A jelen pillanatában sem tudunk élni

A jelen pillanatában sem tudunk élni

Itt és most csak a halál arat, az élet csak egy búvó patak , itt és ott a felszínre tör !!!!

A halál 50 árnyalata: három percenként kivégzés

írta: vigyazo

Sztálin hóhéra naponta 10 órát gyilkolt

Saját kezűleg: ez állhatna annak a több tízezer embernek a fejfáján, akiknek a sorsát mind egy ember köti össze: Vaszilij Blohin. Mind ismerték őt, igaz legtöbbjük csak egy pillanatra találkozott vele egy sötét szobában, ami után egyikünk sem látott többé fényt. Vaszilij Blokhin kiérdemelte a világtörténelem legtevékenyebb hóhéracímet.

Produktivitás és kivégzés két igencsak össze nem egyeztethető szó, mindenesetre nem meglepő, ha valaki közel 30 éven át volt Sztálin hivatásos hóhéra. Vaszilij Blohin az 1920-as évektől egészen az 50-es évekig töltötte be ezt a pozíciót és ezalatt több tízezer embert lőtt agyon személyesen, a saját kezével.

BLOHIN SZÁMÁRA A GYILKOLÁS ARRA SZOLGÁLT, HOGY ELNYOMJA LEGMÉLYEBB FÉLELMEIT ÉS MINDENHATÓ SZEREPBEN TÜNDÖKÖLHESSEN

- írta róla Harold J. Burstain, a Harvard professzora.

Miután harcolt az első világháborúban, csatlakozott a Csekához, a bolsevikok állambiztonsági szervéhez, ahol a titkos kínzásokban és kivégzésekben való helytállása hamarosan magának Sztálinnak a figyelmét is felkeltette. A diktátor személyesen bízta meg a szovjet titkosszolgálat vezetésével. 

Hogyan tegyél mindenkit boldoggá? Öld meg az összes boldogtalant!

Blohin pedig nem csak koordinálta a kivégzéseket, hanem a fontosabb ügyek esetében személyesen húzta meg a ravaszt. Személyiségét leginkább az 1940-ben végrehajtott katyni mészárlás mutatja be, amikor is  7000 lengyel tiszt kivégzésére kapott parancsot közvetlenül Sztálintól. A hátborzongató követelést vérfagyasztó módszerrel hajtotta végre:  

A lengyel tiszteket egyenként vezettette be egy kis szobácskába. Az ún. "Lenin-szobák" sajátosan voltak kialakítva, falait pirosra festették, hangszigetelték, a padló lejtett egy csatornanyílás felé, a szobába pedig egy öntözőcsövet vezettek.

A terem közepén Blohin állt, aki kifejezetten a kivégzésekhez kialakított egyenruhát, bőr hentes kötényt viselt, sapka volt a fején és vállig érő kesztyűt vett fel, hogy védje az uniformisát. Emberei a foglyokat Blohin elé állították, akiket kedvelt Walthertípusú német pisztolyával (ez a típus nem melegedett túl az álladó használat közben sem) fejbe lőtt. Emberei a holttesteket kihúzták és egy feldobták egy teherautóra, amiről később egy tömegsírba szórták a hullákat, közben pedig a padlót felmosták.

A kivégzéseknek semmilyen jogi formalitása nem volt, Blohin nem szerette, ha megszakítják, határozott és gyors volt, három percenként újabb személyt vezettek be hozzá. Sötétedéstől  kezdve virradatig, átlagosan 10 órán keresztül folytatta ezt az eljárást, így hátborzongató módon naponta 2-300 ember lőtt agyon és 28 nap alattmind a 7000 lengyel tisztet a saját kezével mészárolta le.

1940. április 27-én Sztálin tevékenységét Vörös Zászló érdemrenddel tüntette ki. Blohint egyetlen tisztogatási hullám sem érintette, mint mondják, valószínűleg azért, mert még a végletesen paranoiás Sztálin is megbízott benne, látva, hogy teljesen hidegvérrel és gépiesen végzi a „munkáját”. 

Blohin "munka" közben

Különös élvezettel végzett azokkal, akiket a “párt ellenségei” vádjával illettek: ő lőtte agyon a híres újságírót, Mihail Kolcovot és Iszaak Babel írót. Névtelen áldozatai mellett számos kommunista vezér, így Grigorij Zinovjev és Lev Kamenyev, valamint a Szovjetunió marsallja, Mihail Tuhacsevszkij fejébe is ő repített golyót. A rettegett NKVD két vezetőjére, Genrih Jagodára és Nyikolaj Jezsovra, akik korábban maguk is részt vettek a tisztogatásokban, szintén lesújtott Sztálin keze. Az ő esetükben is Blohin volt, aki meghúzta a ravaszt.

Sztálin halála után Blohint megfosztották minden rangjától, aki ezt követően alkoholista lett, megőrült és nemsokára kedvenc pisztolyát önmaga ellen fordította. Nem hibázott. De még ma is vannak, akik virágot visznek sírjára. 

Sztálin többi hóhérjáról és a KGB halállistájáról itt olvashatnak.

(guardian)

Szijjártó Péter beköltözött luxusvillájába

Az állami gondozottnak ez jár a családok gyermekei meg éheznek !!!

Talán egy karéj zsíros kenyér jutott volna e lopott vagyonból nekik is !!!

A nemzetközi tenderek 40 % - os felárából a 20 % - k pártkassza és 10 - 10 % prominens személyek zsebei után az éhező gyerekeknek is juttatni kéne a lopott holmiból , hisz ők a jövő reménységei , és eddig csak éhes disznó makkal álmodik illúzióban volt részük !!!!

A Borsnak elismerte Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, hogy beköltözött a tavaly 167 millió forintért vásárolt 400 négyzetméteres dunakeszi ingatlanába.

Azóta ráadásul teljesen felújította. A lap szerint a ház értéke már 200 millió is lehet, hiszen minden nyílászárót kicseréltek, és a ház belső tereit is átalakították. 

Fotó: borsonline.hu

A miniszter magánéletét a szomszédai is védik. Csak egyikük volt hajlandó szóba állni a lap munkatársaival. A hölgy azt mondta, hogy Szijjártó udvariasan bemutatkozik és köszön mindenkinek, akivel az utcán összefut. A közelben lévő kisboltban még nem látták, de egy korábbi fotó szerint inkább a közeli hipermarketet kedveli.

Azt tervezi , hogy a környék éhező gyermekeinek minden hónapban egy napon ebédet osztat a saját költségére , mert az állami gondozotti fejadagjából már erre is szánhat egy kis összeget, és még így is megveheti a hetedik lukszus ingatlanját . Míg őneki dől a pénz addig az átlagpolgárok csak annyit keresnek , hogy naponta egyszer ehetnek egy jót , és ő nem akarja , hogy ez a feszültség oda vezessen , hogy felgyújtsák az összeharácsolt ingatlanjait . ÉS AMUGY TISZTÁBAN VAN VELE , HOGY NEM VIHETI A MÁS VILÁGRA MAGÁVAL AZ ÖSSZE HARÁCSOLT VAGYONÁT . A szabadkőművesekre nem akarja hagyni páholytársai ép elég vagyont adomáyoztak már a vakolókra , jut bőven mérgekre , és megsemmisítésre a kávé ára meg stagnál a világpiacon .

Azt mondja , hogy ha önök is olyan helyzetbe kerültek volna maguk is feltornázták volna a nemzetközi tendereket 40 % - al hisz a pártkasszába így jutott 20 % - k 10 % a zsebébe , és 10 % a párt prominens vezetőinek jutott , mert nem csak imával él az ember ugye . És különben is az adóinkból erre is futja , és a beruházás révén az ország gazdagodott . És hogy lenének fideszes milliomos politikusok , ha nem így csinálnák a dolgokat . A vakoló páholytársak csak az alkalmakat lesik , és már viszik is a koncot , ha a felszínre kerül az igazság , hát bizony egy két életbe kerül mert vagyont vissza nem adunk elv érvényesül . Ezért nem került vissza a nemzeti vagyonunk , ezért nincs elszámoltatás , ezért osztogatnak még a rendőröknek is francia becsületrendet , hol ott mérgezett kávét illet volna adni a görcsös fütykösnek . De hát talicskával hordták a pénzeket. Az olaj maffia tagjainak helikopteren vitték , nehogy a kis rendőr véletlenül rajtakapja őket . Drága barátaim és mikor a helikopter lezuhant a pénz meg benn éget , hát egy újabb táskányit kellet vinni de a Pintér gyilkosság BT – je ezt a feladatott is megoldotta . Több halottat hagytak hátra a magyar ugaron mint Biszkuék a véres terror idején , és tették mindezt büntetlenül , mert hozzájuk nem érhet fel az igazságszolgálat hisz az egészet Draskovics vezényelte az olajos keresztapa . És mögöttük meg ott lapult a páholyok világa . A hülye gojoknak szemellenzőt raktak a szemükre és állandóan a falba ütköztek míg a vagyonunkat kikaparták a lábunk alól. Még polgár háborút is kezdeményeztek a cigány gyilkosságok mögött a zsidó érdek dominált , a szálak gyurcsányig értek , de csak Darócziig volt szabad felgöngyölíteni . A szegény szerelmes fiút meg öngyilkolták , hogy a zsidó páholy ne kerüljön a látótérbe .

Furcsa történetek 1.0

Az állami hírtévé méltán híressé vált meteorológusain kívül már a természet által generált minden külső jel is arra utal, hogy a tavasz visszavonhatatlanul beköszöntött Közép-Európába, márpedig ez ünneplés után kiált. Egy poszt erejéig ezért most szakítunk a hagyományos összeesküvés-elméletekkel, s a Konteóblog sokszínűségét bizonyítva úgy gondoltam, hogy ma a véletlen egybeesésekkel foglalkozunk egy kicsit.

A koincidenciák és az ezekkel összefüggő, meghökkentőnek nevezett történések tanulmányozása szorosan nem tartozik ugyan a konteótudomány által lefedett területek közé, de ha nagyon akarjuk (és miért ne akarnánk?), ezekhez is hozzárendelhető néhány olyan magyarázat, amelyek az általunk többször érintett párhuzamos univerzumok, időhurkok és szimulációs hipotézisek ingoványos talajáról szökkennek szárba, hogy ilyen költői képpel zárjam ezt a rövid bevezetőt.

A véletlen, illetve a véletlenszerű események meghatározásával bajlódott már a filozófia, a matematika, a statisztika, a lélektan és a szerencsejáték-tudomány megannyi elméleti és gyakorlati szakembere, jobbnál jobb definíciókat letéve az érdeklődők asztalára. Nem akarjuk feltalálni a kanálban a mélyedést, ezért vegyük az egyik legegyszerűbb és legérthetőbb meghatározást:véletlennek nevezzük azt az eseményt, történést vagy folyamatot, amelynek bekövetkezése az előzmények alapján egyáltalán nem (vagy csak elképesztő nehézségek árán) jósolható meg.

Mielőtt rátérnénk a konkrét példákra, sajnos tisztáznunk kell még egy fogalmat, mégpedig avalószínűséget. Senkit sem akarok elriasztani azzal, hogy olyan szavakat használok, mint a „relatív gyakoriság”, a „véges eseménytér” meg az „indeterminisztikus tömegjelenség”, úgyhogy most egyszerű szavakkal írom le: egy esemény (történés, stb.) bekövetkezésének valószínűsége akkor 1(egy), ha az biztosan bekövetkezik (ezt nevezzük biztos eseménynek), s akkor 0 (nulla), ha biztosan nem következik be (ez a lehetetlen esemény). A könnyebb emészthetőség kedvéért a valószínűséget gyakran törtekben vagy százalékokban fejezik ki: annak a valószínűsége, hogy egyetlen kombináció megjátszásával ötösöm lesz az 5/90-es lottón, egyenlő az 1:43.949.268-hoz (állítólag, nem számoltam utána), annak pedig, hogy egy szabályos hatoldalú dobókockával nyolc pontot dobsz (lehetetlen esemény), egyenlő a nullával, azaz 0%.

Az olyan jópofáskodó, minden középiskolai matektanár által előszeretettel felhozott példába most nem megyünk bele, mely szerint annak a valószínűsége, hogy Mátyás király az elkövetkezendő öt percben belép a tanterembe, egyenlő 50%-kal, hiszen vagy belép, vagy nem. A tanárok nem tudják, hogy ezen a poénon úgy kétszáz éve már csak a stréberek nevetnek; a többiek, na meg azok, akik nem tudják, hogy mikor élt Mátyás király, nem találják viccesnek.

Na, a kötelező elméleti bevezetéssel megvagyunk, most lássuk, milyen véletleneket és egybeeséseket produkált az élet (vagy a tudjukkik). Matematikusok a megmondhatói, hogy az alábbi esetek bekövetkezésének valószínűsége nem nulla ugyan, de vajon nagyobb-e, mint a lottó ötösé? Kereken egy tucat történet következik, legalább kétszer ennyi kérdő- és felkiáltójellel.

1.) Chance vs. Chance

A hetvenes években történt az angliai Birmingham melletti Stourbridge külterületén. Egy Frederick Chance nevű autós pont egy éles kanyar vett be, amikor késve vette észre, hogy sávjában szembejön egy másik gépkocsi. A sebesség túl nagy volt ahhoz, hogy elkerülje az ütközést: a két kocsi karambolozott, majd megperdülve mindkettő levágódott az úttestről. Amikor Frederick (a csodával határos módon csak enyhe sérüléseket szenvedve) kimászott az összetört autóból, észrevette, hogy a másik sofőr is megúszta. Odament hozzá,

kisegítette a roncsból, majd (igazi angol úriember lévén) udvariasan bemutatkozott. A másik tátott szájjal nézett rá, hitetlenkedve elmosolyodott, majd elővette jogsiját és megmutatta az abban szereplő nevet: őt is Frederick Chance-nek hívták. Az már csak hab a tortán, hogy magyarul a két ember családneve annyit tesz: esély, lehetőség. Azt pedig, hogy „véletlenül”, angolul úgy mondják: by chance.

2.) Hugh Williams, az örök túlélő

Wales északnyugati partja és a tőle pár száz méterre a tengerben elterülő Anglesey sziget között húzódik a 22 kilométer hosszú Menai-szoros, amelyen évszázadok óta élénk hajózás folyik. Feljegyezték, hogy 1664. december ötödikén a szorosban zátonyra futott egy vitorlás, melynek nyolcvanegy utasa közül egyetlen egy élte túl a katasztrófát, egy Hugh Williams nevű matróz.

Napra pontosan 121 évvel később, 1785. december ötödikén ugyanott szintén elsüllyedt egy hatvan főt szállító hajó, s csak egy ember élte túl, akit Hugh Williamsnek hívtak.

További 75 év múlva, 1860. december ötödikén egy apró gőzös járt

szerencsétlenül a szorosban, körülbelül 2 mérföldre az előző két tengeri katasztrófa helyszínétől. Ezen csak huszonöten utaztak, és bizony ebben az esetben is csak egy embernek sikerült kiúsznia a partra, a többiek odavesztek. Biztosan kitaláljátok, hogy hívták a szerencsés flótást. Igen, Hugh Williamsnak.

3.) A Kellner-sztori

A Reader’s Digest német kiadása, a Das Beste magazin 1979-ben olvasói körében pályázatot írt ki alegizgalmasabb személyes élmények témakörében. A több ezer beküldött pályamunka közül egy müncheni amatőr pilóta, bizonyos Walter Kellner története lett a befutó, aki egy roppant izgalmas visszaemlékezést írt arról, hogy egy évvel korábban, 1978. december 18-án éppen Szardíniából repült Szicília felé, amikor motorhiba miatt kénytelen volt kényszerleszállás végrehajtani a vízen. A Cessna 421-A típusú, D-INUR lajstromjelű kisgépe elmerült ugyan, de ő egy gumicsónakban egy teljes napot hánykolódott a Tirrén-tengeren, mire végül a palermói mentőcsapatok rábukkantak és kimentették.

A szerkesztőség leellenőrizte a történetet az olasz hatóságoknál, akik mindenben megerősítették a Kellner által elmondottakat: minden stimmelt, a helyszín, az időpont, az összes apró részlet. A Das Beste eredményt hirdetett a lapban, megjelentették Kellner történetét, mindenki hepi volt, ahogy illik.

Pár nap múlva jelentkezett egy felháborodott olvasó, bizonyos Walter Kellner az alsó-ausztriai Kritzendorfból, aki óvást jelentett be a verseny végeredménye és a nyertes ellen. Állítása szerint a történet az övé, amit egy imposztor apró változtatásokkal tett közzé, hiszen a szóbanforgó Cessna négy évig az övé volt, ő repült Szardínia felett két éve, amikor is a gép valóban meghibásodott és kényszerleszállást kellett végeznie. Igaz, nem a tengeren, hanem már a szardíniai szárazföldön, Cagliari mellett, ahol órákat várt, amíg a mentőcsapatok megérkeztek.

A magazin főszerkesztője, Wulf Schwartzwaller alapos vizsgálatot rendelt el, nyomozó riporterek eredtek a második Walter Kellner által elmondottak nyomába. A tényfeltáró nyomozás meghökkentő eredményt hozott: a második történet is igaz volt, az osztrák Kellner a baleset után eladta a gépet egy kereskedőnek, aki rendbehozta és pár hónappal később a bajor Kellnernek értékesítette. És a Cessna motorja tényleg mindkét pilótát cserbenhagyta a Tirrén-tenger felett (gyakorlatilag néhány mérföldes eltéréssel ugyanazon a helyen), a különbség mindössze annyi volt, hogy az osztrák még el tudott repülni Szardíniáig, egy évvel később a bajor már nem.

4.) Jótett helyébe…

Az 1930-as évek közepén, egy forró nyári éjszakán történt. A texasi El Paso országúti rendőre, bizonyos Allan Falby a járőrkocsijával egy gyorshajtó kamionost üldözött, aki egy kanyarba érve padlófékezett egyet. Falby már nem tudott megállni, s hátulról belerohant a kamionba. Súlyos lábsérülést szenvedett, s ha egy arra járó autós, Alfred Smith nem áll meg és szorítókötést alkalmazva nem szünteti meg a vérzést, perceken belül elvérzett volna. Így a kiérkező mentő még életben találta a rendőrt, akit bevittek a kórházba, ellátták és néhány hét után ismét munkába állhatott.

Öt évvel a majdnem végzetes események után Falby ismét éjszakai járőrszolgálatot látott el, amikor rádión egy országúti balestehez riasztották a US-80-as főúthoz. A helyszínre érve látta, hogy egy személygépkocsi frontálisan egy fának ütközött, vezetője ájultan, vérben úszva fekszik az utastérben. Allan odaugrott, kihúzta az eszméletlen testet, s látva, hogy jobb lábából dől a vér, a combtőnél elkötötte azt és elállította a vérzést. A mentő megérkezett, s a sérültet kórházba vitték, ahol megmentették az életét. És igen, jól tippeltek: a sérült ugyanaz az Alfred Smith volt, ak öt évvel korábban hasonló módon mentette meg a járőr életét.

5.) Lány a Petrovka utcából

Amikor (az akkor még nem Sir és még nem Oscar-díjas) Anthony Hopkins 1971-ben megkapta a Lány a Petrovka utcából című film egyik jelentős szerepét a rendezőtől, Robert Ellis Millertől, elhatározta, hogy a film alapjául szolgáló, azonos című könyvet,George Feifer művét feltétlenül el fogja olvasni. Szét is nézett Londonban, de egyetlen könyvesboltban sem volt fellelhető. Bosszúsan elballagott a Leicester Square melletti metrómegállóhoz, ahol az egyik padon észrevett egy szemmel láthatóan ottfelejtett könyvet. Odalépett, s a legnagyobb megdöbbenésére a kérdéses könyv egyik friss kiadását pillantotta meg. Leült, s kézbe vette a szemmel láthatóan már használt könyvet, amelyben még aláhúzások és jegyzetek is voltak. Még várakozott egy kicsit, de senki nem jelentkezett, végül felvette, beletette a táskájába és – kicsit beleborzongva a véletlenbe – hazautazott.

Két évvel később, amikor már Bécsben zajlott a forgatás, a stábot meglátogatta a szerző, aki többek között Hopkinsszal is találkozott. Elmesélte a színésznek, hogy őt magát is meglepte a könyv sikere, de annyira, hogy még a szerzői tiszteletpéldányokat is kénytelen volt elosztogatni a követelőző barátainak. Az első kiadásból az utolsót például az egyik londoni cimbora kapta meg, aki volt annyira óvatlan és elhagyta valamelyik metrómegállóban, két évvel azelőtt.

Hopkins belesápadt, odament a szekrényhez, ahonnan leemelte a két évvel azelőtt általa talált kötetet. Feifer belenézett és felismerte a barátja kézírását. Ez volt az a példány, amiről beszélt.

6.) Az elveszett gyűrű

1941 novemberében a dél-afrikai Natalszövetségi állam asszonyai elhatározták, hogy karácsonyra házi készítésű süteményekkel fogják megörvendeztetni az akkor már javában dúló világháborúban részt vevő fiaikat, testvéreiket és férjeiket. A dél-afrikai csapatokat természetesen brit főparancsnokság alá helyezték, s a katonák Angliában, illetve Kelet-Afrikában várták, hogy a hadszíntér melyik pontján lesz rájuk szükség.

Egy greytowni háziasszony, Anne Vial is csatlakozott a kezdeményezéshez, s ő is beszáll a süteménykészítésbe, tekintettel az ugyancsak besorozott, Európában szolgáló fiára, Ronnie-ra. Sütött is 150 darabot (kábé ennyi jutott egy önkéntes cukrászra), de már csak a kemencéből történt kivételük után vette észre, hogy jegygyűrűje hiányzik; vélelmezhetően dagasztás közben lecsúszott az ujjáról és bekerült a tésztába. Mivel nem akarta tönkretenni az elkészült (és egészen biztosan kiválóan sikerült) sütiket, mindegyik mellé írt egy pár sort azzal, hogy ha valaki megtalálja a gyűrűt, juttassa azt vissza neki. A finomságokat összegyűjtötték, s a több ezer cake-et a dél-afrikai hadsereg logisztikusai eljuttatták Angliába és Etiópiába, s szétosztották az akkor ezen a két helyszínen szolgáló mintegy hatezer katona között.

Szerintem már sejtitek, mi történt. Egy hónappal később Ronnie Vial levelet írt az anyjának, melyben megnyugtatta: a jegygyűrűt tartalmazó süteményt egészen véletlenül ő kapta, s ha legközelebb hazautazik, vissza fogja vinni Anne-nek.

7.) Poe jövőbelátása

A Titanic katasztrófáját 14 évvel megelőző Morgan Robertson-féle kisregényről biztosan hallottatok (ha nem, ennek a posztnak a végén elolvasható), most valami hasonló következik.

Biztosan sokan olvastátok Edgar Allan Poe 1838-ban megjelent, egyetlen igazi regényét, ami magyarul az Arthur Gordon Pym, a tengerész címmel jelent meg. Én a novelláit jobban szerettem ugyan, de annó (amikor egy fiúgyerek mindent elolvas, amiben kalózok, fegyverek vagy indián van) egészen jól szórakoztam rajta.

Szóval a könyvben [spoiler következik!] van egy olyan rész, hogy egy hajótörést követően négy ember egy félig elsüllyedt bálnavadászhajóban hányódik a nyílt tengeren, s az ikszedik napon, amikor már kezdenek éhenhalni, úgy döntenek, hogy megölik és megeszik a legvédtelenebb, leggyengébb társukat, egy Richard Parker nevű hajósinast (vagy matrózt, nem is emlékszem pontosan). A döntést tettek követik, ezek a tengerészek nem az a totojázós fajta.

46 évvel a regény megjelenése után, 1884-ben a Mignonettenevű angol egyárbocos, 40 tonnás jacht elsüllyed valahol az Atlanti-óceán afrikai partokhoz közeli részén. Négy ember menekül meg egy mentőcsónakkal, alig néhány napra elegendő vízzel és maréknyi élelemmel a fedélzeten. Három felnőttről és egy 17 éves hajósinasról van szó, ez utóbbitRichard Parkernek hívták. Fogadjunk egy 2012-es évjáratú Mouton Cadet-ben, hogy kitaláljátok, mi történt a hajósinassal.

A három túlélőt 25 nap után mentik ki, bíróság elé állítják, de végül csak hat hónap kényszermunkát kapnak fejenként, mert az adott körülmények között nem nagyon volt más megoldás – mondta ki a bíróság (de ez utóbbi infót csak érdekességként említem, nincs szoros köze a véletlen egybeeséshez, amivel ma foglalkozunk).

8.) K-19

Nem, nem a szovjet tengeralattjáróról lesz szó.

Thomas Wolfe-ról talán nem sokan hallottatok, noha ő volt a huszadik századi amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja, akiről maga Faulkner nyilatkozta azt, hogy „Thomas volt nemzedékünk legtehetségesebb képviselője”. Sebaj, most nem is annyira a munkásságára akarom felhívni a figyelmet, hanem egy, vele kapcsolatos érdekes egybeesésre.

Wolfe a harmincas évek közepe óta rögeszmésen meg akart írni egy regényt, ami egy vasúti kocsiról, s az abban utazó emberekről szólt volna, arról, hogy az adott kocsiban történő utazás hogyan és milyen mértékben befolyásolta az életüket. Az íróknál állítólag gyakori, hogy eleinte csak egy apró mozzanatot, egy minimális részletet „látnak” a majdani műből, s arra épülve végül kikerekedik a későbbi regény. Nos, ez az apró mozzanat Wolfe esetében az volt, hogy „K-19”. Ez a jelzés szerepelt ugyanis a megírandó regény vasúti kocsijának oldalán. Sokat kínlódott a dologgal, néha írt is néhány oldalt, de végül sose tetszett neki igazán. Sokat panaszkodott is kiadójának, Maxwell Perkinsnek, aki nyugtatgatta a szerzőt, hogy ne erőltesse, majd egyszercsak homlokon csókolja a múzsa, addig is foglalkozzon a többi, folyamatban levő regényével.

Wolfe hagyta magát rábeszélni, 1935 és 1938 között meg is írt vagy négy regényt, aztán ’38 szeptemberében (akut tuberkulózisból eredő szívrohamban) meghalt egy Baltimore-i kórházban. Végakaratának megfelelően a kiadója intézte holtteste hazaszállítását az észak-karolinaiAsheville-be, ahol a családi sírbolt található. A koporsót vonattal szállították, s ahogy Perkins a pályaudvaron álldogált, észrevette, hogy a koporsót egy olyan vasúti kocsiba rakták fel, amely a K-19-es számot viselte.

A peches szerencsés utcaseprő

Joseph Figlock 1937-ben Detroitban dolgozott, egy olyan munkakörben, amelyben a váratlan, rendkívüli események bekövetkezése az átlagnál is alacsonyabb. Joe utcaseprő volt, s munkáját lelkiismeretesen, közmegelégedésre végezte. Aztán egy napon arra eszmélt, hogy egy kábé egyéves gyerek zuhan a nyakába. Mint utóbb kiderült, egy felelőtlen anya felügyelet nélkül hagyta kisfiát, aki kimászott a lakás negyedik emeleti (!) ablakába, elvesztette egyensúlyát és kiesett az utcára. Szerencséjére Joe pont alatta állt, s a csodával határos módon felfogta a gyereket; mindketten megúszták kisebb zúzódásokkal.

Ez aztán a véletlen, ugye? Hát ha még elmondom, hogy egy évvel később, ugyanabban az utcában, ugyanabból a házból megint kiesik egy gyerek, és mit ad isten, Joseph Figlock ugyanott sepreget és újfent a nyakába kapja a srácot. Ebben az esetben is mindketten szerencsésen túlélik a balesetet, noha szerintem Joe átkérte magát egy másik kerületbe.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy egyes források szerint még a gyerek is ugyanaz volt, mint egy évvel korábban.

10.) Je ne suis pas Jean Marie Dubarry

1746. február 13-án Párizsban kivégzik Jean Marie Dubarry-t, akit apagyilkosságért ítélnek halálra. Napra pontosan száz évre rá, 1846. február 13-án Párizsban egy másik lenyakazásra kerül sor, az elítéltet Jean Marie Dubarrynak hívják, s bűne az volt, hogy meggyilkolta a saját apját.

11.) Villám

1918 februárjában a világháborús nyugati hadszíntéren egy brit főtisztet, bizonyos Summerfordőrnagyot villámcsapás ér, minek következtében deréktól lefelé részleges bénulást szenved. Leszerel, majd úgy dönt, hogy hátrahagyja a zűrös Európát, s a nyugis Kanadában fogja leélni hátralevő évtizedeit. Vancouverbe költözik, ahol a hadsereg nyugdíjasaként nem igazán folytat stresszes tevékenységet. Lassan felépül annyira, hogy kedvenc időtöltésének, a horgászásnak szenteli szinte minden idejét, egészen pontosan 1924-ig, amikor is egy vihar elől egy fa alá húzódik, pechjére: a villámcsapás megbénítja a jobb oldalát. További két év gyógytorna és minden, ami ezzel jár, de Summerford őrnagyot kemény fából faragták, 1926-ra már egyedül tud sétálgatni a városi parkban. Addig sétál fel s alá, mígnem 1930-ban egy újabb villámcsapás éri, minek következtében teljesen megbénul, s végül 1932-ben meghal.

Durva, mi? Na kapaszkodjatok meg, mert nincs vége: 1936-ban hatalmas vihar pusztít a vancouveri temetőben, s az egyik sírhelyet villámcsapás éri. Nem, nem mondom meg, kinek a végső nyughelye volt.

12.) A gyilkos golyó

Egy meglehetősen morbid történettel fejezzük be a furcsa egybeesésekkel és véletlenekkel foglalkozó posztunkat.

1883-ban vagyunk, a texasi Honey Grove-ban, ahol a helybéli Henry Ziegland éppen szakít barátnőjével. A lány – elég labilis idegállapotú lévén – nehezen viseli a változást és öngyilkosságot követ el. A bátyja jó texasi szokás szerint elhatározza, hogy fegyverrel áll bosszút Henryn: előkapja 45-ösét, megkeresi és fejbelövi Zieglandot (legalábbis azt hiszi), majd szájába veszi a fegyver csövét és öngyilkos lesz. Henry fantasztikusan szerencsés fickó, mert a lövedék csak az arcát súrolja, s becsapódik az udvarán található hatalmas tölgyfa törzsébe.

Néhány évvel később a Ziegland család bővíteni akarja a házat, ezért úgy döntenek, hogy az udvaron álló tölgyfa útban van. Először arra gondolnak, hogy kivágják, de egy hatalmas példányról van szó, az egyik rokon meg úgyis az egyik közeli bányában dolgozik, ahonnan tud egy kis robbanóanyagot szerezni. A fa törzsére rákötöznek néhány rúd dinamitot, gyújtózsinór, oszt adjál neki… A tölgy természetesen megadja magát, viszont a törzsébe évekkel korábban beágyazódott golyó a robbanás hatására kirepül a helyéről, s az onnan jó ötven méterre, egy másik fa törzse mögött fedezéket kereső Henry Ziegland koponyájába fúródik, aki ott helyben szörnyet is hal.

---

A fentiekhez hasonló sztorikkal tele van az Internet, de vannak tematikus hardcopy gyűjtemények is. Igyekeztem azokat kiválogatni, amelyekről lehetőleg több forrás is említést tesz, no és amelyek megtörténte legalább matematikailag elképzelhető (lásd még a statisztikai valószínűséget, ahol a nulla és a 0,0000000000001% között hatalmas a különbség).

Ha vannak hasonló történeteid, amiket érdekesnek tartasz, ide velük a kommentek közé! Külön piros pontot (és minimum százszoros szorzót) érdemelnek azok a furcsa sztorik, amelyek veled vagy ismerőseiddel, barátaiddal történtek meg; itt a ragyogó alkalom, hogy világgá repítsd őket.

Breivik-merénylet

Van valami perverz sorsszerűség és morbid egybeesés abban, hogy – miközben három nappal ezelőtt a Hargita megyei Tusnádfürdőn egy pocakos, őszülő blogger az összeesküvés-elméletek, a titkosszolgálatok és a terrorcselekmények közötti (vélt vagy valós) összefüggésekről beszélt érdeklődő hallgatóságának –, onnan 1800 kilométerre bekövetkezik Norvégia (és talán egész Skandinávia) elmúlt 65 évének legtöbb áldozatot követelő kettős terrorcselekménye.

Mai villámposztunkban a Breivik-merényletet járjuk egy kicsit körül.

Jelen sorok írásának perceiben magáról a feltételezett elkövetőről, a két eseményről és a konkrét összefüggésekről elég keveset lehet tudni, de – amint azt mindannyian tudjuk – a konteósokat az információhiány nemhogy gátolná, inkább stimulálja. Legelőször lássuk tehát, melyek azok a tények, amelyek viszonylag biztosnak vehetők; ha úgy tetszik, rögzítsük a történeti tényállást.

1.) Mi történt?A norvég főváros kormányzati negyedében járunk, a Miniszterelnöki Hivatal és a Kőolajipari Minisztérium épülete között. 2011. július 22-én, helyi idő szerint 15.22-kor a levegőbe repül egy Volkswagen Crafterbe rejtett robbanószerkezet. Hét ember meghal, kéttucatnyian megsebesülnek.

Körülbelül két órával később az Oslótól mintegy 40 kilométernyire északnyugatra található, alig tízhektáros Utøya szigetén egy rendőregyenruhás férfi kézifegyverekből tüzet nyit az ottani ifjúsági tábor résztvevőire, akik a Norvégiában jelenleg kormányzó Munkáspárt ifjúsági tagozatának szervezésében a hagyományos nyári kulturális és politikai programokon vettek részt.

Megint morbid leszek, de ez egy ilyen műfaj: a fenti rendezvényt leginkább a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborhozlehet hasonlítani: napközben különféle előadások, egy kis politika, ideológia, közéleti témák, majd esténként koncertek, haverok, buli, Fanta. Ja: szombatra várták (volna) a miniszterelnököt, Jens Stoltenberget, aki beszédet készült mondani a fiatalok előtt…

A lövöldözés több, mint egy órán (!) keresztül tartott, a halálos áldozatok száma (különböző források szerint) nyolcvan és kilencven között mozog; legalább ugyanennyi a sebesülteké.

A lövöldözés 17.25-kor kezdődik, a rendőrség 17.27-kor kapja az első bejelentést. Oslóban 17.38-kor riasztják a norvég rendőrség különleges, terrorelhárításra szakosodott alakulatát. A norvég deltásoknak azonban nem volt készenléti helikopterük, ezért először gépkocsival kellett volna az ötven kilométerre fekvő legközelebbi katonai támaszpontra hajtaniuk. Az a döntés született, hogy inkább kocsival mennek a helyszínre.

A szigeti átkelőhöz 18.10-kor érkeztek, itt azonban meg kellett várniuk, hogy a komp felvegye, majd átvigye őket a 600 méter széles szoroson a szigetre. A lövöldözésben már teljesen elfáradt merénylőt 18.28-kor fegyverezik le és fogják el.

2.) Az elkövető

A nyomozás jelenlegi állása szerint a terrorcselekmény elkövetésével egy 32 éves norvég állampolgárt, Anders Behring Breivik üzletembert gyanúsítják, aki beismerte tettét. A 184 centi magas, nyolcvan kilós, szőke és kékszemű, kisportolt testalkatú Breivik állítása szerint nem volt tettestársa, s a cselekményt azért követte el, mert így szerette volna felhívni a világ figyelmét arra, hogy a multikulturalitás és hazája, valamint Európa liberális bevándorlási politikája katasztrófába fogja taszítani nemcsak Norvégiát, hanem az egész földrészt. A róla napvilágot látott elemzések szélsőjobboldali, militáns embernek mutatják be.

Már azt is tudni lehet, hogy egy 1500 oldalas tanulmányt tett közzé az Interneten, illetve több ezer embernek elküldte emailben. A mű a „2083 – Egy Európai Függetlenségi Nyilatkozat” sokatmondó címet viseli. Amúgy meg évek óta rendszeresen fejti ki iszlámellenes, xenofób nézeteit különféle fórumokon; egyes vélekedések szerint több, mint százezer, meglehetősen szókimondó kommentben vallott színt politikai és ideológiai hozzáállásáról.

3.) A konteók

Mivel ez egy villámposzt, nem folytatom a tényekkel (ezekről ezernyi oldalon olvashattok a neten). Lássuk inkább, mit termelt ki magából az elmúlt 72 óra konteók terén.

3.1.) A Moszad volt

Izrael aggódva figyelte, hogy – miközben a zsidó állam problémái szaporodnak, gondoljunk csak aziráni atombomba kérdéskörére, a palesztin állam kikiáltásának közelgő időpontjára, a gázai „segély”szállítmányok körüli ismétlődő cirkuszokra, stb. – Európa mintha kezdene egyre rosszallóbb szemmel tekinteni a Dávid-csillagosokra. A londoni és a madridi merényletek emléke már halványodik az európai kollektív memóriában, s egy újabb terrorcselekmény úgy kellett, mint egy falat macesz. Breiviket „idegen zászló” alatt szervezték be (vagyis a norvég nem tudta, hogy valójában a Moszad manipulálja; azt hitte, hogy hozzá hasonló szélsőjobbos erők támogatják logisztikailag), és a tervek szerint neki is meg kellett volna halnia (vagy el kellett volna menekülnie), hogy a szálakat elvarrhassák. Anders azonban valamit nem úgy csinált, mint ahogyan a tervek szóltak – vélelmezhetően teljesen begőzölt a lövöldözés közben, ezért sikerült elkapni.

3.2.) Az iszlám szélsőségesek voltak

Oszama halála (?) után a tálibok megígérték, hogy meglesz még ennek a böjtje. Az idegen zászló alatti beszervezés tőlük sem áll távol, tehát szimpatizánsaik felkutatták Breiviket és elhitették vele, hogy iszlámellenes kollégák fogják a kezét.

Aliék három legyet ütöttek egycsapásra: rúgtak egy nagyot a NATO-tagállam Norvégiába (északi szövetségeseink katonái ott vannak Afganisztánban is), megbosszulták a dán karikaturista Mohamed prófétát gúnyoló rajzait (a Közel-Keletről nézve Dánia és Norvégia között nincs túl nagy különbség), no és dobtak egy rágcsálnivaló gumicsontot azoknak, akik a muzulmán veszéllyel riogatják a nyugati világot: nesztek egy tipikus keresztény árja szélsőséges, aki a békés északon robbantgat és lövöldöz. Ki fogja ezek után azt állítani, hogy ilyen gonoszságokra csak a mohamedánok képesek?!

3.3.) A szabadkőművesek voltak

Újságírók kiderítették, hogy Breivik szabadkőműves volt, méghozzá a Szent Olafról elnevezett oslói páholy tagja. Ezt – kihallgatása során – ő maga sem tagadta. Ahogyan azt minden konteós tudja, a maszonok világuralomra törnek, s ennek egyik előfeltétele az, hogy a világ lakossága elveszítse bizalmát a fennálló demokratikus kormányokban és társadalmi berendezkedésben, s – különféle katasztrófák, terrorcselekmények és fegyveres konfliktusok elharapózása miatt – elkezdjenek áhítozni egy Új Világrend után. Nos, ezt az Új Világrendet a szabadkőművesek bármikor készen állnak prezentálni – ha a tömegek is úgy akarják…

3.4.) A keresztény fundamentalisták

A szélsőjobbos, keresztény mázzal leöntött militáns szervezeteknek már régóta elegük van Európa etnikai és vallási „felhígulásából”. Breivik kiköpötten az ő termékük (tessék csak beleolvasni a kiáltványába), ráadásul az utóbbi években Skandinávia (s benne Norvégia) szép számban fogadott be közel- és közép-keleti, valamint afrikai menekülteket. A norvégok mindeddig abba a (hamisnak bizonyult) biztonságérzetbe ringatták magukat, mely szerint nekik se ellenségük, se rosszakarójuk, ezért legvadabb álmaikban sem gondoltak arra, hogy egy ilyen esemény bekövetkezhet.

Ja: Anders példaképei a templomos lovagok voltak…
3.5.) Az oroszok voltak

Oroszország és Norvégia között elég régen folyik a vita az északi-tengeri (részben még feltáratlan) szénhidrogénkészletek földrajzi hovatartozásáról. Becslések szerint a környéken (mármint az ottani tengerfenék alatt) van a Föld még fel nem tárt gáztartalékainak 25-30 százaléka, Norvégia pedig az elmúlt években kemény tárgyalópartnernek bizonyult. Moszkva most megelégelte a vegyesbizottságok tökölését, s úgy döntött, hogy – egy kis nyomatékként – ráébreszti Oslót arra, hogy nem kéne olyan görcsösen ragaszkodni minden befagyott négyzetkilométernyi jégmezőhöz…

3.6) Az USA volt

Amerikának kezd tele lenni a zsákja az egyre vonakodóbb európai szövetségesekkel, akik országaiban egyre többen kérdezik, hogy mi közükl is van az USA lokális háborúihoz (Irak, Afganisztán)? Egyre több európai emeli fel a hangját Washington terrorellenes intézkedései (egészen pontosan az ezekben felbukkanó, az emberi szabadságjogokat 

erősen megkurtító rendelkezések) ellen. Amerika most jutott el odáig, hogy bebizonyítja: a terror nem csak az iszlám nemzetek fiainak (és leányainak) sajátos eszköze, hanem a legbékésebb európai államok is veszélyeztetettek. A Breivik-ügy után nem lesz olyan ország Európában, amelynek vezetői belenézhetnek polgáraik szemébe és felelősen azt mondhatják: nálunk a terrorizmusnak nincs hagyománya, ilyen cselekmény errefelé kizárt…

3.7.) A magyar szál

Az utóbbi órák híre, hogy Breivik rendelkezett magyar kapcsolatokkal, s egészen otthonosan mozgott a hazai szélsőjobb egyes köreiben. Ezt a szálat inkább nem is gondolom tovább, mindenesetre emlékeztetem a tisztelt olvasókat, hogy milyen felháborodás kísérte aTerrorelhárítási Központ tavalyi megalakítását, mondván: miféle terrorelhárításra van idehaza szükség, minek nekik sokmilliárd forint, Q7-esek, csilivili felszerelés, különleges pótlék?

Nos, ennél csattanósabb választ elképzelni sem lehet… És lesz-e olyan ellenzéki politikus vagy közíró, aki ezek után ki meri mondani, hogy nálunk a terrorizmusnak nincs hagyománya, tehát terrorelhárítás sem kell..?

Egy kicsit hosszúra sikeredett a mai villámposzt, de sebaj. Kíváncsian várom a hozzászólásaitokat, véleményeteket az ügyről, hiszen még bármi kiderülhet, új szálak is bármikor felmerülhetnek, Breivik pedig bármikor öngyilkos lehet, vagy leeshet a lépcsőn és nyakát szegheti…

No és persze voksolásra fel!

PS: Köszönöm mindazoknak, akik levelekben tippekkel, ötletekkel és konteókkal gazdagították a választékot!

                                 Ki áll Breivik mögött !!!!

Villás Béla - Kommunikáció a szellemvilággal, démonidézés, jövőbe látás, angyalkommunikació

https://www.youtube.com/watch?v=BR2kBkJDP1E

Villás Béla - Kommunikáció a szellemvilággal / Pécs / 2013.08.23

https://www.youtube.com/watch?v=N0wGxJhe6HU

Villás Béla - Ima és meditació

https://www.youtube.com/watch?v=x-rpfmMfADA

Villás Béla - A jelenlét csodájának titka

https://www.youtube.com/watch?v=HXEi_qKbMX8

Villás Béla - Az Istennel való kapcsolat és a vele való kommunikáció és azonosulás szükségessége

https://www.youtube.com/watch?v=oTv-N0gXq1M