A vérvád történetének vázlata

Huber Lipót:

A vérvád történetének vázlata

I. rész

Beküldte: 1003 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Magyarországi zsidókérdés| Általános zsidókérdés

I.

Immár csaknem hétszáz év óta vádolják a zsidókat, hogy vallási célokra és kuruzslásra keresztény vért használnak.

Igaz-e ez a vád vagy alaptalan, e kérdésnek a külföldön már tekintélyes irodalma van. A múlt század hetvenes évei után pedig a füzeteknek és kisebb-nagyobb könyveknek egész halmaza jelent meg, amelyek részben pro, részben contra nyilatkoztak.

Nálunk, Magyarországon újságcikkeken s néhány tendenciózus füzeten kívül alig jelent meg számottevő tudományos könyv a dologról.

Sajnálatos, hogy a két táborhoz tartozók nem ritkán nemcsak kellő nyelvi, történelmi stb. ismeretek s rátermettség nélkül ragadtak tollat, hanem igen gyakran a higgadtság teljes hiányával, sőt durva személyeskedéssel iparkodtak ellenfelüket nézetének téves voltáról, álláspontjának helytelenségéről meggyőzni. Felületesség, elfogultság és animózitás pedig nem alkalmasak valamely kérdés tisztázására s ezt a kérdést is nemcsak nem oldják meg, hanem még inkább összebonyolítják.

Minthogy azt tapasztaltam, hogy nálunk is e kérdésben meglehetős tájékozatlanság s különösen intelligens köreinkben vagy átöröklött kritikátlan hiszékenység vagy teljes szkepszis uralkodik, engedtem a kievi bűnper alkalmával több oldalról hozzám intézett felszólításnak s megírtam tárgyilagosan a vérvádnak történetét főbb fázisaiban első feltűnésétől napjainkig. Azt hiszem, hogy értekezésem éppen a kérdés aktualitásánál fogva számíthat némi érdeklődésre a művelt publikum részéről.

A XII. századig csak arról vádolták a zsidókat, hogy Krisztus iránti gyűlöletből s a keresztények iránti bosszúból keresztre feszítenek keresztényeket húsvét körül.

Ama váddal, hogy keresztény vért használnak, eddigi kutatások szerint, csak a XIII. század óta találkozunk, amikor azonban mindjárt mint fama communis lép föl. Szent Bernát (1091-1153.), aki pedig sokat ír a zsidókról, erről a vádról még mit sem tud.

A legelső eset, mely a rituális gyilkosság vádjára alkalmat szolgáltatott, Fulda városában történt, ahol 1235. dec. 25-én egy molnárnak háza, azalatt míg ő feleségével a templomban volt, lángba borult, otthon hagyott fiait pedig a házban holtan találták. Ugyanakkor francia keresztes vitézek is időztek Fuldában, akik — amint ők mondák — a kereszt ellenségeit, a zsidókat, mindenek előtt saját hazájukban akarták megbüntetni. A keresztesek fel is uszították a lakosokat a zsidók ellen, kik csakhamar arról vádolták a zsidókat, hogy ők a gyújtogatok és gyilkosok. El is fogták őket. A zsidók a kínvallatás alatt azt mondták, hogy két hitsorsosuk ölte meg a gyermekeket azon célból, hogy vérüket orvosságul használhassák («ut ex eis sanguinem ad suum remedium elicerent»). Ennek alapján december 28-án nemcsak azt a két zsidót, hanem velük még harminckettőt máglyán elégették.

Ez az eset oly nagy feltűnést keltett, hogy Németországban az egész zsidóság ellen a rituális gyilkosság vádját emelték. II. Frigyes német-római császár elé kerülvén a dolog, miután előbb maga megvizsgálta az ügyet, összehívott egy világi és papi kiváló tudósokból álló bizottságot, melyben külföldiek is, sőt megkeresztelkedett zsidók is voltak. E bizottság a komoly tanácskozás egyhangú eredményeként a császár azon kérdésére: Igaz-e, hogy, miként azt általában föltételezik, a zsidóknak keresztény vérre van szükségük, tagadó választ adott, tehát ártatlanoknak nyilvánította a zsidókat. Ezt a császár 1236. július havában ki is hirdette u. n. arany-bullájában, megtiltva egyúttal, hogy jövőre a rituális gyilkosság miatt zaklassák a zsidókat. A bulla második részében ugyanitt ezeket olvassuk:

«Quorum super hoc assertionibus publicatis, quia compertum non est in Testamento Veteri vel in Novo, Judaeos avidos esse humani sanguinis hauriendi, immo quod est praedicto prorsus contrarium, quod ab omnis omnino sanguinis fedatione caveant in Biblia, quae dicitur ebraice berechet (= Beresit), praeceptis Moysi datis, decretis judaicis, quae dicuntur ebraice Talmilloth (= Thalmud), expressius habeamus. Praesumentes etiam praesumptione non modica his, quibus sanguis prohibitus est et animalium permissorum sitim non posse humani sanguinis superesse, rei horribilitate, naturae prohibitione ac speciei commoditate, qua Christianos etiam amplectuntur, et quod pro eo quod expositum de animalibus de virorum munitionibus habere possent pro nihilo, non exponerent periculo substantias et personas, Judaeos loci praedicti ab objecto crimine ac alios Judaeos Alemanniae a tam gravi infamia dictante sententia principum pro nunciavimus penitus absolutos.»

Ennek dacára azonban a közvélemény fönntartotta a vádat, úgyhogy a zsidók szorult helyzetükben Rómába folyamodtak s az apostoli széktől kértek védelmet, amit az akkori pápa, IX. Gergely (1227-1241) meg is tett, mert közvetlen utódja, IV. Ince, azt mondja elődjéről, hogy a zsidók megoltalmazásában őt megelőzte.

Maga IV. Ince pápa pedig négy bullát adott ki a zsidók érdekében.

Abban, melyet 1247. júl. 5-én Németország (és Franciaország) érsekeihez és püspökeihez intézett, ezeket mondja:

»Lacrimabilem Judaeorum Alamanniae recepimus questionem, quod nonnulli tam ecclesiastici, quam saeculares principes ac alii nobiles et potentes vestrarum civitatum et diocesum, ut eorum bona injuste dirpiant et usurpent, adversus ipsos impia consilia cogitantes et fingentes occasiones varias et diversas, non considerato prudenter, quod quasi ex archivio eorum christianae fidei testimonia prodierunt, scriptura divina inter alia mandata legis dicente «non occides», ac prohibente illos in solemnitate poschali quicquam morticinium ,non contingere, falso imponunt eisdem, quod in ipsa solemnitate se corde pueri communicant interfecti, credendo, id ipsam legem praecipere, cum sit legi contrarium manifeste, ac eis malitiose objiciunt hominis cadaver mortui, si contigerit illud alicubi reperiri. Et per hoc et alia quamplura figmenta saevientes in ipsos, eos super his non accusatos, non confessos, nec convictos, contra privilegia illis ab apostolica sede clementer indulta spoliant contra Deum et justitiam omnibus bonis suis, et inedia, carceribus ac tot molestiis tantisque gravaminibus premunt ipsos, diversis poenarum afligendo generibus et morte turpissima eorum quamplurimos condemnando, quod iidem Judaei, quasi existentes sub praedictorum principum, nobilium et potentum dominio doterioris conditionis, quam eorum patres sub Pharaone fuerint in Aegypto, coguntur de locis inhabitatis ab eis et suis antecessoribus a tompore, cujus non exstat memoria, miserabiliter exulare; unde suum exterminium metuentes duxerunt ad apostolicae sedis providentiam recurrendum. Nolentes igitur praefatos Judaeos injuste vexari, quorum conversionem Dominus miseratus exspectat, cum testante propheta credantur reliquiae salvae fieri eorundem, mandamus, quatenus eis vos exhibentes favorabiles et bonignos, quicquid super praemissis contra eosdem Judaeos per praedictos praelatos, nobiles et potentes inveneritis temere attemptatum in statum debitum legitime revocato, non permittatis ipsos de caetero super his vet similibus ab aliquibus indebite molestari; molestatoros hujusmodi per censuram ecclesiasticam appelatione postposita composcendo. Dat. Lugduni III. non Jul. anno V-o.»

Egy másik bullában, mely 1253. szept. 25-én kelt, megemlékezve a fuldai esetről, a többiek között azt mondja a pápa, hogy az emberek kapzsisága és romlottsága az oka annak, hogy a zsidókat a rituális gyilkossággal vádolják.

«Ad haec malorum hominum pravitati, avaritiae obviantes decrevimus, ut nemo cimiterium Judaeorum inutilitare vel minuere audeat seu obtentu pecuniae corpora humata offodere, nec etiam aliquis eis objiciat, quod in ritu suo humano utantar sanguine, cum tamen in Veteri Testamento praeceptum sit eis, ut de humano sanguine taceamus, quod quolibet sanguine non utantur, cum apud Fuldam et in pluribus aliis locis propter hujusmodi suspicionem multi Judaei sint occisi, quod auctoritate praesentium, ne deinde fiat, districtius inhibemus. Si quis autem decreti hujus tenore cognito temere, quod absit, contraire temptaverit, homoris et officii sui periculum patiatur aut excommunicationis ultione plectatur, nisi praesumptionem suam digna satisfactione correxerit; eos autem dumtaxat hujus protectionis praesidio volumus communiri, qui nihil machinare pracsumpserint in subversione fidei christianae.»

A németországi zsidókhoz hasonló szorult helyzetbe kerültek a franciaországi zsidók is a rituális gyilkosság vádja miatt. Ők is IV. Ince pápa segítségéért könyörögtek. 1247. március 26-án ugyanis Valréas városkában eltűnt a két éves keresztény Meilla. A következő napon holtan találták a leánykát a városi árokban, homlokán, kezein és lábain sebekkel. S mert eltűnése előtti napon a zsidó-utcában látták, azonnal a zsidókat vádolták meggyilkolásával. El is fogtak és bebörtönöztek több zsidót, akik közül az egyik a kínvallatás alatt azt mondta, hogy a vért engesztelés céljából akarták felhasználni. A néptől való félelemből azonban az árnyékszékbe öntötték; s hogy ott, ahol sok zsidó lakik együtt, ez kétszer történik évenként, különösen Spanyolországban s ha ott keresztényhez nem jutnak, vásárolnak egy saracénust. Egy másik vallomása szerint a vért úgy akarták felhasználni, mint hajdan a főpap, aki a tulok vérét az oltárra hintette. Egy harmadik meg azt mondta, a vért mintegy áldozatul akarták bemutatni, s hogy nagypénteken kellett volna a leányt keresztre feszíteniük, de mert ilyen sokáig nem rejtegethették, már a szerdára virradó éjjel ölték meg. Mindnyájan meg is érintették a leányt, hogy Istent kiengeszteljék. Kötelességük lett volna más zsidóknak is küldeni e vérből. E vallomások alapján a néhány zsidó halálra ítéltetvén, megégettetek, mások száműzettek az országból s vagyonuk elkoboztatott.

Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata V. rész

Beküldte: 1005 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Magyarországi zsidókérdés| Általános zsidókérdés

V.

Sámuelék szakácsának, Bonaventurának kihallgatása és részletes vallomása után, Sámuel fiát, Izraelt vonták kérdőre. Kezdetben mindent tagadott, később azonban (eltekintve a gyermek elrablásának és megölésének körülményeire és a bűnrészesekre vonatkozó vallomásaitól) a következőket is vallotta. Kijelentette, hogy a zsidók azért használják a keresztény vért, mert azt hiszik, hogy büdösek lesznek, ha a húsvéti kovásztalan kenyér nincsen keresztény vérrel készítve. (E bűz valószínűleg erkölcsi értelemben veendő, hogy t. i. az, aki nem használ keresztény vért, vét a zsidó törvény ellen, mit az egyszerű zsidó nép valóságos bűznek érthetett.) A bírák azon kérdésére, hogy mégis minő jelentősége van a keresztény vér használatának, azt monda, hogy ez ama vérre utal, mellyel a zsidók az Úrnak Mózes által adott parancsára egykor a házak ajtófélfáját és felső küszöbét meghintették; s hogy a keresztény gyermek vére vételénél ezen szavakat szokták mondani: «Ezt tesszük a keresztények istenének bosszantására, aki nem isten; jönni fognak majd lovakon és tevéken, kik minket megszabadítanak». (Ez utóbbi szavak értelme, hogy a jövő évben érkezik meg a Messiás.) — Kérdeztetvén, mennyi vért vesznek a megölt gyermekből, azt válaszolta: másfél skutellával (tálacskával). A Simontól vett vérből más országbeli zsidók közt akartak elosztani, de azt nem határozták meg, kinek mennyit fognak adni. Ama kérdésre, mint csináltak más években a trienti zsidók, hogy keresztény vérhez jussanak, azt felelte: Körülbelül négy évvel előbb atyja kezében poharat látott, melynek fenekén megszáradt vér volt. Ezt atyja, mint azt ő maga monda, egy Németországból jött zsidótól szerezte. Kijelenté azt is, hogy Simon megöletésénél a keresztények iránti gyűlöletből segédkezett, de azért is, mert keresztény vérre szükségük volt.

Vitale (itt is, miként a következőknél is, kihagyom a gyermekgyilkolás tenyéré és annak mikéntjére vonatkozó vallomásokat) ama kérdésre, miért kívánta a gyermek vérét, kijelentette: «Azért, hogy vérét a kovásztalan kenyérbe tehessük, melyet húsvétkor eszünk… A zsidóknak szükségük van keresztény gyermek vérére minden évben, hogy azzal húsvéti kenyerüket készítsék.» Ezeket ő elődjeitől hallotta: Sámueltől, az öreg Mózestől, továbbá nagybátyjától, Salamontól, ki Monzában lakik, akinél ő három évet töltött, amely időben húsvét ünnepén Salamon, miként azt ő maga monda, vérrel készített kenyeret evett. Megvallotta továbbá, hogy nagypénteken evett kovásztalan kenyeret, melyről Sámuel és Mózes azt mondák, hogy abba azon keresztény gyermek véréből tettek, kit csütörtökön megöltek; különben nem tudja, ki vegyítette a vért a kenyérbe, hacsak Bonaventura szakács nem, ki a kenyeret sütötte. Kérdeztetvén, miért sebesítették így a gyermeket és miért szurkálták, azt monda: «Azért, hogy vérét vegyék; szúrkálták és kezeit kiterjesztették Jézus emlékére». S midőn a bírák azt kérdezték tőle, hogyan érti a Jézus emlékét, azt felelte: «Meg akarták Jézust, a keresztények istenét gyalázni s a keresztrefeszítés emlékét minden évben így szokták megülni».

Izrael atyja, Sámuel, kinek házában a gyilkosság történt, kezdetben mindent tagadott, végre azonban ő is vallott, s e kérdésre, hogyan jutottak a zsidók arra a gondolatra, hogy keresztényt megöljenek, kijelentette, hogy ez a szokás már régóta dívik, de nem tudja, mióta. Réges-régen, úgy véli, még mielőtt a keresztény vallás hatalomhoz jutott, a zsidó tudósok Babilóniában vagy a szomszédos országokban tanácskoztak s arra a megállapodásra jutottak, hogy a megölt keresztény gyermek vére hasznos a zsidók lelki üdvösségére. De hogy e vér használjon, a gyermeket úgy kell megölni, amint Jézust kivégezték (t.i. kifeszített karokkal), kit a keresztények istenként imádnak. A gyermek hétévesnél ne legyen idősebb. Leány nem alkalmas arra, hacsak nem szűz. Illőbb azonban, hogy fiú legyen, mert a megfeszített Jézust akarják ezáltal megvetni és kigúnyolni, aki nem volt nő, hanem férfi. Ezekről azonban nincsen szó az európai zsidók vallási irataiban, hanem a tengeren túl lakó zsidókéban. (Ez célzás a Babiloniában befejezett Talmudnak az európai államokban történt keresztény megcenzúrázására, valamint a zsidók által is óvatosságból történt többrendbeli kihagyásokra, melyeket azonban a hagyomány máig fönntartott, sőt külön könyvecskékben összegyűjtve újból kiadták.)

Kérdeztetvén, mi célra használják a zsidók a keresztény vért, ezeket mondta: A húsvéti kenyérhez használják a következő módon. A zsidó húsvét előtti napon, midőn a kovásztalan kenyérhez való tésztát dagasztják, a családfő a birtokában levő keresztény vérből belevegyít a dagasztás alatt lévő tésztába többet vagy kevesebbet, aszerint, hogy mennyivel rendelkezik. Elég azonban, ha csak egy lencsenagyságút is tesz bele. Ezt megteheti a dagasztó szemeláttára, ha az illető megbízható, ellenben pedig titokban teszi.

Midőn azt kérdezték tőle, kik végezték házában a múlt évben a dagasztást, Sámuel azt felelte: «Cselédeim s mindegy, férfiak-e azok vagy nők. A múlt évben nem bíztam cselédeimben, azért titkon vegyítettem a vért a tészta közé. Ez évben azonban Bonaventura szakács szemeláttára tettem azt».

A húsvéti vacsorára vonatkozólag a többiek között ezeket monda: Az ünnep előestéjén a családapa vacsora előtt az asztalnál a főhelyet elfoglalván, elővesz egy borral telt serleget, abba keresztény vért vegyít s a serleget maga elé helyezi. A család minden tagja előtt áll egy-egy borral telt pohár. Az asztal közepén egy tálban három kovásztalan kenyér van, melyet keresztény vérrel sütöttek. Ebbe a tálba tesznek valamit azon ételekből, amit azon este el akarnak fogyasztani. A családfő belemártja ujját a borosserlegbe és meghinti vele az asztalon levő ételeket e szavak kíséretében: «Vér, békák, szúnyogok, legyek, dögvész, kelések, jégeső, sáska, sötétség, elsőszülöttek halála», vagyis elmondja ama tíz csapást, melyeket Isten az egyiptomiakra küldött, mikor a fáraó nem akarta elbocsátani a zsidókat Egyiptomból. Átkot mondva keresztényekre, hozzáteszi ama szavakhoz: «Kérjük Istent, hogy mind e csapásokat küldje azokra, kik a zsidó vallásnak ellenségei!». Ezután kezébe veszi a családfő a kovásztalan kenyeret, széttördeli s mindegyiknek ad belőle. Most kiissza a serleg borát, ugyanezt teszik utána a többiek is, mire elköltik a vacsorát. Másnap este megismétlik e szertartásokat.

Midőn azt kérdezték Sámueltől, vajon egy meghatározott napon kell-e a keresztény gyermeket megölni s vérét venni, azt válaszolta, hogy az bármikor megölhető, de a vér jobb s az áldozat Isten előtt kedvesebb, ha a húsvéthoz legközelebb eső napokban történik. Ezt ő nem írásokban olvasta, hanem Spring Dávid nevű mesterétől tanulta, aki Bambergben és Nürnbergben tanított, de nem tudja, vajon él-e még.

Arra a kérdésre, hogy miért szaggatták le a húst csípővasakkal a gyermek orcájáról és combjáról és miért szurkálták tűkkel, Sámuel megvallotta, hogy ez a keresztények félrevezetésére történt, nehogy, mint máskor, a zsidókra gyanakodjanak, ha megtalálják a holttestet. Tűkkel azért szúrták, hogy ezzel kigúnyolják azt, kit a keresztények Isten fiának neveznek. S midőn a bírák újból kérdezték, miért nem használtak inkább kést, Sámuel azt felelte: Azért nem használtak kést, nehogy a keresztények, ha a holttestet esetleg megtalálják, megint oly könnyen a zsidókat gyanúsítsák, mint két évvel előbb is, amikor egy Eisenbusch nevű fiú eltűnt s holtteste megtaláltatván, a püspök figyelmeztette a hatóságot, nézzék meg jól, nincsenek-e vágási sebek a gyermek testén, mert ezt a zsidók szokták tenni, hogy vért vegyenek belőle. Ezért nem akarlak a zsidók kést használni, hanem inkább csípővasat.

A bírák azon kérdésére, vajon ő és családja evett-e annak a gyermeknek véréből, kit nagycsütörtökön megöltek, Sámuel azt felelte, hogy igenis azon estén vacsora előtt tett poharába ama vérből s aztán bort töltvén raja, megáldotta az asztalt olyan módon, amint már előadta. Hasonlóképpen cselekedett a következő estén. Kovásztalan kenyeret nem készítettek sem az említett csütörtökön, sem a következő napon. Hogy más zsidók használtak-e a gyermek véréből, nem tudja.

Elmondotta még ezeket is: «Miután Angelo öt-hat évvel előbb Trientben letelepedett, ezzel évenként, közben pedig Tóbiással is értekezett a módról, hogyan szerezhetnének keresztény gyermeket, hogy vérét vegyék; de a legújabb időig (t. i. Simon megöletéséig) nem jutottak keresztény gyermekhez. A zsidók, különösen a tanultak, azt mondják, hogy a keresztény gyermek vére nagyon előmozdítja a lélek üdvösségét. S ha hozzáférhetnek, minden módon meg kell azt szerezni; ha azonban nem jutnak hozzá, béketűréssel vannak. Körülbelül négy esztendeje, hogy Trientben pénzen annyi vért vett, amennyi belefér olyan üvegampolnába, milyenben szemvizet szoktak tartani. Ezen ampolna egy ujjnyi hosszú volt. A vért négy aranyon vette bizonyos Ursus (Beer) nevű házalótól; hogy  ez hová való, nem tudja; csak annyit mondhat, hogy Szászországot emlegette. Ezen házalónak volt hitelesítő levele, mely bizonyította, hogy Ursus megbízható ember s amit árul, nem hamis portéka.

Ursus hitelesítő levelében többi között zsidó nyelven ez volt olvasható: «Tudva legyen mindenki előtt, hogy amit Ursus magával hord, nem hamisított». Aláírva pedig így volt a hitelesítő levél: «Hól Mózes Szászországból, a zsidók főmestere». E vér, melyet Ursus árult, edényben volt; fából volt-e vagy fémből, arra nem emlékezik; de azt tudja, hogy belül cinkkel volt bevonva. A vér poralakban volt, még pedig azért, hogy gyanút ne keltsen, mert ha keresztények kérdőre vonták e vérkereskedőket, azt mondták, vörös téglaport árulnak. Annyi vér volt az edényben, amennyi egy üveg (amphiola vel mossa) negyedrészét töltené meg. Nyílása fehér viasszal volt elzárva ezen fölirattal : «Mózes, a zsidók főmestere». E viaszra Sámuel zsidó betűkkel hozzáírta : «Trienti Sámuel», jelezni akarva, hogy ő is bizonyítja, hogy az edényben keresztény gyermek vére van.

Utolsó vallatásakor Sámuel még a következőket mondotta : «Hogy a keresztény vér üdvös legyen a zsidókra nézve, szükséges, hogy a gyermek kínok közt haljon meg, különben nem használ a vér. Igaz, hogy leginkább a családfők teszik a vért a borba, melyet húsvét estéjén isznak; de Istennek inkább tetszik, ha a család minden tagja iszik belőle, azért kívánta ő is, hogy családjában mindenki igyék a vérrel vegyített borból.

Angelo (Engel), aki részt vett ugyan a gyermek megszerzéséről folytatott tanácskozásban, de a gyilkosságnál nem volt jelen, a bírák azon kérdésére, miért sebzik meg a gyermeket «in virga», azt felelte, hogy ez a körülmetéltetést jelzi. Azaz, valamint ezen aktusnál a zsidó gyermek fájdalmat szenved, úgy kell a keresztény gyermekkel is ugyanazon testrészen fájdalmat okozni. S midőn azt keretezték, miért sebzik egész testén, azt mondotta, hogy az egész testen tett szurkálások azt jelentik, hogy az egyiptomi nép egész testében veretett meg, amiért a keresztény gyermeket is egész testében kell megsebezni.

Kérdeztetvén, mit csinálnak a zsidók a keresztény vérrel, válaszolta, hogy e vért porrá szárítják s ezt a port gondosan megtartják. Mikor gyermekeiket körülmetélik, annak praeputiumára keresztény vért tesznek.

S midőn a bírák tudni akarták, hogyan szerezte ő a keresztény vért, melyet fiai praeputiumára tett, ezt válaszolta: «Erre nem volt gondom, mert József mester, aki Rivában lakik és fiaimat körülmetélte, mindig rendelkezik ilyen vérrel, melyet a körülmetélésnél alkalmaz… Ha azonban keresztény vér nincsen, akkor örmény lapdacsokat és sárkányvért (de bolo armeno et de sanguine draconis) használnak a körülmetéléshez… Négy évvel előbb, négy líráért babszemnyi keresztény vért vett bizonyos Izsáktól, kinek családi nevét nem tudja. Izsák azt mondta, hogy Alsónémetországból, a kölni egyházmegye Naus nevű helyiségéből való s hogy van nála eladó vér, melyet por alakjában vörös kendőben tartott. Azt hiszi, hogy Izsák Trientből Velencének vette útját.

Tóbiás, az orvos (sebész), ki a keresztények között sokszor megfordult, a többek között elmondván a keresztény vér használatának rítusát, azon részletnél, hogy a család minden tagja a vérrel vegyített borból iszik, megvallja, hogy vacsora után a családfő zsidó nyelven e szavakat mondja: «Így vesszenek el a gójok!» (a nemzsidók). Elmondja továbbá, hogy négy-öt évvel előbb Sámuel tanácsára, egy rajnai forintért egy dió nagyságának megfelelő keresztény vért vett egy Ábrahám nevű idegen zsidótól. Kételkedvén, keresztény vér-e, megmutatta Sámuelnek, aki azt megtekintvén, kijelentette, hogy az valóban keresztény gyermektől való vér.

Midőn fölszólították Tóbiást, mondja meg, hogy a múltban hol és hogyan öltek meg keresztény gyermekeket vérvétel végett, ezt válaszolta: «Hat vagy hét évvel azelőtt, mikor a császár Velencében volt, ő maga is Velencében időzött. A zsidók maguk közt beszélték, hogy Kandia szigetéről egy hatalmas zsidó kereskedő van most Velencében, aki cukron kívül nagymennyiségű keresztény vért is árul. Azt is hallotta, hogy bizonyos Forles József, aki a császár kíséretéhez csatlakozva jött Velencébe, veti vért attól a kereskedőtől. A többi zsidók is vettek, ő maga azonban nem vett. Akkor igen sok zsidó volt Velencében, akik a császár kísérete után mentek oda, hogy vám nélkül szerezzenek árukat, melyeket aztán a császár szekereire csempészve tovább szállítottak, azt mondván, hogy azok a császár tulajdonát képezik.

A zsidó rítusokban teljesen otthonos öreg Mózes egyebeken kívül szintén beismervén a keresztény vér használatát, azt mondotta, hogy aki egyáltalán nem tud keresztény vért szerezni, az ki van mentve, de annál nagyobb dicséretet érdemel az, aki minél több keresztény vért használ.

A bíráknak azon megjegyzésére, hogy hiszen Krisztus előtt nem volt még keresztény vér, Mózes azt válaszolta, hogy akkor a családfők Mózes törvénye szerint bárányvérrel hintették meg ajtaikat. Most azonban a keresztény vér helyettesíti amazt. Ő is kijelenti, hogy a vér hét éven aluli fiú testéből veendő s hogy eközben a fiút kínozni kell, mert Jézus is férfi volt s mert ő is fájdalom és gyalázat közt halt meg a kereszten.

Midőn azt kérdezték az öreg Mózestől, hol vannak mindezek megírva is ki rendelte ezt, Sámuellel megegyezőleg azt felelte, hogy erről a zsidóknak nincsen írásuk, de tanítják a tudósok és a törvényben jártasok s e tanítást a szóbeli hagyomány állandóan fönntartotta.

Arra a kérdésre, vajon mindnyájan jelen lehetnek-e a keresztény gyermek kínzatásánál és vére vételénél, Mózes így felelt: A tudós zsidók tanácsa szerint nők és tizenhárom éven aluliak ne legyenek jelen, ne is tudjanak róla, mert a nők és a nagyon fiatalok nem tudnak titkot tartani.

Kérdeztetvén, mit tett a múltban, hogy keresztény vérhez jusson, azt válaszolta: «Tíz év óta nincs arra gondja, hogy szerezzen; mert annyi idő óta lakik Sámuelnél, tehát őmaga már nem családfő. Csak a családfőknek kötelességük keresztény vért tartani. Az utolsó tizenhat év előtt harminc éven át Speyerben lakott; ott egy elszászi Rotpoch Izsák nevű zsidótól vett keresztény vért. Midőn negyven évvel azelőtt Spitzbergben lakott, az ottani zsidóktól szerzett keresztény vért. Ötven évvel előbb Mainzban lakván, a vért Sweschin nevű kölni zsidótól szerezte. Ezen vérből mindannyiszor ő maga is evett, családjának is adott belőle. Mindama zsidók hitelesítő levelekkel bírtak, melyben az elüljárók bizonyították, hogy az illetők megbízható emberek és hogy valódi keresztény vért árulnak.

Vallottak még Mohar (Mayr) és mások is, de olyanokat, amiket már az előzők is mondottak.

A férfiak vallomásait, megerősítették a zsidó nők is, sőt ezek sok más gyermekgyilkosságot is bevallottak, miket a zsidók korábbi években elkövettek.

Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata IX. rész

Beküldte: 1007 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Magyarországi zsidókérdés| Általános zsidókérdés

IX.

A törvényszéki tárgyalásra meghívták Ferenc és Farkas grófi testvéreket, továbbá Pozsony és Nagyszombat szabad városuknak, valamint Szencz és Modor városoknak képviselőit a gyilkosság tényének konstatálására. Pozsonyból: Samler Márton és Goldner Zsigmond tanácsbelieket; Nagyszombatból: Hofmaer András és Kossuth János tanácsbelieket; Szenczről: Beham Márton és Schuster Miklós; Modorból pedig Schneider Farkas, Mair Ambrus és Hentzinger Farkas esküdteket küldték ki.

Midőn a gyermeket a bizottság elé vitték s ez a holttestei, alaposan megvizsgálta, nemcsak sok szúrást, ütést és sebet találtak rajta, hanem azt is, hogy valamennyi ere, valamint kezecskéin, épp úgy lábacskáján és hasán is fel volt metszve, ki volt herélve, nyaka és nyakszirtje összezúzva, feje beverve, úgy hogy siralom volt ránézni. A vizsgálat ez eredménye után a bizottság úgy ítélt, hogy ezt csak zsidók követhették el.

Midőn e gyanúokok alapján kihallgatták a bebörtönzött zsidókat, azok ártatlanoknak mondották magukat. Midőn azonban kínvallatásnak vetették őket alá, akkor külön-külön egyhangúlag beismerték, hogy a gyilkosságot ők követték el. Vallomásaikból közöljük a következőket:

Dávid Farkas gróf előtt bevallotta, hogy amint áldozócsütörtök utáni pénteken a zsinagógába ment, annak asztalán írva találta, hogy az egyik zsidónál van egy kézre kerített keresztény gyermek, mondja meg, mit tegyenek vele. S midőn el is jöttek hozzá ezzel a kérdéssel, azt válaszolta, hogy tudni sem akar a dologról. Ezután tudta csak meg, hogy a gyermeket már meg is ölték.

Megvallotta azt is, hogy Sámuel, továbbá Dávid a szappanfőző és Mihály is jöttek hozzá s kérték: Kedves Dávid, látod, mily nagy a lárma a keresztények között a gyermek miatt; nem mentenek föl bennünket a vád alól! Kérünk tehát téged, mivel olyan kegyelmies urad van Farkas gróf személyében, csináld ki nála, hogy az öreg asszonyt, ki a gyermeket megtalálta, valamint a bognárlegényt, akinek mesteréé volt a gyermek, vegyék elő s oly szigorít kínzásnak vessék alá, hogy annak folytán a dolgot magukra vegyék. Akkor mi megszabadulunk, te pedig ígérd meg a grófnak, hogy harminc, negyven vagy száz forintot adsz neki. Ezt ő (Dávid) az említett zsidóknak négyszemközt meg is ígérte S utolsó órájára fogadta, hogy mint jámbor zsidó él-hal ez állítása melleit, hogy azok azt megcselekedték, ami alább következik.

Jakab fegyverkovács azt vallotta, hogy midőn áldozócsütörtök utáni pénteken valamennyi zsidó összegyűjt a zsinagógában, őt és Jakabot, Kolman testvérét, kétszer kikergették, mire ő hazament és ismét munkához látott Dávid házában. Nemsokára eljött hozzá Jakab, Kolman testvére s az ajtó mögött egy gyékényre leheverve, így szólt: «Kedves pajtás! Látod, mit csináltak a zsidók?» Erre ő azt kérdezte: «Kedvesem, hát mi történt?» Mire amaz ezt válaszolta: «Sámuel és Dávid, a szappanfőző, megölte a gyermeket Mihály zsidó háza pincéjében. De ugyanazon a pénteken már keresték az eltűnt fiút. A dolog kezd nekem nem tetszeni; jó lesz, ha kereket oldunk». Jakab, a fegyverkovács azonban azt válaszolta: «Én ártatlan vagyok benne; van énnekem kegyelmes uram; és én nem is tudom, hova menekülnék.» Azt is vallotta Jakab, a fegyverkovács, hogy midőn valamennyi zsidó Schneider Mihálynál, a zsidó bíró borozójában voltak, Sámuel, Dávid a szappanfőző és Mihály a többi zsidó előtt így szólt: «Kedves testvéreim, jól tudjuk, hogy nekünk hármunknak elsőknek kell lennünk a kínpadon; mi azonban tépetni és égetni hagyjuk magunkat, még sem vallunk, hogy ekképp ti mindnyájan megszabaduljatok». Erre valamennyien szövetkeztek s megesküdtek, hogy egyik a másikra semmit se mondjon, semmit se valljon. Minden erre vonatkozó vallomás igaz voltát Jakab a fegyverkovács utolsó órájára fogadta.

Jakab, Kolman testvére, nem akart egyebet beismerni, mint hogy azt mondta: ő nem is bazini zsidó s abban a szándékban volt, hogy haza menjen feleségéhez és gyermekeihez.

Dávid, a szappanfőző, bevallotta, hogy Mihály a gyermeket házába vitte, ahová Dávidot és Sámuelt, más zsidókkal egyetemben hívta s a gyermeket ők valamennyien a Mihály pincéjében megkínozták s ekképp a gyermeknek vérét vették. Sőt elmondta azt is, hogy négy évvel ezelőtt, mikor még nagyszombati lakos volt, éjnek idején, tudtán és akaratán kívül, egy elkínzott, halálra vált keresztényt tettek kocsijára s szeméttel beborították. Reggel pedig Salamon és Kolman zsidók azt parancsolták neki, hogy vigye ki a szemetet. Ezt ő megtette, de nem tudott arról, hogy a holttest kocsiján van. Midőn a hullát a szemét lerakásakor megtalálta, megijedt s besietett a városba, ahol a nagyszombati kis Feitl zsidó azt mondta neki, hogy ugyanaznap Izsák, kit Sepekinek hívnak, sok zsidót látott vendégül házában s ezek kínozták halálra azt a keresztényt.[17]

Dávid azt vallotta, hogy midőn a gyermeket szurkálták, tollszárakkal és nádszálakkal szopták ki a gyermek vérét.

Mihály beismerte, hogy áldozócsütörtökön a gyermeket házába csalták, amiről értesítette Sámuelt és Dávidot a szappanfőzőt, valamint más zsidókat is, mire azok eljöttek s mindnyájan kínozták a gyermeket; és ő (Mihály) mérte annak fejére az első csapást baltával, aztán pedig minden zsidó egy időig szurkolta és egy ideig fogta a gyermeket. Mihály tartotta meg a vérét. Miután pedig meghalt a gyermek, holttestét az istállóba vitte és náddal takarta le. Erik napja (május 18.) éjjelén pedig összekötött kezekkel, a fazekas-utca mögött, egy tüskebozótba, mely mellett néhány diófa állt, vitte és tette le a holttestet, mialatt néhány zsidó őrt állt. A fölfogott vért a zsinagógába vitték, ahol emiatt nagy volt az ujjongás. Megvallotta azt is, hogy azután Jakab, a Cihó (Csehó) fia, valamennyi zsidó parancsára a vért Marchegg felé vitte, hogy a kancsal Lebl és Närtl zsidóknak adja át.

Jakab, a Cihó fia, megvallotta, hogy az ottani zsidóság parancsára a vért a kancsal Lebl zsidónak szolgáltatta át, amiért Lebl egy forint borravalót adott neki. Azt is beismerte, hogy ő is ott volt a gyermek kínzatásánál és hogy ő is segített, amikor a gyermeket a tüskebokorba vitték. Azt is mondta, hogy azalatt néhány zsidó őrt állt.

Izsák, a zsinagóga szolgája bevallotta, hogy ő is részi vett a gyermek kínzásában. Arról is van tudomása, hogy Jakabnak, a Cihó fiának megparancsolták a zsidók, hogy a gyermek vérét Marcheggbe vigye. Kijelentette, hogy a zsidóknak a házasságkötésnél is szükségük van keresztény vérre, amivel a mátkapárok ujjait bekenik.

Sámuel, kit különben Schmülertnek hívnak, bevallotta, hogy más zsidókkal együtt ő is kínozta a gyermeket. Kijelenti, hogy a zsidóknak szükségük van keresztény vérre, mellyel az előkelőbb zsidókat, a kohanitákat megkenik, akik az áldást osztják, amit pajszának (ִםלֵסָא) is neveznek.

Wolfl, kit Phorának neveznek, bevallotta, hogy a zsidók neki tudtára adták a gyermek meggyilkoltatását, amin ő nagyon panaszkodott és búsongott, így szólván: «Nem jól cselekedtetek». Mire ők így válaszoltak: «Már megtörténi, sohse bánkódjál miatta!» Ezután ő hazament, asztalához ült s egész nap sírt.

Wolfl, a házaló zsidó bevallja, hogy a gyermeket egyszer nyakszirten szúrta. Azt is mondja, hogy valamennyi zsidó adott a gyermek véréből egy Galgócról való Izsák nevű zsidónak, midőn az útban volt Morvaországból.

Liphart megvallotta, hogy bár nem volt jelen a gyermek kínzásánál és halálánál, de azért tudja, hogy azt a zsidók megcselekedték.

Szecho szintén azt állítja, hogy nem volt jelen a gyermek halálra kínzásánál, de kijelenti, hogy azt a zsidók követték el. Sőt azt is vallja, hogy tudomása van arról, hogy néhány évvel azelőtt nagyszombatban is halálra kínozlak egy keresztényt, de ő azon sem volt jelen.

Végre Jakab, Kolman testvére pünkösd napján este, midőn harmadszor vallatták, szintén beismerte, hogy tudja, hogy a zsidók kínozták a gyermeket.

Ezen bejmerő vallomások alapján pünkösd utáni pénteken, május 31-én a zsidókat szabad ég alatt törvényszék elé állították, melyben a grófi testvéreken és Bazin esküdtbíráin kívül részt vettek még az említet négy város kirendeltjei. Ezek előtt és a (Neissából, Olmützből, Bécsből és más városokból és falvakból odasereglett) körülálló néhány ezernyi ember előtt, fölolvasták a zsidók vallomásait. S mi lőn a bírák megkérdezték a zsidókat úgy történt-e a dolog, mint bevallották, a zsidók egyhangúlag igennel feleltek.

Erre a törvényszék ítéletet hozott, hogy az összes bazini zsidók tűzzel irtassanak ki. A grófok azonban a nyolc vagy tíz éven aluli zsidó gyermekeknek megkegyelmeztek. Ezeket a keresztények magukhoz vették, elosztották maguk között és megkeresztelték.

A többi zsidókat, férfiakat, nőket, mintegy harmincat, Bazinból kivittek s egy tágas téren rakott máglyán elégették. A kivégzés helyét a mai vasúti állomás közelében mutatják az úgynevezett zsidóhalmon (Judenhügel), ahol 1840-ben, a pozsony-nagyszombati vasút építése alkalmával az ásatásoknál tényleg rábukkanlak még egy szénnel és emberi csontokkal telt helyre.[18]

A bazini esetei megörökítő hiteles okmányokkal szemben. Wolf G. 1883-ban a bécsi Reichs-Finanzminiszteriumban állítóIag elfekvő akták alapján a bazini zsidók ártatlanságát akarta kimutatni, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha maga a gróf lopatta volna el a gyermeket, mely később élve meg is került (!).

A bécsi állítólagos okmányok alapján Wolf így igyekszik megkonstruálni a bazini történetet:

Az eladósodott gróf sok pénzzel tartozott az ottani Eszlein Ausch nevű zsidónak, sőt több marcheggi (Alsóausztria) zsidónak is. Hogy megszabaduljon adósságaitól, hitelezőit el akarta tenni láb alól. Rábírt tehát egy bamba öregasszonyt, hogy azzal a kilencéves fiúval távozzék Bazinból. Ez megtörténvén, a gróf vádat emelt a zsidók ellen… Eszlein Auscht le is tartóztatták, aki a tortúra alatt úgy vallott, amint azt bírái kívánták; a többi között azt is vallotta, hogy a marcheggi zsidók bűntársai voltak. Emiatt mindazok a zsidók, akik szökéssel nem mentették meg életüket, máglyára kerültek. Mikor azonban a gróf Marcheggben is folytatni akarta mesterkedéseit, a zsidók Ferdinándhoz, a császárhoz és Magyarország királyához (1526 —1564) folyamodtak, kérve az ügynek alapos megvizsgálását. A pör folyama alatt üzleti ügyekben utazó bécsi zsidók megtalálták az öregasszonyt az állítólag megölt fiúval együtt, mire a pert természetesen megszüntették. Milyen sors érte emiatt a grófot — így fejezi be Wolf — nem derül ki a bécsi aktákból.[19]

E bécsi akták alapján mindenesetre elég leleményesen van a tényállás — elferdítve. De kevés ember hisz már manap az ilyen történelmi kutatás eredményében. Ez nem egyéb, mint a történetírók bizonyos táborában már megszokott tudományos szemfényvesztés, amelyet az igazi tudósok nem vesznek komolyan, amellyel azonban még más eseteknél is fognak találkozni.

A hol ezen, hol azon országban fölmerült vérvádi esetek s különféle egyéb okok miatt, amelyek között nem utolsó helyen szerepel a zsidók embertelen uzsoráskodása, a hatóságok egyes helyeken nem valami kíméletesen bántak a zsidósággal. Az elüljárók példáját természetesen követték a zsidóktól kiszipolyozott alattvalók is. És tagadhatatlan, hogy az elkeseredett nép nem egyszer brutálisan igazságtalan módon bosszulta meg magát a tőle gyűlölt zsidókon.

S az előzmények után meglepő és kiválóan figyelemreméltó jelenség, hogy midőn a zsidóság a felizgult nép haragjának veszedelmesebb mérveket öltő kitörésétől félt, szorult helyzetében megint Rómába fordult oltalomért. Tudta jól a zsidóság, hogy a római Szentszék sohasem bosszúálló, hogy a pápát mindenkor az igazság és szeretet vezérli, s ennek folytán míg egyrészt elítéli, kárhoztatja s meg is bélyegzi a vétkesek gonosztetteit, addig másrészt az ártatlanok üldözése ellen bárkivel szemben erélyesen fölemeli tiltakozó szavát s őket, amennyire tőle telik, oltalmába is veszi.

Hogy újabban milyen panasszal fordulhattak Rómába s milyen vádakat emelhettek ott a keresztények túlkapásai ellen, az kitűnik ama bullából, amelyet III. Pál pápa 1540 május 12-én Magyarország, Csehország és Lengyelország püspökeihez intézett s amelyben egyes urakról és hatóságokról azt panaszolja föl, hogy halálos ellenségei a zsidóknak, akik ellen kapzsiságból emelnek koholt szörnyű vádakat, amivel az egyszerű népet is feluszítják ellenük, úgyhogy gyakran igaztalanul fosztják meg őket vagyonuktól és életüktől.

A pápa egyebek között ezt írja:

«Sane universorum Judaeorum in partibus istia commorantium coaquestione displicenter accepimus, quod a nonnullis citra certi oppidorum nonnullae universitates et alii domini ac potentiores ouidam in eisdem partibus degentes acmuli capitalesque ut ajunt corumdem Judaeorum inimici odio et invidia aut quod verisimilius videtur avaritia obcoecati, ut ipsorum Hebraeorum bona cum aliquo colore usurpare valeant, quod parvulos infantes occident et eorum sanguinem bibant et alia varia et diversa enormia crimina praesertini contra dictam fidem nostram tendentia eis falso impingunt sicque conantur simplicium christianorum animos contra eos irritare, quo fit, ut saepe non solum bonis, sed propria vita injuste priventur.».[20]

[17] Az ezen alkalommal bevallott gyilkosságot tehát büntetlenül követték el a zsidók, mert az még csak vizsgálat tárgyát sem képezte.

[18] Különösen említésre méltónak tartom azt a meglepő rövidséget, mellyes Csukási F. és Schön J. «A zsidók története» már idézett könyvüknek 118-119-ik oldalain a bazini eseten átsurrannak, írva a következőket: «Az őrjöngő vád (t. i. a vérvád): Erfurt, Kolamár, Krems, Magdeburg, Weissenburg, Párizs, Bern, Würzburg, Posen, Prága, Trient, Boppard, Budweis, Dressenhofen, Bazin, és még egyéb helyen sok ezer zsidó életébe került». És még meglepőbb, hogy a Szabolcsi Miksa szerkesztésében megjelent történelmi mű «A zsidók egyetemes története», Budapest, 1906-1908. habár e kort még tárgyalja, a bazini esetet egyáltalán meg sem említi!

[19] G. Wolf, Historische Skizzen aus Österreich-Ungarn. Wien 1883 296—298. old.

[20] Lásd e pápai bulla teljes szövegét az August Schupp kiadásában névtelenül megjelent: Die päpstlichen Bullen über die Blutbeschuldigung. München, 1900. 30—34. old.

Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata VI. rész

Beküldte: 1005 Kategória: Cikk, beszéd, jegyzet| Magyarországi zsidókérdés| Általános zsidókérdés

VI.

Alighogy letartóztatták a trienti zsidókat, a szomszédos területeken lakó zsidóság a legmesszebbmenő agitációt indította meg a vádlottak érdekében. S ezt még lázasabban folytatták akkor, amikor hitsorsosaik megdöbbentő vallomásának híre befutotta Olasz- és Németországot. Ekkor a páduai egyetem legkiválóbb jogtudósainak segítségével, akiket a vádlottak védőül fogadtak, legalább az ítélet kihirdetését akarták elhalasztani, hogy így cselszövényeik számára időt nyerjenek.

Olaszország gazdag zsidai, kik bár még nagyon elnyomott társadalmi helyzetben éltek, pénzükkel mégis már nagy befogással bírtak, amelyet különösen zsidó orvosok rávén tudtak gyakorolni az olasz fejedelmi udvaroknál, sőt a pápák udvarában is, — mindent elkövettek, hogy a trienti pört elfojtsák, vagy legalább megmentsék, ami még megmenthető. Nem kíméltek sem pénzt, sem fáradtságot s nem irtóztak a legalávalóbb gazságoktól sem. Cselszövényeikben egyaránt szerepelnek: vakmerő vesztegetés, hazug vádaskodás, hamis eskü, kémkedés, árulkodás, mérgezési kísérlet stb. stb.

Bár ezen eljárást sehogyan sem lehet menteni, de érteni igenis lehet a zsidóságra nézve azon váratlan, kínos s egyúttal végzetes helyzetben. Igaz ugyan, hogy már azelőtt is merültek föl hasonló esetek, de ilyen terhelő körülmények között még sohasem és máshol nem is okozott ily óriási feltűnést, mint most Trientben. Eddigelé a zsidók üldözését leginkább uzsorájuk provokálta, amelyet, sajnos, különböző okokból több fejedelem el is nézett. Most azonban a trienti vallomások olyan dolgokat hoztak napfényre, amiket a zsidók a legsötétebb éj leplébe szerettek volna takarni, emléküket pedig a legmélyebb sírba örökre eltemetni. Hisz ezek szerint a vallomások szerint itt oly szörnyűséges fanatizmus, vérszomj és oly nagy kereszténygyűlölet nyilvánult meg, amilyent a keresztények mégis csak lehetetlennek tartottak. Azonfelül az is kiderült e vallomásokból, hogy az ilyenfajta fanatizmusnak enemű kitörései már előbb is előfordultak s így a társadalom most megerősítve látta a széltében elterjedt néphitet, hogy a zsidók keresztény gyermekek vérét mégis csak használják vallási és más babonás célokra; végül megerősítést nyert az is, hogy e babonás vallási vérengzés titkos hagyományokon alapszik, amelyeknek nyoma a tengeren túli (a távol Keleten lakó) zsidók régi könyveiben is megtalálható.

Mivel tehát a vádlottak vallomásai alapján a zsidóság közveszélyes volta a keresztény társadalomra nézve egészen új, rikító világításban tűnt fel, nem lehet csodálni, hogy e per elfojtására eget és poklot megmozdítottak s kezdve a trienti bíráktól, hatóságtól és püspöktől Zsigmond főhercegig, a bécsi császári udvarig, sőt a római pápai kúriáig meg akartak vesztegetni mindenkit.

Ámde a bírák igazságos, pártatlan, kifogástalan s megvesztegethetetlen jellemű férfink voltak s így a zsidók cselszövényei sikertelenek maradtak. Akikre a gyilkosságban való részvétel minden kétséget kizárólag rábizonyult, azokat már június 21-én (Sámuel, Izrael, Angelo és Tóbiás), 22-én (Vitale, Mohar) és 23-án (a két Bonaventura, akik előbb megkeresztelkedtek) kivégezték: kerékbe törték és elégették, de a két Bonaventurát kegyelemből lefejezték. Az öreg Mózest már június 19-én halva találták börtönében; öngyilkossá lett. Az ő holttestét is elégették. Az utolsó gonosztevőket 1476. január 13-án és 16-án végezték ki. Az összes zsidókat pedig Tirolból és környékéről hatósági rendelettel kikergették.

Eközben azonban a trienti püspök és hatóságok mindenfelől kaptak leveleket, amelyekben jelentik, hogy a zsidók minden követ megmozdítanak, Zsigmond főherceghez, Tirol helytartójához, a pápához, III. Frigyes császárhoz fordulnak, hogy mesés pénzösszegek felajánlásával kimutassák a kivégzettek ártatlanságát s kieszközöljék a még letartóztatott hitsorsosaik szabadon bocsáttatását.

S tényleg már 1475 július 23-án IV. Sixtus pápától egy bréve érkezett Hinderbach trienti püspökhöz, melyet augusztus 3-án egy második is követett, melyben a pápa, habár meg van győződve, hogy a püspök igazságosan járt el, mégis felszólítja őt, hogy tekintettel a rendkívül felizgult nép háborgása miatt aggódó fejedelmek sürgetésére, szüntesse be egyelőre zsidók elleni további eljárást, hogy elejét vegye esetleges rágalmaknak, a kivégzettek feleségeit és gyermekeit pedig bocsássa szabadon. Egyben jelzi a pápa, hogy pápai biztost fog küldeni, aki Hinderbachhal együttesen fogja az ügyet alaposan megvizsgálni; így mindenki láthatja majd, hogy sem a püspök, sem a pápa nem keres egyebet az igazságnál.

A meggyilkolt Simont még a per befejezése előtt a vértanuk tiszteletében részesítették a trientiek. Sámuel házát pedig lerombolták és helyére kápolnát építettek. Mivel pedig a Simon közbenjárására történt csodák híre (nyomorékok, bénák, vakok, betegek csodálatos gyógyulása) messze földön elterjedt és Simoneinót Olaszországban is kezdték tisztelni, a pápa 1475 október 10-én kiadott s Olaszország püspökeihez intézett brevében excommunicatio büntetése alatt megtiltotta e nyilvános tiszteletet mindaddig, míg ama csodák a pápai biztos állal minden kétséget kizáróan nem lesznek megállapítva.

Időközben megérkezett Trientbe a pápai biztos Giudici, Ventimiglia püspökének személyében. A pápai biztos, bár jóhiszeműleg járt el, de a zsidók és azok pártfogóinak ravaszságával szemben gyönge embernek bizonyult s csaknem szánalmas szerepet játszik a per további folyamában.

A zsidók állal befolyásoltatva, ezek érdekében húzta-halogatta a pert, sőt időről-időre ennek felfüggesztését is kivitte, amin a trientiek rendkívül megütköztek, úgy hogy gúnyos költemények is készültek a pápai biztosról.

Trientben csak néhány napig maradt; állítólag egészségi okokból a velencei területen fekvő Roveretóba vonult, voltaképpen pedig azért, hogy feltűnés nélkül érintkezhessék a zsidókkal. Ide idéztetett néhány trienti keresztényt, kiket a zsidók hamisan vádoltak Simon meggyilkolásával s letartóztatta őket; innen írt több levelet Rómába Hinderbach ellen; pört indított Trient polgármestere és a bírák ellen s midőn Veronába tette át lakasát, láncra veretve hurcoltatta oda a trienti Angelinót is, akit a zsidók szintén Simon gyilkosának mondtak, de akit, minthogy utóbb Rómában ártatlannak bizonyult, szabadon bocsátott.

Hinderbach püspök azonban, mint Trient világi fejedelme, a pápai biztosnak semmiképpen sem helyeselhető eljárása ellenére is nyugodtan tovább folytatta a pert Trientben, melynek folyamán újabb beismerő vallomások történtek. Így november 3-án, 4-én s 5-én bevallották Simon meggyilkolását Tóbiás felesége: Sára és Mohár felesége: Bella is. Ezek utóbb megkeresztelkedvén, szabadon bocsáttattak. 1476 március 10-én Angelónak nővére: Bona is mindent beismert, úgyszintén Izrael felesége: Anna, aki szintén kereszténnyé lett és kegyelmet kapott, Bella (mint keresztény: Erzsébet), Anna (m. k. Zsuzsanna) és Sára (m. k. Klára) sok más keresztény gyermekgyilkosságot is bevallottak a korábbi évekből s a zsidóktól elkövetett sok egyéb gazságot is. Bella, Sára és Anna 1477 január 26-án a trienti Szent Péter templomban Simon sírjánál nyilvánosan is beismerték s megsiratták gonoszságukat s kijelentették a többi zsidók bűnösséget is. A bűnrészesek között legbámulatosabb volt Sámuel feleségének, Brunettának makacs állhatatossága a tagadásban, ki a kínvallatás alatt semmit sem akart beismerni. Csak miután szabadon bocsátották és már nem kellett félnie semmitől sem, akkor jelent meg önként a bírák előtt s megvallván mindent, esedezett a keresztségért. Az asszonynak e hősies önvádját csodálkozással hallgatták meg a bírák. A keresztségben Katalin nevet kapott.

Ezek után gyors egymásutánban kipattantak a zsidók különféle csalafintaságai és hallatlan üzelmei, amelyekkel az igazság kiderítését meg akarták hiúsítani.

Így kitudódott az, hogy Novára, Modena, Brescia, Velence, Bassano és Roveredo gazdag zsidói óriási pénzzel (az egyik zsidó egymaga 12.000 aranyat bocsátott rendelkezésre) megvesztegettek egy elvetemült papot, Novarai Pált kémszolgálatok teljesítésére, továbbá, hogy Hinderbach püspököt és a trienti polgármesteri mérgezze meg; hogy a Sámuel háza alatt elfolyó árokban távolíttassa el az ott alkalmazott vasrostélyt, ahol Simont megtalálták, hogy azt lehessen mondani, hogy a holtestet mások dobták az árukba, melyben a víz árja sodorta Sámuel házáig; hogy utazzon Rómába s jelentse ki a pápa előtt, hogy a zsidókat igazságtalanul ítélték el s fogja rá két keresztényre, Zanesusra és Angelinóra, hogy ők gyilkolták meg Simont.

A pénztől elvakított pap hízelgéseivel tényleg annyira megnyerte a püspök bizalmát, hogy ez kastélyába fogadta, ahol aztán két hónapon át leginkább a periratok másolásával foglalkoztatták, melyeket a pápának, a császárnak és más fejedelmeknek küldtek. Sötét tervét azonban nem valósíthatta meg, mert szándéka még ideje korán kiderült, amiért is a püspöki kastélyból kiutasítottak és letartóztatták.

1476 május 14-re volt kitűzve perének tárgyalása. A bűnös pap abbeli félelmében, hogy vallomásra kényszerítik, egy őrizetlen pillanatban tollkéssel levágta nyelve hegyét s bedobta az árnyékszékbe. Vallani azonban, bár ez nehezen ment, mégis vallott. Beismerte, hogy az említett zsidókkal tárgyalt a foglyok kiszabadítása ügyében; megvallotta azt is, hogy Grassino (az a zsidó, aki azt a 12.000 aranyat bocsátotta rendelkezésre), azt mondta, hogy a trienti polgármester, ha akarna (t. i. pénzt elfogadni), használhatna magának is, meg a zsidóknak is;  elmondta, hogy a zsidók a vádlott zsidók érdekében rengeteg pénzt adtak össze és hogy sokan sokat el is fogadtak; bevallotta, hogy ő csakugyan tanácsolta a zsidó asszonyoknak, hogy az említett célból távolítsák el azt a vasrostélyt; továbbá, hogy megígérte a zsidóknak, hogy Rómába fog utazni s ott a páduai és velencei zsidóktól írásban kapott utasítások értelmében a pápai biztos mellett tanúskodni; azután azt is beismerte, hogy a pápai biztosnak trienti rövid tartózkodása alatt a zsidókkal levélbeli érintkezésben állt, mely leveleket titokban a Sz. Miklós templomnak egy meghatározott ablakára helyezett; bevallotta azt is, hogy titokban három zsidó (Grassino, Salomo és Giampetri) avval a megbízatással érkezett Trientbe, hogy semmit se kiméljenek a foglyok kiszabadítására; továbbá azt is, hogy Simon holttestét is el akarták lopni; beismerte végül, hogy a zsidóktól pénzt kapott, hogy vesztegesse meg a püspök kamarását, hogy az mérgezze meg urát; arra az esetre, ha terve sikerül, Grassino 400 aranyat ígért a szerencsétlen papnak. S midőn megkérdezték, hogy mint pap hogyan vállalkozhatott arra, hogy a püspököt megcsalja és megmérgezze, azt felelte: 400 aranyért tette.

Az okmányokban nincsen följegyezve, milyen büntetésben részesült Paolo; valószínű azonban, hogy a börtönben halt meg Trientben.

Ugyancsak felháborítóan meglepők egy Izrael nevű zsidó festőnek cselszövényei és üzelmei is, aki a gyilkosság napjaiban mint átutazó vendég tartózkodott Tóbiás házában, de mert ártatlannak tartották, sót meg a keresztséget is kérte, 1475 ápril havában megkereszteltetvén, szabadon bocsátották. Kiszabadulása után azonban a zsidó foglyok érdekében állandóan érintkezett Olasz- és Németország zsidaival, valamint Novarai Paolo pappal, a trienti püspöknek és polgármesternek pedig élete ellen tört. Egy napon beállított a fönt említett Salomohoz méreggel, melyet azonban Salomo hatástalannak nyilvánított. Ez a Salomo pedig már előbb megkísérelte Bécsben III. Frigyes császárnál és Innsbruckban Zsigmond főhercegnél, hogy pénzzel eszközölje ki a foglyok kimentését, de sikertelenül. Trientbe azért ment, hogy ott méreggel dolgozzék. Járt Roveredóban is a pápai biztosnál, ahol hamis tanúságot tett. Mikor megkérdezték, miért lett kereszténnyé, válasza az volt: hogy megmeneküljön a haláltól.

Mily rengeteg összegeket szántak a zsidók fogoly hitsorsosaik kiszabadítására, kitűnik a következőkből is. Rottaler, Hinderbach egyik római prokurátora 1477 hamvazószerdáján azt jelenti urának, hogy «Ebrei profussisime tribuunt suis procuratoribus». Február 22-én pedig azt írja, hogy a zsidók milánói kereskedők által megint küldtek 3000 arannyal megrakott két öszvért. Rómába, hogy a pápa udvarát megnyerjék, de a püspök ügye jól áll. Ismét egy más alkalommal azt írja, hogy a zsidók Girolamo grófnak, a pápa unokaöccsének, aki abban az évben lett bíbornok, 5000 aranyat ajánlottak föl, amit azonban Girolamo visszautasított. Maga Hinderbach is panaszkodik Fra Michele da Milanónak írt egyik levelében, hogy a zsidók arannyal megrakott két öszvért küldtek Rómába. Ezreket és ezreket ajánlottak föl a zsidók ausztriai Zsigmond főhercegnek, Tirol igazságszerető helytartójának is, aki azonban nemsokára minden zsidót kiűzött Tirolból. Kitűnik az okmányokból az is, hogy Hinderbach püspöknek egészen új kastélyt akartak építeni s hogy soncinói Donato nevű zsidó azt mondta a trienti polgármesternek, ha szabadon bocsátja a foglyokat, annyi pénzt szerezhet, amennyit akar stb. stb.

Miután a pápai biztos és Hinderbach püspök prokurátorai Rómába érkeztek, IV. Sixtus pápa az összes periratokat egy hat bíbornokból s kiváló jogtudósokból álló bizottságnak adta át, hogy azokat alaposan revideálva, az egész ügyet még egyszer szigorúan megvizsgálják. E bizottság élén állt a XV. század legkiválóbb jogtudósa, a paduai Panvino Ferenc.

A vizsgálat eredménye az volt, hogy Hinderbach s illetőleg a trienti bírák teljesen a jog és törvény szerint jártak el («ad normam veri juris»), hogy ítéletök meg nem támadható és kifogástalan és hogy a zsidók vétkesek. Erről a pápa 1478 június 20-án kelt bullájában értesíti Hinderbach püspököt; meghagyja azonban azt is, gondoskodjék arról, hogy az eset miatt önhatalmúlag senki se bántalmazza a zsidókat; Simon tiszteletére nézve pedig csak azt köti ki, hogy abban semmi olyasmi ne történjék, ami az egyházi konstitúciókkal ellenkezik.

Így tehát befejezést nyert a XV. század legszenzációsabb pöre, amely több mint három esztendőig tartott, nem belső nehézségek miatt, hanem tisztán a zsidók cselszövényei és hatalmasok beavatkozása miatt. Az igazságos és rettenthetetlen Hinderbach püspök tehát a jellemes, részrehajlatlan és megvesztegethetetlen trienti polgármesterrel és bírákkal végre is győzelemre juttatták az igazságot.

1 Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata XXXIII. rész XXXIII. Aki azt gondolná, hogy a «sötét» és «babonás» középkor színtája fölött oly magasan álló XlX-ik században, amelyről oly fennen hirdetjük, hogy tudomány, kultúra, humanizmus jóformán a netovábbját érte el benne, már nem fordullak elő vérgyilkosságok alaposan csalódik. A kultúra és fölvilágosultság haladtával a vérgyilkosságok nemcsak nem szűntek meg, de még csak nem is apadt a számuk, sőt ellenkezőleg a följegyzett esetekből az a megdöbbentő tény állapítható meg, hogy e században sűrűbben fordultak elő, mint a múltban bármikor, mégpedig nemcsak a kultúrától elmaradt Ázsiában és Afrikában, hanem éppen Európában is. Míg ugyanis a múltban egy-egy században átlagosan 7-8 vérgyilkosságot derítettek ki, addig a XIX. században a fölmerült vérvádi esetek jóval meghaladják a százat s ezekből körülbelül ötven esetben kétségtelenül be is bizonyult a vérgyilkosság.[166] Vajon miben rejlik ennek a jelenségnek oka? Bajos volna egészen határozottan megmondani. Annyi azonban kétségtelen, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás tökéletesített szervezete, valamint a modern sajtónak ébersége és élénksége is sok tekintetben hozzájárul ahhoz, hogy sok vérgyilkosság, amelyet különben talán sohasem fedeztek volna föl, manap kiderül. Feltűnő azonban másrészt az a meglepő tény, hogy csaknem valamennyi esetben, még akkor is, ha a vérgyilkosság a vádlottakra rábizonyult, sőt ha azt ezek be is vallották, a terhelteket, illetőleg a halálra ítélteket fölmentették és szabadon bocsátották. Ez utóbbi jelenségnek okai már nyilvánvalóbbak. A XIX. század eminenter a zsidó befolyás- és hatalomnövekedésének s az emancipációnak korszaka. Az emancipációval azonban Európa felvilágosult, liberális és szabadkőműves «állambölcsei» hamisan értelmezve az egyenlőség s szertelenül gyakorolva a testvériség magasztos elveit, túllőttek a célon és félreismerve a zsidóság igazi szellemét, amely kiegyenlíthetetlen ellentétbe helyezkedik mindenkor a keresztény szellemmel és kultúrával, alaposan elszámították magukat s olyan fölfordult helyzetet teremtettek, amelyből emberileg bajos megmondani, mikor s lesz-e még egyáltalán valaha teljes kimenekülés. A zsidó hatalom növekedésének s az emancipációnak következménye volt ugyanis, hogy a társadalmi viszonyokban teljesen megfordult a kereszténység és zsidóság egymáshoz való helyzete, úgyhogy e tekintetben messze a középkor mögé jutottunk. Nevezetesen míg a középkorban a kereszténységé volt a hegemónia minden téren, amely a zsidóságot, mint a kereszténység perszonifikált ellenesét

2 bölcs korlátokkal féken tudta tartani; addig a XIX. században az emancipált zsidóság ragadta magához a hegemóniát mindig több és több téren s fejére nőtt felszabadítóinak, sőt támadójává lett egyenjogúsítóinak elannyira, hogy immáron, fájdalom, sok helyütt a kereszténység jutott inferioritásba. És e megváltozott helyzetben a zsidóság pénze és hatalma csaknem minden országban oly befolyáshoz jutott, amelynek túlsúlya majdnem minden téren érezhető s amely előtt, sajnos, sokszor az igazságszolgáltatás is kénytelen meghajolni.[167] S éppen ez utóbbi körülményben rejlik e század vérgyilkossági pereinél tapasztalható másik jelenségnek magyarázata: e bűntények megtorlásának elmaradása. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy zsidó pénz és hatalom bénította meg a vérgyilkossági perekben az igazságszolgáltatást, vakmerően és igazságellenesen már eleve is befolyásolva az ítélkezésre hivatott bíróságot s végeredményben csaknem minden egyes esetben kimentve a terhelt hitsorsost. «Ne csodálkozzunk ezen mondja leplezetlenül Freimut zsidók ülnek miniszteri székekben; sajtójuk és irodalmuk által a zsidók irányítják a közvéleményt, sok tekintetben még a tudományt is számos tanáraik útján; egész államok és országok sorsa tőlük függ, mert elvitázhatatlan tény, hogy a magas pénzügyi köröket korlátlanul dominálják csak egy tollvonása Rothschildnak, amellyel felmondja a hitelt, és egy egész ország csődbe kerülhet. Így állván a dolgok, nem ritka jelenség, hogyha vérgyilkossággal vádolnak egy zsidót, ennek hitsorsosai megvesztegetik a tanúkat, ügyvédeket, sőt még a bírákat is. De még tovább is mennek: ha a bűntett már rá van bizonyítva a vádlottra és ha az már be is vallotta azt, akkor ők óriási pénzösszegekkel kiváltják a halálra ítélt gonosztevőket, akik így büntetlenül szabadon bocsátatnak; amint ezt a damaszkuszi eset bizonyítja. Hatalmas tusára kelnek ilyenkor a zsidó arany és az igazságosság és szégyen gyalázat, napjainkban az utóbbi rendesen a rövidebbet húzza. Szégyenfoltja ez a XlX-ik század igazságszolgáltatásának, metsző kigúnyolása e század annyira magasztalt szabadságának és egyenlőségének, amely meghajlik a zsidóság hatalma előtt!» «A középkorban is megkíséreltek a zsidók az ellenük fölmerült «causes célèbres» (nagy feltűnést keltő pörök) alkalmával minden lehető fortélyt és vesztegetést; de ezeken csaknem mindig győzedelmeskedett annak a kornak annyira lekicsinyelt igazságszolgáltatása. Akkor a zsidók nem voltak oly hatalmasak, másrészt pedig a keresztény elvek jobban éltek a köztudatban s a törvény embereinek igazságérzéke kevésbé volt megvesztegethető; míg napjainkban a «sacra auri fames» uralkodik mindenütt és a zsidók hatalmába hajt mindent és mindenkit».[168] Ki csodálkoznék tehát ha látja, hogy a keresztény népben ilyen tapasztalatok után fellázad a jog- és igazságérzék s abban a tudatban, hogy a zsidók mindenhatóságával szemben hiába vár igazságos elégtételt, végső elkeseredésében nem egy helyütt pogromokkal és lynchelésekkel torolja meg a vérgyilkosságot nemcsak elkövetőin, hanem, sajnos, nem egyszer ártatlan zsidókon is. A XlX-ik század minden egyes vérgyilkossági esetét természetesen nem ismertethetjük e vázlatos történelmi tanulmányunkban,[169] amint eddig is csak a főbbekkel foglalkoztunk. Éppen azért e századnak jellegzetesebb s többször nagy feltűnést keltő pörökkel járó eseteiből is csak néhányat ismertetünk. Egyébként eltekintve attól, hogy a legtöbb esetben, csekély variációkkal amúgy is csak ugyanaz a szomorú barbár látvány ismétlődik, az ismertetendő néhány jellemző esetből is eléggé ki fog tűnni, hogy e gyilkosságokat az illetők leginkább a purim ünnepe vagy húsvét táján követték el s hogy csaknem minden egyes esetben keresztény vért iparkodtak szerezni. A XlX-ik század első félőből nem hallgathatjuk el azt különös esetet, amely éppen Neofit könyve megjelenésének esztendejében történt Bajorországban s amelynek szerencsétlen áldozata a buchhofi Makkel fiúcska. Erről az esetről Oertel Frigyes, markt-lenkersheimi luteranus plébános («Was glauben die Juden» Bamberg, 1823.) című munkájában a következőket írja.[170] Mintegy tíz órányira Nürnbergtől Würzburg felé Ullstadt és Leyenfeld helységek között van egy tanya, amelynek Buchhof a neve. Egy odavaló Makkel nevű lakosnak házába minden héten eljárt néhányszor a sugenheimi Hirsch zsidó. Mikor a közlendő eset történt, 72 esztendős férfiú volt. Ez a zsidó Makkel fiacskája számára rendesen cukros süteményt szokott hozni, amivel a gyermeket

3 egészen magához szoktatta, úgy hogy készségesen engedelmeskedett neki március 10-én déltájban Hirsch ismét elment a buchhofi tanyára. Makkel harmadfélesztendős fiacskája a ház ajtaja előtt éppen egyedül játszadozott. Anyja, amikor a zsidó belépett, ebédnél ült a cselédséggel; atyja azonban távol volt a háztól. A zsidó alighogy belépett, kijelentve, hogy a juhászhoz kell mennie, már el is távozott. Az ebéd elköltése után utána néztek a ház ajtaja előtt játszadozó gyermeknek; ez már nem volt ott. Nyomban elmentek tehát a juhászhoz kérdezősködni a gyermek felöl, mert a zsidó többször vitte már oda magával. Itt azonban azt mondták, hogy ma a zsidó még nem is járt ott s a fiúcskáról sem tudnak semmit. Azonközben a juhász kihajtván a nyájat, látta, hogy a zsidó a közeli erdőből a földeken keresztül siet Buchhof felé. Amint ide érkezett remegve ő is segített keresni a gyermeket egyre azt kiáltva: «Csak keressétek, ki tudja, nem falta-e föl a kutya!» Miután minden keresés-kutatás hiába való volt, följelentették a dolgot a hatóságnál. A következő napon tartott kihallgatásnál Hirsch zsidó a leghatározottabban tagadta, mintha az előző napon Buchhofban volt volna. Mikor pedig a fiú atyja tanúkkal akarta bizonyítani, hogy a zsidó igenis ott járt, a bíróság fenyegetésekkel és dorgálással elutasította őt. Mert még mindig nem adták föl teljesen a reményt, hogy megtalálják a gyermeket, újból átkutatták az egész környéket s bejárták az erdőket. Mindenki azon fáradt, hogy a fiúcskának nyomára akadjon. De hiába minden, nyomtalanul eltűnt. Végre a tizenkettedik napon, favágók, akik mint az előző napokon is rendesen kora hajnalban munkára mentek, Buchhof közelében szabad mezőn az úton fekve találták a gyermeket. Halva volt, szájában vér s nyelve alatt megsebezve. Nyilvánvaló volt, hogy csak az előző éjjel hozta ide valaki, mert a gyermek keresése alkalmával éppen ezen a helyen is többször jártak, a favágók pedig naponkint kétszer is elmentek arra anélkül, hogy ott a gyermeket észrevették volna. Különben a gyermek teteme is elárulta, hogy még egy napja sincs, hogy halott, nevezetesen az a körülmény, hogy vére még melegen folyt; valamint az is, hogy bár az idő napok óta esős s az út sárral volt telve, a gyermek ruhái és teste mégis egészen tiszta. Ki volt tehát zárva, hogy a gyermek eltévedt, mert különben már régen éhen halt volna. Bizonyosan csak az előző éjjelen, vagy este ölték meg és hozták ide, hogy hullájától megszabaduljanak s azt a látszatot keltsék, mintha Buchhof környékén eltévedt s végre éhen meghalt volna. A gyermek atyjával el akarták hitetni, hogy a fiacskája holttestén még érezhető melegség az ezen évszakban már átmelegedett földtől ered, amit jegyzőkönyvbe, is vettek azzal a megjegyzéssel együtt, hogy a gyermek megfagyott. Mikor az atyját felszólították, írja alá ezt a jegyzőkönyvet, az eleinte vonakodott ezt megtenni, sok fenyegetés után azonban kijelentette: «No, hát akkor hazug jegyzőkönyvet kell aláírnom. Nem igaz, hogy gyermekem megfagyott. A föld meleg volt s a földtől a gyermek is még meleg és mégis megfagyott?» A temetés napján tíz tallér büntetésének terhe alatt megtiltották az atyának, hogy gyermeke tetemét a temetőben bárkivel is megtekintéssé. Ő azonban a fenyegetéssel nem törődve, a büntető törvénykönyvbe ütköző kifejezéseket is használt a hatósági szolga ellen s megengedte, hogy gyermekét mások megtekintsék. Azonban ezért később még sem büntették meg. Egy törvényszéki hivatalnok felszólítás nélkül merő kíváncsiságból Buchhofba ment, hogy az egész dolog lefolyását s a helyszínét, ahol a gyermeket tizenkettednapra megtalálták, maga az atya mondja

4 el és mutassa meg neki: Ez a hivatalnok aztán a zsidók hátrányára magyarázta az esetet. De midőn utóbb felsőbbségének parancsára a halált alaposabban kellett volna megvizsgálnia, csakhamar más «meggyőzódésre» jutott s bizonyos eszközökkel rábírták, hogy a gyermek halálát nem is kutatva mert úgv gondolkozott, mint az egyszeri varga: ami meghall, holtnak kell maradnia csak azokat a gúnyiratokat tegye vizsgálata tárgyává, amelyeket a zsidók elvakult védelmezői ellen írtak s így ártatlanokat megbüntettessen. A zsidókhoz egyáltalán lehetetlen volt hozzáférni. Mert a gyermek eltűnésének napjától fogva az Aisch melletti Neustadtban levő akkori kerületi főnökséget mind a kerületbeli, mind a más vidékről való zsidók addig ostromolták, míg csak az ügy megelégedésükre nem volt elintézve. Sőt a kerület egyes embereiben is a zsidók a legbuzgóbb védőkre találtak, akik társaságokban a zsidókat mint fölvilágosult s minden babonától ment népet magasztalták, ellenben mindazokat a keresztényeket, akik csak beszélni is mertek erről az esetről, ostobáknak és babonásoknak nyilvánítottak. A világ fiai okosabbak voltak a világosság fiainál, akik pedig eredeti nyelven olvasták a zsidók hitére és babonáira vonatkozó badarságok egész halmazát. Mikor a buchhofi juhász egy sugenheimi zsidó legényhez így szólt: «Ti akasztófára való kópék, honnan veszitek ti most a pénzt vesztegetésre és a dolognak eltussolására?!» ez azt felelte: «Hát nagy a zsidóság; ha egy-egy csak nyolc krajcárt ad, százezer forintot hozhatunk össze». Hasonló beszédet a lenkersheimi zsidóktól is lehetett hallani. Milyen általános volt akkor a zsidóság között a rémület, abból is kitűnik, hogy naponkint imaórákat tartottak s hogy felvilágosultaknak látszani akaró zsidók tőlem mondja Oertel és több más paptól is kérdezték: hisszük-e, hogy a zsidóknak szükségük van keresztény vérre; s nem tudjuk-e, hogy nekik mint zsidóknak nem szabad vért élvezniük?» Oertel azt válaszolta: «Ami engem illet, teljesen elhiszem, hogy nincs szükségük keresztény vérre, mindamellett azonban meg lehetnek győződve e vérnek különös hatásáról és a babona mindent igazol». Erre aztán elhallgatlak s elkotródtak. A buchhofi esetnek közelebbi boncolgatása semmiképpen sem szolgál a zsidók ártatlanságának igazolására. Ugyanis: 1. a zsidó Hirsch, aki már jó ideje magához szoktatta a fiúcskát, március 10-én Buchhofban teljesen egyedül találta azt szülei házának ajtaja előtt s nem tellett el még egy negyed órának fele sem, midőn ő is s a gyermek is eltűnt. 2. Mindkettőnek eltűnése után, a zsidó a közeli erdőből a földeken keresztül tehát, nem az utakon ismét Buchhofba jött nagy ijedten s maga is segített a gyermeket keresni. 3. Minthogy a zsidó már jó ideje magához szoktatta a gyermeket: s mivel nem volt a juhásznál, s tehát a gyermekkel egy időben tűnt el s mivel továbbá minden várakozás ellenére, ijedten s remegve jött vissza az erdőből Buchhofba mindez gyanút keltett az aggódó szülőkben s arra indította őket, hogy a bíróság előtt ellene vádat emeljenek. 4. A zsidó a másnap tartott kihallgatás alkalmával tagadta, hogy március 10-én Buchhofban volt, pedig e napon ő is segített ott keresni a gyermeket. 5. A fiú atyja tanúkkal akarta bebizonyítani Hirsch állításának az ellenkezőjét, de fenyegetésekkel és dorgálásokkal elutasították. 6. Tizenkettednapra halva találták a gyermeket a nyelve alatt megsebezve, a szájban vérrel és a

5 sáros idő ellenére egészen tiszta ruhában. Minden gondolkozó olvasó maga is levonhatja mindezekből a következtetést. [166] K. de Ch. Pawlikowski «Der Talmud in der Theorie und in der Praxis». Regensburg old. B. Freimut «Die jüdischen Blutmorde von ihrem ersten Erscheinen in der Geschichte bis auf unsere Zeit», Münster i. W old. [167] Hogy mire képes a keresztény társadalommal szemben a zsidóság rohamosan megnövekedett befolyásával és prepotenciájával, annak illusztrálására nézve v.ö. például a francia publicista Edouard Adolphe Drumont «La France juive. Essai d histoire contemporaine» (Paris, 1886) című kétkötetes polemikus művét, amelyben megdöbbentő módon tárja föl hazájának elzsidósodását. Ez a nagy feltűnést keltő munkája, amelynek révén a szerző világhírnévre tett szert, németre is le lett fordítva, amelynek több kiadása is látott napvilágot. A zsidóság elhatalmasodására és térfoglalására nézve v.ö. még Verax «La Roumanie et les Juifs», Bucarest ifj. Weszprémy Kálmán «A magyarországi zsidók statisztikája», Debrecen, Sombart «Die Juden und das Wirtschaftsleben», Leipzig, s ugyanattól «Die Zukunft der Juden», Leipzig, [168] B. Freimut «Die jüdischen Blutmorde von ihrem ersten Erscheinen in der Geschichte bis auf unsere Zeit», Münster i. W old. [169] Lásd különben ezeknek részleges jegyzékül: K. de Ch. Pawlikowski «Der Talmud in der Theorie und in der praxis. Eine literar-historische Zusammenstellung», Regensburg old. Ónody G. «Tisza-Eszlár a múltban és jelenben», Budapest és old. H. Desportes «Le mystère du sang chez les Jujfs des tons les temps», Paris old. (A Dublinban megjelenő «Irish Catholic, valamint a párizsi «Univers» nagy elismeréssel szóltak annak idején e műről, amelyhez Drumont Ede előszót irt. A szerző XIII. Leó pápának is elküldte művének egy példányát s ez alkalommal Rampolla bíboros államtitkártól levelet kapott, amelyben a pápa köszönetét és elismerését tolmácsolja. V. ö. «Magyar Sion» old.) B. Freimut «Die jüdischen Blutmorde stb.» Münster i. W old. Aránylag legkimerítőbb jegyzéket hoz Fr. Frank «Der Ritualmord vor den Gerichtshöfen der Wahrheit und der Gerechtigkeit». Regensburg , amelyben azonban kétes, bizonytalan és határozottan hamis vérvádi esetek is vannak fölsorolva. A szerzőnek (aki kath. plébános) az egyes eseteknél rendesen tagadó végítélete azonban nem mindig felel meg a valóságnak, mert azok táborából való, akik törik-szakad a vérvád teljes alaptalanságát és lehetetlenségét iparkodnak kimutatni. H. L. Strack «Das Blut im Glauben und Aberglauben der Menschheit stb.» Achte Auflage. Leipzig old. Alb. Hellwig «Ritualmord und Aberglaube», Minden i. W old. Ez utóbbi két szerző nemcsak azt tagadja, hogy e gyilkosságoknál vallási babona szerepelt, hanem a zsidók bűnösségét sem látja bebizonyítva. Alb. Monniot «Le crime rituel chez les Juifs)., Paris old. Közli a legutóbb lefolytatott kievi bűnpert, is. Erre a kiváló munkára, amelyhez Drumont Ede írt előszót, különösen felhívjuk a t. olvasók figyelmét. Megjelent: Pierre Téqui könyvkiadónál, Paris, Rue Bonaparte 82. [170] Közölve K. de Ch. Pawlikowski, «Der Talmud stb.» id. m oldalán. Nyomtatható változat

Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata XV. rész
XV.

A metzi zsidók mindent elkövettek, hogy Lévy érdekében mentő tanukat hozzanak össze,
úgy látszik azonban, hogy a mentő vallomások nem nyomtak sokat a latban,
mert az államügyész csakhamar halálos büntetést kért a vádlottra.

De a törvényszék a vizsgálat folytatását határozta el, ami az igazság érdekében nagyon helyes volt,
mert ahelyett, hogy a vizsgálat további folyamán sikerült volna Lévyt felmenteni,
az újabb mozzanatoknak egész sorozata derült ki,
amelyek Lévynek már bebizonyított vétkességét még megerősítették.

Különösen fontos Lévy titkos levelezésének fölfedezése, amelyről szintén közölnünk kell a következőket:Egy napon a börtönőr meglepte a vádlottat, amint börtönében leveleket
dobott egy szolgáló felé. Azonnal behatóan megvizsgálták a vádlott börtönét és ruháit,
és ágyának szalmazsákjában, Lévy zsebeiben és pénztárcájában összesen kilenc
hasonló levelet találtak. Az említett szolgáló boulay-i születésű volt.
Lévy fia több ízben adott neki atyjára címzett leveleket és
a leány --- amint azt a törvényszék előtt bevallotta --- nagy jutalom reményében elvállalta
a levelek közvetítését. A levelek héber és német nyelven voltak írva.
Különösen érdekes Lévynek egy, a metzi zsinagóga elüljáróihoz intézett levele,
ugyanaz, amelyet a szolgáló felé dobott.
Egy megtért zsidó, aki azelőtt orvos volt Metzben és megkeresztelkedése után
Elszászba költözködött, lefordította a levelet és Lévy maga is elismerte, hogy a fordítás helyes.
A fordításnak csak egy mondatát nem ismerte el.
A levélben ugyanis az állt:
A zsidó, aki ételeimet hozza, azt mondta, hogy a gyermeket megkötözték.
Lévy azzal, hogy ezt írta, elismerte, hogy a gyermek a zsidók kezei közt van és
hogy ezek erőszakosan bánnak el vele.
Éppen azért utóbb azt állította, hogy azt írta:

A gyermeket úgy találták (t. i. megkötözve),
mert azzal olyanná akart feltűnni, mintha azt hinné, hogy a gyermek véletlenül elveszett.
A vizsgálóbírák nem vették Lévy kijelentését semmibe, mert aközben
egy másik konvertitált és a héber nyelvet bíró zsidó ugyanígy fordította le a levelet,
mint az említett orvos.

Lévynek a zsinagóga elüljáróihoz írt ezen levele így hangzik:

Hitközségünk drága elöljárói! Kérlek benneteket, adjatok nekem hírt arról, hogy mit határozott tegnap a törvényszék? Mert az állami főügyész jelen volt, s ezért folyton aggódom. Egyáltalában üzenjétek meg nekem, miről tárgyalt a törvényszék és mit akar itt az ellenőr (Boulay-i lakos). A börtönfelügyelő szolgálója azt mondta nekem, hogy a gyermeket megkötözték. Írjátok meg, kérlek, miképpen állanak tanúim és közöljétek azt velem valami módon, de pontosan, hogy legalább némi vigasztalásom legyen. Küldjelek nekem papírost. Aman[46] ma itt volt a börtönben és úgy nyilatkozott, hogy halomra fog dönteni mindent, amit a törvényszék határozott. Ezért is kövessétek figyelemmel a tárgyalások menetét. Kérlek, jöjjetek segítségemre, hogy megszabaduljak szerencsétlen helyzetemből. Fontoljátok meg, vajon nem számolhatnék le Metzben az ellenőrrel,[47] és vajon nem beszélhetnék-e kedves nőmmel és gyermekeimmel? Csak egy falat kenyerük legyen kedves nőmnek és gyermekeimnek, akkor örömmel meghalok, mint Izrael fia és megszentelem Isten nevét. Csak azt kérem, hogy már eljegyzett leányomat, Blimelét adjátok férjhez, és hogy nőm és gyermekeim ne hagyassanak magukra. Én a közjóért döntöttem magomat e bajba és a nagy Isten segíteni fog. Zsidó temetést követelek, mert máskülönben nem bocsátok meg senkinek.

Feltűnő, hogy midőn Lévy azt kéri, legyenek iránta irgalmasak és segítsenek, ennek okául egyáltalában nem hozza föl, hogy ő ártatlan. S ha még tekintetbe vesszük azt a kijelentését, hogy a közjóért keverte magát e bajba, ezzel indirekte bevallja e levelében, hogy vétkes.

Lévy elfogott levelezése közölt még különös figyelmet keltett egy kis levélke, amelyet a metzi zsinagóga elöljárója intézett Lévyhez és amely így hangzott:

Ha megesnék, amitől Isten óvjon, hogy hozzád intézik e kérdést,
akkor válaszul háromszor e szavakat fogod mondani:
Én zsidó, zsidó én; él egy zsidó, egy zsidó él; meghal egy zsidó, egy zsidó meghal.

Lévy maga is helyesnek jelentette ki a fordítást és mikor azt kérdezték tőle, hogy e szavak nem valami varázsformula-e, azt válaszolta, nem az, hanem csak ima.

A következőkre nézve a metzi krónikásnak adjuk át a szót:

A metzi zsidók mindent elkövettek, hogy mennél több erőt és súlyt kölcsönözzenek azoknak a bizonyítékoknak, amelyeket a vádlott ártatlanságának bebizonyítására felhozni fáradoztak. Ugyanazon csellel és kifogással éltek, mint Jákob fiai, amikor testvérüket eladván azt mondták:
Fera pessima comedit eum, devoravit cum», fenevad ette meg és nyelte el Józsefet. Ezért is a zsidók elhíreszteltek a városban és a környékbeli falvakban, hogy a gyermeket vadállatok szétmarcangolták és hogy ezt annál könnyebben elhitethessék az emberekkel, a következő eszközhöz nyúltak, amelyből persze kitűnt, hogy vaksággal voltak megverve.

Annyira mentek vakmerőségükben, hogy a gyermek ruháit és fejét elvitték a Glatigny falutól félórányira fekvő erdőbe. A fejen még csüngött a nyak és a bordák egy része. Hogy már most annál könnyebben lehessen a fejet fölfedezni, a fiú ingecskéjét egy három lábnál magasabb cserjére akasztották. Ez meglevén, nagv jutalmakat tűztek ki a gyermek megtalálására. Az emberek természetesen buzgón kutattak-kerestek és bejárták az erdőket. Egy szomszédos faluból való asszony később kijelentette, hogy három metzi zsidó kérdezte tőle, hogy mit beszélnek az emberek az elrabolt gyermekről. Az asszony azt válaszolta, hogy ha vadállatok tépték szét a gyermeket, akkor az erdőben mindenesetre meg kellene találni ruhájának maradványait, mire az egyik zsidó úgy vélekedett, hogy talán még a fejét is meg lehelne találni.

És csakugyan nem sokkal utóbb, november 20-án négy kanász, akik ugyanazon erdőben őrizték sertéseiket, megtalálták egy gyermek fejét a nyakkal és a bordák egy részével együtt, valamint két egymásba dugott ruhácskát: lenből való harisnyát, vörös sipkát és egy bokorról lelógó ingecskét. És e ruhadarabok egyike sem volt elszakítva, sem véres.

Gilles, a gyermek atyja és az államügyész jelentést tettek a leletről, mire a törvényszék egy bírót kiküldött a helyszínére, aki ott pontosan jegyzőkönyvbe vette a tényállást és az összes körülményeket. Gilles kijelentette, hogy a ruhákat fia viselte azon a napon, amelyen eltűnt. A gyermek testi maradványait illetőleg nem mondhatott semmi biztosat, mert az arc egészen el volt torzítva; a fejen levő sebek még meglehetősen frisseknek látszottak.

A pásztorok is azt vallották, hogy az összes tárgyakat fönt leírt állapotban találták és egyikük még azzal toldotta meg szavait, hogy lehetetlen, hogy a gyermeket vadállatok tépték szét, mert eltekintve attól, hogy a ruhák nem voltak sem szétszakítva, sem véresek, ő azt a megfigyelést tette, hogy az erdő ragadozó állatai, valahányszor juhot vagy más háziállatot ragadtak el, mindig először a fejét falták föl.

A gyermek hullarészeit átadták a törvényszéknek, ahol két orvos pontosan megvizsgálta, akik aztán határozottan kijelentették, hogy a hús még friss, piros és véres. Ez a körülmény világos jele volt annak, hogy a halál csak rövid idővel előbb állhatott be és semmi esetre mindjárt az elrablás után, amióta már két hónap és egy nap telt el. El sem lehetett tehát képzelni, hogy vadállat tépte szét a gyermeket. Hiszen ebben az esetben hol lehetett volna két hónapon át?

A zsidók e csalás véghezvitelére valószínűleg egy másik gyermek holttestét használták.

A vádlott rabbit a gyermek maradványai elé állították s ott azt kérdezték tőle, mit szól az ilyen alattomos csínyekhez? --- Lévy tagadta, hogy erről egyáltalában tudomása volna és makacsul megmaradt azon állítása mellett, hogy ő nem rabolta el a gyermeket és hogy minden nap imádkozik Istenhez, fordítsa el tőle ezen hamis vádakat. Hiszen --- úgymond --- valahányszor elvész egy gyermek, a keresztények mindig a zsidókat vádolják.

Ámde a bíróság, mely a világi és egyházi hatóságok által annyiszor konstatált vérgyilkosságok kétségbevonhatatlansága alapján jól tudta, hogy a keresztények bizalmatlansága nagyon is jogosult, sőt még nem is eléggé nagy, a vizsgálatot most már fokozott buzgalommal és körültekintéssel folytatta.

Hayes-ben lakott egy Lévy Gedeon nevű zsidó. Ennek szomszédai azt vallották, hogy a gyermekrablás óta a metzi zsidók igen sűrűn látogatták meg Lévy Gedeont, sokkal gyakrabban, mint azelőtt ós hogy az éj minden órájában jönnek hozzá, nem is egyenkint, hanem egyszerre többen. A szomszédok egyike még sokkal fontosabb följelentést tett. Ugyanis kevéssel a gyermek ruháinak és fejének megtalálása előtt látta az erdőbe menni Lévy Gedeont, aki egy hátas kosarat vitt a hátán. Egy másik tanú azt vallotta, hogy Gedeon fölszólította őt, keresse a gyermeket s egyszersmind már előre is célzásokat tett arra nézve, hogy a gyermek maradványait hol fogja megtalálni. Ezen vallomások alapján Lévy Gedeont is letartóztatták és a törvény határozata értelmében börtönre vetették.

Kihallgatása alkalmával Lévy Gedeon jóformán mindent tagadott, amivel vádolták. Csak annyit engedett meg és hagyott helyben, hogy a metzi zsidók utasításai értelmében fölszólított több egyént, keressék a gyermeket és hogy ő maga 100 tallért ígért annak, akinek kutatásai sikerrel járnak.

Lévy Ráfael rabbira még terhelőbbek voltak azok a tanuk, akikre igazolása végett hivatkozott. Ezeknek a tanuknak vallomásaiból kitűnt, hogy a rabbi szeptember 25-én, a bűntett napján csak naplemente után félórával hagyta el Metzet. Egyedül volt, fehér lovon ment, köpenyegét viselt, amit tagadni iparkodott és olyan izgatott és zavart volt, hogy letérve a rendes útról, a rétekre tévedt. Ekkor három férfiúval találkozott, akik visszavezették a helyes útra. Most éppen ezek a férfiak állottak a törvény előtt és a rabbi ellen vallottak. A rabbinak a találkozás idejére vonatkozó kijelentéseit meghazudtolták, mert azt vallották, hogy körülbelül esti 6 óra tájban találkoztak vele; a rabbi ellenben azt állította, hogy már 4 órakor érkezett vissza a Metztől körülbelül öt órányira fekvő Boulay-be.

Másik három tanú azt vallotta, hogy ugyanazon a napon a metzi német
kapura nyíló úton egy zsidót láttak, akinek leírása egészen ráillett Lévy Ráfael rabbira.
A zsidó veressipkás gyermeket vitt, amely körülbelül hároméves lehetett.
E tanuk egyike,
egy asszony, akit többször szembesítettek a rabbival, kijelentette,
hogy ráismer benne arra a férfiúra, akit Metz utcáin látott.

Jóllehet a rabbi a számos vallatáskor nagy lélekjelenlétet tanúsított,
mégis a többi között a következő ellenmondáson kapták rajta.
Az utolsó vallatások egyikén azzal ez állítással igyekezett magát mentegetni,
hogy már azért sem vehetett volna magához a lóra gyermeket,
mert lova olajjal és boroskancsókkal volt megrakva.
De ezzel szembe állították előbbi vallomását, hogy a kancsókat fia szállította.

A tanúvallomások olyan szabatosak és terhelők voltak, hogy már lehetetlenné vált kételkedni a rabbi vétkességében. A törvényszék tűzhalálra ítélte a gyermekrablót és az ítélet 1670. január 17-én végre is hajtatott.

A rabbi rendületlen lélekerőt tanúsított utolsó leheletéig. Mikor elbúcsúzott több hitsorsosától, nemcsak szeretőtökbe ajánlotta nejét és gyermekeit, hanem eskü alatt is kötelezte őket, hogy gondoskodni fognak özvegyéről és árváiról. A bort, amellyel az akkori szokás szerint megkínálták, nem akarta meginni azért, mert nem volt kóser. A haldoklók gyertyáját, amelyet a kezébe akartak adni, visszautasította. A kapucinus atyát pedig, aki végtelen türelemmel és szeretettel figyelmeztette a halálra és a túlvilági életre, eltaszította magától és hangosan kiáltotta: Én zsidó vagyok és mint zsidó akarok meghalni!

Elevenen elégették nemcsak őt, hanem Lévy Gedeont is.

[46] Tudvalevő, hogy Aman Mardocheusnak,
Eszter nagybátyjának s a zsidóknak esküdt ellensége volt,
amiért neve a zsidók legdurvább szidalmainak egyike.
Lévy itt az államügyészt érti rajta.

[47] Lévy adósa volt az ellenőrnek.

Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata XIII. rész XIII. Alig múlott el egy esztendő De Marinis János levele után, midőn Bécsben a következő eset történt.[36] 1665. május 22-én Bécs zsidó városrészének egyik pocsolyájában, ahol a zsidók lovaikat szokták úsztatni, egy asszonynak hulláját találták, mely téglákkal nehezített zsákban volt lesüllyesztve. Az asszony teste tele volt szúrt sebekkel s darabokra volt vagdalva. Hogy megtudják, kinek a hullája, az asszonynak fejét, amelyen még rajta volt egy kötél, nyilvánosan közszemlére kitették egy üvegtartóban. Így csakhamar fölismerték, hogy a fej egy mesterember feleségéé, aki Neustiftban egy aranyműves házában lakott. Ezt megerősítette nemcsak a megidézett aranyműves, hanem később maga a férj is. Igen, a feleségem --- mondotta ---, de nem én öltem meg. Kihallgatása alatt azonban bevallotta, hogy eladta feleségét a zsidóknak. Aztán elküldötte a zsidók városrészébe azon ürügy alatt, hogy ott valamit elzálogosítson; így játszotta az asszonyt hóhérainak kezére. A zsidók pedig vérét vették az áldozatnak, mire szétvagdalták testét s beledobták az említett pocsolyába. A vérvád történetének megírásánál a XVII. században különös figyelemre kell méltatnunk egy kiváló protestáns tudóst, Wagenseil János Kristófot (1603-1705), aki Altdorfban[37] a jogtudományok és keleti nyelvek tanára s a zsidó irodalomnak és szokásoknak alapos ismerője volt. A zsidóknak több keresztényellenes könyvét Tela ignea Satanae cím alatt összegyűjtve kiadta latin fordítással s észrevételeivel, illetőleg cáfolataival.[38] Wagenseil azonban nem volt a zsidók ellensége, amint sokan e gyűjteményes munkájának címe után gondolták. Ha meg is támadta itt a zsidókat, nemcsak nem volt ellenségük, hanem őszinte jó szándékkal, komolyan dolgozott megtérítésükön. S ezen céljának elérésére kiváló eszköznek tartotta éppen a vérvád elleni küzdelmet. Hogy a vérvád alaptalanságát kimutassa, könyvet is írt, amelynek címe: Der denen Juden fälschlich beigemessene Gebrauch des Christen-Bluts. Das ist: Unwidersprechliche Widerlegung der entsetzlichen Unwahrheit, dass die Juden zu ihrer Bedürfniss Christen-Blut haben müssen, welche so viel tausend dieser unschuldigen Leute um Hab und Gut, Leib und Leben gebracht.[39] Wagenseilnak ez a könyve voltaképpen négy értekezésből áll. Az elsőben az Alénu imával foglalkozik, amelyet a zsidók mindennap kétszer mondanak el a zsinagógában s kimutatja, hogy ezzel (bár a Szentírásból vett szavakból van összeállítva) a kereszténységet gyalázzák és szidalmazzák. Amiért is azt a tanácsot adja, hogy minden zsidóval évenként ünnepélyes esküvel meg kell fogadtatni, hogy sem Krisztust, sem a Boldogságos szent Szüzet nem fogja szidalmazni. Rendkívül veszedelmesnek tartja az engesztelésnapi Kol nidré imájukat is, mert azzal a zsidók már előre ünnepélyesen föloldozzák magukat teendő fogadalmaik érvénye és esküik kötelező ereje alól.[40] A második értekezésben kimutatja, hogy a Talmudban számtalan hely van, amely Krisztust szidalmazza s káromolja. Ez ellen sem tud jobbat ajánlani, mint az első értekezésben tanácsolt esküt. Hogy azonban ez az eskü érvényes és kötelező legyen, bizonyos formaszerűségeket ír elő.[41] A harmadik értekezésben a zsidók megtérésének reményével foglalkozik. A zsidóknak a protestantizmusra való térését, úgy látszik, élete legfőbb céljául tűzte ki magának. Mellesleg sok oldaltámadást intéz itt a katholikus egyház ellen. A negyedik értekezésében iparkodik ellenmondást nem tűrő módon megcáfolni azt a szörnyű valótlanságot, hogy a zsidók szükségleteikre keresztény vért használnak. Ugyancsak itt foglalkozik tüzetesen különösen a trienti esetekkel. Wagenseil könyvének ez a minket legközelebbről érdeklő negyedik fejezete, ha nem is egyedüli, de legerősebb fegyvertára mindazoknak, akik valaha a rituális gyilkosságokat tagadták és még ma is tagadják s jó ideig az volt azoknak is, akik a trienti esetre vonatkozólag azt állították, hogy a kis Simon meggyilkolásában a zsidóknak nem volt semmi részük. Pedig mily kevéssé sikerült Wagenseilnek a vérvádat megdöntenie, kitűnik azon érveinek tarthatatlanságából, amelyeket a vérvád alaptalansága mellett felhoz. Megengedi ugyan, hogy a zsidók elkövethettek vérgyilkosságokat keresztény gyermekeken, de azt mondja, hogy az igen ritkán történt, mert a zsidóknak nincs szükségük keresztény vérre. Hogy a zsidók nem használnak keresztény vért, a következőkkel bizonyítja: 1. A zsidók éppen olyan szigorúan tartják meg étkezési törvényeiket, mint azt a tilalmat, hogy gyermekeiket nem szabad Moloch bálványnak áldozniok. Ámde a Szentírás mégis arról tanúskodik, hogy a zsidók e szigorú isteni tilalom ellenére mégis feláldozták gyermekeiket Molochnak s ezt még zsidó királyok is megtették, így Akáz és Manasszesz saját fiát sem átallotta feláldozni Moloch bálványnak.[42] Ha valamely isteni parancs vagy tilalom eo ipso kizárná a megszegésének lehetőségét, akkor soha lopást, rablást, csalást, gyilkosságot, házasságtörést, hamis esküt, sem semmiféle más bűnt nem követtek volna el az emberek. Tudjuk azonban, hogy, sajnos, nem így áll a dolog a gyarló embereknél. S a zsidók sem kaptak különös privilégiumot Istentől, hogy nem szeghetik meg az isteni törvényeket. 2. A zsidók nagy gonddal távolítják el a vért eledeleiktől. Metszők (sakterok) és a metszéshez értó rabbik oly jártasak a vér dolgában, hogy a legnagyobb könnyűséggel húszféle vért is meg tudnak különböztetni. De vajon így cselekszenek-e a vér minősítésében ily jártassággal bíró fanatikusok is? S hátha valamely titkos tan üdvösségesnek mondaná ártatlan keresztény gyermekek vérét?! 3. A zsidók a lelkehagyott ember vérét tisztátalannak tartják, még a zsidó vértanúkét is, annál inkább egy keresztény gyermek vérét. De vajon így gondolkozik-e a fanatizmus és a babona is? Annyi bizonyos, hogy az Ószövetségben az áldozati vér éppenséggel nem volt tisztátalan, hanem szent s éppen azért Istennek szentelt dolog. 4. Sem Ázsiában, sem Afrikában nem merültek föl vérvádak, hanem egyedül csak Európában. Eltekintve attól, hogy Ázsia és Afrika, mint túlnyomólag pogány és mohamedán vallású, nem jó indulattal viseltetik a kereszténység iránt, amiért a keresztények sérelmeivel sem sokat törődött a múltban s még most is kevés érzéket tanúsít azok iránt, éppen az ottani közbiztonsági fogyatékos állapotok s a rendőri és igazságszolgáltatási rendezetlen viszonyok mellett régebben egy-egy kereszténynek eltűnése sokkal kisebb jelentőségű dolog volt, semhogy nagyobb feltűnést okozhatott volna s pláne még Európa figyelmét is fölkeltse. De újabban e tekintetben is némi javulás állván be, a keresztényeken elkövetett vérgyilkosságok sem maradnak egészen titokban. Példa reá, hogy egyebekről hallgassunk, Damaszkusz és Tripolisz. Az előbbi tudvalevőleg Ázsiában, az utóbbi Afrikában van. E két helyen előfordult esetekről azonban még ezután szólunk csak. S aztán nem vérvádról, hanem vérgyilkosságról van itt szó, nem egyszerű vádról, hanem tényekről. Továbbá nem az összes zsidóságot, hanem csak egy fanatikus titkos szektát vádolnak a rituális gyilkosság elkövetésével. 5. Ha a zsidóknak rituális célból keresztény vérre volna szükségük, honnan vennék azt a sok keresztény vért? Senki sem állítja, hogy az illetők vödörrel isszák a keresztény vért. Már a trienti per alkalmával tett vallomások szerint is a legcsekélyebb adag, egy csepp, egy lencsenagyságú vagy szemernyi adag is egy egész húsvéti lakomához elégséges. 6. Ha a vérvád igaz lenne, már régen leleplezték volna a konvertiták, a kereszténységre tért zsidók. Mintha bizony ilyen leleplezések és vallomások még nem történtek volna. Megtörtént az már a trienti bűnper alkalmával s utóbb is ismételten egészen a legújabb korig. A legmeglepőbb és legmegdöbbentőbb vallomásokat és leleplezéseket majd csak ezután közöljük. 7. Végre pápák bullái s fejedelmek rendeletei a vérvád ellen nyilatkoznak és tiltják a zsidóknak a vérváddal való zaklatását. Ámde a nevezettnek a fennforgó esetekből kifolyólag nem mint az ügyben eljárt bírák nyilatkoztak, hanem bulláikban és rendelkezéseikben elsősorban és főként annak akarták elejét venni, hogy ne vádolják a mózesi vallás alapján a zsidóságot rituális gyilkosságokról, és a humanizmustól vezéreltetve gátat akartak emelni annak, hogy egyes vádlottak elégséges ok nélkül bűnhődjenek s végül hogy a vérvád miatt feldühödött tömegek mészárlásának ártatlan zsidók essenek áldozatul. Egyébiránt bulláikkal szemben egész sorát az ellenkező fejedelmi és pápai rendeleteknek lehet felhozni. Majd később rátérünk ezekre is. A vérvád alaptalanságát tehát nem sikerült Wagenseilnak kimutatnia felsorolt érveinek egyikével sem.[43] Ami pedig különösen a trienti esetet illeti, annak nagy jelentőségét Wagenseil elismeri ugyan, mert köztudomású mindenfelé. Azért éppen ezt az esetet tagadja a legmakacsabb módon, minden áron ártatlannak akarván feltüntetni a zsidókat. Sőt annyira megy, hogy a trienti történetet a legnagyobb és leggyalázatosabb valótlanságnak mondja, amelyet valaha elbeszéltek és olvasnak. S hogy merész állítását igazolja, ellenmondásokat vél fölfedezni a tanúk között, de --- s ez jól megjegyzendő --- nem a periratokban szereplő tanúk között, hanem azok között, akik a trienti eseményről írnak és tudósítanak: Tiberinus orvos, Jac. Phil. Bergamo, Fr. Leander Alberti da Bologna, Pietro Mocenigo, Velence dogeja stb. A per aktáiról Wagenseilnak fogalma sincs; nemcsak nem olvasta, hanem nem is ismerte, sőt nem is említi azokat s egész könyvében sehol a legcsekélyebb nyomát sem találjuk azon ismeretének. Pedig itt az akták perdöntők. Ismerve a trienti per aktáit, Wagenseil ellenvetései oly semmitmondók, érvelése oly gyönge, állításai oly tarthatatlanok, hogy azok cáfolásával nem érdemes foglalkozni.[44] S ma már azok sem hivatkoznak Wagenseil ezen érveire, akik a trienti esetet tagadni szeretnék. Ha a különben becsületes jellemű Wagenseil a trienti periratokat ismeri, bizonyára egészen másképpen írt volna ez esetről. Így azonban a zsidók megtérítésének vak buzgalmában túllőtt a célon, amivel a zsidóknak többet ártott, mint használt. Szándéka jó lehetett, eszközei azonban nemcsak elégtelenek, hanem részben tisztességtelenek is voltak, amennyiben nem átallott néha merő gyanúsításokkal és ráfogásokkal is élni. [36] K. Ch. Pawlikowski Der Talmud in der Theorie und in der Praxis, Regensburg 1866. 265-266. old. [37] A Nürnberg melletti Altdorf egyeteme 1623-1809-ig állt fönn s régebben szép számmal magyar ifjak is látogatták. [38] Wagenseil e vaskos könyvének teljesebb címe, mely egyszersmind azt is mutatja, milyen keresztényellenes zsidó munkák vannak itt egybegyűjtve, a következő: Tela ignea Satanae. Hoc est: Arcani et horribiles Judaeorum adversus Christum Deum et christianam religionem libri . Sunt vero: R. Lipmanni Carmen Memoriale. --- Liber Nizzachon Vetus auctoris incogniti. --- Acta disputationis R. Jechielis cum quodam Nicolao. --- Acta disputationis R. Mosis Nachmanidis cum Fratre Paulo Christiani et Fratre Raymundo Martini. --- R. Isaaci liber Chissuk Emuna. --- Libellus Toldos Jeschu. --- Joh. Christophorus Wagenseilius ex Europae Africaeque latebris erutos in lucem protrusit, theologorum christianorum fidei, ad tanto rectius meditandum ea, quae conversionem miserrimae gentis Judaicae juvare possunt, illos committens commendansque. --- Additae sunt Latinae interpretationes et duplex confutatio .... Accedit Mantissa de LXX. hebdomadibus Danielis, adversus V. C. Johannis Marshami equitis aurati angli novam et incommodam earundem explicationem. Altdorfi Noricorum 1681. [39] Wagenseil Benachrichtigungen wegen einiger die Judenschaft angehenden wichtigen Sachen. Erster Theil, Leipzig, 1705. 126-206. oldalain. [40] A Kol nidré-re vonatkozólag, valamint az eltemetésekre és ezek cáfolatára vonatkozólag lásd. J. A. Eisenmenger Entdecktes Judenthum, Schieferl-féle kiadás, Dresden, 1893. 407-430. old. [41] Ezen figyelemreméltó formalitásokat Wagenseil a következőkben foglalja össze: Az eskü letételénél legalább tíz zsidónak kell jelen lennie s azok mindegyikének legalább 13 esztendős s egy naposnak kell lennie. Az esküt tevő zsidó rendesen kabáttal, övvel és köpennyel legyen öltözve, kis sapkája és kalapja vagy biretuma a fején legyen az eskü alatt is. A tefillím (imaszíjazat) homlokára és bal karjára legyen erősítve, feje pedig a tállisszal (imakendő) takarva. A nők közönséges ruházatban, tefillím és tállisz nélkül teszik le az esküt. Keresztény tanúk kíséretében néhány zsidónak el kell hoznia a zsinagógából a felolvasásnál használt tórát (Mózes öt könyvének pergamen-tekercsét). A tórát az illető zsidónak az eskü letevése előtt meg kell csókolnia, aztán jobbkarjára véve, balkezét rátennie s kelet felé fordulva az esküt valamely kereszténynek előmondása után lassan és értelmesen utána mondania s végül a tórát újból megcsókolnia. Magának az eskünek szavait pedig Wagenseil ekképpen szövegezte meg: Én N. fia N.-nek, esküszöm a mindenható Istenre, aki az eget és földet teremtette, hogy: 1. hibátlan tóra-könyv van karjaim között; 2. hogy N.-t elüljárómnak elismerem, akinek mindenben engedelmeskedni tartozom; 3. hogy Krisztust semmiképpen szidalmazni nem fogom; 4. hogy az Úrvacsorát nem fogom gúnyolni; 5. hogy az egyházat s a papságot tiszteletlenséggel nem illetem; 6. hogy egy keresztényt sem tévesztek meg vallása gyakorlatában; 7. hogy a megtért zsidókat nem üldözöm; 8. hogy ezen eskü alól senki által fel nem oldoztatom magamat... Ezen eskümet meg akarom tartani, amily igazán imádom az Istent s amily igazán vallom a 613 parancsot, mely az ő szent tórájában foglaltatik, amelyet karjaimon tartok. Ha pedig nem tartanám meg, akkor sújtson az átok... (itt aztán következnek az Ószövetségből vett iszonyú átok-fenyegetések). Erre az esküt tevő Áment mond. --- Csak is ezen formalitások megtartása mellett tartja Wagenseil érvényesnek és feloldhatatlannak a zsidónak esküjét. Ha csak egyetlen egy körülmény is figyelemen kívül hagyatik, a zsidó töloldozhatja azt, vagy föloldoztathatja magát az alól. Ámde ha szigorúan vesszük Wagenseilnak a Kol nidré-ről vallott nézetét, akkor a formalitások is mind hiábavalók. [42] Paul Scholz Götzendienst und Zauberwesen bei den alten Hebräern und den benachbarten Völkern, Regensburg, 1877. 182-197. oldal, ahol a Szentírásnak megfelelő helyei is idézve vannak. [43] Jos. Deckert Vier Tiroler Kinder, Opfer des chassidischen Fanatismus, Wien, 1893. 49-53. oldal. [44] Lásd különben azokat ízzé-porrá zúzva J. Deckert Vier Tiroler Kinder stb. id. m. 53-64. old. De már Bonelli Benedetto da Cavalese kimutatta azok tarthatatlanságát. Dissertazione apologetica sul martyrio del b. Simone da Trento nell' a. 1475. dagli Ebrei ucciso, Trento 1747. című munkájában, melyben Jacques Basnage de Beauval kálvinista prédikátorral és egyháztörténetíróval is végez, aki Histoire de la religion des Juifs depuis Jésus-Christ jusqu' á rprésent, Rotterdam 1706. című munkájában (I. IX. ch. 30. n. 9.) egy oldalon át szintén foglalkozik a trienti esettel, azonban annyi téves adatot, valótlanságot és badarságot halmozott össze, ahány szót ír ez oldalon. Wagenseilról és Basnageról XIV. Benedek pápa is megemlékezik a Beatus Andreas kezdetű bullája 5. §-ában, ezeket írván: Breve Sixti V. insertum est praecitatae disceptationi apologeticae super martyrio B. Simonis, Tridentinis praelis cusae anno 1747. pag. 207. ubi eruditus auctor (tudniillik Bonelli Benedetto) refutare non negligit, quaecunque Wagenseilius et Basnagius in pueri innoxii martyrium objecerant; idque ipsum, vi et eruditione haud impari praestatur a Flaminio Cornelio senatore Veneto in suo opere De cultu S. Simonis puero Tridentini, Venetiis recuso sub annum 1743. Benedicti Papae XIV. Bullarium, tom. IV. Romae, 1762. pag. 103.ű Huber Lipót: A vérvád történetének vázlata X. rész X. Vannak, akik Luther Mártonra (1483---1546), a protestantizmus megalapítójára s a katolikus egyház egyik legelkeseredettebb ellenségére, mint olyanra hivatkoznak, aki tiltakozott a vérvád ellen.[21] Nézetünk szerint ezek tévedésben vannak. Luther a zsidókról három évvel halála előtt, 1543-bun írt néhány munkát. Ezek egyikében, melynek címe Dass Jesus Christus ein geborner Jude, und vie mit den Juden, sie zu bekehren, zu handen sey, csakugyan a vérvád ellen látszik nyilatkozni, amennyiben azt esztelenségnek, őrültségnek mondja. Azért kérném --- írja itt --- és tanácsolnám, hogy velük (a zsidókkal) tisztességesen bánjanak, és az Írás alapján oktassák, akkor néhányan megtérnének. Mert, ha erőszakoskodnak velük és hazugságokat szőnek ellenük s vádolják, hogy keresztény vérre van szükségük, hogy ne legyenek büdösek és mit tudom én, még miféle őrültségeket s ha úgy bánnak velük, mintha kutyák volnának, ugyan mi jót érnénk el velük? S ha megtiltják nekik, hogy nem szabad közöttünk dolgozniok és mesterségeket űzniök s az emberekkel érintkezniök hogy kénytelenek legyenek uzsorával foglalkozni, hogyan javulnának meg akkor?[22] Ámde szigorúan értelmezve e helynek szövegét, Luther inkább csak azt a vádját a keresztényeknek mondja esztelenségnek, mely szerint a zsidók a büdösség elhárítása végett használnak keresztény vért, nem pedig a vérvádat általában. Hogy ezt Luther sem tartja alaptalannak, kitűnik nem egy nyilatkozatából, melyekkel más két munkájában találkozunk. E munkák egyikének címe Von den Jüden und ihren Iügen»; másikának pedig Vom Sehem-Hamphorasch und vom Geschlechte Christi, melyekben a leghevesebben kikel a zsidók ellen. S különösen az előbbi az, melyben nemcsak a legdrasztikusabb módon nyilatkozik róluk; hanem éppen a vérvádról való véleményét is világosan elárulja. Az itt tett nyilatkozatait olvasva, szinte arra kell gondolnunk, hogy föntebb idézett nyilatkozatának megtételénél Luther egy pillanatra kiesett szerepéből s hogy a zsidókat megnyerhesse vallása, számára, elszólta magát. Mert íme a Von den Jüden und ihren Lügen című munkájában ezeket mondja a zsidókról: Valódi hazugok és vérebek, kik nemcsak az egész Szentírást hazug értelmezéseikkel, kezdettől fogva mindezideig szünet nélkül, elferdítették és meghamisították. És szívük minden sóhajtozása, vágya és reménykedése arra irányul, hogy velünk pogányokkal végre valahára szintúgy bánhassanak el, mint Eszter korában Perzsiában elbántak a pogányokkal. Oh, mily kedves előttük az Eszter könyve, amely oly pompásan megfelel az ő vérszomjas, bosszúvágyó, gyilkos vágyaiknak és reményüknek! Sohasem sütött még a nap vérszomjazóbb, bosszúvágyóbb népre, mely azt hiszi, hogy azért Isten népe, hogy a pogányokat gyilkolhassa és fojtogathassa. De, mi a legfőbb, ők a Messiást várják, hogy ez az ő kardjaikkal az egész világot megölje és meggyilkolja, amint ezt kezdetben rajtunk, keresztényeken be is bizonyították és még mai napság is szívesen tennék, ha tehetnék, sokszor meg is próbálták és emiatt erősen az orrukra is koppintottak.[23] Másutt pedig egész világosan ezeket írja: Azt akarják (a zsidók), hogy a Messiás csak az övék legyen és hogy a világ urai legyenek, hogy az átkozott gójok az ő szolgáik legyenek, aranyukat és ezüstjüket a zsidóknak adják, magukat pedig engedjék lemészároltatni, mint a szegény barmok... (A zsidók) a gójok iránt oly mérges gyűlöletet szíttak magukba ifjúságuktól fogva szüleiktől és rabbijaiktól és szíják azt még most is szünet nélkül magukba, hogy az, miként a 100. zsoltár mondja, vérükbe és húsukba velejükbe és csontjukba ment, s egészen és teljesen természetükké és életükké vált. S valamint húsukat és vérüket, velőjüket és csontjukat nem tudják megváltoztatni, szintoly kevéssé tudják dölyfüket és irigységüket megváltoztatni... Azért tudd meg kedves keresztény és ne kételkedjél benne, hogy neked az ördögön kívül nincs dühösebb, ádázabb, szenvedélyesebb ellenséged, mint az igazi zsidó, aki komolyan zsidó akar lenni... Azért gyakran vádolják őket a krónikákban azzal, hogy a kutakat, megmérgezték, gyermekeket loptak és őket agyonszúrkálták min' Trientben, Weissenseeben és másutt. Ők ugyan nem-et mondanak ezekre; de akár áll ez, akár nem, én jól tudom, hogy náluk ilyesmire a teljes, egész, készséges akarat nem hiányzik, ott, ahol a dolognak szerét ejthetik, titokban vagy nyíltan. Ezt vedd bizonyosra s ehhez tartsd magadat.[24] És ugyane művének egy másik helyén így nyilatkozik: Hisz talmudjaik és rabbijaik azt írják, hogy gyilkolni nem bűn, ha zsidó egy pogányt öl meg, hanem csak akkor az, ha egy atyafit öl meg Izraelből; s ha egy pogánnyal szemben nem tartja meg az esküt, nem bűn. Szintúgy, hogy lopni és a gójoknt megrabolni, amint azt uzsorájukkal teszik, istentisztelet; mivelhogy ők, az a nemes vér és a körülmetélt szentek, mi pedig átkozott gójok vagyunk, azért azt tartják, hogy nem bánhatnak velünk eléggé durván, sem nem vétkezhetnek velünk szemben, mert ők a világ urai, mi pedig az ő szolgáik, sőt barmaik. Erről bővebben olvashatsz Burgensisnél (addictione Esa 34.) Zachariánál 5, és látni fogod micsoda jót tanítanak rólunk a rabbik s azt fogod majd mondani, hogy még túlságosan gyöngéden írok róluk.[25] És ismét: Sok történetet olvastam és hallottam a zsidókról... hogy megmérgezték a kutakat, titokban gyilkoltak, gyermekeket loptak, mint, föntebb említve volt. Szintúgy azt is, hogy az egyik zsidó a másiknak egy vérrel telt fazekat küldetett a mezőn át egy kereszténnyel... És a gyermekrablás miatt... gyakran megégették őket. Jól tudom, hogy ők mindezt tagadják; de mindez megegyezik Krisztus kijelentésével, hogy ők mérges, dühös, bosszúvágyó, kaján kígyók, orgyilkosok és ördög ivadékai, akik titkon szúrnak és ártanak, mert nyíltan nem tehetik.[26] Azt hisszük az idézett helyek eléggé igazolják azt az állításunkat, hogy Luther Márton nem foglalt állást a vérvád ellen. Alkalomszerűnek tartjuk itt végre legalább röviden fejtegetni okait a középkorban tapasztalt s a vérvádak alkalmával is jelentkező különös tüneménynek annak a zsidóellenes hangulatnak, mely nem egyszer tömeges zsidómészárlásokban nyilvánult. Miben leli magyarázatát a zsidók elleni ezen csaknem általános ellenszenv, gyűlölet, elkeseredés és forrongás a középkorban? Mi adott annak állandó tápot s mi fokozta azt gyakran a sajnálatos zsidó progrommokig? Nagy elfogultság, egyoldalúság, tájékozatlanság és igazságtalanság lenne az okot csak az egyik oldalon, a keresztények részén látni. Nagyrészben maguk a zsidók voltak ennek okai, miként az egykorú írók egyhangú értesítéseiből kitűnik, akik, bár néha leplezetlen kíméletlenséggel, de híven feltárják e közhangulatot előidéző okokat. Pedig azok csak ismerhették saját koruk viszonyait, társadalmi bajait s azoknak okait s jól ismerték a középkor égető zsidókérdését is. Az említett közhangulat kialakulására különféle okok működlek közre. Egyrészt az az amúgy is általánosan ismert tény, hogy a zsidóság vallása, erkölcsei, világnézete, idegen szokásai s rengeteg sok babonája folytán nemcsak nem tudott a keresztény társadalommal asszimilálódni, hanem ellenkezőleg bántó különködésével attól magát elkülönítve, mintegy önmaga közösítette ki magát a társadalomból, aminek szinte természetes folyománya volt a külön zsidó városrészek, a ghettók kijelölése. Másrészt ama hajmeresztő szidalmak, gyalázások és káromlások, melyeket Jézusra és Máriára szórtak; valamint az a határtalan megvetés, izzó gyűlölet, amellyel a keresztény vallás, az egyház és szentségei s a keresztények iránt viseltettek s amit a család már gyermekkorában oltott minden zsidó lelkébe, iskoláik, zsinagógáik, rabbinikus irataik pedig megdöbbentő vakmerőséggel szítottak és ápoltak. Továbbá azzal a különben már rég elvesztett isteni kiválasztottsággal való dölyfös hivalkodás, a nemzeti gőg túláradása, melyből kifolyólag minden nemzsidót tisztátalannak, bálványimádónak. s baromnak, tekintettek, kinek csak az a rendeltetésű, hogy őket szolgálja és gazdagítsa. Mélyebb és tulajdonképpen legfőbb oka pedig a zsidók ősi bűne: mérhetetlen önzésük, a keresztények szükségének, szorult helyzetének szívtelen kihasználása, embertelen uzsorájuk, mellyel mint vérszopó vámpírok ránehezedtek a társadalomra s kiszívni iparkodtak annak jóformán minden életerejét. Éppen ez szolgáltatod aztán okot és alkalmat az úgynevezett montes pietatis (a szegények hitelintézetének) megalapítására, aminek, kezdeményezője Terni Barnabás, ferencrendi szerzetes volt 1460-ban. A zsidóság mindezen sérelmekkel, hibáival, törekvéseivel valósággal kihívta a keresztények megtorlását. De szabadulni nem bírván a nyűgként, rájuk nehezedő zsidóságtól, mely legszentebb vallási s erkölcsi kincseiket legyalázta, káromolta, anyagi s gazdasági érdekeiket veszélyeztette, midőn mindezt még vérgyilkosságokkal is tetézte, az elkeseredett kiszipolyozott s felizgatott tömeg képtelen volt elfojtott haragját tovább fékezni és bármennyire sajnálatos és elitélendő is ez, de érthető, hogy erőszakoskodásokra ragadtatta magát s vak dühvel brutálisan támadt a zsidókra a vétkesekkel sokszor az ártatlant is sújtva.[27] A vérgyilkosságok alkalmával is tapasztalható e sajnálatos népítéletek kitörésének s a középkori zsidóüldözéseknek megítélésénél tehát nem szabad soha sem figyelmen kívül hagynunk az említett okokat, nehogy a középkor egyoldalúan s igazságtalanul vérengző fenevadnak tűnjék föl előttünk. Mert tény az, hogy a zsidót nem mint zsidót, hanem mint olyan zsidót érte a középkor ellenszenve, gyűlölete és üldözése.[28] [21] Így tett a tiszaeszlári per alkalmával dr. Kayserling rabbi is. De meg is győzték, hogy alaptalanul apellált Lutherre. [22] Martin Luther's sämtliche deutsche Schriften und Werke. (J. H. Zedler-féle kiadás), XXI. Teil. Leipzig, 1733. 656., 657. old. [23] Martin Luther's sämtliche deutsche Schriften und Werke. id. m. XXI. Teil. 552. old. [24] Martin Luther id. mű. XXI. Teil, 577. old. [25] Martin Luther id. mű. XXI. Teil, 582. old. [26] Martin Luther id. mű. XXI. Teil, 602. old. [27] Martin Luther Von den Juden und ihren Lügen id. m. a Sämtliche deutsche Schriften und Werke, XXI. Teil, 577-578; 596-600 old. --- Joh. Christoph. Wagenseil --- Tela ignea Satanae. Hoc est.: Arcani et horribiles Judeaorum adversus Christum Deum et Christianam religionem libri Altdorfi Noricorum, 1681. --- Blaize Des Monts de piété etc. 2. vols. Paris, 1856. --- Joh. Andr. Eisenmenger Entdecktes Judenthum stb. Fr. X. Schieferl-féle kiadás. Dresden, 1893. --- Joh. Jos. Döllinger Die Juden in Europa, Akademische Vorträge I. B. Nördlingen, 1888. 209. sk. old. --- Georg Rösel «Juden- und Christenverfolgungen bis in die ersten Jahrunderte des Mittelalters, Münster in Westf, 1893. [28] Az a hét javaslat azonban, melyet Luther Márton kora égető zsidókérdésének megoldására ajánlott a fejedelmeknek, nemcsak a legnagyobbfokú szeretetlenségre, hanem szenvedélyes lelkületének legvadabb fanatizmusára is vall. Szerinte ugyanis: Először zsinagógájukat föl kell gyújtani és ami nem akar elégni, azt földdel be kell temetni, hogy soha többé ember ne lásson azokból egy követ vagy salakot... Másodszor házaikat is szintoly módon le kell rombolni és elpusztítani, mert ugyanazokat a dolgokat űzik ezekben is, mint iskoláikban... Harmadszor el kell tőlük venni minden imakönyvüket és talmudjaikat, amelyekben olyan istentelenségek, hazugságok, átkok és szidalmak taníttatnak. Negyedszer rabbinusaiknak halálbüntetés terhe mellett meg kell tiltani, hogy ezentúl taníthassanak... Ötödször meg kell tiltani a zsidóknak, hogy szerte csatangoljanak, mert nekik a falukon semmi keresnivalójuk nincsen, mivel ők sem nem urak, ser nem hivatalnokok, sem nem kereskedők... Hatodszor meg kell tiltani nekik az uzsoráskodást, amit Mózes megtiltott nekik, ha nincsenek saját országukban s el kell tőlük venni minden készpénzüket, arany- és ezüstdrágaságaikat s mindezeket őrizet alatt kell tartani, mert ... mindenüket, amijük csak van, rabolták uzsorájukkal... Hetedszer a fiatal, erős zsidóknak és asszonyoknak kezébe csépet, fejszét, ásót, kapát, rokkát, orsót kell adni és orrok verejtékében kell velük kenyerüket megkerestetni, miként az Ádám gyermekeire ki van róva... Mindent összevéve, kedves fejedelmek és urak, kiknek zsidó alattvalóik vannak, ha ezt az én tanácsomat nem tartjátok helyesnek, találjatok ki jobbat, hogy ti és mi mindnyájan a zsidóknak kiállhatatlan és ördögi terhétől megszabaduljunk . Martin Luther id. m. a. XXI. Teil, 598-600. old. --- V. ö. még Georg Rösel Luther und die Juden, Ein Beitrag zu der Frage: Hat die Reformation gegen Juda Toleranz geübt? Münster in Westf. 1893. A Magyar Jelen, zsidó uralom! Az eljutatott levél szerint az 1998-ban Körmenden meggyilkolt 11 éves kislányt nem a kézzelfogható bizonyítékok híján elítélt, ártatlanságát máig hangoztató, 9 éve börtönben ülő Tánczos Gábor ölte meg, hanem zsidók. Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenetA levélíró egy kilenc évvel ezelőtt történt, az egész országot megrázó brutális gyilkossággal kapcsolatban hívja fel egy új eshetőségre a figyelmünket. Olvasónk szerint az 1998-ban Körmenden meggyilkolt 11 éves kislányt nem a kézzelfogható bizonyítékok híján elítélt, ártatlanságát máig hangoztató, 9 éve börtönben ülő Tánczos Gábor ölte meg, hanem zsidók, akik akkoriban a városban tartózkodtak. A móri ügy után, amikor végleg kiderült, hogy a magyar rendőrség képes bárkit ártatlanul, koncepciós ítéletekkel börtönben tartani, már semmin sem lepődünk meg, ám azért ez a feltevés minket is megdöbbentett. Bár, a körmendi ügy így első hallásra is meglehetősen hasonlít az 1882-es tiszaeszlári perhez. Az úgynevezett vérvád szerint ugyanis egyes zsidó fundamentalista csoportok a zsidó húsvétkor, a Pészah idején keresztény gyermekeket gyilkolnak meg és rituális célokra használják fel a vérüket. Annak ellenére, hogy a vád - különösen így az ezredforduló táján - hihetetlennek tűnik, szerkesztőségünk mindenre kiterjedő nyomozásba kezdett, már csak azért is, mert az ismeretlen levélíró szerint már több újságnak is elküldte írását, ám mindezidáig senki sem merte a körmendi gyermekgyilkosságot ebből az irányból megközelíteni. Ahogy kutakodásunk során fokozatosan feltárult előttünk egy látszólag érthetetlen gyilkossági ügy, döbbenetes, iszonytató összefüggésekre bukkantunk. 1998 tavaszán az egész országot sokkolta a hír: H. Zsófit, egy 11 éves kislányt brutálisan meggyilkoltak a család körmendi, lakótelepi lakásában. Az édesapa talált rá a holttestre, amikor hazatért a munkájából. A gyilkos követte Zsófit, aki fél hat körül az iskolából tartott hazafelé a barátnőjével, s csak éppen felugrott a lakásba, hogy a táskáját letegye, majd visszajöjjön a játszótérre a barátai közé. Zsófi azonban sohasem tért vissza. A gyilkos ugyanis benyomult utána a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül, s megtámadta. Először dulakodtak, a kislány védekezni próbált, de végül a túlerő, a felnőtt gyilkos ereje legyőzte a gyermek ellenállását. A lakásban volt egy számadó juhászt ábrázoló kerámia szobor, amit a gyilkos felkapott és azzal vágta fejbe áldozatát. Miután a kislány teste elernyedt, a tettes éles vágóeszközt, minden bizonnyal egy kést vett elő, s módszeresen - két felületi sérülést okozó próbavágás után - fültől fülig átvágta Zsófi torkát. A kislány még mozgott, halkan nyöszörgött, s ahogy levegőért kapkodott, habzott a vére. A metszés és az elkövetés módszere profi gyilkosra vall, akinek még ahhoz is volt lélekjelenléte, hogy borzalmas tette után a kezeit és a kést lemossa a lakás fürdőszobájában, majd észrevétlenül távozzon. Amikor Zsófi édesapja, H. Ferenc este hazaérkezett, rosszat sejtett, hiszen az ajtó szokatlan módon nyitva volt. Gyermekét kitekert testhelyzetben, vérbe fagyva, holtan találta meg a lakásban. Egyik szeme még nyitva volt, a másik az ütlegeléstől feldagadva már örökre lecsukódott. Az édesapa teljesen összeomlott, ahogy a foglalkozását tekintve tanárnő édesanya is, aki a gyilkosság idején Zsófi testvérével Finnországban tartózkodott, ahová az osztályát kísérte el. Az ügy az egész országot sokkolta, Körmendet ellepték az újságírók. Senki sem értette, hogy a jó kedélyű, szorgalmas, segítőkész szőke kislánynak miért kellett meghalnia. Épeszű ember erre magyarázatot nem találhat, de a kéjgyilkosság is kizárható volt, mert annak, ahogy a szexuális indíttatásnak sem volt semmi jele. A lakásból semmi sem tűnt el, tehát a rablógyilkosság is kizárható volt. A rendőrség, az újságírók és a körmendiek sem találtak semmiféle indítékot a brutális kegyetlenségre. A gyilkosság másnapján egy akkoriban 18 éves fiú, Tánczos Gábor ment be a körmendi Zsade bisztróba, ahol - mint akkoriban egész Körmenden és az országban is - természetesen a gyermekgyilkosság volt a téma. Innentől egy ideig átadjuk a szót Balaton Balázsnak, aki A Tánczos-dosszié címmel könyvet írt az egész történetről. Azt maguk az érintettek, Tánczos Gábor, a szülők és dr. Tóth László, Tánczos ügyvédje is elismerik, hogy az egész ügyet Balaton Balázs újságíró ismeri a legjobban, aki elsőként érkezett a gyilkosság helyszínére, végigülte a hosszú tárgyalásokat, személyesen találkozott és interjúkat készített az összes érintettel, Zsófi szüleitől kezdve Tánczos Gáboron át a rendőrökig, nyomozókig, ügyészekig. Balaton Balázsra és könyvére is visszatérünk még tényfeltáró írásunkban többször, annál is inkább, mert mi magunk is felkerestük az újságírót, aki akkoriban a Mai Nap című napilap munkatársa volt, jelenleg pedig a főváros II. kerületi önkormányzatának kommunikációs vezetője. Mindenekelőtt álljon itt a részlet Balaton Balázs könyvéből, amelyből kiderül, hogy pontosan hogyan keveredett bele a zárkózott fiatalember, Tánczos Gábor az ügybe, akit a legtöbben csupán egy olyan szerencsétlen bűnbaknak tartanak, akivel elvitették a balhét: ,,A rendőrök még forró nyomon dolgoznak, amikor Tánczos Gábor április másodikán bemegy az egyik körmendi bisztróba. Ott dolgozik egyik ismerőse, akivel korábban váltott már pár szót, köszönőviszonyban vannak. A hölgynek szintén tíz év körüli gyereke van, s abban a lépcsőházban lakik, ahol a gyilkosság történt. Gábor aggódva kérdezi: ugye nem az ő kislányát ölték meg? Az eladónő megnyugtatja, hogy nem. Erre Gábor elmondja: ő a gyilkosság körüli időben a környéken volt, sőt bent volt a lépcsőházban, amikor éppen barátjához ment. A nő azt tanácsolja, mondja el a rendőröknek amit tud, lehet, hogy segíthet a nyomozásban. A barátok nélküli, magányosan éldegélő, mindig kirekesztett fiúnak felcsillan a szeme. Nagyotmondásai miatt kevesen vannak, akik közel állnak hozzá. Ő pedig mindig is úgy állt a világhoz: majd meglátjátok, egyszer híres ember leszek, egy hős! Most itt a nagy lehetőség - gondolta! Koronatanú lehetek egy gyilkosságban! Mindig is nagy dobásra készült, olyat akart tenni, amiért felfigyelnek rá az emberek, irigykednek majd rá a srácok és a város legszebb lányai esedeznek kegyeiért. Mi más lehetne ez, mint az egész országot lázban tartó emberölés? A fiú meglát egy civil ruhás rendőrt, akit korábban csak látásból ismert, s odamegy hozzá. Elmondja: ott járt az előző napi gyilkosság helyszínén, s esetleg tud újabb információkat. A férfi felhívja a kapitányságot, ahol azt mondják neki: küldje be a szemtanút. Gábor önként megy be késő délután a kapitányságra. Megvan az első tanú. Megkérik, működjön közre a gyilkos kézre kerítésében. A srác rábólint, s elmeséli mit látott: - Amikor a kapu elé értem, egy férfi rohant ki a lépcsőházból. Zaklatottnak tűnt, mint akivel nem stimmel valami. Furcsálltam egy kicsit, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Felmentem a barátomhoz Sz. Györgyhöz, akivel úgy tíz-tizenöt percig beszélgettem. Gyurit telefonon hívták, majd elindultunk lefelé. Amikor megálltam befűzni a cipőm a harmadikon, nyöszörgő, hörgő hangot hallottam a Gyuriék alatti lakásból. A ház előtt elváltunk, hazamentem és csak ma reggel tudtam meg, hogy mi történt abban a lakásban - szól Gábor első vallomása". Tánczos Gábor tehát önként jelentkezik a rendőrségnél tanúnak. Egyrészt, mert segíteni szeretne, másrészt pedig feltűnési vágy is hajtja a fiút, aki végre szeretne a figyelem középpontjába kerülni. Nos, oda is került, bár aligha úgy, mint ahogy szerette volna. Tánczos később már hezitál, mindenesetre az a szemtanúk és Sz. György vallomása alapján is bebizonyosodik, hogy valóban ott volt a házban a gyilkosság elkövetésének idején, ahogy az is, hogy Zsófi meggyilkolására és a nyomok eltüntetésére mindössze kb. 10 perce lett volna. Ezután pedig azonnal a kislány fölött lakó ,,üzlettársához" (valójában Amway termékeket forgalmazó házaló ügynökök voltak) Sz. Györgyhöz ment, aki semmiféle zaklatottságot nem vett észre rajta. Sőt, Sz. György szintén a lakásban tartózkodó gyermekei is tisztán emlékeztek, hogy Tánczos Gábor teljesen nyugodt volt, sőt még viccelődött is. Holott egy ilyen brutális gyilkosság után még egy bérgyilkosnak is gyorsabban verne a szíve, a ruhája pedig minden bizonnyal véres lett volna. Arról nem is beszélve, hogy elképzelhetetlen, hogy valaki egy ilyen gyilkosság után még felugorjon a felette lévő lakásba az ismerőséhez egy kicsit csevegni. A 18 éves fiatalember nemhogy profi gyilkos nem volt, de a családtagjai és ismerősei elmondták, hogy - a szó szoros értelmében - még a légynek sem tudott ártani, és soha nem volt büntetve. Az erőszakot pedig végképp nem bírta, még a szülei sem adtak neki soha egy pofont sem, mert gyermekkora óta képtelen volt elviselni bármilyen fizikai agresszivitást. A rendőrség azonban, amely az első pillanattól kezdve döbbenetes hibákat vétett, néhány nap múlva hirtelen tanúból gyanúsítottá minősítette át Tánczos Gábort. A hatalmat sürgette az idő, ugyanis közeledtek a választások. Kuncze Gábor, akkori belügyminiszter siettette az ügy mielőbbi megoldását, s a rendőrség, a nyomozóhatóság a jelek szerint ennek igyekezett is megfelelni. Gyorsan kijelentették, hogy Tánczos a gyilkos, Kunczéék pedig rengeteg jutalmat, előléptetést osztottak ki, bár a választásokat azért mindennek ellenére elbukták. Utána már különösen kényelmetlen lett volna bevallani, hogy egy fiatalembert ártatlanul hurcoltak meg és börtönöztek be, így hát maradt minden úgy, ahogy volt. Pedig a rendőrség és az ügyészség kezében mind a mai napi lényegében csak azok a beismerő vallomások vannak, amelyekről mára bebizonyosodott, hogy veréssel, kényszerítéssel adták azokat az éppen gyengesége miatt már az első pofon után megtört Tánczos Gábor szájába, s amelyeket az 1998 óta börtönben ülő, jogerősen 13 év börtönbüntetésre ítélt fiú már többször visszavont. Tánczos egyébként valószínűleg már jövőre, 10 év letöltése után kiszabadulhat, ám ő ennek ellenére továbbra is köti az ebet a karóhoz, s ártatlannak vallja magát. Sőt, nemrégiben azt nyilatkozta, hogy szabadulása után külföldre költözik, mert itt már nem tud tovább élni, de előbb még szeretné megtalálni az igazi gyilkost. Ugyan, miért mondana ilyeneket? Most már lényegében úgyis mindegy neki, hiszen a gyilkosságért rá kiszabott büntetést már majdnem teljes egészében letöltötte, az élete romokban hever, és szellemileg, fizikailag a börtönben megrokkant. Balaton Balázs meggyőződése szerint mindenesetre Tánczos ártatlan, s ezt a könyvében is bizonyítja. A rendőrség és a bíróság munkájáról sommás véleménye van, amelyet így összegez: ,,A napvilágot látott tények már eddig is bizonyították: semmi valóságalapja nincs a vasi zsaruk kitalációjának. Egy ország előtt bolondot csináltak magukból, ám struccpolitikát folytatva elhitetik magukkal: kiváló szakemberek, akiknek sikerült elkapniuk egy gyilkost". Arról sem sokat lehetett hallani, hogy Tánczos Gábor beleegyezett a poligráfos vizsgálatba (a Zsanett megerőszakolásával vádolt rebiszesek például nem), azt el is végezték, s bebizonyosodott, hogy Tánczos Gábor nem hazudik, amikor azt állítja, hogy ártatlan. Balaton Balázs számos megmagyarázhatatlan rendőri mulasztásról, tudatos hibáról ír a könyvében, például a következőket jegyezte le: ,,Az elsők között a helyszínre érkező mentőorvosnő, dr. K. Katalin vallomása is érdekes. Elmondása szerint a lakás egyáltalán nem úgy nézett ki, mint azt később a rendőrök leírták. Sőt, emlékezete szerint a kislányon más ruha volt, mint ami a hivatalos papírokban szerepel. Az már csak hab a tortán: biztosan emlékszik, hogy a hatósági tanúk lábán nem volt nejlon zsák, pedig ez a későbbi nyombiztosítás szempontjából kulcsfontosságú kérdés. Ki és hogyan engedhette be a civileket a lakásba lábvédő nélkül? Ki és miért hazudik a kislány ruháját, feltalálási helyét illetően?" És van még egy nagyon fontos kérdés Tánczos esetében: mi volt az indíték? Merthogy erre a kérdésre eddig senki sem tudott megnyugtató választ adni. Ha sem szexuális aberráció, sem rablás nem jöhet szóba, akkor miért ölhette meg valaki a mindenkivel kedves, jó kedélyű gyermeket? Tánczos esetében, sőt bármilyen más szóba jöhető gyanúsított esetében a mai napig képtelen volt a rendőrség egy elfogadható indítékot felmutatni. Az általunk megkérdezett körmendiek és Balaton Balázs is említést tett arról, hogy talán alvilági leszámolás, bosszú lehetett az indíték, s a bérgyilkos valójában a szomszéd lépcsőházban lakó helyi vállalkozó (a Zsade tulajdonosa) hasonló korú gyermekét szerette volna meggyilkolni, csak eltévesztette a házszámot. A másik lehetséges indok, amelyet Balaton Balázs vet fel végső elkeseredésében a könyvében, miután rájön, hogy Tánczos Gábor ártatlan, hogy esetleg a szülők keze van benne a gyilkosságban. Mind rendőrségi, mind magánjellegű nyomozásokból azonban kiderült, hogy mindkét feltevés nagyon távol áll az igazságtól, s teljességgel kizárható verziók, nem beszélve arról, hogy elképzelhetetlen, hogy egy édesapa ilyen módon végezne a saját kislányával. Tánczos családja és ártatlanságában hívők elkeseredésükben már szinte bárkit meggyanúsítottak volna, valójában azonban ezidáig mindenki csak sötétben tapogatózott. Ép ésszel felfogható magyarázat, vagyis indíték ugyanis nincs erre a brutálisan elkövetett gyilkosságra. Zsófi édesapja, H. Ferenc a következőket nyilatkozta arra a kérdésre, hogy mi lehetett ennek a szörnyű tettnek az indítéka: - Fogalmam sincs. Zsófi senkinek sem ártott, őt mindenki szerette. Mindig a közösség irányítója volt, énekórára, hittanra, népi táncra és vívóedzésre járt, kiváló tanuló volt. Ha megkérdi, akkor az iskolában is csak jót tudnak róla mondani - nyilatkozta az édesapa. S itt következik az első igazán döbbenetes tény: a hozzánk eljuttatott névtelen levélben említett vérgyilkosság az egyetlen eddig felbukkant indíték, amelyet nyomozásunk alatt nemhogy megcáfolni, de inkább megerősíteni tudtunk. Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy mit lehet tudni a zsidók által állítólag elkövetett rituális gyilkosságokról, vagyis a vérgyilkosságokról és a vérvádakról. Például azt, hogy egy antiszemitizmussal aligha vádolható izraeli történész professzor, Ariel Toaff nemrégiben könyvet jelentett meg Olaszországban, az Il Mulino kiadónál, Pasqua di Sangue (Véres Húsvét) címmel, amelyben bebizonyítja, hogy a zsidó rituális vérgyilkosságok megtörténtek. Ariel Toaff ugyanis azt állítja, hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, a Rajna vidékén a 11. századtól a zsidók valóban elkövettek rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira és mészárlásaira. Az így nyert vért Pészahkor, közelebbről Széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték. A könyv érdekessége, hogy a szerző Ariel Toaffot senki sem vádolhatja antiszemita elfogultsággal, ő ugyanis a római főrabbi fia, s maga is nem csupán zsidó, de rabbi is. Szakmai hozzáértéséről pedig annyit, hogy Toaff az izraeli Bar-Ilan Egyetem történész professzoraként a középkori és reneszánsz történelem, s benne a zsidó vonatkozások kutatója. A vérgyilkosságokról, vérvádakról a leplet lerántó könyv tehát 2007 elején megjelent, ám a szerző váratlanul leállíttatta a könyv forgalmazását, sőt a már kikerült példányokat is visszarendelte, s közölte, hogy átírja művét. Nemsokára kiderült, hogy Ariel Toaffot halálosan megfenyegették, s ennek, valamint az ellene indított gyűlöletkampánynak volt az eredménye, hogy a szerző végül visszavonta a saját könyvét. Mielőtt Toaff visszakozott, még a következőket válaszolta az őt támadó zsidó vezetőknek, rabbiknak: ,,Egy kis (zsidó) szélsőséges csoportra korlátozódtak ezek a tettek. Az iszlámot sem lehet elmarasztalni kis szélsőséges csoportok tevékenysége alapján. A gyermekgyilkos zsidók bosszút álltak és megváltást kerestek" - fogalmazott Ariel Toaff mielőtt a támadások hatására visszavonatta saját könyvét. A leghíresebb magyarországi vérvád-ügy, az 1882-83-ban lezajlott tiszaeszlári per volt. Ekkor egy 14 éves keresztény kislány, Solymosi Eszter tűnt el nyomtalanul a helyi zsinagóga környékén a szabolcsi településen. A gyanú hamarosan a helyi zsidókra terelődött, akiknél éppen idegenből jött koldus zsidók tanyáztak. Eszter édesanyja feljelentést is tett a zsidók ellen, de a karhatalom először csak országos körözést adott ki. Később azonban a zsinagóga (zsidó) gondnokának 4 éves kisfia a focipályán keresztény játszótársainak kikotyogta, hogy a bátyja, Scharf Móric a kulcslyukon keresztül látta, ahogy a zsidók rituálisan kivégzik (a torkát elvágják) Solymosi Esztert, akit korábban neki kellett becsalogatnia a zsinagógába. A 16 éves Móric először vonakodott vallomást tenni, végül mindent részletesen előadott a nyomozóknak. Ennek alapján több zsidót letartóztattak. Bizonyítja, hogy Solymosi Eszter nem baleset áldozata lett, hogy hónapokkal a kislány eltűnése után (június 18-án) zsidó tutajosok egy fiatal nő holttestét fogták ki a Tiszából, aki Solymosi Eszter ruháit viselte. Az orvosszakértők azonban megállapították, hogy a kifogott nő 20 év körüli volt, Solymosi Eszter pedig 14, a holttest eredetileg szőke (haját leborotválták), az eltűnt kislány pedig barna volt. Végül az édesanyja egyértelműen kijelentette, hogy a holttest nem a lányáé, valakik tehát egy idegen holttestet öltöztettek fel az ,,eltűnt" Solymosi Eszter ruháival. A tiszaeszlári per nemzetközi érdeklődést váltott ki, a nemzetközi pénzvilág zsidó mágnásai is figyeltek az ügyre, s végül valamennyi zsidó vádlottat felmentették. Az akkori helyzetet jól jellemzi, hogy az ítélet hírére zavargások robbantak ki, a gyanúsított zsidók pedig elmenekültek az országból. Később felröppent a hír, hogy a felmentő ítélet a zsidóknak hatvanmillió forintjába került, s több köztisztviselő számolt be vesztegetésekről. Nos, mindezek ismeretében vegyük górcső alá a körmendi gyermekgyilkosságot! A vérgyilkosság lehetőségét azonnal kizárhatja az elkövetés időpontja, hiszen effajta zsidó rituális gyilkosságot csak a zsidó húsvét, a Pészah idején követhetnek el. Ebből a szempontból a tiszaeszlári vérvád megáll, hiszen Solymosi Eszter közvetlen a Pészah előtt, vagyis április 1-én tűnt el. És most kapaszkodjanak meg, tisztelt olvasóink: H. Zsófit 116 évvel később ugyanezen a napon, vagyis április 1-én gyilkolták meg Körmenden! Van még egy lehetőség, amellyel szintén kizárhatnánk a zsidó vérgyilkosságot: az elkövetés módszere. Mivel a rituális gyilkosság lényege, hogy a vért kifolyassák az áldozatból, a leírások szerint a gyilkosságot sakterek hajtják végre. A sakter zsidó mesterség, az a személy, aki a kóser eljárás keretében az állatok nyakát éles késsel elvágja, vérüket kifolyatja. A sakterek tehát az elbeszélések szerint a rituális gyilkosságot késsel követik el, méghozzá úgynevezett sakter-metszéssel, amelynek lényege, hogy fültől fülig vágnak, hogy minél nagyobb legyen a vérveszteség. A tiszaeszlári per koronatanúja, Scharf Móric - aki vallomása szerint a zsinagóga kulcslyukán keresztül nézte végig a gyilkosságot - arról beszélt, hogy Solymosi Eszter torkát egy sakter vágta el egy éles késsel. A körmendi gyermekgyilkosság esetében jóval könnyebb a dolgunk, hiszen itt megtalálták a holttestet, így hagyatkozhatunk az orvosszakértői jelentésekre.  Ezek egyértelműen megállapítják, hogy Zsófi nyakát fültől fülig átvágták egy éles tárggyal, ami minden bizonnyal egy kés volt. Amennyiben bárki, akár Tánczos Gábor hirtelen felindulásból öli meg egy késsel, akkor indulataitól hajtva agyonszurkálja, mint történt ez számos hasonló esetben. Tavaly például Zsombón volt egy hasonló eset, ahol egy 17 éves lány dühében és pillanatnyi elmezavarában egy késsel megölte öccsét: nem a torkát vágta el, hanem 70 (sic!) késszúrással halálra szurkálta. Zsófit viszont módszeresen ölték meg. Először ütlegeléssel ártalmatlanná tették, majd nekigyürkőztek és mondhatni ,,szakszerűen", fültől fülig, ha úgy tetszik sakter-metszéssel átvágták a torkát, s hagyták, amíg elvérzik. Az elkövetés módját is megvizsgálva tehát szintén elmondhatjuk, hogy nemhogy kizárhattuk volna a vérgyilkosság gyanúját, hanem éppen ellenkezőleg: a sejtés kezd bizonyossággá válni. Nyomozásunk természetesen a rettenetes gyilkosság helyszínére is kiterjedt. Az általunk megkérdezett körmendiek közül azonban senki sem akadt, aki eddig hallott volna a zsidók által elkövetett vérgyilkosság lehetőségéről. Azzal kapcsolatban viszont egyetértés mutatkozott közöttük, hogy Tánczos Gábort gyenge idegzetű, ám ártalmatlan baleknak tartják, akivel a rendőrök és a bíróság elvitette a balhét. És, bár Körmenden nem akadtunk egyetlen olyan helyi lakos nyomára sem, aki bármit tudott vagy mert volna mondani a zsidó vérgyilkosság lehetőségéről, a világhálón találtunk egy nemrégiben keletkezett írást, amely megerősíti mindazt, amelyről a szerkesztőségünkhöz eljuttatott levél értekezik. A Suttogó.hu internetes oldal fórumába Aakum néven írta be valaki a következőket: ,,Az eset egyik furcsasága, hogy aznap nagyszámú, külföldi rendszámú buszon közlekedő haszid zsidó tartózkodott a városban. Tánczos vallomása szerint egy feketeruhás, szakállas egyénnel ütközött össze, aki éppen a helyszínről távozott sietve. Mivel ő volt az egyetlen tanú az ügyben, neki kellett elvinni a balhét. A másik furcsaság az ügyben, hogy a gyilkossági ügyekben szokásos létszámtól jóval többen jelentek meg a rendőrség részéről, és nem a helyiek, hanem a szombathelyi rendőrök szálltak ki egy Farkas vezetéknevű (a rangjára már nem emlékszem) zsidó rendőr vezetésével. A kislány torkát ún. sakter-metszéssel vágták el, ami fültől-fülig történő vágást jelent, így rövid idő alatt rendkívül nagy vérveszteséget okozott. A város zsidó nevezetességeit aznap látogató busznyi zsidót természetesen senki nem tartóztatta fel, az országhatárt még aznap elhagyták, magukkal víve az ügy részleteit és titkait... Az eset eme részleteit még 1998 második felében hallottam, személyesen egy akkor még a BM kötelékében dolgozótól. (Neve és címe még megvan). Mindezt akkor leírtam - sajnos csak egy példányban - és elküldtem egy emigrációban működő lapnak, de sajnos nem hozták le (talán meg sem kapták?). A fentieket már csak emlékezetből írom, a részletek sajnos közel 10 év távlatából kezdenek kikopni... Annyi még beugrott, hogy a meggyilkolt kislány apja vadász volt, otthon tartotta a puskáját. Mivel számára nyilvánvaló volt akkor, hogy a lányt nem Tánczos ölte meg, ezért keserűségében megpróbált néhány zsidót levadászni a környéken. A rendőrség egyből bevonta az engedélyét és az ország másik végébe költöztette át az apát." Természetesen a fenti sorok szerzőjével is felvettük a kapcsolatot, következő lapszámunkból kiderül, hogy mire jutottunk. Folytatjuk nyomozásunkat, s többek között nyakunkba vesszük az országot, hogy felkutassuk Zsófi szüleit, akik időközben Körmendről elköltöztek, a nyilvánosság elől teljesen eltűntek. Szintén felkutattuk a rejtélyes ügy legjobb ismerőjét, Balaton Balázs újságírót is, akit egyébként - az üggyel kapcsolatos nyomozásai miatt - 1999 májusában Budapest közelében egy rendőrautóból kiszálló férfiak agyba-főbe vertek, miután ráripakodtak, mondván: ,,Jó lenne, ha nyugton maradnál!" Balaton Balázs súlyos egészségkárosodást szenvedett, s természetesen feljelentette a támadóit, s mivel valószínűsíthetően rendőrökről volt szó, az ügyészségi nyomozóhivatal vette át az ügyet. Gondolom, olvasóink már meg sem lepődnek, ha eláruljuk, hogy ismeretlen elkövető címszóval még 1999 szeptemberében lezárták a nyomozást. A dolog érdekessége, hogy mindezek után Balaton Balázs személyes védelmét az izraeli kötődéseiről ismert In-Kal ,,security" nevű őrző-védő cég látta el. A folytatásból kiderül az is, hogy valóban volt egy fekete hajú idegen, aki már jó ideje követte Zsófit a gyilkosság előtt. Sőt, a rendőrök kezdetben egy fekete hajú idegent kerestek olyannyira, hogy még a körmendi cigánytelepen is egész napos razziát tartottak. A meggyilkolt kislány pedig még halála után is szorongatott a kezében egy idegen felnőttől származó fekete hajszálat.1. Kiegészítés:  Eötvös Károly, a tiszaeszlári perben vádlott zsidók védőügyvédje a könyvében említést tesz arról, hogy a vérvádról, vérgyilkosságokról van egy német leírás, amelyet az ügyben eljáró bírósághoz beküldtek, s a bíróság vizsgáló tagjai lehető figyelembevétel céljából az ügy irataihoz csatoltak. E leírás szerint így áll elő a vérvád alapját képező cselekmény: ,,A pászkához, amit macesznak is neveznek, kóser liszt kell. Kóser szó a közhasználatban azt jelenti: tiszta. Az őrlésnél rabbinak vagy legalább egyházfinak kell jelen lenni, másként a liszt nem lehet kóser. A kóser lisztből a rabbi felügyelete alatt készül az áldozó pászka. A rabbi megáldja a pászkát, héber nyelven imádkozik, s imáját így végzi, de már német nyelven: Íme ez a pászka vértől, vérből, vérben és vérhez. Vegyétek s nőjetek és tenyésszetek általa, hogy egészségesek, erősek és tiszták legyetek. Tartsátok meg a törvényt szigorúan.' Erre minden jelenlevőnek pászkát ad, s ki-ki azt áhítattal eszi. A hatása az, hogy aki eszi, nemcsak bűntől, de betegségtől is mentes. A pászka elkészítésének módja se a zsidó szentírásban, se a talmudban nincs leírva, de a hagyomány tisztán őrzi. Tizenhárom zsidónak kell ott jelen lenni, kik nagy esküt tesznek a titoktartásra. Ártatlan keresztény szárított vérének porát keverik a lisztbe. Rendesen szűznek vérét szerzik meg. A vérből, amikor azt megszerzik, haza is visznek, s a küszöb körül vele a falat befecskendezik." 2. Kiegészítés: Részlet Huber Lipót: A vérvád és vérgyilkosságok története c. művéből: ,,Móric, kis idő múlva kimenvén az udvarra, a zsinagógából jövő jajveszékelést és három vagy négy segélykiáltást hallott. E kiáltásra kíváncsian odaszaladt a zsinagóga előpitvarának ajtajához, de azt zárva találta; azért annak mélyedésében meghúzódva benézett a kulcslyukon s ekkor látta, hogy Eszter, akinek szája már be volt tömve, a földön fekszik egy ingben, hogy őt Buxbaum Ábrahám és Braun Lipót a földre leterítve s kinyújtóztatva tartják; látta, hogy Schwarz Samu, tiszaeszlári sakter egy nagyobb késsel nyakát elmetszette; látta továbbá, hogy Buxbaum Ábrahám, Braun Lipót és Wollner Hermann a leány testét fölemelték és hogy ekkor Schwarz Salamon egymás után két vörös cserépedényt tartott alája, amelyben a leány kiömlő vérét felfogta és azután ezekből egy nagyobb edénybe átöntötte. Mikor a leány már nem mozdult, nyakát egy ronggyal bekötötték és ismét felöltöztették, mire a zsinagóga belsejéből az előpitvarba jöttek: Lusztig Sámuel tiszaeszlári kereskedő, Braun Abrahám tiszaeszlári napszámos, Weiszstein Lázár, tiszaeszlári bérlő és Junger Adolf, tiszaeszlári földbirtokos, akik a hullát körülállották." Mindezek ismeretében különösen érdekes, hogy a fősodrú média és a hivatalos Magyarország mélyen hallgat a lapunk által felvetett új eshetőségről, holott a vezető lapok, televíziók, rádiók kilenc éve folyamatosan foglalkoznak a máig megoldatlan körmendi gyermekgyilkossággal. Korábbi lapszámunkban ígértük, hogy felkeressük Balaton Balázst, akit a körmendi gyermekgyilkossági ügy legjobb ismerőjének tartanak. Sikerült is felkutatni, és jómagam egy budai kávézó teraszán találkoztam vele. Futólag ismertük egymást, mert évfolyamtársak voltunk az egyetemen, így - bár nem tudta, hogy konkrétan miért keresem - könnyen kötélnek állt. Tánczos-dosszié címmel könyvet is írt a témáról és Tánczos Gábor évekig húzódó kálváriájáról. Végigülte a tárgyalásokat, beszélt minden szereplővel és az elsők között érkezett a tett helyszínére. Balatoni Balázs azt mondta, hogy körülbelül két éve már nem foglalkozik annyira intenzíven az üggyel, Gábor úgyis hamarosan szabadul, mostanában nem is látogatta meg a börtönben, holott korábban rendszeresen bejárt hozzá. Amikor megb&üotta, hogy a zsidó vérgyilkosság lehetőségéről akarom kérdezni, akkor csak annyit mondott, hogy azt a bizonyos névtelen levelet annak idején ő is megkapta, ahogy a legtöbb, az üggyel foglalkozó újságíró is, de senki sem akart ez irányban nyomozni. Annyiban maradtunk, hogy nem kívánja kommentálni ezt a teóriát. Persze, nincs ebben semmi meglepő, hiszen az egykor a Mai Nap újságírójaként dolgozó Balaton Balázs időközben átkerült a mikrofon másik oldalára, s a II. kerületi önkormányzat sajtóreferense lett. Vannak ma még Magyarországon olyan témák, amelyekről ilyen állásban nem tanácsos nyilatkozni. Hamarosan kiderült azonban, hogy a nevét felvállalva lényegében senki sem mer megszólalni ebben az ügyben, amennyiben zsidókról is szó esik. Azon már meg sem lepődtem tehát, hogy az általam szintén felkeresett, az ügyben érintett szakértő a neve elhallgatását kérte tőlem, a segítségéért cserébe. Megígértem neki, így betekinthettem több hivatalos szakvéleménybe, a bírósági aktákba, s levelezésekbe is. Hol a vér? Nos, akkor tényszerűen nézzük, hogy valójában milyen állítások szerepelnek a lapunk birtokába jutott bírósági dokumentációban megtalálható szakértői véleményekben, amelyeket a Magyar Jelennek nyilatkozó hivatalos személy is megerősített. Az alábbiakban szó szerinti idézeteket olvashatnak a dokumentumokból: ,,Rögzítést nyert a halottszemle jegyzőkönyvben, hogy az elhalt sértetten lévő hosszúszárú farmernadrág begombolt, de a cipzár lecsúszott állapotban volt. A nadrág lehúzása közben a combok elülső felületén, a felső combok között, közvetlenül a nemi szerv alatt szabálytalan alakzatban egy hosszú hajszálnak látszó anyagmaradvány található, amely 40 cm hosszúságú, és az elhalt hajzatánál sötétebb színű. A bizottság a hajszálnak látszó anyagmaradványt eredetben rögzítette. 18. számú bűnjel". (A szerkesztőségünkhöz eljuttatott névtelen levélben azt írják, hogy a hajszál azért kerülhetett oda, mert a rituális, emberáldozat-jellegű gyilkosságok előtt meg kell vizsgálni, hogy szűz-e az áldozat). A Legfelsőbb Bíróság dokumentációjában ezzel a hajszállal kapcsolatban a következők állnak: ,,A 1/3. kötet 401. és 409. oldalán elfekvő szakértői vélemények szerint a gyermekkorú sértett combjáról eredetben rögzített 44 cm hosszúságú 75 mikron vastag kihullott vörös tónusú hajszál eredeti színe szürkésbarna. A vizsgálat megállapította, hogy a kérdéses hajszál színben és szerkezetben eltér Tánczos Gábor hajmintájától" A halottszemle alkalmával pedig a következőket rögzítették: "a holttest szabaddá tett, a bal kéz mutató és gyűrűs ujján, a körmön és az ujjbegyen szemmel alig észlelhető elemi szálak voltak láthatók. A bizottság az elemi szálakat eltávolította és azokat üvegfiolában eredetben biztosította. (13. számú bűnjel) A bizottság a bal kéz v. ujjáról körömvágatot és körömkaparékot biztosított üvegfiolában. (16. számú bűnjel) A szabaddá tett jobb kézről a hüvelykujjon és a kisujjon szabad szemmel alig észlelhető elemi szálakat találtak. A bizottság azokat csipesszel eltávolította és üvegfiolában, eredetben biztosította. (18. számú bűnjel) A jobb kéz v. ujjáról körömvágatot és körömkaparékot biztosított ugyancsak üvegfiolában (21. számú bűnjel)" Nos, ezeknek a kétségtelenül perdöntő bűnjeleknek a vizsgálatakor megállapították, hogy azok nem Tánczos Gábortól származnak, s a fiú DNS-ét sem tudták kimutatni a gyilkosság helyszínén. Találtak viszont a lakásban idegen ujjlenyomatot, az ajtón pedig füllenyomatot, amelyek szintén nem a fiúé. De akkor kié? És kié a hosszú hajszál (vállig érő hajat feltételez), ha nem Tánczosé? Az üggyel kapcsolatban az elmúlt években kevésszer esett szó arról a tényről, hogy a Zsófinál néhány évvel idősebb barátnője a rendőrségen tett vallomásában annak idején elmondta, hogy Zsófit a gyilkosság előtti napokban egy idegen férfi követte. Balaton Balázs még abban az időben találkozott Szilviával, a barátnővel, s szó szerint a következőket vetette papírra: ,,Zsófi pár évvel idősebb barátnőjét is beviszik a rendőrségre. A lány megadja annak a fekete hajú, bajuszos férfinak a fantomképét, akiről pár nappal a gyilkosság előtt Zsófi azt állította: napok óta követi. - Mikor mutatta meg Zsófi azt a férfit, aki követi? - Nem emlékszem pontosan. Egy vagy két héttel halála előtt. Iskola után lejött játszani. Bementünk a házuk melletti Spar áruházba. Azt hiszem csokit akart venni. Sétáltunk a diszkontban, amikor odahajolt hozzám és rámutatott egy férfira. -,,Ő követ már napok óta" - mondta. - Odamentetek a férfihoz, megkérdezni, hogy mit akar? - Nem. Mert ezt is Zsófi hóbortjai közé soroltam. Néha mondott olyat, amelyet nem kellett komolyan venni. Sokat viccelődött. Ezt is annak tartottam, de most már tudom: nem hülyéskedett. - Miből gondolod? Zsófi megváltozott a halála előtti napokban. Félt. Észrevettük, hogy nem nevetgélt, jókedve és vidámsága eltűnt." Amikor Tánczos Gábor önként jelentkezett tanúnak a rendőrségen, vallomásában azt mondta, hogy egy férfi rohant ki a lépcsőházból, amikor odaért. Személyleírást is adott erről az idegen, minden jel szerint nem körmendi, sőt még csak nem is magyar férfiról. Tánczos Gábor ,,mediterrán külsejűnek" írta le a fekete hajú férfit. A rendőrök emiatt tartottak eredménytelen razziát a körmendi cigánytelepen, pedig mediterrán külső alatt elsősorban nem az Indiából származó cigányokat szokták érteni, hanem a Földközi-tenger mellett élő népeket: olaszokat, görögöket vagy éppen izraelieket. A rendőrség miután Tánczos Gábort letartóztatták, nem kereste tovább a mediterrán külsejű férfit, ahogy a bíróság sem foglalkozott ezzel, holott a védelem még azt a két munkást is tanúként be kívánta idéztetni, akik a gyilkosság idején, a lakóház oldalán lévő állványzaton dolgoztak, és szintén láttak egy hasonló külsejű férfit. Az egész ügy és a zsidó vérgyilkosság teóriája szempontjából is a legfontosabb kérdés: a vér! A lapunknak nyilatkozó összes érintett és maguk a szakértői vélemények, bírósági dokumentumok: is azt tartalmazzák, hogy a gyilkosság helyszínén nem volt vér! Mindössze az áldozat nyakán és közvetlen közelében volt egy vékony vércsík, de a lakásban sehol sem találták nyomát. Több liter vér egyszerűen hiányzik! Tánczos Gábor ruháján egyetlen csepp vért sem találtak. Pontosabban két cseppet igen, ezt mutogatták is akkoriban a nyomozók, aztán egy ideig mélyen hallgattak arról, hogy a szakértői vizsgálat egyértelműen bebizonyította, hogy Tánczos igazat mondott, a két vércsepp ugyanis tőle származott, még egy korábbi konyhai balesetéből. A nekünk nyilatkozó szakértő, de az ítéleti tényállás szerint is a halál oka a nyak lágy részeinek átvágásából - mely verő - s visszereket is érintett - heveny külső elvérzés! Ebben az esetben azonban több liter vérnek kellett kifolynia! Az ügyben eljárt szakértők szerint a száj- és orrnyílás befogása a nyak átmetszése után sem fejeződött be. A bonc jegyzőkönyv szerint tűszúrásnyi, gombostűfej nagyságú gócok voltak a kislány testén, amely fulladásos mechanizmusra utalnak. Ez esetben úgy az elkövetőnek, mint a környezetének vérrel kellett szennyeződnie. Az ítéleti tényállás és a vádirat szerint is Zsófi a kanapén hátrahajlott testtartásban, hátrabicsaklott fejjel szenvedte el az ölési cselekményt. A szakértők szerint ebben az esetben mindennek úsznia kellett volna a vérben! A nyomozók a lakásban úgynevezett luminolos eljárással vérnyomot kutattak, de nem találtak semmit! Erről az eljárásról tudni kell, hogy egy vegyszert (luminolt) permeteznek szét a helyszínen, ebben az esetben a lakásban, s a luminol megfelelő fényviszonyok között a szemmel láthatatlan, tehát a már felmosott, eltüntetett vért is kimutatja. Azonban ezzel az eljárással sem tudtak vért találni a lakásban! Több liter vér "nyomtalan" eltűnésére az általunk megkérdezett szakértő (és a józan paraszti ész is) csak egyetlen magyarázatot tudott mondani: a kifolyó vért egy edényben felfogták. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a nyak el-metszése után a gyilkos továbbra is befogta áldozata száját és orrát. Nem szúrta meg, csak megvárta, amíg elvérzik. Meglepően ismerősek a rendőri vezetők Ahogy azt a korábban jeleztük, a Suttogó.hu hónlap fórumában talált hozzászólás szerzőjével is felvettük a kapcsolatot. Több levelet váltottunk vele. Kiderült, hogy az általa említett ,,BM dolgozó", akitől a zsidó vérgyilkosságot 1998 második felében hallotta, egy barátjának az ismerőse volt. Kérésünkre megpróbálta felkutatni, ám ez két hét alatt nem sikerült, pusztán a személyleírása és annak a budai utcának a neve van meg, ahol akkoriban lakott. így közvetlen interjú helyett megpróbáltuk ellenőrizni a hozzászólásban szereplő részinformációkat, hiszen azokból lehet következtetni az egész írás valódiságára. Mindenekelőtt kiderítettük, hogy az áldozat, Zsófi édesapja valóban vadász. Azt ugyanakkor senki sem tudta megerősíteni, hogy "keserűségében megpróbált pár zsidót levadászni a környéken", sőt az általunk megkérdezettek ezt kifejezetten cáfolták. Az viszont igaz, hogy elköltözött a tett helyszínéről, de nem az "ország másik végébe", csak az egyik Körmend környéki faluba. A Fórum hozzászólója a BM-es informátorra hivatkozva említést tesz arról, hogy volt az ügyben egy "Farkas vezetéknevű zsidó rendőr". Rendkívül fontos kérdés a hozzászólás valódiságtartalma szempontjából, hogy ez igaz-e, hiszen ez az egyik konkrét információ. Nos, utánanéztünk, s a nekünk név nélkül nyilatkozó hatósági személy megerősítette, hogy valóban volt egy Farkas István nevű szombathelyi rendőr az ügyben. Tánczos Gábor édesanyját is megkérdeztük, s ő is emlékezett arra, hogy egy ilyen nevű rendőr nyomozott a gyilkossággal kapcsolatban, s nem is akármilyen beosztásban, hiszen Farkas István volt az, aki a nyomrögzítésért felelt, vagyis a nyomozás szempontjából leglényegesebb dologért. Farkas István rendőr alezredest egyébként szereti a baloldali-liberális hatalom, hiszen 2004-ben Lamperth Mónika belügyminiszter akkor tüntette ki Szent György Érdemjellel, amikor Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt dandártábornokból rendőr vezérőrnaggyá léptette elő.'07 március 15-e alkalmából pedig Farkas Istvánt a Gyurcsány-kormány igazságügyi és rendészeti miniszterének javaslatára köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki. Azon kívül, hogy a nekünk nyilatkozó hatósági személy, külső jegyei alapján elképzelhetőnek tartja, hogy Farkas István zsidó, erre természetesen bizonyítékot nem tudunk felmutatni. Mindenesetre, a nevet a legnépszerűbb internetes keresőbe bepötyögve, az 1944.-ben Auschwitzban elhunyt Farkas István festőt kapjuk. És ha már az ügyben érintett rendőröknél tartunk! Az egész körmendi gyilkosság legérdekesebb rendőrségi vonatkozása az a tény, hogy 1998-ban a Vas megyei rendőrfőkapitány az a Bene László volt, aki a 2006-os őszi rendőrterror idején, mint az egész rendőrséget irányító ORFK vezetője vált hírhedté. Bene László kiugró karrierjét Tánczos Gábor letartóztatásának köszönheti. A körmendi gyerekgyilkosság ugyanis közvetlenül az 1998-as választások előtt történt, abban az időszakban, amikor szinte naponta robbantott valahol a politikával is összefonódott maffia, így az akkori MSZP-SZDSZ-es kormánynak különösen kényelmetlen volt az egész országot felkavaró körmendi gyilkosság. A közvélemény megnyugtatása érdekében még a választások előtt meg kellett találni a "gyilkost". A vasi rendőrök igyekeztek is, és 1998. április 23-án letartóztatták az addig tanúként kezelt, segítségét önként felajánló Tánczos Gábort. Bene Lászlót már másnap, azaz április 24-én megyei főkapitányból dandártábornokká lépteti elő a köztársasági elnök, vagyis Göncz Árpád. Az akkori belügyminiszter, az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor is azonnal a helyszínre siet, és pénzjutalmakat, kitüntetéseket kezd el osztogatni a nyomozásban részt vevő rendőröknek, április 30-án pedig Bene Lászlóval közösen tartanak a média kiemelt érdeklődése mellett sajtótájékoztatót, amely során elmondják, hogy a vallomások és tárgyi bizonyítékok alapján alapos a gyanú Tánczos Gábor bűnösségére. Sietni kellett, mert az országgyűlési választásokat 1998. május 10.-én tartották, s bármi áron kellettek az eredmények. Azóta bebizonyosodott, hogy a nyomozó hatóság kezében egyetlen - a fiú bűnösségét alátámasztó, a védelem által nem cáfolt - tárgyi bizonyíték sincs, Tánczos Gábor pedig visszavonta azokat az egymásnak is ellentmondó, indítékról nem szóló beismerő vallomásokat, amelyeket - orvosi szakvélemény szerint igazoltan - tudatmódosító gyógyszerek (Xanax és Dormicum) hatása alatt, kényszerítéssel és veréssel passzíroztak ki belőle, a fiú továbbra is börtönben maradt, Bene László karrierje viszont azóta is meredeken fölfelé ível. Az Orbán-kormány alatt ugyanakkor nem lépett előre a ranglétrán, s abban az időben a körmendi gyilkossággal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság egyszer új eljárásra kötelezte az első fokon eljáró bíróságot, a Tánczos Gábor ártatlanságában bízók tehát joggal reménykedhettek. Hiába szavazott azonban még 1998-ban a fiú a Fideszre (a családtagjaitól tudjuk - a szerk.), az Orbán-kormány idején újra elítélték. A 2002-es kormányváltást követően Bene László karrierje újra meglódult, 2002 júniusában a BM Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálatának vezetője lett, s ugyanebben az évben kapott központi tiszt címet az MSZP-SZDSZ miniszterelnökétől, a D-209-es Medgyessy Pétertől. Aztán 2006-ban Bene László már országos rendőrfőkapitányként jegyezte az őszi rendőrterrort, ám 2007-ben a rendőrség sorozatos botrányai után a közvélemény nyomására Gyurcsány Ferenc kénytelen volt Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitánnyal együtt leváltani. Valami miatt azonban az MSZP-SZDSZ hatalom hálás szeretete övezi Bene Lászlót, ugyanis néhány héttel ezelőtt repült fel a hír, hogy a Gyurcsány Ferenc által frissen kinevezett, a 2006-os őszi események idején a rendőrséget védő nyilatkozatairól elhíresült volt ombudsman, Takács Albert rendészeti miniszter szakállamtitkára a frissen kirúgott Bene László lehet. Ritka az az ember, aki fölfelé tud bukni. Az már csupán hab a tortán, hogy a körmendi lakásba, ahol Zsófit megölték, a gyilkosságot követően Marksz Attila határőr alezredes költözött be, aki nem engedélyezte, hogy a nyomozás után Tánczos Gábor részvételével rekonstruálják a gyilkosságot, így megakadályozva azt is, hogy esetleg a helyszínen derüljenek ki a kétségtelenül meglévő ellentmondások. Rendületlenül hisz a fia ártatlanságában Tánczos Gábor édesanyja. Közvetlen, kedves asszony. Kutatom a tekintetét, szemeiből jóság árad. Szabadkozik, amiért kendőben és Gábor régi melegítőnadrágjában, az utcán fogad. A házuk előtt találkozunk. Az utca Körmenden a Batthyányiak kastélya mellett van, s egyenesen a híres történelmi család parkerdőjébe vezet. Az utolsó kis szegényes tömbházban laknak, amely mögött már az erdő kezdődik. Itt vár rám Tánczos Gábor édesanyja. Nem invitál föl a lakásukba, attól tart, hogy lehallgatnának minket. A tekintetem alapján megbízhatónak talál, s rögtön felajánlja, hogy szólítsam Gyöngyinek. Az egyik kezében egy, az ügyről szóló szatyornyi újságcikket tart, a másik kezében a kutyája pórázát. Kedves, játékos a magyar vizslára emlékeztető eb. Mindig volt kutyájuk, Gábor is imádta őket. Tánczos Istvánné - Gyöngyi - a mai napig rendületlenül hisz a fia ártatlanságában, s az sem tántorította el ahogy nemcsak Tánczos Gábor egészsége, hanem az övé is megromlott az elmúlt kilenc év alatt. A szatyorban az újságcikkek mellett egy pirulákat tartalmazó dobozt is látok, szívgyógyszerek. A fia a börtönben epilepsziás lett, s cisztát fedeztek fel az agyában - állítólag a sok veréstől. Gábor csecsemőkori, gyermekkori, majd a börtönben készült fényképeit mutogatja, s az egész ügyet két gyermek tragédiájának nevezi: az egyik tragédia Zsófié, a másik Gáboré. - Mindketten ártatlanok. Egyiküket bestiálisán megölték, a másiknak derékba törték az életét - mondja. A zsidó rituális vérgyilkosság verziójáról ő is hallott, nem sokkal a fia letartóztatása után - mint szinte minden érintett és szerkesztőségünk is megkapta az erről szóló névtelen levelet. Az édesanya azonban nem akar erről beszélni, a fiát félti, aki ,,még mindig a kezükben van". A 80 éves édesapját is félti, magáért viszont nem aggódik. Nekem már csak egy dolog maradt az életemben: tisztára mosni a fiam becsületét, amelyet befeketítettek - mondja. A jelek szerint van is mitől tartania, hiszen nemcsak Balaton Balázst verték össze 1999-ben, hanem szinte mindenkit megfenyegettek, bántalmaztak, aki Tánczos Gábor mellé állt az évek folyamán. Gyöngyit háromszor verték meg, a fiú nagyapját megtámadták, az országosan ismert és elismert dr. Lépold Józsefné igazságügyi írásszakértőt, aki Tánczos Gábor írása alapján lényegében ártatlannak minősítette a fiút, szintén összeverték. De még az éjszakai életben dolgozó körmendi kidobót is meg tudták félemlíteni, mert a Tánczos mellett tanúskodó férfi egyszer csak közölte a bírósággal, hogy csak akkor hajlandó tanúvallomást tenni, ha állandó rendőri védelmet kap, mert ebben az ügyben nagyon sötét erők érdekeltek. Órákig beszélgetünk a Batthyány család obeliszkjének tövében, az erdőben. Közben kutyájukat sétáltató, kerékpározó vagy gyermekeikkel játszó körmendiek mentek el mellettünk, többen köszöntek is Tánczos Gábor édesanyjának, de senki még csak nem is nézett csúnyán Gyöngyire. Sőt, két idősebb asszony meg is állt, s hosszasan bizonygatták nekem, hogy a fiú ártatlan. Egyikük megjegyezte, hogy az ő gyerekeire is Tánczos Gábor vigyázott annak idején. Egyébként jellemző a körmendiek hozzáállására, hogy Gábor édesanyja és nagyanyja azért maradhattak a lakásukban, mert senki sem ment el arra az árverésre, amelyet azért írtak ki, mert a rendkívül szegény család nem tudta kifizetni a többmilliós perköltséget, amelyet a 13 év fegyház mellett, mintegy mellékbüntetésként, szintén a fiú nyakába varrtak. Tánczos Istvánné - Gyöngyi - ezt is a szolidaritás jeleként értelmezte, már csak azért is, mert a Gábor tulajdonát képező fél lakást potom kétmillió forintért árverezték volna el, ami szerinte igazán jutányos ár. Visszatérve oknyomozó riportunk legmegdöbbentőbb felvetéséhez, a zsidó rituális gyilkosság lehetőségéhez, Körmenden járva több kérdés is felvetődött bennem. Felkerestem az igen elhanyagolt állapotban lévő helyi zsidó temetőt, a ravatalozó épületéről fényképeket is készítettem, de a sírok között egyetlen hozzátartozót, vagy zsidó gondnokot sem láttam. Azt a tárgyilagosság kedvéért fontosnak tartom leszögezni, hogy minden fellelhető, többek között zsidó történészektől származó tanulmány - mint az előző számunkban hivatkozott Pasqua di Sangue (Véres Húsvét) című könyv - szerint a zsidóknak csak egy relatív kis részét kitevő fundamentalista irányzat követhetett el ilyen borzalmas tetteket. De hol van manapság Vas megyében ilyen fundamentalista zsidó közösség? Az idézett internetes írás haszid zsidókat említ, akikről néha Magyarországon is hallani ugyan, de nem a nyugati megyékből Szombathelyen például egészen a XIX. századig le sem telepedhettek a zsidók, s Vas megyében egészen a huszadik századig a legtöbb helyen nem is tudták megvetni a lábukat, kivéve a Batthyányiak birtokain, ahol befogadták őket. Mivel Körmend a Batthyányiak központja volt, érthető, hogy a vidék egyik legkiemelkedőbb zsidó közössége éppen itt alakult ki. 1888-ban zsinagógát is építettek Körmend központjában, amelyet azonban 1945-ben a német és magyar katonák raktárnak használtak, majd visszavonulásukkor felgyújtottak. A helyén ma a háború alatt elhurcolt 384 körmendi zsidó lakosra emlékeztető táblát találunk. A város szélén ma is megtalálható a zsidó temető közepén a dávid-csillagos épülettel. Az tehát még érthető, ha a megyébe érkező zsidó látogatók mondjuk Körmendre utaznak először. Sőt, ha zsidók bosszújáról lenne szó, akkor is érthető lenne Körmend, hiszen itt nem csak közel 400 zsidót hurcoltak el, de a zsinagógát is megsemmisítették. De miért pont Vas megye? A most következő sorok elolvasása után kiderül, hogy a gyilkosság idején azonban megjelentek fundamentalista zsidók a megyében. Amikor a Batthyány család egykori parkjának szélén Tánczos Gábor édesanyjától elköszöntem, s elindultam, önkéntelenül is visszanéztem. Mivel már mélyen a reflexeimbe ivódott, hogy ösztönösen ügyeljem a hátamat, észrevettem, hogy egy fehér autó kanyarodott ki utánam az utcából. Kb. száz méter után máris jobbra kell fordulni, s az utca végében ott magasodik a katolikus templom tornya. A visszapillantó tükörben láttam, hogy ebbe a történelmi hangulatú kis utcába is utánam kanyarodott a kocsi. A templom főbejárata elé parkoltam le, majd keresztet vetettem és határozott léptekkel a templom elkerített udvarának jobb hátsó sarkában található emlékműhöz mentem. Az alkotás tulajdonképpen egy nagy fakereszt a megfeszített Jézussal, alatta a kőtömbön a felirat hirdeti, hogy ,,emlékezzünk Zsófikára". Mivel a templomot megkerülve a kegyhely mögött balra ki lehet látni az utcára, miközben az emlékművet fotóztam, a szemem sarkából észrevettem, hogy a fehér autó az utcában éppen megfordul, majd járó motorral, égve hagyott fényszórókkal megáll. Készítettem gyorsan egy fotót az autóról is, majd a templom udvarán átvágva visszatértem a kocsimhoz. Beültem a járművembe, s eszembe jutott, hogy fel kell hívnom az egyik munkatársamat, ezért pár percig telefonáltam. Éppen végeztem, amikor a hátam mögül egy férfi lépett az autómhoz és a letekert ablakon keresztül megszólított. Összerezzentem. -Tudom, miért van itt. A Traubisoda körül kutakodjon - mondta az ismeretlen férfi, s bár még kérdezni akartam tőle, minden további beszélgetést elhárított, s éppen olyan gyorsan, ahogy érkezett, eltűnt. Fel sem ocsúdhattam, csörgött a telefonom. Tánczos Gábor édesanyja hívott. Véletlenül nálam maradt a kulcscsomója abban a zacskóban, amelyben azok a dokumentációk voltak, amelyeket az üggyel kapcsolatban adott nekem. Még visszakanyarodtam Tánczosék utcájába, és Gyöngyi kezébe nyomtam a kulcsokat, majd erőt kívántam neki, ő pedig azt, hogy Isten legyen velem. Bár sokszor jártam már életemben Körmenden, tele van a város barátokkal, ismerősökkel, de most úgy éreztem, hogy jobb, ha magam mögött hagyom a települést. A gyomromat szorító nyomasztó érzés valahol Veszprém környékén kezdett oldódni. Íme, a haszid zsidók A ,,jótanácsnak" megfelelően utánanéztem Salamon Berkowitznak. Már, amikor először hallottam a nevét Körmenden, akkor tudtam, hogy ő a botrányairól hírhedté vált Traubisoda-gyáros, aki rendkívül agresszív stílusáról és botrányos ügyeiről, pereiről vált hírhedté. Annak idején újságíróként eredménytelenül próbáltam tőlük egy interjút kicsikarni, amikor a Promontorbor Rt-vel pereskedett a Márka üdítőital jogtalan bitorlása miatt. Nos, nézzük akkor, hogy ki az a Traubi-gyáros Salamon Berkowitz? Az amerikai állampolgárságú, külsőségeiben is ultraortodox zsidó Salamon Berkowitz az úgynevezett rendszerváltozás idején települ Magyarországra, és itt rögtön privatizációs ügyekbe keveredett. Hogy ne vádolhassanak elfogultsággal, kizárólag újságcikkekből, országos lapokból, közöttük a zsidó hírportálról, a Sófár.hu-ról idézek: ,,Salamon Berkowitz privatizálta a '90-es évek elején a Badacsonyi Állami Gazdaság balatonvilágosi üzemét, amelyben jogszerűen csak 1994-ig gyárthatott volna Traubisodát. Hiába vesztett már többször pert védjegybitorlás miatt, az amerikai üzletember érdekeltségei, 1994 után is folytatták az üdítőital gyártását. Salamon Berkowitz cégei használati, védjegy- és bitorlási perek indításával, sorozatos fellebbezésekkel késleltetik az ellenük indított eljárások lezárulását, miközben sok tíz millió forintos köz- és magántartozást halmoztak föl. Salamon Berkowitz emellett büntetőügyben is állt már bíróság előtt." Egy másik cikkben a következőket írják: ,,A támadások elkerülése végett már az írás elején jelzem, hogy egy Berkowitz által indított büntetőügyben egyik kollégámmal évek óta vádlottként járok a bíróságra. A bűnünk: írni merészeltünk arról, hogy Salamon Berkowitz a Magyarországon folytatott gazdasági tevékenysége kapcsán már állt büntetőbíróság előtt. Azzal pedig, hogy erről, valamint ennek eredményéről részletesen beszámoltunk, olyan különleges adatokat hoztunk nyilvánosságra, amivel az ügyészség szerint megsértettük Salamon Berkowitz személyiségi jogait. Szerintünk viszont az embereknek tudniuk kell, ki is Salamon Berkowitz. Azt, hogyan keveredett ide a rendszerváltás körül, miként juthatott nagy összegű állami hitelhez akkor, amikor más magyarországi vállalkozók többségének nem volt erre. A közvéleménynek tudnia kell arról is, hogy milyen eszközökkel próbált embereket és vállalkozásaikat tönkretenni, hogyan használta fel az alulinformált, ostoba politikusokat és diplomatákat a közszerepléseihez, illetve, hogy miért felkészületlen és tehetetlen vele szemben az igazság kiderítésével már régóta nem bíbelődő ,,magyar igazságszolgáltatás". Salamon Berkowitz és ügyletei egy-két fajsúlytalan cikk után gyakorlatilag kikerültek a balliberális sajtó látóköréből, annak ellenére, hogy egyre több disznóság derült ki róla. Ezekről kizárólag a Napi Magyarország adott, illetve a Magyar Nemzet ad rendszeresen hírt. Pedig Berkowitz időközben közszereplővé is vált: karácsony idején a hanukának tisztelegve menórát állított a Parlamentnél, ahol tájékozatlan (vagy éppen jól tájékozott - a szerk.) miniszterelnökökkel - 2002-ben Medgyessy Péterrel és Adrién Nastaséval -, MSZP-s miniszterekkel és politikusokkal mutatkozott együtt." És íme egy szösszenet az ultraortodox zsidó ,,üzletember" stílusáról: ,,Berkowitz megérkezéséig minden a törvényeknek megfelelően zajlott. A végrehajtó, természetesen rendőrök jelenlétében, tételszerűen felvette a leltárt, szabályszerűen zajlott az eljárás. A helyszínre érkező tulajdonos (azaz Berkowitz - a szerk.) azonban az első perctől kezdve vitatta az eljárás törvényességét. Azt mondta, ez az egész - mármint a foglalás - náci eljárás, és az ilyen náci módszerek felett már eljárt az idő. Azután lenácizta a résztvevőket, vagyis minket is. A fia verekedni is akart, és miután legfeljebb csak szavakat tud magyarul, nagyon agresszíven ilyesmiket kiabált nekem: ,,leülsz,! nem szólsz"! Tényleg csak a rendőrök határozottságán múlt, hogy nem lett verekedés. Berkowitz összegyűrte és összetépte a jegyzőkönyvet..."" No, ennyit Salamon Berkowitzról, az üzletemberről, akinek viszont van egy másik tevékenységi köre is, erről így ír a Magyar Nemzet: ,,A történet előzményeként az Ortodox Zsidó Világtanács és a Mechon Simon Szociális és Foglalkoztatási Alapítvány nevében közleményt adott ki Salamon Berkowitz (...), amelyben arról értesítette az érintetteket és a sajtó munkatársait, hogy Nyírtasson, a Mózes-hitű ortodoxok székhelyén rituális fürdőt avatnak a közösség Szatmárból elszármazott tagjai. A közlemény szerint a beruházás értéke meghaladja a harmincötmillió forintot, a vendéglátás költsége pedig több mint négyszázmillió forint. Berkowitz azt írta: "a kanadai Québecben élő nyírtassi haszid közösség Magyarországra költözik, s újra otthont teremt magának azon a helyen, ahol a XVIII. században több Mózes-hitű letelepedett, létrehozva a szeretet és összefogás szigetét az akkor még parányi községben" Berkowitz ötödik éve szervezi a haszid zsidók nyírtassi hazatérését, a tavalyi találkozójukról - amely során több ezer, hagyományos öltözetet viselő ortodox zsidó özönlötte el a nyírségi községet - a következőket írja a Sófár.hu zsidó hírportál: ,,Szemet szúrt, hogy egyetlen nőt sem láttam a tömegben, kizárólag 6-90 éves fiúkból és férfiakból álló közösség szürreális képe tárult elém." Ugyanerről a találkozóról a következőket nyilatkozta a Magyar Nemzetnek tavaly egy nyírtassi helybéli férfi: ,,- Isten az atyám, hogy nem vagyok antiszemita - méltatlankodott a zarándoklat második napján Nyírtass Bem utcájának egyik férfi lakója -, de amit ezek az emberek művelnek itt, az túltesz mindenen. Eljöttek Kanadából, az Egyesült Államokból és még vagy húsz országból. Kellemes társaságra számítottunk, erre mi történik'? Vagy azonnal megfeledkeznek magukról, vagy ez a természetes viselkedés náluk. Ha hiszi, ha nem - erősítette meg a családapa az elmondottakat-, nyílt ajánlatokat tesznek asszonyainknak, lányainknak. És még ők csodálkoznak, amikor felháborodunk, s azt kérdezzük: hol van a tisztességtelenség határa? Nézze meg, őrző-védő csapattal vigyáztatják nyugalmukat bizonyára nem kevés pénzért a falu ellenében, miközben a mi nyugalomhoz való jogunkra nincsenek tekintettel. Ilyen körülmények között részünkről legfontosabb az éberség: szeretjük a vendégeket, de ami sok, az sok. Ez megy 2001 óta, és amennyiben nemtetszésünknek adunk hangot, azonnal az a válasz, hogy antiszemiták vagyunk, utáljuk a zsidókat Találtunk tehát Magyarországon a névtelen levélben is említett haszid zsidókat, Berkowitzék ugyanis ennek az irányzatnak a hívei. A haszid irányzatról ezt írja a lexikon: ,,a legnagyobb súlyt az úgynevezett 'kávánára', azaz a parancsolatok teljesítésének lelki aspektusára helyezik. Vallási révületeikben Istennel való misztikus egyesülésre törekednek, ami a haszidizmus kialakulásának korában éles ellenreakciókat váltott ki a mitnágdimok, vagyis a haszidizmust ellenzők körében. Mára a haszidizmus ortodox felekezetként küzd a zsidóságot veszélyeztető újítások ellen. Az irányzat tagjai betűhíven ragaszkodnak a vallás minden parancsolatához, fokozottan ügyelve a külsőségekre. Rendszerint elkülönülve élnek, s féltve őrzik identitásukat minden külső hatástól" Hogy Salamon Berkowitzék mennyire ragaszkodnak az ősi hagyományaikhoz és a Tóra betűjéhez még az üzleti életben is, nemcsak az bizonyítja, hogy gyárukban ugyancsak haszid zsidók dolgoznak, az üdítőitalaikat pedig héber nyelvű pecséttel látják el, hanem az Index.hu 2004 novemberi tudósításából vett következő idézet is: ,,Berkowitz úr végre rátért a sajtótájékoztató egyik fő témájára, a kóser traubi gyártásra. A kóser terméknek minden alkotóelemének kósernek kell lenni. Hogy mitől kóser valami, azt ne kérdezzük, azt a Tóra mondja meg, ősi törvény." Foglaljuk össze hetekig tartó, mindenre kiterjedő nyomozásunkat, megvizsgálva a hozzánk eljuttatott névtelen levélben és a Suttogó.hu oldal fórumában található hozzászólás legfőbb állításait: 1. A kilenc éve börtönben ülő Tánczos Gábor bűnösségét ma már egyetlen, meg nem cáfolt bizonyíték sem támasztja alá. 2. A rendőrség és az ügyész szándékosan vagy véletlenül, hibák sorozatát vétette. 3. A névtelen levelekben szereplő, leinformálható állítások valódiak. 4. A gyilkosságnak 9 év után sincs semmiféle indítéka. Egyetlen indítékot nem sikerült cáfolni (igaz, a rendőrség és az újságírók bár hallottak róla, nem vizsgálták), s az a zsidó rituális vérgyilkosság. 5. A kislány nyakát fültől fülig átvágták. A szakirodalom a saktermetszés alatt ezt érti. 6. Eltűnt a meggyilkolt kislány több liter vére, amelyre egyetlen magyarázat van: egy edényben felfogták, éppen úgy, hogy arról a zsidó vérgyilkosságokról szóló írások szólnak. 7. H. Zsófit éppen azon a napon ölték meg, amikor a tiszaeszlári Solymosi Esztert, vagyis április 1-én, akkor, amikor a leírások szerint a zsidó vérgyilkosságok történnek, vagyis a zsidó húsvét, a Pészáh előtt. 8. Volt egy szombathelyi Farkas nevű rendőr az ügyben, a megyei vezetőket pedig azóta a legmagasabb szintre emelte az MSZP-SZDSZ kormány. 9. Egy mediterrán külsejű, idegen férfit láttak kirohanni a házból a gyilkosság idején. 10. A levélben említett haszid zsidók jelen vannak Magyarországon, legismertebb képviselőjük Salamon Berkowitz, aki bár büntető ügyben is állt már bíróság előtt, mégis együtt gyújtotta meg a hanuka-gyertyákat a parlament előtt az MSZP-SZDSZ kormány tagjaival. Kapcsolatrendszere tehát lényegesen kiterjedtebb, mint egy átlagemberé. A haszid zsidók a Tóra betűjéhez ragaszkodnak és a több ezer éves, legősibb zsidó rituálékhoz. Egyetlen kérdés maradt még, amelyre nem kaptunk választ: Hogyan kerülhettek volna haszid zsidók akkoriban Vas megyébe? Nos, ezzel kapcsolatban vérfagyasztó felfedezést tettünk: Salamon Berkowitzék éppen a körmendi gyilkosság idején, 1998-ban nyitották meg ünnepélyesen a Traubisoda új üzemét Szombathelyen! Azt most csupán mellékesen jegyezzük meg, hogy Berkowitz egyik cége az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési Bank érdekeltségébe tartozó Nemzeti Ingatlanfejlesztő és Lakásberuházó Rt.-nek a legóvatosabb becslések szerint is kétszázmillió forintos kárt okozott azzal, hogy a szombathelyi üzem telephelyét 1998 óta érvényes szerződés nélkül bitorolja, miközben bérleti díjat nem fizet. Bár a fenti tényekkel nyilván nincs összefüggésben az, hogy a tiszaeszlári perben a vádlott zsidókat védő - Eötvös Károly könyvében szereplő - leírás szerint a zsidó rituális gyilkosság egyik célja, hogy az ártatlan (szeplőtelen szűz) keresztény vérét ,,hazaviszik és az új ház küszöbe körül vele a falat befecskendezik", azt pusztán érdekességként jegyezzük meg, hogy a névtelen levélíró szerint új épület (amely lehet akár egy gyár, üzem is) ,,felszenteléséhez" kellett a vér. Epilógus Salamon Berkowitzék előszeretettel perelik be azokat a magyar újságírókat, akik a zavaros ügyeikről írni merészelnek. Én azonban nemhogy nem félek ettől, hanem egyenesen bízom abban, hogy engem is beperelnek, mert akkor legalább van esélyünk arra, hogy a bíróság előtt is kiderüljön a máig feltáratlan igazság. Azt csupán utóiratként jegyzem meg, hogy bár a hatalom mindent elkövetett, hogy Tánczos Gábor minél tovább börtönben maradjon, s kifogástalan magaviselete ellenére a büntetésének harmadolását is elutasították, az eddigi teljes felnőtt korát börtönben töltő férfi 2008 januárjában minden bizonnyal kiszabadul. Utána érdemes lesz figyelni, nehogy azt halljuk a hírekben, hogy Tánczos Gábor nem tudta feldolgozni a szabad életet, s öngyilkos lett. A tetűhintás ingyen élő csapata !!!!