Elemzések

Elemzések

Elemzés a Jobbik stratégiájáról

• Ha ők is szabadkőműves és titkosszolgálati kontroll alá kerülnek a haza elveszett. A zsidó hányinger koalíció kezd összeállni, és ha ezeket nem tudjuk lerázni magunkról, a szervezett pénzhatalom kamatrabszolgát csinál belőlünk a saját hazánkban, amit a zsidó politikai elitünk már rég eladott vagyonostól élőerőig mindent. 
  Tanulmányok

|

ELŐSZÓ 

Ez az írás nem született volna meg, ha a Jobbik úgy működik, ahogyan egy egészséges pártnak, vagy még inkább mozgalomnak kellene!

Ha a frakció szerepe nem arra korlátozódna, hogy a parlamenti jelenlétet és felszólalásokat teljesítse, és aztán félévente egyszer mindenkinek van pár perce, hogy elmondja a saját távlati meglátásait is. Ha legalább ezeket a rövid megszólalásokat meghallanák "fent", néha lenne valamilyen következménye.

Ha Vona és Szabó Gábor nem követett volna el mindent, hogy ne mondhassam el ezt a tavaly májusi tisztújításon. Szemtől-szembe, úgy kívánta tisztességünk, a becsület számomra legalábbis ért volna ennyit. De nem kaptam esélyt, féltek hogy belezavarok a képbe.

Az elfedett, eltitkolni vágyott dolgok előbb-utóbb nyilvánosságra kerülnek, csakúgy mint az elhallgattatni akart szavak. És minél nagyobb az ellenállás, később annál nagyobb erővel fognak a felszínre törni. Mint a fortyogó víz a lezárt fazékból. Mert akinek mondanivalója van, az el is fogja mondani. Nekem van, és mint Luther 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen mondta: itt állok és nem tehetek másként. El kell mondjam, hátha van fül a hallásra és szem a látásra. Fel kell ébredni abból a hamis álomból, amit a parlamentbe kerülés után dörzsöltek a szemekbe, amíg nem lesz végzetesen késő!

Ne feledjétek: AZ IGAZSÁG SZABADDÁ TESZ! 

dr. Lenhardt Balázsnemzeti radikális országgyűlési képviselő 

Zsákutcában a Jobbik

Néhány gondolat a nemzeti radikalizmusról

I. rész

Nem hiszek a váltópártiságban. Amíg a jelenlegi keretek között működik a politikai rendszer és annak „liberális” szabályait betartva próbálkozik a Jobbik, nem fog választások útján hatalomra kerülni.

1/ Nemzetközi helyzet

A nemzeti radikalizmus nevében elkövetett legnagyobb tévedés és átverés, hogy el akarjuk hitetni magunkkal és a szavazókkal, hogy a fennálló „demokratikus” játékszabályok lehetővé teszik a kormányzás lehetőségének megszerzését. Nem teszik lehetővé és nem is fogják, amíg a nyugati vagy atlanti világrendszert (nagyjából Észak-Amerika, Európa és befolyási övezeteik) el nem söpri a történelem vihara. A jó hírem, hogy el fogja söpörni: a kulturális agymosáson és az országok totális gyarmatosításán, majd kifosztásán alapuló globalizációs rendszer napjai meg vannak számlálva. A 2008 óta tartó permanens válság már a vég kezdete a világtörténelem színpadán zajló hatalmas játszmában, az Egyesült Államok és a mögötte álló, sokszor azt irányító zsidó körök hatalma visszafordíthatatlanul hanyatlik. (Elég, ha csak Palesztina ENSZ-béli státuszának szavazására utalok 2012 novemberében). A mostani világrendből óriási hasznot húzó multinacionális cégbirodalmak is túljutottak nagyságuk csúcsán, jelenleg már a hanyatlás korát éljük. Az eddig harmadik világnak nevezett térségekben viszont új erőközpontok alakulnak ki: Kína, India, Brazília, és újjászületnek tradicionális nagyhatalmak is, mint Orosz- és Törökország. Nagyon érdekes évtized előtt állunk, ami át fogja rajzolni a világpolitika jelenlegi határait. De az új korszak még nem köszöntött be! Még védelmezik régi bástyáikat az USA és mellette álló csatlósai, köztük őszinte fájdalmunkra Európa nagy része. Ha nem is fiatal már az oroszlán, és fogai már meglazultak, de körmei élesek és gyorsan oda tud csapni a fiatal és gyenge antilopnak. A nyugati világrészt uralja még a multikulturális, liberális gondolkodásmód, ahol az elhajlókat a legváltozatosabb eszközökkel hallgattatják el vagy semmisítik meg. Korlátozzák a szabad gondolkodást és véleménynyilvánítást jogszabályi eszközökkel (börtön holokauszt tagadásért vagy radikális honlap üzemeltetéséért), a sajtóbirodalmukon keresztül a legváltozatosabb módon teszik lehetetlenné ellenfeleiket, de akár a fizikai megsemmisítéstől sem riadnak vissza, mint Jörg Haider esetében, ha a többi eszközzel kudarcot vallanak. Országok esetében sem válogatósak: képesek voltak egy teljes országot, az egyébként mintaországnak számító Ausztriát is totális bojkott alá helyezni a Szabadságpárt kormányra kerülése miatt, Olaszországban egy az EU által kinevezett kormány hajtja végre a központi utasításokat. És Magyarország is azért szenved el újabb és újabb retorziókat az elmúlt két évben Brüsszeltől, mert szerintük Orbánék túl messzire mentek a gazdasági „szabadságharcban”. Miközben mi, hazafiak azt érezzük, hogy a fideszesek csak a láncaikat csörgetik, de az ismétlődő rendreutasításra azonnal lekushadnak, mint a megvert kutya.

Most képzeljük el, mit szólnának hozzá ezek az óriási erők, ha a Jobbik kormányra kerülne, és megpróbálná felszámolni a cigánybűnözést, a multinacionális vállalatok pénzkiszivattyúzását, vagy valóban megkísérelné rendezni a „devizahitellel” átvert százezrek helyzetét a bankok kötelezésével a jogtalanul beszedett profit visszafizetésére! Ugye elég elképzelhetetlen helyzet? Ezen konkrét lépesek nélkül viszont akkor sem lenne értelme a kormányzásnak, ha azt megengednék a nyugati világrend urai, hiszen a rendszer gyökeres (radikális) reformja nélkül csak a felszínt kapargatnánk. Ha megengednék, hogy a Jobbik mint a mérleg nyelve ott legyen a teljes többséget el nem érő Fidesz mellett a kormányban, akkor mit lehetne elérni vele?! Egy miniszteri bársonyszék Balczónak, egy másik Vonának, és néhány államtitkári pozíció, hogy a karrieristáknak és a „szakértőknek” legyen min marakodni? Mit sikerülne megvalósítani ekkora „hatalommal”? Létrehoznának egy bizottságot a magyar-cigány együttélés megvizsgálására, ahogyan Vona sürgeti másfél éve a parlamentben, cinikusan beletörődve nemzeti létünk élet-halál kérdésének, a cigánykérdésnek megoldatlanságba? Vagy beleölnének pár százmilliárdot a nagymarosi vízlépcső és vízierőmű újratervezésébe, hogy egyesek szakmai ambíciói kielégülést nyerjenek, az érzelmileg teljesen vízlépcső-ellenes társadalom 90%-ának ellenkezése dacára? Vagy megkapna egy színházat a párt is a fővárosban, hogy a 19-ből már csak 16 maradjon zsidó irányítás alatt?

2/ A kormányzás lehetetlensége

De nem kell „félni”, ez a helyzet elképzelhetetlen. A rendszer, amely mozgatja a nyugati világrészt, még fennáll, működik és keményen ellenáll a hegemóniáját megkérdőjelező törekvéseknek. Ne felejtsük el, hogy milyen hazug uszítás zajlik Gyöngyösi állítólagos zsidólistázása kapcsán a Jobbik és Magyarország ellen az egész nyugati világban! Ehhez a hisztériához elég volt egyetlen szándékosan félreértett mondat, és máris boldogan retteghetnek és kiálthatnak fasizmust. Az összehangolt nemzetközi hadjárat ellen, amit természetesen itthonról gerjesztenek ötödik hadoszlopként baloldali és liberális „gondolkodók”, rendkívül nehéz hatékonyan védekezni. Hát még olyan bizonytalan módon, ahogyan a Jobbik próbálja! Nem lehet játszani a kint is vagyok, bent is vagyok játékot, miközben számos alapvető tabut nyíltan meg sem kérdőjeleznek, és igyekszenek elhitetni a megsemmisítésünkön munkálkodó esküdt ellenségeinkkel, hogy ők „szalonképes” kormányzati tényezők lehetnek, akik nem is antiszemiták. Amikor kiderült Szegedi zsidósága, akkor erényt próbáltak kovácsolni abból, hogy lám milyen befogadó párt is Jobbik, sőt direkt jó, hogy van ilyen híres zsidajunk. Gyöngyösi elszólása után először bocsánatkérés, majd pedig megint következett a harcos kardcsörtetés, most éppen országjárás folyik, ami a hivatalos álláspontot követni akarókban is folyton bizonytalanságot ébreszt, hogy akkor mit is gondoljon a zsidó kérdésről?!

Jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyire negatív hazánk külföldi, elsősorban nyugati megítélése. Ellenségeink időben gondoskodtak róla, hogy a nemzeti radikalizmus és a Jobbik a lehető legsötétebb színekben legyen ábrázolva a közvélemény előtt. Így már könnyű lesz a morális támogatásukat megszerezni egy esetlegesen megalakuló fasiszta/náci magyar kormány elleni fellépéshez, amire pusztán a demokrácia és a jogállam védelmében lesz szükség. A pontosan üzemelő médiagépezetük pedig szépen adagolja a drámai hangvételű riportokat, hogy szegény zsidóknak és cigányoknak milyen az életük ebben a „földi pokolban”. Ez a szituáció olyan egyértelmű és világos, hogy a Fidesznek esze ágában se lenne belemenni egy ilyen kényszerkoalícióba. Ezért lett volna létkérdés számukra a független LMP, amely külföldi elfogadottsága miatt kívánatos partner lehetne, de a jelek szerint Bajnaiék nyerik meg ezt a háborút a párt szétszakításával. Hipotetikusan elképzelve egy Fidesz-Jobbik együttműködést, biztosan kijelenthetjük, hogy az lenne a párt vége. Ahogyan a kisgazdák, a KDNP, az MDF – sőt nyugodtan ide vehetjük a MIÉP-et is – sem tudott szabadulni a narancs halálos öleléséből, ugyanez történne a belső konfliktusokat kezelni képtelen Jobbikkal. Ami persze a tagság elárulása és a korábbi határozott álláspont nyílt megtagadása lenne. És bőven elegendő lenne hozzá néhány vezető meggyőzése, zsarolás, nepotizmus vagy megvesztegetés útján. Balczó Zoltán a régi MIÉP-es első vonal és a parlamentben dolgozó hivatásos apparátus egyhangú és egyértelmű elmondása szerint Csurka személyes megbízottja volt a fideszes kapcsolattartásra, rajta keresztül jött az ukáz, hogy mit szeretne Orbán a frakciótól. És miként magától Orbántól tudjuk, hogy „a Pista megbízható, korrekt úriember volt” a frakció teljesítette a kéréseket és megszavazta az elvárt fideszes javaslatokat.

Hogy a Jobbiknak egyedül – a rendszer játékszabályait betartva – nincs esélye megszerezni az 50 %-nál nagyobb arányú eredményt a győzelemhez, azt csak idiótáknak és jó szándékú fantasztáknak kellene magyarázgatni. Nekik ajánlom figyelmükbe az időközi választások eredményeit: a néhány kiugró eredményt leszámítva (Gyöngyöspata, Tiszavasvári, Kosd – ahol speciális körülmények szolgáltak a győzelem alapjául), a tisztes helytállást jelentő 10% feletti eredményt is csupán a körzetek kisebb részében sikerült elérni. Már ahol egyáltalán sikerült rajthoz állni, mert rengeteg esetben jelölt és aktivitás hiányában el sem indult a Jobbik. (A pontos statisztikákat nemsokára külön közzé fogom tenni.) De a gondolatkísérlet jegyében felvethetjük, hogy mégis csoda történik, nyer a Jobbik. Akkor ugyanaz történik, amit fentebb már vázoltam: a nyugati vagy pénzügyi világhatalom pár héten belül fojtja meg az országot és a pártot. Totális bojkott, totális pénzkivonás. Mint az egykori viccben a szovjet távirat: Nyertek. STOP. Villany. STOP. Gáz. STOP. A valutaárfolyamok két napon belül szállnának el, és lenne 500 Ft az euró, 350 a svájci frank. A már most is elviselhetetlenül drága benzin ára gyorsan fel tudna kúszni 7-800 forintra. Az azonnali eredményre és javulásra áhítozó nép pedig olyan szinten gyűlölné meg hirtelen az általuk megválasztott pártot, hogy ’56 után megint a lámpavason hintázhatna néhány politikus. Vona Gábor is eljutott erre a gondolatkísérletre egy 2011-es Barikád vezércikkben, amikor arról beszélt, a legnagyobb csapda az lenne, ha szinte önként adnák át a kormányzási lehetőséget a Jobbik részére, hogy aztán néhány hét alatt bedöntve az új kormányt, akár évtizedekre elvegyék az esélyt a valódi nemzeti ébredés elől. És ez az ultima ratio a naiv hittel szemben, hogy demokratikus, polkorrekt módon, politikai kampány révén meg tudja szerezni a Jobbik a kormányrudat. Amíg a pénz hatalmas urai uralkodni képesek és működtetik a rendszert összeköttetéseik révén, addig el lehet felejteni, hogy ők csendben asszisztálva néznék végig, hogy valaki kilép a láncból, és önálló lábra áll. A megtorlás már jóval azelőtt megtörténne, hogy bekövetkezne egy radikális fordulat valahol Európában. Ahogyan a XIX. század derekán a Szent Szövetség monarchiái uralták Európát, és együttesen léptek fel, ha bármilyen forradalmi kísérlet csírázott ki a területeiken.

Akármilyen irányból járjuk tehát körül a nemzeti radikalizmus, vagyis konkrétabban a Jobbik esélyeit a 2014-es kormányzást illetően, azt kell mondjuk, hogy a mozgalom elpártosodása, a kontraszelekció (harcos radikálisok helyett jött-ment szakértők, Szegedi Chanád és a hatékony elhárítás hiánya), és a rendszer egyes alaptabui elfogadásának köszönhetően, azok a nullához közelítenek. Ha isteni beavatkozás következtében mégis megtörténne, azzal sem nyerne az ország, de a párt végét is jelentené. Akkor miért hülyíti mégis ezzel a maszlaggal a mostani vezetés a tagságot és egymást, miért kampányoltak a mostani elnökség tagjai a tisztújításon ilyen hazugsággal?! A válasz egyszerű, tudják hogy ezt akarja hallani a tagság és a választók is. Gátlástalan kufárként a reményt és a hitet szavazatokért cserébe bocsátják áruba a politika piacán. Nem jön össze, de igazolni tudják magukat: mi megtettünk mindent, de ilyen ellenszélben ez csak ennyire volt elég, miért nem szavaztatok többen ránk?! Azt az illúziót árulják, amit a többi párt a demokráciában: a választónak semmi dolga nincs, csak ránk szavazni, és mi megoldjuk a problémákat. Vagy legalább olyanokat mondunk, amiket hallani akarnak. Amikor persze az illúzió összeroppan a valóság súlya alatt, akkor a szavazók megbüntetik a pártot, és másra szavaznak. A másik pártra. Mert ki van ez találva nagyon! A fejlett demokráciákban gyakorlatilag kivétel nélkül két nagy párt váltja egymást, és mindkettő mögött ugyanazok a gazdasági érdekcsoportok állnak. Hiába szavazol a másikra, csak a jelszavak, az arcok, meg a színek változnak, a lényegi program ugyanaz, mert azt a pénzügyi háttérhatalom alkotja, és intézményesült képviselői (IMF, Világbank, WTO, EU stb.) útján juttatja el az egyes országokba.

Sajnos a Jobbik vezetése elhitte, hogy beállva a sorba, részt véve ebben a játékban, nekik is osztanak majd lapot. Vagy legalábbis leesik majd valamilyen konc. A társadalmat kifosztó és átverő pártrendszer megsemmisítését, a valódi rendszerváltást nem merték felvállalni – egyesek talán soha nem is akarták –, csak választási szlogenként használták. A kevesebb intelligenciával, de annál nagyobb ambícióval rendelkező „szakpolitikusok” – természetesen szakirányú végzettség és gyakorlati tapasztalat nélkül – ehelyett már látják magukat a bársonyszékekben. A tragikomikus elem az egészben, hogy ráadásul annyira komolyan kezdték venni magukat, hogy mára el is hitték az egészet. Hiszen, ha nulláról sikerült eljutni 20 százalékig, miért ne sikerülne még magasabbra?!

Ma már főként nem azért, mert nincs meg az anyagi háttér, hiszen a parlamentbe kerülve a párt több, mint évi hatszáz millió forinttal rendelkezik. Ez óriási médiabirodalomra még kevés, de arra mindenképpen elég kellene legyen, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb erőt mutasson fel. Inkább a jelzett kontraszelekció, a besimulás, és a világos ideológia hiánya az ok, amit még tetéz egy kisebb léptékben már megjelent nepotizmus. Ennyi idő után ilyen siralmas médiaháttér már a saját felelősség, amit jól mutat, hogy a már kiépülőben lévő saját bázisokat is évente verik szét és szervezik újra (barikad, N1 TV). A nyolcvanas évek gagyi centrumos vagy Skála Áruház-as bikinis nős hirdetéséire emlékeztető óriásplakátokkal lepik el az országot nagyjából 70 millió forintért, miközben sokan észre sem veszik, hogy mögötte a Jobbik áll, olyan silány a kivitelezés. A sötét erők rendelkezésére álló médiafelület viszont nemcsak hatalmas, de hatékony, konzekvens, és kiválóan alkalmas a Jobbik lejáratására. Miközben a lendület elfogyott, a növekedés dinamikája megtört, amikor a vezetés a fékre lépett, és nincsenek új ötletek sem, ami megoldást jelentene a helyzetre. Pedig olyan elképesztően egyszerű: csupán vissza kellene nyúlni a gyökerekhez, ahogyan elindult a mozgalom és egykor naggyá tudott válni!

3/ A középre húzás koncepciótlansága

A vezetés magyarázata, hogy a radikalizmusra nem vevő a társadalom döntő többsége, új szavazókat csak középre nyitva lehet megszólítani (amit bőségesen cáfol a politikatörténet). Ezért kell szalon- és kormányképesnek látszani, és szakmai lózungokat puffogtatva „hitelesnek” látszani. 2010-ben a szavazók pontosan a radikalizmus és a valódi (rendszer)változás ígéretében bízva álltak a Jobbik mellé, megcsömörölve két évtized hazugságaitól és politikai garnitúrájától, ezért nem valószínű, hogy később ez tántorítaná el őket. Sokkal inkább az azóta visszatérő sodródás, megalkuvás a fennálló körülményekkel, és a parlament aranyozott falai közé történő hátrálás az átlagemberek mindennapi problémái elől. Csak azzal számolni kellene, hogy a közvélemény előtt a Jobbik már nehezen mossa le magáról a radikális, „szélsőséges” imázst, az Árpád-sávokat, a gárdisták fekete bakancsait, a cigány- és zsidókérdésben való nyílt állásfoglalásait, vagy az EU-ellenességet. Ezeket a stigmákat már hordozza magán a párt, és a jelenleginél jóval élesebb fordulat sem garantálná, hogy sikerül megszabadulni tőlük. Lásd a nyugat-európai trendeket, ahol a szélsőjobb nagy része cionista- és Izrael-baráttá vált pénzért és támogatásért, de maradtak ugyanott, ahol álltak, a periférián és semmivel nem sikerült közelebb kerülniük a júdáspénzből a vágyott kormányzáshoz.

Hiába volt a legaktívabb párt a Jobbik a parlamentben, és tartott naponta két sajtótájékoztatót a legkülönfélébb szakmai kérdésekben, ebből a közvéleményhez vajmi kevés jutott el, a többség a kereskedelmi média tájékoztatási elsőbbsége miatt nagyrészt a botrányokról értesült. Amelyek a mai napig nem belülről generált, így eladható és a figyelmet a pártra fókuszáló megtervezett akciók, hanem spontán módon kialakuló, egy rossz nyilatkozatot vagy egy képviselő által elkövetett cselekményt meglovagoló lejárató kampányok. Ha a párt vezetésének lenne annyi természetes intelligenciája, hogy belássa hiába ontja magából a frakció a szakmai javaslatokat, arra gyakorlatilag nem vevő a média, akkor jó ötletekkel, ütős performanszokkal (csak nem az országgyűlésben, ahogyan eddig próbálták!), erőteljes és gyors fellépéssel egy-egy a társadalomban jelentős visszhangot kiváltó kérdésben sokkal többször át lehetne törni a hallgatás falát. Célzott akciókkal a szándékolt következményeket is bekalkulálva komoly eredményeket lehetne felmutatni, amihez azonban óriási szükség lenne a vezetést abszolút mértékben nem jellemző bátorságra és kreativitásra. Persze ehhez vállalni kellene, hogy rendszeresen túllépnek a politikai korrektség által kijelölt mezsgyén, adott esetben provokatív módokon is!

Ehelyett a stratégia a középre nyitás, amihez a megfelelő médiaháttér mellett olyan alapvető feltétel is hiányzik, mint a meghódítható politikai tér a centrumban. Azt ugyanis kőkeményen uralja a Fidesz, és az utóbbi időben tett intézkedései (rezsicsökkentés, nyugdíjkompenzáció) világosan mutatják, hogy a jövőben sem fogja kiengedni a kezéből. Kétségbe vonom azt a törekvést is, amelynek révén akár a legminimálisabb megalkuvás és önfeladás útján próbál egy radikális mozgalom új szavazókat megszólítani! Ezek a szavazók ugyanis – szemben azokkal a meggyőződésesekkel, akiket a nemzeti radikális ideológia és a 20 év totális kiúttalansága vonzott a párt közelébe – már nem ideológiai okokból, hanem egy másik pártból való akár átmeneti kiábrándulás, vagy egyetlen konkrét kérdésben elfoglalt álláspont miatt sodródnak a párt mellé, és a következő benyomásra – mivel szilárd világnézeti alapjaik nincsenek – ugyanilyen könnyedén sodródnak tovább. Ráadásul a fentebb kifejtettek okán a nemzeti radikalizmus jelen formájában úgysem fog kormányra kerülni, teljesen felesleges és kontraproduktív lépés ezért megpróbálni szinte semmit nem érő szavazatokat szerezni önfeladás és meghátrálás útján. Időközben a Jobbik gyakorlatilag maga számolta fel egyetlen olyan fegyverét, amelytől a hatalom, a rendszer valóban félt: a gárdamozgalmat. Semmi nem valósult meg Vonáék gárdás ígéreteiből, a gárdistákat magukra hagyták, a tőlük független gárdamozgalmakat kifejezetten próbálják szétzilálni, az újra egységesülést megakadályozzák az Új Magyar Gárda irányításával. Ezt a tényt fehéren-feketén mutatta meg tavaly augusztus 25-én, az ötéves Gárda születésnap, amelyen megtiltották az ÚMG részvételét.

Tehát rendületlenül próbál befelé törekedni a párt, ahol a politikai preferenciákat felmérő szociológiai kutatások szerint sem teremhet számára semmiféle babér. Közben pedig egyre szélesebb réteg jelenik meg a jobbszélen, akik világosan jelzik, hogy ők bizony az ideológiai meghátrálásokra, és a megígért rendszerváltás feladására nem fogékonyak. Ez a csoport a szavazókon belül nehezen mérhető, mert reális (szélső)jobboldali alternatíva nélkül csak a választásokról való távolmaradásával fog tüntetni. De a párttagságon belül már jóval komolyabb súlyt képviselnek, és véleményüknek visszatérően hangot is adnak. A 2012-es tisztújításon ugyan elbukott a belső reformra, a keményvonalas visszarendeződésre irányuló szándék a pártelnök és pártigazgató határozott és a választás tisztaságát is megkérdőjelező fellépése miatt, de az elégedetlenség általános és folyamatos a párt irányának felpuhulása miatt. A „lázadók” közül sokakat erővel bírtak távozásra, amiből a legsúlyosabb veszteség a párt korábbi legerősebb bázisának számító Borsod szétverése egy zsidó politikusbűnöző érdekében, míg mások önként hagyták el a harcteret. Ezek akkora veszteséget jelentenek a párt struktúrájának szempontjából, amelynek hatásai most szinte felmérhetetlenek, de 2014-ban már nagyon is számszerűsíthetőek lesznek. Saját tapasztalataim alapján a pártszervezet olyan ütemben erodálódik, amelyet már nem lehet visszafordítani. Ha a 2010 áprilisi választásokat tekintem bázisszámnak, azaz 100%-nak, akkor a jelenlegi állapot jóindulattal is csak 50%-os, a teljesen passzívvá vált állományt természetesen nem beleértve. Ez azt jelenti, hogy 2014-ben csak a négy évvel ezelőtti tagság fele fog kampányolni, plakátot ragasztani, fórumot szervezni, aláírást gyűjteni, és ami talán a legfontosabb meggyőzni a környezetét, mint elkötelezett híve a pártnak, hogy szavazzanak rájuk. Ennek hatása alapjaiban fogja megrázni a pártot, amit nem fog tudni ellensúlyozni a már rendelkezésre álló százmilliókból folytatott plakát-háború, pláne ha a januárban megismert végletesen dilettáns megjelenéssel fog „harcba” szállni a szavazókért.

4/ Rendszerváltás helyett parlamenti szalonpolitizálás

Valódi rendszerváltást ígért a Jobbik, de sajnos megszelídülve és domesztikálódva a parlamenti szerepbe csak egy lett a többi párt közül. Nyilván ezt még két és fél év alatt sem látja át mindenki, sokan makacsul igazolva akarják látni magukat és választásukat, és sokakat tévedésbe ejt a verbális radikalizmus, ami helyenként még megmaradt. De a valóban radikális és gondolkozni, kritizálni is hajlandó réteg már átlát a frázisokon, látja hogy tettek helyett maradnak a sajtótájékoztatók, a parlamenti felszólalások, egy-egy tüntetés a korábbiakhoz képest csekély részvétellel. És nem hibáztathatóak az emberek sem, hogy több év után már nem akarnak újra kimenni olyan eseményekre, ahol jól lehet előre tudni, hogy nem történik semmi. Cselekvés helyett szájkarate. Tehetséges szónokokban nincs még végzetes hiány a pártban, de valódi tettek nélkül a jó gondolatok sem mozdítják előre a haza sorsát. Úgy kellett volna betörni a parlamentbe, mint az éhes farkasok, felrúgva az elmúlt két évtized elvtelen kompromisszumait, és úgy csapni az asztalra minden nap, hogy azt a falakon kívül is meghallják. Ehelyett jött az öltönyös „szakpolitizálás”, a törvényjavaslatok és módosítók üzemszerű és abszolút felesleges gyártása, hiszen a kétharmad kényelmesen söpri le még a napirendre vételüket is. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe a szakpolitika jelentőségét szakmai kérdésekben, sőt fontosnak tartom az objektív megközelítést, de azt be kellene látni, hogy az ország jelenlegi állapotában nem finomhangolásra, hanem olyan gyökeres változásokra van szükség, ami az egész „demokratikus” rendszer teljes átalakítását, újjáírását jelenti. A nemzeti célok megvalósításához nem elég, ha egyes törvényeket akarunk módosítani, amiket persze soha nem fogadnak el a kormányon lévők, hanem képletesen szólva fel kell rúgni az asztalt. Erre pedig nem alkalmasak az öltönyös, nyakkendős szakemberek, akármilyen okosakat is mondanak, hanem olyanokra van szükség, akik harcolni tudnak és akarnak! Harcosokra pedig nincs szükség, jelentette ki többször, több fórum előtt Vona és Szabó Gábor. Aki pedig harcolni szeretett volna, az is hamar be kellett lássa, hogy a jelenlegi Jobbik nem ezen az úton kíván járni, és reménykedve a jövőbeli változásokban vagy elfogadva a személyes és egzisztenciális kiszolgáltatottságot, állt be a sorba, vagy találta magát körön kívül. És ami igazán pusztító hatású, hogy az utca embere felismeri ezt, amikor azt kérdezi, mi lett a Jobbikkal, hová tűnt, miért simult be a többi párt közé, hol a radikalizmus?! A rutinos cinikusok csak bólogatnak, tudták ők előre, mindenki csak addig hangos és harcias, amíg nem kerül a pénz közelébe, ott gyorsan betömik a száját. És erről sajnos abszolút a jelenlegi konformista vezetés tehet. Megvolt az esély, hogy bebizonyítsuk, valóban lehet másmilyen a politika, mint az elmúlt évtizedekben, de Vonáék a könnyebb és kényelmesebb utat választották.

Bogár László jogosan fogalmazta meg 2010 tavaszán, hogy az előttünk álló négy év legnagyobb kérdése, hogy a második Orbán kormány az új rendszer első kormánya lesz, vagy a régi rendszer utolsó kormánya. Mert a változás, mint az elején említettem elkerülhetetlen, és könnyen előfordulhat, hogy elsöprő erejű lesz: polgárháborús állapotokkal, éhezéssel, az állami funkciók teljes leépülésével, a nemzetközi kereskedelem megszűnésével, a pénzrendszer átmeneti felszámolása mellett. Az utóbbi időben maga Orbán is többször meglepő nyíltsággal beszélt egy olyan változásról, amely megrostálja az országokat, és csak a jól felkészültek fogják átvészelni. Ennek ellenére a kormányzó párt elsősorban a saját hatalmának bebetonozásán ügyködik, ezért volt kénytelen Bogár már 2011 második felében levonni a szomorú konzekvenciát: ez bizony még a régi rendszer terméke, és annak szabályai szerint és keretei között működik. És legalább ilyen csalódottsággal kell megállapítanunk, hogy a Jobbik is a régi rendszer utolsó ellenzéke, amely képtelen átlépni azokat a kereteket, amelyben létrejött, alkalmatlan egy új korszak elindítására. Ez pedig középtávon elkerülhetetlenül a bukását, sőt a megsemmisülését fogja okozni. Annál is inkább, mert sokszor látszólag tudatosan saját magát számolja fel: a minden nemzetben gondolkodó magyar ember integrálásának esszenciális kényszere helyett folyamatosan távolítják el azokat, akiknek álláspontja bármiben eltér a pártvezetéstől, vagy egyáltalán önálló véleménye van, amit el kíván mondani. Nem fogom felsorolni hány alapszervezetet számoltak fel a központból és hány elkötelezett radikálist űztek illegalitásba, mert jócskán túlfeszítené egy ilyen írás kereteit, de több száz emberről van szó. Akikkel aztán mások is vették a kalapjukat, tovább gyengítve a pártot. És ezen felül történik még a korábban részletezett lemorzsolódás, amit a párt vezetése természetes tendenciának tekint.

Ráadásul az eltávolítottak szinte kivétel nélkül a radikális irányvonal hívei közé tartoznak, akik számon merték kérni, hogy mi van az eredeti szellemiséggel és irányvonallal! A törtetők, haszonlesők, karrieristák, szerencselovagok, volt MSZMP-sek, SZDSZ-esek, kicsiny tudásukkal házaló „szakértők” hada pedig nyugodtan tülekedik a húsosfazék körül, ők teljesen lojálisak a fennálló vezetéshez, ezért nincs is velük probléma. Ha a párt irányvonala nem lenne homályos és egyenesen abba az irányba tartana, amerre a mozgalmi korban volt kitűzve, akkor jóval kevesebb járulékos veszteséggel kellene számolni. Sajnos az önérdek sokszor írta felül a közösség elsőbbségének érvényesülését, amit a párt belső mechanizmusát megismerők pontosan látnak, akkor is, ha kifelé kedvezőbbnek tűnik a helyzet.

5/ A nemzeti radikalizmus elvhűsége

A korszerű radikális párt a működését teljesen a fő célkitűzés megvalósításának tudja alárendelni, nem aktuális népszerűségre törekszik, hanem a tudatos építkezésben bízik, tégláról téglára emelve az épületet. A cél természetesen a hatalom megszerzése, hogy általa tudja a gyakorlatban megvalósítani elképzeléseit, de ez soha nem jelentheti az eredeti eszmeiség feladását, megtagadását. A kormányzás lehetősége sosem válhat öncéllá, csupán eszköz a beteg társadalom minél szélesebb körű átalakításához! A politika totális elkurvulásának rengeteg rossz példája lebeghet szemünk előtt, hogy visszatartson minden felelős nemzeti erőt attól, hogy erre az útra lépjen, talán elég ha az MDF végnapjaira utalok Dávid Ibolyával és Herényi Károllyal. A „mindenáron a reflektorfényben maradni” jellegű attitűd minden kétséget kizáróan a megélhetési politikusok és a pojácák jellemzője. Ha valóban a nemzet újjászületése a fő mozgatórugó, akkor kellő kitartással és alázattal meg kell várni a számunkra kedvező pillanatokat az erősödéshez, nem pedig kockára tenni a szebb jövőt kérészéletű ambíciókkal és elvtelen politikai alkukkal.

Az eszmékhez való hűség és a hitelesség mindennél nagyobb érték, amit tilos veszélyeztetni azért, hogy bizonyos kérdésekben esetleg megnyerjen a párt néhány ezer a kormánnyal elégedetlen szavazót. Ez a kicsinyes rövidlátás pontosan a régi rendszer tagjait jellemzi, akik csak négyéves távlatokban tudják értelmezni a politikát. Aki a rendszert akarja meghaladni, legyőzni, annak nem csupán a szabályait kell semmibe venni, mint Gandhi a Brit birodalomét, de az aktuálpolitikai szempontokat – ami általában pillanatnyi népszerűség növekedés – le kell győzzék a távlati célok! Sajnos a Jobbik esetében is többször feltűnő volt, hogy írta felül a választási programjában is megfogalmazott, világos és alapvető célkitűzéseket az aktuális érdek. Nem végigmenve két és fél év törvényhozásán csupán két esetet említek: a fegyveres testületek korai nyugdíjazásának kérdését és a választási regisztrációt. Mindkettő hasonló eset, az elvi kérdés súlyát felülbírálva több politikai hasznot vélt kiaknázhatónak a frakcióvezetés, ha rugalmasan viszonyulva foglal el új álláspontot. A társadalom döntő többségének igazságérzetét mélyen sértette, hogy az irodai munkát végző rendőrök is nyugdíjba mehettek harmincvalahány évesen, aztán a havi akár kétszázezer forintos nyugdíj mellett biztonsági cégeknél nyugodtan dolgoztak tovább. A Jobbik programja is megígérte a kérdés rendezését, aztán amikor a kormány meg akarta lépni, a rendvédelmi dolgozók szakszervezetei felé kacsintva a Jobbik kihátrált korábbi határozott véleménye mögül. Nem tudom, hogy ezzel hány stabil szavazót sikerült megnyerni a rendvédelmisek közül, de félő, hogy legalább ugyanannyi veszett el a hitelességének megkérdőjelezhetősége miatt.

A másik súlyos eset a választási regisztráció volt, amikor pillanatnyi politikai haszon érdekében a Jobbik együtt fújta a nótát a szocialistákkal és a liberálisokkal. Mindenki tudja, hogy mennyire rossz a jelenlegi választási rendszer, amelyben velejéig hazug kampányok által becsapott és felheccelt tudatlan tömegek szavazhatnak a magyar jövőről. Az elmebeteg, a bűnöző és a négy általánost végzett szavazata pontosan annyit ér, mint a több diplomás értelmiségié. A nagy pártok néhány száz forintért vagy egy tál gulyáslevesért és két sörért megvásárolják a cigányok jelentős részét. Adott volt az esély változtatni, és bár a regisztrációnál kínálkozik számtalan jobb lehetőség a választójog korlátozására, ellenzékből csak javaslatokat lehet tenni, a kormánypárt viszont törvényeket fogad el. A regisztráció valamit tompított volna az előbb vázolt negatív hatásokon, hiszen sokan nem mentek volna el erre a procedúrára, és jellemzően a legkevésbé iskolázott, a politika iránt abszolút nem érdeklődő emberek. Őket ezért duplán kellett volna megvásárolni, duplára emelve a lebukásuk veszélyét, ami többeket visszatartott volna a csalástól. Az elkötelezett bázissal rendelkező, komoly ideológiai alapra építkező párt pedig könnyen mozgósíthatta volna elkötelezett szavazóit, ezért nem csak elvi kötelessége lett volna a Jobbiknak megszavazni, hanem gyakorlati előnyt is jelenthetett volna.

Ezen valós érvekkel szemben döntött a frakció vezetése úgy, hogy a javaslatot fogadó értetlenségnek támogatást nyújtva, a bármilyen állami összeírásra zsigeri ellenszenvet érzők mellé állva minimális politikai előnyért cserébe utasítják el a regisztrációt. Ami egy radikális pártnál elfogadhatatlan ideológiai meghátrálás. És az ilyen típusú feladása az elveknek a parlamenti működés vélelmezett logikája szerint többször fordult elő az elmúlt 3 évben. Ide kell sorolnom azt a folyamatot is, hogy a párt elnöke az utóbbi időben rendszeresen olyan nyilatkozatokat tesz, hogy „Lehet, hogy nincs igazunk…” vagy „Nem biztos, hogy mindenki így látja…”. Egy markáns ideológiára épülő párt vezetőjének határozottnak, sőt tévedhetetlennek kell mutatkoznia a saját hívei előtt, különben a hitelessége és karizmája hamar megkérdőjeleződik. Hiszen ki fog hinni annak a vezérnek, aki még magában sem biztos?! Ha pedig maga sincs meggyőződve, hogy igaza van, akkor ne álljon ki a nyilvánosság elé, hanem a belső nyilvánosság előtt csiszolja a mondanivalóját. Persze más a helyzet, ha a bizonytalan szavazók megnyerése a cél, amire alkalmas lehet az ilyen puha hozzáállás, a megtartásukhoz már kevésbé. Amennyiben a cél továbbra is a rendszerváltás kiharcolása, az országot rabságban tartó béklyók levágása, akkor ideológiai meghátrálásnak nem lehet helye a mozgalom kommunikációjában. A zászlót győzelemre vinni olyan tábor fogja csak, amelynek hite megingathatatlan és a vezetője nincs bizonytalanságban az általuk képviseltek szent igazságáról.

Sajnos a fentiekben kifejtettek szerint a jelenlegi Jobbik nem lesz képes ennek a minőségi ugrásnak a végrehajtására. Vagy teljes vezetőváltásra lenne szükség, hogy az ideológiailag rendíthetetlen harcosok vegyék kezükbe az irányítást. Amíg Vonáék hitele kitart, a 2014-es választásokig biztosan, erre szintén nincs esély. Rengetegen bíztatnak és biztosítanak támogatásukról egy új politikai alternatíva létrehozása érdekében, amely kihívást jelentene a Jobbik felé is. Ennek azonban még nem jött el az ideje. Álláspontom szerint pártot elhagyó szakadárokból és kiábrándultakból most még nem lehet egy új, valóban radikális mozgalmat elindítani. Az nem csupán végzetes hátrányban lenne a Jobbikhoz képest az anyagiak terén, de oly mértékben osztaná meg a párt mellett még kitartó tisztességes embereket – akik rengetegen vannak –, ami a nemzeti radikalizmus közeljövőjét tenné teljesen kétségessé. De meg lehet fogalmazni azokat az elveket és módszereket, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom, okulására a mostani vezetésnek is! ÉS később, a megfelelő pillanatban eljöhet majd a Magyar Hajnal… 

– Folytatása következik! –

Megjegyzés: Álláspontunk szerint az a jelenség, ami az elmúlt években nemzeti radikalizmus név alatt vált ismertté, a pártjával, demokráciába besimuló, botladozó, stratégia nélküli szervezeteivel, jelszavaival, módszereivel együtt a múlté! A parlament- és választásközpontú naiv ábrándozással együtt. Az ún. nemzeti radikalizmus ideje lejárt, a kihívásokra választ adni képtelen. Teljes megújulásra van szükség a nemzeti és most már pusztán népi megmaradásért folytatott harcban. Új stratégiára, új módszerekre, új jelszavakra, és gyökeres szemléletváltásra.

Adrian Salbuchi: A készülő világkormány

• Tanulmányok

|

A nyitott szemmel járó, logikusan gondolkozó emberek a világ elmúlt éveinek, mondjuk úgy 2001. szeptember 11 óta bekövetkezett eseményeit látva mind azt kérdezik: Mi történik? Egyre erősödő erőszakhullám, háborúk, kézzelfogható hazugságok, megszállás, megrendezett támadások, társadalmi zavargások, elszegényedés, romlás és halál. A világ egy veszélyes és szánalomra méltó hely lett és nincs jele a javulásnak…

A logikus kérdés: Miért? Miért történik mindez? Magyarázhatjuk-e az emberi gonoszsággal? Esetleg a tudatlansággal? Lehetséges, hogy csupán egy sor rossz döntésről van szó fontos ügyekben?

Szinte mindenkinek van saját filozófiája szerinti kész válasza ezekre a kérdésekre. A legracionálisabban gondolkozók azt mondják csupán teljesen normális emberek rossz döntéseiről van szó, ebben a mai, egyre összetettebb világban. Az optimisták vállat vonnak és azzal söprik félre a problémát, hogy háborúk, üldöztetés, szegénység és korrupció mindig is voltak a világban. A pesszimisták, mint mindig, sajnálkozva hangoztatják, hogy mindennek vége, különösen, ha a „térj meg, mert 2012-ben itt a világvége” kategóriához tartoznak. Mit higgyünk akkor?

Elöljáróban néhány szó az „összeesküvésekről” 

Akinek a fenti magyarázatok egyike sem nyerte el a tetszését, és úgy érzi, a világ problémáit szándékosan idézték elő, az események folyását pedig egy maroknyi ember irányítja, vigyázzon, mert könnyen összeesküvés elméleteket gyártó őrültnek bélyegezhetik.

Túlságosan ne aggódjunk emiatt, mert akik számára a globális hatalmak működésének alternatív magyarázatai csupán „összeesküvés elméletek” azok a) vagy teljesen tájékozatlanok, és szerintük a világ olyan, amilyennek a tévé mutatja, vagy b) rövidlátóak a kulcsfontosságú, hosszú távú geopolitikai kérdésekben, vagy c) szándékosan próbálnak másokat megtéveszteni és érdekeltek a globális hatalmi elit védelmében, amely mindig kényelmetlenül érzi magát, ha valaki reflektorfény alá helyezi őket. Ebben a cikkben csupán az utolsó kategóriának szentelünk néhány sort.

Az „összeesküvés elmélet” vádját megcáfolni egyáltalán nem olyan nehéz feladat, mert legtöbbször normális emberi viselkedéseket bélyegeznek ezzel a kifejezéssel. Mi lenne, ha összeesküvést kiáltanánk minden alkalommal, amikor kettő vagy több ember közös érdekből vagy egy közös cél érdekében összeül, hogy tevékenységüket koordinálják és egyesítsék erőiket céljaik gyorsabb és biztosabb megvalósításáért? Ilyesmit nap mint nap látunk saját környezetünkben, az iskolában vagy akár saját családunkban. Az ilyen emberi viselkedés annyira hétköznapi, hogy senki sem tartja említésre méltónak, kivéve, ha a világ hatalmasai teszik ugyanezt.

Minden alkalommal, hogy valaki kijelenti, néhány hihetetlenül gazdag és befolyásos ember összefogott, hogy együtt elérjenek egy közös célt, bizonyos emberek, bizonyos csatornákon azonnal kiáltozni kezdik, hogy „Összeesküvés elmélet!” és mindent megtesznek, hogy az ilyen következtetéseket csírájában elfojtsák és ellehetetlenítsék.

Hogyan képzelheti bárki, hogy a hatalmasok összefogtak saját érdekeiket előmozdítandó? Tenne ilyet egy befolyásos helyzetben lévő ember? Egy politikus, üzletember vagy vállalkozó? Ilyen nem történhet! Hogyan merészeli bárki is azt állítani, hogy a globális bankárok összeesküdtek, hogy a pénzügyek manipulálásán keresztül minden gazdaságot, piacot, kormányt és a médiát hatalmuk alá hajtsanak? Hogyan állíthatja bárki, hogy a világ hatalmasai a Trilaterális Bizottsághoz vagy a Külkapcsolatok Tanácsához hasonló szervezeteket hoznak létre, hogy legfontosabb tervüket, a világkormány megalakítását támogassák? Hogyan lehet bárki annyira paranoiás, hogy azt feltételezze, a hatalom arra használja erejét, hogy „saját embereit” helyezze a Fehérházba, a parlamentbe, a Downing Street-be, a Casa Rosada-ba (argentin elnöki palota) vagy a világ legnagyobb médiumainak főszerkesztői székébe? Hogyan feltételezhetnénk, hogy a hatalmon lévők még több hatalmat akarnak?

Ez a fővonalas média és az utca emberének reakciója, amikor az egyértelműen közös célokkal, érdekekkel rendelkező bankárokról, olajmágnásokról, hadipari cégekről, politikusokról és szervezeteikről, bankjaikról, lobbijukról és hadseregeikről van szó, akik azért szövetkeznek, hogy vagyonukat és hatalmukat felhasználva teljhatalmat szerezzenek társadalmunk felett. Mindez annyira egyértelmű, hogy csak a rendkívül naiv emberek (vagy az elit által fizetett szemtelen elemzők) hiszik ennek ellenkezőjét. Naiv lenne azt gondolni, hogy Soros György soha nem veszi fel a telefont, hogy terveit megbeszélje Henry Kissingerrel vagy Christine Lagarde-dal, vagy, hogy David Rockefeller soha nem vacsorázik a Rothchild, Morgan vagy Warburg családok tagjaival.

Ne hagyd, hogy az „összeesküvés” szó megtévesszen! Akik ezzel a címszóval akarják elhallgattatni a nyitott szemmel járó és logikusan gondolkozó embereket, azért teszik, mert tudják, nincs rájuk nézve veszélyesebb, mint a nyitott szemmel járó és logikusan gondolkozó emberek. Most nézzük meg hogyan is működik a világ. Hívhatod összeesküvésnek, vagy aminek tetszik.

A világkormány

A maroknyi, igen befolyásos és gazdag kisebbség által megálmodott világkormány felállításának terve több évszázadra vezethető vissza. Gyökerei a politika színpada mellett, a társadalmi, kulturális és vallási körökből erednek, gyakran szimbolikusan „okkultista” felhanggal.

A törekvést a jelenkorban leginkább „Új világrendként”, „Egységes világként” vagy mostanában egyszerűen „globalizációként” emlegetik. Mindegy minek nevezzük, a tény, hogy a nemzeti szuverenitás – ami nem más, mint a nép szabadsága, hogy a saját sorsukat befolyásoló döntések meghozataláért felelős nemzetállamokat alkosson – mára annyira elmosódott fogalommá vált, hogy alig akad, aki jelentését képes lenne megfogalmazni. Ez a tendencia talán elfogadható lenne, ha a nemzeti szuverenitás háttérbe szorulása elősegítené az emberiség egészét érintő globális problémák megoldását, azonban az egyre növekvő szegénység, az éhezés, a terjedő betegségek és az egyre több térséget érintő háborúk egészen más képet mutatnak. Miért? Azért mert a világkormány nem a közjót előtérbe helyező, erős globális intézmények munkájából, hanem egyes szektorok hasznát és érdekeit előnyben részesítő magánintézményekből ered. Ha létezik egyetlen, szinte soha nem említett jellemző, amivel leírhatnánk a szemünk előtt felemelkedő világkormányt az az, hogy „privát”.

Magánhatalom

Kezdjük az alapoknál: A világot ma nem az igazság, nem a közérdek iránti elkötelezettség, nem a nemzetközi jog vagy a morális értékek, és nem is a demokrácia irányítja. A világot jelenleg a hatalom irányítja és ezt a hatalmat egy apró, zsarnoki kisebbség jogtalanul ragadta magához. Mit értünk hatalom alatt?

Először is a hatalom azt a képességet jelenti, amellyel a megtervezett, támogatott, megszervezett és végül kivitelezett tettek a kívánt rövid, közép és hosszú távú eredményeket hozzák. A hatalom az az erő, ami az ellenállás erejétől függetlenül is képes véghezvinni céljait, illetve képes bizonyos események megtörténtét megakadályozni, függetlenül azok erejétől, ha kell háború által.

Ez magában foglalja a politikát, a gazdaságot, a pénzügyi és üzleti világot, a technológiát, a kultúrát, a pszichológiát és (a legvégső esetben) a háborút. A hatalom gyakorlásához az összes rendelkezésre álló erőforrás összehangolt és intelligens felhasználására van szükség a konkrét célok elérése érdekében.

Másodszor, fontos megkülönböztetni a formális hatalmat a valós hatalomtól. A médiában a formális hatalom, mint például a kormányok vagy pénzpiacok által magas szinten elért eredményeket mutatják nekünk. A dolgokat ténylegesen mozgató valós hatalmi erők azonban ritkán láthatóak. Ők tervezik meg, hogy mi, mikor, hol és ki által történik. Most a valós és formális hatalom közötti szimmetriák segítségével vizsgáljuk meg, hogyan működik ez a globális rendszer:

A valós hatalom politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat hajtó diszkrét, proaktív szerkezetek és szervezetek köré összpontosult. Ezek a folyamatok vonatkozhatnak egy nemzetre, területre, társadalmi rétegre, köz- vagy magánintézményre, vagy ezek kombinációjára. A valós hatalom hatékonysága a folyamatosságban rejlik, ami lehetővé teszi, hogy erejét a hatalom összpontosítására használja. A valós hatalom olyan, önmagukban sokszor láthatatlan eszméket fűt, amelyek azonban nagyon is látható eredményeket hoznak. 

A formális hatalom a valós hatalomtól eredő stratégiákat és döntéseket kivitelező szerkezetek köré összpontosult. Ide tartoznak a vezető multinacionális cégek, transznacionális bankok, média monopóliumok, a legfontosabb egyetemek és az egyes országok legmagasabb szintű kormánytagjai (elnökök, kabinettagok, kongresszusi képviselők, bírák). A formális hatalom szerkezetei felelősek az alacsonyabb szintről eredő magas szinten bekövetkező hatásokért.

A hatalomért folyó harc sok szempontból hasonlít a szörfözésre. Mindkettő esetében fontos egyensúlyban maradni, nem szabad leesni a deszkáról, rugalmasan kell irányítani a sebességet, az irányt és a dőlésszöget. A jó szörfösök megtanulják meglovagolni a hullámokat. Fontos megértenünk a hatalom alapvető és kegyetlen törvényét: Akik a hatalom birtokában vannak, céljaik elérésére és érdekeik előmozdítására használják hatalmukat és a hatalmat nélkülözők kénytelenek viselni a hatalommal bírók tetteinek következményeit. Ebben rejlik a legtöbb ország problémájának gyökere is, hiszen a hatalom már a nem a közös emberi érdekekért küzdő szerkezetek kezében van.

A piramis

A hatalmat legkönnyebb az üzletvilághoz hasonlítva megérteni, hiszen a modern vállalat több évszázad alatt fejlődött kulcsfontosságú „privatizált” hatalommá, átvéve az irányítást a közintézményektől, alapvetően privát, három szintre osztható gazdasági szerkezetek kezébe helyezve azt:

A részvényesek a cég valós tulajdonosai, de nem folynak bele a cég irányításába és inkább a pénzügyekre, mint a gazdasági termelésre koncentrálnak. Az igazgatók a részvényeseket képviselik és a cég működését az ő érdekeik szerint felügyelik. Legfőbb feladatuk a részvényhozamok minél kisebb költséggel elérhető növelése, így a kapitalista vállalat alapvetően társadalomellenes szerkezet. A menedzserek a vállalat napi szintű vezetésével megbízott jól fizetett alkalmazottak. Általában jól kiképzett, keményen dolgozó szakértők, akik tehetségükkel viszik előre a céget.

A világkormány alapvető szerkezete már ma is létezik, de egyelőre még kevésbé észrevehető, mert a „kormány” koncepciójához köthető minták még nem láthatóak. Mivel a hatalom magánkézben van, a világkormány inkább hasonlít a fent leírt hagyományos magánhatalmi szerkezetre. Ez a globalizmus alapja is, ahol a hatalom szintén magánkézben van és a demokrácia az előnyben részesített politikai rendszer, amivel a privát hatalmi szerkezetek a kormányt, például a pénzen keresztül irányítják.

Éppen ezért a nyilvános hatalom – a „kormány” – a legtöbb országban csupán a döntéshozói szerkezet (elnök, miniszterelnök, kongresszus, parlament, stb.) alacsonyabb szintjén helyezkedik el. A közép- és magas szintű döntéshozói hatalom a nemzeti kormányok és országok felett áll, így nekünk, a népnek nincs beleszólásunk a minket érintő döntésekbe. Vizsgáljuk meg, hogyan néz ki a globális hatalom hierarchiája a gyakorlatban:

Legfelsőbb szintű döntések (értsd: a világ „tulajdonosai”) – a geopolitikai szint

Az üzletvilágban a felső szintű döntéseket a részvényesek hozzák. A világkormányban ez a hatalmi elit kiváltsága. Néhány nagyhatalom kivételével, mint az USA, Nagy-Britannia, Oroszország, Kína vagy Franciaország, a nemzeti kormányoknak nem sok beleszólása van a felső szintű döntésekbe, ahol az igazi hatalom a világ urainak kezében van. Ezt a hatalmat a következő főbb, geopolitikai tengelyek koordinálják:

Agytrösztök – Kompakt, hierarchikus, nagyhatalmú tervezőközpontok globális hálózata. Közülük néhány ismertebb a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), Trilaterális Bizottság, Bilderberg csoport, Chatham House, Világgazdasági Fórum vagy az Új Amerikai Évszázad Projekt (PNAC). Feladataik közé tartozik az összetett politikai, gazdasági, pénzügyi, technológiai, katonai és kulturális folyamatok hosszú távú alakítása, egy konzisztens, fenntartható és összetett geopolitikai modellbe integrálva őket, a hosszú távú nemzeti, regionális és globális hatalom elérése érdekében.

Pénzügyi dinasztiák – Sok generáció óta óriási gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatalommal rendelkező családok, mint a Rothchild, Rockefeller, Morgan, Mellon, Bin-Laden, Buffet és hasonlók. 

Királyi és nemesi dinasztiák – Évszázadok óta óriási társadalmi, gazdasági, vallási és pénzügyi hatalommal rendelkező családok (mint a brit, holland, spanyol, belga uralkodócsaládok, vagy Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország és Portugália koronázatlan nemesei). Szoros kötelékek fűzik őket iszlám megfelelőikhez és az USA vagy a távol-kelet pénzügyi „nemességéhez”. 

Vallási szervezetek – A kulcsfontosságú vallások politikai szerkezetei, különösen a Vatikán, az Anglikán egyház, a Lutheránus és Kálvinista egyházak, a Zsidó Szanhedrin vagy számos Evangéliumi szervezet, amely nyíltan cionista elveket vall. [Fontos megjegyezni, hogy itt szervezetekről és azok bizonyos befolyásos, sokszor beépült vezetőiről, tagjairól nem az egyes vallások tagságáról van szó. „Mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (I. Sámuel 16:7) – Idők Jelei] 

Nemzetek feletti politikai szervezetek – Idetartozik a szabadkőművesség, a cionizmus, a nemzetközi szociáldemokratizmus, a nemzetközi kereszténydemokratizmus és számos civil és lobby szervezet. Ez a globális hatalom piramisának legmagasabb lépcsőfoka. Az „illuminátus” hagyomány minden részét megtalálhatjuk itt: a pénzhatalmat képviselő „öregek” egész kerekasztala ez, a híres dinasztiák, királyi családok, sejkek, vatikáni és egyéb papok, rabbik és nemesek egész sora, akik közül a „világ királya” egy napon felemelkedik. Ez az utolsó lépcsőfok.

Szervezett bűnözés – Nem meglepő, hogy a szervezett bűnözés együttműködik a törvényes hatalommal, sőt előfordulhat, hogy a hatalom hozta létre különféle „operatív megállapodások” keretében. A határok igen homályosak, mivel számos szervezett bűnözői csoport sikeresen beágyazódott a törvényes szervezetekbe, beleértve olyanokat, mint a CIA, MI6, Mossad, DEA, FBI, SEC, egyes pénzintézetek, tőzsdék és katonai vagy biztonsági erők.

Középszintű döntések (a „döntéshozók”) – A stratégiai szint

A privát üzletvilágban az ilyen jellegű hatalom az igazgatók kezében van. A világkormány esetében ez néhány nagyjátékosra, például multinacionális cégekre, transznacionális pénzintézetekre, média monopóliumokra, nagy egyetemekre és a nemzeti kormányok egyes szektoraira (különös hangsúllyal a külpolitikai, gazdasági és védelmi ügyekre) utal.

Óriási források felett rendelkeznek, amelyekkel, többek között, előre jóváhagyott jelöltek és pártok politikai kampányait finanszírozzák, ügyelve a hitelesség látszatának megőrzésére, hogy a szavazók úgy érezzék, ők választják meg azokat, akik irányítani fogják őket. Hívjuk ezt mondjuk a „demokrácia színjátékának”.

A monopóliumot élvező médiaszervezetek intenzív rövidtávú pszichológiai hadműveleteket hajtanak végre (például választások előtt), miközben az oktatási rendszer közép- és hosszú távú pszichológiai nyomást gyakorol, hogy a lakosság nagy része higgyen, elfogadja és megkérdőjelezés nélkül magáévá tegye a „demokrácia színjátékát”.

Alacsonyabb szintű döntések (napi szintű ügyek) – az „ügyvezetői” szint

Az üzletvilágban ezek a dolgok az ügyvezetők vagy menedzserek kezében vannak. A világkormány szemszögéből nézve ez a szerep a „hatóságok”, értsd kormányok, rendfenntartó szervezetek, fegyveres és biztonsági erők, felügyeleti szervek, stb. kezében összpontosul. Ide tartozik az „elnök”, az ügyvezető hatalom fejeként, a „miniszterelnök”, a képviselők, a bírák és a kormány törvényhozói szervezetei.

Éppen ezért egy nemzet elnöke vagy miniszterelnöke, kormányzása rövid ideje alatt csupán rövidtávú ügyvezetői, döntéshozói hatalommal bír. Országaink szárnyaszegett elnök-vezérigazgatói ők, akiket az elit által gondosan előre kiválasztott ellenzék folyamatosan szorongat.

A dinamika 

A konfliktusok egy másik komoly forrása, hogy a pénzügyi, gazdasági és társadalmi folyamatok egymástól eltérő dinamikával és úgymond saját „ütemezéssel” rendelkeznek.

Pénzügyek (gyorsütemű változások) – A modern technológiáknak köszönhetően a pénzmozgások valósidőben történnek, miközben a világ pénzügyi játékosai spekulációikat vagy befektetéseiket egyik piacról a másikra, egyik valutából egy másikba irányítják, szuperszámítógépek, összetett szoftverek és telekommunikációs hálózatok segítségével a nap 24 órájában a hét minden napján.

Dinamika: A pénzügyek „ütemezése” másodpercben, esetleg percben történik és javarészt automatikus. Ez a hatalmas előny magyarázza, hogy miért uralkodik a pénzvilág mindenek felett.

Gazdaság (közepes ütemű változások) – A gazdasági folyamatok a pénzügyeknél sokkal lassabban mennek végbe, hiszen egy autó, repülőgép, TV legyártásához, egy ruha megvarrásához, egy szolgáltatáshoz, az ezekhez szükséges tudás elsajátításához idő és energia kell.

Dinamika: A gazdaság „ütemezését” napokban, hetekben, hónapokban, sőt években mérjük. A valós gazdaság sokkal lassabban működik, mint a természetellenesen fölé rendelt virtuális pénzvilág.

Társadalom (lassú változások) – A mentális paradigmákat, morális értékeket, társadalmi szokásokat, stílusokat, stb. vezérlő kollektív folyamatok a gazdaságnál is lassabban mennek végbe. Manapság hihetetlen társadalmi és kulturális „átformálás” megy végbe globális szinten. A társadalmi változásokat két fő eszköz segítségével érik el:

Az oktatási rendszer: A globális elit terveinek támogatása szempontjából fontos társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai témák oktatását eltorzították, megfertőzték, lebutították és fejtetőre állították.

A média: Világnézetünk és a „valóság” torzítása mellett a média, a szórakoztatóipar segítségével, demoralizáló, destruktív, sokszor perverz tartalmakat közvetít az ókori „cirkuszt a népnek” elv alapján, a modern technika újításaival megspékelve.

Dinamika: A társadalmi és kulturális változások igen lassúak. Ütemezését évtizedekben, generációkban, sőt évszázadokban mérjük.

A világhatalom „kerekei”

A globális geopolitikai hatalom szerkezete nagyjából a következőképpen néz ki: 

Vezető multinacionális társaságok – Az ipar, szolgáltatóipar, kiskereskedelem, olajipar, energiaipar, bányászat, R&D, hadügy, légiközlekedés, élelmiszeripar, mezőgazdaság, vegyipar, építőipar, szállítmányozás, tanácsadás, stb. Fortune 500 cégei. Magán pénzintézetek – Inter- és transznacionális bankok, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők, tőzsdék, alapkezelők, biztosítók és viszontbiztosítók, nyugdíj és befektetési alapok, stb. Országos és nemzetek feletti többoldalú entitások – Nemzetközi valutaalap (IMF), Világbank, Inter-American Development Bank (IADB), Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), minden központi bank, kiemelve a Federal Reserve bankot és az Európai Központi Bankot, az ENSZ, stb.

Egyetemek és akadémiák – A politikatudományokra, nemzetközi és kormánykapcsolatokra és a közgazdaságra specializálódott intézmények (például: Harvard, MIT, Columbia, Princeton, Yale, Johns Hopkins, Chicago, Stanford, Georgetown, Oxford, Cambridge, London School of Economics). Multimédia monopóliumok – The New York Times, Washington Post, Newsweek, CNN-Time Warner, CBS, MSNBC, Fox, BBC, The Economist, Der Spiegel, Foreign Affairs, Reuters.

Kormányok – Kulcsfontosságú helyi és külpolitikai, gazdasági, pénzügyi és monetáris pozíciók.

Ahhoz, hogy az Új Világrend elérje céljait ennek a hatalmi keréknek a megfelelő irányba kell forognia, amit az agytrösztök és geopolitikai tervezőközpontok hálózata a vezetőfülkéből diszkréten, de nem titokban, viszont rendkívül következetesen irányít. A rendszer a hatalom minden egyes fontos fogaskerekének konkrét forgatókönyvet készít, hogy az előírt ütemezés szerint tegyék a dolgukat. 

Ez egy igen összetett hierarchiával rendelkező, rendkívül fegyelmezett, piramisszerű rendszer és megfigyelhetjük, hogy a piramison lefelé haladva a működtetők és szereplők száma egyre nő és ezzel arányosan egyre kisebb fogalmuk van az összképről, a terv egészéről. A titkosszolgálatokhoz hasonlóan mindenki csak annyit tud, amennyire szerepe betöltéséhez szüksége van és csak a csúcson állóknak van rálátásuk az egész helyzetre, illetve csak ők tudják hol állnak a legfőbb terv teljesítésében. Akiket érdekelnek a szimbólumok azoknak az amerikai egydollároson látható mindent látó szemet tudnám felhozni példának.

A pénzhatalom 

A pénzhatalom rendkívül demokráciaellenes. Számomra mindig meglepő, amikor politikusokat, a médiát, egyes értelmiségieket, akadémikusokat vagy más véleménynyilvánítókat hallok a demokráciáról beszélni, azt sürgetve, hogy mindenki mindenhol a demokrácia elvei szerint cselekedjen, de soha egyetlen szót sem szólnak a pénzügyek vagy a gazdaság demokratizálásáról. Ez tabu téma, annak ellenére, hogy mindenki látja, a pénzvilág és a gazdaság a lehető leg demokráciaellenesebb és kifejezetten diktatórikus elvek alapján működik. Az a baj, hogy azok, akik megtehetnék – újságírók, elemzők, politikusok – nem mernek felszólalni.

“Poderoso Señor es Don Dinero” – A pénz nagy úr – írta Don Francisco de Quevade y Villegas spanyol költő négy évszázaddal ezelőtt, és valóban hihetetlen látni, hogyan menetel előre ez a „nagyúr”, egyre nagyobb hatalom birtokában a jelen vészterhes században is.

A világkormány a küszöbön áll. Évtizedeken keresztül amolyan globális árnyékkormányként működött, mindvégig készülve az igazi, nyilvános színrelépésre, a hivatalos, „törvényerejű” világkormány megalakulására. Olyan rendszert kényszerítenek a világra, amelyben a „demokráciának” és a kapitalizmusnak sajátos értékei vannak, amelyeket a részvételhez el kell fogadnunk, beleértve olyan transzcendentális értékeket is, mint az igazság vagy a boldogság. A világkormány állampolgárainak fel kell adniuk saját gondolkozásukat ennek a tudati (tehát nem politikai vagy gazdasági) rendszernek a javára.

A demokrácia és a kapitalizmus tudati rendszerek. A legtöbb ember észre sem veszi, hogy gondolkodását is ezek a rendszerek befolyásolják. Ezért a demokrácia és a kapitalizmus egy diktatórikus rezsimet képviselnek. A diktatúra, vagy parancselvűség a társadalom feletti teljes irányítást jelenti és ez soha nem volt még olyan erős a történelem folyamán, mint most. A demokratikus és kapitalista rendszerek parancselvűsége olyan kifinomult, hogy még a vágyainkat is a rendszer határozza meg. Azt kívánjuk, amit a rendszer akar, hogy kívánjunk.

Ennél egyértelműbben nem fogalmazhatunk. Amennyiben az igazi demokrácia a nép, azaz a többség érdekeit hivatott képviselni, a közjó és közérdek védelme mellett, akkor kimondhatjuk, hogy ma sehol sincs demokrácia a világon, mert az a színdarab, amit demokrácia néven játszunk, teljes mértékben demokráciaellenes és kizárólag a pénzhatalom érdekeit szolgálja.

Aki ezt nem érti meg, az nem értheti meg, hogy miként is működik ma a hatalom a világon és így soha nem értheti meg mi a baj és miért tartunk ott, ahol tartunk. Enélkül pedig nincsenek válaszok és nincsenek megoldások.

Adrian Salbuchi, argentin politikai elemző, író és rádiós műsorvezető. Számos geopolitikai és gazdasági témájú könyve jelent meg spanyolul és a legutóbbi, „Az eljövendő világkormány: Tragédia vagy reménység?” angol nyelven, ami saját weboldalán megvásárolható. A szerző, a Second Republic Project alapítója, jelenleg számos argentin és nemzetközi vállalat stratégiai tanácsadója.

– New Dawn -

(Fordította: idokjelei.hu)

Egy bank mind fölött:

globális Fed vagy globális IMF

• Lapszemle

|

Miközben a G20-ak moszkvai találkozóját követően egyre több cikk jelenik meg a nemzetközi valutaháború veszélyeiről, arról kevés szó esik, hogy a központi banki vezetők és pénzügyminiszterek egy még hatalmasabb Valutaalap létrehozását szorgalmazzák. A végcél, hogy az IMF egy igazi globális Federal Reserve típusú intézménnyé alakuljon és így képes legyen az egész világot elárasztani az általa nyújtott hitellel vagy valutával. Természetesen a vele járó szabályozói hatalommal megfűszerezve. 

A Különleges Lehívási Jogokat (SDRs), ami jelenleg az IMF elszámolási egysége vagy „valutája”, arra készítik elő, hogy átvegye az amerikai dollár szerepét és előkészítse a terepet egy majdani világvaluta bevezetésére, hasonlóan ahhoz, ahogy az eurót alattomosan Európa országaira erőltették saját nemzeti valutáik helyett. 

A fővonalas média komolyan veszi munkáját és mindent megtesz, hogy a közvélemény az aktuális vetélkedők, sport kupák és politikai csaták kimenetelével legyen elfoglalva, miközben a világ sorsáról döntő G7-es, G20-as és IMF tanácskozások napirendi pontjairól örülhetünk, ha az éjszakai hírösszefoglalókban egyáltalán említést tesznek. Végül többnyire csak az előre megírt témáknak a nagyközönség számára emészthetővé tett változata „szivárog ki” a sajtó számára. Az igazságot, jelen esetben a fő csapásirányt, csak azok tudják meg, akik tudatosan keresik. 

Például hányan olvasták Christine Lagarde, jelenlegi IMF vezérnek a moszkvai G20-as találkozó február 16-i záróeseményén elhangzott megjegyzéseit arra vonatkozóan, hogy továbbra is várja az IMF tagországoktól a még be nem fizetett összegeket, amelyek célja az IMF pénzek megduplázása? Vajon hányan tudják, akár saját ismerőseink közül, hogy vezetőink még a 2010-es koreai G20-as találkozón megállapodtak, hogy megemelik az IMF számára fizetendő „kvótáikat”, értsd hozzájárulásaikat, ezzel 750 milliárd dollárra növelve az IMF SDR-ban mért vagyonát? 

Az IMF egy másik, rendkívül okos újításcsomagból is profitál, ami szintén hasonló terjedelmű publicitást kapott. Az egyiket Új Hitelezési Alapnak (New Arrangements to Borrow – NAB), a másikat Általános Hitelezési Egyezménynek (General Arrangements to Borrow – GAB) hívják. 

Aktiválását követően a NAB „további 370 milliárd SDR (kb. 567 milliárd dollár) forrást jelent az IMF számára,” írja jelentésében az IMF. 

„A GAB életbelépése potenciálisan 17 milliárd SDR (kb. 26 milliárd dollár) extra hitelt biztosít az IMF számára,” áll az IMF honlapján. 

Figyelembe véve, hogy az Egyesült Államok adósságát ezermilliárd dollárban mérik, az a néhány százmilliárd, amit az IMF összekalapozott, nem tűnhet olyan jelentősnek, azonban a Valutaalapnak ennél sokkal nagyratörőbb tervei vannak. Christine Lagarde IMF vezér, 2012 februárjában egy ezermilliárd dolláros „tűzfal” (aminek része lenne az Európai Stabilitási Mechanizmus, az ESM is) felállítását szorgalmazta az összeomlóban lévő európai szocialista rezsimek kimentésére. A pénzügyminiszterek lelkesen támogatták az elvileg sürgős kezdeményezést. Ahogyan arról korábban írtunk, a kezdeményezés elfogadása olyan, mintha benzinnel és gyufával látnánk el egy piromániást, aki már több ezermilliárd dollárt égetett el a különböző mennyiségi enyhítéseken és mentőalapokon keresztül. 

A Fed mintájára 

Ben Bernanke, Fed elnök, a G20-ak moszkvai összejövetelén elmondta, hogy a Fed tovább folytatja „mennyiségi enyhítés” néven ismertté vált inflációs politikáját, a semmiből előállított digitális dollárok formájában. 

A Bloomberg a következőket írta: 

A Bernanke vezette Fed a rekordnak számító 3000 milliárd dollárra növelte eszközállományát, az alapkamatlábat pedig a nulla közelébe szorította le.

A múlt hónap során a Fed megerősítette, hogy havi 85 milliárd dollár értékben vásárol kötvényeket a növekedés támogatása és a munkanélküliségi ráta 7,9% alá csökkentése érdekében.

„Úgy hisszük, hogy az amerikai gazdaság támogatásával a globális gazdaságot is megerősítjük,” mondta Bernanke a G20-as minisztereknek a Bloomberg cikke szerint. „A Federal Reserve továbbra is kiigazító monetáris politikát követ a munkahelyek maximalizálása és az árstabilitás érdekében.” 

(idokjelei.hu)

Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.

• Tanulmányok

|

Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.

   Az évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje, területe feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző népek és nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve, több vagy kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a cionizmus zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják napjainkban is nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által gyakorolt – támogatással.

   A cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte a bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120 éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a Nebo-hegyre, s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael Egyiptomból kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó Kánaánt, azaz Palesztinát. A keresztény időszámítás szerinti első század végén a római hódítók leverték a zsidó felkelést, elűzték az ott élő zsidókat, s a világ különböző részeire szétszóródott zsidó közösségek összetartó ereje: az Ígérek Földjének kívánatossága volt. A vallás politikai eszközként való alkalmazása hivatkozási alappá és jogformáló erővé vált a „kiválasztott nép” cionista vezetői számára, akik az Ígéret Földjére kívánták visszavezetni népüket. Ezt a módszert alkalmazta Moses Hess is, aki az 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című művében megfogalmazta a zsidó burzsoá nacionalizmus eszméit. Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak - mint nemzetnek – Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá, amint kedvezően alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni a zsidó telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az első lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le „történelmi otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden zsidó, akár akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók csak egy zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa megálmodott „zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több mint 1000 éve az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”, azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép” mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje céljai elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.

   Herzl Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása, és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés. Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per során váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó állam, kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét, amellyel lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában, Bázelben összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek elfogadott programja a következő: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó nép számára közjogilag garantált tűzhelyet hozzon létre Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a kongresszus a következő eszközöket választja:

1. Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek rendszeres palesztinai betelepítését.

2. Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.

3. A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.

4. Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.

(Xavier Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette, 10.o.)

   A program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a világon élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá változtatni. A palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a nemzetté válás útján, azonban a bázeli program számukra a megsemmisülést jelentette. Herzl különböző nagyhercegek, uralkodók, bankárok ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy tervéhez megkapja a támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt, kilincselt a török szultánnál és a brit külügyminisztériumban is, azonban a vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a cionista mozgalom angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta. Weizmann is több vasat tartott a tűzben, befolyásos angol politikusokkal épített ki kapcsolatokat, s a kormányban gazdasági és politikai erőt képviselő amerikai zsidó szervezetekkel is. 1915 januárjában megalakult a Weizmann vezette Cionista Politikai Bizottság, amely memorandumot intézett a brit külügyminisztériumhoz, amely hat pontban rögzítette a Palesztina jövőjét illető cionista javaslatokat. A memorandum hat pontjának lényege:

1. Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.

2. Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi önkormányzatban.

3. A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.

4. Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket Palesztina kolonizációja érdekében.

5. Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a zsidók palesztinai letelepítésére.

6. Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.

   Ezzel egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.

1916 márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.

A közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint rögzítették:

„Kék (francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia, Délkelet-Anatólia egy része.

Vörös (angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és Acre (Akko) kikötője.

Barna övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő palesztinai mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá kerül, amelynek formáját a többi szövetségessel és a mekkai serif képviselőivel együtt határozzák meg.

A-övezet (francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.

B-övezet (brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi vilajetek északi része.”

(Le conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel, é. N., 16-18.o.)

   A szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.

   Az 1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon gondolatát.

   A Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését, a védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.

A Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:

"Őfelsége kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait, elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó nép nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy felépítse nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres kimenetele után létesítendő védnökség alatt. Őfelsége kormánya ezen elv megvalósítása szempontjából lényegesnek tekinti, hogy a Palesztinában élő zsidók belső autonómiát kapjanak, megillesse a zsidókat a szabad bevándorlás, és létrejöjjön a Zsidó Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország újratelepítése és fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy a belső autonómia feltételeit és formáit, valamint a társaság alapokmányát a Cionista Szervezete képviselőivel együtt kell részletesen kidolgozni és meghatározni."

Az 1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:

Külügyminisztérium, 1917. november 2.

"Tisztelt Lord Rotschild!

Örömmel adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:

Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely a már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait és politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.

Üdvözlettel:

A.J. Balfour"

(J.P. Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)

A nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918 elején a francia és olasz kormány is.

   A brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a „nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című folyóirat 1918. júliusi számában egyértelművé tette a cionista szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a Földközi-tenger, északon a Libanon-hegység, keleten a Szíriai-sivatag s délen a Sínai-félsziget.” Ezt alátámasztották brit politikusok nyilatkozatai is. „Az eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak, hogy Palesztinában újra létrejön egy nagy zsidó állam.”

   Weizmann így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát, intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”

Világos: Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.

   Chaim Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek örvendett, s az általa irányított általános cionisták a mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is. Weizmann úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London iránt a legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg elérkezik az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé teszi. Ezzel szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali eredményeket követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek ugyanazt akarták: az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél azonos, azonban a módszerek és az időtartam kérdésében támadt köztük ellentét. A szélsőségesek hangadója lett két oroszországi származású cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a későbbi Revizionista Párt vezetője és az Irgun szellemi atyja) és Joszif Trumpeldor. Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben, Alexandriában alakított zsidó légióban.

   A Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság megérkezett Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást kapott, hogy felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy tanácsadóként együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti otthonnal kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott jaffai Cionista Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina viselje az Erec Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló legyen az ország zászlaja.

   A Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek” érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni héberül, hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab gyűléseket, hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére hivatkozva megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában került sor jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók között. Sir Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a cionistákat hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal kiváltották az arab nép haragját. Bols egy évvel később követelte a Bizottság feloszlatását. Így fogalmazott: „Lehetetlenség kedvében járni azoknak az embereknek, akik hivatalosan csak egy nemzeti otthont kívánnak, valójában azonban csak egy zsidó állam elégítheti ki őket, annak minden politikai következményével együtt. Éppen ezért, a fejlődés, és maguk a cionisták érdekében javaslom a palesztinai Cionista Bizottság feloszlatását.”

   Ezt követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén hivatalba lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina első főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény Szövetségesek összehívták a III. Arab Kongresszust (az első kettő a „Szíriai Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus önrendelkezési jogot és arab kormányt követelt Palesztina számára, hivatkozva arra a tényre, hogy a háború végén az összlakosság 8%-a zsidó. Végrehajtó Bizottság kinevezésére került sor, hogy az a brit kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselje az arab nép érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e követeléseket Winston Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter tudomására hozta, amikor 1921 márciusában ellátogatott Palesztinába. Az arab vezetők a tervezett törvényhozó tanáccsal kapcsolatban hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei rendelet értelmében 1923 februárjában kellett volna a tizenegy brit hivatalnokból és tizenkét választott tagból álló (amelyből 8 muszlim, 2 keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó tanácsot. A Cionista Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista VB) rávette a Vaad Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség legfelső végrehajtó szervét, hogy vegyen részt a választásokon.

   Az V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat, hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó tanács. Az arab képviselők ellenállását Weizmannék felhasználták arra, hogy önmagukat lojális együttműködő partnerként tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették, hogy a cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi érdekekhez. Az ehhez hasonló színjáték és manipulációs taktika jellemző Weizmann politikájára és a cionizmus módszereire. A Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn előtt szabaddá vált az út a „zsidó nemzeti otthon” megteremtéséhez és annak benépesítéséhez. Az első világháború végén Palesztina zsidó lakossága 55 ezerre csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian voltak. Haifa lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig 2000-ről 30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási hullám (1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az elsősorban Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági közösségeket alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a húszas években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági válság előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus” törekvéseiket.

   1929-ben Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan zsidó ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt. Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal, bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen arabgyűlölete nem ismert határokat.

   Az ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely 1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.

A Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három erő a következő volt:

1. Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.

2. Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi irányzatát.

3. Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette magát a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel a harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.

   Egyértelmű, hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért, hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A palesztinai arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti összefogás kényszerítheti rá Londont az arab autonómia megoldására, és csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében történő cionista földfoglalásoknak. Ennek reményében 1935 novemberében arab küldöttség kereste fel a brit főbiztost, hogy továbbítsa Londonnak a alábbi követeléseket:

- Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab többséggel.

- Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.

- Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.

   A főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a brit kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására a következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3 muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás továbbra is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a törvényhozó tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista Kongresszus elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a törvényhozó tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”. Ezt követően 1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány válasza: szó sem lehet a zsidó bevándorlás teljes leállításáról. Londonba hívták tárgyalni az arab vezetőket, akik elfogadták a meghívást, de a brit kormány váratlanul semmisnek nyilvánította a törvényhozó tanáccsal kapcsolatos régebbi javaslatát. Az arab vezetőknek szembesülniük kellett azzal az elkeserítő ténnyel, hogy London ismét engedett a cionistáknak. Ezidőtájt fokozta aggodalmukat az úgynevezett „jaffai-ügy”: a kikötővárosban a brit rendőrök cementes hordóba rejtett fegyvereket találtak, olyan hírek terjengtek, hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal történik. A gazdasági életkörülmények romlottak, a válság jelei bontakoztak ki és a munkanélküliség leginkább a városi palesztinai arabokat sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és Libanon korlátozott autonómiájának híre is.

   Ezen események természetes következményeként kirobbant az arab felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői (köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi párt képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a sztrájk addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a szomszédos arab országok: palesztinai védelmi bizottságok alakultak Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban, önkéntesek érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban engedélyezte az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további erősítéseket küldött. A brit csapatok továbbra is csak őrszolgálatokat teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom magától összeomlik, hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek az ellentétek.

   A Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve volt, s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi párt képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság és London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni Abdallah transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki miniszterelnök, de sikertelennek bizonyult a kísérlet. Októberben Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia és Jemen uralkodói felhívást intéztek a Magasabb Bizottsághoz, amelyet így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk, Nagy-Britannia jó szándékában, mivel az kijelentette, hogy igazságot fog tenni.” A Magasabb Bizottság beszüntette a sztrájkot, azonban a palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak, hiszen a Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett döntött, amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik a független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.

   A másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók közvetítésével kompromisszumra törekedett, amelyet a következőkben fogalmaztak meg: az ország továbbra is brit uralom alatt marad, de erőteljesen korlátozzák a zsidó nemzeti otthont. A Nasaibi-csoport 1937 júliusában hivatalosan szakított a Magasabb Bizottsággal. A brit gyarmatügyi államtitkár a következő emigrációs kvóta kapcsán először utalt a zsidó bevándorlás politikai célzatú korlátozására:

„Őfelsége kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”

Ezt követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi bizottság.

   Lord Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi, 1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő stratégiai megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben támogatja a zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti otthon létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné tette a két közösség tartós együttműködését.

A jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:

„III. A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen összegezhetjük:

1. A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom alá kerüljön.

2. Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó teljes értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó állammá válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi zsidót fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak. Elérik a cionizmus fő célját – a Palesztinában meggyökerezett zsidó nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a státuszt biztosítja, amit más nemzetek a maguk polgárainak. A zsidók végre megszűnnek >kisebbségi életet< élni…”

(The Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)

   A két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet, azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó államnak jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy beékelt terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle és a Gaza közötti zsidó telepekkel.)

   Az Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép éppen ezért nem mondta le ezekről a határokról.”

   A felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit imperialisták által összehívott konferenciára (St. James Palace Conference), amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb Bizottság képviselői vettek részt és a Nasasibi-párt képviselője. A Zsidó Ügynökség részéről (már Ben Gurion volt a VB elnöke) megjelent az összes cionista és nem cionista irányzat képviselője, kivéve a revizionistákat. A tárgyalásra nem került sor, mert a palesztinai arabok nem voltak hajlandók találkozni a zsidó küldöttekkel, s a palesztinai arab kormány megalakításáról kívántak tárgyalni.

   London ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain Parliamentary Papers, Cmd. 6019).

   A Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de azt konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott biztosítékot. A Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző reakciója Ben Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk ebben a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború”.

A Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három formát öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind a három módszert a Zsidó Ügynökség irányította.

1. Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam határait.

2. Az illegális bevándorlás szervezése.

3. A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos hadsereg fejlesztése.

   A bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942. május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:

„A konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a Zsidó Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság, beleilleszkedve az új demokratikus világba.”

   A palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben 1944 októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök elnökletével az Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot hozta Palesztina ügyében:

„Palesztina fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására… A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok, mielőbbi érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a biztonság stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb igazságtalanság és agresszió, mint az európai zsidók problémáját egy másik igazságtalansággal megoldani, igazságtalansággal sújtva a különböző vallású és felekezetű palesztinai arabokat.”

   Ezekben az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött. A második világháború végén az Egyesült Államok Nagy-Britannia egyenrangú partnereként és jövendő vetélytársaként lépett fel a Közel-Keleten. Növekedett az amerikai monopóliumok részesedése az olajban (az olajkészletek növekedése elsősorban a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén emelkedett), a brit tervek az amerikai pénzügyi segítségtől függtek, s jelentős amerikai légitámaszpontok is működtek ebben a térségben.

A Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi szempontok határozták meg:

- Az olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse az arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.

- Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek a hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek következményeként az amerikai törvényhozás mindkét háza határozati javaslatot terjesztett elő: Washington tegyen lépéseket a Fehér Könyv hatálytalanítására, Palesztinának zsidó államként történő létrehozására!

   A Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda rábírta Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány csak abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500 zsidó telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás felháborította a palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a zsidó bevándorlással járó földfoglalásoktól és a cionistákat sem elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás megakadályozta volna céljuk elérését: Palesztina zsidó állammá történő változtatását.

A Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket terjesztette a brit kormány elé:

- Nyilvánítsák palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és csorbítatlanul” zsidó állammá.

- Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás ellenőrzését.

- Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó bevándorlásának finanszírozására.

   A fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina „osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap elteltével a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a palesztinai arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték kilátásba.

Truman amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy Palesztinát nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!

A Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy Palesztina zsidó állammá lesz.

   A Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor, amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a javaslattal tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal és a Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda vasútállomását felrobbantották, három kishajót elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz. London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után, november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók helyzetét azokban az európai országokban, ahol „fasiszták” áldozatai voltak.

Az angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése olyan kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem volt hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő pontokat tartalmazza:

- Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000 lakójának bevándorlását, s „könnyítsék meg a további bevándorlást, megfelelő körülmények között”.

- Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.

- Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.

- Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó alapokból finanszírozott üzemekben.

A brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s beszolgáltatják a fegyvereket.

   1946 júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését, s megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy erőszakos akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából. Néhány nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a levegőbe, köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.

Az Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet, különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet megváltoztatták, a tiszteket szabadon engedték). A „Kol Jiszróél” (Izrael Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára vállalta az akciót.

Brit katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség épületét, letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi vezetőjét (Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun terroristái három hét múlva (tejszállító arab munkásoknak öltözve) felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, amelynek egyik szárnyában működött a palesztin brit katonai parancsnokság. Ezt követően Tel Avivban meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai kormány és Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman elnök tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni lépéseket az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt követően július 31-én közzétették az angol képviselőházban az angol és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét, amelyben kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik Palesztina birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg támogatni a tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv vitája során merült fel először a brit parlamentben Palesztina feladásának lehetősége.

Churchill így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül kiürítjük Palesztinát…”

   Ben Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet, helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne Londonnal, mint amilyet az Transzjordániával kötött (Nagy-Britannia megtarthatja támaszpontjait).

Az arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.

Az Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött, hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az amerikai kormány képviselői.

A gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen csak a brit küldöttek és a független arab országok képviselői vettek részt.

Javaslat született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát. (Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg, hogy a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is a vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)

A kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az arab közösség számarányának megfelelően vesz részt az államhatalmi szervekben.

   1946- októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része” fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann javaslatát. A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha sor kerül az ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek, a települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden bevándorló több földet jelent! Meggyorsult az illegális bevándorlás, és a Zsidó Brigád közreműködésével jelentős hálózat alakult ki, amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról hajókat indított Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb hajót elfogták. Megélénkült az Irgun angolellenes tevékenysége. 1947. január 1-jén bejelentette az angolok elleni akciók fokozását. A Zsidó Ügynökség állásfoglalása azonban akkorra már az volt, hogy a harcot nem a brit hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel kell megvívni.

   A londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy még öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta 4000 zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött, hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát, ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december 1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta, amely szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).

   A jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit védnökség Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége mellett – ezután a két független, de egymással gazdasági unióban lévő állam megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem legyen ESZ védnökség alatt, továbbá az átmeneti időszakban földvásárlási tilalom a tervezett zsidó állam területén, valamint a zsidó bevándorlási kvóta felemelését.

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal tiltakozott ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ döntését követően, november 30-án tanácskozott Jeruzsálemben, s meghirdette az általános sztrájkot, tiltakozásul a kettéosztás ellen. Ezt követően kirobbantak a zsidó-palesztinai arab ellentétek, egymást követték a támadások, a retorziók.

   A Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében szeretnének élni a zsidókkal.

Ben Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött létre, amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára vonatkozó határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum megszűnéséig megszabadítaná a zsidó államot az araboktól, vagyis a lakosság felétől!

Mindezt oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”. Ben Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az arab parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet zúdítottak rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun vezetője Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a zsidók úgy hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres offenzíva folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét, a brit csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták és elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két arab várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett az Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a brit csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött tűzszünet nem volt tartós. Az angolok bezárták a kormányhivatalokat, elégették az okmányokat.

Tel-Avivban a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban kikiáltották a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot aláírta valamennyi párt. 1948. május 15-én Izrael Állam megalakulásával Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke lett a miniszterelnök, Mose Sharet politikai titkár a külügyminiszter, és Eliezer Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.

Izrael Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék a közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az ENSZ-felosztást csak kényszerű, átmeneti megoldásnak tekintette.

Összevetve Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal, és a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben” megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.

A függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „… gondoskodik az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában, és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is felhívással fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek vissza a béke útjára, és vegyék ki részüket az ország fejlesztésében, mint teljesen egyenjogú polgárok, akiknek megfelelő képviseletet biztosítunk az állam minden ideiglenes vagy állandó testületében és intézményében … Izrael Állama kész teljes erejével részt vállalni a Közel-Kelet békés fejlesztésében és felvirágoztatásában…”

A nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott véleményével, amely szerint:

„Ez az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének térképe – a Nílustól az Eufráteszig!”

Az 1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat, amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre adott választ:

Az Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatr

(Az Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)

1. Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg, hogy átadjam önöknek a következő választ.

2. Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem, nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból, és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett hasonló csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen számunkra. Ha azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az izraeli fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van, mert átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul gondolták ki…

3. A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek feltételeit felújították a július 15-ei határozatban, különös figyelemmel gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne befolyásolja egyik fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy tolmácsolta ezt az elvet, hogy egyik félnek sem lehet több előnye a másik kárára. Kétségtelen, hogy a fegyverszünet alatt több ezer arab visszatérésére Izrael Államba – amelyet még mindig szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai támadások célpontja és újra megújított katonai támadások tárgya lenne -, valójában erősen károsítaná jogainkat és helyzetünket. Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús erejét és háborús készültségét a területére hozott politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze bekövetkező bonyodalmakért.

4. Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél feladata, számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét. A jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye – az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is visszautasította Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, minden kísérlet, amely az arab menekültek problémáját kiszakítja az összefüggésekből és azt csak izoláltan akarja megoldani – mint ahogy az már történt -, súlyosbítja a helyzetet…

5. Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének, hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen – megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása. Nem múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő visszatelepítési programot hozzon létre az arab menekülteknek.

6. A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás, Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik fenyegeti a zsidó biztonságot, és ilyen területen a potenciálisan robbanással terhes helyzet újrateremtése az utolsó dolog lenne, amit bármelyik létéért küzdő állam elfogadna. Mellékese: nem tudjuk méltányolni… miért csak Jaffa és Haifa korábbi területét választották ki erre a speciális eljárásra, és miért találták azokat érdemesebbnek bármelyik más városnál vagy falunál.

7. Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a normális életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan problémát jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az általános életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy véljük, Ön biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus az a nemzetközi segítség, melyet ön elképzelt erre az időre. Másrészről az Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes igazságtalanságnak tartana minden kísérletet, amely a visszatérő arabok segítésére és újratelepítéséhez a korlátozott és igen szűk anyagi támogatást is igénybe venne. Nem akarjuk vállalni az arabok helyett a felelősséget, akiket a zsidók sosem akartak bántani – akikkel valóban békében akartak élni: az Ideiglenes Kormány feljogosította magát, és igen eltökélt, hogy kártérítést követeljen az arab államoktól a pusztításért, rombolásért, az elveszett életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a fegyveres intervenció bűnös oktalansága okozott.

8. Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna Izrael Államának megalapításába, és most békésen és jólétben élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az arabok megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást okozott, és a kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a felelősség azoké, akik a háborút előidézték és folytatták, ugyanúgy, mint azoké, akik segítették és felbujtották őket. Az arab kormányok és az a nagyhatalom, amely minden módon elősegítette, hogy azok mindent elkövessenek Izrael Állam aláásására és lerombolására, kudarcukat követően Izrael Államától várják el saját meggondolatlan cselekedetük eredményéért a kártérítést.

9. Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból akármennyit is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike azon jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait figyelembe véve, megváltoztatja a történelem folyását. Korai lenne pontosan megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen mértékben fogja Izrael és a szomszédos területek jövőjét befolyásolni. Mikor az arab államok készek lesznek békeszerződést kötni Izraellel, ennek a kérdésnek a megoldása az általános egyezmény részeként fog felmerülni, és jogos részét képezi majd a zsidó életek és vagyon elpusztításáért benyújtott kártérítési igényünknek. A zsidó és az arab népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam stabilitása és szomszédaival való béke alapjának tartóssága, az arab kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó és tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”

Aláírta: M. Shertok külügyminiszter

(The Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United Nations, 48-50.o.)

   Négy hónappal a fenti levelet követően megszületett „Az ENSZ közgyűlésének 194. (III.) határozata” (1948. december 11-én), amelynek 11. pontjában kimondja a palesztinai arab menekültek hazájukba történő visszatérésének lehetővé tételét és annak módját.

Ezzel szemben az izraeli kormány 1948 őszén már rendeletet hozott az úgynevezett „távollévő személyek” tulajdonáról. (Távollevőnek számított minden palesztinai arab, aki 1948. augusztus 1-je előtt elhagyta lakhelyét. Ha egy palesztinai arab az Irgun terroristáinak vérengzésétől tartva más városokba költözött, majd onnan visszatért saját földjére, ez a föld már nem volt az övé!) Az izraeli kormány 1949-ben felhatalmazta a hadügyminisztériumot, hogy „biztonsági övezetnek” nyilváníthatja Izrael bármely részét, s tíz napon belül eltávolíthatja onnan a lakosokat. Így űzték el saját földjeikről a palesztinai arabokat, s folytatódott a földrablás, amelyet különböző „törvényekben” fogalmaztak meg.

1967. június 3-án az izraeli kormány döntött az Egyiptom elleni támadásról: június 5-én indul az izraeli villámháború, amely a „hatnapos háború” nevet viseli. A villámháború nem érte el a fő célját, a kairói és a damaszkuszi rezsim megdöntését, de 1967 novemberében a Biztonsági tanács határozata, amelyet Nagy-Britannia terjesztette elő, kompromisszumos megoldásra törekedett. Az 1967-es határozat lényege:

1. Ki kell vonni a csapatokat a megszállt területekről.

2. Be kell szüntetni a hadiállapotot, elismerve a térség összes államának szuverenitását, területi integritását és politikai függetlenségét.

3. Biztosítani kell a szabad hajózást a Szuezi-csatornán és az Akabai-öbölben.

4. Igazságosan rendezni kell az arab menekültek ügyét.

A határozat alapfeltételének nyilvánította a megszállt területek teljes kiürítését, ezt összekötve a menekültkérdéssel. Izrael elzárkózott a határozat elfogadásától, s bejelentette: nem adja vissza Jeruzsálem keleti részét.

A napjainkban tapasztalható közel-keleti konfliktusok a fenti történelmi események következménye. A konfliktus békés rendezésére addig nem kerülhet sor, amíg Izrael folytatja a cionista törekvések végrehajtását és a palesztinai arab nép elleni agressziót. A jelek szerint Izraelnek azonban nem áll szándékában politikájának megváltoztatása.

Az ellenzéki Likud-párt vezetője, (a háborús bűnös) Ariel Sharon volt külügyminiszter, 2000. szeptember 28-án provokatív látogatást tett a Templom-hegyen, s az addig folyamatban lévő béketárgyalások eredményességét veszélyeztette. A tárgyalások alapját az önálló palesztin állam kikiáltásának határnapja (2000. szeptember 13.) képezte az alábbi feltételekekl:

1. Izrael ismerje el a Templom-hegyen lévő mecset-együttes feletti Palesztin szuverenitást.

2. Vonuljon ki az 1967-es határokig.

3. Ismerje el a palesztinai arab menekültek hazájukba való visszatérésének jogát.

Izraelnek nem áll szándékában a fent jogos követeléseknek eleget tenni, hiszen a palesztin nép számára tett engedmény veszélyeztetné azt a cionista tervet, hogy Izrael teljes mértékben bekebelezze Palesztinát, ahol csak és kizárólag egyetlen állam léteznék, amely nem más, mint Izrael állam. Az izraeli tervben nem szerepel egy kétnemzetiségű állam. Izrael már 2000 szeptemberében kezdte irtani a palesztin-arab népet, a zsidó katonák a Templom-hegyi mecsetből az ima után kilépő fegyvertelen arab hívőkre már gépfegyverekkel vártak és közéjük lőttek.

   Ariel Saron 2000. november 16-án előrehozott választásokat sürgetett Ehud Barak miniszterelnök leváltására, hiszen Saron szerint „nem szabad megengedni, hogy a Barak-féle Munkapárt tárgyaljon a palesztinokkal egy esetleges békeszerződés feltételeiről.” Saronnak nem kell sokáig várnia, hiszen 2001. március 9-én letette a kormányfői esküt. Az eskütétel harmadik napján (március 12-én) az amerikai lapoknak tett nyilatkozatában ismertette jövőbeni céljait: tevékenységének prioritásai közé sorolja zsidók bevándorlásának ösztönzését. Azt akarja elérni, hogy a következő 10-12 év során újabb 1 millió zsidó vándoroljon be Izraelbe és reményei szerint 2020-ra a világ zsidóságának többsége Izraelben fog élni.

Saron módszeresen dolgozik célja megvalósítása érdekében, hiszen gazdasági, katonai blokád alá vonja a palesztinai arab lakosságot, figyelmen kívül hagyja az ENSZ határozatokat, behatol és körülzárja a palesztin városokat, amelyeket börtönné változtat, s a palesztinai civil épületek (kórházak, iskolák, lakótelepek) elleni támadásokkal gyakorlatilag a palesztinai arab nép likvidálásába kezdett: a palesztin rendőröket, a civil palesztin fiatalembereket a családtagjaik előtt végezteti ki.

Saron teljes mértékben szabad kezet kapott az Egyesült Államoktól, így megengedheti magának, hogy Jasszer Arafat palesztin elnök Ramallah-i főhadiszállás köré ostromgyűrűt vonjon, s a palesztin vezetőt embertelen körülmények között fogva tartsa, sőt egyenesen a száműzetésével fenyegetőzzék. Saron a béketárgyalásokra már egyáltalán nem mutat hajlandósságot, azzal az ürüggyel, hogy a palesztin nép hagyjon fel a terrorista merényletekkel, miközben Saron kormánya úgy harcol a palesztin nép ellen, mintha igazi hadsereg ellen harcolna, beveti a legmodernebb amerikai fegyvereket, F-16-os vadászgépeket, a fegyverrel nem rendelkező kődobáló palesztin nép ellen. A megszállt és elnyomott népnek kellene – Saron szerint – engedményeket tenni a megszállókkal szemben.

A palesztin nép mindig hajlandó volt béketárgyalásokra, a konfliktus békés rendezésére, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Jasszer Arafat a béke megteremtése érdekében 1993-ban az oslói egyezményben aláírta, hogy az izrael által megszállt 1967-es határok 22%-át szolgáltassa vissza Izrael, azonban Saron még erre sem volt hajlandó. A palesztin nép ennél nagyobb engedményt már nem tehet. A tárgyalásokhoz két, kompromisszumos megoldásra törekvő tárgyalópartner szükséges. A jelenlegi helyzetben az a palesztin mondás lépett érvénybe, miszerint „egy kézzel nem lehet tapsolni”

Hikmet Zeid, palesztin miniszter, aki 1989-1993 között a PFSZ budapesti nagyköveteként, pozíciójához méltóan képviselte hazánkban országát és népét, egyértelműen és nyíltan, tiszteletre méltó módon mutatott rá a konfliktus lényegére:

   „Az 1993-as oslói egyezmény után azt reméltük, hogy Izrael ugyanolyan komolyan veszi a békefolyamatot, mint mi, mert mi valóban komolyan vettük. Úgy érezzük, hogy az izraeli fél még nem döntötte el, hogy mit akar. Békét szeretne, de nem akar kivonulni a megszállt területekről. Békét akar, de nem akar megszabadulni a megszálló hatalom mentalitásától, a megszállás gyakorlatától, a békefolyamat ismételt megsértésétől. Így most olyan szakaszba jutottak a dolgok, ami komoly veszéllyel fenyeget: a BÉKE veszélybe került.

Nem azért, mert gyengék vagyunk. A palesztin nép képes szembeszállni a megszállással, harminc évig harcoltunk a megszállás ellen és készek vagyunk újra harcolni. Az izraeliek milyen engedményeket várnak tőlünk? Talán távozzunk Palesztinából és hagyjuk itt nekik?! Ilyen fajta jóindulatot remélnek tőlünk?! Hogyan élhet békében együtt két nép, ahol az egyik leigázott, megszállt nép, a másik a megszálló nép? Miféle bizalom lehet közöttük? Végül is mit kívánnak a palesztin féltől? Milyen engedményeket tegyünk, hogy elnyerjük az izraeli megszállók bizalmát? Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, a békefolyamatba meggyőződésből kapcsolódtunk be, nem taktikáztunk. Ezt tudjuk adni, többre nem vagyunk képesek. Mi a palesztin területeket szeretnénk visszakapni, egy független palesztin államot akarunk létrehozni, amelynek kiegyensúlyozott kapcsolatai lesznek a térség valamennyi államával. A békefolyamat, a megegyezés alapja a „terület a békéért”, de mi még nem kaptuk vissza a területeinket, láthatják, hogy városainkat katonailag körbezárták, szinte teljes katonai blokád alá helyezték! Hol vannak akkor azok a palesztin területek, amelyeket a békéért adtak vissza?! Nekünk, áldozatoknak milyen engedményt kellene tennünk Izraelnek?! Mondjunk le a megszállt Kelet-Jeruzsálemről? Ilyenfajta jószándékot vár tőlünk a megszálló hatóság? Mondjunk le a szomszédos arab államokkal közös határainkról? Adjuk áldásunkat a földjeinket kisajátító zsidó telepesek földfoglalására, területeink megszállására, szülőföldünk kisajátítására? Mondjunk le a menekültek jogairól, miközben az izraeli kormány a palesztin menekültek helyére 1 millió oroszt és ukránt hozott ide? Mi közük van ezeknek az orosz és ukrán zsidóknak Palesztinához? A hazájukból elűzött 3,5 millió menekült ősei ezer vagy több száz éven át éltek Haifában, Jaffában és Palesztinában, az izraeli kormány mégis megtiltja a palesztin menekülteknek, hogy visszatérjenek szülőföldjükre! Azt azonban lehetvé teszi, sőt pénzeli, hogy olyan orosz zsidók, akik nem akarnak tovább Oroszországban élni (a fele keresztény, nem is zsidó), ide jöjjenek és azonnal állampolgárságot és különböző kedvezményeket kapjanak. Amint megérkeznek Izraelbe, máris teljes jogú izraeli állampolgárrá válnak.

Milyen jóindulatot várnak még tőlünk? Még mit adhat a palesztin ember Izraelnek, felszámolja magát?! Egyáltalán van-e a világon olyan nép, amely felszámolja magát a megszállók kedvéért? Mi sem nyilvánítjuk magunkat nemlétezőnek. Élő nép vagyunk, olyan nép, amely az elmúlt 50 évben képes volt szembeszállni minden összeesküvéssel, amelyet körülötte szőttek és minden olyan erővel, amely összeesküdött Izraellel ellenünk. Semmi sem jelent zsákutcát, még a háború sem. A háborúknak általában céljaik vannak, különösen, amikor egy nép el van nyomva és a teljes függetlenséget szeretné kivívni, és mi minden eddigi kudarc ellenére számításba vesszük egy békés megoldás lehetőségét!”

Piroska Éva: Palesztina és Izrael. A palesztinai zsidó állam létrejöttének történeti és politikai előzményei.

Északi Korona, 2003. január

Eurázsiai Unió: problémák, perspektívák

• Tanulmányok

|

(A Jövőnk.info-n megjelent: 2011.11.04.)

Az „Új Oroszország” létezésének elmúlt 20 éve alatt az összes nemzetközi probléma mellett legélesebben a volt szovjet államok közötti kapcsolatok alakulása jelent meg. Az egykor egységes államot alkotó, egy egyedi civilizációt létrehozó közel 200 nép tagjai sorsának összefonódása továbbra is nyugtalanítja a posztszovjet világ lakosainak összes rétegét. És ez nemcsak egyfajta nosztalgia az anyagi jólétért, hanem ennél mélyebb, valami más. Szerintem, ezt az érzést jól kifejezte egy antik szerző, mikor azt mondta: „… az embernek a teljes boldogság eléréséhez dicső hazára van szüksége”. Bármennyire is igyekeznek befeketíteni a szovjet múltat, a nagyság és a dicsőség érzete megmaradt a volt Szovjetunió összes népében.

És mivel újra megjelent az egyesülés iránti vonzerő, ezért találják ki népeik történelmében az új államok „történészei” a saját „dicsőséges múltat”, az orosz történelmet, az orosz nép szerepét pedig igyekeznek bagatellizálni, meg nem történté tenni. Például, így állították be a 90-es években Oroszországot és az orosz népet, mint agresszorokat, megszállókat, gyarmatosítókat Soros pénzén a FÁK országok történelemkönyveiben. Kivételnek számít félig-meddig Belorusszia és Örményország, ahol a közös történelmünket viszonylag objektívan írják le. De kiirtani a népek történelmi emlékezetét, határokkal választani el az egységes kulturális, történelmi és szellemi világot nem sikerült. Eltérő korú emberek folytatják ebben az életüket. Az összes választási kampány során, legyen az elnöki vagy képviselői, és nemcsak Oroszországban, a FÁK országok integrációja elsőbbséget élvez. Jelcin, a 2006-os elnökválasztások előestéjén bejelentette az Orosz és Belorusz Egyesült Állam megalakulását, vagy még 1995 szeptemberében aláírt egy rendeletet, miszerint az orosz politika legfőbb nemzetközi prioritása a volt szovjet államok mély integrációja. Az igaz, hogy se az első, se a második nem valósult meg.

Az okok eltérőek, de egy világos: a politikai döntések megkövetelik a komoly tudományos előkészületeket, a megfelelő koncepció megállapítását, a folyamatok modellezését, a tervezést. Sajnos a legtöbb felhozott ötlet nem részesül a megfelelő fejlesztésben és az adott pillanat politikai jelszava marad. Vegyük az előbb említett Egyesült Államot. A mai napig senki sem tudja, mit is jelent. Nincs elmélete, a gyakorlatban nincs példája (valami hasonló létezik, Bosznia és Hercegovina, de ez csak ideiglenes és kikényszerített, perspektíva nélküli állapot), nincs tervezete, csak a szándéknyilatkozat van. Akkor jogos a kérdés: mit is építünk és építünk-e valamit egyáltalán? Szeretnénk reménykedni, hogy ezúttal V. Putyin az Eurázsiai szövetségről szóló ötletei megkapják a megfelelő körvonalakat, és a bevezetés stádiumába lépnek mind tudományos tervezet formában, mind a politikai gyakorlatban. Mert ez az idő követelése, válasz a modern világ kihívásaira.

Az emberi világ globalizációjának egyik megjelenési formája olyan geopolitikai alanyok megjelenése, akik a világ eseményeit alakítják. Ezek az alanyok gyakran veszik magukra az állam feladatait, míg azok pedig sok értelemben elveszítik a szubjektivitásukat a politikában, a gazdaságban és a szociális kérdésekben. A világ színpadon megjelentek már olyan transznacionális szervezetek, akik kihívás elé állították az államokat. Az egyik ilyen alany a világpolitikában mára a legerősebb lett: 45 ezer multinacionális vállalat, több mint ezer bank, 16 nemzetközi pénzügyi központ, saját irányító szervezetek, mint az IMF, a Világbank, saját pénznyomda – FED. Az egyet nem értők kényszerítésére ott vannak a NATO, az USA titkosszolgálatai. Éppen ez a monstrum az, aki alakítja a világ eseményeit. Az ő erőivel következett be a forradalmi változás a világgazdaságban: a pénz elszakadt a termeléstől, nemcsak, mint fizető eszköz létezik, hanem maga is áru lett, sőt az élet értelme. Válaszként kulturális és történelmi alapokon nyugvó világi és vallási egyesülések keletkeztek. Mint például – a Nagy Kína, Európa, India, az aktívan egyesülő Latin-Amerika, és soron következik az iszlám világ.

3 geopolitikai központ határozza meg jelenleg a világ eseményeit, egyidejűleg könyörtelen harcot vívnak egymással, és megteremtik a feszültségek globális harcmezejét. Ezek – Észak-Amerika, Európa, Kína. Ők rendelkeznek azokkal a feltételekkel, amelyek a világ vezetőivé teszik őket: önálló gazdasági terület legalább 400 milliónyi saját fogyasztóval, nem kevesebb, mint 20 trillió dollárnyi GDP, saját világpénz, a világ bármely pontján, tengerén és az űrben bevethető hadsereg, geopolitikai doktrína és globális stratégia, saját stratégiai fejlődéstervezet. Oroszországot a játékosok második vonalának tartják, és elsősorban az atomfegyverzetének, továbbá földrajzi helyzetének, természeti kincseinek, és a Szovjetunió geopolitikai nagyságának jogfolytonossága miatt ismerik el, hogy egy a világbirodalmak közül. De mindez csak a múlt hagyatéka, új geopolitikai potenciált az Új Oroszország nem hozott létre. A milliárdosok, a limuzinok számának növekedése, a korrupció erősödése koránt sem a geopolitikai színpadhoz tartozik. És ha a jelenlegi Orosz Föderáció nem változat a fejlődés irányán, úgy az elkövetkező pár évtized alatt átcsúszunk a harmadik vonalba, a nyersanyag bázisok és a kevésbé vagyonosok közé. Habár továbbra is rendelkezni fogunk pár ballisztikus rakétával.

Ha megfelelően tekintünk a „szovjet tervre”, észrevesszük, hogy az nem volt más, mint a jelenlegi geopolitikai központok „próbaterme”. Ezért nevezte A.G. Lukasenko, miután elolvasta Putyin cikkét az „Eurázsiai szövetségről” az „Izvesztyijában”, „a Szovjetunió szétesését a 20. század legnagyobb, legtragikusabb hibájának” (maga Putyin korábban úgy beszélt a Szovjetunió tragédiájáról, mint egy „geopolitikai katasztrófáról”).

Az Eurázsia szövetség tervezete igencsak aktuális, perspektívával is rendelkezik, de van benne sok „de” is. Először, az eurázsiai térség feletti ellenőrzésért, a kincseiért, az infrastruktúrájáért és a piacaiért a világ geopolitikai központjai küzdenek – USA, Kína, Európa. Ráadásul a Közép-Ázsia feletti befolyásért 3 iszlám szervezet vezetői is harcban állnak egymással: Törökország, Irán, Szaúd-Arábia. Türkmenisztán és Üzbegisztán vezetői nem igazán hajlanak feladni a nemzeti önállóságukat, vagyis a hatalmukat. Kirgizisztán kötelezettségekkel terhelt, mint a WTO tagja. Tádzsikisztán pedig nem tud belépni az egységes vám és gazdasági szövetségbe, az Oroszországtól és Kazahsztántól való földrajzi elszigeteltsége miatt. A Kaukázusban Örményországon kívül más nem igazán érdeklődik Putyin javaslata iránt, ő meg nem rendelkezik közös határral se Oroszországgal, se a jövőbeni tagokkal. És végül Ukrajna. Az elit és persze a lakosság jelentős része Európában, és nem Ázsiában szeretne élni. Maga Oroszország se vonzó perspektíva a maga mélyvidéki valóságával, a kőolaj és a gáz inkább az irigység tárgyai, de nem többek. Ráadásul Európa az uniós tagság lehetőségét, mint a mézesmadzagot húzza Ukrajna orra előtt. A szövetség jövőbeli tagjai közé Oroszországon, Belorusszián és Kazahsztánon kívül nincs más jelentkező. Ettől függetlenül fel kell építeni az Eurázsia Szövetséget. De nem szabad csak a gazdaságra koncentrálni. A kínaiak, indiaiak, brazilok, illetve korábban a japánok gazdasági sikereit megelőzte a nemzeti értékekhez való visszatérés, a kulturális és történelmi hagyományok és a technológiai fejlődés eredmények sikeres összekapcsolása. Teng Hsziao-ping legfőbb erénye volt, hogy visszavezette a kínaiakat a konfucianizmushoz, a „Változások könyvéhez”, a kínai civilizáció gyökereihez. A világon mindenhol a „Tianxia” (Tjanszjan, az ég alatti) jel lett a kínaiak nemzeti (geopolitikai) vezérlő elve. A kínaiak sikerét nemcsak a gazdaságban láthatjuk, hanem az oktatásban, a kultúrában, a tudományban, a szociális életben. A reformok alatt a kínaiak átlag magassága 11 cm-rel nőtt. Ez a személyiség fejlődése, a jövőbe vetett hit eredménye. Ezért az Eurázsiai Szövetség tervezetében a gazdaság, mint az egyén és a társadalom komplex fejlődésének feltétele, és nem, mint célja, kell, hogy megjelenjen. A liberális gazdasági modell, a lét nyugati értékei ellentmondanak az orosz (szovjet) értékeknek, melyek Oroszország és a Szovjetunió minden népébe beleívódtak. Erről már írtak a XIX. – XX. század kiemelkedő orosz írói is. Meg vagyok győződve arról, hogy a Szövetség első sikerei után a Közösség további államai is keresni fogják a csatlakozási lehetőségeket. De, még ha a FÁK összes tagállam csatlakozik a Szövetséghez, az is kevés lesz sikeresen versenyezni Kínával, az USA-val, Európával és a transznacionális pénzügyi óriással. Egy világ alapjait kell lerakni, összegyűjteni a jelenlegi rendszerrel egyet nem értőket. Egy ilyen szövetségnek már kirajzolódtak a körvonalai: Sanghaji szerződés, BRICS, ASEAN, stb. Az Eurázsiai Szövetségnek Oroszországgal egy teljes egészet kell alkotnia. Majd egy önálló geopolitikai központ létrehozásába kell fogni (kezdetben – gazdasági területen). És itt megint csak szükség van komoly tudományos alapokra és alaposan kidolgozott stratégiára.

Létezik még egy komoly probléma a Szövetséghez vezető úton. Ez a bürokrácia. A Szovjetunió szétesést követően egy teljesen új típusú bürokrata született. A szovjet bürokrata erős felelősségtudattal rendelkezett a neki kiosztott feladatokat illetően. A felelősségre vonás lehetett adminisztratív, pártoldali, társadalmi és büntetőjogi. Már a munkahelyi, illetve pártfegyelmi elegendő volt egy karrier derékba töréséhez és a megfelelő végrehajtást serkentette. Mára a hivatalnokokat egyáltalán nem a hozzáértésük alapján válogatják ki, nem valamiféle állami vagy társadalmi célért vállalják el a pozícióikat, hanem általában vagy a saját boldogulásukért vagy azéért, aki odajuttatta őket a pozícióra. A vezető erő nem az SZKP (kommunista párt) volt, még Gorbacsov idejében sem.

Mindettől függetlenül az Eurázsiai Szövetségre a FÁK összes népének szüksége van, ezért azonnal neki kell fogni a megvalósításának. A Közösség országainak kormányai nemrég megállapodtak egy szabadkereskedelmi zóna létrehozásáról – ez egy jó gyakorlati lépés a megfelelő irányba. Azonban a folyamat már itt fennakadhat a bürokrácia tüskéin – a hivatalnokok elkezdik fejni a vállalkozói szférát, így fékezik az elnöki és kormányrendeleteket. Az üzleti tervekhez szükség lesz egy védelmi és támogatói rendszerre mind az állam részéről, mind pedig az üzleti élet szereplőitől saját maguk védelmére és támogatására, egyfajta „Rendkívüli Helyzetek Alap”. Egy hasonlót a „Gyelovaja Rosszija” (Üzleti Oroszország) szervezet kezdeményezhetne, például A.R. Petroszján levédett elméleti munkája, az „Egyenlő esélyek ügynöksége” alapján, de lehetne más, hasonló is. De megint csak: elmélet nélkül nem boldogulunk.

Végezetül még egy érv a szövetség mellett. A szovjet vezetők egyik mondása volt: ha az ellenség kritizál, akkor jó úton haladunk. Putyin javaslata könnyű pánikot és erős kritikát váltott ki nyugaton. A Szovjetunió feltámadásáról kezdtek el beszélni, méghozzá nyugtalanul. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy a nyugati politikusok a válság közepén épp a mi boldogulásunkért aggódnának: ők a saját érdekeikért aggódnak, ami helyes is. Vagyis az Eurázsiai Szövetség – a Közösség népeinek érdeke. A keretei között ott kell lennie a közös (de legalább igen hasonló) külpolitikai pozíciónak, a gazdasági érdekek együttes védelmi gyakorlatának, a kollektív önvédelem rendszerének. A Nyugatnak természetesen egyszerűbb lenne a dolga a különálló, posztszovjet államokkal, és éppen ezért kell az országainknak egyesülniük.

2011. október 30.

Szerző: Leonyid Ivasov – vezérezredes, a Geopolitikai Problémák Akadémiájának elnöke

Topwar.ru