Láthatatlan dimenzió?

Lehetséges, hogy háromnál több térdimenziójú, s valamennyi irányban végtelen kiterjedésű világban élünk, ám ennek egy olyan alterébe vagyunk bezárva, ahol a negyedik térdimenziót ugyanúgy nem érzékeljük, ahogy például egy vízszintes síkba préselt lapos lények sem észlelnék a háromdimenziós tér függőleges irányú "magasság" dimenzióját.

A fantasztikus történetek szereplői olyan magától értetődő természetességgel lépnek át tér és idő korlátain extra dimenziókon keresztül haladva, ahogyan mi átszállunk egyik közlekedési eszközről a másikra. Az általunk ismert négy (egy idő és három tér) dimenziónál többnek a létezésére azonban eddig semmi sem utalt, és csak a részecskefizika legextravagánsabb elméletében, az úgynevezett szuperhúr-modellekben jelennek meg további térbeli dimenziók.

Ezek a modellek a részecskék elméletét egyesítik az általános relativitáselmélettel, azaz egységesen írják le az összes erőt és részecskét, továbbá az idő és a tér valamennyi dimenzióját. (A legutóbbiakból éppen kilenc van e modellekben, "szerencsére" ebből hat úgy be van csavarodva egy Planck-hossznyi - 10^-32 centiméteres - tartományba, hogy mindenféle mérés számára hozzáférhetetlen.) A modellben az anyag elemi építőkövei a tízdimenziós téridőben rezgő rövid húrokhoz hasonlítanak, az általunk megfigyelhető részecskék pedig e húrok legalacsonyabb frekvenciájú sajátrezgései.

A Nagy Prismosaurus, egy négydimenziós mértani test háromdimenziós ábrázolása is sejteti, milyen nehéz a magasabb térdimenziók megjelenítése

A megközelíthetetlenül parányi tartományba becsavart magasabb dimenziók feltételezésétől gyökeresen eltér Lisa Randallnak (Princeton Egyetem) és Raman Sundrumnak (Stanford Egyetem) nemrég a Physical Review Lettersben közzétett elképzelése. Teóriájuk szerint lehetséges, hogy háromnál több térdimenziójú, s valamennyi irányban végtelen kiterjedésű világban élünk, ám ennek egy olyan alterébe vagyunk bezárva, ahol a negyedik térdimenziót ugyanúgy nem érzékeljük, ahogy például egy vízszintes síkba préselt lapos lények sem észlelnék a háromdimenziós tér függőleges irányú "magasság" dimenzióját. Igaz, ha ugyanezek a lapos lények a gravitáció által meggörbített gömbfelületen élnének, már módjukban állna felfedezni a számukra egyébként érzékelhetetlen harmadik dimenziót: például abból, hogy a felületre rajzolt gömbháromszögek szögeinek összege nem 180 fok, mint a síkbeli háromszögeknél, zseniális "Bolyaijuk" felfedezhetné a világukat befoglaló, magasabb dimenziójú tér fogalmát és geometriáját, amelynek ismeretében megállapíthatnák, hogy nem egy sík felületen élnek. Egy valóban euklidészi síkban élő lapos lény azonban ilyen perdöntő tapasztalatokat nem szerezhet.

Randall és Sundrum modellje helyzetünket ez utóbbi szituációval állítja párhuzamba. Eszerint a térben négydimenziós világ egy háromdimenziós "sík" alterében élünk, ahol a részecskék mozgása és a köztük fellépő erős és elektrogyenge kölcsönhatások teljes mértékben erre az altérre korlátozódnak. A gravitációval azonban más a helyzet: az egységes téridő meggörbülése valamennyi dimenziót érinti, a gravitációs hatás tehát mind a négy térbeli dimenzióra kihat. Ebben a modellben megoldva az Einstein-féle általános relativitáselmélet téregyenleit, a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy létezik olyan megoldás, amelyben a mi alterünkben, azaz az általunk belátható Világegyetemben a gravitáció nem azonos erősségű, a gravitációs kölcsönhatást közvetítő részecskék, a gravitonok mozgása pedig a negyedik térdimenzióban erősen korlátozott. Ezért csak ritkán távolodhatnak el alterünk határaitól, amit közvetve úgy érzékelhetünk, hogy világunk peremén, azaz tőlünk nagy távolságokban a gravitáció ereje gyengül. Ennél is fontosabb a modellnek az az eredménye, amely szerint az alterünkben végzett gravitációs kísérletek eredményei nagyon jó egyezést mutatnának a newtoni gravitációs törvénnyel, mivel az általunk megfigyelhető gravitonoknak csak egy elenyésző töredéke érkezhetne a negyedik térdimenzió érintésével. "Meghökkentő, hogy a modellben ennyire megfoghatatlan és kísérletileg kimutathatatlan egy újabb, végtelen térdimenzió jelenléte - mondta Randall, hozzátéve, hogy még vizsgálják, milyen trükkel lehetne mégis tetten érni egy ilyen ügyesen rejtőzködő dimenziót.
Mark Wise, a pasadenai Californiai Műszaki Egyetem elméleti fizikusa szerint az ötlet zseniálisan egyszerű, s utólag szinte érthetetlen, miért nem vetődött fel már korábban. Bár, tette hozzá, egyszerűen meg sem fordult a fejükben, hogy egy végtelen kiterjedésű térdimenzió szinte teljesen észrevétlen maradhat.

(Élet és Tudomány)

Hét perc terror az űrből

Hét iszonyú perce lesz augusztus 5-én a NASA szakembereinek, amíg landol a legújabb Mars-járó, a Curiosity. A küldetés legkockázatosabb része a Földtől majdnem százmillió kilométerre zajlik, mégis másodpercre pontosan várják a szakemberek a rádiójeleket a szonda eddig példátlan módon történő ereszkedéséről és landolásáról.

"Curiosity's Seven Minutes of Terror" címmel tette közzé a napokban a NASA azt a filmet, amelyen a NASA kutatói és mérnökei beszélnek az eddigi legfejlettebb Mars-járó, a Curiosity (Mars Science Laboratory, MSL) rendhagyó, hét percig tartó landolásáról. A leszállás igen összetett folyamat, amely a küldetés legkockázatosabb része. A filmen látható jelenetekhez részletes szakmai kommentárt fűzünk.

 

Film a Curiosity landolásáról (NASA)

0.28-nál: A bolygóhoz érkező szonda megfelelő irányba áll a légköri belépéshez. Fedélzeti rendszerei már korábban feléledtek, felfűtötte berendezéseit, amire a közel egy év hosszú, a hideg világűrben tett utazás után van szükség.

0.51-nél: A hővédőpajzs izzani kezd, miközben a szonda a légkör sűrűbb részei felé halad. Ekkor zajlik a fékezés fő szakasza, amikor az MSL 6 kilométer/másodperc sebességről kétszeres hangsebességre lassul. A filmen a helyzetstabilizáló fúvókák működését jelzik a balra, felfelé mutató kifúvások, a hővédőpajzsot ugyanis pontosan irányban kell tartani, különben a szonda "megbicsaklana" és megsemmisülne.

1.47-nél: A fékezés során a szonda elérkezik a maximális lassuláshoz és a legforróbb szakaszhoz, amikor 1600 Celsius-fokig melegszik fel külső rétege - miközben a belsejében csak a lassulás érezhető. Ezt követően csökken a terhelés és a forróság, és véget ér a leszállás első, egyben legveszélyesebb szakasza.

2.20-nál: A szonda szabadon zuhan a Mars egyébként igen ritka légkörében, alatta már a nappali vöröses táj látható. Leválik az ejtőernyőt fedő burkolat, majd kibomlik a fő ejtőernyő. Ez a valaha készült legnagyobb ilyen eszköz, amelyet szuperszonikus sebességnél nyitnak ki, ezért igen nagyot ránt a zuhanó szondán. Ekkor még szuperszonikus sebességgel (1700 kilométer/óra) száguld az MSL mintegy 10 kilométer magasan a felszín felett.

3.02-nél: Az ejtőernyőn zuhanó egységről 7 kilométer magasan leválik a feladatát már betöltött, de még mindig izzó hővédőpajzs. A sebesség ekkor közel 600 kilométer/óra. A ritka marsi légkör nem képes kizárólag az ejtőernyővel a leszálláshoz szükséges mértékben lelassítani a zuhanó szondát, amely még ekkor is lapos szögben száguld a légkörben, nem pedig függőlegesen ereszkedik, mint a Földön egy ejtőernyőnél megszoktuk.

3.04-nél: Bekapcsolódik a magasságmérő radar, amelynek segítségével a központi számítógép irányítja a következő percekben az ereszkedést, és a MARDI kamera is elkezdi rögzíteni a tájat, másodpercenként 5 képet készítve. A marsi légkör van annyira sűrű, hogy ejtőernyő nélkül össze-vissza bukdácsolna benne a szonda - ahhoz azonban nem elég a sűrűsége, hogy teljesen lefékezze az ereszkedést. Ezért rakétás lassításra is szükség van.

3.18-nál: Az MSL 1,8 kilométer magasan leválik az ejtőernyőről és saját rakétáinak segítségével ereszkedik tovább - ekkor a szonda még 360 kilométer/óra sebességgel zuhan. Nyolc fékezőrakétája kontrollálja az ereszkedést, és lassítja tovább a rovert.

3.42-nél: A szonda már látja a tervezett leszállóhelyet, a Gale-kráter nagy, központi üledékes hegye melletti folyóvizi síkságot, a legsimább vidéket a környéken. Számítógépe a MARDI kamera felvételei alapján azonosítja a nagyobb sziklákat és korrigálja az oldalszél hatását. Felismeri a tereptárgyakat és kijelöli a veszélytelen területeket, amelyek egyikén, egy szikláktól mentes részen landol majd.

4.13-nál: Húsz méter magasan a felszín felett az ereszkedés sebessége közel 1 méter/másodpercre csökken. Ekkor a rovert a fékezőegység egy 7,5 méter hosszú kábelen kiereszti. A légidarunak nevezett rendszer ezt követően 15 másodperc múlva helyezi le a rovert a felszínre.

4.20-nál: A rover az ereszkedés végén függőlegesen maximum 0,75 és vízszintesen maximum 0,5 méter/másodperces sebességgel fog mozogni. Az utolsó pillanatban a felszín elérésekor a landolást érzékeli az automatikus rendszer, és leoldja a kábelt.

35. A fékezőrendszer a rover nélkül visszaemelkedik, és valahol becsapódik a felszínbe. A leszállás ezzel befejeződik. A kábeles kieresztésre azért van szükség, mert ha a fékezőhajtómű a roveren (azaz alacsonyabban) lenne, akkor sokkal erősebben verné fel a port, ami ártana a műszereknek. Emellett a leszállító rendszert külön kell kezelni a rovertől, hiszen az nem akarja "magával cipelni" az egész küldetés alatt. A kötél továbbá némi szabadságot is biztosít, ha nem tökéletesen függőleges az ereszkedés - igaz, ki is lenghet rajta a szonda.

Fantáziarajz a sikeresen landolt és már a felszínen dolgozó roverről (NASA)

A fenti eseményeket a Földön csak 14 perc késéssel érzékeljük, ennyi idő kell a fénysebességgel haladó rádiójeleknek, hogy bolygónkhoz érkezzenek. Ennek megfelelően amikor a szonda jelei megérkeznek a légköri belépés kezdetéről, szerencsés esetben már le is szállt a felszínen.

Az eddig példátlan landolási mód nemcsak az eddigieknél modernebb és nagyobb teljesítőképességű szonda miatt fontos lépés a Mars felderítésében. Az új landolási technika egyszerűbb és egyben pontosabb a korábbiaknál, a pontosság pedig az emberes expedíciók miatt elengedhetetlen követelmény lesz a jövőben.

Nem fekete lyukkal leszünk öngyilkosok

•  Stöckert Gábor

2008. január 5., szombat 20:03

Az ötödik dimenzió létére keresnek bizonyítékot a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetben – adta hírül néhány hónapja a New Scientist. A kutatásról mi isbeszámoltunk, majd ellátogattunk az intézetbe, hogy beszélgessünk kicsit az érintett tudósokkal. Megtudtuk, hogy min dolgoznak majd a Föld hamarosan üzembe lépő legnagyobb részecskegyorsítójában, az LHC-ben, és megnyugodtunk, hogy nem fekete lyukkal nyírjuk ki magunkat.

"Hallottam én már ennél rosszabbról is – mondta Ford. – Olvastam egy bolygóról, odaát a hetedik dimenzióban, amit biliárdgolyóként használtak egy intergalaktikus kocsmai partin. Egyenest belelőtték egy fekete lyukba. Tízmilliárdan pusztultak el egy csapásra."
– Douglas Adams: Vendéglő a világ végén (Nagy Sándor fordítása)

El tudnám ezt viselni, gondolom, ahogy az MTA KFKI RMKI felé sétálok a csillebérci zöldövezetben. Jó levegő, madárcsicsergés, fák... és persze kvarkok és leptonok mindenhol, bennük pedig a válasz az élet, a világmindenség meg mindenre: arra, hogy voltaképpen mi is történt úgy 13,7 milliárd évvel ezelőtt, amikor a Nagy Bumm bekövetkezett. De ne szaladjunk ennyire előre. Vagy vissza.

Kis Bumm a részecskegyorsítóban

Mivel a részecskefizika elvont gondolkodást igénylő fogalmai a laikus számára kissé nehezen felfoghatók, az ötödik dimenzióra irányuló kutatás egyik vezetője, dr. Barnaföldi Gergely Gábor Ádámtól-Évától kezdi. A magyar nagyenergiás magfizikai kutatások alapítói a tavaly elhunyt Zimányi József, valamint a jelenleg is aktívan dolgozó, Lovas István és Németh Judit voltak, az ő bábáskodásukkal született meg többek között az MTA KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetében a Nehézionfizikai Főosztály. Mára a tudomány további ágai bontakoztak ki: vannak, akik a részecskefizika csillagászati vonatkozásaival foglalkoznak, mások nagyenergiájú részecskék ütközésével, és akadnak tudósok, akiknek a hétköznapi nukleáris anyagok gerjesztett állapotai a szakterületük.

Barnaföldi, valamint közvetlen kollégái, dr. Lévai Péter és dr. Lukács Béla leginkább az első két csoportba sorolhatók. "Ha az ember egyre jobban darabolja az anyagot, akkor olyan építőkövekhez jut, amik valamikor az univerzum korai állapotaiban kerültek elő. Ezeket vizsgálva megérthetjük, hogy honnan jöttünk és hogyan kerülhettünk idáig" – fogalmazza meg a tudós konyhanyelven, hogy mi a részecskefizikusok fő motivációja. A vizsgálat egyik módja a nagyenergiás magfizikai kísérletek, amelyekben elektronjaiktól megszabadított, de viszonylag stabil, pozitív töltésű atommagokat (általában aranyat, ólmot vagy uránt) ütköztetnek össze igen nagy, a fénysebességhez közeli sebességgel. Az így keletkező energiasűrűség hatalmas – olyan, amilyen az univerzum korai állapotában is előfordulhatott. A kutatók az általuk csak Kis Bummnak nevezett ütközések utáni állapotokat elemzik, és olyan jelenségeket keresnek, amelyek a világegyetemet létrehozó folyamatokkal analógok lehetnek.

A másik vizsgálati módszer természetesen magának az univerzumnak a megfigyelése: a Nagy Bumm után még mindig táguló, kihűlt világegyetem furcsaságai, mindenekelőtt a szupernóvamaradványok. Ezek a képződmények a nagy tömegű csillagok halálakor jönnek létre, és hogy mivé fejlődnek, az a csillag tömegétől függ. Az asztrofizika és a részecskefizika egyik homályos területe ez: nem tudni, pontosan milyen részecskék alkotják a szupernóvamaradványokat, annyi viszont bizonyos, hogy nagyon kis helyre nagyon nagy tömeg zuhan össze, tehát igen sűrű és nagy energiájú objektumokról van szó. Kis méretük meg is nehezíti az észlelésüket: optikai eszközökkel nem megfigyelhetők, csak gravitációjuk és nagy energiájú sugárzásuk alapján lehet következtetni a létezésükre.

Egy neutroncsillag és egy kvarkcsillag beleférne a Grand Canyonba – további csodák a galériában!

Lehet egy dimenzióval több?

A részecskefizikusok számára a gravitáció bizonyul a kritikus pontnak, amikor a sok apró építőkövet (kvarkokat, leptonokat, gluonokat) megpróbálják valamilyen egyesített modellben összerendezni. Newton tömegvonzást leíró egyenleteiről például tudjuk, hogy csak az általunk tapasztalt hétköznapi életben állják meg a helyüket, de fénysebességhez közeli sebességek vagy óriási energiasűrűségek esetében már nem. Itt Einstein elképzelései sem minden esetben helytállóak. Amikor azonban új fizikai modellekről beszélünk sosem a modellek teljes lecseréléséről, inkább bővítéséről, pontosításáról van szó. Például Einstein egyenletei általánosabbak, és tartalmazzák a newtoniakat is. Az egyre nagyobb energiájú folyamatok viszont nem férnek bele egyik mostani modellünkbe sem.

"És itt jön a kérdés, hogy hogyan lehet általánosítani a modellemet? Ami oda vezet, hogy szimmetriákat keres az ember, de ha ez nem vezet eredményre, a további rendező elvek után kutatva megteheti, hogy növeli a dimenziók számát" – mondja Barnaföldi. Ez a módszer nem új, az elméleti fizikusok már a múlt század elején is játszadoztak négynél több (a három ismert dimenziónk plusz az idő) dimenzióval. Komoly agymunka van például az így született Kaluza-Klein elméletben, de névadói végül nem jártak sikerrel. Ők egyébként az elektromágneses kölcsönhatást próbálták egyenletekben egyesíteni a gravitációval.

"Akkor még jóval alacsonyabb energiaszinteket vizsgáltak" – magyarázza a kutató. "Azóta tudjuk, hogy a világ milyen részecskékből épül fel, hogy a gluonok közvetítésével úgynevezett erős kölcsönhatás létesülhet a kvarkok között, és hogy a különböző részecskecsaládok közti átmeneteket és folyamatokat milyen más, gyenge kölcsönhatásokkal lehet leírni. Ezt az erős, a gyenge és az elektromágneses kölcsönhatást már sikerült egy egyenletben összehozni, de a gravitáció továbbra is kilóg." Az elméleti problémát tehát újabb és újabb dimenziók bevezetésével próbálják megoldani a fizikusok, Barnaföldi és kollégái olyan modellben gondolkodtak, amely egy ötödik (tehát egy negyedik térbeli) dimenziót feltételez. Magával a fizikai értelemben vett negyedik dimenzióval, az idővel először nem foglalkoztak, egy adott pillanatban vizsgálták a modelljüket.

Aprócska extra

Ha azonban négy térbeli dimenzióban gondolkodik az ember, oda fog kilyukadni, hogy a most megismert fizikai törvényszerűségek nem működnek. Gyakran citált példa, hogy ha négydimenziós lenne a tér, nem tudnánk bekötni a cipőnket, mivel négy dimenzióban a hagyományos értelemben vett csomó mint olyan, nem létezik. "Van még nagyon sok makroszkopikus jelenség, ami szintén nem létezhetne. És itt jön a csel: azt mondom, hogy kiterjeszthetem az elméletemet egy extra dimenzióval, de úgy, hogy az a dimenzió nem lehet makroszkopikus" – magyarázza a tudós.

"Feltételezhetem, hogy az extra dimenzió csak nagyon speciális körülmények, például valamilyen nagy energiasűrűség mellett fejti ki a hatását, és akkor sem makroszkopikusan, hanem csak az elemi részecskék szintjén" – fogalmaz Barnaföldi. "Ez azt jelenti, hogy az alacsonyabb energiatartományokon minden úgy működik, mint ahogy eddig ismertük, de magasabb energiaszinteken eljön az a pillanat, amikor megnyílik egy új dimenzió, egy extra szabadsági fok. És ha ezt az új dimenziót figyelembe véve le tudom írni a világot fizikai egyenletekkel, akkor be lehet bizonyítani, hogy az extra dimenzió tényleg létezik."

A magyar kutatók teóriája tehát az, hogy léteznek olyan részecskék, amiket nem lehet a 3+1 dimenziós téridőben mérni, hanem több dimenzióban léteznek, és mi ezeknek a részecskéknek csak valamilyen árnyékát, vetületét látjuk. Az elmélet igazolásának egyik módja az univerzum nagy energiasűrűségű objektumainak, például a már említett szupernóvamaradványoknak a megfigyelése. Barnaföldiéket leginkább a Hattyú csillagképben található Cygnus X-3 izgatta, ez a csillagrendszer ugyanis 37 ezer fényévnyi távolságból bombázza a Földet rejtélyes részecskéivel.

A Cygnus X-3 és csillagmodellek a galériában - kattintson!

Az ördög a részecskékben

A Tejútrendszer peremén levő Cygnus X-3 erős röntgensugárzást bocsát ki, ami a nagy tömegű objektumok sajátja. Bináris csillagrendszerről van szó: két csillag kering egymás körül, egymáshoz igen közel. Az egyik egy néhány kilométer átmérőjű, de nagyon sűrű szupernóvamaradvány, a másik egy néhány naptömegű, de több millió kilométer átmérőjű vörös óriás, ami éppen felfúvódik. "A kisebb csillagot természetesen nem látjuk csillagászati eszközökkel, csak sugárzásából és a gravitációs hatásából következtetünk a létezésére" – mondja dr. Lukács Béla, a kutatás másik vezetője. "Ezek ketten ugyanis folyamatosan rángatják egymást. Őrületes dolgok folyhatnak ott, mert a Cygnus X-3 jelentős részét adja az egész Tejútrendszer Földön észlelt kozmikus sugárzásának."

Kettőscsillag, amiből az egyik szupernóvamaradvány, jellemzően neutroncsillag – ez még nem különleges dolog a csillagászatban. Úgy tűnik azonban, hogy a Cygnus X-3 kisebbik objektuma nem egyszerű neutroncsillag, mert olyan erős, több tartományban is mérhető rádió-, röntgen-, és egyéb sugárzások érkeznek onnan, amiket nagyon pontosan lehet észlelni a Földön is. A kutatók szerint a vörös óriás és a kis kompakt objektum közelsége is szükséges a jelenséghez: ha az óriás nagyon felfújódik, átlóg a szupernóvamaradvány gravitációs mezőjébe, és az egyik csillag elkezd anyagot átszívni a másikról. "Az anyag nagyon nagy sebességgel becsapódik, és ekkor mindenféle részecske kiszóródik, így keletkeznek ezek a nagy energiájú sugárzások" – magyarázza Lukács.

Amikor a Cygnus X-3-ról érkező sugárzás egy nagy energiájú részecskéje találkozik a földi légkörrel, ott rengeteg másodlagos részecskét kelt, ezek a szekunder részecskék jórészt müonok (az elektronnál kétszázszor nehezebb részecske). A müonzápor 30 kilométer magasban kezdődik fölöttünk és pontosan észlelhető az e célt szolgáló ballonokkal és földi detektormezőkkel. Azt viszont nem tudjuk, hogy mi kelti ezeket a müonokat, vagyis hogy mi az a nagy energiájú szülőrészecske, ami túléli a 37 ezer fényéves utazást. Tippek ugyan vannak, de egyelőre csak annyi biztos, hogy mi nem lehet a rejtélyes részecske. A fizikusok nagy részecskehatározójában szereplő részecskék közül például ki lehet zárni a töltéssel rendelkező részecskéket, ezeket ugyanis a galaxis erős mágneses tere eltérítené az útjáról. Energiasűrűség-, életidő-kalkulációk és egyéb módszerek alapján további jelöltek esnek ki, míg végül számba kell venni az egzotikus lehetőségeket is, a ritka, vagy a még csak feltételezett, de stabilnak és semlegesnek gondolt részecskéket. Lukácsék így jutottak el a H0-dibarionhoz.

Modellcsillagok

A barionok három kvarkból felépülő részecskék (ilyen például a proton és a neutron), ebből következik, hogy a dibariont hat kvark alkotja. A H0-dibarion a fizikusok feltételezése szerint nagy energiájú, stabil és semleges, tehát minden szempontból megfelelne, csak éppen még senki nem látott ilyet. Ezen a ponton már nem lehet tovább halogatni, hogy beszéljünk a kvarkok hat alapvető fajtájáról, amelyeket angol neveik alapján u, d, c, s, t és b kezdőbetűvel jelölnek. A neutron és a proton például d-kvarkokból és u-kvarkokból épül fel, de bonyolódik a helyzet, ha a dibarionokra térünk.

"Hogy egy viszonylag stabil dibariont létre tudjunk hozni, szükség van s-kvarkokra is" – mondja Barnaföldi. "És itt jön a képbe az u-d-s szerkezetű lambda barion. Korábban már felfedezték – és ez Nobel-díjat érő eredmény volt –, hogy az u-d-d szerkezetű neutronból gerjeszthető stabil lambda barion. Két lambdából pedig elméletben összeállhat egy uds-uds H0-dibarion."

Ha felételezzük, hogy H0-dibarionok keltik az említett müonzáporokat, újabb rejtélyhez jutunk. Az s-kvark ugyanis nevéhez méltóan – s, mint strange, azaz furcsa – ritkán előforduló részecske, és ha a Cygnus X-3 nagyvonalúan uds-uds szerkezetű dibarionokat küld a Föld felé, az azt jelenti, hogy a csillagkettős kisebb tagja is valamilyen furcsa képződmény, semmiképpen sem a szupernóvamaradványok között leggyakoribb neutroncsillag. A fizika itt már minden szempontból rászolgál az "elméleti" jelzőre, hiszen feltételezett összetételű égitestek szerkezetét próbálják megállapítani a kutatók. Barnaföldiék több lehetséges és a szakirodalomban régóta ismert modellt is elemeztek, többek között egy olyan csillagot, amiben egy vékony neutronréteg alatt az u-, d- és s-kvarkok a nagy energiasűrűség miatt szabadon találhatók. A csillagászok és asztrofizikusok ezt a szerkezetet kvarkcsillagként ismerik, de a magyar kutatók a kvark-neutron hibridet és hiperoncsillagot (olyan neutroncsillag, aminek a belsejében lambda részecskék és a neutron egyéb gerjesztett állapotai találhatók) is vizsgáltak.

"A modellek közül persze legfeljebb egy jó" – mondja a fizikus. "Ezeket a csillagmodelleket már akár idődimenzióban is vizsgálhatjuk, valamint megnézhetjük, hogy mennyire stabilak. Ez úgy néz ki, hogy kicsit megpiszkáljuk a modellt – például sugárirányba meghúzzuk a felszínét – és megnézzük, hogy visszakerül-e a feltételezett nyugalmi állapotába vagy összeomlik, esetleg szétrobban." Az eddigi számítások alapján úgy tűnik, hogy a neutron-hiperoncsillag a legstabilabb, és így a leginkább elképzelhető objektum, vagyis egy olyan neutroncsillag, amiben egy kisebb, gerjesztett uds-barionokokból álló mag található.

Képek az LHC-ről a galériában!

Hizlal az ötödik dimenzió

Adott tehát egy nagy energiájú, furcsa jelenség, egy modelltesztekkel megalapozott feltételezés, és a cikk elején említett hatásegyesítés ellentmondásai, amiket elméletben egy nem makroszkopikus plusz dimenzió bevezetésével lehet feloldani. Mindez találkozik Barnaföldiék elgondolásában, ami legalább egy ilyen, úgynevezett Kaluza-Klein típusú extra dimenziót feltételez. Ezt megfigyelni nem lehet, de létezhet olyan nagy energiájú folyamat, amikor ez a dimenzió megnyílik. "Ha ebben a pici extra dimenzióban mozog valami, az gyorsabban mozog, mint a csak háromdimenziós térben mozgó részecskék, és a relativisztikus tömegnövekedés miatt az ismert három dimenziónkban nagyobbnak fogjuk látni a tömegét" – magyarázza a fizikus. "És itt jön be egy újabb feltételezés: mi van, ha a lambda részecske egyszerűen csak egy neutron, ami extra irányba is mozog?"

A probléma az, hogy lambdát még soha nem tudtak megfigyelni direkt módon, mert 100 pikomásodperc alatt elbomlik, csak a végtermékeiből lehet a létezésére következtetni, és az is csak elmélet, hogy uds-szerkezetű. Viszont a létezését – ahogy a többi részecske esetében is – kész tényként kezeli a tudomány, mint ahogy azt is, hogy a lambda hasonlít egy meghízott neutronhoz. A magyar kutatók felírták a megfelelő energiaegyenleteket a 4+1 dimenzióban (ez volt a munka javarésze), és megnézték, mi történik, ha a tömegkülönbséget úgy kalkulálják, hogy az éppen a neutron és a lambda közti tömegkülönbség legyen. Az eredmény egy 10¹³ nagyságrendű részecske lett, ami valamivel kisebb, mint egy proton, tehát részecskefizikai szempontból mérhető mennyiség. "Ha ez valóban így van, megfelelő kísérlettel ezt lehet vizsgálni, és éppen erre készülünk idén a Large Hadron Colliderben" – lelkendezik Barnaföldi. A projekt költségeihez az OTKA és az NKTH is hozzájárult, csillagászati oldalról pedig az ELTE TTK Csillagászati Tanszéke, Érdi Bálint és Forgácsné Dajka Emese kutatók a fő támogatók.

A magyarok 2000 óta dolgoznak ezen a kutatáson, és alig leplezett izgatottságuk elárulja, hogy munkájuk most kezd beérni. Pedig mint megtudom, ez a laikus számára nehezen felfogható modell nagyon egyszerű, ennél jóval összetettebbek a további extra dimenziókkal operáló modellek, a húrelmélet 10-, 26-, és 306-dimenziós teóriái. Viszont ezek a modellek 10³³nagyságrendű részecskéket jósolnak, amiknek a létét jelenleg nem lehet kísérletileg bizonyítani, még az LHC-ben sem. De lehet, hogy teljesen mindegy, hogy milyen részecskéket akarnak vizsgálni, mert a világ legnagyobb részecskegyorsítója pár hónap múlva megsemmisíti a Földet.

Kiszippantjuk-e a Földet magunk alól?

Legalábbis van egy ilyen népszerű félelem, miszerint a gigászi méretekkel rendelkező – 8,6 kilométer átmérőjű – LHC már olyan energiasűrűség létrehozására lesz képes, hogy a kutatók akaratlanul is mesterséges fekete lyukat teremtenek, ami magába szippant majd Budapesttől Sydney-ig mindent. A pánik kezelésének nem tett jót, hogy áprilisban egy teszt során komolyüzemzavar volt az intézményben.

"A CERN-ben már egész iparág foglalkozik azzal, hogy miért nem keletkezhetnek a gyorsítóban fekete lyukak, vagy ha igen, miért fognak eltűnni" – mondja Barnaföldi. "Még azt is kiszámolták, hogy ha valóban keletkezne ott ilyen objektum, körülbelül 7 perc alatt szippantaná be Európát. Ettől azonban nem kell félni. Tényleg akkora energiasűrűségek előállítására vagyunk képesek, hogy ezek a félelmek megalapozottnak tűnhetnek, de amíg lényegesen alatta vagyunk egy kritikus nagy tömegnek, sokkal több energiára lenne szükségünk egy stabil fekete lyuk előállításához. Sok mindent tudunk csinálni, amivel öngyilkosok lehetünk, de fekete lyukat nem."

"Már csak arra kell válaszolnunk, miért jó ez Önöknek, hogy mi itt ülünk a jó levegőn és gondolkodunk olyan dimenziókon, amiket nem láthatunk" – veszi át a szót nevetve Lukács. Mi tagadás, kitalálja a gondolatomat, csak visszafogom magam, mert amikor utoljára megkérdeztemegy elméleti fizikustól, hogy mi a gyakorlati haszna annak, amit csinál, csúnyán meg lettem semmisítve. Az RMKI-nál jobban veszik a lapot, bár természetesen a részecskefizikai kísérletek során keletkezett járulékos találmányokat – mikrohullámú sütő, különböző számítógépes és adatmegjelenítési eljárások, sőt maga az internet – felsorolják a mundér védelmében. "Persze tudjuk, hogy a laikus azt kérdezheti magában, mi értelme van ennek" – mosolyog Barnaföldi. "És erre nincs igazán jó válaszunk. De a kérdések maguk olyan izgalmasak, hogy nem tudunk nem foglalkozni velük."

CYNOLTER GÁBOR
A Standard Modellen túl

---

A részecskefizika alapvetõ célja a világunkat felépítõ részecskék és a közöttük ébredõ kölcsönhatások minél egyszerûbb és egységesebb leírása. Ennek a felfedezõ útnak egy kimagasló állomása az elektrogyenge kölcsönhatások Standard Modellje, mely magában foglalja az egyesített elektromágneses és gyenge, valamint a lazán hozzáillesztett erõs kölcsönhatást. A Standard Modell (SM) ragyogóan leírja lényegében az összes gyorsítóban lezajló fizikai folyamatot. Egyes fizikai mennyiségeket már ezrelék pontossággal ismerünk a részecskefizika és az egész fizika frontvonalának számító nagyenergiás részecske ütközésekben. A mért eredményeket az SM-ben összetett, kvantummechanikai tulajdonságokat is figyelembe vevõ számolásokkal (hurokkorrekciókkal) tudjuk reprodukálni. A kísérletek és az elméleti számítások összhangja lélegzetelállító. (A következõkben Horváth Dezsõ Standard Modellt bemutató cikkének fogalmaira építünk.)

 

Standard Modell, hogyan tovább?

Az SM mégsem a részecskefizika végsõ elmélete. Hiába írja le lenyûgözõ pontossággal a mai kísérleteket, elméleti szempontból rengeteg kivetnivalót találunk. A felmerülõ problémák megoldására született, az SM 100 GeV energiaskálájánál nagyobb energiákon érvényes modelleket nevezzük a Standard Modellen túli elméleteknek. Ezeknek az utóbbi 25 évben született modelleknek alapvetõ jellemzõik: alacsony energián (100 GeV-en) vissza kell kapnunk az SM-et, a jelenleg és a közeljövõben megfigyelhetõ világ négy téridõ dimenziós (3 tér + 1 idõ) és a gravitációt csak a Planck-tömeg skáláján tudjuk beolvasztani egy még nagyobb elméletbe. A Planck-tömegnek (10¹⁹ GeV) megfelelõ energiaskálán a gravitációhoz tartozó kvantumkorrekciók jelentõssé válnak és a nem kvantumos (klasszikus) általános relativitáselméletet végérvényesen fel kell váltsa a gravitáció máig sem rögzített kvantumelmélete. A kvantumgravitáció itt már egybeolvasztható a kvantumtérelméleti nyelven megfogalmazott SM-mel, vagy annak kiterjesztett elméletével. Így megkapnánk az összes ismert kölcsönhatást leíró minden dolgok elméletét (az angol rövidítés után TOE, Theory of Everything). A Planck-skála és a minden dolgok elmélete fizikájával ebben a cikkben már nem foglalkozunk, de a legújabb kutatások azt mutatják, hogy ezek az elméletek lényegesen közelebb lehetnek hozzánk és az elektrogyenge skálához, mint ahogy azt eddig a fizikusok gondolták (lásd Csáki Csaba cikkét).

 

Gondok a standard modell háza táján

A modell a kísérleti mérések és az elméleti számolások lenyûgözõ egyezése ellenére több elméleti problémát is felvet. Elsõként, a modell rendkívül sok, legalább 19 szabad paramétert tartalmaz. Egyszerû modellnél ez nem elfogadható. Ezzel kapcsolatos, hogy nem értjük, hogy az anyagterek miért fermionok és miért három családban ismétlõdnek. Úgy gondoljuk, hogy ez nem lehetett egyszerûen a természet „dadogása”, ugyanis a három a legkevesebb család, amelynél a kvarkok közötti keveredési szögekkel le tudjuk írni az alapvetõ CP-szimmetria sértését. A CP-sértés a világegyetemben található anyag-antianyag aszimmetria szükséges feltétele, de a sértés okát még nem értettük meg az elméletben. Ugyanakkor a kilencvenes évek végének munkái azt bizonyítják, hogy az SM nem képes a természetben megfigyelt anyag-antianyag szimmetria megmagyarázására. Ezt csak egy, az elektrogyenge skálától nem túl távoli új fizika tudja megtenni.

Nem értjük továbbá az elemi részek tömegspektrumát. A legutóbb felfedezett elemi rész, a top-kvark tömege 175 GeV, azaz 175 proton tömegével egyenlõ, vagyis egy nagy rendszámú, sok nukleonból álló atommal azonos tömegû. Ismeretlen az SM rendezõ elvének, a SU_C(3)´SU_L(2)´U_Y(1) mértékszimmetria-csoportjának, és a csatolási állandók értékének az eredete. A neutrínó nem kap tömeget az elméletben, jóllehet az utóbbi évek neutrínókísérletei azt mutatták, hogy van tömege. Nem világos továbbá, hogy miért kvantált az elektromos töltés, azaz miért van kapcsolat a leptonok és a kvarkok töltései között. Az SM-ben megjelenõ U_Y (1) hipertöltés kölcsönhatás nem lehet tetszõlegesen nagy energiáig érvényes, ugyanis az energiát növelve a kölcsönhatás egyre erõsebbé, aztán végtelenné válik. Az ilyen kölcsönhatásban, ha két részecske túlságosan nagy energiával ütközik, vagy ezzel egyenértékûen túl közel kerül egymáshoz, akkor az események kiszámíthatatlanná válnak. Az elmélet csak valamilyen véges energiáig lehet érvényes, melyet effektív elméletnek nevezünk. A részecskefizikusok az olyan kölcsönhatásokat kedvelik, amelyek egyre kisebb távolságon, avagy egyre nagyobb energián egyre gyengébbé válnak. Ezek az aszimptotikusan szabad kölcsönhatások. A SM egy korlátozott érvényességû effektív elmélet, tehát valamely nagyobb energián mindenképpen felváltja a fizika egy teljesebb leírása.

A gondok másik csoportjának forrása a Higgs-skalárbozon és a spontán szimmetriasértést leíró kölcsönhatásai, melyek az SM alapvetõ részét képezik. A Higgs-bozon az SM egyetlen, a kísérletekben mindeddig fel nem fedezett részecskéje, sõt a természetben eddig nem figyeltek meg elemiskalár részecskéket. Az SM-ben kettõ, három és négy Higgs-bozon is csatolódik egymáshoz. A 4-Higgs-csatolás a kvantumos hurokkorrekciók miatt az energiával növekszik. Egy pontban végtelenné válik, szingularitása van, ez a Landau-pólus. Az elmélet tovább már nem értelmezhetõ.

Az igazán súlyos gondot a hierarchia probléma jelenti. Hurokeffektusok révén a Higgs-bozon tömege az elméletben megtalálható legnagyobb skála, a gravitáció miatt szükségképpen megjelenõ Planck-skála nagyságú korrekciókat kap. Ezek a korrekciók destabilizálják a Higgs-bozon tömegét és az elektrogyenge kölcsönhatások skáláját. Az elméletben csak a kezdeti paraméterek rendszeres, természetellenesen pontos újrabeállításával, finomhangolásával érhetõ el, hogy az elektrogyenge skála a mérések szerinti értéken legyen. Hogy miért van az elméletben két, egymástól 17 nagyságrenddel eltérõ tömegskála, és az elektrogyenge skála miért marad alacsony a destabilizáció ellenére – ez a hierarchia probléma.

Az elsõ problémakörre a megoldást a nagy egyesített elméletek (angol rövidítés után GUT, Grand Unified Theories) jelentik. A Higgs-skalár okozta problémák enyhítésére két megoldás kínálkozik: vagy kidobjuk a skalár részeket az elméletbõl és mással helyettesítjük õket – ez a dinamikai szimmetriasértés alapgondolata; vagy, mint sokszor a részecskefizikában, a skalár tömeg védelmében új szimmetriát és részecskéket vezetünk be – ez vezet a ma oly népszerû szuperszimmetrikus elméletekhez.

 

A nagy egyesített elmélet

A fizikusok sikeresen egyesítették még a múlt században az elektromos és a mágneses kölcsönhatást, majd jó harminc éve megszületett az elektrogyenge elmélet, az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatás közös leírására. Az SM-ben lényegében ehhez az elmélethez jelentették a Higgs-mechanizmuson keresztül az erõs kölcsönhatást. Ezeket a kölcsönhatásokat egyaránt mértékszimmetrikus kvantumtérelméletekkel írjuk le, így kézenfekvõ azt gondolnunk, hogy ezek egy nagy egyesített elmélet (GUT) különbözõ megnyilvánulásai.

A GUT-tól azt várjuk, hogy nagy energián egy egyszerû elvek alapján felépített, mértékszimmetrikus kvantumtérelméletben néhány paraméter megválasztásával automatikusan megkapjuk az alacsonyabb energián érvényes SM-et a paramétereivel, részecskéivel, családjaival egyetemben. Mekkora energián lehet érvényes ez az elmélet? A hurokkorrekciók hatására a kölcsönhatások csatolási állandói változnak – futnak – az energia változtatásával. Az alacsony energián legnagyobb erõs csatolási állandó gyorsabban, a kisebb gyenge csatolási állandó lassabban csökken az energia növelésével, míg az U_Y(1) hipertöltés állandója lassan emelkedik. Felrajzolva az SM három csatolási állandójának futását, azt látjuk, hogy közel egy pontban találkoznak. Ez az energia 10¹⁵–10¹⁶ GeV, ami felett már a GUT érvényes és egy csatolási állandónk van, ami lassan csökken, ahogy azt egy nagy energiákig érvényes, aszimptotikusan szabad elmélettõl elvárjuk (1. ábra).

1. ábra. A három csatolási állandó változása, futása a kölcsönhatási energia függvényében

A nagy egyesített elméletek felépítésének alapgondolata a következõ. Elõször egy olyan egyszerû csoportot kell keresni, amely magában foglalja az SM szimmetriacsoportját és az ismert részecskék a csoport szerint meghatározott módon transzformálódó ábrázolásokba, multiplettekbe rendezhetõk. Multiplettekkel („részecskesokasokkal”) találkoztunk már az SM-cikkben , ilyenek a gyenge kölcsönhatás szerinti dublettek (kettõsök), a gyenge mértékbozonok alkotta triplett (hármas), az erõs kölcsönhatás kvark színtriplettje illetve a nyolc gluon alkotta oktett. A legegyszerûbb GUT-ok SU(5) illetve SO(10) szimmetriát mutatnak. (Ez utóbbi a 10 dimenziós tér forgásszimmetriáját leíró csoport, 3 térdimenziós terünkben a megfelelõje SO(3).)

 

Siker és kudarc

A nagy egyesített elméletek sikereit és kudarcait a legegyszerûbb SU(5) egyesített elméleten keresztül mutatjuk be. A nagy egyesítési skála felett az elmélet SU(5) szimmetriát mutat. A GUT-skálán ez sérül, ennél kisebb energiákon csak az SM kisebb SU_C(3)´SU_L(2)´U_Y(1) szimmetriája érvényesül.

A fermion anyagtereinket, ezek a kvarkok és a leptonok, nagyszerûen el tudjuk helyezni SU(5) multiplettekben. A legegyszerûbb 5 elemû ábrázolásban a felsõ három komponens az SU_C(3) szín, míg az alsó kettõ a gyenge SU_L(2) szerint transzformálódik a szimmetriasértés után. Így egy részecskeötösben lesznek kvarkok és leptonok. Nagy energián, az SU(5) szimmetrikus fázisban, nem tudjuk megkülönböztetni õket, egységesen leptokvarkokként jelennek meg (2. ábra). Az egy részecskeötösben lévõ kvarkok és leptonok össztöltésének nullának kell lennie, ezzel megvan a kapcsolat a különbözõ töltések között. 3*q_d+q_e⁺=0, azaz a d-kvark töltése –1/3. A GUT valóban megoldja a töltéskvantálást. Az elsõ család maradék ismert fermionjait is könnyen elhelyezhetjük a soron következõ legegyszerûbb, 10 dimenziós ábrázolásba (2. ábra mátrixa). Tehát egy család fermionjait teljes multiplettekbe tudjuk elhelyezni, úgy, hogy eddig ismeretlen új anyagrészecskéket nem kellett feltételezni. Az egyes multiplettekben lévõ részecskék tömege nagy energián megegyezik, ezért különösen nem kívánatos ismert részecskéket eddig ismeretlenekkel egy ábrázolásba tenni.

2. ábra. Kvarkok, leptonok az SU(5) GUT-ban, az u-, d-kvarkok 1, 2, 3 indexe a SU_c(3) három színét, a C index a töltéskonjugált (anti-) részecskéket jelenti

Az egy multiplettbe került ismert kvarkok és leptonok tömege is egyenlõ nagy energián. Ezeket a tömegeket a mai ismert energiákra visszafuttatva – ugyanúgy, mint a csatolási állandókat, csak ellenkezõ irányba – egyes tömegarányok helyre tehetõk, de a d-kvark és az elektron tömegének aránya 15, ezt már nem lehet megmagyarázni. A következõ gond, hogy ugyanilyen multipletteket kell vennünk a maradék két családra is, tehát a három család megjelenését és a tömegspektrumot nem sikerült megmagyarázni.

Az SU(5) GUT-nak 24, kölcsönhatásokat közvetítõ mértékrészecskéje van. Remekül el tudjuk helyezni az ismert 8 gluont, a 3 gyenge vektorbozont és az U_Y(1) hipertöltés mértékbozonját is. A maradék 12 mértékbozon teljesen új, eddig ismeretlen kölcsönhatásokat közvetít. Közös multiplettbe rendeztünk kvarkokat és leptonokat, ezért nagy árat kell fizetnünk. Az új X, Y mértékbozonok leptonokat kvarkokba alakítanak át és fordítva, ezzel sértve a leptonszám és a barionszám megmaradását. Ezek a folyamatok már alacsony energián a proton elbomlásához vezetnek úgy, mint ahogy a W közvetíti a neutron b-bomlását. X, Y közvetítésével a proton pozitronra és semleges pionra bomolhat, míg a neutron pozitronra és negatív töltésû pionra. A proton élettartama arányos az X-bozon tömegének (M_X) negyedik hatványával, azaz ha X, Y kellõen nehezek, akkor a bennünket is felépítõ proton nincs veszélyben.

A szimmetriák hierarchikus, egymást követõ sérülését egy 24 és egy 5 komponensû skalár térrel tudjuk leírni. Elõször az SU(5) szimmetria sérül az M_X nagy egyesítési skálán és itt kapnak tömeget a leptonokat és a kvarkokat keverõ, sérült szimmetriákhoz tartozó mértékbozonok X, Y. Ezt a 24 komponensû skalár tér biztosítja, míg az 5 komponensû Higgs-tér 100 GeV-en sérti a gyenge SU(2) szimmetriát, és tömeget kapnak a W^±-, Z⁰-bozonok.

SU(5) ® SU(3)_C´ SU(2)_W´ U(1)_Y® SU(3)_C ´ U(1)

                                                    M_X, M_Y                               M_Z, M_W

Az elektrogyenge skálát mérésekbõl ismerjük már. A GUT, nagy egyesítési skálát, és X, Y tömegét, M_X-t viszont meg tudjuk határozni 3 csatolási állandó futásából, amelyek 2·10¹⁵ GeV energián egymáshoz közel, de nem egy pontban találkoznak. Ennek eredményeként a legegyszerûbb SU(5) GUT legfeljebb néhányszor 10³⁰ év élettartamot engedélyez a protonnak.

Az univerzum életkora 15 milliárd, azaz 1,5·10¹⁰ év, eddig nem sok proton bomolhatott el, de a kísérleti fizikusok elhatározták, hogy megfigyelik a proton bomlását. Egy proton 10³⁰ év alatt bomlik el, de ha 10 000 tonna víz közel 10³³ protonját figyeljük, akkor már évi 1000 protonbomlást várhatunk. A kísérletet védeni kellett a kozmikus sugárzástól, ezért a fizikusok a világ minden táján bányákban, alagutakban építettek nagy víztartályokat. Ezeket körbevették detektorokkal. Protonbomlásra utaló jeleket nem találtak, így megállapíthatták, hogy a proton élettartama legalább 10³² év, vagy akár végtelen is lehet. A minimális SU(5) ezzel elvesztette nagy vonzerejét, de számos más, bonyolultabb GUT-ot javasoltak az elméleti fizikusok, amelyekben a proton kellõen nagy élettartamú.

Sikeres-e igazából az SU(5) GUT? Megmagyarázza a töltések kvantáltságát, a gyenge kölcsönhatás fontos paraméterét, a Weinberg-szöget is jól adja vissza és sikerült nagyjából egyesíteni a 3 csatolási állandót. Pontosabban megvizsgálva kiderül, hogy valamilyen új részecskéknek fel kell bukkanniuk még az elektrogyenge és a GUT-skála között, hogy a hármas találkozás tökéletes legyen. Ezek származhatnak például szuperszimmetrikus elméletekbõl. A GUT-okban továbbra is sok az ad hoc módon beállított paraméter, a proton élettartama túl rövid. A 3 család egyesítése és megértése sem megoldott, a leírására megpróbáltak bevezetni a családokat összekapcsoló szimmetriákat, de ezek nem eredményesek. Az egyik legjelentõsebb gond, a hierarchia probléma még mindig megoldásra vár, hiszen a szimmetriasértést még mindig védtelen skalárterekkel írjuk le.

 

Kitérõ a neutrínó nyomában

A föld mélyén dolgozó kísérleti fizikusok 1987-ben szokatlanul sok eseményt láttak, de nem protonbomlásból. Három független kísérlet is egy szupernóvarobbanásból érkezõ neutrínók keltette folyamatokat figyelt meg. Kiderült, hogy a neutrínók kiváltotta reakciók összhangban vannak a szupernóvakitörés modelljével, a proton továbbra sem bomlott el. Ekkor a protonbomlás vizsgálata közben a neutrínók, mint zavaró háttéresemény jelentkeztek.

A semleges neutrínó kölcsönhatásai nagyon gyengék, ezért szinte akadálytalanul halad át a bolygókon, vastag kõzetrétegeken is. Kis lépés volt rájönni arra, hogy még nagyobb víztartályokkal a Földünket az ûrbõl és a Napból is folyamatosan bombázó neutrínókat is elkaphatjuk. Ma már 50 000 tonna víz állja a neutrínók útját a japán Kamioka ólombányában és a fizikusok arra a kérdésre keresik a választ, hogy van-e tömege a neutrínónak. Ezekben az egyre nagyobb és nagyobb kísérletekben lassan a protonbomlás mint háttérzaj jelentkezhet. A neutrínók az SM kísérletileg azonosított részecskéi közül a legszemérmesebbek, nagyon gyenge kölcsönhatásaik miatt. Az SM-ben a neutrínók nulla tömegûek és a korábbi mérések mind csak felsõ korlátot adtak a neutrínó tömegére.

Az asztrofizikusok viszont már régóta szerették volna, hogy a neutrínónak legyen tömege, mert a könnyû kis részekbõl olyan sok található a világegyetemben, hogy egy csekély, néhány 10 eV-os tömeg már ideális sötétanyag-jelöltté emeli a neutrínót. Mi a sötét anyag? Az univerzumban látható, világító anyag nem elegendõ a világ tágulásának pontos leírásához. További nem látható, sötét anyagot kell feltételeznünk, amely például a jól ismert részecskékkel nem vagy csak nagyon gyengén hat kölcsön. A neutrínó kiváló jelölt. A föld alatti kísérletekben az utóbbi években azt tapasztalták, hogy a Napból érkezõ neutrínók váltogathatják a típusukat (n_e, n_m , n_t), oszcillálnak. Ezt az elméletek csak a neutrínók közti tömegkülönbséggel, azaz tömeges neutrínóval tudják megmagyarázni.

A neutrínónak már az SM kis megváltoztatásával tudtunk tömeget adni egy új, jobbkezes szinglet n_R tér bevezetésével. Az SU(5) GUT-ban is egy ilyen extra teret kell feltételeznünk, de a libikóka („see-saw”) mechanizmus segítségével az ismert neutrínók tömege természetesen kicsi lesz, míg az új, nem kívánt tömeg a GUT-skálán marad. (Egyik fenn, másik lenn.) Az SU(5)-nél nagyobb GUT-okban a n_R tér az ábrázolásokban természetesen megjelenik, nem kell mesterségesen betennünk. A neutrínók tömegarányai az egyszerû modellekben megegyeznek a velük egy családban szereplõ kvarkok tömegarányával, a mérések viszont nem ezt mutatják, a GUT-elméletek ezen a téren is kiegészítésre szorulnak.

 

A hierarchia probléma megoldása

Ha egy fizikai mennyiség kis értéket vesz fel, akkor mindig egy szimmetriaelvet keresünk mögötte, amely a kis értéket biztosítja. A fermiontömegek a királis szimmetria miatt kicsik.

A kiralitás a jobbra (R) és balra (L) polarizáltan keletkezõ fermionok közt tesz különbséget. Ha a királis szimmetria egzakt volna, akkor a fermionoknak nulla volna a tömege. A kiralitás csak kevéssé sérül, így a fermionok tömege nem lehet az elektrogyenge skálánál jóval nagyobb. Ez lehet a megoldása a skalár tömeg stabilizálásának is, egy egészen új szimmetriát kell bevezetnünk. Ez a szuperszimmetria (SUSY), amely minden egész spinû részecskéhez egy azonos tömegû feles spinû szuperpartnert rendel és fordítva. Ekkor a pár fermionikus tagja könnyû lesz, mert védi a királis szimmetria, a bozonikus párja meg közel azonos tömegû a szuperszimmetria miatt. Technikailag a skalárok tömege azért maradhat kicsi, mert minden részecske és szuperpartnere pontosan ugyanakkora, de ellenkezõ elõjelû hurokkorrekciót ad a skalár tömeghez, amely így természetesen maradhat meg az eredetileg beállított értéken. Mivel ilyen azonos tömegû bozon-fermion párokat nem ismerünk, ezért minden szuperpartner egy-egy új részecskét jelent. Az új szimmetria leírása sem egyszerû, mert az eddigi 3 tér és 1 idõ bozonikus koordináta mellé is fel kell vennünk 4 új fermionikus módon viselkedõ koordinátát, ez adja a nyolcdimenziós szuperteret. A szuperszimmetria érdekessége még, hogy a hagyományos 4 dimenziós kvantumtérelméleti leírásban ez lehet az elmélet legtágabb típusú, legutolsó szimmetriája. A szuperszimmetria alapgondolata a húrelméletbõl származik, és nagy energián a szupergravitáció elméletében még a gravitáció és az SM kölcsönhatásainak az egyesítése is elképzelhetõ.

Az egyik legújabb javaslat szerint a hierarchia probléma megoldását extra térdimenziókban kell keresni. Az ismert világunkban ekkor csak a 100 GeV-es elektrogyenge energiától nem messze jelennek meg az újabb energiaskálák és nem itt kell megmagyaráznunk a nagy energiakülönbségeket.

Kis kitérõ a szimmetriákról. Az elméleti fizikusok két dologért képesek minden követ megmozgatni. Egyrészt, hogy egy elméletben új szimmetriát, rendezõ elvet találjanak, másrészt, hogy ezután az elmélet megoldásaiban (pl. a részecskék tömegeiben) kicsit sértsék ezt a szimmetriát. Ez a spontán szimmetriasértés. A tapasztalatok ugyanis általában közelítõ szimmetriákat mutatnak, például két részecske tömege közel egyenlõ. Skalár részecskéket feltételezve nagyvonalúan és gazdaságosan írhatjuk le a jelenséget, de az elméleti problémák ellenére is csak indirekt kísérleti eredmények támogatják. Ha természetben megfigyelt jelenségekkel akarjuk megmagyarázni a spontán szimmetriasértést, akkor jutunk el adinamikai szimmetriasértés gondolatához.

A hierarchia probléma megoldásának másik nagy útja a dinamikai szimmetriasértés, amikor megszabadulunk az elemi skalárterektõl. Ezekben a modellekben valamilyen aszimptotikusan szabad mérték-kölcsönhatás az energia csökkenésével egyre erõsebbé válik és egyes fermionok párokba rendezõdnek, a kezdeti szimmetriát sértõ kondenzátumot hoznak létre a vákuumban, és ez sérti valamelyik nagy energián érvényes szimmetriát. Itt a kölcsönhatás dinamikája vezet a sértéshez, szemben a Higgs-bozonos módszerrel, ahol egy önkényesen választott statikus potenciál origótól távol kerülõ minimuma biztosítja ugyanezt. Amikor az egyre erõsebbé váló csatolási állandó közel egységnyi lesz, természetesen jelenik meg az elméletben egy új energiaszint, ahol sérül egy szimmetria. Nagy energián több különbözõképpen erõsödõ kölcsönhatásból indulva természetesen adódik több szimmetriasértési skála. A csatolási állandók logaritmikus futása miatt a szimmetriasértési szintek különbözõ nagyságrendûek lehetnek. Ez a mechanizmus jelen van az elméletekben, tehát nem kell mesterségesen kitalálnunk, szemben azzal, hogy a skalár részecskék számára önkényesen kell bevezetnünk speciális kölcsönhatásokat. A dinamikai szimmetriasértés mellett szól még, hogy a természetben mindeddig nem találtak semmilyen elemi skalár részecskét és a spontán szimmetriasértést elõször mutató jelenségért, a szupravezetésért is fermion (eletron) pár felelõs. A következõkben a hierarchia probléma mindkét megoldására konkrét példákat láthatunk.

 

A minimális szuperszimmetrikus standard modell (MSSM)

Az MSSM alacsonyenergiás szuperszimmetrikus elmélet, az SM szuperszimmetrikus kiterjesztése, amelyben minden ismert részecskéhez egy szuperpartnert rendelünk hozzá. A leptonok és kvarkok párjai a nulla spinû (tehát skalár) szleptonok és szkvarkok. A mértékbozonok szuperpartnerei feles spinû gaugínók, részletesen a fotínó, wínó, zínó, gluínó, a Higgs-bozonok párjai a feles spinû higgszínók. Az MSSM-ben sok új részecskével kell megbirkóznunk.

Az MSSM-et a szimmetriák és a renormálhatóság feltétele a szuperpotenciál nevezetû rész kivételével teljesen meghatározzák. A szuperpotenciálba két- és háromrészecske kölcsönhatások kerülhetnek, melyek egy része az SM mintájára a részecskéknek tömeget ad. Megjelennek viszont barion- és leptonszámsértõ kölcsönhatások is, melyek a proton gyors elbomlásához vezetnének. Az SM-mel szemben, ahol a barion- és leptonszámsértõ folyamatok nem jelenhettek meg, a proton stabilitását az MSSM-ben egy új, R-paritás nevû szimmetria bevezetésével biztosíthatjuk. Minden ismert részecske R-paritása 1, míg a szuperpartnereké –1. Ezek után megköveteljük, hogy az elméletünk invariáns legyen az R-paritásra, csak olyan kölcsönhatások fordulhatnak elõ, amelyekben a részecskék R-paritásainak a szorzata +1-et ad. Az R-paritás mindvégig szimmetriája marad az elméletnek, ezért a szuperrészecskék csak párokban keletkezhetnek és a legkönnyebb stabil. Erre a tényre épül a szuperpartnerek keresésének legtöbb kísérleti módszere, és ha a legkönnyebb szuperrészecske stabil, akkor az ideális sötétanyag-jelölt.

Szuperszimmetrikus esetben a részecske és szuperpartnere pontosan egyenlõ tömegû, de eddig semmilyen kísérletben sem láttak szuperrészecskéket. Alacsony energián tehát a szuperszimmetria sérül, a párok tömegei eltérnek, de a szuperpartnerek legfeljebb 1-2000 GeV-es tömeget kapnak. A tömegkülönbség az ismert és a szuperrészecskék között azért nem lehet nagyobb, mert csak így tarthatják alacsonyan a Higgs-skalárbozonhoz számolt hurokkorrekciókat. Tehát a szuperszimmetriának sérülnie kell a jelenlegi kísérletek szintjén.

Kiderül, hogy a SUSY-t sokkal nehezebb sérteni, mint kiróni. Nem sérthetjük kezdetben direkt módon, mert akkor a jó hatásait elveszítenénk. Az elméleti fizikusok által elõnyben részesített spontán sértésnek két fõ útja is lehetséges, de egyik sem kielégítõ. Vagy nem kívánt, majdnem nulla tömegû részecskéket kapunk, amelyeket már rég látnunk kellett volna, vagy pedig a nagy egyesített modellel nem érvényesülhet együtt a SUSY. Helyettük puha, szoft SUSY-sértõ kölcsönhatásokat vezethetünk be (a puha jelzõ arra utal, hogy ezek nem hozzák vissza a hierarchia problémát). Emögött a következõ kép van: van egy távoli „rejtett” fizikai szektor, melyben a SUSY spontán sérül, ez az ismert elektrogyenge skálánál jóval nagyobb energiákon történik. A SUSY-sértést ezután valamilyen mechanizmus, gravitáció vagy akár az ismert mértékkölcsönhatások közvetítik az MSSM „látható” részecskéinek. A sértés és a közvetítés részleteit nem ismerve feltételezünk puha SUSY-sértõ kölcsönhatásokat, így a rejtett szektor skálája alatt érvényes effektív elméletet kapunk. Ezek a kölcsönhatások sok tömegtagot, két- és háromrészecske kölcsönhatást tartalmaznak. Általánosságban az MSSM csak a mértékcsatolási állandókban nevezhetõ minimálisnak, ugyanis további feltételek nélkül 124 szabad paramétert tartalmaz. Ismert fizikai érvekkel a paraméterek számát kicsit tudjuk csökkenteni, de még mindig túlságosan sok marad. A legnépszerûbb, szupergravitáció motiválta MSSM-ben a szoft SUSY-sértõ kölcsönhatások egységesek a Planck-skálán és csupán öt paraméterünk marad, melybõl kettõ a most következõ Higgs-szektorban van.

Az MSSM-ben már két Higgs-skalárdublettet kell elhelyeznünk, ez nyolc részecskét jelent. Kiderül, hogy az elektrogyenge szimmetriát csak kvantumeffektusok segítségével tudjuk sérteni. A nyolc Higgsbõl az SM mintájára hármat „megesznek” gyenge mértékbozonok, és ezáltal válnak tömegessé, és 5 fizikailag is megfigyelhetõ Higgs-skalárunk marad: 3 semleges, h, H, A és két töltött, H⁺, H^–. A szuperszimmetria erõs megszorítást jelent a Higgs-szektorra is, a legkönnyebb semleges Higgs (h) tömege a Z-bozon tömegénél nem lehet lényegesen nagyobb, legfeljebb 135 GeV. A SUSY kísérleti kutatásának egyik nagyon fontos iránya a h részecske keresése, amely a jelen, vagy a közeljövõ gyorsítói elõl már nem bújhat el. Eddig nem látták a kísérletekben, ez alapján a tömegének legalább 90 GeV-nek kell lenni. Ha a gyorsítókban 140 GeV-ig kizárják a h létezését, akkor az MSSM-t le kell váltanunk egy összetettebb szuperszimmetrikus elméletre, de elképzelhetõ, hogy a fizikusok szuperszimmetriába vetett töretlen bizalma rendül meg, és más, esetleg dinamikai szimmetriasértési leírások kerülnek elõtérbe.

3. ábra. A három csatolási állandó változása, futása a kölcsönhatási energia függvényében a SUSY GUT-ban

Összegezzük az MSSM eredményeit! Az MSSM nagyon vonzó elméleti ötletre, a szuperszimmetriára épül, a hierarchia problémát semlegesíteni tudja. Az elmélet rendkívül sok új részecskét jósol, melyeknek a kísérletekben semmiféle jelét sem látták eddig. Az MSSM mellett még két indirekt tény szól. A szuperszimmetrikus nagy egyesített elméletben a három mértékcsatolási állandó valóban találkozik a GUT-energián (3. ábra), másrészt a proton élettartama összhangba kerül a kísérletekkel. Mindennél jobban várunk azonban bármilyen apró, de közvetlen kísérleti megerõsítést.

 

Dinamikai szimmetriasértés

A mintát a kvantum-színdinamika alacsony energián tapasztalt viselkedése mutatja. A kvantum-színdinamika aszimptotikusan szabad elmélet, csökkenõ energián (növekvõ távolságon) a kölcsönhatás egyre erõsebbé válik. Ennek egyik rendkívül érdekes következménye a kvarkbezárás, nem tudunk megfigyelni szabad kvarkokat. Ugyanakkor a csökkenõ energiával egyre vonzóbbá váló erõs kölcsönhatás kvark-antikvark párokat kapcsol össze. Ezek a párok a vákuumban kikondenzálódnak, hasonlóan, mint a vízcseppek a vízgõzbõl, azzal a különbséggel, hogy a tér minden pontjában jelen vannak, megváltoztatják az „üres” vákuumot. A kvark és antikvark különbözõképpen viselkedik a gyenge SU(2), ill. a kiralitás szempontjából. A kvark–antikvark-párkondenzátum a vákuumban sérti a királis szimmetriát és a gyenge SU(2)-t, pontosan úgy, ahogy az SM-ben elvárjuk. Nagyon meglepõ dolog történt. Az egyre erõsebbé váló, a kvarkot és antikvarkot demokratikusan kezelõ erõs (szín) kölcsönhatás sértett egy olyan szelíden szemlélõdõ szimmetriát, amely különbözõképpen kezelte a kvarkot és az antikvarkot. Ez a kísérletileg is megerõsített királis szimmetriasértés. Kiderül, hogy a QCD tömeget tud adni a W^±, Z gyenge mértékbozonoknak, de ez a p-mezonok 100 MeV körüli tömegének nagyságrendjébe esik (»30 MeV).

A felismerésbõl ragyogó ötlet született: legyen egy újfajta szín kölcsönhatásunk, a technicolor, amely 3000-szer nagyobb energiaskálán mûködik, mint a kvantum-színdinamika. Legyenek új fermionjaink is, a technikvarkok, amelyek SU(2) szempontjából ugyanúgy viselkednek, mint a kvarkok. A kölcsönhatás a technikvarkot párba kényszeríti az antirészecskéjével és ezzel sérti a gyenge SU(2)-t és pontosan 80 és 90 GeV-es tömeget ad a W^±, Z-bozonnak. Ez a technicolor elmélet azonban elvérzett a további ellenõrzéseken. A nagy energián megismételt, felskálázott erõs kölcsönhatás magával hozta az összes részecskéjét is. A technicolor-elméletben megjelennek a technimezonok és technibarionok, amelyeket a kísérletekben nem láttunk még. Még nagyobb problémát jelent, hogy a fermionokat is tömeggel kell ellátni. Ez csak még újabb kölcsönhatások feltételezésével, a kiterjesztett technicolor-elméletben lehetséges. A legnehezebb top kvarknak csak olyan áron tudunk tömeget adni, ha a kiterjesztett technicolor-elmélet már 500 GeV-en érezteti hatását. Az elmélet ekkor viszont olyan kölcsönhatásokat eredményez, mintha egy furcsán viselkedõ új semleges Z*-bozonunk lenne, amely összekeveri a kvarkízeket, családokat. A kísérletek nagyon érzékenyen mutatják, hogy márpedig ilyen kölcsönhatások nincsenek, a technicolor-elmélet halott.

A kitartó elméleti fizikusok újabb és újabb módosításokkal próbálkoztak mindaddig, amíg a Z-bozon tulajdonságainak mérései el nem érték az egy százalék pontosságot. Ekkor már az elmélethez számolt kvantumos hurokkorrekciók a mérésekkel ellenkezõ irányba mutattak. Ezzel a holt elmélet még egy kegyelemdöfést kapott és végleg kimúlt. Néhány még szívósabb fizikus újabb ötlettel állt elõ. A sétáló technicolor-elméletben a csatolási állandó annyival lassabban fut, mint a kvantum-színdinamikában, hogy már sétál. Ezzel az elsõ két probléma megoldható, a hurokkorrekciók ideig-óráig összhangba kerültek az elmélettel.

A következõ nagyszerû javaslat kész anyagból építkezett. Az SM-bõl nagy tömege miatt kilógó nehéz top kvark inspirálta a fizikusokat, hogy a topot külön kezeljék. Feltételezték, hogy a top részt vesz egy nagyon vonzó kölcsönhatásban, top-antitop párok alakulnak ki a vákuumban és ez sérti a szimmetriát. Ez a top kondenzátum modell nem jósolt sok új részecskét, veszélyes kölcsönhatásokat, de kiderült, hogy alacsony energián megkülönböztethetetlen a skalárrészecskéket tartalmazó SM-tõl, nagyobb energián meg nem maradtak meg a vonzó tulajdonságai.

Magyar csoport javasolt egy új modellt. Ebben nem fermionok, hanem 1-spinû nehéz bozonok alkotta kondezátum sérti a gyenge szimmetriát. Az elmélet véges energiáig érvényes, a sugárzási korrekciók jelentõsen megszorítják az új részecskék lehetséges tömegét, de azok a gyorsítók következõ nemzedékében felbukkanhatnak. Ez a javaslat megmutatta, hogy a standard Higgs-skalárrészecskét tartalmazó modellek mellett más effektív leírás is érvényes lehet.

Az SM felbecsülhetetlen sikerei ellenére elméleti és kísérleti fizikusok fáradoznak azon, hogy megtalálják azt az elméletet, amely az SM-et követi, mert a tények meggyõzõek, hogy új természeti jelenségek várnak ránk kicsit nagyobb energiákon a közeli jövõben, legkésõbb az LHC gyorsítón.

---

Irodalom
[1] Harald Fritzsch: Kvarkok, Gondolat, Budapest, 1987.
[2] Leon Lederman: Az isteni a-tom, Typotex, Budapest, 1995. 

---

CYNOLTER GÁBOR (1969), PhD, tudományos fõmunkatárs, az MTA ELTE Elméleti Fizikai Tanszéki Kutatócsoportjában. A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett matematika tagozatos osztályban, majd fizikusdiplomát követõen 1998-ban védte meg PhD-jét az ELTE-n. 1999-tõl Bolyai kutatási ösztöndíjas. Fõ kutatási területe a részecskefizikai jelenségek, elektrogyenge szimmetriasértés, Higgs-részecskék, szuperszimmetria.

Téridő.

Címkék: téridő

Téridő.

Alapvető mozgásforma a rezgés. Az anyagi világunkban az inga jellegű, a kör alapú, és a keringő mozgásformák is, rezgésnek minősülnek. Ezek a rezgések térben jönnek létre, és valamennyi ideig tartanak. Közösnek értelmezett térben, és időben gondolkozva, egyfajta téridő elmélethez jut az ember. Kérdés, hogy egyáltalán, létezhet e téridő?

Ma a fizikában, a téridő egy olyan matematikai modellt képez, amely egyesíti a teret és az időt, egyfajta négydimenziós elméleti koordináta rendszert alkotva. Így a tér három dimenziója mellé, egy idődimenzió került, amelynek a meghatározható adott pontjai, egy-egy eseménynek felelnek meg. A relativitás, és a speciális relativitás elméletekben, az idő meggörbíti a teret. Az azokból „kifejlődött” húrelmélet pedig, már  extra dimenziókról tárgyal, és négynél is sokkal több dimenziók feltételezésével foglalkozik. Annak ellenére, hogy a négydimenziós matematikai téridő modell sem nyert még gyakorlati, fizikai jellegű igazolást.

A mai modern tudomány tehát, téridőről beszél a nélkül, hogy a tér, és az idő mibenléte, konkrét módon meghatározott, tisztázott lenne a fizikában. A relativitás, és kvantum-elméletek alapvetően abban hibáznak, hogy bennük sincsen a tér, és az idő konkrét módon értelmezve. Azért, mert azok, annyira általános fogalmakként szerepelnek a köztudatban, hogy a konkrét meghatározásuk, egyszerűen elmaradt. A tiszta tudománynak azonban, konkrétan megfogalmazott alapigazságokra kell épülnie, amit folyamatosan ellenőrizni kell, az új ismeretek függvényében is.

Ha ma, egy iskolás gyermeket megkérdezünk arról, hogy mi a tér, vagy mi az idő, jót mulat rajtunk, és nem hiszi el nekünk azt, hogy ezt a két alapvetően általános fogalmat, mi nem ismerjük. A számítógépes játékok közben, tér és idő természetes fogalmakká váltak számára is, amely különösebb magyarázatra már nem szorul. Még jobban fog kacagni, ha a téridő mibenléte felől érdeklődünk nála. Hiszen ez a fogalom is annyira természetes már számára. Pedig, a tudományban sem a tér, sem pedig, az idő mibenléte nem tisztázott ez idáig. Így a téridő mibenléte még zavarosabb. Konkrét értelmezés nélkül, természetessé vált általános értelmű fogalmakként használja a tudomány a tér, és az idő fogalmait. És ebből alakult ki a téridő fogalma is, egyfajta logikai, matematikai manipuláció által.

A rezgéseknél maradva, az egyszerű ingamozgás kínálkozik példaként, mint elemi rezgésforma. Galilei óta tudjuk, hogy az inga lengési, rezgési ideje állandó. Bármekkora legyen is az inga kitérése, és bármekkora legyen is a reá akasztott tömeg értéke, a lengési idő változatlan marad. A lengési idő, csak az ingaszál hosszától függ. Ha a felfüggesztéstől, a lengő tömegig, növeljük az ingaszál hosszát, akkor azzal arányosan, növekedni fog a lengésidő is. Ha a felfüggesztéstől, a lengő tömegig, csökkentjük az ingaszál hosszúságát, akkor pedig, azzal arányosan, csökkenni fog az inga lengési ideje is.

Így a lengésidő viszonyítása során, a térben észlelhető lengési távolság, és az egy lengéshez szükséges idő, párosult.  Így az idővel már távolságot is ki lehet fejezni, ha ismeri az ember az egységnyinek választott etalon szintű alapidő mértékét. Ennek az etalonnak az ismeretében már, bármilyen távolságot ki lehet fejezni az idővel is. Ha ugyanis, egy inga lengésidejét viszonyítva, 100 mm-t tesz meg egy másodpercnyi lengésidő alatt, akkor egy perc alatt 60-szor 100 mm-t fog bejárni. Az pedig, már komoly távolságnak minősül.

A reális viszonyítás érdekében, a lengésidő meghatározása által, hosszúsági értékkel társították az időt. A hosszúság azonban, továbbra is a tér eleme marad, ezért óvatlanul jutott el a tudomány a téridő fogalmához. Így a téridő elméletében, már az idő is dimenzionálható lett. Ettől függetlenül, a lengésidő, vagy rezgésidő fogalmi jelentése, még nem azonos az idő fogalmával. Csupán arra utal, hogy a térben történő lengés hosszát, nem hosszmértékkel, hanem óraszerkezettel viszonyították.  Így nem milliméterben határozták meg, hanem társították azzal az időegységgel, amely a viszonyítása során realizálódott időérték lett. Ha mérőszalaggal mérték volna, és a lengési távolság milliméterben lenne meghatározva, akkor lengésmilliméter lenne a neve, a lengésidő helyett?

Sokat segített a téridő fogalmának kialakulásában, a fénysebesség fogalma is. A fény sebességének viszonyítása során ugyanis, olyan elképesztő távolság alakult ki, amelynek a reális értelmezése érdekében, az egy másodpercnyi etalonidő lett a kézenfekvő mérce. 1 mp alatt ugyanis, 300 000 km az a távolság, amit a fényhatás megtesz. A csillagászati számításokat pedig, már fényévekben fejezik ki, mert azok, olyan nagy távolságú időértékeket takarnak, amelyek a hétköznapi időmértékekkel, szinte kifejezhetetlenek lennének. Így a fényévekkel távolságokat fejeznek ki a csillagászatban, mégpedig olyan távolságokat, amit a másodpercenként 300 000 km utat bejáró fényhatás tenne meg, egy év alatt. Így a térbe csempészett idő, mint a fény terjedési eseményének meghatározója, látszólag dimenzionált lett, mint a tér szükségszerű eleme. Ezért a csillagászat, a csillagok közötti távolságokat, fényévekben fejezi ki, míg a csillagászati térfogatokat, köbfényévekben. Úgy tűnik számomra, hogy csak az idő fogalmából kreált lengési, vagy periódusidő, és a hozzá rendelt fényév fogalmaival lehet az időt, a tér három dimenziója közé kényszeríteni.

De játszunk kicsit a téridővel. Ha a klasszikus fizika terét felosztjuk alkotóelemeire, akkor síkokat, vonalakat, majd végül pontokat kapunk. Ezt úgy értem, hogy a pont képez alapdimenziót, alapkiterjedést az Univerzumban. A pontok lineáris halmaza, az egyenes, amely egy dimenziós kiterjedést biztosít, ami a kiindulási ponthoz viszonyítva vonalként érvényesül. A vonalak halmaza két dimenziós területtel rendelkező síkokat eredményez. A síkok halmaza pedig, már három dimenziós térfogattal jellemezhető.

Pont –   alapkiterjedés, alapdimenzió

Vonal – 1 kiterjedés, 1. dimenzió ( hosszúság, pontok lineáris viszonya)

Sík –     2 kiterjedés, 2. dimenzió  ( hosszúság és szélesség négyzetes viszonya )

Tér –     3 kiterjedés, 3. dimenzió ( hosszúság, szélesség és magasság köbös viszonya)

Most osszuk fel alkotóelemeire az elképzelt téridőt.

Pont - sec.      ( Pontidő)

1. Vonal - sec. ( Vonalidő )

2. Sík - sec.     ( Síkidő )

3. Tér - sec.     ( Téridő )

4. Idő – sec.     ( Időidő ) (Abszurd)

Minden térelemhez tartozik idő, azzal soros értelmezésben, vagy csak külön, mint negyedik dimenzió? Ha csak negyedik dimenzióként szerepelhet, akkor pedig, miért éppen téridő a neve? Éppen ugyanúgy lehetne síkidő, vonalidő, vagy éppen pontidő is a dimenzionális meghatározása. Ha pedig, nincsen időm semmire sem, akkor terem sincsen hozzá? Ha pedig, van terem valamilyen esemény végrehajtásához, akkor azzal együtt, időmnek is feltétlenül kell lennie?

Ha elfogadom esetleg azt a kvantumelméleti állítást, hogy az idő meggörbíti a teret, a téridő elméletében, akkor mit tesz a síkkal, a vonallal, és a magányos ponttal? Milyen viszonyban állnak a tér alkotóelemei az idővel? Ráadásul, ha a negyedik dimenzióként kell értelmeznem az időt, akkor az egyenrangú a pont többi, valós kiterjesztéseivel? Ha pedig egyenrangú, akkor nem képes hatni a többi térelemre. Ennél fogva, ha nem képes meggörbíteni a vonalat, és a síkot, akkor a térrel, mint a pont három irányultságú kiterjesztésével, miért tesz kivételt? Továbbá, ha az idő meggörbíti, önálló dimenzióként a teret, akkor az önálló dimenzióként érvényesülő tér is meggörbíti az időt?

Pont    ( Alapkiterjedés )

Idő      ( Alapkiterjedéshez tartozó egységnyi részidő)

Vonal ( Az alapkiterjedés első dimenziója )

Idő     ( Az alapkiterjedés első dimenziójának a részideje )

Sík     ( Az alapkiterjedés második dimenziója )

Idő     ( Az alapkiterjedés második dimenziójának a részideje )

Tér     ( Az alapkiterjedés harmadik dimenziója )

Idő     ( Az alapkiterjedés harmadik dimenziójának a részideje )

Ha az idő meggörbíti a teret, akkor a tér, mit tesz az idővel? Az Univerzum alaptétele ugyanis, a kölcsönhatás törvénye, amelynek értelmében, minden hatással szemben, ellenhatás lép fel. Ha az idő, kvalitatív hatásként, meggörbíti a kvantitatív teret, akkor ellenhatásként a tér, hogyan reagál? Ha ellenhatás nélkül tűri a görbítgetés látszólagosan elképzelt tényét, akkor azzal ellentmond minden eddig megismert fizikai alapszabálynak. Ha pedig, a térre hatással van az idő, akkor a tér elemeiként meghatározható, térfogattal rendelkező anyagi testekre is hatással kell, hogy legyen. Így csak türelmesen kell várnunk a változást, mert az mindenképpen létrejön. Ezért nincsen szükség erőre, vagy energiára, mint a mozgásmennyiség kölcsönhatásban létrejött kifejezőire, mert az idő is ható képességgel bír. Így a változás csak idő kérdése. Egyéb hatás nem is kell hozzá.

Érdekesnek látszó észrevételem alapján, az idő által görbült térben, hogyan állapítható meg az egyenes irányultságú fény sebessége? Ha ugyanis, egyenes irányban indítunk el egy fényhatást, akkor az a tér görbületét fogja-e követni, vagy a térgörbülettől függetlenül, egyenesen halad-e? Honnan „tudja” a fény azt, hogy mi az egyenes, a görbe térben? Ha pedig, a tér görbületéhez igazodva teszi meg az útját, akkor honnan tudhatjuk azt, hogy egy másodperc alatt, meddig juthat el egyenes irányban? Ha pedig, a fény által bejárt görbe térúttal ellentétben, valami mégis egyenesen képes haladni, akkor hamarabb érhet egy adott pontba, mint a fény?  A görbült térben, az egyenes fogalma értelmét veszíti. Elvész a sík értelme is. És persze, a vonal egyenes jellege is. Vagyis, a tér görbült jellege csak úgy képzelhető el, ha az előtte való dimenziók, a sík és a vonal már görbék. De arról nem beszél a fizika.

Ha pedig, arra gondolok, hogy hogyan múlik az idő, akkor akaratlanul is beugrik az elmémbe az, hogy hogyan múlik, és görnyed vele a tér. A téridő részdimenziói közül, bármelyiknek az egyedi tulajdonsága jellemzi a többi részdimenziót is. A múlt, a jelen, és a jövő, egy folyamatot tükröz, amelyben az idő realizálódik. Ezek az idő dimenziói. A tér pedig, állandóan van, nem volt, vagy éppen lesz. Így a tér és az idő társításával, komoly logikai ellentmondásokba ütközünk. A vonalat, a síkot, és a teret, hogyan képzeljem el a múltban, a jelenben, és a jövőben? Mint az időt jellemző részfázisokban, részdimenziókban.

Ráadásul, a jelen számomra az abszolút időt képviseli, mert mindig most viszonyítok éppen. A múlt, és a jövő pedig, relatív időtényezők, mert csak most vagyok képes viszonyítani őket is, a jelenben. Így felmerül a kérdés számomra, hogy az abszolút jelen idő, vagy a relatív múlt, és jövő idő képezi-e a téridő elemét. Ha a jelen abszolút ideje, akkor a többi térelem is abszolút értékű számomra. Ha pedig, a relatív múlt, és jövő ideje, akkor a többi térelem is relatív számomra. Ellenkező esetben, paradoxonok jelentkeznek, az egységes téridő amúgy is paradoxikus elméletében. Az időrendiség, a tér „rendiségét” is biztosítja?

A relativitás elmélete alapján, ami Albert Einstein nevéhez fűződik, az anyag jelenlétében meggörbül a tér. Így a jelenség, a gravitáció látszatát kelti. Miért kell az anyagnak meggörbíteni a teret, ha az idő már amúgy is meggörbítette azt. Meddig görbülhet még az a szerencsétlen tér? Vagy visszagörbíti a teret az anyag? Azt a teret, ami az idő miatt már amúgy sem egyenes. Így az anyag tömege is hatással bír, görbítő hatással, mint az idő? Akkor melyiknek van erősebb hatása a térre vetítve? Az időnek, vagy a tömegnek? Számomra ez paradoxikus dilemma. Főképpen azért, mert úgy gondolom, hogy mindkettő tényező hatástalan.

A matematika képes arra, hogy az eltorzult fizikai elképzeléseknek is, realisztikus formát biztosítson, az emberi értelem számára. Így működhet a virtuális valóság is, ami a számítógépes játékok birodalmába vezet bennünket. A benne zajló események valószerűek, sokan függővé is válnak tőlük. De az a tény, hogy új életekkel ismét megpróbálhatjuk a játékokat, arra utal számomra, hogy mégsem kell túlságosan komolyan vennünk. Így a tudomány, amely a valóság megismerését célozta meg, kialakította a virtuális valóság élethűnek látszó modelljét. Szerencsére, ez a két valóság nem azonos dolog.

Szerintem, a pont alapdimenziójára visszavezethetően, a tér kvantitás, ami azt jelenti számomra, hogy a tér nem más, mint a pontból származtatott három irányú kiterjesztés. Így az egy, a kettő, és a három dimenziós lételeme is, kvantitatív értelmet nyer. Vagyis, ezek a pont által képviselt alapdimenziónak, egész számú többszörösei. Ezért, vezethető vissza a tér minden lételeme a pontra. Ezzel szemben, az idő kvalitás, kiterjedéssel nem rendelkezik. Vagyis, a létezése nem vezethető vissza az egységnyi kiterjedésű pontra, mint alapkiterjedéssel rendelkező alapkvantitásra. A tér nem önállóan létező tényező, hanem csak a pont harmadik irányú kiterjesztése. Valósan is léteznie kell, mert a testek tér-fogata arra utal. Ha pedig, a tér elméletében, mégis társítjuk az idő kvalitását a tér kvantitatív fokozataival, akkor paradoxonokhoz jutunk. Olyan logikai ellentmondásokhoz, amelyek az egész téridő elméletet jogosan kérdőjelezik meg. Ezért nem csoda, hogy nagyon sok tudós szakember, nem ért egyet a téridő elmélettel. Szépen hangzik, ez nem vitás.

Matécz Zoltán

2011.05.11.

matecz.zoltan@gmail.hu

Időutazás 2057-be: Milliméterre bedrótozva

Az ugyan szinte biztos, hogy 50 év múlva még melegebb lesz a Földön, de Dr. Michio Kaku elméleti fizikus kicsit mélyebbre ás, és megpróbálja kideríteni, hogy pontosan milyen is lesz az élet 2057-ben. Milyenné válik az emberi test, milyenek lesznek a városok és hogyan működik majd a világ? Ki akar inkább akkor élni?

Michio Kaku eredetileg nem jövőkutató hanem elméleti fizikus, többek közt a húrelmélet és számos más teória egyik megalkotója, summa cum laude-val végzett a Harvardon 1968-ban. Később a Berkeley-n doktorált 1972-ben, majd egy évvel később ösztöndíjjal kezdett tanítani a Princeton Egyetemen. A rövid biográfiából is látszik, hogy Kaku nem egy jöttment kuruzsló, hanem korunk egyik kiemelkedő tudósa.

Kutatásai során a szuperhúr elmélet, a szupergravitáció és egyéb modern tudományos témák kötötték le, amik során elég közel került a közeljövőt meghatározó technológiák fejlesztéséhez, de emellett egy igen népszerű média figura is vált belőle. Számos független amerikai rádió közvetíti két tudományos műsorát, a Felfedezéseket és a Fantasztikus Tudományt, de 70 tudományos publikációja és könyvei mellett megjárta a legnépszerűbb TV show-kat is, most pedig a Discovery egyik sorozatának lett a házigazdája és szülőatyja is egyben.

A 2057 című show három epizódja igyekszik nem elszakadni a realitásoktól, de mégis a legfrissebb tudományos eredmények alapján prognosztizálja a fél évszázad múlva elérhető eredményeket. Dr. Kaku kommentárjaival kísérve egyszerű történetek mentén mutatja be az akkori hétköznapokat. Ezek a történetek ugyan gyenge lábakon állnak, de egy oktatófilmhez képest még vállalható színészi teljesítményt nyújtanak. 

   

Az első rész témája az emberi test. Az alapkoncepció egy baleset, mikor is egy fiatalember a harmadik emeletről az ablakon keresztül esik ki és zuhan métereket. Manapság a történet itt véget is érne, hiszen órákkal később holtan találnák meg a szomszédok az úriembert, de nem itt. A jövőben a ruháink olyan apró chipekkel, érzékelőkkel és jeladókkal lesznek felszerelve, amik folyamatosan monitorozzák az életfunkcióinkat és amennyiben valamilyen komoly problémát, vérzést, vérnyomásesést vagy bármilyen egyéb életveszélyes esetet észlelnek, akkor értesítik a mentőket. Ezen túlmenően az egyébként 15 percen belül kiérkező mentő út közben már megkapja teljes kórtörténetünket, és előkészíthetik a megfelelő gyógyszereket, vért vagy bármit anélkül, hogy allergiás reakcióktól vagy bármilyen más speciális érzékenységtől kellene tartaniuk.

50 év múlva a mostani járművek helyett már újabb technológiákat használnak majd, de az emberiség régi nagy sci-fi álma még mindig nem valósul majd meg: nem lesz mindenkinek repülő autója. A technológia körülbelül akkor ér el arra a szintre, hogy már jól működő modelleket tudnak készíteni, de a tömeges elterjedés még várat magára.

A hatóságokat viszont helikopterek helyett ilyen járgányokkal szerelik majd fel. A kerekek mellett négy mini-hajtómű kap majd helyet, ami képessé teszi a járművet a helyben felszállásra, majd a hajtóművek elforgatásával nagy sebességű vízszintes mozgásra lesznek képesek, de leszállva a földre, normál járműként haladhatnak. Arról nem szól a fáma, hogy az égi KRESZ vajon milyen lesz, de a mentők, tűzoltók és rendőrök sosem kerülnek dugóba a jövőben, legalábbis addig, amíg az eget el nem takarják az ilyen autók. 

   

A lezuhant páciens tehát időben ellátást kap és beszállítják a legközelebbi kórházba, de életmentő beavatkozásokra van szükség. A film szerint szívet kell cserélni, illetve komoly műtéteket kell végrehajtani rajta. A jövő doktorai nem érintkeznek majd közvetlenül a pácienssel, hanem holografikus interfészen keresztül vezérelnek apró robotkarokat úgy, hogy egy nagy kézmozdulat helyettesíthet egy milliméternyi vágást. Egy mozdulattal válthatnak az eszközök között, ráadásul a robotok a kéz természetes remegését teljesen kiküszöbölik. A műtéteket akár távolból is végre lehet hajtani, ami főként a katonaság számára lesz nagy előny. A harctéren megsebesült katonákat robotrepülők gyűjtik össze és már a szállítás közben szakorvosok stabilizálják majd az állapotukat.

A sebesültnek vagy betegnek az új szívre vagy bármilyen szervre sem kell majd végigvárni a donorlistát, hanem akár 24 órán belül mesterségesen elő tudnak majd állítani egyet a szövetei és DNS-e alapján. Ezek talán megnyugtató információk, de az már kevésbé, hogy a WC-nk elemezni fogja vizeletünk összetételét, vagy éppenséggel az egész civilizált világ be lesz kamerázva és bárhol megtalálhatnak minket. A második epizódban a városokról esik szó. Az alaptörténet szerint egy régi motoros hacker bácsi (mostanság lehet 20 éves, a filmben inkább 70) érdeklődő unokáját meglepi egy új cápa holopet-tel. Ja igen, a gyerekek manapság kártyákat és mindenféle apró mütyűröket visznek a suliba, a jövőben viszont 3D-s virtuális háziállatokat futtatnak majd. A film szerint a technológia alapjai megvannak már most is, bár azt még biztosan nem sejtik hogyan lesz ebből teljesen szabadon mozgó háziállat. Leila hercegnő és R2D2 akkor már viccnek is rossz lesz.

A bonyodalom ott kezdődik, hogy a rosszcsont fiú és a rosszcsont nagyapa nem is sejti, hogy egy komoly vírust sikerült rászabadítani a városra, ami az áramellátást is veszélyezteti, hiszen minden teljesen online vezérelt. Az utak, a lakások, az üzletek, az épületek, autópályák, egyszóval minden be van drótozva és fel van szerelve érzékelőkkel, jeltovábbító rendszerekkel.

A megoldás előnye, hogy a bűnözés visszaszorítható, a forgalmi dugó körülbelül olyan fogalom mint manapság a pestisjárvány, illetve az információ kezelés, a kommunikáció soha nem látott akadályokat hág majd át. A hátrány viszont, amire a sorozat készítői nem fókuszáltak annyira, a magánélet szinte teljes hiánya. A biztosítók valószínűleg rákényszerítenek majd, hogy mindenhova érzékelőket tegyünk és következő évben a fejünkhöz vágják majd, hogy hányszor fogyasztottunk alkoholt, mennyire ettünk zsíros ételeket vagy éppen fogyasztottunk-e valamilyen tiltott tudatmódosítót. Kösz nem, de mégis. 

  

A filmben kialakult szituációt a rendőrség egy teljesen új ága oldja majd meg, akik ennek a fejlett elektronikus világnak az őrzői. A teljes rendszerre való rálátással pillanatok alatt visszakeresik a vírus forrását, lokalizálják és már indulnak is begyűjteni őket.

A városban ez idő alatt a vírus megbénítja a forgalmat, amit a kétségbeesett utasok sem tudnának megoldani, hiszen a járművek jó része automata módban működik - 50 év múlva a városi közlekedés során szinte kizárt, hogy szabadon lesznek engedve az emberek, gépek vezérlik majd a közlekedést, így sokkal jobb kihasználtságot adva a teljes úthálózatnak, jobb dinamikát a csúcsidőknek. A központilag vezérelt közlekedésben szinte elképzelhetetlen a dugó és a közúti baleset is. Halleluja, de ismét egy szabadsággal kevesebb.

Az sem okoz majd problémát a jövőben, hogy a nehezen elérhető vagy ritkán lakott területeket behálózzák, figyeljék vagy kommunikáljanak ott is. A harmadik epizódból kiderül, hogy már most tesztelik az első lézer alapú nagy sávszélességet biztosító gerinchálózatokat. Ez a megoldás műholdakon keresztül, célzott lézersugarakkal több ezer kilométert hidalhat majd át, illetve az addigra sok giga-terra-peta bitesre duzzadt adatéhséget is képesek lesznek kielégíteni. A Föld körül akkor már újabb sok ezer műhold kering majd. A köztes hálózati kommunikációért óriási Zeppelin-szerű léghajók felelnek majd, amik néhány tíz kilométer magasan keringve egymással és a földi adókkal is összekapcsolódva alkotják majd a jövő internetjének gócpontjait.

Az űrutazás akármilyen nagy álom, még ekkor is csak gyerekcipőben jár majd. A légkörön kívül egyre több kutatóbázis létesül majd, ahol a legfontosabb feladat az energiakrízis enyhítése lesz. 2057-re az utolsó néhány csepp olajon osztozkodik majd a világ, miközben a mostanság az energiatermelésből csak néhány ezreléket vagy százalékot adó technológiák törnek majd előre. Dr. Kaku nem teszi le a voksát sem a napelem, sem a biomassza mellett, hanem véleménye szerint az összes alternatív technológiának szerepe lesz.

A napelemek problémája jelenleg, hogy a szén alapú áramtermeléstől is alacsonyabb, vagy csak közel azonos hatásfokon képes a fényt elektromossággá alakítani, a többi pedig hő formájában feleslegesen távozik a rendszerből. Ez az alacsony hatékonyság megöli az ötletet, mert drága és mellesleg szintén környezetszennyező módon termel áramot. A később az űrben zajló kutatások viszont várhatóan rátalálnak egy olyan összetételre, amivel a jelenlegi 20-30% körüli hatékonyság helyett (ami abból adódik, hogy a fénynek csak bizonyos spektrumát tudják használni), 80% feletti hatékonyságot érnek el. 

  

Az ilyen jellegű űrbéli kutatásokhoz természetesen nem ártalmas, ha virágzó kapcsolat van a fent és a lent között. Régóta álmodozik mindenki egy nagy űrlift létrejöttéről, ami a mester szerint a jelenleg ismert anyagok felhasználása mellett lehetetlen. Még a titán sem elég erős és könnyű ahhoz, hogy egy vezető szálat hozzanak létre az űrállomás és a földi bázis között. Tudósok viszont már most kísérleteznek egy olyan anyaggal, ami az acéltól kb. 100-szor erősebb, de huszad annyi súlyú. A mesterségesen is nehezen előállítható anyag a méhkaptár mintázatát idézi és amennyiben sikerül belőle erős, stabil szálakat is létrehozni, akkor elkezdődhet a projekt gyakorlati kivitelezése. Az utazó kabin nem lenne túl nagy és a földi bázisról indított lézersugár adná a meghajtást, így feleslegessé válna az üzemanyag cipelése is.

Ami viszont nem változik az emberiségben még a jó szándékú tudósok szerint sem, hogy önzőek, kapzsik és hatalommániások lesznek a népek akkor is. A filmben az USA mellett egyenlő erejű félként szerepeltetik Kínát, illetve az EU is feltűnik gyakran. Kína és az USA harca nyilván a legnagyobb kérdés a jövőt nézve, de érdemes lenne fogadásokat kötni, hogy milyen nyelven beszélnek majd 50 év múlva a világ nagy részén. Aki ismeri a Firefly sorozatot, az biztosan mosolyog, hiszen a pár évvel ezelőtt készült űrcowboy sci-fi-ben egy kevert angol-kínai nyelv dívik a galaxis nagyrészében. Az energiakrízis miatt biztosan lesznek háborúk és vesztesek is, lesznek új fegyverek, láthatatlan katonák és precíz robotok. Ha a technika úgy fejlődik tovább, mint eddig, akkor mindenből előbb lesz fegyver, mint házi készülék.

A sorozat ugyan igyekszik minden jelenlegi kutatást számításba venni a jövő fürkészéséhez, de mégis csak egy sokadik utópia. Dr. Kaku már valószínűleg nem éli meg amit jövendölt, de bizonyára hozzátesz még ezt-azt az elkövetkezendő generációk mindennapjaihoz. A filmet a tematikus adón folyamatosan vetítik majd, illetve elérhető DVD formátumban is.

Mit hoz a jövő?

2010-ben az első robot túlesik a középiskolai érettségi vizsgán. Ez csupán egy a BTexact futurológusának, Ian Pearson elkövetkezendő évtizedre szóló jóslatai közül. A mesterséges intelligencia mindig szerepelt a futuristák remény-listáján, ám legtöbbször ez tűnik a legelérhetetlenebbnek.

A mai napig a legtöbb MI kutatás alig jutott tovább annál, hogy a robotokat a legalapvetőbb nyelvi gyakorlatokra tanítsák. Pearson szerint azonban az MI kutatás ugrásszerűen fejlődik, így az iskolában magoló robot nagyon is valós lehetőség. "2006-ra nagyon is lehetséges lesz, hogy egy robot általános kérdésekre válaszoljon, anélkül, hogy azokat előre beletáplálták volna" - nyilatkozott Pearson a BBC News-nak. Egy ilyen robot néhány év múlva képes lenne megfelelni a középiskolai követelményeknek, majd további pár év multán diplomát is szerezhetne.

Az idei év előrejelzései ennél jóval evilágibbak. Pearson szerint a beszélőfej technológia lesz az egyik idei újdonság, ami lökést adhat a háttérbe szoruló videó-konferenciáknak, míg a sebesség megszállottainak óvatosabbnak kell lenniük az intelligens macskaszemek bevezetése miatt, melyek sebességmérő kamerákat is rejtenek magukban. Az íróasztalok képe is megváltozik a lég-billentyűzet és lég-egér bevezetésével.

2003 már kissé sci-fi-be illőbbnek tűnik a videó-ékszerek és a szemüvegek virtuális retina-képernyőinek köszönhetően. Jövőre valóra válhat a sokat emlegetett intranet, azaz a háztartási eszközök hálózatba kötése. Természetesen nem maradhatnak el az okos ruhadarabok sem, ha a jövőről esik szó. A hőmérsékleti tulajdonságaikat változtató illetve a napenergiát tárolni képes ruha csupán kettő a lehetőségekből. Ez utóbbiak nem a mindennapi használatban tűnnek majd fel, sokkal inkább a luxus kategóriában, azonban a hadászatban is nagy jelentőségük lehet.

"Sokaknak nehéz elhinni vagy elfogadni ezeket a változásokat, amikor a világ fele még telefonálni sem tud" - tette hozzá Pearson, bár ő hisz benne, hogy a technológia áthidalhatja a nehézségeket. "A Palm-pilot szerű eszközök, melyek szabadon terjeszthetők és lehetővé teszik a fejlődő világ lakóinak oktatását, az egyik legfontosabb technológiája lesz a világ azon részének."

2006 környékén jelenhetnek meg az érzelmileg érzékeny játékok. Ha nem is lesznek olyan kifinomultak, mint Spielberg AI című filmjének játékmackója, ezek a játékok is értékes társakká válhatnak. "Már rendelkezünk olyan technológiákkal, ami képes a stressz érzékelésére a bőr állapotának és hőmérsékletének mérésével, ezt nem nehéz átültetni a babákba, melyek képesek lesznek beszélgetni is a gyerekekkel" - mondta. Nem minden jövőbeli robot lesz ilyen barátságos, a bogár nagyságú robotok fontos szerepet játszhatnak háborús időkben a felderítésben vagy akár a számítógépes hackerkedésben is. A legbizarrabb jóslat azonban az, miszerint a legjobban kereső híresség 2010-ben szintetikus lesz, a rossznyelvek szerint ez a pont már be is teljesült.

A nanotechnikában lehet a hadviselés jövője

Ha a kutatók elvárásai teljesülnek, akkor a közeli jövő harcosai olyan zajtalanul cirkálhatnak egy trópusi veszélyzónában, mint a levélre leszálló lepke.

Tudósok szerint 2025-re a hadi felszerelések annyit fejlődnek, hogy a katonák képesek lesznek érzékelni a készülő támadást, kaméleonként idomulhatnak környezetükhöz, és a kifelé vetített hőmérsékletüket is szabályozhatják. Ez főként a nanotechnológiának lesz köszönhető, ez a tudomány olyan apró részecskékkel foglalkozik, melyek kisebbek 100 nanométernél, avagy szélességük egy emberi hajszál századrésze. Az anyagok tulajdonságainak megváltoztatásával, mint a parányi nanorészecskékkel megerősített műanyag, a nanotechnológia képes lesz 40-60 százalékkal könnyebb sisakok és önmagukat megfoltozó sátrak előállítására.

Az új technológia érkeztével a vegyvédelmi felszerelések, melyek a veszélyes gázoktól és halálos mikroorganizmusoktól védenek a fejlődés egészen új szakaszába lépnek. Az új egyenruhák szellősebbek és 20 százalékkal könnyebbek lesznek az eddigieknél. "Még korai szakaszban vagyunk ahhoz, hogy megjósoljuk, hogyan forradalmasítja a nanotechnolgia a hadi felszereléseket" - mondta Tom Tassinari, a Soldier System Center tudósa. "A terepen végzett kutatások máris óriási reményeket igének." Az Egyesült Államok hadserege elég szerény összeget különített el tudományos és technológiai kutatások számára, bár tekintélyesnek tünet a 8,8 milliárd dollár, ám ez a teljes költségvetésük mindössze 2,7 százaléka. Ennek ellenére a nanotechnológia kulcsfontosságú helyet foglal el a hadsereg terveiben, a vegyi és biológiai anyagok észlelése és a nagy erejű lézerek mellett. Ennek jeleként a Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy a nanotechnológiával foglalkozó intézmények támogatása mellett kialakítja saját csúcs kategóriájú kutató központját. Ez az intézmény, mely egy már létező egyetemen belül fog működni az elkövetkezendő öt évben 50 milliós támogatásra számíthat.

Az új technológia a kereskedelemben is megjelent, a Toyota autóitól a Nike edzőcipőkig, minden területen fejlődtek a termékek és pénzt spóroltak a cégek. A Toyota már a kilencvenes évek elején használta a technológiát, az így készített anyag ellenáll a motor hőjének és olcsóbb az előállítása bármely más magas szintű műanyagéhoz képest, így nem tartott sokáig az elfogadása. Ami a jövőt illeti, a hadsereg átültetné a kereskedelmi szektorban már elért eredményeket saját fejlesztéseibe. "Rengeteg kutatás folyik, melyeket figyelemmel kísérünk és megvizsgáljuk, hogy hogyan lehetne alkalmazni katonai téren" - mondta Tassinari. "A nanotechnológiával olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel az anyagokat, melyekkel nem rendelkeztek" - mondta Dr. Mike Sennett a Soldier System Center anyag tudományi csapatának tagja. "Célunk, hogy a katonák mindent el tudjanak végezni kevesebb eszközzel és könnyebb felszereléssel, mint ezidáig".

Fejlesztik az űrbombázót?

A Pentagon folyamatosan vizsgálja egy "űrbombázó" kifejlesztésének lehetőségét. A Los Angeles Times szerint Donald Rumsfeld védelmi miniszter megbízta a Pentagont, hogy vizsgálja meg a katonai űrrepülő kifejlesztésének lehetőségét, melyeket "gyors általános bevetéseken" használhatnának, amely akár 90 perc alatt átér a világ túlsó felére, és közel 100 kilométeres távolságból tudná ledobni a bombáit.

A Pentagon szóvivője, Craig Quigley ellentengernagy elmondta, hogy a Pentagont érdekli a koncepció, mivel krízishelyzetben "a hadsereg ennél gyorsabban semmit nem tudna eljuttatni egy harci övezetbe... számos hadszíntéren hasznos lenne".

Ez valószínűleg nem tölti el túlzott örömmel a többi kormányzatot, mivel az űrrepülő a műholdak megsemmisítésére is képes ezáltal kirobbantva a nemzetközi űrfegyverkezést. A Pentagon vezetői azonban ragaszkodnak ahhoz, hogy a gépet csak földi célpontok ellen vetik be. Rumsfeld szerint ez a Buck Rogers stílusú bombázó "rendkívül értékes lenne" a légierő számára.

John E. Pike, a GlobalSecurity.org, egy független kutató szervezet vezetője szerint komolyan kell venni Rumsfeld és a Pentagon törekvéseit. A tervek olyannyira komolyak, hogy már az Egyesült Államok rakétavédelmi programjának részévé váltak

A harcigép segítene az Egyesült Államoknak kiküszöbölni a legnagyobb nehézséget, a távoli célpontok megsemmisítését, miközben a külföldi támaszpontjaik fogyóban vannak és ezen felül rendkívül sebezhetőek is. Úgy tűnik a Pentagon egyik lehetséges jelöltje a NASA által fejlesztett majd öt éve technikai és anyagi problémák miatt sutba dobott, többször is felhasználható űrrepülőgép lenne. A légierő időközben kifejezte abbéli szándékát, hogy részt vegyen az X-33 Venture Star programban.

Szakértők szerint egy ilyen bombázó a háború első perceiben elsöpörhetné a kulcsfontosságú célpontokat, biztonságos teret nyitva ezáltal a hagyományos vadászgépek számára. Az ilyen magasságból ledobott fegyverek annyira erősek lennének, hogy nem is kellene robbanófejekkel körülvenni. A mérnökök számára nem kis kihívás lesz a megfelelő hőálló védőréteg kialakítása, hiszen a légkörbe való belépéskor több ezer fokra is felhevülhet a gép. Az elemzők szerint az előállítás költsége lehet a legnagyobb leküzdendő akadály.

U-236 izotópot találtak az urántartalmú lövedékekben

Az ENSZ környezeti programjába (UNEP) bevont egyik svájci kutatóintézet 2001. január 16-i sajtóközleményében tudatta, hogy vizsgálataik során urán 236-os izotópot (U-236) találtak egy olyan szegényített urán lövedékben, amelyet a NATO az 1999-es koszovói konfliktusban használt. A közlemény szerint az urán 236-os jelenléte arra utal, hogy a lövedékhez felhasznált szegényített urán egy része "reprocesszált" uránból származik.

Az MTI 2001. január 17-i hírében mindezt úgy aposztrofálta, hogy "egy svájci kutatóintézet szerint a NATO Jugoszlávia elleni légitámadásaiban felhasznált uránötvözetű lövedékköpenyek súlyosan mérgező és rákkeltő plutóniumot is tartalmazhattak". Az MTI 2001. január 24-i tudósítása szerint a Pentagon szóvivője közölte, "az amerikaiak által végzett megfigyelések alapján semmi nem utal arra, hogy a szegényített urániumban található, «hihetetlenül alacsony mennyiségű» plutónium az elhanyagolhatónál nagyobb mértékben hatna az egészségre, illetve a környezetre".

Tekintsük a hírek hátterében álló tényeket! 
Az ENSZ környezeti programja keretében már 2000-ben részletes vizsgálatok indultak a szegényített urán tartalmú lövedékek alkalmazásának lehetséges kockázatai és következményei kivizsgálására. Ennek keretében 2000. november 5. és 17. között az UNEP szakértői 11 olyan helyszínt kerestek fel Koszovóban, ahol a NATO ilyen lövedékeket használt. Több mint 300 talaj-, víz- és növénymintát gyűjtöttek az érintett területekről, valamint több lövedéket, illetve lövedék darabot is találtak. A begyűjtött mintákat öt európai laboratórium kezdte el vizsgálni. Az öt laboratórium egyike a fent idézett svájci labor. A vizsgálatok első, nem hivatalos eredménye volt az, amelyet január 16-án nyilvánosságra hoztak. A végső jelentést 2001 márciusára ígérik.

Mit mutat a most nyilvánosságra hozott részeredmény, illetve az amerikai beismerés? 
A svájci laboratórium által a szegényített urán lövedékben talált urán 236-os izotóp a természetben nem fordul elő, mesterséges anyag. Ez az urán 235-ös tömegszámú, természetes izotópjából akkor keletkezhet, ha az uránt atomreaktorban használták fel. A svájci laboratórium jelentése szerint a lövedékből származó mintában az urán teljes mennyiségén belül 0,0028% volt a 236-os izotóp részaránya. Ez az adat egyértelműen mutatja, hogy a lövedékekhez felhasznált szegényített urán egy része ténylegesen reprocesszálásból származik (a fogalom magyarázatát lásd később).

Ez a tény bizonyos szempontból új megvilágításba helyezi a szegényített urán megítélését és potenciális veszélyességét. Ennek megértéséhez tekintsük az 1. ábrát. 

1. ábra. Tisztán természetes uránból származó szegényített urán előállítási folyamata

Az 1. ábráról látható, hogy normál esetben (és ezzel az esettel számoltak az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott szakértői vélemények) a szegényített urán a természetes urán dúsításakor keletkező melléktermék. Mivel az atomerőművek számára az urán ritkább, 235-ös tömegszámú izotópja az értékes, ezért az ún. dúsító üzemekben a 235-ös tömegszámú izotóp részarányát a természetes 0,72%-ról 3-5%-ra növelik meg. Az eljárás során visszamaradó uránban ennek következtében a 235-ös izotóp részaránya mintegy 0,2%-ra lecsökken. A dúsítás e melléktermékét nevezi a magyar szaknyelv szegényített uránnak (angolul Depleted Uranium), hiszen az a 235-ös uránizotópban szegény. Az USA Energetikai Minisztérium (Department of Energy - DOE), valamint az USA Védelmi Minisztérium (Department of Defense - DOD) közleménye szerint azonban nem csak ilyen szegényített uránt használtak a lövedékek gyártásához, hanem reproceszálásból származó uránt is, ami egybecseng a svájci labor mérési eredményeivel.

Mi a reprocesszálás?
Nukleáris üzemanyag atomreaktorban történő felhasználása után számtalan olyan anyag található még az üzemanyagban, amelyek újra felhasználhatóak. Egyrészről a természetesnél magasabb részarányban lehet az üzemanyagokban 235-ös urán izotóp, amelyet érdemes kinyerni és újra felhasználni. Másrészről az atomreaktor üzeme során az urán 238-as izotópjából - többek között - plutónium is keletkezik, amelynek bizonyos izotópjai nukleáris üzemanyagként használhatók, illetve nukleáris fegyver készítésére is alkalmasak (például a plutónium 239-es tömegszámú izotópja). Az 1950-es és 1960-as években a katonai nagyhatalmak üzemeltettek olyan atomreaktorokat, amelyek alapvető célja nem az energiatermelés volt, hanem működésüket arra optimalizálták, hogy minél több, atombomba gyártásra alkalmas plutóniumot termeljenek. Ilyen esetben a kiégett (elhasznált) fűtőelemeket a reaktorból történt kivételt követően 3-5 évig pihentetik, mialatt radioaktivitásuk körülbelül az ezredrészére csökken. Ezután a reprocesszáló (újrafeldolgozó) üzemben a fűtőelemeket erős savakban feloldják, majd kémiai úton szétválasztják a plutóniumot (ami felhasználható atombombához), az elhasznált uránt (ami egy dúsítási folyamat után újra felhasználható), a hasadási termékeket (ami nagy aktivitású radioaktív hulladék), végül a szerkezeti anyagokat (például a fűtőelemek burkolatát). A reprocesszálási maradékként (ld. a 2. ábrán) elkülönített urán összetétele, a kinyerhető plutónium minősége és mennyisége nagymértékben függ attól, hogy milyen reaktort alkalmaznak. A mai korszerű energetikai reaktorokat energiatermelésre optimalizálják, moderátoruk víz, így bennük 3-5% dúsítású uránt alkalmaznak, és egy adott üzemanyag kazetta 3-4 évig is egyfolytában a reaktorban marad. 

2. ábra. Kiégett üzemanyag újbóli felhasználásának sémája

Az 50-es, 60-as évek katonai reaktorait nem dúsított, hanem természetes uránnal üzemeltették . Ezekben a reaktorokban a moderátor grafit volt és - mivel céljuk a plutóniumtermelés volt, így - az üzemanyag kazetták mindössze néhány hónapig voltak a reaktorban. Az energetikai és a katonai reaktor működése között alapvető különbség, hogy más lesz a kiégett üzemanyag összetétele, így eltérő lesz a reprocesszálás során elválasztott anyagok mennyisége és aktivitása is.

Reprocesszált urán újbóli bevezetése a dúsítóba
Az USA DOE 1999-es sajtóközleménye szerint a Paducah-ban működtetett dúsítóban 1953 és 1964, valamint 1969 és 1976 között összesen körülbelül 90 000 tonna reprocesszált uránt dolgoztak fel (ld. 2. ábra). Közlésük szerint ebben az uránban többek között 328 gramm plutónium és 18,4 kg neptúnium volt. A dúsítás technológiájából eredően ezt az uránt először gáz halmazállapotúvá alakítják, melynek során a szennyezők (plutónium, neptúnium) nagy része elválasztásra kerül, bizonyos részarányuk azonban szennyezőként bekerül a dúsítási folyamatba és egyrészről lerakódva a berendezés részegységeinek belsejében szennyezheti azt, másrészről pedig bekerülhet a dúsítási folyamat melléktermékébe, a dúsítási maradékba. A DOE becslése szerint a 90 000 t reprocesszált uránban eredetileg megtalálható 328 gramm plutóniumból mindössze 0,1 gramm került be a dúsítási folyamatba, a többi plutóniumot még a dúsítás előtt el tudták választani. A DOE szerint a reprocesszált uránban 4*10-9 lehetett a plutónium részaránya (tíz milliárd atomban négy darab plutónium atom van), ami egy nagyon alacsony érték. Az USA Védelmi Minisztériuma 2000 decemberi közleményében elismeri, hogy a DOE-tól átvett szegényítetturán-készletekben, amelyekből harckocsipáncélt és szegényítetturán-lövedékeket készítettek, ténylegesen lehettek szennyezők, pl. plutónium és neptúnium az előbb említett arányban. Ugyanez a jelentés közöl egy becslést, mely szerint körülbelül 0,8%-kal nagyobb az ilyen anyagoktól származó sugárdózis, mintha az anyag mentes lenne ezektől a transzurán szennyezőktől.

Mit lehet tudni a szegényített urán lövedékek tényleges összetételéről?
A korábbiakban már hivatkozott svájci laboratóriumi eredményeken kívül (amely szerint a lövedékből származó mintában az urán teljes mennyiségén belül 0,0028% volt a 236-os izotóp részaránya), rendelkezésünkre állnak egyéb mérési eredmények. Az USA-ban 1995-ben és 1996-ban több mérés is készült a lövedékekben ténylegesen felhasznált szegényített urán összetételével kapcsolatban, melyek az U-236 koncentrációjára 0,003% eredményt adtak. Ez jó közelítéssel megegyezik a mostani mérés 0,0028%-os eredményével. Mivel ez az érték mintegy 75-ször kisebb annál, mint amit csak energetikai reaktorban származó kiégett üzemanyag újrafeldolgozásakor kapnánk, arra lehet következtetni, hogy a Paducahban működő dúsítóban katonai reaktorból származó üzemanyagot is feldolgoztak (ld. 2. ábra), valamint az újrafelhasznált üzemanyag a dúsítóban feldolgozott uránnak mintegy nyolcadát tehette ki. A most folyó vizsgálatok során egyelőre egyetlen laboratórium sem tudta kimutatni a plutónium jelenlétét, ami azonban nem jelenti azt, hogy a későbbiekben sem fognak nyomokban plutóniumot találni. A Műegyetem Oktatóreaktoránál képesek lennénk a szegényített urán összetételének elemzésére és egy esetleges plutónium szennyezés kimutatására, mintát azonban ehhez eddig nem tudtunk beszerezni. Mivel a plutónium mennyiségét illetően egyéb adat egyelőre nem áll rendelkezésünkre, meg kell elégednünk azzal a becsléssel, amelyet az USA Védelmi Minisztériuma ad közleményében, vagyis néhányszor 10-9 részarányról beszélhetünk.

Milyen kockázatot jelenthet a lövedékek plutónium és egyéb szennyező tartalma?
A fent megadott szennyező tartalom belégzés esetére (inhaláció) is elhanyagolható mértékű, mintegy 0,7% inhalációs dózis növekedést okozhat a szennyezők nélküli, tisztán természetes uránból előállított szegényített uránhoz képest. Ez a többlet dózis továbbra sem indokolhatja azokat a megbetegedéseket, amelyeket az utóbbi időszakban összefüggésbe hoztak a szegényített urán katonai alkalmazásával. Továbbra is fenn kell tartani azt a véleményt (ld. a korábbi tanulmányt), mely szerint a szegényített urán esetén főként a nehézfém kémiai mérgező hatásával kell számolni, nem pedig annak sugárzásával.

Véleményünk szerint azonban két alapvető probléma mutatkozik: 

• A plutónium összegyűlhet szemcsékbe is és nem lehet pontosan megmondani, hogy egy-egy lövedék esetében nincs-e jelentős eltérés a plutóniumtartalomban. 

• Etikailag vitatható, hogy miért kellett olyan szegényített uránt is felhasználni ezen lövedékek gyártásához, amely reprocesszált urán újbóli dúsításából származik, amikor az USA-ban igen nagy, szennyezők nélküli szegényített urán készletek is rendelkezésre állnak.
  
  Pontos, tudományos szempontból is megalapozott értékelést csak akkor várhatunk, ha elkészülnek a végleges laboratóriumi elemzések. Ezalatt az idő alatt is fontos lenne, hogy a vizsgálatok ne csak a szegényített urán hatásainak elemzésére irányuljanak, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy más okok állnak a megbetegedések hátterében. A vizsgálatok rossz irányba terelése pedig maga is közvetlen áldozatokat követelhet. Napjaink egyik legsürgetőbb feladata tehát az lenne, hogy az orvosok minél hamarabb találják meg a diagnózist és derüljön ki, van-e Balkán-szindróma és ha igen, okozhatta-e azt a szegényített urán tartalmú lövedékek alkalmazása. A sajtó ebben az időszakban azzal tudná előrelendíteni a folyamatokat, ha a lehetséges okokat kutatva nem csak a szegényített uránra fókuszálna, hanem megpróbálná a legalaposabban körbejárni a problematikát.
  
  A tanulmányt készítette:
  Dr. Aszódi Attila
  egyetemi docens
  BME Nukleáris Technikai Intézet
  Oktatóreaktor Nagylaboratórium vezetője

2030-ra eltűnhet az északi jégtakaró 

A nyári szezonban egyre gyorsabb az olvadás, így az év egy részében teljesen eltűnhet a jég.

Obama amerikai elnök a Clean Power Act névre keresztelt, az úgynevezett tiszta energiát előtérbe helyező törvény ismertetésekor beszélt arról, hogy az északi jégtakaró zsugorodása a Szovjetunió szétesése óta a legszembetűnőbb változást jelenti az atlaszon. Ezen felbátorodva a National Geographic most egy rövid animáción mutatja meg nekünk a változás mértékét, mégpedig saját térképeik felhasználásával.

A jelenség persze egyáltalán nem új, hiszen az utóbbi években számos alkalommal olvashattunk az északi jégtakaró visszahúzódásáról, a nyári olvadás egyre drámaibb gyorsaságáról. Ennek ütemét a szintén amerikai National Snow and Ice Data Center viszonylag pontosan követi, így nemcsak a fenti animáció, de részletes adatok is rendelkezésünkre állnak. Erre támaszkodva jelentette ki az NSIDC igazgatója, hogy 1979, vagyis a modern műholdas megfigyelés elindulása óta, minden egyes évben veszteséget mutattak ki a jégtakaró kiterjedésében. A változás leginkább a késő-nyári olvadás idején, szeptemberben mutatkozik meg, ezt pedig a National Geographic atlaszai is jól szemléltetik - az utolsó kép például a tavalyi kiadásból származik, amely egy 2012-es NASA-jelentésen alapult. 

Rosemary Wardley, az NG térképésze kijelentette, hogy évtizedenként átlagosan 13 százalékkal kisebb a jégtakaró, ami így 30 éven belül a nyári szezonban akár teljesen eltűnhet. Ez az elkövetkező évszázadban biztosan bekövetkezik majd, de legkorábban 2030-ban elérkezhet, így a jég jelenléte kizárólag a téli évszakban lesz megtapasztalható, ami persze nagy hatással lesz a növény- és állatvilágra. A jegesmedvék például drámai veszélybe kerülnek, hiszen ők a jégtáblákra támaszkodnak, ezek biztosítják a pihenés lehetőségét, míg a rénszarvasok a tundrára jellemző növényzet eltűnése miatt szenvednek majd - a jávorszarvasok viszont jól járhatnak, hiszen ők nem sajnálják majd a melegebb övezetekben található növények felbukkanását és elterjedését.

A tengerszint magassága nem változik majd jelentős mértékben, ami viszont egyfelől új gazdasági lehetőségeket jelent (a hajózás és a terület kiaknázása szempontjából), az otthon (a tengerek melegedése miatt) az időjárási trendek változását okozhatja.

Műhold figyeli a sarki jég vastagságát 

Az európai műhold a klímaváltozás következményeit méri fel és a navigálásban is segít.

Az európai űrügynökség, az ESA, a napokban tette közzé a CryoSat-küldetés eddigieredményeit, kiegészítve azokat egy újonnan elindult internetes oldallal, amelynek révén csaknem valós időben követhetjük nyomon a sarki jég vastagságának és kiterjedésének változását.

A CryoSat névre keresztelt műhold még öt évvel ezelőtt állt pályára, fő feladata pedig az északi-sark jégtakarójának vizsgálata, az ezzel kapcsolatos pontos adatok rögzítése. Az eszköz folyamatosan méri a tengerfelszínt beborító jég vastagságát, mégpedig egy altiméter, vagyis a tengerszint feletti magasság mérésére alkalmas műszer segítségével - a kapott adatokat ezután a központnak küldi vissza. Az eredmények mellett a bejelentés másik fontos része egy új weboldal elindulása, amely a brit Centre for Polar Observation and Modelling (CPOM) által nyújtott gyors adatfeldolgozás révén csaknem valós időben, mindössze kétnapos csúszással mutatja meg nekünk a pontos helyzetet, különös tekintettel a jégtakaró vastagságára.

Az eredmények vegyes képet mutatnak, hiszen míg a sarki jég kiterjedése éppen most, 2014-ben volt a legkisebb, vastagsága ezzel egy időben (az egy évvel korábbi állapothoz képest) átlagosan 25 cm-rel nőtt. Norvégia partjainál, a Svalbard-szigeteknél azonban a vastagság mindössze 1 méter, vagyis éppen a fele volt a 2011 telén mértnek, amikor a CryoSat először küldte vissza adatait, ez pedig egybeesik az azt körülölelő Barents-tenger lassú felmelegedésével.

A műhold azonban nemcsak a klímaváltozás következményeit méri fel, hanem a navigálásban és a helyszínen tevékenykedő gazdasági társaságok munkájában is segít, amire azért is szükség van, mert a felmelegedéssel egy időben egyre élénkebb az emberi tevékenység, ahogy egyre többen próbálják kiaknázni a régióban rejlő gazdasági potenciált, legyen szó a hajózásról vagy a nyersanyagok kitermeléséről. A jégtakaró változásainak pontos és gyors jelentése számukra jelent majd nagy könnyebbséget.

Megaaszály jöhet az USA-ban 

Több évtizeden át sújthatja az Egyesült Államok délnyugati részét a kivételes szárazság.

Néhány nappal ezelőtt még arról írtunk, hogy az extrém szárazság miatt eltűnő, illetve a területről hiányzó vízkészletek miatt Kalifornia állam egyes részei megemelkedtek, most pedig egy friss tanulmány azt vetíti előre, hogy a térségben állandósulhat a korábban kivételesnek nevezett helyzet, ami több évtizedes nehéz időszakot jelentene.

Az U.S. Geological Survey a Cornell Egyetem és az Arizona Egyetem közreműködésével készítette el az új anyagot, amelyben az Egyesült Államok délnyugati részén uralkodó viszonyokat igyekeztek felmérni az itt várható esetleges változásokkal együtt. Ebben meglehetősen pesszimista hangon nyilatkoznak a térség várható jövőjéről, szerintük ugyanis egyre nagyobb az esély az úgynevezett megaaszály bekövetkeztére, amely azt jelentené, hogy mintegy három évtizeden keresztül extrém, kivételesnek minősülő szárazság állandósulna ott.

A dokumentumban szereplő adatok szerint az elkövetkező évszázadban 20-50 százalék közötti esély mutatkozik erre, de az egy teljes évtizeden át tartó hasonló időszak már 50 százalékos valószínűséggel fordulhat elő, ami szintén nem túl sok jót jelentene az ottani lakosságra és a környezetre nézve. Jellemző, hogy míg egy évvel ezelőtt Kalifornia állam területének 11 százaléka szerepelt a két legrosszabb kategóriában (extrém és kivételes) addig a múlt héten már 81 százalék felett állt ez a mutató, a szárazságot monitorozó ügynökségtérképén pedig továbbra is nagyon gyakori a vörös színnel jelzett rész.

Itt még további munkára lesz szükség, hogy pontosabban felmérjék a ránk váró jövőt, ám a szakemberek igyekeznek kiemelni, hogy már most jóval nagyobb figyelem fordul a terület felé, mint korábban, többek között ennek is köszönhető a negatív hangvételű jelentések szaporodása.

A lehűlésnél sokkal később jött az első jégkorszak 

Egy nemzetközi kutatócsapat szerint a globális lehűlés és a jégkorszak bekövetkezte nem esett egybe.

Az Ausztrál Nemzeti Egyetem, valamint a brit Nemzeti Oceanográfiai Központ és a Southampton Egyetem szakemberei közös tanulmányban jelezték, hogy kutatásuk eredménye ellentmond az eddigi feltételezéseknek, legalábbis ami a tengerek hőmérsékletének süllyedését, illetve a jégkorszak beköszöntét illeti. Szerintük a két esemény nem esett egybe, ezzel pedig közelebb jutottak a természetes mechanizmusok megértéséhez.

A kutatócsapat egy új eljárás révén fel tudja mérni a tengerek vízének hőmérséklete, valamint a vízszint változása közötti összefüggéseket, mégpedig egészen 5,3 millió évre visszamenőleg. A számukra igazán érdekes periódus azonban a 2-3 millió évvel ezelőtti, eddig ugyanis azt gondolták, hogy a globális lehűlés és az első intenzív jégkorszak kezdete nagyjából egybeesett, erre a fontos eseményre pedig 2,5 millió évvel ezelőtt került sor. A Földközi-tengerből származó, esetenként több mint 5 milliós éves planktonmaradványok, fosszíliák vizsgálata révén azonban ettől eltérő adatokat mutattak ki, ami további munkára ösztönözte a kutatókat.

A planktonfosszíliák oxigénizotópjainak vizsgálatával sikerült kimutatni, hogy a hőmérsékleti szintek csökkenése 2,7 millió évvel ezelőtt indult meg, az első komolyabb jégkorszak viszont csak 2,15 millió évvel ezelőttről volt kimutatható, vagyis ez jókora késéssel jelent meg. Ez utóbbira magyarázat, hogy a tengerek befagyásával a gibraltári-szoroson keresztüli vízcsere is alaposan lecsökkent, ez változást okozott az oxigénizotópok szintjében, ami viszont nagyon pontosan követhető a Földközi-tenger medencéjében talált fosszíliákból. A két fontos jelenség elválása egymástól sok kérdésre választ adhat, ezzel pedig a jelenleg zajló klímaváltozás is jobban felmérhető lehet.

A szakemberek szerint ez mindössze az első lépés az ősi folyamatok rekonstruálásában, a tudományos érdeklődés mellett azonban gyakorlati hasznot is remélnek, amely nemcsak a hatékonyabb környezetvédelmet, de akár az olajipart is segítheti, többek között a lerakódások struktúrájának jobb megértésével .

Már nem állítható meg a globális felmelegedés 

Feleslegesek a kvóták, mivel a CO2-kibocsátás teljes leállítása sem fordítaná vissza a felmelegedést.

Brit és amerikai kutatók egy közös tanulmányban szögezik le, hogy gyakorlatilag felesleges megalkotni a környezetvédő csoportok és a diplomaták egy része által sürgetett új szén-dioxid kibocsátási kvótákat, ugyanis az emisszió teljes, azonnali leállítása sem tudná mérsékelni a beindult folyamatokat.

A National Academy of Sciences, illetve a Royal Society szakemberei egyetértenek abban, hogy a fejlett országok által ígért jövőbeni csökkentések semmilyen hatással nem lesznek a globális felmelegedésre, ezen kvótákat tehát teljesen felesleges megalkotni. Dacára annak, hogy az Egyesült Államok saját kibocsátásának 80 százalékától szabadulna meg 2050-re, az Európai Unió pedig saját területén 2040-re mintegy 40 százalékos csökkentést erőszakolna ki a szén-dioxid kibocsátása terén, ez már túl későn jön ahhoz, hogy bármilyen hatással legyen a globális trendre - az évszázad végére így átlagosan 2,6 és 4,8 Celsius-fok között emelkedik majd a hőmérséklet.

A kutatók kiemelik, hogy a felmelegedés valóban az emberi tevékenység eredménye, ebben az ennek következtében megugró CO2-kibocsátás játssza a főszerepet, a folyamatot azonban abban az esetben sem tudnánk visszafordítani, amennyiben azonnal, teljes körűen megszüntetnénk a káros gázok kibocsátását. Az iparosodás korszaka előtti szintre ettől még nem állna vissza a felszíni hőmérséklet, az óceánok szintje még évszázadokig ugyanúgy emelkedne, a teljes folyamat pedig nagyjából ezer év múlva térne vissza a kiindulása állapotba - ez emberi léptékkel az örökkévalóságot jelenti.

A fenti állításnak ellentmondani látszik, hogy a Nagy-tavakról készült friss NASA-felvétel szerint a víztükör mintegy 80 százalékát borította jég, néhány nappal korábban pedig még 88 százalékos volt az arány, ami 1994 óta nem fordult elő. Mi több, hasonló számok 1973 óta csak öt évben fordultak elő, ez azonban mindössze a hideg tél számlájára írható, ami nem túl valószínű, hogy egyhamar megismétlődik.

Évszázadokig folytatódhat a globális felmelegedés

Egy friss tanulmány szerint ha ettől a pillanattól megszűnne az üvegházhatású gázok kibocsátása, akkor is évszázadokig tartana a globális felmelegedés.

Egyes kutatások alapján ha most azonnal befejeződne az üvegházhatású gázok kibocsátása, akkor a környezetünk is pozitívan reagálna ezek eltűnésére és éveken belül javulnának a mostani állapotok. Ma azonban megjelent egy tanulmány a Nature Climate Change címet viselő folyóiratban, mely szerint ez a "tisztulási és regenerálódási folyamat" évszázadokig is eltarthat. A kutatók számítógépes modellel vizsgálták meg, hogyan zajlana le ez a légköri tisztulás, ha 1800 milliárd tonna szén-dioxiddal a levegőben hirtelen leállna az utánpótlás.

A globális felmelegedés szerintük nem tűnne el azonnal, a hőmérséklet nem állna vissza egyből az iparosodás előtti "normál" szintre. 20 év után a szén-dioxid 40, 100 éven belül 60, míg nagyjából ezer év alatt 80 százaléka ivódna bele a vizeinkbe és a szárazföldekbe. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint ha az iparosodás előtti korszakhoz képest 2 fokkal emelkedne a bolygónk átlaghőmérséklete az katasztrófához vezetne a klímánkra. Jelen pillanatban ez a számláló 0.85-öt mutat és ez csak rosszabb lesz.

Thomas Frölicher, a Princetoni Egyetem munkatársa számításai alapján ez a 2 fok 250 millió tonnányi szén-dioxid kibocsátást jelent, ám jelen pillanatban ennek a dupláját termeljük ki. A globális felmelegedés ráadásul már azok számára is érezhető hatásokkal bír, akik nem laknak természeti katasztrófa sújtotta területeken. Ma például a Costa Rica területén találhatókávébab-ültetvények kapcsán is megjelent egy tanulmány, melyet Peter Lehner, a Természetvédelmi Tanács (NRDC) igazgatója jegyzett. Az írás összegzése szerint Costa Ricán apróbb ültetvényeken termesztik a kávébabot, ám a piac folyamatosan zsugorodik köszönhetően a klímaváltozásnak.

A növénynek ugyanis megvannak a maga igényei és hogy ezeket kielégítsék, a vállalkozók folyamatosan egyre magasabbra költöztetik az ültetvényeiket. Ám ott véges a hely és eme mozgolódásnak köszönhetően Costa Rica idei termelése 10 százalékkal már vissza is esett. Ugyanakkor ennél jóval fontosabb, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) márciusban megjelenő jelentése szerint a növények nem képesek átállni az új körülményekre, így a világ ételkészletének két százaléka eltűnik, míg a fogyasztás 14 százalékkal emelkedik.

Az Egyesült Államok elnöke, Barack Obama a napokban írta alá a törvényt, melyben a klímaváltozás okainak csökkentését vetíti előre, ám ezen lépést a szakértők és a nemzetközi környezetvédelmi szervezetek elkésettnek és nagyon kevésnek tartják. Álláspontjuk szerint 20 évvel ezelőtt kellett volna felébredni, az első IPCC jelentés után.

Jövőbe látás és a valódi értelme II.

Posted by charoninstitute on október 4, 2012

Posted in: 9 Írások. Megjegyzés hozzáfűzése

Nem várt eredmények

Egy ideig úgy tűnt, a tökéletes véletlen számok tökéletesen egyenlő eloszlásúak. Bár néha előfordultak statisztikai anomáliák (pl. néhány százalékkal több 1-es érkezett, mint 0, ill. fordítva), de ezek normál fluktuációnak tekinthetőek. Az igazi meglepetés 1997-ben következett be, a Wales-i hercegnő, Lady Diana halálakor. A görbe hirtelen megugrott, a véletlenszámok nem tűntek véletlennek többé. Ahogy a hírek érkeztek, Európa és a Nyugati civilizációk nagy része gyászba borult, a kvantummechanika mintha megbolondult volna. A görbék jó ideig eltolódtak a véletlenből a rendezettség felé; erre semmilyen ismert magyarázat nincsen máig sem.

Mivel az 1997 nyarán keletkezett véletlenszámok láthatóan a világban élő emberek reakciója, érzelmi állapota szerint fluktuálódott, szárnyra kapott az a valóban kissé megdöbbentő feltételezés, hogy a véletlenszámok valahogy kapcsolódnak a kollektív tudatalattihoz (ha létezik ilyesmi). Azóta az elosztott véletlenszám-fluktuációs kutatást Globális Tudatalatti vagy Globális Öntudat Project-nek hívják, ami számtalan társadalmi, fizikai és matematikai kutatásokkal foglalkozó tudósnak okozott komoly fejtörést.

2001. szeptember 11. / 2004. decemberi cunami

Ennél is nagyobb meglepetést okozott 2001. szeptember 11-e, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen történt terrorista-támadás. Azon már nem is csodálkoztak a project vezetői, hogy elképesztő módon megváltozott a véletlenszámok eloszlása, ahogy a hír terjedt a világon, és ahogy az emberek kezdték megérteni, átérezni a tragédia nagyságát, és az egész emberiségre gyakorolt hatását.

Ami megdöbbentette a Princeton egyetem kutatóit, hogy az első, szignifikáns csúcs (amely a véletlenszámok anomáliáit jelzi) már a támadás előtt 4 órával bekövetkezett. Ha elhisszük, hogy a kvantummechanikai véletlenszámok valóban a globális, kollektív tudatalattinkkal függenek össze valahogyan, akkor is megdöbbentő az eredmény. két lehetőség van:

1) Emberek egy igen széles csoportja már 4 órával az esemény előtt tudott annak várható bekövetkeztéről2) Konkrétan nem egy adott csoport, hanem mindenki előre tudta, hogy valami elképesztő fog történni, csak éppen azt nem, hogy mi.

Mindkét lehetőség rémisztő; az egyik elképesztő és hihetetlen összeesküvés-elméletek végtelen sorát indíthatja el (amiből nem kevés van egyébként sem), a másik pedig az, hogy kollektív tudatalattink valóban a “jövőbe lát”.
A 2004-es ázsiai cunami 24 órával előre jelzése ez utóbbi lehetőséget támasztja alá; hacsak nem jelenik meg egy még ennél is hihetetlenebb összeesküvés-elmélet, amely szerint arról is előre tudtak egyesek, hacsak nem ők okozták.

Végkövetkeztetés

Jelen cikk írója nem azt állítja, hogy klasszikus értelemben létezik a jövőbe látás, hanem azt, hogy – több száz (szinte valamennyi, interneten elérhető) cikk és publikáció részletes tanulmányozása után legalábbis komolyan feltételezhető, hogy tényleg van valamilyen információ-áramlás a téridő jövőbeli, ill. múltbéli pontjai között.
Ez az információ-áramlás látszólag úgy valósul meg, hogy elkerüli az időparadoxokonat, és nem sérül semmilyen logikai, matematikai vagy fizikai alapelv.

Nagy Gergely

/Az időparadoxon a fizikai síkon belül értelmezett fizikai síkú látásmód esetén lép fel. A hagyományos időérzékelésünk biner agyműködés következménye. Már nagyon sok gondolkodó jelezte, hogy a valóságot, a paradoxonoknál érzékelhetjük a legautentikusabban, amikor a kapott információ, mintegy megállítva az agy biner működését, – átvált intuitív módra. Ebben a formában, egy jóval tágabban értelmezett logika adódik, ami jóval tágabb kereteket is biztosít az értelmezéshez.

Azt vegyük figyelembe, hogy Wictor Charon most következő írása a hatvanas években született./

A térpotenciák rejtett értelme

A Kozmoszból fizikai szenzórium közvetítése útján csak egészen csekély kis szektort ismerhetünk meg. Azt is mondhatnánk, hogy a magasabb világoktól, melyek körülvesznek, öt érzékszervünk választ el bennünket, mivel tévesen az a felfogás gyökeresedett belénk, hogy csak az létezik, amit érzékelünk vagy lemérhetünk. Ez a koncepció elégtelen és szegényes. Olyan szervek fejlesztésére kell törekedni, melyek által a Kozmosz eddig rejtett territóriumait is megismerhetjük. Továbbá, miután csak olyan jelenségeket ismerünk meg, amelyekkel együtt tudunk rezegni, azokat az apparátusokat ajánlatos kialakítani, ahol a rezgésfajták variációi tekintetében még van kombinációs lehetőség.

Aki filozófiai szemlélődése során a jövőn szokott töprengeni, nem is gondolná, milyen szokatlan irányokból jöhet a múltat leváltó fordulat. A szerény geometriai dimenziótan kezdetéről még nem lehet látni, mekkora módosuláson fogja átvezetni a kozmikus kutatás rendszerét, jóllehet ez a fordulat nem emberi törekvés folyománya, hanem a világ integrálódásának processzusa által megkövetelt jelenség. Mert nemcsak a stelláris milliő, hanem az agy is változik, tökéletesedik bővül funkciológiájában. A mágikus dimenziótan uralomra jutásának emberisége többé nem az a kiskorú, 25 százalékos szellemiségű tömeg, amelynek legmagasabb bölcsessége a matéria volt, abszolút realitása pedig az ökonómia. Az emberi agy óriásainak ganglion-állománya /intuitív érzékelő szektor/az életkor fajlagos zárlatánál többnyire kihasználatlanul marad, mert a Homo Sapiens nem ért ahhoz, hogy a biológiai tér potenciáit kihasználja, még kevésbé ahhoz, hogy az abban lekötött örökletes energiákat felszabadítsa.

A tudósok már a XIX. század utolsó éveiben elkezdtek elektromos és mágneses terekben gondolkodni. A XX. század közepén pedig kiderült; hogy az, amit üres térnek hittek; nagyfrekvenciájú kozmikus energiák szövedéke, más szóval a tér gigászi erők foglalata, amelyek minden talpalatnyi helyet kitöltenek. Üres tér nincs. Az okkult tudomány és a legújabb fizika végül megállapította a térzónák reciprok értékét. Felfedezték, hogy a térzónák nem egyenlő feszültségűek. Minden dimenziónak megvan a maga specifikus ereje. A korunkbeli atomfizika azért nem járt el nagyobb sikerrel a matériában kötött energiák univerzális felszabadításában, mert figyelmen kívül hagyta a térkoordináták kiegyenlítetlen feszültségeit. Emiatt csakis a legnehezebb atomsúlyú elemekkel tudtak eleinte operálni, melyek száma korlátozott. /Itt az atomenergia felhasználásáról beszél, illetve arról, hogy a mai napig nem voltunk képesek elterjeszteni a térenergia felhasználását, amire már a véletlenszám generátorok is elég rendesen felhívják a figyelmünket./
A hermetikus fizika felismerése szerint minden dimenzió monumentális energiákat tart lekötve, és ez az erőtömeg síkokra van rétegezve. Lehetséges egyik síkról a másikra átdobni energiákat, de az átalakulás maga is nagy erőfogyasztó. A titok a mindenkori transzformáció komplexusában rejlik.

Ahányféle térkoncepció valóságosan létezik, annyiféle energia szabadítható fel. A tér nemcsak metafizikai vagy asztrofizikai fogalom, hanem reális erőszubsztitúció. Amit már Einstein is hangsúlyozott, hogy ti. nincs anyagmentes tér, sőt már maga a tér is anyag, ez a hermetika téziseiben úgy módosul, hogy minden tér egyúttal erő is. /Itt azt közli, hogy a téridő nem fiktív, hanem valódi jelenség, aminek szerkezete van. Ebben az értelemben egy  több dimenziós hullámtér, melyet egyfajta szubatomi információs „tudatalakzat” határoz meg. – A véletlenszám generátorokról egy külön cikket fogunk közölni a későbbiekben/ Ez a felismerés a leglényegesebb különbség a régi és a jövő fizikája között. És bár a közelmúltbeli einsteini elmélettől a hermetikus hipertér fogalmáig nem nagy az út, különbség itt is van, mert a hermetikus fizika tér definíciója dinamikus lehetőségekre mutat rá statikus elgondolás helyett.

Az újabb fizikának általános tapasztalata, hogy a matéria energiává alakítható át, és sok millió Voltos feszültségek anyaggá sűríthetők. A hermetikus fizika egy lépéssel tovább megy ennél, amikor azt állítja, hogy a tér minden fajtája energiákat dobhat felszínre, melyek részint egy más dimenzióból préselődnek át, részint a helybeli koordináta erőpotenciáit, transzmateriális állagát alakítja át kisebb frekvenciájú hasznosítható elektromos töltéssé. /Az anyag megsemmisítésével a benne tárolódó energiakvantumok teljesen kiszabadíthatók. Más dimenziókból csak térháborgás során kerülhetnek át energiák a mi világunkba a dimenziókat elválasztó szeparátorokon keresztül./

A jövő dimenzió-tudománya Einstein egységes térelméletéhez hasonló tétellel kezdődik. Ez azt állítja, hogy bár a térben kötött energiák egyetlen alapműködésből származnak, sokféle materiális lépcsőfokon nyilatkoznak meg. E hipotézis szerint létezik pszichikai tér, amely pszichikai energiává oldható; kémiai tér, amely kémiai folyamatokból alakul; és mentális tér, amely a szellemi működésekre bír stimulatív hatással. Hasonlóképpen dinamikus jellegű az ásványok erőtérrácsaiban és a matériaféleségek statikájában kötött elektronpotenciál. /A kristályok programozása a jelenlegi fizika általi technológia alapján, szintén biner módon operál. Az a klaszterműködés, amit valójában a kristályok képviselnek egy új technológia lesz és ez a “kristályintelligencia” igencsak meg fogja haladni azt, ahogyan azt a mai tudomány, vagy az egyéb ezoterikus alkalmazások lehetővé teszik./

A térfokozatok dinamikus hatása a következőképpen magyarázható: minden dimenzió bizonyos erőmennyiséggel köti objektumait a maga területére; az adott dimenzió és a reá merőleges kiterjedés tárgyai között azonban az érintkezési pontokon súrlódás keletkezik, ami automatikusan energiákat generál. /Az emberi agy, mint többsíkú transzformációs állomás ebben a súrlódási övezetben, amit fizikai síknak nevezünk automatikusan érzékeli a pszichikai tér változásait, mint valami szinapszis súrlódást. Ez az erőtérváltozás mérhető a véletlenszám generátorokkal, indirekt formában./Ugyanennek a jelenségnek analóg példája a statikus elektromosság keletkezése, valamint a legtöbb elektromágneses hatás. Egyetlen energiakvalitás sem állhat meg önmagában. Ahol elektromosság generálódik, ott mágnesesség is keletkezik. Hasonlóképpen, a térkoordináták már puszta létezésükkel dimenzióközi erőkeringést tartanak fenn. Ez a tranzitforgalom a különféle kozmikus koordináták létezésének legnagyobb misztériuma.
A tudatintegráció nemcsak a múlt teljesebb megismerését teszi lehetővé, hanem szükségképpen a jövő tökéletesítésén munkálkodik. Az integráció magasabb fokozatain szélesebb ideonkötegek hatása alá kerül az agy, polidimenzionális kontaktusok érvényesülnek, az észlelés és tevékenység tudatosan többirányú, és az élet nagyobb mélységekbe hatol, amellett, hogy a biotikus folyamatokat jobban kontrollálja. A különbség nem a plazma zseniálisan építő tevékenységében vehető észre, hiszen a majdnem öntudatlanul építő radioláriák alkotásai a mérnöki, biológiai, valamint kozmológiai művészet példátlan csodái. A változás az öntudat fokozatának nagymértékű autonómiájában van. / A radioláriák “majdnem öntudatlan” alkotásai pusztán a biner működést haladják meg, mely a szintén dinamikus kristálytechnológia alapjait is képezni fogja, a közeljövőben. A mágneses és elektromos hullámtereket magába foglaló skalárhullámokról és a plazma “zseniális építő tevékenységéről”, oldalunkon több helyen is foglalkozunk. Tehát magának a technológiai civilizáció megjelenésének köszönhetően emelkednek a rezgések és érik el azokat az intuitív dimenziókat, amelyek a hétköznapokban a kreativitás egyre fokozottabb megjelenéseként értelmezhetünk. A véletlenek, pedig csak a hagyományos, lineáris időérzékelés számára véletlenek. A véletlenszám generátorok, pedig csodálatos eszközei egy időt meghaladó intuitív érzékelésnek, – mely tudást mindig is igyekeztek kisajátítani és csak okult iskolákban volt elérhető. Az, hogy így egyre inkább ösztönösen is kimutatható a működése, azt jelenti, hogy a kollektív tudat gyökeres, “dimenzióváltásnak” is nevezhető állapotokat produkál./

A látás és a dimenzióintegráció automatikusan kiküszöböli az olyan inferioritásokat, amelyek a megelőző embertípusok elkerülhetetlen jellemzői. Ez a különbözőség nem erőszakos rendszabályok vagy erkölcsi előírások következményei. Az egész transzmutáció kozmikus érési folyamat eredménye.

Wictor Charon

Azt, ezek után tudomásul vehetjük, hogy a tudás mint fogalom, az nem kialakuláshoz kötött. A tudás mint állapot, egy időfüggetlen intuitív látás, mely meghatározott rezgésekkel, frekvenciákkal rendelkezik. A hivatalos tudomány mint dogma, ragaszkodik a saját kialakulásához, illetve idővonalához, másképp nem lehetne jogos a probléma megoldó képessége a vallási megközelítéssel szemben. Alapjai; a materiális síkon értelmezett igen és nem. Maximum kérdése a “miért”. – Ennek, – lássuk be, lassan a múzeumokban lesz a helye.

Murzsicz András