A baloldal a vakolók farkára cuppant

A baloldal a vakolók farkára cuppant

Hát ezért lettek hazaárulók ….

Tőke Péter:

Mesterházy és Orbán is kapott eleget, Gyurcsány balerina, Bajnai ,,költő” lett, Vona világos, jó programmal előre tört, Schmunk meg...

Gratulálunk a 6-i választás győzteseinek!

Sok tépelődés után úgy döntöttünk, hogy nem hazárdírozunk. Nincs is rá szükség – döbbentünk rá február végén, a lapzárta előtt, mivel egyik kereszténydemokrata szerkesztő társunknak álmában megsúgta a Jóistenke, hogy kik lesznek a győztesek és kik alakíthatnak új kormányt. Ez persze a pogányok hitetlensége szerint lehet mese-mese meskete is, de nincs jelentősége, április 6-án este már ők is tudni fogják. Ez vonatkozik egyébként mindenkire: minek intimpistáskodni, közvéleménykutató jóslatokkal és nevekkel sakkozni, fogadásokat kötni erre, vagy arra. A lényeg úgyis az, hogy marad-e a nép érdekeit és értékeit megőrző, egy jobb jövőt építő, talpraállást és fejlődést elősegítő, céltudatosan pozitív úton haladó kormány, vagy győzelmi orditozással átveszik helyüket a múlt leszerepelt, hatalomra és osztogatásra kiéhezett exminiszterelnökei, ballib topvezetői és zsebüket megtömni akaró siserehaduk. Egyáltalán nem mindegy, hogy az EU, a bankok és multik hátsóját nyaló, mindannyiunkat megvámolni akaró múlt-restaurátorok, vagy a magyar ember érdekeit előbbre helyező, anyagi terheit csökkentő, a nagy többség gyarapodását és jobb megélhetését elősegítők, az igazi függetlenségért harcolók kapnak-e négy évre felhatalmazást? Ez nekünk sem, a kifosztásra kiszemelt középosztálynak, a nyugdíjasoknak és a tisztességesen dolgozóknak, de a szoclib múlt által elszegényített, hajléktalanított, munka helyett segélyre és támogatásra szoktatott százezreknek sem mindegy.

kúrjatok a páholyba aztán megkávéztathatjátok egymást így valamelyikőtök meg mérgezi a másikat , de jó volna , ha mind a kettőtök megkapná a mérget !!!!

Ha ballib lenne a befutó azonnal kártyavárként omlana össze a költségvetés, amennyiben a jobboldal kora tavasszal olyan kétharmados törvényt hagyna hátra, hogy a polgárok 2014 április 6-i adózott összjövedelméből és annak átlagos emelkedéséből a baloldali kormány sem adók, sem illetékek, sem ÁFA-emelés, sem újfajta szeretkezési jövedéki hozzájárulás, stb címén egy fillért sem vonhatna el. Mesterházy kormányfőnek és táborának előbb meg kellene dolgoznia minden elosztogatásra kiszemelt forintért. És nincs kamupályázat, holdudvar-megbízás, EU-s pénzosztogatás, stb. A jól megfizetett tisztségviselőket, és vezetőiket leszámítva mindjárt nem is lenne annyira érdemes tovább a szoclibek szekerét tolni, hiszen az odadörgölőzők azzal kezdték – mint korábban a kisgazdák –, ,,mennyi lesz a suska?” Micsoda megrökönyödést, csalódást és felháborodást váltana ki egy olyan válasz, hogy ,,semmi!”

A mi dilemánk: Mit mondhatunk azoknak, akik májusban, vagy júniusban veszik meg-e negyedéves könyvújságunkat, hiszen ők már mindent tudnak, és az új kormány is megalakult? Rég túl tették magukat azon az örömön, vagy csalódottságon, amit április 6-án késő este az eredmények alapján megéltek. Már szomorúan, vagy örömmel alkalmazkodtak az új helyzethez, tudják, nem árt meghúzniuk magukat, vagy kidüllesztett mellel sétálhatnak, mert övék a beköszöntött új, vagy újabb négy év sok-sok földi jóval, bőséggel, vagy a kemény, szinte fullasztó nadrágszíj-meghúzással.

Van valami, ami a választások előtt és után is érdekes. Ki miért, mitől és hogyan sározódott be, mennyi szennyet teregettek ki a múltjából és jelenéből, hogyan bizonyította be újra és újra az alkalmatlanságát, amit a választók, vagy lenyeltek vagy csakazértis rá szavaztak, mert remek színészkedő showman, mint Gyurcsány, vagy az elbújdosó, félelemtől hisztiző, kiderül róla, hogy nagy nulla-vezető, vagy csak egy kotnyeles, sajátos-vigyorú ártalmas szuperkibic, aki csak a finisben csatlakozott és még csak listás helyet se kért magának. (Miért is kellene neki egy csóringer budapesti országgyűlési poszt, amikor ott van a brüsszeli az aranybánya?) Aztán a libás Bajnairól kiderült, hogy költő és rímfaragó Romhányi utód, de ez is csak átverés? Mint ahogy Fodor Gábor sem Gulliver, mert összefogásos vezérpartnerei nem elég törpék. Aztán osztottak-e lapot és mennyit Szili Katinak, vagy az Összefogás kívül maradt, odamondogató lelkének, kis Schmucknak. (Mi jut eszembe róla? Étel. A Zöld Kapu étterem kirántott töltöttkáposztája) És ezekkel, meg a filléres rémhírterjesztőkkel állta-e a sarat a második rendszerváltás atyja, Orbán Viktor?

Ugye, mind érdekesek. Április 6-tól függetlenül van mit feltárnom, összefoglalnom és írnom ez ügyben, önöknek pedig lesz mindig aktuális olvasnivalója.

Lejáratások, vagy Ron-ellustulás

Az csak természetes, hogy ebben a minden korábbinál aljasabb, gonoszabb és könyörtelenebb választási kampányban első helyen állnak a lejáratások. Árgus szemek figyelték mindkét tábor szerepléseit, s a legkisebb morzsákba is belekötöttek. Hibákat persze mindenki követett el, talán a legtöbbet Mesterházy Attila a tapasztalatlanságával. Pedig micsoda magabiztosságot árasztott azon az MSZP-s tömegrendezvényen, még színészi allűröket is megengedett magának, poénkodott a 88. helyre felfurakodott Orbán-barát Mészárossal. S amikor a szoci provokatőr ,,Kötelet!” kiabált, nem úgy reagált, hogy visszaordít: ,,Fogjátok meg! Vezessétek ki!”... hanem hehehéző süket módjára ,,Börtönt!” hallott. Még szerencse, hogy az orbánista milliomos falusi szerelő nem volt ott, mert ős is bekiabált volna: Simon! Simon! A sírásótok Simon!

Megértjük, Attila, hogy nem könnyű ilyen rövid idő alatt átvedleni a mosolygós, elvtársipártaparatcsikból komoly, tekintélyes történelmi személyiséggé. Őszintén szólva nem ártott volna többet gyakorolni a “premier plant” Ron Werber rendező úr jelenlétében, vagy tükör előtt. Mellesleg ez a Ron a téli álmát alussza, mint egy lusta maci? Miért nem ad tanácsot? Vagy az ellentábor külön lefizette, hogy inkább ártson, mint segítsen? Hallottam egy mezőgazdasági köznépi beszélgetést, ami erre utal: ,,Ez a Rom vagy Ron (Az utóbbinak nincs értelme, de sebaj) kiérdemelte a Nagyvalag-rendet!” ,,Dehogy, koma, inkább egy jó valagbarúgást!” ,,Emberek, ő izraeli – szóltam oda nekik. ,,Húúúha, akkor gyorsan befogjuk a pofánk”. ,,Be bizony, mert még ő lehet majd az új titkosfőgóré és a kerti klozettot is bekamerázza”. Csak azért cikizem az MSZP-seket megkopasztó derék vendéget, mert neki köszönhető, hogy a mi Attillánk kommunikációs dilettánsá degradálódott.

Attila hibás kommunikációi

1. Tavaly október 23-án, amikor Fletó jócskán alátett, s a derék nép ellene (?) ordított, nem azt tette, amit tennie kellett volna. Elordítja magát: ,,Kuss, a kurvaistenit!” és jól belerúg a mikrofonba. Az ellene hergelt ,,nép” elnémult volna, és 180 fordulatot téve elordította volna magát: ,,Ez aztán a tökös vezér! Veled vagyunk...!”

2. A hamis videóügy is micsoda dilettantizmus, de az már rég volt. Erre a helyre inkább az általunk is említett ,,Kötelet!”-félrehallás kívánkozik. Három kamera, s még a kiskedvenc ATV is ezt bizonyítja, és ő hazug, krétát elcsenő nagycsoportosként azt szajkózza, hogy ,,Börtönbe!” Mindjárt a tízezres csarnok-közösség is úgy vélte magyarul a ,,Kötelet=börtön”. Nem hiszem, hogy ez egy hallássérült találkozó lett volna, hiszen senki sem mutogatott, hacsak az egyik teremőr nem: , ,,Nagymama, hozza a kulcsot!”.

3. És február elején itt a Simon ügy kommunikációja. Micsoda első ember akarsz lenni, Attila, ha nem épültek még be az embereid a fontosabb területekre és nem tudsz arról, hogy Simon tesó már tavaly ősszel horogra akadt és eljárás folyik ellene. Aztán ez a Simon, angolul Szájmon, miért nem becsült annyira, miért nem tekintett olyan közeli barátnak, aki koccintgatás közben odahajol: ,,Attila, bszmg, valamit el kell mondanom”. ,,Újabb hódítás? – mondanám én kapásból – megdöngetted az íróasztalom?”... Képzelhetik a mi Attilánk mekkorát nyelt volna, ha meghallja az összeget. És mit mondott volna, ha ő is csak egy harácsoló gazember? ,,Nocsak, megvan az első egymillió dollárod? Tudom-tudom, csak azt ne kérdezzem: honnan?!”

Attila tulajdonképpen rendes ember, de peches. A lehető legrosszabbkor ment ki Washington D.C.-be smúzolni. A távollétében robbant be ez az újabb koporsószög-balhé, Szájmon és az ő ausztriai 240 milliója. Mire Attila hazaért már nem sok elsimítási lehetősége maradt. Fel kellett áldoznia a tesót. Ez a derék miniszterelnök-jelölt taktikai hibák sorozatát követte el. Íme egy neves szakértő ezzel kapcsolatos megerősítése:

Mesterházy taktikai hibái

2014.01.26. Mráz Ágoston Sámuel

Miközben az MSZP évértékelőjét a különféle hírportálok első körben hosszúnak, unalmasnak és tisztázatlan célcsoportúnak nevezték, közelebbről szemlélve nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy a másodszor is miniszterelnök-jelöltté választott Mesterházy Attila több taktikai hibát is elkövetett.

Mindenekelőtt a vendégválasztással. (...) 2013 elején Victor Pontát látta vendégül, de nem kérte a román kormányfőtől a magyarellenes közigazgatási reform visszavételét, most pedig Zoran Milanovics horvát kormányfőt hívta magához, anélkül, hogy a MOL ügyét szóvá tette volna. Mindkét alkalommal kihagyta a „nemzeti érdekérvényesítés” lehetőségét. Remélem sokaknak feltűnt, hogy Milanovics horvát miniszterelnök már a vereségből levonható tanulságokról beszélt.

(...) Ma már mindenki nevet Bajnai Gordon tavaly novemberi kijelentésén, miszerint egy év múlva (pontosabban: még 290 nap) ő lesz Magyarország miniszterelnöke, s most a „Magyarország következő miniszterelnöke” állandó jelzővel vagy a „pár hét múlva megnyerjük a választást” kijelentésével Mesterházy is veszélyes magasságokba emelte a tétet.

Beszédében igen sokat foglalkozott Pakssal (...) (Ez csak ennyit, egy fél mondatot ér és egy kipipálást.- A szerk.)

Szintén érthetetlen volt, miért kellett a nemrég még megújulást hirdető Mesterházynak olyan kijelentéseket tennie, hogy a szocialista kormány 2010-ben rendezetten adta volna át a gazdaságot, vagy miért kellett a 2010 előtti eseményekkel szemben vakon kizárólag az „elmúlt három év korrupcióját” említenie. Ezzel saját magát sorolta a korábban elbukott baloldali politikusok közé. S ha semmi nem különbözteti meg Gyurcsány Ferenctől, utóbbi még mindig könnyen le tudja mosni a pályáról retorikában és taktikázásban.

Hosszú beszéde alatt logikai ellentmondásokba is keveredett Mesterházy. Ugyan – vélhetően idős hallgatósága csodálkozása közepette – kommunistázta Orbán Viktort („Bolseviktor”), de közben akaratlanul a Rákosi-korszakot hozta pozitív példaként („60 éve nem volt ilyen rossz a társadalmi mutató” – bármit is jelentsen ez utóbbi). Egy antikommunista posztkommunista pártnak, exkommunista szavazótáborral mindenesetre van egy diszkrét bája. Miközben nemes szándék a fiatal szavazók megszólítása, Mesterházy kommunistázásával leghűségesebb szavazóit tántoríthatja el. Bajnaitól is furcsa, de érthetőbb volt ez a retorika, amíg az MSZP-től különbözni próbált. Mesterházytól azonban mindenképpen kontraproduktív.

Szintén logikai hibának tűnik, hogy a pártelnök plusz ígéretként „békét és nyugalmat” esküdött hallgatóságának, de nem sokkal később már a békét aligha nyújtó „jogállami igazságtételről” esett szó. Végül a történelemhamisítás elleni fellépésről, majd, magának ellentmondva, a Horthy-korszak állítólagos restaurációjáról is beszélt. Így lényegében egyszerre kommunistázta és fasisztázta a diktatúra megdöntésében felejthetetlen szerepet játszó Orbán Viktort. (...)

Mesterházy a rá szabott kampánynyitóval sokat kockáztatott. Ezt láthatóan vegyes érzésekkel vették tudomásul a körülötte ülő elődei, akik még lehetnek utódai…

Mráz Ágoston Sámuel a Nézőpont Intézet igazgatója

A ,,szeretem” és a szabadkőművesség

Aztán Attila, csak derűvel tudom felidézni a nagy összeborulás pillanatait. Ott állsz a kamerák előtt, melletted Gyurcsány Ferenc és neked szegezik azt a bizonyos cikis kérdést a kapcsolatotokra vonatkozóan. Micsoda őszinte zavartsággal tartottál szünetet, majd valami olyasmit mondtál, amire egy meleg étteremben minden kanál megállt volna a levegőben: ,,Szeretem őt”, vagy valami hasonlót.

Itt mindjárt leszögezzük, hogy nem színjáték volt azért, hogy a soktízezres KDNP ellenes meleg-szavazótábort is az ,,Összefogás” oldalára állítsák, s mindkét neves politikus családszerető és heteró.

Most már azt is elárulhatom, Attila, hogy övön aluli támadást kezdeményezett ellened egy írástudó, anonim jobbikos, vagy fideszes. Küldött egy cikket. Címet is adott neki: ,,Lehet, hogy szabadkőműves kormányunk lesz!” A miniszterelnök: Mesterházy Attila ugyanis helyettes nagymester. Először jót nevettem a blődségen, aztán csak elolvastam. A szerző szerint te, Attila néhány éve részt vettél valamilyen szabadkőműveses tévéműsorban, ahol állítólag a Grand Oriens páholy nagymestere, Nacsádi András beszélt fő céljaitokról, a nacionalizmus és populizmus elleni harcról, s szóba kerültél te is, mint nagymester-helyettes.

Az írást, főleg a források megjelölésének hiánya, meg a te személyed iránti tisztelet miatt nem közöltük. Egyébként is miért ártsunk neked, ha köszönő viszonyban vagyunk? Miért ne kaphatnál tiszta esélyt az április 6-i megmérettetéshez?

Mellesleg kicsit utána néztem a páholyodnak és semmi kivetni valót sem találtam. Egyesületként be van jegyezve, címe, adószáma van. Törvényesen létezik. Jászy Oszkár szellemiségét viszi tovább. A közelmúltban volt náluk a választás, Dr. Révai András lett az új nagymester. A helyettesének a személyét nem firtattuk. Minek intimpistáskodni, ugye? Főleg, ha nincs mit leleplezni! Azoknak a szélsőségeseknek pedig, akik megvetnek miattad, sőt le is köpdösnek bennünket, azt üzenem, a választások után abban is új időszak kezdődik, hogy eljön az ideje az általunk is támogatott XXI. Charta által meghírdetett MEGBÉKÉLÉS korszakának. Mesterházy Attila pedig olyan rugalmas személyiség, akivel egy asztalhoz lehet ülni egy újkori kiegyezés érdekében. Ez persze még odébb van.

Azért nem kellene állandóan eltűnnöd, Attila. Ha Ron tanácsolja ezt neked, akkor téved. Mennyivel szimpatikusabb lennél a vidéki nagyérdeműnek, ha elősomfordálnál és széles vigyorral azt mondanád: Putyuli-mutyuli. Tudni akarjátok honnan van Simon pénze? Na? Kitaláljátok? Aki elsőre bekiabálja, az kap egy belépőt az MSZP székházba.

A pofasatus parancsolók kicsinálták Gordonkát

Nofene. Mit hallunk? Mint kiderült nem az a képzelgő, derék alföldi ember, – aki kormányzónak képzeli magát, s már Szentkorona Bankot is alapított –, az igazi hatalmasság, hanem az országunkat felügyelő, tízmillió ember fölött álló felsőbbrendűek. Ők az igazi kormányzóink, csak eddig nem tudtunk róluk. Az azért már feltűnt, hogy nekik mindent lehet, az ő szavuk Nyugat-Európában és Amerikában is cáfolhatatlan, elfogadni ajánlott verdikt. E háttérhatalmi irányító kormányzók jóindulatára, áldására is szükség van a baloldal vezéralakjainak kijelöléséhez és elfogadásához. Őket nem érdekli ki a tényleges győztes, a pofa kinyitását és becsukását szabályozó satujuk így, vagy úgy mindenkire parancsoló hatást sugall. Szegény Bajnai Gordon szarvait is hogy letörték. A harcias, s persze elkényeztetett, alaszkai malamutból, megtépázott, hajléktalan, s a nyúlnál is gyávább csivava lett, miután a kihaőnemek színük elé rendelték Fischer Iván lakásán. ,,Hová is szeretnél tartozni, Kisöcsi?” - így kellett volna mindjárt Kálmán Olgás Egyenes Beszéddel színt vallani, de helyette hazai-berlini kultúr- és tudományos pápáink, demokrácia a köbön, leereszkedő hangnemével, fokozatosan és gyengéden nyitották ki álmodozó kutyuli csipáit. Konrád Györgyöt, Heller Ágnest (ők lennének a titkos kormányzóink?) és a többieket, még egy a magyar nemzet iránt renegát, Soros-Gáti lovagnak is nagy megtiszteltetés lehetett egy helyütt meghallgatni. Tudják milyen, amikor azt mondják valakire: ”letört, mint a bilifüle”? Hát Gordonka is úgy somfordált el onnan, ráadásul teljesen megváltozott. A bili emlegetésénél kulturáltabb tárgyat érdemel, legyen egy hétköznapi szó: ágytál. Mégcsak nem is hánytál? E kínrimet azért faragtam hozzá, mert vers következik.

Mielőtt elolvasnák, kérem, gyanakodjanak. Nem mintha kételkednék exminiszterelnökünk rímfaragó képességeiben, de ezt nem ő írhatta. Gordon ennél többre képes. Csupán néhány napos háziőrizet is kihozná belőle a zsenit. Tudom-tudom, ha Gyurcsánynak lehetnek remek színészi képeségei, holott nem járt Gór Nagy Mária színitanodájába, s mégcsak nem is pösze, akkor Bajnai Gordonnak miért ne lehetnének józsefattilás beütései? Ezt a demokratikus jogot meg kell adni neki. Írjon csak verseket a jövőben - szabadon. No, de itt most következzék az, amelyiket a fizetett, vagy díjtalan önkéntes provokátorok rittyentettek össze, hogy jutalmul Bajnai módra készített lilakáposztás sültlibával tölthessék meg Fletóra bőgető bendőjüket. Remélem a sokak szerint népnek ártó, felsőbbrendű Fischer Iván, Heller Ágnes és Konrád György kormányzók is elolvassák az egyszerű utcaembere-verset, amelyet még az egyszerű falusi is megért.

Íme a csodálatos mű, az ismeretlen jeles népi költő exminiszterelnökünk, az egykori Ludmilla ellopott valódi neve neve alatt írta:

Bajnai Gordon verse

Én vagyok a Bajnai

Ti meg az ország barmai.

Becenevem Libás Gordon

Engem őriz minden kordon.

Barátom a Gyurcsány Feri,

Zsebünk ezért pénzzel teli.

Nem fog rajtam semmi átok,

A magasból tojok rátok.

Lelkiismeretem nincsen,

Ez a legfőbb kincsem.

Nem lehet itt semmi gikszer,

Én lettem a főminiszter.

Korlátlan a mi jogunk,

Ezzel élni is fogunk.

Nektek viszont nincsen jog,

Megmondtam, hogy fájni fog.

Bizony, nagy a mi eszünk,

Tőled mindent elveszünk.

Nekünk semmi nem elég,

Ki nem haver, csőcselék.

Nem jött be a pannon puma?

Majd bejön egy másik duma.

Dübörög a gazdaságunk,

A lábunkon meg alig állunk.

A magyar sose haladhat,

Minket bárki megb......hat.

És ha télen hideg lesz,

Az országból mehettek,

Külföldön tán ehettek.

Helyetted majd lesz itt ember

Izraelből, mint a tenger.

Nem kell nektek szaporodni,

Azok fognak sokasodni.

A romákkal majd jóban lesznek,

Bajt, problémát lerendeznek.

Remélem, hogy ránk szavaztok,

Na viszlát, szevasztok.

A MŰVET felesleges kritika alá vonnunk, hiszen Gordon sohasem teregetné ki ilyen nyiltan a gondolatait. Mégis. Tudja a tisztelt olvasó? Én el tudom képzelni, hogy belűl nagyjából így vélekedik a nemzeti magyarokról: Ők nem többek, mint populista, rezsicsökkentésért lábhoz tett nyelvvel, készenlétben várakozó, náci és holokausztos, gyarmati ágyútöltelék-aljanép.

Sokan vannak, ugye? És nem kérnek belőled! Nem is értem miért akarsz itt maradni, az új parlamentben unatkozni, libákról és gabonáról álmodozni, mikor átruccanhatnál apuci birtokára, Ausztriába, a béke és nyugalom szigetére. Excuse me, van már osztrák útleveled is?

Ennyi elég belőled, akár tovább is lapozhatnánk, de a lényeget még meg kell tudnia a nagyérdeműnek. A legszívesebben eltitkoltam volna, mert egy cseppet sem akarok pozitív hőst csinálni belőled, de nem hallgathatom el, hogy Budapest lakossága az ide látogató külföldiekkel együtt is hálás lehet neked, mert nem szabadítottad rá a fővárosunkra a Saul Alinsky által ajánlott nagyvárosi vezetést térdre kényszerítő Szar-hadművelet. Az nem igaz, hogy Obama elkergeti Orbán Viktort című könyvünkben sok sok oldalon át részletesen olvasható ,,csillagos ötös” módszert Chicago ellen dolgozták ki, s be is jött. Amikor az ottani főpolgármester megtudta mi készül, azonnal tárgyalásokat kezdeményezett és kapitulált. Már csak ezért, meg egy hasonló, úgynevezett szellentési támadásért is érdemes elolvasni a kötetet.

A Bajnai Gordonnak, a HAHÁ-soknak és a többi amerikai zsoldosnak szánt Budapest elleni támadás röviden arról szólt, hogy a HAHÁ-sok és más Soros pénzen megvásároltak - hajléktalanok, gyűlölettől fröcsögő demokrácia-zsoldosok - egy megtervezett időpontban a nekik kiosztott élelmiszercsomaggal, könyvvel, vagy újsággal és zenei lejátszóval bemennek a nyilvános WC-kbe és azokba bezárkóznak. Alinsky tanítása szerint a több ezer aktivistával egész napra lefoglalt illemhelyek miatt sokan a parkokba, aluljárókba, bevásárló központokba, mozikba, közhivatalokba mentek volna ,,nagydolgozni”, vagy vizelni. Mindezt az oda rendelt világsajtó előtt. Szegény Tarlós infarktust kapott volna a székhelyének folyosóit, lépcsőházait, valamint a belvárost csúfító szarkupacoktól. A kínos az az egészben, hogy a rendőrök nem büntethetnék meg a turistákat, a mászkáló pestieket, mert ők a jóemberek, míg a klotyókon dajdajozó szarsztrájkolók ücsörgését sem korlátozhatnák. No persze nem lennék meglepődve, ha a rendkívül kreatív belügyminiszterünk, Pintér Sándor bevetné az összes tűzoltókocsit, slagot és tisztasági fürdővel távolíttatná el az engedély nélküli sz.. akciós tüntetőket. Az egészen csak poénkodni lehet. Nyilván Gordonka kulturális jólneveltségének és ürülék-utálatának is ellent mondott az Alinsky által ajánlott rendszer-lejárató háború, ezért elállt tőle.

– Köszi, Libás, közhála érte.

Még egyszer visszatérnék Bajnai Gordon családi viszonyaira és Ausztriába disszidált papájára és a többiekre. Hogy milliárdos vagyont mentettek-e ki oda, azt a NAV-nak és a rendőrségnek kell eldöntenie, cikkünk szempontjából ez most nem érdekes, mert ez az írás nem krimi, még csak bírósági tudósítás sem. Mindössze annyit akartam megjegyezni, hogy Gordonka stabil háttérrel, menekülő útvonallal rendelkezik, vagyis jó szintről startolt. Sajnos nem mondható el ez politikai tesójáról, a másik milliárdos exminiszterelnökről, Gyurcsány Ferencről. A csudába! Mégiscsak krimi? Csakazértse!

A mi Fletónk nem cukrozott tejben, vagy lágyan csiklandozó, néha tinis ejakulációt kiváltó pezsgőben fürdött, vagy orosz kaviárban rendezett házi csúszóbajnokságokon jeleskedett. Csóró srác korában gyakran vendégeskedett a foga közt a zsírral kent vekni, s valószínű azt sem tudta mi is az a kaviár. Bizonyára gyakran éhezett, kopott dinamógatyája pedig lyukaktól tátongott. Kórus: Szegény Feri! Oh sors, miért nem áldotta meg őt is olyan édesapával, mint Gordonkát.

Többet érdemelsz, Fletó

Ettől a ponttól kénytelen vagyok kételkedni. Én nem hiszem, hogy Böszme apja, az ugyancsak Gyurcsány Ferenc pitiáner visszaeső tolvaj lett volna. Igaz, a newyorki polgári kör archívuma elküldte több bírósági ítéletét is. Egyet megmutatunk, a nevét persze kihúzzuk, hiszen lehet az egész hamisítvány is, igaz, Fletó? A papírlapon szereplő egyén lopott és börtönre is ítélték. Mellesleg visszaesett és megismételte bűncselekményét, és egy magasabb bíróság újabb börtönbűntetést szabott ki rá.

El tetszenek képzelni, hogy egy ilyen múlttal micsoda erőfeszítésbe, kitartásba, mennyi nélkülözésbe került, amíg hősünk utolérhette a normál nacionáléval startolókat, de még később is fényévnyi távolság választotta el a komcsi-milliárdos úri ficsúroktól.

Sajnos, Feri e küzdelmes, nemes korszak mindennapjaiból nem sok emléked maradt meg, mert őket akarod megkopasztani, bevezetni egy 30 %-os II. SZJA-t, megszüntetnéd a rezsicsökkentést és a családi kedvezményt, s mindenben a bankoknak és a multiknak kedveznél. Miért nincs ebben is tartásod, miért olyan nehéz kimondani, hogy Orbántól megtartunk minden jót, ami a népnek és a polgároknak is jó? Miért kell neked egy primitív felülről madzagon rángatható KISZ-es marionett-figura színvonalára süllyedned?

Ahogy telt-múlt az idő a téli, tavaszias hetekben, újra és újra meg kellett állapítanom, hogy a jövő nagy színésze veszett el benned. Őszintén szólva néha izgulok is, nehogy túljátsszd a szereped, s mondjuk énekelj is. Akkor már okos kis feleséged is rádripakodna. És eljött az évértékelések ideje.

Egy nappal csakazértis megelőzted Orbán Viktort. Fantasztikus nagy beszédet tarthattál, ha az egyik hírtévé csak annyit idézett tőled, hogy Orbán Viktor hitvány ember ... kiszáradt mákgubó, Áder elnök meg egy báb. Nem mondtad ki, hogy szenvedélyes drogos, de a mákgubóval egyértelmű üzenetet fogalmaztál. Ugyanígy szimbólikus üzenet a hitvány is, hiszen benne a hit, a vallásosság.

Kár, hogy nem hallottam Fletó, biztos halálra röhögtelek volna. No de nézzünk egy olyan reagálást az évértékelődre, amit törékeny kis mimóza szépség, fő ellenséged fogalmazott:

“A Fidesz elszámoltatási politikáját szépen példázza, hogy Gyurcsány Ferenc ma a budapesti Hilton luxusszállóban mondhatta el évértékelő beszédét ahelyett, hogy az utolsó szó jogán emelkedett volna szólásra, netán cellatársainak tartott volna kiselőadást a szabadelvűségről. “ - Valamit a beszédről is - “A várhatóan április 7-én újra egymásnak eső baloldali összefogás mai rendezvénye bebizonyította, hogy Gyurcsány acsarkodásán kívül nem tudnak mit üzenni az embereknek. A kormány elleni gyűlöletük az egyetlen, amit fel tudnak mutatni, pedig számtalan kérdéskörről beszélhetnének még, többek között a Simon Gábor-féle 240 millió forint eredetéről. A program nélküli – nem is lesz közös programjuk –, belső feszültségektől és korrupciótól terhelt baloldal számos szégyene közül a két legnagyobb maga Gyurcsány Ferenc és a vele visszatérő SZDSZ.”

Na, mit gondolsz, Fletó, ki vette a fáradságot és megnézett? Sőt, még írt is pár sort egy közleményben. Na ki? Hát Dúró Dóra országgyűlési képviselő, a Jobbik szóvivője. Mellesleg tudod ki mutatott fityiszt a meghívásodra? Gordonka. Ahelyett, hogy elment volna villogni az Összefogás vezérkari üléssorában, ő inkább Ausztriában vikkendezett, síelt. Inkább a fárasztó, didergető unalmat választotta, mint a te remek “show”-dat. Ugye, milyen fura ember ez a Bajnai? Mint egy raplis kiscsoportos, aki azóta duzzog, amióta nem ő kapta meg a potyanyalókát.

Pártvédő hős, vagy bűnöző?

Február elején kaptuk a hírt, hogy egy titokzatos MSZP-s országgyűlési képviselő százmilliókat rejtett el egy külföldi bankban. Vagyonbevallásában természetesen nem szerepelt egyetlen ilyesfajta fitying sem. Mindenkiben azonnal az a kérdés merül fel: ki lehet az? Először azt gondoltam egy szürke kis egérke, aki megbújik a szocik frakciójában, aztán a Magyar Nemzet kitűnő újságírói leleplezték: Simon Gábor. Nem akárki. Ez a derék, szimpatikusnak álcázott figura régóta országgyűlési képviselő, sok éven keresztül a választmány elnöke, mostanság meg az MSZP elnökhelyettese is. Mesterházy Attila után a második ember. Átszámítva 240 millió forintnyi dollárt és eurót helyezett el 2008 januárjában egy osztrák bankban. Mintha már akkor tudta volna, hogy két év múlva elsöprik őket. A befogadó bankban azt hazudta, hogy egy cég és egy nagy értékű ingatlan eladásából származik a pénz. Bizonyítani persze semmit se tudott. Ott ,,elhitték” és szóltak, akinek kellett. A pénzmosás elleni nemzetközi törvény alól nincs kivétel. A politikusokat pedig nagyobb szigorral kell kezelni. A magyar hatóságok megkapták a szükséges információkat, s az ügyészség nyomozást indított. Jövedelem se lehetett, mert ez után nem adózott. Ha az ember elgondolkodik két forrás jöhet szóba. Egyik a Wiszkis, vagy a másik a nokiás doboz szisztéma, csak ekkora összeghez azok már szinte légypiszkok, ennyi pénzhez legalább egy kredenc szükségeltetett volna, azt pedig körbe hordozni... A másik lehetőség: az MSZP titkos pénzeit mentette ki, hogy bespájzoljanak a mostani választásokra.

Mindenki Mesterházyra várt, aki az Egyesült Államokban tartózkodott. Hazatérésével a baloldal a probléma rendezését várta. Hiába. Február második hetében már kiszivárgott, hogy Attila és kísérői sokféle okból mehettek ki főnökeikhez: fejtágítóra, pénzért (Gyuri bátyám, készítsd a bukszát, és addig adakozz, amíg el nem fognak), informális eligazításért, alattvalói hódolatot tolmácsolni és persze kérni? Nem nyert!

Mr. Majsztörhousai-ban és amerikai támogatóikban szinte egyszerre tudatosult, hogy április 6-án veszítenek! Túl sok még a ketyegő időzített bomba, ezek ellen a február közepétől számított bő másfél hónapban már nincs mivel védekezni. Főleg a politikai szupermumus ellen.

(Mesterházi-repeta következik:)

Mesterházy alkalmatlan! (...)

(A teljes cikk a Leleplező 2014/1. tavaszi számában olvasható)

Grüner Miklós szenzációs leleplezése:

csaló a Nobel-díjas, hamis Eli!

Egyedülálló-e a zsidó mártíromság?

 

Benjamin Netanjahu, izraeli miniszterelnök mondta, hogy „Izrael a holokausztból született”. A holokauszt tragédiájának egyik élő lelkiismerete, aki már életében legendává vált, a béke Nobel-díjjal kitüntetett író, Elie Wiesel.

Grüner Miklós személyes kérésére Henry Makow 2009. március 4-én tette közzé honlapján (http://henrymakow.com) azt az írást, amelyet Elie Wiesel és Grüner Miklós vitájáról készített, aki orvosa kíséretében járt az írás szerzőjénél. A látogató elmondta, hogy 1944 májusában, 15 éves korában, az Auschwitz melletti Birkenauba deportálták Magyarországról családjával együtt. Vele volt anyja, apja és mind a fiatalabb, mind az idősebb fiútestvére. Édesanyját és öccsét azonnal a gázkamrába vitték. Őt és bátyját, valamint apját miután karjukra tetoválták az azonossági számukat, munkára vitték egy szintetikus benzint gyártó üzembe, amely az IG Farbenhez tartozott. A kemény munkában apja hat hónap múlva belehalt. Ezután bátyját átvitték Mauthausenbe, ő maga pedig Birkenauban maradt apja két magyar barátjával, Wiesel Lázárral és Ábrahámmal.

Ezt követően Grüner Miklós és a Wiesel testvérek szoros barátokká váltak. Wiesel Lázár 1944-ben 31 éves volt. Miklós jól megjegyezte tábori számát, ami A-7713 volt. 1945 januárjában, amikor már az orosz hadsereg közeledett, a tábor foglyait átszállították Buchenwaldba. A tíz napos utat részben gyalog, részben vonaton tették meg, és a deportáltak fele meghalt az úton, köztük Wiesel Ábrahám, az idősebb testvér is. Ezt így mondja el interjújában Grüner Miklós:

„Lázárral szabadultam, ami szintén összekovácsolt minket: a németek visszavonulásával előbb Glivicében meneteltették a tábort 1945. hófúvásos januárjában. Rengetegen meghaltak az erőltetett menetelésben. Három hónap múlva nyitott marhavagonokba zsúfoltak minket, de mire elértük Buchenwaldot, az emberek több mint fele meghalt, köztük Ábrahám is.”

1945. április 8-án az amerikai hadsereg felszabadította Buchenwaldot. Grüner Miklós és Wiesel Lázár a túlélők között volt. Miklóst tuberkulózissal egy svájci klinikára vitték, és így elkerült Lázártól. Miklós, amikor felgyógyult, Ausztráliába vándorolt ki, míg idősebb testvére, aki ugyancsak túlélte a háborút, Svédországban telepedett le.

1986-ban megkereste Miklóst a svédországi Malmö egyik újságjának, a Sydsvenska Dagbladetnek a munkatársa, és meghívta: találkozzon egy régi barátjával, akit Elie Wieselnek hívnak. Miklós azt válaszolta, hogy ő nem ismer senkit ezzel a névvel, erre azt válaszolták neki, hogy Elie Wiesel ugyanaz a személy, akit Miklós ismert a náci koncentrációs táborokban, és akit akkor úgy hívtak, hogy Lázár Wiesel, és akinek a fogoly száma A-7713 volt. Miklós emlékezett erre a számra, és ez meggyőzte őt arról, hogy valójában régi barátjával, Lázárral találkozhat, és ezért boldogan elfogadta a meghívást. A találkozóra 1986. december 14-én, Stockholmban a Savoj Hotelben került sor.

Erről Grüner Miklós így emlékezik: „Nagyon örültem annak az ötletnek, hogy találkozzam Lázárral, de amikor szembe kerültem az ún. „Elie Wiesellel”, megrökönyödve láttam egy férfit, akit én egyáltalán nem ismertem fel, és aki egy szót sem tudott magyarul vagy jiddisül, és e helyett angolul beszélt igen erős francia akcentussal. Találkozónk tíz percen belül véget ért. Búcsúzóul ez a férfi egy könyvet adott nekem, amelynek az volt a címe, hogy Night (Éjszaka), amelyről azt állította, hogy ő a szerzője. Én elfogadtam a könyvet. Nem tudtam ebben az időben, de mindenkinek elmondtam, hogy ez az ember nem az, akinek kiadja magát!”

Grüner Miklós visszaemlékszik rá, hogy a találkozó során Elie Wiesel nem volt hajlandó megmutatni a karjába tetovált számot, arra hivatkozva, hogy nem akarja a testét mutogatni. Grüner Miklós ehhez hozzáteszi, hogy Elie Wiesel mégis megmutatta ezt a karjába tetovált számot egy izraeli újságírónak, akivel később találkozott, és ez az újságíró azt mondta neki: nem volt ideje arra, hogy ezt a számot beazonosítsa, de teljesen bizonyos abban, hogy az nem tetovált szám volt. Ehhez Grüner Miklós hozzátette: „Az Elie Wiesellel való találkozó után 20 éven át kutattam, és meg kellett állapítanom, hogy az az ember, aki magát Elie Wieselnek nevezi, soha nem volt náci koncentrációs táborban, mivel neve a foglyok egyetlen hivatalos listáján sem szerepel.”

Grüner Miklós azt is megállapította, hogy az a könyv, amit Elie Wiesel 1986-ban adott neki, valójában az a könyv, amelyet régi barátja - Wiesel Lázár - 1955-ben magyar nyelven írt, és Párizsban publikálta „Un di Velt hot Gesvigen” címmel, amely hozzávetőleg annyit jelent jiddisül, hogy „És a világ csendben maradt (hallgatott)”.

Az 1958-ban jelent meg „La Nuit” című kötet, amit Night címmel adtak ki angolul, az eredeti 250 oldalas könyv helyett csak 115 oldal terjedelmű volt, és szerzőként nem Eliezer, azaz Wiesel Lázár volt feltüntetve, hanem Elie Wiesel. Ez lett az a világsikerű könyv, amelyből tízmillió példányt adtak el, és amelyért Elie Wiesel-nek odaítélték a Nobel béke-díjat. Elie Wiesel sok más kitüntetés mellett megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét is 2004-ben, a lordi címet pedig Angliában.

Grüner még hozzá tette, hogy Elie Wiesel ezután már nem akart vele találkozni. Híres ember lett, aki egy-egy holokausztról tartott 45 perces beszédéért 25 ezer dollárt kap. Grüner hivatalosan is jelentést tett minderről az FBI Los Angelesi részlegénél. Panaszt tett kormányhatóságoknál, valamint tömegtájékoztatási intézményeknél is, mind az Egyesült Államokban, mind Svédországban, de minden eredmény nélkül. Sőt, névtelen telefonhívásokat kapott, amelyek tudomására hozták, hogy le is lőhetik, ha nem tartja a száját, de nem hallgat el, mert egyáltalán nem fél a haláltól. Letétbe helyezte az ügy iratait négy különböző országban, és ha hirtelen meghalna, akkor azokat nyilvánosságra hozzák. A világnak tudnia kell, hogy Elie Wiesel csaló, és ő ezt nyilvánosságra hozza. Kiad egy könyvet az igazságról, amelynek „Ellopott személyazonosság A-7713” lesz a címe.

A hivatkozott honlapon fényképek is láthatók. Ebből a leghíresebb az, amely 1945. április 16-án készült Buchenwaldban. Ezen Grüner Miklós látható, akiről viszont azt állítják, hogy ő Wiesel, az nem azonos sem Wiesel Lázárral, sem azzal a személlyel, aki magát Elie Wieselnek nevezi. Grüner a fényképről ennyit mond: „Itt voltunk 1945. április 8-ig, itt szabadítottak fel minket a bevonuló amerikai csapatok. Én rajta is vagyok azon a fényképen, amit a táborról készítettek, és bejárta a világot.”

Figyelemre méltó az a beszélgetés, amelyet Elie Wiesel folytatott New Yorkban az ottani ortodox zsidók nagytekintélyű spirituális vezetőjével, a Rebbe-vel.

„Azt kérdezte a Rebbe, hogy miket írok. Történeteket, válaszoltam. Ezután azt tudakolta, hogy milyen fajta történeteket. Igaz történeteket? Olyan emberekről, akiket ismertél? Igen. Emberekről, akiket ismerhettem volna. Olyan dolgokról, amelyek megtörténtek? Igen, olyan dolgokról, amelyek megtörténtek, vagy megtörténhettek volna. De ugye ezek nem történtek meg? Nem, egyáltalán nem. Ezek valójában ki lettek találva csaknem az elejétől a végéig. A Rebbe ekkor előrehajolt, mintha felmérne engem, és inkább szomorúan, mint mérgesen a következőt mondta: Ez azt jelenti tehát, hogy te hazugságokat írsz. Nem, válaszoltam azonnal. A bennem élő megfedett gyermeknek semmi nem jutott az eszébe a saját védelmére. Mégis igazolni kellett magamat. ’A dolgok nem olyan egyszerűek, Rebbe. Bizonyos dolgok megtörténnek, de nem igazak. Mások, igazak, noha soha nem történtek meg.’”

(Ez idézet volt Elie Wiesel „Legends of Our Time” című könyvének a szerző által írott előszavából, amely New Yorkban, 1982-ben jelent meg a Schocken Books nevű kiadónál.)

Grüner Miklós Nyíregyházán mondta el a Metapedia szerkesztőjének, hogy amikor az FBI-nál járt, és jelentette, hogy ő Elie Wieselt szélhámosnak tartja, 14 napot kértek, de lényegében nem intézkedtek. Elekes István blogjában 2009. július 9-i dátummal olvasható egy hosszabb bejegyzés Elie Wiesel és Grüner Miklós vitájáról. A blog szerzője írja:

„Grüner Miklós történetében talán a legnagyobb logikai bukfenc az, hogy a Nobel béke-díjat Oszlóban adják át, s akkor miért egy stockholmi szállodában találkozott volna Wiesellel. És mivel Grüner 1982 óta Malmőben él, 1986-ban nem kellett Svédországba repülnie.” Elekes így folytatja:

„Az ellentmondások ezzel nem értek véget, sőt egyre szaporodtak, ahogy beleástam magam ebbe a témába. Meglepő, de Grüner Miklós (Nikolaus Gruner) életéről semmilyen hivatalos, megbízható adatot nem találtam a világhálón. A már említett, kanadai Henry Makow, aki magát összeesküvés szakértőnek nevezi, tíz nappal a Hajdú Online-on megjelent írást követően angol nyelven is közzétette, és a magyar internetes hírportált ‘our Budapest Bureau’-nak, Budapesti Irodánknak nevezte. Az angol nyelvű változat több helyen eltér a Hajdú Online-on közölt eredeti magyar szövegtől. A magyar szövegben még nincs megnevezve, az angol nyelvűben pedig már nevesítve van, hogy melyik malmői svéd újság kereste meg Grüner Miklóst 1986-ban. A magyar szövegben nincs megnevezve a város és a szálloda, ahol Grüner Elie Wiesel-lel találkozott, az angol nyelvűben viszont már szerepel egy stockholmi szálloda neve, a Savoy Hotel, a találkozó időpontjának pontos dátumával.

A magyar változatban az szerepel, hogy Wiesel nem tudott magyarul, és francia akcentussal beszélte az angolt, az angol változatban már az van, hogy jiddisül sem tudott. A magyar szövegben nem szerepel az, hogy a „Világ hallgat” című könyvet Lázár Wiesel, Grüner Miklós barátja valójában magyarul írta, és csak a címe volt jiddis. Makow angol nyelvű verziójában Grüner Miklós látható azon a világszerte ismertté vált fényképen, amelyet a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításakor amerikaiak készítettek. Grüner a háború után kivándorolt Ausztráliába, ahol sikeres festő és szobrász lett. 1962-ben lánytestvérét követve Svédországba települt át, és egy magyaros kolbászt készítő üzemet működtetett. Ez az üzem azonban csődbe ment, amikor a svédeknek a holokauszt idején játszott szerepét firtatni kezdték.”

Elekes István ezután elgondolkodtató megjegyzéseket fűz Grüner Miklós (Nikolaus Gruner) történetéhez, aki a weboldalakon csak azóta tűnt fel, amióta a Pogrom-éjszaka 68. évfordulóján a németek meghívták azokat a túlélőket, akik az említett híres fényképen láthatók. A köztudatban a betört ablakokra és az utcákat borító üvegdarabokra utaló náci elnevezés, a „Kristályéjszaka” helyett manapság német nyelvterületen a Pogrom-éjszaka kifejezést használják. Elekes felteszi a kérdést, hogy az ominózus képen látható személyek közül miért csak hármat hívtak meg ezekre az összejövetelekre és megemlékezésekre. A fellelhető információk szerint legalább nyolc túlélőről tudnak az illetékesek, köztük a Nobel békedíjas Elie Wiesel-ről. Kérdés, hogy Wiesel miért nincs a meghívottak között. Ha pedig meghívták, de valamilyen oknál fogva nem tudott a meghívásnak eleget tenni, akkor egy mentegetőző levél nyilvánosságra hozásával a rendezők emelhették volna az esemény rangját és hírértékét. Az is furcsa, hogy Grüner Miklós ezeken az összejöveteleken nem hangoztatja Elie Wiesel-lel kapcsolatos kételyeit. Holott ezek erre jó alkalmak lennének. Ehelyett a Hajdú Online-hoz és a Bors Online-hoz fordul aggályaival. Az sem teljesen világos, hogy az interjút miért csak a kuruc.info vette át, és az országos napilapok pedig hallgattak róla.

Elekes arra is kitér, hogy ha jobban szemügyre vesszük a magyar weboldalra kitett fényképeket, és azt összehasonlítjuk azzal a képpel, amely a három évvel korábbi német találkozón készült, Grüner úr úgy tűnik, mintha megfiatalodott volna. A magyar oldalakon nincs utalás a fotók származására, illetve elkészültük időpontjára. Egyedül a Bors-Online utal a Reuters-ra, mint forrásra, noha a kép három másikból összeollózott montázs.

Grüner Miklós saját elmondása szerint Auschwitzban, pontosabban a tábor melletti Buna Werke műgumigyárban dolgozott kényszermunkásként apjával együtt. Itt találkozott a Wiesel testvérekkel, Lázárral és Ábrahámmal. Miután Grüner legyengült apját visszaküldték a főlágerbe, azaz a biztos halálba, a magára maradt tizenéves Miklóst az erdélyi Máramarosszigetről származó Wiesel fivérek vették a szárnyuk alá. Grüner Miklós Wiesel Lázár segítségével vészelte át a Buna kényszermunkatábor felszámolását, és az embertelen körülmények közötti átszállítást a Buchenwaldi táborba. Ez utóbbi láger felszabadítása után életútjuk szétvált. Több mint negyven évvel később, 1986-ban találkozhattak volna ismét, amikor Wiesel-t Nobel békedíjjal tüntették ki, és Miklóst a híres háború utáni buchenwaldi fénykép alapján a dél-svédországi napilap megkereste. Mint már utaltunk rá, Grüner Elie Wiesel-ben nem ismerte fel azt a férfit, vagyis Wiesel Lázárt, akivel előzőleg a Buna művekben dolgozott, és akivel egy életre szóló barátságot kötött.

Grünert a sikertelen találkozás és a csalódás arra késztette, hogy megkeresse egykori sors-, rab- és lágertársát. Mindenáron ki akarta deríteni hollétét. Húsz évet szentelt ennek a feladatnak. Sikertelen kutatásait papírra vetette, és 2008. novemberében leadta a Svéd Állami Könyvtárba „Stolen Identity” (Ellopott személyazonosság) címmel.

Elekes István úgy gondolta, hogy félreértésről lehet szó. Ezt látszik alátámasztani Elie Wiesel életrajza is. Grüner Miklós két fiútestvérről, Lázárról és Ábrahámról beszél, ugyanakkor az interneten fellelhető hivatkozások szerint Elie Wiesel-nek nem voltak fiú testvérei, hanem három lánytestvére volt, akik közül kettő túlélte a holokausztot. Elképzelhető tehát, hogy névrokonságról van szó, hiszen Máramarossziget környékén több Wiesel nevű család is élt. Grüner kutatásai során az auschwitzi tábor nyilvántartásában talált egy 1913-mas születésű Wiesel Lázárt, ugyancsak Máramarosszigetről.

Feltételezése szerint későbbi segítőjét és jótevőjét 1944-ben, mint magyart, vagyis magyar nevűt (Lázárt) regisztrálták a lágerben, és ő a háború után változtatta meg nevét a héber-jiddis Eliezer-re, majd vette fel az Elie, írói nevet. Az amerikai író és közéleti személyiség Elie Wiesel azonban 1928-ban született, és egy magyar nyelvű méltatás szerint Jenő néven látta meg a napvilágot. Elie Wiesel a Román Királyáságban született, ahol felettébb furcsa, ha egy ortodox zsidó család magyar nevet (Jenő) ad a gyerekének. Ezt anyakönyveztetni is nehéz a román hatóságoknál. Az viszont szinte biztos, hogy a Wiesel család otthon jiddisül beszélt. Ez az a nyelv, amelyet a közel negyvenezer fős haszid zsidó közösség Máramaros környékén beszél. Elie Wiesel egy helyen meg is jegyzi, hogy édesapja magyar származású, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején Magyarországon született. Ő viszont a Román Királyságban. Az 1930-as években környezetében mindenki jiddisül beszélt, az üzletekben azonban magyarul, románul, németül és ukránul. Azt is írja, hogy 12 éves korában kellett megtanulnia a magyar himnuszt egy éjszaka alatt, mert másnaptól már a románt nem volt szabad énekelni. Családja és a környékbeli zsidóság úgy gondolta, hogy a magyarok megjelenésével helyzetük, sorsuk jobbra fog fordulni és el tudják kerülni a lengyel zsidóság sorsát. Legalábbis ezt sugallta számukra a Teleki kormány háborúellenes politikája.

Az 1944. március 19-i német megszállás ezt a reményt szertefoszlatta, s kiderült a magyarok sem tekintették a zsidóságot a magyar nemzet részének. Elekes ezzel magyarázza, hogy Elie Wiesel nem akart magyarul megszólalni azon a sokat emlegetett 1986-os találkozón. Elekes idézi Elie Wiesel egyik életrajzíróját, amely szerint Wiesel jiddisül gondolkodik, franciául ír és angolul éli mindennapi életét. Ez jellemzi egész életútját. Otthon a család jiddisül beszélt, a környezete magyarul és németül, miközben 1940. őszéig a román volt a hivatalos nyelv. A románt 12 éves korában felváltotta a magyar, ami 16 éves korában 1944 nyarán a német követett. A lágerből szabadulva Elie Wiesel Franciaország felé vette útját izraelita árvák egyik csoportjának a tagjaként. Jiddisül ír és tudósít izraeli újságoknak, és önmagának fogadalmat tesz, hogy a holokausztról nem beszél. Isten létezését kétségbe vonja, amiért ezt a tragédiát megengedte. Párizsban találkozik és köt barátságot híres katolikus francia íróval, a Nobel-díjas Francois Mauriac-kal, aki rábeszéli a haláltáborban szerzett tapasztalatainak a megírására.

A jiddis nyelven írt könyvet Argentínában jelenteti meg, de elsajátítja a francia nyelvet, és ugyancsak Mauriac javaslatára több száz oldalas írását száz oldalra lerövidíti, és csak a személyes, családi vonatkozásokat hagyja meg. Ezt fordítja le franciára Éjszaka címmel, majd ebből készül az angol nyelvű változat, amely világsikert arat. Éjszaka című első és legsikeresebb könyvét sokan támadták és bírálták. Egyes feltevések szerint nem is Wiesel, hanem Mauriac írta. Mások szerint az átírás csak azt a célt szolgálta, hogy kikerüljenek az eredeti jiddis szövegből az ortodox zsidó vonatkozások, és így egy ’modern’, ’balos’, sőt ’katolikus’ mű szülessen. Wiesel 1986-ban nem irodalmi munkássága miatt kapott Nobel békedíjat, hanem az erőszak, az elnyomás, a rasszizmus elleni küzdelem, azaz az emberi jogok hirdetése és védelme miatt.

A vádak között szerepel az is, hogy maga is részt vesz a ’holokauszt bizniszben’, és abból csinál pénzt, amelybe mások belehaltak. Grüner is erre utal, amikor kijelenti: Wiesel sikeres gazdag ember lett, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást, miközben az igazi Wiesel Lázár, a volt barát, a könyv megírója valahol elfeledetten él, nyomorog, vagy már nem is él. Elekes úgy látja, hogy ez az a pont, ahol érthetővé válik Grüner elkeseredettsége az átélt megpróbáltatások fényében. Ugyanakkor így már az is érhető, hogy ebből a konfliktusból a holokauszt-tagadók és az antiszemiták politikai tőkét szeretnének kovácsolni. A poklot megjárt tizenéves Grüner Miklós emlékeit és szavait megpróbálják egy ugyancsak a tizenéves fejjel a holokausztot átvészelt másik tizenéves Elie Wiesel ellen fordítani, és így egy ismert közéleti személyiséget lejáratni.

Elekes még megjegyzi: Lehet, hogy csak a holokauszt-tagadáshoz kapcsolható egyéni akcióról van szó, ami félresikerült. A magyar hírportálokon közölt fényképeken Grüner előszeretettel mutatja a bal alkarjára tetovált azonosítószámot, illetve a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadítása után róla is készült képet. Grüner Miklós feltűnésére azután egy hónappal került sor, hogy Richard Williamson püspök ismét kétségbe vonta a népirtás mértékét és a gyilkosságok technikáját. Ezért a Wiesel Lázárról szóló történet a holokauszt-üzlet elleni tiltakozás valamiféle mellékszála.

E sorok írója elsősorban a tények lehetőleg minél pontosabb megismerését tartja feladatának. Ezért e kérdésben a további tényfeltáró kutatást részesíti előnyben. Elgondolkodtató az is, amit Grüner Miklós folyamatosan hangsúlyoz: „A táborban Wiesel Lázár az A-7713 azonosítót kapta, amit jelenleg állítólag Elie Wiesel visel – ám ő senkinek sem hajlandó azt megmutatni, mondván, az az ő teste, és nem mutogatja.” Grüner véleménye szerint Wiesel azért nem mutatja meg ezt a számot, mert nem azonos Wiesel Lázárral, bár az ő életét éli, és az ő sikereit bitorolja. Bármi is legyen az igazság, Elie Wiesel vitathatatlanul fontos közéleti személyiséggé vált, aki maradandó életművet alkotott, akár azonos Wiesel Lázárral, akár csak névrokona. A vitára pontot tenne azonban az, ha Elie Wiesel mégiscsak megmutatná a testére tetovált azonosítószámot. (…)

Tőke Péter: A kitüntetett Drábik János harca a magyar nemzet fennmaradásáért!

A háttérhatalom és az uzsoravilág ellen!

Ha a jubiláló Drábik János kollégámról akar írni valaki, mindjárt felmerül: melyik Drábikról akar igazán beszámolni? Arról a forradalmárról, aki velem együtt külünböző mozgalmak tagjaként egy másfajta Magyarorországért közdött, és Szegeden a Dóm előtt esküt téve megalakította, velünk együtt és még vagy 170 társunkkal, az Alkotmányos Jogfolytonosságot Helyreállító Nemzetgyűlést. Ennek János a képviselője, majd az elnökség tagja lett, a végén már alelnöke volt.

Átvéve a vívódást: inkább arról a Jánosról írjak, aki évek óta járja az országot és tart előadásokat, hogy a népet felvilágosítsa, ráébressze helyzetére, kiszolgáltatottságára. Helyezzük előtérbe a közírói szerepét, a Leleplező folyóiratban megjelent írásait és a Gold Book kiadónál megjelent könyveit! Tizenhat kötet egyedüli szerzője, hármat társszerzőként mondhat magáénak, és van közöttük olyan is, amely már több kiadást is megért. Tényfeltáró-oknyomozó köziróként szerepe volt abban, hogy a magyar értelmiség és a közélet egy része ma már másként látja a világot.

Számomra természetesen az a Drábik János a legérdekesebb, aki helyettesem a legnagyobb magyar alternatív magazin, a Leleplező szerkesztésében. Ahogy számomra, úgy az ő számára is a legizgalmasabb az elhalgatott, eltitkolt témákat – persze gondos, alapos tényfeltárás után – leleplezni. Megismerkedésünket is ez motiválta. Hallottam róla, hogy München mellett itt is él, de csendben, munkába merülve. Kerestem őt, mert olyan anyagokat kaptam az Egyesült Államokból, amelyek teljesen szétrombolták addigi hitemet és történelmi tanulmányaimat. Olyan elképesztő állításokat ismertem meg tiltott amerikai történészek munkáiból, amelyek kíváncsiságot, tudásszomjat és információgyűjtést kívántak.

Egy forradalmár vitt el hozzá, és amikor elmondtam, milyen témák érdekelnek, levette a polcáról ugyanazokat a kiadványokat fénymásolva, s azonnal megtaláltuk a közös nyelvet. A rengeteg kötet, füzet és másolat, és több említett téma is arról győzőtt meg, hogy nemcsak egy-két izgalmas, titkokra fényt derítő újságcikket kell írnunk, hanem erre a témakörre egy vastag és bizonyítékokkal teli, könyv-méretű magazint kell alapítanunk.

Jánost több neves politikus is felkereste, hogy ellenem agitáljon, lebeszélje arról, hogy velem szövetkezzen, de a harcos gondolat, a sajátos, eltitkolt és elrejtett ismeretek folyamatos nyilvánosságra hozatalának lehetősége erősebbnek bizonyult. János mellém állt, és én, aki a Reformmal elősegítettem a rendszerváltást, a Blikk kitalálásával egy új napilapfajtát tudtam berobbantani a piacra, képes voltam a Leleplezőnek keresztelt új kiadvánnyal is meglepni a sajtót kedvelő olvasóközösséget. Egy olyan magazinnal jelentkeztünk, amelyet könyvújságnak neveztünk el, s amely nevéhez híven 1999-től napjainkig hol kevesebbet, hol többet, de leleplez, új gondolkodásmódot honosít meg, s több vonatkozásban is megkérdőjelezi a kommunista korszaknak, valamint rendszerváltóinak a tudását, ismereteit.

A másfél évtizedes közös munka eredményes lett, a Leleplező még ma is megjelenik és keresett. Ez döntő részben Jánosnak, alapos kutatásokra támaszkodó ismeretanyagának és politikai érzékének is köszönhető. Különleges érzés volt olyan kollégához fordulni, aki kapásból fel tudott sorolni szinte minden lényegeset a számomra akkor még vadidegen, fontos személyiségekről: vagyoni helyzetüket, családjuk történetét, a szabadkőművességhez kötődésüket, és a világra vonatkozó terveiket. Válaszhatnám azt a témát is, amit úgy tudnék megfogalmazni, hogy harcát önzetlenül, pénzben megnyilvánuló előnyök nélkül, mindent a magyar nemzet fennmaradásáért címszó alatt folytatta.

Tudtam, hogy János a mához képest immáron negyedszázada, még Münchenben feltárta a háttérhatalom szervezeteit. A világuralmat gyakorló rejtőzködő magánhatalom vezetőinek nevei kokrétan csak kivételesen ismertek. (A hozzá nem értők úgy is jellemzik: a háttérhatalom nem más, mint az, hogy Rothschild-isten tudatja veletek, hogy mit kíván.) A Drábikhoz hasonló tudással rendelkező, titkokat ismerő ,,szakma” azonban pontosan be tudja határolni, milyen fontosabb szervezetek alkotják: a CFR, a brit Királyi Külügyi Intézet, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg Csoport. Ez utóbbit Magyarországon elsőként leleplezte le János már több mint húsz éve.(Ebben járt élen a hasonlóképpen gondolkodó Csath Magdolna is.)

Mivel a háttérhatalmat még ma is túl sok titok övezi, s a nyilvánosság előtt csak egyik fontos szervezet, a Bilderberg-tanácskozások szerepeltek, így Drábik Jánossal kapcsolatosan a Bilderberg-témát választottam.

A Bilderbergek

Magyarországról is egyeztetnek a szervezett magánhatalom legbefolyásosabb zárt klubjának tartott Bilderberg Csoport csütörtökön kezdődő soros ülésén – tudta meg a Magyar Nemzet. A konferenciára José Manuel Barroso és Viviane Reding is meghívót kapott.

Június 6-9. között rendezik meg az angliai Hertfordshire-ben a befolyásos politikusokból, tudósokból, médiaszemélyiségekből és üzletemberekből álló Bilderberg-társaság soros ülését – természetesen a legmagasabb biztonsági előkészületek mellett. Mielőtt rátérnék az idei ülésre némi kitérőt kell tennem, hogy a tisztelt Olvasó többet megtudhasson erről a rejtélyes világszervezetről. Nem akarom most hosszan felidézni és elemezni a Bilderbergek ,,nagy dobásait”, de emlékeztetnék a saltsjöbadeni találkozójukra, ahol az általuk kitalált Új Világrend is szerepelt, de a konkrét nagy csapás a világra az 1973-as olajválság elindítása volt. Aztán a következő Margaret Thatcher közreműködésével történt: a kamatokat egyoldalúan az addiginak a háromszorosára emelték. Azóta mindenben ott van a kezük a háttérben. Ugye képtelenség, hogy még abba is beleszólnak, hogy egyik vagy másik országot, nemzetközi szervezetet ki vezesse? Rompuy sorsa is ott dőlt el. A mai európai helyzet az ő köreikben már két évvel korábban téma volt. Ezért is idézek egy ilyen Drábik-cikkből:

A 2011. június 9. és 11. között a svájci St. Moritzban megtartott Bilderberg-tanácskozáson az egyik – talán a legfontosabb – téma az volt, hogy a Bilderberg Csoport tagjai miként tarthatják egyben a pénzügyi világválság által recsegő-ropogó eurózónát. St. Moritzban heves vita folyt a görög helyzetről, amely a tanácskozás idején az egyik legégetőbb probléma volt. Már világos volt, hogy újabb adósság-átütemezésre és adósság-elengedésre, valamint egyéb mentőcsomagokra van szükség. Számolni kell továbbá a társadalmi feszültség kiéleződésével, utcai lázadásokkal, a görög gazdaság összeomlásával, és azzal a lehetőséggel is, hogy az athéni kormánynak ki kell lépnie az euró-zónából. A görög problémához csatlakozott az ír válság és az egész globális pénzügyi rendszer megingása is téma volt.

Ezeken a Bilderberg-vitákon aktívan vett részt az Európai Tanács első elnöke, Herman van Rompuy is. Társaságában voltak az Európai Unió olyan kulcsfontosságú tisztségviselői is, mint Joaquín Almunia, az Európa Bizottság alelnöke, továbbá Rompuy hivatali stábjának vezetője, Frans van Daele, és Neelie Kroes, az Európai Bizottság másik alelnöke. Jelen volt még az Európai Központi Bank azóta már távozott elnöke, Jean-Claude Trichet is. Érdemes azokról is szólni, akik ugyan részt vettek ennek a nagyhatalmú, ámbár senki által meg nem választott testületnek a tanácskozásán, de nevüket elhallgatták. Közéjük tartozott Anders Rasmussen, a NATO főtitkára, Jose Luis Zapatero spanyol kormányfő, Angela Merkel német kancellár, Bill Gates, a Bill és Melinda Gates Alapítvány elnöke, a Microsoft korábbi irányítója, valamint a vele névrokonságban álló Robert Gates, az Egyesült Államok távozóban lévő védelmi minisztere. Ezeknek a „nem hivatalos” vendégeknek a részvételéről a kerítéseknél leselkedő oknyomozó és tényfeltáró újságírók kitartó erőfeszítései nyomán szerezhetünk csak tudomást.

A Bilderberg Csoport senki által meg nem választott és politikai felelősséggel nem tartozó tagjai behatóan megvitatták azt a kérdést, hogy az Európai Uniónak miért van szüksége hatáskörének és hatalmának a nagyarányú növekedésére, amit angolul „massive power grab”-nek (a hatalom erőteljes megragadásának) neveztek. Erre azért van szükség, mert Európának és ténylegesen az egész világnak mély gazdasági válsággal kell szembenéznie. A hatalom további nagyarányú növelése nélkül az eurózóna és valójában az egész Európai Unió összeomolhat. Ezt a Bilderbergek St. Moritzban a leghatározottabban ellenezték, mivel a Bilderberg-tanácskozások 57 éves története során céljuk egy nemzetek feletti birodalmi állam létrehozása volt. Ennek lényege az, hogy az Európai Unió mint központosított szövetségi állam egyedül kormányozhassa magát és az unióhoz tartozó országokat. A Bilderbergek mindig is arra törekedtek, hogy a brüsszeli bürokráciának lehetősége legyen megbüntetni azokat a tagállamokat, amelyek nem követik engedelmesen az általuk előírt szabályokat. St. Moritzban az egyik bilderberger ezt így fogalmazta meg: „Következetesen megvalósítunk egy tényleges gazdasági kormányzást.”

Úgy látszik, most Magyaro-rszág a büntetésre kijelölt állam. Hónapok óta támadás éri minden irányból. A háttérben fellelhető a Central for American Progress (CAP), amelyik Soros György által százmilliókkal pénzelte és jutalmazta azokat a szervezeteket, amelyek Brüsszelben, Strasbourgban és másutt a világon, ahol csak tehették, lejáratták Orbán Viktort, a kormányát és Magyarországot. Ennek a baloldali zsoldosáramlatnak állt az élére Viviane Reding alelnök, alapjogokért felelős uniós biztos, aki az idei hertfordshire-i (Nagy-Britannia) Bilderberg-találkozón 15 percig beszélt hazánkról, és állítólag beígérte a közösségnek, hogy Orbán Viktor jövő tavaszi választásokon várható, s majdnem biztos győzelmét megtorpedózzák, hiteltelenné teszik azáltal, hogy a legújabb technikákat felhasználva, mintha a kormány ügynökei csinálták volna, videóra veszik a választókat a szavazófülkében és kiteregetik, ki kire voksolt. Ezt a képtelenséget még megerősítette azzal, hogy több, Amerikából pénzelt szervezet és Bajnai Gordon segít majd ebben a széleskörű lejárató akcióban.

Az idei tanácskozáson a konferencia – minimális információkat tartalmazó – honlapja szerint 21 európai és észak-amerikai ország 140 résztvevője lesz jelen. Köztük van – a már említett Reding és Barroso mellett – Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter, Oscar Bronner, a Der Standard médiacsoport kiadója, a neokonzervatív Nick Eberstadt (American Enterprise Institute), Robert D. Caplan (Stratfor geopolitikai főelemző), Emanuele Ottolenghi (A Demokrácia Védelméért Alapítvány) és az Irán elleni háborút erőltető Richard N. Perle. (utóbbi úriember az izraeli fegyvergyártó cégnél, a Soltamnél dolgozott – a szerk.)

A globális pénzügyi hatalmat a Goldman Sachs képviseli, a sajtót a brit The Economist és a Financial Times szerkesztői. A résztvevők teljes listája a honlap bizonyos helyére kattintva megtekinthető. Magyarországit nem találunk köztük. (Korábban Martonyi János külügyminiszter, Surányi György volt jegybankelnök és Bokros Lajos volt pénzügyminiszter kapott meghívót.)

A Magyar Nemzet információi szerint Magyarországról mintegy 15 percben fognak tanácskozni a konferencián, bár ez nem szerepel a hivatalos napirendi témák között. A sajtó számára közzétett nyilatkozatok szűkszavúak és általánosak, nehezen hihető, hogy a világ legbefolyásosabb személyiségei olyan témák megvitatására áldoznának négy napot az életükből, mint „Európa és az Egyesült Államok gyorsabb növekedése és  munkahelyteremtése”, „nacionalizmus és populizmus”, a „gyógyszerkutatások fő trendjei”, vagy „Afrika kihívásai”.

A Bilderberg-csoport a nevét egy holland szállodáról kapta, ahol először tartottak gyűlést 1954-ben. A társaság azóta minden esztendőben tanácskozik (ez csupán 1976-ban maradt el) szigorúan zárt ajtók és maximális védelem mellett. A csoport találkozóját minden évben május végén, valamivel a G8-ak összejövetele előtt tartják. A konferencián nem szavaznak, és az eszmecseréről nem adnak ki közleményt.

E hosszú bevezető úgy érzem, a teljesség igénye nélkül elég sokat bemutattam Drábik János barátomból, és itt az ideje, hogy feltegyem neki a vele tervezett interjú első kérdését:

1. Mit tudtál meg az idei Bilderberg-tanácskozáson történtekről, s kiderült-e, milyen irányban kívánja tovább kormányozni a világot a háttérhatalom?

– Újabb lépésekben egyeztek meg az egy-központból irányított Új Világrend mielőbbi létrehozása érdekében. Konkrétumo-kat onnan tudhatunk meg, ha nyomon kísérjük, milyen döntések születnek a nagy világszintű tárgyalásokon.

2. Miért hagytad ott Amerikát, ahol saját házad is volt, s tértél haza?

– A magyar nemzet megmaradásáért Magyarországon, a Kárpát-medencében tehetünk a legtöbbet. Visszatértünk feleségemmel Budapestre, amely a szülővárosom.

 3. Mivel jelenleg is amerikai állampolgár vagy, sokan feltételezik, hogy dolgozol a CIA-nak. Ez vagy más oka volt annak, hogy a román titkosszolgálat annyira megfigyelt?

– Erről a kérdésről az jut az eszembe, hogy Párizsban 1991 januárjában a szálloda fogadóportása – egy orvostanhallgató ifjú hölgy, aki éppen anatómia tankönyvet olvasott – amikor késő este hazatértem, a szokásos angol helyett franciául kérdezte, feltehet-e egy kérdést. Természetesen – válaszoltam. „Ki ön tulajdonképpen és miért van Párizsban?” Meglepődtem és visszakérdeztem: „Hát ott van leadva önöknél az amerikai útlevelem, természetesen amerikai vagyok. Mire gondol, hogy mi más lennék?” Szinte suttogva kérdezte: „Ugye, a CIA munkatársa, és az iraki feszültség miatt van Párizsban?” Erre a kérdésre nem vártam. Pillanatnyi gondolkodás után, ahogyan ő, én is közel hajoltam hozzá, de már angolul ezt suttogtam a fülébe: „Ha már így kitalálta, nagyon kérem, akkor ez maradjon bizalmasan kettőnk között és tartsa szigorúan titokban!” Ezután felmentem a szobámba. Tudtam, hogy Franciaországban akkor négymillió arab élt. A első öbölháború előtti fagyos légkörben érthető, hogy gyanússá vált egy amerikai, akik különböző nyelveken beszélő emberekkel találkozik még a szálloda halljában is. Mindössze ennyi közöm volt a CIA-hoz...

...A román Securitate még Münchenben kezdett zaklatni, amikor Szabad Európa Rádióban lement az a négy részes műsorom, amelyben azt javasoltam, hogy az Erdélyben élő magyar anyanyelvű lakosság akkori számarányának megfelelően a 44 romániai egyetemből legalább négy – teljes spektrumú – magyar nyelvű állami egyetemnek kellene lennie. Ez a javaslatom megnyerte az amerikai vezetés tetszését, ezért angolra fordíttatták és a többi szerkesztőségnek is megküldték. Ezt követően hónapokig zaklattak éjjel telefonon, férfiak, nők, eltorzított magyar hangon, közölve hogyan fognak kinyírni. A SZER biztonsági szolgálatához fordultam, akik aztán kiderítették: nem a magyarok, hanem a Securitate zaklatott. Ez a zaklatás sajnos Magyarországon is folytatódott egy darabig.

5. Több internetes blog és elvetélt hordószónok azt állítja, hogy zsidó vagy. Mi az igazság?

– Ebből annyi igaz, hogy sok zsidó barátom van, akiket tisztelek és becsülök, akiknek a barátsága nagy érték számomra. Ezt a jó viszonyt továbbra is meg akarom őrizni. A zsidó kérdést ideológiai problémának tartom, és a megoldását is ennek az ideológiának a megváltoztatásában látom. Erről szól az a sorozat, amelynek harmadik része éppen most jelenik meg.

6. Milyen Magyarországon szeretnél élni?

– Ahol a magyar nemzet az ország tulajdonosa, ahol ismét érvényesül az univerzális erkölcs, ahol a magyar végre önmagát is szeretheti, és nem alkalmaznak kettős mércét vele szemben. A világ urai Trianonban miért csak a magyar nemzettel szemben nem alkalmaztak egyetlen jogelvet sem? Miért tőlünk tagadták meg a történelmi, az etnikai és az önrendelkezési elv érvényesítését? Olyan Magyarországon szeretnék élni, ahol ezt a gyalázatott a világhatalmi elit jóváteszi.

(Az interjú második része a Leleplező őszi számában olvasható!)

Drábik János: Mi jön a világnép sikeres évszázada után?

A zsidó nép reneszánsza. Kettős állampolgárság és lojalitás III.

(…)

Mi a zsidó ideológia lényege?

A júdaizmusnak és a cionizmusnak is a rasszizmus a lényege. Az antiszemita kifejezés szerencsétlen módon elhomályosítja a különbséget egy genetikailag-vérségileg elkülönülő embercsoport és egy, a közösségi tudat részét képező ideológia között. A genetikai-vérségi közösség nem, vagy csak alig változtatható. Ezzel szemben a gondolkodásmód, a kollektív tudat részét képező ideológia változtatható. Egyes zsidó szervezetek, így például az Egyesült Államokban működő ADL (Anti-Defamation League – Rágalmazás-elleni Liga) tudatosan összekeveri ezt a két fogalmat és ezzel megnehezíti egy nehéz problémának a helyes megértését és a tisztánlátást.

A júdaizmus a zsidó nép kollektív tudatában meghatározó szerepet játszó ideológia, amely azt tanítja, hogy a zsidók az ő törzsi istenük – a Jahve – által kiválasztott különleges nép. Jahvénak ez a döntése, hogy ő saját népének a zsidókat választotta ki, magukon a zsidókon keresztül vált ismertté az emberiség többi része számára. A kiválasztottság lényege pedig az, hogy a zsidóknak kötelességük az Istent (Jahvét) ismertté tenni a többi ember számára. A kereszténység és az iszlám világ valóban a zsidóknak köszönheti azt, hogy áttérhetett az egyistenhitre a görög-római mitológia emberformájú isteneinek többistenhívő hitvilágából. A görög és római kor játékos, kissé komolytalan antropomorf politeizmusból az emberiség a saját bosszúálló törzsi Istenét követő zsidóság közvetítésével jutott a szerető, nem bosszúálló Egy-Istennek a komoly és aszkéta univerzumába. A törzsi normák helyébe az univerzális erkölcs lépett.

A zsidóság ideológiájának azonban ma is meghatározó eleme a kiválasztottság, a partikularizmus, amelyből következik a többi néppel szembeni fensőbbrendűség, a szupremácizmus, az univerzális erkölcs relativizálása.

Amikor a zsidó népet és a zsidó ideológiát megkülönböztetjük, szem előtt kell tartani, hogy nem az ideológia hozta létre a zsidó népet, hanem a zsidó emberek hozták létre sajátos ideológiájukat, mint kollektív tudatuk meghatározó részét.

Amikor zsidó kérdésről beszélünk, valójában ezzel az ideológiával van gond. Eszerint a zsidó ember – mint individuum és mint közösség – más, mint a többi ember.

Más normák érvényesek rá, mint azokra a népekre és társadalmakra, amelyekben él. A zsidó nép – mint közösség – kiválasztott nép, de egyes tagjai is kiválasztottak.

Ilyen értelemben el kell különülniük és kisebbségként is meg kell őrizni másságukat a többségi társadalomban. Elsősorban azért kell elkülönülniük, hogy tiszták maradhassanak. Az elkülönülés különösen fontos az étkezés és az egymás közötti, vagy törzsön kívüli házasodás vonatkozásában. Idegenekkel (ellenségekkel) az emberek nem étkeznek együtt és nem lépnek házassági kapcsolatra. A szélsőségesen idegenek – a vad emberek – szennyezett ételt fogyasztanak és a vadállatok módjára paráználkodnak.

A legegyszerűbb mód barátként elfogadni egy idegent, ha együtt étkezünk vele és vérközösségre lépve együtt adjuk tovább az életet utódainknak. Ez másképp megfogalmazva a vegyes-házasságot jelenti. Ennek elutasítása a legbiztonságosabb módszer az elkülönülésre, a másság megőrzésére. Ebből következően a szolgáltató nomád népek mind endogámok és egymás között házasodnak. A többségük ragaszkodik olyan étkezési szabályokhoz, amelyek lehetetlenné teszik, hogy közelebbi viszonyba kerüljenek szomszédaikkal és ügyfeleikkel. Különösen a szexuális elkülönülés szabályainak megszegése jelentett jóvátehetetlen megszentségtelenítést. Az endogámiával való tilalmakat tehát szigorúan be kellett tartani.

Az étkezési tabuk nem vontak maguk után ilyen súlyos szankciókat. Ugyanakkor nap mint nap tudatosították a befogadó többség és a betolakodó idegen kisebbség elkülönülését, mivel ezen közösségeket megkülönböztető határjelként szolgáltak. Egy zsidó nem fogadhatta el egy nemzsidó vendégszeretetét. Ha ezt megteszi, akkor nem tudja megőrizni rituális tisztaságát az idegen környezetben. Az erkölcsi rend lényegét alkotja a tisztaság és a jóság, valamint a szennyezettség és a gonoszság ellentéte. Ez a szembenállás megjelenhet az egyes testrészek, de világrégiók, természeti létezők és természetfeletti erők megkülönböztetésében is. Öltheti a megváltás különböző formáinak keresését, a rivalizálást a világ vallásos vagy szekuláris szemlélete között. A „tisztátalanság” és az „idegenség” gyakran egymás szinonimái.

Az egyetemességet és minden ember egyenlőségét hirdető univerzalista-egalitáriánus vallások, újból és újból megkísérelték betiltani vagy átértelmezni az idegent és az eltérőt. A világ azonban ma is tele van ősi hagyományokat ápoló, tisztátalanul étkező külföldiekkel. Az univerzalista vallásoknak sikerült elérniük, hogy ezek a tisztátalanul viselkedő idegenek ma már kevésbé látszanak félelmetesnek.

Visszatérve Slezkine-hez, szerinte kivételt képeznek azok az idegenek – zsidók és cigányok –, akiknek a sorsa és hitvilága elválaszthatatlan másságuktól. Emiatt képtelenek a valódi integrációra és elutasítják az asszimilációt. Úgy gondolják, hogy életmódjuk nem megreformálható, és sorsukon nem lehet változtatni. A zsidók, a cigányok és más szolgáltató nomádok egy része egyetért ezekkel a nézetekkel. Az univerzalista retorika nem győzte meg őket és megtartották azt a meggyőződésüket, hogy a világ két elkülönülő részre oszlik: az egyik, amely tiszta és amelyhez csak a rituális szabályok szigorú megtartásával lehet tartozni, a világ másik része pedig az, amelyik nem tartja be ezeket a szabályokat, ezért tisztátalan.

A keresztény és a mohamedán kultúrkörben az olyan szavak, amelyekkel az idegeneket, a külföldieket, a vadakat, a pogányokat, a hitetleneket írják le, nem tekinthetők szinonimáknak, és nem jelentik ugyanazt. Ezzel szemben a zsidó „gój” és a cigány „gajó” szavak valamennyi nem-zsidóra és nem-cigányra vonatkoznak. Ezek a szavak azt fejezik ki, hogy az összes nem-zsidó, vagy az összes nem-cigány egyetlen idegen néptörzset alkot, amelynek az egyes gójok és gajók a tagjai.

Még keresztény és mohamedán népek is ragaszkodtak az endogámiához, és tartózkodtak nemzeti vallásaik terjesztésétől, ha a „szolgáltató nomád népekhez” hasonló életmódot folytattak. Ezek a népek valamennyien kiválasztottaknak tekintették magukat, azaz egy törzset alkotó népnek. A magukat kiválasztottaknak tekintő népek közös tulajdonsága az, hogy nyíltan imádják önmagukat, és a más népektől való elhatárolódást természetes kötelezettségüknek tekintik.

A merkúri népek – köztük elsősorban a cigányok és a zsidók – megtartották radikális dualizmusukat és szigorúan betartották azokat a tabukat, amelyekkel elhatárolódtak mindattól, amit tisztátalannak tekintettek. Így például az a fekete selyemöv, amelyet a vallásos zsidók viseltek egykor a derekukon, hogy elválasszák testük felső és alsó részét, visszatérhetett például abban a bizonyos „kerítésben”, amely elhatárolta otthonát a tisztátalan külvilágtól a szombat tisztaságának megőrzése érdekében. Ez volt az a rituális korlát, amely szétválasztotta a zsidó közösséget a nem-zsidó környezetétől.

A zsidók azzal is gyanút ébresztettek (vagy egyenesen elismerést váltottak ki) maguk iránt szomszédaikból, hogy túlságosan sok időt fordítottak testi tisztaságuk megőrzésére. Hasonló volt a tapasztalat az indiai szubkontinensen a párszik vonatkozásában, akik szigorú tisztálkodási szabály szerint éltek és ragaszkodtak számos szennyeződést elkerülő tabu betartásához.

Az elkülönülés és a törzsi lét tisztán-tartása a nyelvhasználatra is vonatkozik. Ha egy olyan nép, amely Slezkine szerint szolgáltató nomád népnek tekinthető, nem rendelkezett saját nemzeti nyelvvel – amelyet a befogadó nép nem ismert –, akkor kialakította a saját külön nyelvét. Ezek a nyelvek általában nem tartoznak a létező nyelvcsaládokba. Olyan sajátos titkos nyelvek, amelyek a merkúri vándornép érdekeit szolgálják. A babiloni fogság utáni zsidó nyelvek hasonló módon a zsidók elkülönülését és a környezetüktől való elhatárolódást szolgálták. A zsidók viszonylag hamar elveszítették eredeti származáshelyükön használt nyelvüket, de specializált szolgáltatásokat nyújtó nomádokként elsajátították a befogadó nép nyelvét, amelyet aztán a mindennapi kommunikációjukban használtak. Bárhova vándoroltak tovább, vagy létrehozták, vagy vitték magukkal tovább saját nemzeti nyelvüket. Így jött létre az arabnak, a perzsának, a görögnek, a spanyolnak, a portugálnak, a franciának és az olasznak a zsidó nyelvi változata. A jiddist például a középkori német nyelv egyik változatának, azaz egy német dialektusnak tekintik. Ugyanakkor igen tetemes grammatikai összetevővel bír, amely nem német eredetű. Max Weinreich szerint a jiddis a héberből, a loezből (zsidó-francia és zsidó-olasz), valamint német és szláv elemekből fuzionált nyelv.

Valamennyi merkúri nép többnyelvű és elkülönülő idegenként ragaszkodott saját kultúrájához. Ugyanakkor fontos volt számukra a szoros pénzügyi és gazdasági kapcsolat a befogadó társadalommal. Ezért belső használatra meg volt a saját nyelvük, és a kapcsolattartásra egy másik nyelv. A merkúri népek jó nyelvi készségeket fejlesztettek ki, és kitűntek mint nyelvészek, tárgyalók, fordítók, és gyakran sokkal műveltebbek voltak kisebbségként, mint a befogadó többségi nép. A nyelv tehát egyrészt elősegítette, hogy fenntartsák saját külön identitásukat, másrészt, hogy jó üzleti és gazdasági kapcsolatban álljanak környezetükkel. A merkúri nép tehát több vonatkozásban is ragaszkodott az elkülönüléshez, másságának megőrzéséhez.

Ahol merkúri népek élnek, rendszerint feszült a viszonyuk a környezetükkel, azokkal a népekkel, amelyekkel napi kapcsolatban állnak. Ennek a feszültségnek az oka a kölcsönös ellenségeskedés, gyanú és megvetés. Még Indiában is – ahol a társadalom egésze endogám, gazdaságilag szakosodott, a tisztátalanságot kerülő idegenekből áll – a párszik arra kényszerülnek, hogy még idegenebbnek érezzék magukat és ragaszkodnak ahhoz, hogy még a tisztáknál is tisztábbak legyenek.

A befogadó társadalmak lakói többséget alkotnak, náluk vannak a fegyverek és rendszerint az állam is a kezükben van. Gazdaságilag önellátóak és ebben a vonatkozásban felülmúlják a szolgáltató nomádokat. Ez utóbbiak teljes mértékben rá vannak utalva azokra a népekre, amelyekkel üzleti, kereskedelmi kapcsolatban állnak. A letelepedett, befogadó, élelmiszer-termelő népet és a vándorló szolgáltatást nyújtó népet úgy is jellemezhetjük, hogy az első a befogadó, a másik a kívülálló. Az első a letelepedett, a második a vándorló nomád. Az első a testével törődik elsősorban, a második az ésszel és a szellemmel. Az első a férfias, a második a nőies. Az első a megállapodott, a második az örök nyugtalan. Ezek az ellentétpárok az idő múlásával bizonyos vonatkozásokban változhatnak, de az alapvető szembenállásuk az tartósnak tekinthető.

A szolgáltató nomádok zárkózottak maradtak, ragaszkodtak az elkülönüléshez, és ellenálltak az asszimilációnak. Slezkine már hivatkozott könyvének első fejezetében (MERCURY’S SANDALS: THE JEWS AND OTHER NOMADS, 22-23. old.) ezt úgy fogalmazza meg, hogy az idegennek való megmaradás volt a hivatásuk; a tartózkodó zárkózottság volt az a mód, hogy meg tudtak maradni idegennek; és elsősorban egymás és közös sorsuk iránt éreztek lojalitást. A világkereskedelem és a pénzkapitalizmus kialakulása előtt az európai népek többsége a zsidók vándorlását egyfajta isteni büntetésnek tekintette azért, ahogyan a zsidók Jézussal bántak.

A befogadó társadalmak merkúri népekre vonatkozó sztereotípiáinak másik típusa azt emeli ki, hogy ezek a betolakodó kisebbségek fondorlatosak, nyereségvágyóak, kapzsik, ravaszok, kellemetlenkedők és durvák. Ezek a felszínesen általánosító vélemények nem kevesebbet állítanak, mint hogy bármely kereskedő, pénzkölcsönző vagy iparos folyamatosan és szándékosan megszegi a tisztesség és az illem alapvető normáit. Ez különösen igaz az olyan hitetlen idegenek vonatkozásában, akiknek nincsenek állandó lakóhelyeik és tiszteletreméltó őseik.

A munkamegosztás értékbeli megkülönböztetést is jelent hasonlóan a nemek közti különbségtételhez. A leglényegesebb eltérés az, ami a letelepedett élelmiszer-termelők és a szolgáltatást nyújtó betolakodó ragadozók között van. Apolló és Dionüszosz követői, vagyis a letelepedett földművelő, állattenyésztő, élelmiszer-termelő népek, rendszerint józanok, nyugodtak, időnként azonban ők is berúgnak és dühöngenek. Ezzel szemben Hermész követői, a vándorló, szolgáltató, betolakodó népek ravaszak és ügyesek. Hermész már a születése napján feltalálta a lantot, és olyan csodálatos szandálokat készített magának, amelyekre senki nem volt képes és még Apolló marháit is el tudta lopta.

Hermésznek semmije nem volt csak az esze. Apolló volt az ő idősebb testvére és vele leereszkedően bánó ellenpólusa. Apolló volt a tulajdonosa szinte minden értékes dolognak a világon, ő volt az állatok és a földművelés istene. Az élelmiszer-termelés patrónusaként Apolló volt a termőföld tulajdonosa, ő irányította az idő menetét, védelmezte a tengerészeket és a harcosokat, és inspirálta az igazi költőket. Egyszerre volt férfias, örökké fiatal, atletikus és egyben művészi, messze-tekintő és méltóságos. Ő volt az istenek között a legegyetemesebb, akit a legtöbb ember imádott. Nietzsche volt az, aki bizonyos különbséget tett Apolló és Dionüszosz között, mivel Apolló volt a bornak az egyedüli istene.

Slezkine szerint az apollói és a merkúri népek között a fő különbség tehát az, hogy az előzőek élelmiszer-termelők, az utóbbiak pedig az új elképzelések, műalkotások és szerszámok létrehozói. A merkúriak mindig józanok, de soha nem méltóságteljesek. Amikor az apollói kozmopolitává lesz (vagyis az összes népre hasonló elveket és normákat kezd alkalmazni), akkor a merkúri közösségeket szokatlanul makacsnak, akaratosnak, ellenszegülőnek találja és rendszerint törzsi elkülönülést, a nepotizmust, s a kaszt szellemhez való ragaszkodást veti a szemére.

Ha jó dolog a világ valamennyi népére vonatkozóan az egyenlő mérce alkalmazása, akkor azok az idegenek, akik ezt nem vállalják, elítélendőek. Slezkine ilyen értelmezésben nevezi kozmopolitizmusnak azt, amikor a letelepedett élelmiszer-termelő népek közös normákhoz tartják magukat és az emberiség egészében univerzálisan gondolkodnak. Az ipari korszak előtti agrár társadalmakat ezért tekinti kozmopolitáknak. A modern társadalmakban a szolgáltató-vándor népek szükségszerűen nagyobb törzsi szolidaritást tanúsítanak, mint azok a befogadó népek, amelyekhez bevándorolnak.

A szolgáltatásból élő vándorló közösségeknek kevés erőforrás áll a rendelkezésükre. Ezt lehet pótolni a családi és vérségi kapcsolatok erősítésével, és a vérségi kötelékeknek az üzleti kapcsolatokra való kiterjesztésével. A klánokba tömörülés, a kasztszellem ápolása azt jelenti, hogy ezek a vándorközösségek csak egy jól körülhatárolt embercsoporthoz lojálisak. Ez a körülhatárolt lojalitás növeli az adott csoport kohézióját, egyes tagjainak a bizalmát egymáshoz, és kívülről áthatolhatatlanná teszi ezeket a közösségeket. A zárt kollektíván kívüli személyt általában bizalmatlanság övezi. A merkúri közösségek gazdasági sikere szoros kapcsolatban áll a saját kultúrájukhoz való ragaszkodással. Úgy gondolják, hogy ők jobbak és okosabbak, mint a többiek. Evidenciának számít, hogy jobb kiválasztottnak lenni, mint nem, bármibe is kerüljön. A merkúri emberek sikeres túlélésüket felsőbbrendűségük tudatának is köszönhetik. Ez a felsőbbrendűség elsősorban az intellektusban mutatkozik meg. Jákob túljárt Ézsau eszén, és Hermész pedig Apollóén.

Az emberiség történelme azt látszik bizonyítani, hogy a merkúriak többet tudtak az apollóniakról, mint amit az apollóniak tudtak a merkúriakról. A tudás volt a fegyver a gyengék és a függőhelyzetűek kezében. Hermésznek ravaszságra volt szüksége, mert Apolló és Zeusz túlságosan nagy és erős volt.

A zsidó évszázad és a bolsevizmus

Azok, akik a szervezett zsidóság történelmét közelebbről ismerik, szembesülnek azzal a kérdéssel: a bolsevik forradalom zsidó hatalomátvétel volt-e vagy se, és hogy a Szovjetuniót elsősorban a zsidók irányították-e vagy sem? Már bemutattuk, hogy Slezkine szerint a világ népei két nagy csoportba sorolhatóak: a modern világ sikeres népei a merkúri népek, amelyek városlakók, mozgékonyak, műveltek, világosan gondolkodók és intellektuálisan kifinomultak. Különleges képességük van a szimbólumok manipulálásához, és azért törekednek a vagyon megszerzésére, hogy tanuljanak, és azért tanulnak, hogy gazdagok legyenek.

Slezkine a zsidókat a tipikus merkúri népnek tekinti, és úgy fogja fel a világ modernizálódását, mint azt a folyamatot, amelyben a különböző társadalmak világszinten elzsidósodnak. A népek másik csoportjába az apollóniak tartoznak, akik – ahogyan már kifejtettük – ragaszkodnak az otthonukat képező anyaföldhöz, hagyományos mezőgazdasági kultúrájukhoz és a kézzel fogható fizikai vagyontárgyakat előnyben részesítik a pénzzel szemben, a fizikai erőt és a harci erényeket pedig nagyra becsülik. Slezkine szerint a merkúri világnézet választás kérdése, nem pedig lélektani mechanizmusok egész rendszere, amelyben a legfontosabb szerepet az általános intelligencia játssza.

Kevin MacDonald – a Kaliforniai Állami Egyetem (Long Beach) pszichológia professzora, aki több terjedelmes kötetet is publikált a zsidó néppel kapcsolatos kutatásairól, az Occidental Quarterlyben (Fall 2005/MacDonald, Vol. 5, No. 3) – tévesnek találja Slezkine kiindulópontját, aki felnagyítja a hasonlóságot a különböző merkúri népek között. Ez a téves szemlélet vezet oda, hogy alábecsüli az etnocentrizmus meghatározó szerepét a zsidó történelemben, és ily módon félreértelmezi a nyugat társadalmi és gazdasági intézményrendszerének alapjait. Slezkine a júdaizmust csupán a számos merkúri kultúra egyikének tekinti. Már csak utalunk rá: ez annyit jelent, hogy a zsidó nép elkülönülve él a különböző diaszpóra-területeken idegenek között, és gyakran játszik közvetítőszerepet a gazdasági életben. Nincs ebben semmi különös, hiszen ugyanezt teszik Délkelet-Ázsiában a kínaiak, Afrikában az indiaiak, Közép-Amerikában a libanoniak, és több országban a cigányok, valamint az ‘Irish Traveller’-ek, akik ír származásúak, de vándorló közösségekként éltek és gyakran őket is cigányoknak nevezték.

A felsorolt merkúriak idegenként éltek más népek között, jövevények, akik azonban nem házasodnak, és nem élnek közös társadalmi életet a helyi lakosokkal. Kapcsolataikat a befogadó népekkel a kölcsönös ellenségeskedés, a gyanú és a lenézés jellemzi, amely mögött a befogadott kisebbség felsőbbrendűségi tudata húzódik. Kevin MacDonald azt emeli ki, hogy ezek a merkúri közösségek sokkal több hagyományt őriznek származási területük eredeti kultúrájából, és lényegesen kevesebbet abból a gyakorlatból, hogy vándor népként, szolgáltató nomádként, közvetítőszerepet játszanak. Slezkine viszont azt hangsúlyozza: a merkúriak mindenekelőtt abban különböznek, hogy sokkal okosabbak, mint azok a népek, amelyek között élnek. Ezzel az a gond, hogy a felsorolt nomád népeknek nincsenek jól elhatárolható közös intellektuális jellemvonásaik. Slezkine azt is elismeri, hogy a zsidók valamennyi befogadó országban az idő előrehaladtával vezetőszerephez jutottak az egyetemi, a tudományos, az értelmiségi, a kulturális és a gazdasági eliten belül, miközben például a cigányok többsége műveletlen maradt és gazdaságilag is csak marginális szerepet töltött be.

Slezkine azt a jelentős különbséget sem veszi figyelembe, amely a zsidók agresszivitása és a tengeren túli kínaiak viszonylagos passzivitása között kimutatható. Mind a zsidók, mind a tengeren túli kínaiak rendkívül műveltek, vállalkozószelleműek. Ugyanakkor a tengerentúli kínaiak nem alakítottak ki olyan ellenséges kulturális elitet Délkelet-Ázsiában, ahol nagyrészt letelepedtek, továbbá nem vették tulajdonba a tömegtájékoztatást, és nem gyakoroltak hegemóniát a kulturális élet felett. Nincs tudomásunk olyan kínai kulturális mozgalmakról, amelyek befolyásolni igyekeznének a nagyobb egyetemeket és a tömegtájékoztatást. A kínai szervezetek nem kampányoltak a bennszülöttek kulturális és vallási szimbólumainak az eltávolítása érdekében. Slezkine szerint a zsidók mélyen érdekeltek a kultúra létrehozásában és a befogadó társadalmak politikai életének az irányításában. A kínaiakat azonban ez nem érdekelte, és nem játszottak ilyen szerepet.

Kevin MacDonald ennek a véleményének alátámasztására idézi Charles Edward Coughlin (1891-1979), katolikus pap és rádiókommentátor 1960-ban megjelent publikációjából a thaiföldiek véleményét a tengerentúli kínaiakról, megjegyezve, hogy ugyanezt a nyugati társadalmakban élő zsidókról már nem lehet elmondani a felvilágosodás óta:

„Úgy tűnik (a kínaiak), kevesen ismerik, vagy törődnek az állampolgári és nemzeti jogokra vonatkozó korlátozásokkal, általában a politikai tevékenységgel. A kínai sajtóban nem sok nyilvánosságot kapnak ezek a korlátozások. Ez arra a tényre utal a megfigyelők szerint, hogy a tengeren túli kínaiak elsősorban a megélhetésükkel és a vagyonuk megalapozásával vannak elfoglalva, és csak csekély érdeklődést mutatnak annak az országnak a politikai élete iránt, amelyikben élnek.”

Slezkine olyan közvetítő népről ír, amelyik bizonyos veszélyes, csodálatos és egyben ellenszenves tevékenységre szakosodik, ami azonban nélkülözhetetlen. Ebben van némi igazság, például azokban az országokban, ahol a bennszülött lakosságnak meg volt tiltva, hogy kamattal járó pénzkölcsönzéssel foglalkozzon. Arról nem ír Slezkine, hogy a zsidók milyen mértékben voltak hajlandóak a kizsákmányoló uralkodó rétegek szolgálatába állni, nemcsak a nyugati társadalmakban, de a mohamedán világban is. Ez a zsidó közösségek gazdasági magatartásának a legfontosabb tulajdonsága, amely átível a különböző történelmi korokon.

A vándornépként érkező zsidók messze többet teljesítettek, mint ami vallási okokból meg volt tiltva a befogadó társadalmak tagjainak. Megfigyelték, hogy a helyi vezető elitek közül kik azok, akik a legkevésbé lépnének fel keményen saját közösségük tagjainak a kizsákmányolása miatt. Ez volt a helyzet különösen Kelet-Európában, ahol a zsidók vezetőszerepet játszottak bérlőként, adóbeszedőként, a birtokok irányítóiként, és az alkoholkereskedelem monopóliumának a tulajdonosaiként.

Ivor Norman Richard Davies – angol történész – írja 1981-ben megjelent „God’s Playground” című munkájában, amely részletesen feldolgozza a lengyel történelmet. Davies szerint a zsidó bérlő élet és halál urává vált egész tartományok népessége felett. Csak rövid távú érdekek mozgatták, és elsősorban pénzügyi haszonra törekedett. Nem tudott ellenállni annak a csábításnak, hogy átmeneti alattvalóit a végsőkig kizsákmányolja. A nemesi földbirtokokon zsidókra bízta a malmok, a sörfőzdék irányítását, és azokat a kocsmákat, ahol a parasztok kénytelenek voltak fogyasztani. Az egyházi birtokokon ő gyűjtötte be az egyházi adókat, a király birtokokon pedig a korona megbízottjaként járt el a különböző adók, illetékek, járadékok beszedésében.

Kellően bizonyított tény a zsidók nagy száma a kommunista eliten belül a Szovjetunióban. A kizsákmányoló és elnyomó uralkodóréteg szerves részét a zsidók alkották, amelyben álcázva voltak a kapcsolati rendszerek. A különböző zsidó és nem-zsidó csoportok közti határokat több módszerrel is próbálták homályban tartani. Slezkine négy ilyenről tesz említést: elsőként a zsidó identitás helyett a nemzetközi kommunista mozgalomhoz való tartozást hangsúlyozták, amelyben a zsidó származás és etnikai kapcsolatrendszer nem volt annyira látható. A második ilyen módszer volt, hogy sok zsidó származású bolsevik viszonylag kisebb pozíciók betöltésére törekedett, azért, hogy ezzel is csökkentsék a zsidók vezetőszerepét a bolsevik hatalomban. További módszer volt orosz és szláv hangzású nevek felvétele, és negyedikként megemlíthető, hogy igen sok volt a vegyes-házasság a bolsevik vezetőréteg körében. A nem-zsidó bolsevik vezetők jelentős részének zsidó felesége volt. Sztálin is tudta ezt, és ez több esetben is befolyásolta személyi döntéseit.

Sztálin állandóan rettegett a bolsevik mozgalomba beépült szervezett zsidóságtól, és tartott attól, hogy a Szovjetunióban élő zsidók nyugati kapcsolataikra támaszkodva összefognak és fellépnek ellene. 1953 februárjában beindult a hajsza a nemzetközi imperialista-cionista összeesküvéssel vádolt zsidó orvosok ellen. 1953 februárjában e kampány részeként letartóztatták Ivan M. Majszkijt, aki a Szovjetunió londoni nagykövete volt az 1930-as és az 1940-es években, s aki ezt követően Molotov külügyminiszter-helyettese lett. Majszkijt kémkedéssel vádolták. Letartóztatása már jelezte, hogy Molotov, aki nem volt zsidó, szintén célponttá vált, noha Sztálin egyik legmegbízhatóbb munkatársának számított. Sztálin Molotov ellen is elrendelte a nyomozást, mert állítólag beszervezte az amerikai és a brit hírszerzés, amikor Amerikába és Angliába látogatott az 1940-es években. Molotov zsidó felesége, Zsemzsucsina 1948 óta már a KGB fogja volt, és mint a cionista összeesküvés résztvevőjét, kihallgatói gyakran megverték. Honosított amerikai állampolgár testvérbátyja ugyanis a Karp Export-Import Co. tulajdonosaként Bridgeportban élt az Egyesült Államokban, s ez elég volt ahhoz, hogy koholt vádak alapján letartóztassák és öt év szabadságvesztésre ítéljék. Sztálin még arra is kényszerítette Molotovot, hogy váljon el feleségétől. Sztálin harmadik felesége – állítólag – a zsidó Kaganovics testvére volt.

Slezkine ‘A zsidó évszázad‘-ban részletesen ír a hagyományos zsidó foglalkozások szükségességéről és ellenszenves mivoltáról, ugyanakkor nem szól arról, hogy a zsidó rivalizálás milyen mértékben akadályozta Kelet-Európában a befogadó népek körében a középosztály kialakulását és megerősödését. Slezkine ehelyett sztereotípiákat hangoztat a kelet-európaiakkal kapcsolatban, akik lényegében apollóniak, és akik közül néhány merkúrivá alakult át a modernizáció következtében. Ezek a társadalmak képesek lettek volna kifejleszteni saját középosztályukat. Magyarország esetében például ezt a funkciót részben fel tudta volna vállalni a közép- és a kisnemesség, valamint a nem nemesi származású értelmiségi-hivatalnoki réteg. A zsidók azért nyerték meg ezt a versenyt, mert rendelkeztek azokkal a képességekkel, kipróbált technikákkal, amelyekkel etnikai monopóliumokat tudtak létrehozni, elsősorban a pénzügyi szolgáltatások, de a kereskedelem és az árutermelés területén is. Amikor a zsidók a modern Lengyelo-rszágban megnyerték a gazdasági versenyt, a lengyelek többsége mezőgazdasági munkássá vált, akiket a zsidó bérlők, gazdatisztek ellenőriztek. Ezeken a földbirtokokon a kereskedelem, a kisipar, szinte kivétel nélkül a zsidók ellenőrzése alatt állt.

A középkorban Nyugat-Európában másképp jártak el a zsidókkal szemben. Több mint száz alkalommal kitiltották őket az egyes államokból. Ennek az eredményeként, amikor beindult a modernizáció, akkor azt az adott nép saját középosztálya hajtotta végre. Ha ugyanaz történt volna Angliában, mint Kelet-Európában, akkor a szigetországban ma sem létezne nem-zsidó középosztály. Úgy tűnik, hogy ésszerű döntés volt Anglia keresztény adófizetői részéről, amikor támogatták I. Edward király döntését 1290-ben, és késznek bizonyultak nagyösszegű különadót fizetni, hogy száműzzön az országból 2000 – elsősorban uzsorás pénzkölcsönzéssel foglalkozó – zsidót.

Slezkine túlhangsúlyozza a zsidóság közvetítő szerepének fontosságát, holott itt nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy különböző etnikai csoportok versenyeztek a viszonylag kevés rendelkezésre álló erőforrásért. Még a Szovjetunióban is a zsidók felemelkedése az ott élő németek és más merkúri kisebbségek rovására történt. Korábban az Oroszországban élő népi németek voltak a birodalmi bürokrácia működtetői, és jelentős számú hivatásos szakember, vállalkozó, kézműves került ki a soraikból. Ezeknek a németeknek is volt kulturális felsőbbrendűségi tudata, és ők is etnikai érdekközösséget alkottak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az oroszországi németek ugyanazt a szerepkört töltötték be Oroszországban, mint a németországi zsidók Németországban.

A bolsevik forradalmat megelőzően már felgyorsult az oroszországi németek felváltása zsidókkal. A bolsevik forradalom egyik következménye volt az, hogy az egyik merkúri csoport (a németeké) helyére egy másik merkúri csoport (a zsidók) került. A különbség a zsidók és a németek között az volt, hogy a zsidók messze a múltba visszanyúló zsigeri ellenszenvet éreztek valóságos és képzeletbeli történelmi sérelmeik miatt azzal a néppel és kultúrájával szemben, amelynek irányítói lettek. A nemzeti érzelmű oroszok ezzel szemben őszinte tisztelettel viseltettek a keresztény értékrendet magukénak valló németek iránt, legalábbis az első világháború kitöréséig.

(…)

(Drábik János érdekes, figyelemre méltó teljes tanulmánya a Leleplező 2013/3

 Drábik János: Mit választ az EU, az európai adósok börtöne?

Egy világállam diktatúráját, vagy a nemzetállamok demokráciáját?

(...)

A globális adósok börtöne...

A pénzhatalmi világelit feladata ennek a globális magánpénz-monopóliumnak a megtartása. A pénzügyi eszközökkel vívott háborúnak a legfőbb eszközei a bankok, a hedge fundok (hitel- és kockázatfedezeti alapok), a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, a FED, az Európai Központi Bank. A fegyveres erőkkel történő pénzbehajtás nem szűnt meg, csak háttérbe szorult. Ennek nemcsak egyfajta felvilágosult, liberális magatartás az oka, hanem az is, hogy a fegyveres erővel, az ágyúnaszád diplomáciával gyakorolt nyomás rendkívül költséges. Sokkal olcsóbb, gazdaságosabb és hatékonyabb a pénzügyi intervencionizmus, amely a helyére lépett. Az Egyesült Államokban például az egyes tagállamok egyharmada még mindig lehetővé teszi, hogy az adósok börtönébe kerüljön az, aki nem fizeti vissza adósságát. A pénzuralmi világrendben az uralkodó tendencia az, hogy a nemfizető adósok közvetlen megbüntetése helyébe az uralom strukturális formái lépjenek. Ilyen értelemben átalakul az adósok börtönének fogalma is. Ez többé nem egy valóságos börtönt jelent, ahová a makacs adóst bezárják. Az adósok börtöne kitágult, és egy területtől elszakított fegyelmező mechanizmussá alakult át, amely kiterjed az egész világra. A pénzimpérium uralomra jutásával a világ eladósodott országai, vállalatai és lakói egy globális adósok börtönébe kerültek.

A globális adósok börtönébe került Magyarország is jól szemlélteti az elmondottakat. A Magyar Állam 1973 és 1989 között mintegy 5 milliárd dollár kölcsönt vett fel különböző hitelezőktől még abban az időszakban, amikor bőséges volt a petrodollár kínálat, és amikor a pénzhatalmi világelit – többek között olyan szakértőkkel, mint John Perkins, aki magát „gazdasági bérgyilkosnak” nevezte – módszeresen eladósította a világot, elsősorban az úgynevezett harmadik világ országait. Ekkor a kölcsönök kamata még 4-5 százalék volt.

1979 júniusában először Margaret Thatcher brit miniszterelnök és a City of London egyik napról a másikra az irányadó kamatlábat 20%-ra emelte. Ezt követően 1979 decemberében a FED elnöke – Paul Volcker – 21%-ra emelte föl a meghatározó kamatlábat. Ez azt jelentette, hogy Magyarország külső adóssága egyik éjszakáról a másikra megnégyszereződött, mert annyi adósságszolgálatot és kamatkötelezettséget kellett teljesítenie, mintha nem 5 milliárd dollárt, hanem 20-at vett volna fel. Amikor a világelit az eladósítási szakaszban volt, nem mondta meg, hogy majd 1979-ben a négyszeresére növeli az alapkamatot. A felvett kölcsönöket általában úgy törlesztik, hogy amikor egy részük lejár, felvesznek egy újabb kölcsönt, és abból egyrészt kifizetik az esedékes tartozást, másrészt pótolják a gazdaság működéséhez szükséges pénzeszközöket. A négyszeres kamattal felvett újabb kölcsönök exponenciális arányban felgyorsították a magyar eladósodás ütemét. Így állhatott elő 1989-ben az a helyzet, amelyről a MNB műhelytanulmányok második füzete számol be, hogy 1989-ig azért a kölcsönért, amelyből csak 1 milliárd dollár érkezett be az országba, ugyanennyi idő alatt kifizettünk 11 milliárd dollár kamatot.

Magyarország mégis úgy érkezett el a rendszerváltáshoz, hogy 22 milliárd dollár adósság terhelte. A privatizáció nyomán a működő nemzeti vagyon túlnyomó része kiárusításra került, és a beérkezett ellenérték mintegy 80%-a adósságszolgálatra lett fordítva. Ennek ellenére 2013-ban a Magyar Államra, a magyar vállalatokra, és az egyes állampolgárokra nehezedő összesített adósságteher meghaladja a 200 milliárd dollárt. Ennek az adósságszolgálati terhei elviszik a magyar nemzeti jövedelem túlnyomó részét, és ez az, ami megbénítja a magyar gazdaság egészét.

Magyarország követhette volna Lengyelország példáját a rendszerváltás idején, és kérhette, sőt követelhette volna adósságainak elengedését, illetve átütemezését. Ettől azonban a pénzügyi rendszerváltást irányító posztkommunista pénzügyi technokrata réteg mereven elzárkózott. Ennek okait még a tudományos kutatásnak kell felderítenie. Ebben az irányban fontos úttörő munkát végzett Nagy Pongrác, aki A rendszerváltás gazdaságpolitikája című, 2001-ben megjelent munkájában részletesen foglalkozik a magyarországi pénzügyi technokrata érdekcsoportok által elkövetett hibákkal, amelyek kimerítik a hazaárulás tényállását.

További óriási veszteséget okozott az országnak, hogy eddig még fel nem derített módon különböző pénzügyi érdekeltségek az elmúlt 25 évben kivittek az országból offshore bankokba és cégekbe 242 milliárd dollárt. Ezt az adatot – mint már írtuk – a John Christensen és a James Henry off-shore bankárok és közgazdászok által vezetett szakértők számolták ki. Az általuk létrehozott szervezet, a Tax Justice Network arra volt kíváncsi, hogy világszinten mekkora összegeket menekítettek külföldre az adózás elől. Globálisan ez meghaladja a 20 trillió dollárt (itt most egy trillió 1000 milliárdot jelent), és ebből európai csúcstartóként Magyarországra 242 milliárd dollár illegálisan külföldre vitt pénz esik. A két magyar példát azért ismertettük, hogy bizonyítsuk: Magyarországnak is súlyos károkat okoz a pénzuralmi világrendben működő magánpénz-monopólium.

A pénzhatalmi világelit saját maga szabályozza és ellenőrzi működését. Globális pénzkartellként területhez nem kötött kvázi államot alkot a nemzetközi rendszerben. Carroll Quigley, a washingtoni Georgetown Egyetem egykori tanára, aki több éven át kutathatott az említett szupergazdag bankárdinasztiák magánarchívumaiban, munkájának eredményét a Tragédia és remény című, kétezer oldalas könyvében tette közzé. Ebben feltárja, hogyan működik a nemzetközi pénzhatalom titkos hálózata. Könyvének 325. oldalán írja, hogy a pénzvagyon tulajdonosok nemzetközi hálózatának célja „nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő rendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeres titkos magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.”

A pénzhatalmi világelit tehát már óriási eredményeket ért el, de ez a jelképesen a globális adósok-börtönének nevezhető struktúra még nem teljesen komplett. Számos repedés mutatkozik ennek a világszintű börtönnek a falain, amelyből egyre többen próbálnak elmenekülni. Az igazi veszélyt a pénzügyi rendszer összeomlása jelenti, mert egyre több adós – legyen az állam, vállalat, vagy személy – már nem képes adósságszolgálati kötelezettségeinek eleget tenni. A 2001-es argentin tapasztalat azonban sok tanulsággal szolgált. Elkeseredett, de sikeres kitörés volt az adósok globális börtönéből. A nemzetközi pénzkartell kénytelen volt Argentína adósságának kétharmadát törölni, és a többi törlesztésére is haladékot adni. Igaz, hogy mindez óriási belső feszültségek, zavargások, tömeges csődök, bankbezárások kíséretében zajlott, de Argentína végül is kedvezően került ki a válságból, és helyzete ma sokkal jobb, mint korábban volt.

Európa, ahol a világ népességének 8%-a él, és amely a világ gazdasági össztermékének 20-25%-t állítja elő, a világ szociális kiadásainak felét tudhatja magáénak. Az európai államok eladósodása naponta 1,2 milliárd euróval növekszik. A számok arra utalnak, hogy ez így nem mehet tovább. A pénzuralmi világrend a végéhez ért, és új korszak kezdődik. Ennek az új korszaknak a végét jelzi, az úgynevezett Libor-botrány. A Libor – London Interbanking Offered Rate – az a kamatláb, amelyhez a világ pénzpiacai a második világháború után igazodtak. A 2012 nyarán kirobbant Libor botrányban mintegy 16 olyan pénzintézet vett részt, amely a too-big-to-fail (túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen) kategóriába esik. Ezeknek a vezetői pedig a too-big-to-jail (túlságosan befolyásosak ahhoz, hogy lecsukják őket) kategóriába tartozó kiválasztottak szinte kivétel nélkül. A pénzkartellnek ezek a szuperspekulánsai, élükön Bob Diamonddal, az eddig ismertté vált adatok szerint 500 trillió dollár nagyságrendben manipulálták a világ pénzügyi piacain forgalomban lévő pénzeszközöket. Amikor ez a botrány tavaly nyáron Londonban kirobbant, mindenki tudta, hogy ez a világtörténelem legnagyobb pénzügyi botránya. Andrew Lo, az MIT professzora úgy fogalmazott, hogy a világ összes többi pénzügyi csalása parányi törpe ehhez képest.

Az élet azonban minden fantáziát túlszárnyal. Amikor ezeket a sorokat írjuk (2013 augusztusa) már a Libor-botrány ikertestvérével ismerkedhetünk. Az ugyancsak londoni központtal működő ICAP (Intercapital) nemcsak egy elektronikai világcég, de ez a vállalat az, amely azokat a számítógép rendszereket működteti, amelyek a másodperc egymilliomod része alatt bonyolítanak le pénzügyi tranzakciókat úgy, hogy azokat le is könyvelik. Ezek a szupergyors számítógépek elsősorban bankokat és pénzintézeteket, nem pedig magánszemélyeket szolgálnak ki. Az ICAP jelenleg a világ legnagyobb kamatlábbal kereskedő brókercége. Az Egyesült Államok pénzügyi felügyelete eljárást indított ellene, mert megalapozott a gyanú, hogy az ICAP a világ 15 legnagyobb bankja közreműködésével manipulálta az ISDAfix-et, vagyis azt a mértéket, amelyhez világszerte hozzáigazítják az interest-rate swapok árait.

Az interest-rate swap olyan pénzügyi eszköz, amelyet elsősorban a nagyvárosok, a nagyobb korporációk és az egyes államok használnak saját adósságaik kezelésére. Az interest-rate swapok pénzben kifejezett mértéke szinte elképzelhetetlenül nagy. Egy 379 trillió dolláros üzletágról van szó (ismételjük, 1 trillió itt 1000 milliárdot jelent). Az ebbe az üzletágba tartozó banki eszközök, értékpapírok nagyságrendje százszor akkora, mint az Egyesült Államok központi költségvetése. Azt is meg kell jegyezni, hogy az interest-rate swapok árainak meghatározásában ugyanazok az óriásbankok – Barclays, UBS, Bank of America, JPMorgan Chase és Royal Bank of Scottland – játsszák a meghatározó szerepet, amelyek annak idején a Libor mértékét meghatározó testületnek a tagjai is voltak, s amelyek éveken át folytatták annak a kamatlábának manipulálását, amelyhez a világ pénzrendszere igazodott.

Az elmúlt néhány évben a megnevezett bankok már mind sok millió dolláros bírságot fizettek azért, mert a versenyszabályok megszegésével a maguk javára manipulálták a meghatározó kamatlábakat. A pénzügyi betűszók egyre szaporodnak, és annak, aki nem pénzügyi szakember, annak nehéz ebben a zűrzavarban eligazodnia. Az átlagembernek problémát jelent, hogy megértse a Libor-csalás és az ISDAfix-csalás lényegét. Így érthetővé válik, hogyan működik a Wall Street, és az állítólagos versenytársak – összejátszva egymással – hogyan alakítják csaló módon az árakat.

A Libor, amely meghatározza a interest-rate swapoknak az árait nem más, mint a manipulációnak a manipulációja. Ha a szuperspekulánsok állításai igaznak bizonyulnak, ez azt jelenti, hogy a swap ügyfelek két különböző szinten is kénytelenek fizetni az ármeghatározó korrupcióért. Mindez kiegészül azzal, hogy a szabályozók és az ellenőrzők is összejátszanak. 2013 márciusában a CFTC (Commodity Futures Trading Commission – A fogyasztási javakkal való kereskedést felügyelő bizottság) az Egyesült Államokban és a madridi központtal működő International Organisation of Securities Commission (Értékpapír Felügyeleti Bizottság Nemzetközi Szervezete) a Libor manipulációjának a hatására ki akarta deríteni, hogy vajon e két szervezet nem játszott-e össze az arany és az ezüst világpiaci árának a megállapításakor.

A legnagyobb hatást azonban az váltotta ki, hogy 2013 márciusában az Egyesült Államok szövetségi bírósága elutasította azt a keresetlevelet, amelyet több ezer felperes csoportosan nyújtott be a Libor-csalásban érintett bankok ellen. A szövetségi bíró elfogadta az alperes bankároknak azt a hihetetlenül hangzó érvelését, hogy ha a nagyobb és kisebb városokat, valamint más befektetőket veszteség érte a Libor-manipuláció miatt, akkor az az ő hibájuk. Miért voltak olyan naivak, hogy elhitték: a bankok tényleg versenyben állnak egymással. Tudniuk kellett volna, hogy a bankok mindig csak színlelték a rivalizálást.

Mindez egy-irányba mutat. Ezek a bankok, amelyek már óriási hatalmat összpontosítottak a kezükben – és ahol a hat legnagyobb érintett a Libor és az ISDAfix botrányban is –, rendelkeznek az Egyesült Államok GDP-jének a 60%-ával. Ezek a bankok már ismerik és ki is használják azt a lehetőséget, hogy miként kell összejátszaniuk ahhoz, hogy sokkal nagyobb profitra tegyenek szert. A piaci versenyt a gyakorlatban már kiiktatták. A bűnüldöző szervezetek, valamint a polgári bíróságok képtelenek ezt az összejátszást megakadályozni. Ténylegesen a tehetetlen igazságügyi rendszer süllyedt odáig, hogy akadályozás helyett maga is aktívan részt vesz ebben az összejátszásban.

Az új fejlemény az, hogy most már olyan leplezetlen világszintű pénzhatalommal állunk szemben, amelynek nem kell többé álcáznia magát a közvélemény előtt. A pénzkartell legnagyobb bankjainak az irányítói együtt alakítják ki a devizaárfolyamokat, a kereskedelmi javak és árucikkek árait, a kamatlábak mértékét és azt, hogy maga a pénz is mennyit érjen. Itt már azért nincs összeesküvésről szó, mert minden nyíltan történik. Ezek ma már olyan evidenciák, amelyekkel mindenkinek számot kell vetnie.

A közhatalom ellenőrzése alól kikerült bankárkaszt fokozatosan kriminalizálódott. Az 1990-es években a pénzeszközökkel kereskedők és más bennfentesek időnként felszólították azokat a vállalati irányítókat, akik felelősek voltak az adatszolgáltatásokért. Őket hívták LIBOR-adatszolgáltatóknak. Amikor a bankárbennfentesektől megérkezett a kérés, hogy hamisítsák meg a számokat, akkor annak rendszerint eleget tettek. A trükk az volt, hogy a kereskedő felmérte: min tud nagyobb nyereséget biztosítani a maga számára? A SWAP-pal, a valutaárfolyamokkal, vagy valamilyen másfajta tranzakcióval? Ettől függően kérte az adatközlőt, hogy csökkentse vagy növelje az általa adott számokat, és így segítse elő, hogy spekulációja kifizetődő legyen.

Elhíresült eset, hogy egy alkalommal a tekintélyes Barclays pénzintézet értékpapír-kereskedője egy üveg Bollinger pezsgővel köszönte meg adatszolgáltató-ügyfelének a LIBOR-számok meghamisítását, amelyből óriási hasznot húzott. A kamatlábak mértékének világszintű manipulálása több milliárd ember életére kihat. Nehezebb elképzelni olyan példát, amely ennél jobban szemléltetné, hogy a modern pénzügyi szektor mennyire erkölcstelenné vált, hogy mennyire hiányzik belőle az üzleti etika.

A brit pénzügyi felügyelet és az Egyesült Államok Igazság-ügyi Minisztériuma végül is alapos vizsgálat lefolytatására kényszerült a LIBOR-botrány következtében. Teljes mértékben bizonyítást nyert, hogy a verseny kizárásával összejátszottak az érdekelt felek. Ezzel a módszerrel kolosszális méretű extraprofithoz juthattak a bennfentesek. A Barclays megúszta egy viszonylag alacsony bírsággal – 450 millió dollárral. A globális pénzintézetnek számító svájci UBS-nek (Union Bank of Switzerland) azonban már másfél milliárd dollár büntetést kellett fizetnie, az RBS-nek (Royal Bank of Scotland) pedig 615 millió dollárt. Eltekintve néhány alacsonyabb beosztású tengerentúli banktisztviselőtől, egyetlenegy felelős személyt sem vontak felelősségre bűntetőeljárás keretében, noha csalásaik következményeit az ipari államok szinte minden polgárának viselnie kellett.

Eric Holder igazságügy-miniszter és Lanny Breuer, a minisztérium büntetőjogi vezetője beismerte, hogy veszélyes dolog büntetőeljárást indítani a bankok ellen, egyszerűen azért, mert túlságosan nagyok. Ha a csaló bankárokat letartóztatják, akkor az megbéníthatja a gazdasági életet. Az is figyelmet érdemel, hogy nem a kárt szenvedett városok, nyugdíjintézetek kártalanítására fordították azokat a viszonylag csekélynek mondható összegeket, amellyel mégiscsak megbírságolták a csaló bankárokat. Ezek a pénzek elsüllyedtek a kormányzat feneketlen kútjában. Így Baltimore városa ugyanúgy kénytelen volt lenyelni veszteségeit, ahogyan az angliai és a Connecticut állambeli nyugdíjalapoknak, a tűzoltók és a rendőrök társadalombiztosítási alapjainak, és más alapítványoknak.

Sőt a milliárdos ingatlanfejlesztőnek is viselnie kellett a LIBOR-csalás következményeit.

2013 márciusában jól megfizetett szuper-jogászok egész hadserege – amely a bankok védelmére kelt – azt akarta elérni, hogy az egyik New York-i szövetségi bíró – Naomi Buchwald – utasítsa el a bankok ellen benyújtott csoportos keresetet. A Bank of Amerika ügyvédje – Robert Wise – arról győzködte Buchwaldot, hogy a bankok azért nem vonhatók felelősségre versenyellenes összejátszásért, mert soha senki nem állította azt, hogy a LIBOR-t a versenyszabályoknak megfelelően számítják ki. Ezeknek a sztárjogászoknak az volt a fő érvük, hogy az irányadó kamatlábakat soha nem a versenyszabályoknak megfelelően alakították ki, és a bankok nem versenyeztek egymással abban, hogy alávessék magukat a LIBOR-nak. Wise és ügyvédtársai lényegében azt állították, hogy az a tizennyolc adatszolgáltató cég, amely a Brit Bankárszövetség londoni központjába minden reggel beküldte a kért adatokat, eleve nem rivalizált egymással, és így adataik sem versenyeztek. Ez másként megfogalmazva azt jelenti, hogy tudatos összejátszás, kartellezés történt. Mivel az ilyen tervezett összejátszással kialakított mérőszámokhoz igazodik a világ szinte minden bankja, amikor meghatározza az aznapi bankközi hitelek kamatlábait, ezért azt állítani, hogy a LIBOR nem versengő, az olyan, mintha valaki azzal érvelne: nem lehet felelősségre vonni a bankrablót, mert betartotta a sebességkorlátozást, amikor útban volt a rablás színhelyére. 

Wise elismerte, hogy a bankok hazudtak ügyfeleiknek és becsapták őket, de ezzel – álláspontja szerint – nem valósították meg a trösztellenes összejátszás speciális bűncselekményének a törvényi tényállását. „Úgy gondolom, hogy a felperesek arra alapozott jogigényüket, hogy becsapták őket, összekeverik egy másik jogcímmel, nevezetesen azzal, hogy ez a magatartás sérti a versenyszabályokat” – tette hozzá. 

Naomi Buchwald – a bírónő – elfogadta ezt a hajánál fogva előráncigált érvelést, és ezt a fontos csoport-keresetet elutasította. Érvelése szerint „a LIBOR-kamatlábat együttműködve alakították ki a partnerek és sohasem szánták versenyen alapuló mértéknek”. Sokol – az egyik trösztelleness jogász – véleménye szerint a bíró döntése ellentmond a valóságnak, mert a közreműködő bankok végig versenyben álltak egymással a mértékadó kamatláb meghatározása során. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányai már több milliárd dollár bírsággal sújtottak három bankot, amiért a jogszabályok megszegésével manipulálták a mértékadó kamatlábat. A megbírságolt bankok – amikor tárgyaltak a két állam képviselőivel – elismerték, hogy megszegték az érvényben lévő jogszabályokat, Naomi Buchwald bírónő mégis elutasította a csoport-keresetet.

Michael Hausfeld – a felperesek egyik jogásza – a bírónő döntéséhez hozzáfűzte: „Ma már általános gyakorlat, hogy a bankok minden elgondolható formában összejátszanak és becsapják ügyfeleiket, amennyiszer csak lehet. És ez nemcsak vélekedés, hanem azokon a tényeken alapul, amelyeket rájuk bizonyítottak.” Mivel a LIBOR-botránynak nem volt komoly következménye, ez máris lehetővé tette további manipulációk elkövetését.

A közhatalom részéről hiányzik a megfelelő ellenőrzés a pénzügyi szféra felett. Ugyanaz segítette elő az ‘interest-rate swaps’ (kamatozó követelésekkel való kereskedés) és az ‘ISDAfix benchmark’ mérce manipulálását, ami lehetővé tette a kolosszális méretű LIBOR-csalást. Az ‘interest-rate swaps‘ ügyletek elsősorban a pénzügyi világban ismeretesek és a közvélemény nem sokat tud róluk. Az ISDA (International Swaps and Derivatives Association) olyan kereskedelmi szervezet, ahol ‘over-the-counter’ (OTC) derivatívákkal folynak a pulton keresztül a tranzakciók. Az OTC az értékpapírok tőzsdén kívüli piacát jelöli. Szó szerint ‘pulton keresztül történő üzletelést‘ jelent, ahol az értékpapír kereskedelemre jóval enyhébb szabályok vonatkoznak, mint a tőzsdéken. Ezeken a tőzsdén-kívüli, azaz bankközi piacon, többnyire devizakereskedés folyik. Ezek a piacok nem centralizáltak és az itt forgó részvényekkel telefonon vagy online lehet kereskedni.

Az ISDAfix számain alapuló követelésekkel való kereskedés hasonlít a LIBOR alapján kötött tranzakciókhoz. Az ISDAfix minden nap azonos időpontban (délelőtt 11.30-kor és délután 15.30-kor) közzéteszi az amerikai dollár árfolyamát. Ezek nyomán olyan óriásbankok, mint a Bank of America, az RBS, a Deutsche Bank, a JPMorgan Chase, a Barclays stb., nyilvánosságra hozza ajánlati feltételeit, és ajánlatokat tesz SWAP ügyletekre.

A CFTC (Community Futures Trading Commission – Egyesült Államok Árucikk Kereskedelmi Felügyelete) bírság terhe alatt beidézte az ICAP-ot (a világ legnagyobb kamatozó követelésekkel kereskedő brókercégét), valamint a CFTC-vel együttműködő tizenöt bankot. Idézést kapott az ISDA is, amely szorosan együttműködik az ICAP-pal. A hatóságok felkérték az Oliver Wyman konzultációs céget, hogy vizsgálja felül azt az eljárást, amelynek során az ISDAfix kialakítja az irányadó mércének tekintet számait. Ugyanez a cég vizsgálta felül a LIBOR meghatározásának eljárását a Brit Bankszövetség kérésére. Mindez arra utal, hogy az ISDAfix esetében egy újabb LIBOR-botránnyal állunk szemben.

Ahogyan a LIBOR-botrány esetében is a városok, falvak, vállalatok és más nem pénzügyi intézmények a vesztesek, azaz azok, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy meggyőződjenek: reális árat fizettek-e a SWAP-ügyletekért vagy se, és vajon az érdekelt bankok manipulálták-e bennfentes információk alapján az irányadó számokat vagy se. Az ISDAfix nemcsak a kamatozó követelések cseréjével üzletel, de ő határozza meg a kereskedelmi ingatlanokhoz kapcsolódó mintegy 550 milliárd dollárt kitevő értékpapírnak az árát is. Ez már több állami pénzalapot és nyugdíjintézetet is érint.

Az ISDAfix nem olyan nagy hatású, mint a LIBOR, de eléggé nagy ahhoz, hogy jelentős befolyást gyakoroljon a világ pénzügyi rendszerére, és azt úgy tudja manipulálni, hogy több millió embernek okozzon veszteséget. Itt elsősorban az említett tagállamok, nagyvárosok nyugdíjalapjai jönnek számításba. Tény, hogy újabb piacbefolyásolási botrány kibontakozásának lehetünk a tanúi. A LIBOR, az ISDAfix, a Brent és a többi benchmark tevékenységet végző pénzintézet úgy mozgatta a portfóliók értékelésekor használt napi devizapiaci árfolyamokat, hogy visszatartotta az ügyfeleik megbízásából kötendő tranzakciókat, és azokat csak a ráta meghatározásakor (az aktív 60 másodperces időszakban) hajtotta végre. A felsorolt pénzpiaci szereplők ily módon gyarapíthatták a saját számlájukat is, mivel előre ismerték a napi árfolyamokat. (A ‘benchmark’ szó pénzügyi vonatkozásban referencia adatot, összemérést jelent. Olyan vonatkoztatási pontot, amelyhez más dolgokat, adatokat lehet hasonlítani, illetve mérni.) A napi árfolyamok összeállításának időpontjában – ez londoni idő szerinti délután négy órát jelent – nagymértékben megemelkedett a forgalom. Ez szúrt szemet a pénzügyi és tőkepiaci felügyeletet ellátó hatóságoknak. A devizapiac szabályozatlansága miatt azonban ezek a felügyeleti hatóságok eddig nem sokat tudtak tenni.

A Bloomberg (New York-i pénzügyi és média cégóriás) informátorai megerősítik, hogy minden olyan pénzpiaci tranzakció, amely manipulálható, azzal a spekulánsok meg is próbálkoznak. Az árfolyamok befolyásolása azonban más, mint a LIBOR-ügy. Ez utóbbiban a bankok önkéntes adatszolgáltatása alapján határozták meg a kamatlábakat. Az árfolyamok manipulálásánál viszont rutinszerű pénzpiaci tranzakciókról volt szó. Azok a horribilis méretű összegek, amelyeket ily módon naponta manipuláltak a devizapiacokon, elérik a 4700 milliárd dollárt. A ‘The World Markets Company Plc.’, WM, amely egyesült ‘Thomson Reuters‘ cégével, és ma úgy jelölik, hogy ‘WM/Reuters‘, naponta határozza meg árfolyamait, és ezeket a világ legnagyobb indexei használják, köztük az MSCI (Morgan Stanley Capital International) és az FTSE (Financial Times and the London Stock Exchange).

Az ármeghatározásnak ez a manipulálása beépülve a többi árba hatalmas veszteségeket okozott a világgazdaság egészének, nemcsak a globális pénzpiac szereplőinek. A világ devizapiacán számos cég folytat tranzakciókat. A tranzakciós volumen vonatkozásában azonban négy óriás-pénzintézet tevékenysége a meghatározó. Ez a négy pénzügyi óriás a Deutsche Bank és a Citigroup, amelynek részesedése a tranzakciós volumenből 15-15 százalékos, valamint a Barclays és az UBS Bank (Union Bank of Switzerland), amelyek részesedése 10-10 százalékos.

Az az elképzelés, hogy egy 379 trillió dolláros piacon (1 trillió itt ezer milliárdot jelent) mindössze húsz alkalmazottól függjön az árak alakulása, jól szemlélteti az Egyesült Államok pénzügyi infrastruktúrájának abszurditását. Közelebbről szemügyre véve a LIBOR és az ISDAfix botrány ismertté vált adatait, megmarad az aggasztó kérdés: vajon milyen más spekulációs piacok működnek még, amelyek lehetővé tesznek hasonló méretű manipulációkat?

Aki járatos napjaink gazdasági és pénzügyi kérdéseiben, az már tudja, hogy bárhová is nyúl a kutató – legyen az arany, kőolaj vagy a kamatlábak cseréjével való kereskedés –, az árak világszerte néhány zárt csoportot alkotó bennfentestől függenek, akikben meg kell bíznunk. (...)

(A teljes tanulmány a Leleplező 2013/3, őszi számában olvasható!)

Volt kommunisták Nick-nevet adtak a Bajnai csapatnak: Magyar Imperialista Zsoldospárt?

Felháborító!

A hosszú ünnepen kiderült, hogy a magyar nép elleni szervezkedéseket és a hatalomváltást pénzelő Soros György nemcsak Bajnaiékat támogatja, hanem mintegy ötszáz millió forinttal a tekintélyes civilszervezeteket is, hogy Orbán ellen forduljanak. Ahogy a Bajnai külföldről pénzelt szövetségese a Halgatói hálózat, úgy most a Soros előnévvel jelöltek: Soros-TASZ, a Soros-Amneszti International, a Soros-Helsinki Bizottság, a Soros-romaszervezet, a Soros-melegszervezet és számos tiszteségesnek hitt emberjogi csoport vált hiteltelenné manipilálhatóvá és degradálódott ócska zsoldossá. (Mi reméljük, hogy ez csak rágalom, s az érintettek céfolják! –A szerk.) Ha igaz, amit a Fidesz szóvivője mondott róluk, hogy a százmilliók egy részét a Magyaror-szág ellen eddig folytatott lejárató aknamunkájukért mintegy hálapénzként kapták, akkor ezentúl megilleti őket a komolytalan, hiteltelen és hazug jelző is, hiszen nem a szabadság és demokratikus jövőért emelnek szót, hanem a gyarmatosítás és adósságrabszolgaság ,,hittérítői”. A nemzeti és jobboldali médiát arra kérjük, bármelyiknek felmerül a neve, mindig tegyék oda: Soros-bérenc, vagy Soros-zsoldos.

Attól tartok, hogy Vona Gábornak ennyi nem elég, van olyan kemény legény, hogy hamarosan azt követeli, hogy ne kapjanak többé beutazási engedélyt, a kapott júdáspénzzel pedig számoljanak el.

Érdekelne, kedves Bajnai Gordon, hogyan reagáltál a hírre, hogy Soros másokat is pénzel. Ha tudtál róla, oké, a terv része, de ha nem, már megbosáss, én dühös lennék. Ha te vagy ennek a projektnek a vezetője, ne hagyd, hogy megkerüljenek és a hátad mögött tarháljanak. Apropó. Most hallottam, hogy egykori komcsimkormányhivatalnokok Nick-nevet adtak a csapatodnak:

A kedves édes anyját is megkúratná két libáért !!!!

MAGYAR IMPERIALISTA ZSOLDOSPÁRT

Na, mit szólsz az új elnevezésetekhez? Imperialisták lettetek.

Tudom, hogy ez egy komcsi felcímkézés, és legfeljebb csak Kim északkoreai elnök mondaná rátok, meg Thürmer.

És még tudja, ki a munkások és mit jelent vörösnek lenni.

Lehet, hogy ma már lámpással kell keresni az igazi szocialistákat, mert spekuláns, internaciolista-kapitalista, vagyis imperialista lett a többségük. Egyszer beszélj Thürmerrel, ha ismerni akarod a gyökereid. a KISZ-es maszatolás kevés volt.

Folytatva az előző oldal témakörét, meg kell, hogy mondjam, pocsékul állsz. Figyeld majd meg, ha jobban nő a szocik előnye, úgy a csippájuk is jobban kinyílik. El kell ismernem, fantasztikus, milyen kitartó vagy. Ezzel a hittel és erővel el fogsz jutni a jövő tavaszi válaztásokig és még képviselő is lehetsz.

Búcsuzóul. Vagy egy jó és egy rossz hírem. Kezdjük a jóval? Réka végre teherbe esett. Bocs, ez csak vicc. Valójában egy fotóval kedveskednék. Már megint Ludas Matyinak ábrázoltak Döbrögi heyett, de a lényeg: elévült! Ezzel kedveskednek a híveid. A rossz hír. Most augusztusban a legutóbbi közvéleménykutatás szerint elképsztően pocsékul álsz. A Fidesz nőtt. Íme:

Ipsos: stabil többséget szerezne a Fidesz, ha most lenne a választás

2013. 8. 15. Nőtt a választói aktivitás: az egy hónappal korábbi 38 helyett 44 százalék ígéri biztosra választási részvételét, a pártpreferenciák viszont nem igazán változtak a nyári hónapokban és az elmúlt hetekben sem az Ipsos közvélemény-kutatása szerint.

A Fidesz támogatottsága lényegében fél éve változatlan, most 26 százalékos. A szocialisták tábora is stabil, az utóbbi fél évben 14-16 százalék között alakult, jelenleg 15 százalékos. A Jobbiknál tavasszal kisebb visszaesés volt tapasztalható, de az elmúlt hónapokban “visszatornázta” magát 8 százalékra. Az LMP március óta folyamatosan 2 százalékon áll, míg az Együtt-PM az elmúlt fél évben a választásra jogosultak 3-5 százalékát tudhatta maga mögött, e hónapban 4 százalékon áll. A Demokratikus Koalíciót változatlanul a népesség 1 százaléka támogatja.

A biztos pártválasztók között a Fidesznek 49, az MSZP-nek 26 százaléka van. Az aktív szavazói kör 12 százaléka jobbikos, 6 százaléka az Együtt-PM támogatója, az LMP 3, a DK pedig 2 százalékot kapna.

Az Ipsos adatai szerint míg a múlt hónapban a választópolgárok 38 százaléka ígérte biztosra részvételét, augusztusra ez 44 százalékra nőtt. A részvételi hajlandóság különösen a húszas-harmincas korosztályokban és vidéken emelkedett: 10-10 százalékponttal, de ők így is kevésbé aktívak másoknál. A részvételi szándék az ötvenes-hatvanas generáció tagjainál, a budapestieknél és a diplomásoknál a legnagyobb.

Pártok népszerűsége a biztos szavazók közt, 2010. május - 2013. augusztus (forrás: Ipsos)

Míg a lakosság egészének a fele szeretne a választások után másik kormányt látni, 30 százalék viszont a jelenlegi kabinet további működését óhajtja, az “abszolút rejtőzködők” 61 százaléka leváltaná a Fidesz-kormányt. Az ország állapotát is az átlagosnál rosszabbnak értékelik: a teljes lakosságon belül 65 százaléknyian gondolják azt, hogy rossz irányban haladnak a dolgok, a rejtőzködők között viszont 72 százalék van ezen az állásponton.

A rejtőzködők az átlagosnál nagyobb számban mondják azt, hogy részt vennének a választáson: 51 százalék biztosra veszi, 32 százalék valószínűsíti ezt. A rejtőzködés főképpen a vidéki kis- és középvárosokban, falvakban, az aktívan dolgozók, a szellemi munkát végzők körében és a negyvenes-ötvenes korosztályban elterjedtebb az átlagosnál.

Az Ipsos 1500 felnőttet kérdezett meg augusztus 6. és 13. között.

Szerző: MTI

Ha elbontják a házad, viszik a kerítését, védekezhetsz-e a fegyvereiddel?

A kérdést azért tettük fel, mert bizonyos vidékeken mindenki szemet huny a helyi lopásoknak, fosztogatásoknak. A panaszosnak Bajnai alatt még csak a tyúkjai alól a tojásokat, a fákról a gyümölcsöket lopták el, 2011-ben, Orbán premierje után, már elvitték a tyukokat, kivágták a fákat. 2012-ben több ház - utcára néző homlokzatát dísznek meghagyva a - hátsó felét elbontották és használt építőanyagként eladták. Mindezt nappal, a reszkető tulajdonosnak pimaszul még kalapot is emeltek. A panaszos szerzett gumilövedékes puskát és pisztolyt a következő háza elbontásánál szeretné lelőli őket. (Csak lábat, nemi szervet). Teheti-e, mert csoportosan és felfegyverkezve jönnek, fenyegetnek, lopnak, rabolnak. A helyi, falusi szervek, a polgármestert is beleértve, félnek, szemet húnynak, vagy sügősen ,,házonkívülre” menekülnek. E település arról is hírhedt, hogy közmunka alkalmával kőgyűjtés címén nem a domboldalt és utcákat rondító köveket szedték össze, hanem elbontották a kerítések kőfalazatát.

Vajó Sándor kollégánk a megbízásunkból felvilágosítást kért az ORFK-tól a védekezés ás fegyverhasználat új szabályairól.

Az ORSZÁGOS RENDŐR-FŐKAPITÁNYSÁG KOMMUNIKÁCIÓS SZOLGÁLATA válaszolt. Íme:

Vajó Sándor oknyomozó–fotóriporterúr részére, Leleplező.

Tisztelt Vajó Sándor úr!

Az ORFK Kommunikációs Szolgálatához érkezett – a fegyvertartás szabályozására vonatkozó – megkeresésére az alábbiakban válaszolunk.

A lőfegyverek és más fegyverek – a lőszerek, valamint a gáz-, a riasztó és a vaktöltények – megszerzését és tartását a fegyverekről és lőszerekről szóló 253/2004. (VIII. 31.) Korm. rendelet szabályozza. A tárolást illetően a kormányrendelet 2012. május 1-jétől az alábbiak szerint rendelkezik:

A lőfegyver, lőszer, lőszerelem tárolása

42. § (1) E rendelet eltérő rendelkezése hiányában

a) a lőfegyvert a tartására jogosult személy által állandóan lakott vagy rendszeresen, illetve alkalmanként visszatérő módon látogatott lakásban – szervezet esetén őrzött, vagy riasztó berendezéssel védett épületben – ürített állapotban, a számottevő mértékű külső erőhatásnak is ellenálló anyagból készült és biztonsági zárral ellátott szekrényben, illetéktelen személyektől elzárva kell tárolni;

b) rövid lőfegyvert az a) pontban meghatározott egyéb feltételek betartása mellett, falhoz, padlóhoz vagy szekrényhez rögzített, a számottevő mértékű külső erőhatásnak is ellenálló anyagból készült és biztonsági zárral ellátott dobozban is lehet tárolni;

c) a lőszert a lőfegyvertől elkülönítve, a számottevő mértékű külső erőhatásnak is ellenálló anyagból készült és biztonsági zárral ellátott szekrényben vagy falhoz, padlóhoz, szekrényhez rögzített, a számottevő mértékű külső erőhatásnak is ellenálló anyagból készült és biztonsági zárral ellátott dobozban, illetéktelen személyektől elzárva kell tárolni.

(2) A tárolásra szolgáló helyiség nyílászáróit acélráccsal vagy ultraerős biztonsági fóliával kell ellátni, valamint a tárolóhelyet őrszemélyzettel kell őrizni vagy távfelügyeleti rendszerbe bekötött elektronikus riasztóberendezéssel kell ellátni.

a) „A” kategóriába tartozó lőfegyver:

b) 10 darabot meghaladó számú lőfegyver, illetve 1000 darabot meghaladó számú lőszer, vagy

c) lőfegyvernek vagy lőszernek a 28. § (2) bekezdés b) vagy c) pontja alapján kiadott engedéllyel rendelkező szervezet által történő tárolása esetén.

(3) A lőfegyver és a hozzá tartozó lőszer a tartásukra jogosult személy folyamatos jelenléte esetén elzárás, illetve elkülönítés nélkül is tárolható.

A fenti szabályok közül 2012. május 1-jétől könnyítésként lépett hatályba, hogy a lőfegyver és a lőszerek a lakás mellett az alkalmanként látogatott lakásban is tárolhatók. A tárolóeszköz anyaga a korábbi szabályozással ellentétben nemcsak fém, hanem bármilyen – ellenálló – anyagból készült, biztonsági zárral ellátott szekrény, illetőleg rögzített doboz is lehet. A folyamatos otthonlét esetén a lőfegyver és a hozzátartozó lőszerek elzárás, elkülönítés nélküli tárolása is lehetővé vált.

Tájékoztatjuk továbbá, hogy a  HYPERLINK http://www.kormany.hu www.kormany.hu oldalról letölthető „Az áldozatok, a becsületesek, a tulajdonukat jogosan védők oldalán az új Büntető Törvénykönyv” című, a sajtó számára készített erről szóló összefoglaló.

A levelében említett, a fegyverhasználattal kapcsolatban felmerült jogos védelemről szóló kérdéseket illetően a 2013. július 1-jétől hatályos 2012. évi C. törvény a következőképp rendelkezik:

21. § Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.

22. § (1) Nem büntetendő az a cselekmény, amely a saját, illetve más vagy mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetve ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges.

(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha

        a) azt személy ellen

aa) éjjel,

ab) fegyveresen,

ac) felfegyverkezve vagy

ad) csoportosan

követik el,

b) az a lakásba

ba) éjjel,

bb) fegyveresen,

bc) felfegyverkezve vagy

bd) csoportosan

történő jogtalan behatolás, vagy

c) az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás.

(3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.

(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.”

Ezen túl a 4/2013. BJE jogegységi határozat foglalkozik a jogos védelemmel.

A fentiek vonatkozásában tehát a jogos védelem nem azonos az önvédelemmel, mert az előbbi kiterjed mások személye, illetve javak védelmére is. A megtámadottól elvárható továbbra is, hogy ne a támadás, sérülés okozása legyen a célja, hanem a jogtalan támadás elhárítása. A jogtalan támadás kritériumait a törvény felsorolja. A jogtalan támadás vagy azzal való fenyegetés meglétét vizsgálja a jogalkalmazó (nyomozó hatóság, ügyész, bíró) és azt is, hogy indokolt volt-e a védekező adott magatartása. A megtámadottat a törvény nem kötelezi arányosság szem előtt tartására. Ha az elhárításhoz szükséges mértéket túllépi, az eljárás során vizsgálni kell annak okát, hiszen a törvény ezt a fentiekben korlátozza.

Budapest, 2013. augusztus 8.

Tisztelettel:

ORFK Kommunikációs Szolgálat

A zsidó fasizmus !!

Drábik János: A kettős-állampolgárság és kettős-lojalitás c. tanulmány II. része

A Cionista kulturális marxizmus uralma (részletek A cionista hatalom globalizálódása A Cionista Hatalmi Struktúra, a CHS befolyása 2013-ban már elérte a legfontosabb politikai intézményeket és döntést-hozó központokat Angliában, Kanadában, Franciaországban, Hollandiában, Oroszországban és a közelmúltban Dél-Amerikában.

Angliában mind a konzervatív-, mind a munkáspárt vezetői és parlamenti képviselői nyíltan elfogadnak a cionista milliárdosoktól milliós nagyságrendű kampánypénzeket és fizetett luxusutakat Izraelbe. Mindezt azzal viszonozzák, hogy fenntartás nélkül támogatják Izrael erőszakcselekményeit Libanonban, Gázában és a Jordan nyugati partján. Olyan cionista csoportok, mint a „Izrael Konzervatív Barátai” és az „Izrael Munkáspárti Barátai” biztosítják, hogy a kormányon lévő erők és az ellenzék is – tehát kétpárti együttműködéssel – a brit közel-keleti politika középponti kérdésévé tegyék Izrael kereskedelmi és katonai érdekeinek támogatását.

Kanadában a konzervatív Harper-kormányzat alatt a cionistáknak sikerült példa nélkül álló befolyásra szert tenniük Izrael elsődleges céljainak támogatásában. Ezek közé tartozik a palesztinok által lakott Kelet-Jeruzsálem annexiója, a Goldstone-jelentés elutasítása, az Izrael által a 2008/2009-es, Gáza ellen elkövetett háborús bűnök támogatása, a Libanonban végrehajtott izraeli invázió helyeslése.

Folyamatban van a cionizmus bírálatának kriminalizálása és „antiszemitizmus” címén bűncselekménnyé nyilvánítása. Az ellenzéki liberális és újdemokrata párt verseng a konzervatívokkal az Izrael-barát hatalmi elit kegyeinek elnyeréséért. Így próbálnak e pártok vezetői a cionista pénzemberektől nagyösszegű kampánypénzekhez jutni. Itt elsősorban a pénzügyi és ingatlanspekulánsok, valamint a tömegtájékoztatási intézmények tulajdonosai jönnek számításba. Kanadában azonban másfajta ellenzék is van. A nagyobb szakszervezetek, valamint az anticionista zsidó egyetemi kampuszok és közösségi-szervezetek (mert ilyenek is vannak) bojkottálják az izraeli árukat, valamint azokat a tudományos és egyetemi szervezeteket, amelyek kiszolgálják az újgyarmatosító izraeli megszállást.

Franciaországban elsősorban Bernard Kouchner külügyminiszter – akiről közismert, hogy vakbuzgó cionista – támogatja Netanjahu izraeli miniszterelnök álláspontját, amely a „feltételek nélküli tárgyalások” címén lehetővé teszi nagy palesztin területek elfoglalását, és azokon csak zsidók számára fenntartott épületkomplexumok, lakóparkok létesítését. Az úgynevezett béketárgyalásoknak nincs más célja, mint az időnyerés a palesztin területek fokozatos elfoglalására és bekebelezésére.

Oroszországban a kilenc szupergazdag milliárdos oligarcha közül nyolc állította magáról, hogy izraeli-orosz kettős-állampolgár. Ezek az oligarchák illegálisan és gyakran erőszakkal tették rá a kezüket sok milliárd dollár értékű, korábban köztulajdonban lévő bányára, gyárra, nagyvállalatokra, üzemekre, bankokra. Az ilyen maffiamódszerekkel megszerzett vagyonnak egy jelentős részét likvid pénzzé tették, és azt Oroszországból izraeli, amerikai és londoni bankokba továbbították, a többi részét pedig adóparadicsomokba menekítették ki, hogy kivonják az adózás alól.

A cionista hálózatok hatalma a legnagyobb a megvesztegethető csatlósnak bizonyult Jelcin elnöksége alatt volt. A hálózatok hatalma az 1990-es években érte el a csúcspontját. A kettős-lojalitású zsidó oligarchák befolyása azonban – ha csökkent mértékben is – folytatódott a Putyin–Medvegyev-kormányok idején is. Ez a befolyás nyilvánult meg akkor is, amikor az Egyesült Államok és Oroszország megállapodott az Irán ellen alkalmazott szankciók fokozásában. Ez az amerikai–orosz megállapodás veszélyezteti az Iránba eszközölt jelentős orosz beruházásokat, valamint az Oroszország és Irán közötti kereskedelmet. Moszkva határozottan elutasította azt, hogy nyomást gyakoroljon Izraelre, amiért újgyarmatosító módszerekkel folyamatosan terjeszkedik a nemzetközi jogilag a palesztin hatóságok fennhatósága alá tartozó területeken. Izrael meghatározó befolyást gyakorol Hollandia és Németország közel-keleti politikájára olyan propagandamódszerekkel, mint a holokausztra és az Anna Frankra való emlékezés, s így éri el, hogy Izrael számára kedvező gazdasági döntéseket hozzanak.

Izrael sikeresen építi fel Latin-Amerika országaiban is a cionista befolyást. A nagy amerikai cionista szervezetek milliárdokkal támogatták testvérszervezeteik tevékenységét Argentínában, Brazíliában és Peruban. Arra biztatták őket, hogy démonizálják Chavez venezuelai elnököt, amiért az kiállt a palesztinok jogainak védelmében és elítélte Gáza izraeli bombázását. Chavezt – aki 2013. március 6-án meghalt – azzal vádolták, hogy antiszemita volt és elősegítette a Zsidó Közösségi Ház elleni támadást Caracasban. A gyújtogatókat sikerült letartóztatni a rendőrségnek, s ekkor kiderült, hogy a helyi befolyásos zsidó személyiségek bérelték fel őket az akcióra.

Az Argentínában élő zsidók vegyes érzelmekkel viszonyulnak a Zsidó Államhoz és a cionizmushoz. A 20. század elején zsidók hozták létre a nagy állattenyésztő farmokat, és a városokban kisiparosként, szakmunkásként is meghatározó szerepük volt. Részt vettek a szocialista, az anarchista, a kommunista és a többi baloldali szervezet munkájában. A 20. század közepén már sokan közülük szabadfoglalkozású értelmiségiek, egyetemi oktatók és természetesen bankárok lettek. Egyik részük baloldali anticionista volt, a másik részük pedig cionista.

A Peron elnök idején hatalomra került populista rendszerben mindkét zsidó irányzat háttérbe szorult. Az 1960-as és az 1970-es években hatalomra került katonai diktatúrák idején a baloldali zsidóság a városi gerillákat és a tömegmozgalmakat támogatta. Izrael a legvéresebb katonai diktátorral, Videlával is fenntartotta a kapcsolatot és Argentína egyik legnagyobb fegyverszállítója maradt. A baloldali cionista-ellenes zsidóság a diktatúra éveiben meggyöngült. A neoliberális kormányok hatalomra kerülése idején a pénzügyi szektorban dolgozó gazdag cionista-zsidó érdekcsoportok léptek a helyükbe. Ők vették át a helyi zsidó közösségi szervezetek irányítását is. Ezek a cionista-zsidók nemcsak Izraellel mélyítették el a kapcsolatot, hanem szorosra fűzték az amerikai CHS-sel is. Az 1980-as és 1990-es években a szekuláris zsidó nemzedékek tagjaiból sokan emigráltak és még többen átmentek a termelőszektorból a pénzügyi- és az ingatlanszektorba. Ők már egyértelműen a cionizmust részesítették előnyben.

Az Argentínát sújtó pénzügyi és gazdasági válság 2001-ben és 2002-ben tömeges elszegényedéshez vezetett. Ez a zsidó középosztályt is sújtotta. A 2003-tól 2008-ig tartó stabilizáció és gazdasági fellendülés következtében a cionista-zsidó bankárok, ingatlanspekulánsok és médiatulajdonosok vették át az irányítást. Amerikai részről a CHS – különösen a hozzátartozó ADL és az AIPAC – kitalált egy iszlamista-iráni terrorista összeesküvést Latin-Amerikában, amelynek központja az argentin–brazil–paraguayi hármas határ térségében lett volna.

Elliot Engle, a washingtoni Kongresszus cionista képviselője már 2009 októberében azt mondta, hogy Irán növekvő befolyása Latin-Amerikában az iráni–brazil kereskedelem bővülésével biztonsági kockázatot jelent az Egyesült Államok számára.

Az izraeli hatalom rendkívüli megerősödése Európában és az Egyesült Államokban, továbbá a cionista offenzíva Latin-Amerikában mind a cionizmus globalizálódásának részei. Rendkívül nehéz azonban az egyes országokban működő cionista szervezeteknek elfogadtatni az izraeli hadsereg által végrehajtott gyilkosságokat, a palesztinok elüldözését otthonaikból és a CHS által erőltetett militarizmust. Mindennek eredményeként egyre nő a CHS terjeszkedésével szembeni ellenállás. Ezt legszemléletesebben az bizonyítja, hogy az ENSZ közgyűlés – mint már utaltunk rá – hatalmas többséggel jóváhagyta a Goldstone-jelentést. A Cionista Hatalmi Struktúrán belül egyre nő a szakadék az észak-amerikai zsidóság és a korábbi cionista társaik között.

A zsidó-cionista hegemónia Amerika kulturális és politikai életében

Kezdetben a CHS arra törekedett, hogy az amerikaiak Izrael hódítóháborúját a palesztin nép és szomszédai ellen nemzeti felszabadítási vagy függetlenségi háborúnak tekintsék. Ezt a céljukat követve elérték azt, hogy Johnson elnök hallgasson arról, hogy a hétnapos háborúban (1967. június 5-től 11-ig) Izrael el akarta süllyeszteni a USS Liberty nevű, elektronikai megfigyelést végző amerikai hajót. Az izraeli légierő gépei azért támadták meg a hírszerzést végző amerikai hajót, hogy annak elsüllyesztéséért Egyiptomot lehessen felelőssé tenni, és így az Egyesült Államokat is beléptethessék a háborúba. Ebben az esetben nem izraelieknek kellett volna meghalni az izraeli terjeszkedéséért, hanem amerikaiaknak.

Az 1970-től 1990-ig tartó két évtizedben a cionista-zsidó hegemónia Amerikában tovább erősödött a filmgyártásban, a televíziózásban és a tömegtájékoztatás más területein. A korábban az elektronikus és nyomatott sajtó baloldalinak számító része fokozatosan a CHS szellemi irányítása alá került. A liberális New Republic már keményen támadta mindazokat, akik bírálni merészelték Izraelt. Az ugyancsak korábban liberális folyóirat, a Commentary, a neokonzervatív izraeli apologéták szócsövévé vált. A kéthetenként megjelenő National Review is áttért az „Israel-firster” táborba.

A cionista hegemónia különösen megerősödött, amikor az „Israel-firster”-ek magas beosztásokba kerültek az Egyesült Államok Külügyminisztériumában és a diplomáciai testületekben. A különböző „think tank”-ek, amelyek alig álcázott propagandaintézmények, ettől az időszaktól kezdve csaknem mindig Izrael-barát álláspontokat képviseltek. Ezeknek a munkáját tevékenységét mintegy harmincezer alapítvány támogatta, és a „think tank”-ek biztos megélhetést nyújtottak munkatársaiknak. Ezek a munkatársak rendszeresen szerepelhettek a tömegtájékoztatási intézményekben mint szakértők. De tanácsadóként a Külügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium is igénybe vette szolgálataikat ugyanúgy, ahogy a Kongresszus tagjai, a szenátorok és a képviselők is.

A CHS-hez tartozó szakértők és tanácsadók létszáma ugrásszerűen megnőtt a Clinton-kormányzat idején, és tovább növekedett az ifjabb Bush és Obama elnöksége alatt. A CHS először a kulturális intézményeket hódította meg, majd pedig kiterjesztette befolyását a politikai szférára is. Befolyásukat tovább erősítette, hogy a cionista-zsidó milliárdosok hatalmas összegekkel támogattak olyan intézményeket, mint a Brookings Institute, valamint a két nagy politikai párt alapítványai és kutatóintézetei. Különösen fontos szerepet töltöttek be ezek a zsidó milliárdosok a két váltópárt finanszírozásában a választások idején. Az általuk finanszírozott jelöltek lettek polgármesterek, kormányzók, képviselők és szenátorok, de lényegében tőlük függött az is, hogy ki kerül a Fehér Házba és lesz az Egyesült Államok elnöke.

A demokrata párt pénzügyi támogatásának a 60 százalékát „Israel-firster” pénzemberek adták. Ezzel meg tudták szerezni a Kongresszusban leadott szavazatok 90 százalékát mindazokra a törvényjavaslatokra és más döntésekre, amelyekre az izraeli külügyminisztériumnak szüksége volt és amelyek megszavaztatását a CHS-től, mint Izraelnek az Egyesült államokban működő „Ötödik Hadosztályától vagy Hadoszlopától” elvártak.

Az úgynevezett baloldal is csaknem teljesen a cionista-zsidó hegemónia befolyás alá került, és ebben az értelmiségi körben is már elfogadott eszközzé vált az „ad hominem” érvelés, mindazokkal szemben, akik a Cionista Hatalmi Struktúrát bármely vonatkozásban is bírálták. A pénzhatalmi világelit hegemóniája alá került amerikai liberálisok és baloldaliak is feltétel nélkül támogatják Izraelt azon az alapon, hogy csak a fanatikus likud-párti vezetés bírálható, mivel a munkáspárti és a karima-párti politikusok, valamint az izraeli nép többsége békét akar, és a betelepülés kérdését is igazságosan akarja rendezni. A „haladó” cionizmusnak ezek a képviselői azonban kijózanító választ kaptak, amikor a Munkáspárt vezetője, Ehud Barak még védelmi-miniszterként véres bombázást rendezett Gázában. Ugyanez a „haladó” Munkáspárt mindvégig segítette újabb és újabb palesztin földek elvételét és betelepítését.

Tény az, hogy az Izraelben élő zsidó lakosság nagy többsége támogatja ezt az újgyarmatosító és erőszakos politikát. Egy 2009 novemberében tartott felmérés szerint az izraeliek 52,3 százaléka szerint az izraeli–palesztin konfliktusnak az lenne a megoldása, ha a palesztin népet erőszakosan eltávolítanák szülőföldjéről, ami nem más, mint etnikai tisztogatás, vagyis emberiség elleni bűncselekmény. Ezt Izraelben egyszerűen elszállításnak nevezik. Tény az is, hogy a főbb amerikai zsidó szervezetek 51 elnöke a palesztin nép ellen viselt izraeli hódító háborút „igazságos háborúnak” minősítette és támogatásáról biztosította.

A cionista befolyás alatt álló tömegtájékoztatás hallgat arról, hogy az Egyesült Államokban élő szervezett zsidóság ezt a népirtásnak minősíthető izraeli politikát helyesli. A tévékben és a rádiókban csak párbeszédről, tárgyalásos megoldásról tesznek említést, mintha ez lehetséges lenne a rabló és kifosztott áldozata között.

Az Egyesült Államokban a cionista kulturális és politikai hegemónia számos hibás, részben pedig elferdített koncepcióban is megnyilvánul. Az egyik ilyen feltételezés az, hogy a zsidók különleges vérségi és genetikai tulajdonságokkal rendelkeznek. E viták résztvevői – legyenek azok cionisták vagy antiszemiták – a zsidó történelmi hagyományokra hivatkoznak, amely nagy hangsúlyt helyez a nevelésre és a tanulásra. Még mindig sokan vélik úgy, hogy a zsidó siker és hatalom a tudásból, az érdemből és a teljesítményből ered.

A legutóbbi genetikai kutatások megállapították, hogy nincs különleges, egyedülálló zsidó gén. A zsidó közösségekben ma domináló askenázi zsidósághoz tartozók nagyrészt a közép-ázsiai kazárok utódai. A kazárok időszámításunk után a 8. században vették fel a zsidó vallást. Ma már egyre többen tudják Amerikában is, hogy ezt a zsidó vallásra áttért népet a mongol hódítás kényszerítette Kelet-Európába. A ma élő izraeliek tehát nem az ókori zsidók leszármazottai, akik az egykori Kánaánban éltek. Az ókori zsidó nép egy jelentős része áttért a keresztény hitre, később pedig sokan az iszlám követőivé váltak. A mohamedán palesztinok valójában az ókori zsidók mai utódai. Ezt David Ben Gurion ismerte el abban a könyvben, amit Itzhak Ben-Zvivel közösen írt, amikor New Yorkban tartózkodott 1918-ban. Ez a könyv az Eretz Izrael a múltban és a jelenben címet viselte és második fejezete a palesztinai fellahokról szól. Itt a következőt olvashatjuk erről a kérdésről:

„A fellahok nem az arab hódítók leszármazottai, akik a 7. században elfoglalták Eretz Izraelt és Szíriát. A győztes arabok nem támadtak a földműves lakosságra, csak a bizánci uralkodóréteget űzték el. Az arabok nem telepedtek le az országban, ahogyan korábbi lakhelyükön sem foglalkoztak földműveléssel... Nem kerestek új földeket a parasztságnak, amely szinte nem is létezett társadalmukban. A meghódított területek iránti érdeklődésük politikai, vallási, anyagi jellegű volt.”

A történelmi logika alapján világos, hogy az a népesség, amely a 7. századig jelen volt és amelyet a muzulmán hódítók e vidéken találtak, az ókori Júdea földműveseinek a leszármazottja. Az az állítás, hogy miután Titus meghódította Jeruzsálemet, a zsidók nem művelték meg Eretz Izrael földjét, téves állítás. Ben Gurion és szerzőtársa azt állítja: „A zsidó földműves, akárcsak bármely más gazdálkodó, nem könnyen szakadt el földjétől, amelyet az ő és felmenőinek verejtéke áztatott... Az elnyomás és a szenvedés ellenére a helyi lakosság összetétele változatlan maradt.”

Ebből csak annyit emelnénk ki, hogy még a tekintélyes cionista politikusok is tudták, hogy a mai palesztinok az ókori zsidók leszármazottai.

Mintegy ezer éve már a zsidó „nemzeti tudományosság” főleg abból állt, hogy értelmezték a Talmud egyes fejezeteit, kijelentéseit, a benne foglalt erkölcsi és jogi szabályokat, szövegmagyarázatokat fűztek a zsidó hagyomány és kultúra szerves részét alkotó vallási mítoszokhoz. A kritikai elemzést végző felkészült zsidó tudósokat, filozófusokat, amilyen például Spinoza volt, renegátoknak – vagyis hitehagyott árulóknak, a zsidó identitásukat megtagadóknak – minősítették. A felvilágosodás, a racionalizmus és a liberális gondolkodásmód nyomán egyre több zsidó tudósnak sikerült kitörnie a Talmud zárt világából és szekuláris gondolkodóvá válnia.

Még ma is zsidónak minősítenek olyan gondolkodókat, közéleti személyiségeket, politikusokat, mint a már említett Spinoza, Marx és Trockij. De ők és még sok társuk nem gyakorolta a judaizmust, és már nem vallotta magát zsidónak. Az igazi zsidó reneszánszot és e világnép számára az igazi sikert azoknak a zsidóknak a tevékenysége hozta el, akik az üzleti világban tevékenykedtek, és elsősorban a pénzügyekkel foglalkoztak. Ezek a zsidók nyugaton a pénzrendszer irányítói, bankárok lettek. Keleten pedig a feudális uralkodó osztály vagyonának kezelőiként jutottak befolyáshoz. Érdekes az is, hogy zsidó szerzők egészen a 19. századig nem foglalkoztak a zsidó nép történelmének tudományos feldolgozásával, és az első szerzők még tényként kezelték a bibliai legendákat és mítoszokat.

Különbséget kell tenni a zsidó nép alacsonyabb státuszú tömegei és azok között, akik a társadalmi hierarchia csúcsára emelkedtek. Nem lehet különleges zsidó teljesítménynek és érdemnek tekinteni azt, amikor valaki mások munkájának kisajátításával teljesítmény nélküli járadékok kikényszerítésével, vagy pénzügyi spekulációkkal szerez vagyont és társadalmi státuszt magának. Ez a teljesítmény nem mérhető ahhoz, mint amikor valaki a személyes teljesítményével elősegíti a közjót, a társadalom egészének érdekeit. A cionisták előszeretettel tekintik ilyen hasznos és sikeres embereknek a Wall Street spekulánsait, akiket egy szintre hoznak a valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtó zsidó tudósokkal, és így akarják alátámasztani azt a különleges zsidó tehetséget és teljesítményt, amely már igazolná, hogy a hatalom csúcsára jutva kiépíthették hegemóniájukat a társadalom és az állam felett.

Azok a cionista elméletek, amelyek genetikai-vérségi-etnikai-faji érvekre hivatkozva állítják egy homogén zsidó nép és nemzet létezését – és amelyek horizontálisan és vertikálisan is egybekapcsolják a zsidó lakosságot –, erősen ideológiai jellegűek és mellőzik a zsidó lakosság tényleges tagozódását a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetük szerint.

Az amerikai zsidó-cionista hegemónia részben a bibliai Ótestamentumban foglalt mitológiákon, misztikus-vallási tanításokon nyugszik. A cionizmus felemelkedése Amerikában szorosan kapcsolódik egy kirekesztő, törzsi jellegű vallási lojalitással Izrael iránt. Az amerikai cionizmus fő törekvése a civil társadalom szervezeteinek, az amerikai katonai erőnek, valamint a gazdasági erőforrásoknak Izrael szolgálatába állítása. Izrael csak ily módon képes terjeszkedő politikáját folytatni nemcsak Ciszjordániában, de a Közel-Kelet egész térségében.

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának irányítását átvette a Cionista Hatalmi Struktúra. Ezt úgy érte el, hogy kizárta a közéleti vitákból az alternatív értékek és lehetséges politikai törekvések megfogalmazását. Az értéktermelő reálgazdaság működtetői, akiket korábban munkásosztálynak neveztek, teljesen elveszítették azt a lehetőséget, hogy az ő érdekeik is meghatározhassák az Egyesült Államok külpolitikáját.

Az cionizmus megerősödése Amerikában törzsi-vallási azonosságtudaton alapul, és szorosan kapcsolódik egy távoli államhoz, amelynek sikerült az Egyesült Államokon belül olyan hatalmi struktúrát létrehoznia, amely megszerezhette a társadalom feletti hegemóniát. Ehhez arra is szükség volt, hogy az Egyesült Államok hagyományos uralkodó osztálya lemondjon a független nemzeti identitásáról, és gazdasági érdekeit összekapcsolja a cionista hatalomgyakorlók stratégiai-gazdasági hálózatával.

Az amerikai kapitalizmus globalizálódása – világszintű birodalmi terjeszkedése – az amerikai uralkodó osztály stratégiájána központjába a nemzetközi kérdéseket helyezte. Ez az uralkodó osztály jelenleg belpolitikájának már minden vonatkozásában ügyel arra, hogy a Cionista Hatalmi Struktúra fontosnak tekintett érdekeit ne sértse. A globalizálódás és a nyomában járó globális gondolkodásmód elvonta a figyelmet arról, hogy Izrael valójában újgyarmatosító politikát hajt végre. A CHS töltötte ki azt a belpolitikai hatalmi űrt, amelyet a globalizálódott elit hozott létre világbirodalom-építő stratégiája nyomán. A CHS ily módon az amerikai nemzeti érdekek helyére a cionista érdekeket helyezte.

Amikor a cionista üzleti elit behatolt a beruházóbankokba, pénzintézetekbe, valamint az ingatlanszektorba és a biztosítási üzletágba, akkor az amerikai uralkodó osztály cionista és nem-cionista tagjai érdekközösségre léptek egymással. Ebben az új hatalmi elitben volt egy olyan rész, amely érzelmileg is mély politikai elkötelezettséget vállalt Izrael iránt, míg a másik rész elsőbbséget biztosított a vagyon felhalmozásának, vállalta annak garantálását, hogy az állam olyan politikát fog folytatni, amely biztosítja a maximális profitokat, a kormányzat deregulálja a pénzügyi szektort, és ha szükséges, akkor bankmentőcsomagokkal siet a segítségére. A szintetizálódott új hatalmi elit mindkét része számára ez a profitorientált politika előnyösnek bizonyult. Az integrálódott hatalmi elit nem-cionista érdekcsoportjai részben nem voltak hajlandók, részben pedig nem voltak képesek arra, hogy szembeszálljanak a cionista pénzhatalmi érdekcsoportokkal. A cionista hatalmi kontroll kérdésében jelen van a megosztottság mind a kormányzati szervekben, mind a politikai tanácsadó-testületekben. A 16 legnagyobb hírszerző szervezet – például 2007-ben – együttes jelentést készített Irán nukleáris programjáról, amely bebizonyította, hogy téves az az izraeli cionista állítás, amely szerint Iránnak van folyamatban lévő nukleáris fegyverkezési programja.

A Pew Charitable Trust, amely globális kutató- és közpolitikával foglalkozó szervezet, és amely független a pártoktól és a kormányzattól, azzal szerzett tekintélyt magának, hogy szigorúan a tényekhez ragaszkodva készíti el felméréseit és elemzéseit a legfontosabb közérdekű problémákról a társadalom és a kormányzat irányítói számára. Ez a Pew Alapítvány készített egy felmérést a CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa tagjai körében 2009 októberében és novemberében. Azt állapította meg, hogy a CFR tagjainak 67%-a gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok túlságosan kedvez Izraelnek. Ennek ellenére – ugyanilyen arányban – a CFR tagok úgy vélték, hogy Obama kiegyensúlyozott politikát folytat, és Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok érdekeire. Az amerikai politikai eliten belül mindig vannak stratégiai és taktikai kérdésekben nézeteltérések. Ami szembeötlő a Pew-felmérés kapcsán az az, hogy a politikai eliten belüli véleménykülönbségeknek semmilyen hatása nem volt Obamának Izraelt szolgaian kiszolgáló politikájára mindazokban a kérdésekben, amelyeknél a CHS írta elő a követendő irányvonalat. Amit a Külkapcsolatok Tanácsa gondolt, nem befolyásolta a CHS által megkövetelt politikai stratégiát. A Cionista Hatalmi Konfiguráció tehát a Kongresszusban, a Külügyminisztériumban és a Pénzügyminisztériumban elhelyezett ügynökei útján biztosítani tudta saját stratégiájának zavartalan érvényesülését, annak dacára, hogy a politikai elit olyan fontos intézményénél, mint a Külkapcsolatok Tanácsa, a többség ezt az irányvonalat ellenezte.

Ez világosan jelzi, hogy a cionista hatalomnak nincs ellensúlya a legfelső szinten és teljes szabadságot élvez, hogy saját érdekeit a politikai rendszer alacsonyabb szintjein is zavartalanul érvényesíthesse. Ebbe tartozik a meghatározó politikai pártok megvásárlása, valamint a szenátusban és a képviselőházban helyet foglaló bizalmi embereik számára a kulcsfontosságú – elsősorban a külpolitikát ellenőrző – bizottságok irányításának megszerzése.

Nagy segítséget nyújt ehhez a CHS-nek az Israel First Political Action Committees, a PAC (Izrael az első politikai akcióbizottságok) elnevezésű irányítóközpontjához tartozó szervezetek, amelyek segítenek kiválogatni a Cionista Kongresszus tagjait a törvényhozás kulcsfontosságú pozícióiba. A 15 fontos kongresszusi bizottság közül négyet olyan személyek irányítanak, akik a Wall Street szupergazdag spekulánsai által finanszírozott cionisták. A 15 kongresszusi bizottságból 11-et demokrata párti törvényhozók irányítanak, akik kampányköltségeik 60%-át Los Angeles-i, New York-i és floridai cionista multimilliomosoktól kapták.

A politikai osztálynak, a pártapparátusoknak a vezetői, a kormányzat irányítói és a törvényhozók teljes mértékben mellőzték az értékelőállító szektorban dolgozó Amerika-barát munkásosztály gazdasági érdekeit, amelyekben meghatározó szerepe van a termelőgazdaság belső növekedésének, a munkahely-teremtésnek, valamint a külföldi költséges beavatkozások és háborúk elkerülésének. Az Egyesült államok mai politikai vezető osztálya előnyben részesíti a fegyveres erőszakra támaszkodó birodalomépítést és akadályozza, hogy megfogalmazódjék a közvéleményben az amerikai nemzeti érdek közérthető meghatározása.

A fegyvereserőre támaszkodó birodalomépítés erősíti az izraeli-cionista hatalom terjeszkedését a közel-keleti térségben. Ez a militarizált birodalmi politika megakadályozza, hogy kibontakozhasson egy alternatív amerikai politika, amely az Egyesült Államok valódi érdekeit érvényesítené, különösen az iszlám országokban és a Közel-Kelet kőolajban gazdag államaiban. Ha lenne egy ilyen politika, az ellensúlyozni tudná azt az izraeli-cionista stratégiát, amely kizárólag Izrael katonai terjeszkedését és újgyarmatosító politikáját szolgálja.

Az értéktermelő szektorban nem érvényesülnek a munkásosztály olyan érdekei, mint a szolidaritás, az esélyegyenlőséget biztosító köztársasági erények és értékek védelmezése. Ez lehetővé tette, hogy a kisebbséget képviselő cionista vezetők hatékonyan befolyásolják a tömegkultúrát és a civilszervezeteket. Mindez kiegészül azzal, hogy a szakszervezetek nyugdíjalapjait úgy tudták átszivattyúzni izraeli befektetésekbe, hogy az nem ütközött ellenállásba a munkavállalók részéről.

James Petras professzor szociológusként hosszú éveken át kutatta az értéktermelő-munkát végző társadalmi csoportok életviszonyait, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a cionista szakszervezeti vezetők – amikor az általuk irányított szakszervezeteknek a tagjai túlnyomó részt zsidók voltak – a szakszervezeti pénzalapokból lakásszövetkezeti otthonokat építettek. Ezzel szemben most, hogy tagságuk többsége afro-amerikai, vagy spanyol-ajkú dolgozó, a szakszervezeti pénzeket inkább izraeli államkötvényekbe fektették be. Az etnikai jellegű szervezetek – köztük a szakszervezetek – kisebbségi vezetőit a CHS rendszeresen kiutaztatja közköltségen Izraelbe propagandacélokból. Az egyetemeken, a helyi politikában és a szakmai szövetségeknél mind ott vannak az „Israel-firster”-ek, akiknek az a feladatuk, hogy elfojtsanak minden vitát, amely az Izrael által elkövetett háborús bűnökről szólna. A cionisták nem tűrnek semmilyen eszmecserét, amely egy igazságosabb közel-keleti politikához vezethetne. Az Izraellel szembeni feltétel nélküli meghunyászkodást szorgalmazzák. Sok amerikai, aki megkérdőjelezi az „Izrael az első” politikát, meg van félemlítve, és nem hajlandó szembenézni a szervezett és fanatikus cionista-zsidó személyiségekkel, akik el tudják érni munkáltatójuk befolyásolásával, hogy elveszítsék állásukat, illetve előmenetelük lehetőségét.

MEGJELENT!!! TŐKE PETER SHELDON, DRÁBIK JÁNOS ÚJ KÖNYVE: HAZUGSÁG, HOGY OBAMA ELKERGETI ORBÁN VIKTORT! A KÖNYV MEGRENDELHETŐ ELÉRHETŐSÉGEINKEN: Email: leleplezo2010@gmail.com  TEL: + 36 70 300 30 54 ELŐSZÓ ÉS RÉSZLETEK ITT>>

A LELEPLEZŐ MAGAZIN MÁR DIGITÁLIS FORMÁBAN ISOLVASHATÓ ITT>>

Van-e alternatíva a cionista hegemóniával szemben?

Petras professzor megemlíti, hogy más országokban, különösen ahol még működnek osztálytudattal rendelkező szakszervezetek, léteznek autonóm és olyan szervezett cionista szabadfoglalkozású személyek és értelmiségi csoportok, akik és amelyek még védelmezik szellemi függetlenségüket a centralizálódott cionista hatalommal szemben. Ők még képesek szellemi ellenállást kifejteni a közvélemény objektívabb tájékoztatása érdekében. Ahol van nemzetközileg koordinált összefogás a palesztinok önvédelmének támogatására, ott a CHS nem volt képes pénzügyi és gazdasági hatalmát, valamint a tömegtájékoztatás feletti ellenőrzését arra használni, hogy hegemóniáját a civil társadalom minden szegmensére kiterjessze. Az Egyesült Államokban a leghatékonyabb ellensúly a cionista „Izrael az első” hegemóniával szemben az értéktermelő-munkát végzők hazafias öntudatának megerősítése lenne.

Az Egyesült Államok speciális viszonya Izraelhez óriási terheket ró az amerikai dolgozó osztályokra. Több mint 1,5 trillió (egy trillió itt ezermilliárdot jelent) dollár külföldi segélyt, hitelgaranciát, kicsempészett technológiai innovációkat, elveszített tengeren túli befektetési lehetőségeket jelent ez az Amerikára rákényszerített ,,barátság”. Nem említettük még azokat a csillagászati összegeket követelő háborúkat, amelyeket az Egyesült Államoknak Izrael érdekében kellett folytatnia, és a legnagyobb veszteség azoknak az embereknek az élete, akik ezekben az izraeli hegemóniáért vívott háborúkban meghaltak, vagy nyomorékká váltak. Mindennek terheit az értékelőállító szektorban dolgozó amerikaiak viselték.

Minden oka megvan a hazájukat szerető, keményen dolgozó amerikaiaknak ahhoz, hogy fellázadjanak a politikai osztály szervilis magatartása ellen, hogy véget vessenek szülőföldjük teljes kiszolgáltatottságának a CHS-nek és izraeli irányítóiknak. Az amerikaiaknak már elegük van a hazafias szólamokból, mert ezek a jelenlegi helyzetben a Pénzimpérium terjeszkedő háborúinak – benne az Izraelért folytatott háborúknak – folytatását segítik elő a társadalom életszínvonalának terhére. A jobboldali pénzuralmi kapitalista politikusok azért használják a hazafias retorikát, hogy elvonják a közvélemény figyelmét a pénzuralmi rendszer válságáról és arról, hogy ez milyen óriási mértékben csoportosítja át a vagyont és a jövedelmet a Wall Street spekulánsaihoz. Emiatt értéktelenedett el a hazafiasságra való hivatkozás.

A nemes és emelkedett patriotizmust ezek a pénzuralmi apologéták perverz manipulációval primitív nacionalizmussá degradálták. Ilyen például az, amikor az amerikai születésű dolgozókat a bevándorló munkások ellen uszítják. A valódi megoldást pedig az jelentetné, ha Amerikának nem kellene költséges háborúkat vívnia Izrael érdekében a CHS parancsára. Az értéktermelő dolgozóknak ez a cinikus megosztása akadályozza, hogy egy olyan nemzeti összefogáson alapuló mozgalom bontakozzon ki, amely sokkal hatékonyabban tudna szemben szállni a Wall Street spekulánsaival, a birodalomépítő imperialista politikával, mint az Occupy Wall Street mozgalom, amelyet a pénzhatalmi világelitnek sikerült megosztania és felmorzsolnia.

A háborúkat kikényszerítő cionista hatalom struktúráihoz tartozó családok tagjai alig vesznek részt ezekben a háborúkban, a frontvonalon pedig szinte senki nem harcol közülük. Egy százalék 1/30-ad részét teszi ki a cionisták száma a fegyveres erőknél. Ezzel szemben számos amerikai cionista vesz részt katonai szolgálaton Izraelben.

A közhivatalokban, a Pentagonban, a kormányzati szerveknél és a Fehér Házban viszont igen nagy számban töltenek be vezetőállásokat olyan cionisták, akik a háborús politikát támogatják, a fegyveres szankciókat szorgalmazzák, és élen járnak az amerikai dolgozó osztályok fiai és lányai vérének ontásában. Ez különösen könnyen ment az elmúlt évtizedben, amikor munkanélküli amerikaiak – köztük igen sok, kisebbséghez tartozó amerikai – arra kényszerült, hogy a hadseregben találjon állást magának.

Petras professzor úgy véli: most megfelelő az idő arra, hogy egy háborúellenes mozgalom bontakozzon ki az amerikai hadseregen belül. Ennek az lehetne a jelszava, hogy „A Zionist War is not the American workers’ fight” (Egy cionista háború nem az amerikai dolgozók háborúja). Ha a baloldal és a békepárti pacifisták nem félnének annyira zsidó kollégáik érzékenységétől, akkor ezt a jelszót már most ki lehetne adni. A háborúellenes vezetők eddig vonakodtak attól, hogy közéleti vita tárgyává tegyék azt a cionista-izraeli befolyást, amely kikényszeríti Amerikától a népet sújtó háborús politikát.

(A teljes cikk a Leleplező 2013/2, nyári számában olvasható)

Hulljon a férgese!  Audie – Szabad Riport Tudósító Iroda Nagy jelentőségű gazdasági apró hírek  Az öt BRICS-ország (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) megállapodott egy Fejlesztési Bank létrehozásában. Ezt Pravin Gordhan dél-afrikai pénzügyminiszter jelentette be ma Durbanban, ahol szerdán a tartják a BRICS csúcstalálkozót.

A BRICS Bank kezdőtőkéje várhatóan legalább 50 milliárd dollár lesz, de hogy hogyan osztják szét a résztvevők között, egyelőre nem tisztázott. Vlagyimir Putyin orosz elnök is, hogy részt vett a durbani BRICS csúcstalálkozón, ahol az aktuális nemzetközi problémákat is megvitatták.

Ezzel hivatalosan is megalakult a cionista bankvilág ütőképes ellenpólusa.

Bár nem ismerjük a lefektetett alapszabályokat, de reményeink szerint ezúttal nem egy kifosztó gépezet jött létre, aminek működésében a cionistáktól megszokott rabló-kapitalista módszerek és szuverén országok belügyeibe mélyen beavatkozó politika érhető tetten. Épp ellenkezőleg!

A világ tisztességes fele olyan pénzügyi szervezet megszületésére vár, amely az etikát komolyan veszi, és korrekt pénzügyi politikát folytat, mely valóban a világ fejlődését szolgálja, és nem támogatja az ügyeskedő gazemberek pénzmosását, spekulációit. Az ésszerű kockázatokat felvállalja, a rábízott vagyonokat felelősen kezeli, ügyfelei bizalmát megszolgálja. Ugyanakkor képes felvenni a harcot és legyőzni a mostani cionista, Soros–Rothschild bélyegű bankoligarchiát.

Ha megtöri a jelenlegi aljas monetáris egyeduralmukat és a dollár alaptalan dominanciáját, egészen biztosan számíthat mindazon erők támogatására, és üzleti megbízásaira, akik elítélik a jelenlegi erkölcstelen és igencsak erőszakos pénzügyi módszereket.

A Világbank is pánikban? 

Ugyanakkor ennek ellentmondani látszik a Xinhua hírügynökség március 26-i jelentése, miszerint Zang Gaoli, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának tagja, kínai miniszterelnök-helyettes március 25-én délután Pekingben találkozott a Világbank ügyvezető igazgatói delegációjával.

A két fél eszmecserét folytatott a Világbank által nyújtott hitel kínai felhasználásának helyzetéről, Kína és a Világbank közötti együttműködés megerősítéséről, a világgazdaság helyzetéről és a kínai gazdaság fejlesztéséről. Zang Gaoli elmondta, hogy az elmúlt években a Kína és a Világbank közötti együttműködés gyakorlatias, kölcsönösen előnyös és eredményes volt. Kína kész továbbra is elmélyíteni az együttműködési partneri kapcsolatot a Világbankkal, hangsúlyozta Zang Gaoli.

Halál a dollárra? 

Ám ezzel egyidejűleg március 4-én a Goldenfront egy szenzációs és igen beszédes hírt adott közzé, amelyben beszámol arról, hogy a Népi Bank of China a honlapján megjelent egy nyilatkozat, miszerint Kína reméli, hogy minden exportőr és importőr a nemzetközi tranzakciók fizetésekor a jüant választja mint nemzetközi fizetőeszközt.

Emögött a Kínai Központ Banknak az a törekvése áll, hogy megerősítése a jüan nemzetközi pénzügyi szerepét tartalék valutaként, vagyis mint dollárt kiváltó nemzetközi fizetőeszközt.

Helyesen értékelték, hogy a jüan növekvő nemzetközi népszerűsége kiváló alap a jüan nemzetközi valutaként való elismerésére, amely viszont a jövőben fenyegetést jelent az olyan devizák globális „piaci részesedésére”, mint a dollár.

Ez a lépés, hogy Kína még az év vége előtt megszünteti a dollár használatát a nemzetközi kereskedelmében, sokkal messzebb mutat.

Ugyanis ez nemes egyszerűséggel azt jelenti, hogy Kína és az Egyesült Államok kapcsolatában egy „szeizmikus sokk” fog hamarosan bekövetkezni, amely egyenesen elvezet a fiskális és monetáris politika megszűnéséhez, és Kína teljesen függetlenné és védetté válik az olyan további gazdasági válságok hatásaitól, mint a 2008-as mesterséges pénzügyi spekulációs világválság – ellentétben pl. az USA-val, és EU-val és még sokakkal, amelyeket viszont végső pusztulásba dönt.

Bár a világmédiában kevesen érték fel ésszel, hogy ez a bejelentés sokkal komolyabb ügy, mint amilyennek látszik, a Spiegel ilyen szalagcímmel hozta: „Kína megtámadja az USA-t”, mert az, hogy Kína lecseréli a dollárt a jüanra a nemzetközi kereskedelmében, már most megrendítette a bizalmat a dollárral szemben, amely a jövőben beláthatatlan következményekkel fog járni az USA-ra nézve, és örökre megváltoztatja az erőviszonyokat a világ devizapiacain.

Mint a Goldenfront.ru írja, a jüan határokon átnyúló használatának növekedése válasz volt a növekvő piaci keresletre, ugyanis a Bank of China terveit megvalósítandó korábbi vizsgálatának során megállapította, hogy 20 tartomány 67.000 vállalkozása bonyolít le nemzetközi üzleti jüanban, amelynek volumene elérte a 65 milliárd eurót. Megállapítja továbbá, hogy amennyiben a sikerül a jüant szilárdan a valuta piramis tetejére rangsorolni, ,,az lesz az utolsó szög a halálos beteg dollár koporsójába”.

Mi azonban nem hisszük, hogy ennek a háborúnak az egyetlen vesztese csupán a dollár, illetve az USA lesz. Sokkal valószínűbb és megalapozottabb szerintünk, hogy a dollárral együtt zuhan az utolsó stádiumában lévő euró is, valamint az euró-övezet tagjai, és az azokkal szoros pénzügyi és gazdasági kötelékben – értsd függő- és alárendeltségi viszonyban – álló EU tagországok, főként a kiszolgáltatottabbak és kifosztottabbak.

Nos, ha harc, hát legyen harc!

forrás: Oroszország Hangja/China Radio International/Goldenfront.ru

Drábik János: Ki áll az ámokfutó gyilkosok mögött? A Sandy Hook-i vérengzés és az ismétlődő merényletek háttere (…) Mi történt a Colorado államban lévő Aurorában?

Sandy Hook másik előzménye az, ami a Colorado állambeli Aurorában történt 2012. július 20-án. A rendőrség már aznap bejelentette, hogy a merényletet egyetlen elkövető hajtotta végre és más gyanúsított nincs. Már az elkövetés napján sokan kételkedtek ebben a hivatalos álláspontban. Arra hivatkoztak, hogy James Holmes őrizetbe vételére a parkolóban lévő fehér Hyundai kocsijában került sor. Holmes minden ellenállás nélkül megadta magát. A rendőrség rádióadóvevőjének a rögzített szövegéből kiderül, hogy 6 óra 15 perckor jelentette a helyszínelő „talált egy gyanúsítottat gázmaszkban”. A másik rendőr visszakérdezte: „Ez az a fickó, aki fehér autójával melletted van?” 6 óra 49 perckor hangzott el a következő kérdés: „Aki a parkoló hátsó részén lévő fehér autóban van – az a gyanúsított?” Mire az a válasz, hogy „Igen. Lefoglaltunk vadászpuskákat, gázmaszkot és éppen most vettük őrizetbe. Találtunk egy nyitott ajtót, ahol be tudunk menni a moziba.” Többen ezt a rögzített beszédet úgy értékelték, hogy James Holmes egy zárt autóban volt gázálarccal, erős kábítószer hatása alatt.

A második kifogás a rendőrségi rádiós beszélgetésekkel kapcsolatban merült fel. Eszerint egy szemtanú jelentette Corbin Datesből, hogy látott valakit a filmszínházban, amint fogad egy telefonhívást a vészkijárat mellett, amit szélesre kitárt „keresve valakit, hogy jöjjön hozzá”. Egy másik szemtanú azt mondotta el: „Azt láttuk, hogy nem volt egyedül, mert a második könnygáz-gránát nem az ő irányából jött.” A rendőrségi beszélgetések lényegében a következőket erősítették meg: három perccel James Holmes megérkezését követően állítólag visszatartották az autójában és egy rendőr 9.58-kor azt jelentette: „Az egyik lövöldöző valószínűleg egy fehér és kék kockás inget visel”, mire a másik oldalról így válaszoltak „Vettem. Az elsőrendű lövöldöző valószínűleg fehér és kék kockás inget viselt.” Egy másik rendőr 11 óra 43 perckor ezt mondta: „A gyanúsított azt állítja, hogy egyedül van, de egymásnak ellentmondó személyleírásokat kaptam az itteni tanúktól.”

A rendőrség diszpécsere 0 óra 42 perckor pedig ezt mondta a rögzített beszélgetésben: „Vettem. Minden egység … egy férfi piros hátizsákkal és egy másik valószínűleg fekete ruházatban az Alameda sugárút felé tart.” Ehhez később hozzátetette, hogy „a gyanúsított férfi bőrszíne ismeretlen, fekete katonai jellegű ruhát visel. Azt feltételezik, hogy van rajta egy mellény, egy gázmaszk és több hosszú csövű fegyver.” Ezt a szöveget egy másik rendőr is megismételte. 1 óra 16 perckor hangzott el a következő: „Beszélve az emberekkel, úgy tűnik, hogy két lövöldöző volt. Az egyik a filmszínház 8-as termében ült, egy másik pedig a 9-es teremből érkezett. Mindez arra utal, hogy összehangolt támadás volt.”

Így lett rögzítve 1 óra 16 perckor elhangzott rendőrségi üzenet: „Minden egységnek! A feltételezett második lövöldöző még szabadlábon van... Távol kell tartani tőle a médiát.” Az utolsó üzenet ebből a rendőri forgalmazásból pedig így szólt 1 óra 31 perckor: „Ismételjük. Egyetlen szemtanút sem szabad szabadon engedni, még akkor sem, ha már beszéltek.”

További bizonyítékok a filmszínházon kívülről:

Egyelőre nincs hivatalos magyarázat arra a narancsszínű sporttáskára, olajoskannára és védősisakra, amelyet a parkoló különböző részein találtak. Csak arra a védősisakra van magyarázat, amelyet James Holmes autója mellett fedeztek fel. A hatóságok elmondották, hogy találtak egy száz-lőszeres dobtárat a puskában, amit James Holmes használt. Azok, akik ezt kétségbe vonják, azt állítják, hogy az a lőfegyver, amit a 9-es terem vészkijáratánál találtak, normál formájú tárral volt felszerelve.

Elgondolkodtató az a bizonyíték is, hogy ha valóban Holmes volt az egyedüli lövöldöző, akkor a parkoló messze lévő másik végében talált második gázmaszk, hogyan kerülhetett olyan messzire a 9-es moziterem bejáratától, valamint Holmes-nak az autójától. Ráadásul Holmes egy másfajta gázmaszkot viselt. Tény az, hogy az ilyen eseteknél megszokott módon az illetékes vizsgálóbíró ezúttal is úgy döntött, hogy letitkosítja a bírósági jegyzőkönyveket, mert azok nyilvánosságra hozatala ellenkezik a közérdekkel és veszélyezteti a folyamatban lévő nyomozást.

Hogyan történhetett a valóságban a Sandy Hook tragédia?

A MÉSZÁRLÁS HELYSZÍNE

A 2013. február végéig rendelkezésünkre álló információk elemzése alapján arra az eredményre jutottunk, hogy ezt a véres akciósorozatot az Egyesült Államokat irányító hatalmi elit döntéshozói azért engedélyezték, hogy felgyorsítsák a fegyverviselés szigorúbb ellenőrzésének a bevezetését, és a fegyvertartást megengedő alkotmányos jog korlátozását. A főhatalmat gyakorló elit a feladat végrehajtásával feltehetően a ‘Department of Homeland Security‘-t, a DHS-t, magyarul a Belbiztonsági Minisztériumot bízta meg. Az új minisztérium élén 2003-tól 2005-ig Tom Ridge Pennsylvania volt kormányzója állt. Két hétig James Loy tengernagy irányította, majd pedig egy rabbi fia, Michael Chertoff, került az élére 2005-től 2009-ig. Chertoff előzőleg igazságügyi miniszter helyettes volt. A Belbiztonsági Minisztérium jelenlegi vezetője Janet Napolitano, korábbi Arizona-i kormányzó, 2009 óta ölti be ezt a tisztségét.

Ha bizonyítani tudjuk, hogy a DHS feltételezett titkos akcióit a belbiztonsági minisztérium egy erre szakosodott tervező-koordináló részlege dolgozta ki, és egy szupertitkos operatív részlege hajtotta végre a lokális rendfenntartó és közrendészeti szervek statisztálásával, illetve aktív közreműködésével, akkor felmerül a DHS-t irányító belbiztonsági miniszterek jogi, erkölcsi és politikai felelősségének a kérdése is. Ezért sokszorosan óvatosan kell eljárnunk, amikor a standard sémát követő tömegvérengzések hátterét próbáljuk kideríteni. Számos független elemzés (amely az interneten is hozzáférhető) jutott már eddig is arra a következtetésre, hogy a belső terrorizmusnak ezeket a megfélemlítő akcióit a belbiztonságért felelős, a terrorizmus elleni védelemre létrehozott, és az amerikai állampolgárok által finanszírozott szervezetrendszer szupertitkos alrendszere tervezi, irányítja és hajtja végre.

A 9/11 tragédiáját követően a pénzhatalmi világelit stratégiájának megfelelően, Bush akkori amerikai elnök rendelte el a Nemzetbiztonsági Minisztérium létrehozását. Kezdeményezte 2002 nyarán a kormányzati szerkezet megváltoztatását is, hogy a Belbiztonsági Minisztérium a szövetségi kormányzat szerves része legyen. Benyújtott egy - az új minisztérium feladatait tartalmazó - törvénytervezetet is. Ezzel egyidejűleg a Fehér Ház elkészítette és nyilvánosságra hozta a Nemzeti Belbiztonsági Stratégiát is. Ezt követően a washingtoni törvényhozás 2002. november 25-én jóváhagyta a Belbiztonsági Minisztérium felállítását a Homeland Security Act (Belbiztonsági Törvény) elfogadásával.

E sorok írójának meggyőződése: ma már elegendő bizonyíték van arra, hogy 9/11-t az amerikai döntéshozó szervezetekbe beépült szupertitkos hálózat hajtotta végre. Az amerikai társdalommal azonban el kellett hitetni, hogy itt nem egy belülről vezérelt támadást intéztek az Egyesült Államok ellen, hanem az al-Kaida állt bosszút Amerikán. A bennfentes információkkal rendelkezők – akik ismerték a pénzhatalmi világelit stratégiai céljait, amelyhez nemcsak a már megtervezett közel-keleti háborúk megindítása tartozott, de az amerikai demokratikus kormányzati rendszer átalakítása is az emberi jogok és politikai szabadságjogok radikális korlátozásával – abból a célból elemezték ezt a „multikomponens terrorakciót”, hogy miként lehet általa felgyorsítani az amerikai társadalom és az amerikaiak szoros ellenőrzés alá vételét. Az elemzés során úgy találták, hogy tovább kell erősíteni a civil biztonsági szektorhoz tartozó szervezetek együttműködését, a köztük folyó információcserét és információáramlást. Arról próbálták meggyőzni a megfélemlített amerikai társadalmat, hogy 9/11 tragikus eseményeire a centralizált irányítás gyengesége és a kormányzati szervek visszásságai, mulasztásai következtében kerülhetett sor. Emiatt nem voltak képesek a terrorcselekmények előkészületeit időben felismerni, és 9/11 tragédiáját megakadályozni.

A Belbiztonsági Törvény meghirdetett célja a terrortámadások megelőzése, az ilyen akciókkal szembeni sebezhetőség és a bekövetkezett károk csökkentése, a helyreállítás meggyorsítása, a vészhelyzetek koordinált kezelése, a terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem kapcsolatának feltárása és leküzdése volt. Az Egyesült Államokat irányító pénzhatalmi elit tehát azt a látszatot keltette, hogy a Belbiztonsági Minisztérium célja mérsékelni az állampolgárok sebezhetőségét, erősítve a közhatalom megelőzési, felderítési és kár-elhárítási hatáskörét. Az új államigazgatási szervezet súlyát mutatja az is, hogy a Belbiztonsági Minisztérium vezetője közvetlenül az elnök irányítása alatt áll és egyben tagja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának is.

Ez az új hatóság 2003-ban, 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban is jelentős szervezeti változásokon ment keresztül, és egyre több, már létező szervezet irányítását és hatáskörét vette át. 2007 novemberében megerősítették a katasztrófahelyzetek elhárításában játszott szerepét. A Belbiztonsági Minisztérium hét kiemelt személyi-kört egyesít. Számos iroda, főosztály, igazgatóság és tanácsadó szervezet tartozik hozzá. Módosult a belbiztonsági stratégia is. 2002-ben még a nemzetközi terrorizmussal szembeni feladatok voltak előtérben. Ezeken belül az Amerikát veszélyeztető terrortámadások megelőzése, valamint a terrortámadások következményeinek felszámolása, a gyors helyreállítás és a kárenyhítés. A módosulások nyomán továbbra is a terrorizmus elhárítása a legfontosabb, de kiemelkedő szerepet kapott a természeti katasztrófák megelőzése és elhárítása is.

A belbiztonsági stratégiának itt most azt a részét emeljük ki, amely a szükséghelyzetek kezelésével kapcsolatos. Eszerint fokozni kell vészhelyzetekben a reagálóképességet a felkészülés folyamatosságával és a hatékony reagálás megszervezésével. A veszélyhelyzetek jellegzetességeik, méreteik, elkövetési helyük változatossága miatt nehezen modellezhetőek és mindig számos váratlan elemet tartalmaznak. Ezért a felkészülés nemcsak bonyolult, de költséges is. A belbiztonsági stratégia a kormányzati szervek és más polgári szervezetek közötti irányítási és műveleti együttműködés erősítését tűzte ki célul.

Új fejlemény, hogy az amerikai törvényhozás 2009. január 22-én határozatot fogadott el (H. R. 645) öt országos vészhelyzetkezelő információs központ létrehozására az Egyesült Államok területén lévő katonai támaszpontokon. Ezek a ‘Fusion Center‘-nek nevezett információgyűjtő és koordináló központok vették át a FEMA (Federal Emergency Management Agency - Szövetségi Katasztrófa-elhárítási Hatóság) által felépített gyűjtőtáborok irányítását is. A fúziós központok feladata információk gyűjtése az amerikaiak életének valamennyi vonatkozásáról. Ezeket az információkat egyesíti és adja tovább a többi fúziós központnak. Feladatai közé tartozik a fenyegető helyzetek felismerése, a riasztás leadása és a szükséges intézkedések megtételének a kezdeményezése.

Jesse Ventura (James George Janos) szlovákiai magyarként lett Minnesota állam kormányzója. Itt látható tényfeltáró riportja a Fúziós Központokról és az Amerikai koncentrációs táborokról.

(A hatékony megelőzéshez tartozik a szervezeti párhuzamosságok kiiktatása a belső terrorcselekmények elhárításban is. Szakértők arra a véleményre jutottak, hogyha nem párhuzamosan, egymástól elkülönülve került volna sor a különböző titkosszolgálatokban és rendőri szervezetekben az információgyűjtésre és az elemzésre, akkor a terrorista merényletek túlnyomó többségét meg lehetett volna hiúsítani. Ezért döntöttek úgy, hogy létrehozzák a Fúziós Központokat, az információgyűjtés és továbbítás centralizálására. A jelek szerint az Európai Unió is követi az Egyesült Államokat és kiépíti a saját fúziós mechanizmusát Fúziós Központok kialakításával, mégpedig nemcsak az egyes tagállamokon belül, hanem közös európai szinten is. E célból kidolgozták az EU Cselekvési Tervét. Az EU-szintű terrorelhárítás célja az EU információ-kezelési stratégiának a meghatározása, másrészt a nemzeti titkosszolgálatok és az EU kapcsolatának az elmélyítése a kooperáció és a koordináció integrált formáival. Ehhez tartozik vészhelyzeti tervek készítése és kipróbálása is.)

Azok a szakértők, akik tanulmányozták az Egyesült Államok Fúziós Központjainak a hatáskörét, egybehangzóan állítják, hogy országos szükséghelyzet esetén az általuk kezelt adatbázisokból azonnal össze lehet állítani azoknak a listáját, akiket az öt központ működtetői veszélyesnek tartanak a társadalom, a nemzetbiztonság, illetve önmaguk számára.

A FEMA táborok létrehozását egyelőre azzal indokolják, hogy ebben a mintegy 300 nagy-befogadó képességű táborban tervezik elhelyezni az illegális bevándorlókat és családtagjaikat. Felmerül a kérdés, hogy mely közrendészeti szervek fogják összegyűjteni a leendő táborlakók ezreit, százezreit. Egyes amerikai tagállamok hatóságai már tiltakoztak a gyűjtőtáborok létrehozása és működtetése ellen.

Az amerikai törvényhozás felsőházának, a Szenátusnak, az egyik albizottsága 2012. október 3-án közzétett egy jelentést arról, hogy átvizsgált 680 ‘Fusion Center‘ dokumentumot, amelyek 2009-től 2011-ig készültek. Ezekben a dokumentumokban egyetlen egyszer sem említik, hogy sor került volna valamilyen belbiztonságot fenyegető belső terrorista fenyegetésre. A tömegtájékoztatási intézmények elhallgatták a szenátusi albizottságnak ezt a jelentését. Ugyanúgy nem adtak tájékoztatást arról sem, hogy már működőképes állapotban van több mint 300 FEMA-tábor, kiegészítve megfelelő mennyiségű szállítóeszközzel, így például speciális ‘boxcar’-okkal és fekete helikopterekkel, amelyek alkalmasak az őrizetbe vett személyek táborokba szállítására. A FEMA-táborokban már működnek a DHS-nek erre a feladatra kiképzett egységei. A táborlakóknak kiszemelt személyekről folyamatosan készülnek a listák, de a táborok nagyrészt még üresek és csak a személyzet tartózkodik bennük.

Kik állnak a tömegmészárlások mögött?

Aki figyelemmel kíséri az elmúlt két évtized eseményeit, meglepő hasonlóságokat talál a 2001. szeptember 11-én történtek, a 2005. július 7-én a londoni földalattiban végrehajtott bombarobbantás, a coloradói Batman lövöldözés, és a FEMA által rendszeresített szimulációs gyakorlatok között. A FEMA a kiképzést szolgáló gyakorlatait - a valódi helyzetek szimulált változatait - rendszeresen a valóságban megtörténő, vagyis a szimulálthoz hasonló módon ténylegesen is bekövetkező merényletekhez igazította. Ez lehetővé tette, hogy a mesterségesen előidézett eseménnyel eltereljék a figyelmet arról, ami a valóságban végbement. Mindez arra utal, hogy gondosan megtervezett eseményekkel állunk szemben. A fokozatosan ismertté vált tények és információk arra utalnak, hogy Connecticut Állam, Newtown városának Sandy Hook nevű elemi iskolájában történtek is, a háttérből irányított terrorcselekmények sorába tartozhatnak. Szimbolikusan úgy is felfoghatóak, mint a pénzhatalmi világelit által bemutatott ‘téli áldozat’ az Új Világrend és a globális kormányzat bevezetésének a tiszteletére.

A MÉSZÁRLÁS ÁRTATLAN ÁLDOZATAI

Sandy Hook elemi iskolában kicsiben ismétlődött meg az, ami 9/11 idején világeseményként ment végbe. A látszólag teljesen különböző két történésben az a közös, hogy Connecticutben is két hasonló esemény zajlott egy időben: az egyik a valódi hatóság és a helyi rendőrség valódi gyakorlata volt Bridgeport-ban, a másik pedig egy gondosan álcázott pszichológiai hadművelet Newtown iskolájában, az amerikai közvélemény megtévesztésére és megfélemlítésére.

Az idő múlásával számos, egymásnak ellentmondó információ és álinformáció látott napvilágot. A dezinformációs technikával előállított hamis hírek és beszámolók elárasztották a tömegtájékoztatást, és tervezetten zúdultak a megfélemlített amerikaiakra. Látszott az erőlködés, hogy nagyon-nagyon akarnak valamit bizonyítani, és ezért túlságosan is összeillenek a részletek. Mindez gyanút ébresztett a sokszor rászedett amerikai közvéleményben. Ezt csak megtetézte, amikor kiderült, hogy színészek alakították az áldozatok szüleit a híradásokban, vagyis valóság és virtuális változata tudatosan össze lett keverve.

Az igazság jobb megközelítése érdekében, az egészséges kételkedés parancsát követve ebben az írásban újra elemezzük a már eddig ismertté vált tényeket, és magunk is felvázoljuk – egyelőre munkahipotézisként – miként mehetett végbe egyrészt a szimulált és másrészt a tényleges esemény. A két esemény koordinálva volt és szinkronban ment végbe. A valódi gyilkos merényletre a Sandy Hook elemi iskolában, a megrendezett gyakorlatra pedig - amelyet a Department of Homeland Security, DHS, valamint a FEMA közösen tartott – Bridgeport, St. Vincent Medical Centerben került sor.

A Newtowntól mintegy 30 kilométerre lévő Bridgeport-ban a szimulált iskolai lövöldözés 2012. december 14-én, keleti parti idő szerint 9 órakor kezdődött, és délután 16 órakor ért véget. A szimulált eseménnyel részleteiben is megegyező akciók azonban élesben is megtörténtek Newtown Sandy Hook nevű elemi iskolájában. Az itt élesben lejátszódó események 9 óra 35 perckor kezdődtek, de már 9 óra 49 perckor véget is értek. A valódi eseménynél két rendőrt vettek számításba (a gyilkosokat), továbbá egy bűnbaknak (áldozatnak) kiszemelt személyt, Adam Lanzát, valamint egy figyelő személyt (a Takarítót), aki nem volt rendőr. A végeredmény: 28 halott, 20 gyermek, 7 felnőtt és a gyanúsított. A felhasznált fegyverek: két pisztoly, egy könnyű tölténytáras félautomata lőfegyver forgózárral (AR), valamint egy sörétes vadászpuska.

A történteket felfoghatjuk három szinten játszódó tragédiának, amelynek részei sorsszerűen kapcsolódnak egymáshoz, és vezetnek el az egész amerikai társadalmat mélyen megrázó szomorú végkifejletthez. Az első szint, amely egyben a dráma első felvonása is, az, ami a Sandy Hook elemi iskolában élesben történt. A második szint, a második felvonás, az, ami szimulációként a Bridgeportban tartott gyakorlaton virtuálisan zajlott le. A harmadik szint, a harmadik felvonás főszereplői a hatóságok és a tömegtájékoztatási intézmények dezinformációs kampánya az amerikai közvélemény félrevezetésére.

A pénzhatalmi világelit stratégiai céljainak megfelelően az elit szolgálatában álló formális és informális hálózatok azért szervezték meg ezt a színjátékot, hogy ily módon gyorsítsák fel az amerikai társadalom lefegyverzését. A pénzhatalmi világelit csak akkor tudja megszilárdítani az Egyesült Államok feletti hegemóniáját, ha korlátozza az amerikai társadalom önvédelmi képességét. Ennek a soktényezős és gondosan megrendezett színjátéknak a szerzője - hipotézisünk szerint - a Belbiztonsági Minisztérium, illetve annak valamelyik kapcsolódó intézménye. Ennek a munkatársai készíthették és játszhatták el ennek a tragédiának a forgatókönyvét. (…)

(A teljes cikk a Leleplező 2013/1, márciusi számában olvasható)

Oroszország felszólította Obamát: Beszéljetek a világnak a földönkívüliekről, vagy mi fogunk!

 
2013. január 24., csütörtök global-mystery.blog

A Davosban kezdődött Világgazdasági Fórum napirendjéről kiszivárgott hír szerint Medvegyev orosz miniszterelnök tájékoztatni fogja Obama elnököt, hogy eljött az ideje, hogy a világ megtudja az igazságot a Földönkívüliekről, és ha az Egyesült Államok nem akar részt venni ennek bejelentésében, akkor a Kreml ezt megteszi saját maga.

A Világgazdasági Fórum egy svájci non-profit alapítvány, mely Genfben mutatkozott be mint független nemzetközi szervezet, amely elkötelezett a világ állapotának javításában azáltal, hogy üzleti, politikai, tudományos és más vezetői a társadalomnak nyíltan beleszólhassanak a helyi, és a világot érintő események alakulásába.

A fórum legismertebb találkozóhelye Davosban van, egy hegyi üdülőhelyen található Graubündenben, Svájc keleti Alpok régiójában. A találkozóra mintegy 2500 üzleti felsővezető, nemzetközi vezető, kiválasztott értelmiségiek és újságírók érkeznek, hogy megvitassák világunk legégetőbb problémáit, például az egészségügy és a környezetvédelem helyzetét.

Az idei fórumot Medvegyev fogja megnyitni, ahol több mint 50 állam- és kormányfő lesz jelen, köztük Angela Merkel német kancellár és David Cameron brit miniszterelnök is részt vesznek az ötnapos ülésen, mely január 23-án kezdődik.

Fontos megjegyezni az idei fórum 2013-as összefoglalójából, hogy többek közt olyan témákban várható vita és párbeszéd, mint az X tényezők a Természetben kategóriában, amely magában foglalja a ,,földönkívüli élet felfedezését”, mely kimondja: ,,A bizonyíték arra, hogy máshol is létezik élet a világegyetemben, mély lélektani és hitrendszerbeli következményekkel járhat”.

Ugyanitt fontos megjegyezni, hogy miután Medvegyev 2012. december 7-én befejezte Moszkvában a tévében újságíróknak adott interjúját, továbbra is reagált az újságírói kérdésekre adáson kívül, anélkül, hogy tudta volna, a kamera és a mikrofon még mindig veszi. Arra az újságírói kérdésre, hogy ,,az elnök megkapja a földönkívüliekről szóló titkos információkat az orosz nukleáris kódokat tartalmazó táskával együtt?”

Medvegyev a következőt válaszolta:

,,A nukleáris indítókódokkal együtt az elnöknél vannak a top secret dossziék is. Ezekben minden benne van a bolygónkat látogató idegenekről. Ezeket a jelentéseket az a titkos ügynökség készíti, amelyik az országunkban tarózkodó földönkívüliek feletti ellenőrzést végzi. Az elnöki ciklus végén két mappát, és a nukláris indítókódokat tartalmazó kis bőröndöt megkapta az új elnök. De sokkal részletesebb információkat kaphat, ha megnézi a Men in Black című dokumentumfilmet."

- Hányan vannak?

- Erre nem válaszolhatok, mert általános pánik törne ki.”

Nyugati hírforrások a Medvegyev által elhangzott sokkoló mondatokat a földönkívüliek jelenlétéről csupán viccnek állították be, ahogy a Men In Black 1997-es sci-fi vígjátékra való hivatkozást is szándékosan tették, amelyben két titkos ügynök küzd az idegenekkel az Egyesült Államokban.

Medvegyev azonban nem az amerikai filmre utalt, hanem a híres orosz dokumentumfilmről, a Men In Blackről beszélt, amely részletezi a számtalan ufó és idegen anomáliát.

Men in Black - A feketeruhás emberek, orosz dokumentumfilm

https://www.youtube.com/watch?v=oR5fFGqeTm4

Amikor a nyugati hírforrások Medvegyevet idézték, aki azt mondta ,,Részletesebb információkat kaphat, ha megnézi a Men in Black című jól ismert filmet” helyett a tényleges válasz így hangzott: ,,De sokkal részletesebb információkat kaphat, ha megnézi a Men in Black című dokumentumfilmet.” amelynek ugyanaz a címe.

Nyilvánvaló, hogy a nyugati propaganda hírügynökségek szándékosan torzítva adták elő Medvegyev szavait, és az egyik erről szóló cikk címe is jól bizonyítja ezt: ,,Az orosz elnök Dimitrij Medvegyev megtörte a hallgatást az idegenekről, és a konspirátorok azonnal elvesztették az eszüket”.

Ha valaki ,,elvesztette az eszét” a földönkívüliekkel kapcsolatban, akkor meg kell állapítani, hogy az nem Oroszország, hanem a Vatikán, amely 2009 novemberében bejelentette, hogy ,,készül a földönkívüli élet nyilvánosságra hozatalára”.

Ugyanúgy ,,elvesztették az eszüket” az Egyesült Államok kormányzatának hivatalnokai is, ahogy a korábbi Pentagon tanácsadó Timothy Good, az Above Top Secret: The Worldwide U.F.O. Cover-Up ( a világszintű ufó-felfedezésről) című könyv szerzője, aki 2012-ben kjelentette, hogy Dwight Eisenhower korábbi elnök három alkalommal is találkozottt földönkívüliekkel, akik kinézetre északi típusúak voltak, és ahol paktumot írtak alá, hogy a Földön tartózkodásukat titokban tarják.

A legfrissebb vlagyivosztoki felfedezés, ahol egy 300 millió éves fogaslécet találtak, a tudósok, asztronauták és videómegosztók használói által terjedő megfigyelések, hogy a Holdon nagyon furcsa dolgok történnek, az Európai Űrügynökség jelentése az ezer körüli folyóról a Marson, a brit és srí-lankai tudósok által hangoztatott ,,kőkemény bizonyítékok az idegen életről” miután fosszilis algákat találtak meteoritban, ezek mind azt bizonyítják, hogy igazán a nyugati országok ,,vesztették el az eszüket”, különösen az amerikai propagandisták, akik évtizedek óta próbálják eltitkolni az emberi történelem legfontosabb tényét, hogy ,,nem vagyunk egyedül”.

Hogy Medvegyev képes lesz-e meggyőzni az Obama-rezsimet, hogy mondják el végre az igazságot az ufókról és az idegenekről, nem tudhatjuk. Amit tudunk, az az, hogy vagy az Egyesült Államokkal, vagy nélküle a Kreml biztosan el fogja kezdeni a folyamatot, amely feltárja az igazságot arról, amiről jó ideje tudjuk, hogy igaz.