Hírszerzés ipari kémkedés

Hírszerzés ipari kémkedés

Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban II.

Flanker, 2013. szeptember 5. Katonai, Mindenféle Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban II. bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Mivel van pár visszautalás, ezért előzmény (avagy az első rész) itt: Hírszerzési sikerek és bukták a hidegháborúban I. rész Tehát az előző részben felelevenítettük a magyar hírszerzés egyik – ha ugyan nem a legnagyobb – sikerét. Azóta volt két barátságtalan látogatóm, akik or… ööö… „rosszul beszéltek magyarul” és a szovjet hírszerzéssel kapcsolatban megeresztett tiszteletlen élcelődéseim miatt tettek néhány keresetlen megjegyzést. Mindegy, jobban vagyok, az egyik ujjammal már tudok gépelni…

Az előző részt ott hagytuk abba, hogy a CIA döbbenten veszi észre, hogy ügynökeik Kelet-Európában és a Szovjetunió területén egyszerűen felszívódnak. A dolog természetesen rendkívül furcsa: ilyen véletlen nincs, az holtbiztos. Valami oka kell, hogy legyen, de mi lehet az? Megtáltosodtak a szovjet elhárítók? Vannak gondok a vodkaiparban, de nem ilyen súlyosak… Megbolondultak az ügynökök és feladták magukat? Egy-két esetben ez – szigorúan elvileg – előfordulhat, de minddel egyszerre?! Kizárt. Kém vagy áruló lenne a CIA-ben? Nos, az teljességgel lehetetlen. Akkor mi történhetett? Támadásra készülnek a szovjetek és a valójában kettős ügynökként tevékenykedő embereiket leállították? Te jó ég…

 Arra kérnék mindenkit, hogy egy pár pillanatra próbáljuk meg elképzelni, hogy a szovjet hírszerzés (KGB vagy GRU, tessék választani) tisztjétől egy reggel főnöke habzó szájjal eredményeket követel – miközben bal kezével egy nem túl barátságos, ellenben igen havas szibériai tájképet, jobb kezével pedig egy, a Szovjetunió Hőse aranycsillagát ábrázoló fotót tol az orra alá… Csóri tiszt nem hülye, hanem szovjet polgár: érti a célzást. Mivel sem ő, sem neje nem rajonganak a hidegért, így – meg egyébként is – Szibéria nem opció, valamit tehát tenni kell. Ráadásul rendkívül nagy fogásra van szükség, mert a magyarok már lepályáztak mindenkit: mit kérhetne tehát a beijedt tiszt egy szovjet jó tündértől, ha az utolsót nem végezték volna ki még a sztálini tisztogatások idején? A „mit” csak egyvalamire korlátozódna, az tehát most kevés lesz, így a szupertitkos fejlesztéseken dolgozó tudósok kapásból ki is estek. Kár… Egy jól informált jenki viszont több dologról is tudhat… Az amerikai elnök? Ugyan már: hülyékből nincs hiány a SzU-ban, nem kell még egy, ráadásul az amik választanának másikat helyette. A CIA főnöke? Bürokratákkal a Volgát, a Jenyiszejt és a Lénát simán el lehetne rekeszteni – egyszerre! De az irány nem rossz… Akkor hát ki legyen? Egy mezei sztárügynök, akikekkel amúgy dugig van Hollywood? Bohócok, nem tudnak sz*rt se. Egy nem túl magas, de nem is túl alacsony beosztású főnök, aki az ész osztásán kívül a hagyományos melóval is foglalkozik, de mégis elég széles jogosultsággal rendelkezik ahhoz, hogy ismerje a CIA emberei által megszerzett információkat? Ó, igen – de a legjobb az lenne, ha azokról is tudna ezt-azt, akik ezeket az infókat kiadták nekik…

Hasonló gondolatok cikázhattak 1985. áprilisa előtt a washingtoni Szovjet Nagykövetségen szolgáló rezidens agyában – csak tőle nem igényelt szemernyi beleélést sem a dolog. Nem imádkozott senkihez, nem vuduzott meg senkit és semmit, valamint nem rendelt csodatévő csetreszeket sem, lévén a XX. század legnagyobb mázlistája volt: a szovjet hírszerzés történetének egyik, de jó eséllyel a legnagyobb fogása egészen egyszerűen besétált a követségre és név szerint őt kereste… Rosszindulatúak mondhatnák erre, hogy nem nagy ügy, hiszen nem tett ezért semmit: igaz, de éppen ez a második legnagyobb poén a sztoriban. Ki volt hát az a fura alak, aki 1985. áprilisában egy közönséges reklámszatyorral egy életre belopta magát a szovjet (és orosz) felderítés és az elhárítás szívébe – és mi volt azokban a nyavalyás szatyrokban?

Kezdjük talán az utóbbival. A szatyor tartalma 3 emberről szólt lényegében és nagyjából az alábbiakat tartalmazta: hol és mikor szervezte be a CIA; mi a fedőneve; hol és mikor találkoztak vele ezt követően a kapcsolattartás során (illetve hogyan kommunikáltak vele); milyen információkat adott át és mit kapott értük. Nem sok, lássuk be. Látszólag: köztudott, hogy a Szovjetunió polgárai sok mindenről híresek voltak, de arról, hogy turistaként lepték volna el a világot, nem igazán. Tehát, ha a kapott adatok szerint mondjuk 1965. május 10-én szervezték be az illetőt pl. a Vatikánban, akkor ez nem illik rá túl sok szovjet polgárra – a KGB pedig holtbiztosan meg fogja tudni mondani, hogy abban az időben kik jártak ott. (További szépsége ennek, hogy a beszervezésekre nem volt jellemző, hogy a Szovjetunióban történtek volna, ez további segítség az elhárítóknak, hiszen drasztikusan szűkíti a kört.) Ha a keresett személy ezt követően a világ más pontjain is megfordult, a KGB erről is tudni fog, vagyis a kapcsolattartás ugyanilyen elven tovább fogja szűkíteni a kört, ahogy az átadott információk köre is. Az a pár ember, aki ilyen alapon végül számításba jöhet, szovjet viszonyok között gyorsan ellenőrizhető: egy-két titkos házkutatás, a munkahely (szintén titkos) ellenőrzése, a rokonok, barátok, ismerősök és egyéb kapcsolatok feltűnésmentes faggatása egészen bizonyosan meghozza az eredményt… Meg is hozta: a szatyor tartalma alapján az elhárítóknak csak a nyilvántartásokat kellett végignyálaznia, majd indulhattak is, hogy pontot tegyenek három olyan ügynök karrierjének – és némi közjáték után egyben az életük – végére, akik lényegében egyetlen hibát követtek el: megbíztak az új munkaadóikban.

Terminológia: Aki nekünk dolgozik és hivatásos, az a hírszerző. Aki ugyanezt teszi az ellenérdekelt oldal részéről a mi rovásunkra, az (számunkra) a kém. Aki nekünk dolgozik – függetlenül attól, hogy a mi emberünk vagy eredetileg az ellenfél oldalán állt, illetve, hogy ezt milyen okból teszi -, az az ügynök. Az az emberünk, akit mi zavarunk át az ellenséghez azzal, hogy csináljon úgy, mintha nekik akarna dolgozni (vagyis árulóvá vált volna), az a kettős ügynök (és fordítva – illetve ezt még lehet fokozni és csavargatni). Aki az ellenségnek dolgozik, de a mi emberünk lenne elvileg, az akkor és ott egy közönséges áruló– és teljesen mindegy, hogy mit hoz fel mentségére: az elhárítók (akik a kémekre és az árulókra vadásznak) dolga az, hogy elkapják őket, nem pedig, hogy sajnálgassák. Egy kívülálló, illetve az utókor okoskodhat és moralizálhat, de akkor és ott erre nincs idő. Ez egy ilyen szakma.

Légy szép és tartsd a szád!

Jelen esetben konkrétan arról van szó, hogy – mint minden, szükségképpen bürokratikus hivatalnak – a CIA-nek is van szervezeti felépítése. Ezt úgy lehet elképzelni, hogy Joe mondjuk a szovjet ügynökökkel foglalkozik, mint hírszerző. Közvetlen kollégái szintén. A másik, szomszéd irodában tanyázó csoport meg a kelet-európai, de nem szovjet ügynököket pátyolgatják, a folyosó végén lévő, következő csoport meg a Közel-Kelettel van elfoglalva, satöbbi. Az első két csoport alkotja a Varsói Szerződéssel foglalkozó részleget, melyet értelemszerűen a példa kedvéért a „részlegvezető” irányít, aki nem túl nagy meglepetésre vígan turkálhat az emberei anyagai között – akárcsak a részleg elhárítója, hiszen a kettős ügynökök alkalmazása nem idegen a szovjetektől, például – de az elhárító szerepe számos más okból is fontos. Innentől kezdve nem túl bonyolult kitalálni, kik jöhetnek számításba a CIA-től a szovjetek számára, mint igazán nagy fogás.

Adódik persze a kérdés, hogy mégis hogyan juthat ki egy szatyorban(!) a lehető legféltettebb titkok közül mindjárt hárommal is valaki? Tetszik érteni?! Semmi hülye kémtrükk, mint miniatűr kamerával fotózás vagy az ügynökök anyagában szereplő információk bemagolása, de nem ám: szimplán megfog, betesz, kivisz: a fél CIA orra előtt lóbálva! Eredetben! Nos, így. (Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobbak.) Gondolhatnánk persze, hogy nyilván van őrség a CIA épületeiben és ennek tagjai nem csak a ki- és belépőket ellenőrzik, hanem azt is, hogy ki és mit hurcolászik ki és be. Nos, nyilván nem járunk messzire az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez a szigorú ellenőrzés elsősorban az ott dolgozó „nem hivatásosokra” (takarítók, karbantartók, büfés, stb) és az alacsonyabb beosztású hivatásosokra vonatkozik, míg a vezetőknél kimerül egy „Jó napot kívánok, részlegvezető úr!”-ban. A másik része meg az, hogy ahogy a szatyor és tartalma kivihető, ugyanúgy vissza is lehet vinni, vagyis a dolog a kutyának nem tűnik fel, az meg már a szovjetek problémája, ha napokon keresztül mindenki fénymásol a követségen, beleértve a nagykövetet és a feleségét is.

A mókás ebben a sztoriban egyébként az, hogy mindezeken felül még egyet lehet rúgni a CIA-be, ugyanis az igazán fájó eshetőség tulajdonképpen nem a főnök, hanem az elhárító (aki – többek között – pont azért gürizik, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, mint a neve is jelzi): Aldrich Hazen Ames, a „fura figura” a Szovjet Nagykövetségről.

Nem sokan tudnak a látványnak ellenállni

A bölcsesség szerint 3 dolog van, ami egy férfit tönkre tud tenni: az egyik a pénz, a másik a pia, a harmadik pedig a pi… Szóval a nők. Aldrich Ames minden ellenkező híresztelés dacára nem volt kispályás, vagyis ezek közül mindhármat kipipálhatta. Ezen ne lepődjünk meg nagyon: lebukása után senki nem nyilatkozot úgy róla a környezetéből, hogy “Al derék, megbízható, erkölcsös férfi, elszánt antialkoholista és hűséges hazafi – ja, és minden vasárnap ott ült mellettem a templomban.” A hírek szerint tehát ivott, mint a gödény és pár dollárért az anyját is eladta volna. Apró szépséghiba, hogy azt azért nem állítja róla senki, hogy tucatjával hordta a nőket az ágyába: a fehérnépek szerepe a sztoriban “mindössze” annyi, hogy válása után csúnyán eladósodott és az új barátnője sem bizonyult olcsóbb “befektetésnek”. Ami azt illeti, az a javára írható Amesnek, hogy nem kezdett magyarázkodásba holmi fennkölt eszmékről vagy a világ megmentéséről, hanem korrektül megmondta: “Well… Fiatal voltam és kellett a pénz!” (Ettől persze nem lesz kevésbé gyalázatos, amit tett, de legalább nem röhögteti halálra az emberiség értelmesebbik részét valami szánalmas baromsággal.) Ames tehát áruló volt – pont ugyanolyan áruló, mint akiket eladott, csak utóbbiak magyarázatként jobb legendát találtak ki, illetve a rosszfiúk árulóiként könnyebb szimpátiát érezni irántuk.

Ki is hát ez a „derék” ember? A kis Aldrich 1941-ben látta meg a napvilágot, pont időben ahhoz, hogy ne maradjon le a Hidegháborúról. 11 éves korában került először kapcsolatba a CIA-vel: abban az évben kezdett el édesapja a „Cég”-nél dolgozni. Apuka nem futott be különösebb karriert, mert adódtak bizonyos problémái a folyadékbevitellel, nevezetesen nem tudott lemondani róla (az alkoholra célzok, természetesen). A leendő vakond 1957-től három nyáron át a CIA-nek dolgozott nyilvántartásokkal, aztán egyetemi tanulmányai során, 1960. nyarán pedig karbantartó-festőként. 1962-től pedig ismét a nyilvántartásokat kezelt, immáron teljes munkaidőben. Nem csak ilyen téren lépett apja nyomdokába: a rendőrséggel is akadtak gondjai, természetesen az alkohol miatt. Ennek ellenére is sikerrel vett rész a CIA gyakornoki programjában, ahol első feleségét is megismerte. Mivel a szabályok szerint a házastársak nem dolgozhattak ugyanott, így neje távozott a CIA-től. Rendhagyó karrierjét Ankarában kezdte, ahol szovjet hírszerzőket kellett volna beszerveznie, de ehhez képest „csak” egy török kommunista beszervezését tudta felmutatni – ami azért a semminél több. Értékelésként „megfelelő” minősítést kapott, ami annyira elkeserítette, hogy egy időre ott is hagyta a CIA-t. 1972-ben tért vissza és a Szovjet Kelet-Európai Részlegre került. Itt valamelyest jobb teljesítményt nyújtott: a papírmunkához nagyobb tehetsége volt, mint az ügynökök beszervezéséhez. Az alkohol irányába mutatott érdeklődése nem kerülte el főnöke figyelmét, amiből sejthető, hogy a bevitt mennyiség bőven meghaladta a „2 üveg sör esténként” adagot. 1976-ban már New York-ban tevékenykedett, főnökei meglehetős megelégedésére. Ekkor két szovjet „ügye” is volt, így a karrierje igencsak beindult: előléptették, jutalmazták, éppen csak filmet nem forgattak róla, ami nyilván abból eredt, hogy a pénzügyi elszámolásokban már nem annyira jeleskedett. Ez még hagyján, de egy alkalommal sikeresen elhagyott egy titkos anyagokkal teli táskát a metrón, ami ezekben a körökben elég gáz, de ő egy „Ejnye!”-vel megúszta.

1981-ben Mexico Citybe helyezték, ami nem egy rossz hely, mert a latin nők… szeretnek élni, na. Szovjet téren tehát itt sem jeleskedett, inkább a helyi nevezetességekre koncentrált, melynek keretében sikeresen nyélbe ütött minimum három kapcsolatot is a helyiekkel – házas emberként ez viszont nem számított volna jó ötletnek a munkáltatójánál. 1982 októberében viszonyt kezdett a María del Rosario Casas Dupuy nevű kolumbiai kulturális attasével, aki mellékesen CIA-informátor is volt: azt azért el kell ismerni, hogy így zseniálisan kötötte össze a munkát a szórakozással… Persze ezt sem említette meg a főnökeinek, nyilván nem véletlenül. A 3P jegyében természetesen az alkohol elleni harcot is keményen folytatta, melynek során egy alkalommal még egy kubai diplomatával is sikeresen hangos szóváltásba keveredett, ami egy diplomata esetében elég ciki. Ezt már nem is sikerült eltitkolnia a főnökei elől, vagyis elég hangos vita lehetett…

1983-ban hazarendelték és Washingtonba került. Akkor most kapaszkodjunk meg: a fentiek eredményeként (elvileg azt kellene írni, hogy „a fentiek ellenére”, de hát ekkorát azért a CIA személyügyi politikája csak nem tévedhet…) elhárító lett, teljes hozzáféréssel a folyamatban lévő és tervezett műveletekhez a KGB és GRU ellen. Lenyűgöző…

Még ebben az évben elvált, majd egy józan pillanatában véletlenül a cégnél hivatalosan is megemlítette, hogy szoros kapcsolatot ápol egy külföldi nővel. Nem is lett volna ezzel a világon semmi gond, de a távozó asszonynak rövid idő alatt 46 ezer dolcsit kellett kicsöngetni, az új asszonyról meg már megemlítettük, hogy nem skót, hanem kolumbiai volt. Ha nem lenne egyértelmű: az új asszony sem volt olcsó mulatság, mit szépítsük. Ames bevallása szerint ez volt az a pillanat, amikor először felmerült benne a gondolat, hogy ha a szovjet vezetés annyira szívén viseli a munkások sorsát, akkor esetleg rajta is segíthetnének pár dollárral…

Sok idő-e másfél év? Az attól függ, mivel kell töltenünk – vagy mivel tölti az asszony. Ha vásárlással, akkor bizony marhára sok idő. Bármi oka is volt rá végül, 1985 áprilisában Ames meghozta végső döntését és az inkriminált 3 szatyorral beállított a szovjet nagykövetségre, hogy szerény 50 ezer dollárt kérjen azok tartalmáért. Már volt szó róla, de azért megismétlem, mert sokat elárul: a szovjetek nagyon gyorsan kifizették neki a zsozsót – ráadásul minden alkudozás nélkül.

Innentől kezdve Ames szorgalmasan hordta a szovjeteknek a CIA legjobb és legfontosabb ügynökeiről szóló iratokat, a szovjetek pedig bogarásztak egy sort a nyilvántartásokban, aztán betermelték lebukott honfitársaikat, hogy nem éppen kedélyes hangulatban elbeszélgessenek velük olyan ideológiai kérdésekről, mint „Jó ötlet-e Ön szerint olyanoknak infót adni a „Népek Hazájáról”, akik amúgy bármikor átvágnák a torkunkat?” vagy „Az életrajzaiban több esetben is azt írta, hogy Ön elkötelezett kommunista. Ehhez képest – minden korábbi figyelmeztetés ellenére – úgy énekelt az amerikaiaknak, hogy 3 új szuperszámítógépet kellett üzembe állítaniuk a CIA-nál. Ezt mégis mire véljük?” esetleg „Van tippje arra, mire használjuk a „Berija és Jezsov elvtársak álma” névre hallgató legújabb gépünket?” és hasonlók. Amennyire tudni lehet, különösebben senki nem érezte szükségét – illetve némelyek bennfentesként értelmét sem látták –, hogy bármit is tagadjanak: szépen elmeséltek töviről-hegyire mindent, amit kiadtak az amerikaiaknak. Egyes hírek szerint a beismerés enyhítő körülménynek számít, de valami azt súgja, hogy jelen esetben a beismerések az elhárítók vérnyomását leginkább az egekbe nyomták, aminek a lebukottak részéről már nem volt jelentősége: kétszer nem igazán lehet kivégezni valakit…

“Nem ám csak úgy durr bele!”

Azt azért tudni kell, hogy a többek véleménye szerint is a HUMINT koronázatlan királyainak számító szovjet hírszerzők és elhárítók az „özönlő” szatyrok miatt nem kicsit vakarták a fejüket: ha ilyen ütemben vadásszák le az amerikaiakkal haverkodó kollégáikat/honfitársaikat, az egy idő után a legidiótább amerikainak is feltűnik, aki annyira azért nem lehet hülye, hogy ezt betudja annak, hogy ennyire jó a szovjet elhárítás és inkább előbb, mint utóbb gyanakodni kezd, hogy valaki tőlük segít a vörösöknek, márpedig ez azt jelentené, hogy a kis barátjuk sorsa igen gyorsan megpecsételődne. Ez nem nagy cucc, végtére is amúgy sem élne örökké – de így nélkülözniük kellene az igen jó információit is – az meg nagy baj. Szóval mi a fontosabb: megszabadulni az árulóktól vagy megtartani a főnyereményt? A nagy elmélkedés végére az a döntés született, hogy náluk a jó áruló pont olyan, mint az USA-ban a jó indián: halott. Úgyhogy ennek megfelelően az elhárítóknak elrendelték a hétfőtől vasárnapig tartó kommunista szombatot és éjt-nappallá téve a szatyrok tartalmát képezőket hajkurászták, a kapott információk birtokában egy-két kivételtől eltekintve halálos pontossággal. A döntésről persze említést tettek Amesnek, nyilvánvalóan azért, hogy különösen óvatos és körültekintő legyen, de ez falra hányt borsó maradt: az ipsének annyi pénze volt, hogy annak puszta látványától még Dagobert bácsit is megette volna a sárga irigység, márpedig mit ér a pénz, ha nem lehet elkölteni? Ames szórta is, ahogy a csövön kifért és ebben lelkes társa volt az időközben feleségévé előlépett María. Józan pillanataiban valami derenghetett azért neki, mert elterjesztette, hogy neje gazdag családja szponzorálja őket…

1986-ban Amest Rómába küldték, ami nyilván rém kellemetlenül érintette, már csak azért is, mert itt megint gondok adódtak vele: a teljesítményétől senki nem volt elájulva, a fogyasztásától már annál inkább. Ennek ellenére az 1990-es évek elején újra nagyobb sebességre kapcsolhatott: a CIA elhárításának elemző csoportjához került. Ezzel már nem csak a szovjet blokkból származó ügynökök anyagaihoz fért hozzá, de a saját kettős ügynökeikhez is. Ha ilyet regényben olvas az ember, nem hiszi el…

“Te Iván! Szerinted milyen alakulatba kerülünk, hogy soha nem kell 10 centinél messzebb lévő célokra gyakorolnunk?”

Nyilván sokakat érdekel már egy ideje, hogy miközben a CIA legjobb forrásait minimum a pestis tizedeli, mit tett a CIA? Nem kell megijedni, aki látott hollywoodi filmet, az tudja, hogy az amerikaiak rendkívül profik: természetesen feltűnt nekik is a források elapadása, de olyan nagyon nem izgatták fel magukat rajta. Úgy vélték, hogy vagy a szovjet ügynökök síkhülyék és okozták a saját bukásukat, vagy a szovjetek törtek fel véletlenül valami kódot. Az valahogy kimaradt nekik, hogy az eltűnt szovjet ügynökeik jó része hírszerző vagy elhárító volt, így tudtak ezt-azt a szakmáról, mi több, a szovjet módszereket „kicsit” jobban ismerték, mint a CIA. Később aztán egy volt CIA-s árulónak tudták be a dolgot, az pedig csak lassan és rendkívül nehezen esett le nekik, hogy számos olyan ügynökük is alulról szagolja már az ibolyát, akiről az (ebben a témában legalábbis) vélt áruló valójában nem is tudhatott. Összességében a vakond után folytatott nyomozgatás (hajszának végképp nem nevezhető) amerikai sztoriján erősen érződik, hogy azért ég a képük rendesen: próbálják ugyan magyarázni, mi tartott annyi ideig, de ez a büdös életben nem fog sikerülni. A teljesítményük nagyjából olyan volt, mint amikor valaki unott arccal nézi, ahogy leég a háza, de azért – pusztán a rend kedvéért – időnként löttyint oda egy-egy pohár vizet.

Persze, azért voltak próbálkozások amerikai részről: magát Amest is rákötötték (Kétszer is! Úgy értem: csak kétszer…) a poligráfra, de nem túl meglepő módon átjutott rajta annak ellenére, hogy nem sikerült teljesen tökéletes válaszokat adnia, ami némileg furcsa, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy teljes sötétségben tapogatóznak a kollégái. Időközben kiderült, hogy a meséjével ellentétben neje családja nem is olyan gazdag, mire mi történt? Úgy van: semmi. Ames mintegy 4,6 millió(!) USD-t szedett össze nagyjából az évek során, Jaguárral járt, a neje több ezer dollárt telefonált el havonta és ezen túlmenően sem fogták vissza magukat (ház, ruhák, stb), de ez a lőtéri kutyát sem érdekelte. Mindeközben elterjedt az is, hogy egy szovjet ügynök épült be a CIA-be, ami hamar népszerű elmélet lett, kergették is Ivánt rendesen (elkapni persze nem sikerült, mert valójában nem is létezett), hiszen mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy egy áruló amerikai kóborol a CIA-nál…

Aldrich Ames és felesége, María Acapulcóban – még szabadlábon

Valami fatális félreértés folytán végül 1993 márciusában a CIA és az FBI közös erővel látott hozzá a lék felkutatásához: Ames nagyon gyorsan képbe került, de így is novemberig tartott, mire állandó megfigyelés alá vonták. Mivel Ames körülbelül annyira volt óvatos, mint egy részeg ember általában, így nem nagyon nehezítette meg az elhárítók dolgát: 1994. február 21-én – feleségével együtt – elfogták. Mondjuk ki: végre. Elfogáskor még ugyan megmagyarázta volna a (volt) kollégáinak, hogy rossz nyomon járnak, de alig valamivel később már mindent bevallott. Bár a halálbüntetés is benne volt a pakliban a számára, végül életfogytot kapott – felesége 5 évvel úszta meg a kalandot.

Felmerülhet a kérdés, hogy az oroszok miért vitték tovább a sztorit, ha megszűnt a SzU és már nem voltak nyíltan és egyértelműen ellenségek az USA-val? Erre több válasz is lehetséges: az egyik a bosszúvágy. A másik az a feltételezés lehetett, hogy aki elárulta a Szovjetuniót, az Oroszországot is el fogja, legfeljebb nem a rendszerrel magyarázza majd, hanem kitalál valami új és aktuálisabb szöveget. A harmadik ok pedig szimplán a szokás hatalma, azaz, hogy egyszerűen nem volt jobb ötletük arra, mit csináljanak, márpedig valamit csinálni Oroszországban is muszáj.

A hivatalos amerikai források szerint Ames lelkén hol kéttucat, hol minimum 100 amerikai ügynök bukása szárad (utóbbi esetben legalább tíznek egyben a halála is). Természetesen nem csak szovjet polgárok voltak Aldrich Ames áldozatai között, hanem kelet-európaiak is.

Game Over

Az oroszok persze pompásan szórakoztak, mi több, amikor a felbőszült amerikaiak a történtek miatt kiutasították az SzVR washingtoni rezidensét, akkor ők is hazazavarták a CIA moszkvai főnökét – ahogy az ilyesmi korábban is megszokott volt a két ország között a jól bevált kölcsönösségi alapon. Ez is jelzi, hogy marhára nem szégyenkeztek a történtek miatt, ami érthető is: volt egy rendkívül jó fogásnak számító, ám valami hihetetlenül eszetlen ügynökük, akinek közreműködésével gyakorlatilag a CIA teljes ügynöki állományát felszámolták odahaza úgy, hogy az ipsének gyakorlatilag már a kezdetek kezdetén le kellett volna buknia, ráadásul mindezt – a CIA-nak súgók által okozott kárhoz képest – zsebpénzért. Hovatovább az eset a CIA renoméját olyan szinten rombolta, hogy ép elméjű CIA-hírszerzők feltehetően jó ideig nem merték senkinek felajánlani, hogy nyugodtan dolgozzon nekik, nem lesz semmi baja belőle, mert ők majd jól megvédik…

A sztori kapcsán nem meglepő, ha valaki nem képes napirendre térni afelett, hogy hogyan lehetett a CIA éveken át ennyire amatőr? Nos, ennek számos oka lehet: egyrészt, hogy arrafelé mindenki tudta, hogy ők a jó fiúk (a SzU-val összehasonlítva magukat ebben igazuk is volt éppenséggel), éppen ezért lehetetlennek tartották, hogy bárki is árulóvá váljon. Az, hogy erre kapásból több ellenpéldát kellett volna tudniuk hivatalból felsorolni, valamiért nem merült fel bennük. A másik része az, hogy ha egy szervezetben árulókat találnak, akkor az az adott vezetéssel szembeni bizalmat megingatja, ami könnyen a szép és kényelmes bőrfotelek elvesztésével járhat, márpedig ez kevesek számára vonzó gondolat. Aztán ott van az is, hogy amíg a SzU-ban már a gyanú árnyéka nélkül is lazán leverték bárkinek a veséjét, addig egy amerikai polgárnak jogai vannak, vagyis a gyanú kevés vele szemben, azt bizonyítani is kell – az viszont nem mindig olyan könnyű, mint ahogyan azt Móricka elképzeli. Elhárítóként persze Amesnek is komoly szerepe volt vélhetően a helyzet tisztázására tett kísérletek hátráltatásában, akadályozásában, ami persze őt is túlzott magabiztossággal töltötte el. Ugyanez lehetett az oka annak is, hogy annyira agyatlanul viselkedett.

Amest képességeihez mérten indokolatlanul jó karrierjében egyes hírek szerint az segítette, hogy az alkoholisták esetében nem éppen szokatlan módon könnyen barátkozott és rendkívül simulékony volt, így aztán könnyen és gyorsan tett szert megfelelő barátokra (ivócimborákra) a megfelelő helyeken, akik karrierjét egyengették.

Annak ellenére, hogy a CIA-nál igyekeztek elhessegetni azt a lehetőséget, hogy áruló lenne közöttük, voltak, akik nem így gondolták. Viszont korábban voltak olyan CIA-s vezetők, akiknek egészen beteges kis hajtóvadászatot sikerült összehozniuk nem létező szovjet ügynökök után kutatva, ami elég komoly károkat okozott, így amikor páran újra ilyen sztorival hozakodtak elő, szimplán hülyének nézték őket, esetenként pedig még egy alaszkai jutalomkiküldetést is felajánlhattak nekik, mert gyorsan visszavonultak az elméletükkel – egy időre. Szerencsére nem adták fel, így erőszakoskodásuk hatására idővel az FBI is bevonásra került, végtére is mégiscsak az ő szakterületük az elhárítás. Ez meg is hozta idővel az eredményét, de addigra a CIA olyan veszteséget szenvedett, ami leginkább is példa nélkül álló. Ugyanakkor a SzU felbomlása után a volt tagállamokban gyakorlatilag percek alatt pótolni tudták elvesztett ügynökeiket – de ez már egy másik történet.

Az NSA mint a gazdasági kémkedés szupercsapata?

2013.12.29. 20:54 competitive intelligence

Az NSA elektronikus kémkedéssel megbízott szupercsapatáról tudósít a Népszabadság, utalva a Spiegel Online International mai friss bejegyzésére. Az újság bejegyzése szerint az NSA elitegysége kis túlzással bárhová bármikor betör, hogy adatokat szerezzen, gyakorlatilag nincsen lehetetlen küldetés számukra. Feltételezve, hogy a cikkben leírtak legalább nagyjából megfelelnek  a valóságnak, felmerül a kérdés, hogy ilyen képességek birtokában mennyire végeznek gazdasági, illetve ipari kémkedést (a témát korábbi bejegyzésünkben is boncolgattuk a lehallgatási botrány kapcsán, lásd két témát érintő bejegyzést lejjebb). További kérdés, hogy az "A" állam ilyen irányú tevékenysége mennyiben különbözik mondjuk egy "B" állam hasonló tevékenységétől? Gondoljunk például az USA és Kína között zajló gazdasági (és az ezzel kapcsolatos információs) háborúra. Vagy evidenciaként kell elfogadni, hogy míg korábban pl. egymás futárpostáit és egyéb titkos levelezéseit próbálták megszerezni az országok, addig manapság a kibertérre helyeződik a hangsúly, magyarul a cél ugyanaz, csak az eszköz más? Mennyire támogathatja egy állam ilyen kétes jogi értékelésű estközökkel a gazdaságát? (Oké, ez egy álnaiv kérdés volt, nyilván szinte minden állam megteszi, csak eltérő mélységben és eltérő intenzitással. Illetve nem mindenki bukik le...)

Az NSA központja, Fort Meade, Maryland

A csapat hackerekből áll, ők az amerikai titkosszolgálatok „csodafegyverei”, akik bármikor bármilyen számítógépes rendszerbe betörnek – mondta róluk a Der Spiegelnek Matthew Aid történész, aki az NSA történetét kutatja.

A szóban forgó csapat neve Tailored Access Operations (TAO). A magyarra nehezen lefordítható kifejezés arra utal: ha az NSA valahol falakba ütközik, akkor hívják a TAO szakembereit, akik mindig az adott feladatra koncentrálva dolgozzák ki a „betörés” vagy támadás módját. Ők oldják meg a legnehezebb feladatokat. „Nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg” írta egy belső dokumentumban a hackercsoport egyik volt vezetője, amely a német hetilapbirtokába került.

Az hackercsapat léte az Edward Snowden, az épp Oroszországban bujkáló egykori szerződéses NSA-alkalmazott által kiszivárogtatott dokumentumokból derült ki néhány hónapja. A Der Spiegel internetes oldalán vasárnap közzétett cikkből még több részletet ismerhetünk meg arról, mire képes az NSA „elit egysége.”

A titkos dokumentumokból kiderül: az 1997-ben alapított csoport a kétezres évek első évtizedének közepére 89 országban 258 célpontot „vett be” és feltehetően 85 ezer számítógépet fertőzött meg ez év végéig. Ezek között demokratikusan megválasztott kormányok számítógépes rendszerei is voltak, illetve vannak. A célpontok email-fiókját feltörni a legkönnyebb feladat számukra, az csak az első lépés. Ezután behatolnak a teljes számítógépes rendszerbe, feltérképezik azt és folyamatosan képesek onnan adatokat gyűjteni. Egyik „kedvenc” módszerük a népszerű Microsoft Windows operációs rendszerének egyik hibáját használja ki. Amikor a célszemély gépén a rendszer hibát észlel, és erről jelentést küld a Microsoftnak, ezt a jelentést a TAO „elcsípi”, így kulcsfontosságú információkhoz jut a célpont számítógépének gyengeségeiről.

A fiatal csapat, akiket az NSA-főnök Keith Alexander kockás ingben és farmerben győzködött arról a hackerkonferenciákon, hogy jöjjenek és dolgozzanak a kormánynak, gyakorlatilag bármilyen számítógépet képes feltörni. Olyat is, amely nem kapcsolódik az internethez – ehhez pedig hagyományosabb „kémmódszereket” használnak. Van, hogy egy célszemély számítógépes eszközöket, hardvert rendel egy cégtől. Az NSA ezeket képes kiszállítás előtt legfoglalni, rátelepíteni a kémprogramját és úgy kiszállíttatni a gyanútlan megrendelőnek. Ráadásul olyan programjaik is vannak, amelyek akkor sem tűnnek el, ha valaki az operációs rendszert is újratelepíti a gépen. Ha kell, az FBI vagy a CIA segítségét kérik, akik saját gépeiken repítik a hackereket a világ bármely tájára akár csak egy félórás munkára is, majd biztonságban ki is menekítik őket onnan.

Ha pedig egy feladat megoldása végképp nem megy, még mindig ott az újabb betűszóval jelzett, titokzatos alegység, az ANT. Még a Spiegel sem tudja, egyáltalán mit jelent a három betű. Ám „kezükbe akadt” egy ötven oldalas prospektus, amely leírja, mi mindent rendelhetnek tőlük a TAO csodagyerekei. Van például „kulcsuk” a legnagyobb számítógép- és szoftvergyártók (Dell, Huawei, Cisco) rendszereihez és a legnépszerűbb tűzfalakhoz is. Ahogy a cikk fogalmaz: „bármilyen magas falat is húz fel valaki a rendszere köré, az NSA emberei máris átjutottak rajta.” Olyanok ők a lap szerint, mint az ácsok: bármire is van szüksége a TAO csapatának, ők megépítik.

A hackercsapat nem csak célzott műveleteket hajt végre, hanem folyamatosan dolgozik azon is, hogy minél több rendszerbe belelásson. A Spiegel információi szerint a TAO betört az egyik kulcsfontosságú, tenger alatti internetkábelt üzemeltető konzorcium számítógépes rendszerébe is, és gyakorlatilag mindent megtudott annak működéséről. Ez a kábel Európát köti össze Észak-Afrikával és az Öböl-államokkal, ahonnét Pakisztán és India érintésével Malajzia és Thaiföld felé halad tovább. A német hetilap által megszerzett dokumentum arra is utal: az NSA egyik prioritása, hogy minél több információt gyűjtsön be a világot behálózó és összekötő optikai kábelekről. Nem nehéz kitalálni, miért: hogy minél könnyebben megfigyelhessék az azokon keresztül áramló információt.

Az események alaposabb megismeréséhez mindenképpen ajánljuk két korábbi bejegyzésünket:

- Az amerikai lehallgatás célja a gazdasági kémkedés volt

- A Google mint a gazdasági kémkedés és hírszerzés eszköze

Forrás: nol.hu, Spiegel, Spiegel

A képek forrása: Spiegel

Az amerikai lehallgatás célja a gazdasági kémkedés volt, ráadásul ezzel az európai szövetségesek is tisztában vannak

2013.10.11. 12:35 competitive intelligence

Legalábbis ezt állítja a gazdasági kémkedés egyik legismertebb németországi szakértője Dr. Udo Ulfkotte egy televíziós interjúban. A Snowden-féle lehallgatási botrány egy érdekes aspekusára utal az említett úr.

Bár sok száz (ezer?) cikk, blogbejegyzés, interjú stb. foglalkozik a Snowden-üggyel, mégis  úgy gondoljuk, hogy nem árt egy rövid összefoglaló az eseményekről.

Az egyik legalaposabb összefoglaló cikk az Index jóvoltából született, mi most lustaságból módszertani okokból megelégszünk az összefoglalás alábbi összefoglalásával:

Az NSA (National Security Agency) olyan cégek segítségével, mint a Microsoft, Google stb. lehallgatott / megfigyelt elemzett nagyjából minden elektronikus információáradatot és ezen állítólag rengetegen meglepődtek.

Idézünk az említett cikkből:

"És ki hitte volna: Snowden azzal a hihetetlen revelációval is előállt, miszerint a nyugati államok régóta együttműködnek az NSA-jel, de álszent módon mégis nyilvánosan felháborodtak a botrány kirobbanása után. A német kémek például állítólag az NSA eszközeivel elemzik a Közel-Keletről szerzett információkat."

Snowden aztán még bemutatott egy James Bond-filmbe illő klasszikus menekülést, hogy aztán - némi képzavarral élve - Putyin szárnyai alatt találja meg végső nyughelyét átmeneti menedékét.

Természetesen a gazdasági kémkedés elismert német szakértője, Dr. Udo Ulfkotte úr is nyilatkozott az ügyről, véleménye a következőkben foglalható össze:

- maximum a szélesebb közönséget lephette meg a Snowden-féle lehallgatási botrány, a politikusoknak és a témában jártas szakembereknek régóta tudomása volt az NSA ilyen irányú tevékenységéről

- az USA ilyen jellegű tevékenységének nyilvánosságra hozata ezért nem rombolja a politikai kapcsolatokat a szövetségeseivel, hiszen azok eddig is tudtak róla, ezért most nem lepődtek meg semmin

- annál kényelmetlenebb az ügy a Szolgálatok számára, ők valamiért nem szeretik, ha a közvélemény pontos információkkal rendelkezik a viselt dolgaikkal kapcsolatban

- a lehallgatás gyakorlati oka főleg gazdasági jellegű, egészen pontosan így akartak gazdasági jellegű titkos információkhoz hozzájutni és valószínűleg hozzá is jutottak. (Nyilván ügyesek azok a fiúk ott Fort Meade-ben, Marylandban.) Ez azonban így nem más, mint tiszta gazdasági kémkedés, még akkor is, ha a lehallgatásokat úgy indokolták, hogy így akarták megvédeni a szövetségeseiket az esetleges terrorista veszélytől. A közvetett cél azonban a német (és más nyugat-európai) munkahelyek lerombolása

- sokan azt gondolják, hogy Németország számára a veszélyt Kína, Oroszország, Dél-Korea stb által végeztt gazdasági kémkedés jelenti, pedig - legalábbis Dr. Ulfkotte szerint - az igazi veszélyforrás ebből a szempontból az USA és az Egyesült Királyság

- végül nem szabad elfelejteni, hogy a németországi amerikai katonai jelentét - ide értendő a hírszerzés is - célja nem a német, hanem az amerikai érdekek képviselete

A szakember azért maga is elismeri, hogy ezek komoly mondatok az amerikaikkal szemben, de ettől akár még igaz is lehet...

A teljes, kb. 5 perces angol nyelvű videó megtekinthető alább:

Az 1960-as születésű Dr. Udo Ulfkotte egyébként több érdekes könyv szerzője, végzettsége szerint jogász, politológus és iszlámszakértő. Tanulmányai után közel két éves úton bejárta gyakorlatilag az egész iszlám világot, Németországba történő hazatérte után a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója lett, mellette a gazdasági kémkedésről és az információvédelemről tartott előadásokat a Lüneburgi Egyetemen. (A 2000-es évek elején Uni Lüneburg-on létezett gazdasági kémkedés elnevezésű kurzus, ahol természetesen nem magára a kémkedésre oktatták a hallgatókat, hanem az illegális tevékenység elleni védekezésen volt a fő hangsúly. A kurzus egyedülálló volt a maga nemében, más német egyetemek mereven elzárkóztak a téma vizsgálatától.)

Dr. Ulfkotte több érdekes könyv szerzője, itt elsősorban a Gazdasági kémkedés (Wirtschaftsspionage) című művet emelném ki, amelyben a német vállalatok szempontjából elemzi a gazdasági kémkedés veszélyeit, rendkívül olvasmányos módon, közel 400 oldalon.

A másik érdekes és jelen blog szempontjából releváns könyve a BND címet viseli, a betűszó a Bundesnachrichtendienst, azaz Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat rövidítésre utal és annak történetét, problémáit, fiaskóit dolgozza fel meglehetősen alaposan, ám némi bulvárszerű körítéssel. A könyvben egy külön fejezet foglalkozik a gazdasági kémkedés jellemzőivel és veszélyeivel. Az említett két könyvből megtudhatjuk, hogy gyakorlatilag minden nyugati ország foglalkozik gazdasági kémkedéssel, kivéve természetesen a németeket :)

(A teljes képhez hozzátartozik, hogy Dr. Ulfkotte az utóbbi időben a másik szakterületével, a terrorizmussal kapcsolatban olyan nyilatkozatokat tett, illetve olyan politikai szerepléseket vállalt, amely szerint az iszlám és a terrorizmus között - mondjuk úgy, hogy - némi átfedés tapasztalható, ezért némileg szalonképtelenné vált egyes helyeken és körökben. Ez azonban véleményünk szerint nem von le semmit a gazdasági kémkedés területén végzett alapos kutatómunkájának értékéből és amúgy sem képezi jelen blog vizsgálódását.)

Dr. Ulfkottéről több információ németül: http://de.wikipedia.org/wiki/Udo_Ulfkotte

illetve saját honlapja: http://www.ulfkotte.de/index.html

A gazdasági kémkedés elleni védekezés 10 aranyszabálya

2013.04.19. 11:29 competitive intelligence

Hogyan minimalizálhatjuk a gazdasági, illetve az ipari kémkedés kockázatát, illetve az ebből származó anyagi és erkölcsi károkat?

Korábbi bejegyzésünkben utaltunk a gazdasági / ipari kémkedés okozta károk mértékére, jelen bejegyzésünkben az illegális információszerzés elleni védekezés 10 aranyszabályát tekintjük át röviden. A lejjebb olvasható elvek következetes betartásával eredményesen lehet csökkenteni a rizikót.

Ezek az elvek a következők:

1. Az információvédelem a cég stratégiájának és filozófiájának fontos részét képezi

2. Az információvédelem és az eszközüök középpontjában a dolgozók állnak.

3. Az információvédelmi koncepció a döntő jelentőségű, a jövőben kulcsfontosságú információkra koncentrálódik

4. Mindenre kiterjedő biztonsági koncepció kifejlesztése és annak következetes végrehajtása

5. A dolgozók korlátozott hozzáférése a szenzibilis információkhoz

6. "Korai előrejelző rendszer - early warning system" a konw-how-vesztés mielőbbi észleléséhez

7. A biztonsági előírások rendszeres elemzése és frissítése

8. A biztonsági intézkedések betartásának és eredményeinek folyamatos monitorozása, az információvédelmi szabályok elleni vétések következetes szankcionálása

9. Háttérinformációk beszerzése és elemzése a jelentősebb potenciális és meglévő partnerek mögötti tulajdonosokról és egyéb stakeholderekről

10. Gyanús esetek és egyéb konkrét utalások konzekvens felderítése, professzionális segítség igénybevétele

A Google mint a gazdasági hírszerzés és kémkedés eszköze

2013.11.08. 09:00 competitive intelligence

Az vitathatatlan, hogy a Google az információkeresés megkerülhetetlen eszköze, így azüzleti hírszerzés (amiről ugye tudjuk, hogy teljesen legális eszköz a menedzsment kezében, ellentétben a büntetendő gazdasági kémkedéssel) esetében is jellemzően ez az egyik első lépés az alapinformációk beszerzéséhez. (Azért zárójelben megjegyezzük, hogy önmagában az internetes keresés sohasem fog teljes képet adni és nem pótolja az egyéb információszerzési eszközöket). Természetesen azért annál szofisztikáltabb módszerek is léteznek, minthogy egyszerűen beírunk egy szót vagy kifejezést a keresőmezőbe, a Google-keresés apró trükkjeinek egész szakkönyvára van. Nyilván nem árulok el nagy titkot, az üzletihírszerzés.blog témáihoz is rendszeresen a Google segítségével történik az információk gyűjtése (meg persze a saját szakkönyvtár segítségével olyan könyvekből mint például ez, ez vagy ez.)

Egyes szakemberek szerint a Google segítségvel akár egy gazdasági válságot is előre lehet jelezni, bár ezt sokan fenntartásokkal kezelik. Ugyanakkor a Google nem csak a felhasználó számára gyűjt információt, hanem a felhasználóról magáról is minden fontos és lényeges információt összeszed és elraktároz.

Mint korábban írtunk róla, az elmúlt hetek nagy port kavart amerikai lehallgatások egyik célja nyilvánvalóan a gazdasági kémkedés volt. (Hacsak nem fogadjuk el azt a verziót, hogy pl. Merkel kancellár asszony terrorista, különben nem állja meg a helyét az a védekezés az NSA részéről, hogy a terrorveszély miatt történtek a lehallgatások, ami mellett egyéb megkérdőjelezhető tisztaságú módszereket is bevetettek. Ilyen módszer például a Google bevetése az NSA céljaira. Tiboru bloggerkolléga legújabb bejegyzésében a Google-lal (-lel?) kapcsolatos érdekességekre hívja fel a figyelmet a tőle megszokott olvasmányos ugyanakkor rendkívül részletes módon.

Amennyiben elfogadjuk Dr. Ulfkotte eszmefuttatását az amerikai cselekmények motivációit illetően, úgy nem nehéz elképzelni, hogy egy feltételezett NSA –Google együttműködés milyen lehetőségeket rejt a gyakorló gazdasági kém számára.

Hogy ez mennyire teszi tönkre a demokráciát és a gazdasági környezetet, az egy másik kérdés.

Tömeges üzleti titok sértés a magyar szabadalmi hivatalnál?

2014.02.06. 16:13 competitive intelligence

Üzleti titkokat tartalmazó feltalálói szabadalmi bejelentések váltak hosszú időre elérhetővé a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának honlapján, írja a HVG Online a mai cikkében.

Korábban felmerült az egyik szabadalom bejelentőjében, hogy valakik megszerezték a szabadalmi leírásban meghatározott titkokat és így - sejtésük szerint - ezért hiúsult meg az utolsó pillanatban egy szerződéskötés.

Az ügy pikantériája, hogy elvileg államtitok is sérülhetett az ügy kapcsán, mivel a minősítésre a honvédelmi tárca háttérszerve tesz javaslatot a bejelentéstől számított egy hónapon belül, addigra azonban akár illetéktelen is letölthette a később államtitoknak minősített adatokat.

Azt nem tudni, hogy történt-e ténylegesen ipari kémkedés, de ha igen, az biztos, hogy nem kellett túl sok számítástechnikai ismeret hozzá, a hivatalban ugyanis egyszerűen beszkennelték és pdf-ben feltöltötték a honlapjukra a dokumentumokat, amelyek többek között üzleti titoknak minősülő adatokat is tartalmaznak.

Az elsődleges vizsgálatok szerint a letöltéseket "egy jól behatárolható kör" - a hivatal szerint maguk a szabadalmi kérelem beadói végezték, azonban az elvi lehetőség mindenképpen fennállt, hogy illetéktelenek is hozzáférjenek az adatokhoz jogosulatlanul.

A cikk írója felveti a SzTNH felelősségét is, ami a hivatal cáfol, az ügy komolyságát jelzi ugyanakkor, hogy a probléma megjárta Lázár János hivatalát is.

A teljes cikk itt elérhető, az esetleges folyományokat figyelemmel kísérjük.

Addig is olvassa el, hogy hogyan vélekednek a magyar cégvezetők a saját üzleti titkaikról!

Utána pedig 2 percben megnézheti az üzleti hírszerzésről szóló gyorstalpalónkat!

A bejegyzés forrása: www.hvg.hu

A képek forrása: www.mnl.gov.hu; http://www.sztnh.gov.hu/

Németes precizitással lopnak adatot a kínaiak

2013.09.02. 14:00 competitive intelligence

A német Der Spiegel magazin beszámolója szerint a kínai hadseregnek dolgozó hackerek egyre szélesítik digitális adattolvaj tevékenységüket - amelyet nemrég egy amerikai tábornok a javaknak az emberi történelemben valaha előfordult legnagyobb átruházásaként jellemzett.

A piacért átverték saját magukat

A témában eddig főként amerikai cégek elleni kínai e-támadásokról és a felelősséget elhárító pekingi nyilatkozatokról hallhattunk - a Spiegel cikke szerint azonban tavaly az EADS és a Thyssen-Krupp, európai székhelyű cégeket is olyan jelentős kiber-incidens sújtotta, ami miatt hivatalos bejelentést tettek a német hatóságoknál. Berlini kormánykörökben megdöbbenést keltettek az esetek, mivel a politikai vezetés eddig el akarta hinni, hogy a kínaiak kémkedési és jogosulatlan másoló tevékenysége tisztán gazdasági indíttatású lehet.


A hasonló stikliket, például egy bajor autómárka presztízs-modelljeinek kriminális minőségben történő lekoppintását Berlin több mint öt és fél éven át hajlandó volt tűrni, mert Kína a globális válság közepette évente két számjegyű gazdasági növekedést produkált. Ez a hatalmas piac a jogvédelemmel kapcsolatos problémák ellenére is remek export-lehetőséget biztosított a német ipari termékek számára - amit Angela Merkel kancellár tavaly februárban még mindkét fél számára nyertes kombinációként jellemzett.


Vadász, rakéta, műhold - hacker kezébe nem való!

Az EADS csoport elleni kibertámadás egyértelműen más kategóriába esik, mint a kommersz gazdaság. Az európai légi- és űripari konszern leány-vállalatai gyártják a brit, a német, az olasz és a spanyol haderőben szolgáló Eurofighter Typhoon vadászrepülőgépeket, illetve a francia atomtöltetek célba juttatására szolgáló rakétákat - egyik részlegük pedig a katonai felderítő műholdak felbocsátásban is érdekelt.

Az ilyen technológiákkal kapcsolatos ipari- és hadititkok elvesztését egyetlen állam sem engedheti meg magának - a berlini kormány azonban a Der Spiegel elemzése szerint még mindig nem mer vagy akar cselekedni, nehogy éket verjen a fontos kínai kapcsolatokba. Az ázsiai óriás ugyanis Németország harmadik legnagyobb export-piacának és Európán kívüli egyik legfontosabb politikai partnerének számít, ennek jelentősége pedig a jövőben csak tovább növekedhet.
Sok bába közt elvész az adat

A kínai dilemma miatt az illetékesek strucc-politikát folytatnak, amit a hatáskörök szétaprózása is elősegít. Németországban már 2 éve működik ún. Cyber Defense Center, de hivatalos hatáskör hiányában annak tucatnyi munkatársa alig végez többet, mint kormányzati víruskeresést. Az IT-biztonság ügyének rendezésére a keresztény-szocialisták (CSU) ugyan korábban beterjesztettek egy törvényjavaslatot, de az valószínűleg hamarabb áldozatul esik a minisztériumok közötti hatalmi harcnak, mint, hogy hatályba léphetne.

Eközben a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal szerint csak tavaly 1100, külföldi kémszervezetektől eredő digitális támadás érte Németország kormányzati szerveit. A védelmező szerepét azonban mégsem ők, hanem a külső hírszerzéssel foglalkozó, müncheni székhelyű BND ügynökség próbálja a leginkább elnyerni - azért, hogy egyetlen, a Kancellária hivatalnokainak közvetlen irányítása alatt álló kiber-szervezetbe vonhassák össze a most még szétszórt pénzügyi, műszaki és emberi erőforrásokat.

A német BND-nek kétségtelenül nagy tapasztalata van a digitális kémtevékenységben, mert már több mint 3000 esetben alkalmaztak ilyen célra ún. Bundestrojan programot. Ez az előélet bizonyára segítené a kívülről érkező hasonló fenyegetések felismerését és elhárítását - a nemzetközi együttműködésben azonban furcsa lenne, ha pont egy olyan szervezet emelne panaszt a Németország elleni hacker-támadások miatt, amely maga is mások gépeinek feltörésével van elfoglalva...

A hivatali civakodás ellenére a kiber-védelem terén Németország lépéskényszerbe került, mivel egyre növekszik a politikai és fejlett ipari célpontjaik ellen irányuló, célzott e-támadások száma. A Kancellári Hivatal, a Külügyi és a Gazdasági Minisztériumok, illetve a Zöld Párt hálózatán gyakran észlelnek fejlett trójai program-kártevők terjesztésére irányuló, általában e-mail alapú próbálkozásokat - különösen a G20 tanácskozásokat és a nemzetközi pénzügyi vagy energetikai témájú tárgyalásokat megelőző időszakokban.

Ehhez az illusztris társasághoz csatlakozott most négy újabb név a gazdaság szereplői közül. A Bayer gyógyszeripari vállalat és az EADS légügyi csoport mellett ugyanis a Thyssen-Krupp hadiipari és acél-óriáscég is masszív hálózati behatolás áldozatává vált - az utóbbi esetében amerikai kirendeltségén keresztül. A negyedik áldozat, egy fejlett technológiai cég kiléte titkos, mivel annak szinte teljes szellemi tőkéjét kimásolták a kínai hackerek és az esetre csak utólag, egy szövetséges ország titkosszolgálatától kapott tipp nyomán derült fény!

Azt senki sem mondja ki, hogy a hackerek pontosan milyen zsákmányt - talán tervrajzokat, aerodinamikai számításokat, költség-elemzéseket - vihettek magukkal a védett hálózatokról. Az EADS cég közleménye is csak "feltűnő, de megszokott vagy szabványos" támadásról (conspicuous yet standard attack) szól, de legalább az adattolvajok kilétét egyre bátrabban feszegeti a világsajtó, miután nyilvánosságra került a Mandiant info-biztonsági cég jelentése.

Programkártevőt panelből

A szakértők vádjai szerint évek óta a kínai állam szolgálatában álló, kantoni, pekingi és sanghaji illetőségű hackerek lopják szét (össze?) a fejlett világ tudományos és ipari szellemi tulajdonát. A nyomok leggyakrabban a kínai főváros Pudong kerületébe vezetnek, ahol egy 12 emeletes toronyházban települt a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 61398-as számú alakulata - amely amerikai hírszerzési források szerint 2006. óta már legalább 141 vállalat digitális kifosztásával büszkélkedhet világszerte.

A Nyugat egyelőre nem tudja, hogy mit kezdjen ezekkel a kínai akciókkal, amelyekben a hazafias és katonai hackerek által végrehajtott gátlástalan feltörések a pekingi politikusok által kitartóan hajtogatott tagadással és a saját áldozat-szerep hangsúlyozásával párosulnak. Kína ma már túl fontos a világ-kereskedelem és a pénzügyek számára ahhoz, hogy egy Stuxnet típusú, de annál kiterjedtebben pusztító kiber-csapással tegyék helyre.

A netes kábeleiket sem lehet elvágni, mert ma már a cipőktől és ruháktól az elektromos, elektronikus kütyükig túl sok mindent 100%-ban Kína biztosít a fejlett világ vásárlói számára - ekkora volumenű kereskedelmet és szállítmányozást pedig off-line módszerekkel nem lehetne megszervezni.
Jogászokkal tele van a Jangce

Németországnak egyelőre marad a diplomáciai tiltakozás, de az is csak a hivatalos feljegyzésekből kimaradó módon, nehogy megsértsék a kínai felet. Az amerikaiak eközben elkezdték 400 ügyész elektronikus visszaélésekkel kapcsolatos továbbképzését - talán abban reménykedve, hogy a nemzetközi szabadalmi (polgári jogi) fellépéssel eltántoríthatják a lopott nyugati tudás felhasználásától az exportra dolgozó kínai vállalatokat.


Ennél komolyabb tevékenységre, vissza-hackelésre, a támadók kiber-infrastruktúráját is működésképtelenné tevő válaszcsapásra egy valódi szükséghelyzetben Amerika talán hajlandó lehet. Németország számára azonban a múltja megnehezíti, hogy egyáltalán fontolóra vegyen olyan, akár megalapozott válaszlépéseket, amelyek más országok elleni agresszív fellépésre irányulnak - ezért egyelőre hiába hangoztatja ilyen irányú terveit a BND ügynökség vezérkara.

Forrás: virushirado.hu

Ezt olvasta már? Ez is érdekes: Amikor a kínaiak elloptak egy egész várost

Kekszesdobozzal az adatlopás ellen

2013.05.09. 13:00 competitive intelligence

Számtalan lehetséges módja van az ipari kémkedés elleni védekezésnek, az alábbi esetben egy meglehetősen érdekes módszerről van szó.

A németországi Evonik vegyipari vállalat információbiztonsági vezetőjének javaslatára a cég vezetőinek a fontosabb megbeszélések előtt egy fémből készült kekszesdobozba kell berakni okostelefonjaikat, így megakadályozva a készülékek távolról történő manipulálását, lehallgatóeszközként történő használatát és egyéb visszaéléseket. Andreas Blume, a nevezett cég illetékese elsősorban a kínai hírszerzés illegális adatszerzését próbálja ily módon megakadályozni. Az okostelefonokban rejlő veszélyekről éppen tegnap írtunk egy videóval megspékelt rövid posztot.

Első hallásra nem lehet eldönteni, hogy egy forradalminak gondolt információvédelmi eljárás vagy pedig - amúgy ötletetes - gerillamarketing rejlik a hír mögött, valószínűleg az igazság valahol félúton van.

Mindenképpen dícséretes mind az okostelefonokban rejlő veszélyek felismerése, mind a védekezés, ugyanakkor egyben kicsit megmosolyogtató is az említett módszer.

Ha az a cél, hogy a mobilokat ne lehessen használni sem rendeltetésüknek megfelelően, sem attól eltérően, akkor akár kint is lehetne hagyni őket mondjuk a titkárnőnél. Másik gyakran használt módszer, hogy az információ szempontjából érzékeny tárgyalásoknál egyszerűen kiveszik a telefonból az akkut és látványosan mellé helyezik, mint tette ezt pl. a Mol-vezér egy állítólag más okból érzékeny beszélgetés során. Így nem áll fenn a veszélye, hogy a készülék tulajdonosának távollétében a készülékhez esetleg illetéktelenek is hozzáférnek. Szóval a kekszesdoboz működőképes, de azért vannak ennél elegánsabb módszerek is, az előbb említetteken túl például léteznek mobiltelefon blokkolók is,melyek használata azonban nem mindig legális.

Ezt olvasta? Ez is érdekes: A gazdasági kémkedés elleni védekezés 10 aranyszabálya

Tudja milyen nagyságrendű károkat okoz a gazdasági kémkedés? Nézze meg az erről szóló posztot!

Forrás: hrportal.hu; wiwo.de; spiegel.de

Képek forrása: welt.de, brokerblog.hu