2016. január 15., péntek

Több pólusú világ csirái







Több pólusú világ csirái




Eurázsiai Unió: problémák, perspektívák



|
(A Jövőnk.info-n megjelent: 2011.11.04.)
Az „Új Oroszország” létezésének elmúlt 20 éve alatt az összes nemzetközi probléma mellett legélesebben a volt szovjet államok közötti kapcsolatok alakulása jelent meg. Az egykor egységes államot alkotó, egy egyedi civilizációt létrehozó közel 200 nép tagjai sorsának összefonódása továbbra is nyugtalanítja a posztszovjet világ lakosainak összes rétegét. És ez nemcsak egyfajta nosztalgia az anyagi jólétért, hanem ennél mélyebb, valami más. Szerintem, ezt az érzést jól kifejezte egy antik szerző, mikor azt mondta: „… az embernek a teljes boldogság eléréséhez dicső hazára van szüksége”. Bármennyire is igyekeznek befeketíteni a szovjet múltat, a nagyság és a dicsőség érzete megmaradt a volt Szovjetunió összes népében.
És mivel újra megjelent az egyesülés iránti vonzerő, ezért találják ki népeik történelmében az új államok „történészei” a saját „dicsőséges múltat”, az orosz történelmet, az orosz nép szerepét pedig igyekeznek bagatellizálni, meg nem történté tenni. Például, így állították be a 90-es években Oroszországot és az orosz népet, mint agresszorokat, megszállókat, gyarmatosítókat Soros pénzén a FÁK országok történelemkönyveiben. Kivételnek számít félig-meddig Belorusszia és Örményország, ahol a közös történelmünket viszonylag objektívan írják le. De kiirtani a népek történelmi emlékezetét, határokkal választani el az egységes kulturális, történelmi és szellemi világot nem sikerült. Eltérő korú emberek folytatják ebben az életüket. Az összes választási kampány során, legyen az elnöki vagy képviselői, és nemcsak Oroszországban, a FÁK országok integrációja elsőbbséget élvez. Jelcin, a 2006-os elnökválasztások előestéjén bejelentette az Orosz és Belorusz Egyesült Állam megalakulását, vagy még 1995 szeptemberében aláírt egy rendeletet, miszerint az orosz politika legfőbb nemzetközi prioritása a volt szovjet államok mély integrációja. Az igaz, hogy se az első, se a második nem valósult meg.
Az okok eltérőek, de egy világos: a politikai döntések megkövetelik a komoly tudományos előkészületeket, a megfelelő koncepció megállapítását, a folyamatok modellezését, a tervezést. Sajnos a legtöbb felhozott ötlet nem részesül a megfelelő fejlesztésben és az adott pillanat politikai jelszava marad. Vegyük az előbb említett Egyesült Államot. A mai napig senki sem tudja, mit is jelent. Nincs elmélete, a gyakorlatban nincs példája (valami hasonló létezik, Bosznia és Hercegovina, de ez csak ideiglenes és kikényszerített, perspektíva nélküli állapot), nincs tervezete, csak a szándéknyilatkozat van. Akkor jogos a kérdés: mit is építünk és építünk-e valamit egyáltalán? Szeretnénk reménykedni, hogy ezúttal V. Putyin az Eurázsiai szövetségről szóló ötletei megkapják a megfelelő körvonalakat, és a bevezetés stádiumába lépnek mind tudományos tervezet formában, mind a politikai gyakorlatban. Mert ez az idő követelése, válasz a modern világ kihívásaira.
Az emberi világ globalizációjának egyik megjelenési formája olyan geopolitikai alanyok megjelenése, akik a világ eseményeit alakítják. Ezek az alanyok gyakran veszik magukra az állam feladatait, míg azok pedig sok értelemben elveszítik a szubjektivitásukat a politikában, a gazdaságban és a szociális kérdésekben. A világ színpadon megjelentek már olyan transznacionális szervezetek, akik kihívás elé állították az államokat. Az egyik ilyen alany a világpolitikában mára a legerősebb lett: 45 ezer multinacionális vállalat, több mint ezer bank, 16 nemzetközi pénzügyi központ, saját irányító szervezetek, mint az IMF, a Világbank, saját pénznyomda – FED. Az egyet nem értők kényszerítésére ott vannak a NATO, az USA titkosszolgálatai. Éppen ez a monstrum az, aki alakítja a világ eseményeit. Az ő erőivel következett be a forradalmi változás a világgazdaságban: a pénz elszakadt a termeléstől, nemcsak, mint fizető eszköz létezik, hanem maga is áru lett, sőt az élet értelme. Válaszként kulturális és történelmi alapokon nyugvó világi és vallási egyesülések keletkeztek. Mint például – a Nagy Kína, Európa, India, az aktívan egyesülő Latin-Amerika, és soron következik az iszlám világ.
3 geopolitikai központ határozza meg jelenleg a világ eseményeit, egyidejűleg könyörtelen harcot vívnak egymással, és megteremtik a feszültségek globális harcmezejét. Ezek – Észak-Amerika, Európa, Kína. Ők rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyek a világ vezetőivé teszik őket: önálló gazdasági terület legalább 400 milliónyi saját fogyasztóval, nem kevesebb, mint 20 trillió dollárnyi GDP, saját világpénz, a világ bármely pontján, tengerén és az űrben bevethető hadsereg, geopolitikai doktrína és globális stratégia, saját stratégiai fejlődéstervezet. Oroszországot a játékosok második vonalának tartják, és elsősorban az atomfegyverzetének, továbbá földrajzi helyzetének, természeti kincseinek, és a Szovjetunió geopolitikai nagyságának jogfolytonossága miatt ismerik el, hogy egy a világbirodalmak közül. De mindez csak a múlt hagyatéka, új geopolitikai potenciált az Új Oroszország nem hozott létre. A milliárdosok, a limuzinok számának növekedése, a korrupció erősödése koránt sem a geopolitikai színpadhoz tartozik. És ha a jelenlegi Orosz Föderáció nem változat a fejlődés irányán, úgy az elkövetkező pár évtized alatt átcsúszunk a harmadik vonalba, a nyersanyag bázisok és a kevésbé vagyonosok közé. Habár továbbra is rendelkezni fogunk pár ballisztikus rakétával.
Ha megfelelően tekintünk a „szovjet tervre”, észrevesszük, hogy az nem volt más, mint a jelenlegi geopolitikai központok „próbaterme”. Ezért nevezte A.G. Lukasenko, miután elolvasta Putyin cikkét az „Eurázsiai szövetségről” az „Izvesztyijában”, „a Szovjetunió szétesését a 20. század legnagyobb, legtragikusabb hibájának” (maga Putyin korábban úgy beszélt a Szovjetunió tragédiájáról, mint egy „geopolitikai katasztrófáról”).
Az Eurázsia szövetség tervezete igencsak aktuális, perspektívával is rendelkezik, de van benne sok „de” is. Először, az eurázsiai térség feletti ellenőrzésért, a kincseiért, az infrastruktúrájáért és a piacaiért a világ geopolitikai központjai küzdenek – USA, Kína, Európa. Ráadásul a Közép-Ázsia feletti befolyásért 3 iszlám szervezet vezetői is harcban állnak egymással: Törökország, Irán, Szaúd-Arábia. Türkmenisztán és Üzbegisztán vezetői nem igazán hajlanak feladni a nemzeti önállóságukat, vagyis a hatalmukat. Kirgizisztán kötelezettségekkel terhelt, mint a WTO tagja. Tádzsikisztán pedig nem tud belépni az egységes vám és gazdasági szövetségbe, az Oroszországtól és Kazahsztántól való földrajzi elszigeteltsége miatt. A Kaukázusban Örményországon kívül más nem igazán érdeklődik Putyin javaslata iránt, ő meg nem rendelkezik közös határral se Oroszországgal, se a jövőbeni tagokkal. És végül Ukrajna. Az elit és persze a lakosság jelentős része Európában, és nem Ázsiában szeretne élni. Maga Oroszország se vonzó perspektíva a maga mélyvidéki valóságával, a kőolaj és a gáz inkább az irigység tárgyai, de nem többek. Ráadásul Európa az uniós tagság lehetőségét, mint a mézesmadzagot húzza Ukrajna orra előtt. A szövetség jövőbeli tagjai közé Oroszországon, Belorusszián és Kazahsztánon kívül nincs más jelentkező. Ettől függetlenül fel kell építeni az Eurázsia Szövetséget. De nem szabad csak a gazdaságra koncentrálni. A kínaiak, indiaiak, brazilok, illetve korábban a japánok gazdasági sikereit megelőzte a nemzeti értékekhez való visszatérés, a kulturális és történelmi hagyományok és a technológiai fejlődés eredmények sikeres összekapcsolása. Teng Hsziao-ping legfőbb erénye volt, hogy visszavezette a kínaiakat a konfucianizmushoz, a „Változások könyvéhez”, a kínai civilizáció gyökereihez. A világon mindenhol a „Tianxia” (Tjanszjan, az ég alatti) jel lett a kínaiak nemzeti (geopolitikai) vezérlő elve. A kínaiak sikerét nemcsak a gazdaságban láthatjuk, hanem az oktatásban, a kultúrában, a tudományban, a szociális életben. A reformok alatt a kínaiak átlag magassága 11 cm-rel nőtt. Ez a személyiség fejlődése, a jövőbe vetett hit eredménye. Ezért az Eurázsiai Szövetség tervezetében a gazdaság, mint az egyén és a társadalom komplex fejlődésének feltétele, és nem, mint célja, kell, hogy megjelenjen. A liberális gazdasági modell, a lét nyugati értékei ellentmondanak az orosz (szovjet) értékeknek, melyek Oroszország és a Szovjetunió minden népébe beleívódtak. Erről már írtak a XIX. – XX. század kiemelkedő orosz írói is. Meg vagyok győződve arról, hogy a Szövetség első sikerei után a Közösség további államai is keresni fogják a csatlakozási lehetőségeket. De, még ha a FÁK összes tagállam csatlakozik a Szövetséghez, az is kevés lesz sikeresen versenyezni Kínával, az USA-val, Európával és a transznacionális pénzügyi óriással. Egy világ alapjait kell lerakni, összegyűjteni a jelenlegi rendszerrel egyet nem értőket. Egy ilyen szövetségnek már kirajzolódtak a körvonalai: Sanghaji szerződés, BRICS, ASEAN, stb. Az Eurázsiai Szövetségnek Oroszországgal egy teljes egészet kell alkotnia. Majd egy önálló geopolitikai központ létrehozásába kell fogni (kezdetben – gazdasági területen). És itt megint csak szükség van komoly tudományos alapokra és alaposan kidolgozott stratégiára.
Létezik még egy komoly probléma a Szövetséghez vezető úton. Ez a bürokrácia. A Szovjetunió szétesést követően egy teljesen új típusú bürokrata született. A szovjet bürokrata erős felelősségtudattal rendelkezett a neki kiosztott feladatokat illetően. A felelősségre vonás lehetett adminisztratív, pártoldali, társadalmi és büntetőjogi. Már a munkahelyi, illetve pártfegyelmi elegendő volt egy karrier derékba töréséhez és a megfelelő végrehajtást serkentette. Mára a hivatalnokokat egyáltalán nem a hozzáértésük alapján válogatják ki, nem valamiféle állami vagy társadalmi célért vállalják el a pozícióikat, hanem általában vagy a saját boldogulásukért vagy azéért, aki odajuttatta őket a pozícióra. A vezető erő nem az SZKP (kommunista párt) volt, még Gorbacsov idejében sem.
Mindettől függetlenül az Eurázsiai Szövetségre a FÁK összes népének szüksége van, ezért azonnal neki kell fogni a megvalósításának. A Közösség országainak kormányai nemrég megállapodtak egy szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról – ez egy jó gyakorlati lépés a megfelelő irányba. Azonban a folyamat már itt fennakadhat a bürokrácia tüskéin – a hivatalnokok elkezdik fejni a vállalkozói szférát, így fékezik az elnöki és kormányrendeleteket. Az üzleti tervekhez szükség lesz egy védelmi és támogatói rendszerre mind az állam részéről, mind pedig az üzleti élet szereplőitől saját maguk védelmére és támogatására, egyfajta „Rendkívüli Helyzetek Alap”. Egy hasonlót a „Gyelovaja Rosszija” (Üzleti Oroszország) szervezet kezdeményezhetne, például A.R. Petroszján levédett elméleti munkája, az „Egyenlő esélyek ügynöksége” alapján, de lehetne más, hasonló is. De megint csak: elmélet nélkül nem boldogulunk.
Végezetül még egy érv a szövetség mellett. A szovjet vezetők egyik mondása volt: ha az ellenség kritizál, akkor jó úton haladunk. Putyin javaslata könnyű pánikot és erős kritikát váltott ki nyugaton. A Szovjetunió feltámadásáról kezdtek el beszélni, méghozzá nyugtalanul. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy a nyugati politikusok a válság közepén épp a mi boldogulásunkért aggódnának: ők a saját érdekeikért aggódnak, ami helyes is. Vagyis az Eurázsiai Szövetség – a Közösség népeinek érdeke. A keretei között ott kell lennie a közös (de legalább igen hasonló) külpolitikai pozíciónak, a gazdasági érdekek együttes védelmi gyakorlatának, a kollektív önvédelem rendszerének. A Nyugatnak természetesen egyszerűbb lenne a dolga a különálló, posztszovjet államokkal, és éppen ezért kell az országainknak egyesülniük.
2011. október 30.
Szerző: Leonyid Ivasov – vezérezredes, a Geopolitikai Problémák Akadémiájának elnöke
Topwar.ru








Visegrádi Négyek: A NATO pajzsa Oroszország ellen



|
Bár az együttműködés előremozdítására Magyarország kormányzati ciklusokon átívelő jelleggel, folyamatosan nagy hangsúlyt fektetett, a Visegrádi Négyek szervezetének jelentősége még mindig nem került be a köztudatba Magyarországon. A fővonalú média a Visegrádi országok biztonságpolitikai együttműködésének elmélyítéséről szóló hírek kapcsán kezdett el foglalkozni a Lengyelország, Szlovákia, a Cseh köztársaság és Magyarország közt megvalósított hosszú távú programmal.
1992-ben a visegrádi országok létrehozták a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA). Ez a szervezet a nyugat-európai minta alkalmazását jelentette a négy ország által alkotott kereskedelmi övezet vonatkozásában. Az együttműködés médiában való kommunikálása részét képezte a nemzetgazdaságok leépítésére kidolgozott folyamathoz társított propagandának, amely a privatizációs program rövid távú bevétel-növekedését gazdasági fejlődésnek mutatta fel a térség valamennyi országában. Elegendő arra gondolni, hogy hazánkban a privatizációs programot még mindig a gazdasági növekedés motorjának állítják be, ami csak és kizárólag a hazai korrupt viszonyok miatt "siklott félre".
Az eredeti CEFTA egyezményt a visegrádi négyek néven ismert országok (Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia (később Csehország és Szlovákia) írták alá 1992. december 21-én Krakkóban. A hivatalosan megfogalmazott célok szerint a CEFTA-n keresztül a tagországok célja volt 1.) a nyugat-európai intézményekkel való integráció felgyorsítása, 2.) az európai politikai, gazdasági, védelempolitikai és jogi rendszerbe való bekapcsolódás, 3.) a tagállamok demokratikus politikai- és szabadpiaci gazdasági rendszerének megszilárdítása.
Szlovénia 1996-ban csatlakozott a CEFTA-hoz, amelyet 1997-ben Románia, 1999-ban Bulgária, 2002-ben Horvátország és 2006-ban Macedónia követett. Az összes korábbi tagország már kötött társulási megállapodást az Európai Unióval, így a CEFTA a teljes jogú EU-tagság előkészítését végezte. Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia 2004. május 1-jén vált az Európai Unió tagjává, Bulgária és Románia pedig 2007. január 1-jén. Horvátország esetében a csatlakozási tárgyalások folyamatban vannak, Macedónia pedig hivatalos EU-tagjelölt.
Az EU irányelvei mentén a jövőbeli tagországok szabadkereskedelmi zónák megalapításával készülnek fel a tagságra, amihez nagyarányú privatizációs program társul, azt követően pedig az államadósság fokozatos növekedése. Az egyezményhez csatlakozó országok kollaboráns vezetői a kormányprogram keretein belül lehetővé teszik a nyugati cégek monopolhelyzetének kialakítását. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a CEFTA-országok külkereskedelme nagyrészt az EU tagállamokra korlátozódik. Vagyis a CEFTA szervezete az a gépezet, ami a Szovjetunió felbomlása után lehetővé tette a nyugati szövetségi rendszer Oroszország felé terjeszkedését a posztszovjet országok beolvasztásával, és évtizedes munkának köszönhetően a folyamat ott tart, hogy a politikai közbeszéd tárgya az Európai Egyesült Államok megalakítása, miközben a NATO igényt tart az egész európai térségre.
A posztszovjet államok EU- és NATO-csatlakozása minden esetben az után zajlott le, hogy a privatizációs programnak köszönhetően a nyugati érdekeltségek kezébe, vagy felszámolásra kerültek a nemzetstratégiailag fontos ágazatok. A nyugati érdekeltségeknek nem volt érdeke a gazdasági növekedés ebben a térségben, mivel a térség egésze a NATO szövetségi rendszerének perifériáját képezi, és eltérő nagyhatalmi érdekek potenciális ütközőpontja. A NATO vesztes háborúi, és a 2008-as gazdasági világválság során az Amerikai Egyesült Államok esetében a sorozatosan elszakadni akaró tagállamok felhívták a figyelmet arra, hogy a NATO nem rendelkezik elég stabilizációs erővel ahhoz, hogy egy átfogó válság esetén megőrizze a nyugati szövetségi rendszer katonai, politikai és gazdasági egységét. Az Egyesült Államok területén történt természeti katasztrófákat követően kialakuló kaotikus állapotok, illetve a nyugati országok nagyvárosaiban egyre rendszeresebben megjelenő zavargások okozta problémák egyértelművé tették, hogy egy átfogó válság esetén a NATO haderők tekintélyes része le lenne kötve a gazdasági központok stabilizálásával, ami nagy valószínűséggel a perifériaállamok leszakadásához vezetne, mind Európában, mind pedig a NATO-által uralt afrikai és ázsiai térségekben. Ezért a négy ország közt immár célszerűsített biztonságpolitikai együttműködés van. A Visegrádi Négyek együttműködés a NATO pajzsa Oroszországgal szemben, és egy olyan stabilizációs erő, ami a nyugati szövetség - katonai - válsága esetén helyi szinten azonnal, gyors reakcióra képes, és ellensúlyozza a NATO legfőbb gyengeségét, az átcsoportosítás lassúságát. A Visegrádi Négyek együttműködést már a kezdetektől fogva erre tervezték, amire az elmúlt évek történései is egyre több bizonyítékot szolgálnak.
A 2009. október 8-án Budapesten megrendezett miniszteri találkozón már központi téma volt a Visegrádi Harccsoport létrehozása. Akkor a Visegrádi Négyek és Ukrajna honvédelmi miniszterei megegyeztek egy gyorsreagálású harccsoport létrehozásáról. A tárgyalás később kibővült négy nyugat-balkáni ország képviselőivel, és a V4 országok képviselői kinyilvánították, valamennyien célként tekintenek arra, hogy Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Macedónia a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozzon. A találkozón Szekeres Imre kijelentette: "Magyarország azon három ország közé tartozik, amely szárazföldi erőinek több mint 10 százalékát a közös feladatokra ajánlotta fel, és egyedüliként tudott megvalósítani egy olyan szövetségi projektet, amely a NATO egyik képességhiányát, a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja", amely kijelentés a későbbiekben még fontos lesz a Visegrádi Négyek együttműködés hosszú távú céljai szempontjából.
2010. június 21-22-én Balatonőszödön került megrendezésre a V4-es vezérkari főnökök találkozója. Az eseményt követően Benkő Tibor altábornagy kijelentette, hogy az EU Harccsoport mintájára megalkották a Visegrádi Harccsoport megvalósíthatósági tanulmányát. Mint azt elmondta, a szervezet körülbelül 1000-1200 fős kontingenst jelent, amely feladatai közé többek között a békefenntartás és a kríziskezelés tartozik, valamint a találkozón érintett témaként említette az előretolt repülésirányítók képzését, az improvizált robbanóeszközök elleni védekező képesség kialakításában folytatott együttműködést, valamint a helikopterkezdeményezés feltételeinek áttekintését.
A közvélemény csak ezt követően értesült az együttműködés valós súlyáról. 2011. május 12-én a négy ország védelmi miniszterei Lőcsén megállapodtak egy közös, az EU követelményeinek megfelelő harccsoport létrehozásáról. Azt követően a Strategic Forecasting (Stratfor) főigazgatójával, George Friedmannel készített interjú terjedt el a világhálón, "A magyarok végre kezükbe vették sorsukat" címmel. A média rögtönzött, újonnan felmerült "ötlet" jelleget akar adni az együttműködésnek mondván, hogy az kifejezetten az Orbán-kormányhoz köthető, de az előzményekre tekintve azt láthatjuk, hogy az egyezmény mögött egy olyan, előre célszerűen eltervezett és hosszú távú program van, ami a közeljövőben a magyarság egészének sorsára kihatással lesz.
2011. október 4-én Orbán Viktor Rijádban a szaúdi kereskedelmi és ipari kamarák tagjai előtt mondta, hogy "az elkövetkező öt-tíz évben Európa gazdaság növekedését elsősorban nem a régi hagyományos, nagy európai gazdaságok adják majd, hanem a Balti-tengertől az Adriai-tengerig húzódó közép-európai térség". Orbán Viktor és más szabadkőműves politikusok kijelentései arról, hogy a jövőben a közép-európai térség lesz az európai gazdaság motorja, egyáltalán nem alaptalanok, hanem épp ellenkezőleg, tudatában vannak olyan terveknek, amiket a nyilvánosság számára egyetlen politikus sem közöl. 2011. november 16-án a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter előterjesztést adott be az Európai Hagyományos Fegyveres Erőkről szóló Szerződés (CFE) és kiegészítendő dokumentumai Oroszországi Föderáció viszonylatában való részleges felfüggesztéséről. Ennek értelmében Magyarországnak a továbbiakban nem kötelessége tájékoztatni az Orosz Föderációt az esetleges NATO-csapatmozgásokról, ami a közelmúlt történéseivel együtt nagyarányú NATO-átcsoportosítást vetít előre. November 17-én az Európai Unió elfogadott egy ENSZ határozatot, miszerint Dél-Oszétia és Abházia megszállt terület, és Grúzia jogosan tart igényt rájuk, az orosz hadsereg pedig megszállóként tartózkodik grúz területen. Még aznap az orosz vezérkar főnöke, Nyikolaj Makarov hadseregtábornok bejelentette, hogy 700 000 tartalékost készenlétbe helyeznek, és megkezdik behívásukat. 2011. november 23-án az Egyesült Államok is felmondta a CFE-egyezményt, ezzel eddig összesen 15 NATO-tagállam vonta ki magát az egyezmény alól, köztük hazánk is és a visegrádi együttműködés tagállamai.




A NATO újabb háborúra készül, és a lakosság figyelmét elvonják róla a mindenre kiterjedt médiagépezettel. Az európai médiában csak a válságról hallani, a bankrendszer közelgő összeomlásáról, a leminősítési hullámról. A Szíria katonai megszállásának Oroszország általi megvétózását követő események voltak a nyílt szembenállás első eseménysorozata, de ahogy az ENSZ határozat létrejött Dél-Oszétia és Abházia területe kapcsán - ami az orosz érdekszférába való beavatkozás szándékának hivatalossá tétele -, mintegy varázsütésre megkezdődött a félelem a periféria államok államcsődjétől (köztük Magyarországétól). A hazai fővonalú média is ezzel van elfoglalva, miközben a kormány kommunikációja az újabb IMF-hitel elfogadtatására és a forint elleni állítólagos spekulatív támadás boncolgatására korlátozódik. A Moody's leminősítette Magyarországot, Giró-Szász András kormányszóvivő pedig a Moody's döntésével kapcsolatban kijelentette, hogy hasonló spekulatív támadás zajlik a forint ellen, mint 2008-ban, és megerősítette, hogy nemzetbiztonsági kérdésnek tekintik és vizsgálják, kik állhatnak a támadás hátterében. A Magyarország destabilizálására irányuló törekvések részét képezik annak a propaganda-hadjáratnak, ami eltereli a figyelmet az ország geopolitikai helyzetéről és arról, hogy a közeljövőben hazánk logisztikai központja lesz a NATO keleti terjeszkedésének.
A teljes európai média hallgat róla, és a gazdasági helyzettel elterelik az emberek figyelmét, pedig az elmúlt napok történései alátámasztják, hogy az ország jelenlegi vezetése - mint a nyugati szabadkőműves rendszer helyi kirendeltsége - tudatosan részt vesz a NATO háborús előkészületeiben. A NATO jelenleg megteremti az orosz érdekszféra elleni katonai beavatkozás jogi feltételeit, Magyarország törvényeit pedig ehhez azonnali hatállyal hozzáigazították. Az Európai Unió - fél éves váltással - folyamatosan többnemzeti harccsoportokat tart készenlétben arra az esetre, hogy azok a politikai döntés követően 10 napon belül bárhol bevethetőek legyenek az unió területén belül. Magyarország legközelebb 2012 második felében lát el készenléti feladatkört, így a kormánynak meglesz az ürügye a mozgósításra. Hogy a Visegrádi Együttműködés nem a közép-európai nemzetek önrendelkezését védi, hanem a NATO pajzsaként és stabilizációs erejeként szolgál, arra elég beszédes állásfoglalást ad Szekeres Imre 2009. október 8-án Budapesten megrendezett miniszteri találkozón tett kijelentése, miszerint az együttműködés "a NATO egyik képességhiányát, a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja". Nem csak orosz szakértők hívták rá a figyelmet, hanem a Friedman-interjúnak is egyik kiemelkedő pontja az a megállapítás, hogy a NATO hadműveletek többnyire az Egyesült Államok stratégiai légi szállítási képességére támaszkodnak. A NATO gyenge pontjai a líbiai hadműveletek során a korábbiaknál is látványosabban mutatkoztak meg, és nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO életképtelen az amerikai haderő nélkül, az amerikai haderő Közép-Európába történő átcsoportosítása pedig roppant időigényes. Arról nem is beszélve, hogy a CFE-egyezmény miatt az európai NATO-tagállamok néhány nappal ezelőttig kötelesek voltak jelenteni az Orosz Föderáció felé minden csapatmozgást. Ezt a problémát sikeresen megoldották egy rendelettel.
Ez a fajta ködbe burkolózás és az európai kormányzatok oroszellenes retorikája nyilvánvalóvá teszi az ellenséges szándékot. Hogy a naivak elgondolásaival ellentétben az ellenséges retorika nem csak a hétköznapi politikában jelenik meg, és a visegrádi együttműködés pajzsként szolgál a NATO számára egy esetleges orosz válaszreakció esetén, azt igen jól szemlélteti a Friedman-interjú:
"Ez a négy ország, de hozzájuk vehetjük bátran Romániát, Bulgáriát, Szerbiát, sőt, Ukrajnát is, harapófogóba kezd kerülni. A közép-kelet európai térség vákuummá válhat. Először is azért, mert Oroszország lassan, de biztosan stratégiát váltott és ismét terjeszkedő politikát folytat. Egyelőre a volt szovjet köztársaságokat hálózza be – Moszkva minden téren függőségi viszonyba sodorja őket. Az igazi, drámaian érzékelhető váltást Oroszország Grúzia ellen indított háborúja jelezte. Oroszország szomszédainak be kell látniuk, hogy ők is bármikor sorra kerülhetnek."
Jól látható, hogy az Oroszországgal, mint agresszívan terjeszkedő, „világuralomra törő” nagyhatalommal való látványos rémisztgetés jól bevett eszköznek számít, amely történelmi traumákra épít, és így a NATO számára hatékony érdekérvényesítési eszköz volt valamennyi posztszovjet országban. Mindazonáltal figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy jelenleg a NATO az, aminek a fennmaradásához újabb erőforrásszerző háborúkra van szüksége, amit jól mutatnak mind a nyugati szövetési államok gazdasági helyzete, mind pedig a NATO egyre inkább kiütköző gyenge pontjai.
Az együttműködés egyik fő aspektusa - vagyis hogy a NATO a stratégiai légi szállítás nehézségeit orvosolja - is arra enged következtetni, hogy a visegrádi együttműködésnek nem a tagállamok biztonsága szempontjából van kiemelkedő feladata, hanem a NATO egésze szempontjából, vagyis elsődleges feladatának tekinthető, hogy biztosítsa a NATO számára a megfelelő légi szállítást egy keleti irányba történő csapásmérésre, ami egyébként az amerikai rendszerek átcsoportosításával roppantul nehézkes vállalkozás lenne.
Az Orosz Föderáció felvetette annak a lehetőségét, hogy megtiltják a területükön áthaladó, Afganisztánba irányuló légi szállítást, vagyis az orosz állam potenciális veszélyként számol azzal, hogy a közeljövőben a NATO "békefenntartókat" küld az ENSZ által "orosz megszállás alatt lévő területnek" nyilvánított Abházia és Dél-Oszétia területére, ami a NATO-haderő egy újabb hídfőállása lenne az átcsoportosítások könnyebb lebonyolítására. Hogy a magyarországi kormányzat a visegrádi együttműködés keretén belül részt vesz ennek a háttér-tervezetnek a végrehajtásában, az jelent közvetlen veszélyt az ország lakosságára nézve, nem pedig a NATO által elfoglalt területeken történő orosz érdekérvényesítés. Ugyanis a NATO hódító háborúinak köszönhetően minden NATO-tagállam potenciális katonai célpont.
Kár áltatni magunkat azzal, hogy a Visegrádi együttműködés a közép-európai országok biztonságpolitikája szempontjából fontos. Már az 1994-es prágai csúcs azért is vált nevezetessé, mert a négy tagország miniszterelnökein és elnökein kívül a találkozón részt vett Bill Clinton amerikai elnök is. Akkor ez kifejezte, hogy az ország egy újabb szövetségi rendszerrel kötődik a hanyatló Nyugathoz. Az azóta sincs ez másképp, ennek ékes bizonyítéka a közelmúlt történései. Minden szempontból egy újabb NATO-hídfőállásnak tekinthető, ami a nyugati szövetségi rendszer gyengeségeit helyi forrásokból ellensúlyozza.
Hogy hazánk a közeljövőben egy kelet felé irányuló NATO-beavatkozás logisztikai központja lesz, azt hűen mutatja, hogy a kollaboráns kormánynak hirtelen nagyon sürgőssé vált a hazai fegyveres szakszervezetek eltávolítása. Magyarországon eddig sem volt működőképes szakszervezeti érdekképviselet, de a hatalom mindeddig megelégedett a szakszervezeti vezetők kézben tartásával, lefizetésével, akit nem tudtak lefizetni, azt pedig megfélemlítették, vagy belekényszerítették egy erejét felőrlő, elnyújtott "igazságügyi" procedúrába. Szima Judit letartóztatása annyit jelent, hogy valami készülőben van Magyarországon: egy olyan folyamat, aminek egy életképes fegyveres rendvédelmi szakszervezet a megvalósítás szempontjából túl magas biztonsági kockázatot jelentett volna. Forrásaink szerint a közelmúltban Magyarországra olyan mennyiségű katonai logisztikai rendszer lett beszállítva, ami a térség védelmi feladatainak ellátásával már meg nem magyarázható, sokkal inkább egy invázió előkészületeit vetíti előre.
A Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ létrehozása is ezzel összhangban történik. A Belügyminisztérium közleménye szerint "a korszerű technikák felhasználásával a NIBEK egységesíti a különböző nemzetbiztonsági és rendészeti szervek adatkezelését, gyorsítja az adatelemzéseket, és fontos feladata lesz, hogy kiszűrje az együttműködő szervek működésbeli párhuzamosságait." Az új szervezet akadálytalanul hozzáférhet az adatkezelőktől minden információhoz, és mivel ez a rendészeti szervekre is vonatkozik, ezért kijelenthetjük, hogy a szervezet eszköz a karhatalmi erők vezetőinek és személyi állományának teljes ellenőrzés alatt tartására, valamint a belső politikai ellenzék teljes körű megfigyelésére, és ennél fogva célja minden, az újabb NATO hadművelet elé álló akadály felszámolása. Akkor is, ha ez a nép szemében egyetlen hiteles szakszervezeti vezető nyilvánvalóan koholt vádak alapján történő letartóztatását jelenti. Hogy mindez kinek az érdekében történik, afelől sem lehet semmi kétségünk, ugyanis a Nemzeti Információs és Bűnügyi Elemző Központ név rövidítése (NIBEK = ניבע) jiddisül annyit jelent: "új".
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet




A végcél: Oroszország



|
Bevezető - Elemzésünknek, mely része az Európai Egyesült Államok létrehozásáról szóló tanulmányunknak, önálló címet adtunk, ugyanakkor szervesen kapcsolódik hozzá, és vele szorosan összefüggő egészet alkot. Az önálló címadással a téma súlyosságát és jelentőségét kívánjuk hangsúlyozni.
Ez az írás egy lehetséges jövőképet vetít előre, amely jelen időben még fikciónak tekinthető, de a világban zajló folyamatok pillanatnyi állapotát és irányát tekintve kutatóink és elemzőink megítélése szerint valószínűleg bekövetkezik. Ebben is, mint minden modellalkotásban, a tévedés lehetősége fenn áll, tekintettel arra, hogy olyan sokváltozós képlet felállításhoz hasonlít, melynek elemeit matematikai pontossággal meghatározni a jövő vonatkozásában nem lehet. Mivel Mozgalmunk nem rendelkezik (még...) az államok kormányai számára rendelkezésre álló hírszerző és információs apparátussal, ezért elemzésünk teljes egészében a nemzetközi sajtó hírein és a Világháló által megszerezhető információkon alapul. Mindazonáltal megjegyezzük, hogy ma már az államok és kormányok által fenntartott hírszerző ügynökségek is kilencven százalékban ezt a munkamódszert alkalmazzák, és csak kisebb részben hagyatkoznak a hagyományos hírszerzői tevékenységre, egyrészt anyagi okokból, másrészt 'kényelmi' okból valamint az információ ilyen módon megszerezhetőségének gyorsasága miatt.
Természetesen bajtársaink ezt a munkát szabadidejükben, minden anyagi támogatás nélkül végzik, így nem vállalkozhatnak arra, hogy a hivatalos szerveket 'felülmúlják' – bár ha mégis így történne, az bizonyára nem a véletlen műve. Az általunk felvázoltakat soha egyetlen politikai vezető, elnök, vagy miniszter nyilatkozatában nem jelentette ki, és nem is utalt rá egyértelműen, ugyanakkor egyes politikai és közéleti szereplők megjegyzései megerősítik következtetéseinket. Bár az Európai Unió megalapításakor a hosszú távú célokkal kapcsolatban az volt a hivatalos változat, hogy olyan európai rendszert kell létrehozni, ami felveszi a versenyt az Amerikai Egyesült Államok gazdaságával, az Unió politikájának már a kezdetektől minden eleme azt mutatta, hogy az Európai Unió létrejöttével az európai nemzetek sorra ugyanazon erővel szemben kerülnek alávetett helyzetbe, ami az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát és társadalmát is mozgatja. A nyugati gazdaságok fokozatos összehangolása és politikai, ideológiai összhangja sokak számára egyértelművé tette azonban, hogy a végcél nem az Egyesült Államokkal szembeni ellensúly létrehozása, hanem azzal egységben egy olyan rendszer létrehozása, ami a korábbi céloknak megfelelően kellő gazdasági és katonai erőt tud kitermelni az Oroszországgal szembeni hatékony fellépésre. Jelenleg is Oroszország természeti kincseinek megszerzéseire törekszenek azok az erők, amelyeknek a hidegháború idején az Egyesült Államok elsődleges eszköze volt. Ma eszköztáruk részét képezi a NATO tagállamok többsége, és a válságpánikkal egységesíteni akart európai rendszerek.
Szemben Oroszországgal - A Nyugat (cion-imperialisták) törekvései
1. Politikai út - Oroszországban a hatalom megszerzése 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által, a putyini vezetés kiszorításával. Például a cionista bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött zsidó Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával. Korábban a jelcini vezetés ideális lett volna számukra, csakhogy a Putyin mögött álló erők még időben észbe kaptak.
2. Katonai út - A nyugati titkosszolgálatok által felbiztatott és támogatott nemzetiségi, vallási szeparatista csoportok által polgárháborús helyzet előidézése, az ország területén élő nemzetiségek föllázítása az orosz vezetés ellen, a közép-ázsiai államokban a 'líbiai forgatókönyv' megismétlése, az orosz érdekszféra államainak 'leválasztása' az orosz birodalomról, Oroszország teljes bekerítése, és végső esetben a katonai invázió, amelyet a líbiai forgatókönyv előzhet meg. McCaine szenátor líbiai nyilatkozata alátámasztja azt, hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel valóban számolnak, sőt minden bizonnyal aktívan dolgoznak rajta. Ezért kell nekik az úgynevezett rakétavédelmi pajzs is, hogy a valószínűsíthető orosz válaszcsapást lehetőség szerint vagy kivédjék, illetve ha teljesen nem is tudják elhárítani, hatását legalább az EU peremvidékére korlátozzák - igen, jól gondolják, ez Magyarország lenne.
Frissítés: Elemzésünk elkészítése után pár héttel, a háborús előkészületeket alátámasztó információkat kaptunk >>
Az előzmények – amiért az imperialisták kudarcot vallottak a politikai (békés) úttal
Nem megalapozott az az elmélet, miszerint egy átmeneti korszak törvényszerű nehézségei sújtanak bennünket és az egész nyugati világot - amelynek hatásai az egész bolygónkra kiterjednek. Hazánkban a szocializmusnak nevezett államkapitalizmusból a klasszikus kapitalista rendszerbe való átmenetnek minden különösebb nehézség nélkül kellett volna megtörténnie, mert a termelési feltételek javulása a struktúra kis változtatása mellett nagy termelékenység növekedést eredményezhetett volna. Ám pontosan ez volt az a lehetőség, melyet egyetlen nyugat-európai ország, illetve az EU soha nem fogadott volna el. Nekik már húsz évvel ezelőtt sem versenytársakra, hanem felvevőpiacra és olcsó, kiszolgáltatott munkaerőre volt igényük, valamint az olcsón megvásárolható állami tulajdonokra. Erre alapozva egy óriási komplex európai termelő rendszer kiépítését tervezték, amely a multinacionális cégek vezetésével világviszonylatban is elsők közé emelkedhetett volna. A világpiaci részesedés ebben az esetben kiemelkedőnek ígérkezett. Két tényező miatt nem valósult meg ez a nagyszabású terv. Oroszországot nem sikerült legyűrni, és Kína fejlődése sokkal gyorsabb volt, mint amire számítottak. Az Oroszországgal kiegészült Európai Unió 600 milliós lakosságával, jól képzett munkaerejével, kimeríthetetlen nyersanyagkészletével, magas technológiai tudásával maga mögé utasította volna az USA-t, és Kínát.
Ez a terv Magyarországon bukott el. Itt történt meg elsőként a változás 1990 után, és a modern, a szociális kérdésekre érzékeny kapitalizmus helyett a legbrutálisabb rablókapitalizmus szabadult rá az országra. A szocialista rendszer bukása után, az 1990-ben elsőként hatalomba került kormány (Antall-kormány), és az őket követő teljes politikai garnitúra árulásával az országra nézve tragikus következményekkel járt mindez, de egyben felnyitotta a szemét azoknak az országoknak, melyek árgus szemekkel figyelték a "legvidámabb barakkban" történteket. A környező országokban Magyarországra hivatkozva tettek tönkre amit tudtak, mondván, ha a magyaroknak ez így jó, akkor ti miért ellenkeztek? Akkor még volt az országnak akkora tekintélye, hogy ezt az érvet többen el is fogadták.
Oroszország Gorbacsov és Jelcin alatt hajlott volna a függetlenség feladására, de a népi ellenállás, a nemzeti kommunisták lázadása és a csecsen háború késleltette ezt a folyamatot. Közben Magyarország politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg összeomlott, elrettentő például szolgálva az EU módszereiről. Putyin és a mögötte álló erők az utolsó pillanatban léptek fel, és propagandájukban a magyarországi helyzet ismertetése meghatározó erejűvé vált. Kellett ez az elrettentés, mert a népi vagyon jó része már náluk is a kapitalisták (oroszországi, többnyire zsidó származású oligarchák) kezébe került, és ezzel tudtak hatni a megvezetett tömegekre. Ezért Oroszországban a hatalom megszerzése a magyarországihoz hasonló 'demokratikus úton', a választásokon elindított politikai jelöltjeik által hosszú időre lehetetlenné vált. Azonban az ilyen irányú törekvéseiket továbbra sem adták föl, mivel a bankárelit által támogatott Prohorov, vagy a bebörtönzött Yukosz-vezető és hasonlók hatalomba juttatásával folyamatosan próbálkoznak, ám a putyini államvezetés nagy támogatottságot élvez és kicsi az esély a hatalomból való kiszorítására politikai úton.
A jelcini vezetés leváltását Putyinra, a mögöttes erők taktikázását a terjedelem miatt most nem részletezzük, de a történet önmagában is megérne egy tanulmányt.
Alapos áttekintés után kijelentjük, hogy a világban a III. világháború már zajlik. Ezzel kapcsolatban nem csak a néhány háborús övezetre gondolunk, hanem az új típusú háború különböző megjelenési formáira is. A szocialista tömb összeomlása után az európai és a világpolitikát nagyjából 2000-ig a közös pontok keresése határozta meg. A központi kérdés az anyagi haszon volt. Kínától az Egyesült Államokon át Oroszországig, az EU-ban, a periférikus országokban mindenütt. Látható volt, hogy az úgynevezett lator-államokat mindenki igyekezett magára hagyni, legyen az Kuba, Észak-Korea, vagy bármelyik. Nem törődött velük senki, mert a közös pontok keresése volt a lényeg. Ennek a közös pontnak a megtalálása azon a közös alapon nyugodott, hogy a gyárak termeljenek, és azt az emberek megvegyék. A gyáraknak olcsó munkaerő kell és rengeteg alapanyag. Az olcsó munkaerőt megtalálták először Kelet-Európában, majd a Távol-Keleten, az olcsó alapanyagokat pedig a kifosztandó országokban, és az új vadnyugaton, (vadkeleten) Oroszországban. Történt azonban valami és ez a valami okozta a jelenleg zajló III. világháborút.
Az orosz-szovjet birodalom elárulásakor az orosz népet, és az orosz katonaságot a zsákmányszerző Nyugat mély nyomorba döntötte. A korábbi megállapodásokat és ígéreteket megszegve a NATO az orosz birodalom határáig nyomult előre – ugyanis ez volt annak a háttér-megállapodásnak az egyik pillére, hogy a Szovjetunió feladta Közép-Európáig nyúló protektorátusát és megszűnhetett a Varsói Szerződés is. A magára büszke Oroszországot olyan mélyen alázták meg, ami sokkal rosszabb volt, mint a trianoni, vagy versailles-i béke. Az orosz népet butának bélyegezték, az orosz hadsereget közel nullává züllesztették. Szándékosan olyan háborúba taszították, amelyben a veszteség megalázó volt: az első csecsen háborúba. A katasztrofális gazdasági helyzet miatt hagytak több ezer oroszt meghalni, nem volt pénz megfelelő tüzérségi, légi támogatásra, hogy a veszteség jól dokumentálható és világgá kürtölhető legyen. Az orosz katonák a mocsárrá változott ideiglenes laktanyákban laktak, a szállásuk és ágyaik elsüllyedve a sárban. Oroszország a világon első lett az alkoholfogyasztásban. Betörtek a drogok, az alvilág teljesen eluralkodott, ezen kívül megkezdődött a vadkeletté válás, a szabad rablás. Oligarchák uralták és ölték a népet mint amolyan maffiavezérek, az orosz termékek gyártása leállt, senki nem vett semmit onnan. A gazdaság mélyrepülésbe kezdett.
2001 október 4-én, a szeptember 11-ei jól ismert események után három héttel, a Siberia Airlines 1812-es járata Tel Avivból tartott Novoszibirszkbe. A TU-154-es a Fekete-tenger fölött hasította a levegőt, amikor máig tisztázatlan körülmények között megsemmisült, állítólag a gyakorlatozó ukrán légvédelem véletlenül lelőtte. Miért érdekes ez a történet? Mert a mai háború kiváltó oka. A vadkeletté válás folyamata megállt. Putyin meglehetősen erős kézzel vezeti az országot, ahogy ilyen helyzetben kell is, ráadásul jó felé. Oroszország pillanatokon belül egyedül találta magát a világban. Megszűnik a világot átmenetileg irányító „profit-egyetértés”. Oroszországnak szövetségesekre van szüksége, és lassan nyit a lator-államok felé, mert más felé nem tud. Irán, Kuba, majd később Venezuela, és a többi. Kapcsolata egyedül Kínával jó. Kína viszont piacorientált, tehát gazdaságilag Nyugat-függő. A Nyugatnak, ha tartani akarja a jelenlegi világban betöltött pozícióját, egyetlen dologra van szüksége, de arra nagyon. A mérhetetlen mennyiségű orosz nyersanyagra. Oroszország most kezdte meg a tundrai olajmezők feltárását, amelyekhez eddig hozzá sem nyúltak. A hírek szerint akkora olajtartalék van ott, amihez foghatót még soha sem tártak fel. Mellé pedig ott vannak az északi-sarki (arktiszi) mezők. Oroszország 10 éve készül arra, amire az északi államok csak most kezdenek ráébredni, az északi-sarki felfedezésekre, feltárásokra, és a Sark valódi meghódítására. Az orosz jégtörőflotta a legnagyobb a világon, kutatóállomásai a legkomolyabbak, és a legfelszereltebbek. Számottevő északi-sarki környezetre kiképzett haderőt állított fel. Tudósai olyan szinten kutatták az elmúlt évtizedben a sarki vidéket és tenger földrajzát, ami messze meghaladta az összes többi országot együttvéve. Nagyjából készen állnak az Arktisz meghódítására. Aki meghódítja a Sarkokat, azé lesz a jövő? Mivel minden kiaknázható területen hatalmas népesség osztozik, mondhatjuk, hogy azé lesz a jövő, akié a Sark, és Oroszország. Az Antarktisz délen teljesen feltáratlan. (Valamennyien hallgatnak az antarktiszi csatáról, az erről készült film a Youtube-on megtekinthető). Ez az okfejtés viszont Oroszországot első számú célponttá teszi.
Az Egyesült Államok és az EU (a Nyugat) Oroszország elfoglalását Jelcin után sem adta fel. Látható, hogy az elmúlt néhány év az orosz sikerek évei voltak. A BRICS létrejötte, a kínai együttműködés, egyes dél-amerikai országok, majd jószerével a déli félteke szembefordulása a Nyugattal szintén orosz sikernek könyvelhető el. Azzal viszont tisztában kell lennünk, hogy azok az államok, amelyek évtizedek óta szó szerint kirabolják az egész világot, és ebből felállították a világ legnagyobb kalózhadseregét, ha újra összeáll szétzilálódott elemeiből, olyan haderőt képes felmutatni, amely a Földön még soha nem állt fel.
Az ellenséget elítélhetjük, lenézhetjük, de alábecsülni soha nem szabad. Véleményünk szerint Oroszország olyan veszélyben van, amilyenben még soha nem volt, és az is meggyőződésünk, hogy a Kelet országai, éppúgy mint Oroszország, most döbbentek rá minderre, vagy éppen most szembesülnek a veszéllyel.
Ha a politikai út (1.) nem működik, a katonai (2.) megoldás következik - A NATO rakétavédelmi pajzs szerepe
Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hogy érthetőbb legyen miről van szó. A nukleáris fegyverzetkorlátozási szerződések Oroszország számára is 'csak' 1550 stratégiai nukleáris robbanófejet engedélyeznek hadrendben tartani (a taktikai robbanófejeket ezek a szerződések nem korlátozzák). A stratégiai robbanófejek megoszlása az orosz nukleáris csapásmérő erőknél a következő arányban történik: 1100 robbanófejet telepítenek a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárókra. (Jelenleg a felújítás alatt lévő Delfin IV hajóosztály (7 db.), az építés alatt álló új Borej osztály (1+3 db.) és a jelenleg kivonás alatt lévő Tájfun hajóosztály (1+2 db.) képviselik ezt a csapásmérő erőt. Ezek a hajók típustól függően egyenként átlagosan 12-16 tengerészeti ballisztikus rakétát hordoznak, rakétánként akár (szintén típustól függően) tíz robbanófejjel, és ha szükséges, fél évet is eltölthetnek a világ óceánjain, vagy az Északi-Sark jege alatt, de akár az Egyesült Államok partjai közelében meglapulva is.) A maradék mintegy 400 robbanófej a szárazföldi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakétákkal felszerelt rakétacsapatok (Topol-M, Yars, stb.), valamint a légierő nagy hatótávolságú stratégiai nukleáris bombázói (Tu-95 például) számára van készletezve. Ezt áttekintve látható, hogy az orosz stratégiai nukleáris csapásmérő erők 'aduászai' a nukleáris meghajtású rakétahordozó tengeralattjárók – és ezektől tart leginkább a Nyugat. Fejlesztésük és gyártásuk – érthetően – mostantól kiemelt figyelmet kap.
A stratégiai interkontinentális ballisztikus támadó rakéták röppályájának vázlata
A támadó stratégiai interkontinentális ballisztikus rakéták megsemmisítése az ábrán látható 1-5-ig terjedő fázisban lehetséges. Ez az emelkedés, és a pályaív legfelső pontján történő haladás. Ha a rakéta kidobja a csalifejeket, valamint az éles robbanófejeket, akkor már szinte lehetetlen megsemmisíteni ezeket. Az 5-6 pont közötti szakasz a rajzzal ellentétesen jóval hosszabb is lehet. Nos, ha ezt az ábrát és az elvet figyelembe vesszük, akkor egy esetleges háborús helyzetben az orosz rakéták, amelyeket akár szárazföldről, akár tenger alól Európa felé indítanak, Európa központi részeiről már nem megsemmisíthetők, mert a rakéták a zuhanási fázisban vannak. Az elfogó rendszert minél közelebb kell telepíteni az orosz határokhoz illetve az Európai Unió határaihoz (a rakétapajzs részeként a tengerekre, óceánokra is), valamint le kell vágni minden olyan orosz szövetségessé válható területet, ami ilyen szempontból veszélyt jelenthet. Afrika felől egy pufferzóna kialakítása szükséges. Ehhez elég elfoglalni (szövetségessé tenni akár bábkormányokkal) katonailag Afrika felső partvidékét. Az Arab-félsziget, Törökország szintén kiváló erre, nem véletlen, hogy Törökországba kívánják telepíteni az elhárító pajzs egyik elemét. Ha feljebb megyünk észak felé, látható merre is alakul a pufferzóna.
Bennünk, akik jelenleg a Nyugathoz tartozunk, mint csatlós állam, felvetődik egy kérdés. Mekkora valójában Európa, mekkora területet kell védeni, és mekkora pufferzóna kell. Nos, nem az a kérdés, hogy földrajzilag mekkora Európa, hanem mekkora az ipari zóna, mert védeni csak az ipari zónákat kell. Ez pedig a nyugat–európai országokból áll. Nem tette fel soha senki azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy stratégiai iparágat az EU - bármekkora haszna lehetett volna belőle - nem telepít ki ezekről a területekről? Mert a háború lehetőségét soha nem adta fel, és folyamatosan dolgozik rajta. Így hazánk az iparvidék szélét képezi. Amikor Magyarország mellett Ukrajna stabil NATO és EU várományosként állt szemben az oroszokkal, Magyarországra az EU lassan telepíteni kezdett ipart. Ekkor hazánk az orosz határhoz képest egy európai központi ország volt, mert abban az esetben a peremvidék Ukrajna lett volna. Most, hogy Ukrajna meginogott, hazánk peremvidékké változott, és így is kezelik. Veszteséglistán vagyunk, ez a helyzet. Ugyanis az a rakéta, amely hazánkat célozza, Romániából már nem semmisíthető meg. Ukrajnából még igen. Ezért Oroszország és a Nyugat szempontjából Ukrajna hovatartozása létkérdés. Máris értelmet kap Medvegyev kijelentése: Ukrajna vonatkozásában, és más országok vonatkozásában sem elfogadható a kétkulacsos politizálás. Nincs köztes állapot, dönteni kell. Ide vagy oda.
Tételezzük fel, hogy a Nyugat, élükön az USA-val, tudják az orosz rakéták pontos adatit, de ha nem is tudnak mindent, Oroszország teljes bekerítésével (és az Európa köré font védelmi gyűrűvel) egy háború esetén az orosz válaszcsapást nagyrészt semlegesíteni tudják. Ezért mondja folyamatosan Dimitrij Rogozin, Oroszország NATO nagykövete, hogy a NATO rakétapajzs - melynek minden paramétere jórészt orosz területről indított rakétákra van tervezve - veszélyezteti az orosz stratégiai nukleáris haderő elrettentő képességét. Az orosz birodalom részéről ezzel megszűnik az a fajta hatalmi eszköz, és az elrettentés képessége, ami a 130 milliós orosz nemzetet a legnagyobbak közé emeli. Ha az Egyesült Államok és az EU megfelelően körbebástyázza magát és iparvidékeit, jöhet a második fázis. Egy teljes világszövetségbe összeállt sereg, ami az orosz területre és az ott található természeti kincsekre úgy veti rá magát, mint az éhező egy falat kenyérre. Ha az EU összes országának légi erejét, Kanada, USA, Ausztrália, Japán, és valamennyi csatlós állam légi ereje egy többhetes megrendítő csapással nekiesik Oroszországnak, a ballisztikus rakéták védelme nélkül semmi esélyük. Az S-300-as rendszer paramétereit ismerik, és az orosz légvédelmi rendszerek képességeit is. Meglehet, hogy az orosz válaszcsapás néhány rakétája átcsúszik a pajzson, de ennek kockázatát fölvállalják, mivel ezek nem a legfontosabb területek felé haladnak, mert a központi területeket megcélzó eszközöket a peremvidékről megsemmisítik. Mi van akkor, ha hazánk, Románia, vagy Kelet-Lengyelország kap pár rakétát? Semmi! Majd a Nyugat jól megsajnál bennünket, de legalább annyival kevesebb gond lesz ezekkel a későbbiekben.
Ha az interkontinentális ballisztikus rakéták nem oltalmazzák tovább az orosz népet, akkor a nyersanyagkészletét nem védi a nyugati imperializmustól semmi más, mint egy éppen korszerűsítés alatt álló orosz hagyományos haderő. A hanyatló Nyugat utolsó erejéből ráncba szedett nyugati haderő olyan megrendítő csapást tudna mérni Oroszországra, amibe a jelenlegi kormány rövid idő alatt belebukhatna. Utána következnének a Nyugat bábáskodásával a Prohorov- és Hodorkovszkij-félék. Az orosz nép újra az alkohol és a kábítószerek mételyében fog fetrengeni, éppen csak annyit tartanak meg, amennyi lemegy az imperialista érdekekért a bányába, kitermeli a kőolajat és a földgázt, a híresen szép orosz nők pedig jók lesznek a helyi és európai bordélyházakba. Sőt, nehogy a putyini eset megismétlődhessen, a haderőt megszüntetik, a rendőrség pedig a maffiához lesz hasonló – tehát a magyarországi forgatókönyv valószínűsíthető. Ezzel a cion-imperializmus 200 évre bebetonozta magát, éppúgy, mint az angol gyarmatbirodalommal.
Mikor következhet ez be? Nem holnap, de nem is túl sokára. Ugyanis Oroszország már rájött a Nyugat szándékára. Észak-Koreával eddig nem foglalkozott a világ, most Moszkva hirtelen nyitott Phenjan irányába. Megújuló kapcsolatok, iparvidék létesítése, gabonakivitel, amiért Észak-Korea egyenlőre nem is fizet, hanem törleszt majd a későbbi megállapodások szerint. Moszkva Kínának is felhívta a figyelmét, figyeljenek a NATO tevékenységére, és közös bizottságot hoztak létre, ami a NATO szándékait elemzi, és megfelelő ellenlépéseket dolgoz ki – a kiszivárogtatott közös védelmi rendszer tervét egyelőre cáfolják. A NATO nem engedheti meg, hogy Oroszország új ballisztikus rakétarendszert fejlesszen ki, vagy új légvédelmi rendszert alkosson és rendszeresítsen, vagy kivárja az típusú tengeralattjárók legyártását és felszerelésüket a hozzájuk kifejlesztett új rakéta típusokkal (Bulava, Liner), vagyis nem adhat 5-10 évet. Amint elkészül a pajzs, a Nyugat azonnal lépni fog, amíg még ereje van rá, a visszafordíthatatlan összeomlása előtt.
A közelmúlt hírei és eseményei nem hagynak kétséget a imperialisták valódi céljait és törekvéseit illetően
- McCaine szenátor szeptember 29-én ismét Líbiába látogatott. Tripoliban sajtótájékoztatót tartott, melynek során kijelentette, hogy Líbia példája – vagyis a líbiai forgatókönyv – mintául szolgálhat Irán, Szíria, Kína és Oroszország vonatkozásában is. Úgy fogalmazott, hogy Líbia inspirálja az embereket Teheránban, Damaszkuszban, sőt Pekingben és Moszkvában, de inspirálja az embereket az egész világon.
- Bulgáriába és Romániába amerikai különleges alakulatokat telepítenek, mintegy ötezer fős létszámmal.
- Az Egyesült Államoknak egyértelmű az álláspontja, mely szerint a Fekete-tenger térségét meg kívánja szerezni. Ez pedig kizárólag Oroszország ellenében lehetséges.
Mit tehet Oroszország? Jelen tanulmányunkat azért készítettük, hogy megnézzük, milyen esélyeket és lehetőségeket látunk. A folytatásban erre próbálunk válaszokat találni.
Az Oroszország által vezetett Keleti Szövetség válasza a nyugati imperialista agresszióra
Valójában a kérdés két, illetve három részből áll. Az első, a Nyugat védelme európai vonatkozásban. Ha csak az ipari térnyerésről lenne szó, vagy szellemi határokról, akkor mi értelme euró tíz- vagy százmilliárdok elköltése a térképen nagyon jól látható katonai-stratégiai védvonalra, mi szükség az előretolt USA hadállásokra, mi szükség egy rakétapajzsra, és a még jobban látható, mindenképpen orosz érdekövezetekbe történő erőszakos térnyerésnek? Semmi épeszű válasz nincs rá, csak egy: a Nyugat háborúra készül. A legfőbb védeni valók az imperialista világ ipara és szellemi bázisa. A második ugyanezen világ tradicionális kötődése, Izrael. A harmadik elem pedig a támadás lehetősége. Ne felejtsük el, hogy a védelem kérdésein, az ellenség fegyvereinek kielemzésén hatalmas tudással rendelkező fizikusok, kémikusok, mérnökök, és különböző szakértők dolgoznak.
Miért kezdett az orosz sajtó nagy felhajtásba, mikor kiderült, hogy az orosz elnök leállítja az S-300-as elhárító rendszer további gyártását? Mert ha kiderül, hogy az orosz légelhárítás jelenleg hatástalan a Nyugat ellen, viszont a nyugati fizikusok és mérnökök ezen kívül ismerik az orosz nukleáris elrettentő erők képességeit, továbbá ezek ellen olyan védelmet hoznak létre, amely akár 100 %-os valószínűséggel semlegesíti az orosz eszközöket, akkor Oroszország jelen pillanatban teljességgel kiszolgáltatott a Nyugatnak.
Még ha Szíria közvetlenül ki is maradna a harcokból, erről az oldalról ellenállás nélkül közvetlenül támadható Izrael, illetve berepülhető Iránból. A mai technikák birtoklásával, amelyekre egy közepesen fejlett ország is képes, Irán különösen nagy veszélyt jelenthet számukra. Egy közepes hatótávolságú rakéta (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, mert a korlátozások miatt meg kellett semmisíteni ezeket), melyeket Irán gyors ütemben fejlesztett és fejleszt, nagy veszélyt jelenthet, főleg akkor, ha a lézer rávezetést is alkalmazni tudják. Ebben az esetben a palesztinoknak már nem RPG rakétákkal kell szaladgálni, hanem célmegjelölőkkel. Irán most jelentette be, hogy elkészült a saját lézer rávezetéses rakétájuk.
Hol látunk kiutat abból a bekerített helyzetből, amelyben jelenleg Oroszország van?
Észak-Afrikában nagyon nehéz a helyzet. Az orosz szolgálatok ott vannak valamennyi helyszínen, a naprakész orosz sajtóból az leszűrhető. Hogy miben bízhatnak? Az egyetlen lehetőséget használják és használták ki, ez pedig Izrael és a zsidók kérdése. Az iszlám államokban a Nyugat cionista-központúsága kivívta a muszlim emberek-tömegek gyűlöletét.
Az orosz politika ugyan fáziskéséssel ismerte fel a helyzetet, de a legjobb döntést hozta meg, ráadásul köszönetet mondhatunk Putyinnak a döntésért. Törökországot vette célba. Na nem azzal, hogy átcsábítsa, mert az történelmi okok miatt sem lehetséges. Nekik azonban jobb egy muszlim nagy szomszéd, amely szemben áll a Nyugattal is, mint egy Nyugat-barát Törökország. Meggyőződésünk, hogy Moszkva bedobta a csalit a törököknek, és azok rá is haraptak. Elég volt az évek óta lebegtetett EU csatlakozást, a történelmi sérelmeket, a gazdasági kiszolgáltatottságot (Nyugat függőség) említeni, ráadásul Moszkva felvillantotta a lehetőséget, hogy itt az idő a muszlimok összefogására. Oroszország részéről nem lesz akadály gördítve ez elé, a Nyugat gazdaságilag megroppant, most vagy soha! Törökország ezeket a lépéseket Oroszország nélkül soha nem lépte volna meg. Egy török haderő képtelen lenne egy görög-izraeli-USA flottával háborúzni, főleg úgy, hogy ha szembe helyezkedik Moszkvával, esetleg a helyzetet kihasználva Moszkva is lépéseket tesz, főleg Szíria felé. Törökországnak szüksége van arra, hogy Oroszország legalább hallgatólagosan támogassa. Ankara felméri a lehetőségeket. Két nagy hadsereggel kell számot vetni az muszlim világban, az egyik Szíria, a másik Irán. Milyen szerepet szánt nekik Törökország, ha ki akarja vívni a vezető hatalom szerepét?
Iránnak nehéz a helyzete, Afganisztán és Irak között két tűz között, északon a kurd kérdés, nyakában egy kirobbanni látszó pakisztáni polgárháborúval, a Perzsa-öbölben a NATO jelenlétével. Törökország szerint a perzsa katonanép, háborúzhat, addig is le lesznek kötve. Nem véletlen, hogy Szíriával rosszabb a viszonya, mert helyi vita alakult ki. A mostani szír helyzet is kapóra jön. Éppen csak annyira kellene őket lenyomni, hogy Szíria elismerje vezetőnek Törökországot. Ebben a helyzetben, ha ez a képlet a Nyugat akaratával szemben feláll, Izraelnek vége. Vagy feladják az egész háborús tervet, vagy Izraelből menni kell. Oroszország felől - ha Törökország és Szíria kimarad -, az orosz haderő közvetlen csapást tud mérni. Izrael egy fél Dunántúlnyi ország. Ezzel végül is Európa és az USA egy hatalmas tehertől szabadulna meg, de elképzelhető, hogy enélkül is feladják. Ebben az esetben a zsidóság közel-keleti bázisa elveszett. Ezek fontos kérdések, de látható, hogy Moszkva jó helyen ragadta meg a problémát. Ha Izrael elveszik a Közel-Keleten, az iszlám eufória következtében könnyen lehet, hogy a Nyugat elveszti a talajt ebben a térségben. Irán és Törökország együttesen bármelyik iszlám országot képes felszabadítani, ráadásul hatalmas népi támogatottsága lenne, mert az oszmán birodalom emléke még mindig él az emberekben. Jó ez Oroszországnak? Ha Moszkva mindezt elősegíti, azért kapnia kell valamit, és ez elsősorban a kaukázusi nyugalom lehet, és kijárás a Földközi-tengerre. Cserébe a kaukázusi muszlim ellenállást le kell törnie Iránnak és Törökországnak, elsősorban az utóbbinak, mivel a szunnita irányzatról van szó. Vajon miről tárgyaltak az irániakkal a tálibok pár nappal ezelőtt? Pakisztánról? Afganisztánról? Vagy esetleg az új lehetőségekről? Törökország hatalmas külpolitikai versenyfutásba kezdett. Líbia, Tunézia, Egyiptom, Arab-liga, Irán, sorba tárgyal a vezetőkkel. Ráadásul ha ez így alakul, akkor Grúzia a Nyugat számára elveszett. Abban a pillanatban a Nyugat teljességgel kiszorult a térségből. Törökország így biztosíthatja az orosz hajók kijutását a Földközi-tengerre. Ez szintén lényeges, mert ha ez bekövetkezik, az észak-afrikai pajzs értelmét veszti, és a rengeteg beleölt pénz kidobott pénzzé válik. Törökország kulcspont! Mivel ez valóban lényeges kérdés, sokakban felvetődik a csapda lehetősége. Valóban! Ez a lehetőség ott van a többi között. Mi van, ha az egész arról szól, hogy a Nyugat fel akarja adni Izraelt, de úgy, hogy abból újra ő jöjjön ki a szegény üldözött szerepében. Készül egy újabb holokauszt legenda? Felvetődött sokakban annak a lehetősége, hogy Izrael Törökországot használja fel. Törökország beadagolja a muszlim világnak az összefogást, és mint nyugati csatlós igyekszik az élére állni. Elhiteti, hogy ellenszegül a cionizmusnak, Izraelnek, összefogást hirdet az arabok, és az egész muszlim világ között. Izrael kiszorul a térségből, ezzel a zsidók újabb 50 évig játszhatják a világban a szegény elnyomott zsidók szerepét, akiket mindig csak bántanak a szélsőségesek, ezért a számukra biztonságos – általuk uralt - vidékeken sokkal erősebben lehet ezek ellen fellépni, és pozicionálni a hatalmat. Ez persze fikció, de nem minden alap nélkül. A legutolsó ilyen témájú EU szavazást is figyelembe kell vennünk, ahol a cionista EU Palesztina mellett tette le a voksát. Hogy lehet ez? Eljátsszák, hogy az egyik zsidó a másik zsidó ellen szavaz? Népi nyomásra hivatkoznak? Mikor érdekelte az őket ez a haszonnal és az érdekeikkel szemben? Mivel a fősodratú média nem hangsúlyozza ki, hogy az EU parlament egylényegű az izraelivel, az átlag polgár úgy érezheti, szegény zsidókat megint bántják, szorongatják a politikusok. A Nyugat már ennél nagyobb átvágásokra is képes volt, az árulás, kétszínűség a fő jellemzője, arról nem is beszélve, hogy cionista érdekei miatt bármikor odadob egy népet vagy országot.
Nem véletlen, hogy Medvegyev elnök Ukrajna tekintetében kifejtette: nincs kétkulacsos politika. Valahová állni kell. Ez vonatkozik Törökországra is. Hiába próbálja önmagát helyzeti előnybe hozni. Látszólag Törökország saját érdekében politizál. Pillanatnyilag azonban a világ nem Törökországról szól, hanem a két pólus újrarendezéséről, ahol olyan nagy országok is megtalálják a helyüket, mint Kína. Azt, hogy Törökország önállóan egy harmadik pólust hozzon létre, pillanatnyilag kivitelezhetetlennek kell minősítenünk. Ehhez nem rendelkezik elég erővel, ugyanis a harmadik hely kivívásáért mindkét féllel meg kell mérkőzni.
A másik csapásirány, ahol Moszkva tehet valamit, az Belorusszia és Ukrajna. Ezt a két országot - habár nemrégen Nyugat-barát politikát folytattak -, szándékosan nem soroltuk a Nyugathoz. Itt érvényesül valamelyest az orosz külpolitikai nyomás. Számunkra miért jó ez? Mert így hazánk perifériára szorult. Amennyiben Izraelt fel kell adni, az ottani lakosság bolond lenne új hazának egy elsőlépcsős államot keresni, főleg akkor, ha a Nyugat valóban ki is akarja használni a helyzeti előnyét a rakéták vonatkozásában. Oroszországban egy líbiai forgatókönyv elkezdésére a legalkalmasabb időpont a jövő tavaszi elnökválasztás lenne. A szavazatok újraszámlálását követelő tüntetéseken páran meghalnak, amivel kezdetét veheti a beavatkozás.
A harmadik csapásirány az oroszok számára a nyelvi és vallásbeli, vagy annál szorosabb kapcsolatok miatt Bulgária, és utána Szerbia lenne. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a két országban kezdődnek az utóbbi időkben a felfordulások. Amennyiben Oroszországnak sikerül megbontania ezt a pajzsot bármerről, és rést ütni rajta, az egész háborús terv dugába dőlt. Abban az esetben azonban a Nyugat nagyon rövid idő alatt elhullik. Az EU felbomlása elindítja az országokon belül a felelősségre vonásokat, és a cionista alapú berendezkedésnek hosszú időre – vagy örökre - vége a térségben. Most már érthető, miért van a hatalmas háborús készülődést, a tízezerszám megrendelt bombák, a románok hadseregének felduzzasztása, és sorolhatnánk. Továbbá értelmet nyer rengeteg apró, összefüggéstelen kis hír. A Nyugat egy hatalmas, de utolsó dobásra készül. Mindent egy lapra kell feltennie, mert nincs más választása. Vagy megszerzi a gigászi orosz nyersanyagbázist, vagy lehúzhatja a redőnyt. A Nyugatnak Oroszország nélkül semmi esélye a fennmaradásra (a jelenlegi formában). Még egy utolsó erőbedobásra talán képes, de aztán el kell fogadnia az orosz hegemóniát. A kérdés csak az, hogy ez az utolsó erőmutatvány milyen lesz.
Mekkora esélye lenne egy ilyen nyugati támadásnak? Erre mindenki azt mondja, Oroszországot még senki sem foglalta el soha. Most sem fogja, és nem is akarja. A lényeg a líbiai forgatókönyv. Utána pedig az oda beáramló idegenek, legfőképp Izraelből. Ahol nagyon sokan tudnak, és tanulnak oroszul (mert a volt Szovjetunió területéről települtek oda). A politikai ellentábor felállítása, mint új „narancsos forradalom”. A söpredék, a semmire való, a pedofil, a fajtalankodó (buzi) és megannyi selejtes, emberre emlékeztető lény azonnal a Nyugat mellé állna. Oroszország sajnos fáziskésésben, de megkezdte az ellenlépéseket.
Elemzésünknek ezzel még mindig nem értünk a végére, a folytatással rövidesen jelentkezünk. Bízunk benne, hogy akik eddig követték írásunkat, a továbbiakat is érdeklődéssel olvassák majd.
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet





Nemsokára bejelentik az Európai Egyesült Államok megalakulását



|
Nemsokára eljön az a pillanat, amikor hivatalosan is kikiáltják az Európai Egyesült Államokat. Természetesen ebbe se a tagállamoknak, se a népeknek nem lesz beleszólása.
A kevésbé nyilvánvaló dolgokon kívül ennek több, igen egyszerűen látható előjele van.
1. A nyugati propaganda irányában beállt éles irányváltás. A nyugati fősodratú média korábban a központosítatlan gazdaságot bálványozta, minden adandó alkalommal kihangsúlyozták, hogy az állam nem avatkozhat bele a gazdaságba. Ennek több célja is volt, de elsősorban a hazai médiának a nemzetközi médiában kijelölt irányelvekhez való hasonulása útján akarták elérni, hogy a lakosság legitimálja a nemzetállamok leépítését. Ezen a téren különösen erős volt a propaganda, mivel a uniós csatlakozás minden feltétele a nemzetállam leépítésére mutatkozó hajlandóság, és a gazdasági feltételek mind ezen a vonalon vannak meghatározva. A lakosság ezt így ebben a formában nem támogatta volna, ezért el kellett fogadtatni, hogy az állam nem szólhat bele semmibe, majd minden megy magától. Liberalizáció, dereguláció, privatizáció - (szervezetlenség, rendetlenség, szabadrablás) ezek voltak a főbb irányelvek. Mivel minden tagállamban sikeresen megvalósították a nemzetállam összes maradványának lebontását, a folyamat következő fázisába lépett és ennek értelmében az európai fősodratú média propagandájában éles irányváltás állt be. Az új irányvonal: egységes szabályozás minden téren, központosítás, és a magántőke összpontosítása. Természetesen nem a nemzetállam kereteire kell gondolni, az újabb néphülyítés az egységes európai állam szükségessége. Az újabb válsághullám akár mesterséges, akár nem, erre az egy célra van felhasználva. Elhitetni a néppel, hogy a nagyobb többet bír, a mostani gazdasági helyzetben a központosított európai állam az egyetlen ésszerű megoldás. Ezért foglalkozik az összeomlás gondolatával a fősodratú média - ugyanis az emberek többsége hajlamos arra, hogy a kisebbik rosszat válassza.
Ez a propaganda-hadviselés a gyakorlati megfelelője a szabadkőműves politikusok azon hazugságának, hogy "a tagállamoknak maguknak kell meghozni a döntést".
2. Geopolitikai viszonyok. Talán elsőre nem szembeötlő, de a jelenlegi háborúk nem csak a szükséges erőforrások elbitorlását biztosítják, hanem védelmi szerepük van. Vessünk egy pillantást Európa térképére, majd képzeljük el a határokat. Mik a jelenlegi határok, és mik lennének az Európai Egyesült Államok határai? A határok eltörlése eddig nem volt végleges érvényű, az Európai Unió tagállamai elkülönültek egymástól. A nemzetközi kapcsolatok is két dimenzióban működtek, az egyik a régebbi állapot maradványa - a tagállamok saját külpolitikája - másrészt az unió gépezetén keresztülvitt politika. Az egységes európai államok kikiáltásával a helyzet alapjaiban változna meg. Mik lennének ekkor a szomszédos államok? A térképen nyugatról kelet felé haladva rögtön szemünk elé tárulnak a következők: Algéria, Líbia, Egyiptom, Izrael, Szíria, Törökország. Rejtélyes módon az Európai Egyesült Államok szomszédos államai szinte csak olyan országok, ahol vagy cionista kormányzat van, vagy épp a közelmúltban zajlott le, esetleg folyamatban van valamiféle csodálatra méltó demokratikus átalakulás, és a nép felszabadulása a gonosz diktatúrából. Értik már? Kadhafi túl veszélyessé vált számukra az egységes és független Afrika létrehozásával. Ezért a NATO fél éve dobálja le a fegyvereket a líbiai kormány ellenzőinek, de mivel ez nem volt hatásos, a NATO maga elfoglalta azokat a területeket, ami számára érdekes. Ezek: olyan terület, ahol például olajfinomító van vagy más fontos erőforrás, olyan terület, ami az új kormányzat gazdasági központja lehet, és olyan területek, amivel ha a szomszédos ország rendelkezik, idegen tengeri flotta lehetne közvetlenül az Európai Egyesült Államok partjai mellett. Például a Földközi-tengeren. Vajon miért is akarják kiszorítani az orosz katonai jelenlétet a Földközi-tengerről? Milyen célból épül egységes rakétavédelmi rendszer? Vegyük csak észre, a NATO Líbiában szinte csak a Földközi-tenger partjai mentén elhelyezkedő városokat foglalta el. Mi a helyzet Algériában, Líbiában, vagy akár Szíriában? Miért vannak ezek a helyek az események középpontjában? Ezeken a szomszédos országokon túl már ott a muszlim világ, ahol nem a nyugatiak játékszabályai szerint történnek a dolgok.
Az Európai Egyesült Államok határai és védelmi zónái
A NATO és a média
Az Európai Egyesült Államok kiépítésének terve mentén könnyebben megérthető a nyugati, és közte a hazai média működése is. A nyugati tömegtájékoztatásról valósághűbb képet fest, ha tömegfélretájékoztatásnak nevezzük. A nyugati médiagépezet célja a nyugati gazdasági, katonai és politikai rendszer megszilárdítása és egységesítése. Az oktatási rendszerben eszközölt átalakítások is ennek jegyében történnek. Vegyük észre, hogy egy a nyugati oktatási rendszerben felnevelkedett ember nem tud más politikai rendszert elképzelni, mint demokráciát. Az egyenlőségelv és a demokratikus berendezkedés minden téren az egyetlen pozitív lehetőségnek van beállítva, holott a történelmi tapasztalatok ennek ellenkezőjét indokolnák. Az igazság az, hogy a demokratikus rendszer az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy elvtelen, ideológia nélküli szervezetek és emberek hatalomhoz jussanak. Mivel nincs mihez viszonyítani, ezeket a személyeket/szervezeteket a legkönnyebb befolyásolni és közvetlenül vagy közvetetten irányítás alatt tartani. Így a demokratikus rendszer a legalkalmasabb arra, hogy a lehető legkevesebb ember közbeiktatásával lehessen irányítani teljes országokat pusztán anyagi juttatások kiutalásával és megvonásával. Ennél fogva a demokratikus rendszer a materialista nyugati társadalom számára legkönnyebben szervezhető politikai rendszer. Ennek alátámasztását végzi a nyugati médiagépezet és a tömegoktatás.
A nyugati média minden eleme azt a gondolatot közvetíti, hogy a demokratikus társadalom tekinthető a fejlett és szabad társadalomnak, minden más pedig barbár, felvilágosulatlan világ, aminek előbb vagy utóbb, de keresztül kell mennie a demokratikus változáson. Ez a gondolat mélyen beépül, és a tömegek elfogadják a NATO területfoglalásait, mert azt egyfajta szükségszerű beavatkozásnak értékelik. A tömegek gondolatainak irányítottsága miatt rengeteg emberben fogalmazódik meg az a gondolat, hogy a NATO beavatkozása nélkül a leigázott népek sorsa sokkal elviselhetetlenebb lenne, és ez csak a szükséges rossz a későbbi jobb állapotok kiépítéséhez. Ezek az emberek ezt teljesen őszintén gondolják, ami biztosítja a nyugati rendszer politikai és gazdasági stabilitását. Ennél fogva a NATO-nak felhatalmazása van a nem nyugati irányítás alatt lévő demokratikus vagy nem demokratikus társadalmak elleni agresszióra anélkül, hogy ez a hátországban társadalmi feszültséget okozna.
Mivel a tömeges oktatás és a médiagépezet nem enged pozitív értéket kapcsolni olyan társadalmi berendezkedéshez, ami nem tekinthető demokratikusnak, ezért a lakosság minden problémából a demokratikus rendszer keretein belül látja a kiutat, vagyis irányítás alatt tartható. A demokratikus rendszer a tökéletesen passzív politikai rendszer, ami precíz irányításra és gyors döntéshozatalra alkalmatlan, így a lakosság a demokratikus rendszer elfogadásával elfogadja azt is, hogy a társadalom egésze kiszolgáltatott állapotban van.
A tömegmédia úgy tünteti fel az Európai Egyesült Államok védelmi hálózatának felépítéséhez szükséges gyarmatosítást, mint ha az egy régóta várt, pozitív átalakulás lenne, amit az ENSZ és a NATO kénytelen-kelletlen beavatkozásként hajt végre, nem pedig saját érdekérvényesítése végett. Jelenleg az észak-afrikai és közel-keleti forradalmak kimenetele dönt Európa sorsáról, mivel ha ezek a folyamatok a szabadkőművesség érdekei mentén alakulnak, az megteremti az egységes európai állam gazdasági és katonai feltételeit, ami borús jövőképet fest minden európai nemzet számára, mert ez az állam nem az európai nemzetek közös irányítása alatt áll, társadalmi és gazdaságpolitikáját a bárgyú szabadkőműves eszmék és a cionista érdekérvényesítés határozza meg.
A NATO háborúi során az első jelenség, ami szembetűnő az, hogy a nyugati média egyszerűen gátlástalanul hazugságokat közvetít a lakosságnak. Ezzel összpontosítja a lakosság gondolkodását a NATO által elkövetett tömeggyilkosságok elfogadására, mivel ezekről többnyire nem jutnak el a közvetítések a lakosság nagy részéhez. Mielőtt egy ország abba a státuszba kerül, hogy a jövőben esetlegesen szó lehet NATO katonai beavatkozásról, az adott országban a liberalizmus fellazító tevékenységét követően végbemegy a média központosítása is. Az információáramlás teljes szűrésének sikertelensége esetén a NATO egyszerűen lebombázza az információ kijutásához szükséges eszközöket, és ezzel a polgári infrastruktúra egy részét. A közelmúltban Líbiában is ezt tette, ennek eredményeként a Líbiában zajló eseményekről, a NATO által elkövetett tömeggyilkosságokról Európába csak alig jutottak el a közvetítések. A NATO szakemberei támadást intéztek az ország internetes hírközvetítő csomópontjai felé, majd a hadsereg a TV-és rádió-állomások ellen, szisztematikusan eltüntetve a közvetítés lehetőségének minden formáját. A hadmozdulat összehangoltságát mutatja, hogy a vérontásokról készült megrázóbb felvételek egy részét még az internetről is eltüntetik, bár ezen a téren már problémákba ütköztek, folyamatosan kerültek fel az újabb és újabb kép és hanganyagok. Így a NATO hadműveleteinek oka nem marad teljes egészében rejtve az európai lakosság előtt.
Védelmi vonal
A francia hadügy 'világ életében' védelmi vonalakban gondolkodott. Már Napóleon előtt is voltak ilyenek, és ez a mai napig jellemző a gondolkodásmódjukra. Európának és az egész világnak egy esetleges nagyobb konfliktus esetére leginkább a rakéta-háborúra kell felkészülni. Régen a 'tank-tank' elleni háború volt a döntő, de mára a rakéta–ellenrakéta korszaka jött el. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió ellentéte során mindkét ország készült erre, de igazi elfogó rakétákkal még nem rendelkeztek - majd megszülettek a különböző korlátozó egyezmények. Mára azonban minden olyan ország, amely közepesen fejlett iparral rendelkezik, könnyedén tud akár közép-hatótávolságú rakétákat (ilyenekkel Oroszország nem rendelkezik, a fegyverzetkorlátozási egyezmények következtében ezt a fegyvernemet fölszámolták) is kifejleszteni, majd bizonyos manőverező képességgel ellátni. Az évek során a támadások elhárítási tartománya a 'harckocsi távolságból' a 'rakéta távolságba' került át, emiatt több száz vagy ezer kilométerrel kell kitolniuk a védelmi vonalakat. 
Az európai szabadkőműves hegemónia most ebben a viszonylatban gondolkozik. A védelmi vonal előretolása esetükben a korábbi gyarmatbirodalom újragyarmatosítását jelenti. Érzékelhető, miért áldozzák a pénzt bizonyos csoportok támogatására, illetve kezdeményeznek maguk forradalmakat, ha egy már megkezdődött folyamatra nem tudnak alapozni. Amennyiben Líbia és Algéria esetében nem kivitelezhető teljesen az ország elfoglalása, az észak-dél kettéosztás lesz a megoldás. Az északi területeket nagyrészt nem négerek lakják. Ide az egyiptomi, karthágói, római, oszmán, majd az európai gyarmatosítás alatt folyamatos volt a bevándorlás, emiatt mára egy nagyon keveredett népesség lakja a térséget, ami azonban önazonosságot talált saját nemzetét illetően. Viszont az északi területek népei és a négerek közötti viszály fokozható könnyedén vallás, bőrszín, etnikai, és kulturális alapú uszításokkal. Így ezek a vegyes lakosságú országok könnyedén oszthatóak két részre.
Észak-afrikai térség
Az észak-afrikai országok mindegyike (kivéve Marokkó) az Afrikai Unió tagja. Kadhafi nagy álma egy olyan afrikai unió volt, amely nagy anyagi tartalékokkal rendelkezik, és megfelelő mennyiségű élelmiszert tud előállítani. Ebben a rendszerben a lakosság vallásossága miatt nem kizárható egy erős iszlám vallási háttér. Valamennyi ok között a legnagyobb veszélyt Kadhafi Uniós gazdaságpolitikája jelentette, mivel úgy függetlenítette volna Afrikát a dollártól, hogy bevezeti az aranyat (aranydinárt) mint fizetőeszközt. Az Európai Uniónak mindenért, amit Afrikából vesz, arannyal (vagy aranydinárral) kellett volna fizetnie, amiből mint tudjuk nincs elegendő még így sem - akármilyen hatalmas ütemben folynak az erdélyi aranybányák kirablásai. Ezzel az Afrikai Unió elérte volna, hogy az aranyban egyre inkább fizetésképtelen Európai Uniót még jobban kiszolgáltassa annak az országnak, ahol a nyersanyagért még fizethet dollárral: Oroszországnak. Az arab világban és Észak-Afrikában kitört forradalmak vagy demokratikusnak mondott átalakulások, megmozdulások nem minden esetben Nyugatról vezéreltek, de több esetben is erős nyugati befolyás alá kerültek, és sok csoport eleve nyugati érdekeltségektől szerezte anyagi forrásait.
Marokkó 1956-ban lett szabad állam a francia befolyás alól. Királyság van az államban, de demokratikus választásokat tartanak. Persze a nép erősen elnyomott és alulképzett. Az ország kilépett az Afrikai Unióból (akkor Afrikai Egységszervezet), szövetséget kötött az Egyesült Államokkal, és szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Európai Unióval. Ebben az országban már januárban voltak megmozdulások, de a rendőrség a legelején csírájában fojtott el mindent, sok embert letartóztattak, megkínoztak, elítéltek, a nyugati politika és a sajtó mégis szó nélkül hagyta. Nem véletlenül. Franciaország most indított több fregattot Marokkóba, és számos francia hadihajó építése is folyamatban van az észak-afrikai országban.
Tunéziában megindultak a "demokratikus" változások és azóta is kaotikus állapotok uralkodnak, mivel a kormány képtelen elfogadható változásokat kínálni, a nép pedig nem fogadja el az újabb és újabb minisztereket. Tüntetések zajlanak tavasz óta. Ben Ali, Tunézia köztársasági elnöke nagyon rég óta volt hatalmon, és erősen Nyugat-orientált politikát folytatott. Az iszlám csoportokat betiltotta, erős vallásellenesség volt tapasztalható az államvezetés részéről. A nép nyomására a vallásgyakorlást engedte, de nem támogatta. Tunézia elismerte Izrael államot azzal, hogy izraeli nagykövetet fogadtak, majd megállapodást kötöttek a zsidó állammal. Azóta az országban a zsidók szabadon tesznek, amit akarnak, lényegében ők rángatták madzagon az elnököt. Tunézia gyengén iparosodott, jóformán az idegenforgalom a fő iparága. Az országban nagy tőkével van jelen az IMF, ami a gazdasági helyzet fokozatos romlását okozza. Tunézia hatalmas átvágás elszenvedője volt - gigantikus összegű hitelekkel, melyeket teljes egészében az idegenforgalomba ölt bele, de nem akárhogy. Valamennyi szállodát, hotelt zsidó cégekkel építtettek nyugatról vitt munkásokkal elképesztő magas árakon, mondván, hogy ez így biztosan jó minőségű lesz. Tunézia tengerpartja szinte egész végig szállodaláncokból és hotelekből áll. Ezeket a hatalmas befektetéseket senki nem tudja kitermelni, a vállalkozók csődbe mentek, és velük a teljes kiszolgáló háttéripar. Így a cionisták megkaparintották az egész turisztikai iparágat fillérekért, gyakorlatilag az egész tengerpartot. Tunézia nagyjából olyan állapotban van, mint hazánk, amelynek az iparát és legfőbb bevételeit a cionista pénzemberek kaparintották meg. A nép egyre kevesebbért egyre többet dolgozik.
Algériában megpróbálták a rendszert megingatni, de eddig nem jártak sikerrel. Nem véletlen, hogy a líbiai Nyugat-barát lázadók egyre többször támadnak meg algériai területeket. Próbálják Algériát belerántani egy háborúba. Az ország politikája nem tekinthető kifejezetten Nyugat-barátnak, de nem is áll szemben a Nyugattal, mérsékelt kapcsolat áll fenn. Algéria nem felejti el a franciák mészárlásait. Viszont az ország kőolajára és földgázára szüksége van a nyugati gazdaságnak. Ezen kívül Algériában több fontos anyagot is bányásznak, a franciák sokáig vissza akarták szerezni az országot, mivel több uránbányája is van, és ércekben is gazdag.
Líbia és Algéria olyan országok, melyek nagyon mélyen nyúlnak be Afrikába. Ennek ellensúlyozására kezdték el a parti népek (akik nem négerek) és a négerek közötti feszültségszítást. Ezeket az országokat ha a NATO nem tudja elfoglalni teljes egészében, észak-dél irányba lesznek kettészakítva a könnyebb felügyelet miatt.Egyiptom helyzete egyre rosszabb, észak felől állandó Izraeli fenyegetés, átszivárgó lázadások, és felbomlott rend az országban. Egyiptomot azonban nem nagyon lehet kettéosztani. A kezükben volt Mubarak vezetésével teljes egészében. Ebből felmérhető, hogy a tavaszi hullám nem minden esetben az ő termékük, de a cionista ráhatás minden esetben kockázatot jelent. A líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács is nagyon ingatag alapokon áll. Már mutatkoznak a bomlás jelei, és több fellázadt város jelentette ki, hogy nekik egy volt miniszter, - aki ráadásul ellenséges törzsből is való - ne akarjon irányítani. Mindeközben egyre szaporodnak az egyes lázadó csoportok közötti fegyveres összetűzések. A bomlás jelei pontosan és jól körülhatárolhatóak. Vallási, törzsi, és néhol világnézeti különbségek kerülnek előtérbe. Dél felől bizonyos törzsek fellázíthatóak a Nyugat ellen, de komoly katonai erőt nem képviselnek. A kettő közötti határ lesz az új határvonal.
Közel-keleti térség
Egyiptom keleti határainál kezdődik az a pont, amitől a védelmi vonal összetettebbé válik, mert ezen a területen határozottabban kirajzolódnak a muszlim országok érdekszférái, és itt erősebb a rivális társadalmi rendszer térségi befolyása, erősebb a nyugati cionista gondolkodásmód terjedésével szembeni ellenállás.
Izrael az arab világba ékelődött előretolt helyőrség. Az USA iszonyatosan nagy nyomására több országban a cionista hatalmi körök elfogadott tárgyalópartnerek. Az arab népek rendkívül érdekesek, szemben állnak a zsidókkal időtlen idők óta, de ha üzletről van szó, hajlamosak félretenni az ellentéteket. Ennek köszönhető az, hogy az arab világ is rendkívüli módon megosztott lett. Izrael léte a Nyugat számára létfontosságú. Ez a híd az arab világba, innen indul ki minden (had) művelet. Izrael az arab népek közé vert ék. Ennek léte biztosítja az arab államok közötti folyamatos feszültséget.
A zsidók számára vallási, etnikai, történelmi okokból Izrael kiemelten fontos. Megtartása nem csak gazdasági kérdés, hanem a zsidóság szívügye is (a korabeli cionizmus - 'Hertz Tivadar álma' - fő célkitűzése a zsidó állam létrehozására irányult, de a jelenkor cionizmusa túllépett ezen, és világuralomra tör). Annak ellenére, hogy rengeteg zsidó nem kíván ott élni, mondván veszélyes, nem tetszik neki az éghajlat, vagy egyszerűen túl sok ott a zsidó (sic! - igen, sok zsidó valóban így gondolkodik). Izrael megtartása függ a környező országokra kiterjesztett befolyás mértékén is.
Megvan rá a lehetőség, hogy Egyiptomot sikerül szövetségesként megtartani, bár az ez irányú lehetőségek egyre szűkülnek az iszlám forradalom erősödő befolyása miatt. Ebben az országban a megmozdulások egészen bizonyosan nem nyugati behatásra kezdődtek, mivel hatalmas gondot okozott a hirtelen támadt Mubarak-ellenesség. Egyiptom jelenleg a Nyugattal való együttműködése miatt jelentős és fejlett haderővel rendelkezik. A törökökhöz hasonlatosan ismerik a zsidók lehetőségeit. A nép azonban fokozottan Izrael-ellenes. A Muszlim Testvériség ezért élvez akkora támogatást, mivel a frissen párttá szerveződött formáció erősen Nyugat- és Izrael-ellenes. Kapcsolatait elsőként Iránnal építette ki. Ha a választásokig nem történik valami, akkor a szervezet jó eséllyel indulhat a választásokon mint jelentős tömegtámogatottsággal bíró politikai erő. Ha nyugati befolyásra fellép a hadsereg, akkor az országot hosszú évekre polgárháborúba dönthetik. Kialakulhat akár egy líbiai helyzet is. Ez még mindig jobb a Nyugatnak, mint elveszteni Egyiptomot. A vallási támogatás azonban inkább a déli törzsi népekre jellemzőbb, az északi városok lakosságát sokkal inkább vezetik politikai megfontolások. Ha ezt kihasználják, akkor Egyiptom is megoszthatóvá válik. Ha a törzsi vallási vezetők okosan lépnek, akkor nem tudják ellenük fordítani a különbségeket.


A Jordán király az utolsó háború után behódolt. Letett a palesztinok támogatásáról. Békét kötött Izraellel, azóta fokozatosan erősödő nyugati befolyás érvényesül. Az 1994-es Izrael és Jordánia közt köttetett megállapodás után Jordánia az amerikai fegyvergyártó cégek egyik fő vásárlója lett. A Jordán király nem támogat semmilyen Izrael ellenes harci tevékenységet. Mögötte a szintén Nyugat-barát Szaúdi Királyság áll. Erről az oldalról Izrael védetté tehető. Észak-Irak részben védi Irán felől. Ezen a területen valószínű, hogy már telepítettek elfogó rakétákat, vagy tervbe vették. Irak megtartása ebből a szempontból fontosabb is, mint Afganisztán. A Jordániában kisebb erejű megmozdulások voltak a tavasz folyamán, melyet a jordániai vezetés azonnal levert. Az összecsapásokban többen meghaltak. A nyugat itt sem kezdett a helyzet fokozásába, főleg azután, hogy a Jordán király újabb, a tömegek mészárlásra tökéletesen megfelelő harci helikopterek beszerzését kezdeményezte, valamint légi erődök vásárlását az Amerikai Egyesült Államokból. Az üzlet az üzlet, a halottak egyből nem számítanak semmit a nyugati vezetésnek. Jordánia és Szíria között a viszony nagyon feszültté vált.
Szíriában erősen érvényesül az orosz befolyás, ezáltal több szempontból is veszélyezteti Izraelt. Az országban orosz hajók, tengeralattjárók állomásozhatnak (ennek később lesz szerepe). Másrészről így Damaszkusz megfelelően tőkeerős stabil üzleti partnerekkel rendelkezik, ami a haderő fejlesztését lehetővé teszi. Szíria bejelentette igényét S-300-as légvédelmi rendszerre, de modernebb is szóba jöhet, akár az S-400, vagy az S-300 kínai változata. Szíria az egyetlen, amely nem fogadta el az izraeli háborúk eredményeit, és nem békélt meg a zsidó állammal. Szíria letörése ennek okán szinte létfontosságú. Az ENSZ előtt most akarják tárgyalni Szíria ügyét. Mind az orosz, mind a kínai külügy kijelentette, semmilyen beavatkozást nem hagynak jóvá Szíriában. Korlátozások, vagy bizonyos embargó elképzelhető, de a katonai beavatkozást nem hagyják jóvá.
Libanon - A 2006–os libanoni-izraeli háború csúfos kudarca volt a zsidó hadseregnek, több szempontból. Először is azért, mert szertefoszlott a verhetetlen hadsereg mítosza. Másodsorban azért, mert a vereséget, egy csak gyalogsággal rendelkező, komoly technikát hírből sem ismerő nem reguláris hadsereg, a Hezbollah mérte a zsidó csapatokra. Habár a gyalogság jól felkészült volt, és gyalogsági fegyverekkel alaposan felszerelt, még a legmodernebb orosz tankelhárító rakétát is használták. A zsidó haderő a legyőzhetetlen Merkavákból 22 darabot vesztett el pár nap leforgása alatt, valamint több kisebb terepjárót és harcjárművet. Az előrenyomuló zsidó hadsereg már az első napokban elvesztette a kezdeményezést, az összeomló támadó front hézagait kellett pótolniuk, majd a sikertelenségek láttán visszavonultak, és elfogadták az ENSZ tűzszüneti ajánlatát. A Hezbollah végig megőrizte jó kommunikációját, a védelem jó szervezettségét. A kormányzó Hezbollah hivatalos állami hadserege szinte be sem avatkozott a harcokba. Csak az önkéntesek harcoltak. A zsidó légierő azonban hatalmas károkat okozott az infrastruktúrában. Ezt kihasználva a Nyugat-barát ellenzék megnyerte a következő választást. Azonban a Hezbollahot nem tudják megingatni valódi hatalmában, mert saját jól szervezett haderővel rendelkezik. Ezért a Nyugatnak minden nemű beférkőzése ezidáig sikertelen volt. Szíriával a jelenlegi kormányzó erőnek nem jó a viszonya, de a Hezbollahot viszont Irán és Szíria is támogatja. Libanon viszont a felszínes dolgokat leszámítva nem jelent nagyobb veszélyt Izraelre.
Jemenből nemrégiben sietősen eltávozott az Izraeli nagykövet. Hazatérését a kairói események tapasztalatai sürgették. Jemenben megindult folyamatok szintén a Nyugat-barát vezetéssel ellentétesek. Komoly harcok folynak a hegyvidékeken, a városokban pedig sorozatos tüntetések, melyek sokszor fegyveres összecsapásokká alakulnak. Sok a halott. A jelenlegi rendszert teljes egészében az USA irányítja. A hegyi összecsapásokban amerikai katonák, hírszerzők, és sok Blackwater/Xe zsoldos is részt vesz. Ennek ellenére a tüntetések egyre erőteljesebbek. A nyugati sajtó alig foglalkozik Jemennel, úgy hallgat róla, mintha az ország nem is létezne. A néha kiszivárgó hírek a városokra is lassan átterjedő harcokról, és nagyszámú átállt katonáról szólnak.
A Gázai-övezet kipótolja azt a tátongó rést, amit a Nyugat máig nem tudott teljes egészében lefedni. A Palesztina részleges megszállásával szembeni ellenállás nemzetközileg elfogadottá teszi a zsidó katonai jelenlétet a térségben. A Hamasz és más radikális iszlám csoportok rakétatámadásaira hivatkozva a zsidók saját rakétavédelmi rendszere kipótolja a rést az Európai Egyesült Államokat védő rakétavédelmi pajzson, és az izraeli haditengerészet jelenléte a Földközi-tengeren ellensúly a még meg nem szilárdított védelmi zónák által jelentett esetleges fenyegetettségre. Palesztina ütközőpont a szabadkőműves Európai Egyesült Államok és az arab/muszlim világ közt. Az ország felvétele az ENSZ szervezetébe hosszú távon nem feltétlenül jelenti a térség elvesztését a nyugatiaknak, ugyanis az izraeli haderő által lerombolt infrastruktúra helyreállításra kerülhet a gyors ütemben beáramló nyugati tőkével, ami megosztja a lakosságot és így kedvező feltételeket jelent a nyugati típusú demokratikus rendszer kiépítésének. A fegyverszállítmányok kiszűrésén kívül ez a másik oka annak, hogy Izrael fenntartja a gázai blokádot. A közel 100%-os munkanélküliség és az infrastrukturális ellátottság teljes hiánya után az Izrael elleni háború nem nyújt azonnali megoldást, és teret enged a nyugati befolyásnak. Mivel a térség elsődleges ütközőpont, az ezirányú folyamatokat megakaszthatja a muszlim országok gazdasági támogatása.
Törökország a térség egyik legerősebb állama. Erős gazdaságilag, és éppen ezért jelentős haderőt képes fenntartani. Fontos tudni, hogy Törökország egészen a Mavi Marmara nevű török hajón történt izraeli rajtaütésig a térség NATO erejét adta, és Izrael egyik fő szövetségese volt. Ez a szövetség megtörni látszik. Ankara még tartja magát a NATO kötelezettségekhez, de pillanatok alatt háborúba keveredhet a másik NATO-tagállammal, Görögországgal. Ezért a török álláspont megváltoztatásának komoly okai vannak. Mit veszthetnek a törökök az álláspont megváltozásával? Izraelnek megvannak a lehetőségei a Törökország elleni érdekérvényesítésre. Törökországban jelentős zsidó diaszpóra van jelen, melyek - figyelembe véve a zsidó faji lojalitás jelentette összetartó erőt - alapjában mind izraeli ügynöknek számítható, akárcsak a világ bármely részén élő zsidók. Ezek azonnal komoly tőkét és gazdasági erőt fordítanak a jelenlegi politikai vezetéssel szembe, valamint megkezdődött a kurd lázadók újbóli támogatása, pénzzel és fegyverrel egyaránt. Ezek együtt komoly belső feszültségeket okozhatnak. Pillanatnyilag a hivatalos álláspont, hogy Törökország NATO-tag, aláírta a rakétavédelmi pajzs szerződést, és megkezdte a telepítési előkészületeket.
Kelet-európai térség
Az európai rakétapajzs elsőszámú országa Románia. A román haderő azonban szándékosan nagyon magas szinten tartott, jól felszerelt, és erőteljesen fejlesztett haderő. Hatalmas anyagi támogatást kap Nyugatról. Nem véletlen, hogy a NATO üdvöskéjének hívtuk, és mikor elemzésünkben kifejtettük, hogy Oroszország ellen elsőlépcsős haderő, azt gondolta mindenki, hogy bolondok vagyunk. Azóta kiderült (több hír is napvilágra került,kém-ügy, diplomáciai vita, stb. ami egyértelműen az oroszok ellen irányult), a román állam vezetői ezt nagyon jól tudják, és volt aki félelmeinek, volt aki eltökéltségének adott hangot emiatt.
Görögország egyelőre EU tagállam, egy gazdaságilag lecsúszott ország. Megmentésére régóta próbálnak megoldásokat keresni, kevés sikerrel. Katonailag azonban szükség lehet az Unióban tartására. A görög tengeri flotta igen nagy erővel rendelkezik, több olyan rombolója van, amivel csak nagyhatalmak rendelkeznek, például az USA, de Törökország már nem. Ezzel szemben a hatalmas tengeri kiterjedés és szigetvilág miatt Görögország a légierőt fejlesztette nagyobb ütemben. Több mint 400 vadász és vadászbombázóval rendelkezik. Egy török-görög háború rendkívüli módon leterhelné a török haderőt. De Törökország elődleges a rakétapajzs helyzete miatt. Azt is mondhatnánk, Brüsszel számára fontosabb lenne még anyagi vonatkozásban is Törökország megtartása, mint Görögország kisegítése. A görögöket azonban hanyagolni nem lehet az EU pénzügyi krízis-dominó elmélete miatt - ha egy tagállam bukik, húzza magával a többit. A kettő együtt azonban nem megy. Erre már sem anyagi keret, sem kellő erő nem áll rendelkezésre. Ezért lényeges kérdés Törökország helyezkedése.Bulgária azonban a pajzs szempontjából nem olyan fontos, mivel az általa nyitva hagyott rés Románia és Törökország között áthidalható.
Ha Ankara ebből a szempontból irányíthatatlanná válik, Bulgária veszi át a helyét. Bulgária viszont nyelvileg és történelmileg is kötődik Oroszországhoz, és itt akadályok merülhetnek föl. Ennek ellenére titkos tárgyalások kezdődtek a bolgár kormánnyal. Azonban ha a dél-keleti védelmi vonalat át kell telepíteni, akkor Horvátország, Olaszország, de még Ausztria ipara is veszélyeztetett zónába kerül. Hazánk a jelenlegi állapotok szerint már peremvidék, és látható, hogy semmi olyan komoly ipar nem települ Magyarországra, ami hadi gyártással, fejlesztéssel foglalkozik, sőt, még ami volt, azt is tönkretették. Bulgária szintén a tartalékok közé sorolható. Haderejét hazánkéhoz hasonlóan tönkretették, de amint a helyzet úgy hozza, a románokhoz hasonló elbánásban fognak részesülni.
Lengyelország, Magyarország, Szlovákia miatt nem kell bővíteni ezen sorokat. Elsőként ugrottak politikusaink a Nyugat ölébe, és ma is a legalávalóbb viselkedéssel szolgálják őket.
Érdekesebb kicsit, és ennek alapján értelmet nyer, miért kebelezte be legelsőnek az EU Litvániát, Lettországot, és Észtországot. Ezzel gyakorlatilag Oroszországot elzárták Európától a tengeren. Az a parányi rész, ami a Finn-öbölnél kijáratnak megmaradt a Balti-tengerre, a Tallin és Helsinki közötti szorosban teljesen lefogható, és lezárható. A Hormuzi-szorosba Irán által telepített hangfelismerő automata torpedókhoz hasonló nyugati gyártmányú torpedók még a tengeralattjárókat sem engedik át. A Fekete-tenger felől Törökország, Északon Finn- és Észtország az orosz atom-tengeralattjárókat elzárja az európai belső tengerektől.
Melyek azok az országok, amelyek így elsővonalasnak számítanak? A nyugati hatalmak az északi országokban titokban már telepítik a rakétavédelmet. Előtérbe került az Északi-Sark feletti uralom kérdése is, mert Oroszország kiterjedése folytán az Északi-Sark felett átlőve is támadhatja akár Kanadát, az USA-t, vagy Európát. Ezért fontos ennek felügyelete, valamint az észak-európai államok rakétavédelmi rendszere is – amit valószínűleg nem vernek nagydobra.
Elemzésünket ezen a ponton a terjedelem miatt megszakítjuk. A továbbiakban szót ejtünk majd a palesztin kérdésről, a zsidó betelepülésről, a szabadkőműves utódállamról és végül, de nem utolsósorban a leglényegesebb nyugati szándékról, az Oroszország elleni NATO invázió előkészületeiről és lehetséges következményeiről.
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet






Az izraeli betelepülés előjelei, és a NATO szabadkőműves utóállama



|
1. Magyarországon az önmagukat nyíltan zsidónak valló szervezetek jelenleg tekintélyes állami támogatásban részesülnek. A MAZSIHISZ (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) csak az úgynevezett örökjáradék formájában évi másfél milliárd forintot kap az államtól, melyet hivatalosan a kommunizmus idejében az "egyháztól" elkobzott, jelenleg is állami tulajdonban lévő ingatlanok becsült értékének 5%-ában állapítanak meg. Mivel az állammal kötött szerződés alapján ez 20 év elmúltával sem szűnik meg érvényben lenni, már a kezdetekkor igen jó befektetésnek bizonyult, és a 90-es évek elején kezdődő kárpótlás idején a MAZSIHISZ a szóban forgó ingatlanok nagy részét nem kérte vissza az államtól.
Bár a Magyarországon működő különböző zsidó szervezetek rendszeresen szereznek állami támogatást pusztán az önsajnáltatás, és a hivatali rendszerben működő hittársaik látványos együttérzésének segítségével, az elmúlt két évtizedben a zsidóság hivatalos állami támogatása többnyire a MAZSIHISZ szervezetére összpontosult. Az egyházak támogatásának átszervezését követően a MAZSIHISZ mellett más zsidó szervezetek is előtérbe kerültek. A MAZSIHISZ szerint a zsidóság életébe való beavatkozás, ha az állam más zsidó szervezetek támogatásának címén megvonja tőle a támogatás egy részét, az újonnan egyre inkább előtérbe kerülő EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) szerint pedig az a zsidók életébe való beavatkozás, ha az állam egy irányzatot támogat közülük, a többit pedig nem. A Likud testvérpártjában már megfogalmazódott a logikus válasz, ami a hivatalos kommunikációban a könnyebb elfogadhatóságért csak késleltetve jelentetnek meg, vagyis hogy a közeljövőben egyenlő módon támogatást fog kapni minden zsidó szervezet. Az önsajnáltatás és a hazugság megint előtérbe került, ám az egyre többféle zsidó érdekképviseleti szerv aktivizálódása másnak tudható be, ahogy az is, hogy az egyházügyi törvény megváltoztatásával immár bevett egyháznak számít a három főbb irányvonal, a neológ, az ortodox és a statusquo valamennyi jelentősebb képviselője.
Akik rendszeresen figyelemmel kísérik a Közel-Keleten, Izraelben alakuló viszonyokat és tudatában vannak az izraeli érdekeltségek magyarországi terjeszkedésének (elsősorban az építőipar terén, ami Simon Peresz kijelentésének megfelelően már igen előrehaladott állapotban van), azok számára könnyen egyértelművé válik, miért vált szükségessé most a legkülönbözőbb zsidó érdekképviseleti szervek előtérbe hozatala. A magyarországi zsidó lakosság a jelenleg zajló változásokkal sokkal összetettebb közeggé válik, így egyben tartása is sokkal differenciáltabb szervezeti rendszert igényel.
A MAZSIHISZ közvetlen a népszámlálás előtt felszólította a magyarországi zsidóságot, hogy lehetőleg minél többen vallják magukat zsidónak. Bár a magyarországi zsidók tekintélyes része egy népszámlálás alkalmával nem vállalja fel a zsidó identitást (népszámlálás alkalmával a zsidók tekintélyes része egyszerűen magyarnak vallja magát, egy részük pedig az "egyéb" kategóriába kerül) egy Izraelből ideköltözött friss izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkező "külhoni magyar" számára ez nem kérdés, hiszen Izraelben zsidó a többségi lakosság, semmi nem szól amellett, hogy ne vallja magát zsidónak. A MAZSIHISZ felszólítása már előre megmagyarázza, hogy a zsidóság hirtelen számbéli növekedését természetesen nem a betelepülő izraeliek okozzák, hanem "aránylag többen vállalták fel a zsidó identitást". Ez a fajta óvatosság azt mutatja, hogy a betelepülés folyamata és az izraeli-magyar kettős állampolgársággal rendelkezők száma elérte azt a szintet, hogy az már statisztikailag kimutatható változást jelenthet.
2. A cionista vezetőknek és családjaiknak a közel-keleti helyzet kiéleződése óta biztosítva van a menedék Magyarországon. A pénzügyi válság ellenére több olyan beruházás volt az országban, aminek eredményeként olyan épületegyüttesek születnek, amit nyilvánvalóan nem a magyar lakosságnak szánnak eladásra. Az építőipar mélyponton, a lakáseladások a pénzügyi helyzet miatt mélyponton, ezek az épületek azonban mégis elkeltek. Egy átlag magyarnak mi szüksége is lenne egy olyan luxusvillára, ami a hirdetés alapján is 9-10 család együttélésére alkalmas családi ház, de egy bejárattal, mindezt a luxusvillák megszokott felszereltségével, úszómedencével, szaunával, stb., családonként 4 autó parkoltatására alkalmas mélygarázzsal, mindez 900 millió forintért, és a hirdetés kiemelt helyén általában feltüntetésre kerül az is, hogy közel a reptér. Ezeknek az épületeknek többnyire az a feladata, hogy felépítésüknek köszönhetően legyenek jól védhetőek, hosszú időn keresztül is biztosítsanak a lakosoknak minden luxust, legyen megfelelő méretű tároló helység, és ha a helyzet úgy kívánja, innen könnyen lehessen elhagyni az országot.
Magyarország mint célország többször is átminősült a közel-keleti helyzet alakulásával. A jól biztosítható épületegyüttesek még abban az időben létesültek, mikor esély volt arra, hogy a NATO hadmozdulatok sikerrel járnak, hogy Törökország nem fordul Izrael ellen, mára azonban az a helyzet állt elő, amiben számítani kell az izraeli lakosság tömeges kivándorlására. Hogy az Orbán-kormány szavaival éljünk, ez Magyarország számára a munkaerőhiánynak a bevándorlás felpörgetésével történő ellensúlyozását jelenti, ahogy a statisztikában az szerepel, elsősorban a Közel-Kelet térségéből.
Simon Perez kijelentését követően megkezdődött a magyar termőföld összpontosított kiárusítása is. Már rég nem a magyarok adják el a földet az idegeneknek. Értelmetlen moratóriummal és hasonlókkal érvelni, a világhálón több lista is kering azokról a módszerekről, amivel külföldi állampolgár is vehet földet Magyarországon. Ma már ezekre sincs szükség, köszönhetőn a kettős állampolgárságnak. Az eddig felvásárolt magyar területek jó befektetésnek tűnnek, tudható, hogy a jövőben a magyar földterületek ára sokkal magasabb lesz. Az eladásra kínált magyar földterületeket "földbróker" gyűjti, aki jelentős haszonra tesz szert, és egyben származási lapon szűri is a vevőket. Természetesen nincs szükség nyílt származási alapú megkülönböztetésre - ha nem zsidó a vevő, akkor a föld "már elkelt, más hamarabb tette le a foglalót". A zsidó egyházi szervezeteknek adott állami támogatások így jó befektetést is jelentenek, melyben mindenki jól jár, csak a magyar marad távol a nyereségtől - és egyben megteremtik a magyarországi teleplétesítések alapját, a zsidó tulajdonban lévő nagybirtokot.
Ma Magyarországon a zsidóság többsége nem fogékony az autonómia gondolatára. Erre semmi szükségük nincsen, hiszen a zsidóság Magyarországon monopolhelyzetben van a politika, a gazdaság, a kultúra, a média és az oktatás terén. Az úgynevezett antiszemitizmus is sokkal inkább összetartó erőt jelent számukra, mint valós veszélyt a hétköznapi életben. A magyar lakosság többsége bár tudatában van annak, hogy a pénzügyi életben többnyire "a zsidók" irányítanak, egy-két politikai, gazdasági vezetőtől eltekintve nem ismerik fel a zsidókat, így a hétköznapi életben előállnak olyan helyzetek, hogy a zsidó bár szembesül a zsidóellenességgel, az nem személyére irányul, hanem "a zsidókra", miközben várják tőle az egyetértést. A zsidóság ennek köszönhetően monopolhelyzetben van, és Magyarországon nincs szüksége autonómiára. Mindazonáltal, a közeljövőben ez könnyen megváltozhat.
Az Izraelből bevándorlók régi otthonukban nyíltan vállalhatták a zsidó identitást, és bár a zsidó többségű országban a zsidó vallás és/vagy származás a közös nevező, sokkal inkább előtérbe kerülhetnek a különbözőségek. Ezek a különbözőségek idegen környezetben háttérbe szorulnak, az összetartó erő, a közös identitás pedig előtérbe kerül. Az izraeli-magyar kettős állampolgárságú személy hiába tanul meg magyarul, otthon, saját környezetben nem magyarul fog beszélni, ha közösséggel, családdal együtt költözik. Ez a zsidó közösségeket elkülöníti a többségi társadalomtól, ami egyben területi elkülönültséghez is vezet. A földvásárlások és a zsidó kisebbség monopóliuma a társadalom minden szegmensében együttvéve ugyanazokat a feltételeket fogja előidézni, mint a korabeli Palesztinában. Azonban csak kis részben kell számolni állami teleplétesítésekkel, és nagyobbrészt a zsidó szervezetek és zsidó magánszemélyek által indított "beruházásokkal". Egyrészt mert az elkülönülés spontán is létrejön, másrészt az állam szerepvállalásának pusztán a jogi és fizikai védelemre korlátozódása, a kezdeményezés elmaradása az állammal szembeni fenntartásokhoz vezet, és erősíteni fogja a zsidó közösségek autonómiára való törekvését.
A kezdetben több elszigetelt ponton kezdődő folyamat összekapcsolódás esetén a hazai zsidóságot is megosztja. Magától megindul az a folyamat, amire a MAZSIHISZ felszólította a magyarországi zsidókat, és önmagától nem történne meg. Az izraeliek tömeges beköltözése a hazai zsidóság körében is (részben) radikalizálja az identitásvállalási kedvet. Részben pedig az antiszemitizmus propagandája (a zsidóság felé) és az attól való félelem járul hozzá az összetartó erő megszilárdulásához. Ezen a ponton a zsidó vezetők érdekévé válik, hogy közvetlenül vagy közvetetten támogassanak olyan szervezeteket, amik bár zsidóellenesek, nem rendelkeznek életképes rendszerideával, így eszköznek tökéletesen felhasználhatók. A fősodrató médiában egy-egy ilyen csoport példáját felkapva az eddigieknél jóval erősebb antiszemitizmus-propagandával kell számolni.
Az egyre összetettebbé váló magyarországi zsidó közösségeket nem csak ez a propaganda és a hivatásos rettegés tartja össze, hanem megnő a szerepe a most előtérbe hozott zsidó érdekképviseleti szerveknek is. Vallását, kultúráját tekintve még a magyarországi zsidóság is megosztott, ehhez hozzájárul még az izraeli bevándorlók tömege, akik már hazájukban is több, élesen elkülönülő irányvonalat képviselnek, egy részük pedig teljesen ateista, és mindemellett a legkülönbözőbb politikai ideológiák hívei, és több, különböző társadalmi csoport képviselői. Egy ilyen összetett közösség megszólítására már nem elég a MAZSIHISZ összetartó ereje, így a jelenlegi zsidó érdekképviseleti szervek mind anyagilag, mind pedig ismertségüket tekintve fel lesznek futtatva, és újabbak fognak alapulni, kezdve a vallási szervezetektől a legelemibb ifjúsági közösségekig. Jelenleg miközben hatalmas médiabotrány övezi a nemzeti szervezetek "airsoft táborait", az EMIH-közeli Chábád Lubavics mozgalom rendszeresen szervez airsoft, illetve paintball összecsapásokat a lelkes zsidó fiataloknak, ahol "kipróbálhatják harci képességeiket". A közösségek bár alapvetően különbözhetnek egymástól, a közös nevező adott: a holokausztozás és az antiszemitizmustól való félelem egyben démonizálja is a többségi lakosságot és biztosítja a mindenkori elkülönülésre való törekvést.
Végül pedig számítani kell a fegyvertartási törvény liberalizálására. A többségi társadalom el fogja fogadni az új törvényi szabályozást, hiszen - ahogy már egyszer elhintették a port - az a bűnözők elleni védekezés alternatívájaként lesz tálalva. Ahogy az izraeliek magyar állampolgárságot kaphattak a határon túli magyarok kettős állampolgárságának nemzeti oldal általi felkapásával, a többséget ismét megvezetik, és az izraeli-magyar törvényesen hordhatja magánál a fegyvert, amit Izraelben is törvényesen magánál hordhatott. Mindazonáltal a többségi társadalom nem, vagy csak nehezen juthat törvényesen fegyverhez a magas árak, és tömeges szegénység miatt.


3. A fegyvertartási törvény egy sarokpont, amihez csak akkor nyúl az állam, mikor a valós közösségek nagy számban jönnek létre és a többségi lakosságban kezd tudatosulni a helyzet. Ezen a ponton kerül előtérbe a cigány autonómia kérdése. Ennek alapjai már most el vannak vetve a közgondolkodásban. Faji alapú megkülönböztetésként jelenleg a felsőoktatásba való felvételi eljárás során is plusz pontszámot kapnak a cigány jelentkezők, hogy oda bekerülve ne kelljen tandíjat fizetniük, mint a többségi magyar lakosságnak. Az elmúlt években fel lettek futtatva olyan diplomás cigány "értelmiségiek", akik bár önálló gondolatokkal nem fogják vezetni a cigányságot, a zsidó jogvédők nézeteinek hangoztatására tökéletesen megfelelnek (többnyire szabadkőműves eszmék, egyenlőség, egyenjogúság, kirekesztettség elleni harc). A cigány kisebbség jelen van a rendőrségben, és zajlik a hadseregbe való integrálásuk is. A cigány állam kérdése előtérbe kerül, mikor a magyarság felismerte az alakuló helyzetet és a zsidó gyarmatosítással szembeni önszerveződés tömeges méretet ölt. A kinevelt politikai, rendőrségi, esetleg katonai vezetők ellenére a cigányság nem államalkotó nemzet. És itt megjegyeznénk, jelenleg a magyar sem az, ennek köszönhető a zsidóság monopolhelyzete az államigazgatásban és a gazdaságban.
Egy ilyen helyzetben a hazai jobboldal is újabb törésvonal mentén lesz megosztott, hiszen a primitívebb, agresszívebb elemek sokkal hajlamosabbak a hétköznapokban harcot folytatni, mint hosszú távon építkezni. Ezek az elemek a késői fázisban is sokkal inkább fogják ellenségképnek tekinteni a mesterségesen előtérbe tolt cigányságot, mint a betelepülő zsidóságot.
Az önmagukat jobboldalinak tartó szervezetek már most is megosztottak, hiszen többségükben átvették a jelenleg Európában jobboldali trendet, az iszlámellenességet, ami az Európai Unió (és nem Európa) cionista vezetése önvédelmi mechanizmusának tekinthető, így a jobboldali szervezetek nagy része a cionista érdekeknek megfelelően működik. Ma Magyarországon nincs arab-probléma, az Iszlám pedig nem jelent veszélyt, csakis az azt ellenségnek tartó cionista ideológiára. Hogy ennek mentén megoszlik a hazai jobboldal, az gyakorlatilag a baloldali elemek lemorzsolódását jelenti, így Magyarországon egyedüli jobboldali szervezetnek a Magyar Nemzeti Arcvonal tekinthető.
Nem árt figyelembe venni azt a tényt, hogy a Breivik-ügy egyetlen és kizárólagos célja az európai jobboldal elleni fellépésre való ürügy szolgáltatása. Jelenleg is zajlik a NATO gyakorlata Európa-szerte, ami a belső védelemre összpontosít. Amivel szemben a cionizmus védekezni akar Európában, az a jobboldali szervezetek, és az Iszlám. Furcsa módon, a Breivik-ügy mindkettőre felhasználható. Jobboldali szervezetek ellen léphetnek fel pusztán annyi indokkal, hogy Breivikkel kapcsolatban álltak a merényletet megelőzően. A magát jobboldalinak valló szervezetek többsége pedig nem úszik az árral szemben, és a Moszad merényletének hatására erőteljes Iszlám-ellenes propagandába kezdett. Törésvonal ez, melynek hatásai tömeges zsidó betelepülés esetén is érződni fognak.
4. Nem csak a területek felvásárlása, az érdekérvényesítési és jogi háttér bebiztosítása az árulkodó jel, hosszú évek óta zajlanak az előkészületek az Európai Unió széthullása esetén egy szabadkőműves utódállam létrehozására. Ez az állam a cionizmus védőbástyája abban az esetben, ha Izraelt fel kell adni, ha az eurózóna és az Európai Unió széthullik. A Visegrádi négyek nevű együttműködés jelenti ennek megalapozását. (Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia)
A Visegrádi négyek csoportja, ami a kezdeti üres diplomácia keretből az Unión belül közös érdekképviseleti erővé vált, jelenleg összehangolt gazdasági erővé formálódik. A hivatalos kezdeti célok (a demokrácia védelme, az országok összefogása a gazdasági előrehaladásban, és az euroatlanti csatlakozás előremozdításában) idővel megváltoztak, a négy ország szabadkőműves vezetői hangsúlyozták, hogy hosszú távú együttműködést kell megvalósítani az agrárpolitikában, a négy ország közigazgatásának szervezését közelíteni kell egymáshoz, valamint közös kül- és belbiztonsági politikát kell követni. Ez kezdetben az euroatlanti csatlakozás feltételeihez való viszonyítást jelentette, mostanra azonban valami egészen mást. A négy ország közt katonai együttműködési megállapodás van érvényben a terrorizmus elleni harc jegyében, a belbiztonságot tekintve pedig a négy ország titkosszolgálatai együttműködnek a jobboldali szerveztek kapcsolathálóinak, lehetőségeinek feltérképezésében, és teljes adatmegosztás van érvényben ezen a téren. A Visegrádi négyek biztonságpolitikájában továbbá erőteljes oroszellenesség van jelen, mivel a vezetők lehetséges veszélynek tartják Oroszország terjeszkedését a posztszovjet területeken. Így a Visegrádi négyek, mint a NATO peremvidéke biztosítja az orosz befolyás kiszűrését és az európai állam biztonságpolitikájában kiemelt szerepe van. A négy ország megállapodott az EU irányelveinek megfelelő közös hadtest létrehozásában, így egy Európa-szerte kibontakozó konfliktus esetén a négy állam közösen reagál a kialakult helyzetre, ami különösen fontos, mivel egy ilyen helyzetben a NATO el lenne foglalva a gazdasági központok biztosításával, a lassú reakcióidő pedig a peremvidékek leszakadásához vezetne.
A szabadkőműves vezetők körében évek óta terjed az az idea, miszerint Európa jövőjét egy közép-európai föderális állam jelenti majd, és ez a Közép-Európai Föderáció lesz Európa vezető nagyhatalma az Európai Unió széthullása esetén (ami a központosítás terén megmutatkozó lassú reakcióidő miatt nemsokára bekövetkezik, részben ennek köszönhetőek az egyre gyakoribb, teljes Európára kiterjedő NATO-gyakorlatok). Ez érthető is, hiszen a nyugati államokban a lakosság tekintélyes része az Iszlám világhoz tartozik, ami már önmagában állandó fenyegetettséget jelent a cionista vezetőknek, és a közeljövőben politikai erővé formálódik. Szemben a közép-európai államokkal, ahol csak az őslakossággal kell számolniuk, a könnyen irányítható cigánysággal, és a betelepülő izraeliekkel. Orbán Viktor kijelentésében is fellelhetőek ennek visszatükröződései - szerinte a jövő Európájának gazdasági motorja Közép-Európa lesz, és ennek záloga a Visegrádi négyek együttműködés.
Ez a politikai, gazdasági és katonai formáció a betelepülő zsidóság számára egy formálódó megtartó erőt jelent, nem is beszélve a térség természeti erőforrásairól, a hatalmas földalatti vízkészletekről, aminek híján Izrael fenntartása nemsokára még a jelenleginél is költségesebb vállalkozás lett volna.
A 'Visegrádi Négyekről' szóló tanulmányunkat egy újabb elemzés kiadásával folytatjuk >>
Jövőnk Társadalmi és Politikai Stratégiai Elemző Intézet





A győzteseket nem ítélik el?




|
Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hírszerző ügynökségei Líbiában is hosszú ideig készítették elő a ”demokratikus forradalmat”, bár a civilizált világban ezt a puccsnak nevezik. Mivel a hatalom önkéntes átadása a ”demokratikus” választásokon szóba sem jöhetett, precedenst kellett teremteni a ”forradalom”-ra. A titkosszolgálatok aktívan elkezdték szervezni az országot vezető Kadhafi rezsim ellenzékét magában Líbiában és határain túl is. Líbiával párhuzamosan ezen a Közel-Kelet és Észak-Afrika számos más országában is dolgoztak. Nyilvánvaló okokból ezeknek az országoknak a kormányai nem reklámozták titkosszolgálataik munkáját.




2008-ban az USA különleges műveleti erőinek (SOF) vezetése Európában megkezdte az amerikai elnök azon határozatának végrehajtását, hogy hozzon létre SOCAFRICA néven egy speciális ”Afrikai Parancsnokságot”. Az Afrikai Parancsnokság működési és harci felkészítése 2009 elején fejeződött be teljesen. A SOCAFRICA fő alkalmazási területei a következők: válságok esetén különleges műveletek tervezése és végrehajtása, együttműködés a közigazgatással, információs műveletek, valamint fegyveres alakulatok oktatása és kiképzése. A SOCAFRICA felállítása után azonnal több mint negyven feladatot kapott tizenhárom afrikai országban. Ezen kívül SOCAFRICA elindította azt a programját is, amelynek keretében egyes afrikai államok fegyveres erőinek tartanak előkészítő szemináriumokat és tanfolyamokat. Ezzel párhuzamosan előszeretettel hoztak olyan intézkedéseket közigazgatási vonalon, amelyek célja elsősorban a kontinensen működő szélsőséges és terrorista szervezetek társadalmi támogatottságának aláásása. Ezzel az ürüggyel próbáltak hiteltelenné tenni néhány, az USA-hoz és a NATO tagországokhoz nem különösebben lojális vezető rezsimet. A fő célok Észak- és Közép-Afrika stratégiailag fontos régiói.
Ennek a politikának az első gyümölcsei Egyiptomban és Tunéziában értek be, ahol vérontás nélkül sikerült elérni a rendszerváltást. Azonban a Kadhafihoz hű erők és az Átmenti Nemzeti Tanács (ÁNT) csapatai között kialakult hét hónapos patthelyzet azt mutatja, hogy Líbiában még az egyiptomi és a tunéziai forgatókönyv szerint bevetett hatalmas légi támogatás és haditengerészeti blokád ellenére sem sikerült valami. Ez alapvetően a líbiai lakosság szomszédos országokhoz képest viszonylag magas életszínvonalának köszönhető. A Kadhafi-rezsim szociálpolitikája az ország bennszülött lakosságának olyan hatalmas szociális juttatásokat biztosított, mint például az ingyenes lakhatás, az állami támogatások, stb. A beduinokat - Líbia őslakosait – az arab világban már régóta a legjobb katonának tartják. Nem csoda, hogy még az izraeli hadseregben is találhatóak különleges beduin törzsi egységek, amelyeknek fő feladata felderítő és szabotázs akciók végrehajtása az ellenséges vonalak mögött. Az ÁNT fegyveres erők magvát viszont a Líbiába a szegényebb arab országból érkezett külföldi munkavállalók adják, egy kisebb részét pedig az a városi lakosság, amely már régen abbahagyta a nomád életmódot és elvesztette harci képességeit. Ezeknek az egységeknek a magas szintű harci kiképzése szóra sem érdemes, amint azt reguláris líbiai hadsereg nagy sikerei bizonyították az ellenállás első hónapjaiban. Az Al-Kaida líbiai állampolgárságú fegyvereseinek, akik részt vettek az Irakban és Afganisztánban zajló hadműveletekben, bár volt gyakorlatuk a gerilla hadviselésben, de a nagyszabású katonai műveletekhez ez már nem volt elegendő. És íme az éles fordulat: szinte az egész ország az átmeneti kormány ellenőrzése alatt, Tripoli a lázadók kezében, az egész ”demokratikus világban” eufória. És senki nem kérdezi meg, hogy miként lehetséges az, hogy fegyveres felkelők gyakorlatlan csoportjai egy-két hónap alatt erős harci egységbe tömörültek. Pedig egyszerű a válasz - külföldi országok segítségével.
Ebben az előadásban az egyik főszerepet a brit titkosszolgálat (MI-6) és a brit hadsereg különleges rendeltetésű egységei (SAS) játszották. Ma már nem titok, hogy Nagy-Britannia Királyi Ezredének több mint 600 olyan fegyverest számláló harmadik zászlóalja, akik közül a legtöbb harcolt Afganisztánban, február végétől teljes harci készültségben állt, folyamatosan készen a líbiai bevetésre. Március elején Benghazi kikötőjébe érkezett Nagy-Britannia Királyi Flottájának hadihajója, Líbia területén pedig már ott voltak a SAS különleges rendeltetésű csapatok fegyveresei, akik hivatalosan a brit állampolgárok biztonságát és evakuálását biztosították. És hogy kerültek be egy idegen állam területére brit fegyveresek? Válasz: polgári személyként időben mentek Líbiába és Benghazi-ban telepedtek meg. A brit konzulátuson fegyverek és felszerelés várta őket, furcsa véletlen, hogy éppen Benghazi lett a ”forradalom” gócpontja és védőbástyája. Ha ebből a nézőpontból nézzük az eseményeket, világosan látszik a brit katonai és hírszerző ügynökségek közvetlen részvétele a puccsban. De nem csak brit fegyveresek voltak Líbiában, bár a nyugati politikusok folyamatosan próbálták tagadni külföldi erők részvételét a líbiai háborúban, a líbiai hadsereg már a lázadás első napjaitól kezdve ”ismeretlen” katonai alakulatokkal találkozott az összecsapásokban. A lepel véglegesen 2011. március 31-én hullott le, amikor Peter Bouckaert, Human Rights Watch nemzetközi emberi jogi szervezet képviselője, véletlenül olyan érdekes tényeket ismertetett az újságírókkal, amelyek alátámasztották a külföldi csapatok jelenlétét Líbiában. Többek között azt mutatta be, hogy az ÁNT fegyveres erői utászainak sikerült átjáró sávot létrehozni az aknamezőkön Adzsdabija város körzetében, és ez alatt több mint 50 külföldi gyártású gyalogsági és harckocsi aknát semlegesítettek. Természetesen meg lehet tanítani egy hónap alatt a géppuska kezelését, de kvalifikált aknászokat, akik képesek gyalogsági aknákat semlegesíteni, ennyi idő alatt gyakorlatilag lehetetlen. Az Al-Kaida fegyvereseinek természetesen van fogalma az aknákról, de nem valószínű, hogy képesek lennének hadműveleti átjáró sávot létesíteni egy aknamezőn, és mégis: egy aknászcsoport minden nehézség nélkül megbirkózik ezzel a feladattal.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának az 1973-as számú rendelete nem csak szabad utat biztosított a különösen lelkes NATO tagoknak légi csapások végrehajtásához, de lehetővé tette azt is, hogy szinte hivatalosan készítsék elő és hajtsák végre a Kadhafinak a hatalomból történő eltávolítására irányuló földi műveleteket. A lázadók önmagukban nem voltak képesek Kadhafi eltávolítására, szükség volt sürgős külső beavatkozásra. Egy hónap, talán - kettő, és a lázadásból nem maradt volna semmit. Ugyanakkor ebben az időszakban megfigyelhető volt Franciaország, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Jordánia különleges erőinek aktivizálása amelyek fegyveres alakulatok kiképzésének támogatása mellett egyre inkább aktív harci műveletekbe kezdtek. Idézzük fel a katari különleges erők sikertelen kísérletét Kadhafi elfogására Aisha-ban. A művelet során Aisha védői elpusztították a támadók több mint felét és a túlélők is gyorsan visszavonultak, otthagyva halott bajtársaikat. A kormány fegyveres erőire mért első légi csapások jelentős károkat okoztak. De a parancsnokság megváltoztatta a taktikáját, és a lázadókhoz hasonlóan a tankokból és gyalogsági harci járművekből terepjárókba és kisteherautókba ültek át. A légi támadások hatékonysága csökkent és nem ritkán a lázadók pozícióinak bombázásához vezetett. A pontos csapások beviteléhez jó megfigyelők kellenek, a lázadók soraiban nem voltak ilyenek, és az ilyen specialisták felkészítésére idő sem volt. Az ilyen jellegű korrekcióhoz a felkészített specialistákon kívül még megfelelő technika is szükséges. A nyugati országok azonban nem siettek az ilyen high-tech fegyverek szállításával a felkelőknek, attól félve, hogy azok más kezébe kerülnek. Emlékeztetünk arra, hogy Afganisztánban a szovjet csapatok visszavonása után, az amerikaiaknak meg kellett vásárolni a csapatok parancsnokaitól a saját vállról indítható Stinger rakétáikat, nehogy polgári repülőgépek ellen használják azokat. A korrekciós feladatokat a brit és a francia kommandósok vették át. Egy kicsit később csatlakoztak hozzájuk a francia idegenlégió második ezredének egységei. Ezek a kommandósok egyenesen a felkelők soraiba álltak be és közvetlenül a harcok helyszínein szervezték meg a repülőgépek és szárnyas rakéták célravezetését. Annak érdekében, hogy valamilyen módon elfedjék ott-tartózkodásuk tényét, líbiai népviseletbe öltöztették őket. A NATO vezetésének egyik legmagasabb rangú tisztviselője szeptember 24-én egy CNN televíziós interjúban kijelentette, hogy ”Nagy-Britannia, Franciaország, Jordánia és Katar különleges erőinek Líbiában tartózkodó egységei az elmúlt napokban elkezdtek aktívan tevékenykedni azzal a céllal, hogy a lehető leghatékonyabban segítsék a lázadók előretörését Líbia belsejébe".


Brit kommandósok minden lehetséges módon segítik a lázadó erőket a műveletek megszervezésében és végrehajtásában, több külföldi kommandós kíséri a lázadókat Líbia egész területén. Általában a külföldi különleges erők segítették a felkelőket a katonai műveletek taktikájának minőségi javításában. A különleges erők a szövetség légierejét is minden lehetséges módon támogatták: a légi csapások céljainak pontos meghatározásával, lézerfénnyel segítve a cirkáló rakéták rávezetését, sőt, Tripoliban operatív felderítő műveletek végrehajtásával is. Különösen aktuális volt ez az elmúlt néhány napban, amikor a két hadviselő fél közelharcot folytatott. ”Mindezzel együtt a különleges erők legfőbb érdeme - a kommunikáció biztosítása volt Tripoli elfoglalása során.” Ez vajon nem közvetlen bizonyíték a földi műveletekre, amelynek beismerésétől minden módon ódzkodtak a NATO vezetői. Azonban létezik-e konfliktus az Egyesült Államok nélkül? Az amerikai tisztviselők tagadják az USA közvetlen részvételét a Líbiában zajló eseményekben, a Fehér Ház tagadta kommandósainak részvételét a légi csapások segítésében, és lázadóknak a szárazföldi műveletekben történő támogatásában. Az Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynökségének (CIA) vezetése bejelentette, hogy még februárban a CIA néhány speciális alakulatot küldött Líbiába a lázadók megsegítésére, bár nem ellenőrzött információk szerint, ezek a csoportok már sokkal korábban Líbiában voltak. Hogy jobban megértsük az USA szerepét a líbiai eseményekben, fel kell idézni a különleges erők működését Afganisztánban. Az amerikai katonai vezetés új taktikát dolgozott ki ezekre a hadműveletekre. Az új taktika tömeges légi csapások kombinálását jelentette egyidejűleg a különleges erők műveleteivel. A különleges erők feladata Afganisztánban eredetileg az volt, hogy irányítsák a légierőt és maximálisan támogassák a tálib ellenes fegyveres alakulatokat. Ennek a taktikának az a célja, hogy az afgánokat egymás ellen kényszerítse harcolni, így csökkentve a saját veszteségeket. Ez pedig a régi római elv ”oszd meg és uralkodj”. Ez a taktika eleinte lehetővé tette, hogy súlyos veszteségeket okozzanak a táliboknak nagyszabású földi hadműveletek nélkül. A célt elérték, és az immár több mint tíz éve tartó háború - a ”termelés” apró kiadása. Most ezt a kidolgozott és korrigált taktikát alkalmazzák Líbiában. Ha sikeres, és ez elkerülhetetlen, az USA és az Egyesült Királyság kormánya a jövőben képes lesz bármilyen fordulatot megszervezni minden számukra ”nem kívánatos” államban. Erről később többet, most térjünk vissza a líbiai eseményekhez.
Természetesen a külföldi katonai jelenlét csúcspontja Trpolinak, a líbiai fővárosnak az elfoglalása volt. A művelet fedőneve a ”Hableány hajnala” volt. Elejétől a végéig, teljes egészében a MI-6 a brit titkosszolgálat tervezte szoros együttműködésben az ÁNT legfelsőbb vezetésével. A művelet első szakasza az önkéntesek kiválasztásából és kiképzéséből állt, akik egyszerű líbiai polgároknak kiadva magukat titokban beszivárogtak Tripoliba és ott vártak a megbeszélt jelre. Az önkéntesek felkészítését és kiképzését a Benghazi melletti táborokban a brit és a francia különleges erők specialistái végezték. A részletes betanítást a MI-6 végezte. Ezzel párhuzamosan folytatták a lázadó fegyveres alakulatok felkészítését a városi harcokra, aknák és bombák elhelyezésére, rádiós kommunikáció felállítására és fenntartására, mivel a harcok legnehezebb fajtája az utcai harc és sok függ a támadó erők szervezeti egységei közötti együttműködéstől. Tripoliba jó előre, teljes titokban beszállítottak és elrejtettek titkos raktárakban több tonna lőszert, fegyvereket és robbanóanyagokat. Hasonló intézkedésekre került sor más, Tripolihoz közeli városokban is. A Benghazi-ban kiképzett önkéntesekkel és külföldi kommandósokkal együtt részt vettek Tripoli ostromában a líbiai kormányzó hatalom dühödt ellenségei közül kikerülő líbiai etnikumok csoportjai is, akik az utóbbi években az Egyesült Királyságban éltek.
A mintegy 350 embert számláló úgynevezett ”Sheikh Mahdi” brigádot Liverpoolban, Birminghamban, Manchesterben és Dublinban élő líbiai emigránsokból állították össze. Ezt az brigádot az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Katar különleges alakulataival együtt Líbia nyugati hegyvidékében képezték ki 4 hónapon keresztül. Augusztus 20-án este a csapat Tripoliba ment és megkezdte a harci küldetés végrehajtását. Amikor megérkezett a Tripoli ostromának megkezdését jelentő jelzés, a fegyveres csoportok cselekedni kezdtek. Elkezdődött a műveletek következő fázisa is, amelynek célja a helyi lakosság pszichológiai megdolgozása volt az újsütetű líbiaiak által irányított tömegtájékoztatás eszközeivel. A főváros szinte minden lakója egyidejűleg kapott a mobil telefonjára szöveges SMS-üzenetet azzal a felhívással, hogy támogassák a felkelést, valamint arról, hogy mit tegyenek ebben a helyzetben. A városért folytatott csata közepén Tripoli kikötőjébe NATO-hadihajók érkeztek, amelyekről a lázadók nehézfegyverzetet és felszereléseket kaptak. Így esett el Líbia fővárosa. A ”Hableány hajnala” művelet minden fázisát a legszigorúbb titokban hajtották végre. Bár a britek kulcsfontosságú szerepet játszottak benne, a brit kormány számos tagja csak a tömegtájékoztatásból szerzett tudomást róla.
Azokban a napokban Sunday Times hivatalos forrásokat idézve arról számolt be, hogy Líbiában az események felgyorsulásának legfőbb oka ”az Egyesült Királyság, Franciaország és Katar speciális csoportjainak helyszíni működése”. A külföldi specialisták egy hatékony rendszert dolgoztak ki a légi csapásokat segítő információk gyűjtésére és cseréjére. A lázadók műholdas kommunikáción keresztül tájékoztattak a hadszíntéren uralkodó helyzetről, és ennek alapján a szövetséges légierő csapásokat mért a megjelölt objektumokra és kormányerőkre. Ennek a rendszernek a közvetlen tartozékai a pilóta nélküli légi járművek (UAV), a NATO felderítő légi járművei, a francia elit csapatok parancsnoki állása Zuvaytina városban, Benghazi-tól 150 km-re délnyugatra. A műveletek alatt a Líbia területén az összes rádió és telefon kommunikáció teljes egészében az Egyesült Államok elektronikus felderítésének ellenőrzése alatt állt. A felkelők támogatása érdekében a szövetségi légierő jelentősen megnövelte aktivitását, augusztus 20-tól kezdve folyamatosan mér csapásokat minden objektumra, amely a kormányzati erők ellenőrzése alatt áll. A csapásokat irányítását a brit különleges erők végzik, valamint a folyamatosan a város felett állomásozó és az amerikai szakértők által vezérelt pilóta nélküli légi járművek. Augusztus 21-e éjszakáján a NATO repülőgépek több mint negyven alkalommal támadták Tripolit. A brit légierő pedig műholdról irányított Paveway-4 nehézbombákat vetett be. Természetesen Tripoli bevétele nem ment olyan simán, ahogy ezt a nyugati média bemutatta, de a nyugati vezetők erről is hallgatnak. Tripoli francia és angol részeinek kitelepítése nem igazán sikerült, a nyugati média ezt ”a felkelők sikertelen támadásának” nevezi. Különös módon Nagy-Britannia és Franciaország veszteségeinek csúcsa Afganisztánban valamiért egybeesett Tripoli bevételének végrehajtásával. Lehet, hogy ez csak véletlen egybeesés?
De még Tripoli bukása és az ÁNT vezetőinek az ország csaknem teljes területét ellenőrzése alá vételéről szóló bejelentése után a Kadhafihoz hű erők ellenállása a felkelőkkel szemben folytatódik. És folytatódik a NATO-erők működése is Líbiában, bár a szövetség parancsnoksága már nem egyszer jelentette be a műveletek megszakítását. A lázadók fegyveres alakulatai a külföldi kommandósokkal együtt továbbra is ostromolják Kadhafi utolsó támaszait. Ezen felül, a különleges légierők 22. ezredének katonái személyes parancsot kaptak a brit miniszterelnöktől arra, hogy vegyék át a lázadók Kadhafi felkutatását végző csapatai felett az irányítást, azaz Nagy-Britannia miniszterelnöke gyakorlatilag arra adott személyes parancsot a katonáinak, hogy kutassák fel és lehetőség szerint tárgyalás és következmények nélkül semmisítsék meg egy másik állam polgárát. Ráadásul kiszivárgott az az információ is, hogy Franciaország is segíti az Átmeneti Nemzeti Tanácsot Kadhafi elfogásában azzal, hogy szakértői megpróbálják lenyomozni a gyanús telefonhívásokat és kideríteni azok forrását. Kadhafi kereséséhez csatlakozott a CIA és több ország titkosszolgálata is.

Ebben az időszakban az ÁNT táborában egyre többször került sor a lázadók vezetésén belüli belső határozatlansággal és ellentétekkel kapcsolatos nézeteltérésekre. Miközben a Kadhafihoz hű erők még kitartanak, ezek a különbségek még nem túl markánsan jelennek meg, és a nemzetközi média is eltakarja a szemét. De mi történik, ha az ellenállást végleg legyőzik és Kadhafi még mindig él? A hatalommegosztás vérontáshoz vezet. A beduinoknál erősek a vérbosszú hagyományai, amely hosszú ideig eltart. De, ahogy Irak és Afganisztán esetében is, ezek csak a ”termelés” apró kiadásai, és a győzteseket soha nem ítélik el. De térjünk vissza a NATO országok stratégiájához ebben a konfliktusban. Minden vezető politológus és szakértő a konfliktus részletes elemzése során egy dologban egyetért: Líbiával kapcsolatosan számos különböző szintű és bonyolultságú intézkedést hoztak, kezdve provokációk és rendzavarások szervezésétől a jól ismert az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as számú határozatáig, ami a NATO légi csapások kezdetét jelentette. Mindezek a tevékenységek szervesen illeszkednek a nyugaton ma annyira divatos és elterjedt az erő puha alkalmazásának koncepciójába. A koncepció megvalósításának alapjául különböző intézkedések szolgálnak, elsősorban a tömegtájékoztatás területén. Az átlagos nyugati ember ”igaz” információt csak egy oldalról kaphat, a másik oldal mindig ”hazudik”. A következő lépés a titkosszolgálatok által lefolytatott operatív műveletek és tevékenységek, amelyek az ellenzék megjelenéséhez vezetnek, és a harmadik szakasz - aktív fellépések, amelyek közvetlen fegyveres összecsapásokat generálnak a lázadók és a kormányerők között. És az ezt követő, a nemzetközi közösség könnyen kiszámítható reakciója. Bár kezdetben a szövetségesek nem voltak hajlandóak szárazföldi műveletek végrehajtására Líbiában, mégis kénytelenek voltak megtenni ezt a lépést. Ennek fő oka magukban a lázadókban rejlett, vagyis inkább abban, hogy vonakodtak a kormányzati csapatok ellen harcolni, még a teljes légi támogatással is. A művelet során a NATO légiereje több mint 22.000 bevetést hajtott végre, amelyek eredménye elég messze van az ideálistól. A komplex szárazföldi műveleti tervet végrehajtották, kezdve az ellenzéki vezetők támogatásától, a tartalékok biztosításától, a sajtótámogatástól a felderítés megszervezéséig és a felkelők fegyveres kiképzéséig.
És csak ezek végrehajtás után kezdtek el a felkelők sikeresen harcolni Kadhafi ezredes hadserege ellen. Ha áttekintjük a NATO líbiai műveleteivel kapcsolatos kérdések során felmerült problémákat, az első helyen a NATO küldetés korábban említett céljainak közvetlen ellentmondása áll. Ha a líbiai szerepvállalásban elsődlegesen meghatározott céloknak a civil lakosság védelmét és a humanitárius segítségnyújtást vesszük, a misszió közvetlen katonai invázióba ment át. A NATO vezetői számára a kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a feladatot nem lehet másképp megoldani, amíg Líbiában Kadhafi van hatalmon. Mindazonáltal a szövetség nyilvánosan lemondott az erőszakos rendszerváltásról, és így kezdetben nem hajthatott végre katonai műveleteket. A helyzet gyökeresen megváltozott miután Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország az USA támogatásával különleges tanácsadókat küldött Líbiába, elkezdték a fegyverek és lőszerek közvetlen szállítását és hatékony telekommunikációs rendszerek felállítását. Megkezdték a lázadók számára operatív felderítési információk közlését és NATO légi és a tengeri csapásainak koordinálását azokra helyekre, ahol a kormány erői koncentrálódtak. De miért ilyen határozatlanul lépett fel eredetileg a NATO Líbiában? A válasz lényege az, hogy a szövetségben minden döntést konszenzussal hoznak meg, és az olyan nagy játékosok, mint Németország és Törökország számos más tagországgal együtt az aktív szárazföldi műveletek ellen voltak. Mivel az ENSZ Biztonsági Tanács határozata csak a civil lakosság védelmét engedélyezte, a szövetség tagjai nem nagyon akartak annál többet tenni, mint amit a Biztonsági Tanács előírt. Ráadásul Németország időben kivonta hadihajóit a Földközi-tenger térségéből, hogy elkerülje a véletlen belekeveredést a harci műveletekbe. A Líbia körüli események rámutattak a NATO egyik legnagyobb problémájára, mégpedig az egyes tagországok érdekellentétére a katonai erő alkalmazásával kapcsolatosan másokéval szemben. Nagy-Britannia és Franciaország hosszú szünet után elkezdték kinyilvánítani világhatalmi jogaikat. Minden egyéb ellenére a szövetségi erők győzelme Líbiában visszaadta a NATO-országok hitét saját katonai erejükben, amely az Afganisztánban elkövetett katasztrofális hibák miatt súlyosan megrongálódott az elmúlt években. Az ENSZ-határozatok és valamilyen sajátságos ”demokrácia” leple alatt kidolgozzák a nem kívánatos kormányok leváltásának mechanizmusát és összeállítják a kilógó államok listáját. Ez a politika a globális közösség fokozott Amerika- és Nyugat ellenes hangulatához vezet és tömegpusztító fegyverek beszerzésére kényszeríti a harmadik világ országainak vezetőit. Mert a gyakorlat azt mutatja, hogy aki nem rendelkezik tömegpusztító fegyverrel, az nincs biztosítva a hirtelen ”forradalom” ellen. Moammar Kadhafi rendszerének összeomlása után néhány NATO országban már nyíltan beszélnek Szíriáról és Iránról, amelyeknek a sorsa hamarosan a következő regionális konfliktus epicentruma lehet. Oroszország és Kína egyelőre korlátozza ezeket a kitöréseket az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ami megakadályozhatja a líbiai ”forradalom” forgatókönyvének másodszori, harmadszori és negyedszeri megismétlését. Beköszönt a ”nem hagyományos hadviselés” korszaka. Az USA és a NATO katonai és politikai teoretikusai a ”nem hagyományos hadviselés” fogalmába igen széles körű katonai és félkatonai feladatokat pakolnak bele, gyakran olyanokat, amelyeket hosszú időtávra terveztek. A nem hagyományos hadviselés nagyon kényelmes a ”nagyhatalmaknak”, végre lehet hajtani a jelenlétük meghirdetése nélkül minden olyan területen, amelyet az ellenfél tart ellenőrzése alatt, valamint a szövetség tagjai számára geopolitikailag és különösen gazdaságilag fontos területeken is. Ezt a háborút elsősorban a lojális helyi lakosság, a belőle alakult gerilla-és félkatonai csoportok bevonásával vívják, és ezeknek a bázisán a különleges erők megszervezik a lázadást. Ilyen módon a saját veszteség is minimalizálható. Ennek a stratégiának a fő megvalósítási formái úgy a gerilla taktikán alapuló időben elnyújtott harci tevékenység mint a polgári engedetlenségi, továbbá szabotázs akciók.
Hogy jobban megértsük a NATO Líbia ellen folytatott műveleteinek taktikáját, azt a szerepet, amit ezekben a különleges műveleti erők játszottak, az USA és más NATO tagországok fegyveres erőinek eredeti forrásait kell elővenni. Ezek a források határozzák meg hivatalosan a katonai vezetés minden beosztottjának hatáskörét, valamint szigorúan megszabják a tisztviselők kötelezettségi körét a műveletek előkészítése és végrehajtása során, továbbá az e célokra kijelölt erők és eszközök felhasználását. Az amerikai fegyveres erőknél egyértelműen meg van határozva a különleges műveleti erők alapvető és kiegészítő feladatainak listája korszerű feltételek között. A fő célkitűzések az alábbiak: a terrorizmus elleni küzdelem, a tömegpusztító fegyverek terjesztésének megakadályozása, speciális felderítő, irányított tevékenységek, információs műveletek, pszichológiai műveletek, közigazgatási műveletek, külföldi államok támogatása belső biztonságuk fenntartásában.
Kiegészítő feladataik közé tartoznak a következők: koalíciós támogatás, harc a kábítószerek és a kábítószerüzlet ellen, a felkutatási és kiszabadítási műveletek, humanitárius segítségnyújtás, különleges intézkedések.
Nézzük meg részletesen ezeket a problémákat
A terrorizmus elleni harc a különleges műveleti erők egyik fő feladata, amelyet az USA legfőbb katonai és politikai vezetése tűzött ki. Ez a vezetés úgy tekinti, hogy az MDA a leghatékonyabb eszköz bármilyen terroristaellenes művelet végrehajtására a világ bármely részén. Az USA elképzelése szerint a SOF aktív és agresszív harcot kell folytasson a terrorizmus ellen, azzal a céllal, hogy a szélsőséges terrorszervezetek fenyegetésének teljes spektrumát felderítse és megsemmisítse. Ezen a területen a különleges műveleti erők tevékenysége két irányban valósul meg: az egyik irány - a terrorizmus elleni intézkedése alkalmazása a terrorcselekményektől való veszélyeztetettség csökkentése érdekében, a második irány - különleges intézkedések végrehajtása, amelyek célja a terrorcselekmények megszüntetése azok végrehajtási helyétől függetlenül. A műveletek formái és módszerei eltérőek, és az alábbiak lehetnek: terrorista szervezetek vezetőinek eltávolítása, operatív műveletek, túszok kiszabadítása, terrorista hálózatok és infrastruktúrájuk megtámadása, terrorista tevékenység folytatására okot adó ideológiai indokok megszüntetése, terrorista szervezetek elleni információs és elemző tevékenységek.
A tömegpusztító fegyverek terjesztésének megakadályozása (WMD) a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek terjesztése elleni harcot jelenti. Célja, hogy megvédje az USA területét és érdekeit, valamint az amerikai állampolgárokat külföldön. A különleges műveleti erők intézkedéseinek fő célja, hogy megakadályozzák vagy korlátozzák a tömegpusztító fegyvereknek és azok szállítóeszközeinek, továbbá a megfelelő technológiák kifejlesztésének és gyártásának terjesztését. Ez a feladat olyan tevékenységeket foglal magában, mint például hírszerzési információk gyűjtése és elemzése meghatározott anyagokról, azok feldolgozásáról a tömegpusztító fegyverek gyártásának területén végzett kutatások és kísérletek, diplomaták erőfeszítéseinek támogatása a tömegpusztító fegyverek terjesztése ellen, tömegpusztító fegyverek meghatározott mintái feletti ellenőrzés megvalósítása, kiviteli ellenőrzés.
Ezen a területen különleges műveleti erők szorosan együttműködnek az USA és a NATO tagországok más állami szerveivel.
Különleges felderítés. A különleges műveleti erők tekintettel speciális kiképzésükre folytathatnak speciális felderítést bármely állam területén azzal a céllal, hogy a céltárgyakat operatív vagy stratégiai szinten begyűjtse és ellenőrizze. A speciális felderítés célja annak az információnak a megszerzése vagy ellenőrzése, amely a tényleges vagy potenciális ellenség szándékait és képességeit határozza meg. A különleges felderítés feladatai közé tartozik a hatékony segítségnyújtás mindenhol az általános célú csapatok felé operatív és stratégiai feladatok végrehajtása során. A különleges felderítési tevékenység irányulhat földrajzi, hidrológiai, demográfiai, meteorológiai, gazdasági, és egyéb információk gyűjtésére, koordináták meghatározására a rákövetkező légi- vagy rakétatámadások számára, a bevitt csapások eredményességének vizsgálatára.
Irányított intézkedések. A különleges erők számára biztosítja azonnali és méreteiben és idejében korlátozott mértékű különleges műveletek végrehajtását bárhol a világon annak érdekében, hogy elfoglaljon, megszerezzen, foglyul ejtsen, megrongáljon vagy teljesen megsemmisítsen olyan célokat és objektumokat, amelyek meghatározott műveleti feladatokra irányulnak, valamint az általános célú erőket támogató intézkedések végrehajtása stratégiai célok érdekében. Ezek közé tartoznak: csapda, razziák, robbanó anyagok elhelyezése, objektumok megtámadása, az ellenség közvetlen övezetén kívül található szárazföldi és tengeri célpontok meghatározása légi csapások bevitelének céljából. Nagypontosságú fegyverek célpontjainak kijelölése, az általános rendeltetésű erők műveleteinek támogatása, szabotázs, rongálás, parancsnoki személyek elfogása vagy megsemmisítése ellenséges területen.
Információs művelete. Információs műveletek - ez az a fajta különleges művelet, amely viszonylag új az USA különleges műveleti erőinek tevékenységében és a fölény megszerzésére irányul az információ terjesztésével vagy az emberek tudatát befolyásoló félretájékoztatással, vagy az ellenség információs rendszereinek és döntéshozatali képességeinek lelassításával, a saját információk és információs rendszerek védelmével.
Lélektani hadviselés. A lélektani hadviselés - egy speciálisan megtervezett intézkedéscsomag, amelynek célja a speciálisan kiválasztott információk átadása emberek meghatározott csoportjának, azzal a céllal, hogy befolyásolja a tudatot, az érzelmi állapotot és a motivációt, és ezáltal befolyásolja különböző társadalmi csoportok és egyének viselkedését. A végső cél - kedvező feltételek megteremtése az USA fegyveres erői elé kitűzött feladatok végrehajtására.
Támogatás külföldi államoknak a belső biztonság fenntartásában. Az amerikai kormány azon irányvonalának keretében zajlik, amelyben segítséget nyújt külföldi államoknak a közrend és belső biztonság megerősítésében. A különleges műveleti erők részt vesznek katonai és félkatonai alakulatok felállításának és kiképzésének folyamatában. Annak a programnak a végrehajtása, amelyben megvédik a társadalmat a kormány megdöntésétől és más felforgató és lázadó, továbbá gerilla tevékenységtől, zendülés kitörésétől és törvénytelenségtől. A különleges műveleti erők segítséget nyújtanak közvetítők számára a politikai, gazdasági, katonai és szociális intézmények fejlesztésének elősegítése kérdéseiben.
Közigazgatási műveletek. Ezek a különleges műveleti erők által végrehajtott különleges műveletek háború vagy fegyveres konfliktus által érintett országokban. Ezek biztosítják helyi lakosság különböző problémáit megoldó ideiglenes adminisztráció létrehozását és fenntartását.
Koalíciós támogatás. A különleges műveleti erők végzik a számukra kijelölt feladatok részeként a koalíciós erőkkel együtt multinacionális hadműveletek során. A koalíciós partnerek kiképzése a hadviselés taktikájára és módszereire. Baráti viszony kialakítása a helyi lakossággal.
A kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem. A különleges erők közvetlenül veszek részt a kábítószerek illegális kereskedelme elleni harcban, megszervezik és elvégzik a külföldi szakcsoportok felkészítését a kábítószerek törvénytelen kereskedelme elleni harcban. Elvégzik az előkészítését és közvetlenül részt vesznek azokban a műveletekben, amelyekben a narkotikumok és preparátumok termesztési, előállítási és kereskedelmi helyeinek felderítése folyik.
Felkutatási és kiszabadítási műveletek. Azzal a céllal hajtják végre, hogy felkutassák és visszahozzák saját területükre az eltűnt amerikai katonákat és civileket, akik ellenséges területre vagy konfliktus zónába kerültek.
Humanitárius segítségnyújtás, amely abból áll, hogy segítséget nyújtsanak a civil lakosság számára hadműveletek, természeti csapások vagy ember által előidézett vészhelyzet következményeinek lokalizálásában.
Különleges intézkedések az Egyesült Államokon kívül folynak külpolitikai jellegű feladatok végrehajtása céljából. A különleges helyzetekben a kormány szerepe nem publikus.
Ilyen módon, miután megvizsgáltuk a különleges erők alkalmazásának spektrumát, nem nehéz megítélni a líbiai eseményekben játszott, akár burkolt szerepüket. A jövőben többször lesz alkalmunk megfigyelni hasonló sémák alkalmazását. Végtére is, nem számít, mennyit beszélnek ”demokráciáról” és a ”szabadságról”, mindig valamilyen érdekek vannak az előtérben. Legyenek ezek akár pénzügyiek, akár politikaiak, a győzteseket, mint köztudott, nem ítélik el.
topwar.ru


Bejegyezte: dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)