Eretnekség!

Eretnekség!

A Homo sapiens egy darwinista szemével

A Szerkesztő előszava.
Az alábbi írás szerzője testvéröcsém Dr. Szeszák Ferenc orvos–biológus, aki egy "unalmas” témát képes volt úgy megjeleníteni, hogy helyenként regényszerűen izgalmas. Így esetleg azok az olvasók sem fognak csalódni, akiktől távol áll a genetika tudománya. Ez csak a dolgozat kb. 2/3-ára áll. A genetikai alapokból levont következtetések ugyanis már a politika területére esnek.

Az ember „keletkezésére” vonatkozó vitákat időben megelőzték a világ keletkezésére vonatkozó viták. Ezek nem tudományos viták voltak. A geocentrikus keletkezési elméleten az egyházi hatalom pillérei nyugodtak. Ezért üldözte az egyház azokat a gondolkodókat, akik ki akartak lépni az Ószövetség „tudományos” világképéből. Giordano Brunot pl. megégették. Galilei jobban járt, mert hajlandó volt saját elméjén erőszakot tenni. Tőle származik az a mondás: „Eppur si mouve” [A föld mégis mozog]. A tudomány mára túllépett az ókori világ szemléleten bizonyítva, hogy a szinte határtalan való világnak földünk olyan kicsiny paránya, amelynek súlya, mérete olyan töredékszám, amelyben a nullák száma több oldalt tehet ki a „,” (comma) jel előtt.

Annál különösebb, hogy az ember eredetére vonatkozó „tudományos” tanítások a Biblia, helyesebben Tóra, tanításaiból szeretnének ma is kiindulni és legfőbb feladatuknak tekintik annak bizonyítását, hogy a „modern” tudomány és a Tóra tanítása között voltaképp nincs ellentmondás. Ezen a téveszmén már nem az Egyház, hanem a zsidó világhatalom pillérei nyugodnának, ha nem repedeznének. A darwini evolúciós elmélet tudományos megalapozottsága semmivel sem gyengébb, mint a kutató műholdak fényképei és más mért adatai. Csakhogy a parányokkal bíbelődő biológia eredményeit sokkal nehezebb megjeleníteni, megértetni, mint a színes műholdképeket. [Darwint épp nem égették meg, de amióta meghirdette "eretnek" tanait szüntelen pergőtüz zúdul kopasz fejére. Gondoljunk a "daytoni majomperre", no meg arra, hogy a zsidóság nem csupán "rágalmazás elleni" ligákat szervez. Megalakitottak pl. egy tudományellenes ligát is "Anti - Evolution League" néven. Tulajdonképp ma is a ligáknál tartunk, a Tórával a hónunk alatt.]

Nos a cikk a megértési problémák áthidalását tűzte céljául. Nem sikertelenül! De itt az ideje, hogy átadjam a szót a Szerzőnek.
 

Bevezetés
 

Gyermekkorom egyik kedvenc könyve volt a „HOGYAN LETT AZ EMBER ÓRIÁS”, amit szerető édesapám pont akkor „felejtett” az asztalon, amikor érezte, hogy már meg fogom érteni. A könyv adatai fölött mára már eljárt az idő, de a cím által felvetett kérdés aktuálisabb, mint valaha!

Írásomat utolérte Darwin századik születésnapja (1809. február 12.), ennél kiválóbb alkalom nem is adódhatott volna gondolataim rendbeszedésére. Az már korántsem biztos, mikor érek a végére?

Nem is túl rövid tudományos pályám során szerzett ismereteim arról győztek meg, hogy az újabb kori biológia és genetika − ezen belül is a modern molekuláris módszerekkel nyert eredmények − mind-mind a darwini tanítások egyértelmű, mondhatnám fényes bizonyítékai.

Azok számára, akik nem tudják elképzelni, hogy a Világegyetem, a Naprendszer, a bolygók mozgása, az élővilág és az ember fejlődése anyagi -fizikai és kémiai - törvények működése alapján (is) megmagyarázhatók, az alábbi okfejtések értéke igen korlátozott lehet, bár vitairatnak nekik is ajánlani tudom.

Egyáltalán, miért olyan időszerű az anyagi világ dolgairól okoskodni most, 2009-ben? Mert az emberiség egyes érdekcsoportjai fáradhatatlanul, és a tömeglélektan tudományát nagyonis jól ismerve próbálnak az emberi lelkekben és intellektusban zűrzavart okozni, amiből dollármilliárdokban, billiókban kifejezhető hasznot húznak. Amivel megszilárdíthatják hatalmukat az elbutított emberek tömegei fölött.

Az USA-ban ma is létezik olyan „tudományos” kutatási irány, amely azt próbálja bizonyítani, hogy bolygónk nem idősebb a Bibliában leírtnak nagyjából megfelelő, hozzávetőlegesen 8000 évnél. A természettudósok több mint 2000 éves munkája eredményeként1 viszont ma úgy tudjuk, hogy Naprendszerünk 6, Földünk pedig 4,5 milliárd éves. Vagyis, a különbség nem áthidalható. A jelzett „tudományos” irányzat zászlóvivői ráadásul „pápábbak a pápánál”, hiszen a katolikus egyház a Föld történetére és az ember kialakulására vonatkozó tudományos álláspontot már régen elfogadta, a szentírást ahhoz adaptálta. Nem túl sok évvel ezelőtt még szegény Galileit is rehabilitálták az egyházi jogrendnek megfelelően (nem semmi: azt merte állítani, hogy a Föld forog a Nap körül). Az végül is tudható, hogy az egyház csiszolt, tudományosan kiválóan képzett munkatársak „eredménytelen” munkája miatt ment bele ezekbe a kompromisszumokba. Napjainkban tehát az arcvonalak már nem a különböző vallási tanok között egyrészről és a tudomány között másrészről húzódik, hanem a nagyhatalmú érdekcsoportok a tudomány tanait − legyen az fizika, biológia, de kiváltképp történelem − írják át a saját szájuk íze szerint − nagy igyekezettel.

A probléma centruma – érthető módon − az emberi faj mibenléte és kifejlődése körül „sűrűsödik”.

Tudatában vagyok annak, hogy írásom jelentős átfedésben van Francis Fukuyama „A nagy szétbomlás 2” c. művével, mind a tárgyalt problémák, mind a használt definíciók vonatkozásában. Sajnálatos módon viszont nagy a különbség olyan megközelítésben, hogy Fukuyama könyve széleskörű, szisztematikus tanulmányokon alapuló munka, amihez képest a jelen írás csak egy rövid vázlat. Van-e akkor írásomnak jelen formájában létjogosultsága? A kérdésre, jómagam legalább is határozott igennel válaszolok. Másképpen látjuk a világot, másképpen fogjuk fel. Az igen mellett szóló érveimre nyilvánvalóan csak az egész mondanivaló kifejtése közben derülhet fény, itt a bevezetőben csak egy pár alapvető eltérést említek, mintegy figyelemfelkeltésül.

Azt talán nem is szükséges említenem, hogy Fukuyamának az emberre, mint a természet részét képező biológiai lényre vonatkozó tájékozottsága is alapos, széleskörű. Mégis, okfejtéseiből az derül ki, hogy neki nem sikerül ezeket az öröklődő, és csak evolúciós léptékben változó alapsajátosságokat az emberre, a társadalmi mozgásokra vonatkozó okfejtéseibe asszimilálnia. Fukuyama szemlélete szerint a társadalom − akár a hatalom, akár a polgárok szándékai szerint − egy elasztikus, rövid távon változtatható rendszer, akár jogszabályokkal, akár lakossági kezdeményezésekre. Jómagam viszont arra szándékozom rámutatni, hogy genetikai örökségünk a főemlősökkel való rokonság vonatkozásában több millió, és a szorosabb értelemben vett mai ember (Homo sapiens 3) viszonylatában is többszázezer éves. Ez az örökség a környezethez való állandó alkalmazkodás rendkívül széleskörű lehetőségét biztosítja a jelenben is, de alkati sajátságaink maguk csak az említett, többszázezer évekkel mérhető léptékben változnak. Ennek tudomásulvételét tartom az ember és a társadalom megértéséhez nélkülözhetetlennek. Az emberiségnek alapvető problémái származnak abból, hogy társadalmi életünk gyors, biológiai szempontból szeszélyes változásait alkati örökségünk nem képes követni. Olyan környezeti feltételek között élünk, amelyek nem felelnek meg öröklött hajlamainknak.

Az embert társadalomra jellegzetes szabályszerűségeket Fukuyama többnyire amerikai példákon keresztül próbálja feltárni. Egy szándékait illetően objektív, tudományos igényű okfejtésnél észre kellene venni, hogy az amerikai társadalom rendkívül összetett, igen sokféle, egymástól eltérő alkatú és tradíciójú, történelmileg csak a közelmúltban összesodródott népcsoportok összessége, akiknek olyan értelemben még alig van történelmük, amilyen pl. a kínaiaké.

Fukuyama munkáján végigvonul egy tudományos objektivitással ugyancsak nehezen összeegyeztethető derű, miszerint az emberi társadalom a bajokat mindig legyőzi és távlatokban viselt dolgaink mindig jól végződnek majd. Szerinte az ember szociális lény, hajlama van arra, hogy a rendet megteremtse maga körül: „…megállapodunk olyan megoldásokban, amelyek megfelelnek alapvető érdekeinknek és szenvedélyeinknek.” Ez az idézet is alapvető különbséget tükröz közöttünk. A darwini koncepció egyik alapelve, hogy a szelekciós tényezőket az élőlények számára mindig a külvilág diktálja, amihez a fajok vagy képesek alkalmazkodni, vagy nem. Szerintem az ember saját érdekei és szenvedélyei nem szolgálhatnak adekvát szelekciós tényezőként. A jelenben az úgynevezett szabadelvűség 4 burjánzó tobzódásában egy időzített bombát látok, mely az emberiség széthullásához vezethet, és inkább hitem, mint meggyőződésem, hogy ez még elkerülhető. Az én gondolatmenetemből az kívánkozik ide, hogy a jólét az, amire az ember biológiailag nem szelektálódott (l. o.)

Tévedésnek tartom − legalábbis az ember, a társadalom kifejlődésének kezdeti szakaszait illetően − a viselkedés, a beilleszkedés, az együttműködés jellegzetességeit játékelméleti alapon magyarázni. Ezt a hibát nemcsak Fukuyama, de számos evolúciógenetikus is elköveti. Hajlamaink, érzelmeink, logikánk az evolúciónak olyan korábbi stádiumaiban formálódtak, amikor még nem indult be a pénz-hitel-kamat-tőke-bank spirál és a kifizetődő-nemkifizetődő logikai gondolatmenet, az egymás tudatos becsapásának stratégiája.

Fukuyama nagy érdemének tartom, hogy a társadalmi tudat nála is egy olyan, az emberi közösségeket mozgató tényező, amit nem a gazdasági értelemben vett hasznosság vezérel. Más oldalról igen becses lehetőséget rejtenek magukban Fukuyama szakmai rutinjának olyan módszerei, hogy a társadalmi tudat (az emberi bizalom és együttműködés) mérőszámaként használja a bűncselekményekre, házasságokra, a születésekre és házasságon kívüli születésekre vonatkozó statisztikai adatokat.

Az élővilág és azon belül az ember fejlődéséről szerzett tudásunknak a jelenben is tartó állandó bővülése távolról sem jelenti, hogy az evolúció tudományának művelői egyetértenének a fejlődés biológiai és genetikai szabályszerűségeinek magyarázatában. Az evolúciós kutatás egyik központi képviselője Richard Dawkins, aki darwinistának vallja magát, de elképzeléseit olvasván5, az válik világossá, hogy azok a darwini alapelvekkel sok lényegi ponton ellentmondásban vannak.

Írásomban jómagam az ember evolúciójával foglalkozó tudományterületek problémáit és tanulságait igyekszem boncolgatni. Rámutatok arra, hogy a darwinizmus a tudományon belül is harci terület, melynek tételeit lépten-nyomon farigcsálják a nagypolitika érdekcsoportjainak tudományos képviselői. De számos ellenzője akad a darwinizmusnak a hétköznapi emberek, és különösen a vallás ideológusai között is (akiket persze a neoliberálisok heccelnek és pénzelnek).

A hétköznapi emberek részéről a viszolygás háttere sokszor tisztán emocionális. Például egy ilyen vita alkalmával egy fiatal hölgy azt mondta: „Tudja tanár úr, azt én elképzelhetőnek tartom, hogy az ember az állatvilágból emelkedett ki. Én pont a majmokat nem tudom elfogadni rokonaimnak!”.A majomrokonságtól viszolygók egyike követhette el a mellékelt ábrát.

A különböző antidarwinista vallási ideológusok tábora tekintélyes és elszánt, úgy érzem, nem lenne illendő, ha nem vennék tudomást létezésükről. De mivel gondolatrendszerük kívül esik a tudományon, vitatkozni nem szándékozom velük. Ide hozok egy példát a helyzet jellemzésére. Harun Yahya: Az Evolúciós csalás című 250 oldalas könyvében (1997, internet) rendszeres alapossággal sorra veszi az evolúció fő tételeit, és azokat egytől egyig cáfolja azzal, hogy azok nyilvánvalóan hamisak, a fehérjék, a szemünk, a fülünk a maguk bonyolult szerkezetével csak a teremtő munkálkodása nyomán alakulhattak ki. A szerzőnél az külön bántó, hogy ő bemerészkedik a életjelenségek részleteinek magyarázatába úgy, hogy saját kémiai és biológiai tájékozottsága egy magyar általános gimnáziumi érettségi abszolválásához sem lenne elegendő.

A darwini "eretnekség".

Próbáljuk áttekinteni vázlatosan a darwini tanítás lényegét. Ez annál is inkább fontos, mert az élővilág fejlődéséről alkotott tudásunknak szükségképpen van − és lesz − spekulatív eleme, mivel több, mint 3 milliárd éves élőtörténelmünknek nem lehettünk tudományos kutatómódszereink fegyvertárával felszerelt személyes tanúi.

Tehát:

1) Minden élőlény szaporodik. Az utódok hasonlók szüleikhez, de mindig különböznek is tőlük és egymástól.

2) A környezet által biztosított feltételek mindig korlátozottak, az utód generációknak nem minden tagjából válhat szülő, küzdelem folyik a létért, győznek a jobbak, ők tudják sajátságaikat tovább örökíteni.

3) A változékonyság az élőlényeknek alapvető sajátsága, a változatok megjelenése véletlenszerű.

Ez a sommás megfogalmazás első pillantásra is magától értetődőnek, talán túl egyszerűnek tűnik. És valóban, pl. a harmadik pont magában foglalja a tételt, hogy az egyed élete során szerzett sajátságai, mint pl. egy body building sportoló izmai nem öröklődnek. Ha Darwin súlyos köteteit olvassuk, azokból kiderül, hogy következtetései mögött rengeteg munka, gondos, −a tudomány szigorát mindig érvényesítő − megfigyelés rejlik.

Az evolúció sikereit − a külvilághoz való alkalmazkodást biztosító örökletes sajátságokat − utólag csak akkor érthetjük meg, ha követni tudjuk, hogy az illető változást milyen környezeti feltételek serkentették, ill. kényszerítették ki.

Gondoljuk végig, hogyan, miért olyan színpompásak a rovarok által beporzott virágok? Mert a rovaroknak már van színlátása! Nos, evolúciósan a rovarok és a virágok egymás adottságait csiszolták, tökéletesítették, ki az éhségtől, ki a megtermékenyülés szükségétől hajtva!

Darwin alapelveiből következik egy alapvető megfontolás: egy, a populációban elterjedt, nemzedékeken keresztül megjelenő sajátság/működés mindig a létért való küzdelemben aratott valamikori győzelem jele/eredménye.

Kínálja itt magát két klasszikusunk, Mendel (1822-1884) és Darwin (1809-1882) munkásságának összevetése. Felismeréseik, melyekkel lényegében megalapították a modern genetikát és fejlődéstudományt, a mai kor állandó bizonygatási kényszereivel viaskodó kutatók számára valóságos csodáknak tűnnek! Mendel úgy fedezte fel az átöröklés fő szabályszerűségeit, hogy az átöröklésért felelős faktorok anyagi természete még nem volt ismert, a gén szót sem alkották meg. Darwin pedig úgy ismerte fel az evolúció szabályszerűségeit, hogy Mendel munkásságát nem ismerte.

Hogy viszonylanak Dawkins tanai a Darwinéhoz? Az ő gondolatmenetében is központi helyen vannak a gének, amik DNS-ből állnak. De nála szerepel két olyan koncepcionális pillér is, ami − szerintem − a valóság súlyos félreismeréséhez vezet.

− A DNS megkettőzi önmagát. Ezt értelmezhetnénk a magyarázat kedvéért tett egyszerűsítésnek is, de az okfejtések szintjén ez csak a tisztánlátást zavarja, és súlyos félreértésekhez vezet. A biológiai értelemben vett jelenben a DNS egy igen összetett, sokkomponensű struktúra belsejébe zárt, nagyrészt passzív komponens. Hasonlíthatjuk pl. egy egyetem könyvtárához (egy mégoly bölcs könyvtár sem képes önmagát megkettőzni!). A sejtekben zajló folyamatokban mindig fehérjék, vagy fehérje-RNS komplexek a molekuláris folyamatok aktív tényezői.

− A gén önző. Dawkins itt is említi, hogy az önzést csak a szemléletesség kedvéért hangsúlyozza. Viszont nála a gének harcolnak egymás ellen és azokkal a túlélő gépekkel (= az őket hordozó egyedekkel) szemben is amelyekben tartózkodnak. Okfejtése így igen ellentmondásos, nem segít hozzá az evolúció mozgató rugóinak megértéséhez. Vele szemben felsorakoztatható pl. hogy az ember harmincezer valahány génje vonatkozásában szigorú szükségszerűségként jelentkezik azok összehangoltan, harmonikusan működjenek. Erre vonatkozóan az ábrából a következőt olvashatjuk le: az ízeltlábúaktól az emlősökig a fejlődés hozzávetőleg 500 millió év alatt lezajlott, vagyis az élővilág kifejlődéséhez (kb. 3,8 milliárd év) képest igen gyorsan! Közben az egy egyedet meghatározó gének száma kb. 15 000-ről kb. 30 000-re nőtt, szemléletesen dokumentálván a gének hajlamát az együttműködésre, sőt a változásoknak, mutációknak is mintegy célirányos megszerveződését figyelhetjük meg (exon keveredés, l. 11. old.).

− Dawkins meggyőződése szerint a szelekció tárgya a gén, nem pedig az egyed és szerinte azt az elvet is fel kell adni, hogy a szelekció a faj javát/fejlődését szolgálja. Dawkins-nál felértékelődnek az élővilágban tapasztalható, vitathatatlanul létező jelenségek. Pl. a hódok gátépítő munkáját hangsúlyozza, miszerint egy gén a túlélő gépén (= a hódon) keresztül az illető élőlényen kívüleső környezetre is hat. Másrészt említi azokat a vírusokat, amelyek a megfertőzött sejtek DNS-ébe beépülnek, és ezáltal megváltoztatják azok génjeit. Szükségesnek érzem ezzel kapcsolatban arra emlékeztetni, hogy az élővilág sokfélesége kimeríthetetlen. Tulajdonképpen elég nehéz elképzelni olyan tudományos hipotézist, amelyhez ne lehetne példát találni a természetben valamely fajnál, ami azt egyértelműen alátámasztja. De ha annak az ellenkezőjét szándékozunk bebizonyítani, arra is rendszerint találunk ugyanolyan cáfolhatatlan példát egy másik fajnál. A Dawkins példái jók, de úgy tűnik, nem az evolúció meghatározó alapmechanizmusait demonstrálják. Szembeötlő, hogy Dawkins kitörő lelkesedéssel ecsetel minden, különböző fajok közötti kooperációt és vélhetőleg az egész élővilágot próbálja az ún. meghosszabbított fenotípussal, mint alapvető mechanizmussal magyarázni. Csak a fajokon, ill. csoportokon belüli együttműködést tagadja határozottan! Önellentmondásnak tűnik, hogy egy génre hogyan hat a szelekció, ha annak tárgya nem az illető gént − saját, igen összetett rendszerén belül − hordozó egyed.

− A fentiekből már kikövetkeztethető, hogy Dawkins a csoportszelekciót is naiv elképzelésnek tartja, nyíltan szembehelyezkedvén Darwinnal, aki az ember kifejlődésében a moralitás megjelenését tekintette a legfontosabb evolúciós tényezőnek. 6 Nincs könnyű helyzetben, mert a különböző növény és állatfajok viselt dolgaiban járatos kutató lévén, alapvető ellentmondásokba keveredik, amikor pl. tagadni próbálja a csoportszelekció, mint evolúciós mechanizmus létezését. Ő maga érdekfeszítő stílusban írja le pl., hogy egyes szociális hangyafajok háziállatokat tartanak (levéltetveket), melyeknek petéit saját bolyukban gondozzák, majd kikelésük után kiviszik azokat a legelőre (lágy szárú növényekre), és amikor azok jól laktak, akkor megfejik őket. Más hangyafajok mezőgazdasággal foglalkoznak. A tőlük megszokott, közmondásos szorgalommal levéldarabkákból föld alatti tenyészágyakat létesítenek, majd ezeket meghatározott fajú gombákkal oltják be. Ezeket szüretelik, ezzel táplálkoznak. A tenyészágyakból az esetleges betelepülő más fajú gombákat eltávolítják, vagyis gyomlálnak.7 Máshol megemlíti, hogy az ízeltlábúak evolúciója során egymástól függetlenül tízszer ismétlődött meg szociális életmódot folytató hangyák/méhek/darazsak/termeszek kifejlődése (vagyis, biztosra vehetjük, hogy bizonyos környezeti feltételek mellett ez a társas forma szelekciós előnyt jelent). Az olvasóban önkéntelenül felmerül a kérdés, elképzelhető-e ezen evolúciós jelenségek mögött másféle folyamat, mint csoportszelekció?8

− Dawkins saját megfogalmazása szerint könyvének célja az önzés és az önzetlenség biológiájának kibontása. Okfejtése során viszont tagadja, hogy az élő közösségeknek létezhetnének önzetlen tagjai. Elkerüli például, hogy a kamikázék hősiességét hazafiúi alapon értelmezze. (Egyáltalán, a közelmúltban olvastam egy többszáz oldalas, az USA felsőoktatásában használt könyvet, amelyik XVIII-XX. század európai történelmét főleg a világháborúk szempontjából taglalta. A könyvben a „hazafi” kifejezés − annak minden képzett alakját is beleszámolva − egyszer [!] fordult elő egy Bismarckkal kapcsolatos okfejtés közben.)

Ebből a szempontból az álláspontok szembenállása egészen antagonisztikus. Csányi9 − amikor a csimpánz és az emberi csoportokat hasonlítja össze −, az emberi csoportokat következőkkel jellemzi: 1) szorosabb csoportok, 2) állandó telephely, 3) a csoporton belüli agresszió csökkenése, 4) mimezis és nyelv, 5) hiedelemrendszerek, 6) a kulturális tényezők és a genetika pozitív visszacsatolási kört alkotnak, 8) csoportgyűlölet más csoportokkal szemben, 9) a csoportsűrűség növekedése, 10) a csimpánzok (a fák között) kisebb, lazább csoportokat képeznek. Az embert a földön a veszély hozza össze, 11) táplálékmegosztás (csak az emberre jellemző), 12) monogámia, 13) az ember hűséges csoportjához (viselkedésbiológiánk meghatározó jegye), 14) a csoport az emberi elmében mint absztrakt létező jelenik meg. Hangsúllyal szerepel tehát a megszerzett zsákmány megosztásának hajlama a csoport többi tagjaival, a csoporthoz való hűség az áldozatvállalás, beleértve az élet feláldozását is.

− Dawkins csoportszelekció ellenességét nagyban megkönnyíti sajátmagának azáltal, hogy az ember kulturális képességeinek (nyelv, építészet, zenei érzék stb.) teremt egy új genetikát, a szellemi replikátorok − mémek − világát. Ezeknek a replikátoroknak már nincs anyagi szubsztrátjuk (DNS?), szellemi úton − utánzással − terjednek és természetesen ezek is önzők, vetélkednek, egymást igyekeznek kiszorítani. Ezzel Dawkins − bár magát a fogalmat nem használja − a tabula rasa hipotézist éleszti újjá a maga képére és hasonlatosságára, tagadván, hogy intellektuális és emocionális hajlamainknak örökletes háttere lenne.

− Hadd jellemezzem még Dawkins gondolatmenetét egy pár idemásolt sorral: „…feltételezhetjük, hogy a kölcsönös önzetlenség fontos szerepet játszott az emberi evolúcióban. Trivers még azt is felveti, hogy lélektani vonásaink jó részét − irigység, bűntudat, hála, rokonszenv stb. − a természetes szelekció alakította ki a csalásra való fokozott képesség, a csalás észlelése, illetve látszatának elkerülése végett. … Még az is lehet, hogy az ember nagyra nőtt agya és a matematikai gondolkodásra való hajlama is olyan mechanizmusként fejlődött ki, amely egyre körmönfontabb csalást és mások csalásainak egyre hatékonyabb észlelését tette lehetővé.9”

„Nem hirdetek evolúcióra épített erkölcsöt.”…

„Jobban érdekel a bálnák lemészárlásának megakadályozása, mint az emberek lakás helyzetének megoldása”.

Dawkins okfejtései erőteljes ösztönzést jelentettek számomra jelen írásom elkészítésénél.

A jelen írás indokoltsága sokkal kevésbé védhető, ha azt két magyar tanítómesterem, Csányi Vilmos és Vida Gábor 10 munkáival vetem össze. Azzal mentegetem magam, hogy a tudomány adataihoz én egy politikai jaj-szót szándékozom hozzáadni, ami szerintem sajnálatosan időszerű. Őket névvel idézem számos helyen a szövegben, ezúton mondván hálás köszönetet a tőlük vett tudásért. A magyarok csokra úgy teljes, ha ide írom Patthy László nevét is, aki az ún. moduláris fehérjék nemzetközi hírű tudósa 11 (a részleteket l. alább).

Genetikáról − egészen röviden

Próbálom egészen röviden áttekinteni, mi mindennel gazdagította a tudomány az élővilág fejlődésére vonatkozó tudásunkat Darwin óta, milyen alapon írtam már a bevezető elején olyan magabiztosan, hogy a tudomány igazolja a Darwin tanítását.

Mára tudjuk, hogy a gének (1909) igen hosszú láncmolekulákon − a DNS-en (dezoxiribonukleinsav, felfedezése:1944, kémiai szerkezetének felderítése: 1953) − foglalnak helyet, a genetikai információt a láncokban lévő alapegységek (a nukleotidok) egymásutániságában hordozzák kódolva. Milyen folyamatok eredményeként válik ez az információ a sejt, a szervezet számunkra észlelhető szerkezeti, működésbeli sajátságaivá? Az információt a sejteknek egy meglehetősen összetett (mára jól ismert) apparátusa a DNS-ből egy másik nukleinsav-féleségbe, az RNS-be (küldönc [messenger] RNS: 1970) majd a fehérjék − ugyancsak hosszú láncmolekulák – aminosavainak sorrendjébe kódolja át (1960-as évek), az információ itt realizálódik. A fehérjék az élő sejtek fő aktív komponensei, az anyagcsere folyamatok katalizátorai, a sejthez a külvilágból érkező hatások receptorai, az immunrendszer alkatrészei, szerkezeti anyagok stb.

Mára tudjuk, hogyan duplázza meg a DNS-t (1958) az azt körülvevő apparátus a sejtek szaporodása alkalmával, hogy az információ átkerülhessen az utódsejtekbe.

A szakemberek számára fogas kérdés, hogy a DNS-RNS-fehérje rendszer annyira összetett, kémiailag annyira sérülékeny, hogy az élet keletkezésével kapcsolatban fel kell tételezzük ennél egyszerűbb mechanizmusok múltbeli létezését is. A kíváncsi olvasónak ide írom A. G. Chairns-Smith nevét, a Google-ban mára már mindent és mindenkit meg lehet találni (angolul).

Lélegzetelállító tudni, hogy az emlős sejtek DNS molekulái jóllehet csupán 2 nm vastagok, de több cm(!) hosszúak, egyes fajok egy-egy sejtjében a DNS teljes hossza a 100 m-t is eléri. Az emberi DNS mennyisége közepesnek számít, sejtenként kb. 1,7 m, amely 46 kromoszómánkba van gondosan beágyazva. Minden kromoszómában egyetlen DNS molekula halad végig. Csírasejtjeink képződése az ún. meiosis, vagy szánfelező osztódás során a kromoszómáknak mindig a fele (23) kerül be azokba, ami majd a megtermékenyítéskor egészül ki a másik szülő kromoszómáival. Vagyis 46 kromoszómánk tulajdonképpen 23 pár, ahol 2-2 egymáshoz igen hasonló. Ezeket homológ kromoszómáknak hívjuk.

Sejtszinten ez az ivaros szaporodás, amely az élővilágban, kb. 2 milliárd éve általános. Molekuláris szinten lejátszódik egy másik csodaszámba menő folyamat, amit átkereszteződésnek (angolul crossing over) nevezünk. Ennek során a homológ kromoszómapárok tagjai megkeresik és megtalálják egymást, majd a több centiméter hosszú DNS molekulák olyan pontossággal illeszkednek egymáshoz, hogy a két szülőből származó gének egymással pont szembekerülnek. Ekkor a kromoszómák hosszától függően 3-4 helyen a DNS molekulák elszakadnak, majd úgy forrnak össze, hogy az egymásnak megfelelő DNS szakaszok a láncok mentén kölcsönösen áthelyeződnek a másik molekulára. Más szóval, olyan kombinált DNS molekulák jönnek létre, melyek részben egyik, részben másik szülőtől származnak. Genetikai tartalmuk egyikkel sem lesz azonos, de ekvivalens. Az ábra a szülők színét vörössel, ill. feketével jelöli. Azt látjuk, hogy az osztódás eredményeként kombinált kromoszómák alakulnak ki, melyekben a kromoszóma karok szakaszonként hol az egyik, hol a másik szülőtől erednek.

Felvetődik a kérdés, miért előnyös egy ilyen bonyolult rendszer? Azért, mert a két egyedből származó DNS láncokat a rendszer egymáshoz hasonlítja. Ha azok hossza, a rajtuk lévő gének közötti távolságok a minimálisnál jobban különböznek egymástól, akkor a kialakuló-félben lévő csírasejt kiszelektálódik. A sikeres átkereszteződés eredményeként viszont a géneknek új, mindkét szülőtől különböző kombinációja jön létre, amely szintén képviselhet szelekciós előnyt. Ezzel a mechanizmussal kapcsolatban különösen fontos kiemelni, hogy ez is egy, a létért való küzdelemben aratott múltbeli győzelem eredménye (l. előbb). Az ivaros szaporodás egy olyan szelekciós rendszert biztosít, ami nem a megszületett (táplált, gondozott, ivarérett) egyedek elégtelen, hátrányos sajátságai, hanem a kromoszomális DNS szerkezetének ellenőrzése révén már a csírasejtek érése szintjén szelektál.

Mutációk. Az előbb vázolt átkereszteződéses rendszer működésébe persze csúsznak olyan hibák is, amelyek összeegyeztethetők az élettel. A DNS szerkezetében bekövetkező változásokat általában nevezzük mutációnak. Ha meggondoljuk, az evolúciósan tartós változások szükségképpen örökletesek, azok mögött mindig meghúzódik a DNS megváltozása.

Mutáción a köznyelvben azt értjük, hogy az valami ritka, különleges esemény, másrészt, hogy valami − esetleg halálhoz vezető − defektussal együtt említjük. Nos, a mutáció az élővilágban gyakori, állandóan előforduló változás, mely az életképesség szempontjából lehet közömbös és előnyös is! A szemléletesség kedvéért, a genetikai vizsgálatok alapján készített statisztika azt mutatja, hogy génállományában minden ember hordoz egy, a felmenő rokonaihoz képest új mutációt. A mutáció oka lehet a DNS kémiai eredetű károsodása, de hibával dolgozik az előbb említett duplikációt és az átkereszteződést irányító enzimrendszer is. Ha a DNS-nek csak rövid szakasza változik meg, pont-mutációról beszélünk. A DNS szerkezeti változásai többfélék lehetnek. A következmények szintjén a mutáció lehet néma, lehet különböző fokú súlyos elváltozás, vagy korai halál. Ugyanakkor a mutációk hatása lehet kedvező, amely hordozójának szelekciós előnyt biztosít.

A DNS szerkezetének modern módszerekkel végzett kutatása egyik meglepetést a másik után hozta. Az egyik talán az volt, hogy a valódi sejtmagos fajok (eukarióták) sejtmagjai hatalmas mértékű DNS fölösleget cipelnek magukkal osztódásról osztódásra, ill. nemzedékről nemzedékre, amelyben nincsenek gének és a DNS kb. 90%-ához az ember esetében sem tudunk a mai napig értelmezhető funkciót hozzárendelni. Ebben a végeláthatatlan nukleotid-láncolatban a gének hosszú, nem-kódoló DNS szakaszok által megszakítva helyezkednek el, de − az átkereszteződésről írottak alapján kikövetkeztethetően − egy fajon belül mindig azonos pozícióban. Vagyis, génjeinknek pontos, fajazonos térképe van a kromoszómák mentén. 12 Mondhatjuk, hogy az öröklődés apparátusa konzervatív − ahol teheti.

Az intronok. A molekuláris biológia fejlődésével a génekről alkotott elképzeléseink egyre pontosabban körvonalazódtak; a DNS egy szakaszán vonalmenti sorban helyet foglaló nukleotidok megszabják egy polipeptid láncban ugyancsak vonalmenti sorban helyet foglaló aminosavak sorrendjét. Mikroorganizmusokban bizonyították is ilyen struktúráknak a létezését. 1977-től gyűltek a bizonyítékok arra, a valódi sejtmagos élőlények génjeiben az illető polipeptid lánc információját hordozó DNS szekvencia nem folyamatos, hanem több részletben, nem-kódoló szakaszok által megszakítva foglal helyet. A polipeptid kódot tartalmazó szakaszokat exonoknak, a közöttük helyetfoglaló nem kódoló szakaszokat intronoknak nevezték el.

Az ábrán a tojásfehérje génjét a felső sávozott hasáb szimbolizálja. A fekete csíkok tartalmazzák azt az információt, ami a fehérje szintéziséhez szükséges. A gén kifejeződésekor először a nem-kódoló szakaszok is átíródnak RNS-be, de azok utána összetett enzimreakciók eredményeként kivágódnak, így keletkeznek a fehérje szintézist irányító küldönc RNS (mRNS) molekulák. Az információ megszakításokkal történő tárolása hatalmas evolúciós távlatokat rejt magában. Az intronok kivágását ugyanis az mRNS-t kialakító enzimrendszer több mint egyféleképpen végezheti, exonokat kihagyhat, intron szekvenciákat benne hagyhat az mRNS láncban. Vagyis, egy ugyanazon gén többféle fehérjét kódolhat. A biokémia sokkal hamarabb állapította meg, hogy az emberi fehérjék száma meghaladhatja a 100 000-et, mint ahogy kiderült, csak kb. 30 000 génünk van. A markáns különbségért nagyrészt a fent vázolt mechanizmus a felelős.

Mozgékony elemek génállományunkban. A magasabbrendűekben külön molekuláris mechanizmusok alakultak ki, amelyek biztosítják a genetikai anyag viszonylag gyors, zökkenőmentes változékonyságát, vagyis a mutációkat. Ennek a mechanizmusnak fő komponensei az ún. mozgékony elemek, melyeket az erre a célra szerveződött enzimrendszer képes megkettőzni, és az elkészült másolatot a DNS láncok mentén egy másik, véletlenszerűen adódó helyre beépíteni. Ezek a DNS szakaszok önmagukban nem hordanak genetikai információt (pl. fehérje kódokat), de beékelődésük helyén az ott lévő szekvenciák folytonosságát megszakítják, azok funkcióját felfüggesztik, vagy legalábbis módosítják. Az ábrán azt látjuk, hogy az emberi és az egér hemoglobin gének régiójába milyen sok helyre épültek be ezek az egyszerűség kedvéért itt „rövid”-nek és „hosszú”-nak nevezett mozgékony elemek. (Az ábrán a narancsszínű szakaszok a gének, a szürkék a nem-kódoló régiók.) Láthatjuk, hogy a szekvenciák beépülése13 egymástól eltérő helyekre történt, vagyis később, mint ahogy a két faj evolúciója egymástól elvált 100 millió évvel ezelőtt. Mondhatjuk, hogy evolúciós időskálán a folyamat gyakori. Az emberi csírasejtek kromoszómái mentén a „rövid” szekvencia igen sokszor, kb. 500 000 példányban fordul elő, az össz-DNS több mint 10%-át adja.  

Ma már tudjuk, hogy az exonok kombinálódása a DNS szintjén is bekövetkezik, amit exon keveredésnek (exon shuffling) nevezünk. Az ábra két egymástól független gént mutat, melyekben a különböző számok különböző exon szekvenciákat jelölnek. Többféle genetikai mechanizmust is ismerünk, melyek a gén exonjait áthelyezhetik, harmadik új gént eredményezvén. Ismerünk olyan exonokat, melyek pl. egy enzim-fehérje katalitikus szakaszának információját hordozzák. Az ilyen exon számos, részben legalábbis különböző működésű fehérjében bukkan fel. A molekuláris evolúció egyes szakemberei a magasabbrendűek összes génjeit kb. 200 ősgén kombinációjára vezetik vissza. Az exon keveredés a mutációnak, a gének megváltozásának egy új minőségét képviseli. A különböző kémiai módosulásokkal összehasonlítva, itt az exonok kombinálódásakor olyan elemek találkoznak, amelyek genetikailag külön-külön már funkcióképesnek bizonyultak, így az exon keveredés után a szelekció nagyobb valószínűséggel válogathat életrevaló variánsok között. Az exon keveredés jeleit mutató fehérjék jellegzetes példái az ún. moduláris fehérjék. Ezek között találjuk a vázfehérjéket, a hormonok felbukkanását a sejtek felszínén érzékelő receptor fehérjéket, a véralvadás faktorait és az immun-ellenanyagokat. Gondoljunk bele, ezen a fehérjék működésének csak egy többsejtű szervezetben van értelme!

Egyedfejlődés. Mivel részesei, tanúi vagyunk a folyamatnak, hajlamosak vagyunk magától értetődőnek tekinteni, hogy egy hölgy áldott állapotba kerül, megszületik gyermek, unoka, felnő, majd újra kezdődik az egész. Valójában a molekuláris genetika előtt talán a legnagyobb kihívást jelentette/jelenti, hogyan lesz egyetlen sejtből − a megtermékenyített petesejtből − egy új egyén? Ez a sejt nem csak azt hordozza magában, hogy emlős, hogy ember lesz belőle, de eltéveszthetetlenül hordozza szülei/nagyszülei arcvonásait vagy éppen anyajegyeit. A nehézségeket jellemezhetjük például azzal, hogyha a legnagyobb felbontású módszerekkel hasonlítjuk is össze pl. az ember és a csimpánz génkészletét, sokkal kevesebb különbséget kapunk, mint az a testi felépítésben, vagy a szellemi készségekben tapasztalható!

A Nobel díjhoz vezető (Edward B. Lewis, 1995) áttörést ezen a területen az a kutatási program jelentette, amit az ecetmuslica egyedfejlődésével kapcsolatban végeztek. Az derült ki, hogy az állat kifejlődését olyan szabályozó gének irányítják, amelyek a kromoszómák mentén vonalmenti sorban következnek egymás után, ezeknek az ún. homeobox géneknek a fehérjébe való átírása időben egymást követően ugyanennek a vonalmenti sorrendnek megfelelően történik. A legelőször keletkező fehérje irányítja az állat feji végének alaki formálódását, majd az egymás után keletkező fehérjék fokozatosan a farki vég felé eső testrészek (szárnyak, ízelt lábak, potroh) kifejlődését szabályozzák. Ezek az ún. homeotikus fehérjék DNS-hez kötődő szabályozó fehérjék, amelyek azokat a kromoszómák egyéb helyein található géneket aktiválják, amelyek az illető testtájék felépítésében részt vesznek. Összetett, kombinatorikus rendszert alkotnak, egymás működését is szabályozzák. A muslicákból jellemzett gének ismeretében a kutatók mintegy ötletszerűen megvizsgálták, vannak-e hasonló gének a gerincesekben és emlősökben is. Igen, vannak: az ízeltlábúakban és az emlősökben működő génsorozatok egymáshoz igen hasonlók, evolúciósan egymásból fejlődtek ki. Ennek tudható be pl., hogy a mi testünk is szelvényezett (gondoljunk gerincünkre, bordáinkra). A homeobox gének nagyhatású szabályozói testünk felépítésének. Kísérletes módosításukkal pl. változtatni tudták egerek gerinc-csigolyáinak számát. Az ábrán az ágyékcsigolyák száma 4 és 8 között változik.

A szabályozó gének összehangolt, kombinatorikus működésének jellegéből adódik, hogy két olyan rokon faj génjei között, mint az ember éscsimpánz, csak nagyon kevés különbség van. Ezek a szabályozó gének az egyedfejlődés során többnyire csak egyszer a fejlődés meghatározott periódusában aktiválódnak. Nagyobb számú (emberben 39) együttműködő gén aktiválódásának időpontja és tartama, a többiekre gyakorolt gátló/serkentő hatásának erőssége a keletkező szervek, testrészek alakját, méretét a fajra jellemző módon alakítják. Az ábra azt mutatja, mennyire uniformizált a különböző gerincesek egyedfejlődésének folyamata. Balról jobbra az egymás utáni oszlopokban a halak, szalamandrák, teknősök, a házi tyúk, a sertés, a szarvasmarha, a nyúl és az ember embrióit látjuk három egymást követő fejlődési stádiumban. A szelvényezett embriók csak a fejlődés késői stádiumaiban kezdenek különbözni egymástól. Ebből következik, hogy egy-egy, egyébként igen jellegzetes testi jegy, mint pl. a hosszú orr, nem fogunk találni külön, csak erre a jegyre ható fajlagos gént. Ugyanazon gének hatáserőssége, aktív állapotuk időtartamának különbségei fogják eredményezni később a nagy alak- és működésbeli különbségeket.

Ma már tudjuk, hogy immun-rendszerünk működése közben a természetes kiválogatódás alapelvét alkalmazza, mintha csak Darwintól tanulta volna! Nevezetesen, miért nem kapunk el még egyszer egy sor fertőző betegségeket, mint amilyen pl. a szamárköhögés, a himlő, a skarlát, a bárányhimlő, és még sok más. A jelenséget úgy hívjuk: szerzett immunitás. Azt már elég régen tudjuk, hogy immunrendszerünk a fertőzés után ellenanyagokat − fehérjéket − termel a kórokozók testanyagaival − toxinjaival − szemben. Az általunk termelt ellenanyag fajlagos módon felismeri az illető kórokozó toxinját. Viszont immun-rendszerünk nem tudhatja előre, milyen betegséget fogunk kapni! A külvilágból szinte korlátlan számú, egymástól különböző káros anyag kerülhet szervezetünkbe. Sokáig lehetetlennek tűnt megválaszolni, hogyan vagyunk képesek annyiféle fehérjét szintetizálni, mivel nyílvánvaló volt, nem lehet annyi génünk, mint ahányféle ellenanyag kering vérünkben. Az derült ki, hogy immunrendszerünk hatalmas számban képes különféle ellenanyagot termelni véletlenszerűen generálván azok génjeit, ahhoz hasonló mechanizmus szerint, ahogy fentebb az exon keveredést vázoltam. Amikor az új kórokozó bekerül testünkbe, a nyiroksejtek mintegy letapogatják annak toxin-molekuláit, hozzáillesztik a magukkal hordott ellenanyagokat. Ha a toxin↔ellenanyag kölcsönhatás jól sikerül, akkor az illető ellenanyagot hordozó nyiroksejt-vonal elszaporodik, a sikertelen sejtvonalak szaporodása visszaszorul. Szervezetünkben a nyiroksejt vonalak szelekciója játszódik le! Az egyszer már bevált ellenanyagokat termelő sejtvonalakat szervezetünk megőrzi (memóriasejtek). Ismételt fertőződéskor ezek gyors felszaporodása következik be, így másodszor már nem betegít meg bennünket ugyanaz a kórokozó.

Összefoglalva azt mondhatjuk, a változékonyságért felelős molekuláris mechanizmusok mára számunkra nagyrészt jól ismertek, a változások következményei többnyire károsak, de ezek nem kerülhetők el, mert ugyanazon mechanizmusok eredményezik a pozitív változásokat is. A magasabbrendűekben a DNS hibás változásainak egy része már a csírasejtek érése folyamán kiküszöbölődik, de általában sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy az alapvető szelekciós tényező mindig a környezet. Ha egy egyed nem életképes, életműködései nem harmonikusak, akkor a többiek szaporodásukkal ki fogják azt szorítani!

A kezdetek

Hogyan alakult ki, hogyan fejlődött, és hogy nem pusztult ki az ember? Aki egy valamirevaló ragadozóhoz képest gyenge, lassú, fogazata csökevényes, csupasz testével rendkívül érzékeny hidegre-melegre, ultraibolya fényre, horzsolásokra, rovarcsípésre, hadd ne soroljam.

A fajok fejlődésének „szokásos” sebességéhez képest az ember gyorsan alakult ki. 14 Az első emlősök hozzávetőleg 200 millió évesek, a majmok 40 millió évesek. Ezen belül az ún. emberszabású majmok (az orangután, a gorilla, a csimpánz) kb. 25 millió évesek. Az ősember (Homo habilis) kb. 5 millió éve vált el a csimpánztól, első példányát Lucy-nak keresztelték, több mint 3 millió évvel ezelőtt élt. Másik példányát Richard Leakey 15 találta meg Afrikában (Kenya), amely 2 millió éves. Már voltak kőeszközei.16 A Homo erectus szintén Afrikában élt (kb. 1,6 m év). Hozzájuk tartozott a Turkana fiú aki (?) 9 évesen halt meg. Ha felnő, kb. 1,8 m magas lett volna. Leakey szerint ők már beszéltek valamilyen nyelvet (1,5 m éve). Nagy területeken élt Afrikában, de elterjedt volt Ázsiában és Európában is. Késői utódai a neandervölgyiek. 700 000 évvel ezelőtt kezdtünk tűz mellett melegedni. A mai ember (Homo sapiens) is Afrikában jelent meg kb. 250 000 éve. Ázsiában, Európában csak kb. 120 000 éve kezdett elterjedni. A kép innen kezdve tarka abban a vonatkozásban, hogy kiknek kik voltak a szülei, hova ki érkezett előbb? Gyalog, vagy tutajon? Leakey-t érzem hitelesnek, aki szerint a mai ember Afrikában alakult ki, de aztán eurázsiai vándorlásai során keveredett a korábban érkezett erectus fajokkal. Ennek molekuláris genetikai alapjai még nem tisztázottak. Az meg egyenesen paradoxonnak számít, hogy a H. sapiens meg a neandervölgyiek 60 000 évig éltek egymás mellett itt Európában úgy, hogy nem szorították ki egymást. Populációs genetikai számítások szerint ugyanis, ha két populáció él egymás mellet, az egyik minimális szelekciós előnye (2%) is ahhoz vezet, hogy 1000 év alatt kiszorítja a másikat.

Itt emlékeztetek arra, hogy a H. heidelbergiensis gyakran kimarad az ősemberrel foglalkozó művekből, holott régebben élt (500 000 éve), mint ahogy a neandertáliak megjelentek (kb. 200 000 – 250 000 éve). Hadd csempészek egy kis mosolyt őseink történelmébe azzal, hogy elődeink szellemi fejlődése szükségszerűen vezetett annak felismeréséhez, hogy a Kárpát-medence optimális hely a letelepedéséhez. A Vértes-Szöllősi lelet (ábra) állít emléket annak az ősember törzsnek, „aki” (Samu) itt élt hazánk területén hozzávetőleg 350 000 évvel ezelőtt. 17

A kérdés összetettségére gondolom rávilágít az ábra. A piros oszlopok mind egy-egy ősemberi törzset jelölnek sematikus térben (X tengely) és időben (Y tengely). Elődeink maradványait megtaláljuk az Afrikát, a Közel- és Távol-Keletet, az Európát felölelő térségben, a trópusokon, a mérsékelt és a hűvös klímájú helyeken. A távolságokat tízezer kilométerekben, a közben eltelt időt tíz-, százezer és millió években kell mérjük. Mindezek az ősök akkor éltek, amikor még nem szelídítettük meg a lovakat és nem fedeztük fel a kereket. Az ábra azt sugallja, hogy az ősember törzsei sehogy sem állíthatók egy folyamatos vonal menti fejlődési sorba. Inkább úgy néz ki, hogy az ősember törzsei többször, egymástól többé-kevésbé függetlenül indultak fejlődésnek, majd haltak ki, mielőtt a H. sapiens színvonalát elérték volna.

250 000 évvel kezdődően finomodtak a szerszámok (mintegy 60 féle típus), de utána közel 200 000 évig nem változtak. 100 000 évvel ezelőtt volt az első temetés. 60 000 évvel ezelőtt temettek valakit gyógynövény virágágyra.

Itt azonban muszáj megálljunk és egy kis kitérőt tegyünk. Akinek fő mondanivalója, hogy az ember hogyan is jutott el az intellektuális-emocionális lét csodálatos magasságaiba és hogyan, miért került napjainkra zsákutcába, hajlamos megfeledkezni a részletekről, nevezetesen: tényleg, mikor, miért, hogyan jöhettünk le a fáról, jöhettünk ki az erdőből, mikor, miért lettünk csupaszok? Vagy kissé visszafelé tekintve, mikor, miért veszítettük el farkunkat? Az evolúció folyamatát részleteiben vizsgáló tudósok számára ezek igen fogas, részben máig megoldatlan kérdések! A múlttal kapcsolatos, a mai ember képzeletét leginkább borzoló feltételezés, hogy a H. sapiens ősei − valameddig legalább is − vízben éltek, mint a fókák vagy a delfinek. Hát… ne ítéljük el, ha egy hétköznapi ember azt mondja a bajusza alatt, hogy „ennél az Ádám és Éva története is sokkal jobban hangzik!” Melyek a problematikus pontok? 1) Elveszettük egész-test szőrzetünket. 2) Vastag, bőr alatti zsírszöveteink vannak. 3) Verejtékezünk (a főemlősöknek, de az emlősök többségének sincsenek verejtékmirigyei!). 4) Verejtékünk és könnyünk is sós. 5) A sós verejték a tengeri emlősöknél általános, az ő szervezetükbe is több só kerül a szükségesnél (és ők is sírnak!). 6) Az emberi újszülöttben három hónapos koráig működik az a reflex, melynél fogva a vízbe esett csecsemő félbeszakítja légzését, nem szív be és nem nyel le vizet, nem fullad meg! 7) Termetünk közeli rokonainknál sokkal kecsesebb, nyúlánkabb, végtagjaink hosszabbak. Ezek az adottságok mind az úszó életmódhoz illenek. 8) L. P. LaLumiere 18szerint Északkelet-Afrikát 4-8 millió évvel ezelőtt víz borította. Ez az a periódus, ami alatt elváltunk a csimpánztól és a H. habilis első nyomait is erre felé találták… 9) A talányt fokozza, hogy pont ebből a korszakból nincs semmi ásatási leletünk. Nem vethetjük el sommásan múltbeli kalandunknak ezt a lehetőségét! Különösen − a szőrtelenségen túl − a sóháztartásunk fenti furcsasága nehezen magyarázható másképp. 10). A teória hívei szerint a két lábon járásra oly-annyira alkalmas, hosszú, karcsú alsó végtagjaink pont vízi (úszó) korszakunk alatt fejlődtek ki és távolodtak el a főemlősök nagyon-nem esztétikus és gyaloglásra kevéssé alkalmas végtagjaitól.

 

Kr. e. 35 000 – 10 000 között volt az emberiség első művészeti aranykora. Legismertebbek a barlangfestmények (baloldali ábra 19) de ugyanilyen művészi értékük van a kisebb szobroknak (jobboldali ábra 20) és a használati tárgyakra vésett/karcolt díszítéseknek is. 

 Működik-e az evolúció az emberen jelenleg is? Aki komolyan veszi a darwinizmust az erre a kérdésre látatlanból is csak igennel válaszolhat. Mégis, hogyan kell a folyamatot elképzelni? Tekintsünk először egy könnyebben belátható példát. Az emberi történelemből számos hatalmas járványt ismerünk. Ilyen volt pl. a pestis, a vérbaj (a keresztes háborúk idején), vagy legutóbb az ún. spanyolnátha. Ezek több millió, esetenként több tízmillió áldozatot követeltek. A felsorolt járványok mind olyan korban törtek ki, amikor a járvány megszüntetésében az orvostudomány még édes-kevés szerepet játszhatott. 21 A nagy járványok mind lecsengtek, miért? Az emberi populáció (minden más élő populációhoz hasonlóan) mindig heterogén. Ha valamely kórokozó megjelenik, valamennyi embert megfertőz, de mindig vannak/lesznek egyedek, amelyek ellenállók, nem kapják el a betegséget, ezek egy szelekciós folyamat győztesei lesznek.

Egy szemléletes példa a természetes kiválogatódásra, melynek jómagam is kárvallottja vagyok. A tejcukrot szervezetünk csak akkor tudja hasznosítani, ha annak molekulája a gyomorbél-csatornában kettéhasad. Ezt egy enzim, a b -galaktozidáz végzi. Természetszerűleg ez majdnem minden emberben jelen van, másképp anyatejes tápláltatásunk idején komoly problémáink lettek volna. De felnőttként már meg tudnánk lenni tej nélkül! Evolúciónk során a természetes kiválogatódás úgy működött, hogy azon népek fiaiban, akik számára felnőtt korban már nem volt meghatározó tápanyag a tej, éveik előrehaladtával az enzim működése megszűnik (nem termelünk egy fehérjét potyára csak úgy!). A (múltban) pásztorkodó, állattartó népek körében viszont az enzim életen át aktív maradt, mert ők később is itták a tejet. Mára az enzim defektusát („laktóz intolerancia”) a megfelelő enzimkészítménnyel pótolni lehet. Bizonytalanná vált viszont, hogy az én őseim is ott hajtották-e a birkát meg tehenet Belső Ázsia legelőin, amire most olyan rátartiak vagyunk (L. L. Cavalli-Sforza 37).

De vajon fejlődnek-e öröklött szellemi sajátságaink is a jelenben? W. D. Lassek és S. J. C. Gaulin 2008-ban megjelent közleménye 22 igen tanulságos módon világít rá, hogyan közelít korunk természettudománya a maga széles fegyvertárával ehhez a problémához.

Valamennyire megint be kell csábítsam az olvasót egyes tudományos részletekbe abban a reményben, hogy a tanulságok kárpótolnak az esetleg nehezen emészthető fogalmakért.

Csimpánz rokonainkkal összehasonlítva a H. Sapiens kifejlődése közben az agy mérete megháromszorozódott. Nyilvánvaló, hogy különleges figyelemmel kell vizsgálni minden olyan faktort, amely a nagyméretű agy kifejlődésében szerepet játszik. Ilyen faktorok azok a hosszú szénláncú, többszörösen telítetlen zsírsavak, különös tekintettel az w -3 docosahexaenoic savra (a továbbiakban: esszenciális zsírsavak), amelyek nélkülözhetetlenek az embrió és a fiatalok agyának fejlődéséhez. Ezek a zsírsavak az emberi agyvelő szárazanyag-tartalmának hozzávetőlegesen 20%-át adják. Ezekből még az átlagos összetételű, állati eredetű tápanyagokban is kevesebb van a szükségesnél 23, bizonyos előanyagokból tudja ezeket szervezetünk előállítani. Ugyanakkor pozitív összefüggést találtak az anya terhességet megelőző, tengeri állatokból származó tápláléka 24 és a születendő gyermek verbális IQ-ja között.

Az esszenciális zsírsavak a hölgyek zsírpárnáiban raktározódnak, de érdekes módon nem egyenletesen, hanem főleg a csípő és a comb zsírpárnákban. Általános energiafelhasználás közben a hölgyek szervezete ezekre a raktárakra különös gonddal vigyáz, hölgyeink tisztában is vannak vele, hogy a csípőtájon jelentkező fölöslegtől fogyókúrával nem lehet megszabadulni! Az esszenciális zsírsavak a terhesség és a szoptatás alatt mobilizálódnak.

A zsírpárnák ezen fajlagos viselkedése magára vonta a kutatók figyelmét. (A vizsgálatok a Third National Health and Nutrition Examination Survey adataiból származnak, összesen több mint 16 000 személyt érintettek. Az adatokat korrigálták a kor, a műveltség, és az etnikai különbségek szerint is.)

Mérni kezdték a hölgyek/anyák derék és csipő kerületének hányadosát. (DCSH, angolul waist-hip-ratio, WHR, tehát az ábrán köldök fölött mért kerületet osztjuk a medence tájon mért kerülettel.) A DCSH tehát annál kisebb, mennél karcsúbb az illető és mennél nagyobb a csípőbősége. A hányados széles határok között változik kb. 0,5-től akár 1,0 fölé.

Igen figyelemre méltó eredmények adódtak, amikor vizsgálták az összefüggéseket a DCSH és a szellemi képességek között. 1933 anya-gyermek páros adatai szerint amíg az anyák DCSH-a 0,72-ről 0.92-re emelkedett, addig a gyermekek összetett intelligencia tesztjének értéke 8,7-ről 7,5-re csökkent. A szélesebb csípőjű anyák gyermekei félreérthetetlenül okosabbak (ábra). Ez a tendencia fennmaradt akkor is, ha az értékeket korrigálták a szülők képzettségére, a családi jövedelemre és az etnikai különbségekre.

Maguknak a hölgyeknek az intelligencia teljesítménye sem független a DCSH-tól, amely +0,45-ről −0,45-e változott, miközben a DCSH 0,64-ről 0,92-re emelkedett. A széles csípőjű hölgyek okosabbnak mutatkoztak! (ábra lent balra). Ennek alapján nem volt meglepő, hogy a hölgyek versenyezni látszanak a csípő-zsírsav raktárakért saját születendő gyermekükkel. Azok a 16 év alatt először szülő nők, akiknek DCSH-ja 0,74 fölött van, markánsan alacsonyabb szellemi teljesítményt mutattak, mint a 0,74 alatti DCSH-val bírók. Ezt úgy magyarázhatjuk, hogy nekik még saját agyuk fejlődéséhez is szükségük van raktáraikra és − mint a többi hasonló esetben − az anyai szervezet az embriót részesíti előnyben (ábra lent jobbra). Az esszenciális zsírsavak nagy mennyiségben mobilizálódnak a csípő-tájékról minden terhesség folyamán és ezek − különösen szegényes táplálkozás mellett − nem pótlódnak, az anya csípőben lesoványodik. Statisztikák mutatják, hogy az IQ értéke csökkenő tendenciát mutat a születések sorrendjében.Hogyan kapcsolódnak a fenti ismeretek az embe ren a jelen ben is működő valamely evolúciós mechanizmushoz? A kuta tók a férfia kon kezdtek fényképfelvételek segítségével kutatásokat végezni, hogy milyen hölgyet tartanak vonzóbbnak. Felmérések szerint ők 0,6-0,7-es DCSH-vel bíró hölgyeket tartják legvonzóbbnak. Statisztika készült az USA-ban, Nagy-Britanniában Japánban, Kínában, Ugandában, Kenyában, Ekvádorban. Egy másik felmérésben 58 különböző kultúrában is azt mutatták ki, hogy a férfiak 90%-a találta vonzóbbnak a vastagabb combú és szélesebb csípőjű nőket.

Adva van tehát a hölgyeknek egy, a DHCS-vel számszerűen jellemzett, ugyanakkor rátekintéssel igen könnyen felismerhető testi adottsága, amely valószínűsíti, hogy az illető hölgy utódainak az átlagnál jobb szellemi képességei lesznek. Az alacsony DHCS érték kétségtelenül alkati (amint már említettem, étkezési diétával való trükközéssel nem változtatható), örökletes sajátság. Öröklődési mechanizmusa bonyolult (ún. poligénes öröklődésű), népszerűen magyarázva azt jelenti, hogyha valakinek mindkét felmenő ágbeli rokonsága alacsony DHCS-vel bír, akkor valószínűleg saját magának is ilyen alakja lesz. A férfiak előbb leírt vonzódásának irányára vonatkozó statisztikai adatok igen meggyőzőnek látszanak. Öröklődő jellegére vonatkozóan nem olvastam adatot. Sok, egymástól távoleső etnikumban való előfordulása viszont ugyancsak alkati jellegre utal. Abban lehetünk biztosak, hogy amelyik népcsoport férfiaiban megvan ez az „ízlésbeli egyoldalúság”, ott idővel az utódok szellemi képességeinek átlaga növekedni fog. Egy adat: Kínában a DHCS jellemző értéke 0,6! Egy szubjektív megfigyelés: a japán nőket szemügyre véve, az ő legnagyobb részük is „darázsderekú”. Azt pedig számtalan statisztikai felmérés mutatja, hogy a japánok IQ-jának az átlaga a legmagasabb a világon.

Az emberi sokaságban működő szelekciós jelenségek példájaként álljon itt egy szubjektív paragrafus. A dolog genetikai hátterét tudomáson szerint még senki nem tanulmányozta, de annak szelekciós jelentősége szerintem aligha vitatható. Ez pedig szociális valóságunk egy nagyonis mélyenható jelensége: a divat. A több előítélettel megáldott olvasók tekintsék ezt úgy, mint a tudomány színfalai mögé kitekintő mosolyt, a kevésbé elfogultak viszont gondolkozzanak el rajta. Az itt tapasztalt jelenségekért felelős örökletes tényezők kromoszomális lokalizációjának vizsgálatát én sem fogadnám el diplomamunkám témájául, de meglátásom szerint a darwini szelekció jegyei világosan felismerhetők benne. A divatra jellemző a közösségben felbukkanó valamilyen motívum - ruhadarab, frizura, férfi-fülbevaló, emeletes női cipő, piercing és számtalan egyéb semmin-ne-csodálkozz - , ami a populáció tagjai számára mind viselési kényszerként jelenik meg. Itt az első lényegi faktor, hogy minden ilyen motívum előnyhöz juttat valakiket a heterogén populációban. Gondoljunk arra, hogy hölgyeinkhez, lányainkhoz milyen következetességgel érkezik a sugallat, hogy mindig más-más testrészeiket hagyják fedetlenül. Kinek-kinek majd combjának, majd mellének átlagosnál esztétikusabb volta növeli meg az esélyét annak, hogy felfedezzék. A második lényegi faktor ebben a kiválogatódásban pont a váltás. Egy-egy szezon elmúltával a szép-nyakúakat váltani fogják a dúskeblűek, őket a karcsú derekúak, a további felsorolást az olvasóra bízom, de annyit megjegyzek, hogy a természet kegyessége jóvoltából nő-embertársainkon bőven akad annyiféle látnivaló, hogy egy generációváltáson belül semmiképpen nincs szükség a divatban az ismétlésre. A nagymamák ruhadarabjait viszont már a kuplé tanulsága szerint is fel lehet venni.

Összegezve, jó okunk van feltételezni, hogy az emberiség szelekciós alapon a jelenben is fejlődik biológiai és szellemi értelemben is. Egyáltalán, az a helyes, ha sok biológus szakemberrel együtt úgy fogjuk fel, hogy a faj tulajdonképpen egy időbeli folyamat (kb. 1 millió év). 

Testi adottságaink; hátrányok és előnyök

Számba véve adottságainkat, azt vesszük észre, hogy számos vonatkozásban távol esünk az optimumtól. A négylábú fajokkal összehasonlítva lényegesen nagyobb teher hárul a szívre és az erek idegi szabályozási rendszerére. A vérkeringés dinamikája is kedvezőtlenebb az áthidalandó nagyobb magasság-különbség miatt, amit tovább fokoz a legmagasabb pozícióban helyet foglaló agyvelő hatalmas oxigén igénye. Négylábú rokonaink világában a szívinfarktus többnyire ismeretlen.

Vázrendszerünk számára a két lábon járás több szempontból is jelentős többlet igénybevételt jelent. A test egész tömege a medence-övre terhelődött, annak relatív megerősödését eredményezte. Ugyanakkor az újszülött koponyája is nagyobb, akár az emberszabású majmokkal összehasonlítva is. A női medence, mint a szülőcsatorna része, méreteit illetően ennek a feladatnak is meg kell feleljen. Szüléskor a szülőcsatorna méretei − a csodával határos módon − még meg is növekszenek! A merev ízületek fellazulnak, a farkcsigolyák hátra mozdulnak, hogy (bár szűk) szabad utat adjanak a születendő gyermek koponyájának! Ennek, az ember esetén szélsőséges állapotnak természetesen kockázatai vannak. A szülés alkalmával mind az anya, mind az utód pusztulásának gyakorisága lényegesen nagyobb, mint a többi emlősöknél. 25 Ráadásul, ez a gyötrelmes folyamat „gazdaságtalan” is. Ha csak háziállatainkra (nyúl, disznó, macska, kutya) gondolunk, egy-egy ellés, fialás eredménye esetükben akár tucat apróság is lehet. („Örül neki, mint gazdasszony a pitvar kutyakölyöknek!”) Az embernél az ikerszülés, pláne a többes ikerszülés ritka. Az emberi beavatkozás − császármetszés, lombik ikrek − lehetősége evolúciósan még nemigen értékelhető. Röviden: számos testi adottságbeli hátrányunkat a létért való küzdelemben bizonyára az intellektuális képességinkből adódó előny kárpótolta.

Fennmaradásunk, elterjedésünk szempontjából fontos tényező, hogy az ember mindenevő. Ezt széles értelemben kell venni. Őseink vadásztak, halásztak, de megettek mindenféle gyümölcsöt, gyökeret és szükséghelyzetekben dögöket és emberhúst is. Az élővilágban senki nem mer hozzányúlni akarattal a tűzhöz, ami mellett nem csak megmelegedni, áttelelni lehet, hanem ételeinket is ízletesebbé és tartósabbakká lehet tenni (füstölt húsok).

Az ősember tudott a legjobban célba dobni kővel, dárdával messziről elejteni állatokat, pl. halat (l. később).

Nem szabad elfelejtkezni olyan, látszólag jelentéktelen sajátságokról sem, mint amilyen pl. hogy a hölgyek irtózása patkánytól, egértől, rovartól nem kényeskedés, minden nép lányaiban egyaránt megtalálható! Azt már csak durván tudjuk becsülni, hány pestis járványt úsztunk meg azáltal, hogy asszonyaink menekültek a patkányok közeléből.

Az emberi szexus. A férfiak nemzőszerve a főemlősök között a legnagyobb. A szexuális élet csak az ember esetén független az évszaktól és a teherbe eséstől. Ugyancsak az ember sajátsága az egész éven át jelentkező menses és fogamzóképesség. Ezek a jegyek már őseink esetén is felfokozott szexuális tevékenységre utalnak. Mindez a tartós párkapcsolatok stabilitásának kedvezhetett, figyelembe véve, hogy az ősember átlagéletkora nem igen terjedt túl a 40. éven.

A gorilla hím (testsúlya kb. 250 kg) 2-3 nőstényeire (kb. 60 kg) hatékonyan vigyáz, de csak tavasszal közösül, melynek időtartama másodpercekben mérhető. Az utódok a kis családban maradnak. A csimpánzok egyébként viharos szerelmi élete (egy tüzelő nőstény 10-20 perces időközönként több hímmel is párosodik) szintén főleg a tavaszra korlátozódik. Az utódok egy nagyobb közösség tagjai lesznek, a felnőtt generáció kollektív gondoskodására bízva. Ne higgyük azonban, hogy a mi szexmániás természetünknek − beleértve eltévelyedéseinket − ne lennének „hagyományai” elődeinknél. A bonobók (törpe csimpánzok) igen szexuálisak. Kezdve az anatómiai részleteknél, hüvelyük a hasi oldal felé tolódott, gyakori náluk a misszionárius pózban végzett közösülés. Kedvelik a maszturbációt, amit gyakran kölcsönösen végeznek, vannak leszbikus, ill. homokos jellegű játékaik. Ezekben a fiatal kölykök is gyakran részt vesznek. A serdülők később kissé visszavonulnak, a felnőtté éréskor pedig rendszerint másik csoporthoz csatlakoznak és aktivitásuk ismét megnő. A bonobóknál is elkülönül már a szex örömszerző, stressz-oldó, ill. szaporodási funkciója.

 Egy figyelemreméltó megfigyelés: a szexuális aktus intim jellegét semmiféle állatnál nem tapasztaljuk.

Egy másik érdekes − csoportjellegünket hangsúlyosan alátámasztó − adat, hogy (pl. munkahelyi-) hölgyközösségekben a menses ciklusa szinkronizálódik (hogy lehetőleg azonos versenyhelyzetben maradjanak!).

Az emberrel foglalkozó tudományágak, az anatómia, pszichológia, etológia stb., gazdag és izgalmas ismeretanyagot halmoztak fel magunkról, melyek a jelen írást is bőségesen kiegészítik, de inkább egy külön művet igényelnének. 26

Intelligencia, emóciók

Az ember memória-kapacitása lehetővé tette, hogy igen nagyszámú növény és állatfajról tudja, melyik miért veszélyes, melyik ehető, vagy mérgező, milyen a többi fajok életmódja, hol keresse őket, mikor meneküljön előlük, hogyan kell rájuk vadászni?

Az elvontabb részletek előtt még rá kell mutassunk az emberi elme egy jellegzetes sajátosságára, nevezetesen, az ember csillapíthatatlanvonzódására a tárgyakhoz. A majmok ebben a vonatkozásban elődeink. Ők is kíváncsian vonzódnak a tárgyakhoz, vizsgálgatják, manipulálják azokat. Tárgyak nélkül nincsen kultúra! A tárgyak kultúránk céljai és eszközei egyben. Gondoljunk például a Willendorfi Vénusz szoborra (az ábrát l. előbb.), vagy saját berögzült ajándékozási szokásainkra. Kutatások szerint az ajándékozás volt előbb, ebből fejlődött a (csere-) kereskedelem. A tárgyaknak az őstörténelemmel foglalkozók számára van egy igen fontos, praktikus vonatkozása is; az ásatásokkal előkerült tárgyakon alapulnak elődeinkről alkotott tudásunk/elképzeléseink legnagyobb része. Pl. az „olduvai ipar” az ásatások során előkerült, ember alkotta tárgyak szimbolikus neve. Amit 1,5-2 millió évvel ezelőtt élt elődeink intelligenciájáról tudhatunk, azt legnagyobbrészt az általuk készített tárgyak fejlettségéből következtetjük.

Az emberi tudatot mindig az újszerű, az ismeretlen, az irracionális vonzotta. Az irracionálishoz való vonzódás hajlama szerintem a H. sapiensegyik alapvető sajátsága. A megfogalmazás szintjén nem szabad elválasztani a kíváncsiságtól. Paleontológiai leletek bizonyítják, hogy a H. sapienstúlvilági létre vonatkozó hiedelmei nagyjából egybe esnek saját létezésével, amely százezer évekre tehető. Aztán az újat, az érthetetlent az elme próbálja feldolgozni. Két megoldás van: 1) A mitikus, amely kánonba foglalja az érthetetlent, megjelenik a csoda, ezek összege lesz a vallás. 2) A tudományos, ami addig töpreng, dolgozik, amíg különböző áttételeken, analógiákon, a jelenségek próbálgatásán (kísérletezésen) keresztül felismeri az ok-okozati összefüggéseket, értelmeset alkot az érthetetlenből. Descartes, vagy bármely nagy tudósunk számára a felvetődő problémák először irracionálisak voltak, amik megértése, megoldása, rendszerbe foglalása eredményezi a tudományt. Az ősembert ez a hajlama juttatta mind szélesebb körű ismeretekhez, a természetet mozgató törvények megértéséhez. 

A nyelv

Egymás szándékainak felismerése − pl. a média által felkapott, divatos téma, a testbeszéd útján − sok-sok millió évvel megelőzte a tagolt beszédet és ez nem is monopóliuma fajunknak. Az viszont, hogy hangsorok útján szót értünk egymással, az úgy tűnik, hogy a mi kiváltságunk.

A nyelvet sem teljesen egyedül birtokoljuk. A delfinekről pl. kimutatható, hogy van egy kb. 40-60 szavas szótáruk. Ez olyan hangsorokat jelent, amit víz alatti rezgések formájában bocsájtanak ki és azok segítségével egymás számára felfogható és nem félreérthető információkat tudnak továbbítani. Ezt a partner adekvát válasza visszaigazolja. Egy emberi környezetben nevelt és tudományosan megfigyelt gorilla több mint 600 szót volt képes felfogni és arra értelmes módon reagálni (hangképzése ezzel nem tartott lépést).

A nyelv kifejlődésének folyamata még a jelenben is vita tárgya. A kérdés egyik neves ismerője, Terrence Deacon 27 szerint a nyelv 2 millió évig fejlődött (mint fentebb láttuk, Leakey¹⁵ szerint már a Turkana fiú is beszélt valamilyen nyelvet 1,5 millió évvel ezelőtt). Ugyanakkor jó okunk van feltételezni, hogy az emberi intellektus robbanásszerű fejlődésen ment keresztül kb. 35 000 évtől kezdődően, amit pl. az ősművészet egyidejű felfutása is jelez. 28 (Ennek a több szempontból robbanásszerűnek nevezhető felfutásnak az okaira vonatkozóan nincs egységes álláspont.)

Az agy fejlesztette a beszédet, vagy a beszéd az agyat? Ahogy azt máshol is jelzem, a tudomány válaszai ebben a tárgykörben is politikai érdekekbe ütköznek, a viták élesek és nem a tudományos okfejtés logikáját követik. Jómagam úgy szoktam ezt kifejezni, hogy több a vitatott, mint a vitatható kérdés. Szerintem a Chomsky 29 gondolatmenete a mértéktartó. Szerinte abban lehetünk biztosak, hogy a nyelv a természetes kiválogatódás eredménye, azt meg nem tudhatjuk pontosan, hogy időközben mi, hogyan történt egy olyan bonyolult rendszerben, mint amilyen az emberi agyvelő. Chomsky egyébként nem látja be, hogy valakinek a fejlettebb beszédkészsége egyéni szelekciós előnnyel járna. Ennél a pontnál azt a kiegészítést kell tegyük, hogy egy fejlett nyelv elsősorban csoportszelekciós előnyt jelent! Pinker 30 szerint a nyelv fejlődése következtében növekedett meg az agy. 31 Kétségtelenül nagy kihívást jelentett a közösségek tagjainak társaik viselkedését előre kiszámítani, ahol a tagok szándékai is mindig változtak (természetesen ez az okfejtés is adottnak veszi a csoportok létét).

Hogyan is épül fel és hogyan működik agyvelőnknek az a része, amely a nyelvért és beszédért felelős? Beszélünk érző és mozgató beszédközpontról. Ezek a központok az agynak pont abból a részéből fejlődtek, amelyek a pontos (félkezes) célzásért felelősek, vagyis agyunk bal féltekéjében foglalnak helyet. Nagyobb helyet is foglalnak el, mint a jobb félteke ugyanazon régiói, ezen az alapon nevezzük a bal féltekét domináns féltekének. Ez az aszimmetria fajunkra jellemző, még a csimpánznál is alig lehet ilyen különbséget felfedezni. Az 1,5m éves pattintott kőszerszámokból viszont már lehet következtetni, hogy a készítők 60-70%-a jobbkezes volt!

Miben is áll az, hogy mi szavakkal, fogalmakkal információkat tudunk közölni egymással? Vegyünk egy egyszerű szót, pl. lámpa. A külvilágból ez az információ befuthat úgy, hogy szemünkkel látjuk a lámpát, vagy annak rajzát, kezünkkel kitapinthatjuk azt a sötétben, halljuk a szót embertársunktól, vagy éppen a TV-ből. Agyunk ezekből az ingerekből modellt alkot, ami magában foglalja annak legkülönbözőbb változatait a közlekedési lámpától a kristály csillárig. Felismerjük a lámpákat, ha azoknak csak egy kisebb felületét láthatjuk, vagy − megfelelő tanulás után − idegen nyelven halljuk a szót. A szó ugyanakkor egy hangsor, amely, ha áttevődik a mozgató oldalra, akkor ki is tudjuk mondani. A nyelv nehéz tudomány, a kisgyermek csak egy-, másfél év igyekezet után képes szavakat mondani, további egy-két év után mondatokat (a tanulás ideje igen széles határok között változik és ez korántsem arányos azzal, hogy végül a gyermeknek milyen szellemi képességei lesznek).

A nyelv az ember számára igazi csodafegyver! Segítségével olyan összetett információkat, ismereteket, gondolatokat, érzéseket tudunk közölni egymással, ami az élővilágban egyedülálló! Kb. 6000 éve a szavakat le is tudjuk írni, így azt egy jelen nem lévő (esetleg már nem élő) embertársunktól is meg tudjuk tanulni. A szavak a nyelvnek csak előfeltételei, melyekre ráépült a gondolkozás képessége. Gondolkozási rendszerünk összetett mivoltára példa, hogy olyan elvont szavakat is félreérthetetlenül meg tudunk értetni embertársainkkal, mint pl. a remény! Egy szó, aminek a külvilágban semmi megfogható megfelelője nincs!

Hogyan fejlődött a nyelv, ha azt nem anatómiai, élettani szempontból vizsgáljuk, hanem annak funkciója, grammatikai szerkezete szerint? Ralph Holloway 32 a nyelv fejlődésének olyan társas viselkedés volt az alapfeltétele, amely inkább együttműködő volt, mint agresszív. Az ilyen közösségekben megjelenik a társas intelligencia, ahol egy felismerés visszaigazolódásakor nem csak magunkra és a külvilágra vagyunk utalva, hanem az eredhet embertársunktól is. Ott fejlődhetett, ahol jelen volt a nemek közötti munkamegosztás és lehetővé tette a gyermekkori függőség meghosszabbodását és a nemi érés kitolódását.

Önként adódik a feltételezés, hogy a nyelv a vadászat, a társas zsákmányszerzés közben játszott fontos, alkalmanként életmentő szerepet. Viszont, a legprimitívebb körülmények között élő kultúrákról is kiderült, hogy a táplálék megszerzésére és a legalapvetőbb egyéb szükségletek kielégítésére fordított átlagos idő nem haladta meg a heti 2-3 napot. A fennmaradó időt elsősorban a beszélgetések töltik ki! Robin Dunbar33feltételezése szerint a nyelv közvetlen, személyes kontaktusok közben kialakult kommunikációs eszköz, népszerűbben kifejezve, a nyelv elsődleges formája a pletykálás volt, mintegy a kurkászás fejlettebb változata. A nyelv a személyes kontaktus fenntartásának eszköze, mintegy hangos ápolás. A nyelv hatalmasan kiterjesztette az érintkezés lehetőségeit: beszélni egyszerre több emberhez is lehet, és beszélhetünk út- vagy evés közben, ill. a földeken dolgozva. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a megnyúlt utódgondozási idő − a gyermekek nevelése − erre a bizonyos 2-3 napra esett, így az az emberi tevékenység egyik legfontosabb része.

Kurkászás alatt azt a műveletet értjük, melynek során az állatok egymást vakargatják. Számos fajnál megfigyelhető, sőt olyan eset is van, amikor más-más fajhoz tartozó egyedek kurkásszák egymást. Mégis, legjobban ismert az orángutánoknál és a csimpánzoknál. A szociális élet jelentős megnyilvánulása. Egy, a csoportban alacsonyabb rangú egyed számára megtiszteltetés, ha a csoport magasabb rangú tagját vakarhatja. A domináns egyedek az alárendelteket időnként megfenyítik. Viszont, ha a megfenyített egyed túl izgatott, akkor kurkászással nyugtatják meg. Ilyenkor a domináns kurkássza a az alárendeltet. Ezzel a furcsa jelenséggel kapcsolatban se feledjük a darwini hátteret: ez is egy valamikori evolúciós győzelem eredménye (l. előbb). Jelen esetben a kurkászással a csoport tagjai olyan szőrzetbe ragadt parazitáktól szabadulnak meg, melyek bőrbetegségeket, járványokat okozhattak. Ha mesterségesen megakadályozzák a kurkászást, az állat hamarosan elpusztul.

Hogyan, mire használjuk a nyelvet? Az alapvető érzelmi, indulati megnyilvánulások (fájdalom, veszély, vágyak) nyilván megelőzték a tagolt beszéd kialakulását. Mire, milyen mértékben használjuk nyelvünket? Mindig akkor, amikor a gondolatok közlése környezetünkkel logikus szükséglet? Önként adódik a válasz: nem. A kommunikációs kapcsolat környezetünkkel ugyanolyan jellegű szükséglet, ösztön, mint az éhség, vagy a szomjúság. A kommunikációs partnerségben a beszélő fél a domináns, a hallgató inkább passzív. A beszéd ösztöne jóvoltából környezetünkhöz küldött üzeneteinkben nagy fölöslegben vannak a hallgató partner számára fölösleges információk. Mégis, hosszú távon egy emberi közösség hatékony csoportként való fenntartásához ez a kommunikációs aktivitás nélkülözhetetlen 34, ill. nélkülözhetetlen volt. A jót könnyen megszokjuk, de az emberek között a nyelv akkor lett a gondolatközlés forradalmian új eszköze, amikor még sem internet, se könyv, se rovásírás nem volt. A technikai eszközök lehetővé teszik mások tapasztalatából származó, tehát közvetett tudás megszerzését. Ennek hátránya is van, mert elszegényít(het)i az a saját tapasztalatot.

A nyelv kiemelt jelentősége mellett arról ne feledkezzünk el, hogy az emberi ismeretek el nem hanyagolható része nem verbalizálható, nem vihető át könyvekkel, filmtechnikával, internettel, csak személyes kontaktussal lehet megtanulni (pl. műtéti technikák finomságai). Fukuyama ezzel magyarázza csúcstechnológiai fejlesztések rendkívüli mértékű koncentrálódását egy-egy földrajzi helyen.

Az ember társas lény

Egy inkább filozofikus jellegű értekezés keretében az az egyszerűbb, ha kijelentem, szerintem az ember fejlődése olyan folyamat, amivel kapcsolatban nincs szükség a genetikából ismert csoportszelekciós mechanizmus bizonygatására! Maga az ember a bizonyíték a csoportszelekcióra− a maga múltjával és jelenével! Az emberek együttműködése, egymást segítése révén a hatékonyabban együttműködő csoportok kerülnek előnybe, a szelekció a csoportok között folyt (Wynne-Edwards és mások6).

A csoportszelekció körülményei között a fejlődés ciklikus jelleget ölt. Mit is jelent ez? Kövessük végig intellektusunk, agyvelőnk fejlődését eszerint a gondolatmenet szerint. Szociális jellegünk még a majmoktól származó örökség. A fejlődéshez a csoporton belüli együttműködés javulása képviselt szelekciós előnyt. Mi volt ennek a kritériuma? Hogy a tagok állandóan figyeljék egymást, legyenek a többiek az ő számukra minél kiszámíthatóbbak. Az embert hallatlanul izgatja az, hogy társa mire gondol, mit tervez, miről mi a véleménye. Akár néhány − ezen a képesség szempontjából előnyös − alkati változás (mutáció) markáns szelekciós előnyt jelenthetett a társas életforma körülményei között, a fejlődés folyamata önmagát gyorsította tovább, növelvén az intellektuális teljesítményt és − hosszabb távon − az agy tömegét. A fejlődés mértéke jellemezhető pl. azzal, hogy az ember arca a tudatban és az emóciókban zajló események közben kb. 150-200 féle kifejezést ölthet, amit embertársaink észlelnek és annak jelentését képesek is leolvasni. 26 Egy másik mérhető adat, hogy egy normális ember kb. 150 csoport-tagot képes kiismerni.

Gondoljunk bele, legfőbb faji jellegzetességünk, a nyelv is értelmetlen, haszontalan furcsaság lenne, ha nem alkotnánk szociális közösségeket (Chomsky 29).

Mitől lesz egy embercsoport hatékony? A különböző tudományágak (idegfiziológia, pszichológia, antropológia, etológia, etnográfia stb.) jóvoltából az emberi sajátságoknak terjedelmes listáját ismerjük, melyeknek gyakorlatilag mindegyike elválaszthatatlan az ember társas jellegétől. Igen tanulságosak a Csányi Vilmos által ezzel kapcsolatban felsorolt szempontok (l. előbb).

Alkati adottságunk pl. a testbeszéd, a kifinomult arcjáték, a mosoly, a nevetés és a sírás. Minden ilyen sajátság oda-vissza értendő, vagyis igen érzékeny észlelési készségünk van arra, hogy ezen megnyilvánulásokat embertársainkon észleljük, „leolvassuk”. Az anya pl. felébred csecsemőjének halk sírdogálására, annak frekvenciáját nagy hangzavarban is felismeri, sőt tejelválasztása is megindul.

Lelki adottságunk pl. a harag, a büszkeség, a szégyen, a bűntudat, az agresszió, a szimpátia-antipátia, a hazudozás, a pletyka, a lelkiismeretfurdalás, a (jó- vagy rossz-) modor, a tapintat, az önmegtartóztatás, a kötelességérzet, az önzetlenség. Az emberre specifikusnak tűnik a csoportlét szempontjából előnyt jelentő engedelmesség és alávetési hajlam.

Egyáltalán, az egymáshoz való viszonyulás a H. Sapiens esetén egy igen összetett, színes struktúrát alkot. Az ember viszonya a külvilághoz duális: anatómiailag is megkülönböztethető agykérgi területek végzik az érzékszerveinken keresztül a külvilágból befutó ingerek feldolgozását a) logikailag/intellektuálisan is és b) érzelmileg (emocionálisan) is. A két szféra meglehetősen nagy autonómiával rendelkezik, ugyanaz a befutó jelzés lehet az intellektus számára elfogadhatatlan/veszélyes, az érzelmi szféra számára ugyanakkor igen vonzó. Mindez az ember-ember közötti kapcsolatokban dinamikus, vibráló, sokszor kiszámíthatatlan helyzeteket/következményeket eredményez. A pszichológia tudományán belül külön fejezet a tömeglélektan, amely arra tanít, hogy egy megállapodás alapján kialakult, vagy akár véletlenül összeverődött embercsoport olyan reakciókat produkálhat (brutalitás, vagy hősiesség), ami az egyes résztvevők készségeiből nem következnék. A csoporton belül állandóak a józan ésszel nem mindig jól magyarázható vonzódások, ellenségeskedések, pártosodás. Ezt a nevelés módosíthatja, tompíthatja, de jelenlétével mindig számolnunk kell.

Napjainkig ható jellegzetesség: „Fajunk különösen érzékeny az idegenek viselkedésére és egy sor érzelmi, felfogásbeli és viselkedésbeli reakcióval különbözteti meg a saját csoportját az idegenektől.” (Csányi 9.)

A napjainkban szerveződő embercsoportokkal (klubokkal, pártokkal) kapcsolatban is észlelhetjük, hogy azok tagjai indoktrinálhatók, könnyen magukévá teszik a csoport ideáit, azok egyszerűsítéseit, amit vakhitnek is nevezhetünk. Ez nem függ a tagok egyéni intelligenciájától és egy egyszerűsített eszmerendszer kialakulásához vezet. A racionalitás nem alkalmas magának a csoporteszmének a vizsgálatára. A csoporteszméket érzelmi és nem logikai, nem racionális alapon fogadjuk el, vagyis azok történetesen károsak is lehetnek.

A különböző csoportokhoz tartozhatnak különböző ritusok, melyek a csoportok érzelmi és viselkedésbeli szabályrendszereinek bevésését célozzák. Ezek gyakran emlékezetesek, sőt fájdalmasak. 35 A vallási szertartások is ide tartoznak. Törekednek a hétköznapi egyén gondolatainak meghaladására. A szertartásokban kulcsszerepe van valamilyen vezetőnek (pl. sámán).

Kézenfekvő a felismerés, hogy a H. sapiens, mint szociális lény számára a kollektíva erősítését szolgálják olyan furcsaságnak tűnő képességek, mint a zenei érzék, a tánc és a közösség egyéb különböző rítusai. 36 Ezek a csoport tagjainak összeszokottságát, „összemelegedését”, szinkronizációját szolgálják. A csoportnak lesznek jelvényei, mítoszai, a csoport individuális karaktert ölt, a tagok tudatában megjelenik, hogy ők egy csoporthoz tartoznak. Az emberi csoport tagjaiban jól megfigyelhető a hajlam a szabálykövetésre. Ez lehet hivatalos jellegű, de lehet, hogy csak az illendőség diktálja. Mennyi apró szabályt követ egy felnőtt? Pl. társaságba mit vegyen fel, mit vigyen ajándékba, kinek hogy köszönjön stb. Ezeket kulturális jeleknek tekintjük. Velük kapcsolatban alapvető, hogy csökkentik az agressziót, ugyanakkor a derűt, a békét szolgálják.

Embercsoport nem létezhet hierarchia nélkül. Minden csoportnak van vezetője37, beosztottjai és van a csoporton belül feladatmegosztás. A vezérnek való engedelmeskedés is több millió éve berögzült sajátság, történelmünk garmadával szolgáltatja a példákat, hogy egy közösség mennyire nehezen tud megszabadulni még a legrosszabb vezetőktől is! A csoporton belüli rangsor kialakítása ugyanakkor ösztön diktálta feladatként jelentkezik, nem csak áldás, de átok is! Pl. egy csimpánzközösség lehetőségeit nagy mértékben korlátozza az a küzdelem, amit a csoporttagok állandóan vívnak egymás ellen a hierarchia rangsorában elfoglalt helyekért. A csimpánzok nem csak azért nem tudnak egy kisebb gyárat működtetni, mert nem tudják megtanulni a technológiát, hanem mert folyton összevesznének azon, hogy ki kinek a beosztottja. Az embernél viszont érvényesülhet a szabálydominancia, ahol a fegyelem alapja nem is egy vezető személy jelenléte, hanem egy előzetes megállapodás. (A majmok közötti konfliktusok kb. 10%-a élelem miatt van, 20%-a partnerség, szex miatt, de 70%-ának látszólag semmi külső oka sincs!)

A közösséghez való tartozás, az abba való beilleszkedés, saját magunk meg- és elismertetésére való törekvés ugyanolyan ösztönünk, mint az éhség, szomjúság, vagy az ellenkező nem felé húzó vágy. Igényeljük a közösségbe való besorolásunkat! 38 Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a hajlam nem a többiek kiiktatására irányuló agresszió, hanem a beilleszkedés megvalósítására való törekvés. Nem nehéz észrevenni elsősorban saját magunkon, mennyire szenvedünk attól, ha ezen beilleszkedésünk, elismertségünk valamilyen zavart szenved. A beilleszkedési, ön-elismertetési hajlam a csoport-hierarchián belül jelentkezhet horizontális és vertikális irányban. Melyik a meghatározóbb? Mivel itt ősi − nem pénzalapú − ösztönökről van szó, nehéz sorrendet megállapítani, mindkettő nélkülözhetetlen. Ugyanakkor Scruton: A nemzetek szükségességéről c. művében 39részletesen taglalja a „Nyugat” fiatalságának elszakadásra törekvő, követelőző magatartását a felmenő nemzedékekkel szemben. Az okfejtéshez hozzátartozik, hogy a neoliberális hatalom nem-igen törekszik ezen elégedetlenség tompítására. Egy másik megközelítésként hadd hozzak ide egy távolinak tűnő analógiát patkányokkal végzett kísérletekből. Az állatokat háborítatlanul engedték szaporodni egy körülhatárolt területen. Az állatok kis egyedsűrűség mellett nem mutattak agressziót egymással szemben. Bizonyos egyedsűrűség fölött a fiatal hímek „bandába verődtek”, elkezdték fosztogatni a patkány-családok fészkeit és leöldösni az újszülötteket. Ez az agresszivitás akkor is megjelent, ha a rendelkezésre álló táplálék mennyisége még megfelelő volt. Felismerni vélem itt a territoriális magatartás egy megnyilvánulási formáját a családi kötelékek széthullásával párhuzamosan.

Ezen emberi megnyilvánulások megértésének egyik sarkalatos pontja, hogy azok mennyiben tanultak, ill. mennyiben alkatiak, genetikailag öröklöttek. Sokáig tartotta, ill. ma is tartja magát a tabula rasa eszméje, ami úgy fogta fel, hogy érzelmi-, intellektuális szempontból az újszülött agya (lelke) még tiszta lap, amire a nevelés írja fel az összes, később mutatott jellemvonásainkat. A fogalom még Arisztotelésztől származik, majd J. Locke filozófus (XVII. század) foglalkozott vele, de csak napjainkra vált filozófiatörténetté. Fentebb felsorolt sajátosságaink, ill. a mögöttük meghúzódó hajlam − ösztöneink − nagyrészt öröklöttek. 40 Hogyan tanulhatná pl. kisgyermekünk a H. sapiens egyik nagy privilégiumát, a mosolyt? Ezen túlmenően is hosszú listája van egy újszülött különböző, kommunikációs célú hang és mozgási aktivitásainak. Próbáljuk ki, ha rányújtjuk a nyelvünket, akkor ő is (imitáció)! Igen, ezek is mind öröklöttek!

Nem nagyon figyelhető meg, hogy a csoportokból akár a jók, akár a rosszak kiszelektálódnának, elfogynának. Jelenthettek-e a sokszor bomlasztó hatású sajátosságok evolúciós előnyt a H. sapiens fejlődése folyamán? A kérdésre egyértelmű válasz az igen. Őseink kiscsoportokban éltek, de evolúciós skálán követvén egy „rövid” − 2-300 000 év − idő alatt benépesítették Földünket Afrikától Ázsián keresztül a Csendes Óceánig. Ez újabb és újabb csoportok egymásból való kialakulása és szétterjedése révén képzelhető el. A széthúzó erők az új csoportok kialakulását szolgálták. A mindenkori fiatalság félreérthetetlenül hordozza az önállósodásra való hajlamot. Az újonnan formálódó csoport új élőhelyre kerül, megteremti az esélyt egy kedvezőbb környezet meghódítására. A csoport méretének belső korlátját képezheti a pszichológusok azon megfigyelése, hogy egy ember átlagban körülbelül 150 másik ember viselkedését képes megfigyelni, rögzíteni és ahhoz alkalmazkodni. Ez a szám jól egyezik az ősi embercsoportok nagyságára vonatkozó ismeretinkkel. Ezen a létszámon felül a csoport több kisebbre oszlik. A szociális létezés/együttműködés követelményeinek nagysága alapján egyes szakemberek feltételezik, hogy az emberi agyvelő fejlődésének ez volt a döntő evolúciós felhajtó ereje.

A fejlődés nem volt békés

Hogyan érvényesülhettek a darwini elvek az ember fejlődésében? A természetes kiválogatódás minden valószínűség szerint csoportok között ment végbe, a folyamat pedig nem mindig volt békés. Nagyon is elgondolkoztató, intelem jellege van a fenti diagramnak, amely az emberiség múltjába és jelenébe ad bepillantást. Az emberiség összlétszáma igen sokáig, többszázezer éven át volt viszonylag alacsony, amely mai tudásunk alapján alatta volt a Föld eltartó képességének, még ha az akkori, kezdetlegesebb táplálékhoz jutási módszereinket vesszük is alapul. Miközben az ember megtanulta a földművelést, magához szoktatott egy sor haszonállatot, Krisztus előtt kb. 9000 évig az összlétszám még alig nőtt. A görbe későbbi szakaszát viszont csak a népességrobbanás kifejezés jellemzi jól.

Mi lehetett ennek az oka? Őseinkben feltehetőleg hatékonyan működött az az ösztön, amit a biológia territoriális magatartásnak definiál. Kisebb-nagyobb (maximálisan pár százas) csoportokban élő őseink vigyáztak saját élőhelyeikre, az oda bemerészkedő idegeneket onnan − szépen vagy csúnyán − távol tartották.

A Krisztus utáni 1000 év után változtunk meg

Az árutermelés kialakulásával sok mindent kezdtünk megenni, ill. használni, amit nem magunk szereztünk meg, vagy állítottunk elő. Dolgos kezek már több hasznos dolgot voltak képesek termelni, mint amennyire maguknak szükségük volt. Fejlődött a technika is (pl. kerekes járművek, utak).

Az embereknek a korábbiakhoz képest elképzelhetetlenül nagy létszámú csoportjai éltek együtt (tíz, sőt százezrek) úgy, hogy, nem irtották ki egymást. Kialakultak a nagy városok, majd birodalmak. A háborúk persze azóta is zajlanak, a tudomány és a technika új lehetőségeit mindig elsősorban egymás kiirtására használjuk. Mégis, ha most visszatekintünk legközelebbi rokonainkra (emberszabású majmok), a döntő különbség közöttünk egymás nagy közösségekben való elviselésének és az együttműködésre való hajlandóságnak a képessége.

Itt kétféle okoskodás is adódik. Az egyik genetikai jellegű. Defektus keletkezhetett a territoriális védekező magatartást meghatározó genetikai tényezőkben.

Ez így túl „meredeknek” tűnik, de hadd álljon itt egy analógia. A fonalas baktériumok és gombák megjelenése nagy ugrást jelentett az összetettebb, magasabb szerveződésű telepek, a soksejtűség kialakulásának irányába. De hogyan is alakulhatott ki különálló egyedekből a nagyobb, összetettebb, soksejtű telep? A sejtek szaporodásához szükség van az utódsejtek szétválásának befejeződésére, az utódsejtek membránjainak kialakulására és a sejtek közötti új sejtfalak anyagainak szintézisére, azok összeszerelésére. Ezek a folyamatok számos, ezt a folyamatot katalizáló enzim jelenlétét és összehangolt működését feltételezik. Nos, a soksejtűség úgy kezdődött, hogy az utódsejtek ezt a szétválási folyamatot végző enzimrendszer valamilyen defektusa miatt nem tudták befejezni. Ez azt jelenti, hogy egy működéskiesés vezetett egy jelentős, a nagyobb bonyolultság felé vezető fejlődéshez. A természetben egyébként minden faj gyarapodására jellemző az „S” alakú görbe (kezdeti lassú szaporodás, majd a meredek, ún. logaritmikus növekedés, majd a görbe ellaposodik, amikor a sokaság eléri a környezet eltartó képességének határát. Az ember esetén nem egészen világos, hogy a meredek növekedés miért nem kezdődött hamarabb, és hogy lehet ilyen félelmetes mértékű.

A másik gondolatmenet már jóval kevesebb feltételes mód használatát igényli. Mint ahogy máshol taglaltam, az ősemberi csoportoknak volt egy hozzávetőlegesen 150 fős maximális létszáma. Ott a csoporttagok még közvetlenül ismerték egymást és a csoportnak közvetlen hatalmat gyakorló vezetője volt (harci kapitány, sámán). Amikor viszont a csoportok tagjait már fejlett tradíciók, mítoszok és (részben már) szimbolikus vezetők kötötték össze, akkor a létszám korlát fellazult. Tulajdonképpen csak fogalmazásbeli különbség, ha azt mondjuk, hogy a nagy világvallások ekkortájt erősödtek meg. A hinduizmus és a taoizmus már Kr. e. 5-600-tól kezdve jelen voltak. A kereszténység pedig tételesen tanítja, hogy „minden ember egyenlő”, és ezzel túllépett a bőrszín-, nyelvi-, és más egyéb diszkriminációkon.

A népességrobbanás okainak feltárása sokkal nagyobb terjedelmet érdemelne. Jómagam azért tekintek el részletesebb taglalásától, mert úgy gondolom, egy hosszadalmas kutakodás végén is csak a hipotézisek közötti válogatás maradna a feladatunk. Azt viszont megemlítem, hogy az előre látó társadalmak már a klasszikus korokban is próbáltak gátat vetni a létszám növekedésének. Idesorolnám a spártai példát, ahol a valamilyen defektussal született csecsemőket elpusztították. Az angolok elődei is már 1100 évvel ezelőtt igen komolyan vették a létszám szabályozását (a módszerek drasztikusak, de az élet folyamába belenyúlni nem nagyon lehet másképp). Akkori statisztikai adatokból kiderül, hogy a csecsemőhalálozások úgy következtek be, hogy az anya éjszaka véletlenül ráfeküdt kicsinyére. Több mint ezer esetben az elhalt csecsemő mindig leány volt. Ugyanilyen irányba hatottak a különböző szerzetes- és apáca rendek. Másrészt, a görbe meredek emelkedése úgy is magyarázható, hogy a jelzett időtől kezdve olyan embercsoportok kezdtek szaporodni, akiknek értelmi színvonala nem tette lehetővé a szabályozás szükségességének felismerését.

Az árutermelés kialakulása a munkamegosztást még összetettebbé tette. Olyan egyének is túl tudtak élni és szaporodni a társadalomban, akik saját táplálékukat és egyéb nélkülözhetetlen szükségleteiket már meg sem tudták termelni. A tulajdonképpeni termelésben részt nem vevők számaránya egyre nőtt a történelem folyamán. Ebben a vonatkozásban első megközelítésben nem naplopókra kell gondoljunk, mert pl. a matematika tanárok nélkülözhetetlenek számunkra.

Bár a szelekció alanyai továbbra is az embercsoportok, nyilvánvaló, hogy az egyének között is vannak nyertesek és vesztesek. Milyen szelekciós nyomás hat a csoportok tagjaira az árutermelés, a viszonylagos jólét körülményei között? A csoport egésze felé jelentkező hasznosság, az együttműködés készsége, a beilleszkedés készsége! Ahogy láttuk, a társadalom tagjainak igen nagy hányada már nem is lenne képes előteremteni a saját túléléséhez szükséges javakat. A közösség tagjaitól önként kapott javak biztosítják túlélésünket. A társadalom tekintélyes hányadának tevékenysége - tanárok, művészek, sportolók, filozófusok - egyáltalán nem irányul kézzel fogható anyagi javak termelésére. A megélhetési javak közvetlen előteremtésétől elszakadt egyedek számára persze a küzdelem, a szelekciós nyomás korántsem szűnik meg, csak változnak a szelekció feltételei. Elsődlegessé válik a beilleszkedési készség. Jelenlétük hasznosságát beilleszkedésükkel bizonyítaniuk kell ahhoz, hogy a közösség elfogadja, eltartsa őket. A tudathordozó réteg legjobbjai nem mulasztják el hangsúlyozni a társadalom ezen tagjainak fontosságát. Darwin szerint a zenei tehetségnek nem kell hasznosnak lenni. Hanem adva van egy adott fejlettségű lény, az ember, amely generálja a sokaságban a zenei, matematikai, okoskodó, politikus stb. hajlammal megáldott egyedeket, aztán majd a sokaság küzdelmei során kiderül, jó-e az, ha vannak ilyen egyedek közöttünk?

Paul Davies 41 így ír a társadalom nem-kétkezi dolgozó, de mégis nélkülözhetetlen részéről: „…lehetnének-e emeletes házaink, meteorológiai előrejelzésünk, automata gyártó gépsoraink matematikai tudomány, az azt értő embertársaink nélkül? Lehet-e kétségbe vonni, hogy az ember fenti alkotásai alapvető elemei az emberi társadalom helytállásának bolygónkon? Akkor viszont a matematikusok a létért való küzdelem eszközei. Nem kell, hogy különösebben elszaporodjanak a társadalmon belül, azt sem, hogy mindig érdemük szerint megbecsüljük őket, csak hagyjuk őket életben, és használjuk fel eredményeiket. Persze, vélhető, hogy javulni fog alkalmazkodásunk, ha a matematikusok (és a szellem egyéb munkásai) kedvvel dolgoznak. Művészi hajlammal megáldott embertársaink jelenlétének hasznossága talán kevésbé magyarázható ilyen direkt módon. Az egész populáció hangulata alakításának a fenti gondolatmenet szerint igenis van alkalmazkodási szerepe.”

Azon érdemes elgondolkozni – a történelem ehhez bőséges nyersanyagot kínál – vajon előnyös volt-e a történelem folyamán a szellem soraiban végrehajtott számos ritkítás? Ahogy Madách fogalmaz:

“– Kit nyakaznak?

– Ki mást, mint ki egy fejjel magasb társainál...”

És itt ő nyilván nem a szorosan vett centiméterekre célzott!

Ugyanakkor az elfogadtatásnak és beilleszkedésnek teljesen más példáit képviselik pl. a pop sztárok, akiknek kreált, kétes népszerűsége, a liberális társadalomban igen jó hatásfokkal konvertálódik financiális hozamok formájában. Ugyancsak megterhelik a társadalmat a monopóliumok, fegyverek és főleg a tőke birtoklói.

 Őseink családja. Már az ősemberi közösségekre jellemző volt a munkamegosztás. A nagyobb testi erőt igénylő feladatok hárultak a férfiakra, a családi teendők a nőkre.

Az ember lassabb egyedfejlődésének kritikus előfeltétele a meghosszabbodott utódgondozási idő. Ezzel korrelál az emberi életkor meghosszabbodása, és a termékeny koruk után még sokáig életben maradó nagyszülők számára is az utódgondozásban való részvételük jelentett szelekciós előnyt. A közösség idősebb kort megért tagjainak fontos szerepe volt továbbá a tapasztalatok, a tudás továbbadásában (l. alább: morális tőke). Az idősek a kultúra hordozói. N. B.: a kínai közösségi élet jelentős vonása az idősek tisztelete.

Be nem fejezett vita és elég tarka kép adódik abból, milyen is volt, milyen most az emberi család? A fent vázolt, a munkából, az utódgondozás szempontjaiból felvázolt kép kétségtelenül egy férfi és egy nő közösségét valószínűsíti az utódokkal, nagyon valószínűen nagyszülőkkel és özvegyen/árván maradt oldalágiakkal. Fukuyama hosszasan ecseteli, hogy igazából csak az anya és az utódok képeznek szoros köteléket, a férfi részvétele esetleges, könnyen leszakad a családtól. Szerintem ez újkori probléma, az ipari forradalmakkal jelentkezett tömegesen.

A családszerkezet viszont nem lehetett túl uniformizált sem. Hogy értelmezzük pl. a háremeket? (Maga a jelenség nem számít nagyon különlegesnek, ha pl. közeli rokonunkra, a gorillára gondolunk, l. 21. old.) Felvetődik itt egy Dawkins által említett jelenség, ami szintén családi, ill. szexuális dolgaink összetett vonatkozásaira világít rá. Nevezetesen, hogy szinte kivétel nélkül a fejlettebb gerinceseknél mindig a hím a díszesebb, színesebb (pl. páva) és a nőstény az egyszerűbb, a háttérbe beleolvadó kültakarójú fél. A szexuális dimorfizmus nyilvánvalóan szexuális szelekció eredménye, melynek eredményeként általában a hím reklámoz, a nőstény válogat. A mi fordított esetünket (mely a test-tömegre nem, csak a „reklám”-ra vonatkozik) pont csoportszelekciós alapon magyarázhatjuk. Ahogy már említettem, az ember valahol Krisztus után ezer évvel kezdett béketűrőbb lenni, akkor alakultak nagyobb létszámú közösségek nagyobb népsűrűség mellett is. A csoportok hierarchikus jellege közben megmaradt és ebben felértékelődött a győztes/sikeres hímek, mint potenciális apák iránti „kereslet” akkor is, ha az összlétszámra vonatkozóan nagyjából meg volt az 1:1 nemek közötti arány.

Patriarchátus. Ez a szó még Google-ben is kiveri a biztosítékot, pedig annak mindenről szokott lenni egy-két tárgyilagosnak mondható leírása. A patriarchátus találatai közül az első egy Patriarchátus − Lexikon definíció. Ez egy hamisítatlan, szellemiségében az első Nagy Imre előtti érát (1953) idéző marxista-leninista fogalmazvány. Ez után viszont csak acsarkodások sorozata következik a nők jogainak lábbal tiprása miatt. Érdemes kipróbálni!

Cavalli-Sforza 37 fejti ki (napjainkban már őseink DNS-ének vizsgálata is mutatja), hogy − legalább is az utolsó 15 000 év során − a férfi volt a tulajdonos (a gazda), és azt is tudjuk, hogy a liberalizmus elharapózásáig ezzel elég jól „el volt” az emberiség. Tudományos adatok is azt mutatják, hogy az archaikus társadalmakban a vezetők, vadászok, a territórium védelmezői, a harci csoportok tagjai mind férfiak voltak. Az a vélekedés gondolom erőtlen, hogy helyesebb lenne a kérdést, mint történelmi jelenséget kezelni. Bár a múltnak annyi eseményét vitatják, fényezik manapság, hogy akár diszkriminációnak is minősülhetne pont a patriarchátus ügyében kérni több (nem politikai-) korrektséget.

A jelen. Genetikai alkatunk az eddig ábrázolt körülmények között alakult ki, annak felel meg. Milyen kihívásoknak kell megfeleljünk ennek az örökségnek a birtokában?

− Őseinkhez képest a mai ember élete embertelenül hosszú.

− A családalapítás ideje nagymértékben kitolódik, a fiatalok a 30-as éveikben még éppen csak hozzákezdenek.

− Az anyák szülőkorának hátratolódásával megnövekszik a súlyos, veleszületett rendellenességek kockázata. 42

− Energiánk, fürgeségünk életünk során nem tolódik ki teljes életkorunk arányában. A fáradhatatlan apróságokhoz a késői harmincas, vagy negyvenes éveikben járó szülők is sokszor lomhák, nem elég mozgékonyak.

− Mint láttuk, a H. sapiens esetében az új nemzedék biztonságban történő felneveléséhez két szülő sem elég! Szükség van a nagyszülők, barátok, jóismerősök, segítségére és az egész közösség jóakaratú támogatására. A képet az teszi teljessé, ha hozzátesszük, a liberális társadalmi fejlődés leválasztotta a családról a nagyszülőket és − egyre gyakrabban − a szülőket is elválasztja egymástól. A humán személyiségfejlődés feltételei eltűnőben vannak.

Ennek a problémának korunkban az érdekelt felek - a fiatalok - sincsenek tudatában, amikor arra hivatkoznak, hogy azért nincs gyerek, mert nincs rá elég pénz. A gyermek vállalásához szükség van a közvetlen környezet, de a csoport egészének támogatására, a közösség jövőjébe vetett hit biztonságára is! A szolidáris környezet hiányának, oda nem figyelésének káros hatásai összetettek. Eredményük lesz a szorongás, félelem a döntésektől (párválasztás), depresszió. A gyermekvállaláshoz a megerősítés a csoport részéről sokkal fontosabb, mint a pénz!

A nők biológiai és társadalmi helyzetével kapcsolatban tapasztalható filozófiai, szociológiai, irodalmi aktivitás, mozgalmak, szervezetek és mindezeknek a tömegmédia általi állandó felszínen tartása azt hiszem egyike korunk jellegzetes félresiklásainak. A dolog talán úgy közelíthető meg legjobban, ha a két nem közötti különbségeket vesszük először sorra. Különbségek az anatómiai adottságokat, a gyermekszülés, szoptatás körüli sajátosságokat, a betegségekkel szembeni fogékonyságot, a stressz-helyzetek elviselését, a várható élettartamot stb. illetően alapvetőek - többnyire a hölgyek javára. Ezek fajunk több millió éves fejlődésének eredményei. A téma részletes ismertetése egy másik ilyen tanulmányt igényelne. Itt elegendőnek tartom leszögezni, hogy egy normális társadalom nem az agyonideologizált egyenlőség szólamai alapján kell kezelni a nők problémáit, hanem az ő sajátosságaik kibontakoztatásának szabadsága alapján. Hogy az óhajtott célhoz nem a liberalizmus vezet, az korunkban már több mint bizonyosság. Az ÖNMEGVALÓSÍTÓ ideológia alapján folytatott életvitel egy infantilis jellegű életformában való megrekedést jelent akár 30-50 éves korig, majd elégedetlenséget, magányt, tipikus esetben utódok hátrahagyása nélkül. Ha mindez más eredményt nem is hozna, mint az egy nőre eső, 1-nél alig több gyerekszámot, akkor azt hiszem már túl-érveltem ezt a problémakört.

Azzal kétségtelenül számolnunk kell, hogy korunkban a férfiak nagyobb testi ereje, agresszivitása mint a család, az embercsoport fennmaradásának előfeltétele, már nem jelentkezik olyan alapvető szelekciós előnyként, mint őseink korában. A nők sok hasznos munkakörben ugyanolyan jól megállják helyüket, mint a férfiak. Sőt, pl. az ember nagy privilégiumának, a nyelvnek a gyakorlati alkalmazásában (pl. TV riporter) gyakran jobbak, mint a férfiak. Ugyancsak sokkal rugalmasabbak a hétköznapi kapcsolatépítésben, amikor egymás számára ismeretlen személyek segítségnyújtására van szükség pl. a kicsinyek gondozásával, vagy a háztartások mindennapi feladataival kapcsolatban. Le tudja-e győzni tartósan egymást a két nem? Aligha! Pl. az emberiség számára hirtelenjött feladat, az informatika területén valami furcsa módon (?) úgy néz ki, hogy a férfiak vezetnek. Ezt már nem lehet az elnyomó hímsovinizmus számlájára írni! Embertársaim, próbáljuk belátni, hogy mi csak együtt vagyunk/lehetünk igazán szelekciós előnyben!

A férfiak esetén más a helyzet. Míg a nők problémáival, ha sokszor álságos tartalommal is, de bőségesen foglalkozik a főáramú média, a férfiaknak gyakorlatilag nem szentelnek külön fejezetet a fenti orgánumok. Milyen terjedelemben foglalkozik a fősodor média azzal, hogy a munkaképes kor delén túl a két nem várható élettartamában majd 10 év különbség van. Amikor nálunk egy családapa kiírtja feleségét meg két gyermekét, és ha sikerül neki, saját magával is végez, rövidre fogjuk a kommentárt azzal, hogy ő egy lator. Továbbá lator, ha alkoholista, lator, ha drogos, lator, ha félkarú rablóval játssza el a családtól a pénzt. De alkoholista miért lesz? Nem vagyok nagyon divatos, ha szóbahozom az alábbiakat. Azt már korábban megállapítottuk, hogy őseink jellegzetessége volt a szociális életmód, a munkamegosztás. A férfiakra hárult a vadászat és a család védelme. Ezeket a funkciókat alkati sajátságok, ösztönök irányítják. Az emberi tudat formálódása során ezek úgy jelentkeznek, mint a gazda felelőssége. A férfi felelősnek érzi magát szeretteiért; hogy nekik legyen otthonuk, élelmük és biztonságuk. A férfi öntudat nem kultúrvívmány, hanem ősi ösztön jelenkori megjelenési formája lenne. Az árutermelés nagy városok kialakulását, nagy embertömegek viszonylag békés egymás mellett élését eredményezte (l. előbb). A férfi gyakran volt távol családjától és a család egy nagy város forgatagában maradt magára. Az ipari forradalmak pedig nagy tömegben termeltek ki a férfiakból, mint gazdákból tulajdonuktól megfosztott nincstelen munkaerőt/csavargót/”szerencsétlen flótást”. 43 A változás a férfiakat megosztotta. Az árutermelés hatalmas – mostmár egyre inkább pénz eredetű - vagyonok felhalmozódásával járt. Ezek tulajdonosai, mint férfiak is élvezték a társadalom minden kiváltságát, mások számára viszont megszűnt a családfői szerep betöltésének a lehetősége. Ez több volt, mint munkanélküliség, ez bukás volt, ellehetetlenülés. Az ösztönök, az alkati sajátságok változása ennyire gyors nem lehetett. Ezzel egyidejűleg megszaporodtak a „hímceleb” férfiak, akik mindent megengedhettek maguknak. A „szerencsétlen flótások” csak ábrándozhatnak a családalapításról.

Egy-egy populáció férfi és női tagjainak elterjedése, vándorlása nyomon követhető egymástól függetlenül is az Y kromoszóma, ill. a mitokondriális DNS nukleotid sorrendjének vizsgálatával. Egy bizonyos földrajzi irányba történő, történelmi léptékű vándorlás esetén kimutatható, hogy a mitokondriális – női – gének gyorsabban vándoroltak, mint a férfiaké. Ez úgy magyarázható, hogy a birtokokat tulajdonló − helyhez kötött − férfi populáció lassabban haladt, mint a mozgatható (akár elrabolható) tulajdonrészt képviselő hölgyek (a politikailag nem korrekt kifejezésért elnézést – a szerző) l. bővebben: L. L. Cavalli-Sforza, 37. lábjegyzet.

Mindkét nemre vonatkozó megszívlelendő statisztikus adatok mutatják, hogy a tartós kötődés nélkül élő felnőttek között több az autóbaleset, több az alkoholista, drogos. Sérülékenyebb az immunrendszerük, többen halnak meg rákban.

Az ember a jólétre nem szelektálódott

Gondoljunk bele, mire szelektálódtak a Homo sapiens sapiens elődei? Ravaszság, ügyesség a vadászatban (beleértve a zsákmány fajok sajátságainak részletes ismeretét), dögevés árán is táplálékhoz és vízhez jutás élet-halál kérdése volt. Később szorgalom, kitartás, intelligencia, állatok háziasítása, növények nemesítése, a mezőgazdaság kialakulásán keresztül nevelhették fel utódaikat. Túlélték a zord hideget, a rekkenő hőséget, túljártak a ragadozók eszén. A szomszédos törzsek sem mindig barátilag közeledtek hozzájuk. Egy folytonos, évmilliókon átívelő állandó stressz volt elődeink élete.

Az aktivitásra, versengésre, küzdésre való hajlam alapsajátságunk békés körülmények között is. A küzdelem a közösségbe való beilleszkedésnek is fontos eszköze, pont az átlagból való kiemelkedés révén.

Mire nem szelektálódott az ember? A jólétre! A túlélés kényszerű küzdelmeken keresztül vezető útjának végére, pont a fellélegzésre testi, intellektuális és érzelmi képességeink nem csiszolódtak ki! A személyiség elveszti lelki kapaszkodóit, összezavarodik! Az ember értelmes élete, ép lelki világa nem elválasztható a madáchi gondolattól: „…a cél a küzdés maga…”. A létért való küzdelem kényszerétől való megszabadulás után jelentkeznek a józan ésszel fel nem fogható, magának az egyénnek kárt okozó allűrök.

A külső antagonizmusokkal szembeni győzelemre, vagy legalább is egyensúlyra irányuló törekvés alapsajátsága az emberi közösségeknek és azok tudathordozó rétegének. Ha a külső antagonista tényezőktől származó nyomás alábbhagy, a fölös energia a csoport egyensúlyát is megzavarja. Az ősi territoriális védelmi magatartás agressziót eredményez a gyengébb csoportokkal szemben. Ez ellen olyan, a humán morál körébe tartozó szempontok, mint a szolidaritás, a múltban szerzett érdemek, a politika által hirdetett emberi- és szabadságjogok nem működnek. Erőt csak erő tarthat egyensúlyban.

Az ősi küzdő hajlam gyú-anyag, mely nem várt méretű zavargásokban mutatkozik. A 2011-es arab országokbeli zavargásoknak van összeesküvés elméleti magyarázata is, de biztosan közre játszik benne a felnövekvő nagy létszámú fiatal generáció, amely békés semmittevésre van kárhoztatva. A küzdő hajlam kevésbé veszedelmes, de igen kiterjedt megnyilvánulásának kell tartsuk a labdarúgás és más sportok által sokszor a parázslásig felizzó indulatokat. Ezt felfoghatjuk kompenzáló, levezető mechanizmusnak is, nem biztos, hogy a szunnyadó agresszivitást lehet-e, szabad-e ennél még szelídebb mederbe terelni? 

A morális tőke

Mit is értünk alatta? Egy emberi közösségen (népen, nemzeten) belül érvényesülő érintkezési, cselekvési szabályok összességét. Fontos, hogy világosan lássuk: a morális tőke már egy intellektuális jellemvonás, ami az ember szociális alkatára, mint genetikai háttérre épül.

Hogyan alakul ki? A közösség tagjai családjukban kapják első, viselkedéssel kapcsolatos reflexeiket. Később, a közösség távolabbi tagjaival kapcsolatba kerülve derül ki ennek az útravalónak a használhatósága. A felnövekvő nemzedék tagjai útravalójuk segítségével egymás számára felismerhetőek, kiszámíthatóak, amire bizalom és az együttműködés épülhet. Ha az útravalók sokfélék, egymástól eltérnek, a szereplők között nem épülhet ki bizalom, együttműködés, akkor annak az emberi közösségnek nincs morális tőkéje. 44

A fentiekből következik, hogy a morális tőke gyarapodása, továbbadása szoros családi kapcsolatok talaján valósulhat meg, valamint a család és az iskolák közötti szoros, kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapuló együttműködés eredményeként. A befogadás időbeli folyamat, amit a H. sapiensmeghosszabbodott utódgondozási ideje tesz lehetővé. A nevelés hatásfokának és eredményének határt szabnak a világrajött új egyén alkati adottságai. A kisded, a fiatal más-más életkorban más-más külső behatásokra fogékony, a behatások meghatározott idő-intervallumokban és sorrendben hatásosak. Az alapvető személyiség-formáló hatások tekintélyes része nagyon korán, az emberi élet első néhány évében vésődnek be − vagy sem. Igen kritikus periódus felnőttséghez vezető serdülés. Ennek az igen felelősségteljes nevelési folyamatnak a hiányosságait a család és a közösség részről utólagos dresszúrával, pláne rendőri és jogi eszközökkel korrigálni naivnak nevezhető elképzelés. A családok felbomlása a liberalizmusban roncsolja a bevésődés folyamatát, a jellem, az erkölcs, az érzelmi viszonyulás a közösséghez defektusos lesz.

A morális tőke felhalmozódása lassú folyamat, nemzedékek (pozitív) tapasztalata eredményeként alakulhat ki, ha egyszerre van jelen a szolidaritás szükségessége és a viszonylag békés fejlődés lehetősége. Nagy segítő tényező az etnikai homogenitás. A bevált tapasztalatok alkotnak idővel hagyományt, teremtenek erkölcsöt, ezek összessége alkotja majd a kultúrát. 45

Az illető népcsoport számára alapvető feladat a morális tőke erősítése, az együttműködés hatékonyságának növelése a természeti és társadalmi nehézségekkel szemben (ilyen lehet pl. egy másik, nem-baráti népcsoport közelsége).

  

Tudathordozó réteg

A morális tőkét a társadalmi tudathordozó réteg foglalja rendszerbe. A jól szervezett, de azt is mondhatjuk, hogy a szerencsés sorsú társadalmakban mindig megtaláljuk az embereknek azt a csoportját, akik meg tudják fogalmazni az illető társadalom morális tőkéjét, a társadalom működésének alapelveit, érdekeit. Ennek a rétegnek az aktuális hatalomhoz való viszonya változhat, részben egybe eshet azzal, de képviselheti a hatalom ellenlábasát is.

Mikortól beszélhetünk tudathordozó rétegről az emberi közösségekben? Nyilván nagyobb létszámú csoportok kialakulása után. Hatása a klasszikus, ókori (babilóniai, egyiptomi, kínai, maja, azték) kultúrákkal kapcsolatban dokumentálható világosan. Értelmezésem szerint nem azonos sem a politikai elittel, sem a papsággal, sem a hadsereg vezetőivel, bár mindegyikkel fedésben van/lehet. Szimbolikus módon viszont igen világosan fogalmaztak klasszikusaink, amikor az „írástudók felelősségéről” beszéltek. Nevét akkor érdemli meg, ha az illető közösség egészének érdekeit fogalmazza meg. A közjót képviseli, ennek megfelelően adott esetben szembe is fordulhat a politikával. Műveli, fenntartja, fejleszti az illető közösség kultúráját, ami egy nép fennmaradásának létformája, kerete.

Gondolom, hozzásegít mondanivalóm megértéséhez, ha leírom, mind a morális tőke, mind a tudathordozó réteg, mind a társadalmi élet mélyében működő meghatározó elem léte egy szubjektív élmény, egyéves norvégiai tanulmányutam (1970) során váltak számomra nyilvánvalóvá. Norvégia és a norvég nép sok szempontból, szerencsés módon sajátságos.46 Esetükben világosan kirajzolódik, hogy a kormányzat, egy öntudatos nemzeti tudathordozó rétegnek a kezében van. Pl.:

- Az akkor még reális veszélyt jelentő Szovjetunió földrajzi közelsége miatt ők már a 60-as években beléptek a NATO-ba, de a mai napig nem léptek be az EU-ba.

- Norvégiában láttam egy következetesen megvalósított szociális piacgazdaságot. Az adók magasak voltak, amit a norvégok hazafias kötelességnek tekintenek. A jövedelmi különbségek kicsik. Ott-tartózkodásom alatt koldust nem láttam. Kielégítő juttatásokkal segítik a fiatalokat, az egyetemi hallgatókat, lakásvásárlókat, fiatal, sokszor egyedülálló szülőket (mindez már akkor is így volt, amikor Norvégiának még nem volt olajbevétele!).

- Tudatos szabályozással csökkentik az olajiparban és az egyéb ágazatokban jelentkező bérkülönbségeket, hogy a kevésbé jövedelmező, de össztársadalmi szempontból fontosnak ítélt területek (tudomány, vegyipar) ki ne üresedjenek. 47

- Már a 70-es években is igen kiterjedt és hatékony volt Norvégiában a környezetvédelem, amely a hatóságok tevékenységében és a polgárok környezettudatos viselkedésében egyaránt tapasztalható volt. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mert az igen alacsony népsűrűség mellett Norvégiában a környezeti ártalmak veszélye sokkal kisebb, mint a sűrűbben lakott országokban.

A tudathordozó réteg létének alapja az a fent említett ősi reflex, melynek eredményeként már az emberszabású majmok törzseinek felépítése is hierarchikus, tagjai alávetik magukat saját erősebbjeinek, a győzteseinek. Mit is jelent ez? A nép a mindenkori győzteseknek - ősi beidegződései jóvoltából − kiszolgáltatott.

A tudathordozó réteg a fejlett kultúrákban olyan vezető közösség, melynek kikristályosodott, írott, elfogadott, kipróbált hagyományai és jövőbe mutató stratégiái vannak. A nemzeti tudathordozó rétegnek, ha méltó egyáltalán nevére, cselekvési és viselkedési kódexe van! Az írásbeliség a könyvnyomtatás, a média lehetővé teszi egymás számára ismeretlen, ill. távoli generációk közötti tudattartalmak cseréjét. A tudomány, az emberi megismerés áttekintése, továbbítása egyben sürgető szükség!

A tudathordozó réteg korunkban egyre nehezebb feladatokkal szembesül. A modern tudomány a maga csodálatos elektromos-elektronikus műszerparkjával, vegyszereivel, radioaktív izotóp-technikáival, számítógépeivel, adatbázisaival hatékonyságát tekintve - képletesen szólva - fejbe kólint bennünket. A tudományos megismerés a tudomány művelői számára is olyan hömpölygő adat-tömeget produkál, ami állandó szellemi hajótöréssel fenyeget. Ráér arra manapság pl. egy mikrobiológus, hogy egy rádiócsillagász körme alá nézzen, nem hibásak-e számításai? Elfogadhatók-e tételei? Manapság ez is bizony bizalom (= hit) kérdése!

A kisemberek pedig végképp nincsenek abban a helyzetben, hogy a tudományos módszerek részleteinek ismeretében saját maguk le tudják vezetni, szoros értelemben vett tudományos korrektséggel újra be tudnák járni a tudományos szintézis fent említett hurkait. Igenis, a kisember számára a tudomány, a vallás, vagy akár a növekvő számú, bizonytalan eredetű jelenkori próféta tételeit elfogadni, vagy elvetni egyformán hitkérdése! Ilyen körülmények között jó szolgálatot tehet valaki, aki okoskodásával a magas tudomány hatalmas, napról napra növekvő kásahegyeinek rejtjeles üzeneteit megpróbálja „lefordítani”, megrághatóvá, emészthetővé tenni a hétköznapi gondolkozás számára. Megkerülhetetlen feladat az adatok jelentésének/jelentőségének intellektuális befogadása és közvetítése embertársaink számára. Ebből lesz számukra a tájékoztatás, a jövő nemzedékek számára a tananyag, a kulturális hagyomány.

A territoriális magatartás szigorának enyhülésével – mint láttuk – nagyobb, több etnikum együttéléséből/keveredéséből alakulnak ki a nemzetek (l. alább). Ilyenkor az ugyanazon területen élő etnikumok tudathordozó rétegei, az általuk képviselt morális tőke fejlődésének iránya különböző lesz. 48Az együttlét eredményezhet kooperációt, toleranciát, de tartós antagonizmust is az egy területen élő közösségek között. Ebben mind jól dokumentálható, logikailag követhető különbségek, mind észérvekkel kevéssé magyarázható emocionális tényezők is szerepet játszhatnak. Mindenesetre az egyén nagy valószínűséggel szembekerül egymástól különböző, vagy pláne egymást tagadó morális elvekkel. Az egyén számára megjelenik a különbség, ill. a döntés kényszere (l. még Sartre!) a jó és a rossz, a tévút és az igazság között!

Szerintem a globalizmust kiszolgáló írástudók nem véletlenül mozgatnak meg minden követ a csoportszelekció teremtette eszmeiséggel szemben. Itt van ugyanis az emberi morál utolsó védvonala. Ha elfogadjuk a liberalizmusnak azt az elvét, hogy hitvilágokat, magatartásokat nem ítélhetünk meg, és nem helyezhetünk egymás fölé, akkor csak relatív rétegérdekek lesznek, de IGAZSÁG nem lesz, senkivel szemben ilyen kategória nem érvényesíthető! Érdekes módon, a demokráciát körömszakadtán túl védelmezzük, de pl. a németek azt nem dönthetik el, hogy legyen-e náluk a Kölni Dómnál magasabb minaret vagy sem!

Az államok kialakulása és fejlődése közben gyakran előfordul, hogy a politikai elit és a tőle függő dolgozó rétegek különböző etnikumokhoz fognak tartozni (pl.: a spanyol-indián etnikumok Peruban, a német-lengyel etnikumok Danzig körül, a magyar-román etnikumok Erdélyben és a harmadik világ bevándorlói korunk Európájában. A multikulturális állam kialakulása akár békés folyamat is lehet, és mutathat tartós társadalmi-gazdasági stabilitást. Hosszabb távon viszont a legnehezebben feloldható antagonizmusok forrása. Ennek egyik fő tényezője, hogy az alávetett népcsoport mindig szaporább az uralkodó elitnél. Ez az államrend felborulásához, háborúhoz, az állam széthullásához vezethet, l. Jugoszlávia.

Igen, a csoportok a modern államban is fennmaradnak. Megmaradhat tudathordozó rétegük, amely valamilyen morális tőkét hordoz. És lesz érdekellentét, amely kompetíciót eredményez, és lesz küzdelem, ami a legkülönbözőbb technikákkal folyik, úgymint erőszak, elkerülés, életlehetőségek meg nem osztása, passzív ellenállás. Hadd emlékeztessek arra, hogy ennek az írásnak pont az az alapkoncepciója, hogy az itt felsoroltak az embernek ősi, alkati adottságai. Újabbkori viselt dolgainkat jellemezhetjük pl. a reformáció megjelenésével Európában. Az írástudóktól indult, majd háborúk, üldöztetések során keresztül eljutottunk az egymás mellett élésig. És igen, az egymás területén élés közben megjelennek a mentális küzdelem fegyverei: a félrevezetés, a manipuláció (l. még média).

Az eddigi okfejtés a nemzeti/társadalmi tudathordozó réteg és az általuk képviselt csoport közötti jószándékú kapcsolatok buktatóira vonatkozik. A helyzet azonban ennél sokkal rosszabb. Egyrészt, a tudathordozó réteg a pénzközpontú társadalomban megvásárolható. Másrészt a globalista pénzhatalom kiépíti a maga nagytudású szakemberekből álló manipulációs szervezeteit, melyeknek pont az a feladata, hogy a média különböző eszközein keresztül nemzeti tudathordozó rétegeket semlegesítse, az embereket a maga érdekeinek megfelelően félrevezesse. Ezen a területen nagy szerephez jutnak a művészek − akik szintén megvásárolhatók. Mivel ők az emberekre nem csak, vagy főleg nem az intellektusukon, hanem az érzelmeiken keresztül hatnak, kiválóan alkalmasak a közösséget olyan irányba befolyásolni (igen ellenszenves, de szerfölött kifejező szóval: megvezetni), ami az emberekre magukra nézve is ártalmas.

A globalista termelési mód kiiktatja a közjót, akár mint fogalmat, akár mint alapelvet. Helyébe lép egy népek fölötti profitérdekeltség, mint egyetlen szervezési alapelv, ami a nagy bankok és multinacionális vállalatok számítógépeinek szoftvereibe már be van programozva, minden más szempont hibaüzenetként jelenik meg. Ez szükségszerűen vezet a mostanihoz (2008-2009) hasonló össztársadalmi krízisek kialakulásához.

A nemzet

Scrutonnál39 avatott elemzést kapunk arra nézve, hogy a nagy létszámú és nagy területek fölött diszponáló modern államok etnikailag már szükségképpen nem egységesek, de szerencsés esetben ezek a több etnikumból álló közösségek stabil nemzetet alkothatnak, aminek állampolgáraitársadalmi szerződés valamilyen formája és közös felelősség alapján sikeresen működhetnek együtt. A hangsúly a kollektív felelősségvállaláson van. A nemzet tehát a tanulmány elején említett „egymást elviselés képességének” intézményesült formája.

A nemzet vonatkozásában értelmes fogalom maradhat a közjó, amit annak együttműködő vagy szövetséges tudathordozó rétegei érvényesítenek. Korunkban ilyen állapot inkább szerencsés véletlennek számít, ugyanakkor az államok nagyobb része a nemzetállam fogalmával nem írható le.

Magunkról

Ahogy az Nemeskürty István: Magyarnak számkivetve c. művének 49 bevezető fejezetéből is kitűnik, Szent István oly sokat dicsőített birodalma Hunyadi Mátyás oly sokat csodált királyunk halála után már gyakorlatilag teljesen széthullt, mire a törökök ránk támadtak 50 a különböző főrendek egymás elleni ádáz háborúskodása „jóvoltából”. Hazánk élete Szent István és Mátyás között sem mondható éppen békésnek (pl. tatárjárás). Azt viszont tényként állíthatjuk, hogy a magyaroknak már akkor sem volt hatékony tudathordozó rétege és úgy tűnik, hogy történelmünk későbbi szakaszaiban egyre kevésbé volt lehetőség annak kialakulásához.

Tudathordozó rétegünk (a nemesség) morális tőkéjének soha nem volt igazán része, hogy ők a falusi szegénységgel egy nép - egy nemzet. A későn elindult polgári fejlődés (XVIII.-XIX. század) megindulása után is, az egyszerű, vidéki nép egy „nadrágos ember” megjelenésekor - pláne aktatáskával - csak valami rosszra gondolhatott. Ennek részeként fogható fel, hogy sok-sok falusi házban csak két kötet könyvet találhattunk, a Szent Bibliát, meg egy Petőfi összest. Nagyon sok vonzónak látszó áruról, rendeletről, szólamról derült ki népünk számára, hogy az mind „úri huncutság”.

Társadalmunk újabbkori mélyrétegeibe igen szemléletes – és szomorú – bepillantást nyújt Márai Sándor: Egy polgár vallomásai c. művében 51, ahogy a házi cselédek helyzetét bemutatja.

„…Ocsmány, érthetetlen helyzet volt ez, de senki nem törte a fejét rajta […], az uraságok öt, nyolc, vagy tíz szobában laktak […]. A cselédeknek cserébe <meg volt mindene>, mint a polgári asszonyok mondották <kosztja, kvártélya> […]. A kvártély az a fiókos láda volt, mely a konyhában állott, […] éjszakára kinyitották a láda tetejét, kihúzták az alsó fiókot, ebben aludtak a cselédek…”

A téma sodrásában nem állom meg, hogy ne írjak egy pár sort e helyen a trianoni „békéről”. Nem szörnyülködni akarok, hanem rámutatni, miért alig felbecsülhető, mit, mennyit vesztettünk. Elvesztettük magyarok millióit. Érzelmi oldalról egy ember számára ez a legnagyobb veszteség, ez az, ami mindenki számára nyilvánvaló. Hányfelé szakadtak, zúzódtak porrá azok az emberi közösségek, amelyekről ez az írás szól? Hány gazdának, apának termett fiatal veszett oda Doberdónál (vagy kicsit előre szaladván a Don-kanyarban)? De országunk ennél még sokkal szegényebb lett. Órajárás irányában haladva, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Kolozsvár, Újvidék, Szabadka elvesztésével országunk koronaékszereit vesztette el. Ezeknek a városoknak kultúrája, polgársága, gazdasága (közelükben lévő bányák, azokra épült ipar), kereskedelme, egyetemei olyan potenciált jelentettek, amit gondosan összeállított statisztikák sem tudnak felmérni, kifejezni.

- Országunk életét Trianon előtt egy gazdag, sűrű hálózattal lehetne jellemezni, ahol a kapcsolatok futottak átlósan, körkörösen és persze csillag alakban is. Jelenleg a kapcsolatok csillag alaknak felelnek meg csupán, országunk leginkább egy 1956-ban levert ötágú csillagra hasonlít.

- Ez a csonkaság távolról sem csak térképészeti jellegű. Hazánkban Budapest nyomasztóan túlsúlyos. Ez vonatkozik hatalmi, kulturális és gazdasági vonatkozásokra egyaránt. Mindezt az aránytalanságot még tovább fokozta a (létező?) szocializmus mindent centralizáló diktatórikus kormányzása.

- Ezzel az amputációval az országot közgazdasági értelemben sok évszázaddal vetették vissza egy elmaradottabb agrár-szerkezetbe, amit már sokkal könnyebb volt a nemzetközi színtéren alacsonyabbrendű barbárokként kezelni (nem felejtkezem el a pontos fogalmazás kívánalmairól, igen, a XX. század Európájában vagyunk!).

- Fel kell említsek emberi vonatkozásokat is! Idegen földben nyugszanak gondosan újratemetett nagyjaink, Szent László és II. Rákóczi Ferenc. Szülőföldjük szerint is külföldinek minősülnek a legnagyobb magyarok. Csak ahogy eszembe jutnak: Arany János (Nagyszalonta), Ady Endre (Érmindszent), Jókai Mór (Révkomárom), Madách Imre (Alsósztregova), Mikszáth Kálmán (Szklabonya), Kölcsey Ferenc (Sződemeter), Kazinczy Ferenc (Érsemjén), nem folytatom.

Egy látszólag modern defektus: a korrupció

Már volt szó a közösséghez való tartozás, az abba való beilleszkedés, saját magunk meg- és elismertetésére való törekvés ösztönéről. A közösségben kialakuló kapcsolatok, együttműködés során ezen szubjektív vonzódások, ellenszenvek alakítják (vagy nem alakítják) ki a közösség tagjai között a bizalmat, amely bármilyen kapcsolat, együttműködés alapvető tényezője. Ennek az lesz a következménye, hogy egyes kapcsolatok, együttműködések nem alakulnak ki, noha objektíve hasznosak lennének, más esetben pedig olyanok jutnak előnyhöz, akik a közjót nem jól szolgálják. Mindezen buktatók ellenére egy vezető nem létezhet olyan beosztottak nélkül, akikhez bizalommal lehet.

Közéletünkben gyakran esik szó a korrupcióról, lépten-nyomon harcot indítunk ellene, melynek kimenetele röviden szólva Don Quijote-i. Jelen témánk szempontjából lényeges megkülönböztetni az előbb tárgyalt bizalom alapján megvalósuló előnyszerzést egyfelől, és az egymás számára nagyrészt ismeretlen személyek között pénzért vásárolt előnyszerzést másfelől.

Tényként állapíthatjuk meg, hogy a mai, értéktörvény alapú társadalmakban is fent maradnak − és azzal szemben működnek − ősi, ösztönös vonzalmak, rokonszenek, ellenszenvek az emberi kapcsolatok alakításában. A korrupció ezen két – bizalmi és pénzért vásárolt – formája kibogozhatatlan, egybefolyó, a hétköznapi életet teljesen gúzsbakötő hálózatot alkot. Pl. a lobbizás mára teljes polgárjogot nyert tevékenység. Úgy is mondhatjuk, hogy az érdekérvényesítés lecseréli a törvények és az igazságszolgáltatás által szabályozott társadalomirányítást.

A vallás

Az élet úgy hozta, hogy a világegyetem és folytatólagosan az élet keletkezéséről olyan medikus hallgatóknak adtam elő, akik a világ legkülönbözőbb tájairól jöttek tanulni Debrecenbe a Brazzavilli Kongóból, Erdélyből, Görögországból, Izraelből, Kínából, Nigériából, Norvégiából, Ukrajnából és az USA-ból is.

Az első alkalmakkor szorongtam. Aztán az hatalmasodott el rajtam, hogy egy nagyon felelősségteljes, nagyon megtisztelő megbízatást teljesítek. Megfutamodásra nem gondoltam, mindig nyílt sisakkal álltam a sarat, évek alatt önbizalmat merítve abból, hogy soha senkitől nem tapasztaltam sem ellenségességet, sem közönyt. Hangsúlyoztam, hogy mindig mindenkinek a hitét, amit önmaga komolyan vesz, feltétlenül tisztelem. Az én feladatom nem a hittérítés, hanem a tudomány tudományos módszerekkel nyert tapasztalatainak vázlatos ismertetése. Tekintsék így az alább következő sorokat is.

Az általunk ismert, a szociográfia által feljegyzett minden népnek, minden fellelhető, natív életmódnál megmaradt nomád törzsnek volt, ill. van valamilyen hitvilága.

Hogyan alakulhatott ki őseink hitvilága? Ennek megválaszolásakor nem vagyunk teljesen tanácstalanok. Egyértelmű jelzéseket jelentenek számunkra pl. őseink ásatásokból megismert temetési szokásai, de még inkább ránk hagyott barlangrajzai. Ahogy már előbb tárgyaltam, ennek Kr. e. 35 000 – 10 000 volt egy virágzó korszaka, melyből szép számmal maradtak fent bátran csodálatosnak nevezhető alkotások. Nem egészen váratlan módon, az alkotásokkal foglalkozó (liberális) régészek között teret nyert olyan értelmezés, mely szerint a barlangrajzok a természet másolását célzó próbálkozások csupán, nincs különösebb szellemi tartalmuk, mondanivalójuk. Viszont elég egy pillantást vetnünk a mellékelt ábrára, szembetűnik ennek a nézetnek a tarthatatlansága. Nyilvánvaló, hogy a rajz szerzőjének mind ecsetkezelése, mind fantáziájának gazdagsága bőven eléri a XXI. század követelményeit is. A művész egy soha a tapasztalatban meg nem jelenő misztikus, sámán világba vezet bennünket − akarattal. Az ember 30 000 évvel ezelőtt már képes volt maga elé idézni olyan jelenségeket, amiket a maguk konkrétságában nem lát és a múltban sem látott. Tudattartalmak halmozódhatnak fel az ember olyan kóros állapotaiban mint pl. az epilepsziás roham, ahol a fellépő hallucinációkat az illető később valóságos történéseknek hiszi. Ismeretesek olyan halál közeli állapotok, amelyekből az illetők később felépülnek. Az ilyenkor keletkező élmények sok személy elmondása alapján meglehetős hasonlóságot mutatnak azzal, mint amit a hívők a mennybemenetelről vallanak. Az emberek tudatában elraktározódhattak, összegyűlhettek ezek a „józan ésszel” fel nem dolgozható tudattartalmak, fokozatosan mitológiává, felsőbb hatalmak létezésébe vetett hitté szerveződtek. (Az ember irracionálishoz való vonzódásával kapcsolatban l. 22. old.) A népek számára a vallás, a hit egyik legfőbb összetartó, de egyben az embercsoportok között működő leggyilkosabb erő. 52

A vallási tanításokra jellemző, hogy azok rendszerint igen részletesek, szemléletesek, de mindegyik tanítás más és más. Ha Istenről komolyan kezdünk elmélkedni, adódik a felismerés: ennyi féle Isten nem lehet, hogy a több-isten hívő mítoszokat ne is említsük.

− Minden ősi vallás tartalmazza valamilyen formában, hogy a más törzsbelieket megölni nem bűn. A törzsek közötti harcok, háborúk jellegének ismeretében (territoriális magatartás!) a vallások ezen „feloldozó” jellegét egy nagyon is racionális elemnek foghatjuk fel. Az élővilág egészére nem jellemző a fajon belüli harc. A nagyobb, „csoportosan elkövetett” öldöklés, a háború rajtunk kívül még a szociális rovaroknál (darazsak, hangyák) fordul elő.

− Ezt törte meg - ha tökéletlen formában is – a kereszténység, amely az ember megölését általában tekinti bűnnek. Jézus hitvallása volt az első, érdemben rasszizmus ellenes tanítás. A következmények ismertek.

− A zsidó vallás kétségtelenül „ősi”, tanítása szerint a gojok, amalekiták megölése nem bűn. 

Egy jellegzetes vita

A Homo sapiens egyik legjellegzetesebb tudati termékének vélem az antagonizmust: az igazi hívők a tudományt nem tudják hová tenni, a tudomány viszont a hitet.

Hadd írjak le még egyet-mást - előre is elnézést kérvén - saját meggyőződésemről. Már említettem, mennyi szörnyűséget követtünk el mi, emberek az Isten nevében/nevével visszaélve. Hogyan történhetett mindez? Mint annyi más alkalommal, a történelem tanításai adhatnak útbaigazítást. Hogyan uralkodtak a fáraók, a királyok, hogyan válhatott élet-halál uraivá modern korunkban a diktátorok nem is olyan rövid sora? Hogyan születhettek a „független bíróságok” mind megannyi felháborító, utólag sokszor bebizonyosodott/bizonyított igazságtalan ítéletei? „Bizony mondom néktek”, azért történhetett mindez úgy, ahogy történt, mert mindig az egyik gyarló ember uralkodott/ítélt a másik gyarló, de gyengébbember felett. Az erősebb gyarló ember rendszerint hirdette magáról, hogy ő az Isten követeként/megbízásából cselekszik. Pl. hirdette, kánonba foglalta, hogy ő tévedhetetlen. Később egy-egy zavaró epizód (pl. Galilei) több száz éves - megnyugtató módon a mai napig le nem zárt -magyarázkodást eredményezett.

Tekintsék meg az ábrát, amely az Andromeda ködöt ábrázolja. Az ellipszis hosszabb tengelye 250 000 fényév. 150 milliárd csillag van benne. Mi a magunk Tejút rendszeréről még nem tudunk ilyen szép, egybefüggő fotót készíteni (de részekből összerakottat már igen). A mi lakhelyünk, a Tejút kb. fele ilyen nagy, abban is van 50-100 milliárd csillag. Azok valamelyikéhez hasonló a mi Napunk. A Föld, mint a bolygók családjának egyik szerény méretű tagja rója köreit körülötte 4 és fél milliárd éve. Ebből az időből kevesebb, mint 300 000 év a H. sapiens kora. Bennem mindez egy kérdést vet fel: nem vagyunk mi egy kicsit beképzeltek? Eldönthetjük-e mi azzal a hatáskörrel, amit a fenti számok sugallnak, hogy Jóisten létezik-e? És milyen? Szerintem mi ezt nem dönthetjük el. Amit tudunk, érzünk, hogy az emberi közösségnek van szüksége Istenre!Hogy gyarlóságában akadályozza. Hogy erősítse az emberben azokat a jó tulajdonságokat, melyeket társas léte millió éves fejlődése beléoltott, amely fennmaradásának alapja.

De számomra alapjában véve a fenti számok azt sugallják, hogy mi, az emberiség a Világegyetemben nem lehetünk valami központi nagyhatalom (mennyi komplikáció árán jöttünk rá pl. arra is, hogy nem a Nap forog a Föld körül!). Vegyük észre, hogy mi emberek csak egymás számára vagyunk (lennénk) fontosak!

Az a tény, hogy minden népnek van vallása, számomra azt jelenti, hogy egy embercsoportot egybefogó hit az evolúcióban a fennmaradás feltétele volt, ez is a természetes kiválogatódás, a csoport-szelekció eredménye.

A vallásoktól megszabadított demokrácia azonban parttalan. A tudomány sohasem válhatott olyan erkölcsi közös nevezővé, mint a vallásos hit. Ellenkezőleg, a mai demokráciák mélységeiről nevetséges karikatúrát rajzol a média pl. azzal, hogy közvélemény kutatással vélik eldönteni azt, vajon rokonaink-e nekünk az emberszabású majmok, vagy sem?

A felvilágosodással kezdődő, az európai kultúrát megrázó mozgalmat, ami a modern tudományt megalapozta, én a józan ész győzelmének tartom. Úgy gondolom, azt nem lehet elfogadni, hogy Newton, Galilei, Kepler és a többiek egy sötét célú bűnszövetkezet tagjaiként működtek volna közre a Francia forradalommal elindult borzalmak kimunkálásában. Az ténykérdés, hogy a felvilágosodás hatása alatt (a tudathordozó rétegtől vezettetve) az emberek kezdtek elfordulni (a magát többszörösen kompromittáló) egyháztól. 53

De aztán jöttek a tudomány sötét foltjai (Hirosima, Asszuáni gát, a tudományon belül mesterségesen is nagy erővel és médiatámogatással szított vita a génmanipulációról). A jelent a tudománytól való elfordulás korszakának tekinthetjük. És az emberek mibe tudnak kapaszkodni? A százezer évek alatt már berögzült reflexhez: a hithez. A baj csak az, hogy ez a hit felé fordulás nem a már bevált, letisztult tanításokat képviselő egyházakba történik, hanem a gomba módra szaporodó − nyereségérdekelt − önjelölt prófétákhoz, szektákhoz. Manapság olyan tanítást is hallani: „Térj vissza Istenhez és akkor rendeződni fog banktartozásod!” A helyzetet jól jellemzi az a statisztikai felmérés, mely szerint az USA állampolgárainak 44%-a élete során legalább egyszer megváltoztatja vallási hovatartozását.

Vegyük észre, hogy napjaink liberális agytrösztjei keveset beszélnek világnézetről, ideológiákról. Pedig milyen héroszi kiállással hirdettük, hogy a Béketábor dialektikus materializmusa mennyivel magasabbrendű, mint a különböző burzsoá, dekadens idealista stb., stb. tanok. Csányi hangsúlyozza, hogy az emberi közösségeket ma is irányítják különböző ideák, mint amilyen a tudomány és a termelési technológia. Ezek viszont azt, és csak azt döntik el, hogy egy idea milyen gyakorlati célokat szolgálhat! Descartes, Voltaire és Diderot utódai már nem harcolnak az anyagelvűség győzelméért! Más oldalról, ugyanezen agytröszt lovagjai egy perc műsoridőt, egy fél nyomtatott hasábot ki nem hagynak anélkül, hogy a katolikus egyházon ne rúgnának egy minél nagyobbat. A neoliberalizmus által sugallt közgondolkozás a hétköznapi élet szintjén is magára hagyja az egyént amikor a felbukkanó jelenségekről döntenie kell, jók-e azok neki, vagy rosszak? Már nem vagyunk részesei olyan koherens tanításnak, aminek alapján megítélhetnénk problémáinkat. Mára az embercsoport létszáma egyre redukálódott! Mintha emberi alkatunkban hordozott lojalitásunk, önfeláldozásunk, erkölcsi szolidaritásunk munkanélkülivé vált volna. Azt meg csak egy ilyen zugírás szintjén lehet megkérdezni, hogy vajon az öngyilkos merénylők nem mégis szabadságharcosok?

A pénz

A szociális hajlam ősi, alkati adottsága az embernek. Mélyen beivódott viszonyulási készség működik minden újonnan megismert embertársunkkal szemben. Ellenszenvünk, rokonszenvünk a másik egyén reális értékein túl motiválják magatartásunkat.

A társadalmi kapcsolatok evolúciós alapon történő magyarázatánál csak viszonylag későn kezdett szerepet játszani egy, a jelen korban alapvető tényező: a pénz. Pont azért, mert az ember szociális készségei ősibbek, mint a pénz. Napjainkra furcsa kettősség jellemző: egyik oldalon a pénz nyomasztó hatalma, másik oldalon az emberek csoportba való beilleszkedésének ösztöne.

A túlélés alapjává tehát az öröklött, vagy saját ügyeskedéssel megszerzett PÉNZ válik. A pénzt el lehet vinni egyik helyről a másikra, változtatni lehet az anyagi javakhoz viszonyított értékét, össze lehet gyűjteni, kölcsön lehet adni. Manapság pedig kontinensek között is másodpercek alatt lehet elektronikusan továbbítani.

Azután jött a következő korszakalkotó felfedezés: a hitel és a kamat. Ez további bajok forrása lett.

Liberalizmus és neoliberalizmus

Hogyan értelmezhetjük a liberalizmust, pláne annak neo- változatát? Történelmileg a liberalizmusnak ideológiailag meg volt a maga üzenete: az elavult feudális kötöttségektől (inkvizíció, boszorkányok, Giordano Bruno elégetése stb.) való megszabadulás. Más oldalról viszont a polgári forradalmak a tőkét szabadították meg mindennemű szabálytól, amelyek azt az egyszerű emberek kiszipolyozásában akadályozták (n. b.: a Marseilles magyar szövege: „Nem lesz a tőke úr mi rajtunk…” az elképzelhető legképmutatóbb szöveg, a megállapítás legfeljebb azért sántít, mert jópár más hasonló is akad).

Az egyén oldaláról a liberalizmus kedvenc jelszava az ÖNMEGVALÓSÍTÁS. Ami nem kevesebbet jelent, minthogy az egyén saját elképzeléseinek megvalósításakor függetleníteni óhajtja magát embertársaitól. Bár szóban hirdeti, hogy nem tesz olyat, amivel a többieknek árthat, de mint láttuk, a csoportszelekció diktálta szolidaritás az egyéntől ennél többet követel. A liberális egyén hivatkozási alapja tulajdonképpen az, hogy ő fizetőképes. Ha a csoport-szelekció gondolatát követjük, nyilvánvalóvá válik, hogy a liberalizmus „fából vaskarika”: a közösség tagjai – szépen, vagy csúnyán – vagy követik a csoport érdekeit, vagy nem. Minden, ami a szolidaritást, a közös célért cselekvés hatásfokát csökkenti, a csoportot gyengíti, a közjó ellen van.

Milyen jövőt jósolhatunk a liberális életelvnek? A jövőbe nehéz látni, de egy szempont mindenképp megfontolandó. Ahogy már taglaltam, a Homo sapiens a jólétre nem szelektálódott (l. előbb). Ennek része, hogy az önmegvalósított egyén számára a hosszú társas kapcsolatok, a család, az utód, mint terhes nyűg jelentkeznek. Az önmegvalósító egyedek sokszorosan élnek a különböző fogamzásgátló módszerekkel. A liberális állam készségesen biztosítja a jogokat a sterilizációhoz. Magánüggyé válik az utódok felnevelése, ennek értelmében lecsökken a bölcsődék, óvodák száma. Össztársadalmi érdek helyett profitszerző tevékenységgé válik a az oktatás és a beteggyógyítás (l. alább). Az eredmény: a liberális elvek szerint élő populációkat a szolidaritás alapján szerveződők létszámukkal lekörözik. Egy több milliárd halottra tervezett háború gondolatát a józan emberi elme nem tudja jól kezelni, de ha úgy tesszük fel a kérdést: akad-e olyan embertársunk, aki ezt tűzi ki célként, a válasz csak az lehet: nem kizárható.

Soraimnak nem célja a globalista gazdasági és pénzvilág sajátságainak részleteit analizálni. Csak egy pár szempontot vázolok fel, ami a H. sapiensnek, mint fajnak az életébe is beleszól, változtatva annak biológiai értelemben vett szelekciós tényezőit.

Mint láttuk, az árutermelés kezdetben nem több és nem más volt, mint társadalmi munkamegosztás. Mind a földműves, mind a kézműves közvetlen emberi szükségletek kielégítésére szolgáló javakat állítottak elő, melyek csere útján jutottak el a fogyasztókhoz. A csere idővel életre hívta a pénzt, a pénz pedig idővel a hitelt és a kamatot. Az árutermelés célja mára már nem a másik ember igényeinek a kielégítése, hanem maga a profit. A profit célja pedig nem fogyasztási cikkek vásárlása, hanem a HATALOM megszerzése és megtartása. Az őstársadalmakban a hatalmat testi-szellemi képességekkel lehetett megszerezni, a csoportnak pedig a léte függött attól, hogy jó-e a vezető. A profitszerző piacgazdaságban a hatalmi elit a csoport, mint egész érdekeivel szemben gyakorolja a hatalmat. A globalizmusnak pedig pont az a lényegi vonása, hogy a hatalom a transzferábilis tőke birtokában fölébe kerekedik és maga alá gyűri az embercsoportokat, államokat, nemzeteket.

A tőke a cégeket mind olcsóbb és olcsóbb munkaerő-kínálatú vidékekre telepíti. Nem fizeti meg a munkaerő újratermelésének valós költségeit (utódok felnevelése, közegészségügy, környezetvédelem)54, hanem tovább áll, újabb és újabb zöldmezős beruházásokba kezd.

Az előbbiekből következik, hogy a fogyasztás, pontosabban a pénz - zabolátlan árrésekkel terhelt - forgásban tartása is csak módszer a profitszerzéshez 55, amihez fogyasztóképes kereslet csak egy nyűgös teher. Ehhez a 0 költségért 24 órán át dolgozó alkalmazott az optimális. Zavaró tényező, ha a munkaerő térben és időben nem korlátlanul mobilis (pl. felesége/férje, gyermeke, egyéb rokona van, szakszervezetbe tömörült). Az viszont úgy látszik, kifizetődő, ha a tulajdonostól esetenként sokezer kilométerre telepített gyárból a félkész, vagy készterméket sokezer kilométerre egy másik feldolgozó üzembe, majd megint tovább a fogyasztóhoz.56 Feloldhatatlan ellentmondás, hogy az inadekvát (= magasabb jövedelmű) munkás a jó fogyasztó!

Megszűnik a termelő tevékenység ciklusossága. Az elit, akihez a profit befolyik, az nem vásárolja azt a terméket, amit gyárt.

A reális szükségletektől elszakadt, profitorientált termelés jellegzetessége lesz a termékek indokolatlanul fényűző kivitelezése és még kevésbé indokolt luxus csomagolása. Egy példával élve, saját gyermekeim még olyan babakocsiban csecsemősködtek, amelyeknek volt négy egyszerű kereke, meg valami egyszerű rugózása. Rendben felnőttek. Egy mai gyermekkocsinak olyan szuper kerekei meg tartozékai, vannak, amiből már csak a légkondicionáló, meg a légzsák hiányzik. A baj ott kezdődik, hogy olyan egyszerűbb gyermekkocsit már nem gyártanak. Tanuld meg mai fiatal, hogy gyermeket szülni nagy luxus, így legfeljebb egyre-kettőre futja! Elindul egy manapság magára valamit is adó ember olyan biciklivel, aminek csak három-fokozatú sebváltója van? Ugyanez mondható el a mai lakások belső ajtóinak, fürdőszoba csaptelepeinek kivitelezéséről.

A profit spekulatív tőkévé alakul. Ugyanis a banki és tőzsdei műveletekkel „kitermelhető” haszon sokszorosa a bármilyen, reális termelő tevékenységgel elérhető haszonnak. A termelő tevékenység és a hozzá szükséges munkaerő költségei nyűgként jelentkeznek a tőke számára. A tőke egyre kevésbé fektet a reálgazdaságba, a munkanélküliség mindennek szükségszerű következménye lesz.

Megidézve a pillanatnyilag indexen lévő Marx Károly szellemét kérdezem: mikor volt igazabb a relatív és abszolút elnyomorodás törvénye, mint napjainkban? Katalin cárnő is elcsodálkozna, milyen is egy hétcsillagos dubai-i hotel! Közgazdászok, politológusok érezhetően nehézségekkel küszködnek az egyre növekvő társadalmi különbségek magyarázatát és enyhítésének lehetőségeit illetően.

A nyertes, neoliberális társadalmak szerkezete, osztálytagozódása is egyre torzul. Szociológiai vizsgálatok mutatják, hogy a nagy, multinacionális vállalatok fehérgalléros elitjének reálkeresete is egyre csökkenő tendenciát mutat a társadalom egészéhez viszonyítva. Egy erre vonatkozó szubjektív magyarázat: amíg a világrend több mint egypólusú volt, amíg a hidegháború nyomást gyakorolt a nyugati nagyhatalmakra, a hatalomnak szüksége volt a középosztály politikai támogatására, szóhoz jutottak különböző ideológiákat valló pártok, szakszervezetek. A hatalom „jól tartotta őket”, felismerhetők voltak a társadalomban a demokrácia jegyei. Az egypólusú világban a globalista hatalomnak már nincs szüksége erre a támogatásra „kár lenne rájuk annyit pazarolni”. Napjainkra az alkalmazottak egyre kevésbé öntudatos (politikai) támogatói a rendszernek, ők is csak szolgák, akár csak a klasszikus proletárok, akiket a rendszer bizonytalanságban tart a munkahelyükért való rettegés révén. Az USA politikai rendszere határozottan a totális rendőri-lelki diktatúra felé tart, amiben Obama elnök csak egy színes epizód. Elég, ha arra gondolunk, milyen agresszív, gyűlölködő szólamokban egyáltalán nem visszafogott ellenzéke volt Obama elnöknek az általa tervezett eü. reformok kérdésében.

Az emberi közösségeket és természeti környezetünket a fent tárgyalt módon, végzetesen, ijesztő mértékben károsítja korunk informatikai fejlődése. A tőke transzfer lehetőségére már céloztam. Többek között főleg az is az komputer-technika fejlettségének köszönhető, hogy egy gépkocsi méretű/értékű árucikket is „egyszer-használatosra” terveznek, a jó fogyasztótól elvárják, hogy az első komoly meghibásodáskor dobja ki, cserélje le. Felmérjük-e, utódaink milyen hányadát fenyegeti a kóros függőség a színpompás, többnyire gyilkos számítógépes játékok révén? Jó-e az, ha egy gyerek olyan, teljesen hitelesnek, élőnek tűnő, harcoló, vérengző dinoszauruszokat lát tudományos igényű TV műsorokban, amik sohasem léteztek. 57 Számítógép nélkül nem lehetne kezelni ujjlenyomatok millióit (milliárdjait?). Az is tudható a napi hírekből, hogy ha egy meztelen személyt nem is, de mobil telefonjának helyét méternyi pontossággal pillanatok alatt meg lehet határozni. Közhelyszerű feltételezés, hogy - ha akarja - a hatalom bárkinek a telefon-beszélgetésébe belehallgat, e-mailjeibe beleolvas. Az emberi jogok, a személyes szabadság, a levéltitok megsértése erőtlenül puffogtatott szólamoknak tűnnek a mai technikai lehetőségekkel bíró politikai hatalom világában.

Külön említést érdemel, hogyan vezet a liberalizmus a morális tőke széthullásához, az emberi közösségek mélyreható válságához? Ha visszaemlékszünk, a morális tőke egy olyan szellemi hagyatékot jelent(-ett), aminek alapján az emberi közösség tagjai egymás számára kiismerhetőek voltak, ami bizalomnak és együttműködésnek képezhette az alapját. Ahogy közösségek mind több tagja lép az önmegvalósítás útjára, úgy válnak a közösség tagjai egymás számára kiszámíthatatlanná. A liberalizmus az emberi kapcsolatok épületének ezt a legalsó, legfontosabb tégláját, az embernek ember által való kiszámíthatóságát üti ki a helyéből. A királyok, papok, tanítók és orvosok hatalma, tekintélye épült erre a bizalomra. Ez nincs ellentmondásban azzal, hogy a felsoroltak között sokan nem voltak méltók a bizalomra. A közösségek lélektani sajátságai olyanok, hogy a fenti - a közösség számára nélkülözhetetlen - funkciók nem láthatók el a közösségtől kapott erkölcsi hitel nélkül. Az egészségügyről írott sorok végén szemléletes példáját olvashatjuk, hová vezet a társadalom rendeletek útján történő, felülről szabályozása. 59

A törvény

Hogyan definiálhatjuk a törvényt a jelen mondanivaló szempontjából? Azt hiszem, szigorú tudományos szempontból is leghelyesebb a tíz parancsolattól kiindulni. Valami, ami írott, ami az egyes emberekhez képest személytelen, ami a csoportok vezetőit is köti. Nagyobb létszámú társadalmakban jelenik meg, ha maradunk Mózes tábláinál, kevesebb, mint 4000 éve. A H. sapiens fejlődése szempontjából késői, fiatal jelenség, ha nagyon prózai oldalról közelítünk, azt mondhatjuk, hogy a pénz kortársa. A történelem több nagy szabályrendszert produkált, említhetjük az iszlámot, de a római jogot is (keletkezésük nagyjából 1500 évre tehető). Ezek átvezetnek bennünket az európai alkotmányokig, mint amilyen a Magna Charta (1215), vagy a mi Aranybullánk (1222). Ahogy a 29. oldalon mutatott ábra mutatja, kb. 1000 évvel ezelőtt kezdődött el az emberiség robbanásszerű szaporodása, egy viszonylag békés (?) korszak, amikor a törzsi szervezetben élő embercsoportok territoriális magatartása vesztett könyörtelenségéből, az emberek nagyobb csoportjai „fértek meg” egymás mellett. A különböző istenségekkel riogató mágusok, táltosok, papok és az emberek közé egy egyezményes, szerződéses rendszer ékelődött, amely már korlátozta, szabályozta a hatalom önkényét is, másrészt biztosította az (etnikailag nem mindig homogén) embercsoportok fékentartását. Mindezt Scrutonnál (Nemzetek szükségessége39) sokkal szakszerűbb részletességgel elolvashatják.

A korai alkotmányok az immár széles népcsoportok és a hatalom legáltalánosabb kötöttségeit foglalták rendszerbe. Később a törvénykönyvek egyre vastagabbak, áttekinthetetlenebbek lettek. 58

A társadalom válsága mára sokszintű: a felnövekvő nemzedék már gyakorlatilag morális tőke nélkül nő fel (a morális tőke csak addig érdemli meg nevét, amíg az nagyobb közösség közös kincse), alig tartozik valamely családnak nevezhető kisközösséghez. A társadalmi tudathordozó réteg apró, össze nem pászítható részekre hullott. Egy ilyen társadalom mindinkább irányíthatatlanná válik. Ennek az írásnak épp az az egyik fő mondanivalója, hogy az emberi közösségek évmilliók során kifejlődött, alulról fölfelé kiépült struktúrák. A hatalom ezt az irányíthatatlanság határára jutott struktúrát felülről lefelé próbálja szabályozni az év- és hónapszámra egyre másra hatályba lépő és ugyanilyen ütemben hatályon kívül helyezett, egymásnak gyakorta ellentmondó jogszabályok halmazával.

Egészségügy, oktatás

Valamit szögezzünk le világosan: amíg valaki beteg, ill. ameddig tanul, addig az a pénzt nem hozza, hanem viszi! A jelek arra utalnak, hogy a globalista bankhatalom ezt a magától értetődő körülményt nem tudja, nem akarja kezelni. Azt láthatjuk, hogy a legfejlettebb, leggazdagabb országokban is állandóan folyik az egészségügy és az oktatás ráfordításainak lefaragása a sokszor elképesztő luxusberuházásokkal egyidőben. Akkor ez a helyzet megoldhatatlan? Ismét tegyünk kitérőt a fajok fejlődéséhez és a H. sapiens múltjába!

A darwinizmus azt tanítja: a fajok létükért küzdenek, és a győztesekből válnak a következő nemzedékek szülei. Más oldalról fogalmazva: egy életképes, környezetével egyensúlyt teremtő faj sajátságai mindig valamely korábbi, a természettel, megvívott győztes küzdelem eredményei. Bevezetőmben a H. sapiens két legalapvetőbb sajátságaként emeltem ki a hosszú utódgondozási időt, valamint a termékeny koron túli korosztályok életben maradását. Fajunk - fejlődése során - az oktatás és nevelés problémáit tehát egyszer már nem hogy megoldotta, de éppen ezáltal vált emberré!

Hogyan jutottunk el ebből az ősállapotból oda, hogy ma már a leggazdagabb országok egészségügyi ellátó rendszerei is egyre-másra jelentik be a különböző pénzügyi megszorító intézkedéseket? Hogy a gyógyítás túl drága? Igen, jelen formájában tényleg nagyon drága! Egy hazánkhoz hasonló nemzeti jövedelemmel rendelkező ország számára a rutin körébe sorolt diagnosztikai, ill. gyógyeljárások is egyre nehezebben finanszírozhatók! De mikor, hogyan, miért lettek ilyen drágák? Az orvostudomány modern kori fejlődésére csak azt mondhatjuk, lélegzetelállító! Lenyűgözőek a diagnosztika és gyógyítás szolgálatába állított műszerek, gyógyszerek! Evidens, hogy emögött egy félelmetes összegű pénzekkel operáló finomvegyszer-, gyógyszer-, műszergyártó ipar húzódik meg. Ugyanakkor, azt is vegyük észre, hogy az emberi termelő tevékenységnek nincs még egy olyan ágazata, amely annyira monopolizálva lenne, mint pont az egészségügy számára termelő ágazatok! Nyilván áraikat is ehhez a monopolhelyzethez igazítják. Sokszor nyomon követhető, hogy amikor napjainkban egy tudományos alapötlet alapján egy egészségügyben „utazó” cég belekezd egy fejlesztésbe, az első pillanattól tudható, hogy annak végeredménye valami méregdrága eljárás lesz, amit semmiféle eü. biztosító rendszer nem fog kifizetni, de a fejlesztők gondosan bemérik, hogy fizetőképes kereslet akad majd rá. A mára kialakult, történelmileg példátlan vagyoni különbségek részeként az orvostudományi kutatás a fizetőképes keresletre irányuló iparrá vált, amelynek fejlesztéseit (pl. plasztikai műtétek) drágábban lehet eladni, mint egy életmentő szívműtétet.

Hogyan hasznosítja az egészségügyi rendszer a fejlett, modern orvostudomány lehetőségeit?

A téma taglalása egy előzetes megfontolást igényel. Mint medikusnak, nekem még volt „házitanítóm” (egy kedves, tapasztalt orvos-barát) a 60-as években. Ő arra tanított: „kézbe veszed a beteget, és műszereidet - a szemedet, füledet, orrodat meg a tíz ujjadat - használva 10 eset közül 8-ban – biztosan meg tudod állapítani, hogy a páciensnek mi baja van. Csak azt kell megtanulnod, hogy mi ilyenkor a teendő (megnyugtatás, fogyókúra, több mozgás, férjhezmenés/nősülés és esetleg [ !] gyógyszer). Ennek a gondolatmenetnek az a hibás pontja, hogy ebből a műszer-, gyógyszer-, diagnosztikai kitgyártóknak nincs haszna! De azt hiszem egyébként, hogy egy jó gyakorló orvos esetén a 10:8 diagnosztikai pontosság jelenben is igaz!

Először is vannak a protokollok. Ez azt jelenti, hogy az orvos számára részletesen elő van írva, hogy egy szabályszerűen megállapított diagnózis esetén milyen gyógyeljárást használhat. A protokollok alkalmazására vonatkozó szabályoknak van olyan záradéka, hogy indokolt esetben az orvos attól eltérhet. De mit mutat a gyakorlat? Pár évvel ezelőtt a Szegedi Orvostudományi Egyetem tanszékvezető professzorának a katedrájába került, hogy betegének a protokollnak meg nem felelő gyógyszert rendelte. Mi is volt a szabálytalanság? A készítmény Magyarországon kereskedelmi forgalomban van. A protokoll azt írja elő, hogy a készítmény akkor kaphat támogatást az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól, ha a betegnek rosszindulatú daganatos állapotában már van áttéte. Az illető betegnél a professzor azt állapította meg, hogy az áttét képződése rövid időn belül nagy valószínűséggel bekövetkezik. 59

Orvosaink hétköznapi munkáját furcsa jogi háttér előtt végzik. Elég, ha csak arra emlékeztetünk, hogy a hatalom 2000-es évekbeli vezető személyisége a TV nyilvánossága előtt észrevételezi, hogy Magyarországon túl kevés a műhiba-per. 60 Ezt feltételezvén statisztikai adatok hiányában is jó ok van arra gondolni, hogy a közegészségügyi rendszer csúcstechnológiai fegyvertárával felszerelt orvosnak az elrendelt műszeres vizsgálatok eredményeire gyakran nem a kórisme felállításához van szüksége, hanem az őt fenyegető műhibaperben szükségessé váló dokumentációhoz. 61Próbáljunk belegondolni, hogy az igen nagy számban elvégzett Rtg, ultrahang, CT, MRI, PET, csontritkulás, szívkatéter, 24 órás EKG, EEG stb. vizsgálatoknak milyen költségkihatásai vannak!

* * *

Összefoglalva, az egészségügy lehetne olcsóbb, ha a hatalom és a beteg bízna az orvos tudásában és lelkiismeretében, amit paragrafusokkal pótolni - nyugodt szívvel állítható - lehetetlen!

Az oktatás kérdését illetően a magam részéről a H. sapiens meghosszabbodott utódgondozási idejénél tartom okszerűnek kezdeni. Aztán folytatni ott, hogy az oktatás/nevelés a morális tőke, a kultúra továbbadását jelenti a mindenkori új generációnak. Ez az emberi közösség fennmaradásának értelemszerűen létfeltétele. Ehhez kapcsolódnak az egyes területek szakismeretei. Az oktatás az utódgondozás minden résztvevője részéről maximális tudást, elhivatottságot és együttműködést követel. A feladat ilyen értelem vett nagyságát és jelentőségét nem lehet túlbecsülni, mert az a fogantatástól az egyetemig és a gondosan kiválasztott különböző felnőttkori szaktanfolyamokig terjed („jó pap holtig tanul!”). Ennek a hosszúra nyúlt periódusnak minden fázisa létfeltétel, résztvevői, követelményei igen összetett rendszert alkotnak.

Kritikus tényező, hogy egy új, jövőbeli ember, a közösség leendő tagja a személyiségét döntően megalapozó jelzéseket, információkat már az anyaméhben kezdi magába gyűjteni, és ez a felhalmozási folyamat az élet első három évében le is zajlik. Hadd ne kezdjek itt részletekbe menően győzködni senkit, hogy ez a folyamat csak az okosan szerető család közösségében lehet optimális. Utána következnek az óvónő, tanítónő, tanár, professzor. Esetükben soha nem lehet jelentőségükben egymás elé helyezni a szaktudást, az elhívatottságot és a közösség (szülők és a politikai hatalom) odafigyelő együttműködését. Ha eljutunk addig a felismerésig, hogy a mindenkori új generáció nem lehet egy egyszer-használatos 62gyártmány - noha tagjai halandók, - akkor kiderül, hogy a bankelnökök egyáltalán nem fontosabb tagjai az emberi közösségnek, mint a tanszékvezető egyetemi tanárok, de akár az óvónők! Az emberi közösség számára nincs fontosabb feladat, mint utódainkba a tudást és a morális tőkét beleültessük. Ezek teljesülése biztosítja genetikai adottságainknak leghatékonyabb érvényesülését, a közösség, a kultúránk fennmaradását. Ennek lehetőségei az emberi populációkban adottak. A végrehajtás viszont a folytonos takarékoskodással nem összeegyeztethető.

Valószínű, hogy mindig lesz tömegoktatás és mindig lesz minőségi oktatás. Nem-igen kíván nagyon mélyreható elemzést, hogy a különböző szakterületeken milyen kell legyen az oktatott csoportok mérete. A gyakorló tanárok világos felelettel szolgálhatnak. Minőségi oktatást nem lehet nagy létszámú osztályokkal megvalósítani. Szókratész úgy lett a filozófia meghatározó klasszikusa, hogy mindig csak egy-két tanítványával beszélgetett egyszerre. A tanítás úgy lehet igazán hatékony, ha a tanítvány nem szózatot hall mesterétől, hanem ha tanúja annak amint mestere gondolkozik. Továbbá, tömeg-, sem minőségi oktatási rendszert nem lehet úgy építeni, hogy közben a ráfordítási költségeket folyton csökkentjük.

A médiában − nem túl kerekre fogalmazott mondatok formájában − fel-feltűnik, hogy hazánkban túlképzés van, meg túl sok a diplomás. Szerintem egy kellően átgondolt nemzetstratégia birtokában a munkaerő létszámát és összetételét szabadon tájékozódó és szabadon gondolkozó szakemberek fel tudnák mérni. És ha kérdeznék a befektetők, hogy van-e itt folyó, meg földünk jó, válaszom: igen! Továbbá, biztos vagyok benne, hogy most is vannak tizenéves Irinyik, meg Puskás Tivadarok, szóval a befektetőkben is hiba lehet.

 Média - manipuláció

A média − a tömegtájékoztatási eszközök összessége −, melynek fő funkciója az állampolgárok tárgyilagos tájékoztatása és színvonalas szórakoztatása kellene legyen, mára globalista hatalom egyik legfontosabb hatalmi ága/eszköze lett. A 2011-es magyar média törvénnyel kapcsolatban a luxemburgi külügyminiszter „elszólta magát”, miszerint a demokráciában nem a kormány ellenőrzi a médiát, hanem a média a kormányt (természetesen nemzetközi szinten). A média tényleges irányító szervezetét senki nem választja, senki nem ismeri, nem tudjuk, hol van a központja. Azt tudni lehet, hogy 4-5 vezető nyugati világlapban (Washington Post, Economist stb.) olvasható mindig az az „evangélium”, amelyhez minden népnek és minden kormánynak tartania kell magát. Ahogy a számomra tetszetős „evangélium” név is elárulja, vele szemben kritika, észrevétel, fellebbezés nincs, a kinyilatkoztatások véglegesek, megváltoztathatatlanok. Nevek, helyszín nélkül azt lehet tudni, hogy a világ vezető bankárainak és politikacsinálóinak vannak ún. think tank-jai. Ezek olyan nagy tudású szakemberekből álló szervezetek/cégek, melyek megrendelésre (igen jó pénzért), tudományos alapon dolgozzák ki a hatalmi érdekeknek megfelelő pénzügyi-politikai-ideológiai stratégiákat, ezek végrehajtásához szükséges intézkedéseket, valamint, hogy ezeket hogyan kell a közvéleménybe, az emberek tudatába „beültetni”. Nos, ez utóbbi lépés a média feladata. Jól értsük meg, a think tank-ok nemcsak aktuális projektek kidolgozásával, ill. végrehajtásuk lépéseinek kidolgozásával foglalkoznak, hanem hosszú távon is nevelik (= bódítják, hülyítik) az embereket, hogy az „evangéliumoknak” mindig engedelmes befogadói legyenek. Talán pont ez utóbbi vonatkozásában rejlik a média legátkosabb szerepe.

− A globalista médiának bejáratott, kipróbált módszerei vannak arra, hogy a népet valamivel állandóan rettegésben tartsák. A hangsúly nem a rettegésen van, hanem az „állandóan”-on! Mert egy bármennyire elborzasztó szenzáció, különösen a fiatalság körében pár nap alatt lecseng, addigra új borzadályt kell prezentálni. Hadd hozzak itt elő példaként egy pár évvel ezelőtti, interneten terjedő hírt: a Coca-Cola halálos veszélyt hordoz magában minden fogyasztója számára, mert foszforsav van benne! Innen kezdve egy igen szemléletes és hátborzongató leírás kezdődik, mely szerint a Coca-Cola feloldja a közepes méretű anyacsavart és a roston sült bélszín szeletet egyaránt, felborítja anyagcserénket, szóval, fogyasztóit záros határidőn belül elpusztító méreg. 63 A Coca-Cola példája csak egy, de ilyen hírek naponta ömlenek a média különböző csatornáiból és a magam részéről nem hiszem el, hogy ezek mind valami unatkozó diák csínytevései.

− Súlyos, emberi tényezők által (szándékosan) okozott katasztrófák hátterének kiszivárogtatása a médiában. Erre legjobb példa a két WTO (World Trade Organization) torony lerombolása és a Pentagon épületének egyidejű megrongálódása. Erre a ma is érvényes − kiterjedt nyomozás eredményeként adott − hivatalos magyarázat, hogy azt az Al-Kaida iszlám terrorista szervezet szervezte meg és hajtotta végre. Mára már alig van józanul gondolkozó ember, aki ezt a magyarázatot elhiszi. Miért ötlik fel a kétség? Mert akár a magyar TV műsorokban is láthatjuk, hallhatjuk annak részleteit, hogy a robbantásokat hogyan szervezte meg a CIA, az USA biztonsági szolgálata. Ezeket a riportokat senki nem cáfolja, nem indul sajtó per, a szerkesztőknek a haja szála sem görbül. A mögöttes megfontolás pont erre irányul. A hatalom tudatosítani akarja, hogy neki ezt is szabad.

− Politikai korrektség (PC, kiejtés=piszi). Kétségtelenül a vallási ideológiák is számon tartottak tilos szavakat, talán az olvasó is ismeri a bibliai szólást: „Isten nevét hiába ne vedd!” De hogy a tilalmi listán a vezető helyeket a „nő”, „lány”, „asszony”, „apa” foglalják el… A józan magyar ember ilyenkor mondja: „Az embernek megáll az esze!”64 A „liberális” kommunikáció urai egy sereg − a köznapi beszédben leggyakrabban használt − szót próbálnak betiltani. A bevallott céljuk annak megakadályozása, hogy ezek a kifejezések bizonyos társadalmi csoportokat tűrhetetlen módon diszkriminálnak. Ahogy azonban a mozgalom a valóvilágban realizálódik, az sokkal több szóhasználati szabályoknál, az egy gondolat-FBI, amely nagyon is keményen bánik a PC-el szembeni ellenzékkel. Álljon itt Paul Hollander, USA-beli szociológia professzor véleménye. „… a 70-es évektől kezdve az egyetemeken általánosan elfogadottá vált az ún. politikai korrektség fogalma. „A politikai korrektség fenoménja különböző vélemények ötvözete, társadalmi és intézményesített nyomás, fenyegetések, hitek és tabuk ötvözete, amely évtizedek óta dominálja az egyetemek diákságát és akadémiai köreit. … Az új szocio-politikai norma szembe helyezkedik a hagyományos liberális értékrenddel, amely magában foglalja a szabad önkifejezés, a szabad önrendelkezés, a szabad asszociáció és az intézményesített beavatkozástól való mentesség jogát.” A PC ügyében az USA-ban tüntetések vannak, büntetéseket rónak ki és professzorokat fosztanak meg katedrájuktól. Papp László Tamásnál pedig az alábbiakat olvashatjuk: „…annak hangsúlyozása, hogy a különböző kultúrák – beleértve a nyugatit is – egymással egyenrangúak; végül annak hangsúlyozása, hogy objektív tudomány és objektív megismerés nem létezik, csak különböző rétegszempontok vannak. Ez utóbbinak köszönhetően az Egyesült Államokban úgy lehet színháztudományt tanulni, hogy az ember Shakespeare-ről nem is hall”.

− A hatalom birtokában maguknak az eseményeknek a manipulálása globális méretekben. Ennek eklatáns példái voltak az elmúlt években az influenzák. A madár influenza kampány balsikere után a sertés influenzáról (H1N1) már mondhatjuk, hogy „bombasiker” volt. Kezdeti − ellentmondásos − hírek után az ENSZ Világszervezet (WHO) hivatalosan pandémiát (világjárványt) hirdetett a 2009-es influenza szezonban. A magyar kormány közpénzen 6 millió adag vakcinát gyárttatott le. Több alkalommal bejelentették, hogy a járvány már közeledik, napok kérdése a tömeges megbetegedések bekövetkezte.

Aztán mi is történt? Magyarországon a 2009-es influenza szezonban kevesebb állampolgárt vesztettünk a „rendes” és a sertés influenzában összesen, mint a szokásos évi átlag.
> 2010-re 2 millió adag oltóanyag még kimaradt. Az orvosokat hibáztatták, hogy nem rendeltek eleget. Végül hozzákeverték a „rendes” influenza vakcinájához.
> Nyomozás indult a gyártó cég ellen, mivel kiderült, hogy a H1N1 kimutatására forgalmazott diagnosztikus eszközcsomag (kit) a vírus kimutatására nem alkalmas (egyébként offshore cég volt, ill. talán még van).
> A lengyel egészségügyi minisztert interpellálták a szejmben, hogy milyen intézkedéseket terveznek a H1N1 járvány ellen. A miniszter asszony azt válaszolta, hogy a vakcinának sem gyártását, sem importját nem tervezik, mivel nincs ilyen járvány!
> Végül a WHO is bejelentette, hogy már nincs veszély.

Egy másik, a természet rendjébe és az emberek lelkébe történő durva belenyúlás a szexuális nemekkel kapcsolatos. Napjainkban a legrangosabb (?) nemzetközi hatalmi szervek, az ENSZ és az EU brüsszeli adminisztrációja stratégiájába iktatta a relativizmus, más szóval az ún. gender ideológiát. 65 Ez nem kevesebbet jelent, minthogy az ember szexuális neme nem genetikai/biológiai alkati adottság, hanem csak esetleges, a tradicionális nevelés eredményeként ránk ragadt szokás, viselkedési forma. 2009-ben Magyarország ideiglenes (Bajnai) kormánya az óvodai nevelést szabályozó kormány rendeletben kihagyatta a kicsik nevelési rendjéből azokat a játékokat, amik a lányok, fiúk identitását, ill. jövendő szülői szerepüket („papás-mamás játékok”) volt hivatott megerősíteni.

Jó illusztrációját adja a think tank-ok működésének Susan George: Luganói tanulmány c. könyvében.66 A szerző szerint könyve csak egy ironikus kritika, de az általa megrajzolt kép félelmetesen realista. Álljon itt két idézet.

„…a WTO «újabb akadály azok előtt, akik azt gondolják, hogy a nemzeti kormányok irányíthatják a gazdaságot»”.

„…a mezőgazdasági technológia átadása a függő országokba arra irányul, hogy a tárolás ne a falvakban és a farmokon történjen, hanem a városokban, a nagy központi tárolókban, ahol a fertőzések gyorsabban terjednek, és több kárt okoznak.”

Politikai titkostársaságnak hírlik a Bilderberg csoport, mely mintha igyekezne saját magát nemlétezőnek vallani. A Wikipédia szerint összejöveteleik 56 után megszakadtak, de ’77–2010 között már folyamatosak. A névsor figyelemre méltó. Kiragadott nevek a 49 tagú névsorból: Giovanni Agnelli(V) Fiat elnök, Hubert Burda Burda média elnök, Richard C. Holbrooke USA ex külügyi szóvivő, Henry A. Kissinger USA ex-külügyminiszter, David Rockefeller Chase Manhattan Bank-elnök, Franz Vranitzky Ausztria exkancellárja, továbbá Surányi György Magyar Nemzeti Bank exelnök és Bokros Lajos World Bank főtanácsadó. Tevékenységükről semmi közelebbit nem sikerült megtudnom. Feltételezhető viszont, hogy Bokros és Surányi nem e társasággal szemben tevékenykedtek.

Konklúzió

− A kémia − biokémia − molekuláris biológia rohamos fejlődése a XIX. század végétől kezdve úgy is tekinthető, mint egy izgalmas nyomozás, amely lépésről lépésre derítette fel a csodát, hogyan, milyen történések sorozata révén fakad két (különböző nemű!) egyed üzekedéséből új élet? Hogyan indul újra a harc, a hol bukás, hol győzelem élet? Fény derült arra, hogy a fajok változásáért, egyre tökéletesebb alkalmazkodó képességéért egy kétmilliomod milliméternyi vastag, de ugyanakkor méternyi hosszú molekula, a DNS bizonytalankodó viselkedése a felelős! Darwin tanításának igazát ma már molekuláról molekulára tudjuk követni. Ez nem azt jelenti, hogy az evolúció mai napig is ne lenne tárgya szellemi értelemben vett vérre menő küzdelmeknek („…több a vitatott, mint a vitatható problémák száma!”).

− Napjainkra már több terjedelmes könyvtárra tehető, meggyőző tudományos anyag gyűlt össze, amelyből megismerhetjük az ember szerteágazó társas hajlamait. Ezek alkati, öröklődő sajátosságok, egy hozzávetőlegesen három millió éve kezdődött szelekciós folyamat eredményei, melyek alkalmassá tettek bennünket a közösségi életre. Meggyőződésem szerint az ember evolúciója a genetikában csoportszelekciónak nevezett mechanizmus szerint valósult meg, amelynek újabban a szakmán belül ádáz ellenségei támadtak. Az ember − gazdag intellektuális és emocionális képességeinek birtokában − hatalmas alkalmazkodási potenciállal rendelkezik a környezet változásaival szemben. Mégis, ha a külső tényezők tartósan károsítják társas létformáját, akkor mind az egyén, mind a közösség teljesítménye leromlik. Ilyen környezeti tényező például a jólét!

− Az ember evolúciós sikereit annak a szelekciós/evolúciós folyamatnak köszönheti, ami lehetővé tette intellektuális képességeinek kifejlődését. Ennek az evolúciós folyamatnak az eredménye a (i) hosszú utódgondozási idő, (ii) mindkét szülő, (iii) a tágabb értelemben vett család (nagyszülők) és egyéb hozzátartozók aktív segítsége, támogatása, (iv) a szülők közötti munkamegosztás, melynek alkati jegyei a nemek testi felépítésének különbségei, (v) az intenzív, évszakoktól független szexuális élet, és ennek eredményeként tartós párkapcsolat, (vi) az emberi életkor kitolódása jóval a szaporodóképesség utáni időkre.

− A felsorolt alkati sajátságok által biztosított környezet, a csoportos életmód az újonnan jött apróság normális fejlődésének − ugyancsak alkati − előfeltétele! Az ember igen nagyszámú veleszületett képessége (csak) a csoportos életmód körülményei között biztosítja a túlélés reális valószínűségét. Amennyiben a nevelés ezen feltételei nincsenek biztosítva, akkor biológiai, intellektuális, érzelmi és beilleszkedésiképességei/hajlamai károsodni fognak, ami az egész társadalom működészavarához, széthullásához vezet. Gondolatmenetem a kereszténység térhódításától kezdve kétségtelenül beszűkül, főleg a „Nyugat”-ra reflektál. A nemzetekké, országokká szerveződő emberi közösségek nagyívű társadalmi-, gazdasági fejlődésen mentek keresztül. Növekedett az árutermelés, a kereskedelem és alapvető szervezési eszközként megjelent a pénz, a hitel és a kamat. Azt mondhatjuk, hogy ez a fejlődés a kisebb emberi közösségek, családok életét az ipari forradalmakig (XVII-XVIII. század) jelentősen nem károsította. Ettől kezdve aztán a kistulajdonosi réteg nagy tömegei vesztették el a hagyományos család alapításának lehetőségét. A kapitalista termelési mód lényegéből fakad az állandó munkanélküliség, amit többnyire háborúkkal vagy gyarmatosítással (= a nyomor exportja) próbál kompenzálni. A nemek közötti ellentéteket a liberalizmus jellegzetes, tudatosan szított manipulációjának tartom azzal a megjegyzéssel, hogy a reális biológiai-társadalmi veszély nem a hölgyeket, hanem a férfiakat fenyegeti.

− Az emberi tudat két dolog iránt mutat erős − alkati − vonzalmat: a tárgyak és a felfoghatatlan, az irracionális dolgok iránt. Ezen vonzalom vezetett egy misztikus világ felépüléséhez az emberi tudatban. A misztikus világ valósként való elképzelése a hit, ami a hatékony emberi közösségek számára szelekciós tényezővé vált, mint az egyik legfőbb összetartó, szabályozó erő. A jelenben az emberiség a tudománytól való elfordulás állapotában van. A globalista hatalomnak a saját szempontjából jó oka van a vallások minél tökéletesebb kiiktatására az emberi közösségekből, mivel azok is ellentétesek a költséghatékonyság javításával.

− Egy jól szervezett társadalomnak morális tőkéje és tudathordozó rétege van. Bizonytalan, hogy népünk ebből a szempontból nem jól kifejlődött, vagy már tönkrement közösség.

− Az emberiség számára két megkerülhetetlen − és a jelenig megoldatlan − feladat a saját szaporodásának megállítása és a környezethez való alkalmazkodás.

− A pénzalapú társadalmi felépítmény az emberi közösségeket, a családot bomlasztja, ami az ember, mint biológiai lény több millió év alatt kialakult sajátságaival ellentmondásban van, lehetetlenné teszi a felnövekvő nemzedékek (biológiai sajátságai által diktált) normális intellektuális-érzelmi fejlődését, ami fajunk fennmaradását bizonytalanná teszi. A liberális társadalmat úgy is jellemezhetjük, hogy az egytagú csoportokra hullott, megzavarodott egyedekből áll. A mesés profitokból arra nem telik, hogy a munkaerőt kiképezzék és egészségét megóvják. A globalizmus az emberi természetet, annak alkati és intellektuális adottságait egy „költséghatékony” leegyszerűsítés, egy neoprimitivízmus irányába tereli, ami a nevelést a családdal járó bonyodalmak nélkül is megoldhatónak véli − a jobb költséghatékonyság kedvéért − (a kommunista utópiának ez már része volt!). A liberális-kapitalista társadalom meghirdetett elveihez képest alapvető vonásaiban pont ellentétes módon működik. A termelés célja többé nem az emberi igények kielégítése, hanem a profitszerzés. A modern iparszervezés számára elsősorban az emberi munkaerő az örök ráfizetéses költségtényező. A modern − tudományos kutatásokon alapuló − ipari gyártási technológiák csodálatos profitot hozhatnának minimális emberi munkaerő ráfordítással, de az eladásra kínált áruk fizetésképtelen, munkanélküli tömegekbe ütköznek. A tőke pedig − az árucserét segítő eszköz helyett − a társadalom feletti, nem demokratikus úton szerzett, egyre korlátlanabb hatalom megszerzésének és kézbentartásának az eszköze lett. A hatalom tudományos eszközökkel kidolgozott, tudatot manipuláló módszereket használ az emberek irányítására (média). Az antiterrorizmus jelszava mögé bújva egyre jobban kirajzolódnak egy szigorú gondolatrendőrség körvonalai is.

− A családi-, ill. csoportközösségi nevelés egyben a társadalmi rend és együttműködés alapja is. Ha ez nem megfelelő, akkor azt adminisztratív és jogi eszközökkel pótolni igen kétséges.

− Szelekciós tényezőt képez-e a neoliberális társadalmi berendezkedés? A válasz: igen, éspedig kontraszelekciós tényezőt. Korunk eseményei mutatják, hogy a „Művelt Nyugat” nemzetei félreérthetetlenül fogyatkoznak létszámban és dinamikában, amit sem haditechnikával, sem dollármonopóliummal kompenzálni nem lehet.

Feladatok

Egy ember meggyőződése szubjektív, még ha tudományos igazolt adatokkal van is alátámasztva. Így, önmagában nem kínálhat megbízható vezérfonalat az általa felvetett problémák  megoldásához. Annyiban mégis magamra veszem a felelősséget, hogy kijelentsem, az emberiség a jelen tendenciákat figyelembe véve a vesztébe rohan. Különbségek ott lehetnek, hogy milyen gyorsan?

A feltételétezett kibontakozás azért beláthatatlanul nehéz, mert a kérdéshez hozzányúlni − akár genetikai, akár pénzügyi, akár politikai oldalról közelítünk − vélhetőleg csak az emberiség szintjén lehet. Egyes hatalmak bevallottan vagy − sanda szándéktól vezérelve − fedetten szorgalmazott önös szándékú koncepciói nem igen vezethetnek eredményre. Továbbá, az általunk jelenleg ismert nemzetközi szervezetek − ENSZ, IMF, WTO − nem nagyon látszanak alkalmasnak arra, hogy az emberiség érdekében bármilyen közjót tudjanak megvalósítani. Ha próbálom a kérdést emberközelbe hozni úgy, hogy azt a kérdést vetem fel, melyik létező társadalmi alakulat gondolkozási rendszere lehetne alkalmas a világ problémáinak érdemi befogadására és feldolgozására, arra egy gyors válasz adódik: a Nyugat biztosan nem! Ezzel be is fejezem annak találgatását, hogy ki fogja a változásokat levezényelni.

Mik a tennivalók? Nyilván valamilyen érték köré lehet egy közösséget szervezni. Biztos, hogy az ember evolúciójának hajnalán ez nem a pénz volt, hanem darwini egyszerűséggel a létért való küzdelem. Ez eredetileg jelentette a természet különböző erőivel szembeni, de részben kétségtelenül az emberek egymás elleni küzdelmét is. Nos, csak ez utóbbit kellene elkerülni.

− A pénzt, vagy legalább a hitelt és a kamatot kell kiiktatni. Ez talán nem is szükségszerű, ha kiiktatjuk a mögötte megbúvó kapzsi vágyat a hatalom után.

− Sok-sok utópisztikus gondolat vezet oda, hogy kis közösségekben kellene éljünk. Scruton által definiált nemzet azért sokfelé működik a világban, tehát létezhet erkölcsi alapú rend a klasszikus kis embercsoportoknál nagyobb közösségekben is. Csak az nem működik, hogy minden embernek mindig, mindenhez joga van. A közösség előbbre való kell legyen, mint az egyén.

− A társadalomnak ember-központúnak kell lenni, ennek jegyében a két első helyen az oktatás és az egészség megőrzése kell, hogy álljon.

− Meg kell óvni a környezetet.

− A termelésnek az ember javát kell szolgálnia, nem a tőkéjét (hű, ez így már kommunizmus!).

− A médiának (furcsa módon…) a hírközlést kellene szolgálnia. Szolgálhatja a szórakoztatást is, de nem szolgálhatja nagyhatalmú és sötét szándékú embercsoportok kezében az emberi ész és érzelmek önös célok által vezetett manipulációját.

− Olyan egyszerűnek látszik az egész. Az embernek le kell győznie önmagát, de ez nem azt kellene jelentse, hogy embertársainkat nyomorítjuk meg, vagy írtjuk ki.

− Létszám. Azt gondolom, ez a legkeményebb dió. Megoldása nem lehet lehetetlen, hiszen pl. itt Európában már nem az a probléma, hogy a népességrobbanást megállítsuk, hanem hogy akadályozzuk meg saját eltűnésünket a Föld színéről.

A korábbiakban bemutatott népesedési diagram valóság! Mint ahogy a Nap is felkel minden nap (akarjuk, nem akarjuk, esetleg tagadjuk). Ez tartósan fent nem maradhat.

Csak a szemléletesség kedvéért mondom, hogyha az Escherichia coli baktériumot megfelelő táptalajra leoltjuk, ellátjuk korlátlanul tápanyaggal és oxigénnel, 10 nap alatt (!) olyan mennyiségű baktérium fog keletkezni, mint a Föld tömege! Ez nem történik meg, de nem is történhet. Az elmúlt 4,5 milliárd év alatt addigra mindig akadt egy bakteriofág (a baktérium kórokozója) vagy egy másik baktérium, amelyik rájött (!?), hogy számára ez a földgolyónyi massza a legtökéletesebb táplálék és felfalta!

A természetben még számos más mechanizmus is létezik, amely egy ilyen robbanásszerű szaporodást képes idejében megállítani. Itt csak egyet említek, mert megszívlelendő párhuzamot rejt magában: az E. coli anyagcseréjének végtermékeként szaporodása közben nagy mennyiségű savas anyagot bocsát ki környezetébe. Ezeket felhasználni már nem tudja, ha ezek az anyagok elérnek bizonyos kritikus koncentrációt, azok a baktérium anyagcseréjét megmérgezik, a Földgolyóépítés félbemarad!

A biológia arra tanít bennünket, hogy a fajok szaporodása a természetben tendenciáját illetően korlátlan, de a valóságban hosszú távon sohasem lehet az!

Végül, ne maradjon említés nélkül, hogy technikailag korunk tudománya számos olyan módszer kifejlesztésére képes, melyek segítségével a belégzett levegővel, ivóvízzel, élelmiszerekkel az embereket azok tudta nélkül elpusztítsa. Reméljük, hogy a hatalom nem ezeket a módszereket fogja használni.

Jegyzetek

1 Amerikában mintha nem lenne túl nagy tekintélye olyan embereknek, mint Hérakleitosz, Thalész, Archi­médesz, vagy Arisztotelész.
2 F. Fukuyama: A nagy szétbomlás, Európa, 2000.
3 Szűkebb szakmai szempontból a mai ember rendszertani neve Homo sapiens sapiens, de úgy gondolom, hogy a jelen írás szövegében ez szószaporítás lenne, jómagam saját magunkat értem H. sapiens alatt.
4 v. ö.: liberalizmus, neoliberalizmus, neokonzervatívizmus, globalizmus és egyéb üdvtanok.
5 R. Dawkins: Az önző gén. Kossuth Kiadó, 2005.
6 Darwin, C.: The origin of species and the descent of man. Random House, 1871. Később a cso­portszelekció elméletét részletesen kimunkálták V. C. Wynne Edwards (Evolution Through Group Selection. Blackwell Scientific, Oxfrod, 1986) és R. Ardrey továbbá Konrad Lorenz (Das sogenannte Böse, Borotha Schoeler, Wien, 1963). A csoportszelekció a legutóbbi időkig szerves részét képezte a genetika koncepcióinak, G. C. Williams (Adaptation and natural selection: a critique of some current evolutionary thought Princenton  Univ. Press, Princenton, N. J., 1966) és W. D. Hamilton (The evolution of altruistic Behavior, Am. Naturalist, 97, 354- 356, 1963) próbálják kétségbe vonni.
7 A gombatenyésztésre vonatkozóna ismerjük a pontos magyarázatot. Érdekes módon, a maga­sabb­rendű állatok emésztő rend­szerében nincs olyan enzim, ami a cellulózt le tudná bontani (ebből a szem­pontból a hangyák már maga­sabb­rendűeknek számítanak). Az alacsonyabbrendű gombáknak viszont van ilyen enzimük (ennél fogva korhasztják el pl. a kiszáradt fákat). A hangyák a gombák segítségével tudják a növényi részekben a cellulózban jelenlévő energiát hasznosítani.
A termeszekről. Cellulóz tartalmú, nyállal kevert nyersanyagból építik méteres nagyság­rendű váraikat. A bejárat a működési célszerűségnek megfelelően tájolva van. Először sok kicsi halmot ké­szí­tenek, majd ezeket összekapcsolják. Amíg a vár elkészül, a termesz többször munkastílust kell váltson. A váltás fürgén, szinkronizáltan, gördülékenyen végbemegy a csapatban. A termeszekben szink­­ronizáltan aktiválódnak genetikailag adott, rövid, viselkedési utasítások, algoritmusok (szekven­ciális indukció!). Jómagam úgy gondolom, ebben csak a sokszorozottság a különleges. A maga ne­mében egy fecskefészek ugyanilyen műremek!
A csoportszelekció nyilvánvaló jelének kell tartsuk azt a számos fajnál (halak, madarak, em­lősök) megfigyelhető jelenséget, hogy a deviáns egyedeket igyekeznek maguk közül kizárni. Ma­gyarázat: a ragadozók mindig azokat a csoportokat támadják meg, amelyekben a többiektől vala­milyen szempontból elütő egyed van.
8 Számomra meggyőző adalék a csoportszelekciós mechanizmus működéséhez Dawkins-nak azon megállapítása, hogy nagyobb számú egyed által vívott, szervezett jellegű háborúk az élő világban az embe­ren kívül csak a szociális rovaroknál fordulnak elő!
9 Persze azért sem kell mélyre ásni, hogy az állatok viselt dolgai között példát leljünk az egymással szembeni ármánykodásra, fondorlatra. Csányi írja le, hogy egy fiatal pávián kölyök tartósan követett gyökeret kereső felnőtt nőstényeket. Amikor azok a gyökeret már majdnem kiásták, a kölyök éktelen sivalkodásba kezdett. Anyja odasietett, megtámadta a gyökérszedő nőstényeket. Közben a kölyök meglépett a gyökérrel. (Csányi Vilmos: Az emberi természet. Vince Kiadó, 2003.)
10 Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex Elektronikus Kiadó, 2001.
11 L. Patthy: Evolution of human proteins by exon shuffling. in: M. Jackson, T. Stachan and G. Dover (eds): Humkan Genome Evolution.. Bios Scientific Publishers Ltd., 1996, Guildford, UK, 1996, pp: 35-71.
12 Még közeli rokonaink, az emberszabású majmok géntérképén is félreérthetetlen hasonlóságokat ismerhetünk fel a sajátunkkal.
13 Ezen „rövid”, ill. „hosszú” szekvenciáknak a beékelődése természetesen a gének belsejébe is bekö­vetkezhet, ennek következménye rendszerint halálos, így a normális egyedek génjeiben ezeket nem találjuk meg. De pl. a vérzékenységnek (hemofilia) ismerjük olyan formáját, ahol kimutatták, hogy az illető gén hibája az itt „hosszú”-nak nevezett szekvencia beékelődéséből ered.
14 A H. sapiens kifejlődésével kapcsolatban fontos figyelembe venni, hogy a rendelkezésünkre álló, valaha élt elődeinktől származó maradványok (ása­tási leletek) alapjában véve igen szegényesek. En­nek megfelelően a folyamat rekonstrukciója is hézagos, több ponton feltételezésekre vagyunk utalva, ami alapot ad a szabad fantáziálásoknak.
15 Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, 1995.
16 A kőeszközök használatának is vannak hagyományai. A csimpánzok egyes törzsei (nem mind!) képesek a pálmadiót feltörni kalapács és üllő (gondosan kiválasztott kövek) segítségével. A technikát a csimpánz csak az anyjától tudja megtanulni kb. 4−5 év alatt! Egyáltalán, magasabbrendűségünk fölötti derűs merengésünkben legyünk mértéktartóak. Megfigyelték pl., hogy a csimpánzok, ha betegek fogyasztanak gyógynövényeket. Kb. 13 gyógynövény fajt ismernek, amiket az ugyanazon területen élő emberek szintén jól ismernek. Ők el is tudják mondani, melyiknek milyen gyógyhatása van. Tudják pl., hogy melyiket kell bevenni bélférgesség esetén. A csimpánzok pedig az olyan növényt, aminek hatóanyaga a gyomorban elbomlik, egészben nyelik le!
17 Vértes László: Az őskőkor és az átmeneti kor emlékei Magyarországon. Akadémiai Kiadó, 1964.
18 Leon P. LaLumiere: Geological evidences. in: M. Roede, J. Wind, J. Patrick, V. Reynolds: The Aqu­a­tic Ape: Fact or Fiction? p. 47−63, Souvenir, London, 1991.
19 A franciaországi Pêche Merle barlang lelőhelyen talált festmény érdekessége, hogy egyenetlen felszínű kőfalra készült, valószínűbb, hogy valamilyen fúvócsővel fújták a festéket a falra, mint ecsettel.
20 A Willendorfi Vénusz kb. 11 cm méretű szobrocska, kb. 22−24 000 éves. Illő megemlékezni arról is, hogy a szobrocskát Szombathy József régésztalálta meg.
21 A védőoltások úttörője Edward Jenner himlőellenes vakcináját 1796-ban próbálta ki először és azt 1840-ben vezették be.
22 Evolution and Human Behavior 29, 2008, 26−34.
23 A nagyobb térfogatú emberi agy kifejlődése szempontjából kritikus faktor volt a húsevésre való áttérés, a csak gyűjtögető életmód mellett (vadászat nélkül) az emberi agy nem alakul­hatott volna ki. Az orángután teljesen, a gorilla nagyrészt növényevő. A csimpánzoknál jelent meg a húsevés és fejlődött tovább a H. habilisnél. A préda valószínűleg az ugyanazon elterjedési területen élő rokon fajok közül kerülhetett ki. Adatok vannak a prehisztorikus kannibalizmusra  és dögevésre is.
24 A bonyolult kifejezés is jelzi, hogy nekünk nincs tengerünk. Az angolok itt a rövid, kifejező seafood, a derűs ötletek­ben kifogyhatatlan olaszok pedig a frutta del mare (tenger virágai) kifejezést hasz­nálják.
25 A bűnbe esett emberre kirótt bibliai büntetés: „Fájdalommal fogod szülni fiaidat!” a tények bölcs összegezését tükrözi, és ha próbáljuk tovább fejteni az okot, miért is kaptuk a büntetést? Fejlettebb agyunkkal a tudás fájához piszkáltunk hozzá!
26 Az emberi arc kb. 150-200 féle érzelmi, alkati, szenvedő stb. kifejezést ölthet, amit embertársaink fel is tudnak fogni. Állatoknál az egész  testbeszéd „szókincse” sem több 10-40-nél. Csányi (9. lábj.) kiemeli az undort, mert az veszélyjelzés lehet a többiek számára (Ekman, P. and Friesen W. V.: Unmasking the face, Prentice Hall, Engle wood Cliffs, 1975.
27 The Neural Circuitry Underlaying Primate Calls and Human Language. Human Evolution 4. 1989.
28 Davidson, I., Noble, W.: The Archeology of Depiction and Language, Current Anthropology 30, 1989.
29 Chomsky, N.: Language and Problems of Knowledge, MIT Press, Cambridge, 1988.
30 Pinker, S.:  The Language instict. William Morrow, New York, 1994.
31 Az élővilág és az evolúció jelenségeinek megértésén fáradozó tudósok gyakran nem tudnak megszabadulni a népszerű találós kérdéstől: „Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” Ilyenkor vissza kell térni a darwini gondolatmenethez: az örökletes változások mindig véletlenszerűek és ha előnyösek, akkor majd a környezet biztosít azoknak szelekciós előnyt, stabilizálja azokat.
32 Human Paleontological Evidence Relevant to Language Behavior. Human Neurobiology 2, 1983.
33 Grooming Gossip, and the Evolution of Language. Harvard University Press, Cambridge, 1996.
34Egy szubjektív megfigyelés: amikor egy egyszerű ember − legyen férfi vagy nő − vonattal igyekszik valahová, mennél idősebb, annál nagyobb valószínűséggel megpróbál beszédbe elegyedni utas­tár­saival. Ha utastársai nem mutatnak készséget a beszéd fonalának felvételére, érezhetően nehéz­mé­nyezik, bár szavakkal ezt illendőségből nem fejezik ki.
35 Az idegélettan jól ismeri, hogy fájdalmas, extra ingereket kísérő élmények tartós memóriában rögzülnek, ezeknél nincs szükség a pavlovi reflexeknél ismeretes ismétlésekre.
36 Érdemes elgondolkozni azon is, miért épít az ember jó pár ezer év óta olyan hatalmas építményeket, mint a piramisok, a Stone Henge, vagy a Szent-Péter bazilika? A hétköznapi, földhöz ragadt gondol­kozás számára teljesen értelmetlenek. A piramisok között van olyan, amelyről a régészek állítják, hogy nem temetkezési célokat szolgált. Azt viszont biztosan állíthatjuk, hogy csak nagylétszámú ember­csoportok közös mun­kájával épül­hettek fel.
37 L. L. Cavalli-Sforza Genetikai Átjáró. HVG Kiadó, Budapest, 2003. Végeztek patkányokkal olyan kísérletet, melyben nagyobb csoport, együtt tartott patkányok vér­nyo­mását tes­tükre szerelt anten­nák­kal tudták nyomon követni. A csoportban a „vezető” mindig felis­mer­hető volt, annak ma­gasabb vér­nyomása alapján. Ha a vezetőt kiemelték, rövid időn belül egy másik patkány vérnyomása emelkedett meg, mutatván az új vezér megjelenését. A szerző érdekes megfigyelést közöl arra vonatkozóan, hogy a pigmeusok egészen apró csoportokban élnek, és nincsenek vezetők.
38 Pusztító szenvedélyeink − a dohányzás, a drog, az alkohol − kialakulása is nagyrészt abból ered, hogy a fiatal ezek elfogadásával „vásárolja meg” a helyét a közösségben.
39 Scruton, Roger: A nemzetek szükségességéről. Helikon, 2005.
40 Agyunkban az ún. limbikus rendszer feladata a külvilágból beérkezett ingereket hozzárendelni emocionális állapotunkhoz, élményeinkhez és abból tartós memóriatartalmat kialakítani. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen összetett struktúra hatással van az ingerek berögződési folyamatára, vagyis emlékeink szubjektívek, öröklött hajlamaink által színezettek. Emlékezzünk csak Kuroszava csodálatos Vihar Kapujában c. filmjére!
41 P. Davies: Az Ötödik Csoda, Vince Kiadó, 2000.
42 A szerző súlyos, elfogadhatatlan manipulációnak tartja a Down kóros gyerekek népszerűsítését célzó filmeket a médiában. Ugyanide tartozik, hogy 2010 Magyarországában az először szűlő nők átlagéletkora 28 év!
43 A populációs genetika a párzásból kimaradó hímeket „floaters”-nek (= víz felszínén úszó, im­bolygó) nevezi.
44 Vessünk számot azzal, hogy a morális tőke itt egy meglehetősen elvont okfejtés tárgya és tartalma. Fiatalságunk számára viszont mindennapi lidércnyomás! Hogyan ismeri fel a fiatal a többiekben a potenciális partnert, sport-, játszó- és házastársat, akiben megbízhat?
45 A kul­túra egy társadalom létmódja, amely biztosítja annak fennmaradását. Visszahat a morális tőkére, gazdagítja azt. A tudathordozó ré­teg birtokolja a világról alkotott elképzeléseket, megvalósítja a közösség intézményeit.
46 Kis nép, lakosainak létszáma ott-tartózkodásom idején érte el a 4 milliót. Területe Magyarországnak több mint négyszerese. Ennek viszont mezőgazdasági művelés alá csak kb. 2−3%-a vonható. Az Északi sarkkör az országot vízszintes tengely mentén nagyjából felezi, az éghajlat a tengerparttól távolodva igen zord (legnagyobb része magas, sziklás hegység), északibb részein hónapokig tart az éjszaka. A több mint 1000 km hosszú atlanti óceáni partjukkal igen szerencsések. A Golf áramlat jóvoltából kikötőik nem fagynak be, egész évben hajózhatók. Témámra tekintettel megemlítem, hogy etnikai szempontból nagymértékben homo­gé­nek. A tengerből élnek, halászatból, hajóépítésből, ill. tengeri kereskedelemből. Kiváló minőségű úthálózatuk közel olyan sűrű, mint hazánknak (!). A modern norvég állam mindössze 150 éve független Svédországtól, gazdasági és kulturális életük azonban a legfejlettebb nyugat-európai szintnek felel meg.
47 Szomorú ellenpéldáit mutatja ennek számos afrikai állam, ahol a liberális gazdaságpolitika követ­keztében pont ott látjuk a legnagyobb nyomort, ahol valami értékes nyersanyagkincs (olaj, gyémánt) „jóvoltából” válik a ter­me­lés egyoldalúvá.
48 Bogár László pl. Magyarország és a globalizáció c. művében (Osiris, 2003.) ebben a vonatkozásban három <társadalmat> különböztet meg: az úri társadalom, a polgári államtársadalom és a nép-nemzeti társadalom. Ezek gyökereinek különbsége nem hasonlítható mondjuk a spanyol-indián rétegek közötti különbségekhez, de körvonalaik, morális tőkéjük és tudathordozó rétegeik világosan felismerhetők.
49 Szabad tér Kiadó 2003, 5−12 old.
50 1490, ill. a Mohácsi vész: 1526.
51 Helikon, 2008.
52 Talán Madáchnál találjuk legszem­léle­tesebben leírva, hogy két embercsoport kész kiirtani egymást egy „i” betű miatt (homousion, ill. homoiusion). Ki gyújtotta/gyújtatta, ill. kinek a nevé­ben gyújtották a legtöbb máglyát?
53 Bár a jelenlegi, mindinkább általános emberi meghasonlást eredményező világválság ered­mé­nye­ként esetleg felrémlik a felismerés, hogy a tudomány, úgy, ahogy van, ördögi ármány az ember meg­rontására. Szerintem az most már egy elkésett okoskodás, hogy a gőzhajó, a vasbeton, meg a könyv­nyomtatás mind megannyi átok az emberiségen. Azon inkább el lehet gondolkozni, hogy az ember − amit csak felfedezett − mindig igyekezett azt rosszra − egymás ellen − felhasználni. Az is megszív­lelendő, hogy az egész modern-kori technikai fejlődés meg-nem újuló energiaforrásokra támaszkodik még napjainkban is! A „fenntartható fejlődés” olyan eszme, amit mindnyájan óhajtunk, de higgadt tárgyilagossággal azt mondhatjuk, hogy annak részletei még koránt sincsenek kimunkálva. A természet elszennyezése, tönkretétele is ide tartozik, de ehhez is külön tanulmányra lenne szükség.
54 A tőke nem számol azzal, hogy csak egy Földgolyó van. Pedig nyilvánvaló a rohanás a semmibe, a jelenlegi technikai civilizáció gyakorlatilag teljes egészében a meg-nem-újuló energia források alapján fejlődött ki és attól napjainkban is elválaszthatatlannak tűnik. Madách: Az ember tragédiája utolsó színében ezt igen érzékletesen vetíti elénk. Magam részéről annak lehetőségét, hogy fajunk el tud szaporodni valamely Föl­dön kívüli égitesten, ma is lehetetlennek tartom.
55 Az öncélú pénzmozgatás jelének tartom, hogy Debrecen belvárosában − hevenyészve − össze­szá­moltam 3 OTP-t, 2 MKB-t, 3 Takarékszövetkezetet, 2 Citibankot, 2 CIB bankot, 1 KDB-t, 3 Erste bankot, 2 K&H-t, 1 BB-t, 1 Wolksbankot, 1 Raiffeisen bankot, 1 AXA bankot és 1 Kommerzbankot. Ez így 23, de ez csak a városközpont, nincsenek benne a nagyáruházakban és az egyetemen lévő fiókok. Biztos, hogy kevesebb fiók nem tudná ellátni a debreceni ügyfélforgalmat?
56 A globális áruforgalom körülményei között válik „érthetővé”, hogyan lehet pl. Közép-Olasz­or­szágban egy letisztított, károsan nagymennyiségű koleszterint tartalmazó (??) bőrétől megfosztott, magyar gyártmányú csirkemell olcsóbb, mint a vásárlótól 10 km-en belül a tengerből kifogott, közvetlenül a halászbárkáról árusított lepényhal.
57 Emlékszünk a nagy elődre, Lepesinszkájára, aki sejtek keletkezését mutatta be nemzetközi konfe­rencián Liszenkó tételeit bizonyítandó? Az általa vetített filmen sejtek keletkeztek bizonyos fehérje-oldatból. Mint utólag kiderült, rákos sejtek pusztulását filmezte le, majd a filmszalagot fordítva fűzte a gépbe. Ügyes!
58 Egy szubjektív emlék: mit tanított nekünk Ny. Zsu­zsa néni, bölcs, öreg tanárnőnk a Vegyipari Technikumban? „Hogy mi a törvény, fiaim? A törvény a szegény, a gyenge embereknek a vigasz­talása! Az erős, az soha nem tartja be a törvényt, vagy kanyarít magának másikat”.
59 A gyógyítás felülről vezérelt szabályok közötti vergődését hosszasan lehetne ecsetelni. Két további példa mégis ide kívánkozik. Néhány éve rendelet tiltotta meg, hogy a családorvos - az általa történetesen évek óta kezelt és egyértelműen diagnosztizált - cukorbetegének az inzulint receptre felírja. Egyik karakán családorvosunk a fenti rendeletet tudatosan megszegte. Többszázezer forintja bánta. Ugyanaz a családorvos a H1N1 hisztéria közepén az őt vallató TV riporternek azt nyilatkozta, hogy ő a védőoltást a beteg kérésére beadja, de maga nem javasolja, mivel annak sem eredményessége, sem kockázata nem tisztázott. Ezért az eü. minisztérium több hasonló módon nyilatkozó orvos kollégájával együtt feljelentette rémhírterjesztésért. Szerencsére az ügy az ügyészi vádemelés szintjén elakadt.
60 A műhiba perek alacsony számát egyébként Gyurcsány Ferenc, akkori miniszterelnök kifogásolta. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy az orvosok érde­keiért határozottan kiálló Magyar Orvosi Kama­ra vitorlájából úgy fogták ki a szelet, hogy megszüntették az orvosok  1994-től kö­telezővé tett kamarai tagságát (2007). A kamarai tagság 2011-től is­mét kötelező, mutatván, hogy eü. kor­mányzásunk mennyi­re szi­lárd koncepcionális alapokra épül. Or­vo­saink egy fe­lül­ről manipulált bizalomvesztés állapo­tában kell, hogy helytálljanak. Legújabban aztán éven­te több fiatal orvos menekül el hazánkból, mint ahányan diplomát kapnak.
61 Egy szubjektív adalék a műszeres vizsgálatokhoz. Egy alkalommal Édesanyám kórházi osztályon történő gyógykezelése vált szükségessé. Az osztályról való hazaszállítása előtti napon a kezelést irá­nyító kollega közölte, hogy Édesanyám még egy fél napig bent kell maradjon egy műszeres kontroll vizsgálat elvégzése miatt. Konkrétan nem mondta meg, hogy milyen vizsgálatról van szó és annak eredményéről később sem adott felvilágosítást.
62 Ezzel a modern kereskedelmi termékeket oly sajnálatosan jól jellemző kifejezéssel a nyelvek nem egyformán bánnak. A magyar kifejezést korunkbeli jövevényszónak (fordításnak) érzem. Az olasz monouso (= egyszer hasz­nált) még viszonylag kegyes iparcikkeinkhez, az angol disposable(eldo­bandó) viszont kegyetlenül őszinte.
63 Ugye, emlékszik a kedves olvasó, hogy csontunk alapanyaga kálcium-foszfát, vagyis só formájában kedves mindnyájunkban kilószámra van foszforsav.
64 A politikai korrektség világában egy konferencián az üléselnök nem lehet chairman, csak chair­person és a családban apa és anya sem lehet, hanem csak szülő 1 és szülő 2!
65 L. bővebben: G. Kuby: A nemek forradalma. Kairosz, Budapest, 2008.
66 Kairosz, Budapest, 2009.