez és néhány lehetséges
megoldáshoz vezető utat. Kezdjük rögtön az elején, és
vizsgáljuk meg a szerkezetben megnyilvánuló irányítás és a
növekedési kényszer összefüggéseit.
2.1
Növekedési kényszer — avagy a rák és az ismerethiány
Konrád
Lorenz szerint napjaink elővárosai úgy viszonyulnak a történelmi
városmagokhoz, ahogyan a rákos sejt viszonyul az egészséges
szervekhez. A rákos sejt — mint írja — abban különbözik az
egészségestől, hogy nem állnak a rendelkezésére a szervezet
együttműködő rendszerébe való beilleszkedéshez szükséges
ismeretek. A rák ebből a nézőpontból egyszerű ismerethiány. Ha
e párhuzamot a jelenlegi társadalmi szerkezetre, az emberi
közösségre, a civilizáció egészére alkalmazzuk, három
apróságra figyelhetünk fel.
1.
nem két egymástól elkülönült rendszer szerepel az élet sajátos
kérdés-felelet játékában, hanem egy adott rendszer ugyan
független, mégis egymással szerteágazó kapcsolatban álló
eleme. E kapcsolat maga is hálózatot, gráfot alkot, melynek minden
pontján állandó és folyamatos ismeretcsere zajlik.
2.
az egyes alkotóelemek felől vizsgálódva nem érthető meg és nem
fogható sem a kapcsolatrendszer, sem a fent vázolt ismeret- (és
persze anyag- és energia)csere.
3.
az ismerethiány, a kapcsolat zavarai a két rendszer elidegenedését
okozzák. Az ismerethiány következményeként az egyik alrendszer
képtelen felismerni, hogy ő maga nem önálló, nem valahonnan
kiemelkedett rendszer, csupán az adott zárt tér együttműködő
alrendszereinek egyike. Az elidegenedés az együttműködés
felbomlását okozza
E
három mozzanat vezet el bennünket az ismerethiányon át növekedési
kényszerhez. Nézzük meg, hogyan?
2.1.1
A betegség — külső támadás, avagy belső szabályozó?
A
földi élet zárt alrendszerei közötti kommunikáció egyik
lehetséges példái a különféle betegségek. Az egyén felől
vizsgálódva ezek az adott egyed, vagy személy elleni támadások.
A támadó a kórokozó, mely az esetek egy részében el is
pusztíthatja a védekezésre képtelen, gyenge betegeket. A rendszer
egésze felől vizsgálódva azonban egészen másról van szó. Az
adott betegség egy kérdésnek tekinthető, melyre különböző
válaszok születnek. Az érintettek túlnyomórésze általában
észre sem veszi a fertőzést. A válasz, a „kórokozó”,
illetve hatásainak kivédése, kiiktatása magától értetődő,
ösztönszerű folyamat, melynek nincs a külső szemlélő számára
érzékelhető jele.
A
betegek másik csoportjánál a válasz bizonytalan. A kórokozó a
beteg szervezetében elszaporodik, és számos jól érzékelhető
tünetet okoz. Ez esetben szokás megbetegedésről beszélnünk. A
betegség lefolyása különböző lehet. Az esetek nagyobb részében
mindenféle szövődmény nélküli gyógyulás tanúi lehetünk. Van
azonban a betegnek egy jól meghatározható köre, akik a fertőzés
követően újabb betegségekbe esnek, esetleg maradandó
fogyatékosságot szereznek.
A
harmadik kör, akik a fertőzés következtében életüket vesztik.
A
fertőzéseknél, illetve a hasonló jellegű megbetegedéseknél e
hármas válaszrendszer jelenik meg, csupán az arányok változhatnak
az egyes „kórokozók” esetében. Meg kell azonban jegyeznünk,
hogy amíg az alrendszerek és a rendszer egésze közötti
kapcsolatban nem jelenik meg az ismerethiány, mindhárom válasz bár
más-más következményekkel jár, önmagában helyes. A rendszer
egésze e válaszok egyikét sem sínyli meg, egyik sem okoz
sérülést.
Az
elkülönülés ott s akkor jelenhet meg, ahol, és amikor a
betegséget észlelő rendszerelemek — adott esetben az emberek —
a betegséget hibás válaszként azonosítják. Amikor az ember
eljut e felismerésig, megjelenik a társadalomban a gyógyítás
iránti igény. Ez az igény azonban még nem szükségszerűen vezet
szembenálláshoz, illetve az együttműködés felrúgásához. A
gyógyuláshoz vezető út első lépése a helyes kérdésfelvetés.
Amíg a társadalom nem azt vizsgálja, hogy a beteg egyedek miért,
hanem azt, hogy az egészségesek miért nem betegedtek meg, még
maradunk a természet adta keretek között. A betegség ugyanis egy
olyan tényező, mely az alrendszer elemeinek és a rendszer
összességének egészségi állapotát javítja nem kis részben a
sérülékeny, az adott „kórokozóra” érzékeny egyedek
selejtezése útján. A gond akkor kezdődik, amikor az alrendszer az
egyedek felől vizsgálódva azt kérdezi, a betegek mitől
betegedtek meg. A „kórokozó” ebben az összefüggésben már
nem, mint szabályzó elem, hanem mint külső támadó jelenik meg,
s a cél nem a megfelelő válasz keresése, azaz a további
együttműködés, hanem a támadás elleni védekezés, ami a
rendszer egésze szempontjából már ellenműködés. Az
ellenműködés azonban sajátos szervezeti kereteket követel meg.
Addig, amíg az adott emberi közösség különféle rítusokkal
igyekszik megkönnyíteni az adott személyre szóló veszteséget, s
a gyógyítás a természetes rendszerrel való együttműködés
keretei között maradva az általános erőnlét és egészség
javítására törekszik, a gyógyítás megmarad az adott társadalom
életmódjának szintjén. Magyarán szólva azok az emberek maradnak
egészségesek, akik a természetes rendszer szempontjából
megfelelő módon élnek. A városokban összezsúfolt tömegek e
szempontból szükségszerűen betegebbek, mint a falvak népe. Fel
kell azonban itt hívni a figyelmet arra, hogy a falu és a város
között ebben az értelemben alapvető életmódbeli különbséget
kell tételeznünk, nem pedig különböző méretet. Ebben az
értelemben ma már nincsenek falvak, a vidéki településeken is
általános a városi életmód.
Amikor
az emberi társadalom védekezni kezd a betegségekkel szemben, zavar
támad az alrendszerek közötti kapcsolatban. E zavar az
együttműködés megbomlásában érhető tetten. A betegség, mint
az adott életmód büntetése elsősorban a túl használat
fékezésére, a túlszaporodás lehetőségének korlátozására
szolgál. Az adott térben összezsúfolt egyedek — legyen szó
akár állatról, akár emberről — elvesztik ellenálló
képességüket, könnyebben betegednek meg, és nehezebben
gyógyulnak, jellemzőbbek lesznek a szövődmények és a halálos
kimenetelű betegségek. Az adott populáció, illetve társadalom
szempontjából a helyes válasz az életmódváltás lenne. Csakhogy
az adott életmódot éppen a társadalmi szerkezet kényszeríti ki.
A szerkezetben megnyilvánuló irányítás még helyes felismerés
esetén is megakadályozza az embereket abban, hogy sikerrel
változtassák meg életmódjukat. Szemléletes példái e
jelenségnek a ma népbetegségnek számító kórcsoportok a magas
vérnyomástól a cukorbetegségen át a különféle
gerincbántalmakig. Ezek a betegségek az orvostudomány
szempontjából gyógyíthatatlannak számítanak, holott a legtöbb
esetben valamennyire gyógyírt jelenthetne az életmód- és
étrendváltás. Látni kell azonban azt is, hogy e problémára is
létezik a rendszer szerkezetéből következő válasz, a
konditerem, a „makrobiotikus diéta”, s a különböző étrend
kiegészítők formájában.
Ha
általánosságban modellezni akarnánk az adott kérdésben a két
alrendszer, illetve a rendszer egésze s alrendszerei között folyó
kapcsolatokban beálló változásokat a következőkre kell felhívni
a figyelmet. A rendszer egészéből érkező szabályozó
folyamatokat, korlátozást, illetve önkorlátozásra irányuló
jelzést az adott alrendszer, jelen esetben a társadalom,
támadásként érzékeli, és a kivédésére törekszik. Ennek
érdekében létrehoz egy alrendszert, a gyógyászatot (medicinát),
mely felkészül az adott hatások kivédésére. Ahhoz azonban, hogy
az adott alrendszer fennmaradhasson, folyamatos, mégpedig
folyamatosan növekvő energiára van szüksége. Egyrészt, mert a
párbeszéd e szinten nem áll meg, és a kivédett vélt támadások
helyett újabb egészségügyi gondok jelentkeznek, másrészt mert
attól a perctől kezdve, hogy az adott alrendszer életre kelt, neki
is megvannak a sajátos törvényszerűségei, végső soron fenn
akar maradni. E pillanattól kezdve a rendszer nem a probléma
megoldására, hanem a folyamatos védekezésre rendezkedik be. Az
adott alrendszer egyre összetettebb lesz, újabb alrendszert,
alrendszereket hív életre (először kettéválik orvoslásra és
gyógyszeriparra, aztán további specializációk sora következik).
S természetesen ezer szállal kapcsolódik a társadalom más
szintjein, más kérdések, természeti hatások kivédésre
létrehozott alrendszerekkel.
E
példa szépen rávilágít miért is beszélünk növekedési
kényszerről. A jelen pillanatban a medicina összeomlása
(szándékosan nem beszélünk egészségügyről, mert itt nem az
egészség elérése a cél, hanem a betegségek folyamatos kezelése)
azt jelentené, hogy e téren semmi sem állna a természetes
szabályzó folyamatok útjába. A medicina közbeiktatása
alapvetően változtatja meg a rendszer alrendszer kapcsolatát.
Természetes körülmények között a betegség csak azokat érinti,
akik valamilyen szempontból hibás kód alapján léteznek. Az
oltások, szűrések azonban mindenkit egyformán érintenek. Az
alrendszer közbeiktatása gyakorlatilag odavezet, hogy valamennyi
ember eleve hibás válaszokat ad a rendszerek jelzéseire. Az
ismerethiány általánossá válik. E jelenséget igen jól példázza
az allergia, melynek kiváltó oka – álláspontunk szerint – a
rendszerszintű ismeretcsere zavaraiban keresendő, s lényegtelen,
hogy az egyének esetében milyen anyagok váltanak ki immunválaszt.
A társadalmi szerkezet azonban itt is félreértelmezi a jelenséget.
Kétségtelen, hogy a tényleges kórlefolyás sok esetben
meghatározott anyaghoz, állati szőrhöz, poratkához, növényi
pollenhez köthető. Az immunrendszer viszonya ezekhez az anyagokhoz
épp olyan, mint a medicina viszonya a betegségekhez. Jelenlétüket
támadásként érzékeli és védekezni kezd ellenük. E védekezés
járvány méreteket ölthet, és tömegeket von ki a társadalmi
életből, miért is a jelenséget társadalmi szinten is kezelni
kell. A medicinán belül megjelenik egy új alrendszer. Ennek első
dolga, osztályozni a kiváltó anyagokat, meghatározni, melyikük
felelős a legtöbb kóresetért, és megkezdődhet az ellene
folytatott harc. E folyamat révén vált első számú közellenséggé
a parlagfű.
2.1.2
Hatás, ellenhatás — kommunikációs zavarok és az árvíz
A
parlagfű elleni harc jól szemlélteti a jelzett ismerethiány
valamennyi jellegzetességét. Ha vissza is lehetne szorítani, az
sem jelentené az allergia végét, csupán belső arányainak
megváltozását. Semmivel sem lenne kevesebb a megbetegedések
száma. Ám az adott esetben nem is ez a cél. A parlagfű elleni
küzdelem egy új alrendszert hívott életre, illetve új értelmet
adott már meglévő, de jelentéktelen alrendszernek. (Nevezzük ezt
a példa kedvéért növényvédelmi állomásnak.) Tehát a
rendszerszintű válaszban szó sincs a parlagfű visszaszorításáról.
Ehhez ugyanis egyfelől nem kellene tennünk semmit, másfelől a
mezőgazdaság szerkezetét kellene átalakítani. A parlagfű
ugyanis csak a bolygatott, sérült, szerkezetétől megfosztott
területeket borítja el. Egészséges talajszerkezetben a bolygatás
felhagyás után néhány éven belül visszaszorul. Az irtása, a
nehéz gépekkel történő kaszálás, tárcsázás tehát épphogy
nem visszaszorítja, ellenkezőleg, folyamatosan újjáteremti
élőhelyét. A hibás válasz mentén kialakuló új alrendszer így
folyamatosan életben tartja saját magát, a nélkül, hogy az
alaphelyzeten, mely életre hívta, javítani tudna.
Röviden
összefoglalva a lényeget a növekedési kényszer kettős gyökerű,
de mindkét mozzanat a rendszer-alrendszer kapcsolathálózat
működési zavaraira vezethető vissza.
A
társadalmi-gazdasági berendezkedésünk — egy ponton túl, a
természetes rendszerek visszacsatolásait és szabályzásait
támadásként érzékelte és védekezni kezdett ellene. E védekezés
olyan öngerjesztő folyamatot indított el, melynek egyik oldalán
egyre erőteljesebb ellenhatások keletkeztek, másik oldalán pedig
olyan alrendszerek alakultak ki, melyek képesek voltak kezelni az
egyre növekvő erejű visszacsatolásokat is. Ehhez azonban a
rendszernek folyamatosan növekednie kell. Még egyszer szeretnénk
hangsúlyozni, mindez nem választás kérdése. Attól a perctől
kezdve, hogy az ember egy folyó mentén töltésezte a laposokat,
összekötötte ezeket a magas partokkal, amelyeket korábban soha
sem ért el az árvíz, kényszerpályára állította önmagát. Az
összeszorított árhullámok magasabban tetőznek majd, így a
gátakat folyamatosan emelni kell. Egészen a pontosan kiszámítható
végig, az árvíz elleni védekezésre épített tájhasználat
összeomlásáig. Az ellenhatások ugyanis csak addig kezelhetők,
amíg a kívánt beavatkozások meg nem haladják a gazdaság
teljesítőképességét. Ha végig nézzük a XIX-XX. század
történetét, láthatjuk gazdasági növekedés, fokozatosan
gazdagodó eszközállomány nélkül ez már réges-régen
bekövetkezett volna. Mondhatnánk: egyetlen nagyobb XX. századi
árvizet sem tudtunk volna kivédeni XIX. századi eszközökkel.
Gazdasági növekedés nélkül a Tisza árvízvédelmi rendszere már
összeomlott volna.
Molnár
Géza
(Fenntartható
Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)
Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… II. rész
|
2.2
Helyzetértékelés
Ha
a fentiek tükrében keresnénk valami általános, a jelenségek
mélyén rejtőzködő okot, mely napjaink válságjelenségeinek
oka, vagy magyarázata lehetne, két okot is megjelölhetnénk.
Egyfelől a rendszerek közötti kapcsolatrendszer zavarai mind a
társadalmi, mind a természeti vagy természetes rendszerekben
szerkezetváltozásokkal jártak. Csakhogy amíg a
társadalmi-gazdasági szerkezet növekedett, addig a természeti
rendszerek leépültek. A rendszer leépülés súlyos
következményekkel járt együtt. Ettől kezdve ugyanis már nem
egyszerűen a félreértelmezett visszajelzések kezelése jelent
megoldandó feladatot a társadalmi-gazdasági szerkezet számára. A
természeti rendszerek szerkezete sajátos működést is jelent,
mely lényegében a természeti adottságok kialakításában és
fenntartásában öltött testet. A természetben — a rendszer
egésze felől vizsgálódva — nem az alkalmazkodás jellemző. Még
akkor sem, ha egy adott tájba, természeti rendszerbe idegen elem
érkezik.
Ahhoz,
hogy e tételt megközelíthessük, ki kell lépnünk jelenlegi
időléptékünkből. A természet szempontjából e téren
értelmetlen felvetni mikor is kezdődött el egy-egy táj
kialakulásának folyamata. Ha volt valaha kezdet, akkor minden onnan
indult ki. A rendszer valamennyi eleme, illetve annak tényleges
előképe ott volt az első pillanatban, és ott lesz az utolsóban.
Ez persze nem azt jelenti, hogy semmi sem változna, csupán azt,
hogy a változások folyamatosak, állandóak és kölcsönösek. Ha
egy konkrét tájat veszünk alapul, azt mondhatjuk: a talaj és az
éghajlat határozza meg a növénytakarót, az éghajlat és a
növénytakaró a talajt, s végezetül a talaj és a növénytakaró
az éghajlatot, és a kör bezárul. E kölcsönös
meghatározottságok első két pontja közismert, a növénytakaró
és az éghajlat, az időjárás kapcsolata azonban néhány soros
magyarázatot igényel. Köztudott, hogy a nyílt vízfelületek
sajátos éghajlatot alakítanak ki. Ha ezt tudva végig gondoljuk,
hogy egyetlen 20-25 méternyire megnövő lakótelepi fa „éghajlat
módosító” hatása egy futballpálya nagyságú vízfelületével
egyenértékű, s csak az a Tisza kétmillió hektárnyira tehető
természetes növénytakaróját vesszük alapul, melynek 80-90%-a
erdő volt, azt tapasztaljuk, hogy e természetes növényzet
éghajlatra gyakorolt hatása összességében az óceánokéval
vetekedett. Innen nézvést teljesen érthető e hármas
meghatározottság. A táj egyes elemei egy az egyén felől nézvést
felfoghatatlan együttműködésben alakították ki mindazt, amit a
táj természeti adottságainak nevezhetünk. Ezek az adottságok
folyamatosan változtak. Ahogy a rendszer építkezett, úgy
mérsékelte a szélsőségeket, illesztette be működésébe a más
alrendszerek, illetve magasabb szerveződési szintek hatásait.
Mindezek összességeként a rendszer működése pontosabb lett,
adottságai kedvezőbbé váltak. Persze a folyamatoknak megvannak a
maga keretei, melyeket nem lehet átlépni. Az északi szél
féltekénken nem hozhat tartósan meleget, míg a déli szél
hideget. Az északi kitettségű területek hűvösebbek lesznek,
ezen változtatni nem lehet, bár a hatás mérsékelhető. Egy
fátlan pusztaságban, ahol szabadon rohanhat a vihar, nyilván
hidegebb lesz, mint egy erdős vidéken, ahol a zárt növénytársulás
a lombkoronaszint feletti térbe kényszeríti a szelet.
Hasonló
a helyzet a vízzel is. Az Alföldünk nagyobb hányadát, a folyók
ártereit, a nyírséget, a hajdúsági löszhátat, a homokhát
északi, Kiskunfélegyháza, Jakabszállás, Solt feletti részét
erdők borították, holott e területeken hiányzott az ehhez
szükséges vízmennyiségnek majd a fele. Csakhogy a folyók árvizei
évről évre ideszállították a szükséges vízmennyiséget. E
hatás az ártereken közvetlenül is érzékelhető volt, míg a
környező magaslatokra közvetve hathatott ki. A vízzel való
gazdálkodás alakította ki az Alföld képét és természeti
adottságait. E „gazdálkodást” az itt felépülő természeti
rendszer alakította ki. Nem alkalmazkodásról van szó, hanem
folyamatos fejlődésről, mely nemcsak mérsékelte a medence
vízveszteségeit, de lehetőséget biztosított tartalékok
képzésére is.
Akkor
sem beszélhetünk alkalmazkodásról, ha valamely elem kívülről
érkezik e rendszerbe. Az új elemek beilleszkedése szükségszerűen
együtt jár a szerkezet megváltozásával, E szerkezeti változások
azonban az esetek egy részében szinte érzékelhetetlenek. A
rendszer a megváltozott keretek között is működőképes marad.
Egészen más a helyzet, ha kulcselem sérül, esik ki. Ebben az
esetben a megváltozott szerkezet kihathat a rendszerműködésre.
Mint ahogy a Tisza esetében a XV-XVIII. század folyamán
bekövetkezett változások, a folyóval együttműködő emberi
társadalom s gazdaság kiesése a XIX század elejére a korábbi
parkszerű ligetes táj helyén hihetetlenül gyorsan egy
vadvízország kialakulásához vezetett.
A
természeti rendszerek kapcsolathálójától elszakadó társadalom,
illetve gazdaság tehát egyfelől a szabályzó jellegű
visszacsatolások másfelől a rendszerműködési zavaraiból
eredeztethető károk kivédésére hoz létre újabb és újabb
alrendszereket. Ez a módszer azonban csak addig vezet eredményre,
ameddig elég energia áll a rendelkezésre ahhoz, hogy ezek az
alrendszerek kiépüljenek és növekedjenek. Abban a pillanatban,
amint az energia ellátás akadozni kezd, a rendszer egésze sérül.
Nagyon fontos látni, hogy e bonyolult hálózat egyetlen elemétől
sem vonhatok el erőforrást, a nélkül, hogy ezzel az egész
rendszer létét ne kockáztatnám.
Csak
egy vázlatos példa a jelenség jobb megvilágítására. Ahhoz,
hogy a rendszer összeomló természeti környezetben, azaz
folyamatosan romló természeti adottságok mellett is fenn tudjon
maradni, olyan arányban kell növekednie, amilyen arányban a
természet összeomlik. Minél súlyosabb az „ökológiai válság”,
annál jelentősebb gazdasági növekedésre van szükség. Mindkét
folyamat exponenciálisan növekszik. Ez azt is jelenti, hogy a
társadalmi-gazdasági szerkezet fenntartásához a népességnek is
hasonló arányban kell növekednie. Csakhogy a gazdasági növekedést
a végletekig fokozó fogyasztói társadalom népessége nem nő,
hanem csökken. A természetes szaporulat csak olyan területeken
növekszik, ahol az adott embercsoport a természeti rendszerek
szabályozása alól már kiszakadt, de még nem jutott el a
fogyasztói társadalomnak még az előszobájába sem. Azaz a
túlnépesedett országok e rendszer sajátos humánerőforrás
bányái. E humánerőforrás a jövő növekedésének társadalmi
bázisa, vagy az elvándorlás folytán, mint a nyugati országok
volt gyarmatai, vagy a fogyasztói társadalom importálása révén,
mint pl. Kína esetében. Azt, hogy az adott esetben a fogyasztói
társadalom humánerőforrás igénye ténylegesen kisebb, mint amit
e túlnépesedett országok biztosítani tudnának, részletkérdés,
és nem is biztos, hogy igaz. Egy erőforrás esetében ugyanis nem a
készletek nagyságrendje a döntő, hanem a kitermelésük mértéke.
Azaz a humánerőforrás esetében is az a döntő, hogy a társadalmi
folyamatok milyen ütemben képesek pótolni a kieső fogyasztókat.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a népesség csökkenése nem tudatos
választás, vagy szabályozás függvénye, hanem a fogyasztói lét
szükségszerű következménye, azaz el fogja érni az importált
humánerőforrást is, láthatjuk, hogy e sajátos kettősségre a
rendszernek égető szüksége van. A népességbe való beavatkozás,
a lakosságszámnak a „Föld eltartó képességéhez” való
igazítása tehát épp olyan következményekkel járna, mintha
bármely más erőforrástól zárnánk el hasonló arányban a
rendszert. Nem mellesleg ez az elképzelés áll a
népességszabályozás hátterében. magyarán, ha nem 7, hanem csak
1 milliárd ember élne a földön, kevesebb erőforrásra volna
szükség. Csakhogy a népesség ilyen arányú csökkentése a
rendszerműködésre épp oly hatással lenne, mintha mondjuk a
rendelkezésre álló olajmennyiségét csökkentenénk a hetedére:
abban a pillanatban összeomlana a rendszer.
A
jelenlegi helyzet legbiztosabb pontja, hogy nincs többé elég
energia és erőforrás a rendszer fennmaradásához szükséges
növekedés fenntartásához. Úgy tűnik e téren Magyarországon, s
a térség más államaiban is sajátos kísérlet folyik, mely során
a gyakorlatban vizsgálhatjuk, milyen következményekkel jár
egy-egy alrendszer leépítése. E kísérlet hatása azonban
egyfelől hosszú távú, másfelől nem korlátozott. Hogy milyen
következményekkel jár mindez, egyelőre nem világos. Látni kell
azonban, hogy a természeti rendszerek működési zavarai már
globális szinten is jelentkeznek. A rendszerlengés egyre
jelentősebb, amivel egyre kevésbé tudunk mit kezdeni. Jól
példázza mindezt az elmúlt napok időjárása. Azt hisszük, nem
tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, példa nélkül álló eset
volt a december 21-23 közötti időszak 30-40 fokos hőingadozása.
Ma még úgy tűnik, e rendszerlengés nem veszélyezteti közvetlenül
az élelmiszeripart. Ám egy két apróságra azért e téren sem
ártana odafigyelni.
Az
iparszerű mezőgazdaság minden tekintetben túlhasználatot jelent,
melyet két ok miatt engedhetünk meg magunknak. Egyfelől, mert a
nagy élelmiszerláncok révén a világ bármely tájáról
behozhatunk élelmiszert, tehát nem függünk közvetlenül attól,
amit megtermelünk. Másfelől, mert az iparszerű technológia
pótolni tudja azokat az elemeket, melyek a természeti rendszerek
összeomlása miatt hiányoznak a környezetünkből. E jelenségnek
Magyarországon kettős következményei is lett. Egyrészt mindenütt
megszűnt az élelemtermelés, másrészt az iparszerű
mezőgazdálkodás egyre inkább a nyersanyag előállításra
korlátozódik, a feldolgozás fokozatosan más országokba
helyeződik át. Jelen körülmények között az élelmiszeriparunkra
három komoly, tömeges éhhalálhoz vezető veszély leselkedik.
1.
A tájhasználat összeomlása
2.
A szállítás akadozása
3.
A termelés ellehetetlenülése
2.2.1
A tájhasználat ellehetetlenülése
Tájhasználaton
elsősorban a mezőgazdaság haszonvételeit értjük, de azon felül
idetartozik minden olyan tevékenység illetve mozzanat, ami közvetve
vagy közvetlenül a tájhoz kötődik, mint pl. az árvízi
biztonság, vagy az utak, a közlekedés biztonsága. A természeti
és társadalmi rendszerek fokozódó lengése közvetlenül is
fenyegeti a tájhasználatot. E fenyegetések viszonylag kiszámítható
formában jelentkeznek, legyen szó bár fagy- aszály-, ár-, vagy
belvízkárról, s addig nem is jelentenek komoly fenyegetést, amíg
van elég erőforrás az iparszerű mezőgazdasági fenntartására.
Hosszútávon azonban a tájhasználat fenntarthatatlansága komolyan
veszélyezteti megmaradásunkat. Ha ugyanis nem marad elég erőforrás
a jelenlegi gazdálkodás folytatásához, ellehetetlenülő
tájhasználat mellett a korábbi, hagyományos gazdálkodási
formákhoz sem tudunk visszatérni. Ilyesformán a jövő záloga,
hogy legalább részben sikerül-e megőrizni olyan tájhasználati
elemeket, melyek elősegíthetik a gazdálkodás beilleszkedését az
együttműködő természeti rendszerek keretei közé.
2.2.2
Akadozó szállítás
A
nagy távolságokból történő szállítás jelentősége a helyi
termékektől és termeléstől való függetlenségben ölt testet.
Ebből fakadóan a szállítási nehézségek a helyben lévő
lehetőségekre szorítják a fogyasztást. Önmagában ez sem
tekinthető végzetes csapásnak, ám nagyon úgy tűnik, hogy a
szállítás közvetlenül is kihat az iparszerű mezőgazdasági
módszerekre, hisz a vegyszerek, műtrágyák tekintélyes részt nem
lehet helyben előállítani, illetve a kisebb helyi feldolgozók
megszűnése miatt a megtermelt alapanyagokat nem lehet szállítás
nélkül értékesíteni. Az is látszik, hogy a szállítás
akadozása és a tájhasználat ellehetetlenülése szorosan
összefügghet, ilyen esetekben a szállítási nehézségek a
vártnál sokkal súlyosabb következményekkel járhatnak.
Külön
kell megemlékeznünk arról az esetről, ha a szállítás
gyengélkedése az olajellátás zavaraiból következne be. Ebben a
nem várt esetben mindez gyakorlatilag a teljes káoszt jelenthetné.
2.2.3
Az iparszerű mezőgazdaság vége
A
jelenlegi gazdálkodási mód ellehetetlenülése nem egyszerűen
ellátási zavarokat, hanem a társadalmi rendszer teljes
összeomlását jelentené. A közvetlen kapcsolat a társadalom
tagjai és az életterükként szolgáló táj között teljesen
megszűnt. Napjainkban az emberek a társadalom valamely alrendszerén
keresztül szerzik be az életben maradásukhoz nélkülözhetetlen
jószágokat, az élelmet, az ivóvizet, a téli menedéket, a
meleget, hogy csak a legalapvetőbbeket említsük. Az iparszerű
mezőgazdaság talán az egyik legfontosabb alrendszer, és sajnos
semmi mással nem helyettesíthető. Jelen körülmények között
sem a tudás, sem az eszköz nem áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy
az iparszerű technológiák hiányában tömegeket élelmezzünk.
Mindez azt jelenti, hogy az iparszerű mezőgazdaság csődje nem
ellátási zavarokhoz vezet. Ebben a nem várt esetben egyszerűen
nem lesz élelem, nem lesz élelemtermelés. Néhány évtizednek el
kell majd telnie, hogy a népsűrűség visszaessen, és az egymástól
távol eső kis közösségek kísérletet tehessenek valamiféle
földművelés visszahonosítására.
2.3
Összegzés
Társadalmi-,
gazdasági berendezkedésünk sajátos felépítéséből következően
nem nélkülözheti a gazdasági növekedést. A természetes
szabályzófolyamatok, majd a természeti rendszerek működési
zavaraiból, illetve összeomlásából következő jelenségek
kivédésére kialakított alrendszerek már csak az egyre nagyobb
számban és egyre erőteljesebben jelentkező hatás-visszahatás
miatt is növekedni kényszerülnek, s ezzel párhuzamosan újabb és
újabb egyre energiaigényesebb alrendszerekre van szükség.
Helyzetünk csak addig maradhat szilárd, amíg e kényszerű
növekedéshez elegendő üzemanyag áll rendelkezésünkre. Az
olajcsúcs, az olaj kitermelésének várható vége azzal fenyeget,
hogy képtelenek leszünk fenntartani ezeket az alrendszereket. Az
erőforrásválság tulajdonképpen a növekedésre épülő rendszer
általános válsága, melynek egyetlen létező megoldása, új
korlátlan energiaforrás felfedezése és becsatornázása a
rendszerbe. Olyasmire kell gondolni, amely egyik pillanatról a
másikra ki tudja váltani az olajt, mégpedig a meglévő eszközpark
lecserélése nélkül. Ugyanakkor ez a lehetőség is csak abban az
esetben vezethet eredményre, ha ezzel párhuzamosan a Föld zárt
rendszerét nyitottá tudjuk tenni, azaz kijutunk a világűrbe és
elérhető közelségben lakható bolygókat találunk. Természetesen
e két lehetőség nem zárható ki, ezzel együtt azt mondhatjuk,
hogy jelenlegi ismereteink szerint a válságra nincs rendszerszintű
megoldás. Teljesen mindegy, hogy milyen alrendszer sérülése
folytán, de rövididőn belül várható a jelenlegi társadalmi,
gazdasági szerkezet teljes összeomlása. (Vagy a Mars meghódítása,
de azt hiszem, a mi szempontunkból ez tulajdonképpen mindegy.)
Molnár
Géza
(Fenntartható
Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)
Válságenyhítés, avagy pár perccel éjfél előtt… III. rész
|
3.
Megoldási javaslatok
A
természeti rendszereknek van egy sajátos jellegzetessége, a
szegélyjelenség. Az egyes alrendszerek jól körülírható,
pontosan érzékelhető határok között húzódnak meg, de a
határokon túl, vagy épp a határterületeken jól megférnek olyan
elemek, melyek példának okáért a szukcesszió korábbi fázisaihoz
tartoztak. E rendszeren kívüli elemek tulajdonképpen nem tartoznak
szorosan egyik alrendszerhez sem, ugyanakkor valamilyen formában
mindkettőhöz, de akár többhöz is kötődnek. Ha egyik vagy másik
alrendszert valamilyen sérülés éri, ezek az elemek
elszaporodhatnak, és újra indíthatják a szukcesszió, a
felépülés, az elnövényesedés folyamatát. A társadalmi
rendszerben is folyamatosan jelen vannak ezek a szegélyjelenségek.
Ilyennek kell látnunk a Vásárhelyi terv továbbfejlesztése során
kidolgozott tájgazdálkodási javaslatokat is. A jelenlegi, még
viszonylag állandó és hatékony rendszerműködés azonban nem
engedte, hogy e javaslatok gyakorlati megvalósítását. Ugyanakkor
ezek a javaslatok még a rendszer keretei között mozogtak. Be kell
azonban látnunk, hogy iparszerű tájgazdálkodás nem létezik és
nem is létezhet. Más keretek között kell keresni tehát a
megoldást.
3.1
A fenntarthatóság előőrsei
Egy-egy
természeti rendszer komoly működési zavaraként jelentkező
természeti csapás, emberi beavatkozás vagy valamely más
kiszámíthatatlan mozzanat lehetőséget ad a szegélybe szoruló
növényeknek elburjánzására. Ilyennek tekinthetjük a felhagyott
szántók parlagfüvesedését, vagy az ártéri legelők
gyalogakácosodását. A parlagfüvet e megközelítésből az ember
testfelületén ejtet sebek varasodásához hasonlíthatjuk. A két
mozzanat ugyanarra az eredményre vezet. Lehetővé teszi a sérült
bőr, illetve talaj gyógyulását. Korábban már jeleztük, a
folyamatos háborgatás újjáteremti a parlagfű létfeltételeit,
ahogy a var lekaparása sem a gyógyulást segíti, ellenkezőleg.
Felszaggatja a sebeket.
Ha
a parlagfüvet mint szegélyjelenséget értelmezzük, kézenfekvő,
hogy milyen válságkezelési lehetőségeink adódhatnak. Ehhez
azonban látnunk kell, jelen társadalmi szerkezet keretei között a
szegélyjelenségek általában tiltottak, a rendszer erőteljesen
védekezik ellenük. E védekezés válság idején csökken. Nem
csak azért, mert kevesebb erőforrás marad ezek elfojtására,
hanem azért is, mert ilyenkor a rendszer egésze nyitottabb a
változásokra, keresi saját megújulásának lehetőségét.
Tulajdonképpen erre épített a Szövetség Az Élő Tiszáért
vezérkara, amikor a Jövő nemzedékek képviseletének
országgyűlési biztosának irodájával összefogva kísérletet
tettek a Tisza mentén, a gazdálkodásban jelentkező
„szegélyjelenségek” összefogására és támogatására. Az
alábbiakban részben az itt kidolgozott elemekre épülve teszünk
konkrét javaslatot egy válságenyhítő program kidolgozására.
A
tényleges cselekvési terv felvázolása előtt előre kell
bocsátanunk, nem rendszerszintű megoldásról van szó, hanem olyan
szegélyjelenségről, amely lehetővé teszi, hogy az adott
társadalmi, gazdasági szerkezet egyfajta átalakulását. A terv a
fenti helyzetelemzésen alapul és arra épít, hogy az összeomlás
elkerülhetetlen és rövidesen bekövetkezik. Ugyanakkor tartalmaz
olyan elemekeit is, amelyek akkor is használhatóvá teszik a
megoldást, ha ez az előfeltevés utóbb tévesnek bizonyul. A
lényeg ez esetben, hogy a szegély vagy az egyik, vagy a másik
alrendszerbe illeszkedve hosszútávon is fennmaradjon. Javaslatokkal
épp ezért nem elégedhetünk meg, gyakorlati lépésekre van
szükség.
3.2
Természetes táji elemek megtartása
A
javaslat lényege, hogy valamilyen arányban tartsunk meg táji
elemeket, ideértve a tájban élő embert is. E javaslat persze
akkor érthető igazán, ha világosan látjuk, hogy jelenlegi
életmódja mellett az ember nem a tájban, a tájból él, ami sajna
messze nem ugyanaz. Ebből fakadóan egyetlen táji elemet sem képes
megőrizni, valamennyit kénye, kedve szerint alakítja. Ugyanakkor
az iparszerűvé tett táj már nem nyújt életlehetőséget a rajta
élők számára. Amíg a társadalom növekvő szakaszban van, s a
rendelkezésére álló energiaforrás korlátlannak, vagy legalábbis
csak a távoli jövőben korlátozottnak tűnik, e jelenség
megváltoztatására nincs lehetőség. Az erre irányuló javaslatok
sorra süket fülekre találnak. Válság idején azonban fordulhat a
széljárás. az alábbiakban felvázolandó javaslatunkat e halvány
reményre alapozzuk.
3.2.1
Területi kompromisszum kialakítása
Azokon
a területeken ahol az iparszerű mezőgazdaság tartósan nem
jövedelmező, mély ártereken, hegy és dombvidéken stb. érdemes
teret engedni egy a jelenlegitől eltérő gazdasági szerkezetnek.
Azaz meg kell határozni olyan célterületeket, ahol maga az adott
táj több szempontból is szegélynek tekinthető. E folyamat
indításakor nagyon körültekintően kell eljárni. Egyfelől
érdemes a helyi kezdeményezésekre építeni. Általában minden
ilyen helyszínen ráakadhatunk ilyesmire, mert ezek a térségek
leszakadóban vannak, ami vagy elvándorlásra, vagy kiútkeresésre
(esetenként mindkettőre) készteti az embereket. Másfelől
figyelni kell e kezdeményezések jellegére. Nem vehető számításban
egyetlen olyan elképzelés sem, mely az iparszerű módszerekhez
történő felzárkózást tűzi zászlajára. Azokra a programokra
kell építeni, ahol célként jelenik meg egyfajta önellátás,
társadalmi együttműködés, az adott tájba való illeszkedés,
esetleg a természeti folyamatokkal való együttműködés igénye.
Ezeket a területeket egyfajta mintaterületté kell tenni. Itt
azonban nem engedhetünk meg semmiféle versenyt. A területi
kompromisszumnak valamennyi számításba vehető kíséreltre ki
kell terjednie. Ennek oka részben, hogy minden táj sajátos
gazdálkodási formát követelne meg. Ettől viszont sokkal
lényegesebb, hogy a megoldás csak akkor vezethet eredményre, ha az
ország számos pontján kialakulhatnak ilyen társadalmi, gazdasági
szegélyek. Az eltérő stratégiák, a megoldási javaslatok,
illetve gyakorlatba ültetésük sokszínűsége növeli az
esélyeinket. Emellett a jelenlegi tapasztalataink alapján első
körben alig egy pár tucat kezdeményezéssel számolhatunk. (Holott
nagyságrendekkel többre volna szükség!)
3.2.2
A szegély mintázata
A
program leglényegesebb elemei:
1.
A tájba illeszkedés
2.
Önellátásra törekvés
3.
Együttműködés
4.
Teljes szerkezet kiépítésének igénye
3.2.2.1
A tájba illeszkedés
Minden
tájnak megvan, vagy legalábbis megvolt a maga sajátos szerkezete.
Itt olyan megoldásokra kell gondolnunk, melyek ehhez az egykori
tájszerkezethez idomulnak és lehetővé teszik annak legalább
részleges megújulását vagy megújítását. Dombvidéken ez lehet
a kistáblás, 1ha alatti vagy a körüli szántók visszaállítása,
a szegélyek, fasorok mezsgyék egykor volt rendszerének
felelevenítése, a kaszálók, legelők, fás legelők,
gyümölcsösök, gyümölcsények visszaalakítása. Mindezt
egyfajta természetvédelmi kezelésnek is tekinthetjük, hozzátéve,
hogy a rendszer csak akkor marad működőképes, ha minden egyes
eleméhez valamilyen tételes gazdasági haszonvételt tudunk
hozzárendelni.
3.2.2.2
Önellátásra törekvés
A
mezőgazdaság szerkezete átalakul, sőt e folyamat több helyen már
be is fejeződött. Az új szerkezet lényege, hogy a termelő
mindent piacra termel, és a saját fogyasztását a piacon vásárolt
javakból elégíti ki. Ez a szerkezet jól működik, ha elegendő
energiaforrás áll rendelkezésre. Itt sincs másról szó, minthogy
egy újabb, energiaéhes, ám korlátlan növekedésre képes
alrendszer alakul ki a társadalmi, gazdasági szerkezeten belül.
Energiaválság esetén azonban ez a szerkezeti átalakulás
kollektív öngyilkosság. Különösen, ha nem engedjük meg ezzel
párhuzamosan, hogy az arra alkalmas helyeken fennmaradjanak a
hagyományosnak tekinthető, akár nagyüzemi-háztáji
gazdálkodásokra épül vegyes, akár a kisbirtokra épülő
hagyományos gazdálkodási forrás. Szeretnénk jelezni, hogy bár a
szerkezetben megnyilvánuló irányítás nagy úr, e kérdés főként
a társadalmat, illetve a gazdálkodást irányító elit döntésén
múlik. A szerkezet maga ennyi „szegélyjelenséget” még
megengedne. Mindez azt is jelenti, hogy az önellátás
lehetőségeinek léte vagy nem léte, elsődlegesen a szakma
politika meghatározó személyiségeinek felelőssége.
Az
önellátásra törekvést itt nem családi, hanem kisközösségi
szinten kell érteni. Magába foglalja a közösségi munkák
megszervezését, helyi piac létrehozását és fenntartását, nem
is annyira helyszínnel, mint árukkal. Arra kell törekedni, hogy
élelmiszer tekintetében a falvak teljesen önellátóak legyenek, s
a feleslegből jusson a közeli kisvárosok piacára is. Mindez nem
lehetetlen. Mondhatni csupán politikai akarat kérdése. A Szövet
munkacsoportja áttekintette, milyen jogszabályi változásokra
volna szükség ahhoz, hogy e rendszer működőképessé váljon.
Szeretnénk hangsúlyozni, hogy mindez létkérdés. Amennyiben egy
leendő energiaválság miatt oly módon esnek szét az egyes
gazdasági alrendszerek, hogy semmi sem marad, mi a helyükbe
léphetne, az ebben az országban teljes káoszhoz és tömeges
éhhalálhoz vezethet. S ez az adott esetben nem tréfa. Mindezt
nagyon komolyan kellene vennie azoknak az embereknek, akik az ország
vezetésére hivatottnak érzik magukat.
3.2.2.3
Együttműködés
A
természet változásainak — mondhatni az evolúciónak a motorja a
közfelfogással ellentétben nem a létért való küzdelem, vagy a
harc az erőforrásokért. Ha valaki végiggondolja egy természeti
rendszer felépítését, melyet jól modellez az ún. niche
-elmélet, láthatja, hogy minden egyes betöltött ökológiai fülke
(niche) számos új fülkét hoz létre. A lényeg ebben az esetben,
hogy a rendszerbe illeszkedés új elemek létlehetőségét teremti
meg. Ebből a szempontból helytelen az erőforrás kifejezés
használata, mert itt nem a források felhasználásáról, hanem új
lehetőségek megteremtéséről van szó. A működés alapja nem
valamiféle vetélkedés, harc, hanem a rendszerszintű
együttműködés. A szelekció, azaz a kiválasztódás pedig nem a
hétköznapi értelemben vett erő vagy gyengeség függvénye. A
folyamatokból az együttműködésre képtelen egyedek, illetve
rendszerek esnek ki. Az együttműködés tehát rendszerszinten is
lényeges elem. Jellemezhetnénk úgy, hogy élni és élni hagyni,
de a folyamatok előrehaladott volta miatt itt már többről van
szó. A központi rendszernek éppúgy együtt kell működnie a
„szegélyjelenségekkel”, mint ahogy az ilyen kezdeményezéseknek
is a társadalom egészével, a többi hasonló közösséggel, és
természetesen az egyes közösségeken belül minden résztvevővel,
végső soron magával a tájjal is. Ezért írtuk volt korábban,
hogy itt nem szabad egy szűkös erőforrást a rendelkezésre
bocsátani, és a kezdeményezéseket úgy mond versenyeztetni. Ez a
helyzet téves értékeléséből fakadó elhibázott stratégia
volna. A helyes megoldás az adottságok felmérése, és egy
önszervező folyamat elindítása, melynek lényege, hogy minden
egyes kezdeményezés egyfajta ökológiai fülke gyanánt, számos
gazdasági lehetőséget teremtve épüljön fel.
3.2.2.4
Teljes szerkezet iránti igény
Az
elmondottakból következően a cél nem egyes ágazatok vagy
termelői formák támogatása. Itt egy összetett rendszer egy
valódi „szegély” kialakulásánál kellene bábáskodnunk. E
munkában egyfelől az összetettség, másfelől a teljesség
hangsúlyos. A jelenlegi szerkezet, tekintettel arra, hogy benne az
egyre nagyobb energiaigényű alrendszerek küzdenek az egyre
szűkösebb erőforrásokért, képtelen „komplex programok”
támogatására. E szerkezeten kívüli megoldásnak viszont éppen
az a lényege, hogy egy összetett, a teljesség igényével felépülő
rendszert indítunk útjára, mert elképzeléseink csak ebben az
esetben működhetnek az ökológiai fülkék mintájára. A sokrétű,
szerteágazó, összetett munkafolyamatok támogatásának tilalma
még a jelenlegi társadalmi szerkezeten belül is ésszerűtlen.
Mindezt egy egyszerű példával meg lehet világítani. Az ötletet
adott esetben egy népmesénk adta, melyben a király kitagadja
gyermekét, amiért a leánya azt találta volt mondani neki: úgy
szereti, mint az emberek a sót. Később aztán a szomszéd király,
ezt tudva minden ételt sótalanul tálaltatott föl neki. Képzeljük
el, mi történne, ha a jelenlegi támogatási rendszer alkotóinak
kellene részt venni egy ilyesfajta munkaebéden. A leveshez külön
megkapnák a vizet, a zöldségeket, a húst, a rántott bordához a
szépen formázott szeleteket, a lisztet, a zsemlemorzsát és a
tojást…
3.3
A tényleges gazdálkodás felépítése
Az
alábbiakban egy létező kezdeményezés alapján vesszük számba a
tényleges teendőket. Igyekszünk olyan vázlatot felmutatni, mely
tényleges cselekvési terv alapja lehet. E körben érintjük:
1.
A táj és a gazdálkodás viszonyát
2.
A gazdálkodás szerkezetét
3.
A társadalmi kapcsolódásokat
4.
A szegély jelenség jövőbeli kifutása
3.3.1
Táj és tájgazdálkodás
A
tájgazdálkodás fogalma egyfelől vitatott, másfelől nagyon
sokrétű. Mi itt elsődlegesen azokra a formákra gondolunk, melyek
lehetővé teszik a táj meghatározott, lehetőleg minél nagyobb
hányadán az eredeti szerkezetek és mintázatok megmaradását.
Jelen esetben a természetszerűség hangsúlyos. Nem gazdasági
módszerekről van tehát szó, hanem egyfajta kölcsönhatásrendről.
Kiindulási
pontunk a táj szerkezete, természetes mintázata. Ártér esetében
e mintázat 85-90% ligetes erdő, 5-10% gyep, 5-10% vizesélőhely,
1-2% szántó, kert. E mintázat tájtörténeti kutatások tanúsága
szerint évezredeken keresztül fennmaradt a Tisza árterének egyes
szakaszain. Dombvidéken az arányok nagyon hasonlóan alakultak.
85-90% erdő, 5-10% gyep, 5-10% szántó, kert, 1-2% vizesélőhely.
Ez a mintázat az általánostól eltérő jelleget mutat a patakok
árterén. Itt 70-80% erdő, 10-15% gyep, 10-15% vizes élőhely,
mely jellegénél fogva lehet mocsár- és láprét, illetve –erdő.
A továbbiakban egy hegy- és dombvidék peremén található tájhoz
illeszkedő gazdasági szerkezetet járunk körül.
A
gazdasági haszonvételek szervezésekor elsődleges szempont, hogy
az eredeti mintázathoz közeli képet kapjunk. E téren nagyon
lényeges az erdők aránya. Síkvidéki területeinken a szóeredeti
értelmében erdő nem maradt fenn. Jogszabállyal ugyan erdőnek
minősítettük a faültetvényeket is, ám ettől az Alföld
17-20%-át elborító fás kultúrák még nem lesznek képesek
betölteni az erdő ökológiai szerepét. Hasonló a helyzet a domb-
és hegyvidékeken is, bár itt a fás kultúrák valamivel közelebb
állnak a természetes formákhoz, mint az Alföldön.
Az
arányok visszaállítása során nem lehet cél a gazdálkodás
teljes felszámolása. Olyan köztes megoldásról van szó, melyben
maga a gazdálkodás hozza vissza az eredeti arányokhoz közelítő
állapotokat. Ennek érdekében vissza kell állítani:
1.
A hagyományos gazdálkodás birtokszerkezetét
2.
A legelő kaszáló korábbi rendjét
3.
A mezsgyék sajátos szerepét
4.
A természetszerű erdők teljes haszonvételeit
3.3.1.1
A hagyományos birtokszerkezet
A
korábbi évszázadokban e vidékeken nem volt jellemző a kiterjedt
szántóművelés. A gazdálkodás múltjáról beszélgetve az egyik
gazdálkodó elmondta, hogy a 10ha feletti területen gazdálkodó
már nagybirtokosnak számított, az ő nagyapja a maga 17 magyar
holdnyi (3,5ha körüli) földjével középbirtokosnak, mellesleg
módos gazdának számított. Ehhez persze hozzátartozik, a
közbirtokosságok, a legelők és erdők, továbbá a gyümölcsös
haszonvétele. A 17 holdnyi szántóterület sem egy tagban volt,
hanem a határban két-három táblában megosztva. A táblákat
fasorok, ligetek, gyepsávok, szélesebb-keskenyebb mezsgyék
választották el egymástól. Ezeknek is megvolt a maga haszna. A
gyepeket kaszálták, a ligetek és fasorok jórészt gyümölcsfákból
álltak, de legalábbis számos különféle gyümölcs termett
bennük.
E
szerkezet a mai körülmények között már elképzelhetetlen, de
közelíteni lehet hozzá. A szántókat a termőhelyi adottságoknak
megfelelően lehetne tagolni, kisebb, 1-5ha körüli táblákra, a
táblákon belül is lehetővé téve, hogy az alkalmatlan
területeken gyepet, vagy erdőt, esetleg gyümölcsligetet lehessen
kialakítani. Az egyes szántókat valamely természetszerű
élőhelynek számító mezsgyével (szélesebb cserjesáv, fasor,
vagy gyep) kell egymástól elválasztani. A művelés során
előtérbe kell állítani a hagyományos, igaerejű művelést.
Természetesen mindezt önkéntes alapon, ha van még, ki ilyesmire
adja a fejét. Természetesen nem várhatjuk el, hogy a mintaterület
egészén ilyen jellegű gazdálkodás folyjon, de arra oda kell
figyelni, hogy a gazdák túlnyomórészének rendelkezésére
álljanak a hagyományos, ló, illetve ökör vontatta eszközök, s
tudjanak is bánni vele. Ugyanakkor a szükséges állatlétszám is
kiteljen.
3.3.1.2
Legelők-kaszálók
A
patakok árterén és a magasabb hegyeken található nedves réteket
általában kaszálták, míg a partosabb helyek, domboldalak
szárazabb gyepeit legeltették. A gyepek kezelésének e rendszerét
kell szem előtt tartani. Ehhez ugyancsak szükséges a megfelelő
állatlétszám, és a helyhez alkalmazkodó állatfajta. A dombokon,
hegyi legelőkön kistestű, hegyi marhákat kell tartani, lehetőleg
valamely korábbi fajta mai rokonát. Így pl. a hegyközben a XIX.
századra kiveszett csopakmarhához közel álló kárpáti
borzderest.
Az
állatok legeltetése nemcsak a gyephez kötött. Ki kell alakítani
a legelőerdők rendszerét is. E kérdésre az erdők
haszonvételeiről szóló részben még visszatérünk.
3.3.1.3
Szegélyek, mezsgyék
A
szegélyek mezsgyék szerepéről már ejtettünk szót. Itt hadd
hangsúlyozzuk ismét, ez esetben komoly haszonvételekről
beszélhetnénk. Egy-egy meghagyott liget, szélesebb cserjesáv
különféle erdei termékekkel láthatja el a közösséget, mint
pl. csipke, szeder, málna. Amennyiben a területen nincsenek jelen,
ezeket telepíteni is lehet. A sáv környékének művelése,
megakadályozza elterjedésüket. Ugyanakkor a tájhasználat
összeomlását követően az ilyen jellegű szegélyből a
hasznosítható gyümölcsökben gazdag növényzet települ vissza a
felhagyott területekre. Ez egyébként is jellemző a tájra. A
hegyköz cserjésedő legelőin megfigyelhető volt, hogy a csipke
galagonya és kökény mellett elsősorban a vadalma, vadkörte
jelent meg a területen, de találkoztunk vadcseresznyével és más
gyümölcsökkel is. Jelen körülmények között célszerűnek
látszik a mezsgyéket, fasorokat ezekkel a pionírfajokkal
telepíteni, illetve, ahol jelen vannak, csak hagyni elterjedésüket.
S ha a közösségben marad erő, és kezdeményezőkészség, akkor
e vadalanyokra lehet a környéken fellelhető nemes gyümölcsöket
oltani.
Ezek
a kezdeményezések maguk is egyfajta szegély szerepet töltenek be
a jelenlegi helyzetben. Ami azt jelenti, hogy a társadalmi szerkezet
alapvető jellegzetességei felől nézvést egy megtűrt szerkezeten
kívüli megoldást jelent. Nem véletlenül hangsúlyozzuk tehát a
gazdálkodáson belül a természetes szegélyek szerepét. Adott
esetben e átvitt és szószerinti értelmű szegélyek a túlélés
zálogai lehetnek.
3.3.1.4
Erdők haszonvételei
Az
erdők hasznát ma csak és kizárólag a fák jelentik. Itt arra
kell törekedni, hogy minél nagyobb arányban jelenjenek meg a
természetszerű erdők a területen, azok valamennyi
jellegzetességével. Ezek visszaállítása nem megy egyik napról a
másikra, de ahol csak közelítünk ehhez a szerkezethez, a
gyógynövényektől kezdve a gombákon át a mezsgyék tárgyalása
során már említett gyümölcsökig számos haszonvételre nyílik
lehetőség. Ezt tetézheti a gallyak és kidöntött, egyébre
alkalmatlan fákból a téli tüzelő begyűjtése, továbbá a fák
haszonvétele. Itt azonban elsődlegesen a szálalás és az egyéb
erdőéltetéshez köthető módszerek jöhetnek számításba.
Az
erdők haszonvételei közül külön ki kell emelni a legeltetést.
A jelenlegi túltartott vadállomány hasonló szerepet tölt be az
erdőben, mint egykor a legelő állat. Ezen változtatni nem ma még
nem lehet. Ugyanakkor meghatározott erdőterületeket, felhagyott,
cserjésedő gyümölcsösöket, gyepeket, cserére, átalakításra
ítélt tájidegen elemekből álló erdőrészleteket fel lehet
használni legelőerdőnek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján a
felhagyott szántókat, gyepeket ilyen legelőerdőkké lehetne
alakítani. Mindez nagyon fontos lehet egy olyan időszakban, amikor
a jelenlegi technológiák kiesnek. Az adott tájba való
haszonállatfajták ugyanis szerencsésebb esetben hihetetlenül
kevés abrak és széna mellett átvészelhetik a telet, ha elegendő
ilyen szerkezetű legelőerdő van a tájban. Ez az átmeneti
időszakban létkérdés lehet.
3.3.2
A szükséges gazdasági szerkezet
Ahhoz,
hogy a „szegély-jellegű” gazdaságok tartósan
fennmaradhassanak, jövedelmezővé kell tenni őket. Természetesen
e fogalom egészen más jelentésű lesz a válság súlyosbodása
esetén. Annyit előre bocsáthatunk, hogy e gazdasági szerkezet
jelentősége épp abban áll, hogy átmentet képezhet a jelenlegi
és egy az iparszerű mezőgazdaság összeomlását követő
tájhasználat között. Ahhoz azonban, hogy a kezdeményezések
fennmaradhassanak, és betölthessék ezt a célt, sikeresnek kell
lenniük, azaz nemcsak a jövőbeli, de a mai igényeknek is meg kell
felelniük.
A
gazdasági szerkezet kialakítása során ennek megfelelően a
korábban megfogalmazott jellegzetességeket, az önellátásra,
törekvést, az együttműködést, a helyi piacok szervezését, a
genetikailag értékes, igénytelen, a szélsőséges időjárási
viszonyokat jól tűrő állatok tartását a helyi (hagyományos,
illetve „kézműipari” jellegű) feldolgozások visszaállítását
igényként kell megfogalmazni. Ugyanakkor meg kell teremteni annak a
lehetőségét, hogy az ilyen gazdaságok termékei a piacra
jussanak, illetve, hogy maga a gazdaság biztos megélhetést
nyújthasson a gazdáknak.
A
gazdasági szerkezet a gyümölcstermesztés, az állattartás és a
szántóművelés sajátos ötvözete. Olyan biztos alap, amelyre
felépülhetnek a tényleges jövedelmet biztosító ágazatok, az
idegenforgalom keretébe ágyazott értékesítés, és az ökológiai
szolgáltatások piaca. Magát a gazdálkodás rendszerét
helyszíntől, az adott tájtól függően kell meghatározni.
3.3.3
Társadalmi gazdasági kapcsolatok
Ha
a „szegélyjellegű” gazdálkodások társadalmi, gazdasági
kapcsolatait egy szóval akarnánk jellemezni, az ellenséges jelzőt
használhatnánk. E gazdálkodásokat – a becsatornázhatatlan
jövedelem kétségtelen jelenléte miatt – a társadalmi szerkezet
tiltja, illetve fokozatos ellehetetlenítésükre törekszik, míg a
másik oldalról a gazdálkodók folyamatos kiskapu-keresésre
kényszerülnek. Mindezen az alábbi módon lehetne változtatni.
1.
El kell fogadni, hogy a becsatornázhatatlan jövedelmek, olyan
társadalmi tőkét alkotnak, melyek lehetővé teszik egy
energiaszegény időkben is fenntartható gazdasági szerkezet
kialakulását. Így adott keretek között e tevékenységek
elfogadhatókká, sőt támogathatókká válnak.
2.
El kell fogadni, hogy az adott táj szerkezetének, természetes
mintázatának legalább részbeni fenntartása nyomos közérdek.
Aki ebben részt vállal, ökológiai szolgáltatást nyújt a
társadalom egészének.
3.
Olyan körülményeket kell teremteni, melyek mentén e gazdálkodások
jól nyomon követhető biztos adóztatható jövedelemre is szert
tehetnek.
Itt
persze nem elsősorban pénzügyi támogatásokra kell gondolni. Igaz
ugyan, hogy e forma beilleszthető lenne az agrártámogatások
rendszerében, de világossá kell tenni, hogy az adott esetben nem
erről van szó. A gazda ökológiai szolgáltatást nyújt, melye az
állam meghatározott formában ellentételez. E formát nevezhetjük
a Szent István Egyetem Környezet és Tájgazdálkodási Intézetében
erre irányuló kutatási programja nyomán zöld pont rendszernek.
Lényege, hogy az egyes gazdaságok ökológiai szolgáltatásait
mérhetővé tesszük, minden mérőszámhoz megfelelő pontokat, a
pontszámokhoz kifizetési összegeket rendelünk. A rendszerbe lépés
nyitott, bárki csatlakozhat, aki egy minimális pontszámot el tud
érni. Magát a pontrendszert azonban úgy kell megállapítani, hogy
az iparszerű gazdálkodás keretein belül maradó gazdaságok ne
érhessék el ezt a minimális pontszámot. Természetesen lehet
pluszpontokat adni a vegyszerhasználat, a műtrágya hatóanyag
kibocsátás korlátozásáért, a gépi kaszálás módjáért, ám
ügyelni kell arra, hogy ilyen jellegű váltással a rendszerbe
lépéshez szükséges küszöböt ne lehessen elérni.
3.3.4
A visszailleszkedés lehetőségei
Válságkezelő
tervek esetén a legdöntőbb kérdés, hogy mi történik az így
kialakított intézményrendszerrel, jelen esetben a
„szegélygazdaságokkal” a válság után. Amennyiben az
erőforrásválság a társadalmi alrendszerek összeomlásához
vezet, mindez teljesen kiszámíthatatlan, de nem is nagyon kell vele
foglalkoznunk. Ha életképesek lesznek, fennmaradnak, és
terjeszkedhetnek, ha nem osztoznak a társadalmi szerkezet sorsában.
Más kérdés, ha maga a növekedésen alapuló rendszer keretein
belül sikerül megoldani a válságot. Ez esetben e gazdaságoknak
is be kell tagozódniuk a társadalmi keretek közé. Ezt
biztosíthatja a már említett kifizetés rend, illetve az
idegenforgalom.
Molnár
Géza
(Fenntartható
Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése