Sötét árnyékok

Sötét árnyékok

A HIT GYÜLEKEZETE ÉS A TITKOSSZOLGÁLATOK

Nem kis fába vágtuk a fejszénket ezzel az írással, olyannyira, hogy sajnos sem informátorunk, sem szerzőnk kilétét nem közölhetjük. Ha kedves Olvasónk itt-ott valóságos eseményre vagy személyre vél ráismerni, az nem csak a véletlen műve.

A hetvenes években a titkosszolgálatok az Állambiztonsági Hivatal felügyelete alá tartoztak. Az akkori politikai vezetés veszélyesnek látta azt, ha a tömeg valamilyen alternatív irányba, esetleg egy spirituális közösség felé mozdul el. A már jól ismert történelmi egyházaktól azonban nem félt a hatalom, sőt, kifejezetten számítottak az együttműködésükre. Egy névtelen forrásunk szerint a katolikus egyház magasabb szintjein 80 százalékos volt a beszervezettség, tehát tíz püspökből nyolc jelentett a hatóságnak. A politikai rendszer tisztában volt vele, hogy a római katolikus egyház hierarchiája garancia arra, hogy az alacsonyabb szinteken is rend és kiszámíthatóság legyen. A református egyházzal is együttműködtek a hatóságok, de kevésbé intenzív módon.

A zsidó hitközségből is szerveztek be embereket, de itt más volt a koncepció, kevésbé a vallási élet - re, inkább az izraeli kapcsolatokra fókuszáltak. Moszkva kifejezetten félt attól, hogy Izrael Magyar országon keresztül katonai vagy más titkos információkhoz juthat, ugyanis bizonyos amerikai hírszerzési akciók szálai Izraelen és Magyarországon át vezettek a Szovjetunióba. Egy hálózat, ami lebukott a 60-as évek végén, jó leckét adott a kommunista blokknak, hogy Izraelre, ezen belül is az izraeli—magyar kapcsolatokra nagyon komolyan oda kell figyelniük, s ennek fontos része volt a vallási szervezetek megfigyelése is.

A legveszélyesebbnek nem a történelmi egyházak számítottak, hanem azok a kisegyházak, amelyek önmaguk szerveződtek egy-egy karizmatikus szellemi vezető köré. E csoportok két szempontból jelentettek komoly veszélyt a hatalom számára. Egyrészt folyamatosan próbálták növelni a létszámukat, továbbá közvetíteni azokat a szellemi igazságokat, amelyek szemben álltak a politikai rendszer ideológiájával, miszerint „Isten nem létezik”. Másrészt ezek a csoportok hihetetlen módon összetartottak és összezártak, különösen külső veszélyek és támadások esetén. Az állambiztonságiak tisztában voltak vele, hogy az újonnan alakuló keresztény közösségek rendelkeznek hagyományokkal az üldöztetés terén is. Az esetleges támadásokra, inzultusokra kifejezetten hatékony módszerekkel reagáltak, így a hatóságoknak nem volt egy szerű dolguk. Jó konspirációs képesség jellemezte ezeket a vallási csoportokat, rendelkeztek olyanfajta eszközháttérrel, mellyel sokszorosítani és terjeszteni tudták nézeteiket, hitelveiket írásos és hanganyag formában egyaránt. Ismertek különféle módokat arra, hogy kiadványaikat eljuttassák bárhova, ahova csak akarták. Emiatt ezek a szervezetek kifejezetten nagy kihívást jelentettek az állambiztonsági szervek számára.

Bulányi György, a katolikus Bokor mozgalom alapítója 1952 és 1960 között hitéért börtönben ült, majd 1982-ben eltiltották nyilvános papi működésétől

A politikai vezetés nem azt feltételezte, hogy ezen csoportok tevékenysége a keresztény hitet szolgálja, hanem hogy olyan, az állam számára veszélyes és nem átlátható országok és szervezetek munkáját segíti, mint az USA vagy a NATO. Az Amerikai Egyesült Államok keresztény szervezetei Kelet-Európában ezeket a keresztény közösségeket és tevékenységüket hitbeli meggyőződésük miatt támogatták, nem pedig azért, mintha a CIA fizette volna őket. Ezt egy állambiztonsági tisztnek nem lehetett elmagyarázni, mert ők alapvetően minden efféle külföldi kapcsolatban veszélyt láttak, ami nem meglepő, hiszen erre képezték ki őket.

Máté-Tóth András vallástörténész szerint 1963-ban a Vatikánba kiutazó 15 főből álló küldöttségből 9 ügynök volt

A 70-es évek végén, a 80-as évek elején formálódó Hit Gyülekezete (akkor még hivatalosan nem rendelkezett ezzel az elnevezéssel) is olyan közösség volt, ami miatt nyugtalanok lehettek az állambiztonsági szervek munkatársai, akik az első pillanattól kezdve veszélyesnek tartották a gyülekezetet. Az alapító már eleve a rendszer által megbélyegzett személy volt, hiszen Németh Sándor ifjúkorában megpróbált Nyugatra szökni Magyarországról, de ez nem sikerült. Aki a kommunista blokkot disszidensként el akarta hagyni, az a rendszer ideológiája szerint a nép ellenségévé vált. Németh Sándor emiatt megbízhatatlan személynek számított állambiztonsági szempontból, a 70-es évek második felében már biztosan megfigyelték, hiszen ebből az időszakból származó jelentések úgy mutatják be, mint akivel „lesz még gond”, mivel jól kommunikál, meg tud győzni embereket az elveiről. Érdekesség, hogy 1980-ban Németh Sándort és családját amerikai keresztények meghívták az Egyesült Államokba több hétre. Ő és családja is kapott útlevelet, ki is utaztak. Mint utóbb kiderült, szándékosan engedték ki az országból, hiszen abban reménykedtek a titkosszolgálati emberek, hogy talán kint marad, ugyanis akkor már komoly veszélyt láttak a tevékenységében. Bár kapott álláslehetőséget a floridai keresztényektől, Németh Sándor ezt visszautasította, és hazajött, mert úgy érezte, hogy itt van elhívása, Magyarországon. Ezzel viszont egy olyan harc kezdődött el a gyülekezet és a titkosszolgálatok között, amire biztosan nem számított.

Németh Sándor már a kezdetektől nem rejtette véka alá a véleményét sem a kommunista rendszerrel, sem a történelmi egyházakkal kapcsolatban. Olyan közösségbe járt abban az időben, ahonnan azonnal mentek róla a jelentések. Az állambiztonság annak örült volna, ha római katolikus pap lesz belőle, vagyis nem hagyja el a történelmi egyházat. Amikor azonban látták, hogy nem ez történik, hanem egy új közösség alakult, amely ráadásul rövid időn belül dinamikus fejlődésnek indult, komolyabb beavatkozást láttak szükségesnek.

A szolgálatok azt is vizsgálták, hogy a Hit Gyülekezete mikor kezdett el a politika felé orientálódni. Az ellenzéki csoportok a rend - szerváltás időszakában szimpatizáltak a keresztény közösségekkel, mert „fel lehetett őket tűzni” a politikai zászlójukra. Másrészt a gyülekezet tagjai nagyon értettek ahhoz, hogyan kell megszólítani az embereket, mozgósítani, szervezni, a pénzügyi hátteret megteremteni bizonyos eseményekhez. A közösségnek már akkor is kiterjedt kapcsolat - rendszere volt izraeli és amerikai szervezetekkel, és ez már önmagában is elegendő indokot jelentett ahhoz, hogy a titkosszolgálatok folyamatos megfigyelés alatt tartsák a Hit Gyülekezetét, és ügynököket szervezzenek be.

Németh Sándort a 70-es évek második felében már biztosan megfigyelték

Ügynöktípusok a gyülekezetben

A szolgálatok alapvetően két irányban indultak el. Egyrészt állandósultak a megfigyelések és lehallgatások, ennek részeként például bepoloskázták Németh Sándor magánlakhelyét, de folyamatosan figyelemmel kísérték a budaörsi présházban tartott összejöveteleket is. A titkosszolgálat által alkalmazott másik módszer pedig bizonyos emberek beépítése volt a közösség életébe, ami a vezető lelkész megfigyelését és befolyásolását célozta.

A gyülekezet kontrollálásában alapvetően két ügynöktípus működött közre. Az egyik, aki információkat gyűjtött; ezt a feladatot is különféle szinteken lehetett elvégezni. Alap szinten úgy zajlott, hogy elment valaki meghallgatni egy előadást vagy prédikációt, majd írt róla egy feljegyzést. Magasabb szintet jelentett az, aki csatlakozott a gyülekezethez, aktívan részt vett a rendezvényeken, de a közösségre nem bírt befolyással; emellett pedig létezett egy másik élete is, amikor jelentett mindarról, amit látott és hallott.

A második ügynöktípus, aki az információszerzés legmagasabb szintjén áll, az úgynevezett befolyásoló ügynök. Feladata, hogy a felső vezetés mellett helyzetbe kerüljön, hangadó legyen. Általában az ilyen típusú titkosszolgálati emberek köré fedősztorit, vagy más néven — ahogy a szakma mondja —, legendát építenek, amit folyamatosan fejleszteni, táplálni lehet. Egy ilyen kitalált legenda célja, hogy a közösség bizalmát elnyerje az illető, és befogadják őt. Jellemzően a 80-as, 90-es években az ilyen személyek üldöztetésről, lejárató újságcikkekről, esetleg börtönélményekről számoltak be, mindezt azért, hogy minél nagyobb elismerést érjenek el a kiszemelt közösség tagjai között. Ahogy bekerülnek és bizalmat kapnak, aktívan elkezdenek dolgozni a közösségért, kihasználják a nyilvános lehetőségeket, hogy hallassák szavukat, például harciasan fellépnek tüntetéseken, nyilvános rendezvényeken. Így már semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a nemes ügyért harcolnak, a közösség tagjai elhiszik róluk, hogy velük vannak. Amikor a beépített ügynök eléri a megfelelő szintet, akkor elérkezik az aktiválás pillanata, vagyis a közösséget és vezetőségét befolyásolnia kell a kapott céloknak megfelelően.

Névtelen forrásunk szerint a gyülekezet életében mind a három ügynöki szint képviseltette magát a 80-as évek elejétől kezdve. Kádár János ebben az időszakban konzervatív, keményvonalas irányelvet diktált, mely szerint tűzzel-vassal üldözni kell azokat, akik másként gondolkodnak, mint ők. Ennek részét képezte a média által gerjesztett lejárató hecckampány, mellyel a gyülekezetet egy destruktív, a társadalomra nézve veszélyes szektaként próbálták bemutatni. Olyan rémhíreket terjesztettek a közösségről, hogy ott orgiákat tartanak, levetkőztetik az embereket, elveszik a pénzüket, elidegenítik a fiatalokat a családjuktól, Amerika pénzeli és segíti őket stb. A tudatos lejárató kampány célja az volt, hogy az emberekben félelmet keltsenek a gyülekezettel kapcsolatosan, ezáltal teljesen elszigeteljék a közösséget. Az Állambiztonsági Hivatal vallásügyi részlege komoly pénzügyi és oktatási támogatást kapott, aminek az lett a következménye, hogy még több embert tudtak beküldeni a gyülekezetbe.

Kádár János konzervatív, keményvonalas irányelvet diktált

A beépített ügynök hatékonysága

Az első ügynöki szint tevékenysége nem hozott komoly eredményeket, gyakorlatilag semmilyen érdemi információt nem szállított a szolgálatnak. A második ügynöki szint esetében nagyon jól összezárt a közösség, hiszen nem ült fel provokatív és manipulatív hangoknak. Hiába próbált az Állambiztonsági Hivatal beszervezni magából a gyülekezetből is embereket, ez sem vezetett eredményre. Ezután vetették be a harmadik szintet: a 80-as években operatív akció keretében kiképeztek egy személyt, aki megkapta a feladatot a teljes beépülésre. Alapos felkészítése során megkapta Németh Sándor személyes profilját, így elég jól felmérhette őt és a gyülekezet vezetőségét is. Az illető személyes meggyőződése szerint mind az helytelen, amit a gyülekezet tesz, ezért belső tűz hajtotta célja elérése érdekében.

A titkosszolgálat folyamatosan figyelemmel kísérte a budaörsi présházban tartott összejöveteleket

Ahogy telt az idő, ez a beépített ügynök egyre frusztráltabb lett, hiába várta a nagy pillanatot, hogy Németh Sándort majd le tudja leplezni valami mocskos ügy miatt, nem jött ilyen lehetőség, mivel nem talált semmi terhelőt rá nézve. Így egy jól bevált titkosszolgálati mód - szerhez folyamodott: a megfigyelt személyről és a közösségről valótlan dolgokat kezdett állítani, hogy fenntartsa a feszültséget a gyülekezet körül, különben megbízása okafogyottá vált volna. Felettesei arra utasították, hogy hatoljon mélyebbre, hátha talál valamit, ennek érdekében pedig mindenfajta támogatást megkapott a szolgálattól. Informátorunk szerint ez az ügynök saját maga jelentkezett a feladatra, mert ő jó „elvtárs” volt. Elmondása szerint az ilyen típusú embert azért kell egy idő után az „ügyről” levenni, mert meghasonlik önmagával. Ahogy kezdi megismerni a kiszemelt felet, látja, hogy nem tudja úgy gyűlölni, ahogy kellene, mert nincs miért, de a tartótisztjei azt várják el tőle, hogy gyűlölje, és írjon is erről. Közben fél attól, hogy ha lebukik, akkor a tartótisztjei azt fogják róla gondolni, hogy a gyülekezet őt is behálózta, és áruló lett. Ezen őrlődik nap mint nap…

A nagy vetélytárs

Az említett ügynök már a 80-as években elkezdte felépíteni „legendáját” a gyülekezeten belül. Eközben a megrendelői igény az állambiztonsági oldalról megváltozott a 90-es évek elején. Ekkor ugyanis felbukkant a gyülekezet mellett az SZDSZ, aminek furcsa hatása lett mind politikai, mind egyházi szinten. Informátorunk szakmai véleménye szerint a 80-as években kevésbé volt veszélyben a gyülekezet, mint a 90-es évek elején.

A római katolikus egyház az első perctől kezdve vetélytársnak tekintette a Hit Gyülekezetét. Mint jó stratégák, készítettek egy kockázati analízist, hogy kik lehetnek számukra veszélyesek a közeljövőben. Ide sorolták a Hit Gyülekezetét is, ami elsősorban a közösség fejlődésének, növekedésének volt köszönhető. Németh Sándort a katolikusok már a 70-es években figyelték, de ami kor kilépett onnan, kikerült a látókörükből. Az állambiztonságiak ígéretet tettek számukra, hogy majd ők szemmel tartják. A katolikus egy ház a 80-as évek végén kezdett újra foglalkozni Németh Sándorral és a Hit Gyülekezetével. 1991—92-ben elég erőteljesen próbálkoztak azzal, hogy valahogyan szétverjék a közösséget, persze nem direkt, hanem inkább közvetett módon. Például bizonyos politikai erőkkel szövetkeztek, akik uszító szólamokat hangoztatva (zsidózás, karvaly tőkézés) támadást indítottak a gyülekezet ellen.

Bizonyos pártok, szervezetek számára az tűnt a legveszélyesebbnek, hogy a gyülekezetnek a politikai libikókában olyan ereje van, hogy akár el tud dönteni egy országgyűlési választást is. (Ez a félelem a mai napig él bizonyos körökben.)

Emiatt minél többet meg akartak tudni a közösségről. Meg akarták ismerni a gyülekezet gazdasági hátterét, méretét, és ezen információk birtokában befolyásolni akarták a működését, illetve leleplezni, amit lehet. A titkosszolgálat munkájában a módszerek és az elvek nem változtak, csak nem állt már mögötte a kommunista ideológia, helyébe a hatalmi ideológia lépett. A hírszerzés arra törekedett, hogy valamilyen úton-módon szétzilálják a közösséget. Ez volt az elsődleges cél. Beindult a bomlasztási gépezet, ami azt jelenti, hogy a beépített emberek suttogó propagandát folytattak a gyülekezet belső köreiben, a vezetőségen belül. Mindez a 90-es évek elején kezdődött, amikor meghatározó szerephez jutottak azok az emberek, akik ügynökként épültek be. Volt már múltjuk a gyülekezetben, és bíztak bennük. A titkosszolgálat másik nagyon fontos célja az volt, hogy a Hit Gyülekezetét le tudják választani az SZDSZ-ről.

A 90-es évek elején nagyobb veszélyben volt a gyülekezet, mint a 80-as években

Névtelen informátorunk állítása szerint 3-4 embert sikerült magas szinten beépíteni, és az a személy volt az irányítójuk, aki később lejárató könyvet írt. A gyülekezeten belüli törést is ők idézték elő a 90-es évek végén. Ami akkor történt, egyáltalán nem volt véletlen — állítja a titkosszolgálati berkekben egykor jártas informátorunk.

Az Állambiztonsági Hivatal vallásügyi részlege komoly pénzügyi és oktatási támogatást kapott, így még több embert tudott beküldeni a gyülekezetbe

A gyülekezet oldaláról logikus stratégiai döntés volt, hogy — a rágalmakkal szembeni védekezés mellett — nem elbújni próbált ebben a nehéz időszakban, hanem aktívan ki akart állni az emberek elé, hogy megismerje a társadalom, valójában milyen a belső élete, mi zajlik ott egy istentisztelet során. Ezt csakis úgy tudta és a mai napig úgy tudja megtenni, ha rendelkezik a nyilvánosság eszközeivel, tehát például van újságja, van televíziós megjelenési lehetősége. Amikor rendszeresen elindultak az ATV felületén a Hit Gyülekezete istentiszteleteinek élő közvetítései, mint egyfajta „egyházi reality”, ez egy újabb minőségi ugrást jelentett a közösség számára, és egyben felülírta a titkosszolgálati elképzeléseket. Hiszen nehezebb hamis dolgokat terjeszteni az olyan szervezetekről, egyházakról, amelyek tevékenysége teljesen átlátható és nyilvános. Ezt úgy hívja a titkosszolgálati szakma, hogy „kijönni a fényre”. Vagyis amikor egy szervezet ki tud jönni a fényre, akkor kiderül róla, hogy milyen is valójában, és ha nincs mögötte az, amit addig a szolgálatok és az ügynökök hazudtak róla, akkor a szolgálatoknak ez egyre kellemetlenebb, így nincs értelme folytatni az eddigiek alapján a lejárató propagandát.

Egy ügynöki játszma vége

A titkosszolgálati tevékenységek eredeti célja tehát a gyülekezet leleplezése volt, be akarták bizonyítani, hogy bizonyos zsidó körök pénzelik; terveik között szerepelt továbbá, hogy az SZDSZ-szel együtt bukjon meg. Ebből annyi valósult meg, hogy a gyülekezet viszonya valóban megromlott az SZDSZ-szel, utóbbi meg is szűnt, viszont a közösség a többi politikai párttal a maga módján egy független, jó kapcsolatot tudott kialakítani.

A szolgálatok azt sikernek könyvelik el, hogy a gyülekezetet „leválasztották” a politikai pártokról, egyikhez sem köthető egy az egyben. (Más kérdés, hogy ez a leválasztódás mennyire tudható be a szolgálatok tevékenységének, vagy mennyire volt a gyülekezet tudatos döntése, hogy eltávolodik bizonyos politikai köröktől, nézetektől.) A beépített csoport is meghasonlott önmagával, mivel érdemi eredményeket nem tudtak felmutatni, semmit nem tudtak leleplezni. A gyülekezet folyamatosan növekedett, fejlődött, az ügynökök felettesei viszont új igényekkel álltak elő, ezt pedig már nehezen tudták feldolgozni az érintettek. Szakemberünk, aki jól ismeri a beépített emberek nehézségeit, azt mondja, hogy ebben a helyzetben a lelepleződés veszélye egyre nagyobbá válik, előbb vagy utóbb be is következik; az ügynök sem akarja már játszani ezt a szerepet, elege van belőle. Emiatt komoly feszültség alakulhat ki a beépített ügynök és tartótisztjei között. Informátorunk elmondása alapján ez történt a gyülekezet magas szintjére beépített ügynök esetében is, ezért döntöttek úgy, hogy az illetőnek mennie kell, de jelenjen meg a nyilvánosság előtt egy könyv vagy egy hanganyag, ami a gyülekezetre és Németh Sándor személyére nézve terhelő és leleplező. A megjelent könyv tulajdonképpen a beépített ügynök végszava, egy több mint tízéves hírszerzési játszmának a végeredménye, lezárása.

A Hit Gyülekezete megítélése napjainkban

A titkosszolgálati körökben ma a Hit Gyülekezetét a helyén kezelik, erősnek tartják, de a gyűlölet és negatív hozzáállás nem csökkent a közösséggel szemben. Érdemes a katolikus egyház szemszögéből is végiggondolni, ők hogyan látják, értékelik a gyülekezet történetének elmúlt negyven évét, hiszen a mai napig erős befolyással bírnak a hatalomra. Ha csak azt nézik, hogy egy ilyen erejű és nagyságú keresztény közösség tudott kifejlődni az el - múlt évtizedekben, az maga a csoda. Ugyanakkor potenciális hatalmi és befolyásoló tényezőt látnak benne, ami számukra veszélyes.

A politikusok a legnagyobb történelmi egyház elmúlt ezer évéből indulnak ki: abból, hogy az egyház mindig is politikai hatalomra és irányításra törekedett, és szerintük ez nem változott. A hírszerzés nem számol azzal, hogy a közösségben valóban Isten ereje működik, a stratégák nem ismerik a hit fogalmát. Náluk a hit egyenlő a manipulációval, vagyis szerintük a hiten keresztül lehet az embereket befolyásolni és terelni. Ez az alapfeltételezés valamilyen módon még igaz is, mert a hit átformáló ereje valóban működik, csak nem úgy, ahogy ők gondolják, hanem az emberek valós hitbéli meggyőződése alapján. Ezzel azonban a hírszerzés nem tud mit kezdeni. Hírszerzési szempontból Isten és a hit nem értelmezhető!

A gyülekezetet a mai napig figyelik, de nem olyan szinten, mint a múltban. Az az ügynök, aki felső szinten be volt építve a gyülekezetbe, és megírta a könyvét, azért tud a mai napig tevékenykedni, mert ismeri a titkot, hogy őt úgy küldték oda. Az ügynök tartótisztje számára az lenne a legrosszabb forgatókönyv, ha az illető megjelenne a gyülekezetben, és mindent elmondana őszintén a nyilvánosság előtt. Ez lenne a szolgálatnak és tartótisztjének totális hírszerzési kudarca. Hogy ez ne történhessen meg, az ügynököt fokozatosan „kivezetik a rendszerből”, és inkább hagyják gyűlölködni. Az ügynök kivezetése már 1996-97 környékén elkezdődött, ezért is íratták meg vele azt a bizonyos könyvet. Azóta tehát hagyják viszonylag szabadon tevékenykedni, fröcsögni.

Láttuk tehát, hogy a titkosszolgálatok a 80-as évek elejétől kiemelt figyelemmel, komoly lehallgatási kapacitással folyamatosan figyelték a Hit Gyülekezetét és Németh Sándort. Nem akarták, hogy egy olyan közösség működjön, amelyik jól konspirál, és esetleg megdöntheti vagy befolyásolhatja az akkori rendszert és hatalmat. A gyülekezet életében a támadások szempontjából a legnehezebb és legmélyebb válságot mégis a 90-es évek jelentették, amikor a beépített emberek bomlasztó munkálatokba fogtak. Az, hogy a gyülekezet túl tudta élni ezt az időszakot, informátorunk szerint annak köszönhető, hogy a hírszerzési logika abban a pillanatban megbukik, amikor nincs táptalaja, nem tud mibe kapaszkodni. Vagyis Isten valóságos ereje és az élő hit győzedelmeskedni tudott a titkos szolgálati eszközök felett! Persze a játszmának azért még nincs vége…

Szakértőnk úgy gondolja, a közeljövőben a Hit Gyülekezete lehet a legnagyobb egyház Magyarországon, ha továbbra is az elmúlt évtizedek során kitaposott úton halad tovább.

A beépített ügynök valótlan dolgokat kezdett állítani, hogy fenntartsa a feszültséget a gyülekezet körül

A CIA módszerei kegyetlenebbek voltak a beismertnél

• izraeli példával "igazolták" tetteiket

Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) az általa elismertnél "sokkal kegyetlenebb" módszereket alkalmazott az al-Kaida feltételezett tagjaival szemben a "fokozott vallatások során", ezzel kapcsolatban félrevezette a kormányzatot és a kongresszust, a kínzás ráadásul nem volt hatékony információszerzési eszköz - állapítja meg az amerikai szenátus hírszerzési bizottságának kedden ismertetett jelentése. A dokumentum szerint a CIA titkos börtöneiben George W. Bush elnöksége alatt legalább 119 személyt tartottak fogva, akiknek mintegy harmadát vetették alá a "vitatott" vallatási módszereknek, amelyek legalább egy emberéletet követeltek. A foglyokat több hetes alvásmegvonással, pofozással, falhoz láncolással, szűk helyre való bezárással, alsó beöntéssel, jeges fürdővel, halállal való fenyegetéssel és három személy esetében pedig a vízbe fojtás imitálásával vallatták.

Ez utóbbi eljárást Hálid Sejk Mohameddel, a 2001. szeptember 11-i terrortámadások állítólagos kitervelőjével szemben 183 alkalommal gyakorolták. A kényszervallatási módszernek alávetett alanyok közül többeknél pszichikai bántalmak jelentkeztek. "A fogalom bármely mindennapi értelmezése szerint a CIA foglyait megkínozták" - jelentette ki Dianne Feinstein, a bizottság elnöke.

Barack Obama elnök a dokumentum közzétételét követően azonnal elítélte "az amerikai értékekkel összeegyeztethetetlen" módszerek alkalmazását, amelyek szerinte nem szolgálták sem a szélesebb értelemben vett terrorelhárítási erőfeszítéseket, sem az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket. Obama közleményében leszögezte, hogy az eljárás már a múlté, és elnökként meg fogja akadályozni az ahhoz való visszatérést. A jelentésből kiderült, hogy a vallatási eljárás végrehajtói 80 százalékban szerződtetett alkalmazottak voltak, hogy a CIA többnek is nyomát vesztette a 119 fogolyból, és hogy közülük többeket tévedésből fogtak el. Feinstein bizottsági elnök szerint a CIA és más hivatalos személyek Bush elnököt, Dick Cheney alelnököt, Donald Rumsfeld védelmi és Colin Powell külügyminisztert is félrevezették a módszerekről. John Brennan, a CIA jelenlegi igazgatója kedden elismerte, hogy a titkos fogva tartások és a vallatások során követtek el hibákat, de vitatta a jelentésnek azt a megállapítását, miszerint a program ne lett volna hatékony, és azt állította, hogy annak segítségével merényleteket sikerült megakadályozni. Ez utóbbi állításával ellentmondott a vizsgálat megállapításainak. Volt CIA-vezetők és szenátusi republikánusok szerint a jelentés "mazsolázott" a bizonyítékok között, azzal a céllal, hogy egy előre elhatározott következtetésre jusson. George Tenet volt CIA-igazgató azt állította, hogy az eljárás al-Kaida vezetők elfogásához vezetett, és "több ezer amerikai életét" mentette meg. A kedden nyilvánosságra hozott dokumentum a CIA 6 millió iratára támaszkodó, 6700 oldalas szenátusi jelentésnek mintegy félezer oldalas, cenzúrázott kivonata. Magát a jelentést 25 évre titkosították. A dokumentum nyilvánosságra hozatalát megelőzően megerősítették az Egyesült Államok külföldi képviseleteinek, bázisainak és egyéb létesítményeinek őrizetét. George W. Bush elnök 2002-ben titkos határozatban hagyta jóvá a CIA eljárását, amelyről először csak 2006-ban kapott jelentést. Annak az évnek a szeptemberében elrendelte a titkos börtönök bezárását és a foglyoknak a guantánamói fogolytáborokba történő szállítását. A vízbe fojtást imitáló eljárás (waterboarding) alkalmazását már 2003-ban leállították, de a többi kényszervallatási módszert csak Barack Obama 2009-ben történt hivatalba lépését követően szüntették meg. A CIA 2005-ben megsemmisítette a kínvallatásokról készült videofelvételeket. (MTI) Frissítés: A CIA módszereit nem a spontán brutalitás szülte, hanem pszichológusok segítségével dolgozták ki azokat. Az alkalmazott technikák célja az volt, hogy a rabokat elbizonytalanítsák, megtörjék, és kihallgatóikra később mint megmentőkre tekintsenek. A most nyilvánosságra hozott jelentés a következő technikákról számol be. Vízbefojtás (Waterboarding): A foglyot egy deszkára kötötték, arcára rongyot helyeztek, amelyet vízzel locsoltak. A locsolást 40 másodpercenként megszakították, hogy a fogoly levegőhöz jusson. A vallomások fulladásközeli állapotról számoltak be. A szeptember 11-i merényletek egyik állítólagos kitervelőjét, Kalid Sejket 183-szor vetették alá ennek a vallatásnak. Koporsóba zárás: A foglyot olyan szűk dobozba zárták, hogy mozdulni se tudjon. A beszámolók szerint a rabok elvesztették időérzéküket, nem tudták, mennyi ideig voltak a dobozba zárva. Feltételezhető, hogy többször el is ájultak. Kihűtés: A rabot hideg vízbe merítették a vallatás ideje alatt. Egyes esetekben a fogva tartottat meztelenre vetkőztették, fóliába csavarták, úgy merítették vízbe, hogy a hideg víz sokáig hűtse a testét. Gul Rahman 2002-ben a cellájában meghalt, amikor a hidegvizes fürdetés után félmeztelenül cellája padlójához láncolták éjszakára, miközben a hőmérséklet két fok körüli volt. Kikötözés: A leggyakoribb módszer szerint a rabot fejjel lefelé lógatták fel, és néha napokig is így tartották őket. Volt, hogy a raboknak ebben a pozícióban kellett üríteniük. A vizeletet és fekáliát hosszú ideig nem tisztították le róluk. Egyes esetekben a rabot állva, a mennyezethez láncolt kézzel kötötték ki. A kikötözést egyeseken akár hónapokon át is alkalmazták. Alvásmegvonás: Ez a módszer volt a kínzások leggyakrabban használt eleme. Az alvásmegvonással olyan pszichotikus állapotba akarták juttatni a rabokat, ahol már nem urai önmaguknak. A CIA engedélyt kapott arra, hogy akár 180 óráig, azaz másfél hétig alvás nélkül tartsák a vallatottakat. A gyakorlatban azonban 96 óra volt a leghosszabb alvásmegvonási idő. A rabokat ilyen esetekben kikötötték, és ha elaludtak, akkor vizet locsoltak rájuk, hogy felkeljenek. Az alvásmegvonást a következő pontban ismertetett zajhatásokkal is kombinálták. Zaj: Visszatérő kínzási módszernek számított a szörnyű hanghatásokkal súlyosbított magánzárka. Volt, akit napokig fülsüketítő fehér zajjal kínoztak, és megbilincselték a kezeit, hogy ne tudja befogni a fülét. Másokat horrorfilmekből ismert kacagással vagy sírással, illetve túl hangos rap- és metálzenével kínoztak. A kikötözés mellett az erős hanghatások egyik célja az volt, hogy a foglyok ne tudjanak aludni. Az egyik fogoly azt mondta, hogy amikor hanghatásokkal kínozták, az rosszabb volt, mint amikor a marokkói titkosrendőrség vallatta. Marokkóban borotvapengékkel vagdosták a bőrét. Meztelenség: A CIA ezen technikája nem a konkrét információszerzést szolgálja, hanem hogy a foglyok elveszettnek érezzék magukat. Több rab is elmondta, hogy napokig, hetekig, vagy akár hónapokig meztelenül tartották őket, és ez alatt rendszeresen női vallatókhoz vitték kihallgatásra. Az együttműködő rabokat ruhájuk visszaadásával jutalmazták. Táplálékmegvonás: A szabályok szerint a foglyokat tilos éheztetni, a fogság alatt testsúlyuk legfeljebb 10 százalékát veszthetik el. Egyes foglyoknál azonban a tápanyagot íztelen, mesterséges alapanyagokból álló, folyékony táplálék formájában adták. A CIA szerint az ingerek megvonása fokozza az alvásmegvonás hatásait. Verés: A rabok elmondása szerint az ütlegelés leginkább elfogásukat követő időben volt jellemző. A kihallgatások során speciális falat is alkalmaztak, ami erős hangot adott, ha nekiverték a rabot. Így keltettek olyan érzést, mintha az ütés jóval erősebb lett volna, komoly sérüléseket okozva. (Index nyomán) Kapcsolódó: Észak-Korea szerint az ENSZ-nek nemcsak az ő jogsértéseivel kellene foglalkoznia, hanem Amerika kínzásaival is 2. frissítés: Izraeli példával "igazolta" a CIA a kínzásokat Az izraeli legfelsőbb bíróság döntésével "igazolta" a CIA a kínzásokat - állította az amerikai szenátus jelentése a Háárec című újság szerdai száma szerint. A terrorizmussal gyanúsítottak kihallgatásánál az izraeli példát idézték a kínzások igazolására az amerikai hírszerző szervezetben, mint írták, "ha nincs más módja a terror okozta károk megelőzésének" - közölte a Háárec. Az amerikai szenátus hírszerzési bizottságának a terrorral gyanúsítottak elleni kihallgatásokról szóló jelentésének kedden kiadott kivonata rávilágít, hogy a CIA jogászai az izraeli legfelsőbb bíróság döntésére hivatkoztak a kínzások törvényességének igazolásához. Az eredeti több mint hatezer oldalas titkos jelentés ötszázhuszonnyolc oldalas megjelent változata azt állítja, hogy 2001 novemberében néhány CIA tiszt úgy vélte, szükségük lehet a szeptember 11-i "merénylet" után az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat foglyul ejtett tagjaival, illetve feltételezett al-Kaida-tagokkal szemben alkalmazott kihallgatási módszerek jogi alátámasztására. A CIA jogtanácsosai által összeállított irat az izraeli példát idézte, azt állítva, hogy "szükséges a kínzás a küszöbön álló, embereknek jelentős fizikai kárt okozó esetek megelőzésére, ha azok megakadályozásának nincs más módja". Az "izraeli példa" az 1987-es izraeli "Landau-bizottság" következtetéseit, és az azt követő legfelsőbb bírósági határozatot jelenti, amely ugyan megtiltja a helyi biztonsági szolgálatoknak a kínzás alkalmazását a terrorral gyanúsított személyek kihallgatásánál, de engedélyezi a "mérsékelt fizikai nyomásgyakorlást" az "időzített bombaként" meghatározható esetekben, vagyis ha sürgős információszerzésre van szükség egy fenyegető terrortámadás megakadályozására. Az évek során az izraeli emberi jogi szervezetek számos alkalommal intéztek beadványokat a kínzások ellen az alkotmánybíróságként is működő legfelsőbb bírósághoz, és sikerült elérni, hogy betiltották a Sin Bét belbiztonsági szolgálat által addig alkalmazott kihallgatási módszereket. Amikor 2005-ben az amerikai kongresszusban többen megkérdőjelezték a CIA nyomozási módszereit, a CIA ügyvédje leírta a szembetűnő hasonlóságot az izraeli helyzettel, és az "időzített bomba" forgatókönyvére is hivatkozott, amely helyzetben véleménye szerint nem lehet előzetesen jóváhagyatni a kihallgatási technikákat. Az afgán elnököt "sokkolták" a kínzások Sokkolónak nevezte szerdán Asraf Gáni afgán elnök az amerikai szenátus hírszerzési bizottságának kedden közzétett jelentését a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) titkos börtöneiről és a kínzásnak minősülő vallatási módszereiről. A CIA az egyik titkos afgán börtönében elkövetett kínzásokkal a világban elfogadott valamennyi emberi jogi normát megszegte - mondta Gáni egy televíziós beszédben, és határozottan elítélte a CIA tevékenységét. Az afgán elnök emellett azt követelte, hozzák nyilvánosságra, hány afgán állampolgárt vetettek alá az ország területén működő CIA-létesítményben fájdalmas és megalázó vallatásnak. Az amerikai beszámoló szerint az afgán főváros, Kabul külterületén működött a Cobalt nevű titkos CIA-börtön, ahol kegyetlen módszerekkel vallatták a foglyokat. Az elnök hangsúlyozta, hogy Washingtonnak 2015. január elseje után nem lesz joga Afganisztánban embereket fogva tartani. Mintegy három hét múlva az amerikai csapatok tizenhárom évig tartó jelenlét után kivonulnak az országból, és egy bilaterális biztonsági megállapodás értelmében csupán egy kis méretű kiképző kontingens állomásozhat az országban. Afganisztánban az amerikai beavatkozás óta érzékeny témának számított az amerikai katonák által fogvatartottakkal szembeni bánásmód. "Amikor egy embert embertelen módon megkínoznak, azt kockáztatják, hogy reakciója is embertelen lesz. És így hozzák létre az erőszakos lépések és válaszlépések ördögi körét" - mutatott rá Gáni. Hamenei ajatollah a zsarnokság szimbólumának nevezte az Egyesült Államokat Az amerikai kormány az "emberiséggel szembeni zsarnokság szimbóluma" - közölte szerdán Twitter-oldalán Ali Hamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási és politikai vezetője, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) titkos börtöneiről és kínzásnak minősülő vallatási módszereiről egy nappal korábban nyilvánosságra hozott washingtoni szenátusi jelentésre reagálva. A legfőbb vezető Twitter-oldalán egy további angol nyelvű üzenetben megerősítette, hogy "az amerikai kormányok lebecsülték és becsapták népüket, amely nem volt tudatában a valóságnak". Az egyetlen, aki dicséri a kínvallatókat: az EU Emberijog-sértésekkel kapcsolatos súlyos kérdéseket vet fel az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) titkos börtöneiről szóló szenátusi jelentés, de a dokumentum nyilvánosságra hozatala "jó irányba tett lépés" a történtekkel való szembenézés szempontjából - közölte szerdán az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének szóvivője. "A jelentés súlyos kérdéseket vet fel az amerikai hatóságok által elkövetett emberijog-sértésekkel kapcsolatban", az Európai Unió pedig "minden körülmények között elítéli a kínzás és az embertelen bánásmód minden formáját, még a terrorizmus elleni harc keretein belül is" - közölte Catherine Ray szóvivő. Azt ugyanakkor nem volt hajlandó kommentálni, hogy uniós tagállamok, köztük a CIA egyes titkos börtöneinek otthon adó Románia és Lengyelország is szerepet játszottak-e a most nyilvánosságra került törvénytelen kínvallatásokban. A szóvivő arra hivatkozott, hogy az amerikai jelentés nem említi ezeket az országokat. Frederica Mogherini főképviselő ugyancsak szerdán közleményt adott ki az ENSZ emberi jogi világnapja alkalmából, amelyben a kínzás világszintű beszüntetését sürgette. Bár nem említette meg az amerikai jelentést, azt írta, hogy miközben az ENSZ égisze alatt már 30 évvel ezelőtt elfogadtak egy kínzás elleni egyezményt, "a kínzást továbbra is széles körben alkalmazzák világszerte", ami "sürgős figyelmet követel". (MTI nyomán) 3. frissítés: 81 millió dollárt kaptak a módszerek kidolgozói A jelentésből kiderül az is, ki az a két pszichológus, akik a megszégyenítő eljárás szellemi atyjai, levezénylői és értékelői is voltak. James Mitchell és Bruce Jessen ma is vallja, hogy becsülettel szolgálták a hazájuk érdekeit.

A nagy vitát és nemzetközi tiltakozást kiváltó módszereket két pszichológus dolgozta ki és felügyelte, akik összesen 81 millió dollárt (20 milliárd forintot) kaptak a fáradozásaikért. A jelentésben szereplő legtöbb személyhez hasonlóan ők is álnéven szerepelnek, de Grayson Swigert és Hammond Dunbar valódi identitása már 2007-ben, a téma első felbukkanásakor kiderült: James Elmer Mitchell és Bruce Jessen az igazi nevük. A CIA akkor figyelt fel a két pszichológusra, amikor még a légierő Survival, Evasion, Resistance and Escape (SERE) nevű programjában dolgoztak, ahol az amerikai katonákat készítették fel arra, hogyan képesek legyenek túlélni, és ellenállni a vallatásnak, ha esetleg fogságba esnek. Az új munkakörben gyakorlatilag ennek a visszafordítását kapták feladatul, vagyis hogy találják meg a tökéletes receptet a foglyul ejtett ellenség megtöréséhez. Bár az volt a dolguk, hogy új vallatási módszereket dolgozzanak ki, egyikőjüknek se volt semmiféle tapasztalata a hagyományos eljárásokról, mint ahogy úgy általában a terrorizmus-elhárításról, az al-Kaidáról, vagy éppen az arab világ kultúrájáról sem. A CIA-nál ugyanakkor ezt inkább előnyként értékelték, hiszen a szakemberektől éppen az újszerű megközelítést várták el. 2002-ben a frissen elfogott al-Kaida-fejes, Abu Zubaydah vallatásába kapcsolódtak be először, ahol rögtön bele is fogtak a szaktanácsadásba. Eleinte ingermegvonásos kísérletnek vetették alá, amely során az érzékszerveit elzárták a külvilágtól. Később a SERE tréningprogramjából vett 12-féle válogatott kínzást hajtották végre rajta, az alvásmegvonástól a dobozba záráson, a rovarokon és a bepelenkázáson át az élve eltemetésig. Végül vízbefullasztásos szimulációnak vetették alá, összesen 83-szor, mire belátták, hogy nem tud több információt. A kínzások célja a foglyok megtörése volt, azt remélték, hogy olyan kiszolgáltatott fizikai és lelki állapotba tudják őket juttatni, hogy képtelenek legyenek ellenállni a vallatásnak. Ezt hívják tanult tehetetlenségnek, amely akkor alakul ki, ha a kísérleti alanyt addig érik negatív ingerek, amíg teljesen fel nem adja, hogy egyáltalán megpróbáljon ellenállni nekik. A módszer sikere nemcsak azért kérdéses, mert a jelentés szerint a gyakorlatban semmilyen igazán fontos új információhoz nem vezetett. Azért sem tartják hatékonynak, mert a teljesen demoralizált rabok gyakran olyasmit is bevallanak, amit el se követtek, ha úgy érzékelik, hogy ezt várják el tőlük a fogva tartóik. Mitchell és Jensen 2002-től álltak kapcsolatban a CIA-val, és 2005-ben alapították meg a közös tanácsadó cégüket, amelyen keresztül aztán szerződtek az ügynökséggel. 2007-re már 60 alkalmazottal működött a cég, és a CIA hozzájuk szervezte ki a vallatási teendők nagy részét. A jelentés szerint a 2009-es szerződésbontásig összesen 81 millió dollárt gyűjtöttek így össze, de fejenként is kaptak 1,5 és 1,1 milliót, sőt a CIA köteles 2021-ig fedezni a cég nyomozási költségeit is. Amellett, hogy villámgyorsan az utóbbi évek egyik legkínosabb emberjogi botrányának főszereplőivé váltak, Mitchell és Jensen történetében extra csavar, hogy az alkalmazásuk a CIA szabályzatával is szembement. Nemcsak a vallatási program kidolgozói és kizárólagos felügyelői voltak ugyanis, hanem a saját munkájuk értékelésével is őket bízták meg. Az ő feladatuk volt megállapítani, mennyire végezték hatékonyan a dolgukat. És micsoda meglepetés: arra jutottak, hogy a tevékenységük nélkülözhetetlen a raboktól remélt értékes információ megszerzéséhez, és a saját módszereik további alkalmazását javasolták. Mindezt napi 1800 dollárért.

Zubaydah például hiába nem tudott semmit, megállapították, hogy a vallatása sikeres volt, és a nála alkalmazott technikákat mintaként kellene használni más értékes foglyok jövőbeni kihallgatásaihoz. Így is lett, a módszereiket még legalább két tucat további vallatás során vetették be. A szeptember 11-i merényletek kiötlésével vádolt Khalid Sheikh Mohammed megvizsgálása után pedig azt javasolta a pszichológuspáros, hogy a továbbiakban csak ők kezelhessék, méghozzá más vallatókhoz képest négyszeres áron. Bár Jessen korábban azt mondta, titoktartási szerződés köti őket, még 2007-ben, a nevük első felmerülésekor közleményt adtak ki, amelyben kiállnak amellett, hogy a tanácsaik és a munkájuk végig legális és etikus volt, illetve büszkék arra, amit az országukért tettek. Már idén, de még áprilisban Mitchell elmondta, hogy mélységesen leegyszerűsítőnek tartja az ellenük még korábban felhozott vádakat. Szerinte ő csak a tőle telhető legjobban nyújtotta, amikor a legmagasabb kormányzati körökből megkeresték, hogy segítsen a hazájának, ráadásul a mostaninál sokkal fenyegetőbb időszakban. Nem szörnyeteg, hanem tudós, aki körültekintően járt el, és meg van elégedve az eredményeivel, egyébként pedig az Amnesty Inernational gyermekjogi programjának lelkes támogatója.

Az érdemeiket pedig azért nem ismerik el szerinte a bírálóik, mert attól tartanak, hogy ha bevallanák, hogy a módszerük működik, az amerikaiak ellen is nagyobb eséllyel alkalmaznák azt. (Index nyomán) 
Forrás: https://kuruc.info/r/4/136860/

TANULÁS BLOG

Mikor Lozanov elkezdte módszerének kidolgozását,1950-ben az orvosi gyakorlatban már ismert dolog volt, hogy szuggesztió segítségével javítani lehet a memórián és az aktivitáson. Sőt, az egész személyiseget lehet ösztönözni szuggesztióval. De mi is az a szuggesztió valójában? A szuggesztió jelentése: sugalmazás, befolyásolás, ösztönzés Keleten évszázadokkal ezelőtt misztikus iskolák foglalkoztak ezzel a tudománnyal, s a gyakorlatban is alkalmazták. Ez a gyökere annak, hogy ma is valami misztikus dolognak tartják a laikusok. Eddigre – 1950-et írunk – az orvoslásban használták az autogén tréninget is, a szuggesztió áldásos hatását pl. hipnózisban. Eddigre már  Emile Coué önszuggesztiós – önbefolyásoló - módszere is elterjedt szerte a világon, és nagyon hatásosnak bizonyultak. Ezek mind orvosi módszerek voltak, orvosok betgeket kezeltek, gyógyítottak velük. Lozanov egy olyan módszert szeretett volna, amellyel a szuggesztió áldásos hatását a tanulásban, az emberi elme jobb kihasználására tudja használni bárki. De mit is kell megoldania ennek a módszernek? Rámutatott, hogy szinte minden ami az oktatásban folyik, akadályozza, sőt blokkolja a tanulási képességeket! Először is itt van az az általános társadalmi vélekedés, hogy a tanulás nehéz. Ez sajnos azt szuggerálja, hogy korlátozott lehetőségeink vannak; nem, vagy csak részben tudjuk megtanulni azt, amire szükségünk van. Ez a szuggesztió egy olyan gátlást épít ki, amely mind a tanár, mind a diák személyiségét rossz irányba befolyásolja. Aztán a  tananyag felépítése unalmas, nincs lehetőség sem a diáknak sem a tanárnak a az egyéni érdeklődését érvényesíteni. Az oktatásban mind a diák, mind a tanár frusztrálódik, neurotizálódik, sok konfliktus teremtődik köztük. A tanár a rosszul teljesítő diákokat okolja, a diákok meg a tanárt. Kész csatatér! Csak éppen itt sosincs győztes, de vesztes annál több! Az iskola első osztályától tehát kondícionálnak, szugerálnak bennünket, hogy a tanulás unalmas robot, nehéz, hosszadalmas. Fogösszeszorítva, minden erőnket összeszedve kötelességünk mindent megtenni azért, hogy minél jobban teljesítsünk. Ráadásul vakon engedelmeskedjünk, és maradéktalanul igyekezzünk teljesíteni a feladatainkat, annyit, és úgy, ahogy elvárják tőlünk.   Ilyen körülmények között – ahogy Lozanov és munkatársai rámutattak – képtelenség a tanulás. Olyan gátlások lépnek fel, melyek egyszerűen blokkolják agyunk teljesítményét. Pedig...Mindenki fantasztikus tanulási képességekkel születik! És ezt be is bizonyítottuk! Három éves korunkig - ezernyi más mellett- olyan nehéz és összetett  dolgokat tanultunk meg, mint a felülés, felállás, járás, beszéd, önálló evés, kapcsolatteremtés, akaratunk érvényesítése. Hogyan? Teljesen önállóan. Mivel? Kizárólag a saját módszereinkkel. (Hisz senki sem képes elmagyarázni pl.egy 5 hónaposnak, hogyan kell felülni.) Miért? Mert hajtott bennünket a kíváncsiság, és az érdeklődés. És mindenki örült, hogy ügyesek vagyunk. Mi volt más akkor, miért voltunk erre képesek? Az agy szempontjából vizsgálva 5-10 éves korunkig agyunk teljes kapacitását képesek voltunk kihasználni. Nem különült el még egymástól a jobb és bal agyfélteke működése. Az 5-10. életévig az a változás történik, hogy a jobb agyfélteke specializálódik a hang, képszerű gondolkodás, zene, művészeti ingerek, paralingvisztika /mosoly, mimika, gesztus stb./, és a környezet perifériális ingereinek felfogására. A bal agyfélteke feladatává ugyanakkor a logikus kondolkodás, a számolás, írás, olvasás ...stb.  válik. Ha a két agyfél nem működik együtt a tanulásban, akkor folyamatos konfliktust, stresszt élünk át, és ennek következtében agyunk gondolkodni tudó része egyszerűen blokkolódik. Hogyan miért blokkolódnak tanulási képességeink? Ezt Paul Mclean felfedezése magyarázza meg (1952-ben) . Rájött, hogy az evolúciós fejlődés során három, egymásra épülő agy alakult ki a koponyánkban. A fejlődés korábbi szintjeit képviselő két alacsonyabb rendű agy: a hüllő agy valamint az ős-emlős agy, vagy limbikus rendszer. Mindkettő minden cselekedetét a túlélés ösztönei irányítják. A harmadik, a legkésőbb kialakult, és - a szürkeállománynak köszönhetően - egyben a legintelligensebb új-emlős agy(neocortex, agykéreg) a magasabb rendű gondolkodás és döntéshozás székhelye. A probléma az, hogy jóllehet mára már megszűntek azok a veszélyek, amelyek az ősemberekre leselkedtek, - és amikor a két alacsonyabb rendű agy még létfontosságú volt a túlélés érdekében – de életünket alapvetően még mindig a túlélésért küzdő ős-emlős agy és a hüllő agy irányítják. Bármikor képesek blokkolni a legmagasabb evolúciós szintű, és legintelligensebb neocortex analizáló, tanulási és döntéshozó képességét, és átvenni a teljes irányítást az ember felett, ha úgy érzik, hogy veszélyben van a túlélés. És ez a legkisebb stressz hatására is előfordulhat Ha valamely tevékenységünk végzését stressz, frusztráció, félelem kíséri, és nem párosulnak hozzá pozitív érzelmek, akkor azt nem tudjuk végig csinálni!!!! Sőt! Mindent megteszünk a helyzetből való menekülés érdekében. És sajnos sok iskolai és tanulási szituációt stressz, frusztráció, félelem kísér. Mert az igaz, hogy a tanuló élete a szó szoros értelemben nincs veszélyben, de annyira retteg attól, hogy felelnie, vizsgáznia kell, vagy megalázzák... stb, hogy ilyenkor az automatikus, viselkedés veszi át a gondolkodás szerepét. Ha pedig ilyen szituáció többször előfordult már, akkor, elég csak a tanulásra gondolni, vagy kézbe venni a könyvet, vagy belépni az osztályterembe, és azonnal képtelenek vagyunk tanulásra, gondolkodásra. Így alakulnak ki a tanulást gátló feltételes reflexek. Hogyan dolgozott Lozanov?    Hogyan érte el hogy a tanulás kellemes körülmények között, motiváltan, érdeklődéssel telve, stresszmentesen folyjon, és hatalmas teljesítményre legyenek a tanulók képesek? A kisérleteihez elektrofiziológiai laboratóriumot használt. Itt agyműködés-vizsgálatokat végeztek. Elektródákat helyeztek az oktatásban résztvevők fejére, a szívére és a szájára. A fiziológiai változásokat mérték ezzel a tanulás alatt. Kamerákat helyeztek el a tantermekben és a laboratóriumból képernyőkön figyelték az egyes hallgatók viselkedését. Ezen kívül speciális készülékek segítségével regisztrálták számszerűen is a fiziológiai változásokat. Egyeztetni tudták, hogy a tanár mely mozdulatai, megnyilatkozása okoz negatív változást a hallgatóban; pl. fáradtságérzetet. A labor és a tanterem között olyan visszacsatoló berendezés volt, hogy a laboratórium azonnal jelezni tudja a tanárnak, hogy hibát követett el. Ezzel a szoros együttműködéssel tudták kidolgozni a legjobb módszereket. A vizsgálatok elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy a tananyag nagysága és ez a speciális oktatási módszer nem káros-e a hallgatók egészségi és pszichológiai állapotára? Először is ellentétben a hangos ellenzők vélekedésével: ennek a módszernek a használata közben NEM ALSZIK SENKI! Nem is cél, hogy aludjanak, sőt az egyenesen hátráltatja a tanulást!    Idegen nyelvi órák szuggesztopédiával (Bulgária 1970. Japán, 1989, Ausztria 1994) Lozanov módszerében nagy szerepet kap a zene. Miért? Mert szellemi munka esetében főleg a bal féltekében jelentkezik izgalmi állapot. Zene és egyéb művészetek ingerhatására pedig főleg a jobb félteke kerül izgalmi állapotba. Tehát ha tanulás közben megfelelő zenét is hallgatunk, akkor szimmetrikusan terheljük a két féltekét. Ezzel agyunkat olyan állapotba hozzuk, amikor hatalmas teljesítményre képes. Ugyanúgy, mint kb. 5 éves korunkig, amikor szellemi teljesítményünk csúcsán voltunk. A tavaly május 9-én elhunyt Lozanov a tanítási óra alatt először három, majd  később 4 zenei/tanulási fázist használt:  1. A bevezető zene relaxálja a résztvevőket, és ezzel eléri a tanulás optimális állapotát. A következő részeknél a zene: háttér zene: 2. Koncert szakasz: a, Az „aktív koncert” során az információt  zenével együtt hangosan olvasva tanulják. Az olvasás  a zene ritmusához, dinamikájához igazodik. A diák aktívan közreműködik, ritmizál, tapsol, mozog, énekel miközben a zene az éneklés , a mozgás boldogsághormonokat szabadít fel a szervezetünkben, a zene által átélt érzések, érzelmek felszabadulásával kellemes, kiegyensúlyozott közérzetet biztosít. Mindez oldja a gátlásosságot, a pszihés nyomásoktól, megszabadít a szorongásoktól, és belső egyensúlyt teremt. Egy olyan fantasztikusan koncentrált állapotba kerülünk, mikor agyunk szivacsként képes magába szívni a tanulnivalót. b, A „passzív koncert”, a befogadó, élményfeldolgozó rész során a tanulók az új információt párbeszédek formájában hallják barokk zenei háttér mellett, csukott szemmel. A zene célja: egyrészt, hogy elősegítsék az információ hosszú távú emlékezetbe való juttatását, másrészt továbbra is kellemes, kisegyensúlyozott állapotban tart.  A passzív szakaszban  az ülepedés, érlelődés történik, ekkor a zene aktivizálja azokat az agyi folyamatokat, melyek segítik a hosszútávú emlékezést. 3. Megszilárdító szakasz: ekkor a zene feladata az, hogy ezt az ellazult állapotot megfelelően befejezze, úgy zárja le, hogy a káros hatásokat, gondolatokat, reflexeket  továbbra is „kikapcsolva hagyja”, és így segítse az ismeret megszilárdulását a hosszú távú emlékezetben.   4. Alkalmazó, felidéző befejező szakasz: ekkor a zene feladata a kreatív, tevékeny állapotba kerülés, miközben a tanulók szabadon, kellemesen, és személyiségük alapján a számukra lehatékonyabb módon alkalmazzák, felidézik a tanultakat szerepjáték, eljátszás, kérdés- felelet ..stb formájában. Kiderült, hogy a kevéssé tudatos zenei élmény – háttérzene -  rég elnyomott tanulási ösztönöket tud felszínre hozni. Aktivizálja a fantáziát, és a gondolkodásnak és emlékezetnek is hasznára van. Termékeny, új gondolatokat hozhat. A zene lazító hatásával intellektuális korlátokat dönt le és új asszociációkat idézhet elő. A zene hatására működésbe lép a „szupermemória”. Neurológiai szempontból mozgósítja az ideghálózatot és késlelteti a fáradtság beállását. A zene hallgatásakor egy „figyelmes-ellazulás” állapot lép fel, nyugalmi helyzet, ami keretén belül a test kevesebb energiafelhasználással, sokkal hatékonyabban működik, mialatt az agy energiatöbbletre tesz szert. A zenének az élőlényekre gyakorolt hatása már az ősembernél nyilvánvalóvá vált, már ő is alkalmazta a mai tudomány által nemrég bizonyított tényt, hogy különböző ritmusok adagolásával aktivizálni lehet a test ritmikus működését és a vegetatív idegrendszert. Az úgynevezett serkentő ritmusok növelik a stresszt,  emelik a vércukorszintet, az izomaktivitás fokozzák. Ezek voltak a harci táncok feladatai: felkészítés a harcra. Míg a dallamos, lágy zenék ellenkezőleg hatnak a testre és lenyugtatják a vadászatban kifáradt harcosokat.Ezt őseink tapasztalati úton ismerték meg és használták életük javítására. De a zene helyzettől és állapottól függően káros is lehet az emberi szervezetre. Például amikor a hallgatott zene túllépi a 65 decibellt, károssá válik, 90 decibell fölött pedig pupillatágulást, adrenalin szintnövekedést, erős szívdobogást, alvászavarokat, epilepsziás kríziseket, ideiglenes vagy akár végleges süketséget is okoz. És mi lett a kísérletek eredménye? 5000 ember vett részt a kísérletekben, és kiderült: A módszer legfontosabb előnye: elősegíti a személyiség egészének fejlődését, sőt egészségesebbé tesz. Egészségre gyakorolt hatás: A tanulás végére csökkent a résztvevők a szívműködése, a pulzusszámuk átlag 5-tel lett kevesebb, a vérnyomásuk pedig 5 mm-el alacsonyabb. A magas vérnyomásoknál - érdekes módon – még többet csökkent. A tanfolyam befejezése után évekkel később sem jelentkezik semmiféle utóhatása. Tehát a szuggesztológiai tanulási módszereknek nincs káros hatásuk az egészségre.   Munkaképesség alakulása a tanulás alatt. Az oktatás végén jobb a teljesítmény, mint az elején, pedig jóval nagyobb a terhelés, mivel intenzív tanulás folyik. Normál körülmények tapasztalataival  –vagyis hagyományos módszerekkel tanulásal- ellentétben az így történő tanulás végére fejfájás, ingerlékenység nemhogy fokozódna, hanem csökken. (Ksérletként 120 fő idegrendszeri gondokkal küzdő (neurotikus) embernek is szerveztek ilyen tanfolyamot. Az eredmény az volt, hogy 73 %-ban javult a betegek állapota!) Megvizsgálták az emlékezőképesség javulását is. Hosszútávú javulás történt a rövid és a tartós memóriában is 15-30 %-kal! Csináltak egy ellenőrző kísérletet 1500 diákkal (általános, középiskolásokkal)  hogy jobb-e a memóriájuk, ha a tanulás közben megnyugtató zene szól. Ha közölték a gyerekekkel, hogy szuggesztív eljárásról van szó, és a memóriájuk javulni fog, akkor valóban javult, jobban, mint a felnőtteknél.  Lozanov bebörtönzéséig, 1980-ig eddig jutott kísérleteivel. Ezután több mint 9 évig nem folytathatta kísérleteit, nem publikálhatott, nem vehetett részt  konferenciákon. Hermetikusan el volt zárva a világtól. Azonban szerencsére közvetlen munkatársai és harcostársai pl. Prof. Dr. Evelina Gateva, Ivan Barzakov tovább dolgozott.  És tovább dolgozott ezen a fantasztikus módszeren Lozanov több ezer tudós tanítványa, követője szerte a világon. Több országban bevezették a tanárképzésben, állami és magániskolákban kezdték el használni szerte a világon a Lozanov-módszert, és használják ma is. Rengeteg új és kiváló módszer született a lozanovi elvek, eredmények alapján az önálló, (tanár nélküli, otthoni) tanulásra is. Lozanov módszerében alapvető szerepet kap a zene, de számtalan másfajta  lehetőséget találtak, dolgoztak ki a tudósok arra, hogy agyunk szinte végtelen lehetőségeit képesek legyünk kiaknázni. Mert nincs két egyforma ember. Nincs, nem lehet egy mindenható módszerrel mindenki eredményes. Egyik módszer sem jó, vagy rossz. Más. És mindenkinek más a jó. Dr. Georgi Lozanov életével, és munkásságával a következőt üzeni nekünk: „Sokkal gyorsabban – s egyúttal nagyobb mélységbe hatolva, és örömét mélyen átérezve – vagy képes tanulni, mint valaha is lehetségesnek vélted. Ha ebben a hitben cselekszel, képessé válsz a kiválóságnak eddig ismeretlen fokát elérni. Felejtsd el azokat a korlátokat,  amelyekben eddig hittél, és ismerd föl, hogy a természetese tanulás ötször olyan gyors – vangy annál is gyorsabb- léptekkel tud haladni, mint amire a korábbi, általánosan elfogadott normáink szerint számítottunk volna!” Lozanov ezekkel a mondatokkal adja át nekün alapvető meggyőződését, mely igazságát sok ezer ember eredményeivel bizonyítja. Tudta, és elismerte, hogy a tanulásnak végtelen sokféle módja van. Pont annyi, ahány ember él a földön. Mindenkinek, aki ezt az oldalt olvassa, különböző az életstílusa a tanulási stílusa, és a munkastílusa, és másban tehetséges, és másként képes fantasztikus tanulsái teljesítményekre. A gyorstanulás NEM EGYETLEN MÓDSZER! A gyorstanulás nem az Elme Térkép, nem a Villámolvasás, nem az Integrativ tanulás vagy bármi más. Sok sok módszer, mely gyorsítja a tanulást. Az előző cikk után született  a következő hozzászólás Bányai Sándor tollából : „Mért nem lehet ezt az egész  gyos tanulás procedurát kerek perec le irni? Körül irják mint macska a forókását kerülgeti J Amúgy tetszik ez az egész nekem ,csak kicsit sok a BLA BLA benne” Kedves Sándor! A gyorstanulás Neked másként, mással, más módszerekkel tud működni, mint a barátodnak, az osztálytársadnak, vagy mondjuk nekem. De meg tudod találni a saját tanulási stílusodhoz,  munkastílusodhoz, életstílusodhoz és tehetségedhez,  a leginkább passzoló módszereket, technikákat, és ennek megfelelően tanulni. Ha ismered, és érted a tanulás általános alapelveit. Nem hiszem, hogy meg tudom – vagy bárki meg tudja – mondani  NEKED vagy BÁRKINEK pontosan hogyan tanuljon, hogy eredményes legyen. Amiben tudok Neked segíteni, az az, hogy: Segítek, hogy alaposan megismerd és megértsd a tanulás  alapelveit. Segítek kideríteni, hogy milyen a tanulási stílusod, munkastílusod, életstíkusod, és miben vagy tehetséges (el sem tudod képzelni, hányan gondolják, hogy semmiben!) Mutatok egy csomó módszert, technikát, amivel már nagyon sokan sikeresek lettek, Javaslok olyan gyakorlatokat, mellyel képes vagy arra rájönni, hogy TE mit, hogyan, és milyen körülmények közt  tudsz eredményesen alkalmazni a tanulásodban De a legfontosabb, amit tehetek Érted az az, hogy arra bátorítalak, hogy hidd el, HATÁRTALAN TANULÁSI KÉPESSÉGEKKEL VAGY MEGÁLDVA!

Üdv: Nagy Margó
Tanulás-tréner, a gyors, eredményes, jókedvű tanulás jogvédője.
Mert jogod van az álmaidhoz!

Vendégposzt - Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban

2011.07.07. 08:00 Lemilblog

Ma ismét új szerzőt köszönhetünk a Lemilen. Super 64 mai előadásának témája a hidegháború egy kevésbé ismert, de magyar vonatkozásokkal is bőven felszerelt hírszerzési eseménysora lesz. Az egyedi stílusú írásban minden megvan, amire csak vágyhatunk: szó lesz atom-aknákról, szovjetekről, amerikaiakról és persze a magyar hírszerzés eredményeiről és buktáiról is. Ráadásul a történet rengeteg morális kérdést vet fel, melyek mindmáig nem tisztázódtak, nem ülepedtek le.  

Ám az események elmesélése előtt érdemes pár szót ejteni a dolog hátteréről, előtörténetéről is. Ugorjunk is a hidegháború kellős közepére! A szó Super 64-é.

Ahogy a művelt amerikai kezdené канце-канцов, ott tartunk tehát, hogy a „Nyugat” rettegve várja az elkerülhetetlenül bekövetkező, mindent elsöprő szovjet támadást. A szovjetek persze ugyanezt teszik, csak ők (és a többi keleti blokkhoz tartozó ország) a nyugatiakat várják.

Nem elhanyagolható tényező, hogy a II. világháború tapasztalataiból eredően a szovjeteknek már attól a puszta gondolattól is égnek állt a haja, hogy esetleg a SzU-t egy, az 1941-eshez hasonló támadás éri és ismét saját területen kell hadat viselniük. Ugyanettől rettegtek a nyugati országok is, csak épp a szovjet invázióval kapcsolatban. Ám mivel félni és rettegni nem éppen kéjes érzés, mindenki azon agyalt, hogy hogyan lehetne elkerülni az ellenség támadásának bekövetkezését, illetve – ha ez nem lehetséges – hogyan lehetne azt gyorsan és hatékonyan megállítani, majd természetesen mocskosul elverni a gaz ellent; mégpedig úgy, hogy – azokkal ellentétben – lehetőleg túl is éljék az egyébként borítékolható atomháborút.

Amerikai barátainknak (jelzem, akkoriban nem egészen így emlegettük őket) szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a Szovjetunióban Kalinyingrádtól Petropavlovszk-Kamcsatszkijig egymásba érnek a tankok, melyek járó motorral várják a támadási parancsot. Főleg emiatt fájt hát a fejük: lelki szemeikkel már látták, amint ezek a konzervdobozok elözönlik Nyugat-Európát, menetből átgázolnak a Csatornán és vitorlát bontva megindulnak az USA keleti partjai felé... Nyilvánvalóvá vált számukra tehát, hogy ezeket meg kell állítani, de ez egészen egyszerűen képtelenségnek tűnt: hagyományos módszerekkel ez nem ment volna. Valami sokkal komolyabb dologra volt tehát szükség.

Tankok ellen a legegyszerűbb, leghatékonyabb és - nem utolsósorban - legolcsóbb dolog az akna, ez köztudott. De egy akna csak egy harckocsit tud hazavágni, márpedig az nem járható út, hogy Nyugat-Európa minden négyzetcentiméterére aknákat telepítsenek – figyelembe véve a szovjet tankok (a nyugat szerint végtelenhez konvergáló) számát. De mi van akkor, ha ötvözik az atomot és az aknát?

Nos, az ötletet tettek követték és nagyjából az 1950-es évek közepére ki is fejlesztették a W-7 (/ADM-B; kb. 1954-1967) típusjelzésű atomaknákat, melyeket később más (nem feltétlenül csak aknának szánt) típusok is követtek: W30 (1961–1966), W31 (1960–1965), W45 (1964–1984) és a W54 (1965–1989). Hatóerejük változó volt a céltól függően (0,01-től nagyjából 15 kt-ig) és később nem csak fixen telepített, hanem rakéta vagy löveg útján telepíthető/bevethető verziók is voltak közöttük. Nem beszélve a hordozható változatokról, melyeket az ellenség háta mögött vethettek volna be, például alagutak és egyéb fontosabb célpontok ellen, különleges egységek útján. Oh, igen: ezek az aknák így már nem voltak olyan olcsók...

  Az atomaknák lényege az volt, hogy a szovjet csapatok előtt felrobbantva őket akkora krátereket csinálnak, amelyeken a szovjet harckocsik nem képesek átkelni, illetve a sugárszennyezett területeket egyszerűen nem tudják kikerülni. Földrajzi okokból ezek telepítése Európában az NSZK-t és Olaszországot érintette, de a Koreai-félszigeten is sor került a telepítésükre.

A helyi lakosság véleményét persze sehol nem kérték ki – igaz, nem is balhézott az atomaknák miatt senki, mivel nem tudtak róluk. 

Ezeket a szerkezeteket persze nem úgy tették le, mint egy hagyományos harckocsi-aknát. Először is csináltak egy 10-20 méter mély, 1.5-2 m átmérőjű, teljesen kibetonozott silót (oroszul: kutat - lásd az alul lévő ábrán) ennek az aljára tették le a töltetet, majd a fedelet nemes egyszerűséggel visszabetonozták, majd húztak a tetejére legalább 2 méter földet (nyilván hogy Hans, a derék német gazda még véletlenül se bolygathassa a kütyüt – praktikusan ne is tudjon róla). Az így teljesen lezárt silóból csak a megfelelő kábelek jöttek ki, azok is nyilván rendesen elrejtve. Ezeken át lehetett élesíteni illetve robbantani a töltetet.

Emellett különféle közelítés-érzékelőket is elhelyeztek a siló közelében. Ezek a töltet élesítésekor kapcsolódtak be (tehát amikor nem robbantási, hanem csak élesítési parancsot kapott az eszköz). A közelítés-érzékelők is robbanthattak, de csak a beállított mennyiségű és minőségű ellenség érkezésekor, vagy épp annak áthaladása után.

Természetesen a siló belsejében is voltak érzékelők, melyek élesítéskor szintén bekapcsolódtak. Tehát a siló bármilyen bolygatása is automatikusan elindította volna a robbantást. Emiatt nem lehetett kiásni sem, így folyamatos fenyegetést jelentett egy esetleges támadó erőre nézve. Ennek fényében nyilvánvalónak tűnik, hogy az aknák pontos helye, felépítése és műszaki adatai mellett az élesítő-hatástalanító kódok is igen lényeges és titkos információnak számítottak.

Minden esetre ez a megoldás arra is lehetőséget teremtett, hogy a támadó szovjet csapatok egy részét átengedjék az aknazáron, és csak később robbantsanak: így a robbanások rengeteg támadót elpusztítottak volna, az átjutott csapatok nem jutottak volna támogatáshoz és utánpótláshoz, a később érkezők pedig elakadtak volna. Így lényegesen könnyebbnek tűnt megsemmisíteni a Nyugat-Európában megjelent, immáron kiszolgáltatott szovjeteket – akik példáján okulva a többiek nyilván visszafordulnak és lámpavasra húzzák a Központi Bizottságot.... Nem túl meglepő módon az atomaknák közelében lakott területek is voltak, de lássuk be: pár százezer vagy akár millió halott nem nagy ár a szovjet megszállás elkerülése érdekében – legalábbis a fentiek alapján ezt így gondolhatták az illetékesek.

Természetesen az atomaknazár távirányítású működtetésének volt még egy előnye: ez egyáltalán nem zárt ki egy NATO-támadást.

Gyengébbek és földönkívüliek kedvéért: ez nem azt jelenti, hogy a NATO támadni akart volna, hanem csak azt, hogy az atomaknák önmagukban nemzárták volna ki enne lehetőségét.

A szovjetek érthetetlen módon előbb vagy utóbb mindenről tudomást szereztek, ami csak a NATO-ban és annak környékén történt, így az atomaknák létezéséről is információhoz jutottak. Emiatt aztán a napokon belül megindítani kívánt „Sztálin elvtárs bosszúja hadművelet” előkészítését lefújták. (Állítólag – de ez az információ nem a szovjetektől származik, azt azért tegyük hozzá a rend kedvéért. Valóságtartalmáért felelősséget pedig nem vállal senki, én meg főleg nem.)

Akkor most evezzünk hazai vizekre, hogy a bevezetőnek értelmet adjunk.

A hidegháború idején a Magyar Népköztársaság a Varsói Szerződés kötelékébe tartozott és területén szovjet csapatok állomásoztak, a szovjet elvtársak pedig gyakorlatilag mindenről tudtak és mindenbe beleszóltak, amibe akartak.  Természetesen mindent belengett az internacionalizmus szelleme, a „Béketábor” tagjai nagyon szerették egymást – a Szovjetuniót pedig különösen –, valamint mindent megtettek egymásért: már amit az SzK(b)P KB „kért”. Ez a gyakorlatban úgy festett, hogy a SzU – mint már említettük, de nem győzzük hangsúlyozni – mindenről tudott, a többiek meg arról, amit a szovjetek jónak láttak. Vagyis: ha az NDK titkosszolgálata tudomást szerzett valamiről, akkor ezt tudták a szovjet szolgálatok is. Ha a szovjetek tudták meg ugyanezt, akkor alkalmasint a jelentéktelen hülyeségektől – rendkívül tapintatos módon – megkímélték a többieket.

Történt tehát, hogy 1974-ben Clyde Lee Conradot, az US Army V. hadtest 8. gépesített hadosztályának őrmesterét sikerült a magyar katonai hírszerzésnek, azaz a MNVK 2. CSF  -nek beszerveznie. Ezt a bravúrt az igen egyedi nevű Szabó Zoltán vitte véghez, aki 1956-ban hagyta el Magyarországot, majd az amerikai szárazföldi erőknél kezdett katonai karrierbe. (Amúgy nyugdíjba vonulása után, 1982-ben visszatért Magyarországra. Egyes elméletek szerint az USA-ban szervezte be őt a magyar felderítés még 1967-ben, de sokakban vannak kétségek efelől.) Tehát Szabó jól ismerte Conradot, aki vietnami veteránként nem volt már „zöldfülű” katona – tehát tudta, hogy mit vállal, amikor aláírta a beszervezéséről szóló nyilatkozatot. Kiképezték a tudnivalókra (részben Magyarországon), majd munkához is látott: 1974-től még csak „dolgozgatott”, de semmi „extrát” nem produkált, majd nagyjából 1978-tól kezdődően egyre jobb anyagokat szállított – amiért egyre jobban jutalmazták. (Igen, pénzről van szó.) 1979-ben ugyan visszahelyezték az USA-ba, de még ebben az évben saját kérésére visszatérhetett Európába, ahol tevékenységét korábbi helyén és beosztásában folytatta: a titkos anyagokat kezelő irodán.

Nos, Mr. Conrad szerette a pénzt, a magyar szolgálat meg értékelte neki az egyébként magyar szempontból nem elsődleges jelentőségű különféle minősítésű anyagokat, így meglehetősen „gyümölcsöző” kapcsolatot építettek ki.

A Magyar Néphadsereg esetleges műveleti tervei nem igazán érintették volna az NSZK területét,  márpedig az V. hadtest ott állomásozott, így a megszerzett anyagok is elsősorban erre vonatkoztak. A magyar katonák tervében viszont a Pó síkság, illetve a bécsi medencén át Linz - Passau megtekintése szerepelt.  Így aztán Conrad küldte az anyagokat, megkapta értük a zsöcit, a titkok meg szépen mentek Moszkvába.  

Az őrmester rendes ember volt annyiban, hogy nem csak magának akarta a sok pénzt. Pár kollégájának idővel megemlítette, hogy ismer valakit, aki hülye papírokért komoly összegeket fizet. Így aztán több amerikai katona is „alvállalkozásba” kezdett: ezerrel hordták a minősített anyagokat a magyar kémeknek és rajtuk keresztül a szovjeteknek.

Ha a magyar titkosszolgálatok számára nem is volt akkora értéke ezeknek az anyagoknak, a szovjeteket már sokkal jobban izgatta. Igencsak felcsillant a szemük, amikor a magyar társszolgálatok anyagai között a "Hóvirág" (majd 1980-tól "Havasi Gyopár") fedőnevű ügynök anyagaiban olyan érdektelen „hülyeségeket” olvashattak, mint például a már említett atomaknák pontos telepítési helyei és egyéb – mindenre kiterjedő, rendkívül részletes – adatai, dokumentációi és kódjai - fényképekkel is bőségesen illusztrálva. Ezen kívül szabályzatok, tervek, egyéb dokumentációk: minden, ami csak a titkos anyagokat kezelő irodán megtalálható volt és amelyek esetében az USA-ban senki nem örült volna annak, ha kiderül: a GRU-nál  (a szovjet katonai vezérkar saját titkosszolgálatánál: “Главное Разведoвательное Управление” – “Hírszerző Főigazgatóság” ) ezeket olvasgatják a reggeli vodka mellé. Pedig pontosan így történt, csak Joe bácsi emberei akkor ezt még nem tudták. Az anyagba belefeledkező szovjetek sem a falvédőről sétáltak le, így nem adták jelét annak, hogy a „zsákmány” mennyire értékes a számukra, pedig szent meggyőződésük volt, hogy megütötték a főnyereményt – és azt még nem is tudták, hogy ez legfeljebb csak a második legnagyobb, ami az ölükbe pottyan... Szóval az anyagokat tanulmányozva hümmögtek, a szájukat húzogatták és unottan tudakolták, hogy melyik hülye vette be ezeket a marhaságokat – aztán kértek még egy üveg vodkát, csillapítandó a kezük remegését.

 

Mint már tudjuk, az érintett amerikaiak a T-irodából – mondhatni – fénymásoló Rt.-t csináltak és minden jel arra mutatott, hogy ki kívánják préselni a Magyar Népköztársaságból annak minden valutatartalékát, egészen az utolsó lyukas centig. Mivel erre meg is volt az esélyük, az internacionalista segítségnyújtás jegyében a magyar vezetés Moszkvához fordult, hogy ugyan adjanak már pár dollárt a lelkes amerikaiak számára – mert az azért mindenkinek feltűnt, hogy az „értéktelen” anyagokat a szovjetek mázsaszám küldik haza és kirívóan durva ütemben szaporodnak egy-egy szállítmány után az összekötőkön a plecsnik… Moszkva cserébe kiosztott pár vállveregetést és zárásként azt is hozzátette, hogy „Csak így tovább!” - úgyhogy Conradékat továbbra is finanszírozni kellett, mégpedig a magyar valutatartalékból. A magyar vezetés értett a szép szóból: igaz, nem voltak valami lelkesek, mert az amerikaiak a végén már öten voltak...

Szóval a szovjetek ölébe pottyant az atomaknák telepítési helye. Mi történt ezután? Nagyon remélem, hogy a kérdés nem merül fel senkiben komolyan: azonnal szóljon, aki bármit is tud a III. világháború kitöréséről! Szóval a helyzet az, hogy oké, hogy a szovjetek ezen információ birtokában gyakorlatilag ott álltak a letolt gatyájú és éppen a bokájuk körül bíbelődő amerikaiak háta mögött, de nem hülyültek meg: nyilván csábító volt számukra a kínálkozó lehetőség, de nem támadtak. Úgy fest, sokakkal ellentétben ők nem hagytak ki a számításból olyan tényezőket, amelyek alapján nyilvánvaló volt, hogy a támadási parancs az emberiség legutolsó és egyben leghülyébb ötlete lett volna.

És mi volt az értelme ennek a hírszerzői sikernek magyar szempontból? Közvetlenül az égvilágon semmi – már az „internacionalista kötelezettségek” teljesítésén túl –, de közvetve mégis csak akadt némi haszna. Évente érkezett ugyanis a köszönőlevél Ivasutyin tábornoktól (GRU), amire remekül lehetett hivatkozni, amikor éppen újabb szovjet fegyverrendszereket és egyéb „hasznos holmikat” próbáltak rásózni Magyarországra – vagy éppen valamilyen más hülyeségbe kívánták volna belerángatni az országot: „Nincs ezekre szükség(ünk), mi ugyanis kiemelkedő és igen drága tevékenységet folytatunk a VSZ tagországai védelmében, olvassák csak el ezt!”
Lévén, hogy ezen holmikat nem ingyen adták volna a moszkvai elvtársak, így komoly összegeket spórolt az ország; ráadásul ezek a (végül be nem szerzett) technikák most – és kétségtelenül hosszú évek óta – úgyis a szabad ég alatt rohadnának valahol, kivonva a rendszerből, esetleg 6-os anya képében láthatnánk viszont őket.

A történteket értelmezhetnénk úgy is, hogy mindezek tulajdonképpen kiválóan mutatják, hogy egy kis ország kis szolgálata is érhet el nagy eredményeket; de ha nem így kívánjuk megközelíteni a dolgot, akkor a történet persze egészen mást mutat. Utóbbi véleményre helyezkedett egy bizonyos Belovai István alezredes a magyar katonai felderítésnél. Egy ideje a Tájékoztató Csoportnál szolgált, ahol elemezték, rendezgették a megszerzett információmorzsákat és így találkozott az egyébként szupertitkos Conrad-anyagokkal. Belovai saját bevallása szerint meggyőződött arról, hogy a NATO mit sem sejt arról, hogy a VSZ behozhatatlan előnyhöz jutott a NATO védelmi rendszerének alapos ismerete révén. Úgy vélte, az atomaknazár adatainak kiszivárgása a III. világháború felé sodorja a világot azzal, hogy a szovjetek azt gondolhatják: jó esélyük lenne a NATO-val szemben az európai háború megvívására. Ezt a háborút viszont meg kellett akadályoznia, ami azt jelentette, hogy tájékoztatnia kellett az amerikaiakat az információ-szivárgásról. Ennek bizony kockázatai is voltak, nem is csekélyek, így csak hosszas gondolkodás után, 1978. decemberében született meg benne az elhatározás – ám ekkor még nem volt lehetősége ennek végrehajtására. Három év múlva azonban Londonba került helyettes katonai attasénak, így a lehetőség 1982-ben maga kínálkozott.

Vagy igaz, vagy nem, de egyes források szerint Belovainak voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek utaltak arra, amire készült. De ez inkább tűnik  propagandaszagú utólagos belemagyarázásnak, sem mint valóságnak. Kiküldtek volna 1982-ben az ellenséges katonai tömb egyik vezető országba katonai hírszerzőt, ha  hangoztatja, hogy dezertálni fog? Ezeket a vádakat magától értetődően maga Belovai is tagadja a „Fedőneve: Scorpion” c. könyvében. Végül is saját állítása szerint 1984-ben jelezte kapcsolatba lépési szándékát az USA londoni nagykövetségén dolgozó katonai attaséjának egy fogadáson, ahol "véletlenül" azonos liftbe szállt az amerikai attaséval és egy papírcetlit nyomott a kezébe. Végül aztán '84. május 19-én lépett ténylegesen kapcsolatba az „amerikai kormánnyal”. A kapcsolatfelvétel során Belovai tájékoztatta az amerikai hírszerzést a Conrad-csoport tevékenységéről: ugyan nem tudta, hogy kikről van szó, csak a fedőnevüket ismerte, de azt tudta, hogy milyen anyagokat adtak át. Az amerikaiakat ezek az információk gyorsan meggyőzték arról, hogy Belovai nem a levegőbe beszél. Mi több, egy másik hírszerzési forrás, egy bizonyos Vlagyimir Vasziljev őrnagy, a budapesti Szovjet Nagykövetség katonai attaséja (aki szintén kétkapura focizott) is tájékoztatta az amerikaiakat ugyanerről. Az ő főnöke, Krasznyikov ezredes volt ugyanis az összekötő a magyar és a szovjet titkosszolgálatok között, így neki is volt rálátása az anyagokra.

Az amerikaiak ennek hatására azonnal megkezdték az NSZK és Olaszország területén állomásozó amerikai egységeknél a minősített anyagok ellenőrzését, ami 1984 végén, 1985 elején a magyar hírszerzés számára is egyértelművé tette: baj van. Így aztán 1985 szeptemberében Conrad őrmester nyugdíjba ment, de az általa beszervezett kollégái (bajtársai, khmm...) folytatták a lelkes munkát. Conrad svájci számláján ekkor nagyjából több, mint 1 millió USD volt, mint a magyar nép „ajándéka”, de persze ennél sokkal többet keresett: a pénz jelentős részét viszont már elköltötte. Valószínűsíthető egyébként, hogy Conrad valamikor a csehszlovák szolgálatoknak is felajánlotta a szolgáltatásait, vagyis mohóvá vált, ami ebben a szakmában – mint sok másikban is – súlyos hiba az álmoskönyv szerint... Azt nem tudni, hogy a „csehszlovákoknak” mekkora szerepe volt a bukásában, de Belovai és Vasziljev információi biztosan nem használtak az üzletnek.

A „szivárgás” nem meglepő módon leginkább a szovjeteket foglalkoztatta, amihez váratlan segítséget kaptak, még annál is váratlanabb helyről. 1985 áprilisában, egy szép derűs tavaszi napon ugyanis egy fura alak sétált be a washingtoni Szovjet Nagykövetségre. Egy „referencia-összeállítást” adott át a rezidensnek, melyért szerény 50 ezer dollárt kért (ekkora összeg egy szerény listáért pofátlanul nagy összeg volt akkoriban), majd távozott. 

 

- Micsoda balfék, amatőr, ostoba provokáció! Amatőr amerikaiak! - gondolta a rezidentúra vezetője, de amikor belenézett az iratokba, csalódottan kellett magát emlékeztetnie, hogy a SzU sajnos ateista ország: ha nem így lenne, akkor ezért a listáért tutira szentté avatnák. Végül 2-3 üveg Stolichnaya megivása után intézkedett Moszkva értesítéséről. Két nap múlva a fura alak megkapta, amit kért, pedig a szovjetek már akkor sem voltak kapkodós idegbetegek – és nem mellékesen akkortájt még nem fürödtek a valutában. A fura amerikai ettől kezdve rendszeresen látogatta szovjet barátait és ezen alkalmakkor nem felejtette el, hogy a népek barátsága jegyében mindig adjon nekik pár szatyor ajándékot, melyet a szovjetek – szintén az amerikai-szovjet barátság jegyében, mi másért? - bőkezűen honoráltak is neki. Rendkívül bőkezűen...

1985. július 10-én, délután fél négy körül számos magyar elhárító a Budapest, XI. kerület Kővirágsor utcát figyelte árgus szemekkel. Arra vártak, hogy valaki rövidesen felbukkan és élete legkomolyabb hibáját követi majd el, de olyan komolyat, mint amikor Stirlitz egy ötkopejkást dobott a zenegépbe. Nem meglepő, hogy az elhárítók teljesen biztosra mentek: az információ egyenesen Moszkvából érkezett. Egy alternetív teória szerint a magyar kémelhárítás figyelt fel Belovaira egy rutineljárásuk kapcsán.... Majd elolvassuk, ha megszűnik az akta minősítése, nem igaz?

Szóval az elhárítók helyre, tétre, befutóra tudták, hogy hol és mit kell figyelniük. A várakozásoknak megfelelően a csapdába be is sétált a célszemély, a Londonból nemrég hazatért Belovai alezredes személyében, aki a megadott lámpaoszlopnál lévő kőrakás között a CIA által részére hagyott konténert kezdte keresgélni. Emlékiratai szerint kiszúrta ugyan az elhárítás egyik vagy akár két emberét is, de úgy döntött, hogy mivel úgyis mindenképpen megtalálnák őt, felveszi a konténert. (Annyit már itt meg kell jegyezzünk, hogy az ilyen magatartás nem általánosan elterjedt a hírszerzők között, bár maga a manőver széles körben ismert és mindenütt ugyanaz a neve: öngyilkosság) Belovait tehát különösebb erőfeszítés nélkül tetten érték az elhárítók. Nem túl nagy meglepetésre a konténerből kisüsti és zsíros kenyér helyett egy szokványos, a CIA által összeállított „ügynökcsomag” került elő: vannak dolgok, amelyeket nem lehet megmagyarázni...

Rutinosabbakban nyilván azonnal felmerül a kérdés, hogy a „3P” (lásd. pénz, pia és p**a) közül vajon melyik lehetett a háttérben. Amennyire tudni lehet, ezt a részt senki nem feszegeti, bár maga Belovai István sem tagadta, hogy átvett 2000 (kétezer) angol fontot. Igaz, állítása szerint ebből egy hét múlva 1500 fontot visszaadott, mert nem volt rá szüksége, a maradék 500 pedig még egy év múlva, letartóztatásakor is megvolt - ezt elfogása után elkobozták tőle.

Belovai István következetesen tartotta magát ahhoz, hogy amit tett, azzal csakis a III. világháborúnak egy szovjet támadás miatt küszöbön álló kitörését kívánta megakadályozni, ennek megfelelően pedig a NATO első magyar katonája volt. Ezt azért nyugodtan tekinthetjük életszerűtlennek, ugyanis ha ez így volt, minek ment felvenni a konténert (az amerikaiak értesítése után!) a Kővirágsor utcába? Kellett egy nehezék az íróasztalára, vagy be akarta vinni a munkahelyére, hogy aszondja: "Nézzétek elvtársak, milyen trükkös izékkel dógozik az ellenség!" ?

Az vitatható, hogy Magyarországnak mennyire  ártott, de tényleges gondolatait és indítékait rajta kívül nem ismerhette senki. Van viszont három dolog, ami tényként kezelhető a téma kapcsán:

1. Belovai a magyar hírszerzés birtokába került amerikai anyagokat ismerte, a szovjet terveket nem.
2. A hidegháború alapját a kölcsönös elrettentés egyensúlya jelentette, így – az atomaknák létezésének is tudatában – a szovjetek nyilvánvalóan tudatában voltak annak is, hogy a NATO nem félne atomfegyvert bevetni akár saját területen is, ha megtámadnák őket - és ez természetesen nem csak atomaknákat jelentett volna.
3. Belovai 1978-ban döntötte el, hogy tájékoztatja az amerikaiakat (vagyis ekkor már biztosan - bizonyos ideje - már tudott a Conradék által szállított dokumentumok létezéséről és tartalmáról), de erre csak 1984. májusában nyílt lehetősége, vagyis a szovjeteknek legalább 6 éve lett volna arra, hogy támadjanak: mint tudjuk, nem éltek a lehetőséggel – bármi is volt az oka.

Ám az amerikai elhárítók sem tétlenkedtek, a Belovai által (is) adott információ lassan meghozta gyümölcsét: 1988. augusztus 23-án Conrad őrmestert letartóztatták Németországban és tettéért életfogytiglant kapott (a börtönben halt meg 1998. január 8-án). Később társai is követték, azaz a fénymásoló Rt. idővel Zrt.-vé alakult: Roderick James Ramsay őrmestert az FBI 1990. június 8-án tartóztatta le Tampában, jutalma 36 év. Jeffrey S. Rondeau főtörzsőrmester 1992. október 22-én jutott az előzőek sorsára: 18 év börtönnel jutalmazták tevékenységét. Jeff E. Gregory főtörzsőrmester 1993. április 15-én szintén „így járt”, 18 év börtön várt rá. Kelly Therese Warrent pedig 1997. június 10-én tartóztatták le, ő 25 évet kapott. Tíz év alatt csak a végére értek egy kémcsoportnak… nem szakadtak meg az amerikai elhárítók – de ez egy ilyen szakma. Conrad beszervezője, Szabó Zoltán időközben elhagyta Magyarországot és Ausztriába települt: hibázott. Az osztrákoktól kémtevékenységéért felfüggesztett börtönbüntetést kapott, vagyis meglehetősen olcsón megúszta.

Lebukott továbbá a Conradék által szállított anyagokat Magyarországra juttató testvérpár is, Kercsik Sándor és Imre. Őket valószínűleg a magyar katonai hírszerzés telepítette Svédországba, ahol – mivel nem Svédország ellen kémkedtek és beismerő vallomást tettek – másfél évvel megúszták a kalandot. Nem mellékesen az aktív időszakuk alatt legkevesebb 40(!) futárutat teljesítettek, ebből is látható, hogy Conradék komolyan kitettek magukért.

Belovai István első és másodfokon is életfogytiglant kapott, pedig igencsak komoly esélye volt arra, hogy a tettéért az életével fizessen. 1990. szeptemberében ugyan kegyelmet kapott és próbaidővel szabadult, de az ítélet maradt. Ugyanezen év decemberében az Egyesült Államokba távozott, ahol több elismerést is átvehetett. 2009. november 6-án hunyt el Denverben. Haláláig küzdött rehabilitációjáért, eredménytelenül - pedig Magyarországon is sokan kiálltak mellette. Ám érdekes módon az amerikaiak nem voltak hajlandóak semmiféle nyomásgyakorlásra a rehabilitálása érdekében az éppen aktuális magyar kormánynál... Ügye 2015-ig lett titkosítva, rövidesen tehát sok minden kiderülhet még...

Így történt az eset. Az biztos, hogy a magyar felderítés nagyot alkotott, hiszen a NATO egyik legféltettebb, ha ugyan nem A legféltettebb titkát szerezte meg. Az már nem olyan egyszerű, hogy a történetben ki áll a jó és ki a rossz oldalon? Kívánunk-e erről dönteni?  Conradékat nem lehet nem árulóknak nevezni és ez a washingtoni Szovjet Nagykövetségre besétáló figurára is igaz. Vélhetően még a szovjetek is így tekintettek rájuk, bármennyire is hasznos volt számukra a tevékenységük. Belovai alezredes és Vasziljev őrnagy esetében már azt is mérlegelni lehet, hogy a jó oldalon álltak-e, illetve, hogy valóban jó és nemes szándékok vezérelték-e őket vagy más volt a háttérben. Én a magam részéről nem kívánok a kérdésben állást foglalni (bár véleményem természetesen van), a történet azonban híres és egyben érdekes. Több egymásnak ellentmondó (bér)könyv is született a témában, miközben tisztábban csak a titkos iratok feloldása után fogunk látni. Ám a téma így is elgondolkodtató és a blogra kívánkozik.

(A képen a Belovai Istvánról készült egyik utolsó fotó).

A témával kapcsolatban még érdemes lehet megnézni ezt a filmet:  http://tdyweb2.wbteam.com/Belovai.htm
Aki nem szereti, ha (jelen esetben idézőjelesen) felizgatják és úgy hagyják, az ne olvasson tovább:

Nem Belovai volt az egyetlen áldozat: 1985-től kezdődően a CIA egy rendkívül speciális járvány kitörését észlelte, ami Kelet-Európában, illetve a Szovjetunióban pusztított és – milyen érdekes – szinte kizárólag az ügynökeik között. Meglehetősen rövid idő alatt összesen vagy 150 emberüket veszítették el, csak alig néhánynak sikerült – még a járvány kitörésének kezdetén – lelécelnie. A többi soha többet nem jelentkezett: köztük volt Vlagyimir Vasziljev őrnagy is, aki 1986 nyarán távozott az élők sorából. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a Lubjankában...

Tehát még mielőtt a szovjet rendszer összedőlt volna, az amerikaiak - ügynökök hiányában - újra letolt gatyával találták magukat: deja vu... Öröm az ürömben, hogy a Szovjetunió ekkorra már recsegett-ropogott, így egy esetleges támadás veszélye az idő múlásával egyre kisebb lett, legalábbis elméletben.

Folytatjuk...

[Köszönet Zig Zag-nak, Jockey11-nek és Papírzsepinek a segítségért.]

Az_ember, aki észnél volt I-II.

2012.04.16. 05:59 Jockey11

Katonák! – mondják sokszor a civilek, alig leplezett lenézéssel a hangjukban. Bikkfa nyelven beszélő, bikkfa fejű katonák, akik csak ahhoz értenek, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtsák, mert erre vannak idomítva attól fogva, hogy katonának állnak, születnek, vagy hurcolják el őket. Katonák, akiknek bármely hadászati vagy harcászati baklövése oly nyilvánvalóan elkerülhető lett volna, ha először elolvasták volna az adott baklövésről írt (és legtöbbször kellően alapos civilek keze nyomát viselő) történelemkönyveket. Azonban a történelem – sokkal jobb humorérzékkel rendelkezvén, mint a történetírók – időnként pont a bikkfa fejű katonák kezébe helyezi a világ sorsát. És bár ilyeneket bármely korban, bármely oldalon találunk szép számmal, engedve érdeklődésem fősodrának, én a hidegháború szovjet történelméből választottam ki két oroszt.

I.

Vaszilij Alekszandrovics Arhipov 1926. január 30-án Zvorkijban született, nem messze Moszkvától. 1942-ben a leningrádi haditengerészeti szakiskola 10. osztályába járt, amikor a német támadás miatt az intézményt először Omszkba evakuálták, de ’42 decembere már Vlagyivosztokban, a csendes-óceáni haditengerészeti főiskola előkészítő évfolyamán találta.   1945-ben az akkor másodéves Arhipov még részt vett a második világégés egyik utolsó felvonásában: a japán elleni hadműveletek idején aknaszedőkön szolgált; majd a háború befejezése után átvezényelték a kaszpi-tengeri haditengerészeti főiskolára Bakuba, melyet 1947-ben végzett el. ’51-ben tengeralattjáró aknarakó-, és torpedótiszti képesítést szerezett és ettől kezdve élete összefonódott a fegyvernemmel.    

A legkülönfélébb beosztásokban szolgált, mire – 1961 nyarán – a már általunk is „megénekelt” K-19-re került, kapitány-helyettesként. (A szovjet terminológia alapján: Zatyejev kapitány dublőrje volt.) A Wikipédia (főként az orosz nyelvű változat) szerint az ominózus reaktor-balesetet követően néhány tiszt azt követelte Zatyejevtől, hogy süllyesszék el a Hirosimát és szálljanak partra a Jan Mayen-szigeten. Hogy az esetleges zendülést megelőzze, a kapitány utasításba adta a fedélzeten lévő kézifegyverek vízbedobását, a hozzá hű tiszteknek – köztük Arhipov másodosztályú kapitánynak – viszont kiosztatta a pisztolyaikat. Hogy mindez valóban így történt az kétséges, és nemcsak azért, mert ez az epizód a K-19-es minden hivatalos és nem hivatalos történetéből hiányzik, hanem azért is, mert Szverbilov kapitány (a bajba jutottak segítségére elsőnek érkező SZ-270 tengeralattjáró parancsnoka) szerint a legénység szolgálati fegyvereit – a személyes holmijuk nagy részével együtt – az evakuálásukkor voltak kénytelenek a tengerbe dobni, annyira sugárszennyezetté váltak a baleset során. Ami biztos, hogy Arhipov is komoly sugárfertőzést szedett össze, de ’61 decemberében már a szovjet Északi-flotta 69-es tengeralattjáró flottillájának törzsfőnöki beosztásába nevezték ki.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Oroszország legkeletibb tartománya: a 737.000 km² területű, de mindössze 50.000 fő népességű Csukot Autonóm Körzet nem a világ közepe. A tartományi központ: Anadir(címere itt oldalt) sem kapott volna soha komolyabb nyilvánosságot, ha 1962. október 14-én Richard Heyser őrnagy U-2-jével Kuba felett repülve nem készített volna pár fotót, melyeken a szovjetek villantottak. No, nem első-, vagy másodlagos nemi jegyeket, hanem néhány SS-4-es rakétát. (Mondjuk az is igaz, hogy az államok hatalmi játszmáiban a férfi nemi szervek és az atomrakéták között sok a párhuzam.) Egy szó, mint száz: a szovjet Anadir-hadművelet lelepleződött, és kitört a kubai rakétaválság.   

Még mielőtt azonban a kínos fotók elkészültek volna, az orosz hadvezetés nekilátott az Anadir egyik részműveletének: a Kámának. Ennek keretében 7 darab Golf-osztályú, dízel-elektromos rakétahordozó tengeralattjárót telepítettek volna a kubai partokhoz, megerősítendő az USA-t fenyegető erőket. Hogy ezek útját biztosítsák, elindítottak egy négy dízel-elektromos (Foxtrott-osztályú) vadász-tengeralattjáróból álló flottillát Kubába. A Valentyin Grigorjevics Szavickijmásodosztályú kapitány irányítása alatt álló B-59 hadrendi számú hajón – mint rangidős tiszt – velük tartott a magasabb egység törzsfőnöke: Arhipov is. 

Indulás előtt még a tisztekkel is csak annyit közöltek, hogy hosszabb küldetésre készüljenek, valahova az Atlanti-óceánon, amiből a legénység 99%-ig biztosra tippelte Kubát. Az indulás előtti napon a B-59-re felpakoltak még egy «ОСНАЗ», magyarul: rádió-felderítő egységet (parancsnoka: Orlov százados, még szerephez jut történetünkben), akiket nem fogadott kitörő lelkesedés az amúgy is zsúfolt fedélzeten. Az осназ-nál azonban nagyobb aggodalmat keltett, hogy az utolsó pillanatban minden hajó fegyverzetét kiegészítették két-két, nukleáris robbanófejjel szerelt torpedóval. Ezek korántsem voltak szokásosak a Foxtrottokon, és a négy hajóból addig csak a B-130-as számú vett részt éleslövészeten ilyennel. A kérdésre, hogy mi az atomtorpedókra vonatkozó utasítás, a flottaparancsnokság azt közölte, hogy ezeket bevetni csak Moszkva parancsára, vagy a hajót közvetlenül ért támadás elhárítására lehet.

A négy hajó végül 1962. október 01-én futott ki Poljárnijból, és kezdete meg hosszú útját a szigetországi Puerto Marielbe, ahova eredetileg november 1-én kellett volna befutniuk. A NATO viszont korábban, pont azért, hogy az oroszok ne sunnyogjanak észrevétlen az atlanti térségben, három tengeralattjáró-felderítő zónát is felállított. Az első a Spicbergák  Spitzbergák  (Svalbard) és Norvégia északi partjai között volt, a második Grönlandtól (Izlandon és a Feröer-szigeteken át) egészen Nagy-Britannia északi partjaiig húzódott, míg a harmadik (legszigorúbban őrzöttet) Új-Fundland és az Azori-szigetek között jelölték ki. Mivel ezeken a területeken tengeralattjáró-elhárító repülők és hajók járőröztek folyamatosan, most jól jött, hogy az addig szívből utált rádió-felderítők a NATO-egységek óránkénti helyzetjelentései alapján pontosítani tudták azok koordinátáit, és segítettek őket elkerülni.                                          

Az utolsó zóna leküzdésében segítségükre volt egy többnapos igazi atlanti vihar is, és mivel a Foxtrottok nem tudtak végig a mélyben maradni, a felszínen úszó tengeralattjárók meg nem a nyílt tengeri stabilitásukról közismertek, ez megszedte a maga árát orosz oldalról is. A sorozatos meghibásodások jelentették a kisebb gondot még akkor is, ha például a B-130-as három dízel-motorja közül kettő végleg felmondta a szolgálatot. Nagyobb probléma volt, hogy gyakorlatilag az egész legénység tengeribeteg lett, és mire október 18-án elérték a Bermuda-háromszöget a folyamatos táplálék és folyadékveszteségtől teljesen kimerültek. A Sargasso-tenger megnyugvást hozhatott volna, ha a víz nem lett volna 30 fokos. Az orosz tengeralattjárókon nem volt semmilyen légkondicionálás, a fedélzeti berendezések (és az emberek) által termelt hőt nem volt hova elvezetni, így a belső hőmérséklet hamar meghaladta a 40-50 fokot is.         

Október 20-án aztán a helyzetük tovább romlott. Moszkva – amely addig sem tartotta fontosnak megosztani a hajózókkal a hírt, miszerint Kubában „helyzet van” – ekkor is csak annyit adott utasításba, hogy ne közelítsék meg a célkikötőt, hanem járőrözzenek a körzetben. Hogy Arhipovék nem maradtak teljesen vakon a szituban, az megint csak Orlov rádiósainak volt köszönhető, akik nemcsak a példátlan amerikai flotta-mozgósításról közvetítettek híven, hanem (’Mit ad Isten… illetve hogy, hogy nem elvtársak’) belehallgattak az orosz nyelvű Amerika Hangjába is. Persze ez a tudás igen messze volt a részletes tájékoztatástól és instrukcióktól, amiket a flotta-főparancsnokságnak lett volna kutya kötelessége kiadni, de hát a dolgok már csak így mentek a nagy Szovjetunióban. A másik kínos meglepetés, ami október 20-án érte a B-59 legénységét, azok az utolsó felmerülésük hajszálpontos koordinátái voltak, melyeket egy szárazföldi állomás közölt rádión az egyik repülővel. Az orosz tengerészek ekkor szembesültek először a kiépülő amerikai hidrofonrendszerrel, amely akkora meglepetést okozott, hogy elkezdték keresni a kémet a hajón. Mindenesetre az erőviszonyok nem a négy Foxtrott oldalán álltak és csak idő kérdése volt, hogy az amerikai flotta rájuk találjon.                 

Október 26-án, az akkumulátorok felszíni töltése során ez be is következett. Hirtelen megjelent felettük egy Lockheed P-3 Orion tengeralattjáró-vadász, és hiába merültek le azonnal (70%-ig töltött akksikkal), a géphez hamarosan csatlakozott a USS Randolph (CVS-15)  hordozó és 11 rombolóból álló kísérete, melyek rátapadtak a B-59-re. Két napos bújócska vette kezdetét, melyben az oroszok a víz alatt próbálták meg lerázni felszíni üldözőiket, mindhiába. Közben a nemzetközi helyzet is fokozódott: 27-én egy Antonyec nevű Dvina-ütegparancsnok az egymásnak ellentmondó utasításokon úgy lesz úrrá, hogy lelövi a kubai légtérbe berepülő U-2-est. Persze Arhipovék minderről semmit sem tudnak, és Szavickíj kapitányban megfogalmazódik a szörnyű gyanú: lehet, hogy odafenn már dúl a háború, ők meg itt menekülnek. Hogy a jókedv teljes legyen: üldözés közben az amerikaiak gyakorló mélytengeri bombákat és hanggránátokat szórnak az oroszokra, amik ugyan a hajótestben nem tesznek kárt, a legénység pszichéjében annál inkább. 28-án aztán a menekülőknek nem marad más választásuk: ha nem merülnek fel azonnal és váltanak dízelre, az akkumulátorokban annyi energia sem marad, hogy a fegyvereket működtessék. Ha viszont már háború van, akkor a felmerülés az azonnali halált jelenheti. Nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy ebben a helyzetben Szavickijnál elszakad a cérna, és felmerülés előtt kiadja a parancsot az egyik atomtorpedó betöltésére. A legénységének csak annyit mond:

„Most odabaszunk nekik! Megdöglünk mi is, de a flottát szégyenben nem hagyjuk!”

1962. október 28-án hajnali 5 óra 12 perckor tehát a B-59 egy éles nukleáris torpedóval az egyik elülső vetőcsövében emelkedik felszínre az amerikai hadihajók gyűrűjében. Szépen kivilágított színpadra érkezik: körülötte a 11 romboló, kicsit odébb a Randolph, az égen vagy fél tucat repülőgép és helikopter köröz, minden reflektor a szovjet hajóra irányítva. (Innentől kezdve a történteknek számos változata ismert, de a magam részéről maradnék annál, amit később Arhipov mesélt a barátainak. Ez ugyanis a legbanálisabb és ezért a leghihetőbb) Felemelkedés után hárman mennek fel a toronyba: Szavickij, a jelzőtiszt és Arhipov. A repülők közül hirtelen kiválik kettő, és nagy kaliberű ikercsövű fegyveréből tüzet nyit. Az egyik sorozat az orosz tengeralattjáróval párhuzamosan, úgy 50-100 méterrel mellette, a másik keresztben a hajó előtt veri fel a vizet. Szavickij káromkodik egy cifrát és lecsúszik a létrán, hogy kiadja a tűzparancsot, amíg nem késő. Nyomában a jelzőtiszt, aki nagy igyekezetében gyakorlatilag ráesik parancsnokára és leveri a lábáról. Mikor feltápászkodnak Arhipov feje jelenik meg a búvónyílásban, ahogy lefelé ordít:

- Valentyin Grigorjevics! Az egyik romboló fényjeleket ad le! Szerintem kérdezni akarnak valamit!

- Egy lófaszt akarnak ezek, nem kérdezni! Ezek lőnek ránk, nem kérdeznek!

- Nem ránk lőnek, hanem mellénk! Provokálni akarnak! Valik! Gyertek vissza és válaszoljunk!

Szavickij vesz két-három nagy levegőt, még káromkodik egy kicsit, de visszamászik a beijedt jelzőtiszttel a nyomában. Hamar kiderítik, hogy hajó hovatartozását kérdezik a jenkik, amire válaszolnak, majd – hogy véletlenül se legyen félreértés – nem a haditengerészeti, hanem a sarló-kalapácsos szovjet zászlót húzzák fel. A hajónapló szerint a két gép még 11 percen át zavarog, időnként megeresztve egy-egy sorozatot, amit csak az oroszoknak „a provokáció azonnali beszüntetésére vonatkozó ismételt felszólítására” hagynak abba.       

Közben megjött Moszkva újabb utasítása is: fordítsanak hátat Kubának, és foglaljanak el új pozíciót Új-Fundlandtól keletre. Az amerikaiak a visszaúton is elkísérték a tengeralattjárót, igaz egyre fogyatkozó számban: először a Randolphot hívták vissza Norfolkba, majd a rombolók is lassan elszállingóztak. Az oroszok azt állítják: két nappal később az utolsó kettőt már sikerült kicselezni és faképnél hagyni. Hogy így történt-e, vagy az amerikaiak unták meg a banánt: mindegy is…

Úgy egy hónappal később, már Moszkvában Andrej Grecskó marsall, honvédelmi miniszter-helyettes szó szerint jól leanyázott minden résztvevőt, hogy ha már olyan közel engedték magukhoz azokat az amerikai hajókat, akkor miért nem dobtak rájuk legalább kézigránátokat… Eltekintve viszont eme intelligens megnyilvánulástól: senkit nem hurcoltak meg a történtek miatt, igaz a kitüntetések is elmaradtak.

Ami Arhipovot illeti: ő előbb tengeralattjáró-raj-, majd flottillaparancsnokként szolgált, 1975-től pedig – ellen-, később altengernagyként – a régi, bakui főiskolájának parancsnoka lett. ’85-ben nyugdíjba vonult és 1999-ben bekövetkezett haláláig Moszkva mellett: Zseleznodarozsnijban élt. 2003-ban a Piero Guidi olasz művész által alapított „Angel’s People Community” a „Napjaink Angyalai” díjat adományozta poszthumusz Arhipovnak a „szélsőséges körülmények között tanúsított bátorságért, kitartásért és önuralomért”. 

 II.

1983 ősze az egyik legfeszültebb időszak volt a hidegháború történetében. Először is Reagan elnök vezetésével az amerikaiak bekeményítettek. Az SS-20-asok kelet-európai telepítésére válaszul megkezdték a Tomahawk cirkáló-, és Pershing II közép hatótávolságú rakéták nyugat-európai telepítését, és az addigi „kölcsönös megsemmisítés” doktrínája helyett egyre gyakrabban jelent meg az amerikai közbeszédben a „korlátozott atomháború”. Ezt erősítendő, Teller Edét reklámarcként használva látványos, de teljesen alaptalan kampányba kezdtek a kivitelezhető „Csillagháború” mellett, azt sugallva, hogy képesek lehetnek egy szovjet válaszcsapást kiiktatni.

Ezzel szemben a másik oldal szénája igen csehül állt. Az orosz felső vezetés tisztában volt vele, hogy nem képesek lépést tartani az amerikai katonai potenciállal, ráadásul a hadiipar aránytalanul nagy terhei kezdték megroppantani a gazdaságot. Komolyan féltek attól, hogy az ellenség már birtokában van azoknak az eszközöknek, melyekkel egy atomháborút képes a Szovjetunió egyoldalú elpusztításával megvívni. A félelmeket erősítették azok a hírszerzési jelentések is, melyek szerint a NATO novemberben „Able Archer 83” néven egész Nyugat-Európára kiterjedő vezetési gyakorlatot készült végrehajtani, és ennek keretében egy katonai konfliktus eszkalációját és a nukleáris csapást is szimulálni akarták.  Mindezek tetejébe a Szovjetunió teljhatalmú ura, Jurij Andropov veséi még februárban leálltak, és gyakorlatilag beköltözött a Moszkvai Központi Kórházba.

A nemzetközi feszültség tovább nőtt, miután 1983. szeptember 1-én az oroszok az Ohotszki-tengerbe lőtték a koreai légitársaság KAL 007 jelzésű Boeing 747-esét, a gépen tartózkodó valamennyi utas és a teljes személyzet (269 ember) halálát okozva. A vezetés döntési impotenciáját jól mutatja, hogy a végzetes tűzparancs végrehajtására akkor került sor, amikor a gép már majdnem elhagyta (másodszor is!) a szovjet légteret.

Sztanyiszlav Jegrafovics Petrov – bár sokkal nagyobb hírnévre tett szert, mint Arhipov – életéről keveset tudni. Ami biztos, hogy 1983-ban (44 évesen) a szovjet honi légvédelem alezredesi rangú elemzőjeként dolgozott a korai rakéta előrejelző rendszer Szerpuhov-15 kódjelű központjában, úgy 85 km-re dél-nyugatra Moszkvától. A Szerpuhov-15 felelt az «ОКО» (szem) – műholdrendszertől, és a nagy hatótávolságú radaroktól (lásd.: Az Orosz HAARkály) érkező jelek értékeléséért, és egy esetleges amerikai rakétatámadás esetén a riasztásért. A ’80-as évek elején a ОКО-rendszer még szinte teljesen új volt és – ellentétben az amerikai megoldással – nem geostacionárius pályán lévő műholdakat használt, hanem az ún. molnija keringési pályát. Ezek a műholdak így nem a földfelszín adott pontja felett „álltak”, hanem az alábbi röppályát írták le:

Különbség volt még, hogy nagyfelbontású érzékelőik nem a felszínt, hanem az USA feletti horizontot figyelték, és a már 10-15 km magasságra emelkedő interkontinentális rakéták (ICBM-ek) hőképe indította be a riasztást. Hogy a röppályából fakadó hátrányokat kiküszöböljék, olyan távolságban követték egymást, hogy egyszerre legalább kettő rálásson az ellenségre.

Petrov nem volt kinevezett ügyeletes tiszt a Szerpuhov-15-ön, de havonta egy-két alkalommal ő is beugrott, mert a parancsnokság így tudta csak biztosítani az állandó váltások időszakos pihentetését. 1983. szeptember 25-én éjszaka is ezért került a parancsnoki bunkerba, mint ügyeletvezető. Tény, hogy az ügyeleti szolgálat nem a lázas tevékenység színtere volt: a kezelők rá-rápillantottak az előttük sorakozó rendszerállapot-monitorokra, meg a falon lévő hatalmas USA-térképre, majd csendben unatkoztak tovább.

Szeptember 26-án hajnali 4-kor viszont az idillnek a szirénák éles vijjogása vet véget. A képernyőkön vörösen pulzál a «СТАРТ» (indítás) felirat, a térképen kigyulladó lámpa pedig jelezi, hogy honnan indították a magányos Minuteman III-at. (Szinte minden riporter megkérdezi, de Petrov soha nem nevezi meg a „bűnös” támaszpontot. A jól értesültek Észak-Dakotát emlegetik, így két jelölt marad: Minot és Grand Forks, fejenként száz fölötti ICBM-mel.) Saját bevallása szerint főhősünknek legalább 15-20 másodpercébe telik mire az agya rebootol és eszébe jut, hogy melyik galaxisban van, meg hogy csinálnia kéne valamit. Márpedig gyorsan, mert ha az a kilőtt Minuteman a valóság, akkor 20, max. 25 perc múlva már potyogni is kezd az első három 350 kilotonnás töltet a Szovjetunióra (más célpont ugyebár szóba sem jön ekkortájt). Addig a fejeseknek még meg kell hozniuk a stratégiai döntést, majd beizzítani és elindítani a válaszcsapás rakétáit, amire a legjobb esetben is kéne összesen vagy 15 perc, úgyhogy a létező összes szabályzat és utasítás azt az igen egyszerű instrukciót adja, hogy az ügyeletes ilyen esetben ne tétovázzon, hanem azonnal nyomja meg az állomás rendszergombját. Ezzel elektronikus jelentést küld a hadászati rakétacsapatok operatív központjának a történtekről, amit ha szükséges a közvetlen távbeszélő vonalon még szóban kiegészíthet, és annyi: a labda innentől már nem az ő térfelén pattog.

Petrov azonban nem csapkodja a rendszergombot, hanem első bénultságából ébredve lázas ellenőrzésbe kezd: vizuális megerősítés – negatív (de lehet hogy a rakéta már elhagyta a műhold látóterét), rádiólokátoros megerősítés – negatív (de a kilövés helye jórészt kívül esik a radarok hatótávján, másrészt egy rakéta esetében az érzékenységük messze van a megbízhatótól). Ezt követően a stábbal kétszer lefuttatja a teljes rendszerdiagnosztikát, de semmi: a rendszer optimálisan működik, a kilövés valószínűsége: 2 (a legmagasabb érték), az idő meg telik, úgyhogy ideje lenne a gombbal foglalkozni. Ám ekkor Petrov olyat tesz, amit egy hasonló beosztású szovjet tiszttől kevesen várnának el: megszegi az összes létező szabályzatot, és a nagy piros helyett egy sokkal szerényebb külsejű «УДЛ» feliratú gombot nyom le. Hogy ez miért meglepő? Mert а kérdéses felirat az «удалить» orosz ige rövidítése, a gombot pedig a mai klaviatúrákon „Delete”-ként címkézik. A meglepő döntést pedig mindössze Petrov józan esze diktálja. Elemzőként száz százalékig biztos abban, hogy egy globális atomháború nem kezdődhet egyetlen rakétával, mert ennek nincs semmi értelme. Három töltettel ugyanis nem lehet kiiktatni a totális válaszcsapást, így a kezdeményező nagyhatalom csak a saját biztos pusztulását okozná.

Eltelik úgy másfél perc, a résztvevők pulzusa már majdnem lecsökken 180-ra, amikor az öntudatra ébredt Skynet még egyszer próbára teszi őket: ismét felsikoltanak a szirénák. Az indítás helye ugyanaz, minden ugyanaz: vizuális és lokátoros megerősítés nincs, a rendszer jól működik, a valószínűség 2. Nagy különbség viszont, hogy a képernyőkön már a «РАКЕТНОЕ НАПАДЕНИЕ» (rakétatámadás) felirat villog, a számítógépek szerint ugyanis további négy rakétát lőttek ki a Szovjetunióra. 15 töltet már nem kevés, az már tényleg lehet a háború kezdete, de Petrov nem hagyja magát letéríteni a választott útról. Egy igazi háborúban tucatjával kellene indítani a rakétákat, és az összes bázisról egyszerre: második alkalommal is törli a riasztást. Innentől már nincs más dolga csak várni úgy félórát, hogy kiderüljön benézte-e a szitut. Ha igen, akkor sincs nagy gond: felelősségre vonására már nem fog sor kerülni…   

26-án reggel aztán Votyincev vezérezredes a szovjet rakéta- és űrvédelmi csapatok parancsnoka melegen üdvözölte beosztottját – merthogy az emberek általában vidámak, ha nem 40 dkg radioaktív hamu alakjában ébrednek – és a legmagasabb elismerést ígérte neki. És mivel a tábornok szavatartó ember volt: Petrov megkapta a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést, nem sokkal később ezredessé, majd 1990-es nyugdíjazásakor vezérőrnaggyá léptették elő. Nyugdíjas évei is aktívan telnek: az Orosz Föderáció Hadászati Rakétacsapatainál tevékenykedik szakértőként.

 

 Na jó, hagyjuk a hollywoodi kliséket, nem hülyítelek benneteket tovább!

Szóval az igaz, hogy Votyincev kezdetben igen hálás volt, de hamar eljött az idő, amikor a fejesek összedugták amijük volt, és maguktól is rájöttek, hogy kurva nagy blamázs történt, a csodálatos új rendszer hibája miatt majdnem kitört az utolsó háború. Nagyon nem kéne nagydobra verni a dolgot, de mit csináljanak Petrovval, akinek már beígértek mindenfélét? És ekkor valamelyiknek igazi kommunista ötlete támadt. Nem sokkal később a parancsnok újra hívatta az alezredest:

 - Petrov elvtárs! Azzal szeretném kezdeni, hogy Ön nagyon jó munkát végzett 26-ára virradóra, mint ügyeletes.

- Én csak igyekeztem legjobb tudásom szerint dönteni…

- Igen, igen, már elmondta. De a teljes képhez hozzátartozik még valami.

- Nem értem, tábornok elvtárs.

- Nos a részletes vizsgálat feltárta, hogy Ön elkövetett egy súlyos mulasztást. Erről az egészről egy sort sem írt be az ügyeleti naplóba.

- Tábornok elvtárs! Az adott helyzetben nem ez…

- Nézze! Én személy szerint megértem, hogy kisebb gondja is nagyobb volt, mint az ügyeleti napló, de azt Ön is beláthatja, hogy ez súlyos fegyelemsértés, ami mellett nem mehetnénk el szó nélkül! Minden személyes befolyásomat latba kellett vetnem, hogy az érdemei miatt tekintsenek el a fegyelmitől. Így lesz a legjobb magának is.

- Értettem, tábornok elvtárs! Kérek engedélyt lelépni!

Ilyen előzmények után Petrov, amint elérte a korhatárt (nem egész egy évvel később) beadta nyugdíjazási kérelmét. Nem marasztalták…

Utólag egyébként az derült ki, hogy a lemenő napnak a szokatlanul magas felhőzetről visszavert sugarai tévesztették meg a műhold érzékelőit, így később a rendszert teljesen átalakították, hogy hasonló hibák ne forduljanak elő.  Vajon az atomháború bekövetkezett volna, ha emberünk engedelmeskedve az utasításoknak minden teketóriázás nélkül lenyomja a rendszergombot? Természetesen nem lehet tudni, de az biztos, hogy a riasztás egy szétzilált, paranoid és végtelenül bizonytalan felső vezetés elé került volna a szovjet oldalon, ami soha nem jó kombináció, ha a világ sorsáról van szó.

Furcsa fintora az életnek, hogy annak a bizonyos szeptemberi éjszakának a történései éppen Votyincev ’90-es évek elején kiadott memoárjaiból váltak széles körben ismertté. Az amerikai  „Világ polgárainak társasága” (Association of World Citizens) előbb 2004-ben Moszkvában, majd 2006-ban a new yorki ENSZ-székházban a „World Citizen Award”-ot, és pénzdíjat adományozott Petrovnak „a katasztrófa elkerülésében játszott szerepéért”. 2006-ban dokumentumfilm is készül róla „A vörös gomb és az ember, aki megmentette a világot” (The Red Button and the Man Who Saved the World) címmel. 2011-ben Baden Badenben megosztva megkapta a Német Média-díjat, mint olyan személyiség, aki tetteivel jelentősen hozzájárult a békéhez. A vele készült számos interjúban Petrov mindmáig tagadja, hogy bármiféle hőstettet hajtott volna végre. Szerinte csak a dolgát végezte legjobb tudása szerint, és minden döntésében a józan paraszti ész vezette. Egy orosz blogger írta róla, amivel szerintem egyet lehet érteni:

Az eltűnt atombombák

(Fotó: New York Post)

Egy olyan kényes témáról fogunk ma értekezni, amely bizonyos szempontból még a Konteóblogon is szerepelhetne. Elvégre mi is lehetne izgalmasabb, mint kitalálni, hogy kik, miért és hogyan tüntethettek el az elmúlt hatvan évben jó pár atombombát..?

Az ugye mindannyiunkkal előfordult már, hogy elvesztettünk valamit. Kirántjuk zsebünkből a kulcscsomót és beleesik a hóba, letesszük a kedvenc öngyújtónkat valahová, aztán meggyanúsítjuk a feleségünket, hogy rosszindulatúan ő pakolta el, mert így próbál leszoktatni a dohányzásról, nem találjuk a jogosítványunkat, pedig ezer százalék, hogy a tegnap még ott volt a bríftasninkban… Apró bosszúságok ezek, amelyeken később felszabadultan mosolygunk (ha megvan a cucc), esetleg káromkodva lecseréljük a zárat, vagy elmegyünk az okmányirodába és végigüljük a sort.

Vannak azonban olyan tárgyak vagy eszközök, amelyek elvesztése felett nem lehet csak úgy napirendre térni.

A józan mentalitású, biztonságra törekvő átlagember joggal gondolhatja, hogy a nukleáris robbanófejek a világ legjobban őrzött, legkörültekintőbben szemmel tartott és legszigorúbban kontrollált tárgyai. Azt is alappal feltételezheti, hogy az Amerikai Egyesült Államok, mint a világ egyetlen talpon maradt, befolyását egyre szélesebb körben érvényesítő szuperhatalma, na, meg a hidegháborús ellenség, a Szovjetunió (mostanában Orosz Föderáció) mindent megtesznek az általuk birtokolt atomtöltetek biztonságáért. Nos, hogy finoman fogalmazzunk: ez a vélekedés nem mindig helytálló.

Rés a pajzson (az eredetiben: Broken Arrow, vagyis Eltört Nyílvessző): filmcím, ugyanakkor az amerikai katonai zsargonban használatos kód, amelyet akkor alkalmaznak, ha egy (vagy több) nukleáris töltetet olyan baleset ér (eltűnik, megrongálódik, vétlen robbanás következik be stb.), amely első megközelítésben nem jár a nukleáris háború veszélyével.

Ahogyan azt olvasóink közül mindenki tudja, az USA volt az első állam, amely a második világháború során, az ominózus Manhattan-terv keretei között kifejlesztette az atombombát, s mindeddig az egyetlen, amely háborús körülmények közepette élesben be is vetette azt (Hirosima és Nagaszaki, 1945 augusztusa). Ami pedig az oroszokat illeti, nagyon jól tudjuk, hogy nekik sem kell a szomszédba menniük egy kis nukleáris tapasztalatért. Az amerikai és az orosz (azelőtt szovjet) haderőknek tehát több mint hetven éves tapasztalata és rutinja van a legpusztítóbbnak tartott fegyverek biztonságával kapcsolatos teendőket illetően. A fegyvertípus kifejlesztés óta eltelt évtizedekben azonban több olyan esemény is bekövetkezett, amelyek arra utalnak, hogy ezen a kényes területen sincs minden rendben. Ezek közül szemezgetünk (szinte találomra) az alábbiakban.

„A nukleáris fegyvereket oly módon, annyira körültekintően tervezik, hogy ezek felrobbanása csak szándékos élesítést követően történhet meg. Ennek ellenére mindig fennáll annak a lehetősége, hogy véletlen események szerencsétlen összejátszása miatt egy előre nem tervezett robbanás bekövetkezik. Az ilyen eseménysorok megelőzése érdekében minden intézkedést meg kell tenni mindazokon a helyszíneken, ahol ezeket a fegyvereket összeszerelik és tárolják, továbbá a szállítóeszközökbe történő be- és kirakodásuk, szállításuk közben, a földön, vízen vagy levegőben…”
– Az USA Védelmi Minisztériumának állásfoglalása, 1962.

1.) 1956. március tizedikén, közvetlenül a második légi utántöltés előtt a Földközi-tengerbe zuhan az amerikai légierő B-47-es stratégiai bombázója, fedélzetén két speciális, nukleáris robbanóanyagot tartalmazó konténerrel. Robbanás nem történt. Az eseményt követő kutatások során sem a gépet, sem a rakományt, sem a háromfős legénységet nem találták meg. Sőt, a hivatalos verzió szerint még a katasztrófa pontos földrajzi helye is ismeretlen. Minden olyan, sajtóban megjelent célzást, amely az eseményt az akkoriban egyre feszültebbé váló közel-keleti helyzettel hozta összefüggésbe (a szuezi válság hét hónap múlva eszkalálódott) a hivatalos álláspont csuklóból visszautasított.

2.) 1958. február 5-én a US Air Force egy másik B-47-es gépe a georgiai partok előtt, a Tybee-sziget légterében ütközik egy F-86-os Sabre vadászgéppel. A bombázó pilótája, Richardson alezredes a gépe által szállított termonukleáris bomba víz feletti kioldásáról dönt, mert attól tartott, hogy a sérült B-47-es leszállásakor a 3400 kilós bomba rosszul fog viselkedni. A kutatás három hónapig tartott, de nem vezetett eredményre. A Mark-15-ös típusú, három és fél méter hosszú robbanószerkezet (elméletileg legalábbis) még ma is ott van a vízben, körülbelül 25 kilométerre légvonalban a 150 ezer lakosú Savannah-tól.

3.) 1965. december ötödikén, a USS Ticonderoga repülőgéphordozóra történő leszállás közben egy amerikai A-4 Skyhawk típusú könnyű harci gép túlszalad a fedélzeten, egy B-43-as taktikai atombombával a hasa alatt. Robbanás nem következik be, a gépnek, a pilótának és a bombának utólag semmi nyomát nem találták a mintegy ötezer mély vízben. Mindez körülbelül félúton történt Tajvan és Japán között, Okinawa magasságában.

4. 1968. január 21-én az amerikai légierőnek a grönlandi Thule légitámaszponton állomásozó B-52-es nehézbombázója éppen visszatérőben a New York-i Plattsburgh bázisról, amikor tűz üt ki a pilótafülkében. A hatfős legénység engedélyt kér a katapultálásra, amit meg is kap. Az ellenőrizetlenné vált gép 12 kilométerre a bázistól becsapódik a jeges tengerbe, fedélzetén négy darab hidrogénbombával, amelyek közül az egyikből radioaktív plutónium kerül a légkörbe. A katasztrófát követő kutatások során (amelyek a Crested Ice, vagyis Tornyosuló Jég fedőnevet kapták) három bombát megtalálnak, a 78252-es leltári számot viselő negyedik azóta sincs meg. Állítólag továbbra is ott lapul a Baffin öböl mélyén.

H-Bomb Armed B-52 Crash Cleanup in Greenland: "Crested Ice" 1968 USAF Strategic Air Command

https://www.youtube.com/watch?time_continue=1&v=owvbRU5Ry9w

5.) Hogy a szovjet/orosz tengernagyok és a Kreml savanyú arcú politikusai ne kárörvendjenek olyan hangosan, a sors gondoskodott arról, hogy ők is szembesüljenek azzal, milyen kajak érzés atomtöltetet elveszíteni. Hogy nem tisztább és szárazabb, arra mérget vehetünk.

1968 márciusában a  K-129-es lajstromszámú, dízelelektromos meghajtású szovjet tengeralattjáró (valószínűleg robbanás következtében) elsüllyed a Csendes-óceán nyílt vizein, valahol Hawaiitól északnyugatra. Fedélzetén 99 fős legénység, továbbá három, nukleáris fejjel ellátott rakéta és két, ugyancsak nukleáris torpedó volt. A valahol a közel ötezer méteres mélységben heverő hajótestet a CIA 1974-ben megpróbálta kiemelni (ez volt a Jennifer fedőnevű művelet, a hidegháború egyik legköltségesebb és legnagyobb titkosszolgálati akciója), de hogy milyen sikerrel, azt azóta is homály fedi. A Cég (talán nem véletlenül) elég ködösen fogalmaz.

6.) Úgy tűnik, 1968 nem volt valami szerencsés esztendő sem a tengeralattjárók, sem az amerikai hadsereg számára. Alig négy hónappal a thulei incidens után, május 21-én a US Navy Scorpion nevű, SSN-589-es lajstromszámú, atommeghajtású tengeralattjárója egy, a vetőcsőben nem teljesen tisztázott okból bekövetkezett víz alatti robbanás miatt kettétörik és 750 kilométerre délre az Azori-szigetektől elsüllyed, fedélzetén 101 tengerésszel és két, Mark-45 típusú, nukleáris robbanófejjel ellátott torpedóval. Túlélő nem volt, a torpedókat nem találták meg, radioaktív szennyeződésre utaló bizonyíték mindeddig nem merült fel. A nagy vízmélység miatt (az óceán arrafelé 2800-3000 méter mély) a roncsot nem sikerült kiemelni.

7.) Hogy ne csak a katonákat fikázzuk, hanem mondjuk a NASA-t is: 1970. április 17-én, amikor a híres és balszerencsés Apollo-13 legénysége éppen a visszatérési manőverekkel bíbelődött, elveszítenek egy, sugárzó anyaggal jócskán kibélelt rádióizotópos termoelektromos generátort, amely a rádioaktív bomlásból származó hőből készít elektromos áramot. A mi esetünkben a kínos cucc kábé három kiló plutónium-dioxid volt. A generátort nem találták meg, vélelmezhetően valahol a Fidzsi-szigetek környékén pihenhet a víz alatt.

8.) 1986 októberében a K-219-es lajstromszámú, Navaga-osztályú, nyomottvizes fissziós reaktorú szovjet tengó süllyed el a Bermuda-háromszög északkeleti részén, valószínűleg a vetőcsövek egyikében bekövetkezett robbanás miatt. A szovjet vezérkar szerint a USS Augusta nevű amerikai kollégával ütköztek, amit a jenkik azóta is veszettül tagadnak. A süllyedő tengeralattjáró legénységét (négy fő kivételével) kimentik, a hajótest hatezer méter mélyre süllyed, 16 dupla robbanófejes rakétájával és két, szintén nukleáris torpedójával egyetemben, ami öszesen nem kevesebb, mint 34 nukleáris robbanófejet jelent. A sztori regényesített verzióját az 1997-es Hostile Waters (Ellenséges vizeken) című film mutatja be.

Hostile Waters Trailer 1997

https://www.youtube.com/watch?v=0Hncyszxu04

Végezetül pár olyan esetről, ahol atombomba nem tűnt ugyan el, de a történtek ennek ellenére alkalmasak arra, hogy az ember hirtelen a fülében érezze a vérnyomását és a szőr vadul meredezzen a nyakszirtjén.

9.) 1980. szeptember 19-én az Arkansas államban található egyik, az interkontinentális ballisztikus rakéták elrejtésére és tárolására szolgáló silóban karbantartást végeznek a szorgalmas, de egy kicsit ügyetlen technikusok. Az állványzat tetején ügyködő műszakisok egyikének kezéből kicsúszik egy másfél kilós franciakulcs, amely 35 méter szabadesést követően nekivágódik a Titan II típusú rakéta egyik, nyomás alatt álló vezetékének, amelyből szivárogni kezd a speciális, hidrazin-alapú üzemanyag, amely 8 óra elteltével be is robban. Egy ember meghal, huszonegyen súlyos égési sérüléseket szenvednek, de – állítólag – sugárzás nem következik be.

10.) Annak bizonyítására, hogy nem lehet mindent arra a fránya hidegháborús feszültségre kenni, ne hagyjuk szó nélkül azt a botrányt, ami alig kilenc éve, 2008 tavaszán söpört végig az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumán.

Történt, hogy (még 2006-ban) Tajvan akkumulátorokat rendelt az USA-tól a szigetországban hadrendbe állított UH-1 Huey harci helikopterekhez. A konténerek annak rendje s módja szerint meg is érkeztek, de mivel nem azonnal volt rájuk szükség, egy raktárba vitték őket.

Másfél évvel (!) később, vagyis 2008 márciusában, a Utah állambéli Hill légitámaszpont speciális raktárában rutin-ellenőrzést végeznek, melynek során az illetékesek döbbenten konstatálják, hogy négy nukleáris robbanófej-gyutacs hiányzik a polcokról. Mint kiderült, az atomfegyver-részegységeket tévedésből a tajvaniak által megrendelt helikopter-akkumulátorok helyett dobozolták be és szállították le a kedves címzettnek… A cuccot visszakapták ugyan, de a blamázs illata azóta is ott lebeg az Air Force feje fölött.

11.) 2007 augusztusában történt, hogy „adminisztrációs hiba” miatt egy B-52-es nehézbombázó rakterébe (a hagyományos robbanó-szerkezeteken kívül) berakodnak hat darab, élesített atomtöltettel felszerelt robotrepülőgépet. A gép mit sem sejtő pilótája felszállt, majd az észak-dakotai Minot-ból a louisianai Barksdale-ig, 2700 kilométert megtéve átrepüli az Egyesült Államokat, és – szerencsére – esemény nélkül megérkezik úticéljához, ahol a kirakodásnál bizonyára sokak szívverése megállt egy-két pillanatra. Vizuális típus vagyok, ezért el bírom képzelni azokat az arcokat...

A két ügy kapcsán elrendelt belső vizsgálatok következményeként Michael Wynne légierőért felelős államtitkárnak és Michael Mosley vezérkari főnöknek mennie kellett, a nukleáris biztonsággal kapcsolatos kérdőjelek azonban maradtak.

Ha van kedved, találgass: tényleg végleg eltűntek-e a hiányzó atombombák, vagy azóta megtalálták őket, csak senki nem beszél róla (pár létszám feletti robbanófej senkinek sem árthat), kik voltak, mit akarnak ezekkel tenni (már ha valóban suskus van a dologban), satöbbi. Nagyon számítok a rutinos konteósok fantáziájára a kommentek között!

Rajongj a Konteóblogért itt vagy csak simán olvasd itt.

SZERZŐ

Tóth Tibor

Továbbiak tőle:

Írország különlegesei, a fianóglachok

A német Fallschirmjäger

A kolumbiai UFEAU

Legkevesebb háromezer embert ölt meg a Moszad a célzott likvidálás módszerével

Legkevesebb háromezer embert ölt meg a Moszad izraeli hírszerző szolgálat az utóbbi ötven évben a célzott likvidálás módszerével – mondta egy izraeli újságíró a Der Spiegel című német hírmagazinnak. A hetilap hét végén megjelent számában közölt interjúban Ronen Bergman, a Jediót Ahronót című izraeli lap katonai és hírszerzési ügyekre szakosodott munkatársa kiemelte, hogy a Moszad akcióiban nemcsak a kiszemelt célpontok vesztették életüket, hanem „sok ártatlan is, akik rosszkor voltak rossz helyen”. A módszer gyakori alkalmazását mutatja, hogy egyedül a második intifáda (palesztin felkelés) alatt, 2000-től 2005-ig a Moszad vezetése időnként naponta négy-öt célzott emberölésre adott utasítást. A célpontok rendszerint a Hamász palesztin szervezet aktivistái voltak. Arra a kérdésre, hogy miként gyökeresedett meg ez a véres és jogilag vitatott "konfliktuskezelési módszer", kifejtette, hogy az első cionisták között voltak „kiábrándult forradalmárok” Oroszországból, akik magukkal hozták a politikai gyilkosság elméletét, így már 1907-ben megalakult Jaffában az első fegyveres cionista egység. További fontos elem a "holokausztból levont tanulság", miszerint a zsidóságnak szüksége van egy saját országra, amelyet minden eszközzel meg kell védeni a számos ellenséggel szemben, akiket mind Adolf Hitlerrel egyenrangúnak tekintettek. Az ilyen emberekkel szemben pedig megengedett felül helyezkedni a nemzetközi jog előírásain – mondta Ronen Bergman, hozzátéve, hogy ma is ez a hozzáállás jellemző. Elmondta, hogy a titkosszolgálatok tevékenységét évtizedekig nem szabályozták törvények, a hetvenes évekig még a Moszad létezését sem lehetett hivatalosan elismerni. Időközben változott a helyzet, így a belső elhárítás, a Sin Bet működését 2002 óta szabályozzák előírások, de a külföldi hírszerzéssel foglalkozó Moszad továbbra is törvényi keret nélkül dolgozik. Ronen Bergman – akivel a Der Spiegel a lap kiadóvállalatánál gondozott új kötete megjelenése alkalmából készített interjút – kiemelte, hogy a Moszad a „világ egyik legjobb, ha nem a legjobb” hírszerző szervezete, de egy sor „katasztrofális hibát” is elkövetett. A mélypontot a kilencvenes évek közepén érte el, amikor nem ismerte fel a "Hamász és Irán felől fenyegető veszélyt". Mindent egybevetve a Moszad rendkívül hatékony, ami „katasztrófa Izrael számára”, mert a siker megerősíti a politikai vezetést abban a hitben, hogy „a titkosszolgálatok minden problémát meg tudnak oldani erőszakkal”, és ez a „tévhit eltorlaszolja a politikai és diplomáciai megoldások útját”. Mindemellett az izraeli-arab hírszerzési kapcsolatok is intenzívek. „Sokkolja majd a világot, amikor egyszer majd kiderül, hogy minként működött az izraeli és az arab szolgálatok együttműködése” – mondta Ronen Bergman, hozzátéve, hogy az utóbbi 20 évben a Moszadnak tulajdonított sikerek nagy része erre az együttműködésre vezethető vissza. (MTI nyomán)

Kapcsolódó:

Gyermekek, nők és öregek gyilkolására szólított fel a kormány díszvendége

- A Kuruc.infót is ő szeretné "célzottan likvidálni" 
Forrás: https://kuruc.info/r/39/181791/