Kilátások
tanulmányok
Perújrafelvétel Tánczos ügyben?
1998-ban
meggyilkoltak Körmenden egy tizenegy éves kislányt. Az
emberölésért az akkor 19 éves Tánczos Gábort tizenhárom évre
ítélték, kilenc évet töltött fegyházban szabadulásáig. A ma
már nyugdíjas Dr. Kodba Ferenc - aki a baranyai főkapitányság
bűnügyi osztályát, s a Nemzetbiztonsági Hivatal pécsi irodáját
is vezette - szerint ártatlan, ezért perújítást szorgalmaz.
-
Ön azt állítja, ártatlanul ítélték el Tánczos Gábort. Ezek
szerint új bizonyítékok kerültek elő?
-
Nem új adatokról van szó, hanem a bíróság által bírált és
el nem bírált tényekről. Tánczos Gábor édesanyja öt évvel
ezelőtt fordult hozzám, azt kérve, tekintsem át a nála lévő
iratokat. Miután elvégeztem az értékelést, hosszabb szünet
következett, célszerűnek látszott megvárni, amíg Tánczos
szabadul, mert a teljes iratanyagra szükségem volt. Ezt azonban
sokáig nem, majd csak részben adta ki a bíróság, jelenleg az
iratok kétharmada van nálunk. Azonban ez is elegendő ahhoz, hogy
kijelenthessem, nem Tánczos követte el a gyilkosságot, sőt arra
is van feltevésem, hangsúlyozom, nem bizonyítékom, ki volt a
valódi tettes.
-
Mivel igazolható, hogy nem ő gyilkolt?
-
Az ítélet szerint a gyilkosságot Tánczos 17 óra 35 perc és 17
óra 45 perc között követte el a kislány harmadik emeleti
lakásában. Négy perccel később viszont már egy emelettel
feljebb, egy ismerősénél volt. Csakhogy a vallomásokból, illetve
az egyik mobilcég adataiból egyértelműen megállapítható, hogy
a kislány 17 óra 51-kor ért haza. Következésképp ő nem
lehetett a gyilkos.
-
Mi szól még mellette?
-
Sem a rendőrség, sem az ügyészség nem állt elő indítékkal. A
döntő bizonyítékok a mikronyomok voltak, Tánczos ruháján
megtalálták az áldozat öltözőkének elemi szálait. Csakhogy a
jegyzőkönyvekből kiderül, a ruhák lefoglalása és „zacskózása”
nem volt szabályos. Vérnyomokat nem találtak Tánczos ruháján,
ami azért megmagyarázhatatlan, mert a tettes a kislány torkát
vágta át, ami gyors és hatalmas vérveszteséget okozott. A szag-,
ujj-, tenyér- és DNS-nyomok sem egyeztek Tánczoséval. De nagyon
lényeges, hogy vannak ilyen nyomok, csakhogy nem találták meg a
hozzá tartozó embert, vagyis a tettest.
-
Ön tudja, ki volt?
-
Van feltevésem. Rágalmazni nem akarok senkit. Bizonyítani csak új
eljárások lefolytatásával, ujj- tenyér-fülnyom, hajszál
azonosításával, új tanúkihallgatásokkal, szembesítésekkel és
DNS vizsgálattal lehetne. Mindenesetre én arra biztatom a családot,
kezdeményezzék a perújítást, megítélésem szerint az általam
feltárt adatok, összefüggések más megvilágításba helyezik az
ügyet.
-
Milyen indíttatásból áldoz ennyi időt, energiát erre az ügyre?
-
Szakmai elhivatottságból. Tudom, hogy Tánczos Gábor ártatlan.
Megbízási- és sikerdíjat sem kértem a családtól.
MELLETTE
- A nyomozás során többször, több mint tíz alkalommal beismerte tettét (vallomásait később visszavonta).
- Tanúk állítása szerint Tánczos büszkén azt emlegette: becsapta a hazugságvizsgáló gépet.
- Az áldozat pulóverén találtak Tánczos ingéből származó szálat, az ingen pedig pulóverszálat.
- Tánczos ruházatán találtak a kislány lakásából származó mikronyomokat.
- A nyomozás során többször, több mint tíz alkalommal beismerte tettét (vallomásait később visszavonta).
- Tanúk állítása szerint Tánczos büszkén azt emlegette: becsapta a hazugságvizsgáló gépet.
- Az áldozat pulóverén találtak Tánczos ingéből származó szálat, az ingen pedig pulóverszálat.
- Tánczos ruházatán találtak a kislány lakásából származó mikronyomokat.
ELLENE
- Nem találtak tőle származó ujjlenyomatot, hajszálat, vér- vagy nyálnyomot a lakásban.
- Nem találtak vérnyomot a ruházatán.
- A kislány combján találtak egy hajszálat, a körme alatt vérnyomot, textilszálakat és festékszemcséket, amelyek egyike sem Tánczostól származott.
- Az írásszakértő szerint kizárt, hogy gyilkos lenne.
- A gyilkosság indítéka máig nem derült ki.
- Nem találtak tőle származó ujjlenyomatot, hajszálat, vér- vagy nyálnyomot a lakásban.
- Nem találtak vérnyomot a ruházatán.
- A kislány combján találtak egy hajszálat, a körme alatt vérnyomot, textilszálakat és festékszemcséket, amelyek egyike sem Tánczostól származott.
- Az írásszakértő szerint kizárt, hogy gyilkos lenne.
- A gyilkosság indítéka máig nem derült ki.
A
cellatárs szerint
Biztos,
hogy nem gyilkos – mondta lapunknak egy baranyai férfi, aki egy
zárkában töltötte büntetése egy részét Tánczos Gáborral. –
Odabent, ha már megmérték az embert, vagyis megkapta a büntetését,
már senki sem titkolózik, mert nincs értelme. És csak azért
biztosan nem hazudik, mert attól fél, hogy lehallgatják a zárkát,
mert akkor már mindegy. Tánczos mindvégig állította, nem ő
volt, tudom, hogy nem hazudott. Sok gonosztevőt is láttam, de ő
nem az!
Egy hajszálon múlik?
Mindkét
ártatlannak, a meggyilkolt kislánynak és a fiamnak is megjár,
hogy kiderüljön az igazság – nyilatkozta lapunknak Tánczos
Istvánné, Tánczos Gábor édesanyja. Az esetleges perújításról
szólva úgy fogalmazott, a bíróság kegyeleti és egyéb okokra
hivatkozva több anyagot még nem adott ki, pedig ezekre is szükségük
lenne az új eljárás kezdeményezéséhez.
Egyebek
mellett a halottszemléről készült videót várjuk. A hatóságoknak
nem kellene mást tenniük, csak megnézniük, azon ugyanis látszik
az a hosszú sötét hajszál is, amit a kislányon találtak, és
amiről bebizonyosodott, hogy nem Gáboré. A fiam önként ment be a
gyilkosság után a rendőrségre, azért, hogy tanúként segítsen.
Aztán gyerekgyilkos lett belőle... Azért élünk, hogy visszakapja
a becsületét – mondta az asszony.
Tánczosék
egyébként nyomorúságos körülmények között élnek, egy
szoba-konyhás lakásban. Szociális alapon jutnak meleg ételhez.
Gábor csak ritkán mozdul ki a lakásból, amit – a többmilliós,
kifizetetlen perköltség miatt – el akartak árverezni.
Nagyon
sok mindent köszönhetünk az olyan emberek jóindulatának,
segítőkészségének, mint például Kodba Ferenc – mondta az
anya.
(Dunántúli
Napló)
Megjegyzés: Gábor elítélése után a család egy barátja révén vettem fel a kapcsolatot az édesanyával, majd később válthattam egy levelet Tánczos Gáborral is. Már akkor, amikor erről még senki nem beszélt megírtam neki, hogy én hiszek az ártatlanságában. Sajnos a körülmények nem tették lehetővé, hogy a kapcsolatot folyamatosan tartsuk. Mára már nagyon sokan kiállnak Gábor ártatlansága mellett. Lehetőségünkhöz mérten mindent meg fogunk tenni, hogy az igazság napvilágot láthasson.
Sólyom Gábor - Jövőnk.info
Az évszázad pénzügyi csalása! - A deviza alapú hitel
|
A
megtévesztés céljából alkalmazott kifejezések és
„magyarázatok” elhagyásával nézzük, hogyan is történtek
ezek a hírhedté vált CHF „alapú” kölcsönzések!
A
CHF alapú hitelek esetében a csalásnak egy különös minősített
esete áll fenn, mert hatalmas tömegeket szedtek rá, jelentős
összegekben, szervezetten, bűnszövetkezésben.
A
Magyar Nemzeti Bank, Simor András vezetésével kiszolgáltatta a
magyar népet a nemzetközi finánctőkének
A
megtévesztés céljából alkalmazott kifejezések és
„magyarázatok” elhagyásával nézzük, hogyan is történtek
ezek a hírhedté vált CHF „alapú” kölcsönzések!
Rászedett
János és Jánosné magyar állampolgárokat az egyik, lakóparkokat
építő vállalkozás sikeresen megkörnyékezte. Rászedették
tehát elhatározták, hogy 14 millió forintért vesznek egy
temetőre néző lakást a külső Bécsi úton. Ötletüknek
egyetlen szépséghibája az volt, hogy a nagymamától örökölt
vidéki házért mindössze 7 milliót kaptak. Szükségük volt
tehát 7 millió kölcsönre.
Teljesen,
mindegy, melyik bankot keresték fel, mert ott a következőket
közölték velük: jelzálog bejegyzése mellett megkaphatják a
hiányzó 7 milliót 20 éves futamidőre, CHF alapon 5 % kamat, HUF
alapon 10 % kamat mellett. CHF
alap esetén a havi törlesztőrészlet 38.600 Ft, míg HUF alap
esetén 98.000 Ft lesz. Tekintettel
arra, hogy az ügyletnél egyetlen egy darab svájci Frank se jelent
meg, se fizikai, se átvitt értelemben, a két, erősen eltérő
kamatláb és törlesztőrészlet kifejezetten a megtévesztés
célját szolgálta. Rászedették természetesen a sokkal vonzóbb
CHF alapot választották, magyarul bekapták a horgot. Nézzük, mi
is történt tulajdonképpen!
A
bank Rászedettéknek kölcsönadott kvázi 50.000 svájci Frankot,
évi 5 % kamatra. Viszont a lakópark-építők nem 100.000 CHF-et
kértek a lakásért, hanem 14.000.000 forintot. Ezért Rászedették
a kölcsönkapott 50.000 svájci frankot egy füst alatt eladták a
banknak 7.000.000 forintért (természetesen
vételi árfolyamon, mert a kapzsiságnak nincs felső
határa). Kifizették
a 14 milliót az építőknek és tudomásul vették, hogy havonta
276 svájci frank a törlesztőrészletük.
Mivel
Rászedettéknek a banknál forint számlájuk volt - miért is lett
volna más, hiszen az átutalt fizetéseiket forintban kapták -, a
bank a számláról minden hónapban leemelte a 276 CHF-nek megfelelő
forintot (természetesen eladási árfolyamon, mert a kapzsiságnak
nincs felső határa), azaz a csalinak szánt 38.600 forintot, de
csak addig, amíg a CHF árfolyama 140 forinton állt, vagyis
legfeljebb egy hónapig. A következő esedékességi napokon a
mindenkori 276 CHF vételi árfolyamon kiszámított árát emelte le
a forintszámláról, amikor a CHF 150 forint volt, akkor 41.400
forintot, amikor 180 lett, akkor 49.600 forintot, és amikor 240
lett, akkor 66.200 forintot. De nem csak a törlesztőrészlet
emelkedett, emelkedett a tartozás is. Ugyanis Rászedették nem 7
millió forinttal tartoztak (mínusz néhány havi törlesztő
részlet), hanem 50.000 svájci frankkal, aminek időközben a
forintban kifejezett értéke 12.000.000-ra emelkedett. Mit számít
az, hogy soha senki egyetlen egy svájci frankot se látott, a
tartozás svájci frankban volt nyilvántartva, mert azt vették fel.
De pénzügyileg mi is történt valójában? Kölcsönügylet?
Másodlagosan, de esőlegesen egészen más.
Valójában
egyszerű spekulációról van szó. A
bank arra spekulált, hogy a svájci frank erősödni fog a forinthoz
viszonyítva, míg Rászedették - tudtukon kívül - arra
spekuláltak, hogy a svájci frank árfolyama 20 éven keresztül nem
fog megváltozni. Akinek egy egészen apró közgazdasági ismerete
van, az pontosan tudta, hogy 20 év távlatában a svájci frank
egészen biztos erősödni fog a forinthoz képest. Ezt tudva, a
Magyarországon működő bankok úgy is spekulálhattak volna, hogy
3.000 milliárd forintért vesznek CHF-et a 140 HUF/CHF árfolyamon,
és akkor most eladhatnák 240 HUF/CHF-nél, kaszálva ezzel 2.142
milliárdot. De
mennyivel kényelmesebb volt virtuálisan spekulálni nem létező
pénzekkel...
Persze,
most a bankok úgy tesznek, mintha ők vettek volna fel svájci
frankot a kölcsönzések kielégítésére, de erről szó
sincs. 2008
novemberéig a bankok kötelező tartalékrátája 5 % volt. Ez azt
jelenti, hogy a rendelkezésükre álló tényleges pénzeszköz
hússzorosát kölcsönözhetik ki. Minden 5 forint tényleges pénz
mellett 95 forint virtuális pénzt is kölcsönadhatnak.
Az
állampolgárok csőbehúzása olyan jól sikerült, hogy
a bankoknak 2008 végére likviditási gondjaik lettek, vagyis
túlkölcsönözték magukat. A „likviditás” ugyanis azt
jelenti, mennyi szabad tőkéje van a banknak, olyan szabad tőke,
amit kikölcsönözhet. És
akkor tegyük hozzá, hogy ennek a „szabad” tőkének 95
százaléka virtuális, nem létező.
A
világgazdaság begyűrűző válságára hivatkozva a MNB a kötelező
tartalékrátát lecsökkentette egy nevetséges 2 százalékra
(jegyezzük meg, hogy „békeidőben” a nyugati bankok kötelező
tartalékrátája általában 10%), lehetővé téve, hogy a bankok
további virtuális forintokat kölcsönözzenek ki, természetesen
CHF alapon. A
Magyar Nemzeti Bank, Simor András vezetésével kiszolgáltatta a
magyar népet a nemzetközi finánctőkének. [a legújabb WikiLeaks
feltárás szerint ő táviratozta az USA-ba, hogy „a magyarok
tanulják meg, nincs ingyen vacsora, nem kell megmenteni az
eladósodottakat"]
Foglaljuk
össze, mi történt jogi értelemben. Tekintettel arra, hogy mind a
forintalapú, mind pedig a valutaalapú hitelezések esetén a bankok
ténylegesen forintot és csakis forintot kölcsönöztek ki, az
égvilágon semmi se indokolta, hogy a valutalapú hitelek esetén
jelentősen kisebb kamatlábat számoljon fel.
Logikusan
feltételezhető tehát, hogy az alacsonyabb kamatláb egyetlen célja
a kölcsönért folyamodók lépre csalása volt. Az
nem várható el a széles lakosságtól, hogy komoly pénzügyi
ismeretekkel rendelkezzen. Borítékolni lehetett, ha havi 38 és 98
ezer forintos törlesztőrészlet között választhat, akkor a 38-at
fogja választani, mert neki a CHF alap nem jelent semmit, hiszen ez
csak kvázi CHF, a valóságban a svájci franknak semmi közre nem
volt a hitelügylethez. Nem
vetem tehát el a sulykot, ha a csalás bűntettének alapos
gyanújával élek. A
Btk. 318. § (1) bekezdés így rendelkezik: „Aki jogtalan
haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, és ezzel kárt okoz,
csalást követ el.” A CHF alapú hitelek esetében mind a három
kitétel megvalósult. A bankok részéről jogtalan volt a
haszonszerzés, az ügyfeleket tévedésbe ejtették, és ezzel nekik
igen jelentős kárt okoztak. A
büntetőeljárás szükségességén kívül polgári peres
eljárásban lehetséges a hitelszerződések semmissé
nyilváníttatása, hivatkozással a csalásra.
Befejezésül
meg kell jegyeznem, hogy a
CHF alapú hitelek esetében a csalásnak - az én szerény
véleményem szerint - egy különös minősített esete áll fenn,
mert hatalmas tömegeket szedtek rá, jelentős összegekben,
szervezetten, bűnszövetkezésben. A végső kár ezermilliárdokban
mérhető, ami már veszélyezteti a nemzetgazdaságot is. Éppen
ezért, végső soron levezethető a hazaárulás is.
Antalffy
Tibor, 2011. aug.30.
A Közel-keleti konfliktus: Gyorsított tanfolyam kezdőknek
|
Időszámításunk
előtt 1500: A héberek meghódították Kánaán földjét
A
Tóra (az Ószövetség első 5 könyve) elmondja hogyan menekültek
el az ókori héberek (zsidók) Egyiptomból, és miként foglalták
el Kánaánt (mai Palesztinát). A héber Isten, Javeh a
”kiválasztott népét” Kánaán lakóinak elüldözésére
utasította.
Amerika és Anglia katonai erőit felhasználva, Izrael uralni akarja a régiót
Biblia;
(5Mózes 7:1): ”És
Jehova, a te Istened a kezedbe adja őket, és te verd meg őket.
Mindenképpen add őket pusztulásra. Ne köss velük szövetséget,
és ne is légy velük kegyes.” Ezek,
és más erőszakos versek, vallási és világi alapokként
szolgálják a zsidók Palesztinával szembeni követeléseit. A Tóra
kijelenti, hogy a zsidók Egyiptomból jöttek Kánaánba. A Tóra
dicsőíti a Kánaán-i fajirtást.
Időszámításunk után 0-33: Megszületett a Kereszténység Júdeában
A
lélek tanítója, a názáreti Jézus sok követőre talált
Palesztinában (akkori nevén Júdea). Megváltoztatta az Ószövetség
kíméletlen részeit, követőinek egymás iránti szeretetet
tanítva és megbocsájtást a bűnözőknek, akik megbánták
tetteiket. Jézus fizikailag megtámadta az uzsorásokat és
leleplezte a magas rangú zsidó papokat (farizeusokat), mint
képmutatókat. A farizeusok akkor befolyást gyakoroltak Júdea
római kormányzójára (Poncius Pilátusra), hogy feszítse
keresztre Jézust. Pilátus vonakodott, de meg kellett békítenie a
farizeusokat. Megkorbácsoltatta Jézust és keresztre feszítette
őt.
Jézus
követői (az apostolok) azt állítják, hogy tanítójuk három nap
után feltámadt halálából. A zsidó és római üldöztetés
ellenére, a korai keresztények tovább terjesztették Jézus
tanításait. 300 évvel később, Róma áttért a kereszténységre
(a római katolikus és a görög katolikus vallásokra).
A
zsidó farizeusok Jézus keresztre feszítésére győzködték
Poncius Pilátust. Egy igazságos ember keresztre lett feszítve,
mellyel a zsidó-keresztény konfliktus megszületett.
135: A Rómaiak leverik a zsidó lázadást
A
római időkben Izrael Júdea néven volt ismert. Ez a főleg zsidó
lakta terület volt a legellenszegülőbb római tartomány. 135-ben
a rómaiak leverték a legutolsó lázadást, mely után a zsidók
szétterjedtek mindenhol a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ezt
a szétszóródást nevezzük diaszpórának. Miután Hadrian császár
leverte a zsidó lázadást, a szent városukat Jeruzsálemet
felégettette. Jeruzsálem át lett nevezve Aelia Capitolina-nak, és
a zsidóknak meg lett tiltva, hogy ott lakjanak. Hadrian császár
átnevezte az országot Júdeáról Sziria-Palesztinára.
790-810: A Kazár birodalom felvette a zsidó vallást
A
kazárok török eredetű népek. Birodalmuk a mai Ukrajna,
Nyugat-Oroszország, Észak-Törökország, Grúzia,
Nyugat-Kazaksztán és Azerbajdzsán területén volt. Nem tisztázott
okok miatt, az egész kazár nemesség áttért a judaizmusra. Az
alattvalók hamarosan követték őket. DNS vizsgálatok is
igazolják, hogy az askenázik kazárok.
Mikor
rusz harcosok (a mai európai-oroszok) legyőzték a kazárokat
960-ban, a kazár zsidók (mai nevükön áskenázik) megtelepedtek
szerte Európában, főleg keleten (Lengyelországban,
Oroszországban, Magyarországon, Németországban, stb.). Az
áskenázi zsidók, akiknek nincs rokoni kapcsolatuk a júdeai
zsidókkal, ma a világ zsidó népességének 80%-át teszik ki. Az
áskenázik uralják az izraeli és az amerikai politikai életet és
köztudott róluk, hogy megkülönböztetést tesznek maguk és a
sötétebb szefárdi (az eredeti) zsidók között.
Az áttért kazár birodalomnak nincs származási kötődése Judeához/Izraelhez!
1200-1900: Kiéleződött az ellentét a zsidók és az Európai "vendéglátóik" között
A
második évezred folyamán az Európában szétszóródott zsidóknak
folyamatosan menekülniük kellett minden honnan. Minden ország
ahova csak a lábukat betették, előbb vagy utóbb elüldözte és
kitiltotta őket. A zsidók azt állítják, hogy üldöztetésük
oka mások irigysége az üzleti életben elért sikereik miatt és a
keresztény népek bosszúja Jézus meggyilkolásáért. Mert
szerintük a kereszténység nem tűri meg maga mellett a judaizmust.
Ezzel
szemben Európa keresztény nemzetei azt mondják, hogy a zsidóknak
a pénzhez és a politikai hatalomhoz való gátlástalan
ragaszkodása, a becstelen üzelmeik, a kereszténységgel szembeni
támadásaik, a "gazdanép" elleni üzleti és politikai
bujtogatás a valódi oka az ”antiszemitizmusnak”
(zsidóellenesség).
Néhány
az ismertebb zsidó-ellenes eseményekből: Kitiltás Angliából
1290-ben, kitiltás Franciaországból 1394-ben, a spanyol inkvizíció
és kitiltás 1492-ben, a németországi Hep-Hep lázadás, Martin
Luther ”A zsidók és hazugságaik” esszéje 1543-ban, és az
orosz progromok.
A zsidók európai országokból való kitiltásaik történelmi térképe.
1516-1918: Palesztina Török Ottomán uralom alatt
Palesztina
földje az Ottomán Török Birodalom részévé vált 1516-ban. Az
Ottománok szigorú uralkodása idején a muszlim többség és a
keresztény és szefárdi zsidó kisebbségek Palesztinában,
általában jól megvannak egymással. Ez a tény cáfolja a sokak
által hangoztatott modern mítoszt, hogy a zsidók és az arabok
évszázadok óta háborúznak.
Késői 1800-az évek: Megszületik a cionizmus
Az
1800-as évek végére, a cionizmusnak ismert mozgalom népszerűségre
tett szert Európa áskenázi (kazár) zsidóinak köreiben. A
cionizmus célja egy zsidó ország létrehozása Palesztinában. Az
1880-as és 90-es évek alatt, a zsidó Rothschild család, a
világtörténelem leggazdagabb családja támogatja az első
"aliyah-ot". Ekkor körülbelül 20.000 zsidó vándorol ki
Palesztinába, akik közül csak 10.000 telepedett le véglegesen
ott.
Az
Ottománok megengedték ezt, de a helyi palesztinok tiltakoztak
ellene. Azonban idővel eltűrték őket, mert a zsidók a
palesztinok létszámához képest nagyon kevesen voltak. Nem
tudhatták mit jelentett valójában a hosszú lejáratú ”teve
orra” cselszövés! 1890-ban a cionista Rothschild Edmund báró
betette lábát az ajtó közé, amin az első áskenázi zsidók
becsordogáltak Palesztinába.
1897: Az első cionista kongresszus
Az
első Cionista Kongresszus Bázelben volt megtartva. A kongresszust
Teodór Herzl vezette – akit ma ”Izrael alapító atyjának”
tartanak. Herzl megjósolta, hogy a zsidó nép országának
létrehozásához 50 évre lesz szükség, és egy nemzetközi
testület lesz az, ami végül Palesztinát a zsidóknak fogja adni.
Adva,
hogy az Ottomán birodalom sohasem mondott volna le Palesztináról
önkéntesen, és az Egyesült Nemzetek Szövetsége akkor még nem
létezett, Herzl látomása figyelemre méltó. Herzl, aki minden
bizonnyal egy Rothschild ügynök volt, ma egy nagyra becsült
személyiség Izraelben.
1914-1918: Az első világháború a cionisták hasznára vált
A
”szerencse” úgy hozta, hogy 1914-ben kitört az első
világháború Európában. Hogy ebben mennyiben volt benne a
cionista zsidók keze, arról megoszlanak a vélemények. Azonban
tény, hogy a háború egymással szembe állította Britannia,
Franciaország és Oroszország ”Szövetségét” a
Németországból, az Osztrák-Magyar Birodalomból és az Ottomán
Török Birodalomból (akinek ellenőrzése alatt áll Palesztina)
álló ”Központi Hatalmakkal”.
1916-ra,
a Központi Hatalmak katonailag előnyösebb helyzetbe kerültek.
Oroszország egy kommunista forradalom előtt állt, Franciaország
borzalmas vesztességeket szenvedett, Britannia német
tengeralattjárók blokádja alatt volt, és Németországnak egy
négyzetmétere se lett elfoglalva. Németország, (aki soha nem
akarta ezt a háborút!) békét és a háború teljes befejezését
ajánlotta fel Britanniának. Ekkor indultak be cionisták!
1916 március: a cionisták ajánlata a briteknek
A
brit kormány és a cionisták nyélbe ütöttek egy piszkos üzletet.
A cionistákat Chaim Weizman, Izrael jövendőbeli első elnöke
vezette. A cionisták megígértek hogy befolyásukat felhasználva,
bele fogják rángatni a hatalmas Amerikát a háborúba a britek
oldalán, hogy Németországot és Ottomán szövetségeseit le
tudják verni. És az USA bevonásáért cserébe, a britek azzal
fogják majd megjutalmazni a cionistákat, hogy a háború után
birtokukba veszik Palesztinát a legyőzött törököktől. A britek
akartak egy zsidó országot adni a cionistáknak egy afrikai
területen, de a cionisták ragaszkodtak Palesztinához!
1916: jönnek a jenkik!
Miután
megszületett az egyetértés Palesztina sorsával kapcsolatban, az
amerikai cionisták, mint Bernard Baruch, Louis Brandeis, Paul
Warburg, Jacob Schiff, és mások, azonnal munkához láttak, hogy
Woodrow Wilsont kényszerpályára vigyék. A cionista befolyás
alatt álló sajtó a német császárból és népéből vérszomjas
embereket csinált, akiknek eltökélt szándékuk a civilizáció
tönkretétele volt. 1916-ban, az USA, az előző évi Lusitania
”eseményt” felhasználva, belépett a háborúba a britek
oldalán, az idióta ”biztonságossá tesszük a világot a
demokráciára” ürügy felhasználásával.
1917 november 2: A Balfour-nyilatkozat
Mint
egy fizetséget egy szolgálatért, Nagy-Britannia kiadja a
”Balfour-nyilatkozatot” 1917 novemberben, egy évvel Németország
kapitulálása előtt. De, a piszkos üzlet valójában 1916
márciusában lett megkötve. Az Egyesült Királyság
külügyminisztere, Arthur James Balfour által Walter Rothschild
bárónak átadott nyilatkozat megállapítja ”Őfelsége kormánya
szívesen veszi egy nemzeti haza megteremtését a zsidó nép
számára Palesztinában, és minden tőle telhető támogatást meg
fog adni ezen cél elérésére.”
A
mai cionisták november 2-át ”Balfour Nap”-ként ünneplik. A
palesztinok meg továbbra is gyászolják november 2-át, mint
fájdalmas elárulásuk dátumát.
1918: Az amerikai katonai erő megfordította a háború menetetét
Amerika
belépése a háborúba problémát jelentett a Németországnak és
az Osztrák-Magyar birodalomnak, és lehetővé tette a brit
katonáknak az Ottomán birodalom lerombolását. Az USA hadseregéhez
való csatlakozás helyett, 10,000 amerikai-zsidó önkéntes
megalakította saját egységét (Zsidó Légió) és a britek
oldalán harcolt Palesztina ” félszabadításáért!”
A háború utáni karikatúra a német katonát hátba szúró zsidót ábrázolja.
Miközben
az USA előretört a németekkel és az osztrák-magyarokkal szemben,
Németország cionistái elkezdték aláásni befogadó nemzetük
háborús erőfeszítéseit A német cionisták abban a tudatban
voltak, ha Anglia és az USA megnyeri a háborút, Palesztina
rövidesen az övüké lesz. A háború végére sok német emberben
alakult ki az a vélemény, hogy zsidóik ”hátba szúrták őket.”
1922: Brit uralom Palesztina felett
A
Központi Hatalmak elvesztették a háborút és országhatáraik meg
lettek szabdalva a ”versailles-i békeszerződés”-ként ismert
gonosz aljasság által. Három évig tartó katonai megszállás
után, Rothschild brit bábjai hivatalosan is létrehozták a ”brit
mandátumot” Palesztina felett. Elkezdődött a tömeges
bevándorlás. Az 1920-as és 1930-as évek alatt a brit katonai erők
összejátszottak a zsidó fegyveres csoportokkal az arab felkelés
brutális leverésére.
1925-1945: Adolf Hitler felemelkedése és bukása
Németország
megalázó veresége után sok német hitte, hogy a zsidó befolyás
volt felelős a háború elvesztéséért és az azt követő
Versailles-i békeszerződésért. A kegyetlen szerződés németek
millióit kényszerítette otthonaik elhagyására és hatalmas
kártérítések pénzbeli megfizetésére kötelezte. Az ezt követő
bankjegy nyomtatás mindent leromboló hiperinflációt és
depressziót okozott.
Adolf
Hitler a nemzetközi pénz kölcsönzőket a kommunizmus
támogatásával és a háború utáni gazdasági katasztrófa
előidézésével vádolta. Mikor, végül Hitler 1933-ban hatalomra
jutott, azonnal intézkedett, hogy a német bankok és a sajtó
zsidók általi ellenőrzése megszűnjön. A zsidók elítélték
Hitlert szerte a világban, és nyomást gyakoroltak a brit és
amerikai kormányokra, hogy harcoljanak Németország ellen. 1939-ben
a II. világháború elkezdődött, és megint romlásba vitte
Németországot.
1945-1948: A zsidóság népirtással kapcsolatos követelései
A
II. világháború alatt 30,000 zsidó gerilla (köztük nők és
gyerekek) csatlakozott más kommunista ”partizánokhoz” a német
katonák ellen vívott harcért. Válaszként a partizán problémára,
a németek sok európai zsidót munkatáborokba zártak. Ez egy
biztonsági intézkedés volt, háborús időkben ez bevett szokás
minden hadviselő félnél. Ugyan ezt tette Amerika és Anglia is
többek között.
Zsidó partizánok (köztük nők és gyerekek) hátba támadták a német katonáknak.
A zsidók hamarosan táborokba lettek internálva.
A
háború végére az elégtelen táplálkozás és a tífusz miatt
(melyek a "szövetségesek" által a táborok utánpótlási
vonalainak folyamatos bombázásai végett kialakult készlethiánynak
tudhatók be), sok táborlakó meghalt. A zsidók azt állítják
hogy 6 millió zsidó halála része volt egy szándékos ”gázkamrás”
népirtó programnak, a holokausztnak. Néhány történész amellett
érvel, hogy a halálesetek száma nagyon el van túlozva, és, hogy
azokat tífusz járvány okozta, nem elgázosítás.
Tekintet
nélkül arra, hogy mi a valódi igazság, a ”holokauszt”
történetét jogalapként használták fel a cionisták a zsidó
állam létrehozásáért.
1945-47: A cionisták elárultak a briteket
A
II. világháború befejeztével a megviselt Anglia szegény volt és
kimerült gazdaságilag. A felbátorodott cionisták kihasználták
ezt a lehetőséget arra, hogy létrehozzanak egy országot.
Terrortámadásokat indítottak a britek ellen – a legismertebb
ezek közül az 1946-ban végbevitt jeruzsálemi King David Hotel
(ahol Brit Mandátum Irodáinak központja) volt. A terrortámadás
91 különböző nemzetiségű embert ölt meg. Ez volt a köszönet
amit a britek kaptak a kazár zsidóktól azért, hogy ellopták
nekik Palesztinát!
A King Dávid Hotel bombázása megrázta az egész világot
1947 november: Az ENSZ feldarabolta Palesztinát
Az
USA akkori elnöke, Harry Truman támogatásával, aki nehéz elnöki
választások előtt állt és szüksége volt a cionista
támogatásra, a brit mandátummal együtt hamar szabad utat adott az
”ENSZ általi Feldarabolás”-nak, pontosan úgy, ahogy azt Teodór
Herzl előre megmondta 1897-ben. Az ENSZ általi feldarabolás két
részre osztotta Palesztinát.
Egyik
részét a kazár-európai zsidók kapták meg, akik akkor már
özönlöttek oda Európából, a másik részét a helyi palesztinok
fennhatósága alá helyezték, akinek ezek ellenére sem volt soha
semmi beleszólásuk a dolgokba. Mindössze öt hónappal a
feldarabolás után, 1948 májusában Izrael el lett ismerve egy új
államként.
1948: A cionisták terrorja az arabok kiűzésére
A
”feldarabolás” után a Palesztina izraelieknek adott felén több
millió palesztin még úgy élt, ahogy azt ők tették évszázadok
óta. Azért, hogy ”meggyőzzék” a palesztinokat otthonaik,
földjeik és városaik elhagyására, fegyveres izraeli
terrorbandák, mint az Irgun, mészárolták az arab férfiakat,
nőket és gyerekeket.
Az 1948-ban elkövetett Deir Yassin-i mészárlás a palesztinokat ősi otthonaik elhagyására kényszerítette.
A
leggyalázatosabb mészárlást Deir Yassin-ban vitték véghez, ahol
a zsidók kézigránátokat dobtak arab otthonokba, elvágták nők
és gyerekek torkait, és a hullákat kútjaikba dobták. Egyik
terrorizált arab falu menekült a másik után. Sokuk, a mai napig
menekülttáborban él. Ez felháborodást váltott ki mindenhol az
arab világban. Az 1948-as háború egy arab erőfeszítés volt az
elnyomott palesztin testvéreik felszabadításara de, az izraeliek
az amerikai támogatásból (a Hitleri Németországtól
"zsákmányolt") kapott modern fegyverekkel könnyen
legyőzték ellenfeleiket.
1954: Az izraeli ügynökök Amerikai célpontot támadtak majd az arabokat vádolták meg vele
A
legendás Mossad – izrael titkosszolgálata – jelszava az, hogy
”Csalással kell háborút csinálni.” A legelső, amerikai
célpont ellen irányuló terrortámadás 1950-ben történt meg,
Egyiptomban. Mikor az egyiptomi hatóságok elkapták az igazi
tetteseket, kiderült, hogy araboknak álcázott zsidók voltak. A
szándékuk Amerika és az arabok szembeállítása volt. Az izraeli
”elhárítás” mai napig fenntartja, hogy az izraeli kormány
semmit nem tudott a dologról. Ennek ellenére, az egy történelmi
tény, hogy az első Amerika ellenes terrortámadás a Közel-keleten
nem arabok, hanem izraeli kémek hajtották végre.
1963: ”AIPAC” – Megszületett az amerikai zsidó lobbi
Az
Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága (AIPAC) azzal a céllal lett
létrehozva, hogy az amerikai politikusokat rávegye Izrael
támogatására. Idővel, a szervezet Amerika legbefolyásosabb lobbi
csoportjává vált. Tagsága ma 100,000 erősen motivált adakozó
aktivistából áll – akik közül sokan jó összeköttetésekkel
rendelkező milliomosok. Mindkét amerikai párt ambiciózus
politikusai, ahogy híres újságírók és akadémikusok is, jól
tudják, hogy keresztbe tenni az AIPAC-nak karrierjük végét
jelenti.
1968: Izrael további palesztin területeket foglal el
1968-ban,
megint harcok törtek ki Izrael és egy arab országokból álló
koalíció között. A cionisták örökös áldozat szerepét
követelő állításaival szemben, Izrael kezdte el a háborút.
Izrael győztesen került ki a rövid konfliktusból, ami ”Hatnapos
Háború” néven lett ismert. A hat nap alatt Izrael még több
palesztin területet szállt meg. Emellett még szír és egyiptomi
területeket is elfoglaltak.
A
háború alatt Izrael megtámadta az USS Liberty nevű amerikai hajót
– 37 tengerészét megölve. Izrael azt állítja baleset volt, de
a szerencsés amerikai túlélők és magas rangú tisztek állításai
is azt mutatják, hogy a támadás egy szándékos kísérlet volt az
amerikai hajó elsüllyesztésére, majd Egyiptomra hárítva a
felelősséget érte.
Izrael
a mai napig folytatja brutális és megalázó ”1968-as
megszállását”, és bizonyítva a gyenge palesztinok feletti
zsarnokságát mészárlásokkal, mint Sabra és Shatila 1982-ben,
Öntött Ólom Hadművelet 2008-ban, és a napjainkban végbemenő
Védelmi Oszlop Hadművelet (2012).
2003: A cionisták 9/11-et egy Irak elleni háború elindítására használták fel
Irak
elnöke, Szaddam Husszein, az elnyomott palesztinok egy katonailag
erős védelmezője volt. Irak területének egy része fáj a foguk,
amit a cionisták ”Nagy Izrael”-nek hívnak (az Ószövetségben
a Nílus (Egyiptom) és az Eufrátesz (Irak) közötti terület).
Azért, hogy elérjék hosszú távú céljukat a régió uralására,
Husszeint el kellett távolítani.
Az
izraeli Mossad és az amerikai CIA által kitervelt és véghezvitt
szeptember 11-ei ”hamis zászló” támadások az amerikai nép
féldühítését szolgálták, mely végül szabad utat biztosított
korlátlan háborúkra (a globalizmusért és a cionizmusért) a
Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. 2003-ban az USA kormány
eleget tett a cionista követeléseknek és lerohanta Irakot. Szaddám
Husszeint, aki semmi rosszat nem tett Amerikának el fogták és
kivégezték. Több, mint 5,000 amerikai katona, és 500,000 iraki
vesztette életét az iraki háborúban.
2011: A cionista Amerika meggyilkolta Kadhafit
A
líbiai vezető, Muammar Kadhafi régóta kritizálta Izraelt.
Kadhafi végig kitartott amellett, hogy Izrael hamisan vádolta őt
amerikai katonák meggyilkolásával egy németországi diszkóban.
Egy brit rendőrnő, Yvonne Fletcher meggyilkolásával, és a Pan Am
103 repülőjárat felrobbantásával.
Kadhaffi
nyilvánosság előtt vádolta a cionistákat amerikai Kennedy elnök
meggyilkolásával azért, mert JFK meg akarta akadályozni Izraelt
nukleáris fegyverek előállításában. Izraelnek jelenleg több,
mint 200 nukleáris bombája van.
Kadhaffi
legfőbb bűne az volt, hogy az nyers olaj kereskedelmében az eddig
kizárólagosságot játszó dollárt (értéktelen papírlapot)
felváltotta az aranyra. Ezzel a tettével meg is pecsételte a
sorság.
2011-ben,
a NATO légitámadásokat indított Líbia ellen, miközben a CIA
által kiképzett ”lázadók” hadműveleteket hajtottak végre a
szárazföldön. Mint Szaddám Husszein, Kadhafi is életével
fizetett antiszemitizmusáért.
2012 és utána: Irán és Szíria következnek
Mint
Irak és Líbia, úgy Irán és Szíria is szintén akadályozzák az
Izraeli terjeszkedést a Közel-Keleten. Amerika és a NATO - Izrael
bábjai dolgoznak a függöny mögött mindkét kormány
elüldözésére. Előbb utóbb bele lesznek rángatva a háborúba
Izrael érdekeiért.
Hogy mi lesz a végjáték?
A
cionisták a Tórát (az Ószövetség első 5 könyve)idézik, mint
Palesztinához való jogosultságuk alapját, ahonnan a rómaiak
2,000 évvel ezelőtt elüldözték őket. A bibliai vers, amiből a
vallásos és istentagadó zsidó összeesküvése származik a
Teremtés könyvében van leírva (1Mózes 15:18): ”Ezen
a napon Jehova szövetséget kötött Ábrahámmal, ezt mondva: 'A te
magodnak adom ezt a földet az Egyiptom-folyótól a nagy folyóig,
az Eufráteszig' “(Irak).
A
két kék sáv az izraeli zászlón a két nagy folyót jelképezi. A
cionisták sose fognak megpihenni amíg el nem lopták Egyiptom
nyugati részét, egy nagy részt Irakból, Libanonból, Szíriából
és Jordániából (és Szaúd Arábia déli részét). Közel-kelet
térképének ilyen radikális átrajzolásához egy nagyszabású
regionális (vagy globális) háború lesz szükséges.
(tomatobubble.com)
Fordította:
Márton László – Jövőnk.info
Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.
|
Palesztina
és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti
és politikai előzményei.
Az
évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi
múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli
provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a
történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje, területe
feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző népek és
nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve, több vagy
kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a cionizmus
zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják napjainkban is
nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és Nagy-Britannia
által gyakorolt – támogatással.
A
cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte a
bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120
éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a Nebo-hegyre,
s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael Egyiptomból
kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó Kánaánt, azaz
Palesztinát. A keresztény időszámítás szerinti első század
végén a római hódítók leverték a zsidó felkelést, elűzték
az ott élő zsidókat, s a világ különböző részeire
szétszóródott zsidó közösségek összetartó ereje: az Ígérek
Földjének kívánatossága volt. A vallás politikai eszközként
való alkalmazása hivatkozási alappá és jogformáló erővé vált
a „kiválasztott nép” cionista vezetői számára, akik az
Ígéret Földjére kívánták visszavezetni népüket. Ezt a
módszert alkalmazta Moses Hess is, aki az 1862-ben megjelent Róma
és Jeruzsálem című művében megfogalmazta a zsidó burzsoá
nacionalizmus eszméit. Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak -
mint nemzetnek – Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá,
amint kedvezően alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni
a zsidó telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az
első lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le
„történelmi otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden
zsidó, akár akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók
csak egy zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa
megálmodott „zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több
mint 1000 éve az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt
teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat
nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott
programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”,
azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép”
mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje céljai
elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.
Herzl
Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista
törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása,
és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés.
Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant
Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per során
váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó állam,
kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét, amellyel
lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában, Bázelben
összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek elfogadott
programja a következő: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó
nép számára közjogilag garantált tűzhelyet hozzon létre
Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a kongresszus a
következő eszközöket választja:
1.
Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek
rendszeres palesztinai betelepítését.
2.
Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános
kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.
3.
A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.
4.
Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a
cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.
(Xavier
Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette,
10.o.)
A
program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a világon
élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá változtatni. A
palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a nemzetté válás
útján, azonban a bázeli program számukra a megsemmisülést
jelentette. Herzl különböző nagyhercegek, uralkodók, bankárok
ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy tervéhez megkapja a
támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt, kilincselt a török
szultánnál és a brit külügyminisztériumban is, azonban a
vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a cionista mozgalom
angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta. Weizmann is több
vasat tartott a tűzben, befolyásos angol politikusokkal épített
ki kapcsolatokat, s a kormányban gazdasági és politikai erőt
képviselő amerikai zsidó szervezetekkel is. 1915 januárjában
megalakult a Weizmann vezette Cionista Politikai Bizottság, amely
memorandumot intézett a brit külügyminisztériumhoz, amely hat
pontban rögzítette a Palesztina jövőjét illető cionista
javaslatokat. A memorandum hat pontjának lényege:
1.
Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.
2.
Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi önkormányzatban.
3.
A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.
4.
Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket
Palesztina kolonizációja érdekében.
5.
Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a
zsidók palesztinai letelepítésére.
6.
Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.
Ezzel
egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden
palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét
tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.
1916
márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a
háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges
Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti
megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás
között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt
Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.
A
közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint
rögzítették:
„Kék
(francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia,
Délkelet-Anatólia egy része.
Vörös
(angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és Acre
(Akko) kikötője.
Barna
övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi
szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő palesztinai
mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá kerül, amelynek
formáját a többi szövetségessel és a mekkai serif képviselőivel
együtt határozzák meg.
A-övezet
(francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.
B-övezet
(brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi
vilajetek északi része.”
(Le
conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel, é.
N., 16-18.o.)
A
szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a
cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege
megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok
esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit
birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz
külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.
Az
1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista
mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába
kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon
gondolatát.
A
Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet
megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a
brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba
helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését, a
védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott
volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a
Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.
A
Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:
"Őfelsége
kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait,
elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó nép
nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy felépítse
nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres kimenetele után
létesítendő védnökség alatt. Őfelsége kormánya ezen elv
megvalósítása szempontjából lényegesnek tekinti, hogy a
Palesztinában élő zsidók belső autonómiát kapjanak, megillesse
a zsidókat a szabad bevándorlás, és létrejöjjön a Zsidó
Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország újratelepítése és
fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy a
belső autonómia feltételeit és formáit, valamint a társaság
alapokmányát a Cionista Szervezete képviselőivel együtt kell
részletesen kidolgozni és meghatározni."
Az
1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:
Külügyminisztérium,
1917. november 2.
"Tisztelt
Lord Rotschild!
Örömmel
adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi
rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a
kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:
Őfelsége
kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő
zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével
azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett
világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely a
már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é
vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait és
politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a
nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.
Üdvözlettel:
A.J.
Balfour"
(J.P.
Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)
A
nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918
elején a francia és olasz kormány is.
A
brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a
zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a
„nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című folyóirat
1918. júliusi számában egyértelművé tette a cionista
szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a Földközi-tenger,
északon a Libanon-hegység, keleten a Szíriai-sivatag s délen a
Sínai-félsziget.” Ezt alátámasztották brit politikusok
nyilatkozatai is. „Az eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak,
hogy Palesztinában újra létrejön egy nagy zsidó állam.”
Weizmann
így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan
feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék
évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát,
intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül
olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó
legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”
Világos:
Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.
Chaim
Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek
örvendett, s az általa irányított általános cionisták a
mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann
mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is. Weizmann
úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London iránt a
legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de
fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg elérkezik
az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé teszi. Ezzel
szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali eredményeket
követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek ugyanazt akarták:
az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél azonos, azonban a módszerek
és az időtartam kérdésében támadt köztük ellentét. A
szélsőségesek hangadója lett két oroszországi származású
cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a későbbi Revizionista Párt
vezetője és az Irgun szellemi atyja) és Joszif Trumpeldor.
Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben, Alexandriában alakított
zsidó légióban.
A
Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság megérkezett
Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást kapott, hogy
felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy tanácsadóként
együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti otthonnal
kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott jaffai Cionista
Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina viselje az Erec
Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló legyen az ország
zászlaja.
A
Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai
közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy
gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a
Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú
partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a
külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek”
érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az
arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni héberül,
hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab gyűléseket,
hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére hivatkozva
megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában került sor
jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók között. Sir
Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a cionistákat
hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal kiváltották az
arab nép haragját. Bols egy évvel később követelte a Bizottság
feloszlatását. Így fogalmazott: „Lehetetlenség kedvében járni
azoknak az embereknek, akik hivatalosan csak egy nemzeti otthont
kívánnak, valójában azonban csak egy zsidó állam elégítheti
ki őket, annak minden politikai következményével együtt. Éppen
ezért, a fejlődés, és maguk a cionisták érdekében javaslom a
palesztinai Cionista Bizottság feloszlatását.”
Ezt
követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia
megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén hivatalba
lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina első
főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény Szövetségesek
összehívták a III. Arab Kongresszust (az első kettő a „Szíriai
Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus önrendelkezési jogot és
arab kormányt követelt Palesztina számára, hivatkozva arra a
tényre, hogy a háború végén az összlakosság 8%-a zsidó.
Végrehajtó Bizottság kinevezésére került sor, hogy az a brit
kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselje az arab nép
érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e követeléseket Winston
Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter tudomására hozta,
amikor 1921 márciusában ellátogatott Palesztinába. Az arab
vezetők a tervezett törvényhozó tanáccsal kapcsolatban
hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei rendelet értelmében 1923
februárjában kellett volna a tizenegy brit hivatalnokból és
tizenkét választott tagból álló (amelyből 8 muszlim, 2
keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó tanácsot. A Cionista
Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista VB) rávette a Vaad
Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség legfelső végrehajtó
szervét, hogy vegyen részt a választásokon.
Az
V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban
tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat,
hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a
bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a
hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen
leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem
használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat
érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a
palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette
működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó tanács.
Az arab képviselők ellenállását Weizmannék felhasználták
arra, hogy önmagukat lojális együttműködő partnerként
tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették, hogy a
cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi érdekekhez. Az
ehhez hasonló színjáték és manipulációs taktika jellemző
Weizmann politikájára és a cionizmus módszereire. A
Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn előtt szabaddá vált
az út a „zsidó nemzeti otthon” megteremtéséhez és annak
benépesítéséhez. Az első világháború végén Palesztina zsidó
lakossága 55 ezerre csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian
voltak. Haifa lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig
2000-ről 30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási
hullám (1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az
elsősorban Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági
közösségeket alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a
húszas években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági
válság előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az
Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus”
törekvéseiket.
1929-ben
Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan zsidó
ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát
képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt.
Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás
érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban
lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg
alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal,
bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen
arabgyűlölete nem ismert határokat.
Az
ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai
következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő
lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti
központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely
1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.
A
Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három
erő a következő volt:
1.
Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.
2.
Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi
irányzatát.
3.
Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az
angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette magát
a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel a
harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a
Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett
revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai
Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából
alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus
nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.
Egyértelmű,
hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban
veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a
lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért,
hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát
képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A palesztinai
arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti összefogás
kényszerítheti rá Londont az arab autonómia megoldására, és
csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon megteremtése
érdekében történő cionista földfoglalásoknak. Ennek reményében
1935 novemberében arab küldöttség kereste fel a brit főbiztost,
hogy továbbítsa Londonnak a alábbi követeléseket:
-
Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab többséggel.
-
Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.
-
Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.
A
főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a brit
kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására a
következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3
muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek
két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás továbbra
is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a törvényhozó
tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista Kongresszus
elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a törvényhozó
tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”. Ezt követően
1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány válasza: szó sem
lehet a zsidó bevándorlás teljes leállításáról. Londonba
hívták tárgyalni az arab vezetőket, akik elfogadták a meghívást,
de a brit kormány váratlanul semmisnek nyilvánította a
törvényhozó tanáccsal kapcsolatos régebbi javaslatát. Az arab
vezetőknek szembesülniük kellett azzal az elkeserítő ténnyel,
hogy London ismét engedett a cionistáknak. Ezidőtájt fokozta
aggodalmukat az úgynevezett „jaffai-ügy”: a kikötővárosban a
brit rendőrök cementes hordóba rejtett fegyvereket találtak,
olyan hírek terjengtek, hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal
történik. A gazdasági életkörülmények romlottak, a válság
jelei bontakoztak ki és a munkanélküliség leginkább a városi
palesztinai arabokat sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és
Libanon korlátozott autonómiájának híre is.
Ezen
események természetes következményeként kirobbant az arab
felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott
palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a
jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok
meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett
Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban
képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői
(köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a
Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi párt
képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a sztrájk
addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó
bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a szomszédos
arab országok: palesztinai védelmi bizottságok alakultak
Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban, önkéntesek
érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban engedélyezte
az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további erősítéseket
küldött. A brit csapatok továbbra is csak őrszolgálatokat
teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom magától összeomlik,
hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek az ellentétek.
A
Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve volt,
s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi párt
képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy
győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság és
London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni Abdallah
transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki miniszterelnök, de
sikertelennek bizonyult a kísérlet. Októberben Irak, Szaúd-Arábia,
Transzjordánia és Jemen uralkodói felhívást intéztek a Magasabb
Bizottsághoz, amelyet így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk,
Nagy-Britannia jó szándékában, mivel az kijelentette, hogy
igazságot fog tenni.” A Magasabb Bizottság beszüntette a
sztrájkot, azonban a palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak,
hiszen a Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett
döntött, amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik
a független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.
A
másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók közvetítésével
kompromisszumra törekedett, amelyet a következőkben fogalmaztak
meg: az ország továbbra is brit uralom alatt marad, de erőteljesen
korlátozzák a zsidó nemzeti otthont. A Nasaibi-csoport 1937
júliusában hivatalosan szakított a Magasabb Bizottsággal. A brit
gyarmatügyi államtitkár a következő emigrációs kvóta kapcsán
először utalt a zsidó bevándorlás politikai célzatú
korlátozására:
„Őfelsége
kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje
meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”
Ezt
követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi
bizottság.
Lord
Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a
zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat
alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi,
1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig
érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő stratégiai
megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben támogatja a
zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását
Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti otthon
létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné tette a két
közösség tartós együttműködését.
A
jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:
„III.
A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen
összegezhetjük:
1.
A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését,
és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom
alá kerüljön.
2.
Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó teljes
értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó állammá
válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi zsidót
fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak. Elérik a
cionizmus fő célját – a Palesztinában meggyökerezett zsidó
nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a státuszt biztosítja, amit
más nemzetek a maguk polgárainak. A zsidók végre megszűnnek
>kisebbségi életet< élni…”
(The
Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)
A
két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek
és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A
palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új
mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a
Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa
kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes
lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben
megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet,
azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó államnak
jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy beékelt
terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle és a Gaza
közötti zsidó telepekkel.)
Az
Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent
földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép éppen
ezért nem mondta le ezekről a határokról.”
A
felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is
tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit imperialisták
által összehívott konferenciára (St. James Palace Conference),
amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb Bizottság képviselői
vettek részt és a Nasasibi-párt képviselője. A Zsidó Ügynökség
részéről (már Ben Gurion volt a VB elnöke) megjelent az összes
cionista és nem cionista irányzat képviselője, kivéve a
revizionistákat. A tárgyalásra nem került sor, mert a palesztinai
arabok nem voltak hajlandók találkozni a zsidó küldöttekkel, s a
palesztinai arab kormány megalakításáról kívántak tárgyalni.
London
ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában
közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain Parliamentary
Papers, Cmd. 6019).
A
Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a
zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a
Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével
kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak
ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de azt
konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott biztosítékot. A
Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző reakciója Ben
Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk ebben a háborúban,
mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv
ellen, mintha nem lenne háború”.
A
Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három formát
öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind a három
módszert a Zsidó Ügynökség irányította.
1.
Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később
felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors
földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a
célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam
határait.
2.
Az illegális bevándorlás szervezése.
3.
A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos
hadsereg fejlesztése.
A
bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér
Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942.
május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a
Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i
Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a
Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének
programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:
„A
konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a Zsidó
Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás
ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az
országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek
felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság,
beleilleszkedve az új demokratikus világba.”
A
palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről
egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben 1944
októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök elnökletével az
Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot hozta Palesztina
ügyében:
„Palesztina
fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak
csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására…
A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás
megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina
függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok, mielőbbi
érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a biztonság
stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb igazságtalanság és
agresszió, mint az európai zsidók problémáját egy másik
igazságtalansággal megoldani, igazságtalansággal sújtva a
különböző vallású és felekezetű palesztinai arabokat.”
Ezekben
az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött. A
második világháború végén az Egyesült Államok Nagy-Britannia
egyenrangú partnereként és jövendő vetélytársaként lépett
fel a Közel-Keleten. Növekedett az amerikai monopóliumok
részesedése az olajban (az olajkészletek növekedése elsősorban
a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén emelkedett), a brit
tervek az amerikai pénzügyi segítségtől függtek, s jelentős
amerikai légitámaszpontok is működtek ebben a térségben.
A
Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi szempontok
határozták meg:
- Az
olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse az
arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.
-
Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek a
hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok
elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése
érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos
gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek következményeként
az amerikai törvényhozás mindkét háza határozati javaslatot
terjesztett elő: Washington tegyen lépéseket a Fehér Könyv
hatálytalanítására, Palesztinának zsidó államként történő
létrehozására!
A
Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét
alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a
német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali
beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda rábírta
Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista
követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai
kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben
még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit
stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány csak
abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500 zsidó
telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás felháborította a
palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a zsidó
bevándorlással járó földfoglalásoktól és a cionistákat sem
elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás megakadályozta
volna céljuk elérését: Palesztina zsidó állammá történő
változtatását.
A
Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket
terjesztette a brit kormány elé:
- Nyilvánítsák
palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és csorbítatlanul”
zsidó állammá.
-
Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás
ellenőrzését.
-
Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó
bevándorlásának finanszírozására.
A
fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina
„osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a
palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre
London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a
nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap elteltével
a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a palesztinai
arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték kilátásba.
Truman
amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy Palesztinát
nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!
A
Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új
gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali
beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy
Palesztina zsidó állammá lesz.
A
Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját
és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség
végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana
főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor,
amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens
szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a javaslattal
tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal és a
Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált
cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres
támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda
vasútállomását felrobbantották, három kishajót
elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A
Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége
természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz.
London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit
csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után,
november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság
megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók
bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos
politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók helyzetét
azokban az európai országokban, ahol „fasiszták” áldozatai
voltak.
Az
angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése olyan
kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem volt
hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő
pontokat tartalmazza:
-
Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000 lakójának
bevándorlását, s „könnyítsék meg a további bevándorlást,
megfelelő körülmények között”.
-
Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.
-
Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.
-
Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó
alapokból finanszírozott üzemekben.
A
brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak
abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s beszolgáltatják
a fegyvereket.
1946
júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács
elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését, s
megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista
vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy erőszakos
akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából. Néhány
nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a levegőbe,
köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.
Az
Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák
meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet,
különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet megváltoztatták,
a tiszteket szabadon engedték). A „Kol Jiszróél” (Izrael
Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára vállalta az akciót.
Brit
katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség épületét,
letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi vezetőjét
(Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun terroristái három hét
múlva (tejszállító arab munkásoknak öltözve) felrobbantották
a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, amelynek egyik szárnyában
működött a palesztin brit katonai parancsnokság. Ezt követően
Tel Avivban meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai
kormány és Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman
elnök tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni
lépéseket az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt
követően július 31-én közzétették az angol képviselőházban
az angol és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét,
amelyben kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik
Palesztina birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg
támogatni a tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv
vitája során merült fel először a brit parlamentben Palesztina
feladásának lehetősége.
Churchill
így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk
a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az
ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül kiürítjük
Palesztinát…”
Ben
Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én
találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet,
helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és
Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam
magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a
Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne Londonnal,
mint amilyet az Transzjordániával kötött (Nagy-Britannia
megtarthatja támaszpontjait).
Az
arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny
folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.
Az
Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött,
hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a
tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a
tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az
amerikai kormány képviselői.
A
gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen csak
a brit küldöttek és a független arab országok képviselői
vettek részt.
Javaslat
született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a
Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti
Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái
támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát.
(Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg, hogy
a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a
köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus
keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is a
vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)
A
kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy
Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű
független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az arab
közösség számarányának megfelelően vesz részt az államhatalmi
szervekben.
1946-
októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann
megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része”
fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann javaslatát.
A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha sor kerül az
ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek, a
települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden bevándorló
több földet jelent! Meggyorsult az illegális bevándorlás, és a
Zsidó Brigád közreműködésével jelentős hálózat alakult ki,
amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról hajókat indított
Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb hajót elfogták.
Megélénkült az Irgun angolellenes tevékenysége. 1947. január
1-jén bejelentette az angolok elleni akciók fokozását. A Zsidó
Ügynökség állásfoglalása azonban akkorra már az volt, hogy a
harcot nem a brit hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel
kell megvívni.
A
londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők
előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy még
öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta 4000
zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független
kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél
elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a
brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött,
hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ
főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát,
ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special
Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai
Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen
vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december
1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén
elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ
főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta, amely
szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a
oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó
államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).
A
jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit védnökség
Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége mellett – ezután
a két független, de egymással gazdasági unióban lévő állam
megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem legyen ESZ védnökség
alatt, továbbá az átmeneti időszakban földvásárlási tilalom a
tervezett zsidó állam területén, valamint a zsidó bevándorlási
kvóta felemelését.
Az
ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát
kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az
ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal tiltakozott
ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ döntését
követően, november 30-án tanácskozott Jeruzsálemben, s
meghirdette az általános sztrájkot, tiltakozásul a kettéosztás
ellen. Ezt követően kirobbantak a zsidó-palesztinai arab
ellentétek, egymást követték a támadások, a retorziók.
A
Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes
propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv
megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag
önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis
külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében
szeretnének élni a zsidókkal.
Ben
Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött létre,
amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára vonatkozó
határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum megszűnéséig
megszabadítaná a zsidó államot az araboktól, vagyis a lakosság
felétől!
Mindezt
oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit
hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun
terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”. Ben
Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana
vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir
Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a
jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal
azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az arab
parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet zúdítottak
rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun vezetője
Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a zsidók úgy
hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres offenzíva
folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét, a brit
csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták és
elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két arab
várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett az
Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a brit
csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve
Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő
útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit
hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi
státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg
az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött tűzszünet
nem volt tartós. Az angolok bezárták a kormányhivatalokat,
elégették az okmányokat.
Tel-Avivban
a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban kikiáltották
a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam függetlenségét. A
függetlenségi nyilatkozatot aláírta valamennyi párt. 1948. május
15-én Izrael Állam megalakulásával Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség
elnöke lett a miniszterelnök, Mose Sharet politikai titkár a
külügyminiszter, és Eliezer Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.
Izrael
Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos
országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék a
közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az ENSZ-felosztást
csak kényszerű, átmeneti megoldásnak tekintette.
Összevetve
Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi
nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány
válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó
javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal, és
a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben”
megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion
terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.
A
függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „…
gondoskodik
az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek
sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az
Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész
együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel
az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában,
és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének
megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is felhívással
fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek vissza a béke
útjára, és vegyék ki részüket az ország fejlesztésében, mint
teljesen egyenjogú polgárok, akiknek megfelelő képviseletet
biztosítunk az állam minden ideiglenes vagy állandó testületében
és intézményében … Izrael Állama kész teljes erejével részt
vállalni a Közel-Kelet békés fejlesztésében és
felvirágoztatásában…”
A
nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak
tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési
határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion
miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott
véleményével, amely szerint:
„Ez
az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik
térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország valósággá
váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének térképe – a
Nílustól az Eufráteszig!”
Az
1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is
jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az
elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt
bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat,
amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre
adott választ:
Az
Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével
foglalkozó javaslatr
(Az
Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az
ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)
1.
Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek
visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg, hogy
átadjam önöknek a következő választ.
2.
Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem,
nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi
háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból,
és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett hasonló
csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen számunkra. Ha
azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az izraeli
fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van, mert
átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való
kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával
kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy
bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti
alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és
gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul
gondolták ki…
3.
A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek feltételeit
felújították a július 15-ei határozatban, különös figyelemmel
gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne befolyásolja egyik
fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy tolmácsolta ezt az
elvet, hogy egyik félnek sem lehet több előnye a másik kárára.
Kétségtelen, hogy a fegyverszünet alatt több ezer arab
visszatérésére Izrael Államba – amelyet még mindig
szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai támadások
célpontja és újra megújított katonai támadások tárgya lenne
-, valójában erősen károsítaná jogainkat és helyzetünket.
Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő
menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús
erejét és háborús készültségét a területére hozott
politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek
súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze
bekövetkező bonyodalmakért.
4.
Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek
visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a
békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél feladata,
számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét. A
jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges
menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye –
az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is visszautasította
Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll,
minden kísérlet, amely az arab menekültek problémáját
kiszakítja az összefüggésekből és azt csak izoláltan akarja
megoldani – mint ahogy az már történt -, súlyosbítja a
helyzetet…
5.
Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének,
hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért
az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent
különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre
jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen –
megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú
férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti
által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése
lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az
arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a
jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így
fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a
fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet
alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem
alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági
Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való
ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása. Nem
múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne
fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények
között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács
határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd
alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő visszatelepítési
programot hozzon létre az arab menekülteknek.
6.
A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és
Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak
sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás,
Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik fenyegeti
a zsidó biztonságot, és ilyen területen a potenciálisan
robbanással terhes helyzet újrateremtése az utolsó dolog lenne,
amit bármelyik létéért küzdő állam elfogadna. Mellékese: nem
tudjuk méltányolni… miért csak Jaffa és Haifa korábbi
területét választották ki erre a speciális eljárásra, és
miért találták azokat érdemesebbnek bármelyik más városnál
vagy falunál.
7.
Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a normális
életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan problémát
jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az általános
életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy véljük, Ön
biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus az a nemzetközi
segítség, melyet ön elképzelt erre az időre. Másrészről az
Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes igazságtalanságnak
tartana minden kísérletet, amely a visszatérő arabok segítésére
és újratelepítéséhez a korlátozott és igen szűk anyagi
támogatást is igénybe venne. Nem akarjuk vállalni az arabok
helyett a felelősséget, akiket a zsidók sosem akartak bántani –
akikkel valóban békében akartak élni: az Ideiglenes Kormány
feljogosította magát, és igen eltökélt, hogy kártérítést
követeljen az arab államoktól a pusztításért, rombolásért, az
elveszett életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a
fegyveres intervenció bűnös oktalansága okozott.
8.
Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab
tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az
invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy
Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A
nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója
nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna
Izrael Államának megalapításába, és most békésen és jólétben
élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az arabok
megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást okozott, és a
kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a felelősség azoké,
akik a háborút előidézték és folytatták, ugyanúgy, mint
azoké, akik segítették és felbujtották őket. Az arab kormányok
és az a nagyhatalom, amely minden módon elősegítette, hogy azok
mindent elkövessenek Izrael Állam aláásására és lerombolására,
kudarcukat követően Izrael Államától várják el saját
meggondolatlan cselekedetük eredményéért a kártérítést.
9.
Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az
Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan
helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból akármennyit
is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike azon
jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait figyelembe véve,
megváltoztatja a történelem folyását. Korai lenne pontosan
megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen mértékben fogja
Izrael és a szomszédos területek jövőjét befolyásolni. Mikor
az arab államok készek lesznek békeszerződést kötni Izraellel,
ennek a kérdésnek a megoldása az általános egyezmény részeként
fog felmerülni, és jogos részét képezi majd a zsidó életek és
vagyon elpusztításáért benyújtott kártérítési igényünknek.
A zsidó és az arab népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam
stabilitása és szomszédaival való béke alapjának tartóssága,
az arab kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az
újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges
részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen
mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének
volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó és
tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint
igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása
addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”
Aláírta:
M. Shertok külügyminiszter
(The
Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United
Nations, 48-50.o.)
Négy
hónappal a fenti levelet követően megszületett „Az ENSZ
közgyűlésének 194. (III.) határozata” (1948. december 11-én),
amelynek 11. pontjában kimondja a palesztinai arab menekültek
hazájukba történő visszatérésének lehetővé tételét és
annak módját.
Ezzel
szemben az izraeli kormány 1948 őszén már rendeletet hozott az
úgynevezett „távollévő személyek” tulajdonáról.
(Távollevőnek számított minden palesztinai arab, aki 1948.
augusztus 1-je előtt elhagyta lakhelyét. Ha egy palesztinai arab az
Irgun terroristáinak vérengzésétől tartva más városokba
költözött, majd onnan visszatért saját földjére, ez a föld
már nem volt az övé!) Az izraeli kormány 1949-ben felhatalmazta a
hadügyminisztériumot, hogy „biztonsági övezetnek”
nyilváníthatja Izrael bármely részét, s tíz napon belül
eltávolíthatja onnan a lakosokat. Így űzték el saját
földjeikről a palesztinai arabokat, s folytatódott a földrablás,
amelyet különböző „törvényekben” fogalmaztak meg.
1967.
június 3-án az izraeli kormány döntött az Egyiptom elleni
támadásról: június 5-én indul az izraeli villámháború, amely
a „hatnapos háború” nevet viseli. A villámháború nem érte
el a fő célját, a kairói és a damaszkuszi rezsim megdöntését,
de 1967 novemberében a Biztonsági tanács határozata, amelyet
Nagy-Britannia terjesztette elő, kompromisszumos megoldásra
törekedett. Az 1967-es határozat lényege:
1.
Ki kell vonni a csapatokat a megszállt területekről.
2.
Be kell szüntetni a hadiállapotot, elismerve a térség összes
államának szuverenitását, területi integritását és politikai
függetlenségét.
3.
Biztosítani kell a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és az
Akabai-öbölben.
4.
Igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét.
A
határozat alapfeltételének nyilvánította a megszállt területek
teljes kiürítését, ezt összekötve a menekültkérdéssel.
Izrael elzárkózott a határozat elfogadásától, s bejelentette:
nem adja vissza Jeruzsálem keleti részét.
A
napjainkban tapasztalható közel-keleti konfliktusok a fenti
történelmi események következménye. A konfliktus békés
rendezésére addig nem kerülhet sor, amíg Izrael folytatja a
cionista törekvések végrehajtását és a palesztinai arab nép
elleni agressziót. A jelek szerint Izraelnek azonban nem áll
szándékában politikájának megváltoztatása.
Az
ellenzéki Likud-párt vezetője, (a háborús bűnös) Ariel Sharon
volt külügyminiszter, 2000. szeptember 28-án provokatív
látogatást tett a Templom-hegyen, s az addig folyamatban lévő
béketárgyalások eredményességét veszélyeztette. A tárgyalások
alapját az önálló palesztin állam kikiáltásának határnapja
(2000. szeptember 13.) képezte az alábbi feltételekekl:
1.
Izrael ismerje el a Templom-hegyen lévő mecset-együttes feletti
Palesztin szuverenitást.
2.
Vonuljon ki az 1967-es határokig.
3.
Ismerje el a palesztinai arab menekültek hazájukba való
visszatérésének jogát.
Izraelnek
nem áll szándékában a fent jogos követeléseknek eleget tenni,
hiszen a palesztin nép számára tett engedmény veszélyeztetné
azt a cionista tervet, hogy Izrael teljes mértékben bekebelezze
Palesztinát, ahol csak és kizárólag egyetlen állam léteznék,
amely nem más, mint Izrael állam. Az izraeli tervben nem szerepel
egy kétnemzetiségű állam. Izrael már 2000 szeptemberében kezdte
irtani a palesztin-arab népet, a zsidó katonák a Templom-hegyi
mecsetből az ima után kilépő fegyvertelen arab hívőkre már
gépfegyverekkel vártak és közéjük lőttek.
Ariel
Saron 2000. november 16-án előrehozott választásokat sürgetett
Ehud Barak miniszterelnök leváltására, hiszen Saron szerint „nem
szabad megengedni, hogy a Barak-féle Munkapárt tárgyaljon a
palesztinokkal egy esetleges békeszerződés feltételeiről.”
Saronnak nem kell sokáig várnia, hiszen 2001. március 9-én
letette a kormányfői esküt. Az eskütétel harmadik napján
(március 12-én) az amerikai lapoknak tett nyilatkozatában
ismertette jövőbeni céljait: tevékenységének prioritásai közé
sorolja zsidók bevándorlásának ösztönzését. Azt akarja
elérni, hogy a következő 10-12 év során újabb 1 millió zsidó
vándoroljon be Izraelbe és reményei szerint 2020-ra a világ
zsidóságának többsége Izraelben fog élni.
Saron
módszeresen dolgozik célja megvalósítása érdekében, hiszen
gazdasági, katonai blokád alá vonja a palesztinai arab lakosságot,
figyelmen kívül hagyja az ENSZ határozatokat, behatol és
körülzárja a palesztin városokat, amelyeket börtönné
változtat, s a palesztinai civil épületek (kórházak, iskolák,
lakótelepek) elleni támadásokkal gyakorlatilag a palesztinai arab
nép likvidálásába kezdett: a palesztin rendőröket, a civil
palesztin fiatalembereket a családtagjaik előtt végezteti ki.
Saron
teljes mértékben szabad kezet kapott az Egyesült Államoktól, így
megengedheti magának, hogy Jasszer Arafat palesztin elnök
Ramallah-i főhadiszállás köré ostromgyűrűt vonjon, s a
palesztin vezetőt embertelen körülmények között fogva tartsa,
sőt egyenesen a száműzetésével fenyegetőzzék. Saron a
béketárgyalásokra már egyáltalán nem mutat hajlandósságot,
azzal az ürüggyel, hogy a palesztin nép hagyjon fel a terrorista
merényletekkel, miközben Saron kormánya úgy harcol a palesztin
nép ellen, mintha igazi hadsereg ellen harcolna, beveti a
legmodernebb amerikai fegyvereket, F-16-os vadászgépeket, a
fegyverrel nem rendelkező kődobáló palesztin nép ellen. A
megszállt és elnyomott népnek kellene – Saron szerint –
engedményeket tenni a megszállókkal szemben.
A
palesztin nép mindig hajlandó volt béketárgyalásokra, a
konfliktus békés rendezésére, és ezt mi sem bizonyítja jobban,
mint hogy Jasszer Arafat a béke megteremtése érdekében 1993-ban
az oslói egyezményben aláírta, hogy az izrael által megszállt
1967-es határok 22%-át szolgáltassa vissza Izrael, azonban Saron
még erre sem volt hajlandó. A palesztin nép ennél nagyobb
engedményt már nem tehet. A tárgyalásokhoz két, kompromisszumos
megoldásra törekvő tárgyalópartner szükséges. A jelenlegi
helyzetben az a palesztin mondás lépett érvénybe, miszerint „egy
kézzel nem lehet tapsolni”
Hikmet
Zeid, palesztin miniszter, aki 1989-1993 között a PFSZ budapesti
nagyköveteként, pozíciójához méltóan képviselte hazánkban
országát és népét, egyértelműen és nyíltan, tiszteletre
méltó módon mutatott rá a konfliktus lényegére:
„Az
1993-as oslói egyezmény után azt reméltük, hogy Izrael
ugyanolyan komolyan veszi a békefolyamatot, mint mi, mert mi valóban
komolyan vettük. Úgy érezzük, hogy az izraeli fél még nem
döntötte el, hogy mit akar. Békét szeretne, de nem akar kivonulni
a megszállt területekről. Békét akar, de nem akar megszabadulni
a megszálló hatalom mentalitásától, a megszállás
gyakorlatától, a békefolyamat ismételt megsértésétől. Így
most olyan szakaszba jutottak a dolgok, ami komoly veszéllyel
fenyeget: a BÉKE veszélybe került.
Nem
azért, mert gyengék vagyunk. A palesztin nép képes szembeszállni
a megszállással, harminc évig harcoltunk a megszállás ellen és
készek vagyunk újra harcolni. Az izraeliek milyen engedményeket
várnak tőlünk? Talán távozzunk Palesztinából és hagyjuk itt
nekik?! Ilyen fajta jóindulatot remélnek tőlünk?! Hogyan élhet
békében együtt két nép, ahol az egyik leigázott, megszállt
nép, a másik a megszálló nép? Miféle bizalom lehet közöttük?
Végül is mit kívánnak a palesztin féltől? Milyen engedményeket
tegyünk, hogy elnyerjük az izraeli megszállók bizalmát? Mi
minden tőlünk telhetőt megtettünk, a békefolyamatba
meggyőződésből kapcsolódtunk be, nem taktikáztunk. Ezt tudjuk
adni, többre nem vagyunk képesek. Mi a palesztin területeket
szeretnénk visszakapni, egy független palesztin államot akarunk
létrehozni, amelynek kiegyensúlyozott kapcsolatai lesznek a térség
valamennyi államával. A békefolyamat, a megegyezés alapja a
„terület a békéért”, de mi még nem kaptuk vissza a
területeinket, láthatják, hogy városainkat katonailag
körbezárták, szinte teljes katonai blokád alá helyezték! Hol
vannak akkor azok a palesztin területek, amelyeket a békéért
adtak vissza?! Nekünk, áldozatoknak milyen engedményt kellene
tennünk Izraelnek?! Mondjunk le a megszállt Kelet-Jeruzsálemről?
Ilyenfajta jószándékot vár tőlünk a megszálló hatóság?
Mondjunk le a szomszédos arab államokkal közös határainkról?
Adjuk áldásunkat a földjeinket kisajátító zsidó telepesek
földfoglalására, területeink megszállására, szülőföldünk
kisajátítására? Mondjunk le a menekültek jogairól, miközben az
izraeli kormány a palesztin menekültek helyére 1 millió oroszt és
ukránt hozott ide? Mi közük van ezeknek az orosz és ukrán
zsidóknak Palesztinához? A hazájukból elűzött 3,5 millió
menekült ősei ezer vagy több száz éven át éltek Haifában,
Jaffában és Palesztinában, az izraeli kormány mégis megtiltja a
palesztin menekülteknek, hogy visszatérjenek szülőföldjükre!
Azt azonban lehetvé teszi, sőt pénzeli, hogy olyan orosz zsidók,
akik nem akarnak tovább Oroszországban élni (a fele keresztény,
nem is zsidó), ide jöjjenek és azonnal állampolgárságot és
különböző kedvezményeket kapjanak. Amint megérkeznek Izraelbe,
máris teljes jogú izraeli állampolgárrá válnak.
Milyen
jóindulatot várnak még tőlünk? Még mit adhat a palesztin ember
Izraelnek, felszámolja magát?! Egyáltalán van-e a világon olyan
nép, amely felszámolja magát a megszállók kedvéért? Mi sem
nyilvánítjuk magunkat nemlétezőnek. Élő nép vagyunk, olyan
nép, amely az elmúlt 50 évben képes volt szembeszállni minden
összeesküvéssel, amelyet körülötte szőttek és minden olyan
erővel, amely összeesküdött Izraellel ellenünk. Semmi sem jelent
zsákutcát, még a háború sem. A háborúknak általában céljaik
vannak, különösen, amikor egy nép el van nyomva és a teljes
függetlenséget szeretné kivívni, és mi minden eddigi kudarc
ellenére számításba vesszük egy békés megoldás lehetőségét!”
Piroska
Éva: Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam
létrejöttének történeti és politikai előzményei.
Északi
Korona,
2003. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése