ATOMTENGERALATTJÁRÓK

ATOMTENGERALATTJÁRÓK

Los Angeles-osztály

A Los Angeles-osztály az Egyesült Államokban az 1970-es évek közepétől a Sturgeon-osztály leváltására épített atommeghajtású vadászterngeralattjáró-osztály, melynek egységeit az Egyesült Államok városairól nevezték el. A régebbi építésű, függőleges indítócsővel nem rend

Története [szerkesztés]

A Los Angeles-osztály eredete az 1960-as évek végéig nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok haditengerészetének szüksége volt egy nagy sebességű, támadó és tengeralattjáró elleni hadviselésre is alkalmas tengeralattjáróra. A tanulmányok eredménye az egyik legdrágább, de igen nagy hatékonyságú fegyverrendszer lett, amely valaha is elnyerte a hadműveletre alkalmas minősítést, és amelyből 62 darab állt szolgálatba az Egyesült Államok haditengerészeténél. Az USS Los Angeles (SSN688), a hajóosztály első hajója, 1976. november 13-án, az osztály utolsó hajója az USS Cheyenne (SSN773), 1996.szeptember 13-án állt szolgálatba.

Felépítésük és jellemzőik [szerkesztés]

Kezdetben az elülső kormánylapot a toronyra építették, ez viszont korlátozta hajók áthatolási képességét a Jeges-tenger jégmezőin. Az USS San Juan-tól (SSN751) kezdve a kormánylapátokat áthelyezték az orr-részbe, és ez néhány elektronikai berendezéssel együtt lehetővé tette, hogy a meghirdetett "jeges-tengeri alkalmasság" formálisan is megvalósuljon.

A Los Angeles-osztály hajóinak fő fegyverzete az Harpoon, hajók elleni rakétákból, valamint a Tomahawk manőverező robotrepülőgépekből áll, ezen kívül hagyományos, huzalvezérlésűtorpedókat is hordoz. Az USS Providence-től kezdődően (SSN719) az osztály 31 egységét 12 db Tomahawk rakéta indítására szolgáló függőleges indítócsővel is felszerelték.

Szolgálatuk során ezek a tengeralattjárók több háborús esemény részesei voltak. A USS Groton (SSN694) 1980. április 4. és október 8. között merülésben körbehajózta a Földet. Több közülük víz alatti helyzetből indított Tomahawk robotrepülőgépeket Irak belső területein található célpontok ellen az öbölháború idején, 1991-ben.

A Los Angeles-osztály egységei [szerkesztés]

USS Albany (SSN753)	USS Albuquerque (SSN706)	USS Alexandria (SSN757)	USS Annapolis (SSN760)
USS Asheville (SSN758)	USS Atlanta (SSN712)	USS Augusta (SSN710)	USS Baltimore (SSN704)
USS Baton Rouge (SSN689)	USS Birmingham (SSN695)	USS Boise (SSN764)	USS Boston (SSN703)
USS Bremerton (SSN698)	USS Buffalo (SSN715)	USS Charlotte (SSN766)	USS Cheyenne (SSN773)
USS Chicago (SSN721)	USS Cincinnati (SSN693)	USS City of Corpus Christi (SSN705)	USS Columbia (SSN771)
USS Columbus (SSN762)	USS Dallas (SSN700)	USS Greeneville (SSN772)	USS Groton (SSN694)
USS Hampton (SSN767)	USS Hartford (SSN768)	USS Helena (SSN725)	USS Honolulu (SSN718)
USS Houston (SSN713)	USS Hyman G. Rickover (SSN709)	USS Indianapolis (SSN697)	USS Jacksonville (SSN699)
USS Jefferson City (SSN759)	USS Key West (SSN722)	USS La Jolla (SSN701)	USS Los Angeles (SSN688)
USS Louisville (SSN724)	USS Memphis (SSN691)	USS Miami (SSN755)	USS Minneapolis-Saint Paul (SSN708)
USS Montpelier (SSN765)	USS New York City (SSN696)	USS Newport News (SSN750)	USS Norfolk (SSN714)
USS Oklahoma City (SSN723)	USS Olympia (SSN717)	USS Omaha (SSN692)	USS Pasadena (SSN752)
USS Philadelphia (SSN690)	USS Phoenix (SSN702)	USS Pittsburgh (SSN720)	USS Portsmouth (SSN707)
USS Providence (SSN719)	USS Salt Lake City (SSN716)	USS San Francisco (SSN711)	USS San Juan (SSN751)
USS Santa Fe (SSN763)	USS Scranton (SSN756)	USS Springfield (SSN761)	USS Toledo (SSN769)
USS Topeka (SSN754)	USS Tucson (SSN770)

Los Angeles-osztály
A Los Angeles-osztályba tartozó USS Greenevilletengeralattjáró felszíni menetben
Hajótípus	Atommeghajtású vadász-tengeralattjáró
Üzemeltető	US Navy
Pályafutása
Építő	Newport News Shipbuilding General Dynamics Electric Boat
Általános jellemzők
Vízkiszorítás	6927 t (lemerülve)
Hossz	109,7 m
Szélesség	10,1 m
Hajtómű	Két GE S6G nyomottvízesatomreaktor, egy hajócsavar (35 000 LE)
Sebesség	46 km/h felett
Fegyverzet	4 db 533 mm-es torpedóvetőcső 12 db függőleges indítócső (SSN719-től kezdve)

Nukleáris ragadozók a mélyben

Los Angeles-osztályú tengeralattjárók

Art of WAR (jetfly@jetfly.hu)  -  Háború Művészete (http://www.haborumuveszete.hu)

Vannak sikeres tengeralattjáró-konstrukciók, vannak különleges technológiákra épülő sorozatok, és van a Los Angeles-osztály, mely szinte minden szempontból egyedülállónak tekinthető. Az egész világon ez a legnagyobb darabszámban megépült nukleáris meghajtású tengeralattjáró-osztály, ráadásul kortársainál messze előremutatóbb, minden addigi teljesítményt túlszárnyaló konstrukció volt. Napjainkban is ez a típus alkotja az Egyesült Államok többcélú támadó tengeralattjáró-flottájának a gerincét. Az 1960-as években az egyre inkább megerősödő szovjet flotta miatt szükségessé vált egy új, nagy hatékonyságú nukleáris meghajtású támadó tengeralattjáró kifejlesztése, mely felválthatja a Sturgeon-osztály egységeit. Az új tengeralattjárókkal szemben igen szigorú követelményrendszert állítottak fel, mivel nagyobb sebességet, viszont kisebb zajszintet vártak el tőlük. Felül kellett múlniuk az elődtípusokat és az ellenfél egységeit is hidrodinamikailag, gépészetileg, elektronikailag és fegyverrendszerileg egyaránt. A gazdaságosság is fontos szempont volt, bár mint utólag kiderült, a szinte elkerülhetetlen költségtúllépés a Los Angeles-osztály esetében is jelentkezett. 1990-es árakon egy hajó már 900 millió dollárba került, ugyanakkor az átlagos éves fenntartási költség is meghaladta a 20 millió dollárt. A letisztult forma eredményeként a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók csendesek és gyorsak Az SSN koncepció A stratégák a nukleáris meghajtású, nagy sebességű támadó tengeralattjárók (SSN – nuclear-powered fast attack submarines) kategóriájának megalkotásakor egy igen összetett feladatrendszert jelöltek ki: az új tengeralattjárók fejlett szonárrendszereik segítségével legyenek képesek felderíteni az ellenfél felszíni és felszín alatti hajóegységeit, nagy sebességük révén tudják követni azokat, valamint szükség esetén torpedóik és robotrepülőgépeik alkalmazásával legyenek alkalmasak a leküzdésükre. A feladataikat egyedül vagy repülőgép-hordozók és kísérőhajóik által alkotott csapásmérő csoportok részeként is végre tudják hajtani. Ez utóbbi feladatkör hamarosan különösen fontossá vált, mivel a Gorskov admirális nevével fémjelzett erőteljes szovjet flottaépítési program eredményeként az 1970-es évek végére már komoly veszély fenyegette a nagy amerikai flottakötelékeket. Ebben az időszakban a vörös flotta felszíni hadihajói (irányított rakétás rombolók, cirkálók, Kijev-osztályú helikopter-hordozók) és a rakétahordozó nukleáris tengeralattjárók, kiegészítve a nagy hatótávolságú haditengerészeti csapásmérésre optimalizált, szárazföldi támaszpontokról felszálló bombázó repülőgépekkel (Tu-22M3) már képesek voltak hatékonyan támadni a nagy amerikai flottacsoportokat. A védelem egyik pillérét az új Los Angeles-osztályú tengeralattjárók képezték, ez a helyzet napjainkra sem változott, a repülőgép-hordozó vezette csapásmérő flottakötelékek elmaradhatatlan tagjai az SSN egységek. A stratégiai csapásmérés szempontjából kiemelt fontossággal bíró, interkontinentális ballisztikus rakétákkal felfegyverzett tengeralattjárók kísérése és szükség esetén megvédelmezése szintén a Los Angeles-osztály egységeinek feladata lett. A hatalmas méretű, rendkívül értékes és óriási pusztítóerővel rendelkező SSBN-ek a mindenkori ellenfél kiemelt célpontjai, sikeres likvidálásuk a hidegháború idején döntő fontossággal bírt volna, éppen ezért a védelmük is prioritást élvezett. Bár nem ez az elsődleges alkalmazásuk, a támadó tengeralattjárók számára csapásmérési feladatokat is kitűztek, nevezetesen az ellenfél szárazföldi létesítményeinek elpusztítását a hagyományos vagy nukleáris töltetű robotrepülőgépekkel. Erre sor is került az elmúlt évtizedek konfliktusai alatt, a Los Angeles-osztályú tengeralattjárókról elindított Tomahawk robotrepülőgépek ugyanis eredményesen támadták az Öböl-háború idején az Irak belső területein elhelyezkedő célpontokat, továbbá bevetették őket az 1999-es, Jugoszlávia elleni NATO-hadműveletek idején is. Felépítés, meghajtás Ezen feladatok sikeres megoldásának kényszere egy olyan komplex fegyverrendszer kifejlesztését eredményezte, mely napjainkban is képes megfelelni a folyton változó igényeknek. A tervezők egy viszonylag nagy méretű, 6927 tonna vízkiszorítású, 110 méter hosszú és legszélesebb részén 10,1 méter átmérőjű, áramlástanilag az ideálishoz rendkívül közelítő, csepp alakú hajótestet álmodtak meg. A funkciók szerint három jól elkülöníthető részre osztott törzsből csak a karcsú torony emelkedik ki, ellentétben a ballisztikusrakéta-hordozó egységek jellegzetes „púpjával”. A nagynyomású törzs orr-részében a torpedóvető csövek és a szonárrendszer elemei helyezkednek el, ezek mögött pedig a mellső ballaszttartályba süllyesztve 12 darab, függőlegesen beépített indítócső található, melyek a Tomahawk robotrepülőgépek tárolására és indítására szolgálnak. Az orr-rész mögött és a torony alatti részben három szinten az irányítási rendszer elemei, a személyzet háló- és szociális részlegei, illetve a különféle élelmiszer-, fegyver- és egyéb raktárak, tárolórekeszek helyezkednek el. Ezen részleg mögött jól elszigetelten került beépítésre a két darab, General Electric gyártmányú S6G típusú, nyomottvíz-hűtésű atomreaktor. Ezek a reaktorok állítják elő a két darab gőzturbina meghajtásához szükséges energiát. A speciális technológiával készült hajócsavart a hajótest leghátsó szakaszában lévő turbinák hajtják meg. A szovjet egységekkel ellentétben az amerikai tengeralattjárókat általában csak egy hajócsavarral szerelik fel, így kisebb a zajszint, viszont meghibásodás esetén könnyen szolgálatképtelenné válhatnak. Maximális sebessége közel 50 km/h, merülési mélysége 250 méter. A hajó irányítását a törzs végén elhelyezkedő kormányfelületek mozgatásával végzik. Kezdetben az elülső kormánylapot a toronyra építették, ez a megoldás az arktikus területeken végrehajtott bevetések során azonban nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis így általában sérülésekkel járt a felemelkedés közbeni jégpáncéláttörés. Az első egység, melyet már az orr-részre szerelt kormánylappal láttak el, a USS San Juan (SSN 751) volt. Még egy jelentős módosítást eszközöltek a két évtizedes gyártási folyamat során, nevezetesen azt, hogy a Tomahawk rakéták indítócsöveit a USS Providence-től (SSN 719) kezdődően függőlegesen építették be. Azokat az egységeket, melyek még nem rendelkeztek ezekkel a függőleges indítócsövekkel, már jórészt kivonták a rendszerből. A Los Angeles-osztályú USS Scranton (SSN 756) a masszív felépítésű torony segítségével áttöri a jégpáncélt az Északi-sarkon Fegyverzet, elektronikai rendszerek A Los Angeles-osztály hajóinak fő fegyverzete a Harpoon hajók elleni rakétákból, valamint a Tomahawk manőverező robotrepülőgépekből áll, ezenkívül hagyományos huzalvezérlésű Mk.48 típusú torpedókat is hordoznak. A Tomahawkok bevethetőek szárazföldi célpontok és hajók ellen egyaránt. A Los Angeles-osztályú tengeralattjárók fedélzeti rendszereit folyamatosan korszerűsítették, így napjainkban is megfelelő színvonalon képesek feladatuk ellátására. A felszíni célok felderítésére az AN/BPS-5 radar, míg a navigációra és a tűzvezetésre az AN/BPS-15 A/16 rendszer szolgál. A tengeralattjárók felderítésére és követésére különféle aktív, illetve passzív szonárrendszerek, illetve akusztikus berendezések szolgálnak. A modern, hálózatalapú hadviselés megkövetelte a Link11 adatátviteli rendszer beépítését is, így a tengeralattjárók fedélzetére is eljuttathatók valós időben a harctéri adatok. Az első, névadó egység, a USS Los Angeles (SSN 688) megrendelésére az 1970-es pénzügyi évben került sor. A tengeralattjáró építése és tesztelése nem kevesebb mint hat évet vett igénybe, így végül 1976-ban állt rendszerbe. Az osztály hajóit a Newport News Shipbuilding Co. és a General Dynamics Electric Boat Division gyáraiban építették, nevüket az Egyesült Államok városairól kapták. Húsz év alatt összesen 62 darab Los Angeles-osztályú tengeralattjáró épült meg, ezek közül a legutolsó információk szerint még 48 darab áll szolgálatban az Egyesült Államok haditengerészeténél. A névadó USS Los Angeles (SSN 688), a hajóosztály első hajója 1976. november 13-án került a flotta állományába, az osztály utolsó hajója, az USS Cheyenne (SSN 773) pedig 1996. szeptember 13-án állt szolgálatba. Az Atlanti-óceáni Flottához tartozó egységek a keleti parti Grotonban és Norfolkban állomásoznak, míg a Csendes-óceáni Flotta alárendeltségében tevékenykedő tengeralattjárók Pearl Harbor, Guam és San Diego kikötőiből indulnak bevetésre. A tengeralattjárókat nem exportálták, még a leghűségesebb szövetségesek sem kaphattak a nagy harcértékű egységekből. Eddig – bár kisebb-nagyobb balesetek történtek velük – egyetlen ilyen típusú támadó tengeralattjárót sem veszített el a US Navy. A Los Angeles-osztályú hajókon általában 134 fő szolgál, de az SSN 751-től kezdődően a létszámot 138 főre emelték. A felvételen a „tengerpart szelleme” becenevű USS Asheville (SSN 758) látható, amint kiköt az Arco (ARDM 5) jelzésű szárazdokkban a Loma haditengerészeti bázison Kulcsszerep a jövőben is Napjainkban már több mint három évtizede szolgálnak a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók, bár a legelső egységeket már jórészt kivonták a rendszerből. A tervezőknek végül egy olyan típust sikerült megalkotniuk, mely jelenleg is etalonnak számít a saját kategóriájában. Létszámuk és képességeik alapján is ezek a tengeri ragadozók alkotják az Egyesült Államok tengeralattjáró-flottájának a gerincét, ráadásul a jelenlegi elképzelések szerint még jó ideig nem fogják leváltani őket az utódok. A világpolitikai helyzet és ezzel összefüggően a hadviselés szükségszerű megváltozása miatt esély sincs rá, hogy a közeljövőben ilyen létszámú és ennyire nagy jelentőségű sorozatok épüljenek. Érdekességként megemlíthető, hogy a Los Angeles-osztályú tengeralattjárók több mozifilmben is láthatóak voltak, ezek közül talán a leghíresebb a „Vadászat a Vörös Októberre” című, hazánkban is bemutatott alkotás, melyben az azóta már átépített USS Dallas (SSN 700) is szerepet kapott.

A jövő amerikai tengeralattjáró vadászai

Az SSN–21 hajóosztály fejlesztése már 1982-ben megkezdődött, amikor a LOS ANGELES osztály építése még a tervezett sorozat negyedét sem érte el. Ez a sokszor emlegetett csúcsfegyver tipikus esete lett, mivel a világ legkorszerűbb és legnagyobb teljesítményű tengeralattjáróját rendelték meg. Ennek jobbnak kellett lennie a szovjet flotta minden létező vagy épülő vadászhajójánál, és képesnek kellett lennie minden rakétahordozó elpusztítására.

AKUL

Egy univerzális tengeralattjárót írtak elő, amely vadászhajó, robotrepülőgép-hordozó, aknarakó és tengerészeti SEAL kommandó szállítója is lehet némi átalakítással. Ehhez az összes létező műszaki és fegyverzeti újdonságot betervezték, ami az építésnél súlyosan megbosszulta magát.
A tervezésnél a nagy sebességet kedvezőbb, esőcsepp formával érték el, a hajó rövidebb, de nagyobb átmérőjű lett. Új toronyformát kapott, amelynek víz alatti ellenállása kisebb. Főleg antarktiszi bevetésre tervezték, így a jég alatti hajózás miatt bevonható mélységi kormányai az orrba kerültek.
A hajótest anyaga új acélötvözet, melynek a hegesztése nagy problémákat okozott. A hajógyár csak a rossz varratok miatt másfél évet késett a vízre bocsátással. Itt jegyezzük meg, hogy a SEAWOLF és VIRGINIA osztályról szóló közlemények abszolút ellentmondásosak, mivel a hajók üzemelési adatai titkosak. A sebességre pl. a több mint 25 csomótól 39-ig minden előfordul, a merülésre 244 m-től 594 m-ig szabad választás van.

A továbbiakban csak a Pentagon és a Kongresszus anyagainak egy szintézisét közöljük, amelynek egy része reális.
Az új hajótípus kálváriája már a számozással indult. Valaki a Pentagonban kitalálta, hogy a SEAWOLF név mellé az SSN–21 számot adja, ami azt jelenti, hogy visszamegy 1912-be. A névrokon első hajó 1913-ban az SS–28 volt, a második 1957-ben az SSN–575. Ez az álláspont 1992-ig élt, az új kormány, új emberei az utód sorozatot előbb CENTURION-nak, majd NSSN-nek, végül SSN–774 VIRGINIA-nak nevezték el. Így egyedileg van a flottában a 21, 22, 23-as szám.

Az SSN–21 osztály készítése

A gyártásra 1982-ben egyetlen üzemet, a General Dynamics (Electric Boat) gyárát jelölték ki, akkor még úgy látszott, hogy a sorozat zavartalan lesz. De Mars tengernagy (Rickover tengernagy utóda) a Director Naval Nuclear Propulsion osztály élén, nem tudott megbirkózni a gyorsan halmozódó bajokkal. A világ legerősebb felfegyverzett vadászhajójának építése reménytelenül csúszott, a költségek állandóan nőttek.
1982-ben indult a tervezés, 1988-ban az első hajót át kellett volna adni, de csak 1989. október 25-én fektették le a gerincét és 1995. június 24-én bocsátották vízre. Ekkor sem működött, csak 1997. július 19-én tudták átadni a flottának. Ez a technológia annyira bonyolult és kényes lett, hogy az amerikai ipar sem könnyen boldogult vele.
Az orrban lévő óriási üvegszálas szonar kúp formázása egy külön üzemet igényelt. Így 13 év telt el az első példány megépítésével, ami megengedhetetlenül sok. Amire elkészült többe került, mint az OHIO rakétahordozó osztály egyik egysége teljes fegyverzettel együtt, ami kb. 4 milliárd $.
Ez már a Pentagonnak is sok volt, ezen az áron a tervezett 29 hajót nem lehet kifizetni, mivel a költségvetés az óceán túlsó partján is véges. 1992-ben bekövetkezett a Szovjetunió összeomlása, ekkor a polgári vezetés le akart állni a nukleáris tengeralattjárók építésével mondván, nincs rá szükség.
Ezt nagy nehezen kivédték, de 1993 után csak egy üzemben tudták folytatni a hajógyártást. 1992-ben az akkori Bush elnök kormánya redukálta a SEAWOLF programot egy darabra, és a 29 tervezett hajót törölte.
Amíg a civil vezetés megértette, hogy egy vadászhajó élettartama 30 év, így a gyártást nem lehet bezárni, fenn kell tartani a kapacitást, elment 3 év és elköltésre került pár százmillió dollár. Így kényszerítették ki azt a döntést, hogy a meglévő alkatrészek beépítésével 3 egység készüljön el, ebből 2 mindig bevethető lesz. Az SSN–22 CONNECTICUT-ot 1992. szeptember 14-én kezdték építeni és 1998. december 11-én adták át. A 3. hajóegység az SSN–23 jelű JIMMY CARTER 1995 végén kezdett épülni és 2005 decemberében kerül átadásra.
Erről csak az ismert, hogy mérete 31,48 m-rel hosszabb, tehát 138,0 m-t tesz ki. Ezzel a vízkiszorítása több mint 11. 000 t lesz, hogy mit kívánnak beépíteni az nem ismeretes.
Az SSN–21 1996. július 5-én tért vissza Grotonba a gyári próbautakról. Ezek során állítólag elérte a 43-44 csomós sebességet és 594 méteres merülési mélységet, amely valószínűleg világrekord. A 8 db új 660 mm-es átmérőjű torpedóindító az orr-részben van, de van elképzelés 762 mm-es átmérőjű konténer alkalmazására is. Az új torpedók még nem ismertek hozzá, de az 533 mm-es típusokat betétcsövekkel lövik ki. Itt már csak a legújabb Mk. 48 ADCAP típust használják.
A Harpoon úgy, mint eddig, konténerből indul az indítócsőből. Mivel nincs VLS indító, a Tomahawk TLAM, TSASM változatai rendelkezésre állnak és vízszintesen indulnak.
A Tactical Tomahawk és Fasthawk robotrepülőgépek még nincsenek készen. A Sea Lance ASW rakéta valószínűleg nem épül meg. Az új típusú szonarokat a SUBACS (Submarine Advanced Combat System) integrált rendszer fogja össze. AN/PS–16 felszíni kereső radarja, AN/BSY–2 szonarja van az orrban, plusz 3-3 lapos szonar antenna a törzs két oldalán. A vontatott szonarja TB–16 és TB–29 típusú.
A hajócsavar Kort-gyűrűbe van burkolva, lassú menethez egy pump-jet (vízszivattyús) hajtóműve van, a manőverezés fokozására 6 kormánysík van. Az akusztikai érzékelés miatt igyekeztek rajta mindent burkolni. Az átadás óta számos műszaki probléma volt a torpedóindítók zárófedelével, az oldal-antennákkal és sok alkatrésszel. Ezek cseréje évekig fog tartani.

A VIRGINIA osztály kifejlesztése

A SEAWOLF program csődje 1992-ben nyilvánvaló lett. Valami kellett helyette, mivel a vadászhajókat 2010 után fokozatosan pótolni kell, és a legújabb fegyverrendszereket szolgálatba kell állítani. A SEAWOLF csillagászati ára nem fizethető meg, a Pentagon mintegy 1,2 milliárd $-ban szabta meg az új hajók egységárát.
Az olcsóbb hajótípus tervezését 1991-ben már megkezdték Centurion fedőnév alatt. A Boeing cég által kifejlesztett számítógépes tervezési, rajzolási módszer segíti a munkát. Két év múlva már NSSN (New Attack Submarine) program néven szerepelt az új hajó.
Ebben a megfogalmazott fő célkitűzések szerint a XIX századra épülő hajó univerzális típus legyen, több feladatkörrel. A legkorszerűbb megoldásokat kell alkalmazni, de a technológia nem lehet annyira bonyolult, mint az előd típusnál.
Ezért a hajó felépítése az Improved LOS ANGELES osztálynak felel meg, a torony formáját és a 6 kormánysíkos far stabilizátort átvették a 21. osztálytól, a TB–29 vontatott szonarral együtt. Megmarad a VLS függőleges indító az orrban a robotrepülőgépek számára. A periszkópok és antennák nem hatolnak át a nyomásálló testen, ezek teleszkóposak, a jeltovábbítás elektronikus.
A tengerészeti SEAL kommandó szállítására egy ASDS típusú mini tengeralattjárót tud szállítani. Ez 8 fős egységet vehet fel, az indulásig a katonákat a hajó belsejében kell elhelyezni.
A fegyverzet az eddig is alkalmazott típusokon kívül az ATCAMS jelű új rakéta, amely a VLS-ből indítható és a Sub Harpoon robotrepülőgépek a torpedóvető-csövekből.
1997-ben 29 (más forrás szerint 30) hajótestet rendeltek meg távlatilag, de ennek költségvetési fedezete nem volt meg. Mindenesetre az 1998-as költségvetésből megrendelték az első hajóegységet az SSN–774 VIRGINIA-t, majd az 1999-es-ből a másodikat az SSN–775 TEXAS-t. A gyártást a 2 vezető hajógyár között osztották meg, de új módszerrel. A General Dynamics (Electric Boat) a tervező, építi a hajtómű egység, a harcvezető központ modulját és 7 további szekciót az öszszes egység számára, egyben az 1. és 3. példány összeszerelője.
A Newport News Shipbuilding cég építi a tornyot és a lakóteret, illetve segédgép modult és 6 további szekciót, egyben a 2. és 4. példány összeszerelője. A reaktoregységet a gyártó General Electric egészben szállítja mindkét üzembe.
A 2001 és 2002-es megrendelésű SSN–776 HAWAII és SSN–777 NORTH CAROLINA építése is megkezdődött, ezzel a 4 db prototípus munkában van. Ezek gépészeti berendezése eltérő, a felszerelések sem egyformák, új megoldások sorát próbálják ki, de ezekről semmiféle közlést nem adtak ki.
A hajó alakjának tesztelésére évekkel ezelőtt megépült az LSV–2 kis tengeralattjáró, amely 0,294-szeresen kicsinyített modellje az igazinak. Ennél a típusnál már a reaktormag élettartama megegyezik a hajóéval. Az S9G atomreaktor 29, 84 MW hőteljesítményű és kb. 40 000 LE teljesítményű meghajtó rendszert lát el.
A VIRGINIA osztály programját a szenátus 2003 végén 82 milliárd $-nak találta, és az első rendelést 7-ről, 5 egységre csökkentette. Jelenleg az biztos, hogy az SSN–774-et 2004-ben, a 775-öt 2006-ban, a 776-ot 2007-ben és a 777-et 2008-ban adják át a flottának.