Nagyhatalmi kötélhúzás a Kaukázusban

Nagyhatalmi kötélhúzás

a Kaukázusban

Drábik János

Nagyhatalmi kötélhúzás a Kaukázusban

Léptek a játékosok az eurázsiai sakktáblán

A nagy sakktáblának tekintett eurázsiai térségben, 2008 augusztusában fontos lépésekre került sor a világhegemóniáért küzdő játékosok között. Már régóta elfogadott tétel, hogy Eurázsia a világ közepe, és aki Eurázsiát ellenőrzése alatt tartja, az az egész világot uralja. A Szovjet Birodalom felbomlásával a kérdés úgy módosult: tartós lesz-e Amerika eurázsiai vezető szerepe, és milyen célokat fog szolgálni? Oroszország kemény fellépésére a Kaukázuson túl fekvő Grúzia esetében 2008 augusztusában, olyan időszakban került sor, amikor már hosszú ideje sikeresen folyik az Egyesült Államok hegemóniájának kiterjesztése az egykori Szovjetunióhoz tartozó területeken.

Oroszország a Szovjet Birodalom felbomlását követően láthatóan úgy döntött, hogy együttműködik a Nyugattal, de önállóságának a megőrzésével. A Szovjetunió felbomlását megelőző tárgyalásokon téma volt, hogy az egykori varsói szerződéshez tartozó országok a NATO tagjai lesznek-e vagy sem. Oroszország keresve új helyét a megváltozott világban, elfogadta azt, hogy egykori kelet-európai csatlósai immáron a NATO tagjai legyenek. A problémát Ukrajna okozza. Ha Ukrajna is a NATO tagjává válik, akkor már nem Eurázsiához fog tartozni, és nem Eurázsia legnagyobb területű országához, Oroszországhoz fog szervesen hozzákötődni. A NATO-tag és esetleg Európai Uniós tagállam, Ukrajna szükségszerűen Közép-Európa szerves részévé válna. Ily módon a NATO és az Európai Unió sorsában osztozkodna.

Ukrajna azonban meghatározó Oroszország kapcsolatait illetően is, mert Oroszország nem léphet be Európába Ukrajna nélkül, míg ezt Ukrajna megteheti a nagyobbik szláv testvér, Oroszország nélkül. Ukrajnában bizonyíthatóan az amerikai és más titkosszolgálatok közreműködésével sikerült olyan nyugat-barát elnököt és kormányt hatalomra segíteni, amely máris úgy döntött, hogy szorgalmazza Ukrajna csatlakozását a NATO-hoz, és amikor az lehetségessé válik, akkor az Európai Unióhoz. Oroszország egy ideig mérlegelte, hogy maga is része lesz Európának, és nem kíván a saját útját járó hatalom maradni, amely nem tartozik sem Európához, sem Eurázsiához.

Oroszországot Jelcin elnöksége alatt a történelemben példa nélkül álló módon kifosztották, gazdaságát kisajátították, és magát az állam működését is megbénították az állami funkciók ellenőrzés alá vételével. A Putyin által fémjelzett korszakban a felszín alatt nyugat-barátnak bizonyult KGB és utódszervezetei, valamint az orosz nemzeti érdekeket ügyetlen politizálással képviselő hadsereg kompromisszumot kötött, és ennek a kompromisszumnak volt személyi biztosítéka Vlagyimir Putyin, akinek sikerült megerősítenie a központi hatalmat az Oroszország feldarabolását szorgalmazó szeparatista törekvésekkel szemben. Putyin őszintén törekedett az atlanti szervezetetekkel a párbeszédre és együttműködésre, s ennek igyekezett szervezeti kereteket is találni.

Az Egyesült Államok még a XIX. században a Monroe-elv meghirdetésével leszögezte, hogy Amerika az amerikaiaké, vagyis az amerikai földrész (Észak-, Közép-, és Dél-Amerika) ügyében kizárólag az Egyesült Államok illetékes. Ez egyértelművé teszi, hogy az Egyesült Államok az egész amerikai földrészt a befolyási övezetének tekintette. Amikor sor került a Szovjetunió felbomlására, Oroszország úgy vélte, hogy az egykori Szovjetunióhoz tartozó tagállamok - a közös történelmi sors okán is - olyan övezetet képeznek, amelyben Oroszország erőteljesebben érvényesítheti befolyását, mint más hatalmak. Ennek a korlátozott hegemónia-törekvésnek volt kifejeződése a Független Államok Közösségének, a FÁK-nak a létrehozása, amely a Brit Nemzetközösség példájára akart szorosabb együttműködést kialakítani az egykori Szovjetunió függetlenné vált országai között.

Az Egyesült Államok azonban egyre nyomult előre, mert nemcsak be akart kapcsolódni a függetlenné vált, egykori szovjet tagállamokban az ott található energiahordozók és más erőforrások hasznosításába, hanem abban is érdekelt volt, hogy megakadályozza Oroszország hatékony érdekérvényesítését ebben a geopolitikailag fontos térségben. Ezért Amerika az ún. „nyitott kapuk” biztosítására törekedett. A Szovjetunió szétbomlásáig a térségbe vezető útvonalak felett Oroszország gyakorolt kizárólagos ellenőrzést. A mai orosz vezetők is szeretnék, ha ez így maradna, mert jól tudják, hogy aki a térség kapuit ellenőrzi, az gazdaságilag is uralja azt.

Emiatt fontosak a kőolaj-és földgázvezetékek, amelyek a Kaszpi-tenger és Közép-Ázsia energiahordozóit juttatnák el most már nyugati ellenőrzés alatt a világpiacra. Ha a térségbe vezető fő csővezetékek továbbra is orosz területen, vagy orosz hegemónia alatt álló területen haladnak, akkor természetesen Moszkva tarthat igényt az ebből származó anyagi és hatalmi előnyökre. Akkor ez a térség politikai függőségben marad, és Moszkva határozza meg a gazdagság és a jövedelmek új elosztását. Ha azonban egy másik csővezeték a Kaszpi-tengeren keresztül Azerbajdzsánba vezet, és onnan tovább Grúzián át Törökországon keresztül a Földközi-tengerhez, valamint egy további ilyen vezeték Afganisztánon keresztül az Arab-tengerhez, akkor megszűnik Oroszország monopolhelyzete.

A cári birodalom kaukázusi és közép-ázsiai terjeszkedése mintegy 300 évig tartott. A grúz királyságot csak 1801-ben csatolta Oroszországhoz, majd az 1800-as évek második felében legyőzte a Kaukázus két oldalán élő törzseket, köztük a csecseneket, végül pedig 1878-ban Örményországot is meghódította. A kaukázusi országok közül Grúzia és Örményország már hosszabb ideje igyekszik fokozatosan kiépíteni szoros kapcsolatát Európával. Grúziának szoros együttműködést sikerült elérnie az Egyesült Államokkal is. Azerbajdzsán, amely elutasította az orosz katonai támaszpontokra vonatkozó kérést, azt is megtagadta, hogy csak egyetlen csővezeték kösse össze az országot a fekete-tengeri kikötőkkel. Ehelyett inkább egy újabb csőrendszert is építettek, amely Grúzián át Törökországba vezet.

Mivel Törökország szerepe a térségben meghatározó, és ez az ország már hosszabb ideje Európa felé halad, ily módon a Kaukázus államai, köztük Grúzia is, erőteljesen törekednek arra, hogy az európai érdekszférához tartozzanak. Az utóbbi időben azonban a térségben fontos katonai hatalomnak számító Izrael szerepe erőteljesebbé vált, amit az is bizonyít, hogy Izrael az egyik legfontosabb fegyverszállítója Grúziának, és fegyveres erőinek kiképzésében amerikai szakértők mellett izraeli szakértők is részt vesznek.

Egy ilyen amerikai és izraeli szakértők által kiképzett grúz hadsereg özönlötte el Dél-Oszétiát 2008. augusztus 7-én, megölve mintegy kétezer polgári személyt, és menekülésre késztetve negyvenezer dél-oszét lakost, akik az orosz határon át az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétiába menekültek. A grúz hadsereg lerombolta Csinvali jelentős részét. Ez a mintegy 43 ezer lakosú város a Grúzián belül különálló közigazgatási egységet képviselő Oszét Autonóm Terület fővárosa. A grúz-oszét konfliktus idején 1989 és 1992 között a városban már fegyveres összecsapásokra került sor a grúz és az oszét erők között. Az 1992-es Szocsiban megkötött tűszüneti egyezmény az oszétok kezében hagyta Csinvalit.

A grúz támadást nem provokálták ki sem az oszétok, sem az oroszok. Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert a nemzetközi pénzhatalom tulajdonában lévő globális tömegtájékoztatási intézmények azt sugalmazzák, hogy az orosz hadsereg volt az, amelyik először támadott, és elfoglalt grúziai területet. Azok, akik nemcsak a megtévesztő hivatalos csatornákon keresztül tájékozódnak, maguk is tudják, hogy a konfliktust nem az oroszok kezdeményezték.

Gorbacsov az orosz-grúz viszony 

kiéleződéséről

 2008. augusztus 12-én a Washington Post-ban Gorbacsov többek között megállapítja, hogy a tragikus események Grúzia vezetőinek az 1991-ben hozott döntésére vezethetők vissza, amikor elhatározták, hogy felszámolják Dél-Oszétia autonómiáját. Ez Grúzia területi integritása szempontjából időzített bombának bizonyult. Valahányszor, amikor a különböző grúz vezetők kísérletet tettek akaratuk erőszakos érvényesítésre mind Dél-Oszétiában, mind Abháziában, felszámolva e két különálló kisebb népnek az autonómiáját, a helyzet tovább rosszabbodott. Mégis lehetővé vált a politikai megoldás. Egy idő óta viszonylagos nyugalom volt Dél-Oszétiában. Az oroszokból, grúzokból és oszétokból álló békefenntartó erők teljesítették küldetésüket, és azok az egyszerű oszétok és grúzok, aki egymás mellett éltek, támaszkodhattak közös érdekekre. Ezekben az években Oroszország elismerte Grúzia területi egységét, s világossá vált, hogy az egyetlen mód a dél-oszétiai kérdés megoldására a békés eszközök igénybevétele.

Gorbacsov rátér arra, hogy ami 2008. augusztus 7-én éjszaka történt, egyszerűen érthetetlen számára. A grúz hadsereg rakétatámadást intézett Csinvali ellen olyan fegyverekkel, amelyek nagy területek lerombolására alkalmasak. Oroszországnak válaszolnia kellett. Azzal mentegetni Grúziát, hogy ő csak egy kicsi védtelen ország, nemcsak merő képmutatás, de az emberiesség hiányát is jelzi. Ilyen méretű katonai támadást intézni polgári lakosság ellen, felelőtlen és bűnös lépés volt. A grúziai vezetés ezt csak nála sokkal nagyobb erők támogatásában és bátorításában bízva tehette meg. A grúz fegyveres erőket amerikai tanácsadók százai képezik ki, és a felhasznált csúcstechnológiájú fegyvereket számos országból szerezték be. Mindez párosult azzal az ígérettel, hogy Grúzia a NATO tagja lehet. Ez vezetett ahhoz a tévképzethez, hogy Tbiliszi sikeres villámháborút folytathat Dél-Oszétiában.

Gorbacsov kitér arra, hogy Miheil Szaakasvili, grúz elnök feltétlen támogatást remélt a Nyugattól, s a Nyugat okot is adott rá, hogy így vélekedjen. Miután ez a grúz katonai támadás kudarcot vallott, a grúz vezetőknek át kell értékelniük helyzetüket. Gorbacsov nagy szolgálatot tett a Nyugatnak, amikor közreműködött a Szovjet Birodalomnak, és magának a Szovjetuniónak a békés felszámolásában. Ezzel nagy népszerűséget szerzett a nyugati közvélemény széles köreiben, továbbá komoly támogatást kapott ahhoz, hogy alapítványt hozhasson létre, amely tekintélyes kutató bázissal működik Moszkvában. Ezen kívül még ahhoz is hozzásegítették, hogy a San Francisco-ban lévő Golden Gate híd melletti Presidio parkban értékes villához jusson alapítványa. Most már csak az a kérdés, hogy jelen esetben kinek hisznek nyugaton, elsősorban Amerikában.

Jelenleg Oroszország katonaságot és páncélosokat állomásoztat Dél-Oszétiában, hogy óvja a civil lakosság életét, és helyreállítsa a békés rendet. Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök jelezte, hogy kész a konfliktus diplomáciai úton történő rendezésére az ENSZ keretén belül. Az orosz vezetőknek nincsenek illúziói Washington részvételével kapcsolatosan. Tisztában vannak azzal, hogy Szaakasvili grúz elnök Amerika megbízható embere, aki a CIA által támogatott, ún. „rózsás forradalom” segítségével került hatalomra, és soha nem rendelne el nagyobb arányú katonai műveletet a washingtoni hatalomgyakorlók utasítása vagy jóváhagyása nélkül. A legvalószínűbb az, hogy a közvetlen utasítás Cheney alelnök hivatalából érkezhetett, de ez egyelőre feltételezés.

A grúz hadseregnek nincs esélye egy Oroszország ellen vívott háborúban. Elképzelhető, hogy a globális pénzhatalom elsőszámú uralmi eszközének számító Egyesült Államok és annak világstratégiát irányító agytrösztje esetleg ismét csapdát akart állítani az orosz hadseregnek. Amikor 1970-es évek végén és az 1980-as években a Szovjetuniót belemanőverezték az afganisztáni háború mocsarába, valójában hatalmas csapást mértek Moszkvára. Ez felgyorsította a Szovjetunió bukását. Később a csecsen szeparatizmus támogatásával – és bizonyítottan erőteljes nyugati támogatással – sikerült a világstratégáknak Oroszországot ismét egy megnyerhetetlen, véres konfliktusba belerángatni. Elképzelhető tehát, hogy a nagy stratégák ezúttal is olyan megnyerhetetlen gerilla háborúba akarták belemanőverezni Oroszországot, amelyet az nem képes megnyerni az amerikai hadsereg és hírszerzés által támogatott erőkkel szemben.

Egy ilyen háború, amely Grúziának az orosz birodalomi elnyomás alól való felszabadításáért folyna, lehetővé tenné, hogy Moszkva ne érje el azt a feltételezett célját, hogy ő ellenőrizze a Kaszpi-tenger medencéjéből haladó és nyugati tulajdonban lévő kőolaj és földgáz vezetékeket. A Kaukázusban kitört konfliktus elterelte a figyelmet arról, hogy az Egyesült Államok nagyarányú tengeri erőösszpontosítást hajt végre a Perzsa-öböl térségében, egy Irán ellen számításba vett blokád érdekében. A Brimstone hadművelet, amelyet amerikai, brit és francia hadihajók hajtottak végre az Atlanti-óceánon, azt gyakorolták, hogyan kell megvalósítani Irán tengeri blokádját. Ebben a tengeri hadgyakorlatban azt is lejátszották, hogy hogyan kell kivédeni egy várható iráni ellencsapást. Oroszország figyelmének elterelésére alkalmas lehetett a nagyméretű grúz támadás Dél-Oszétia fővárosa ellen. E támadás előzményei közé tartozik az is, hogy mintegy ezer amerikai tengerészgyalogos részt vett a grúziai fegyveres erők kiképzésében.

2008 júniusában Brzezinski, aki Carter elnök kormányban nemzetbiztonsági főtanácsadó volt, és hosszabb időn át a Trilaterális Bizottság vezetőjeként is tevékenykedett, már körvonalazta azt a stratégiát, amit Oroszországgal szemben célszerű alkalmazni. A háttérhatalomnak ez a magas-rangú szakértője megírta, hogy az Egyesült Államok tanúja lehetett azoknak az orosz részről fennálló fenyegetéseknek, amelyek Grúzia ellen irányulnak, és amelyek célja ellenőrzés alá venni a Baku-Ceyhan között haladó kőolajvezetéket. Brzezinski tulajdonképpen azt erősítette meg, amit már a Nagy Sakktábla című munkájában is kifejtett 1997-ben, miszerint Oroszország aktívan törekszik a közép-ázsiai térség elszigetelésére, hogy az ne léphessen közvetlen kapcsolatba a világgazdasággal, különösen az energiaellátást illetően. Ha a grúz kormányt sikerül destabilizálni, akkor az tovább korlátozza a hozzáférést Bakuhoz és a Kaszpi-tenger térségéhez.

Aki azonban közelebbről figyelemmel kíséri az orosz politika alakulását, kénytelen megállapítani, hogy sem Putyinnak, sem a nemrég elnökké választott Medvegyevnek nincsenek ilyen szándékai. Értelmetlen lenne Oroszország számára, amely korábban nagy nehezen kievickélt az afganisztáni háborúból, és később pedig a csecsen-konfliktusból, és amelynek le kell küzdenie a szovjet korszakból örökölt szegénységet, arra törekedne, hogy az energiahordozók feletti hegemónia megszerzése érdekében háborúba bonyolódjék a világ első nukleáris hatalmával, az Egyesült Államokkal. Brzezinski, a háttérhatalom ideológusainak nagy öregje, hosszú-távú világstratégiához próbál érveket találni. Brzezinski többször dicsekedett: kulcsszerepe volt Moszkvának az Afganisztáni háború mocsarába történő belemanőverezésében.

A már említett Nagy Sakktábla című munkájában kifejti, hogy a terror elleni háború céljai közé tartozik a nagy-arányú amerikai jelenlét Közép-Ázsiában az ott lévő erőforrások ellenőrzésére. E célból számításba kell venni Oroszország feldarabolását és Kína bekerítését. Brzezinski fő tézise szerint: az a hatalom tarthatja hegemóniája alatt az eurázsiai földrészt, amelyik az ellenőrzése alatt tartja a közép-ázsiai térséget. A terror elleni háborúval valójában ezt a nagy stratégiát ültetik át a gyakorlatba. Az izraeli lobbi és a republikánus párt Izraelnek elkötelezett politikusai azonban Közép-Ázsiára irányuló erőfeszítéseket átirányították a Közel-Kelet térségébe.

Mike Whitney, ausztrál politikai elemző szerint az amerikai külpolitika olyan személyiségei, mint Brzezinski, Albright és Holbrooke (Barack Obama szakértő-csapataként) arra törekszenek, hogy Amerika expanziós erőfeszítéseit a közel-keleti térségből a közép-ázsiai térségbe irányítsák át. Ilyen értelemben Obama elnökké választása nem teszi lehetővé, hogy az amerikaiak a háború és a béke között válasszanak, csupán abba szólhatnak bele, hogy hol folyjék ez a háború.

A „The Huffington Post” című internetes világlap 2008. augusztus 10-én interjút készített Brzezinskivel. Nathan Gardels azon kérdésére, hogy mit kellene tennie a világnak Oroszország Grúzia elleni inváziója miatt, Brzezinski azt válaszolta: lényegében arról van szó, hogy Oroszország milyen szerepet játszik majd a nemzetközi rendszerben. (A háttérhatalom eme pátriárkája a globalizmus új világrendjét nevezi így)

Brzezinski szerint Putyin olyan pályára helyezte Oroszországot, amely nagyon hasonlít arra, amelyen Sztálin és Hitler járt az 1930-as évek végén. Hitler is például azért darabolta fel Csehszlovákiát, mert fel akarta szabadítani az ott élő szudéta-németeket. Hasonló a grúziai konfliktus ahhoz is, ahogyan Sztálin viselkedett Finnországgal szemben. Ezért ténylegesen – erkölcsileg és stratégiailag is – Grúzia napjainkban az, ami Finnország volt Sztálin idején. A kérdés az, hogy a nemzetközi közösség (értsd: a világhatalmat megszerzett pénzuralmi elit) miként válaszoljon Oroszországnak arra a törekvésére, hogy újra-integrálja a volt Szovjetunióhoz tartozó térséget a Kreml ellenőrzése alatt, és ismét elzárja a Nyugatot a Kaszpi-tenger medencéjétől és Közép-Ázsia térségétől az által, hogy megszerzi az ellenőrzést a Grúzián keresztül haladó Baku-Ceyhan kőolajvezeték felett.

A kőolaj-és földgázforrásokhoz való hozzáférhetőség forog kockán, továbbá az, hogy egy nagyhatalom miként viselkedik a kölcsönös függés alapján működő új világban. Hajlandó-e konszenzus alapján működni, vagy pedig nyers erőszakot alkalmaz? Ha Grúzia elesik, nemcsak a Nyugat lesz elvágva a Kaszpi-tengertől és a Közép-Ázsiától, hanem Putyin és Medvegyev várhatóan ezt a taktikát fogja alkalmazni Ukrajnával szemben is. Brzezinski, aki nagy tapasztalatokkal rendelkező, felkészült tudós-politikus, ezúttal nem higgadt megfogalmazást használt. Ennek valószínűleg az lehetett az oka: ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy belerántsák Oroszországot egy újabb konfliktusba, amely felemészti erőforrásait, aláássa nemzetközi tekintélyét, meggyöngíti mint regionális hatalmat, egyidejűleg pedig megerősíti a szövetséget az Európai Unió és Amerika között. Utoljára, de nem utolsó sorban a kaukázusi villámháború alkalmas volt arra, hogy elterelje a figyelmet a készülőben lévő nagyarányú konfliktusról a Perzsa-öböl térségében.

Whitney úgy gondolja, hogy Brzezinski, Albrgiht és Holbrooke alkotja a pénzuralmi világrend elsőszámú szakértői-csapatát. Nevezettek hidegvérű machiavellisták, akik kiválóan értik, miként kell irányítani a tömegtájékoztatási intézményeket, és kihasználni a diplomáciai csatornákat valódi a világelit valódi céljainak az elrejtésére. Kemény profiként, jól tudják hogy milyen eszközzel, mit lehet elérni. Most felsorakoztak az Obama táborban, és megkezdték a felkészülést az irányítás átvételére.

Richard Holbrooke, aki a New Yorki Külkapcsolatok Tanácsának az egyik vezetője, azt állította, hogy az oroszok szándékosan provokálták ki a harcot Dél-Oszétiában, amelyet gondosan az olimpia idejére időzítettek. Ez annak a már hosszabb ideje tartó erőfeszítésnek a része, hogy elmozdítsák Szaakasvili, grúz elnököt. Holbrooke állításának azonban ellentmond, hogy Putyint nagyon meglepte Pekingben a hír, és azonnal visszatért Moszkvába, miután dühösen mutatott Bushra. Holbrooke is visszhangozta, hogy az oroszok valójában helyre akarják állítani hegemóniájukat azokon a területeken, amelyek történelmileg hozzájuk tartoztak, beleértve Ukrajnát is. Éppen ezért a korábbi szovjet köztársaságok megdöbbenve nézik Putyinnak ezt a törekvését.

Holbrooke, aki diplomataként fontos szerepet játszott az egykori Jugoszlávia felbomlását követő konfliktusokban, egyértelműen a gonosz megtestesítőjének kívánta bemutatni Putyint nyilatkozataiban, feltehetően azért, hogy már ezzel is igazolja az Oroszországgal szembeni jövőbeni ellenségeskedéseket. Putyinnak ez a démonizálása az után kezdődött, hogy 2007. február 10-én a NATO egyik tanácskozásán, Münchenben elutasította a Bush-doktrínát és az Egyesült Államok (és az Amerika felett főhatalmat gyakorló pénzhatalom) igényét a világ feletti egyeduralomra. Putyin beszéde egyfajtaorosz függetlenségi nyilatkozatnak is tekinthető, amellyel ki akarta szabadítani magát a globális pénzuralmi diktatúra, és annak legfontosabb hatalmi eszköze, az Egyesült Államok hegemóniája alól. Ezután a beszéd után Putyin pénzuralmi világelit olyan ellenségei közé került, mint az iráni, a venezuelai, a bolíviai elnök, valamint a korábbi kubai államfő.

A világsajtó nem közölte le Putyinnak a beszédét, ezért mi most ezt részben pótoljuk. Putyin ebben a beszédében kemény bírálatban részesítette a Bush kormányzat külpolitikai stílusát és magatartását. „Az egypólusú világ olyan világra utal, amelyben csak egy úr, egyetlen szuverén – egyetlen hatalmi-, erő- és döntéshozó központ van. A végén ez nemcsak ártalmas mindazokra, akik a rendszeren belül vannak, de káros magára a szuverénre is, mert belülről pusztítja el magát… Ami még ennél is fontosabb, hogy ez a fajta modell súlyosan hibás, mert ebben a rendben nincsenek és nem is lehetnek meg a modern civilizáció számára a morális alapok.”

„Az egypólusú és gyakran törvénytelen akciók nem oldják meg a problémákat. Sőt, mi több, új emberi tragédiákat okoznak, a feszültségek új központjait hozzák létre. Ítéljék meg önök! A háborúk valamint helyi és regionális konfliktusok nem tűntek el. Többen halnak meg mint korábban. Lényegesen többen. Sokkal többen! Napjainkban tanúi lehetünk az erőszak csaknem korlátlan használatának – a katonai erőszaknak – a nemzetközi viszonyokban, és ez az erőszak beletaszítja a világot az állandó konfliktusok szakadékába.

Láthatjuk a nemzetközi jog alapelveinek az egyre nagyobb megvetését. És független jogi normák egyszerűen egyre növekvő mértékben közelítenek egyetlen állam jogrendszeréhez. Egyetlen állam, az Egyesült Államok, túllépte a nemzetközi korlátokat minden vonatkozásban. Ez jól látható a gazdasági, a politikai, a kulturális és nevelési politikában, amit rákényszerít más nemzetekre. Nos, ki szereti mindezt? Ki az, akit mindez boldoggá tesz?

A nemzetközi viszonyokban egyre inkább tanúi lehetünk az arra irányuló törekvésnek, hogy egy adott kérdést a jelenlegi politikai légkörre alapozott, ún. „politikai szükségszerűség” alapján oldjuk meg. És ez természetesen rendkívül veszélyes. Ez végül azt eredményezi, hogy ténylegesen senki sem érzi biztonságban magát. Hangsúlyozni akarom – senki nem érzi biztonságban magát! Azért, mert senki sem érezheti, hogy a nemzetközi jog, mint valami kőfal meg fogja védelmezni. Egy ilyen politika természetesen a fegyverkezési versenyhez vezet. Meggyőződésem, hogy egy olyan döntőponthoz érkeztünk, amikor komolyan át kell gondolnunk, hogy milyen legyen a globális biztonság rendszere.”

Putyinnak ezt a kemény bírálatát a legtekintélyesebb amerikai politikai és nemzetközi jogi szakértők indokoltnak találták. A Cato Institute alelnöke, Ted Galen Carpenter, ezt így fejezte ki: „Ideje, hogy Washington nagyobb tisztelettel és óvatossággal kezelje Moszkvát, mint azt az elmúlt 15 év során tette. Kialakítottunk egy olyan magatartást, hogy nyugodtan betörhetünk egy hagyományos orosz befolyási övezetbe, úgysem tehetnek ellene semmit. Ezen változtatnunk kell. Oroszország ma nem elég erős ahhoz, hogy teljes ellensúlya legyen Amerikának, de befolyása egyre nő, s ezt tudomásul kell vennünk.”

Itt külön kell szólni az amerikai rakétaelhárító rendszer csehországi és lengyelországi telepítéséről. Putyin rámutatott, hogy ez megnyitja a nukleáris fegyverkezés új korszakát. Ennek elkerülése végett orosz-amerikai kétoldali tárgyalásokat javasolt. A müncheni NATO tanácskozáson részt vevő Robert Gates, amerikai védelmi miniszter nem reagált Putyinnak a kezdeményezésére, arra hivatkozott, hogy a szóbanforgó rakétaelhárító rendszerek nem az orosz relációt érintik, mert feladatuk Irán vagy az Alkaida terrorszervezet feltételezett rakétatámadásának az elhárítása.

Gates magyarázata azonban nem volt meggyőző, és több amerikai szakértő, köztükMarshall Goldman, a Harward Egyetem professzora, úgy gondolta, hogy Putyin tárgyalási javaslatát komolyan kell venni.

Putyin Münchenben arra is utalt, hogy 1990-ben Manfred Wörner, akkori NATO főtitkár, megígérte: Németországtól keletre nem állomásoznak NATO egységek. Ezt az álláspontot azért tartják veszélyesnek, mert azt sugallhatja, hogy a Kreml külön kategóriába sorolja azokat a NATO-tagállamokat, amelyek korábban a szovjet befolyási övezethez tartoztak.

Fenyeget-e a hidegháború visszatérése?

A 2008 augusztus közepén lezajlott összetűzés, amelyet a grúz kormány kezdeményezett, amikor parancsot adott Dél-Oszétia megtámadására, számos jel szerint közelebb hozta a világot egy olyan hidegháborús helyzethez, amelyben akár műhibából is nukleáris konfliktusra kerülhet sor a világ első és a világ második legerősebb atomhatalma között. Az Egyesült Államok tömegtájékoztatása gátlástalanul vezeti félre a közvéleményt, amikor egyoldalúan Moszkvát tünteti fel agresszorként. Az is lehet, hogy olyan helyzet kialakítására törekednek az Egyesült Államok jelenlegi vezetői, amelyek a következő amerikai elnököt arra kényszerítenék, hogy a Bush-doktrínát kövesse ő is, a NATO katonai szerepét illetően.

A varsói szerződés 1991-ben történt feloszlatása óta az egykori Szovjetunió hegemóniája alá tartozott államokat egymás után beléptették a NATO-ba. A Nyugat válaszolhatott volna úgy is a Varsói Szerződés feloszlatására, hogy tárgyalásokat kezd a NATO feloszlatásáról. Ehelyett folyamatosan annak a szemtanúi lehetünk, hogy az Amerikát is uraló pénzimpérium legfelsőbb döntéshozói az Egyesült Államokat eszközként használva, globális birodalmuk kiépítését tekintették elsődleges céljuknak. Ebbe a világstratégiába illeszthetőek azok a katonai bázisok, amelyek Koszovótól, Lengyelországon, Törökországon és Irakon keresztül egész Afganisztánig terjedő hálózatot alkotnak.

1999-ben Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság csatlakozott NATO-hoz. 2004-ben követte példájukat Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Szlovákia. Most Washington fokozódó nyomást gyakorol Németországra és Franciaországra, hogy ha lehet, még 2008 decemberéig vegyék fel a NATO-ba Grúziát és Ukrajnát is. Ha áttekintjük Grúzia belső helyzetét, konfliktusát Abháziával és Dél-Oszétiával, akkor megérthetjük, hogy miért félnek az oszétok a rendkívül erőszakos grúz nacionalizmustól, és miért érzik úgy, hogy a jelenlegi grúz elnök, Miheil Szaakasvili annak a soviniszta politikának a folytatója, amelyet Zviad Gamszahurdia gyakorolt a kisebbségekkel szemben.

A grúz elnök Washington embere

Zsidó szabadkőműves

Közismert, hogy a jelenlegi grúz elnök amerikai pénzügyi és titkosszolgálati támogatással került hatalomra 2003 decemberében. A kifinomult módszerekkel előkészített rendszerváltást a washingtoni külügyminisztérium, a Soros Alapítvány, valamint a Pentagonhoz és az amerikai titkosszolgálathoz kapcsolható ügynökségek finanszírozták. Azért döntöttek úgy, hogy tömeg-elégedetlenég mesterséges felszításával lecserélik Eduard Sevardnadze grúz elnököt (aki korábban nagy szolgálatot tett a Nyugatnak külügyminiszterként a Szovjetunió békés felszámolásában való aktív részvételével), mert a veterán politikus többé már nem volt hasznos Washington számára. Különösen az pecsételte meg sorsát, hogy az egyébként „szabadkőműves pátriárkának” is nevezett Sevardnadze komoly tárgyalásokat kezdett Moszkvával a Grúzián áthaladó energiahordozó vezetékek használatáról, és azok magántulajdonba adásáról.

A „Wall Street Journal” 2003. november 24-i számában megírja, hogy ún. „NGO”-k, (azaz nem kormányzati szervezetek) egész sora vett részt a nyugat-barát és angolul beszélő grúz fiatalok felkészítésében a vértelen hatalomátvétel végrehajtására. A szervezést Richard Miles a Tbiliszibe akkreditált amerikai nagykövet irányította. Miles korábban Belgrádban volt nagykövet, és ott sikeresen vezényelte le a CIA által támogatott vértelen puccsot Szlobodan Milosevics megbuktatására. Kulcsszerepet játszott Soros György „Nyílt társadalom” elnevezésű grúziai alapítványa is. Részt vett a művi úton előállított tömegelégedetlenség felszításában a washingtoni központtal működő Freedom House alapítvány is, amelynek a CIA korábbi főnöke, James Woolsey, az elnöke.

Részt vett az akcióban az amerikai kongresszus által finanszírozott „National Endowment for Democracy” (A Demokráciáért Nemzeti Alapítvány) is. Ezt az ügynökséget Ronald Reagan, akkori elnök hozta létre az 1980-as években, hogy magánszervezetek készítsenek elő olyan kormánycseréket vagy rendszerváltásokat, amelyek korábban a CIA feladatkörébe tartoztak. Ami a Soros György által finanszírozott szervezeteket illeti, közülük többnek is távozniuk kellett több európai országból, így például Prágából és Moszkvából is. Kína szintén kiutasította az országból 1989 után. Soros György, aki hosszabb időn át az amerikai külpolitika alakításában kulcsszerepet betöltő, „Council on Foreign Relations” (Külkapcsolatok Tanácsa) nevű szervezet egyik igazgatója volt, az amerikai külügyminisztérium emberjogi szervezetével (US State Department of the Human Rights Watch) közösen finanszírozta a grúziai és ukrajnai „bársonyos” rendszerváltásokat.

Az amerikai külügyminisztérium alapította Grúziában a „Szabadság Intézetet” (Georgia Liberty Institute), amelyet Szaakasvili irányított. A New Yorki Columbia Egyetem 36 éves végzősét szemelték ki a nem kellően engedelmesnek bizonyuló Sevardnadze lecserélésére. A Szabadság Intézet hozta létre a Kmara-t, amely azt jelenti grúz nyelven, hogy „Elég!”. Ez a szervezet 2003 tavaszán jött létre, amikor Szaakasvili és a számára felfogadott grúz diákaktivisták Belgrádba utaztak, hogy megtanulják az amerikaiak által finanszírozott szerb Otpor-aktivistáktól a sikeres kormánybuktatás módszereit. A Kmara-aktivistákat vezetőjükkel együtt Soros György finanszírozta. A pénzhatalomnak e világsztárrá lett frontembere jelentette ki Moszkvában az 1990-es évek elején, hogy "a nagy pénzek csinálják a történelmet". A felfogadott grúz fiatalok megtanulták a Gene Sharp által kidolgozott „erőszakmentesség, mint hadviselési módszer” alkalmazását a belgrádi Erőszakmentes Ellenállás (Center for Non-violent Resistence) Központjában. Hatalomra kerülve, Szaakasvili már 2004 januárjában megkezdte barátainak és rokonainak a magas állásokba helyezését.

2005 februárjában azonban váratlanul meghalt Zurab Zsvania miniszterelnök. A hivatalos álláspont szerint egy hibás gázmelegítő miatt gázmérgezésben halt meg. Ezt a magyarázatot azok, akik közelebbről ismerik a grúziai viszonyokat, a mindennapos gyilkosságokat, bűncselekményeket, a társadalmi elfajulás és bomlás mértékét, soha nem fogadták el. Zsvania halálát követően hamarosan meghalt a grúz miniszterelnök hivatalának egyik vezetője, Georgi Khelashvili, állítólag öngyilkos lett egy napra rá, hogy főnöke, Zsvania életét vesztette. Szaakasvili környezetének több tagja is közreműködhetett a miniszterelnök halálában. Gia Khurashvili, grúz közgazdász még Zsvania halála előtt cikket jelentetett meg a Rosanans című lapban, amelyben beszámol arról, hogy a kormányfő ellenzi Grúzia fő gázvezetékének az eladását. Khurashvilit magát is, a lap főszerkesztőjével együtt, életveszélyesen megfenyegették.

Több szakértő is az energiahordozó vezetékek körüli vitára vezeti vissza Zsvania meggyilkolását. Zsvanianak a testvére, Georgi is jelzést kapott, hogy meggyilkolják a miniszterelnököt. Amikor pedig az amerikai külügyminisztérium meghívására Zsvaniat Washingtonban kitüntették a szabadság érdeméremmel, Szaakasvili dühében halálsápadt lett, mert felismerte, hogy Zsvania veszélyes riválissá vált számára.

A ma 41 éves grúz elnök ügyesen használta a tömegtájékoztatást, és úgy állította be magát, mint a korrupció elleni küzdelem rettenthetetlen harcosát. Egyidejűleg családjának számos tagját nagy jövedelemmel járó kormányzati állásokba helyezte, egyikük a Baku-Ceyhan kőolaj- és földgázvezeték program fő tanácsadója lett. Elnökként a hivatalos Amerika kedvenc demokratája, tömeges letartóztatásokat hajtott végre, bebörtönözve és megkínozva politikai ellenfeleit. A korrupciót rekordméretűvé növelte. Szaakasvili valójában egypárti uralmi rendszert vezetett be egy látszat ellenzékkel, amelynek átengedte a parlamenti helyek kis részét. A grúz demokratúrának ez a megszemélyesítője a maga számára Ceausescu-hoz, Románia egykori kommunista önkényúrához, méltó palotát építetett Tbiliszi külvárosában. Szaakasvili 2005-ig a Soros Alapítvány New Yorki központjából kapta fizetését.

A Columbia Egyetem egykori diákját a Fehér Házban meghatározó szerephez jutott neo-konzervatívok és izraeli szövetségeseik is felkarolták, és a korábban orosz uralom alatt álló, de ma már az Egyesült Államok barátjának számító demokratikus állam modelljeként reklámozták. Grúziában azonban a lakosság jelentős része megtapasztalhatta a megfélemlítést, és azt, hogy a Szaakasvili-rendszer gépezetét megvesztegetéssel kell olajozni, hogy jól működjön. A választásokra is a tömeges választási csalás volt a jellemző.

Amerikai pénz, katonai kiképzők és tanácsadók, valamint hírszerzőügynökök nagy számban érkeztek Grúziába. Megjelentek az izraeli fegyverkereskedők, üzletemberek és hírszerző szervezetek. Szaakasvili több, mint 200 millió dollár értékben vásárolt fegyvereket, a Bush-kormányzat pedig szemrebbenés nélkül megszegte azokat a megállapodásokat, amelyeket az Egyesült Államok még Gorbacsovval kötött. Ezek szerint nem terjesztik ki a NATO-t azokra az országokra, amelyek korábban a tulajdonképpeni Szovjetunióhoz tartoztak. Ezeket az írásban is rögzített megállapodásokat már Clinton elnök is megszegte. Az erélytelen és határozatlan, beteges és gyengejellemű Jelcin elnökségének az idején a tudatosan csődbe juttatott Oroszország tehetetlen volt a Nyugat szószegéseivel szemben.

Putyin elnöksége során Oroszország fokozatosan visszaszerezte önrendelkezésének egy részét, hiszen Jelcin ideje alatt nemcsak az orosz nemzeti vagyont hordták szét a nemzetközi pénzimpériumhoz tartozó vagy velük szövetkezett oligarchiák, hanem magának az államnak a funkcióit is kisajátították, illetve megbénították. Az orosz állam odáig süllyedt, hogy nemcsak a bányászokat meg a pedagógusokat nem tudta hosszú hónapokon át fizetni, de az orosz hadsereg tisztjei is több, mint fél éven át fizetés nélkül maradtak. Mindezt azért következhetett be, mert a gátlástalan és cinikus új vagyonos réteg az adófizetési kötelezettségének sem tett eleget. Nos, Putyin ezt a szabadrablást szüntette meg, és ez már elég volt ahhoz, hogy Oroszország elindulhasson a felemelkedés útján. Ezt a törekvését csak megtámogatta, hogy az energiahordozók rekordmagasságot elérő áraiból jelentős jövedelemhez jutott.

A cinizmusról és kétszínűségről közismert neo-konzervatív körök azonnal Münchent emlegették, és a II. világháborút megelőző többi mítoszra hivatkoztak. Az a neo-konzervatív Bush, aki elrendelte Afganisztán, Irak és Szomália invázióját (és máig nem zárja ki egy Irán elleni háború lehetőségét), kezdte Moszkvát agresszióval vádolni. Mindez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi orosz vezetők szentek lennének. Ha valaki ilyen szenteket keres, akkor legjobb, ha a templomi angyalkák szobraihoz járul, mert azok bizonyára nem követnek el bűnöket. Putyin természetesen Oroszország további leépülését akarta megakadályozni, amikor keményen elfojtotta a csecsenek függetlenedési törekvéseit. A csecsen konfliktus hátterében is az olajvezeték probléma húzódott. Egy függetlenné vált Csecsen Köztársaság – Grúziához hasonlóan – lehetővé tette volna kizárólag nyugati ellenőrzés alatt álló kőolaj-és földgázvezeték megépítését, Oroszország kizárásával.

A moszkvai vezetés – eltérően a csecsenek önrendelkezésétől - most együttérzően beszél az oszétok önrendelkezési jogáról, akik szabadulni akarnak a velük szemben kemény nacionalizmust érvényesítő grúz uralomtól. A reálpolitika azonban gyakran elkerülhetetlenné tesz ilyen kettős-viszonyulást. De itt is szükséges a mértéktartás. A csecsen problematikához hozzátartozik, hogy bizonyíthatóan részt vettek benne nyugati titkos szolgálatok, elsősorban a brit hálózatok. Erre vonatkozóan kellő számú bizonyíték került napvilágra.

Ki Szaakasvili megbízottja 

Washingtonban?

Randy Scheunemann kétszemélyes - hivatásos lobbizással foglalkozó - cége, az „Orion Strategies” 2007 januárjától 2008 márciusáig 290 ezer dollárt kapott Szaakasvilitől. Ezt a pénzt azért kapta a Washingtonban hivatalosan is külföldi állam, Grúzia ügynökeként nyilvántartott lobbizó, hogy érje el Grúzia mielőbbi felvételét a NATO-ba, és így ez a bizonytalan belső helyzetű kaukázusi ország a NATO védőernyője alá kerülhessen. Az Észak-Atlanti Szerződés egyik legfontosabb rendelkezése az, hogy ha valamelyik NATO-tagállamot támadás ér, akkor az a NATO összes tagállama elleni támadásnak számít "a mindenki egyért. és egy mindenkiért" elv alapján. Ezért bármely tagállamot ér támadás az Casus Bellinek (háborús oknak) számít, mégpedig úgy, hogy Casus Foederis-t (szövetségi esetet)  képez. E nemzetközi jogi szakkifejezések azt jelentik, hogy olyan háborús ok következett be, amely egyben szövetségi esemény, azaz olyan ok, amely a katonai szövetség egészének az együttes fellépését váltja ki a NATO-szerződés rendelkezései értelmében.

Ha tehát Scheunemann megbízójának a kívánságát teljesíteni, akkor Amerika máris arra kényszerülne európai szövetségeseivel együtt, hogy háborút viseljen Oroszországgal szemben az ingatag belső helyzetű Grúzia érdekében. Scheunemann tehát azért kapott busás fizetést, hogy amerikaiak harcoljanak és haljanak meg egy számukra teljesen érdektelen háborúban. Még Robert Gates Amerika jelenlegi védelmi minisztere is azt mondta, hogy „45 éven át arra törekedtünk, hogy elkerüljük a fegyveres összeütközést Oroszországgal, és nem fogunk most egy ilyet felvállalni.” Bush elnök is megerősítette, hogy Amerika nem ad katonai választ Oroszország grúziai fellépésére.

Ez annak a realitásnak a józan belátása, hogy Oroszország ellenőrzi Dél-Oszétiát és Abháziát, valamint egy kisebb sávot Grúziában, és mindez nem képez háborús okot. Ennek a fényében értelmetlen mindaz, amit a két elnökjelölt: McCain, Obama, valamint két hivatalban lévő politikus, Bush elnök és Merkel, német kancellár mondanak, hogy Grúziát be kell léptetni a NATO-ba.

Scheunemann azonban nemcsak Grúziától kapott jelentős összegeket azért, hogy beléptesse az országot a NATO-ba, hanem busásan megfizette szolgálatait Románia és Lettország is. E két országnak sikerült a NATO védelmi-garanciákat megszerezni, és majdnem ez volt a helyzet Grúziával is, hiszen Bush elnök Bukarestben már kezdeményezte a NATO-ba történő felvételét.

Nos, ki ez a Randy Scheunemann? Biztonsággal állíthatjuk, hogy meggyőződéses háborúpárti, és a neo-konzervatív érdekcsoport hálózatának a tagja. Egyik aláírója a „Project for the New American Century” nevű neo-konzervatív kutatóközpont Clinton korábbi amerikai elnökhöz intézett levelének. Ebben a PNAC négy évvel 2001. szeptember 11. tragikus eseményei előtt már sürgeti az Irak elleni háború megindítását. Scheunemann aláírta azt a PNAC által Bush elnökhöz intézet ultimátumot is, amelyben 9/11 követő kilencedik napon a neo-konzervatív érdekszövetség megfenyegeti Busht arra az esetre, ha nem indítana háborút Irak ellen. Scheunemann a „Committee for the Liberation of Iraq” (Bizottság Irak Felszabadítására) nevű propaganda frontszervezet ügyvezető igazgatójaként Ahmad Chalabi ügynöke volt, és hatékonyan közreműködött az amerikaiak megtévesztésében és az Egyesült Államoknak az Irak elleni háborúba történő beléptetésében.

A kudarcot vallott grúz elnöknek ez a washingtoni ügynöke jelenleg McCain republikánus elnökjelölt fő politikai tanácsadója, egy potenciális új Henry Kissinger, vagy Zbigniev Brzezinsky, ha John McCain bekerülne a Fehér Házba. Scheunemann ma a neo-konzervatív érdekcsoport fő ügynöke McCain táborában, és ha számításba vesszük, hogy ennek az érdekcsoportnak sikerült Amerikát belerántania az Afganisztán és az Irak elleni háborúba, most pedig egyre erősebben készíti elő az Irán elleni háborút, akkor már képet alkothatunk arról, mennyire veszélyes az a politika, amit Oroszországgal szemben a nagyhatalmi versengés keretében folytatnak.

A nagyhatalmi sakkjátszma titkos háttere

Figyelemre méltó az a hipotézis, amelyet Mike Whitney, a tekintélyes ausztrál újságíró és közéleti személyiség, fejtett ki az Interneten 2008. augusztus 21-én közzétett írásában. Ebben arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a neo-konzervatív érdekcsoportok robbantották-e ki a kaukázusi villámháborút? Már utaltunk rá, hogy Putyin még Oroszország elnökeként elutasította Bush egyoldalú döntését Koszovó függetlenségéről. Szerbia, amely hagyományosan Oroszország szövetségese, ezt a döntést ellenezte. Koszovó elszakadása egyben az ENSZ alapokmányának a megszegése is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa soha nem hagyta jóvá ezt a döntést.

Moszkvának azt a magatartását, amelyet a kaukázusi háborúban tanúsított, a koszovói függetlenség kikiáltásával is kapcsolatba kell hozni. Ha Koszovó elszakadhat Szerbiától, akkor Dél-Oszétia is megteheti ugyanezt kiválva Grúziából. Már tudunk arról, hogy izraeli tanácsadók Grúziában a konfliktust megelőzően megállapodást akartak kötni Moszkvával. E szerint Oroszország nem szállítana csúcstechnológiájú védelmi rendszereket Iránnak. Mike Whitney azt feltételezi - hangsúlyozom feltételezi! - hogy Putyin megállapodott titokban Izraellel: beszünteti Iránnak a csúcstechnológiájú fegyverrendszerek eladását, ha Izrael cserébe belemanőverezi a szűklátókörű Szaakasvilit Dél-Oszétia megtámadásába. Ez jó alkalmat nyújtana Oroszországnak egy védelmi jellegű ellentámadásra, és Dél-Oszétia tényleges és végleges annexiójára.

A kérdés az volt: hajlandók-e a neo-konzervatív politikacsinálók elhomályosítani a forrófejű Szaakasvili látását csak azért, hogy leállítsák az Iránba irányuló orosz fegyverszállításokat? Egyelőre semmi biztosat nem lehet tudni. Tény viszont az, hogy az orosz fegyveres erők már jó előre felkészültek egy nagy erejű ellentámadásra, ami arra utal, hogy időben és kellően tájékozottak voltak.

Mike Whitney írásában idéz George Friedman „The Russo-Georgian War and the Balance of Power” (Az orosz-grúz háború és a hatalmi egyensúly) című cikkéből, amely a Stratfor-ban jelent meg. (A Stratfor a világ vezető online fóruma, amely elsősorban geopolitikai információkat, hírszerzési adatokat szolgáltat képzett, hivatásos hírszerzők és elemzők közreműködésével. A Stratfor közread nyomtatott formában is bizalmas tájékoztatásokat magánszemélyek, globális multinacionális cégek, valamint állami és kormányzati szervezetek számára. A Stratfort dr. George Friedman alapította 1996-ban, és központja a texasi Austinban van.) Idézünk George Friedman cikkéből:

„Az Egyesült Államok mintegy 130 katonai tanácsadót alkalmaz Grúziában, civil tanácsadókkal, szerződéskötőkkel, akik a grúz kormányzat és a grúz üzleti élet minden vonatkozásával foglalkoznak. Elképzelhetetlen, hogy az amerikaiak ne tudtak volna a grúz mozgósításról és szándékokról. Az is elképzelhetetlen, hogy az amerikaiak ne tudtak volna arról, hogy Oroszország jelentős erőket vont össze a Dél-Oszét határon. Az amerikai műszaki hírszerző szolgálat a műholdas fényképekről és a robot-légifelderítő eszközökből nyert információk alapján ne tudott volna arról a tényről, hogy több ezer főnyi orosz fegyveres erő foglalt el előretolt állásokat. Az oroszok világosan tudták, hogy a grúzok támadásra készülnek. Hogyan lehet az, hogy az Egyesült Államok nem tudott az oroszokéról? Valóban, tekintettel az orosz csapatok helyzetére, hogyan hagyhatták figyelmen kívül a hírszerző elemzők azt a lehetőséget, hogy az oroszok csapdát állítottak abban a reményben, hogy egy grúziai invázió igazolhatja a saját ellentámadásukat?”

Whitney rámutat, hogy az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet – különösen Irán – sokkal fontosabb, mint a Kaukázus. Az Egyesült Államok rá akarja venni az oroszokat, hogy vegyenek részt az Irán elleni szankciókban. Még ennél is fontosabb, hogy ne adjanak el az oroszok fegyvereket Iránnak, különösen tartózkodjanak a nagyon hatékony S-300 típusú légvédelmi rendszer átadásától. Grúzia mellékes ügy az Egyesült Államok számára. Irán a fontos ügy. Az oroszoknak módjában áll komoly nehézségeket támasztani az Egyesült Államoknak nemcsak Iránban, hanem olyan országokban is, mint Szíria, ahova ugyancsak szállíthatnak csúcstechnológiájú fegyvereket.

George Friedman elemzése a neo-konzervatív elgondolásokat megerősíti. Elképzelhető, hogy a „valamit valamiért” módszer segítségével így tudták rávenni a neo-konzervatív érdekcsoportok a jelenlegi orosz vezetést arra, hogy Irán ne kaphassa meg a csúcstechnológiájú orosz védelmi fegyvereket. Ha valóban szerepet játszottak ilyen háttérmegfontolások, akkor a neo-konzervatív stratégáknak mindössze Szaakasvilit kellett megtéveszteniük, mert ezután a dolgok már maguktól mennek a saját logikájuk szerint. Ténylegesen annak lehetünk tanúi, hogy ezúttal is előálltak nem szándékolt következmények. Így például a Bush kormányzat lehetősége a Kaszpi-medence energiahordozóinak a Nyugat számára való biztosítására, továbbá Grúzia NATO-hoz történő csatlakozása vonatkozásában jelentősen meggyöngültek.

Whitney is tudja, hogy ez a hipotézise még tényekkel történő alátámasztást igényel. Úgy véli azonban, hogy ahol konfliktusok robbannak ki, ott előbb-utóbb megtalálják a neo-konzervatívok újlenyomatait is.

A Bilderberg Csoport és a nagyhatalmi 

vetélkedés

Az egyetlen valódi szuperhatalom, a Pénzimpérium – amelyet mi Orwelliának nevezünk – 1954 óta rendszeresen tanácskozásra hívja meg a világelit legfontosabb személyiségeit. A Bilderberg Csoport tagjai a világ leghatalmasabb döntéshozó szervezetei és azok képviselői. Kezdettől fogva a szigorú titkolózás veszi körül, és ma már tud a világ ennek a nagyhatalmú csoportnak a működéséről, de továbbra is az áthatolhatatlan titkolódzás körülményei között működik. Még internetes honlapjuk sincs. Ebben a mondjuk úgy, félig titkos fontos intézményben, amelyet elemzők a világinformális árnyékkormányának, egyfajta világkormánynak tartanak, részt vesznek Észak-Amerika és Nyugat-Európa politikai, pénzügyi, korporációs, katonai és tömegtájékoztatási intézményeinek legfelső vezetői. Szemben a háttérhatalom másik intézményével, a Trilaterális Bizottsággal, amely szorosan együttműködik Ázsia vezető államaival, Japánnal, Kínával és Indiával, a Bilderberg Csoport igazi árnyékvilágkormány, amely valóban dönt a világstratégia legfontosabb kérdéseiről.

A 2008 évi Bilderberg tanácskozást ezúttal is a legnagyobb titoktartása közepette Amerika Virginia nevű tagállamában, Chantilly városkában tartották a Westfields Marriott nevű luxusszállóban június 5-től június 8-ig. Az 56. Bilderberg tanácskozáson megvitatták a nukleárisfegyver-mentes világ, a kibernetikus terrorizmus, Afrika, Oroszország kérdését, a világ pénzügyi helyzetét, a protekcionizmust, az Egyesült Államok és az Európai Unió viszonyát, az afganisztáni és a pakisztáni helyzetet, a Nyugat viszonyát az iszlámhoz, valamint kiemelten foglalkoztak az Irán elleni háború lehetőségével. A 140 résztvevő kétharmada Európából, a többi Észak-Amerikából érkezett. Egy-harmaduk politikus és magas beosztású kormányzati képviselő, kétharmaduk pedig a pénzügyi, az ipari, a munkaügyi, az oktatási és a tömegtájékoztatási intézmények vezetőiből állt.

A résztvevők listája a következő honlapon olvasható:http://www.americanfreepress.net/html/bilderberg_list_2008.html. Úgy tűnik, mintha a republikánus és a demokratapárti elnökjelölt nem vett volna részt a tanácskozáson, de távollétüket egyik fél sem erősítette meg, amiből arra is lehet következtetni, hogy mégiscsak jelen voltak valamilyen formában. Ott volt még Condoleeza Rice külügy-, és Robert Gates védlemi miniszter. A nagyhatalmú Federal Reserve System-et (FED), annak elnöke, Ben Bernanke képviselte.

A Bilderberg találkozókat viszonylag kis létszámú, rugalmas, informális összejöveteleknek tekintik, ahol állítólag nem készülnek hivatalos feljegyzések és formális döntéseket sem hoznak. Ennek megfelelően csak szóban fogalmazzák meg a kívánatos döntéseiket, amelyekről a résztvevők nem szavaznak. A kiadott tájékoztatók is csak semmitmondó közlemények. A résztvevőkkel kapcsolatban is azt hangsúlyozzák, hogy tudásuk, tapasztalatuk és tekintélyük alapján kapnak meghívást, és nem hivatalos rangjuk miatt. Magyar részről már korábban Surányi György, a Nemzeti Bank volt elnökének a nevét is olvashattuk a meghívottak listáján. Chantillyben a Fidesz kormány külügyminisztere, Martonyi János képviselte Magyarországot. Magyar származású személyek, mint például George Soros, is szerepeltek a Bilderberg tanácskozások résztvevői között, de ők nem a magyarság képviseletében vettek részt.

Irán kérdését, a Közel-Keleti helyzetet, a terrorizmus elleni háború kérdéseit, beleértve az Oroszországhoz való viszony kérdéseit már megvitatták a Bilderberg Csoport tagjai 2006-ban, a kanadai Ottawában tartott tanácskozáson is. Chantillyben mind Robert Gates, mind Condy Rice arra szólította fel a Bilderberg tanácskozás európai résztvevőit, hogy támogassák az Irán elleni támadást. Mindketten keményen lobbiztak (a nagy titoktartás ellenére kiszivárgott hírek szerint) egy Irán elleni gyors és elsöprő erejű támadás érdekében. Kísérletet tettek olyan konszenzus kialakítására, amely a Bilderberg Csoporton belül az Iraki háború idején 2002-ben kialakult. Az idei Bilderberg tanácskozáson azonban nem várt ellenállásba ütköztek.

A Bilderberg Csoportban elhangzó ellenvetések is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Bush elnök csak feltételes hozzájárulását adta egy Irán ellen végrehajtott izraeli légi csapás támogatásához. Az Arutz Sheva (Israeli Media Network) tette közzé 2008. július 13-án, hogy egy magas beosztású tisztviselő a Pentagonban arról tájékoztatta: Bush elnök hozzájárult az Irán elleni csapáshoz, ha a szakciók és a többi nem katonai jellegű eszköz alkalmazása eredménytelen maradna. Az Arutz Sheva-nak ezt a nem megerősített jelentését úgy értékelték, hogy Izrael sárga fényjelzést kapott (Amber Light) zöld jelzés helyett. A legfelső szintű amerikai katonai vezetők elleneznek egy Irán elleni légi csapást, elsősorban annak politikai és gazdasági következményei miatt. A sárga fény azt jelenti, hogy Izrael folytathatja az előkészületeket, riadókészültségben állhat egy azonnali támadás végrehajtására, és minderről időben kell jelzést adnia.

A sárga jelzést a zöld fénytől az különbözteti meg, hogy Izrael nem számíthat az Egyesült Államok katonai támogatására egy ilyen légi-csapáshoz, mondta a már hivatkozott magas rangú Pentagon tisztségviselő. Annak ellenére, hogy Izrael hajtja végre a feltételezett iráni nukleáris fenyegetés elhárításának kényes feladatát, az izraeli légierő nem kap engedélyt arra, hogy üzemanyagot vehessen fel az iraki amerikai légitámaszpontokon. Ezek ellentmondanak azoknak a jelentéseknek, hogy az izraeli légierő bizonyos egységei máris jelen vannak Irakban, és gyakorolják az áthaladást és az üzemanyag-felvételt. Úgy tűnik, hogy a Bilderberg Csoport aggodalmai miatt Amerika Izraelre hagyja: egyedül kezelje az Iránból várható esetleges nukleáris fenyegetést. A Pentagon képviselője szerint a Bush kormányzat nem támadja meg Iránt. Erről már megszületett a döntés. Ugyanakkor az elnök valóban aggódik az Izrael elleni esetleges nukleáris fenyegetés miatt, és nem hiszi, hogy Iránt az erőn kívül bármi más eltéríthetné.

Ugyanez a forrás azt is közölte: ha nincs szilárd terv, akkor a sárga fény soha nem fordul át zöldre. Izrael Irán elleni támadásának amerikai támogatása a Pentagonon belül erős ellenállásba ütközött, elsősorban azért, mert az amerikai stratégák tartanak az iráni ellenlépésektől, amelyek veszélyeztethetik az Irakban és az Afganisztánban állomásozó amerikai katonák életét.

Izrael félelme attól, hogy Irán potenciális atomhatalommá válva veszélyeztetheti Izrael jelenlegi stratégiai helyzetét, megfosztva őt a jelenlegi nukleáris monopóliumából származó előnyöktől, esetleg valóban rábírta az izraeli vezetést arra, hogy Oroszországot a hátsó kapun bevonva állítsa a maga oldalára, és így érje el: Moszkva ne szállítson Izrael potenciális ellenfelének csúcstechnológiájú védelmi fegyvereket.

Az emberi civilizáció azonban sajátosan működik. Az abházok és az oszétok félnek a nagyhatalmú és ezzel a hatalommal visszaélő grúz többségtől. Grúzia, a viszonylag kis ország fél a nagyhatalmú és hatalmukkal gyakran visszaélő oroszoktól. Oroszország retteg az őt egyre jobban körülkerítő Egyesült Államoktól, amely meg akarja fosztani a biztonságát szavatoló ballisztikus rakéták nyújtotta védelemtől. (Az amerikai globális rakétavédelmi pajzs valódi célja ugyanis az első nukleáris csapásmérés monopóliumának a biztosítása. Ily módon egy váratlan nukleáris csapást nem követhetne ellentámadás, mert a ballisztikus rakétákat a globális rakétavédelem megsemmisítené.) Oroszország attól is fél, hogy Amerika elveszi tőle azoknak a közép-ázsiai energiahordozóknak az ellenőrzését, amelyek hagyományosan az orosz érdekszférába tartoztak.

De kitől fél az Egyesült Államok? Az Egyesült Államok a Pénzimpériumtól, ettől a rejtőzködő, de nagyon is létező valódi szuperhatalomtól fél. Nem véletlen, hogy ennek a rejtőzködő birodalomnak a struktúrái választják ki a mindenkori amerikai elnököt, és mindazokat a döntéshozókat, akik az Egyesült Államokat irányítják.

Woodrow Wilson az Egyesült Államok 28-ik elnöke mondta 1920-ban, hogy „az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a legnagyobbjai is félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy hatalom, amely olyan szervezett, kifinomult és mindenre figyelő, olyan összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan, amikor elítélőleg nyilatkoznak róla.” Ehhez már csak F. D. Roosevelt szavait tesszük hozzá, aki Amerika 32-ik elnöke volt: „A politikában semmi sem történik véletlenül. Ha valami megtörténik, biztosak lehetünk abban, hogy ez így lett eltervezve.”

Amerika irányítói tehát a Pénzimpérium nagyhatalmú uraitól rettegnek. De kitől félnek a Pénzimpériumnak az urai? Ők attól rettegnek, hogy egyszer csak a világ népei felismerik az őket fosztogató és az élet megmaradáshoz szükséges környezetet pusztító pénzuralmi rendszernek az alapvető hibáit, és felszámolva a globális magán-pénzmonopóliumot visszaállítják az emberiséget ingyenes közszolgáltatásként megillető közpénzrendszert. Ők egy ilyen világtörténelmi fordulattól félnek.

Térjünk vissza napjaink grúzai eseményeihez.

Ami jár a grúzoknak, nem jár az 

abházoknak és az oszétoknak

Abházia, amely egy hagyományos fekete-tengeri üdülőterület, külön nyelvet beszélő, és valamikor autonómiával rendelkező lakossággal, saját kultúrával és történelemmel rendelkezik. Ugyanezt lehet elmondani Dél-Oszétiáról is, amely azonban viszonylag szegény, ritkán lakott terület az orosz-határ mentén. Amikor a Szovjetunió felbomlott, mindkét térség nyomban el akart szakadni a felettük kemény uralmat gyakorló grúzoktól, és ezért Dél-Oszétiában 1990-ben, Abháziában pedig 1992-ben véres konfliktusokra került sor.

A grúzok és az oszétok között már 1989-ben kiéleződött az ellentét, és a térségbe rendfenntartás céljából bevonultak a szovjet hadsereg egységei. A zavargások 1990-ben folytatódtak, és a dél-oszétiai közigazgatás vezetői bejelentették, hogy el kívánnak szakadni Grúziától. 1991 december elején Jelcin találkozott a Fehér-Oroszországban, (Belaruszban) lévő Belovezsszkaja Puscsa nevű vadásztelepülésen Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz vezetővel, és december 8-án elhatározták, hogy eltörlik a Szovjetuniót, és kikiáltják az Uniót alkotó 15 köztársaság függetlenségét.

Minthogy a Nyugat háttérben tevékenykedő legfelső döntéshozói a rendelkezésükre álló rejtett kapcsolatrendszerrel már korábban eldöntötték a Szovjetunió felbomlasztását, így a már kulcshelyzetben lévő szabadkőművesek és más hálózati emberek segítségével ezt a jól előkészített tervet megvalósíthatták.

Jelcin maga is szervesen beépült a rejtett hálózatokba, és később nyíltan is megkapta a Máltai Lovagrendbe való felvételét a velejáró díszekkel. Elmondhatjuk, hogy a Jelcin, Kravcsuk és Suskevics által hozott történelmi horderejű lépés megfelelt a Pénzimpérium legfelső vezetőinek, ugyanakkor az akkor érvényes szovjet alkotmány szabályait durván megszegte, mert 9 hónappal azon népszavazás után került rá sor, amikor a szovjet állampolgárok 76%-a a Szovjetunió megmaradása mellett voksolt. A választói akaratnak ez a semmibevevése nyíltan alkotmányellenes és antidemokratikus volt.

Visszatérve Grúziára, amely ezzel az aktussal formailag független állammá vált, az új köztársasági elnök Zviad Gamszahurdia lett, aki korábban harcos, másként-gondolkodó ellenzékiként szerzett nemzetközi hírnevet magának. (Többek között a magyarok mellett is kiállt 1956-ban, vállalva ennek a súlyos következményeit.) Ez a szamizdatos múltja miatt joggal demokratának tekintett közéleti személyiség mihelyt átvette a hatalmat, régi-vágású zsarnoknak bizonyult, aki rászabadította politikai ellenfeleire a milíciáját. A grúz társadalom ezt hamarosan megelégelte. Lázadás tört ki, amely elmozdította a helyéről a szabadság és az önrendelkezés egykori bajnokát. Gamszahurdia nem fogadta el lemondatását, és egy hegyi faluban a kormánycsapatokkal folytatott összetűzésben vesztette életét.

A Szovjetunió széthullása és Grúzia függetlenségének elnyerése nem változtatott a dél-oszét szakadárok törekvésein. Az oszétok 1991-ben és 1992-ben két véres háborút is vívtak a Tbiliszi kormány csapataival. A második háború a dagoniszi megállapodással ért véget, amely egyebek között rögzítette a FÁK (Független Államok Közössége) és Oroszország békefenntartó szerepét. Ez ténylegesen önálló politikai képződménnyé alakította át Dél-Oszétiát.

Amikor Eduard Savardnadze lett Grúzia elnöke, Dél-Oszétiában enyhült az elszakadást követelő tömegnyomás. Amikor azonban a nyíltan orosz-ellenes Szaakasvili lett az elnök 2004-ben, a szeparatizmus hívei ismét aktivizálódtak, mivel az új elnök nem titkolta: ha kell, erőszakkal is visszatereli Dél-Oszétiát a grúz fennhatóság alá. Az oszétok 2006-ban nyilvánították ki elszakadási szándékukat, a grúzok viszont ezzel egyidejűleg arról szavaztak, hogy Dél-Oszétia továbbra is maradjon a grúz állam része. Szaakasvili mindent elkövetett, hogy az orosz békefenntartókat nemzetközi békefenntartókkal váltsa fel. Ezek a próbálkozásai nem jártak sikerrel. Moszkva szoros kapcsolatokat ápol a gyakorlatilag független Dél-Oszétiával, valamint Abháziával, és a lakosság többsége orosz útlevélhez jutott. A belső fizetőeszköz is az orosz rubel lett.

Dél-Oszétia államfője 2001-ben Eduard Kokojti lett, akit 2006-ban újraválasztottak. Kokojti Oroszországot tekinti a kaukázusi biztonság szavatolójának, és szoros kapcsolatot tart fenn Abháziával. Az abház vezetőkkel együtt kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván Oroszországhoz. Az egyik feltételezés, hogy miért támadt rá Szaakasvili rakétákkal Csinvalli lakosaira az, hogy így akarta felszámolni a Grúzia NATO csatlakozását akadályozó belső konfliktusokat.

Hering József, aki hosszú időn át teljesített tényleges katonai szolgálatot az izraeli hadseregben, és kiválóan beszél ivrit nyelven, (ez a héber nyelvnek mai, Izrael államban használt formája, azaz az új héber nyelv) írja a hunhir.hu internetes lapon, hogy Szaakasvili grúz elnök 2008. augusztus 21-én kijelentette:

„Grúziát tulajdonképpen az izraeliek uralják, és ő maga az Elbit és az Izraeli Légi Ipari Vállalat képviselője hazájában ’Nálunk izraeliek hozzák meg a döntéseket a háború és a béke ügyében’ – Idézik Szaakasvilit a héber nyelvű Máhláká Risoná nevű izraeli világhálós hírportálon.”

Hering tájékoztatása szerint újságírók megkérdezték Szaakasvilit, hogy az orosz rosszallás miatt Izrael beszünteti-e a fegyverszállítmányokat Grúziának. A grúz elnök azt válaszolta, hogy erről, mármint a beszüntetésről, nem tud semmit. Szaakasvilit azokról a zsidókról is kérdezték, akik a háború kitörése után elmenekültek Grúziából. Erre Szaakasvili így válaszolt: „Nézze, két kettős-állampolgárságú zsidó miniszterem is van a grúz kormányban, s így nálunk izraeliek hozzák meg a fontos döntéseket a háború és a béke ügyében.”

A grúz védelmi-miniszter a 30 éves David Kazarsvili. 14 éves korában kivándorolt Izraelbe, de másfél év után visszatért Grúziába, ahol 26 éves korában már pénzügyminiszter volt, majd később a hadügyi tárcát kapta meg. A grúz kormány másik zsidó-származású és kettős-állampolgárságú tagja Timur Jákobsvili, aki Izrael reintegrációügyi minisztere.

Ugyancsak Hering József tájékoztat minket arról 2008. augusztus 10-én kelt írásában, amely szintén az Interneten olvasható, hogy a háború kirobbanásakor Szaakasvili Washingtontól és az Európai Uniótól várt gyors segítséget. Háborús erőfeszítéseit azonban csak Izrael támogatja, de ő is csak közvetetten. A grúz elnök közvetlen környezetében több mint ezer izraeli katonai tanácsadó tevékenykedik, akiket a helybeli őrző-védő biztonsági szolgálatok is foglalkoztatnak. Az izraeli tanácsadók képezik ki a grúz katonai kommandós egységeket, a légierő, a haditengerészet, a tüzérség, és a katonai titkosszolgálat embereit. Tbilisziben a kormányzati negyedet is izraeliek biztosítják.

Moszkva figyelmeztette Izraelt: hagyjon fel a grúz hadsereg támogatásával. A grúzok is figyelmeztetést kaptak, hogy ne folytassák a harci cselekményeket, mert akkor az orosz légierő bombázza a kőolajat és földgázt szállító vezetékeket. A DEBKAfile nevű izraeli hébernyelvű hírportál szerint az izraeli tanácsadók a háború kirobbanása előtt igyekeztek rávenni Szaakasvilit, hogy ne vezényelje a grúz katonákat Dél-Oszétiába. A grúz elnök azonban nem hallgatott rájuk.

Hering József úgy látja, hogy a kaukázusi konfliktus mögött is az energiahordozók feletti ellenőrzés körüli hatalmi harc húzódik meg. A nyugati és az izraeli olajtársaságok szeretnék az Grúzián áthaladó Azerbajdzsáni olaj és a Türkmenisztáni gázvezetéket rákapcsolni a Törökország felé tartó vezetékre. Oroszország ezzel szemben azt akarja, hogy az említett vezetékeket az orosz rendszerhez kapcsolják. Ebben az esetben az azeri kőolaj és a türkmén földgáz orosz területen menne keresztül. Izrael abban érdekelt, hogy a Kaszpi-tenger medencéjében kitermelt kőolaj és földgáz  Dél-Törökországba érkezzen, onnan pedig az izraeli Askelon földközi-tengeri kikötőbe. Askelon-ból az energiahordozókat továbbítanák Izrael vörös-tengeri kikötőjébe, Ejlátba. Innen kerülne továbbszállításra a távol-keleti fogyasztókhoz.

Koszovó és Dél-Oszétia

A globális pénzimpérium tulajdonában lévő világ-tömegtájékoztatás teljes hangerővel állítja, hogy az agresszív Orosz Medve kísérletet tett egy kis szuverén állam elfoglalására hasonló módon, ahogyan azt szovjet elődje tette 1956-ban Magyarországon, vagy 1968-ban Csehszlovákiában. A pénzzel irányított tömegtájékoztatás első áldozata ezúttal is az igazság. A háborút az amerikai és izraeli katonai szakértők által kiképzett grúz hadsereg indította 2008. augusztus 7-ről 8-ra virradó éjjel azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megsemmisítsék a Dél-Oszétia függetlenségét követelő szeparatista erőket. Azok, akik engedélyt adtak Szaakasvilinek erre a véres dámadásra a dél-oszét lakosság ellen, elszámították magukat. A grúz elnök valójában arra tett kísérletet, hogy Amerikát is bevonja katonailag az oszét függetlenségi törekvések elfojtásába.

Oroszországnak nem célja, hogy Grúziát visszakényszerítse az Orosz Föderációba. Ugyanakkor érdekében állt, és lehetősége is volt arra, hogy katonailag is támogassa a dél-oszétok függetlenedési törekvéseit Grúziától. Nem Moszkva kezdeményezte, de kihasználta ezt a konfliktust arra, hogy demonstrálja: kész és képes arra, hogy ellenálljon annak az Amerikának, amely nemzetközi jogilag kétséges módon folytat háborút Afganisztánban és Irakban. Maga Gorbacsov is úgy ítélte meg, hogy Oroszországnak nem volt más lehetősége, mint fellépni a dél-oszétok oldalán.

Medvegyev és Putyin joggal hivatkozik a grúziai beavatkozása kapcsán arra, ahogyan a Nyugat járt el Szerbia egyik tartományában, Koszovóban. Ha jár Szerbia egyik tartományának az elszakadás és a független államalapítás joga az etnikai összetétel alapján, és az ottani lakosság önrendelkezési jogának a figyelembevételével, akkor ugyanez a jog jár a dél-oszétoknak is, hiszen az itteni lakosság is több - nyugati megfigyelők által ellenőrzött - szavazáson már egyértelműen kinyilvánította: független államként kíván létezni, és arra törekszik, hogy egyesüljön Észak-Oszétiával. Nehéz megmagyarázni a kettős-mércének ezt a nyilvánvaló alkalmazását. Ha jár Grúziának a területi integritás megtartásához való jog, akkor ugyanez miért nem járt Szerbiának?

Carla Del Ponte, az egykori Jugoszlávia ügyében illetékes hágai „International Criminal Tribunal” (Nemzetközi Büntető Bíróság) főügyésze, 2008-ban tette közzé emlékiratait „The Hunt: Me and War Criminals” (A vadászat: én és a háborús bűnösök) címmel. A bíróság felállítását elsősorban az Egyesült Államok szorgalmazta és ő is finanszírozta. A svájci jogásznő, Del Ponte, szerepe az volt, hogy kinyomozza a Jugoszlávia szétesése nyomán az 1990-es években elkövetett bűncselekményeket. Del Ponte ragaszkodott ahhoz is, hogy feladatkörébe tartozzon a NATO 78 napon át tartó bombázása Szerbiában és Koszovóban 1999-ben. E légi háború nyomán százak haltak meg kórházakban, iskolákban, egyházi épületekben, parkokban, televízió stúdiókban, és a gazdasági infrastruktúra jelentős részét lerombolták.

Del Ponte kijelentette: „Ha nem lehetséges a NATO személyzet tevékenységének a felderítése, akkor fel kell adnom megbízatásom”. Washington és London nyomására végülis a NATO által elkövetett háborús-bűnök felderítését törölték. A NATO vezetése arra hivatkozott, hogy a szerbek népirtást követnek el az elszakadásra törekvő Koszovóban az albán etnikai közösség ellen. David Scheffer, amerikai nagykövet közölte, hogy mintegy 225 ezer albán nemzetiségű személyt gyilkoltak meg. Az albánokat tömörítő KLA (Kosovo Liberation Army) által meggyilkoltak adatait nem vették számításba. Amikor a NATO bombázás véget ért, a nemzetközi szakértők, köztük az FBI munkatársai egyetlen tömegsírt sem találtak.

A spanyol bűnügyi szakértők pedig a szerb tömeggyilkosságról szóló híreszteléseket propagandának minősítették. Kiderült, hogy 225 ezer helyett mindössze 2788 személy veszítette életét, köztük a fegyveresen harcoló szerbek és albánok, valamint a KLA által meggyilkolt szerbek és cigányok. Népirtásra nem került sor Koszovóban. A „holokauszt” ezzel kapcsolatos emlegetése hazugságnak bizonyult, és ezen a hazugságon alapult a NATO bombázás. Del Ponte megírja emlékirataiban, hogy a KLA szerbek százait rabolta el, és szállította Albániába, ahol veséjüket és más testrészüket eltávolították, hogy szervátültetési célból jó pénzért eladják külföldieknek.

A volt hágai főügyész szerint a koszovói albánokat is felelősségre kellett volna vonni háborús bűnökért, de ezt a törekvését már csírájában elfojtották. Kényszerítették, hogy csakis Szerbia által elkövetett bűncselekményekkel foglalkozzon. A KLA több mint kétszázezer szerbet és cigányt elüldözött Koszovóból. Az önállósuló Koszovónak nincs szervezett gazdasága, ténylegesen különböző bűnözői csoportok irányítják, amelyeknek a jövedelme a kábítószer-kereskedelemből, a csempészetből és a leánykereskedelemből származik. Koszovó legfőbb előnye, hogy ott működik a „Camp Bondsteel” elnevezésű amerikai katonai támaszpont, amelyet az Európa Tanács emberjogi biztosa egyfajta „kisebb Guantanamo”-nak nevezett. 1999-ben Koszovó ügyében békekonferenciára került sor Franciaországban. A szerbekkel közölték: el kell fogadniuk a NATO erőknek a jelenlétét, és be kell vezetniük a piacgazdaságot, vagy egészen addig bombázzák őket, amíg nem engedelmeskednek.

2008 márciusában Amerika és az Európai Unióban lévő szövetségesei úgy döntöttek, hogy megengedik az egykori Jugoszláviához, közelebbről annak vezető tagállamához, Szerbiához tartózó, albán lakta tartománynak, Koszovó-nak az elszakadását. A gyakorlatilag NATO által irányított Koszovó ily módon az ENSZ Biztonsági Tanácsa (elsősorban Oroszország) tiltakozása ellenére de facto függetlenné válhatott. Az akkor még államelnök Putyin az Orosz parlamentben azzal válaszolt, hogy támogatta Abházia,Dél-Oszétia és a Moldvai Köztársaságon belül önállóságra törekvő Transzisztriaelszakadását. Putyin érve az volt, hogy nem szabad kettős mércét alkalmazni. Ha a Koszovóra vonatkozó nyugati álláspontot elfogadjuk, akkor Abháziának, Dél-Oszétiának és Transzisztriának is jár az elszakadást is magába foglaló önrendelkezési jog. Nyilvánvaló, hogy itt a Brzezinsky által megfogalmazott geopolitikai sakkjátszma szemtanúi lehetünk, ahol nemcsak a Kaukázusról, de Oroszország jövőjéről is szó van.

2008 áprilisában a NATO csúcsértekezletén Bush elnök javasolta, hogy Grúziát vegyék be a NATO „akció terv a tagságért” elnevezésű programjába, amely a NATO-tagság előszobájának tekinthető. A NATO tíz tagállama azonban nem támogatta az amerikai elnököt, és az ellenzők közt volt Német-, Francia- és Olaszország. Azzal érveltek, hogy Grúzia belső helyzete bizonytalan az abház és a dél-oszét konfliktus miatt. Üzenetük lényege az volt, hogy nem támogatják Grúzia felvételét, mert akkor a NATO-szerződés ötödik cikkelye alapján – amely előírja, hogy az egyes tagállamokat ért támadást valamennyi a Szövetséghez tartozó ország elleni támadásnak tekint a NATO, és ennek megfelelően együttes erővel lép fel – szembe kerülnének az ingatag belső helyzetű, kis kaukázusi ország miatt Oroszországgal. Ez azt jelenthetné, hogy egy kaukázusi konfliktus belerángathatná a világot a III. világháborúba, amely nagy valószínűséggel nukleáris fegyverekkel megvívott háború lenne.

Societas leonina

Ez a latin elnevezés az oroszlánnal történő szövetkezésre utal, amikor is az oroszlán a többi állattal „partneri” viszonyra lépett azzal a céllal, hogy a közös vadászat eredménye azonban kizárólag az övé legyen. Nos, a gazdasági életben és a politikában is, ez olyan fajta partneri viszony, ahol minden profit, minden előny az erősebbnek, a hatalmasabbnak jár, egyszerűen azért, mert akaratát – egyensúly hiányában – akadálytalanul érvényesíteni tudja.

A nagy és hatalmas Oroszország fél a még hatalmasabb és még erősebb Nyugattól, a NATO-tól és mindenek előtt az Egyesült Államoktól. (Az Egyesült Államok alatt mindig érteni kell a valódi szuper-hatalom pénzimpériumot, amelynek az Egyesült Államok is csak az izomzatát alkotja.) Az erősebbtől félő Oroszország azonban fenyegeti Grúziát, amely nála sokkal kisebb és gyengébb, de az Oroszországhoz képest kicsi és gyenge Grúzia pedig fenyegetően erős Abháziával és Dél-Oszétiával szemben, amelynek a lakói rettegnek a grúzoktól. Minden tehát viszonyítás kérdése. Oroszország a veszedelmes oroszlán a grúzok számára, de a grúzok is oroszlánok az abházok és a dél-oszétiak számára. Maga Oroszország viszont a Nyugat számára tűnik viszonylag könnyű zsákmánynak.

Szaakasvilinek 2003-ban rendezték meg a nyugati titkos szolgálatok a rózsás forradalmat, és az óta a Pentagon – mint már említettük - nemcsak modern fegyvereket adott át Grúziának, de részt vesz a grúz hadsereg kiképzésében. Az Izraeli „DEBKAfile” nevű hírszolgálati ügynökség, amely megbízható háttér információkkal rendelkezik, számolt be arról, hogy 2007-ben Szaakasvili megállapodott izraeli magánirányítás alatt álló biztonsági cégekkel, hogy igénybe veszi mintegy ezer katonai tanácsadó és kiképző szolgáltatásait. Feladatuk a grúz fegyveres erők, közte a parancsnoki központok, a légi, a tengeri, a gépesített és tüzérségi csapatoknak a kiképzése. Az izraeli kiképzők és tanácsadók oktatják a katonai hírszerzést és az állambiztonság megerősítését. Tbiliszi továbbá vásárolt fegyverzeteket, hírszerzési és elektronikus rendszereket Izraeltől. Ezek az izraeli tanácsadók minden valószínűség szerint részt vettek a grúz hadsereg Dél-Oszétia ellen indított támadásának az előkészítésében.

Ugyancsak a DEBKAfile tájékoztat arról, hogy Moszkva többször is követelte már Jeruzsálemtől, hogy hagyjon fel Grúzia katonai támogatásával, mert ez válságba sorolhatja az orosz-izraeli kapcsolatokat. Izrael azzal válaszolt, hogy az általa nyújtott támogatás védelmi jellegű.

Izrael felajánlott Moszkvának megfelelő részesedést is a Baku-Ceyhan vezetékrendszeren áthaladó energiahordozók hasznából, de ezt az orosz vezetés elutasította. A grúziai helyzet kiéleződése kihathat, tehát az orosz-izraeli kapcsolatok jövőbeni alakulására is. A dél-oszét támadás, tehát a helyettesekkel, segédekkel megvívott, az angolszász-izraeli hatalmi struktúrák és Oroszország közt megvívandó háború első ütközeteként is értelmezhetjük. A kemény és gyors orosz válasz azt is jelezheti, hogy a globális pénzuralmi érdekeket képviselő washingtoni vezetés ezúttal rosszul mérte fel a helyzetet, és el kell fogadnia, hogy ezt az első ütközetet elveszítette. A Kaszpi-medence energiahordozóiból származó profitért folyó versengés a kaukázusi népek mélyen gyökerező konfliktusai miatt könnyen ellenőrizhetetlenné válhat, és akár váratlanul is elvezethet egy III. világháborúhoz, amit eddig sikerült az emberiségnek elkerülnie. Ezért kell két kis nép fegyveres konfliktusa esetén is számításba venni az egész eurázsiai térséget felölelő nagyobb összefüggéseket.

Kié legyen az első nukleáris-csapásmérés 

monopolima?

A globális pénzimpérium élve az Egyesült Államok felett megszerzett hegemóniájával, arra biztatja a NATO-t, hogy a hidegháború megnyeréséből származó előnyét használja ki a nukleáris fegyverekkel végrehajtott, első csapásmérő-képesség monopóliumának a megszerzésére. Arról van szó, hogy két egymással szemben álló atomhatalom közül melyiknek sikerül előbb létrehoznia egy olyan működő képes rakétavédelmi rendszert, amely hatékonyan semlegesítheti a megtámadott fél válaszadási képességét. Ebben az esetben a támadó úgy tudja elpusztítani a megtámadott nukleáris fegyverzetét, hogy amikor az a megmaradt nukleáris rakétáival válaszolna, akkor ezeket a még megmaradt rakétákat is meg semmisíti rakétavédelmi rendszerekkel. Így azok nem érhetik el, például, az Egyesült Államokat. Ebből következik: elvben megvívható egy olyan nukleáris háború, amelyet a támadó fél a rakétavédelmi rendszerei segítségével megnyerhet.

Ez a logika érvényesül a Pénzimpérium tartományává lett Egyesült Államok katonai doktrínájában id. George Bush elnöksége óta. Ezért van az, hogy a meggyengült Oroszország, amely már nem képes a hatékony ellensúly szerepét betölteni, fenyegetve érzi magát, és úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel ellenáll. Azzal, hogy a Pénzimpériumot kiszolgáló Fehér Ház egyre erőteljesebb lépéseket tesz Grúzia és Ukrajna NATO-ba történő beléptetése érdekében, az Észak-atlanti Szövetség szó szerint Oroszország ajtajához érkezett. Nem kell katonai szakértőnek lenni ahhoz, hogy belássuk, mindez erősen fenyegeti Oroszország nemzetbiztonságát.

A grúzok által kezdeményezett grúz-orosz villámháború egyik nemzetközi fejleménye, hogy felgyorsultak a lengyel-amerikai tárgyalások az amerikai globális rakétavédelmi rendszerhez tartozó rakéták lengyelországi telepítéséről. Varsó már hosszabb ideje tárgyalt erről Washingtonnal, de eddig nem kapta meg az általa igényelt biztonsági garanciákat. Lengyelország számára ugyanis az amerikai garanciák és a Patriot típusú légtérvédelmi rakétarendszer megszerzése a legfontosabb. Az Egyesült Államok ezzel szemben a ballisztikus rakéták ellen védő, ún. „rakéta pajzs” egy részét akarja Lengyelországba és Csehországba telepíteni.

A hidegháború vége óta az amerikai nukleárisfegyverek jelentős mértékben modernizálódtak. Az Egyesült Államok lecserélte a tengeralattjáróira helyezett ballisztikus rakétákat lényegesen pontosabb Trident II D-5 rakétákra, amelyeknek a többsége több robbanó fejjel van ellátva. Az amerikai haditengerészet SSBN (Ship Submersible Ballistic Nuclear) atom-tengeralattjáróinak többsége ma már a Csendes-óceánon teljesít szolgálatot, és kínai partokat ellenőrzi, valamint az orosz előrejelző radar hálózatot tartja megfigyelés alatt. Az amerikai légierő felszerelte B-52-es bombázóit nukleáris robbanófejjel ellátott szárnyasrakétákkal, amelyek valószínűleg nem észlelhetők sem az orosz, sem a kínai légvédelmi radarrendszer által. A légierő megnövelte a B-2-es lopakodó bombázók számát is. Ezek a gépek rendkívül alacsonyan repülve ki tudják kerülni a legmodernebb radar rendszereket is. Végül a légierő leszerelte a rendkívül nagy romboló erejű MX rakétákat 2005-ben, ily módon eleget téve a fegyverzet-ellenőrzési megállapodásoknak. Egyidejűleg jelentősen modernizálta a megmaradó ICBM (Intercontinental Ballistic Missile) interkontinentális rakétáit. Felszerelve ezeket a rakétákat az MX nagy pusztító erejű robbanófejeivel.

Miközben az Egyesült Államok nukleáris ereje egyre növekedett, Oroszország stratégiai fegyverzete egyre elavultabbá vált. Oroszországnak 39%-kal kevesebb hosszú távú bombázója, 58%-kal kevesebb interkontinentális rakétája, és 80%-kal kevesebb ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárója van. Az orosz fegyverzet elavulása még annál is nagyobb, mint amit ezek a számok jeleznek. A meglévő nukleáris fegyvereknek a többsége nem bevethető. Oroszország stratégiai bombázói mindössze két támaszponton állomásoznak, és ezért igen sebezhetőek egy meglepetésszerű támadás esetén. A silókban elhelyezett interkontinentális rakéták használati ideje lejárt, és felcserélésük újabbakra elmaradt a sikertelen tesztek és az alacsony mennyiségű gyártás miatt.

2000 óta az orosz nukleáris meghajtású ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók évente csak kétszer járőröznek, míg az amerikaiak évente 40-szer. A többi időben ezek a tengeralattjárók a kikötőkben állomásoznak, és így könnyen elpusztítható célpontokká váltak. Ezek a tengeralattjárók magasan képzett személyzetet igényelnek, hogy hatékonyak legyenek. Magasszintű technikai tudást igényel ezeknek a hajóknak a koordinációja a felszíni hadihajókkal. Amikor ezek a tengeralattjárók nem cirkálnak, akkor a személyzet szaktudása is hanyatlik. 2004-ben például a Putyin által meglátogatott tengeralattjárók rakétakilövései teljes kudarccal végződtek.

Ezen felül Oroszország korai előrejelző rendszere is működésképtelen. Sem a szovjet, sem pedig az orosz műholdak egyetlen egyszer sem voltak képesek megbízhatóan jelezni, amikor amerikai tengeralattjárók rakétákat lőttek ki. Az ügyben illetékes egyik magas rangú orosz parancsnok a korai előrejelző rendszert reménytelenül elavultnak nevezte. A radar hálózat is tátongó lukkal rendelkezik Oroszország keleti területein egészen a Csendes-óceánig. Ha az amerikai tengeralattjárók rakétákat lőnek ki, az orosz vezetés valószínűleg egészen addig nem szerezne tudomást róluk, amíg a robbanó fejek fel nem robbannak. Oroszország radarhálózata valamivel jobb az észak-atlanti térségben, de ennek működése is sok kívánni valót hagy maga után. A Kremlnek van lehetősége rá, hogy csökkentse sebezhetőségét. De mindez csak rövidtávon javítana a helyzeten. Oroszország máris kiterjesztette elavuló ballisztikus rakétáinak használati idejét, de ezt sokszor nem lehet megtenni. Az orosz haditengerészetnek az a programja, hogy lecseréli az elavult ballisztikus rakétákat, nem sikerült a kitűzött határidőre. Az amerikai szakértők úgy vélik, hogy 2008-ban egyetlen új orosz tengeralattjáró sem került használatba-vételre.

Ezzel szemben az Egyesült Államok jelentékenyen növelte azt a képességét, hogy nyomon kövesse a tengeralattjárókat és a mozgó rakétakilövő-állásokat. Ez tovább gyöngíti Oroszország nukleáris elrettentő képességét. Moszkva ezen túlmenően azt is bejelentette, hogy tovább csökkenti szárazföldről kilőhető interkontinentális rakétaerőit 35%-kal 2010-ig.

Annak a felmérésére, hogy a hidegháború vége óta milyen arányban csökkent Oroszország nukleáris elrettentő ereje, számítógépes szimulációt hajtottak végre. Az amerikai szakértők a legjobb találati pontosságú fegyvereket, a legkeményebb célpontokra irányították, és azokra az orosz erőkre, amelyek a leggyorsabban tudnak egy támadásra reagálni. Mivel Oroszország lényegében nem észleli, ha tengeralattjáró támadás éri a Csendes-óceán felől, továbbá igen nehezen tudna észlelni egy alacsonyan repülő nukleáris fegyverrel ellátott lopakodó gépet, így a kísérlet során minden orosz fegyverrendszert egy tengeralattjáróról kilőtt robbanófejjel, vagy egy, ugyancsak nukleáris fegyvert hordozó, szárnyasrakétával vettek célba. Egy ilyen módon végrehajtott támadás gyakorlatilag nem tenne lehetővé előrejelzést az orosz vezetés számára.

Washington stratégiai célkitűzése szerint elsőként az orosz parancsnoki és ellenőrzési központot kell célba venni, megbénítva Oroszország radarállomásait, illetve más megelőző lépéseket alkalmazva támadni, mert mindez az amerikai erők csapásmérő-képességét még hatékonyabbá tenné. E szerint a modell szerint egy meglepetés-szerű támadás nagy valószínűséggel el tudná pusztítani az összes orosz bombázó-támaszpontot, valamint a tengeralattjárókat és az interkontinentális rakétákat. Ez a modell nem a legkedvezőbb helyzetből indul ki, és azt is számításba veszi, hogy az amerikai fegyverzetek egy része is alulteljesíthet. Felhasználva ez ilyen reális hibaarányt, vagyis azt, hogy az amerikai fegyverzetek 20%-kal rosszabbul teljesítenek, mint ami elvárható, még így is képesek a teljes orosz stratégiai erő megbénítására. Az amerikai stratégák tisztában vannak vele, hogy az első csapásmérés még legkedvezőbb körülmények között is előre nem látható következménnyel járhat. A lényeg itt az, hogy Oroszország jelenlegi vezetői többé nem számíthatnak arra, hogy első csapásmérés esetén rendelkeznek még bevethető nukleáris elrettentő erővel.

Mindezt azért részleteztük, hogy érthetővé váljék, miért ellenzi olyan vehemensen Oroszország azoknak a stratégiai rakétavédelmi erőknek a telepítését Lengyelországba és Csehországba, amelyek megfoszthatják a megtámadott Oroszországot a válaszadás lehetőségétől. 2008. augusztus 15-én Anatolij Nogovicin, orosz tábornok kijelentette, hogy Lengyelország célponttá teszi magát. Ez 100%-osan biztos. Olyan célponttá, amelyet első lépésként kell elpusztítani. Az orosz katonai doktrína szerint meg kell semmisíteni azokat a fegyverrendszereket, amelyek elősegítik az első csapásmérést.

Dimitrij Rogozin, a NATO-hoz akkreditált orosz nagykövet az orosz aggodalmakat így fogalmazta meg: „Az a tény, hogy ezt a megállapodást egy olyan időszakban írták alá, amikor Oroszország és az Egyesült Államok között mély válság alakult ki a grúziai helyzet miatt, megmutatja, hogy ezt a rakétaelhárító rendszert nem Irán ellen kívánják telepíteni, hanem Oroszország stratégiai védelmi képességét kívánják vele gyöngíteni.

Mire jó az amerikai rakétaelhárító 

rendszer?

A grúziai válság nyomán aláírta Washington és Varsó az amerikai elfogó-rakéták telepítését Lengyelországba. A hivatalos magyarázat továbbra is az, hogy ezek a rakétaelhárító védelmi rendszerek a lator államoktól (mint Észak-Korea és Irán) érkező interkontinentális rakéták ellen védenek, és nem irányulnak Oroszország ellen. Aki rátekint a térképre, azonnal látja, hogy ez az érvelés rendkívül gyenge. Nem kell hozzá katonai szakértőnek lenni, hogy belássuk, itt lényegében a szovjet interkontinentális rakéták semlegesítéséről van szó. Ez biztosítaná az első csapás-mérés képességét a támadó fél számára, miközben a megtámadott meg lenne fosztva a válasz lehetőségétől. Ez a helyzet azért rendkívül veszélyes, mert a létében fenyegetik az orosz védelmi rendszert, és az orosz nemzet fennmaradását. Megállapíthatjuk, hogy az 1962-es kubai rakétaválság óta a stratégiai fegyverek vonatkozásában ez a legveszélyesebb lépés egy nukleáris világháború irányába.

Aggodalmainkat csupán az csökkentheti, amiről George Monbiot, brit újságíró ír a „The Guardian” hasábjain 2008. augusztus 19-én. A szerző itt ironikusan állapítja meg, hogy igaza van a Pentagonnak, a Lengyelországba és máshová telepített elfogórakéták megvédelmezik Amerikát, és szövetségeseit egy ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadástól. Meddig? Egészen addig, amíg várnak az oroszok az ellentámadással. A világ számára a jó hír ugyanis az, hogy a jelenlegi helyzet figyelembevételével megbízható rakétavédelmi rendszer kifejlesztésére még legalább 50 évre van szükség. A rossz hír viszont az, hogy ugyanez volt a helyzet 60 évvel ezelőtt is, és akkor is 50 évre volt szükség egy megbízató rakétavédelmi rendszer kifejlesztésére.

1946 óta folynak fejlesztések, és eddig semmi megbízható eredményt nem sikerült felmutatni. Legjobb esetben is annyit értek el a kísérleti programokkal, hogy öt kilőtt rakétából kettőt sikerült eltalálni az elmúlt 5 évben végrehajtott kísérletek során. De ezek a kísérletek olyan körülmények között folytak, amelyek semmilyen vonatkozásban nem hasonlíthatóak össze egy valódi nukleáris csapásméréssel. A kísérlet során ismert a célpont, a kilőtt rakéta típusa, repülési pályája, rendeltetési célja, összesen egy ellenségesnek minősített rakétát használtak, és így is ötből csak kettőt tudtak eltalálni. A csalétekként használt támadórakéták semmilyen vonatkozásban sem hasonlítanak a valódi támadórakétákra, hiszen előre be vannak azonosítva.

A rakétaelhárító-rendszerek leggyengébb pontja az, hogy miként lehetne az elfogó rakétáknak túljárni a támadó rakéták „eszén”, vagyis hogyan lehet megtéveszteni őket. Szinte végtelen az a módszer és eszközrendszer, amivel az elfogó-rakétákat meg lehet téveszteni. Minden fellőtt rakéta kibocsáthat számos olyan hamis - vaktöltényhez hasonló - lövedéket, amely hasonló radarral és infravörös jelzéssel van ellátva. Még léggömbök vagy kis fémszerkezetek is képesek arra, hogy a jelenlegi rakétaelhárító rendszereket működésképtelenné tegyék. Egy rakétának az érzékelő képességét a lézer behatolással szemben 90%-ban csökkenteni lehet, ha fehérre festik. A technológiának ezek a kifinomult elhárítható eszközei a helyi vaskereskedésekben is beszerezhetőek. Ugyanakkor működésképtelenné teszik a többmilliárd dolláros alkatrészekkel működetett rakétaelhárító rendszereket. Azzal is számolni kell, hogy a ballisztikus rakéták helyett meg lehet indítani a támadást cirkáló-vagy szárnyasrakétákkal is, amelyekkel szemben ez a rendkívül költséges rendszer nem ad védelmet.

Miközben a rakétavédelmi rendszerek rendkívül költségesek, az elhárításukra alkalmas eszközök olcsók. Ha tehát Washington egy valóban hatékonyan működő globális rakétavédelmi rendszert akarna létrehozni, az olyan sokba kerülne, hogy teljes bizonyossággal csődbe kergetné az Egyesült Államokat. Miközben Oroszország csak arra lenne kényszerítve, hogy néhány milliárd dolláros költséggel kifejlessze a megtévesztő technológiákat, Amerikának trillió dollárokat kellene arra költenie, hogy ezeket a fejlesztéseket ellensúlyozza.

Monbiot úgy véli, hogy valójában azért erőltetik befolyásos üzleti körök mégis ennek a rendszernek a kiépítését, mert ez szinte korlátlan mennyiségű megrendelést jelent az általuk irányított katonai-ipari-komplexum számára. Ezt a fajta fejlesztést „spirál-fejlesztésnek” nevezik, mert a végállapot, a fejlesztési cél követelményei a program kezdetén és lefutása során végig ismeretlenek maradnak. Menetközben döntik el az illetékes döntéshozók, hogy mi kerüljön kifejlesztésre, s mennyiért. Senkinek sincs pontos képe arról, hogy mi az, amit el kell érni. Sem az időpontok, sem a költségek nem ismeretesek. Monbiot szerint ezt a hatalmas erőforrás-pazarlást meg lehetne előzni néhány ezer dollár értékű racionális diplomáciával.

Amerikának ez a döntése természetesen Oroszországot is arra kényszeríti, hogy erőforrásainak még nagyobb részét fordítsa fegyverkezésre. A II. világháborúban eszközként használt és feláldozott Lengyelország, valamint a Cseh Köztársaság és Nagy-Britannia is ily módon csak az amerikai stratégia végrehajtói.

Lengyelország ismét áldozattá válhat

Edward Lindley Wood vagy ismertebb nevén Lord Halifax (gúny nevén „Holly Fox”– „Szent Róka”) volt Nagy-Britannia külügyminisztere 1939-ben. David L. Hoggan írja „Der Erzwungene Krieg” (A kikényszerített háború) című, a Harvard Egyetemen benyújtott, de német nyelven írott doktori disszertációjában, (amely 1986-ban jelent meg Tübingenben) hogy egy hónappal a Lengyelország szovjet-német közös invázióját megelőzően Lord Halifax Lengyelországba utazott. Halifax, aki egyébként a háttérhatalom fontos intézményének, a londoni Round Table (Kerekasztal) csoportnak volt az egyik vezetője, közölte a lengyel kormánnyal, hogy ellen kell állnia minden olyan törekvésnek és külső nyomásnak, amely a Versailles-i szerződés revíziójára törekszik, vagyis Danzig, németek által lakott város (a jelenlegi Gdanszk) nem kerülhet német fennhatóság alá, továbbá el kell utasítani minden megállapodást a Lengyelországon Kelet-Poroszországba átvezető korridor (folyosó) ügyében.

Németország ebben a két kérdésben próbált változtatást elérni a Versailles-i szerződés vonatkozásában. Ez, az álláspontunk szerint nemzetközi jogi elveket durván felrúgó diktátum, alapvetően sértette Németország érdekeit, és ellentmondott Wilson, akkori amerikai elnök 14 pontjában foglaltaknak is, amelyekben bízva kötötte meg 1918-ban Németország a fegyverszünetet. Hitlernek tehát nagyon is méltányolható okai voltak igényei alátámasztására. Halifax azonban arra bíztatta a varsói kormányt, hogy minden eszközzel álljon ellent Németország revíziós törekvéseinek. A leghatározottabban megígérte, hogy a brit kormány azonnal - és a rendelkezésére álló minden eszközzel - támogatni fogja Lengyelországot.

A „Szent Róka”, brit külügyminiszter, azonban heteken belül Berlinbe is ellátogatott, és közölte Hitlerrel a londoni kormány álláspontját, amely szerint brit részről is igazságtalannak tartják a Versailles-i békediktátumot, amely felett eljárt az idő, és amelynek a revíziója szükségessé vált. Lord Halifax tehát Hitlert is a maga és kormánya teljes támogatásáról biztosította. Azt közölte Hitlerrel, hogy tartson ki álláspontja mellett, és hamarosan képes lesz igényeit érvényesíteni. Arra bátorította tehát Hitlert, hogy lépjen szövetségbe 1939-ben Oroszországgal, és ily módon kényszerítse ki a Versailles-i szerződés megváltozatását. Hitler valójában e rendkívül igazságtalan békediktátum békés megváltoztatására törekedett.

A háttérhatalom cinizmusára jellemző, hogy egyidejűleg a brit külügyminiszter célpontként tálalta Lengyelországot egy invázió számára, arra bíztatva a varsói kormányt, hogy még csak ne is tárgyaljon a vitás kérdésekről. Ezért Hoggan munkájára is támaszkodva kijelenthetjük, hogy Lord Halifax volt az egyik magas beosztásban lévő személy, aki diplomáciailag előkészítette a II. világháborút. E a kétszínű és cinikus politikának a közvetlen haszonélvezője Nagy-Britannia új miniszterelnöke, Winston Churchill lett, aki 1940 tavaszán vette át a háttérhatalom legfelesőbb döntéshozói kívánságára a brit kormány irányítását.

Minderre azért tértünk ki, mert úgy látszik, a történelem mégiscsak ismétli önmagát. Lengyelország jelenlegi kormánya is elég korlátoltnak bizonyult ahhoz, hogy ismét háborús célponttá tegye a sokat szenvedett Lengyelországot azért, hogy a nemzetek feletti pénzimpérium világstratégiáját szervilis módon és rövidlátóan, a valódi lengyel érdekek feladásával, kiszolgálja.

Oroszország a túlélésért küzd

A 2008. augusztusi összecsapást, amelyet Grúzia fegyveres támadása indított el, Oroszország megnyerte. Egyesek ebből arra következtetnek, hogy Dél-Oszétia végleg elveszett Grúzia számára. Valószínű az is, hogy Tbiliszi nem lesz képes többé visszahódítani a másik függetlenedett kisebb népet, az abházokat sem. Az abház kormány máris bejelentette, hogy hadműveletbe kezd a Kodori Gorge-ban lévő grúz csapatok eltávolítására. Amerikai befolyás alatt álló Szaakasvili elnök helyzete is rendkívül meggyengült. Háromszázezer grúznak kellett elmenekülnie Abháziából és Dél-Oszétiából a kiélesedett etnikai konfliktusok miatt. Ez volt a második kísérlet, hogy az elűzött grúzok visszatérjenek mind Abháziába, mind Dél-Oszétiába. Most, hogy ez a második kísérlet is kudarcba fulladt, megnőtt a valószínűsége, hogy többé nem térhetnek vissza egykori otthonukba. Legalább ennyire fontos az a következmény is, hogy egyelőre le kell venni a napirendről Grúzia - és esetleg Ukrajna -csatlakozását a NATO-hoz. A franciák és a németek ezt amúgy se nézték jó szemmel.

Láthattuk, hogy a kis Grúzia önrendelkezést és függetlenséget követel a hatalmas és nagy Oroszországtól. De azt is láttuk, hogy a kis Dél-Oszétia és Abházia, az utóbbi időben pedig Mingrélia is önrendelkezést, autonómiát, esetleg függetlenséget követel a hozzájuk mérten nagy és erős Grúziától. Grúzia helyesli a kis népek önrendelkezését, függetlenségét és szabadságát, ha ő a kisnép, de már ellenzi ugyanezt, ha ő a nagynép, és tőle akarnak a még kisebbek és a még gyöngébbek függetlenedni, önrendelkezéshez és függetlenséghez jutni. Vagyis érvényesül az a kettős mérce, amelyre minden egyes ember személy szerint is hajlamos, és hajlamosak a kisebb-nagyobb emberi közösségek, beleértve a nemzeteket és az államokat is. Ha erős vagyok, érvényesíthessem szabadon érdekeimet egészen az önzésig, de ha gyenge vagyok, akkor érvényesüljön az egyenlőség, a viszonosság és a szolidaritás. A gyengéknek járjanak az erőseket megillető jogok is.

A jelen világhelyzetben az Egyesült Államok döntő stratégiai fölénybe került Oroszországgal szemben. Oroszország valójában a túlélésért küzd az őt stratégiailag bekerítő és szorongató Egyesült Államokkal szemben. Amerika természetesen csak első látásra önálló szuperhatalom, mert jelenleg nem más, mint az egyetlen igazi világhatalomnak, a Pénzimpériumnak a zászlós-hajója. A Szovjetunió felbomlását követően Oroszország katasztrofális hanyatlásnak indult mind lakosságát, mind gazdasági teljesítő-képességét illetően. Az Orosz Föderációban, amely ma is a világ legnagyobb területű országa, a legszűkösebb erőforrás az ember. Ennek a hatalmas területű országnak nincs elég lakossága ahhoz, hogy megfelelően benépesítse. Ugyanakkor az 1991-es átalakulás után 22 millió orosz ajkú személy került immáron külföldnek számító országokba.

Az oszétok ugyan nem oroszok, de kezdettől fogva oroszbarát népnek számított, amely mindig az oroszok oldalán harcolt. Oroszországnak az a stratégiai bekerítése, amelynek ma tanúi lehetünk, előre vetíti egy etnikai szétesésnek a lehetőségét, hiszen az Orosz Föderáció is még mindig soknemzetiségű államalakulat. Oroszország soha nem volt csupán orosz etnikumra támaszkodó állam, hanem kezdettől fogva politikai és kulturális alapokon nyugodott.

Visszatérve a grúz konfliktusra, az oroszok tisztában vannak vele, hogy a jelenlegi grúz elnök, Szaakasvili nem az etikus demokrata mintapéldánya, hiszen nem riadt vissza rohamrendőrséget bevetni az ellene tüntetőkre, és betiltotta az őt bíráló tömegtájékoztatási eszközöket is. Amikor Amerika a demokrácia támogatására hivatkozik, valójában olyan őt kiszolgáló helyi érdekcsoportokat támogat, mint amilyennek például átadta a politikai hatalmat az egykor Szerbiához tartozó Koszovóban. A neo-konzervatívok által irányított Amerika úgy képzeli, hogy a szuperhatalmi játszma megnyeréséhez minden eszközt fel kell használnia. Hegemóniája alá kell helyezni Üzbegisztánt és Kirgizisztánt, a grúziai kőolaj és földgáz vezetéket, NATO támaszpontot kell tartania Koszovóban, amelyet egy baráti „mérsékelt mohamedán” irányít. Mindezt ki kell egészíteni rakétaelhárító fegyverek Lengyelországba és Csehországba történő telepítésével.

Oroszország számára, amelynek a lakossága felgyorsult mértékben csökken, ma már minden emberi élet stratégiai értéket jelent. Az ország lakossága évente 700 ezer fővel csökken. Az orosz vezetés ezt egyrészt a halálozási arányszám csökkentésével, a lakosság elvándorlásának korlátozásával, és a születési arányszám növelésével kívánja megváltoztatni. Oroszország - Magyarországhoz hasonlóan - az az állam, ahol igen magas az abortuszok száma. Oroszországban már évek óta több a terhesség-megszakítás, mint az élve-születés. A demográfiai mutatókat nem lehet eredményesen megjavítani, mert rendkívül alacsony a szülőképes nők aránya. Az ENSZ előrejelzése szerint a 20-tól 29 éves korig terjedő fertilis népesség 2040-re 25 millióról 10 millióra csökken. Ez arra utal, hogy Oroszország – Magyarországhoz hasonlóan – már nem képes megfordítani a demográfiai folyamatokat. Mivel a mohamedán kisebbségek szaporodási aránya magas, ezért azzal is számolni kell, hogy Oroszországban az évszázad közepére mohamedán többségű lakosság fog élni.

Oroszország a helyzet javítása érdekében támogatja a határain túl élő oroszok bevándorlását. Jelenleg hat és fél millió orosz dolgozik az egykori Szovjetunióhoz tartozó államokból Oroszországban, mint illegális bevándorló, és ezeknek a millióknak rendezni kívánják az állampolgárságát.

Ehhez a problémakörhöz tartozik Belarussz, vagyis Fehér Oroszország helyzete, ahol kilenc és fél millió oroszul beszélő él. De Nyugat-Ukrajnában és Kazasztánban is több mint 15 millió az orosz nemzetiségű lakos. Ezen túlmenően több millió olyan személy is él a korábbi Szovjetunió utódállamaiban, akiknek ténylegesen több állampolgársága is van. Ez a demográfiai helyzet arra ösztönzi Oroszországot, hogy túlélése érdekében valamilyen formában Oroszországba integrálja Belarusszt, és az ugyancsak oroszok által lakott Nyugat-Ukrajnát. Belarussz már úton van afelé, hogy beolvadjon Oroszországba, hiszen ennek az országnak 1918-ig még saját nyelvtankönyve sem volt, és jelenlegi lakóinak alig egy harmada beszéli az orosztól kissé eltérő helyi nyelvet.

Más a helyzet viszont Ukrajnával. Ebben az országban egyenlő erősnek bizonyul Oroszország és a Nyugat befolyása. Az Egyesült Államoknak az ún. „bársonyos forradalmak” technikájával sikerült 2004-ben a hatalmat átjátszania az orosz-barát oligarcha rétegtől a Nyugat-barát oligarcha csoportokhoz. Az akkor ukrán elnök, Leonyid Kucsma kényes egyensúlyú politikát folytatott Moszkva és Washington között. Viktor Janukovics, Kucsma utolsó miniszterelnöke, orosz-barátnak számított. Az amerikai stratégák, követve a Szerbiában is alkalmazott rezsim-buktató módszert, felkészültek a választások során Janukovics megbuktatására.

Amerikai alapítványok és ukrán civil szervezetek, ún. „NGO”-k eljuttattak 65 millió dollárt a Juscsenko-táborhoz, már két évvel a választásokat megelőzően. Ezekből képezték ki azokat, akik felügyelték a választásokat, és megszervezik az ún. „exit pole-okat”, vagyis a szavazásról távozók véleményének megkérdezését, és közreadását. Százötvenezer ukránt képeztek ki a választási csalásoknak a felderítésére. Tízezer videó kamerát is szétosztottak. Ily módon Janukovics győzelmét azonnal megkérdőjelezték, kimutatva Juscsenko fölényét. Megszervezték a hosszú időn át tartó tüntetést Kijev központjában, Tízezer embert ellátó konyhák létesültek, több ezer tonna élelmiszert osztottak szét naponta, s még a modern vécékből is felállítottak háromszázat.

Az ukrán bársonyos forradalom révén Washington-barát politikusok kerültek az ötvenmilliós ország élére. A hangulat inkább polgárháborúsnak volt minősíthető, sem mint forradalminak. Ami 1989-ben még valódi demokratikus forradalmi törekvés volt, ekkorra már cinikus és veszélyes, sőt arrogáns hatalmi politikává degenerálódott.

A Nyugat és a NATO - Brzezinski ajánlásainak megfelelően - Ukrajna NATO-hoz való csatlakoztatására törekszik, és hosszú-távon az Európai Unióba való beléptetését is számításba vették.

Oroszországnak viszont már csak demográfiai okokból is szüksége van az Ukrajnában élő oroszajkú milliókra. Ezért az ellentétes irányú és egyenlő erősségű érdekek nyomán fennáll a veszély Ukrajna kettéosztására. Demográfiai szakértők szerint Oroszország az egykori Szovjetunióhoz tartozó utódállamokban élő oroszlakta-területek egyesítésével sem képes megoldani népességi problémáit. Ezért Oroszország túlélése szempontjából kulcskérdés az orosz kultúra, és az orosz jogrendszer érvényesítése. Vannak olyan elképzelések is, hogy Oroszország számára nemcsak az oroszajkú lakosság létfontosságú, hanem egy olyan birodalomnak a létezése is, amely több évszázadon át tartó eloroszosítás eredményeként jött létre. Az oroszosítás tette lehetővé, hogy az Uraltól nyugatra lévő területeken élő számos etnikai közösségből Oroszország, a keleti szlávok állama megszülethessen. Ily módon jött létre a keleti szláv törzsek által lakott Orosz Állam, amelyet nemcsak több etnikumúnak, hanem etnikumok-felettinek tekinthetünk, vagyis ahol a nemzeti elv az etnikai hovatartozás fölé emelkedik.

Minderre azért tértünk ki a grúz események kapcsán, mert Moszkva ma is fenntartja azt az alapelvet, hogy az, akinek orosz útlevele van, legyen az oszét, abház, belarussz vagy ukrán, az orosznak számít. Oroszország túlélése nemcsak demográfiai helyzetének javulásától, a születési arányszám növekedésétől, sem a bevándorlástól, sem bizonyos területek beolvasztásától, hanem sokkal inkább annak az alapelvnek az érvényesítésétől függ, amelynek alapján az orosz állam évszázados küzdelmek során létrejött.

Ezeknek a szemmel-tartásával már jobban meg lehet érteni azt, hogy Medvegyev, orosz elnök, és Putyin, kormányfő, miért nem tehette meg azt, hogy magára hagyja azokat az Oroszországhoz tartozó polgárokat, akik orosz útlevéllel rendelkeznek a Kaukázusban. Oroszország nemzetépítő hagyománya tragikus, erőszakos, gyakran embertelen is. Oroszországot azonban nem lehet megszelídíteni sarokba szorítással.

A Nyugat most Ukrajna elszakításával zsarolja Oroszországot. Itt olyan alapvető orosz érdekek forognak kockán, hogy Moszkva kénytelen ellenállni. Az orosz államiság első bölcsője a Kijevi Russz volt. Csak amikor sikerült a keleti szlávokat is egyesíteni, jött létre a Moszkva központú nagy orosz állam. Ukrajna tehát szerves egységet képez Oroszországgal. A jelenlegi Ukrajnához hasonló állam soha nem létezett független államként. Ennek az államnak a NATO-hoz és esetleg az Európai Unióhoz való csatolása valószínűleg polgárháborúhoz vezet ebben az országban, ahol több millió orosz él, és ahol olyan oroszok lakta területek is vannak, amelyeket a szovjet korszakban Hruscsov önkényesen csatolt el Oroszországtól, és helyezett ukrán közigazgatás alá. Ezt könnyen megtehette, hiszen a Szovjetunió fennállása idején ennek különösebb jelentősége nem volt.

Vannak olyan elképzelések, hogy a Nyugat számára fontosabb lenne egy fair alkut kötni a szorongatott Oroszországgal. Ukrajna NATO-ba történő beléptetése helyett, az továbbra is megmaradna természetes geopolitikai környezetében, és a történelmi hagyományokat folytató orosz befolyási övezetben. Cserébe viszont Moszkva segítséget nyújtana a Nyugatnak a nukleáris fegyverkezés világszintű megfékezésében, valamint abban, amit a Nyugat eddig megszerzett pozíciói védelmében folytat elsősorban a Közel-Kelet térségében.

A Nyugat szervezte meg a Kijevi narancsos forradalmat, hogy érdekeit kiszolgáló kormányt segítsen hatalomra. Ez a viszonylag békés és olcsó rendszerváltás eddig nem sok hasznot hozott a Nyugat számára. Különösebb veszteség nélkül fel lehetne ajánlani Moszkvának, cserébe azért hogy Oroszország teljes súlyával segít megoldani az Iránnal felmerült nukleáris konfliktust, valamint egy kölcsönösen előnyös biztonsági rendszer kialakítását az energiahordozók kitermelése, szállítása és értékesítése vonatkozásában. Oroszországnak – hasonló ahhoz, ahogy az Egyesült Államok a Monroe-doktrína keretében érvényesítette – legitim igénye lehet a határaihoz közel fekvő térségekre vonatkozóan a fokozott érdekérvényesítésre.

Azok az elemzők, akik ebben az irányban gondolkodnak, arra is rámutatnak, hogy Oroszországnak több félnivalója van egy olyan fundamentalista iszlám országtól, amelynek nukleáris fegyverei vannak, mint az Egyesült Államoknak. Egy erős nukleáris iszlám ország, közvetlenül a határai mentén meg tudja akadályozni Oroszországnak azt a fennmaradása szempontjából talán legfontosabb erőfeszítését, hogy amennyire lehet, eloroszosítsa Közép-Ázsia népeit. Ebben a vonatkozásban Moszkva stratégiai érdekei nem ütköznek az Egyesült Államok, Kína vagy India érdekeivel. Természetesen megmarad a versengés az energiahordozók kitermelése, és szállítása felett, de ezek a kereskedelmi érdek-összeütközések megoldhatóak úgy is, hogy ne vezessenek az emberiség létét fenyegető, nukleáris konfliktushoz.

Washingtonnak valójában az lenne az érdeke, hogy ne állítsa be úgy Oroszországot, mint amely a kis népeket, Európát és az egész világot fenyegeti. Ez csak afelé taszítja Oroszországot, hogy ellenálljon Amerika stratégiai szorongatásának, és az iráni kérdésben is szembe szegüljön az amerikai törekvéseknek. Az ténylegesen komoly veszély, hogy felgyorsulhat a már beindult folyamat, amely szerint egyre több kisebb ország válik képessé nukleáris fegyver előállítására, és ezt a lehetőséget ténylegesen ki is akarja majd használni. Ez valóban reális veszéllyé teszi, hogy a nemzetközi rendszer ellenőrzése alól kicsúszott országok zsarolásra használhassák fel az így vagy úgy hozzájuk jutott nukleáris eszközöket. Amikor a Nyugat azt mérlegeli, hogy vajon miként kell megbüntetnie a Dél-Oszétiában keményen fellépő Oroszországot, akkor ezt a kaukázusi konfliktust a kifejtett összefüggések szerint is elemeznie kellene.

A kettősmérce alkalmazásának, pedig talán a legvisszataszítóbb példája, ahogyan azok a neo-konzervatívok, akik most hangosan követelik Moszkva kemény megbüntetését, maguk is a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó, agresszív politikát folytatnak Afganisztán és Irak esetében. Amerikának és a Nyugatnak az a valódi érdeke, hogy Oroszország stratégiai ellenfélből a stratégiai egyensúly fenntartásában érdekelt, megbízható partner legyen. A kölcsönösség, a bizalom és a becsületesség nem nemzetközi jogi kategóriák, de mégis ezeknek az újraélesztésére és a gyakorlatba való alkalmazására lenne szükség az emberi civilizáció fennmaradása érdekében.

A kaukázusi villámháború legsúlyosabb 

világpolitikai következménye

Az Egyesült Államokat jelenleg irányító neo-konzervatív hatalmi köröknek sikerült érvényesíteniük azt az amerikai törekvést, hogy Amerika megszerezze Oroszországgal szemben az első nukleáris csapás mérésének a képességét. Francis A. Boyle egyetemi tanár, atomfegyver-szakértő írja 2007. június 6-án a „US Missiles in Europe: Beyond Deterrence to First Strike Threat” (Amerikai rakéták Európában: Túl az elrettentésen az első csapás fenyegetéséig) című írásában (www.globalresearch.ca címen olvasható) a következőket:

„Az Egyesült Államok első csapás mérésével az orosz nukleáris erők mintegy 99%-át meg tudná semmisíteni. Nevezetesen, az Egyesült Államok kormánya úgy gondolja, hogy egy szárazföldi telepítésű sikeres első csapásmérés képességével túlléphet az elrettentésen, és megszeretheti a ’kényszeríthetőséget’… mindezt már az unalomig elemezték a szakirodalomban. De különösen ezt tette a Harvard Egyetem egyik vezető háborúsuszítója, Thomas Schelling – aki a Svéd Bank által adományozott közgazdasági Nobel-díj nyertese, – aki bevezette a ’kényszeríthetőség’ (compellence) fogalmát, és megkülönböztette az ’elrettentéstől’ (deterrence)… Az Egyesült Államok kormánya felhagy az ’elrettentés’ helyzetével, és belép a kényszeríthetőség helyzetébe.”

Mindebből arra következtet Mike Whitney az Information Clearing House 2008. augusztus 24-i hírlevelében közzétett írásában, hogy Bush elnök valódi célja Moszkva kényszerítése arra, hogy engedelmeskedjen Washington parancsainak, ellenkező esetben számolnia kell egy megsemmisítő, nukleáris első-csapás lehetőségével.

Putyin, miniszterelnök ezzel kapcsolatban a következőt nyilatkozta:

 „Egyesek abban az illúzióban ringatják magukat, hogy bármit megtehetnek, amit akarnak. Tekintet nélkül más népek érdekeire. Természetesen ez az oka a nemzetközi helyzet feszültebbé válásának, amely fegyverkezési versenyt eredményez. De nem mi vagyunk a kezdeményezők. Mi nem akarjuk ezt. Miért akarnánk erőforrásainkat erre fordítani? Továbbá, mi nem kockáztatjuk másokhoz fűződő kapcsolatainkat. Ugyanakkor válaszolnunk muszáj. Nevezzenek meg egyetlen olyan lépést, amit mi tettünk, vagy egyetlen egy olyan akciót, amelyet mi terveztünk a helyzet kiélezésére. Egy ilyen sincs. Nem vagyunk ebben érdekeltek. A jó légkör fenntartása a mi érdekünk.”

Putyin ehhez még azt fűzte: „Mit tehetünk? A jelenlegi helyzet a szakadék szélére sodort minket. Oroszország valóban eleget tett szerződéses kötelezettségeinek, és eltávolította nehéz fegyverzetét Kelet-Európából, és átszállította az Urál-hegység mögötti területekre. Az orosz hadsereg létszámát háromszázezerre csökkentette. Eközben Washington jelentősen növelte fegyverszállításait új kelet-európai szövetségeseinek, és hozzákezdett két új katonai támaszpont felépítéséhez Romániában és Bulgáriában. Rakétavédelem és radar telepítésére kerül sor a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban. Nyilvánvaló, hogy Oroszország nem folytathatja egyoldalúan tovább a leszerelést, miközben a határai mentén fekvő államok új, amerikai fegyverrendszerekhez jutnak.”

Amikor Putyin tudomást szerzett arról, hogy a Bush-kormányzat kifejleszti a bunker-romboló (bunker-busting) fegyvereket, ezt mondta Bush elnöknek: „Jobb lenne más módot találni a terrorizmus elleni harchoz, mint olyan kisebb-méretű nukleáris fegyvereket kifejleszteni, amelyek csökkentik azt a küszöböt, ahol ezek a fegyverek felhasználhatók, és ily módon közelebb viszik az emberiséget a nukleáris katasztrófa széléhez. De nem hallgatnak ránk. Nem keresik a kompromisszumot. Megfontolásaik egyetlen mondatban foglalhatók össze: ’Aki nincs velünk, az ellenünk van.’”

Nem Oroszország tépte darabokra a rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó, ABM megállapodást. Ezt az amerikai kormányzat tette. Az amerikai hatalom következetes és agresszívan terjeszkedése idézte elő egy újabb fegyverkezési verseny reális veszélyét. A nemzetközi biztonság jelenlegi rendszere felfüggesztődött, és a világ a két nukleáris világhatalom közötti katonai konfliktus felé tart. A rendelkezésünkre álló információk szerint Putyin ezt el akarja kerülni. Ugyanakkor kénytelen reagálni a nukleáris egyensúly fenntartását veszélyeztető lépésekre. Az első csapásmérés képességét biztosító rakétavédelmi rendszer telepítése arra is kényszerítheti Oroszországot, hogy harcigépeket küldjön a célponttá váló országok légterébe. Mike Whitney szerint a Moszkva torkának szegezett kés háborús cselekmény, Irak lerohanásához hasonlítható. A különbség az, hogy ezúttal az áldozat még bizonyos fokig képes az ellenállásra.

A kaukázusi villámháború néhány 

tanulsága

Először is Moszkva jelezni tudta az egykori szovjet birodalomba tartozó országoknak, hogy továbbra is számolniuk kell az orosz fegyveres erőkkel, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy a NATO védernyője miatt már nem kell tekintettel lenniük Oroszországra. A kiolvasható üzenet az, hogy ha már nem is elsőrangú szuperhatalom, de Oroszország még mindig olyan erő, amellyel számolni kell.

A második üzenet az, hogy Oroszország Washington minden expanzionizmusa ellenére is saját sorsának az ura maradt. Oroszországot nem lehet a nemzetközi jog megszegésével vádolni. Akik ezt teszik, (a NATO és az Egyesült Államok) azoknak igazolniuk kell a nemzetközi jog megszegésével folytatott afganisztáni és iraki háborújukat. A Kaukázusban a támadó fél a grúz hadsereg volt, és Moszkva csak erre a támadásra válaszolt.

Harmadikként azzal is számolni kell, hogy a Közel-Kelet térségében egyes országok, amelyek szorongatva érzik magukat a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok expanzionizmusa miatt, esetleg újból Moszkvától várnak majd támogatást.

A magunk részéről azt tartjuk a legfontosabb tanulságnak, hogy a világ, az emberiség megmaradásának az az alapvető érdeke, hogy mielőbb helyreálljon az egyensúly a nemzetközi erőviszonyokban. A nemzetközi jog érvényesítéséhez az szükséges: megközelítőleg egyenlő erők gondoskodjanak arról, hogy a másik fél az elfogadott nemzetközi jogi szabályokat betartsa. A globális egyensúly helyreállításához pedig nem egy gyenge és kiszolgáltatott Oroszországra van szüksége a világnak, amely a korlátlan fölényre tett másik erőközpontnak ki van szolgáltatva, hanem olyanra, amely egyensúlyozóként képes kikényszeríteni a viszonosság, az egyenjogúság és a kölcsönös előnyök nemzetközi jogi elveinek a betartását. Két egymásnak feszülőegyenlő-erejű önzés vektoriális eredményeként létrejöhet az igazságosságot képviselő mértéktartó – etikus - magatartás a nemzetközi életben is.