Hogyan lesznek a tények antiszemiták?

Drábik János

Hogyan lesznek a tények

antiszemiták?

A tudatipar és a hivatalos tudományosság képviselőinek bevett gyakorlata, hogy a hatalom számára kellemetlen történelmi tényekből különböző technikákkal kitalált legendákat, fabrikációkat (tendenciózus belemagyarázásokat és átértelmezéseket), azaz szélsőségesnek minősíthető történelemhamisításokat, illetve hamis történelemértelmezéseket állítanak elő. Akik a történelmi tényeket megkísérlik a hivatalosság szervilis nyomásával szemben mégiscsak feltárni, azok összeesküvés-elméleteket gyártó, szélsőséges személyek lesznek, akiket a tudomány konformista képviselői természetesen nem vehetnek komolyan. Sőt. A tudomány teljes tekintélyével fel kell lépni ellenük. A sokszorosan elhallgatott és meghamisított örmény-népirtás történelmi tényei is erre a sorsra jutottak. Az örmény népirtást és a zsidó holokausztot két teljesen különböző módon értékelendő történelmi ténynek tekintik. A főáramlatú történészek szerint a legújabb kori történelemnek ez a két szégyenletes epizódja nem is áll kapcsolatban egymással. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a tényeket, akkor az örmény és a zsidó népirtás több vonatkozásban is kapcsolatba hozható egymással, és úgy is felfogható, mint öt évtizedet átfogó hosszabb folyamat szervesen egymásba kapcsolódó két része. A világot háttérből befolyásoló csoportok irányították ezt a folyamatot: hosszú-távú célkitűzéseiket a rendelkezésükre álló pénzügyi hatalomra támaszkodva felkészülten hajtották és hajtják végre. Ne feledjük Soros György bölcs szavait: „A nagy pénzek csinálják a történelmet.”

A XX. század fő energiahordozója a kőolaj és a földgáz lett, míg a XIX. században a fő energiahordozó a kőszén volt. A XIX. század utolsó évtizedeiben a vezető ipari-országok átálltak a kőszénről a kőolajra. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat az Egyesült Államok Pennsylvania nevű tagállamában kezdődött, ahol először alkalmaztak fúrási technikát a kőolaj felszínrehozatalára. A kőolaj üzletre hamarosan rá tette kezét a londoni Rothschild-ház által támogatott John D. Rockefeller, a Rockefeller dinasztia megalapítója. Neki sikerült a szupergazdag nemzetközi bankárok támogatásával monopolizálnia a kőolajtermelést-és forgalmazást a „Standard Oil Company”létrehozásával. Kezdetben ez a cég a pennsylvaniai olajkutakból fedezte az akkori világ kőolajszükségletét. A kőolaj kibányászása, finomítása és szállítása különleges technológiát igényel, mivel rendkívül gyúlékony anyagról van szó. Egy ilyen kényes termék világszinten történő forgalmazásához békés körülményekre van szükség a kitermelés, a finomítás és a szállítás minden szakaszában. A dinasztiaalapító Rockefeller hamarosan elnyerte „a világ leggazdagabb embere” címét a Pennsylvaniában létrehozott olajipari birodalom révén.

A Rockefeller kőolaj-birodalom mögött ténylegesen

mögött ténylege a már akkor is a nagyhatalmú nemzetközi pénzvilág, és annak vezető pénzdinasztiája: a Rothschild-ház állt. A dinasztiaalapító Meyer Amschel Rothschild, aki Frankfurt Judengasse-jából indult, azzal csinált többek között óriási vagyont, hogy az európai uralkodó házaktól megfelelő díjazás ellenében átvette megőrzésre az arany és nemesfém készleteiket, hogy azok a napóleoni háborúk idején biztonságban legyenek, és még hasznot is hozzanak. Rothschild a szolgálataiért nem fogadott el papírpénzt, csak aranyban lehetett fizetni neki. Vagyis a részére átadott nemesfém-vagyon meghatározott százalékának megszerezte a tulajdonjogát. Hamarosan több arany került a birtokába, mint amennyi azoké a királyoké és hercegeké volt,  akiket szolgált. A napóleoni háborúk kimerítették az uralkodóházakat, s ezért egyre nagyobb mértékben szorultak rá, hogy Rothschildtól vegyenek fel kölcsönöket. Ezek az uralkodók felhatalmazták a dinasztiaalapítót, hogy olyan hitelleveleket (papírpénzt) bocsásson ki, amelyeket aztán kölcsönbe vettek tőle azért, hogy folytathassák a háborút. E rendszer eredményeként egyre jobban eladósodtak. A trükk az volt, hogy azért a pénzért, amelynek a fedezete az ő aranyuk volt, egyre több kamatot kellett fizetniük. Azért, hogy a kamatokat, később a kamatos-kamatokat is vissza tudják fizetni, egyre nagyobb mértékben kellett megadóztatniuk saját népeiket.

A dinasztiaalapító öt fia közül Salomon Bécsben, Kolman Nápolyban, JamesPárizsban, legidősebb fia, aki ugyancsak Meyer Amschel névre hallgatott, Frankfurtban működött. Londoban Nathan nevű fia került, aki igen tehetségesnek bizonyult, és többek között a waterlooi ütközet idején, 1815-ben, óriási haszonra tett szert egyik napról a másikra azáltal, hogy jól megszervezett hírszolgálata révén hamarabb tudta meg a csata kimenetelét. Látszólag eladta a nála lévő consul részvényeket, amelyeket a brit kormány bocsátott ki a háború költségeinek a fedezetére. A tőzsde részvevői meg volta győződve, hogy Rothschild már tudja, hogy Napóleon győzött, s ezért adja el a részvényeket. Pánikszerű eladásra került sor, és a consul csaknem teljesen elértéktelenedett. Eközben pedig Rothschild titkos jelére ügynökeinek egy másik csoportja - szószerint néhány penny-ért - felvásárolta az összes consult. Mire megjött a hír másnap, hogy Wellington győzött, addigra a consul részvények szinte csaknem teljesen Nathan Rothschild tulajdonában voltak. A waterlooi csata előtt a Rothschild Bank 3 millió dollárnak megfelelő pénzzel rendelkezett. Öt évvel később már a Rothschild Holding vagyona elérte a 7,5 milliárd dollárt. Azt szakértők sem tudják, hogy Nathan halálakor pontosan mennyit ért az a vagyon, amellyel a Rothschild-ház londoni ága rendelkezett. Csak becslésekre lehetünk utalva, mivel a Rothschild-ház vagyonáról nem készül vagyonleltár. Ennek oka az, hogy a családtagok nem adják örökbe utódjaiknak az egyben tartott családi vagyont, ily módon nem kerül sor örökösödésiadó fizetésére. Ez teszi lehetővé a vagyonleltár elkészítésének a mellőzését is. Szakértők becslése szerint Nathan 1836-ban bekövetkezett halálakor 20 milliárd dollárnak megfelelő vagyonnal rendelkezett.

A francia Rothschild-ház megalapítója, James, is igen sikeresnek bizonyult. 1848-ban a párizsi Rothschild-ház vagyonát 600 millió frankra becsülték, ami csaknem a duplája volt annak a 362 milliónak, amellyel az össze többi párizsi bank rendelkezett. Amikor James 1868-ban meghalt (akkori nagy értékű dollárban) a vagyonát 200 millió dollárra becsülték. A Németországban, Ausztriában és Olaszországban működő Rothschild bankházak vagyonáról nem készültek becslések. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy mindhárom országban ők voltak a pénzpiacok meghatározó szereplői. A XIX. és a XX. század fordulóján a Rothschild-ház vagyona olyan méretűvé növekedett, hogy a velük kapcsolatos holdingok, alapítványok, befektetési alapok ellenőrizték a világvagyon mintegy felét. Itt a vagyonnövekedésre vonatkozó becslések részletes felsorolását abbahagyjuk azzal a számmal, amelyet olyan matematikus közgazdászok (Korjagina, Glazijev, R. G. Ross és mások) tettek közzé: e becslés szerint a Rothschild dinasztia egyben tartott családi törzsvagyona a XX. század és a XXI. század fordulójára elérhette a 100 trillió dollárt (1 trillió=1000 milliárd) .

Közel-Kelet a versenytárs régió

Mindebből látható, hogy a Rockefeller olajbirodalom valójában az igazi pénzhatalom, a Rothschild dinasztia jóvoltából tudott megszilárdulni, és bizonyos értelemben a Rockefeller család (amelynek egybentartott családi vagyonát 11 trillió dollárra becsülik) a Rothschildoknak köszönheti felemelkedését. A „Standard Oil” világszintű versenytársává egy olyan régió vált, amely a kőolaj mennyiségében messze felülmúlta Pennsylvániát, ugyanakkor a térség stabilitása meg se közelítette azt a nyugalmat és közbiztonságot, amelyben a „Standard Oil” Pennsylvaniában működhetett. A versenytársként megjelenő közel-keleti térségről, mint hatalmas kőolajtartalékokkal rendelkező régióról, azt kell kiemelni, hogy többségében mohamedán vallású lakosság él rajta. Ez a tény is meghatározó szerepet játszhatott abban, hogy megtörténhetett a másfélmillió örmény elpusztítását eredményező népirtás 1915-ben, és nagyon fontos vonatkozásokban kapcsolatban áll azzal, ami Európában a második világháború során történt, vagyis a zsidó származású lakosságot ért tömeges atrocitásokkal, amelyeket holokausztként ismerünk.

A Rothschild-ház francia ága 1880-ban feltárási és kitermelési jogokat szerzett az Oroszországhoz tartozó Baku környéki olajmezőkön. Már ekkor tervek készültek arra, hogy a megépülő tengerparti olajfinomítójukba olcsó orosz kőolajat szállítanak. E kitermelési jogokért cserébe megépítették azt a vasútvonalat, amely a Kaszpi-tengeri Bakut összekötötte az újonnan kiépített Fekete-tengeri Batummal. Ez elérhetővé tette a Baku környékén bányászott kőolaj árusítását a világpiacon. Baku, amely egyébként az azerbajdzsániak által lakott terület központja volt, korábban igen nehezen volt megközelíthető a kaukázusi hegyvidék miatt. A bakui kőolaj kitermelésében ekkor részt vett a svéd Nobel család is, amely víziúton szállított Oroszország belső területeire bakui kőolajat. A Baku-Batumi vasútvonal beindulásával a párizsi Rothschildok több nyersolajhoz jutottak, mint amit el tudtak adni. Hogy leküzdjék az óriásivá növekedett „Standard Oil” konkurenciáját, ezért a Szueztől keletre fekvő piacokon kerestek értékesítési lehetőségeket. Piackutatásra felfogadták Marcus Samuel üzletembert, akinek nagy összeköttetései voltak a Távol-Keleten. Amikor a Rothschildok ajánlatot tettek Samuelnek az általuk szállított kőolaj eladására a Távol-Keleten, Samuel megértette, hogy neki olcsóbban kell ezt a kőolajat piacra dobnia, mint ahogy azt a Standard Oil árulta.

Ezért a szállítási költségek érdekében olyan tankhajókat kezdett megterveztetni és legyártatni, amelyek biztonságosan át tudtak haladni a Szuezi Csatornán. (Az előnytelen alternatíva az lett volna, hogy a tankhajók megkerülik az afrikai kontinenst a Jóreménység Fokán keresztül.) Ily módon a Samuel által üzembe állított tankhajók 7,5 ezer kilométerrel rövidebb úton érhették el a távol-keleti piacokat. A Samuel által irányított vállalatnak ez a lépése 1892-ben fontos folyamatokat indított be. Ekkor kezdte meg útját az első olajszállító tankhajó, a Rothschild tulajdonban lévő Batumi kőolaj-finomítótól a Boszporuszon, a Dardanellákon, majd pedig a Szuezi Csatornán áthaladva a Távol-Keletre. Ezzel a Shell kőolajvállalat egyik napról a másikra az első számú kerozinszállító lett a Távol-Keleten, és kiszorította erről a piacról a Standard Oil-t. A londoni Rothschildok által támogatott Rockefeller Standard Oil a világnak ebben a térségében ekkor veszítette el a monopolhelyzetét.

A Shell olajvállalat hamarosan társult a Royal Dutch Petroleum Company-vel, amely viszont a mai Indonéziához, de akkor még Hollandiához, tartozó Szumátra szigetén végzett kőolajfúrásokat, és termelt ki egyre nagyobb mennyiségű kőolajat. Az új vállalathoz, a British Dutch Petroleumhoz, hamarosan csatlakoztak a Rothschildok, és ezzel létrejött mostmár a Rothschildok irányítása alatt álló Asiatic Petroleum Company, amely később felvette a Royal Dutch Shell Group elnevezést. Ez pedig kartellba lépett a Standard Oil-lal és a svéd Nobel céggel.

A vagyongyarapításban és vagyonmegtartásban felülmúlhatatlan Rothschild dinasztia különböző elágazásai kellő előrelátással világszinten vették kézbe a XX. század meghatározó energiahordozójának a kitermelését és szállítását. 1905-ben, három évvel azután, hogy a Royal Dutch megkezdte a nagyarányú kitermelést Bakuban, hirtelen le kellett állnia a kőolaj kitermeléssel. Ebben az évben már nagy volt a politikai feszültség a cári Oroszországban. A kaukázusi régióban a termelés leállásának fő oka az volt, hogy etnikai konfliktus robbant ki a térségben élő mohamedánok és a kisebbséget alkotó keresztény vallású örmények között. Ez az etnikai konfliktus vezetett ahhoz, hogy első ízben szakadt meg a világpiacon az egyre fontosabbá váló energiahordozónak, a kőolajnak a szétosztása. Fel kellett hagyni a folyamatos ellátással. A Standard Oil természetesen azonnal átvette a szállítást, mivel az Egyesült Államokban békés és nyugodt körülmények voltak, s ott nem kellett számolni a termelést megzavaró etnikai feszültségekkel.

A Royal Dutch Shell csoport és a Nobel család megdöbbenve látta, hogy bakui beruházásaik lángok martalékai lesznek. A kirobbant zavargások mélyén etnikai konfliktus húzódott. Már ekkor felmerült az az elgondolás, hogy olyan helyzetet kellene teremteni, amely egyszer és mindenkorra véget vet annak, hogy ilyen konfliktusok megzavarják a kőolaj üzlet folyamatosságát. A nagy fáradsággal kiépített kőolajbirodalom nem tudott sikeresen működni ilyen feltételek közepette. Az egyre nagyobb pénzügyi és gazdasági hatalommal rendelkező Rothschild-ház számára, amely 1905-ig már számos háborút finanszírozott, egy olyan viszonylag kis létszámú etnikum eltávolítása az útból, mint az örmény nép, ésszerű befektetésnek számított egy igen fontossá vált világtérség békéjének és nyugalmának a megteremtése érdekében a stabil üzletvitel érdekében. De volt még ennél is fontosabb szempont. A Közel-Kelet a régóta áhított zsidó nemzeti otthon Palesztinában való megteremtése miatt jelentősen felértékelődött, s egyre fontosabbnak számított. Ezért a  Rothschildok - hagyományos pragmatizmusuknak megfelelően - minden bizonnyal úgy dönthettek, hogy megteszik a szükséges lépéseket.

Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy néhány milliós csoportnak a feláldozása több száz milliós nagyságrendű embercsoport gazdasági és katonai biztonsága érdekében elfogadható ár, és ennyiben nem kell tőle visszariadni. Egy ilyen nagyhorderejű stratégia kivitelezése gondos előkészítést igényelt. Vigyázni kellett arra, hogy a frontemberek, akik végrehajtják, semmiféleképpen ne lehessenek összekapcsolhatók a tényleges tervezőkkel és döntéshozókkal. Meg kellett szervezni a helyetteseket, akik aztán kellő módon elrejtik a tényleges mozgatókat.

A ma Azerbajdzsánnak nevezett állam fővárosában, Bakuban, természetesen az iszlámvallást követő és a török nyelvcsaládhoz tartozó azeriek voltak többségben, de nagy létszámú örmény közösség is élt ott. Az ő eltávolításuk azonban nem szüntette volna meg az etnikai konfliktus igazi okát sem a városban, sem a térségben. A várost körülvevő térségekből kellő utánpótlás érkezett volna a jövőben is a Bakuból eltávolított örmények helyére. A pragmatikusan szervező háttérhatalom (a szuper-bankárok és a Big Business) gyakran nem rosszindulatból és gonoszságból hoz néha kegyetlen döntéseket. Azért osztották ki az áldozat szerepét az örményekre, mert végül is egy kisebb létszámú etnikai közösséget könnyebb eltávolítani, mint a több százmillióra rugó mohamedán lakosságot.

A fentiek azonban az örmény-holokausztnak csak az egyik lehetséges magyarázatát adják. Az amerikai Clifford Shack számos írásában, amelyek az Interneten is elérhetőek, már évek óta így értelmezi az örmény holokausztot. Vannak azonban más történelmi narratívák is, amelyek kibővítik a lehetséges értelmezések körét.

Francia felbujtók, török végrehajtók

Az ismertté vált történelmi tényekből tudjuk, hogy közvetlenül a török kormányzat és emberei hajtották végre az örmény nép elleni erőszakot. Felbujtóként és bűnrészesként, azonban a háttérben mindvégig közreműködött az a francia kormányzat, amelyre viszont döntő befolyást gyakorolt a pénzvilág, a nemzetközi pénztőke és annak meghatározó bankárdinasztiái, ebben az esetben a Rothschild-ház párizsi ága. Franciaország a XIX. század második felében komoly szolgálatokat tett az Ottomán Birodalomnak. III. Napóleon francia császár arra törekedett, hogy Törökországot szalonképessé tegye Európában, és támogassa a gyengélkedő birodalom gazdasági fejlődését. III. Napóleon szorosan együttműködött a Rothschild-házzal, és a Rothschildok tanácsainak megfelelően annyi befektetést eszközölt Törökországban, hogy Franciaország egymaga felülmúlta az összes többi nyugati befektetés együttes mértékét.

Ebben fontos szerepe volt annak is, hogy III. Napóleont vérségi kapcsolat is kötötte a Rothschild dinasztiához. A dinasztiaalapító legtehetségesebb fia, Nathan, Londonban csinált bámulatra méltó pénzügyi karriert. Napóleon Bonaparte, vagyis I. Napóleon, hatalmának csúcsán több testvérét a legyőzött országok és hercegségek koronás főjévé tette. Így lett egyik testvéréből, Louis Bonaparte-ból Hollandia királya. Louis Bonaparte-t testvére, a franciák császára, arra kötelezte, hogy vegye feleségül fogadott lányát, Hortense Beauharnais-t, aki feleségének Josephine de Beauharnais francia császárnénak volt a leánya.

Hortense költekező életmódot folytatott, és állandó pénzzavarral küszködött. Gyakran fordult kölcsönért a Rothschildokhoz, elsősorban Nathan Rothschildhoz, aki sok időt töltött Hollandiában. Nathannak tetszett a csinos Hortense, és udvarolt neki. Ebből a kapcsolatból egy gyermek is származott, aki a Charles-Louis-Napóleon Bonaparte nevet kapta, minthogy Hortense törvényes házasságban élt Louis Bonaparte-val. Ez a gyermek III. Napóleon néven lett Franciaország császára 1852-től 1871-ig. A név gondosan volt kiválasztva: a Charles keresztnév Nagy Károlyra, a Lous név a jog szerinti apjára, a Napóleon név, pedig a franciák császárára, I. Napóleonra utalt. Charles-Louis-Napóleon ugyan Bonaparte névre hallgatott, de egyáltalán nem hasonlított jog szerinti apjára, Louis Bonaparte-re, aki nem élt jól feleségével. Louis Bonaparte miután lemondott a holland trónról külön vált Hortense-től, és az akkor Ausztriához tartozó Csehországban, illetve Olaszországban élt. Mindössze hat évvel korábban halt meg, hogy a nevét viselő harmadik fiúgyermek, III. Napóleon néven Franciaország császára lett. III. Napóleon egy csöppet sem hasonlított névszerinti apjára, viszont tökéletes másolata - ahogy írták „karbon-kópiája” - volt fizikai megjelenésben, arckifejezésben és jellemében is valódi apjának,Nathan Rothschildnak, akinek nagy valószínűség szerint a természetes gyermeke volt. Ezt a körülményt több történész is kutatta. Közéjük tartozik a bolgár származású amerikai történész, Nicola M. Nicolov, aki az 1990-ben az amerikai Portlandban megjelent „The World Conspiracy” című munkájában a 185-től a 187-ig terjedő oldalon ezt részletesen is kifejti. A kételkedőknek azt ajánljuk, hogy hasonlítsák össze Louis Bonaparte, valamint névleges fia Charles-Louis-Napóleon Bonaparte, továbbá Nathan Rothschild portréját.

Franciaország vezető pénzügyi és gazdasági hatalma ebben az időben a Rothschild-ház párizsi ága volt. III. Napóleont még azok a történészek is, akik nem tudják vagy nem fogadják el, hogy származásilag, tehát vérszerinti rokonként a Rothschild-házhoz tartozott, úgy tekintik, hogy a Rothschild-érdekeltség első számú képviselője volt az államhatalomban. James de Rothschild a Rothschild-ház párizsi feje nagy pénzügyi és gazdasági befolyással rendelkező, hatalmas embernek számított. III. Napóleon azért tett óriási erőfeszítéseket Törökország érdekében, hogy ezzel érvényt szerezzen James de Rothschild törekvéseinek. Felmerül a kérdés, hogy az örményekkel szembeni erőszakos fellépés kapcsolatban állhatott-e Törökország akkori legfőbb hitelezőinek valamilyen kívánságával.

Az első örményeket sújtó tömeggyilkosságokra 1894-ben és 1896-ban került sor, mindössze két évre rá, hogy a bakui kőolaj elkezdett nagymennyiségben áramolni a Szuezi Csatornán keresztül a távol-keleti piacokra. Az örmények ekkor már évszázadok óta éltek az Ottomán Birodalom fennhatósága alatt. Az első világháború idején, 1915-ben folytatódott az örmény népirtás. Ezt követően hosszabb időn át nyugalom uralkodott a Baku körüli kőolaj térségben. Az első világháború során került sor az Ottomán Birodalom megdöntésére is. Ennek közvetlen célja az volt, hogy a mezopotániai kőolajmezők brit protektorátus alá kerüljenek, azaz a Brit Birodalom érdekszférájába tartozzanak. Ha a XX. század két világháborúját Kissingerhez hasonlóan mi is egyetlen nagy háborúnak fogjuk fel, amelynek a két szakasza között, mintegy 20 év tűzszünet volt, akkor megállapíthatjuk, hogy a háború második szakasza nyomán a nagy nemzetközi kőolajvállalatoknak végül is sikerült hosszú- távú stratégiájukat végrehajtaniuk. Ezt a céljukat úgy érték el, hogy a nyugati érdekeket védelmező lakosság tömeges odatelepítésére nem is volt szükség.

A francia Rothschildok körében James legfiatalabb fia, Edmond, volt az, aki a dinasztia kőolajszakértőjének számított. Amikor a palesztinai zsidó nemzeti otthon megteremtésén fáradozó Theodor Hertzl (a budapesti születésű, bécsi újságíró Hertzl Tivadar) felkereste Edmond Rothschildot 1896-ban, hogy rávegye őt az európai (elsősorban orosz, lengyel és román) zsidók tömeges Palesztinába telepítésének a finanszírozására, akkor Edmond egyáltalán nem mutatott lelkesedést ezután az elképzelés iránt. Úgy tűnik, hogy Edmondot nem a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekelte elsősorban, hanem az, hogy jövedelmező beruházásokat eszközöljön a közel-keleti térségében, és azok kellő biztonságban legyenek kiaknázhatóak. A Rothschildok által képviselt pénzbirodalmi érdekek nem a tömeges betelepítést, hanem az ottani megbízható lakosság fokozatos növelését tartották szem előtt. Edmond nem tartotta szükségesnek (ahogy kifejezte) „koldusok” millióinak a tömeges bevándorlását egy olyan térségbe, a Szuezi Csatorna mellé, amely rendkívül fontos az óriási hasznot hozó kőolaj-üzlet számára. A bakui térség is ingatag volt, és Palesztina, valamint az azt körülvevő mohamedán lakosságú területek se voltak mentesek az etnikai konfliktusoktól. Edmond azt is számításba vette, hogy a mohamedánok szemében hitetlennek számító zsidók tömeges bevándorlása arab ellenállást vált ki, mert ez az európai, nyugati kultúrát terjesztő lakosság több vonatkozásban is kiélezi a helyzetet, ami kulturális és fegyveres konfliktusokhoz vezethet. Theodor Hertzl nem volt teljesen tisztában Törökország belső viszonyaival, és talán ezért is fordult a török szultánhoz, és kérte támogatását tervének a megvalósításához. A szultán azonban nem támogatta Hertzl elképzeléseit.

A Brit Birodalom erőfeszítései a Közel-Kelet feletti uralom megszerzéséért

A nemzetközi pénzügyi kartell létrejöttével, egy önálló világstratégiával rendelkező erőközpont kapcsolódott be a nemzetközi élet irányításába. Ez az autonóm képződmény nemcsak a központi bankok hálózatára, de a már ekkor is működő titkosszolgálatokra, a klasszikusnak tekinthető titkos szervezetekre, a különböző szabadkőműves irányzatokra és hálózataikra is támaszkodott. Sok olyan szervezet van, amely eredetét tekintve a zsidó hagyományban gyökeredzik, és látszólag zsidó érdekeket véd, de nagyon nehéz lehet pontosan megmondani, hogy mely érdekeket lehet zsidó érdekeknek tekinteni. Egyelőre csak arra szorítkozunk, hogy megállapítsuk, hogy a nemzetközi pénzvilág szervezett magánhatalma, s ennek érdekei, még akkor sem azonosíthatóak az egész zsidó nép érdekeivel, ha a pénzhatalom döntéshozói származásilag mind a zsidó etnikumhoz köthetők lennének. A nemzetközi pénzkartell irányítói azonban több etnikumhoz kapcsolhatóak, és ennek az önálló hatalmi képződménynek saját érdekei, és saját világstratégiája van, amely lényegesen eltér a zsidó nép egészének (beleértve a nagy létszámú zsidóközösségeket és a diaszpórában élő kisebbeket) az érdekeitől.

Egyes kutatók szerint a B’nai B’rith (a Szövetség Fiai héberül), amely 1843-ban, New Yorkban jött létre, és mára a világ legnagyobb taglétszámú zsidó szervezete lett, kettős természetű. Egyrészt valóban fáradozik az egész zsidó nép egységének és fennmaradásának megőrzésén, másrészt a származásilag nagyrészt zsidó eredetű nemzetközi bankár érdekcsoportnak az egyik fontos hálózatát alkotja. Elnevezése - a Szövetség Fiai - a Tóra egyik kulcsfogalmára, Istennek a zsidósággal kötött szövetségére utal. A B’nai B’rith ugyan most is hangsúlyozza a zsidó nép évezredes összetartás érzésének a fontosságát, és a sorsközösségből fakadó közösségi tudatának az őrzését, de emellett a pénzhatalom kulcsembereinek számító zsidó származású nemzetközi bankárok egyik fontos érdekérvényesítési szervezete is.

Ehhez hasonló megállapításokat lehetett tenni a B’nai B’rithről a XIX. század negyedik negyedévében Angliában is. Ekkoriban a Brit Birodalom már a nemzetközi pénzkartell irányítása alatt állt, és a brit hírszerzés szorosan együttműködött a B’nai B’rith hálózatával. Nem a zsidó nép valódi szükségletei és érdekei voltak a meghatározóak, hanem a brit birodalmi érdekek mögött meghúzódó pénzhatalmi érdekek. A B’nai B’rith eltérően más ekkor működő hálózatoktól, ma is aktív, és hatékonyan segíti a nemzetek feletti pénzbirodalom célkitűzéseinek a gyakorlatba történő átültetését.

Palmerston brit miniszterelnök, aki 1859-től 1865-ig állt a brit kormány élén, hatékonyan működtette az általa finanszírozott Carbonari hálózatot is, amelynek élén akkor a zsidó származású Giuseppe Mazzini állt. A magasrangú szabadkőművesek és illuminátusok, valamint a B’nai B’rith hálózat és a Carbonarik meg akarták dönteni az Ottomán Birodalmat, „Európa beteg emberét”. A Török Birodalom a különböző népek irányában egész történelme során türelmesnek mutatkozott. Azért, hogy könnyebben el lehessen távolítani, változtatni kellett az etnikai kisebbségek iránt mutatott toleranciáján.

1862-ben, amikor már folyt az Egyesült Államokban a polgárháború, az illuminátus Mazzini mozgósította oroszországi ügynökeit, hogy lázadjanak fel II. Sándor orosz cárellen. Ezt követően az Ifjú Lengyelország (Mazzini és hálózata számos európai országban és Amerikában is létrehozta az Ifjú Németország, Ifjú Amerika és az ehhez hasonló forradalmi szervezeteket) segítségével Mazzini megszervezi az Ifjú Ottomán mozgalmat Párizsban. 1876-ban az Ifjú Ottománok egy rövid időre megszerezték a hatalmat Isztambulban. Visszafizették az Angliától felvett hiteleket, kihirdették a szabad kereskedelmet, és behívták az országba a brit és a francia bankárokat. Az Ifjú Ottománok uralmát megbuktatták, de hamarosan visszatértekIfjú Törökök néven. Ekkor uralomra kerülve véglegesen megdöntik az Ottomán Birodalmat.

1908-ban az Unióért és Haladásért Bizottság, ismertebb nevükön az Ifjú Törökök, katonai államcsínyt hajtottak végre, elűzték a szultánt és átvették a hatalmat az egész Ottomán Török Birodalomban. Amikor hatalomban voltak, fajüldöző kampányba kezdtek, kegyetlenül elnyomva valamennyi nem török kisebbséget. Négy éven belül – részben a kisebbségek elleni kegyetlenkedéseik következtében - kitört a háború a balkánon 1912-ben és 1913-ban Törökország, Görögország, Bulgária és Szerbia között. Ezek a balkáni háborúk hozzájárultak az első világháború kirobbanásához 1914-ben, amelyben Törökország Németország egyik szövetségesévé vált.

Hatalomra kerülésük első hét évében az Ifjú Törökök elpusztították az Ottomán Birodalmat. A brit hírszerzőszolgálat irányította és manipulálta a különböző nacionalista csoportokat a birodalomban, vagyis az Ifjú Törököket és azok ellenfeleit is. Amikor az Ifjú Törökök átvették a hatalmat, az Ottomán Birodalom még magába foglalta Szíriát, Irakot, Jordániát, Palesztinát és az Arab Félszigetet. A birodalomhoz tartozott továbbá a Balkán jelentős része, így Görögország, Bulgária és Szerbia fele, valamint egész Albánia. Mint látható, ez a terület lényegesen nagyobb volt, mint a mai Törökország.

Noha az Ottomán Birodalom lakóinak nagy része török volt, jelentős számban éltek területén szlávok, görögök, arabok, örmények és kurdok. Az Ottomán Birodalom soknemzetiségű állam volt, ugyanúgy, ahogyan az Osztrák-Magyar Monarchia és a cári Oroszország is. Az Ifjú Törökök a demokrácia zászlajának lobogtatásával ragadták meg a hatalmat, de ezt a zászlót hamarosan kicserélték a Pán Török lobogóval, és a valamennyi török egyesítését meghirdető jelszóval. Az volt az elképzelés, hogy létrehoznak egy olyan nagy török államot, amely egyesíti Ázsia török nyelvű népeit. Minthogy e népeknek a fele a cári Oroszország területén élt, ez egyben azt is jelentette, hogy háborút kell folytatni e terv megvalósítása érdekében Oroszországgal. A valamennyi török egy birodalomban történő egységesítését meghirdető stratégiát azonban nem az Ifjú Törökök találták ki, és ez az eszme még csak nem is Törökországban született meg. Elsőként a magyar cionista Vámbéri Ármin (Arminius Vambery) vetette fel, aki egy darabig a török szultán tanácsadója volt, de titokban lord Palmerston ügynökeként a brit külügyminisztérium számára dolgozott. Vámbéri volt az, aki később megpróbált közbenjárni Hertzl Tivadar cionista vezető érdekében a szultánnál egy zsidó nemzeti otthon Palesztinában való létrehozása, vagyis Izrael állam megteremtése érdekében.

Az Ifjú Törökök kibontották a pán-iszlámizmus lobogóját is. Az volt az elképzelésük, hogy a világ összes mohamedán vallást követő népét egy birodalomban egyesítik, függetlenül attól, hogy törökök vagy sem. Ez a stratégiai cél szintén azt jelentette, hogy érdek- összeütközésbe kerülnek Oroszországgal. A pán-iszlámizmus ötletét sem az Ifjú Törökök találták ki, és ez az elgondolás sem Törökországban született. Ezt először az 1870-es években egy brit arisztokrata, Wilfred Blunt hirdette meg. Blunt ősei voltak azok, akik a XVII. század végén létrehozták a Bank of England-et (az Angol Bankot), amely később egy rejtőzködő állam lett a brit birodalmon belül.Wilfred Blunt magas-rangú brit hírszerző tiszt volt, aki amellett érvelt, hogy az iszlámot kell felhasználni Oroszország gyengítésére és a cári uralom megdöntésére. Ugyanez a Blunt család volt az, aki a szárnyai alá vette a XX. század egyik legzseniálisabb hírszerzőjét, Kim Philby-t. aki kulcsszerepet játszott – hármas ügynökként – a Szovjetunió felbomlasztásában is. (Kim Philby a brit hírszolgálat az MI5 egyik legmagasabb rangú vezetője volt. A Cambridge-i Ötök lebukása után érintetlen maradt, de nemsokára nyoma veszett a Közel-Keleten, majd Moszkvában tűnt fel a KGB tábornokaként. Eddig kettősügynök lenne. Akkor derült ki, hogy hármas ügynök, amikor a Szovjetunió felbomlott és elmondhatta, hogy ezzel élete értelmet nyert. Vagyis azért lett látszólag KGB-s, hogy KGB-s tábornokként belülről előkészítse a Szovjetunió felbomlasztását, s így teljesítse az MI5-tól kapott szupertitkos megbízatását.)

Miközben az Ifjú Törökök a pán-török és a pán-iszlám mozgalmakat szorgalmazták, a brit birodalom irányítói a törökellenes függetlenségi mozgalmakat támogatták az Ottomán Birodalmon belül. Az arab nacionalizmus irányítását Lawrence of Arabiatartotta kézben. Thomas Edward Lawrence, aki 1888-tól 1935-ig élt, brit katona volt, s igen fontos szerepet játszott az 1916-tól 1918-ig tartó arab forradalomban. Sokoldalú, érdekes személyiségként kitűnően írt, és a legváltozatosabb tevékenységekben is kiismerte magát. Széleskörű ismeretségre tett szert, és az arab világ egyik legkiválóbb ismerőjének számított. Ezért kapta a Lawrence of Arabia nevet.

Az angolok támogatták a szerb nacionalizmust is, és ennek a helyszíni tevékenységét ügynökük Seton-Watson irányította, aki rendkívül sokat ártott Magyarországnak és a magyar népnek is elfogult, és rágalmazástól sem mentes magyarellenes írásaiban. A brit birodalomnak voltak ügynökei Albániában és Bulgáriában is. Valamennyinek az volt a célja, hogy előkészítsék e területeknek az elszakadását az Ottomán Birodalomtól. A brit kormány tehát több vasat tartott a tűzben. Egyrészt kiszolgálta a brit hatalom kebelén rejtve működő pénzhatalmat, másrészt a brit birodalom terjeszkedésén is fáradozott, mégpedig úgy, hogy „Európa beteg emberét”, Törökországot felbomlassza. Ebbe a törekvésbe illett bele, hogy London támogatta a Törökországon kívül megalakuló „Nagy Örményország” tervét, amely ország független lenne Irántól és Oroszországtól is. Egy ilyen elképzelésnek nem volt realitása, mert egyik nagyhatalom se támogatta volna, beleértve Nagy-Britanniát is. Ezzel egyidejűleg brit részről azt sugalmazták a kurdoknak, hogy elképzelhetőnek tartják egy„Nagy Kurdisztán” létrehozását is. Az egésznek a komolytalansága akkor derül ki, ha összehasonlítjuk a London által javasolt Nagy Örményország és a Nagy Kurdisztán területeit. A két képzeletbeli állam területe ugyanis majdnem teljesen azonos volt.

Az első világháború idején 1915-ben a Committee of Union and Progress (Az Unió és Haladás Bizottsága) nevű politikai mozgalom, a CUP, pontosabban annak vezető csoportja, az Ifjú Törökök-nek nevezett csoport kormányzott. Többek között ők vették igénybe a kurdokat több, mint egymillió örmény megsemmisítésére. Az Ifjú Törököket tehát a londoni központú pénzhatalom (amely a brit kormányt is eszközként használta) segítette hatalomra. Ennek a sugalmazására mészárolták le az örményeket, akiket ugyancsak Anglia támogatott látszólag. A háttérhatalom a brit kormány mögött aztán ezt a népirtást használta fel a Török Birodalom felszámolása egyik indokaként.

1916-ban már elkészültek a brit és a francia tervek a Török Birodalom felosztására. Ezek szerint Törökország egy viszonylag kis területre szorult volna vissza a Fekete-tenger partvidékén. A birodalom többi része Franciaország és Nagy-Britannia fennhatósága alá került volna.

Kik voltak valójában az Ifjú Törökök?

Az összefüggések jobb megértése végett szólnunk kell néhány szót arról, hogy ki volt Shabbetai Tzvi vagy Sabbatai Zevi, aki 1626-tól 1676-ig élt. Sabbatai Zevi követőit frankistáknak nevezték. Ennek az volt az előzménye, hogy Jacob Frank(1726-1791) újjáélesztette a Sabbatai mozgalmat azért, hogy a szabadosságig elmenő liberalizmus elveit érvényesítse és felszámolja az ortodox júdaizmust. A modern Biblia-kritika megteremtésével tudatosan rombolták az isteni megnyilatkozás tekintélyét. Jacob Frankot ezért Antelman rabbi antiszemitának minősítette.

Sabbatai Zevi, akit Jacob Frank a példaképének tekintett, Szmirnában született, és kicsapongó életet élő török zsidó volt, aki végül is összeházasodott számos szeretője egyikével. A zsidó enciklopédia megírja róla, hogy gátlástalanul vette a szájára Isten nevét, amit egy vallásos zsidó soha nem tesz, és azt állította magáról, hogy ő a Messiás. Sabbatai rokonszenves kinézésű, és behízelgő hangon beszélő, tehetséges ember volt, akinek igen sok követője támadt, amikor bejelentette: Isztanbulba megy, hogy tiltakozzon a szultánnál. Mozgalma azonban felbomlott, amikor a szultán 1666-ban letartóztatta. Felajánlotta neki, hogy életben maradhat, ha áttér az iszlámra. Elképzelhető, hogy milyen csalódást okozott híveinek az, hogy az általuk messiásként tisztelt vezetőjük hitehagyottá lett.

Egy évszázad multán Jacob Frank újjáélesztette a Sabbatai mozgalmat, és a bűnelkövető koncepciót kissé átdolgozta. Ez volt a „megfordítás doktrínája”. Jacob Frank arra bíztatta mozgalmának a tagjait, hogy csak bátran kövessenek el bűnöket, minthogy az üdvözülést nemcsak a tisztaság és bűntelenség révén lehet elnyerni, hanem bűnök elkövetésén keresztül is. Marvin S. Antelman ortodox rabbi „To Eliminate The Opiate” (Eltávolítva a homályt, New York, Zahavia LTD, 1974, 95. old.) című munkájában megírja, hogy az a bűn, amiben leginkább elmerültek Jacob Frank követői, a szexuális kicsapongás volt orgiák keretében. Antelman úgy látja, hogy a modernkori női felszabadítási mozgalom gyökerei is ide nyúlnak vissza. Egy másik bűn, amit a frankisátk elkövethettek az volt, hogy a mozgalomhoz tartozók bármilyen más valláshoz csatlakozhattak, különösen a katolikus egyházhoz. Ennek az volt a célja, hogy utánozzák a Sabbatai-féle szerepmodelleket azért, hogy ezeket a vallásokat kifordítsák értelmükből, és így lejáratva felmorzsolják őket. A frankistákat az ortodox zsidóság 1756-ban kiközösítette. Ezt követően a frankista reformmozgalom tagjai saját zsinagógákat és iskolákat hoztak létre, és ők maguk szentelték fel saját rabbijaikat. Antelman rabbi szerint az ilyen frankista zsidók csak JINO-k, Jew in name only (Csak nevükben zsidók).

A frankisták köréből számos szabadkőműves, elsősorban az illuminátus irányzathoz tartozó szabadkőműves került ki. A szabadkőművesség igen jól tudta hasznosítani őket. Ez nyilvánvalóvá vált az 1848-as szabadkőműves mozgalmakban és forradalmakban, amelyekben a kommunista nevet viselő illuminátusok már kulcsszerepet játszottak. Az egyik ilyen kiemelkedő frankista volt ebben az időben a 32-es fokozatú Grand Orient szabadkőműves: Marx Károly.

Már említettük, hogy 1843-ban a New York-i reform-zsidók hozták létre a kizárólag zsidó származású tagokat befogadó szabadkőműves szervezetet a B’nai B’rith-et. A XX. század kezdetére a B’nai B’rith megalapította az Anti-Defamation League, ADL (Rágalmazás-elleni Liga), az Amerikai Zsidókongresszust és a Zsidó Jótékonysági Szövetséget. Azok a reform-zsidók, akik e szervezetek létrehozásában kulcsszerepet játszottak, ugyancsak megalapították az American Civil Liberties Union-t, ACLU-t(az Amerikai Polgárjogi Uniót). Az illuminátus frankista zsidóság szervesen beépült a szabadkőműves páholyokba. Ezekből az illuminátus zsidókból került ki Moses Mendelssohn, Karl Marx, Vlagyimir Lenin és Leo Trockij.

Az Ifjú Törökök alapítója az olaszországi B’nai B’rith egyik magas-rangú vezetője Emmanuel Carasso volt. Carasso 1890-ben alapította meg az Ifjú Törökök elnevezésű titkos társaságot Szalonikiben, vagy másik ismert nevén Thessalonikiben, amely ekkor még Törökországhoz tartozott, ma pedig Görögország második legnagyobb városa. Az olasz nagypáholy által engedélyezett és irányított szabadkőműves páholyokat a Török Birodalomban az illuminátus Carbonari mozgalom zsidó származású vezetőjének  Giuseppe Mazzininak  az egyik követője  Emmanuel Veneziano szervezte meg. Veneziano a B’nai B’rith egyik európai szervezetének, az Alliance Israélite Universelle-nek, az AIU-nak (Egyetemes Izraeli Szövettség) volt az egyik vezetője. Az Alliance Israélite Universelle központja Franciaországban van. Adolphe Crémieux szervezte meg 1860-ban, Párizsban, válaszul az ún. „damaszkuszi ügy”-re, hogy megvédelmezze a különböző országokban élő zsidóknak a jogait. A szervezet egyszerre képviselte a zsidó szellemi önvédelmet és a szellemi kibontakozást a világon szétszórva élő zsidók számára. A Szövetség számos zsidó iskolát működtetett és működtet, és szerepe volt a Spanyolországban beszélt ladino zsidó nyelv megújításában. Az AIU 1870-ben az Ottomán Birodalomtól kapott ajándékba egy nagyméretű földterületet, ahol a zsidó közösség mezőgazdasági tanintézetet kezdett el működtetni. Ez volt az első modern zsidó mezőgazdasági település, amely hozzáfogott a narancs termesztéséhez.

Az Ifjú Törökök 1908-ban történő hatalomra jutása során Carasso továbbra is fontos szerepet játszott. Felkereste a szultánt, és közölte vele, hogy el van mozdítva a hatalomból. Ő volt megbízva azzal, hogy háziőrizetbe helyezze. Carasso irányította az Ifjú Török mozgalom hírszerző-hálózatát az egész balkáni térségben. Az első világháború idején, pedig ő volt az élelmiszerellátás irányítója.

Az Ifjú Török rezsim másik fontos hatalmi tényezője a sajtó szoros kézbentartása volt. Kormányzásuk idején az Ifjú Törökök számos újságot adtak ki, köztük az Ifjú Török című lapot, amelynek nem kisebb személyiség volt a főszerkesztője, mint a neves orosz cionista vezető Vlagyimir Jabotinszkij. Jabotinszkij fiatalemberként Olaszországban tanult, és Giuseppe Mazzini követője volt, aki mesterének eszméit a cionista mozgalom alapjának tekintette. Jabotinszkij Törökországba ment röviddel azután, hogy az Ifjú Törökök hatalomra kerültek, és átvette lapjuknak a szerkesztését. Az újság a török kormány egyik tagjának a tulajdonában volt, de ténylegesen az Orosz Cionista Szövetség finanszírozta, és a B’nai B’rith felügyelte. A szerkesztőség munkáját a holland cionista vezető Jacob Kann irányította, aki egyben a holland uralkodó-házaspárnak a személyes bankárja is volt. Jabotinszkij később azáltal vált híressé, hogy ő hozta létre az Irgun nevű terrorista csoportot Palesztinában, amely az egyik legharciasabb cionista szervezet volt. Jabotinszkij követői ma is a kemény politizálás hívei Izraelben.

Carasso másik neves segítőtársa Alexander Helphand volt, akit a történelembenParvusként is ismernek. Ő az a pénzember, aki megszervezte az 1905-ös és az 1917-es oroszországi forradalom nyugati bankárok által történő finanszírozását. 1905-öt követően Parvus Törökországba költözött, ahol az Ifjú Törökök egy másik újságjának, a Török Hazának lett a gazdasági szerkesztője. Parvus Carasso üzlettársa volt a gabonakereskedelemben, és egyben a török hadsereg egyik fő hadiszállítója a balkáni háborúk idején. Később visszatért Európába és egyike volt azoknak, akik Max Warburggal, a német titkosszolgálatot irányító hamburgi bankárral együttműködve megszervezték 1917-ben Lenin titkos átszállítását Svájcból Finnországon keresztül Oroszországba.

Az Ifjú Törököknek sokat segített Talaat Pasa, aki az első világháború idején Törökország belügyminisztere volt, és szinte diktátori hatalommal rendelkezett. A cigány származású Talaat Pasa tagja volt Carasso olasz szabadkőműves páholyának, amely Szalonikiben működött. Az Ifjú Törökök 1908-ban történő hatalomra kerülését megelőzően még 1907-ben Talaat az Ottomán Birodalomban működő skótrítusú szabadkőművességnek a nagymestere lett. Ha valaki napjainkban az Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban D.C.-ben, felkeresi a skótrítusú szabadkőművesség központjának az archívumát, akkor maga is meggyőződhet arról, hogy az Ifjú Törökök vezetői a skótrítusú szabadkőművesség tisztségviselői voltak.

Felmerül a kérdés, hogy ki volt az, aki megalapította a skótrítusú szabadkőművességet Törökországban? Az egyik alapító Adolphe Crémieux volt a skótrítusú szabadkőművesség franciaországi nagymestere, aki a Mazzini-féle Ifjú Franciaország mozgalom vezetője is volt. Az Ifjú Törökökre vonatkozó számos dokumentum megtalálható a B’nai B’rith és a skótrítusú szabadkőművesség archívumaiban, amelyekbe nem könnyű bejutni a kutatónak, de egyes történészek számára ez nem leküzdhetetlen akadály. A hivatalos történetírás erről nem szól, és a főáramlatú tankönyvek sem számolnak be róluk.

Angol részről Aubrey Herbert tartotta a kapcsolatot az Ifjú Törökökkel. Aubrey Herbert, noha súlyos szembetegséggel küszködött kisgyermek kora óta, nagy műveltségre tett szert, és jelentős karriert futott be. Maga is képzett orientalista volt, aki számos nyelvet beszélt: franciául, olaszul, németül, törökül, arabul, görögül és albánul az angol anyanyelve mellett. Beutazta a világot, Japánban tiszteletbeli konzul volt két évig, majd pedig Isztambulban töltötte be ezt a tisztséget 1904-től 1905-ig. Ezt követően komoly erőfeszítéseket tett a független albán állam megteremtése érdekében. Ennek köszönhetően két ízben is felajánlották neki az albán trónt. A kisebb nemzetek önrendelkezési jogának a harcosaként tartották számon. Ezért bírálta saját kormányának az írekkel kapcsolatos politikáját is. Gyenge látása ellenére Aubrey Herbert 1914-ben csatlakozott az Ír Gárdához, a Mons melletti csatában megsérült, és ezt követően lett a brit hírszerzés kairói irodájának a munkatársa. Hírszerző tisztként aGallipoli Kampány idején két okból is nagyon sikeresnek bizonyult. Egyrészt közeli kapcsolatban állt Riz Tevfik-kel (Bülükbasa), másrészt török nyelvtudása miatt sikerült elérnie a tűzszünetet a török hatóságoknál. Később együttműködött T. E. Lawrence-szel, akivel sikertelenül tett kísérletet egy török tiszt megvesztegetésére, a Kut-alAmara-nál bekerített brit csapatok érdekében. Magas-rangú szabadkőművesként Aubrey Herbert szoros kapcsolatot tartott Carassoval és az Ifjú Törökök más vezetőivel. Herbert nagyapja Giuseppe Mazzininek, a Carbonarik vezetőjének, egyik fő pénzügyi támogatója volt, apja pedig a brit szabadkőművességet irányította 1880-tól 1890-ig. Nagybátyja pedig a brit birodalom washingtoni nagyköveteként szolgált. T. E. Lawrence egyenesen azt állította, hogy volt olyan időszak, amikor az Ifjú Törökök  legfőbb irányítója ténylegesen Aubrey Herbert volt.

Az Egyesült Államoknak is fontos szerepe volt az események háttérből történő irányításában. 1890-től kezdődően az első világháború végéig három amerikai nagykövet szolgált Törökországban: Oscar Straus, Abraham Elkin és az idősebb Henry Morgenthau. Mind a hárman szoros barátságban álltak Simon Wolffal, aki a B’nai B’rith amerikai központjának abban az időben az egyik legtekintélyesebb vezetője volt. Mindhárom nagykövet maga is a B’nai B’rithnél töltött be vezető szerepet.

Az „Ifjú mozgalmak” okkult háttere

1830-ban a nagy múltú és nagyhatalmú titkos társaság a Prieuré de Sion (Priory of Sion) miután nem tudta teljesen eltávolítani a Bourbonokat, ezért úgy határozott, hogy alkotmányos monarchiát hoz létre. A ma is működő titkos társaság célja az volt, hogy a Meroving dinasztiát hozza vissza és tartsa Franciaország élén. A Meroving uralkodók csak uralkodtak, de nem kormányoztak. Másként megfogalmazva szimbolikus figurák voltak. A Prieuré de Sion-nak azonban Franciaországban folyamatosan meg kellett küzdenie riválisával, a templomos irányzatot követő szabadkőművesekkel.

A templáros vagy templomos szabadkőművesség 1748-ban alapította meg Párizsban a skótrítusú páholyokat, amelyben a magasabb fokozatok a  zsidó kabalához vannak igazítva. Ezért a  skótrítust  a szakirodalomban  zsidórítusnak is nevezik. Minthogy a templomos lovagrendet, amelyet ez a skótrítusú szabadkőművesség az elődjének tekint, a Meroving házhoz tartozó uralkodó oszlatta fel 1314-ben, ily módon a skótrítusú francia szabadkőművesség mindig is rivalizált a Prieuré de Sion-nal. A francia skótrítusú szabadkőművesek, hogy növeljék önállóságukat, 1772-ben megalapították a Grand Orient szabadkőművességet ugyancsak Párizsban.

A Prieurié de Sion azonban a frankfurti bankárok közreműködésével beindította az Adam Weishaupt  által vezetett illuminátus titkos társaságot 1776-ban a bajorországi Ingolstadt-ban, amelynek a legfőbb feladata az volt, hogy fokozatosan hatoljon be a Grand Orient páholyokba, és vegye át azoknak álcázva az irányítását. Valamennyi szabadkőműves irányzat és a Prieuré de Sion mögött azonban a már akkor szervezetten működő háttérhatalom állt, jelentős nagyságú pénzügyi bázisra támaszkodva. A skótrítusú francia Nagypáholy és a francia Grand Orient egyesült a francia trón megdöntése érdekében az 1782-t követő években. Ezt az egyesülést készítette elő az 1782. július 16-án Wilhelmsbad-ban megtartott titkos tanácskozást. Itt a mintegy három millió tagot számláló szabadkőművesek és a titkos társaságok szövetséget kötöttek egy hosszú-távú világstratégia végrehajtására. Ennek a pénzügyi hátterét már a frankfurti bankárok biztosították.

A Grand Orient (Nagy Oriens vagy Nagy Kelet) szabadkőművesség a hatalom átvételére készült Olaszországban is. A forradalmat Giuseppe Mazzini szervezte, akinek a mozgalma célkitűzéseiben és módszereiben az illuminátusok működéséhez hasonlított. A hasonlóság oly nagy volt, hogy több kutató is arra a véleményre jutott, hogy az illuminátusok első vezetője, Adam Weishaupt volt az, aki Mazzinit megbízta az illuminátusok irányításával. A kommunista világmozgalom tényleges megalapítójának tekinthető Weishaupt 1830-ban halt meg, amikor Mazzini még csak három éve volt szabadkőműves, de határozottságával és kemény karakterével már kitüntette magát. A két illuminátus vezető igen közel állt egymáshoz, Weishaupt Lucifer követőjének számított, Mazzini pedig ateista volt.

Giuseppe Mazzini 22 éves korában csatlakozott a szabadkőművességhez, amelyet ekkoriban Carbonarinak nevezetek Olaszországban. A Carbonarik 1818-ban készült titkos dokumentuma szerint a mozgalom végső célja Voltaire és a francia forradalom szellemében a katolicizmus és végső soron a kereszténység megsemmisítése. Mazzini idejében a Grand Orient nemcsak behatolt a Carbonari mozgalomba, de át is vette a szabadkőművesség irányítását, és a Carbonarik lettek az olasz szabadkőművesség vezetői. Mazzini háromévi intenzív forradalmi felkészülés után minél több fiatalt igyekezett beszervezni a nagyszabású forradalom végrehajtására. 1831-ben Franciaországba száműzték Olaszországból. 1832-ben ő alapította meg a Fiatal Forradalmárok szervezeteit, amelyek valójában szabadkőműves csoportok voltak, de azzal a megkülönböztető jeggyel, hogy használták az Ifjú vagy Fiatal elnevezést. 1833-ban, amikor a kormány betiltotta, az Ifjú Olaszország mozgalmat, már 60 ezer tagja volt.

A magasrangú szabadkőműves Henry Palmerston, a későbbi brit miniszterelnök segítségével, Mazzini 1835-ben megalapította az Ifjú Európa szervezetet Svájcban. Mazzini a szervezetei bővítését Weishaupt elképzelései szerint folytatta. Az általa alapított Ifjú Szövetségek, mozgalmak, társaságok még azután is létrejöttek és működtek, amikor Mazzini már nem élt. A tengeren túl a szervezetet úgy hívták, hogy az Ifjú Amerika, Nagy-Britanniában Ifjú Anglia, Olaszországban Ifjú Olaszország, Törökországban Ifjú Törökök. Az európai kontinensen, pedig Ifjú Európa volt a nevük. Ezek az ifjú vagy fiatal jelzőt viselő társaságok és szervezetek azokat a radikális elégedetlen fiatalokat tömörítették, akik később beléptek az országukban működő templáros Grand Orient szabadkőműves páholyokba. A skótrítus kimunkált hierarchiája alkalmas volt energiáik megfelelő levezetésére, és tevékenységük kézbentartására.

Valamennyi ilyen ifjú jelzőt viselő szervezetnek a tagjait Európában és a tengeren túlon a Grand Orient szabadkőművesség alaposan felkészítette a felforgató tevékenység folytatására. Ha jött a hívó szó, készen álltak az agitációra, a tüntetésre, sztrájkok szervezésére, felvonulások tartására, hírszerzésre, kémkedésre, robbanószerkezetek előállítására és bevetésére, és adott esetben politikai merényletek elkövetésére is. E szervezetek tagjai anarchistaként és nihilistaként váltak ismertté. Vakmerően vállalták a legveszélyesebb feladatokat is, és ha kellett, robbanóanyagokkal, tőrrel és revolverrel is felvették a küzdelmet a Grand Orient világjobbító céljai érdekében.

Mazzini idején a látszólag irányítás nélküli anarchista fiatalok valójában már igen jól meg voltak szervezve. Volt köztük sok munkás és diák, de a gazdag családok képviselői sem hiányoztak, ahogyan a megfizetett tüntetők sem. Többségüknek semmilyen állása nem volt, mégis költekező módon élt. E fiatalok sérelmeit és célkitűzéseit a szabadkőműves sajtó természetesen nagy terjedelemben publikálta, és ez elősegítette a Grand Orient szabadkőművesség politikai céljainak az átültetését a gyakorlatba. Az ifjú jelzőt viselő szervezetek tagjai tehát olyan jól képzett vagányok, huligánok, profi rendzavarók voltak, akik a templáros, skótrítusú szabadkőműves vezetők kéréseit habozás nélkül teljesítették. Mazzini a segítségükkel meg is valósította a szabadkőműves forradalmat Olaszországban. A rendzavarások idején ezek a szakképzettség nélküli fiatalok általában kisebb-nagyobb bűncselekményekből tartották el magukat, kiraboltak bankokat, felgyújtottak üzleteket, ha azok nem voltak hajlandók védelmi pénzt fizetni, de az emberrablást is használták pénzszerzésre. Egyes szerzők, így például az amerikai John Daniel, úgy vélik, hogy a MAFIA elnevezés is onnan származik, hogy „Mazzini autorizza furti, incendi, e attentati”, ami magyarul azt jelenti, hogy Mazzini engedélyezi a lopást, a gyújtogatást és a merényletet. (John Daniel, Scarlet and the Beast, Vol. 1, 331. old.)

Arra nem sikerült kemény bizonyítékokat találni, hogy Weishaupt lett volna az, aki megbízta Mazzinit az illuminátus mozgalom irányításával. Az viszont bizonyítható, hogy Mazzininak és Weishauptnak a forradalmi rendszere számos pontban megegyezett. Először is mindkettőnek szabadkőműves jellegű hierarchikus felépítése volt. Ugyanazokat a fokozatokat lehetett elérni, mint a szabadkőműveseknél. Mindkettő azonos szimbólumokat, jelszavakat és kézjelzéseket használt. Mindkettőnek célja volt az egyház és a kereszténység elleni harc. Mindkettő használta a merényleteket, mint eszközt a céljai elérése érdekében. Mindkettő a luciferiánus doktrínát vallotta. Végül megegyezett mindkettőnek a végső célja is: az egy központból irányított világ létrehozása, és egy világkormány felállítása.

A Prieuré de Sion-hoz közelálló Weishaupt royalistának volt tekinthető, mígMazzini templáros köztársasági pártinak. A királypárti royalisták jobboldaliak, míg a republikánusok baloldaliak. De ezek csak másodrendű különbségek, minthogy az irányzatok mögött az a háttérhatalom húzódik meg, amelynek célja akár rendőrállami, diktatórikus, akár demokratikus, kapitalista pénzuralmi eszközökkel és technikákkal, de megszerezni a népek vagyona feletti rendelkezést. Mivel a vagyon hatalom, így a politikai uralom is hozzájuk kerül.

Mazzini kapcsolatban állt a világ legkülönbözőbb szabadkőműves forradalmáraival. Természetesen szorosan együttműködött Garibaldival, a forradalmi hadsereg vezetőjével Olaszországban, Kossuth Lajossal az 1848-as és az 1849-es forradalom kiemelkedő alakjával, a lengyel Stanislas Vorcell-lel, az orosz Alexander Herzen-nel, az angol Henry Palmserton-nal, a német Otto von Bismarck-kal, és az amerikaiAlbert Pike-kal. Halála előtt Mazzini szoros kapcsolatban állott Pike-kal, Palmeston-nal és Bismarck-kal egy új univerzális szabadkőműves rítus létrehozásában és meghonosításában.

Pike, Mazzini, Bismarck és Palmerston a saját országukban működő szabadkőművesség legfőbb vezetői közé tartoztak. K. Kalimtgis, D. Goldman, J Steinberg, szerzőhármas könyve a Dope Inc. (New York, 1978) azt állítja, hogy Nagy-Britanniában a politikai rejtett hálózatok szinte minden tagja azt a függelmi rendet követte, amely a skótrítusú szabadkőműves hierarchián keresztül lord Parmerston-tól továbbította a parancsokat. Ez az alá-és fölérendeltségi hierarchia tette lehetővé Palmerston számára, hogy brit fonttal finanszírozza a szabadkőműves forradalmakat. Így például, amikor Mazzini segítséget kért az általa kirobbantott Grand Orient felkeléshez Olaszországban, akkor Palermstontól kért pénzt, aki viszont rávette a brit parlamentet, hogy szavazza meg ezt a támogatást. Palmerston halála után az ugyancsak szabadkőműves és zsidószármazású Benjamin Disraeli miniszterelnök biztosította a pénzügyi támogatást. Disraeli azonban tisztességesebben járt el, mint Palmerston, mert a brit adófizetők pénze helyett közvetlenül azokhoz a szupergazdag zsidó bankárokhoz fordult (Lionel Rothschild és Montefiore), akik a szabadkőművesség legfőbb irányítóiként magukra vállalták Mazzini finanszírozását.

 „Committe of Ottoman Union”

A „Committe of Ottoman Union” (az Ottomán Unió Bizottsága) eredetileg titkos társaság volt, amelyet 1889-ben a háttérhatalom által kirobbantott és a szabadkőművesek által végrehajtott 1789-es francia forradalom 100. évfordulóján hoztak létre török orvostanhallgatók. Az Ifjú Törökök mozgalmán belül működő politikai szervezetté 1906-ban alakult át, és felvette a Committee of Union and Progress, CUP (Unió és Haladás Bizottsága) elnevezést abban az időszakban, amikor már az Ottomán Birodalom a végnapjait élte. A CUP 1908 és 1918 között volt hatalmon. Az első világháborút követően tagjainak többségét VI. Mehmed szultán hadbíróság elé állította, és bebörtönözte. A szervezet maradványait a Török Köztársaság számolta fel az 1926-ban lefolytatott elnökgyilkossági per nyomán.

A CUP az Ifjú Törökök mozgalmán belül illegálisan működő több titkos társaság fedőszerve volt. A CUP erős szervezeteket épített ki nemcsak Törökországban, de több európai állam fővárosában is. Szervezeteihez a legkülönfélébb etnikumú titkos társaságok tartoztak: albánok, bolgárok, görögök, örmények és természetesen törökök. Közös céljuk a rendszerváltozás kiharcolása volt, amelyre 1908-as forradalomban nyílt lehetőség. Az Ifjú Török forradalmat követően a különböző frakciók közt meglazult a kapcsolat, de továbbra is működtek. A CUP-ot erőteljesen támogatta a francia kormány. II. Abdul Hamid szultánnak sikerült részben visszaszorítania a CUP-ot, és még bizonyos fokú francia és német támogatást is tudott ehhez a politikájához szerezni.

Az Ifjú Török forradalom nagy hatást gyakorolt a mohamedán világra. Az Isztambulban élő perzsa közösség a CUP mintájára megalapította az Iranian Union and Progress Committee-t (Az Iráni Unió és Haladás Bizottságot). Az Ifjú Törökök példáját azonban követték az indiai mohamedánok is. Az 1911-es kínai forradalom és az 1917-es orosz forradalom azonban elvonta a világközvélemény figyelmét az Ifjú Törökök forradalmáról. Még az első világháborút megelőzően a CUP az Ottomán Birodalom egyedüli törvényes pártjává vált. Valamennyi tartomány és helyi vezető az adott vilajet pártvezetőjének tartozott engedelmeskedni. (Az egykori oszmán birodalomban és a mai Törökországban vilajetnek nevezik a nagyobb közigazgatási egységeket. A vilajet szó tartományt és helyhatóságot is jelent.)

A CUP-ot, mint politikai pártot, egyes szerzők a „klerikális fasizmus” képviselőjének tekintik, mert arra törekedett, hogy felszámolja mind a kisebbségek politikai pártjait, mind vallási közösségeiket az Ottomán Birodalmon belül. Céljai elérésére felhasználta az Ifjú Török forradalom előtti intézményeket azért, hogy ezek biztosítsák a lakosság megfelelő számú támogatását, és így elkerülhessék az ellenük irányuló államcsínyt. Ezért tekintik az első fasiszta jellegű kormányzatnak. A CUP-nak nem sikerült eltávolítani a politikai életből a kisebbségeket. A világháború kitörésekor ez is szerepet játszhatott a pán-török ideológia mellett, amely azt hangoztatta, hogy az Ottomán Birodalom rendeltetése valamennyi mohamedán egyesítése Közép-Ázsiában az orosz hatalom kiűzésével ebből a térségből.

Még a Dzsihádot, a mohamedán szent háborút is meghirdette a CUP, elméletben minden keresztény ellen, kivéve a szövetséges Németország polgárait. A CUP különösen ellenségesen viselkedett az örményekkel szemben, és hatalomra jutását követően nyomban titkos terveket dolgozott ki a megsemmisítésükre. Az első nagy offenzíva, amelyre a törökök vállalkoztak az első világháború idején egy sikertelen kísérlet volt az oroszok kiűzésére a történelmi Örményország jelentős részéről, amelyet az 1877-es orosz-török háborúban foglaltak el a cári csapatok. Ez után a kudarc után a CUP még inkább bűnbaknak tekintette az örményeket, és 1915 februárjában beindult az a folyamat, amely több-százezer örmény elpusztulásával járt.

Christopher Jon Bjerknes az örmény holokausztról

Ch. J. Bjerknes, aki büszke norvég-zsidó származására, „The Jewish Genocide ofArmenian Christians” (Az örmény keresztények zsidó népirtása) címmel 575 oldalas dokumentumkötetet írt (először 2006-ban, másodszor 2007-ben jelent meg az Egyesült Államokban) a Sabbatai Zevi követői által inspirált örmény népirtásról. Bjerknes azt állítja, hogy napjainkban a sabbatai-frankista kultusz hívei ellenőrzik a zsidó szervezeteket, beleértve a cionista világszervezetet, és a szabadkőművességet is. Már részletesen ismertettük, hogy ennek a zsidó vallási-kultusznak a megalapítójaSabbatai Zevi (1626-1676), későbbi vezetője pedig Jacob Frank (1726-1791) volt. Ennek az irányzatnak a követői messiásnak tartották Sabbatait. (Messiás a zsidók által várt megváltó, akit az ószövetségi próféták megjövendöltek. A zsidók nem fogadják el azt a keresztény felfogást, hogy Jézus Krisztus lett volna ez a próféták által megjövendölt messiás.) A Sabbatai-kultusz követői szerint az ő messiásuk lelke tovább vándorolt a Rothschild dinasztiához, és most már e dinasztiának az élén álló elsőszülött személyek tekintendők „a zsidók királyának”.

A sabbatai-frankista messianizmus rendszere szerint a megváltás, vagyis megmentés a kárhozattól, csak valamennyi zsidó két harmadának a feláldozása útján lehetséges, valamint az emberiség többi részének az elpusztításával, illetve szolgaságba taszításával. Bjerknes meggyőződése szerint ez a morbid hit az, amely a történelmet a háttérből irányító erőket motiválja. Ez a fanatikus hit húzódik meg a háborúk és az egy központból irányított világ megteremtésére törő stratégia mögött. A sabbatai-frankisták hite szerint királyuk történelmi küldetése, hogy helyreállítsa a zsidók nemzeti otthonát Izraelben, és megvalósítsa a kiválasztott nép uralmát a nem zsidók felett.

E fanatikus zsidó hitvallás követői szerint a messiás nem jelenik meg addig, amíg a világ nem adja meg magát a gonosznak, ezért mindent elkövetnek, hogy ezt önbeteljesítő próféciává tegyék. Ezért a gonosz valójában jó, mert a végső jó beteljesedését segíti elő. Bjerknes ezt a hitet és világstratégiát az „emberiség elleni zsidó háborúnak” nevezi. Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy Bjerknes a "zsidó" megjelölés alatt a sabbatai-frankista szekta tagjait érti, akik egyszerre forrófejű fanatikusok és hidegfejű, racionális pragmatisták. A sabbatai-frankista hálózat tagjai gyakran keresztényeknek vagy mohamedánoknak adják ki magukat, és így hatolnak be a nem-zsidó társadalom minden rétegébe.

Bjerknes hivatkozik Mózes V. könyve első fejezetének 7-től a 16-ig terjedő verseire, amelyek szerint Isten a zsidókat választotta saját népéül, valamennyi többi földön élő nép közül. A 28. fejezet 10. verse szerint, pedig a zsidó nép az, amelyik az Úr nevéről neveztetett el, és ezt megérti majd a földnek minden népe, és félni fog tőle. Bjerknes hivatkozik Zakariás prófétára is, aki megjövendölte, hogy a zsidóknak egy jelentős részét el fogják pusztítani. Az örmény népirtásról írott hivatkozott könyvének a 43-tól 46-ig terjedő oldalain számos részt idéz a Talmudból és az Ótestamentumból, amelyek a nem-zsidók (gójok) elpusztítására illetve szolgasorba taszítására vonatkoznak.

Bjerknes részletesen is ismerteti, hogy a XIX. század kezdetétől a Rothschildok kampányba kezdtek a zsidók visszatérésére Izraelbe. Jelentős mennyiségű ingatlant vásároltak, és erőfeszítéseket tettek az Ottomán Birodalom megdöntésére. E stratégia részét képezte a Szuezi-csatorna megvásárlása, és befolyásuk kiterjesztése a Közel-Keletre. Bjerknes könyvének 66. oldalán ezt írja: „A Török Birodalom lerombolása, és a keresztény örmények tömeges meggyilkolása egy lépés volt azon a hosszú és viharos úton, amelyen a zsidóság az emberiség halála felé menetel. Az Orosz Birodalom megsemmisítése volt a másik, amelyet Európa, különösen Németország ismételt elpusztítása követett a két világháborúban. Ez a zsidó kultusz tett kísérletet arra, hogy mesterségesen beteljesítse a messiási próféciát, és akaratuk ellenére kényszerítse az európai zsidókat, hogy Palesztinába meneküljenek.”

Könyvének 290. oldalán ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Ők (a Rothschildok – D. J.) csődbe tudták juttatni Egyiptomot és Törökországot. Le tudták rombolni Oroszországot. Meg tudták vásárolni a mihaszna zsidókat. Még a pápát is megnyerték maguknak. Csak éppen Hitler és Sztálin hatalomra segítésére, és a zsidók tömeges és példa nélkül álló üldözésére volt szükség ahhoz, hogy nagy számban lehessen kényszeríteni őket Palesztinába.”

Bjerknes tisztában van azzal, hogy a keresztény-cionista vallási mozgalmak az Egyesült Államokban valójában nem a keresztény újjászületést szolgálják. Így figyelmezteti könyvének 327. oldalán az újjászületésükben hívő keresztény amerikaiakat: „A zsidó irányítás alatt álló mai tömegtájékoztatásban sok zsidó prédikál a végidők eljöveteléről, és arról, hogy a keresztényeknek pozitív megvilágításban kell szemlélniük a saját elpusztításukat, mintha az a keresztény és zsidó próféciák isteni beteljesülése lenne. Sok keresztényt megtévesztenek ezek a sarlatánok…A világ és népei elpusztítása a szupergazdag zsidók szándékos beavatkozásának az eredményeként történik, nem pedig Isten akaratának a következménye. Ezek a zsidó vezetők a héber bibliát tervnek tekintik, amelyet ők tudatosan hajtanak végre…”

A magunk részéről itt csak annyit fűzünk ehhez hozzá, hogy Carroll Quigley, Gary Allen, Antony C. Sutton és más szerzők munkáira támaszkodva tényként fogadhatjuk el, hogy létezik egy olyan globálisan megszervezett hálózat, amelyet a szupergazdag, nemzetközi bankárok kartellje irányít. E szupergazdag pénzoligarcha csoport rendelkezik a magánpénzrendszer feletti tulajdonosi jogokkal, a hitelezés és kamatszedés monopóliumával. Ez a nagy arányú vagyoni koncentráció biztosítja a politikai hatalom ellenőrzését is a számukra. Ez a szupergazdag pénzoligarcha réteg vegyes etnikumúnak tekinthető, noha kétségtelenül meghatározó benne a származásilag zsidónak tekinthető szupergazdag bankárok jelenléte. Ez a világuralmat megszerzett oligarcha csoport, tehát nagy számban integrált magába például vegyes házasságok révén nem-zsidó származásúakat is. Hozzájárultak vegyes etnikumúvá válásához a szabadkőművesség, valamint más titkos, illetve féltitkos jellegű szervezetek. Egyes kutatók elfogadják az illuminátusok jelenlétét, és az árja hagyományokat ápoló nem-zsidó dominanciájú személyek meghatározó szerepét egyes titkos társaságokban. Erre jó példa a Skull and Bones (Koponya és Csontok) árja hagyományú titkos társaság rendkívüli befolyása az Egyesült Államokban. Henry Makow, aki maga is zsidó származású kutató, ebben a kérdésben e-mail üzenetet váltott Bjerknes-szel, aki szerint a vegyes házasság is a zsidó stratégia része. Bjerknes ezeket írta Makownak:

„Meg vagyok győződve arról, hogy hatalmas zsidó érdekek szándékosan tesznek kísérletet már 2500 éve a messianisztikus zsidó próféciák beteljesítésére, és sok gojt félrevezettek azért, hogy elősegítsék céljaik elérését. Számos nem-zsidó támogatót szereztek vegyesházasságokon, barátságokon és önző érdekeken keresztül, akik viszont nem megtévesztettek, azok szerzésvágyból hiúságból vagy más erkölcstelen okból követik el embertelen tetteiket. Vajon tudják-e, hogy gonosz az, amit tesznek? Az a gyanúm, hogy néhányuk tudja. Nem ellenzem, hogy megnevezzük a titkos társaságokat és az eliten belüli kapcsolatokat. Egyszerűen nem látom kellően igazoltnak, hogy illuminátusnak nevezzük őket. Ami a politika általános irányvonalát illeti, és azoknak az arculatát, akik a világot a harmadik világháború felé terelik, úgy gondolom, hogy jómagam és sokan mások már kellően bizonyítottuk, hogy az a mozgalom, amelynek az illuminátusok egy részét alkotják, és amelynek feladata az apokalipszis felidézése, már 2500 éves.”

Makow azért tette közzé Bjerknes-szel folytatott eszmecseréjét, mert fontosnak tartja a zsidó messianizmusnak az ismeretét és elemzését. Ha a világ eseményeinek háttérből való befolyásolásában és irányításában meghatározó szerepet játszik a Rothschild dinasztia által irányított szupergazdag nemzetközi bankárközösség, megtámogatva a Sabbatai Zevi-hez köthető ótestamentumi és talmudista fanatizmussal, akkor joggal feltételezhetjük, hogy zsidók és nem-zsidók egyaránt szeretnék tudni ezzel kapcsolatban a tényeket, és kialakítani a saját álláspontjukat. A Rothschild dinasztia által irányított pénzuralmi rendszer frontemberei, mint például az Egyesült Államokban nagy befolyásra szert tett neo-konzervatív politikusok, kétségtelenül elősegítették az iraki háborút, és változatlanul az Irán elleni megelőző csapás mellett érvelnek. Mindez összhangban áll azzal, amit Bjerknes is megfogalmazott. Ezért, ha Bjerknesnek igaza van, akkor az antiszemitizmust egyfajta lélektani hadviselésnek tekinthetjük, amelynek a feladata semlegesíteni a pénzuralmi világstratégia ellenzőit, rájuk bizonyítva, hogy rasszista fajgyűlölők. Ezt a fajta antiszemitizmust fel lehet használni azoknak a zsidóknak a manipulálására is, akik ellenzik ezt a Rothschild dinasztiához kapcsolható világstratégiát.

A brit nagykövet jelentése Londonnak az Ifjú Törökök hatalomátvételéről

Ch. J. Bjerknes „The Jewish Genocide of Armenian Christians” című munkájának (Enlargend Second Edition, 2006, 2007, http://www.jewishracism.com) bevezetőjében megállapítja, hogy 1908-ban és 1909-ben a hatalmat a zsidók által irányított és finanszírozott „Unió és Haladás Bizottsága” (törökül: Ittihad ve Terakke, angolul: Committee for Union and Progress, CUP) vette át azért, hogy a Török Birodalmat megdöntse, és feldarabolja. Bjerknes szerint erre a zsidó bankárok azért törekedtek, mert ez a birodalom ellenőrizte Palesztinát, amelyet különálló zsidó állammá akartak átalakítani, megteremtve a zsidó nép nemzeti otthonhát. Már ekkor tervbe volt véve, hogy az őshonos palesztin lakosságot, amennyire lehet eltávolítják, és helyére Kelet-Európából származó zsidó lakosságot telepítenek, amelynek a többsége kazár eredetű, askenázi zsidó.

Bjerknes állításait minél több objektívnak tekinthető dokumentummal igyekezett könyvében alátámasztani. Ezek közé tartozik Gerard Lowther, brit nagykövetnek az 1910. május 29-én kelt jelentése Charles Hardinge, brit külügyminiszterhez. Ebben a jelentésében Lowther, aki 1908-tól 1913-ig volt angol nagykövet az Ottomán Birodalomban, egyértelműen zsidó-szabadkőműves hatalomátvételről számol be. Érdemes szó szerint ismertetni ennek a jelentésnek néhány jellemző részletét:

„A törökországi új szabadkőművesség eltérően az angoltól és az amerikaitól, döntő részében titkos, politikai jellegű, és információkat csak szigorúan bizalmas módon lehet beszerezni, miközben azok, akik elárulják a politikai titkokat, úgy látszik, rettegnek a maffiától. Néhány nappal ezelőtt egy helyi szabadkőművest, aki nyilvánosságra hozta a szabadkőműves jelzéseket, ténylegesen azzal fenyegették meg, hogy hadbíróság elé állítják, és börtönbe kerülhet az ostromállapot következtében… Az Ifjú Török mozgalom Párizsban teljesen el volt különítve, és jóformán semmit se tudott a Szalonikiben működő belső körről. Ez utóbbi városnak 140 ezer lakosa van, akik közül 80 ezer spanyol zsidó, és 20 ezer közülük a Sabbatai Zevi szekta tagja, vagy titkoszsidó, aki kifelé az iszlám követőjének mutatja magát. Közülük sokan korábban olasz állampolgárságot szereztek, és olaszországi páholyokhoz tartozó szabadkőművesek lettek.

Nathan, Róma zsidó főpolgármestere, magasrangú szabadkőműves, és a zsidó miniszterelnökök, Luzzati és Sonino, valamint más zsidó szenátorok és képviselők is, valószinűleg, szintén szabadkőművesek…Emannuele Carasso egy szaloniki zsidó szabadkőműves, és jelenleg az Ottomán képviselőház tagja, alapított egy páholyt, amely „Macedonia Risorta” (Macedónia újjászületése D. J.) nevet kapta, és kapcsolatban áll az olasz szabadkőművességgel. A jelek szerint rávette az Ifjú Törököket, a katonatiszteket és a polgári lakosokat, hogy tegyék magukévá a szabadkőművességet, szem előtt tartva, hogy így gyakorolhasson erőteljes zsidó befolyást az új politikai rendszer felett Törökországban… A Szaloniki mozgalom úgy néz ki, főleg zsidó kezdeményezésre jött létre… Carasso fontos szerepet kezdett játszani, beleértve a Balkán Bizottság átvételét. Valamennyi zsidó bennszülött és külföldi a jelek szerint lelkesen támogatta az új politikai rendszert, ahogyan egy török kifejezte: Úgy tűnt, hogy valamennyi zsidó az Okkult Bizottság potenciális kémje lett, és az emberek azt kezdték mondani, hogy ez a mozgalom sokkal inkább zsidó volt, mint török.

Az olasz kormány egy Primo Levi nevű zsidó szabadkőművest, akinek nem volt diplomáciai karrierje, nevezett ki Szalonikibe főkonzulnak, és Oscar Strausst - aki Jacob Schiff-fel együtt arra bíztatta az amerikai zsidókat, hogy más területi elképzelésekkel szemben, elsősorban Mezopotámiába vándoroljanak ki a cionizmus kiterjesztett változataként -, nevezték ki ide amerikai nagykövetnek… Carasso volt azok egyike, akik közölték Abdul Hamiddal, hogy elmozdították, ezután Szalonikibe vitték, s őrizetben tartották a Bizottsághoz tartozó olasz zsidó bankárok házában, s közben Remzi Bey testvérét bízták meg az őrzésével.

Az elmozdítást követően a szaloniki zsidó újságok hangosan ünnepelték a megszabadulást „Izrael elnyomójától”, aki kétszer is figyelmen kívül hagyta a cionista-vezető Herzl kérését, és bevezette a mi idegenrendészeti törvényünkhöz hasonlóan a ’vörös útlevelet’ a lengyel zsidó bevándorlókkal szemben, és aki más módon is akadályozta a cionista elképzelések megvalósítását Palesztinában. Az 1909 decemberében a Hamburgban megtartott 9. cionista kongresszuson bejelentették, hogy megoldódott az ellentét a zsidó világközösségen belül a területiek (Territorialists), és a cionisták (Sionists) között a „török forradalom csodájaként”.

Egyidejűleg Djavid Bey Szaloniki küldöttje, egy kivételesen okos és tehetséges titkos-zsidó (Crypto-Jew) és szabadkőműves, pénzügyminiszter lett, míg Talaat Bey, aki szintén szabadkőműves, a belügyminiszteri székbe került… A parlamentnek „megparancsolták”, hogy fogadjon el egy nagyon szigorú sajtótörvényt. Egy Szalonikiből való titkos-zsidót és szabadkőművest tettek meg a „Sajtó Iroda Igazgatójának” (Directeur du Bureau de la Presse), amely rendkívül nagyhatalommal járó pozíció, minthogy viselője be tud tiltani bármely újságot, amely az „új rendszert bírálja” („reakciósnak” minősítve), vagy a lap tulajdonosát illetve a főszerkesztőjét hadbíróság elé állíthatja.

Félhivatalos Ottomán Távirati Iroda kezdte meg a működését egy bagdadi zsidó irányításával, és csaknem sikerült egy szaloniki-i zsidó ügyvédet és szabadkőművest kinevezni az igazságügyi minisztérium főtanácsadójának. Az Unió és Haladás Bizottsága konstantinápolyi (isztambuli – D. J.) központját is egy szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves irányítja. Egy másik szaloniki-i titkos-zsidó és szabadkőműves komoly kísérletet tett a „Préfet”, vagyis a főpolgármesteri tisztség elnyerésére a fővárosban, de egyelőre nem járt sikerrel, noha az egyiptomi szabadkőműves Said Halim herceg lett a főpolgármester-helyettes… A régi rendőr-minisztérium helyére a „Süreté Publique” (Közbiztonsági Hivatal) lépett, amely felügyeli a rendőrséget és a csendőrésget, és amelynek az élére egy szaloniki-i szabadkőműves került… Talaat Bey belügyminiszter cigány származású, és az Adrianopoli körzetben lévő Kirjaliból való, Djavid Bey a pénzügyminiszter titkos-zsidó, és a Bizottság okkult hatalmának a hivatalos megtestesítője. A kormánynak csak ők azok a tagjai, akik ténylegesen számítanak, és ők azok is, akik a törökországi szabadkőművesség csúcsán foglalnak helyet… Egy török úgy jellemezte ezt, mint „Törökország kábulatba ejtését zsidó hasissal”. Az előzőekből, illetve az Ifjú Török mozgalom jelenlegi állapotának közelebbi megvizsgálásából az derül ki, hogy elsősorban zsidó és csak annyiban „török”, hogy elkülönül más Ottomán elemektől, úgymint az araboktól, a görögöktől, a bolgároktól, az örményektől, stb… Kezdetben arra lehetett számítani, hogy az örmények, a bolgárok, a görögök és az Ottomán zsidók gazdasági hajtóerőként fognak szolgálni, de az Ifjú Törökök a jelek szerint kizárólag a zsidókkal szövetkeztek, legyenek ottománok vagy külföldiek, és a más fajúakat elidegenítették. Hasonló eredménynek lehetünk tanúi Magyarországon, ahol a magyarok, akik szintén török eredetűek, hasonló módon nem rendelkeznek megfelelő üzletiérzékkel, és ily módon a zsidóság csaknem kizárólagos gazdasági és pénzügyi uralma alá kerültek…

Véletlenül Törökországhoz tartoznak az Izrael számára szentnek számító helyek, ezért semmi sem természetesebb egy zsidó számára, minthogy olyan különleges befolyást biztosító helyzetet alakítson ki és hasznosítson további céljai elérése érdekében, amely elősegíti végső célként egy autonóm zsidó állam létrehozását Palesztinában vagy Babilonban, ahogyan azt Izrael Zangwill elmagyarázta a „Fortnightly Review” (Kétheti Szemle – D. J.) áprilisi számában. Két legyet ütnek agyon egycsapással, ha el tudják érni a törököknél a zsidók Törökországba történő korlátlan bevándorlását, egy olyan célt, amelyre már évek óta törekszenek, és be tudnák telepíteni Mezopotámiába az Oroszországban és Romániában elnyomatásban élő hitsorsosaik millióit. A zsidóság ellenszolgáltatásképpen a külföldi zsidók ’korlátlan bevándorlásáért’ azt az ajánlatot tette az Ifjú Törököknek, hogy feladja anyanyelvét, és a törökkel helyettesíti, és ezen felül magára vállalja a teljes török nemzeti adósság kiegyenlítését.

Dr. Nazim a Szaloniki Bizottság egyik legbefolyásosabb tagja, és akiről azt mondják, hogy zsidó származású, Faik Bey Toledonak, egy Szaloniki kriptozsidónak, egyfajta „Fidus Achates”-nek (igaz, jó barát, aki Aeneasnak a hű kísérő társa – D. J.) a társaságában felkereste Párizsban az I.C.A.-t (Judaeo-Colonisation Association - Zsidó-Betelepítései Szövetség D.J.), és azóta teljes nyíltsággal szorgalmazza kétszázezer romániai zsidó Macedóniába és néhány millió orosz zsidó Mezopotámiába való áttelepítését… Kétségtelen, hogy amikor az Ifjú Törökök súlyos katonai kiadásaik miatt kölcsönfelvételre szorulnak, a zsidó hitelezők további nyomást fognak gyakorolni rájuk… Ami az „Aurora”-t (törökül: ’Shefak’, magyarul: hajnal, hajnalpír, pirkadat, sarki fény – D. J.), az egy évvel ezelőtt Konstantinápolyban alakult cionista szervezetet illeti, fáradhatatlanul emlékezteti lapjának olvasóit az egyiptomi uralomra a Fáraók Földjén, akik arra kényszerítették a zsidókat, hogy piramisokat építsenek, amelyek a jövőbeni izraelieket illető örökség részét képezik…

Mezopotámia és Palesztina azonban csak a zsidóság végső célja. A közvetlen cél, amire törekednek, kisajátítani a maguk számára Törökország gazdaságát, és az ebben az országban működő új vállalatokat… Ők töltik be vagy tartják ellenőrzésük alatt az Ifjú Török kormányzat gépezetének döntő pozícióit, noha a közmunkák minisztériuma élén még egy örmény, Halajian Effendi, áll. Amikor elődje, egy másik örmény eltávolításra került, erőteljes kísérletet tettek egy zsidó, vagy zsidók által javasolt személy, kinevezésére… Helyzete egyelőre bizonytalan, s az elkeseredett és ismétlődő támadás a zsidók által finanszírozott újságtól, a „Le Jeune Turc”-től (Az Ifjú Török) érkezik, miközben olyan hírek terjednek, hogy zsidó lesz az utóda, vagy egy török, de zsidó tanácsadóval. Nyilvánvaló, hogy a zsidóság, amely életbevágóan érdekelt az Ifjú Török Tanácsban kizárólagos uralmi helyzetének a fenntartásában, egyformán érdekelt abban is, hogy egyenetlenséget szítson a törökök és az ő (vagyis a zsidók) lehetséges riválisai, azaz az örmények, görögök, stb. között. Arra lehet következtetni: nem fogja ellenezni, hogy az új rendszer növekvő mértékben eladósodjon a zsidó pénzembereknek…

A zsidóság gyűlöli Oroszországot és kormányát…  A zsidók segíthetik az Ifjú Törököket tudással, üzleti vállalkozással, az európai sajtóra gyakorolt hatalmas befolyásával és pénzzel, ellenszolgáltatásul a gazdasági előnyökért, továbbá az Izraellel kapcsolatos törekvéseik lehetséges megvalósításáért… A zsidóság ellátta pénzzel az Ifjú Törököket, és ennek következtében az ellenőrzése alá vonta őket; de azért, hogy ezt az ellenőrzést fenntartsa, legalábbis látszólag, jóvá kell hagynia és támogatnia kell az Ifjú Törökök törekvéseit ’nemzeti’ álmaik elérése érdekében. A titkosság és a rejtett módszerek mindkettőhöz nélkülözhetetlenek. A Keleti Zsidó járatos az okkult erők felhasználásában, és a kontinentális típusú politikai szabadkőművességet választotta, mint leghatékonyabb rejtekhelyet a mozgalom belső tevékenységének az álcázására…

A ’Jeune Turc’-öket (Ifú Törököket – D. J.) hasonlóan az ottomán fővárosban működő többi szervezethez, a zsidók pénzelik… De mindez az európai, vagyis főleg zsidó pénzemberektől függ, akik biztosítják a kívánt összegeket a hadsereg fenntartásához, amely aránytalanul nagy a gazdaság tényleges állapotához képest.”

(Ez a levél teljes terjedelemben elolvasható a British Documents on the Origins of the War, 1898-1914, 11 Volumes in 13, His Majesty’s Stationary Office, London, (1927) megjelöl kötetében; valamint a Hardinge Papers and the Grey Papers c. dokumentumokban.)

Bjerknes, aki számon tartja és büszke zsidó származására, már hivatkozott könyvének a 14. oldalán a következőket állapítja meg:

„A Szaloniki szabadkőműves zsidók szervezték meg és robbantották ki saját ’Ifjú Török forradalmukat’ 1908-ban. Nyomban utána a szaloniki zsidó Shabbataian-Russo szektájának a kriptozsidó leszármazottjai jó alkalomnak tekintették örmény keresztény szomszédaik tömeges legyilkolására azt, hogy a Török Birodalom az ellenőrzésük alá került. Azok az atrocitások, amelyeket ezek a zsidók elkövettek a keresztényekkel szemben, a legrosszabb tömeggyilkosság volt, amit eddig emberi lény valaha is elkövetett.

Az örmény népirtás után hamarosan a titkos-zsidók genocídiumot követtek el a szláv keresztények ellen a bolsevik uralom alá került Szovjet-Oroszországban, és a világháborúkban, amelyet a saját európai zsidóságuk népirtása követett. Ezután került sor ’kommunista világforradalom’ álcázása alatt több ázsiai nép elleni népirtásra. A zsidó kommunizmus végső soron 100 millió életet követelt.

Amikor a kriptozsidó bolsevikok elkövették atrocitásaikat Oroszországban, sok jószándékú ember világszerte felszólította a nyugati világ zsidóit, hogy ítéljék el ezeket a zsidó kilengéseket a keresztények ellen. Ugyanez történt, amikor zsidók és titkos-zsidók követtek el népirtást keresztényekkel szemben az ’Ifjú Törökök’ mezében. Mindkét esetben az a nyugati zsidókhoz intézett kérés, hogy ítéljék el a keleti zsidók gonosz cselekedeteit, nagyrészt nemcsak figyelmen kívül maradt, de a zsidó vezetők hazudtak helyette, és nevetségessé tették azokat, akik megpróbálták védelmezni a zsidóság egészét a tények kiderülése következtében várható visszahatástól.

A jószándékú emberek sejtették, hogy visszahatásra kerül sor a zsidósággal szemben, ha a zsidók egésze elmulasztja elítélni saját testvérei akcióit a Török Birodalomban. Ahogyan az a bolsevik forradalom esetében is történt, a zsidó vezetők mellőzték ezt a figyelmeztetést, és e helyett szégyentelenül hazudtak a közvéleménynek, letagadva, amit zsidó testvéreik tettek. A zsidóknak rossz hírük van amiatt, hogy nagy számban találhatóak ilyen nyílt hazudozók a soraikban.

A zsidók elleni keresztény visszavágás előrejelzése helyesnek bizonyult. A zsidó bolsevikok által elkövetett kegyetlenségeket Oroszországban, Ukrajnában, Magyarországon és másutt arra használták az európai zsidóság náci holokausztja idején, hogy ezzel befolyásolják a közvéleményt. Sokan állítják, hogy Nagy-Britannia és Franciaország azért nem készült fel a második világháborúra, mert abban reménykedett, hogy Adolf Hitler tartja majd a frontot a Szovjetunió zsidó bolsevikjaival szemben, és megmenti a zsidóktól Nyugat-Európát ugyanúgy, ahogyan a lengyel katolikusok tették ezt röviddel az első világháborút követően.”

Az 1915-ös örmény keresztények elleni népirtást megelőzően számosan figyelmeztették a nyugati zsidókat, hogy ítéljék el azokat a tömeggyilkosságokat, amelyeket fajtestvéreik követtek el keresztény szomszédaikkal szemben az Ottomán Birodalomban. Erről a „London Times” számolt be részletesen 1911. július 11-i számában az 5. oldalon, a „The Salonika Committee” című tudósításában, amelyet bécsi tudósítója küldött a Zsidókról és az Albániában kialakult helyzetről. A cikk alcíme az volt, hogy „Kérelem a közbeavatkozásukért.”

A londoni lap bécsi tudósítója diplomáciai segítséget próbált szerezni a súlyos üldözésnek kitett keresztény albánok számára. Diplomáciai módszerekkel azonban csak az ottomán kormányra lehetett nyomást gyakorolni, nem pedig a nem-állami, formálisan szinte el se érhető Szaloniki Bizottság tagjaihoz, akiknek a titkos programját hajtotta végre megbizottjuk Albániában. A Szalonikiben működő háttérirányítók legfeljebb a becsületes, és humánus beállítottságú brit és amerikai zsidó szervezetektől fogadtak volna el tanácsot. Már említettük, hogy a Szaloniki Bizottság szabadkőműves felügyelet alatt jött létre a zsidók és a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók segítségével. Kezdettől fogva szabadkőműves formában működtek szervezetei. Olyan török zsidók, mint Carasso, Salem, Sassun, Fardju, Meslah valamint kriptozsidók, mint Djavid Bey, a Baldji család, valamennyien befolyásos tagjai voltak a Bizottságnak. Mindez ismert tény volt az európai kormányok előtt, valamint Törökországban és a Balkánon. Tényként állapíthatjuk meg, hogy a zsidók végezték a szellemi irányítást, és hozták meg az érdemi döntéseket. Az ifjú török rezsim által elkövetett olyan cselekményekért, mint az Adanában végrehajtott tömeggyilkosságok, vagy az albániai katolikusok üldözése, a háttérből irányítóknak is viselniük kell a felelősséget.

A nyugati és humánus beállítódású zsidó közösségek azonban nem nyújtottak kézzel fogható segítséget. Azokat a diplomatákat és tudósítókat, akik rámutattak az Ifjú Török rezsim zsidó irányítására, antiszemitáknak bélyegezték. Ezzel kapcsolatban írja Bjerknes idézett könyvének 17. oldalán, hogy:

„A zsidók mindig használták ezt a taktikát a viták elfojtására, és túl sok zsidóból hiányzik az az erkölcsi integritás, amely ahhoz szükséges, hogy szorosan az igazsághoz tartsa magát. A zsidó biblia, a zsidó talmud és a zsidó kabalista írások arra tanítják a zsidókat, hogy kizárólag a zsidó törzsi közösséghez legyenek lojálisak, és arra is tanítják őket, hogy „erkölcsi kötelességük” félrevezetni a gojokat (nem-zsidókat) tudatos hazugsággal és megtévesztéssel, nehogy a nem-zsidók felfedezzék a zsidó tervet a nem-zsidók megsemmisítésére. A zsidókat arra tanítják, hogy ne az erkölcsi elveket, hanem a zsidókat tekintsék fontosabbnak, amikor a nem-zsidókkal lépnek kapcsolatba. Arra tanítják őket, hogy a gojok nem teljesen embernek számító pogány fél-állatok, akiket meg kell semmisíteni azért, hogy a zsidó Isten helyreállíthassa a „rendet” a világon, kizárólag zsidóvá téve a Földet. Azokat a hiteles zsidó vallási írásokat, amelyek bizonyítják mindezeket a tényeket, a továbbiakban idézni fogjuk ebben az írásban.”

Bjerknes szerint a zsidó háttérhatalom azért akarta felosztani a török birodalmat, hogy átvehesse a Nílustól az Eufráteszig terjedő területek feletti uralmat. A zsidók háborúra törekedtek a kereszténység és az iszlám között, és ezért egymásra uszították ezt a két vallási közösséget, mégpedig úgy, hogy lemészárolták a keresztényeket, és ezért a mohamedánokat tették felelőssé.

Az Ifjú Török kormányzat védelmére a „The London Times”-ban cikkeket megjelentető zsidóvezetők a zsidók bűnrészességéről beszámoló tudósítóknak szemrehányást tettek a középkort idéző vádaskodásokért. Így például M. Gaster rabbi a London Times 1911. július 11-i számában megjelent írásában kereken tagadja, hogy a zsidók mással, mint az eszükkel, részt vennének a hatalomra került CUP, vagyis Ifjú Török kormányzatban. Bjerknes rámutat, hogy a rabbi már egészen biztosan tudta, hogy a cionista zsidó szervezetek tervbe vették egy világháború előkészítését és kirobbantását, mégpedig úgy, hogy kiélezik a feszültséget Nagy-Britannia, Oroszország és a Török Birodalom között. Erre jó lehetőséget nyújtottak a Közel-Keleten áthaladó kereskedelmi útvonalak, valamint az ún. „keleti kérdés”, amelynek részét képezte Görögország és az egész Balkán helyzete. Ezt a háborút ahhoz hasonlóan készítették elő, ahogyan a Krími és az Orosz-Török háborút.

A megtervezett világháború célja az volt, hogy olyan helyzetet hozzon létre, amely lehetővé teszi a már pénzuralmat megszerzett zsidó érdekcsoportok számára mesterséges konfliktus létrehozását a pán-iszlámizmus, a Brit Birodalom, a pán-germánizmus és a pán-szlávizmus között, gondosan elrejtve, hogy a háború igazi célja a pán-júdaizmus. A színfalak mögött azért erősítették a különböző faji és nemzeti különbségeket, mert ez elősegíthette egy „zsidó állam” létrehozását Palesztinában a háború eredményeként. A kiélezett faji és nemzeti törekvések nyomán fajilag és nemzetileg elkülönülő, független államok jönnének létre a megdöntött soknemzetiségű birodalmak helyén. Bjerknes, aki tisztelettudóan vállalja zsidó származását, ezen fejtegetéseit követően visszatér arra, hogy a zsidó vallásos-mitológia több helyen is felszólítja a zsidókat a nem-zsidó királyságok lerombolására. A zsidók fel akarták darabolni a kozmopolita és toleráns birodalmakat, mert elősegítették a zsidó közösségek emancipálásával - egyenjogúvá tételével - azok asszimilációját, vagyis a zsidó közösségek beolvadás útján való fokozatos eltűnését. A zsidóságnak az a része, amely megszerezte a világ pénzrendszerének az irányítását, már akkora hatalommal rendelkezett, hogy kitűzhette célul a soknemzetiségű birodalmak felbomlasztását, és elindíthatta olyan független nemzetállamok létrehozását, amelyeknek a határait a faji és etnikai elv alapján húzzák meg.

Egy ilyen nemzetközi helyzetben már a cionista zsidó közösségek eséllyel léphetnek fel Palesztina megszerzése érdekében. Ezért teljesíteni kellett azt az előfeltételt, hogy azt a Török Birodalmat, amely Palesztina felett a szuverenitást gyakorolta, pénzügyileg, katonailag, kulturálisan, vallásilag és politikailag meggyengítsék és feldarabolják. A cionista szervezetek sikeresen hajtották végre ezt a stratégiát. Az már nem sikerült nekik, hogy kellő számú tettrekész zsidót bírjanak rá arra, hogy kivándoroljon egy meglehetősen elmaradott, fejletlen területre, Palesztinába. Bjerknes azokkal ért egyet, akik szerint a cionista vezetők többek között azért segítették Hitlert hatalomra, mert az ő zsidó-ellenes politikájától remélték, hogy felgyorsul a németországi és más európai zsidók kivándorlása Palesztinába.

A Szaloniki zsidó bankárok is bekapcsolódtak a London Times-ban kialakult vitába arról, hogy milyen szerepet játszanak a zsidók az Ifjú Török rezsim irányításában.Modiano zsidó bankár többek között a következőket írta a London Times 1911. augusztus 4-i számában:

„Nincs felhatalmazásunk arra, hogy az Unió és Haladás Bizottsága nevében beszéljünk, amely egyedül illetékes megítélni saját döntéseit; nem a mi feladatunk védekezni azon vádak ellen, amelyeket az önök tudósítója hozott fel. Amit azonban határozottan állíthatunk az az, hogy a Bizottság, amely hősökből áll, akik Törökországnak szabadságot és alkotmányt adtak, olyan személyek, akik az országnak, a felvilágosodásnak szentelték magukat, nemes-szívű, intelligens emberek, és nincs szükségük zsidó fejekre vagy zsidó észre. További sértés a Bizottság számára azt feltételezni, hogy képtelen önállóan gondolkodni és cselekedni.

Az öt izraelita közül, akiket az önök tudósítója a Bizottságot irányító vezéreknek, döntéshozó fejeknek nevez, az egyik Salem úr, aki külföldi, és soha nem lehetett volna a Bizottság tagja. A fennmaradó négy között Emmanuel Carasso, Mazliah, Faraggi és Sasson képviselők az Unió és Haladás Bizottság tagjai lehettek, és talán még most is azok, de tudomásunk szerint egyik sem tagja a Szaloniki Központi Bizottságnak. Még ha azok is lennének, jelenlétük magas-beosztású emberek között nem szükségszerűen jelenti azt, hogy résztvesznek az ügyek intézésében. És még ha ez lenne is a helyzet, ezek az urak túlságosan ismertek ahhoz, hogy hitelt adjanak ebben az országban annak a legendának, amit elejétől a végég a lejáratóik eszeltek ki. Az a vád, amit felhoznak a zsidók ellen, hogy túlságosan nagy és baljóslatú szerepet játszanak Törökország ügyeiben, éppen ezért merő kitalálás, aljas rágalom. Az a törekvés, hogy a zsidóknak és a Dönmeh-eknek (szalonikii kriptozsidóknak – D. J.) bármiféle befolyásuk lenne ennek az ország politikájára, egyszerűen nem más, mint kísérlet az ellentét szítására azok között a különböző alkotóelemek között, amelyekből az Ottomán Birodalom lakossága összetevődik.

Visszatérve, vajon nem lennének-e az önök tudósítói a tisztesség legelemibb szabályai szerint kötelesek arra, hogy előzőleg alátámasszák ezeket a súlyos vádakat, mielőtt a nyilvánosan közreadják őket? Ha szerzőik ahelyett, hogy arra célozgatnának, amiket politikusok és diplomaták suttognak egymás között, miszerint a zsidók beavatkoznak a török politikába, vennék a fáradságot és tudakozódnának a Szaloniki konzulátusoknál, vagy a konstantinápolyi követségeknél, akkor bizonyára megspórolták volna maguknak azt a kellemetlenséget, hogy azok közé sorolódjanak, akik „kisebbítik vagy mentegetik a pogromokat”. Nincs semmi értelme azzal érvelni, hogy olyan kibékíthetetlen ellenfelek, mint a Zeit tudósítója vagy Syriotis úr (az a görög nemzetiségű török üzletember, aki előzőleg írta meg a londoni lapban a zsidók és az Ifjú Törökök szoros kapcsolatáról a véleményét – D. J.), akik az Adanában elkövetett tömeggyilkosságokért, a bolgár felkelés elfojtásáért, a jelenlegi albániai helyzetért, sőt mi több a görög áruk bojkottjáért is, a zsidókat teszik felelőssé. Felháborodva tiltakozunk a hitsorsosainkat rágalmazó és felelőssé tevő vádaskodások ellen, és arra kérjük A. Syriotis úr válaszát, hogy vajon milyen módon hasznos a bojkott a szalonikii zsidók számára? Hallott-e valaha zsidó gőzhajózási társaságokról vagy zsidó hajótulajdonosokról, akiknek a létezése magyarázatot adhatna a bojkottban való valamiféle érdekeltségükre. Nem kerülte-e el a figyelmét az a tény, hogy a szalonikii zsidók nagy része kereskedő, és a bajok szítása helyett azt óhajtják, hogy legalább az ő kereskedelmi tevékenységük érdekében béke legyen az országban?

Még egyszer. Mi nem tudjuk jobb belátásra bírni Izrael esküdt ellenségeit; ha vesszük a fáradságot, hogy felhívjuk a figyelmet előítéletekkel teli állításaikra, ezt elsősorban az igazságosság és az igazság iránti tiszteletből tettük, és másodsorban a The Times jó hírneve iránti tiszteletből.”

A levelet a Szaloniki Izraelita Közösség nevében annak elnöke, S. D. Modiano írta alá. Bjerknes a levelet elemezve arra hívja fel a figyelmet, hogy bárkinek, aki bírálja a zsidókat vagy Izraelt, számolnia kell azzal a váddal, hogy ’akár arra is képes lenne, hogy az európai zsidókat sújtó holokauszt okozója legyen’. Modiano ugyanis Syriotisnak azt a szemrehányást tette, hogy bűnös maga is a pogromokban az által, hogy beszámolt az ő idejében megtapasztalt zsidó intrikákról. Bjerknes szerint a zsidók mindig kísérletet tesznek az őket ért bírálatok elhallgattatására az antiszemitizmus vádjával.

Modiano levelének a hangneme rutinszerűnek mondható. Bizonyos helyzetekben a zsidók az érdekeik védelmének adnak elsőbbséget, és eltekintenek attól, hogy állításaik átlátszó hamisításoknak tűnnek azok számára, akik az adott eset tényeivel, valamint a logika szabályaival tisztában vannak. Az ilyen tájékozott személyek, miután ismerik az igazságot, valószínűleg nem is dőlnek be az átlátszó hazugságoknak. Az ilyen állításoknak a célszemélyei azok a tájékozatlan és felületesen gondolkodó tömegek, akik tájékozatlanságuknál fogva könnyen félrevezethetőek.

A színlelésnek ezek a mesterei építhettek arra a körülményre, hogy ellenőrzésük alatt tartják a sajtót és a tömegtájékoztatás többi eszközét, és ez biztosítja számukra, hogy sikeresen elhallgatassák azokat, akik lelepleznék állításaik ténybeli és logikai hibáit. A világlapokhoz beérkező néhány levelező ellenvéleménye nem tudta ellensúlyozni a véleményformáló ipar hatását. Ennek a tudatiparnak a sajtón kívül részéhez tartozik a könyvnyomtatás, és az egyetemi és tudományos intézményrendszer. Bjerknes azt is kiemeli, hogy külön számításba kell venni a korrupt, kabalista-zsidók befolyását, amely a zsidók által ellenőrzött sajtó mögött meghúzódik.

Bjerknes könyvének 35. oldalán a sajtó-polémia részletes ismertetését követően arról ír, hogy a vita egyes résztvevői szerint a zsidók egyrészt el kívánták távolítani keresztény riválisaikat, másrészt ki akarták sajátítani a földjeiket. Az örmények közismertek jó üzleti képességeikről, és a zsidó üzletemberek komoly versenytársainak bizonyultak. A Szovjet-Oroszországban (a későbbi Szovjetunióban) kialakult helyzetre utalva, Bjerknes emlékeztet arra, hogy a szovjet rendszerben a zsidók részben arról váltak hírhedté, hogy másokon túltéve jelentgették fel szomszédaikat vagy azért, hogy elvegyék értékeiket, vagy azért, hogy megszerezzék pozíciójukat. Ezt azért tudták viszonylag könnyebben megtenni, mint mások, mert aránytalanul nagy számban voltak magas állami és párttisztségekben zsidó származású bolsevikok a Szovjetunióban.

Ami Törökországot illeti, a zsidók nemcsak a szultánt akarták elmozdítani, de nyomást gyakoroltak rá, hogy atrocitások elkövetésével segítse elő a cionista célokat. Cserébe felajánlották a szultánnak a zsidók által ellenőrzött nemzetközi sajtó támogatását, amely tud segíteni, de ártani is az Ottomán Birodalomnak - attól függően, hogy a szultán elősegíti, vagy megnehezíti a cionista stratégia megvalósulását. Herzl Tivadar 1896-ban publikálta a „Zsidó állam” című könyvét. A zsidók által ösztönzött kezdeti erőszakosságokra is ebben az időben került sor. Ez lehetővé tette a szultán lejáratását és megzsarolását. Ezt a módszert gyakran használják a politikusok befolyásolására, akiket rávesznek különböző illegális cselekmények elkövetésére, majd ezt követően megzsarolják őket a cselekmény nyilvánosságra-hozásával, és ily módon távolítják el őket pozíciójukból.

Az első időben elkövetett atrocitások megkönnyítették a zsidók számára, hogy a nyugati közvéleményben lejárassák az Ottomán Birodalmat, amelyet fel akartak darabolni. Ezen túlmenően ezek az atrocitások lehetővé tették az ellenségeskedés szítását (a Török Birodalmon belül és kívül is) a keresztények és a mohamedánok között. További következmény volt a balkáni háborúk fellángolása, amely szintén jól szolgálta a cionista pénzhatalom hosszú-távú stratégiáját, amelynek az első világháború előkészítése és kirobbantása is a szerves részét képezte.

A cionista célokat mindenek fölé helyező zsidó köröknek – Bjerknes szerint – nincsen különösebb lelkiismeret-furdalásuk, amikor keresztények meggyilkolása válik szükségessé számukra. A zsidókat arra tanítják, hogy bizonyos körülmények között meg kell ölniük a keresztényeket, és azt hiszik, amikor a zsidó messiás megjelenik, akkor megsemmisít minden nem-zsidót. Az 1500-as években Martin Luther írta a „Von den Juden und ihre Lügen” című munkájában, amely először Wittenbergben, 1543-ban jelent meg, de 1971-ben, Philadelphiában is kiadták „On the Jews and Their Lies” címmel angolul. Ennek a 261. oldalán olvasható, hogy

„továbbá azt feltételezik, (a zsidók – D. J.) hogy utasíthatják az Istent, és előírhatják neki azt, hogy miként kell megmenteni őket. Minthogy a zsidók, ezek a nagy tudású szentek úgy néznek Istenre, mint egy szegény cipészre, aki csak egy balkaptafával felszerelve készíti a cipőket. Vagyis azt várják tőle, hogy megöljön és megsemmisítsen minket, gojokat, a messiásuk révén, hogy így aztán rátehessék a kezüket a földjeinkre, javainkra és a világ egészének kormányzatára. És most az átkok, a rágalmak, és a szavakban kimondhatatlan kicsúfolás vihara szakad ránk. Azt óhajtják, hogy kard és háború, nyomorúság, és mindenféle szerencsétlenség legyen úrrá rajtunk, átkozott gojokon. Nyíltan szórják ránk átkaikat, minden szombaton a zsinagógáikban, és hétköznapokon az otthonaikban. Arra tanítják, nevelik és képzik csecsemő koruktól gyermekeiket, hogy a keresztények elkeseredett, kemény és bosszúszomjas ellenségei legyenek.”

A bibliai Ószövetségben Mózes V. könyve 7. fejezete 2. verse szerint „És adja őket az Úr, a te Istened a te hatalmadba, és megvered őket: mindenestől veszítsd ki őket; ne köss velök szövetséget, és ne könyörülj rajtok.”. A 3. verse pedig így rendelkezik: „Sógorságot se szerezz ő velök, a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak;”.

A zsidó szent könyvek szerint a zsidó-messiás mindenki felett ítélkezik, és ezt követően megsemmisíti a „gonoszokat”, az összes nem-zsidót, valamint az asszimilálódott zsidókat. Erről olvashatunk Ézsaiás könyve 11. fejezetében, továbbá 60. fejezete 12. versében, amely szerint „Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland, elvész, és a népek mindenestül elpusztulnak.” A 16. vers pedig így hangzik: „És szopod a népek tejét, és a királyok emlőjét szopod, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, megtartód és megváltód, Jákobnak erős Istene.”

Jeremiás próféta könyve 10. fejezete 10. versében pedig így szól: „De az Úr igaz Isten, élő Isten, és örökké való király; az Ő haragja előtt reszket a föld, és a nemzetek nem szenvedhetik el az Ő felindulását.”. Ugyancsak hasonlóak olvashatók a Talmudban is és a Zoharban is. (A Zohár (héber szó, jelentése ragyogás) a Kabala fő műve, amely Bibliához írt arámi nyelvű midrás, azaz olyan bibliamagyarázat, amelyet a szóbeli Tórából állítottak össze. A Zohárt hagyomány szerint Simeon Bar Joháj jegyezte le, s a szöveget csak a XIII. században publikálta Mose De Leon, aki maga írta a Zohár jelentős részét.) A zsidóvallás erősen keresztény-és mohamedán-ellenes. Ezt nem e sorok írója állítja, hanem számos tájékozott tudós szerző jutott erre a véleményre, s bizonyította be immáron évszázadokra visszamenően.

Már foglalkoztunk azzal, hogy a Dönmeh-nek nevezett kriptozsidók Szalonikiben szervezték meg azt az Ifjú Török mozgalmat, amely kirobbantotta a forradalmat II. Abdul Hamid szultán ellen, majd átvette az Ottomán Birodalom kormányzását. Ezt a zsidó szektát, amely a 18. században alakult ki, Baruchyah Russo vezette, akiről viszont azt tartották, hogy a XVII. században élt hamis zsidó-messiás, Sabbatai Zevi lelkét testesítette meg a metempsyhosis, vagyis a lélekvándorlás folyamatán keresztül. Ez a lélek állítólag Isten lelke volt. A haszid zsidók, akik már a II. században is jelentős szektát alkottak, a vallási törvények szigorú betartását követelték a hellenizmus világiasságával szemben. A XVIII. században újraéledt vagy kialakult hasszidizmus erősen misztikus volt, és az érzelmi elemekre építette közösségi életét. Ezek a hasszid zsidók szintén hittek abban, hogy Sabbatai Zevi, nem pedig Jézus-Krisztus volt a zsidók igazi messiása. Hitük szerint ez a vándorló lélek már átköltözött egy Zsidó Királyba a reinkarnációs folyamat folytatásaként.

A zsidók egy része már hosszú idő óta hitt a lélekvándorlásban, és abban, hogy Dávid király leszármazottjainak az örökké-tartó uralma így valósul meg, ellentétben a tisztán reprodukciós folyamattal. A sabbatai-frankista zsidók a világuralomra törő zsidók rendkívül nagy-hatalmú kultuszát képviselik – állítja Bjerknes -, akiknek hite szerint Királyuk Isten megtestesitője ezen a földön, és ennek a Királynak az a kötelessége, hogy visszaszerezze Izrael bibliai földjét a zsidó népnek, megsemmisítve a gojokat. Hitük szerint a gonosz valójában jó, mert hasznos, és a világot szándékosan ördögivé kell tenni, és el kell pusztítani azért, hogy a zsidók megváltásban részesülhessenek. Sabbatai-frankista közösség életének rutinszerű tartozéka volt a szexuális kicsapongás, a családi körben tartott orgiák, a feleségek kicserélése. A tények tanúsága szerint ez a viszonylag kis-létszámú és fanatikus közösség képezi a hajtóerőt a legfontosabb forradalmi mozgalmak mögött is.

Napjainkban is szilárdan hiszik, hogy a világuralom megvalósítható. Az egy központból irányított világrendszer és a világkormányzat létrehozásában bámulatos sikereket értek el, de még hátravan a nem-zsidó uralmi rendszer, vallás és kultúra teljes átalakítása. Azt a céljukat, hogy nyíltan is egy univerzális hatáskörű zsidó vezető, új Dávid király, vegye át a világ irányítását, egyre következetesebben próbálják megvalósítani. Arról is már szóltunk, hogy hitük szerves részét alkotja, hogy a zsidók Istene az, aki testet öltött Sabbatai Zevei-ben, Baruchyah Russo-ban ésJacob Frank-ban. Ez az isteni lényeg azóta már átkerült a Rothschild-dinasztiamindenkori elsőszülött irányítóihoz.

Jacob Frank például abban hitt, hogy ő a bibliai Jákobnak a reinkarnációja, annak a Jákobnak, aki Izsák fia és Ábrahám unokája volt, majd pedig az izraelita törzsek alapító atyja lett. A felsorolt zsidó messiások azt hirdették, és követőik ebben hisznek, hogy uralmuk a világ felett nem teljesedik be addig, amíg a gonoszt nem szabadítják rá a földre, és el nem pusztítják az emberiséget, és így kényszerítik a Zsidó Istent, hogy kezdődjék el a Messianisztikus Korszak. (Erről lehet olvasni a Babyloniai Talmud: Tractate Sanhedrin, Folio 97a, valamint Jób könyve 12. fejezetében és Ézsaiás próféta könyvének 45. és 59. fejezetében.)

A modern korszak eme zsidó királyai milliónyi követőjüket rávették: épüljenek be a goj társadalomba, hogy azt belülről könnyebben felbomlaszthassák. Az egyik legkézenfekvőbb módszer erre, hogy kereszténynek vagy mohamedánnak látszódjanak, akik a legodaadóbban követik ezeket a vallásokat, ugyanakkor titokban ragaszkodnak a júdaizmus eredeti tanításaihoz, és elkülönülve, kirekesztő módon, csak egymás között házasodnak.

Az Ifjú Török rendszer egyik meghatározó személyisége Djavid Bey volt. Kulcsszerepet töltött be, mint pénzügyminiszter az Ifjú Törökök által irányított kormányban. Ő tartotta a kapcsolatot a szuper-gazdag nemzetközi bankárokkal és zsidó pénzügyi körökkel külföldön. Amikor Mustafa Kemal Atatürk úgy döntött, hogy eltávolítja az egyre veszélyesebbé váló riválisát, Djavid Bey-t, a nemzetközi pénzügyi körök számos képviselője, köztük a londoni és bécsi Rothschild ház is, lépéseket tett a brit és a francia kormánynál, valamint a nemzetközi sajtót is felhasználták, hogy nyomást gyakoroljanak Mustafa Kemal Atatürkre. A magasrangú francia szabadkőműves, Sarraut, személyesen is felkresete Mustafa Kemalt, és kérte, hogy kímélje meg Djavid Bey életét. Nem járt sikerrel, noha Mustafa Kemal Atatürk is szabadkőműves volt. A jelek azonban arra utaltak, hogy amikor felvette az Atatürk nevet, ténylegesen is elkötelezte magát Törökországnak, és megszűnt többé, mint aktív szabadkőműves.

Gershom Scholem, aki Gerhard Scholem néven is ismert (1897-1982), Németországban felnövekedett zsidó filozófus volt. Őt tekintik a kabala modern tudományos kutatójának, aki a jeruzsálemi héber egyetemen a zsidó miszticizmus professzora lett. Scholem több könyvet is írt a kabaláról és a zsidó misztikáról, és elkészítette Sabbatai Zevi biográfiáját is. Nos, ez a tekintélyes szerző írja „On Kabbalah and its Symbolism” (A Kabaláról és Szimbolizmusáról, New York, 1974) című munkájának a 330-tól 331-ig terjedő oldalain, hogy Djavid Bey az ál-zsidómessiásBaruchyah Russo leszármazottja volt. Scholem így ír a szaloniki-i kripto zsidókról:

„Liturgiájuk igen kicsi formátumban íródott, úgyhogy könnyen el tudták rejteni. Valamennyi szektatag olyan sikeresen titkolta belső viszonyait a zsidóktól és a törököktől, hogy hosszú ideig csak a szóbeszédek útján, és a kívülállók beszámolóiból lehetett tudomást szerezni róluk. A Dönmeh kéziratokat, amelyek feltárták a Sabbatai eszméket, csak azután hozták nyilvánosságra és elemezték, hogy számos Dönmeh-család úgy döntött, teljes mértékben asszimilálódik a török társadalomba, és átadta dokumentumait a szaloniki-i és izmiri zsidók közt lévő barátainak. Amíg a Dönmeh Szalonikiben koncentrálódott, a szekta intézményi kerete érintetlen maradt, noha számos Dönmeh-tag aktív szerepet játszott az Ijfú Törökök mozgalmában, amely a városban alakult meg. Az Ifjú Török forradalom (1909) után megalakult első kormányzatban három Dönmeh-ből származó miniszter vett részt, köztük Djavid Bey a pénzügyminiszter, aki Baruchyah Russo leszármazottja volt, és a szekta egyik vezetőjeként működött. A szaloniki-i zsidók széles körben állították (noha a török kormány ezt tagadta), hogy Kemal Atatürk maga is Dönmeh-ből származott. Ezt az állítást Atatürk vallási ellenfelei közül sokan készséggel elfogadták Anatóliában.”

Gershom Scholem, aki szoros kapcsolatban állt németországi élete során Martin Buberrel és Walter Benjaminnal is, sokat írt az emberiség egésze ellen viselt zsidó háborúról. Ezek közül csak megemlítjük „The Holiness of Sin” (A bűn szentsége) című írását, amely a Commentary 1971 januári számában jelent meg, valamint a„Redemption Through Sin” (Megváltás a bűn által) című munkáját, amely 1971-ben, New York-ban jelent meg.

Bjerknes az örmény holokausztról írt munkájában több helyen is hangsúlyozta, hogy a Török Birodalom lerombolása és az örmény keresztények tömeges legyilkolása csak egy lépésnek tekinthető abban a hosszú menetelésben, amelyet szerinte a zsidóság hajt végre az emberiség feletti uralom megszerzése érdekében. Az Orosz Birodalom lerombolása egy következő lépés volt, amelyet Európa ismételt lerombolása követett, különösen Németország meggyöngítése. Ez a zsidó kultúra a két világháborúban kísérletet tett a zsidó messianisztikus prófécia beteljesedésének a mesterséges felgyorsítására, továbbá így próbált nyomást gyakorolni az Európában élő zsidókra, hogy akaratuk ellenére vándoroljanak ki Palesztinába.

Hivatkozott könyvének 66. oldalán Bjerknes felsorolja azokat a motivációkat, amelyek a zsidókat az örmény keresztények tömeges meggyilkolására késztették. Bjerknes a következő hat motívumot emeli ki leglényegesebbként:

1. A zsidók a héber Bibliában szereplő amalekitáknak tekintették az örményeket, és a zsidó mitológiában a Zsidó Isten megparancsolja a zsidóknak, hogy az utolsó szálig pusztítsák el az amalekitákat, beleértve asszonyaikat és gyermekeiket is.

2. A héber Biblia, a zsidó Talmud és a zsidó kabalista írások azt írják elő a zsidóknak, hogy öljék meg a keresztényeket, és a „Noahide Laws” vagyis Noé hét törvényének feltétlenül szerezzenek érvényt az utolsó időkben. A Noénak a hét törvénye hét erkölcsi parancsot sorol fel, amelyeket a Talmud szerint Isten adott át Noénak, mint az egész emberiségre kötelező szabályokat. A júdaizmus tanításai szerint minden olyan nem-zsidó, aki ezek szerint a törvények szerint él, olyan személynek tekintendő, akinek helye van az eljövendő világban, az „Olam Haba”-ban, amely a mennyről való zsidó elképzelés. Noé hét törvénye tiltja halálbüntetés terhe mellett a kereszténységet, mert a zsidók Jézust bálványnak tekintik, és Noé hét törvénye pedig tiltja a bálványimádatot.

3. A zsidók azért is törekedtek a Török Birodalom, valamint az iszlám lejáratására és lerombolására, hogy létrehozzanak egy biztonságos környezetet zsidó telepek létesítésére Palesztina földjén. Az örmények hatékony vezetőknek bizonyultak az Ottomán Birodalomban, és az örmények meggyilkolásával a birodalmat meg lehet fosztani vezetésre alkalmas polgáraitól, és ez szavatolja a birodalom bukását.

4. A zsidók azért is törekedtek egy ősi ellenség eltávolításáról ebből a régióból, mert ez az ősi ellenség ellenezné egy zsidó király felszentelését Jeruzsálemben, amelyet az Antikrisztus megkoronázásának tekintenének.

5. A zsidók nem utolsó sorban meg akartak szabadulni egy képzett, és tehetséges üzleti és politikai versenytárstól.

6. A zsidók elő akartak idézni háborút a keresztények és a mohamedánok között, amely a Balkánon kezdődne, és fokozatosan átalakulna világháborúvá, amely viszont eltávolítana több birodalmat és monarchiát, és amely mesterségesen egymásra uszítja a mohamedánokat és a keresztényeket, a szlávokat és a teutonokat egymás után. Ily módon a zsidók megszilárdíthatnák helyzetüket Jeruzsálemben. Sokan világosan látták ezt a tényt már az események megtörténtének az idején. Így például erről ír Granville Baker „The Passing of the Turkish Empire in Europe” (A Török Birodalom kimúlása Európában, London, 1913) vagy Richardson L. Wright könyve: „Pan-Slavism: Balkan War a First Step in a Great Racial Conflict” (Pánszlávizmus: A Balkán háború első lépés a nagy faji konfliktusban). Megemlíthetjük még a cionista Moses Hess megjövendölését „a faji háborúról” és „az utolsó katasztrófáról”, amely az 1862-ben Lipcsében publikált könyvében jelent meg „Rom und Jerusalem: die letzte Nationalitätsfrage” (Róma és Jeruzsálem az utolsó nemzetiségi kérdés) címmel.

A zsidók és a kriptozsidók több évszázadon át győzködték az angolokat, az oroszokat és a törököket azért, hogy gyűlöljék egymást, állítja Bjerknes. Ily módon próbálták meg többek között lélektanilag is előkészíteni egy általános háborút, amelynek meg kellene oldania az ún. „keleti kérdést”. A zsidók különböző népeknek, különböző időkben azt állították, hogy a „keleti kérdés” megoldását a zsidó állam Palesztinában történő létrehozása jelenti. Ez azért lényeges, mert ennek a létrejöttével kezdődik meg állítólag az a világbékét jelentő ezeréves időszak, amely végül is az igazi - zsidók által is elismert - Messiás megjelenését vonja magával.

A francia forradalom mögött álló szervezett zsidó pénzhatalom Napóleont is meggyőzte erről a mítoszról, aki igyekezett azt beteljesíteni, de nem járt sikerrel.Benjamin Disraeli zsidó származású brit miniszterelnök, aki a Rothschild család megbízottja volt, el tudta érni, hogy a Brit Birodalom megszállja Egyiptomot. A zsidó állam létrehozását ő sem tudta elérni. Az első világháború idején ismét rávették Angliát, hogy vonuljon be ebbe a földrajzi térségbe, de hosszú-távú terveik ekkor azon akadtak el, hogy a diaszpórában élő zsidók többsége ellenezte a „Zsidó Állam” létrehozásának a tervét. Ezek az anticionista zsidók nem akartak  elmaradott sivatagi területre költözni. Másik ok maga a zsidó Talmud volt, amely a Kethuboth, Folio 111a részében megtiltja a zsidóknak, hogy mesterségesen kíséreljék meg beteljesíteni a jövendöléseket, minthogy azok beteljesítése a Messiás feladata.

Bjerknes a „The Jewish Genocide of Armenian Christians” című munkájának 69. oldalától a 87. oldaláig terjedően sorolja fel az 1500-as évektől napjainkig azokat a szerzőket és műveiket, amelyeket áttanulmányozott, és amelyek alapján hat pontban összefoglalta a kabalista zsidók nézeteit és világstratégiai programját. A szerzők között számos zsidó és ahogy ő fogalmazza pszeudo-keresztény (ál-keresztény) szerző van, akik a cionista világstratégia mellett érvelnek, és jól átgondolt keresztény-ellenes mítoszokat tartalmaznak a keresztények megtévesztésére. Mi terjedelmi okokból eltekintünk a források részletes felsorolásától, de ha bárkinek kételyei támadnak a forrásokat illetően, akkor azoknak a már jelzett helyeken utánanézhet.

1. A felsorolt könyvekből, tanulmányokból és más dokumentumokból Bjerkneselsőként azt a következtetést vonta le, hogy a zsidóság világstratégiai célja a pápaság és a katolikus egyház hatalmának megdöntése. A pápát ezek a szerzők következetesen az „Anti-Krisztusnak” nevezik. A zsidók a katolicizmust mindig Rómával, Rómát Edommal és a templom lerombolásával, valamint a zsidóság szétszóratásával azonosították. (Az Edomnak vagy Edomitának nevezett ókori nép a Holt-tengertől délre élt, időszámításunk előtti második ezredévben, a Biblia szerint Ézsaunak, Izsák elsőszülött fiának, voltak a leszármazottjai.) A zsidók gyűlölték a rómaiakat, és később ez áttevődött a római katolikusokra. A római katolikusok ezen túlmenően a legerősebb keresztény közösséget alkotják a világon, és a zsidó vallás szerves részét képezi a kereszténységgel való szembenállás. Az is fontos volt, hogy a pápát „Anti-Krisztusnak” nevezzék, mert ezzel tulajdonképpen önmagukról terelik el a figyelmet, ugyanis a keresztény próféciák szerint a zsidók visszatérése Palesztinába jelzi a zsidó Anti-Krisztus eljövetelét, Sion király uralmának kezdetét. A zsidók kulcsszerepet játszottak a reformáció létrejöttében azért, hogy megosszák és meghódítsák a katolikus egyházat. A zsidók behatoltak a katolikus egyházba kriptozsidókon keresztül már évszázadok óta azért, hogy belülről bomlasszák, és fokozatosan elzsidósítsák, ahogyan azt korábban megtették a protestáns egyházak létrehozásával.

Ezt a célkitűzést tűnik alátámasztani az Interneten 2008. március 27-én felbukkanó, és ma is olvasható rövid kis bejegyzés a sonline.hu honlapján a hozzászólások között. A vita arról szólt, hogy a különböző középiskolákban milyen a viszony tanárok és diákok között. A 150. hozzászóló, bizonyos Naplovas, indíttatva érezte magát, hogy a következő bejegyzést tegye:

„Egyébként én is a zsidó Lauder Iskolában végeztem, és ott nagyon is toleránsak velünk szemben. Amúgy, meg az iskolában, mint szellemi-globalista utánpótlás-és elitképzőben semmi keresnivalója a gój magyaroknak. Csak mi vagyunk arra alkalmasak, hogy ezt a népet és ezt az országot elvezessük. Amúgy az esztergomi teológián jelenleg 42 izraelita vallású, származású hallgató jár a papképzőbe. De hát ki akarna – római katolikus létére – rabbiképzőbe járni? Mi ott kineveltetjük a gyerekeinket, majd – természetes kiválasztódás útján – mindig magasabb vezetői pozícióba jutva átvesszük ennek a zsidó-keresztény hitnek az irányítását. Legalábbis így tanították nekünk. Erre jó példa, a párizsi érsek, akinek a nagyapja varsói rabbi volt, vagy Erdő Péter bíboros, akinek a nagyapja a nagyváradi rabbi volt. A nemzedékváltás elkezdődött már régen a Vatikánban is. Ez így megy. Ti vagytok a vezetettek. Mi vagyunk a vezetők.”

2. Bjerknes az általa elolvasott és feldolgozott hatalmas irodalom áttanulmányozása után második következtetésként azt vonta le, hogy a zsidó világstratégia szerves részét képezte a Török Birodalom megdöntése, az iszlám gyöngítése, a szultán eltávolítása, akit ugyancsak „Anti-Krisztusnak” neveztek. A viszonylag kis létszámú zsidóságnak mindig is szüksége volt arra, hogy szembeállítsa a keresztényeket és a mohamedánokat, hogy ez a két erő felmorzsolja egymást, és a zsidók legyenek Jeruzsálem urai, ahonnan az egész világot irányítják. A cionista zsidók több keresztény egyházat a befolyásuk alá vontak Amerikában, és a szupergazdag vezető zsidóknak sikerült lefizetéssel és zsarolással számos keresztény vezetőt rávenni arra, hogy tanítsák meg az amerikai keresztényeket a mohamedánok gyűlöletére, és győzzék meg őket az iszlám elleni háború szükségességéről. Az izraeliek és a cionista zsidók jelentős összegekkel támogatják ezeket az egyházakat, és bőséges teret engednek nekik az elektronikus és nyomtatott tömegtájékoztatásban. Trockista zsidók „noe-konzervatív”-nak adják ki magukat, és kihasználják a hiszékeny keresztényeket. Ily módon sikerült nekik aláásni a hagyományos amerikai politikai folyamatokat és alkotmányos értékeket.

3. Bjerknes harmadik következtetése a zsidóság és Oroszország viszonyára vonatkozik. Eszerint el kell érni az Orosz Birodalom és a cár megdöntését. A cárt a pápához és a török szultánhoz hasonlóan szintén „Anti-Krisztusnak” nevezték. A zsidók mindig gyűlölték a ruszokat (vikingek voltak, akik a mai Skandináviából kiindulva a nagy folyókon délre hajóztak, és ők alapították meg a Kijevi Rusz néven ismert államot, majd a keleti szlávokat is megszervezték. Ennek a skandináv eredetű népnek a nevét viselik az oroszok, a fehéroroszok és a Kijevi Rusz utódaiként az ukránok.) vagyis oroszokat, mert ők döntötték meg azt a Kazár-Birodalmat, amelyből a jelenlegi askenázi zsidók nagyobb része származik, és akik az uralmuk alatt tartották azokat a vidékeket, amelyeken az askenázi zsidók többsége élt. A zsidók meg akarták szerezni a maguk számára Oroszország gazdaságát. Az ott élő keleti zsidókat ki akarták vonni Oroszország fennhatósága alól, hogy Palesztinában vándorolhassanak ki.

A hatalmas területű Oroszország annak idején a világ talán leggazdagabb állama volt, és a zsidók úgy gondolták, hogy joguk van az egész világ vagyonára, és az útból el kell távolítani az orosz versengést, és így biztosítani a pogányok (nem keresztények) univerzális királyának a hatalmat. A zsidók évszázadokon át törekedtek arra, hogy szembeállítsák egymással a nyugati és a keleti keresztényeket, hogy ily módon gyengítsék meg, és tegyék alkalmassá őket a zsidó világforradalom sikeres kirobbantására, és Noé törvényeinek a bevezetésére. Bjerknes szerint a mai napig a kriptozsidók együttműködnek az izraeli kormánnyal, hogy az amerikaiak vallásos gyűlöletet érezzenek az oroszokkal szemben. E cél érdekében elfogadtatták az amerikai evangéliumi keresztényekkel azt a téveszmét, hogy Oroszország azonos az ószövetségi Ezékiel próféta könyvében szereplő „Gog és Magog-gal”.

Ezek a cionisták arra oktatják az amerikai keresztényeket, hogy az Egyesült Államoknak nukleáris háborút kellene viselnie Oroszország ellen azért, hogy mielőbb sor kerülhessen Jézus Krisztus második eljövetelére. Ugyanakkor ugyanezek a zsidók valójában megvetik, sőt gyűlölik Jézust és a keresztényeket, különösen az Orosz ortodox keresztényeket. A titkos-zsidók hozták létre a katolikus egyházon belül a jezsuita szerzetesrendet. Ugyanezek a kriptozsidó jezsuiták találták ki az „Elragadtatás” (Rapture) mítoszát, amelyet a kriptozsidók azért tanítanak a keresztényeknek, mert így akarják elhitetni velük, hogy nem fognak szenvedni az emberiség ellen általuk végrehajtott istentelen támadás következményei miatt. A cionistáknak sikerült felforgatniuk és teljesen átalakítaniuk Amerika keresztény egyházait azért, hogy gyűlöletet szítsanak a mohamedánokkal szemben, és ily módon a nemzetközi jogot sértő agresszív háborút viseljenek a mohamedán nemzetekkel szemben. Arra is használják a protestáns egyházak felett megszerzett befolyásukat, hogy előkészítsenek egy nukleáris háborút Oroszországgal szemben, - fejti ki véleményét Bjerknes, amelyet rövidítve ismertettünk.

4. Negyedikként a zsidószármazású amerikai szerző a francia és a német birodalom lerombolását említi. Ennek a két birodalomnak az ellenőrzésük alá vételéhez két világháborúra volt szükség, amelynek az eredményeként megnyílt az út Európa bolsevizálásához, továbbá ahhoz, hogy kommunista hegemónia alá kerüljön a harmadik világ. Bjerknes ehhez hozzáteszi: mindez megkönnyítette a cionista pénzhatalomnak, hogy a keresztényeket tegye meg bűnbaknak az emberiség ellen elkövetett zsidó bűnökért. (Bjerknesnek ehhez a véleményéhez azt fűzzük hozzá, hogy pontatlan, és sok félreértésre ad okot olyan túlzottan általánosító kifejezések használata, mint a „világ zsidósága”. Már a ’zsidó’ vagy ’zsidóság’ kifejezés is túlságosan általános, összemosó fogalom, mivel szervetlenül kapcsol össze több különböző, egymással gyakran éles ellentétben álló csoportot, közösséget és személyt. Ezért a továbbiakban részletesebben is kitérünk a zsidó, a zsidóság, a világ zsidósága, a cionisták, a cionista pénzhatalom és hasonló homályos fogalmak átvilágítására és pontosítására.)

5. Bjerknes ötödikként a világháború előkészítését, és az „armageddoni csatát” említi. (Armageddon szó szerint Isten ítéletének a beteljesedését, a világ végét jelenti, amikor is a világ elsüllyed, és helyet ad az új teremtésnek. További jelentése még a katasztrófa, a véres csata és az ütközet. Az Armageddon szó a Bibliában a János jelenések könyvében (az Apokalipszisben), annak a helynek a megjelölése, ahol a föld királyai az ítélet napján Isten elleni harcra gyülekeznek. Kutatók szerint Megiddó hegyére utalhat, amely az Ezdrelon síkság szomszédságában áll, ahol a zsidók több csatát megvívtak és így előképe lehetett annak a helynek, ahol az istenellenes hatalmak meg fognak semmisülni.)

Az amerikai kutató szerint a zsidók mindig hittek abban, hogy ki kell robbantaniuk egy pusztító világháborút, amely annyira meggyöngíti az emberiséget, hogy az összemberiséghez képest kis létszámú zsidó nép uralkodhasson az egész világ felett a kezében lévő vagyon, valamint a szoros összetartás segítségével. Zsidó vezetők ezért már hosszú ideje törekedtek a különböző nemzetek megosztására és szembeállítására. Azt feltételezik, hogy a világ népei belefáradnak a kimerítő háborúskodásba, és végül hajlandóak lesznek lemondani nemzeti szuverenitásukról abban a reményben, hogy a zsidó világuralom véget vet az ellenségeskedésnek, hiszen már nem lesznek nemzetek és nemzetállamok, amelyek egymás ellen harcolhatnának. Ez a megtévesztő propaganda a cionisták által inspirált és hirdetett eszmék szerves részévé vált. Ez az ideológia megkönnyítette az univerzális zsidó uralom elfogadtatását az emberiséggel, - véli Bjerknes.

6. Az amerikai kutató (aki mint már utaltunk rá, könyvtárnyi irodalmat és dokumentumot  tanulmányozott át zsidó és nem-zsidó szerzőktől, mielőtt ezeket a kemény következtetéseit levonta) hatodikként azt emeli ki, hogy a kriptozsidó, kabbalista irodalom erőteljesen szorgalmazta a zsidók visszatérését Palesztinába, a zsidó templom újjáépítését, és Jeruzsálem átalakítását az eljövendő új világrend kormányának a székhelyévé. E célkitűzések közül többet sikerült végrehajtani, például a krími háborúval, a berlini szerződéssel, az Ifjú Török hatalomátvétellel, a balkáni háborúkkal, az orosz forradalommal, és az első és második világháború kirobbantásával és elhúzásával.

Bjerknes az általa áttanulmányozott és feldolgozott dokumentumokból és szakkönyvekből arra is következtetett, hogy a zsidóság bizonyos köreinek szüksége volt a holokausztra, amely szakrális égő áldozatot jelent, mert művi úton felgyorsíthatja a „végidőkre” vonatkozó jövendölések megvalósulását, és egy olyan apokaliptikus háborúnak a bekövetkezését, amely végetvet minden további háborúnak, megteremtve az örök békét. Bjerknes állítja, hogy számos zsidó hisz abban, hogy ha kirobbantanak egy rendkívül pusztító háborút, akkor nemcsak vissza tudnak térni Palesztinába, de újra építhetik a templomot is, felszentelhetik, illetve felkenhetik új királyukat Jeruzsálemben (a Rothschild dinasztia egyik tagját), mint a várt zsidó messiást, és Sion-hegyéről, Jeruzsálem legmagasabb dombjáról, irányíthatják az egész világot. (Sion azonban szimbolikusan egész Jeruzsálemet, vagy a jeruzsálemi szent templomot is jelenti. Dávid és Salamon királyok uralkodása idején csak a Sion-hegyet és a rajta épülő várost vették körül falak.)

Egyes zsidó vezetők úgy döntöttek, hogy keresztényeket kell feláldozni vezeklésül a zsidó bűnökért, mielőtt a zsidók saját Istene megengedi az ő kiválasztott népe gyermekeinek, hogy visszatérhessenek Palesztinába. Bjerknes ehhez kapcsolja a keresztény örmények tömeges megölését, minthogy egyes zsidó vezetők ezt vezeklésnek tekintették, amellyel mint áldozattal, kiengesztelhetik saját törzsi Istenüket. A zsidók egy része úgy tartja, hogy azért kerültek a szétszoratásba, mert engedelmeskedtek saját Istenüknek. A zsidó Isten parancsolta meg saját népének, hogy semmisítse meg az amalekitákat az utolsó emberig, asszonyokat és embereket sem kímélve. A zsidók egy része úgy tartotta, hogy az örmények azonosak az amalekitákkal, és ha elpusztítják az örményeket, valamint a nem zsidó gójok uralmának véget vetnek egy világháborúval, akkor a zsidók külön Istene meg fog bocsátani a zsidóknak és véget vet a nem-zsidók uralmának, és a zsidókat teszi meg az egész világ uraivá, mint a zsidó törzsi Isten „kiválasztott népét”.

Bjerknes ezzel magyarázza, hogy a zsidók miért hozták létre az első világháborút, valamint a cionista zsidók által ellenőrzött Népszövetséget, amely egy további lépés volt a zsidó világuralom felé, valamint zsidó messiásra vonatkozó prófécia mesterséges teljesülése irányában. Bjerknes egy másik könyvében, amelynek a címe „The Manifacture and Sale of Saint Einstein” (Szent Einstein előállítása és értékesítése), arra törekedett, hogy részletesen dokumentálja: a keresztény örményeket szándékosan égő emberi áldozatnak, vagyis holokausztnak tekintették, és Moloch tüzére vetették, hogy a zsidó vallási mitológiában megjövendölt végidőket mesterségesen előidézzék. (Moloch egy kánaáni és főníciai istenség volt, akinek gyermekeket is áldoztak. Kultusza ellen az Ótestamentum határozottan állást foglalt.) Bjerknes arra is rámutat, hogy a XIX. század végi és XX. század eleji - s ezzel a problematikával foglalkozó - irodalomban a keleti keresztények tömeges legyilkolására gyakran úgy hivatkoztak, mint holokausztra, kifejezetten ezt a szót használva egészen az 1930-as évekig.

A cionista világstratégia irányítói egyidejűleg arra is törekedtek, hogy világszintű rokonszenvet ébresszenek azon elgondolásuk iránt, hogy a kicsi, fajilag elkülönülő nemzeteknek ki kell harcolniuk a birodalmaktól faji kisebbségeik megvédelmezését a beolvasztástól, az asszimilációtól, és a népirtástól. Az Ottomán Birodalom fennállásának utolsó éveiben a cionista zsidók Ifjú Törököknek hívták magukat, és mint ilyenek a kormányzati pozícióbóll irányították a népirtást a tehetetlen, önvédelemre már nem képes örmény keresztényekkel szemben. Amikor ezzel nem érték el kitűzött céljaikat, akkor a cionisták együttműködtek azokkal a német nemzetiszocialistákkal, a nácikkal, akik végülis az európai zsidók ellen követtek el népirtást. Bjerknes azt emeli ki, hogy a genocídium ősidőkre visszanyúló zsidó stratégia, és ezért az emberiség számára ajánlatos lenne tanulmányozni az ősi zsidó hagyományokat, a júdaizmust, hogy le lehessen küzdeni ezt a fajta túlélési stratégiát.

Bjerknes az áttanulmányozott hatalmas irodalom nyomán azt a következtetést vonta le, hogy a rasszista cionisták egyik motívuma az örmények leigázására az volt, hogy ezzel is alátámasszák az első világháború utáni béketárgyalásokon a birodalmi államok feldarabolását etnikailag különböző nemzetállamokra. Ily módon megkönnyíthették egy fajilag elkülönülő Zsidó Állam létrehozását Palesztinában. A cionisták gyakran hasonlították törekvéseiket ahhoz, ahogyan Mazzini, Garibaldi és Cavour törekedett az olasz kérdés rendezésére.

Mazzini nyomdokain haladva

Nos, miként rendeződött az olasz kérdés? Szardínia lakói a krími háborúban, amely 1854-től 1856-ig tartott, a törökök, az angolok és a franciák oldalán harcoltak a cári Oroszország ellen. Egyedül az késztette őket erre a lépésre, hogy az olasz kérdés is szerepeljen a háború utáni békekonferencián. Guisseppe Mazzini, aki maga is zsidó származású volt, a szabadkőműves páholyokat és a titkos társaságokat használta fel a zsidó világstratégia elmozdítására, s ezért csatlakozott a Carbonari mozgalomhoz. Az ő kriptozsidó forradalmi mozgalma - az Ijfú Olaszország - volt a modell az ugyancsak kriptozsidó Ifjú Török mozgalom számára, amelynek, mint tudjuk sikerült meggyöngítenie, végül pedig megdöntenie az Ottomán Török Birodalmat a balkáni háborúk, valamint az első világháború során. Mindez jelentősen elősegítette a cionista törekvések megvalósulását. Az ugyancsak kriptozsidó és cionista Mustafa Kemal Atatürk fejezte be ezt a folyamatot. A török nacionalizmus és imperializmus-ellenesség felszításával pedig véget vetett az iszlám egységének és hatalmának.

Guisseppe Mazzini példáját követve a cionisták is - számukra kedvező döntéseket hozó -nagyszabású békekonferenciát akartak. Birodalmakkal leszámoló, határokat drasztikusan átrendező békekonferenciához azonban először egy nagyszabású háborúra van szükség. Ezért vált szükségessé az első világháború megszervezése, amely többek között az Ottomán Török Birodalom feldarabolásával majd hozzáférhetővé teszi Palesztinát a zsidók számára. Az Orosz Birodalmat is meg kellett dönteni, hogy a kelet-európai zsidók tömegesen települhessenek át Palesztinába. A cionisták egy olyan fajilag elkülönülő homogén nemzetállamot akartak, amely a nagyhatalmak védelme alatt állna, és a nem asszimilálódott európai zsidóság nemzeti otthonává válhat.

Hogyan vezették félre az örmény vezetőket?

A nagyszabású stratégiához meg kellett nyerni a korrumpálható örmény politikai és vallási vezetőket. E célból a kriptozsidók behatoltak az örmény közösség vezetésébe, azt állítva, hogy az örmény nép, ha elfogadja átmeneti üldöztetését, amelynek a genocídium is a része, valójában a bibliai prófécia beteljesedését segít elő, és ez az első lépés a független örmény állam létrehozásához a Török Birodalom romjaiból. A háttérből irányító zsidó stratégák az örmények ellen elkövetett bűncselekményeketcasus belliként, azaz háborús okként kívánták felhasználni. Ez ürügyet adhatott Oroszország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok számára, hogy hadat üzenjenek az Ottomán Török Birodalomnak a keresztények tömeges legyilkolásáért. Egy ilyen háború, pedig elérhető közelségbe hozza a birodalom feldarabolását, Palesztina meghódítását, majd pedig a bennszülött palesztin lakosságtól történő fokozatos elvételét. E célkitűzés elérése érdekében került sor másfél millió örmény keresztény könyörtelen eltávolítására az élők sorából.

Egy örmény pap, George H. Filian, 1896-ban könyvet jelentetett meg „Armenia and Her People, or, The Story of Armenia by an Armenian” (Örményország és népe, vagy Örményország története egy örmény által, Hartford, Connecticut, USA) címmel. Számos, később igaznak bizonyult előrejelzése között Filian többek között megjósolta, hogy II. Miklós orosz cár, II. Vilmos német császár és II. Abdul Hamid török szultán hatalma megdől, kitör az első világháború, zsidókat és örményeket fognak meggyilkolni, és az ősi nemzetek - Júdea és Örményország - ismét létezni fognak. Könyvének 200. oldalán ez olvasható:

„Semmilyen körülmények között nem várható segítség Oroszországtól, mert minden erejére szükség lesz, hogy megvédje magát a saját belső hanyatlása miatt bekövetkező pusztulástól. Hatalmas fa, amelynek üreges a belseje. A nihilisták és az alkotmányos reformerek mind ellene vannak, és meggyőződésem, hogy darabokra hullik szét még a jelenlegi cár életében. A szultán napjai is meg vannak számlálva, de hasonló módon meg vannak számlálva a cár és a császár napjai is. Saját népük kel fel ellenük, és távolítja el őket. A szocialisták és a nihilisták ellenzik, hogy hatalmas hadseregeket állítsanak fel. Hogyan tudnának segítségére sietni egy népnek, amelyet legyilkolva eltávolítanak a földről?”

A bűnbak-állítás ősi hagyománya

Bjerknes szerint a zsidó vallási hagyomány szerves részét képezi az, hogy másokat állítsanak bűnbaknak. Ezért a háttérből úgy irányították az eseményeket, hogy a törökök és a kurdok legyenek a felelősek a zsidó célkitűzéseket szolgáló genocídiumért, vagyis az örmény keresztények tömeges legyilkolásáért. Eközben arról biztosították az örményeket, hogy őszinte barátaik, és mindent meg fognak tenni azért, hogy az örményeknek saját országuk legyen mihelyt átmentek ezen a keserves megpróbáltatáson, és azon lesznek, hogy megnyerjék számukra a világ rokonszenvét és támogatását. Az ígérték az örményeknek, hogy áldozatvállalásuk és a rájuk szakadt szenvedések az Ottomán Birodalom ellen fordítja az egész világot. Miután a Török Birodalom összeomlott, a zsidó háttérhatalom fel fogja darabolni, és létre fogja hozni a független Örményországot. Számos örmény vezető elhitte ezt a hazug ígéretet.

A zsidó stratégák őszintétlenségét bizonyítja, hogy egyidejűleg felajánlották a törököknek és a kurdoknak az örmények vagyonát, amelyhez jutalomként hozzájuthatnak, ha elűzik, és halálba kergetik őket. Bjerknes szerint a zsidó vezetők a titkos tárgyalásokon a törököknek és a kurdoknak teljes büntetlenséget ígértek, és még fizetséget is felajánlottak nekik jutalmul a keresztény örmények legyilkolásáért. Ily módon a zsidó stratégák azt a látszatot keltették egyes örmény vezetők számára, hogy valójában az ő érdekeiket szolgálja a sérelmükre elkövetett tömeggyilkosság, mert ezt úgy tüntetik fel a világ közvéleménye előtt, hogy ténylegesen az iszlám az, amely felbujtott a gyilkosságok elkövetésére.

Bjerknes szerint ily módon ezek a stratégák tudatosan uszították a keresztényeket az iszlám ellen. Ez megkönnyítette számukra mindkét közösség ingatlanainak és vagyonának a megszerzését. Eközben azt hangoztatták, hogy ennek a vallási viszálynak maguk a zsidók az elsődleges áldozatai. Bjerknes kiemeli, hogy a messianisztikus zsidó vallási-mitológia szerves részét alkotja szükség esetén genocídium elkövetése is más népek ellen. E mitológia szerint más népek vallásait, kultúráját, nemzeteit el kell távolítani. A zsidó hagyományok kitérnek arra is, hogyan kell mindezt álcázni, azt a látszatot keltve, hogy eme destruktív tetteik valójában jótettek, és az áldozatok valamint az egész emberiség érdekeit szolgálták.

A bűnbakról szóló történet a Leviticusban, az Ószövetség Mózes III. könyveként ismert részében található. Ennek a könyvnek a címe a Léviták egyházi szolgálatáról. De megtalálható a Talmudban, a Yoma könyvében is. Az engesztelés napján a zsidók kiválasztanak két kecskét, az egyiket azért, hogy feláldozzák Istennek a templomban, a másikat azért, hogy elüldözzék a vadonban Azazelhez. Ez az a démon, akihez a bűnbak elvitte Izrael bűneit a pusztába Jom Kippur napján, azaz az engesztelés napján, amely a zsidó év legszentebb napja. Az ókorban a főpap csak ezen a napon lépett be a Szentek-Szentjébe. A kabalisták szerint a bakkal a Sátánt vesztegették meg, hogy elhallgattassa vádaskodásait a mennyei bíróságon. A pusztába küldött bakra ráhelyezték a zsidók valamennyi bűnét, és ily módon megszabadulhattak az érte járó bűntetéstől. Jézus Krisztusról szóló keresztény tanítás szerint ő Isten báránya, aki magára vette a bűnös emberiség bűneit, és azért halt meg a keresztfán, hogy a bűnös emberek elnyerhessék a bűnbocsánatot. Jézus idején a zsidó templomokban gyakorolt engesztelési rituálé fokozatosan veszített jelentőségéből, pontosan úgy, ahogyan azt az Ótestamentum Dániel próféta könyvében meg van jövendölve. 40 évre rá a rómaiak lerombolták a zsidó templomot. A keresztények hite szerint Jézus kereszthalálával a zsidó rituális áldozatok véget értek. Úgy gondolják, hogy a zsidóknak nem kellene újjáépíteni a templomot, és nem kell újra elkezdeniük az állat áldozatokat, mert ezek tulajdonképpen megszentségtelenítenék Jézus kereszthalálát. A keresztények szerint Isten királysága spirituális, lelki jellegű, nem evilági. Ezzel szemben a zsidók azt hiszik, hogy Isten királysága a földön valósul meg, és a zsidók annak egyedüli polgárai, és az ő Istenük királyságának a központja a földi Jeruzsálem.

A zsidóvallás törzsi Istenének testileg kiválasztott népe van. Ezzel szemben a keresztények Istene univerzális, és bárki Isten választott népéhez tartozhat, aki betartja parancsolatait, az a lelki Izraelhez tartozhat. Jézus hangsúlyozta, hogy az ő birodalma nem e világról való, és annak fővárosa nem a földi Jeruzsálem, hanem a mennyei Jeruzsálem.

Bjerknes szerint a szervezett zsidóság a XIX. század második felében és a XX. század elején bűnbaknak tekintette Oroszország cárját, mindazok miatt a bűnök miatt, amelyeket az Oroszországban élő zsidónép ellen elkövettek. Bjerknes azonban úgy interpretálja történelmet, hogy számos esetben maguk a zsidók idéztek elő feszültségeket azért, hogy lejárassák a cárt saját népe szemében. Ez lehetővé tette, hogy szembeállítsák az orosz népet az orosz kormánnyal, amely kétségbeesve védekezett Oroszország fennmaradásáért. Az 1905-ös hatalomátvételi kísérlet is a háttérhatalom irányítása alatt állt. Figyelemreméltó, hogy a zsidó újságok milyen büszkék voltak erre a hatalomátvételi kísérletre. A „The Maccabean of London” című folyóirat 1905. novemberi számában olvasható a 250. oldalon „Egy zsidó forradalom” (A Jewish Revolution) című cikkben a következő:

„A forradalom Oroszországban zsidó forradalom, egy válság a zsidó történelemben. Azért zsidó forradalom, mert Oroszország az otthona a világ zsidósága mintegy felének, és a despotikus kormányzat megbuktatása bizonyára nagyon fontos befolyást gyakorol majd az ott élő milliók sorsára, és azokra a tízezrekre, akik a közelmúltban emigráltak más országokba. A forradalom Oroszországban zsidó forradalom azért is, mert a zsidók a legaktívabb forradalmárok a cári birodalomban.”

Bjerknes könyvének 97. oldalán arról ír, hogy előfordultak esetek, hogy rasszista zsidók szerveztek meg bénító erejű és önpusztító sztrájkokat, és a pogromokban is közvetve közreműködtek. Ezután a nemzetközi zsidó sajtó elítélte a cárt, őt téve felelőssé azokért a nyomorúságokért, amelyeket a háttérből zsidók okoztak zsidóknak és nem-zsidóknak az Orosz Birodalomban. Azok a zsidó pénzemberek, akik Rothschild-ház számára dolgoztak, segítették elő a japán-orosz háborút. Bőségesen finanszírozták Japánt, Oroszországot pedig megakadályozták a szükséges pénzforrások megszerzésében. Ugyancsak a nemzetközi pénzhatalom finanszírozta a destruktív forradalmárokat azért, hogy társadalmi nyugtalanságot szítsanak. Az így okozott szenvedésekért a cárt tették felelőssé. A nemzetközi pénzhatalom hozzájárult az orosz nép önpusztításához, és elősegítette a kormányzásnak, az ország függetlenségének, szuverenitásának és mindenek előtt orosz államkincstár vagyonának az átadását a zsidó irányítás alatt álló nemzetközi pénzhatalom számára. Ezután kerülhetett sor arra, hogy zsidó bolsevikok szláv keresztények millióit küldjék a halálba, amely természetesen nem kapott megfelelő nyilvánosságot az ugyancsak zsidó ellenőrzés alatt álló nemzetközi sajtóban.

Bjerknes ezt azzal folytatja, hogy cionista zsidó körök támogatták Hitler hatalomra kerülését, amelyre több okuk is volt. Az egyik ilyen ok az volt, hogy elősegítsék a németországi zsidók áttelepülését Palesztinába. Mi itt csak utalunk arra, amit a „Pénz diktatúrája” című könyvünkben közzétettünk, hogy Hrisztyíán Georgijevics Rakovszkij, Szovjet-Ukrajna első elnöke, magasrangú trockista bolsevik vezető, miként magyarázta el kihallgatóinak már 1938 januárjában: miért érdeke a nemzetközi pénzhatalomnak egy átmeneti együttműködés Hitler és Sztálin között, majd pedig egy háború Németország és Szovjetunió között. A világtörténelemnek ezt a háborúját a kényszerítő helyzetek mesteri kialakításával végső soron a nemzetközi pénzkartell felső irányítói tartották kézben, és az ő stratégiájuk valósult meg. Ennek a háborúnak azonban nemcsak keresztények tízmilliói, de zsidók milliói is áldozatul estek.

Bjerknes ezután azt fejtegeti, hogy a cionista zsidó pénzhatalom helyezte a Fehér Házba a jelenlegi amerikai elnököt, George W. Bush-t is. Az általuk irányított kormányzat taszította az Egyesült Államokat a folyamatos eladósodás, és a szüntelen háborúskodás állapotába. Most ugyanezek a körök Busht, és a keresztény kormányzatot teszik felelőssé. A nemzetközi pénzhatalom a szükségtelen háborúk révén fokozatosan gyöngíti és felszámolja a nem-zsidó kormányokat. E mögött az a szándék is meghúzódik, hogy a háborúban kimerült népek és kormányaik így könnyebben vállalják fel az egy központból irányított új világrendet, amelyet egyértelműen a szupergazdag zsidó bankárdinasztiákból álló nemzetközi pénzkartell vezetői irányítanak.

A bűnbakkeresés és bűnbakállítás az álcázásnak és a színlelésnek olyan hagyományos módszere, amely mélyen beépült a zsidó hagyományokba. Napjainkban van egy másik sikeres módszer is a nem-zsidó társadalmak és vallási felekezetek meggyöngítésére. Ez az egyre erősödő keresztény-cionista mozgalom, amelyet gyakran titkos-zsidók finanszíroznak, és amely mozgalomnak az a célja, hogy tömeges katasztrófák bekövetkezésében reménykedve felgyorsítsák Jézus második eljövetelét, és az igazak üdvözülését. A cionista zsidók terjesztették el a menybe való elragadtatás (a ’rapture’) mitológiáját, mert ez elősegítheti azokat a háborúkat, amelyekre még a teljes hatalomátvételükhöz, és a pénzuralmi világállam létrehozásához szükség van. Minderről szó szerint ezt írja Bjerknes:

„Kriptozsidók, cionista zsidók, és Izraelt mindenek elé helyező áruló ügynökök behatoltak a tömegtájékoztatásba, és a világ valamennyi kormányába. Szándékosan készítik elő a harmadik, de már nukleáris világháborút, abban a hamis reményben, hogy az elpusztítja a gójokat, és csak az „igaznak bizonyult” zsidókat hagyja életben a messiási „végidők” alatt. A világ népeinek lépniük kell, hogy megvédjék magukat attól a népirtástól, amelyet a rasszista zsidók 2500 éve terveznek ellenük, és amelyet most már keresztül kell vinniük, miután létrejött a Zsidó Királyság Palesztinában. Nem függhetünk a kormány vagy a tömegtájékoztatás segítségétől. Mindkettőt korrumpálta a zsidó befolyás. Zsidó bankároké a világ vagyonának a többsége, övéké a tömegtájékoztatás, könnyedén tudják ellenőrizni a közvéleményt, és elősegíteni a háborúkat és forradalmakat a nem zsidók egymás ellen való uszításával.

Mindez részét képezi egy nagyobb tervnek, amelynek célja beteljesíteni a zsidó próféciákat olyan politikai akciók segítségével, amelyek lejáratják a gój kormányokat és vallásokat, továbbá elősegítik azt a zsidó mítoszt, hogy a zsidóság teljesen ártatlan, és magas erkölcsiséggel bír” – írja Bjerknes, majd rátérve a terrorizmus problematikájára így folytatja:

„Ahogyan a cionista zsidók aláásták a német társadalmat a kripto-zsidó vezetők révén, akik az antiszemitizmus programjával kerültek hatalomra, hasonlóan módon a cionista zsidók ássák alá a mohamedán nemzeteket kripto-zsidó vezetők és zsidó megbízottak útján, akik ugyancsak anticionista programmal kerültek hatalomra. A zsidók szándékosan követnek el terrorista cselekményeket más zsidókkal szemben, amelyekért aztán a nem-zsidókat teszik felelőssé, hogy így hozzák létre az ellenségeskedés és a bizalmatlanság légkörét, ahol a rasszista zsidók hamisan igényt tarthatnak az erkölcsi fensőbbségre, és büntetlenül kifejezhetik meggyőző bizonyíték nélküli gyűlöletüket és hamis vádaskodásaikat más embertársaikkal szemben. A zsidók terrorista cselekményeket követnek el különböző mohamedán szekták ellen azért, hogy mesterségesen hozzanak létre vallási viszályokat és megosztottságot a mohamedán népek között. A zsidók hamis zászló alatt hajtanak végre terrorista cselekményeket azért, hogy ürügyet találjanak az emberi jogoknak a megtagadására, és Amerika gyors bolsevizálására, amely napjainkban van folyamatban.”

Bjerknes ezután a török népre és az örmény holokausztra tér rá:

„Hasonló módon a zsidók bűnbaknak tették meg a török népet az örmények sérelmére elkövetett népirtásért, amelyeket a zsidók terveltek ki, finanszíroztak és valósítottak meg. Az örmények zsidó tömeggyilkosságáról nem számol be a zsidó ellenőrzés alatt álló tömegtájékoztatás, amely ma a török kormány, a török nép, az iszlám lejáratására törekszik, és a törökök, valamint a mohamedán hitűek nyakába varrja a keresztény örmények zsidó népirtását.

A zsidó vezetők ma kísérletet tesznek szövetségesüknek, a baleknak tekintett kurdoknak a bevonására egy nagyobb háborúba Törökországban, Szíriában, Irakban és Iránban, amely majd elvezet a harmadik világháborúhoz, és az ’Armageddoni’ csatához, amelyet a Sabbatai Zevi-től származó zsidó-kultusz akar szándékosan előidézni a föld elpusztítására, és Isten buzdítására, hogy teremtsen ’új mennyet’ és ’új földet’, amelyet kizárólag faj-hű zsidók népesítenek be.”

Bjerknes ezúttal is gondosan felsorolja azokat a forrásokat, amelyekre támaszkodva megfogalmazta véleményét. (Zohar, Volume 1, 28a-b, Isaiah 11:4; 42:1; 65:9, 17; 66:12, 22. Jeremiás 33:15-16. Ezékiel 36:26)

Az első világháború végén a háttérhatalom hamisan ígérte meg az örményeknek és a kurdoknak, hogy olyan területekhez juthatnak, ahol megalakíthatják saját független nemzetállamukat. Akkor a kurdokat használták egyik eszközként az örmények eltávolítására. A zsidók ma azt ígérik a kurdoknak, hogy megalakíthatják a független Kurdisztánt, ha segítik a harmadik világháborúval kapcsolatos erőfeszítéseiket.

Hadbírósági felelősségre-vonás az örmény népirtásért

Az 1919 és 1920-ban lefolytatott rendkívüli bírósági tárgyaláson, Máltán, amelyen távollétében ítélkeztek Ismail Enver pasa, Jemal pasa és Talaat pasa felett, az volt a fő vádpont, hogy egy Különleges Szervezet, amelyet a török Behaeddin Shakirorvos vezetett, kezdeményezte és irányította az örmények elleni népirtást. Ahogyan a hasonló genocídiumok esetében is történt, nemcsak az erre a célra kijelölt szervezetek és személyek vettek részt a népirtásban, hanem mások is, köztük még más kisebbségek is, mint például a kurdok. Jelenleg ők alkotják Anatóliában a még megmaradt nagyobb létszámú nem török közösséget.

A CUP (Unió és Haladás Bizottsága) feloszlatására hadbírósági tárgyalások lefolytatásával került sor. 1918 októberében a központi hatalmak katonai helyzete megingott, és az általuk elfoglalt katonai területek sem voltak többé tarthatóak. Törökországban a kormány lemondott. Az ország irányítását Damad Ferid pasa, az új nagyvezír vette át. Ő volt az, aki a fegyverszünetet megkötötte még 1918. október végén. A CUP helyzete tarthatatlanná vált, és legfőbb irányítói három napra rá elmenekültek.

A brit erők a Török Birodalom számos területét megszállva tartották, és főmegbízottjukon keresztül követelték, hogy a CUP vezetőségének azokat a tagjait, akik nem menekültek el, állítsák bíróság elé. Ezt a követelést tartalmazta a Sevresi Szerződés is, amely formálisan is véget vetett az ellenségeskedésnek az Antant szövetségesek és Török Birodalom között. Az angolok elszállítottak hatvan török vezetőt, akiket felelőssé tettek a máltai vérengzésekért, és a bírósági eljárást is ezen a brit gyarmaton akarták lefolytatni. Az új kormány több mint száz CUP-vezetőt és katonatisztet letartóztatott. 1919 áprilisában meg is kezdődtek a bírósági tárgyalások. A bírósági eljárás eredményeként Mehmed Kemalt április 10-én fel is akasztották. Mehmed Kemalt, aki nem rokona Mustafa Kemalnak, mint az Ankarai tartomány kormányzóját felelősség terhelte a tartományban élő örmények tömeges legyilkolásáért.

A német romboló hajón elmenekült Ismail Enver és Mehmed Talaat pasa, valamint munkatársaik felett távollétükben ítélkeztek a hadbíróságok. Az egyik vádpont szerint politikájukkal mérhetetlen kárt okoztak Törökországnak, a másik vádpont pedig az volt, hogy részt vettek a birodalom keresztényvallású alattvalóinak a tömeges legyilkolásában. A hadbíróságok elsősorban a győztes szövetséges hatalmak követelésére alakultak meg. Mindenek előtt az örmény népirtás felelőseit kellett megbüntetniük. 1915. május 24-én a szövetséges kormányok figyelmeztették a Magas Portát, hogy személyesen az ottomán kormány tagjait teszik felelőssé a népirtásért. A figyelmeztetés célja az volt, hogy a népirtás elkövetőinek a megbüntetése elősegítheti kedvezőbb feltételek kiszabását a béketárgyalásokon.

A háború idején elkészült szövetséges tervek szerint az Ottomán Birodalmat fel kell darabolni. Az 1915. március 18-i isztambuli (konstantinápolyi) megállapodás értelmében Oroszország kapta volna meg Konstantinápolyt és Trácia egyes részeit, valamint az ázsiai Törökország szomszédos területeit is. A Sykes-Picot megállapodásértelmében, amit Oroszország is ratifikált, az ázsiai Törökország nagy része Franciaország, Oroszország és Nagy-Britannia fennhatósága alá kerül. A törököket érthetően aggodalommal töltötte el ez az 1915 márciusában megkötött megállapodás, és úgy döntöttek, hogy együttműködve a szövetségesekkel, elkövetnek mindent a területi veszteség csökkentésére. Egyidejűleg kampányba fogtak, hogy meggyőzzék a világot: Az Ifjú Törökök a felelősek az elkövetett bűncselekményekért. Ennek a kampánynak az volt az üzenete, hogy mohamedánok és örmények egyaránt sokat szenvedtek az Ifjú Törökök uralma alatt. Damad Ferid nagyvezír a párizsi békekonferencián azzal érvelt: az Ifjú Törökök a felelősek, hogy a Török Birodalom Németország oldalán lépett be a háborúba, és a keresztények elleni atrocitásokat elkövették.

A széleskörű propagandakampány ellenére a török lakosság csak nagyon kismértékben támogatta a bírósági eljárásokat. Amikor pedig Mehmed Kemalkormányzót kivégezték, hatalmas tömegtüntetésre került sor, amelyet a CUP-hoz közel álló személyek szerveztek. Sok örmény is szkepticizmusának adott hangot arra hivatkozva, hogy a török kormány csak az európai közvéleményt akarja megtéveszteni. Smirna (a mai Izmir) görög megszállása a hazafias érzések kitöréséhez vezetett.Mustafa Kemal vezetésével létrejött egy erős nacionalista mozgalom, amely aztán megdöntötte a szultán kormányát Isztambulban (Konstantinápolyban). Mustafa Kemal követői kezdettől fogva bírálták a szultánt, amiért megalázó módon alávetette magát a szövetségesek akaratának, és egyre hangosabban hirdették, hogy a bírósági eljárások valójában az Ottomán Birodalom felosztására készült tervek végrehajtását készítik elő. A görög csapatok által elkövetett kilengések Smirnában büntetlenek maradtak, miközben a szövetségesek kikényszerítették az Ifjú Török vezetők elleni büntetőeljárásokat.

A szövetségesek 1920. március 16-án megszállták Konstantinápolyt (Isztambult). Tovább gyengítette az ottomán kormány helyzetét az 1920. augusztus 10-én aláírt Sevresi Szerződés, amely mint már utaltunk rá, nemzetközi bíróság elé kívánta állítani a bűnös török politikusokat. Ezek a hadbírósági tárgyalások végül is 1922. március 28-án befejeződtek. Egy évre rá általános amnesztia következett, és így a még őrizetben tartott személyeket szabadon bocsátották.

Ki volt Mustafa Kemal Atatürk?

Az eddigiekből láthatjuk, hogy a törökországi eseményeket több szálon is a háttérhatalom és tehetséges helyi képviselői mozgatták. Eddig azonban még kevés szó esett arról, hogy kik is voltak a nemzetek feletti háttérhatalom transznacionális hálózatának a helyi szövetségesei. Hillel Halkin izraeli újságíró, akinek az írásai rendszeresen megjelennek az amerikai Commentary című havi lapban, valamint aJerusalem Post című izraeli és a New York Sun c. New Yorki napi lapban, 1994. január 28-án figyelemreméltó írást tett közzé az egyik New Yorki zsidó újságban, aForwardban.

Halkin ebben arról számol be, hogy Mustafa Kemal, aki felvette „A Törökök Atyja”,Atatürk nevet, és akinek Törökország szinte minden nagyobb városának a főterén ott állnak a szobrai, zsidó származású volt. A hivatalos életrajzírók műveikben ezt nem említik. Egyedül az izraeli Entsiklopedia-ha-Ivrit közli az Atatürk címszó alatt, hogyMustafa Kemal Atatürk (1881-1938) török tábornok és államférfi a modern török állam megalapítója. Mustafa Kemal Szalonikiben született egy vámtisztviselő gyermekeként, de apját már kisgyermek korában elveszítette. Széleskörben elterjedt, de nincs bizonyíték rá, hogy családja a Dönmeh-hez tartozott. A Dönmeh a Sabbateanus közösségnek az egyik szektája volt. Török zsidók, akik török neveket vettek fel, és a nyilvánosság előtt mohamedánként viselkedtek, titokban Sabbateai Zevi-nek a követői voltak, és az ő tanításainak megfelelően imádkoztak, és végezték rituáléikat.

Maga Mustafa Kemal azt állította magáról életrajzírója szerint, hogy az apja liberális nézeteket vallott, és meglehetősen ellenségesen viszonyult a valláshoz, inkább a nyugati eszméknek a követője volt. Azt szerette volna, ha fia világi iskolába megy, ahol nem tanítják a Koránt, és a tananyag a modern tudományos ismereteken alapul. Ebben a lelkiismereti kérdésben az apja egy kis trükkhöz folyamodott, mert először teljesítette anyjának az óhaját, és a kis Mustafát egy iszlám iskolába íratta be az iszlám szertartások szerint. Hat hónap után azonban kivette őt ebből az iskolából, és egy idős tudós az európai ismeretek felhasználásával készítette fel. Ebbe anyja beletörődött, mert az ő óhaja is teljesült. Számára az iszlám szertartás különleges fontossággal bírt.

Mustafa Kemal apja ezek szerint tipikus Dönmeh módra viselkedett. Kifelé betartotta az iszlám szabályokat, miközben belülről másként érzett és gondolkodott. Mustafa Kemal anyja a Szaloniki környéki hegyekből származott. Apja származásáról maga Atatürk is csak keveset szól, és ezt azzal indokolja, hogy egy olyan kevert lakosságú vidéken, nem volt nagyon szokás a családfáknak a részletes számontartása. Halkin ez után rátér arra, hogy kezébe került Itamar-Ben-Avi-nak (aki az új héber nyelv egyik megteremtője Eliezer Ben-Yehuda-nak a fia) a könyve. Ben-Avi volt az, aki a családban kezdettől az ősi héber nyelvet használta, később héber nyelvű újságíró és kiadó lett. Nos, Ben-Avi írja, hogy 1911-ben egy őszi napon bement Jeruzsálemben a Kamenitz Hotelba. Ekkor megkérdezte tőle a szálloda tulajdonosa: Látja ön ott azt a török katonatisztet, amint a sarokban ül és egy üveg rizspálinkát iszik? Ő a török hadsereg egyik legfontosabb tisztje. Hogy hívják? Kérdezte Ben-Avi. Mustafa Kemal, hangzott a válasz, majd a vendég azt is hozzátette, hogy szeretne megismerkedni vele. Ben-Avi arról számol be, hogy kétszer is találkozott Mustafa Kemallal, aki ekkor még nem viselte az Atatürk nevet. Mindketten franciául társalogtak, és elsősorban az Ottomán Birodalom helyzetét vitatták meg. Már az első találkozón Kemal ezt közölte vendégével:

„Sabbateai Zevi leszármazottja vagyok – ténylegesen már nem zsidó, de az önök eme prófétájának lelkes csodálója. Véleményem szerint ebben az országban minden zsidó jól tenné, ha csatlakozna ehhez a táborhoz.”

 Második találkozójukra tíz nappal később került sor ugyanebben a szállodában, és a beszélgetés során Mustafa Kemal így szólt:

„Otthon van egy héber nyelvű bibliám, amit Velencében nyomtak. Meglehetősen régi, és emlékszem, hogy apám egy karaita tanárhoz vitt, aki megtanított engem olvasni. Még mindig emlékszem néhány szavára.” Ekkor szünetet tartott, majd megszólalt „Shema Yisra’el, Adonai Elohenu, Adonai Ehad!”. Ben-Avi ekkor közölte, hogy „Kapitány, ez a mi legfontosabb imádságunk.” Mire Mustafa Kemal csak annyit jegyzett meg, miközben újratöltötte mindkettőjük poharát, hogy „nekem is ez a titkos imádságom, kedves uram”.

Az a valószínű, hogy Mustafa Kemal ezúttal a "titkos imádság" kifejezést szószerint értette. Ugyanis a Dönmeh ezoterikus imádságai között, amire a tudósok akkor derítettek fényt, amikor 1935-ben Jeruzsálemben az ottani nemzeti könyvtárba került egy könyv. Ez tartalmazta azt a hitvallást, hogy: „Sabbateai Zevi és nem más az igazi Messiás. Hald ó Izrael! Haljad Urunk, az Urunk a mi Istenünk, az Egy Isten!”.

Kétségtelen ebből a hitvallásból, hogy Mustafa Kemal a „Shema” (a júdaizmus egyik legszentebb imája) szavaira emlékezett, amely eddigi tudomásunk szerint az egyedüli alkalom volt egész felnőtt életében, hogy betekintést engedett ebbe a legmélyebb titkába. Mindezt tette egy fiatal zsidó újságíró számára, akivel alkoholos állapotban beszélgetett Jeruzsálemben. Ez tíz évvel azt megelőzően történt, hogy átvette a török hadsereg irányítását, az első világháborúban elszenvedett vereség után, majd visszaverte a benyomuló görögöket, és megalapította a Szekuláris Török Köztársaságot, egy világi államot, amelyben az iszlámot elválasztották az államtól, és a mohamedán vallást bekényszerítették a mecsetekbe.

Mustafa Kemal Atatürknek jó oka volt arra, hogy elhallgassa a Dönmeh-hez való tartozását és igazi származását. A Dönmeh tagjai mintegy 15 ezer főt számláltak, egymás között házasodtak, és nagyrészt Szaloniki környékén éltek az első világháború kitörésének idején. Mind a hithű mohamedánok, mind a hithű zsidók eretneknek tekintették és lenézték őket a náluk megengedett kicsapongó szexuális életmód miatt. Mindez nem tekinthető előnyösnek egy ambiciózus török katonatiszt számára. Több más bizonyíték arra enged következtetni, hogy Atatürk ugyan a Dönmeh befolyása alatt állt, és annak a központjában nőtt fel, de későbbi karrierje során már nem tekintette magát Sabbateai Zevi követőjének.

Mustafa Kemal Atatürk és az örmény népirtás

Mustafa Kemal Atatürk a világi (szekuláris) török állam, a Török Köztársaság megalapítója és egyben az örmény népirtás beteljesítője. Kemal a török hadsereg tisztjeként védelmezte Gallipolit 1915-ben és 1916-ban, és legyőzte a szövetségesek előnyomulását a Dardanellákon keresztül. Az Antant erők célja az volt, hogy az Ottomán Birodalmat gyorsan felbomlasztva kikapcsolják az első világháborúból. Mustafa Kemal - mint már utaltunk rá - kezdettől fogva támogatta a CUP-ot (Unió és Haladás Bizottságát), és egészen 1919-ig távol tartotta magát a politikától. Ekkor szervezte meg a török nemzeti mozgalmat abból a célból, hogy kiűzze a Török Birodalomból az Antant szövetségeseket, akik az ország fontos stratégiai részeit megszállták annak háborús veresége nyomán. Kemal főhadiszállását Ankarában hozta létre, amnesztiában részesítette a CUP tagjait, akik ezután csatlakoztak mozgalmához. Az Ottomán Birodalom maradék hadseregét újjászervezte, és a többi fegyveres alakulatot is integrálta az irányítása alatt álló haderőbe.

Mustafa Kemal először fegyveres erőivel a franciák ellen fordult Ciliciában, egy örmények által lakott földközi-tengeri tartományban, amely fatális következményekkel járt az örmények számára. A szövetségesek bátorították az örményeket, és védelmet ígértek nekik 1919-ben, ha visszatérnek szülőföldjükre Cilicia városaiba. A kemálista egységek 1920 januárjában nagy erejű támadást intéztek Marash városa ellen, majd ezt követően óriási mészárlást hajtottak végre az örmények körében. Ez volt a kezdete ezen a vidéken a még megmaradt örmény lakosság teljes kiirtásának. A Hajen örmény lakói a végsőkig ellenálltak, és hét hónapi küzdelem után, csak 1920 októberében tudták leverni őket. A felgyújtott és teljesen leégett városból mintegy ötszáz túlélőnek sikerült elmenekülnie. Amikor a franciák formálisan is hozzájárultak 1921 októberében Cilicia tartomány kiürítéséhez, az összeomlás egyben egy második deportációt jelentett a térségben élő maradék örmény lakosság számára. Közben a török nacionalista erők támadást indítottak az Örmény Köztársaság ellen is. Az ankarai kormánytól kapott titkos utasításokat végrehajtva folytatták az örmények és Örményország fizikai megsemmisítését.  Kiazim Karabekir tábornok elfoglalta Örménia területének felét 1920 novemberében, miközben a bolsevik vörös hadsereg egységei északról megszállták és szovjetizálták Örményország többi részét. Ekkor ismételten szuronyokkal űzték ki az örményeket. Kars városát és környékét, pedig a törökök szállták meg, és Törökországhoz csatolták.

Az örmények Anatóliából való eltávolításának utolsó szakasza az volt, amikor Izmirből, az egykori Szmirnából, a kemálista csapatok kiűzték a görög hadsereget, és a várost elfoglalták 1922 szeptemberében. Hamarosan hatalmas tűz pusztította el a keresztények által lakott városrészt, köztük az örmények által lakott városnegyedet is. A polgári lakosság a tengerpartra tódult, és hajókon elmenekült, hátrahagyva mindenét. Az örményeknek ezzel az exodusával Anatólia nyugati részéből Mustafa Kemal és csapatai befejezték mindazt, amit Talaat és Enver pasa megkezdett 1915-ben, vagyis teljes mértékben eltávolították az örmény lakosságot Anatóliából. Ezzel egyben véget vetettek az örmények politikai törekvéseinek, hogy önálló államot alakíthassanak a Kaukázustól délre. A görögök elűzésével csaknem teljessé vált Kis Ázsiának az eltörökösítése és iszlámizálása.

A török szuverenitás Anatóliában történt helyreállításával Mustafa Kemal az Oszmán Birodalom törökök által lakott maradékából megpróbált egy modern államot létrehozni. 1923-ban ő lett az újonnan kikiáltott Török Köztársaság megbízott elnöke, és nyomban mélyreható reformokat hajtott végre. A társadalom és az állam nyugati mintára történő átszervezésével szétválasztotta az iszlámot az államtól, és a nyugati szekuláris értékrendszert megpróbálta ötvözni a török nacionalizmussal. Egy szekuláris török nemzetállam létrehozása volt a célja. Ennek érdekében modernizálta a török nyelvet is, és bevezette a latin-betűs írást a hagyományos arab írásrendszer helyébe. A török nagy-nemzetgyűlés 1934-ben érdemei elismeréseként felruházta az Atatürk névvel, amelynek jelentése: „A Törökök Atyja”. Kemal saját történelmi teljesítményének a megfelelő értékelését is szem előtt tartva létrehozta a Török Történelmi Társaságot, amelynek fő feladata az állam hivatalos történelmének a gondozása volt.

1936 elején Kemal erőteljes nyomást gyakorolt a franciákra, hogy Iskenderun szandzsákot, a Földközi-tenger partján lévő területet, amely francia közigazgatás alatt állt, adják át Törökországnak. Az egyre feszültebbé váló európai helyzet miatt is Párizs engedett Kemal Atatürk követelésének, és így ez a terület is török fennhatóság alá került, amikor a török csapatok oda bevonultak. Mustafa Kemál ezt a területet is Törökországhoz kívánta csatolni, de 1938. november 10-én meghalt. 1939-ben került sor erről a török fennhatóság alá került területről az örmények végső távozására. Az örmények exodusa Törökországból ezzel befejeződött. Mintegy 23 ezer örmény élt a franciák által felkínált lehetőséggel, és Szíriába valamint Libanonba távozott, mert féltek egy újabb üldözéstől.

Örmények és Örményország a zsidó történetírásban

Örményország történelmileg jóval nagyobb területre terjedt ki, mint a jelenlegi örmény állam. A történelmi Örményország méretei jelentősen változtak a különböző történelmi időszakokban. Az eredeti Örményország területének nagyobb része ma Törökországhoz tartozik, s rajta főleg kurdok élnek. A VII. században, amikor az arabok meghódították azt a területet, amit örmény tartománynak neveztek, akkor még a Kaukázuson túli területek egészét felölelte. Hozzátartozott Barda, amely ma Azerbajdzsánban található, és ahol az örmény tartomány kormányzóinak a központja volt, valamint Grúzia fővárosa, Tbilisi. Az egykori kazárokat is egyes források örmény eredetűnek tekintik. A XIII-tól a XIV. századig a Krím-félszigetet és a tőle keletre lévő területeket a nyugati szerzők Kazáriaként tartották számon. Az örmény szerzők viszont Tengermelléki Örményországnak nevezik ezt a területet. Örményországhoz azonban különböző korokban Anatólia nagy része is hozzátartozott, mégpedig a szíriai-mezopotámiai útvonalon fekvő városok, úgymint Haran, Edessa, Nisibis és környéke.

A zsidó irodalomban Örményországot kapcsolatba hozták a bibliai Askenázzal. Az örményeket askenázi nemzetként említik. Mózes I. Könyve, a Genezis, vagyis Teremtés Könyve, úgy említi a leszármazási vonalat ismertető részében, mint azt a népet, amely a Volgától nyugatra élt. A zsidó szóhasználatban Askenázt gyakran azonosítják az örménységgel és Örményországgal. Vannak olyan rabbinikus szerzők, akik Örményországot az uzokkal kapcsolják össze. Az uzok földjén élt Edom leánya. A bizánci források a zsidókat gyakran az örményekhez, mint amalekitákhoz sorolják. Az az elgondolás, hogy Kazária eredetileg Amalek volt, hozzájárult ahhoz a feltételezéshez, hogy a kazár-zsidók Simeonnak a leszármazottjai.

(Az Amalekiták Transz-Jordánia déli részének őslakói. A Kánaántól délre fekvő területeken és a Sínai félszigeten éltek. Állandó háborúban álltak a zsidókkal, mígnem Saul, a zsidóállam királya szét nem szórta őket. Az amalekiek nomád törzsszövetsége alkalmilag rabló hadjáratokat vezetett Dél-Palesztinába. Ezért lett Izrael ellensége. A bibliai hagyomány ennek az ősi ellenségeskedésnek a kezdetét, az amalekiek és Izrael összeütközésben látja az Egyiptomból való kivonuláskor. Saul és Dávid azonban megtöri hatalmukat.)

Örményországot továbbá még a bibliai Togarmahhal is azonosították. Az örmény hagyományban ez az eredettörténet rivalizált azzal az elmélettel, amely az askenázi származást hirdette. A Genezisben az Ararát elnevezés emlékeztet Urartu Örmény királyságra, amely a Van Tónál feküdt. Az örmény nép létezését már időszámításunk előtt 521-től kezdődően számon tartják. Mind Örményországnak, mind Júdeának az uralkodója volt például Nagy Sándor. Őt hadvezére, Szeleukosz követte, aki az Indiától a Földközi-tengerig terjedő birodalmat alapított, és utódai voltak ennek a birodalomnak az uralkodói, akiket szeleukidáknak neveztek. Az ókori ÖrményországII. Tigranes uralkodása alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor is elfoglalta Szíriát, és csak a római támadás akadályozta meg további terjeszkedését időszámításunk előtt 69-ben.

A középkori Örményország keresztény feudális hercegségekből állt, amelyek csaknem mindig valamely nagyobb ország vazallusai voltak. Az örmény keresztények elutasították a bizánci ortodox egyház hegemóniáját. Az egyik örmény dinasztia, aBagratid, egyenesen a bibliai Dávid király leszármazottjának tekintette magát. Nekik sikerült helyreállítaniuk az örmény királyságot, amely azonban 1045-ben a mohamedán hódítók kezére jutott. A dinasztia azonban Grúziában 1801-ig fennmaradt, és megőrizte az izraeli eredet hagyományát, az ortodox keresztény területen. Az örmény királyság bukásával sok örmény Cilíciában, azaz Bizánc kisázsiai tartományában telepedett le. Így jött létre a Kis Örmény Királyság, amely a latin Jeruzsálemi Királyság szövetségese volt egészen 1375-ig.

Az örmény diaszpóra nagyon hasonlít a világszerte szétszórtan élő zsidó közösségekhez. Mindkét nép elveszítette saját államát, és a befogadó országokban urbanizálódott. Hasonló átalakuláson mentek át, miközben az örmények megtanulták a kereskedelmet, sajátos jogosítványokat szereztek maguknak, és autonóm közösségi szervezeteket hoztak létre.  Hasonlít az is, ahogy küzdeniük kellett a beolvadás ellen, megőrizve kulturális azonosságukat. Egyes területeken, így például Ukrajnában, az örményeket a zsidókhoz hasonlóan felelőssé tették a helyi kerekedők és iparosok háttérbeszorításáért, a gazdasági versenyben alkalmazott módszereikért.

Máig tartó vita az örmény holokausztról

2007. augusztusában a B’nai B’rith által irányított Anti-Defamation League, ADL (Rágalmazás Elleni Liga) leváltotta az Egyesült Államok New England nevű térségében működő szervezetének az igazgatóját, Andrew H. Tarsy-t. A konfliktus az örmény holokauszt kapcsán éleződött ki. Az ADL helyi vezetése támogatta azt, hogy az amerikai törvényhozás, a Kongresszus elismerje, hogy genocídiumnak tekinthető másfél millió örménynek a megölése az első világháború idején. Az ADL hivatalos vezetése, köztük Abraham H. Foxman, ellenezte az örmény népirtás hivatalos amerikai elismerését, mert úgy gondolták, hogy ez sérti annak a Törökországnak az érdekeit, amely viszont szorosan együttműködik Izraellel, és annak egyik legfőbb szövetségese.

Az amerikai zsidó szervezetek a mai napig megosztottak ebben a kérdésben, mert Washingtonban a legkülönfélébb politikaformáló csoportok vitába keveredtek abban a kérdésben, hogy vajon a Kongresszusnak hivatalosan is el kell-e ismernie azt, hogy a másfél millió örménynek a legyilkolása, illetve halálba kergetése népirtásnak minősül-e vagy sem. A török kormány dollármilliókat költött arra, és minden követ megmozgatott, hogy egy ilyen határozatra ne kerüljön sor. Ankarának azonban sikerült kampányához megnyerni magának az ADL-t, az egyik legbefolyásosabb amerikai zsidó szervezetet. Itt most nem a tudósok által már alaposan feltárt tényekről van szó. A történelemtudomány képviselői már megegyeztek abban, hogy az örmények ellen hajtották végre a XX. század első népirtását. Az ADL azzal kampányolt, hogy Törökország, mint a NATO tagja, az Egyesült Államok és Izrael barátja, azok közé a mohamedán lakosságú országok közé tartozik, amelyeknek a rendszere demokratikus. Törökország világi államként fellép az iszlám szélsőségesek ellen, és ezért rendkívül kényes helyzetben lévő állam.

Jerevánban, Örményország fővárosában, 2007. augusztusában először publikálták azokat a fotókat, amelyek hű képet adnak arról, hogy mi is történt 1915-ben Erzerum városa közelében, ahonnan az örmények halálmenete elindult. Ebből az elűzött tömegből senki nem maradt életben. A férfiak többségét agyonlőtték, a gyermekeket, pedig halálra éheztették vagy a betegség ölte meg őket. A fiatal asszonyokat csaknem mind megerőszakolták, az idősebbeket halálra verték, és a csecsemők az útszélen haltak meg. A deportált örményekről készült képek természetesen gyenge minőségűek, de hitelesen és cáfolhatatlanul informálnak. ADeutsche Bank archívumaiból származnak. Ez a német pénzintézet finanszírozta a török vasúti hálózat kiépítését és fenntartását. Olyan vasúti szerelvényekről is van fénykép, ahol egy-egy tehervagonba 90 örményt zsúfoltak össze. Ugyanez volt az átlag a nácik által útnak indított szerelvényeknél, amelyekkel a kelet-európai haláltáborokba szállították a foglyokat, akiknek a többsége zsidó származású volt.

Az elmúlt évszázad első holokausztja – ezt a kifejezést először Winston Churchillhasználta az örmény népirtással kapcsolatosan, jóval azt megelőzően, hogy sor került több millió zsidó meggyilkolására a nácik részéről – ugyanolyan kemény történelmi tény, mint a zsidó holokauszt, mégis a hivatalos Törökország a mai napig tagadja ezeket a tényeket. A törökök által gyakorolt terror valódi célja az örmény nép elűzése és megsemmisítése volt. De még a mai Törökország is hivatalosan az örmények áttelepítéséről beszél, ragaszkodva ahhoz, hogy az Enver pasa által vezetett CUP valódi célja ez volt. A német nemzetiszocialisták is zsidók áttelepítéséről beszéltek, miközben a haláltáborokba szállították őket.

1915. szeptember 15-én Talaat pasa a CUP kormány belügyminisztere, táviratot küldött a ma Szíriához tartozó Aleppo városba, amely szerint a városban élő több tízezer örményt teljesen el kell pusztítani. „Létezésüknek véget kell vetni bármilyen tragikus intézkedést kell is alkalmazni, nem lehet tekintettel lenni sem korukra, sem nemükre vagy bármiféle lelkiismereti szempontra” - hangzott Talaat távirata. Ezek a szavak is egybecsengenek azokkal, amelyeket az SS főnöke, Himmler küldött a fronton bevetett SS egységek vezetőihez 1941-ben. Természetesen török tudósok is vannak, akik dokumentumokkal támasztják alá a népirtás tényét. Az egyik ilyen történész,Taner Akcam, a török állami archívumokban sok olyan dokumentumot talált, ahol az egyes török tisztek kétféle dokumentumot is készítettek az általuk kiadott parancsokról, és továbbított távirataikról. Az egyikben elrendelik az örmények megsemmisítését, a másikban, pedig az írják elő, hogy kellő védelemben kell részesíteni őket, és az élelmiszert is biztosítani kell számukra az áttelepítés során. Hasonló módon jártak el a nácik is, amikor a genfi Vöröskereszt központot rendszeresen biztosították a zsidókkal való megfelelő bánásmódról, miközben tömegesen küldték a halálba őket.

Bjerknes örmény bírálata

Khatchig Mouradian libanoni örmény író, fordító és újságíró, aki a Bejrútban megjelenő Aztag nevű napilapot szerkesztette, és jelenleg Bostonban él, és az„Armenian weekly” című hetilap szerkesztője. 2007. november 30-án cikket közölt „Are Armenians Angry at Jews?” (Haragszanak-e az örmények a zsidókra?) címmel aJewcy (www.jewcy.com) nevű amerikai honlapon. Ebben megemlíti, hogy gyakran kap hívásokat újságíróktól, akik az örmény közösség jövőjéről kérdezik. Gyakori kérdés az, hogy az „Anti-Defamation League”, ADL (Rágalmazás elleni liga) magatartása káros-e az örmény és zsidó közösségek viszonyára. Ezekre Mouradian határozott nemmel válaszolt. Igaz, hogy az örmény közösséget aggasztja, hogy a tekintélyes zsidó polgárjogi szervezet támogatja Törökországnak azt a kampányát, amely tagadja az örmény népirtást, ugyanakkor az örmények tudatában vannak annak, hogy számos zsidó amerikai író, blogger és aktivista bírálja az ADL képmutatását. Az örmények azzal is tisztában vannak, hogy a XX. században nem volt hiány olyan tisztességes zsidókban és becsületes személyiségekben, akik szót emeltek az örmény népirtás ellen. Mouradian ezzel kapcsolatban Henry Morgenthau-ra hivatkozik, aki a népirtás idején Törökországba akkreditált amerikai nagykövet volt. Az Ifjú Török kormányban ekkor Talaat pasa volt a népirtás egyik irányítója. Amikor Talaat pasa azzal érvelt, hogy Morgenthau, mint zsidó, miért emel kifogást a keresztényekkel szemben tanúsított atrocitásokért, Morgenthau így válaszolt:

„Ön úgy tűnik, nincs tisztában azzal, hogy én itt nem zsidóként, hanem amerikai nagykövetként szólok. Országomban több mint 97 millió keresztény él, és kevesebb mint 3 millió zsidó. Ezért, mint nagykövet, én 97%-ig keresztény vagyok. De nem ez a mondanivalóm lényege. Nem valamilyen faj vagy vallás nevében fordulok önhöz, hanem mint emberi lény. Ön többször is elmondta nekem, hogy Törökországot a modern haladó világ részévé kívánják tenni. Az a mód, ahogyan önök az örményekkel bánnak, nem segíti elő ennek a törekvésnek a megvalósítását; ez visszaveti önöket az elmaradott reakciós népek csoportjába.”

Mouradian hivatkozik Franz Werfel-re, az ausztriai zsidó íróra is, aki 1933-ban világhírre tett szert „Die vierzig Tage des Musa Daghs” (Musa Dagh negyven napja) című regényével, amelyet eredetileg németül írt, és később angolul is megjelent „The Forty Days of Musa Dagh” címmel. A regény cselekménye a Musa Dagh-ban élő örmények hősies védekezéséről szól az örmény népirtás idején, 1915-ben. Werfel azt követően határozta el ennek a regénynek a megírását, miután megismerte a menekült örmény gyerekek életét 1929-ben, Damaszkuszban. Nem tudhatta ekkor, hogy regénye klasszikussá válik, és örmények egész nemzedékeit bátorítja, mert modellként szolgált saját népének, a zsidó népnek arra, hogy miként kell ellenállnia a holokauszt idején.Yair Auron, a Tel Aviv-i Héber Egyetem tanára, ezzel kapcsolatban a következőket állapította meg:

„Musa Dagh védelmének a története valóban követendő példává vált a földalatti harcot folytatók számára, olyan mintává, amit utánozhattak. Ők (a zsidó ifjúsági mozgalmak) saját sorsukat az örményekével azonosították. Mindkét esetben gyilkos hatalmak esküdtek össze teljes közösségek felszámolására, fizikai megsemmisítésükre. Mindkét esetben az ellenállás egyrészt a halál vállalását és a nemzeti becsület védelmét jelentette, másrészt, pedig azt az esélyt, hogy egyénekként és nemzetként is megmaradhassanak.”

Mouradian harmadikként Raphael Lemkin, lengyel zsidóra hivatkozik, aki a genocídium (népirtás) fogalmát használta 1944-ben az örmények megsemmisítésére az ottomán törökök által 1915-ben, valamint a zsidók megsemmisítésére a második világháború alatt. Lemkin fáradságot nem ismerve harcolt azért, hogy az ENSZ fogadjon el törvényt a népirtás megelőzéséről, és bűncselekményként történő megbüntetéséről. Az ENSZ közgyűlése 1948. december 9-én fogadta el a genocídiumról szóló konvenciót. Lemkin, akinek 49 hozzátartozója pusztult el a holokausztban, ezt írta:

„Az örmény férfiak, asszonyok és gyerekek szenvedése, akiket beledobtak az Eufrátesz folyóba, vagy legyilkoltak, amikor a szíriai sivatagon keresztül meneteltek Der-el-Zor felé, előkészítette az utat az ENSZ népirtásról szóló konvenciójának az elfogadásához.”

Lemkin szerint egy millió örmény halt meg, és azt a nemzetközi jogszabályt, amelyet a népek gyilkosai ellen hoztak, az ő vérükkel írták, az  ő szenvedéseik szellemében.

Mouradian részletesen ismertetett írását azzal fejezte be, hogy ma is számos zsidó író és közéleti aktivista halad Morgenthau, Welfer és Lemkin nyomdokain, s az idő be fogja bizonyítani, hogy ők őszintén harcolnak az antiszemitizmus, a faji megkülönböztetés és a korláttolt bigottság ellen. Mouradian szerint ezek az igazságos és becsületes zsidók erősebbnek bizonyulnak, mint a Foxmanok, utalva Abe Foxman-ra aki az ADL országos igazgatója és elnöke.

A Rágalmazás Elleni Liga egy olyan szervezet, írja Mouradian 2008. május 1-jénwww.thejewishadvocate.com internetes újságban, amely fáradhatatlanul szót emelt és fellépett a holokauszt tagadás ellen, valamint a népirtás ellen Kelet-Európától Darfurig. Ez az ADL ugyanakkor folyamatosan kétértelműen nyilatkozik az örmény népirtásról, és ellenzi, hogy a Kongresszus (amerikai törvényhozás) jogszabályban erősítse meg ezt a történelmi tényt. Abraham Foxman, amikor szembesült ezzel a kérdéssel, levelet írtTayyip Erdogan török miniszterelnöknek, sajnálatát fejezve ki. Számos zsidó szervezet, tudós, újságíró, közéleti aktivista, élesen bírálta az ADL képmutatását.

2008. február 12-én a www.hyetert.com internetes újságban Mouradian beszámol arról, hogy fentebb ismertetett, november 30-i írására rendkívül sok észrevételt és választ kapott. Közülük csak eggyel kíván részletesen foglalkozni, amely arról panaszkodik, hogy az örmény olvasók hozzászólásai rendkívül naivak, és a bonyolult kérdést végtelenül leegyszerűsítik, s ezért értéktelenek. Eszerint, a hozzászóló szerint a zsidó részvétel az örmény népirtásban bonyolult, mélyreható és döbbenetes. Ez a hozzászóló azt tanácsolta Mouradian-nak, hogy olvassa el Christopher J. Bjerknes„The Jewis Genocide of Armenian Christians”, vagyis ebben az írásban is részletesen ismertetett könyvét. Ez a hozzászóló arra késztette Mouradiant, hogy foglalkozzon azzal az összeesküvési elmélettel, amely nemzedékről nemzedékre átörökítve él tovább, és amelyet egyes örmények is magukévá tettek, legalábbis az utóbbi évtizedekben ez tapasztalható. Az elmélet röviden így foglalható össze:

„Az Ottomán Birodalomban élő örmények megsemmisítésére vonatkozó tervet zsidók, cionisták és szabadkőművesek eszelték ki és hajtották végre. Akar erre bizonyítékot? A Committee of Union and Progress (CUP) számos vezetője, akik elkövették a genocídiumot, iszlámra áttért zsidók voltak (a török elnevezés, amelyet velük kapcsolatban használtak Dönmeh) és szabadkőművesek. Azok, akik így érvelnek, természetesen felsorolnak számos okot, amely arra késztethette a zsidókat, hogy megsemmisítsék az örményeket, kezdve a féltékenységtől (például az örmények még a zsidóknál is sikeresebb kereskedők voltak) a nagyobb geopolitikai összefüggésekig, időnként a világuralom megszerzését is tartalmazva.  Ez az összeesküvési elmélet egybeolvad egy hasonló elmélettel, amely egyes arab körökben elfogadott, hogy az Ifjú Török forradalom 1908-ban II. Abdul Hamid ottomán szultán ellen szintén zsidó és szabadkőműves összeesküvés volt, mert a szultán hevesen ellenezte a zsidók letelepedését Palesztinában, miközben az Ifjú Törökök állítólag több hajlandóságot mutattak a cionista tervek végrehajtására.

Az örmény népirtással foglalkozó hivatásos történészek közül senki nem veszi komolyan ezt az összeesküvési elméletet, ugyanakkor nincs külön tudományos elemzése annak, amely feltárná ezek eredetét és tartós fennmaradásának okait. Ez elősegíti, hogy ez az elmélet továbbéljen az örmény közélet perifériáin. Az igazság az, hogy az Ottomán Birodalom összeomlóban volt. A törökök hatalmas területeket veszítettek el Európában, miközben Oroszország keletről fenyegette a birodalmat. Ilyen feltételek mellett Anatólia, amelyet örmények százezrei több ezer év óta az otthonuknak tekintettek, Törökország központi részévé – életbevágó térségévé – vált, amelyet meg kellett tisztítaniuk az örményektől. Törökország az első világháborút használta az örmények megsemmisítésének az álcázására. Ez volt a XX. század első nagy népirtása. Történészek és genocídiumkutatók tucatjai vizsgáltak meg levéltári dokumentumokat, és tárták fel, hogy miért és hogyan került sor az örmény népirtásra.

Valamennyi dokumentáció és kutatási eredmény sem tudta elérni, hogy Törökország ne indítson többmilliárd dollár nagyságrendű kampányt a népirtás tagadására. Nem volt képes megakadályozni olyan államokat, mint például az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Izrael és olyan szervezeteket, mint az ADL, hogy támogassák Törökország tagadó álláspontját, és minden bizonnyal nem képesek leállítani az összeesküvési elméleteket, hogy „alternatív” magyarázatokat találjanak az örmény népirtás miértjeire és hogyanjaira. Ugyanakkor szégyen, amikor egyszerű örmények, zsidók és törökök – tudatlanságból, kényelemből vagy nyereségvágyból – készek elfogadni a törökállam vagy az antiszemita összeesküvési elméletgyártók hazugságait. Ez az, amikor szerepünk a közvélemény tájékoztatásában fontossá válik, még akkor is, ha egyesek azt „zsidó-talpak nyalásának” vagy „Foxman fenékbe-rúgásának” tekintik.”

Bjerknes válasza Mouradian-nak

Bjerknes szerint a „sárdobáló K. Mouradian összeesküvési elmélete az, hogy a történelmi események valahogyan átalakulnak ’antiszemita fabrikációkká’ (kitalációkká D. J.).” Mouradian azért nevezi őt „antiszemitának”, mert felsorolja azokat a vitathatatlan történelmi tényeket, amelyek bizonyítják, hogy az Ifjú Török mozgalom vezetői zsidók voltak. Mouradian – folytatja Bjerknes – nem foglalkozik az általa felsorolt tényekkel, nem is tesz kísérletet a megcáfolásukra. Ehelyett rosszindulatú befeketítéssel a személyét támadja meg a http://www.jewishracism.com internetes blogon közzétett írásában.

Bjerknes felteszi a kérdést: Mouradian miért nem vesz tudomást az általa részletesen dokumentált tényekről? Miért érzi kötelességének, hogy személyes támadást intézzen ellene, ahelyett hogy a releváns kérdésekkel érdemben foglalkozna? Bjerknes arra is emlékeztet, hogy ő korábban közvetlenül is ráirányította Mouradian figyelmét ezekre a történelmi tényekre. Mouradian azonban nem hajlandó velük foglalkozni. Ehelyett gátlástalanul sértegeti, s rontja a hírnevét, amiért kimerte mondani az igazságot.

Bjerknes úgy gondolja, hogy van egy örmény kisebbség, amely csatlakozni kíván a világ zsidóságához, hogy közösen leplezzék a zsidóság meghatározó szerepét az örmény népirtásban. Azt remélik, hogy a zsidók cserébe támogatják majd az örmény népirtás hivatalos elismerését, amely hozzásegítheti őket a jóvátételhez Törökország részéről, valamint kikényszerítheti a Sevresi Szerződés-ben foglaltaknak, valamint más nemzetközi kötelezettségeknek a teljesítését. Bjerknes hatékonyabb stratégiának tekinti annak a nyílt feltárását, hogy a zsidóság miért ellenzi a népirtás tényének az elismerését? Meg kell követelni tőlük a választ az örmény népirtásban való zsidó részvételre vonatkozó konkrét kérdésekre. Egy ilyen egyenes stratégia megnehezítené a zsidók számra, hogy akadályozzák az örmény népirtás elismerését, könnyebben megnyitná az utat nemcsak Törökország, de a zsidóság részéről is a jóvátétel irányába.

Bjerknes ezután hosszan idéz az általa felkutatott és publikált dokumentumokból, majd rátér arra, hogy ő is arra a véleményre jutott, és ezt meg is írta: sok zsidó fogja támogatni az örményeket. Azt is előre jelezte, hogy ezek közül a zsidók közül számos őszintén fog segíteni, míg mások a mohamedánokra hárítják át a felelősséget, akiket a cionista zsidók felhasználtak az örmény népirtáshoz, amelyet ők kreáltak azért, hogy egy újabb háborút szítsanak az iszlám ellen. Bjerknes emlékeztet arra, hogy előrejelzései helyesnek bizonyultak.

Abe Foxman nemcsak a maga, de az ADL, mint zsidó szervezet nevében is, továbbá az AIPAC (Amarican Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) és számos egyéb zsidó szervezet ellen is fellépett, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa (törvényhozása) ne ismerje el az örmény népirtást. Izrael, a „Zsidó Állam”, amely arab földön fekszik, s amely az örmény keresztények zsidók általi népirtása következtében szabadult fel, hivatalosan tagadja a genocídiumot, és elutasítja annak elismerését és elítélését. Nem csupán arról van szó, hogy néhány zsidó ellenezte az elismerést, hanem olyan tekintélyes és befolyásos személyiségek is ezt tették, mint Shimon Peres, Tzipi Livni, George W. Bush, Rahm Emanuel, Jane Harman, Madeleine Albright, William Cohen, Charles Krauthammer. Ami még nagyobb súllyal nyom a latba az az, hogy a világ zsidósága nemzetközileg megszervezett kampányt folytatott az örmény genocídium elismerése ellen. Ezt a kampányt a „Zsidó Állam” legfelsőbb vezetői irányították, amely állam maga is gyakorolja az apartheidet. Részt vettek továbbá ebben a kampányban zsidók, cionista nem-zsidók, valamint maga az amerikai kormány. Az örmény népirtás tényét természetesen tagadja Törökországban a Dönmeh, amely ma is létezik, valamint más török zsidók is.

Ezt követően Bjerknes ismét szembesíti Mouradian-t a bizonyított történelmi tényekkel, majd felteszi ezzel kapcsolatos kérdéseit:

1.      Szaloniki a forradalmi Dönmeh, valamint a többi zsidó és forradalmi tevékenység melegágya volt.

2.      Az „Ifjú Törökök” vezetői a „The Committee of Union and Progress”-ben, a CUP-ban (Az Unió és a Haladás Bizottságában) zsidók vagy kripto-zsidók és szabadkőművesek voltak, s sokan közülük Szalonikiből jöttek. Az „Ifjú Törökök” zsidó vagy kripto-zsidó vezetői közé tartoztak (és nem csupán ők) a következő személyek: Emmanual Carasso, Djavid Bey, Mustafa Kemal „Atatürk” és Dr. Nazim.

3.      A CUP összeesküvést szervezett az Ottomán Birodalom szultánjának a megbuktatására, és a hatalom megragadására a Birodalomban. Ezt az államcsínyt a szabadkőműves páholyokban tervezték meg. Ők toboroztak összeesküvőket a szabadkőművességbe, és vezetőik a szabadkőművességből jöttek.

4.      A júdaizmus tartalmazza az „amalekitákra” vonatkozó zsidó mítoszt. A zsidóvallás megparancsolja a zsidóknak, hogy semmisítsék meg az „amalekitákat”. A jelenkori zsidóság az Ottomán Birodalomban az örményekre hivatkozott, mint az „amalekitákra”, és már hosszúideje létező hit a zsidóságon belül, hogy az örmények az „amalekiták”. Azok a parancsok, amelyeket a zsidó és kripto-zsidó vezetők, Talaat pasa és dr. Nazim adtak ki az örmények megsemmisítésére, tükrözik a zsidó vallási előírásokat az örmények, férfiak, nők és gyermekek kiírtására.

5.      A cionista zsidók meg akarták szerezni Palesztinát az Ottomán Birodalomtól. II. Abdul Hamid szultán ezt nem akarta átengedni nekik, és az arabok sem voltak hajlandóak feladni otthonaikat harc nélkül. A cionista zsidók azzal számoltak, hogy fel kell darabolniuk az Ottomán Birodalmat azért, hogy megszerezhessék Palesztinát és átadhassák a zsidóságnak.

6.      1911-ben a londoni Times levelezői arra kérték a világ zsidóságát, hogy nyújtsanak segítséget a keresztények zsidók által irányított irtásának a leállításához az Ottomán Birodalomban. A mocskolódó Khatchig Mouradian-hoz hasonlóan a zsidó vezetők azzal vádolták azokat, kik elmondták az igazat az örmény genocídiumban játszott zsidó szerepről, hogy zsidógyűlölők. 1911-ben a vezető zsidók bizonyítható hazugságokkal és szándékos hamisításokkal hárították el a Times-ban megjelent tiszteletteljes kéréseket, hogy mentsék meg az örményeket a zsidóktól. 1915-ben az „Ifjú Törökök” zsidó és kripto-zsidó vezetői megsemmisítettek 1,5 millió örményt, amely olyan cselekmény volt, amelyet a nyugati zsidóság 1911-ben udvarias kéréssel akart megelőzni. Ily módon az örmény népirtás bűnének a felelősségét áthárította nemcsak a törökökre, a kurdokra, az örmény kollaboránsokra, a zsidó pénzemberekre, a szaloniki zsidókra és kripto-zsidókra, de a világ zsidóságának az egészére is.

Bjerknes olyan kérdésekkel fejezi be Mouradian cikkének bírálatát, hogy vajon be tudja-e azonosítani az Ifjú Törökök finanszírozóit és vezetőit, valamint etnikai és vallási hovatartozásukat? Tud-e Mouradian valamilyen magyarázatot adni arra, hogy ezek a vezetők miért határozták el a népirtás elkövetését az örmények sérelmére? Van-e olyan mohamedán mítosz, amely arról szól, hogy az örményeket ki kell irtani? Miért maradtak a zsidók nagyrészt sértetlenek, miközben az örmények százezrével haltak meg az Ifjú Törökök kormányzása alatt? Tudatában van-e Mouradian annak, hogy az irányítást végző zsidók ugyanazt a magatartást tanúsították a Bibliából ismert történetekben is, mint amilyet az örmény népirtás idején tanúsítottak? Vajon nem-e a zsidó (bolsevik) Lázár Kaganovics volt az, aki az ukránok sérelmére követte el a népirtást a szörnyűséges Holodomor idején? (Az ukrán nép millióinak a mesterségesen éhhalálba kergetéséről van szó a sztálini diktatúra idején.)

Vajon kötelező erkölcsi parancs-e az vagy se, hogy beazonosítsuk a népirtás megtervezőinek és véghezvivőinek etnikai hovatartozását, vallási indíttatását, azért, hogy megelőzhessük a jövőbeni népirtásokat, és megbüntessük a genocídiumok elkövetőit?  Helyén való-e beazonosítani az örmény népirtásban résztvevő török mohamedánokat törökként és mohamedánként? Miért vannak azok a zsidók – akik állítólag segítették az örményeket – konkrétan és feltűnő módon, mint zsidók beazonosítva? Nem kellene-e tehát azokat a zsidókat is, akik viszont véghezvitték az örmény népirtást, ugyanilyen konkrétan és egyértelműen, mint zsidókat beazonosítani? Ha nem kellene, akkor pedig miért nem?

Van-e kapcsolat az örmény és a zsidó holokauszt között?

Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy az örmény népirtást megelőzően több cionista vezető biztosította az örmények képviselőit, hogy bizonyos atrocitásokat érdemes elviselni az örmény népnek, mert hosszútávon ez elősegítheti nagy Örményország létrehozását. Az érvelés logikája az volt, hogy a genocídiumot elkövető Ottomán Birodalom és kormányzata magára vonja a nyugati nagyhatalmak neheztelését, és ez elősegítheti az Ottomán Birodalom bukását, és annak romjain már megvalósulhat az örmény nép évezredes vágya, egy független Örményország létrehozása. A cionista vezetők motívumai is pragmatikusnak tűnnek, hiszen ha az Ottomán Birodalom felbomlik, akkor Palesztina megszabadul a török uralomtól, és megnyílik az út a cionista háttérhatalom által irányított Nagy-Britannia és Franciaország előrenyomulására, és így megvalósulhat az ugyancsak évezredes cél: a zsidó nép visszatérhet Palesztinába, megalakíthatja saját államát, és újra felépítheti templomát.

Érdemes figyelmesen elolvasni Henry Makownak a http://henrymakow.comhonlapon közzétett, 2002. december 9-én kelt írását, amely a „Zionism: Compulsory Suicide for Jews” (Cionizmus: Kötelező öngyilkosság a zsidók számára) címmel olvasható. Ebben a zsidó származású szerző, akinek a nagyszülei a holokauszt áldozataiként vesztették életüket, azzal indítja írását, hogy 1940. november 25-én a zsidó menekülteket szállító hajó felrobbant és elsüllyedt Palesztina partjainál. 252-en meghaltak. A Haganah nevű cionista szervezet azt állította, hogy a hajó utasai a brit magatartás elleni tiltakozásként, amiért London elutasította Palesztinába való kivándorlásukat, követték el öngyilkosságukat. Nem voltak hajlandóak Mauritiusba utazni, inkább felrobbantották a hajót. 1958-ban Moshe Sharett, korábbi izraeli miniszterelnök, az áldozatokra emlékezve kijelentette: „Néha fel kell áldozni a keveseket, hogy a sokakat meg lehessen menteni.”

Makow tényként állapítja meg, hogy a holokauszt idején - a cionista politika szerint - a zsidó életnek nem volt értéke, hacsak nem segítette elő Izrael létrehozásának az ügyét. Ezt Yitzhak Greenbaum, a Zsidó Ügynökség Megmentési Bizottságának az elnöke, így fogalmazta meg: „Egy kecske Izraelben többet ér, mint az egész diaszpóra.” Moshe Shonfeld rabbi azzal vádolta a cionistákat, hogy közvetlenül és közvetve is, együttműködtek a nácikkal az európai zsidók lemészárlásában. „Holocaust Victims Accuse” (Vádolnak a holokauszt áldozatai) című, 1977-ben publikált könyvében, Shonfeld háborús bűnösöknek nevezi a cionistákat, akik megszerezték maguknak a zsidó nép vezetését, visszaéltek a bizalmával, és pusztulásukat követően, pedig, kisajátították maguknak a halálukból származó erkölcsi tőkét. Többek között ezt a megállapítást teszi: „Nem a múlté az a cionista megközelítés, miszerint a zsidó vér az a kenőolaj, amelyre a zsidó állam kerekeinek szüksége van. Ez a szemlélet a mai napig működik.”

Makow ezután négy érvet is ismertet Shonfeld rabbi könyvéből. Miközben az európai zsidók halálos veszedelemben voltak, az amerikai cionista vezetők szándékosan provokálták, és dühítették Hitlert. 1933-ban világszintű bojkottot indítottak be a náci Németország termékeivel szemben. Dieter von Wissliczeny, Eichmann egyik segítőtársa, mondta el Weissmandl rabbinak, hogy 1941-ben Hitler dührohamot kapott, amikor a cionista Stephen Wise rabbi Amerikában az egész zsidó nép nevében ’hadat üzent’ Németországnak. Ekkor mondta azt, hogy ’Most aztán elpusztítom őket’. 1942 januárjában került sor a Wannsee-i Konferenciára, ahol is a „végső megoldás”-ra vonatkozó döntés megszületett.

Shonfeld másodikként arra hívja fel a figyelmet, hogy a nácik választották ki a cionista aktivistákat a „Judenrat”, azaz a Zsidó Tanács irányítására, és a zsidó rendfenntartó rendőröket vagy kápókat. Shonfeld szerint a nácik megtalálták bennük azt, amit vártak tőlük, lojális és engedelmes kiszolgálókat, akik pénz- és hatalomvágyuk miatt a pusztulásba vezették a zsidókat. A cionisták gyakran olyan értelmiségiek voltak, akik kegyetlenebbnek bizonyultak, mint a nácik, és eltitkolták a rabszállító vonatok végső rendeltetési helyét. Szemben a szekuláris cionistákkal, az ortodox zsidó rabbik elutasították az együttműködést, és osztoztak mindvégig népük sorsában, állapítja meg Shonfeld.

Harmadikként arra hívja fel a figyelmet, hogy a cionisták számos esetben elgáncsolták az ellenállás megszervezését, a zsidók válságdíjjal való kimenekítését és segélyezését. Így például ellenezték, hogy Vlagyimir Jabotinszkij még a háború előtt felfegyverezze a zsidókat. Akadályozták az amerikai ortodox zsidókat abban, hogy élelmiszercsomagokat küldjenek a gettókba, ahol a gyermekhalandóság 60%-ot ért el. Elgáncsolták a brit parlament kezdeményezését, hogy menekülteket küldjenek Mauritiusba, és azt követelték, hogy e helyett Palesztinába vándoroljanak ki. Megakadályozták az Amerikai Kongresszusnak egy hasonló kezdeményezését, ugyanakkor mindent elkövettek a fiatal cionisták megmentése érdekében. Végül arról ír Shonfeld, hogy Weissmandel rabbi Szlovákiából térképeket továbbított Auschwitzról, és arra kérte a zsidó vezetőket, hogy gyakoroljanak nyomást a szövetségesekre a lágerekbe vezető vasútvonalak és a krematóriumok bombázása érdekében. A zsidó vezetők azonban kitértek ez elől, mert titkos politikájuk az volt, hogy megsemmisítsék a nem-cionista zsidókat. Amikor a nácik felismerték, hogy a halálvonatokat és haláltáborokat a szövetségesek nem támadják, akkor ipari termelésüket ezekre a területekre koncentrálták.

Shonfeld és Makow nem azért emeli ezt ki, hogy a nácikat feloldja a felelősség alól. Az azonban lényeges, hogy a holokausztot meg lehetett volna előzni, vagy legalábbis enyhíteni lehetett volna a következményeit, ha a cionista vezetés ezt akarta volna. De nyilvánvalóan nem akarta.

Ezután Makow kísérletet tesz a cionizmus eredetének a bemutatására. A Rothschild-házzal bennfentes kapcsolatokat ápoló Cecil Rhodes, akiről később elnevezték Észak- és Dél-Rhodesiát, 1891-ben létrehozta „Round Table” (Kerekasztal) elnevezésű titkos társaságot, amelynek a célja az volt, hogy megszerezze a világ feletti hegemóniát a „Bank of England” és pénzügyi hálózata részvénytulajdonosainak. Ezek a nagyravágyó pénzarisztokraták, élükön a Rothschildokkal, felismerték, hogy az ellenőrzésük alá kell vonni a világot, hogy biztosítsák a maguk számára a pénzelőállítás már megszerzett monopóliumát, és ennek segítségével az ellenőrzésük alatt tarthassák a világ erőforrásait. Ez a pénzügyi közösség ellenőrzi az amerikai Federal Reserve rendszert, valamint a többi fontosabb központi bankot.

A szabadkőművesség hatékonyan segítette ennek az érdekcsoportnak a tevékenységét. Ez a nagy múltú zárt társaság legfelső szintjein a kereszténység elpusztítását, Lucifer imádatát, és a jeruzsálemi pogány templom újjáépítését szorgalmazza. Az emberiség többségét „haszontalan kenyérpusztítónak” tekintik, és kezdeményezői voltak az eugenikának, vagyis annak a fajelméleten alapuló áltudománynak, amely a magasabbrendű emberi fajokról, és ezek kitenyészthetőségéről szól. A cél a világ lakosságának a jelentékeny csökkentése az alacsonyabbrendű emberek kiselejtezésével. A nem-cionista zsidók végleges megsemmisítése ebben az angol mozgalomban gyökerezett, – állapítja meg Makow.

Az első cionista kongresszusra 1897-ben, Bázelban került sor. Alapítója, Herzl Tivadar, 44 éves korában gyanús körülmények között halt meg 1904-ben. Ekkor a cionista mozgalom irányítását a Round Table vette át. Az volt a cél, hogy ezt a mozgalmat, valamint a kommunizmust felhasználják a világ feletti hegemónia megszerzésére vonatkozó terv végrehajtására. Figyelemreméltó történelmi tény, hogy a bolsevik hatalomátvételre és a Balfour Deklaráció kibocsátására, amely ígéretet tett  zsidó állam létrehozására Palesztinában, ugyanazon a héten került sor. A Round Table titkos társaság három világháborút tervezett meg és robbantott ki nemzetközi erőviszonyok átalakítására, az emberiség védtelenné tételére és meggyengítésére. Makow úgy véli, hogy a harmadik világháború most van kibontakozóban, amelyet ugyancsak a cionisták kezdeményeztek a mohamedánok ellen. A cionizmus célja a Közel-Kelet gyarmatosítása, az iszlám meggyöngítése, és a térségben található kőolaj és más energiahordozók ellenőrzés alá vétele. E cél érdekében Izrael jelentős anyagi támogatásban részesült és részesül. Szakértők számításai szerint az Egyesült Államok eddig 1,7 trillió dollár támogatást nyújtott Izraelnek.

Makow úgy véli, hogy Izraelnek nem sok köze van a zsidó néphez, mert a cionizmus, kommunizmus, feminizmus, nácizmus, mind ennek a világuralomra törő érdekcsoportnak az eszköze. Ezen „izmusoknak” a közös célja egy neo-feudális globális diktatúra megvalósítása. J. Edgar Hoover, az FBI egykori igazgatója, mondta: „Az ember valósággal megdermed, amikor szembe kell néznie egy ilyen hatalmas összeesküvéssel, amelynek létezését nem képes elhinni.” Makow úgy véli, hogy az izraeliek akaratlanul is „kényszeröngyilkosság” áldozataivá válnak. Az amerikaiak hamarosan ugyanerre a sorsa juthatnak. Ezt jól példázza 2001. szeptember 11-e. Az arab terrorizmust is ez az érdekcsoport támogatja. Bin Laden-nek például több mint 260 telefonhívása volt Angliába 1996 és 1998 között. A civilizációk összecsapása valójában az iszlám országok meggyöngítését és egy nyugati fogantatású globális rendőrállam létrehozását célozza.

Ez után Makow megmagyarázza, hogy mit ért „Compulsory Suicide” (kötelező, kikényszerített öngyilkosság) alatt. Ezt sátáni selejtezésként értelmezi. A cionisták és más vezetők állandó hivatkozása a „véráldozatra” az emberáldozat gyakorlatára utal.

Arra a kérdésre, hogy mindez hová vezet, Makow megállapítja, hogy a zsidók évezredek óta a Tórában foglalt isteni parancsok teljesítésének köszönhetik túlélésüket. Az elmúlt évszázadban azonban cserbenhagyták hordozható lelki otthonukat, a hitüket, és egy fizikailag létező otthonba, Izraelbe helyezték. De sajnálatos módon rászedték őket. Az izraeliek akaratlanul is egy globális ültetvény felügyelőivé váltak. Amerikai zsidók, akik vezető szerepet játszanak a tömegtájékoztatásban, nevelésben, kormányzásban és a pénzügyekben, ugyancsak ennek a folyamatnak a résztvevői, akár van tudomásuk róla, akár nincs. Magukra vállalják a valódi elkövetőktől - a világ főbb központi bankjainak a részvénytulajdonosaitól, vagyis a nemzetközi szupergazdag bankároktól - a felelősséget.

Az emberiséget a szupergazdag elit árulta el. Barry Chamis izraeli újságíró ezt így fogalmazta meg: „A leggazdagabbak magukat nevezik ki a legmagasabb állásokba. Ily módon a legpénzsóvárabb és leggátlástalanabb személyeké a vezető szerep. Eladják a lelküket - azokét is, akik felett uralkodnak - a hatalomért és érvényesülésért cserébe.”

Többszázezer Shonfeld rabbihoz hasonló ortodox zsidó mindig is jól látta a cionizmus lényegét. Ezért elutasították Izrael államot és hűek maradtak a Tórához. Makow szerint tőlük lehet várni az igazi zsidó újjászületést. A világot ma kormányzó sátánista kultusz hívei valójában gyűlölik Istent és az emberiséget is, amelyet a legszívesebben elpusztítanának. Meggyőződésük szerint a cél szentesíti az eszközt. A zsidókat is, másokhoz hasonlóan, csak ágyútölteléknek tekintik. Valamennyien a „mátrix gyermekei” vagyunk, becsapottak, félrevezetettek - vonja le Makow a következtetést -, akiket satnyává tettek és feláldoztak. Valóságunk tehát még a Mátrix című filmben ábrázolt virtuális világon is túl tesz, pedig az sem szívderítő, hiszen azt a világot szimulációval, mesterséges intelligenciával rendelkező gépek hozták létre és kibernetikusan kapcsolták hálózatára az emberek agyát.

Weissmandl rabbi a cionisták kettősmércéjéről

Azt, hogy a cionista vezetők valóban csak a cionista zsidókat tartották értékesnek, s megmentésre méltónak, Michael dov Weissmandl rabbi, a Nitra Yeshiva dékánja támasztja alá, amikor - már 1948-ban - tíz kérdést intézett a cionistákhoz. A következőkra várta a cionista vezetők válaszát:

1.                Igaz-e, hogy 1941-ben, majd 1942-ben a német Gestapó felajánlotta az európai zsidóknak Spanyolországot, mint tranzitútvonalat, ha lemondanak valamennyi vagyonukról Németországban és a megszállt Franciaországban? A feltételek a következők voltak: a) egyetlenegy deportált sem utazhat Spanyolországból Palesztinába. b) Valamennyi deportáltnak tovább kell utaznia Spanyolországból az Egyesült Államokba vagy brit gyarmatokra, és ott kell maradnia. A befogadó vízumokat a helybeli zsidóknak kell elintézniük. Végül valamennyi családért 1000 dollár váltságdíjat kell fizetni a Zsidó Ügynökségnek, amely a napi 1000 családnak a spanyol határhoz történő megérkezésekor fizetendő.

2.                Igaz-e, hogy Svájcban és Törökországban a cionista vezetők megkapták ezt az ajánlatot, annak az egyértelművé tételével, hogy a deportáltak úti célja a Gestapó és a Mufti közötti megállapodás miatt nem lehet Palesztina?

3.                Igaz-e, hogy a cionista vezetők elutasították ezt a következő magyarázattal: a) Csak Palesztina fogadható el, mint a deportáltak úti célja. b) Az európai zsidóknak bele kell egyezniük abba, hogy több szenvedésre és halálra számíthatnak, mint más nemzetek azért, hogy a győztes szövetségesek a háború végén beleegyezzenek a „Zsidó Állam” létrehozásába; c) Váltságdíjat nem fizetnek?

4.                Igaz-e, hogy a Gestapó ajánlatára ezt az elutasító választ annak a tudatában adták, hogy alternatívája a gázkamra?

5.                Igaz-e, hogy 1944-ben a magyar deportálások idején hasonló ajánlatot tettek, amivel a magyar zsidóságot meg lehetett volna menteni?

6.                Igaz-e, hogy ugyanaz a cionista hierarchia ismét elutasította ezt az ajánlatot, (miután a gázkamrák áldozatai már milliókra rúgtak)?

7.                Igaz-e, hogy a háborús öldöklés csúcspontján a brit parlament 270 tagja javasolta 500 ezer zsidó megmentését Európából és letelepítésüket a brit gyarmatokon, Németországgal folytatott diplomáciai tárgyalások részeként?

8.                Igaz-e, hogy ezt az ajánlatot elutasították a cionista vezetők azzal a megjegyzéssel, hogy „csak Palesztinába!”?

9.                Igaz-e, hogy a brit kormány vízumot adott 300 rabbinak és családjaiknak Mauritius brit gyarmatra, a Törökországon áthaladó menekülési útvonalon keresztül. A „Zsidó Ügynökség” vezetői elszabotálták ezt a tervet azzal a megállapítással, hogy a terv nem lojális Palesztinához, ennek következtében a 300 rabbit és családjait el kell gázosítani?

10.            Igaz-e, hogy a fent említett tárgyalások folyamán Chaim Weizmann, az első „zsidó államfő” kijelentette: „A zsidó nemzet legértékesebb része már Palesztinában van, és azok a zsidók, akik Palesztinán kívül élnek, nem túlságosan fontosak”? Weizman kollégája Greenbaum megerősítette ezt a kijelentést azzal a megjegyzéssel, hogy „Egy tehén Palesztinában értékesebb, mint az összes zsidó Európában”.

A cionizmus, mint összeesküvés

Henry Makow azt állítja, hogy a cionizmus valójában összeesküvés a zsidók ellen. Azért tartja szükségesnek, hogy ma is emlékeztessen a cionisták és a nácik együttműködésére, mert véleménye szerint a cionizmus olyan mozgalom, amelynek valódi célja a brit imperializmus céljainak a megvalósítása. A brit jelző alatt azonban Makow a Londonban székelő nemzetközi bankkartellt érti, amelynek a csúcsán a Rothschild-ház és a Rockefeller-ház áll. Ez a világhatalomra szert tett nemzetközi pénzügyi csoport egyik kormánynak sem felelős. Célja a világuralom megszerzése, és e cél érdekében eszközként használják a zsidókat, a zsidó népet is.

1925-ben, a Németországban élő 500 ezer zsidó túlnyomó többsége közömbös volt vagy ellenséges beállítódású volt a cionizmussal szemben. A németországi cionista mozgalomnak mindössze 9 ezer tagja volt. A Zsidó Hitű Németek Központi Uniója, amely a német zsidók többségét képviselte, aktívan részt vett a német közéletben, és fő célja az antiszemitizmus elleni küzdelem volt. A cionisták ezzel szemben kedvezően fogadták a nácik antiszemita politikáját. A nemzetiszocialistákhoz hasonlóan azt vallották, hogy egy népnek a nemzeti karakterét és sorsát alapvetően a faji jelleg határozza meg. A nácikkal közösen az volt a meggyőződésük, hogy a zsidóknak nincs jövőjük Németországban.

A cionisták nem tiltakoztak, amikor a nemzeti szocialista kormányzat eltávolított 2000 zsidó professzort és tudóst a német egyetemekről 1933-ban. A nácik ezt a tartózkodó magatartást azzal jutalmazták, hogy a cionisták akadálytalanul folytathatták tovább a tevékenységüket. Minden más zsidó és antifasiszta szervezetet viszont feloszlattak, és vezetőiket bebörtönözték. A nácik azt követelték, hogy valamennyi zsidó csatlakozzon a cionisták által vezetett „Reich Union”-hoz (Birodalmi Unióhoz), amelynek a célja az emigráció megszervezése volt. A zsidókat minden áron a cionizmushoz kívánták csatlakoztatni, akiknek meg volt engedve a nácikat is bíráló könyvek és újságok publikálása, ameddig ezek olvasói kizárólag zsidók voltak.

Az együttműködés kiterjedt a politikai és a gazdasági területre. Adolf Eichmanpéldául mezőgazdasági szakképzést nyújtó táborokat létesített Ausztriában, hogy felkészítse a fiatal zsidókat a kibucban folytatott életre. Eichmann Palesztinába is ellátogatott, ahol a cionista vezetők tájékoztatták valódi expanzionista céljaikról. Szóba került egy stratégiai szövetség létrehozása is a nemzetiszocialista Németország és a zsidó Palesztina között. Az erre vonatkozó jelentést el lehet olvasni Himmler archívumában. Ezt a kérdéskört behatóan tanulmányozta Lenni Brenner, és 2002-ben közzétette „51 Documents: Zionist Collaboration With the Nazis” (51 dokumentum: Cionista együttműködés a nácikkal) címmel.

Makow azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ez az együttműködés kiterjedt a zsidó holokausztra is, és ez lehet a magyarázat arra, amiért a legtöbb zsidó passzív beletörődéssel, minden ellenállás nélkül, fogadta sorsát. Moshe Shonfeld rabbi is megerősíti (mint már utaltunk rá), hogy a „Judenrats” (Zsidó Tanács) együttműködött a nácikkal, és félrevezette a nem-cionista zsidókat. Ennek az együttműködésnek a motívumát Makow így fogalmazta meg: „Európa nem-cionista zsidói értékesebbek voltak halottként, mint élőként a cionisták és pénzügyi szponzoraik számára. A holokauszt politikailag és erkölcsileg is hivatkozási alapot szolgáltatott a Zsidó Állam létrehozásához.”

Makow henrymakow.com internetes címen olvasható 2004. június 24-én kelt „Zionism: A Conspiracy Against Jews” (Cionizmus: Egy összeesküvés a zsidók ellen) című írásában, hogy 1919-ben Hitler hírszerzőként a német hadseregnek dolgozott, és az ellen a Német Munkáspárt ellen kémkedett, amelynek később a vezetője lett. Max Warburg, a németországi Warburg bankház vezetője, pedig a német hírszerzőszolgálat főnöke volt. Max a testvére volt Paul Warburgnak, aki a Rothschild-ház megbízásból megszervezte Amerikában a Federal Reserve System elnevezésű magántulajdonú központi bankot. Mindkét Warburg az I.G. Farben nevű világcég igazgatótanácsának is a tagja volt. Hitler karrierje elején tehát a német hírszerzésen keresztül kapcsolatban állhatott velük. Kellően bizonyított tény az, hogy Hitlert pénzügyileg támogatta a bankár oligarchia, és feltételezhető, hogy eszközként használták. Kétségtelen tény, hogy a nácik dollármilliókat kaptak New Yorkból és Londonból. Feltehető, hogy a nemzetközi pénzvilág irányítóival Hitler akkor került konfliktusba, amikor saját német pénzzel lendítette fel a német gazdaságot. A lényeg mindebből az, hogy mind a nácizmust, mind a cionizmust ugyanaz a nemzetközi bankkartell támogatta, és mindkettő olyan célokat követett, amelyek szervesen kiegészítették egymást. Az antiszemitizmus fokozódása Európában hozzájárult Izrael állam létrehozásához. Hitler a teljes zsidó vagyont elkobozhatta volna, ehelyett a Haavara Program keretében segítette Izrael Állam előkészítését. Ez a szuper gazdag nemzetközi bankárokból álló pénzkartell nem érez semmiféle megbánást vagy bűntudatot a zsidókkal szemben vagy bárkivel szemben, minthogy számára a cél szentesíti az eszközt.

A nemzetközi pénzkartell (Makow szerint „bankster” kartell) a hatalmát annak köszönheti, hogy a saját magánmonopóliumává tette világszinten a pénz kibocsátását adósság formájában. Lényegében arról van szó, hogy a levegőből tud korlátlan mennyiségben pénzt előállítani. Makow ezt úgy szemlélteti, hogy képzeljünk el valakit, aki valamennyi nemzet összes hitelkártyáját a zsebében tartja. Ha előállna egy ilyen helyzet, akkor az első késztetésünk az lenne, hogy olyan valakiknek adjunk pénzt, akik fel tudják vásárolni vele a világ értékhordozó, termelői-fizikai vagyonát a számunkra. A második kézenfekvő cél olyan totális uralmi rendszer létrehozása lenne globalizációval és világkormányzattal, amely megakadályoz minden nemzetállamot abban, hogy felléphessen ez ellen az uralmirend ellen, és megtagadhassa az adósságszolgálat teljesítését, valamint a kamatok fizetését a magánpénzmonopólium tulajdonosainak. Ahhoz, hogy egy ilyen világkormányzatot a népek elfogadjanak, meg kell gyengíteni őket. Ezért egymás ellen folytatott vég-nélküli háborúzásba  manőverezve el kell adósítani őket fegyverkezésre fordított hatalmas hitelekkel, amelyeket a nemzetközi pénzkartell nyújt a számukra.

Ezekben a háborúkban elpusztul az emberiség színe java, a maradék pedig elveszti tartását, demoralizált, dekadens, erőtlen, könnyen gyúrható tömeggé válik. Mindezt a leghatékonyabban a politikusok és a tömegtájékoztatás megvásárlásával, valamint a hírszerző szolgálatok (MI-6, CIA, Mossad) ellenőrzésével ültetik át a gyakorlatba. Ez az elmúlt háromszáz év történelmének a lényege. A „világkormányzat” máris az eladósítást használja a világ népeinek a szolgai függésben tartására. Ez a kormányzat úgy is felfogható, mint nemzetközi pénzbehajtó ügynökség. Mindezt persze a demokráciáról, a toleranciáról, az emberi jogokról, a szegénység elleni küzdelemről, és a háború megelőzéséről szóló szóvirágokkal és üres közhelyekkel leplezik.

Az Amerikai Bankárszövetség (American Banker’s Association) összefoglaló kiadványa 1924-ben így fogalmazta meg azt, ami jelenleg a világban végbemegy:

„Amikor az átlagemberek jogilag szabályozott módon elveszítik otthonukat, akkor engedelmesebbé és könnyebben kormányozhatóvá válnak egy erőskezű kormányzat számára, amelyet a vezető pénzemberek, a náluk lévő központosított gazdasági hatalommal tartanak kézben. Ezek közismert igazságok fontosabb embereink számára, akik most hozzáláttak olyan imperializmus létrehozáshoz, amely a világot kormányozza. A szavazók politikai pártrendszeren keresztüli megosztásával rá tudjuk venni őket, hogy energiáikat olyan kérdések körüli küzdelemre fecséreljék, amelyeknek nincs jelentősége.”

Makow azzal zárja fejtegetéseit, hogy a Rothschild és Rockefeller névvel fémjelzett nemzetközi bankkartell döntéshozói húzódnak meg a legtöbb politikai és kulturális világtendencia mögött, és ezek fő célja a nemzetállam elpusztítása, a valódi demokrácia, a hiteles vallás és kultúra, valamint a házasság és család intézményének az aláásása azért, hogy az emberiséget engedelmesen terelhető birkák színvonalára lehessen süllyeszteni egy világszintű totális rendszer kialakításával. A „terror elleni háború”-val új mumust hoztak létre az emberiség ijesztgetésére, s egy olyan elnyomó rendszer kialakítására, amelyet majd fel lehet használni, amikor a világ népei benyújtják a számlákat.

Makow személyes vallomással fejezi be - rövidítve ismertetett - írását: „Valamikor cionista voltam, aki hitt abban, hogy a zsidóknak az antiszemitizmus miatt van saját otthonra szükségük. Ma már tudom, hogy a történelmi ismereteink többségéhez hasonlóan, ez a szemlélet is nagyrészt mesterségesen lett kialakítva. Az antiszemitizmust az okozza, hogy sok zsidó (tudatosan vagy tudatlanul) a bankárok baljóslatú célkitűzéseit szolgálja. A cionizmus, a kommunizmus és a feminizmus csupán ennek néhány példája. A zsidók többsége ma már teljesen azonosul Izraellel, amely a Rothschildok beteges nagyravágyásának az eszköze. Ha a múlt előrejelzi a jövőt, akkor ez nem végződhet jól sem a zsidók, sem bárki más számára.”

John Rose a holokausztról

A zsidó származású John Rose, aki szociológiát tanít a londoni Metropolitan Egyetemen, a cionizmus tekintélyes kutatója és bírálója. „Israel: The Hijack State”(Izrael: Az eltérített állam) című munkájának a holokausztról szóló fejezetében írja, hogy egyetlen egy ország sem akarta befogadni a zsidókat. Németország az Európában élő zsidók többségét lágerba hurcolta és megölte. A háborúban álló szövetségesek, Nagy-Britannia, Amerika és Franciaország sem fogadta be a holokauszt tragikus sorsú túlélőit. Sztálinról pedig, aki korábban lepaktált Hitlerrel, egyre inkább bebizonyosodott, hogy titkos antiszemita maga is. Ezért a Szovjetunió nem számított valódi menedékhelynek.

1945-ben tehát sehol sem várták tárt karokkal a holokauszt túlélőit. Rose felteszi a kérdést: a szövetségesek mit tettek annak érdekében, hogy segítsenek a zsidókon? De legfőbbképpen mit tettek ennek érdekében a cionisták? A döntő az volt: mit tesz az Egyesült Államok? Amerika volt a zsidó menekültek számára az ígéret földje. Mégis az Egyesült Államok visszautasította a zsidó menekültek befogadását, és korlátozta bevándorlásukat más nemzetiségű menekültekhez hasonlóan az 1924-ben bevezetett kvótatörvény alapján.

A háború idején, amikor egyre több hír érkezett a holokausztról, az amerikai légierő nem bombázta az Auschwitzba vezető vasutakat, noha ezt kérték a zsidó vezetők. A brit kormány is hasonló álláspontra helyezkedett. 1943-ban, amikor zsidóüldözés elérte a csúcspontját, mindössze 4705 zsidó kapott bevándorlási engedélyt.

Ilyen nemzetközi háttér figyelembevételével kell feltenni a kérdést, hogy maguk a zsidó menekültek hová akartak menni? A standard cionista válasz az, hogy természetesen a zsidó nemzeti otthonba, Palesztinába. John Rose azonban kimutatja, hogy a zsidó menekültek többsége az Egyesült Államokba akart menni. Chaplain Klausner cionista szervező, az Amerikai Zsidó Kongresszushoz küldött jelentésében azt ajánlotta: kényszerítsék a zsidó menekülteket, hogy Palesztinába menjenek. Ez nem volt kivételes eset, mert a cionisták arra bátorították a nyugati szövetségeseket, hogy ne engedjék be a zsidó kivándorlókat.

1938-ban a brit kormány be akart fogadni több ezer német zsidó gyermeket. Ben-Gurion azonban ellenezte a tervet, amely túlságosan is világosan tárja fel a cionista vállalkozás motívumait. Rose idézei Ben-Gurion szavait:

„Ha tudnám, hogy lehetséges lenne valamennyi németországi gyermek megmentése, Angliába történő átköltöztetésükkel, és csak az 50%-uk jönne „Eretz Ysrael”-be („Israel”-be), akkor én a második alternatívát fogadnám el, minthogy nekünk nemcsak ezeknek a gyermekeknek az életét kell mérlegelnünk, de Izrael népe történelmére is tekintettel kell lennünk.”

Arról van tehát szó, hogy Izrael Állam létrehozása elsőbbséget élvez a zsidó életek megmentésével szemben. Ez ellentmond annak a háború után kialakított képnek, hogy Izrael a zsidók megmentője. Rose a holokauszttal kapcsolatban megemlíti, hogy a legnagyobb bűn az a magatartás, amit a cionisták tanúsítottak a nácikkal szemben.Chaim Weizmann a Cionista Világszervezet elnöke, Izrael első államelnöke, sokkal korábban kifejtett véleménye jól megvilágítja magatartását a német antiszemitizmussal szemben. Egy 1912-ben tartott berlini tanácskozáson a következőket mondta: ”Minden ország csak korlátozott számú zsidót tud befogadni, ha nem akar emésztési zavarokat a gyomrában. Németországnak már túl sok zsidója van.”

Rose azzal folytatja, hogy amikor 1933-ban Hitler hatalomra került, rájött, hogy aNémetországi Cionista Szövetség az övéhez hasonló nézeteket vall. Ez a Szövetség a következő memorandumot küldte Hitlernek, amely a náci korszakban végig meghatározta a cionisták és a náci rendszer kapcsolatát. Néhány mondatot idézünk belőle:

 „…A cionizmusnak nincsenek illúziói a zsidó problematikát illetően, amely mindenek előtt olyan abnormális foglalkozási modellben, valamint intellektuális és morális magatartásban nyilvánul meg, amely nem a saját hagyományában gyökerezik… A nemzetállamot valóban kielégítő válasz a zsidó kérdésre az lehet, ha csak azzal a zsidó mozgalommal működik együtt, amelynek célja a zsidóság társadalmi, kulturális, morális újjászületése… A nemzeti élet olyan újjászületésére van szükség a zsidó nemzeti közösség számára is, amely ma a német életben tapasztalható a keresztény és nemzeti értékekhez való ragaszkodáson keresztül. A zsidó számára a származás, a vallás, a közösségi sors és a csoport-tudat szintén meghatározó szerepet játszik életének az alakításában… Zsidó nemzetiségünk felvállalása világos és őszinte viszonyt hoz létre a német néphez, annak nemzeti és faji realitásaihoz. Pontasan azért nem óhajtjuk meghamisítani ezeket az alapokat, mert mi szintén ellenezzük a vegyesházasságot, és a zsidó csoport tisztaságát kívánjuk megőrizni… Gyakorlati célokból a cionizmus bízik abban, hogy együtt tud működni még a zsidókhoz ellenségesen viszonyuló kormányzattal is, hiszen a zsidó kérdéssel nem lehet érzelmi alapon foglalkozni, mert ez valódi probléma, amelynek megoldása valamennyi népnek az érdeke, a jelen helyzetben pedig különösen a német népnek az érdeke.”

Pontos fogalmazásra van szükség

Amikor használjuk az ilyen szavakat, hogy zsidó, zsidóság, szemitizmus és antiszemitizmus, cionizmus és anticionizmus, rendkívül fontos a fogalmak tartalmának pontos meghatározása. Ez természetesen vonatkozik a fasisztázásra, nácizásra, a különböző szélsőségességekkel való riogatásra is. A minősítgetések előtt meg kellene határozni e jelzők pontos tartalmát. Ebben az esetben már nem lehetne felelőtlenül, és következmények nélkül dobálózni ezekkel az alaptalan és gyüllölködő jelzőkkel. Ha az egyik oldal meríthet erőt a közösségi hovatartozás megéléséből, a nagyobb családban – a nemzetben – élő hagyományok ápolásából, a közösségi érdekérvényesítésből, akkor ugyanezt meg kell engedni a másik oldalnak is. A szervezettség nem lehet csak az egyik fél privilégiuma. Aki csak magának tartja fenn a szervezkedés jogát, a közösségi önkifejezés és érdekvédelem jogát, és a magukat magyarnak vallóktól ezt a saját hazájukban megtagadja, az nem magyar. Röviden: Az egyik oldalhoz tartoznak azok, akiknek nem fáj a magyarok pusztulása, közömbösek ezzel kapcsolatban, vagy egyenesen örülnek neki, a másikhoz azok tartoznak, akiknek ez fáj. Ne nevezze magát magyarnak, aki csak mocskolni, gyalázni, fasisztázni tudja azokat, akik fájdalmukat közösségben fejezik ki. Gondoljon ez az oldal arra, hogy mennyi szervezet és közösségi forma áll a rendelkezésére, hogy kulturális, történelmi hagyományait őrizhesse, vallását gyakorolhassa, érdekeit hatékonyan érvényesíthesse. S ehhez megfelelő nemzetközi kapcsolatokkal, sajtóval, vagyoni és pénzügyi háttérrel is rendelkezik, nem úgy, mint a nemzet közös vagyonától pénzügyi technikákkal megfosztott magyar társadalom többsége.

Az eddig leírtakból kiderül, hogy mennyire különböző embereket sorolunk nagyvonalú és felületes általánosításokkal azonos csoportba. Azok az embertársaink, akiket zsidóknak nevezünk, lehetnek vallásosak és tudományosan gondolkodó racionalisták, gnosztikusok vagy agnosztikusok, illetve ateisták. Ha vallásosak, akkor lehetnek ortodoxok, neológok, státus quo-k, haszidok, vagy valamelyik reformirányzathoz tartozó zsidók, és így tovább. Ez a felsorolás messze nem teljes. Ha a politikai nézetüket tekintjük, akkor lehetnek baloldaliak, jobboldaliak, cionisták, szabadkőművesek, racionalisták, pragmatikusok. Ha a zsidó hagyományt tekintjük, lehetnek, például, Tóra-követők, karaiták, talmudisták, kabalisták, és így tovább. Politikai meggyőződésük, pedig, a szabadkőművesektől a szekuláris liberálisokon, ultra-liberálisokon, neokonzervativokon keresztül a szocialistákig, szociáldemokratákig, kommunistákig, trockistákig terjedhet, felölelve a teljes politikai színképet. Ez a változatosság tükrözi annak a társadalomnak a sokrétű valóságát, amelynek a közegében élnek. Földrajzi elhelyezkedés szerint vannak keleti és nyugati zsidók. Vannak szefárdok és askenázik, és olyanok is, akiket egyik csoportba sem lehet egyértelműen besorolni.

Vannak olyan zsidók, akik ellenzik a cionizmust, és keményen bírálják Izraelt. Ezeknek egy csoportját hívják „SHIT-Jews”-nak, vagyis Self-Hating Israel-Threatening Jews-nak, azaz: öngyűlölő és Izraelt fenyegető zsidóknak. Vannak olyan zsidó származású embertársaink, akik a Zsidó Állam feltétlen hívei, azaz csak egy zsidó többségű Izraelt tudnak elképzelni Palesztinában. Ők a két állam megoldás hívei. Vannak, akik viszont egyetlen szekularizált államot képzelnek el Palesztinában, amelyben megvalósul az állam és a vallás szétválasztása, s amelynek a szekuláris alkotmánya valamennyi állampolgár számára - etnikai hovatartozásától függetlenül - biztosítja a teljes egyenjogúságot. Ahogyan a Magyarországon élő zsidó közösség is teljesen egyenjogú és az alkotmányos magyar nemzet szerves részét alkotja.

 A világban való elhelyezkedést illetően, vannak olyan zsidók, akik nem Izraelben, hanem a nagyvilág országaiban, diaszpórában élnek. Ezek is széles skálán helyezkednek el. Vannak, akik a teljes emancipáció, integráció és asszimiláció hívei, és vannak olyanok is, akik ragaszkodnak a befogadó néptől való elkülönülés valamilyen változatához, és elvetik az asszimilációt.

Magyar vonatkozásban is széles a skála, amely a Magyarországon élő zsidóktól a magyar zsidók különböző azonosulási fokozatain át a zsidó származású magyarokig terjed. Ők a teljesen asszimilálódott, érzelmileg is magyarrá lett honfitársaink. Magyarok. Azok tartoznak közéjük, akiknek már fáj a magyar nép tudatosan előidézett, és immáron feltartóztathatatlanná vált fogyása, a nemzeti vagyon megtervezett és végrehajtott elvétele, illetve beolvasztása a nemzetközi pénzügyi közösség globális részvényvagyonába; őnekik már őszintén fáj a magyar társadalom többségének elszegényedése, örökös adósság-szolgaságba süllyedése. Vannak egyre nagyobb számban olyan zsidó származású honfitársaink, akiknek nem kevésbé fáj, hogy ezt a népet a nemzetközi háttérhatalom - saját hirdetett elveinek a durva megszegésével - a trianoni országcsonkítással sújtotta, és összeszorul a szíve a többi magyar nyomorúság láttán is. Ezek nem fasisztázzák le csupán azért a másik magyar állampolgárt, mert az úgy érzi, hogy magyarnak lenni erkölcsi kötelezettség, különösen a feltartóztathatatlannak látszó nemzetpusztulás idején. Kertész Imre joggal mondta, hogy zsidónak lenni erkölcsi kötelezettség, de ez a valódi magyarokra is érvényes: Magyarnak lenni is erkölcsi kötelezettség!  Ne alkalmazzunk itt is kettősmércét.

Ezért is nem lehet pontosan meghatározni, hogy hány honfitársunk tekinthető zsidónak, mert annak legalább két feltétele van: az egyik, hogy ő magát valamilyen okból (származás, vallás, etnikai, nemzeti hovatartozás stb.) zsidónak tekintse, a másik feltétel pedig az, hogy a zsidó közösség és annak szervezetei is – az ő feltételrendszerük és szempontjaik alapján – zsidónak ismerjék el. A rendszerváltás után a magyarországi zsidó-származású és zsidó- vallású honfitársainkat képviselő szervezetek a kisebbségi törvény kodifikációs folyamatában az 1990-es évek elején nem kívánták a zsidó közösséget nemzeti kisebbségként bejegyeztetni. Ezért a 13 regisztrált etnikummal ellentétben a magukat zsidónak tartó honfitársaink nem alkotnak hivatalosan kisebbségi etnikumot. Ezt tették arra hivatkozva, hogy magyarok, a többségi magyar nemzet teljesen egyenjogú, kisebbségnek nem minősülő részei. De azért olyan magyarok, akik ilyen vagy olyan okból, így vagy úgy, mégiscsak elkülönítik magukat, vagyis kettős-identitással rendelkeznek.

Zsidó származású és vallású honfitársaink létszámának meghatározása is nehézségekbe ütközik, mivel igen különbözőek asszimilációs és integrációs fokozataik. Meglehetősen nagy a vallásukat nem gyakorló vagy kifejezetten ateista zsidók száma, az identitásőrzést pedig nagyon változatos módon gyakorolják a vegyes családokban. Vannak, ahol gyakorló vallásosság nélkül is betartják a hagyományőrző zsidó rítusokat. Van, ahol viszont csak a felmenők emlékének az őrzéséig terjed a hagyomány tisztelete. A zsidó közösségnek azok a tagjai, akik több kritérium szerint is zsidónak tartják magukat, és ezt elismeri róluk a zsidó közösség is, alkotják azt a közösséget, amelynek a létszáma 100-150 ezerre tehető. Ennek a zsidó közösségnek a társadalmi élete sokszínűen tagolt. Budapesten van Közép-Európa egyetlen rabbiképzője, és Európa legnagyobb zsinagógája. Több zsidó általános iskola és gimnázium is létezik számos társadalmi és kulturális egyesülettel.

Fontos tény még az is, hogy Magyarország egészében aktívan és meghatározó módon jelen van az izraeli tőke, izraeli állampolgárok (és nemcsak a magyar származásúak) ezrei vásárolnak lakóingatlant, és több ezerre tehető a magyar izraeli kettős-állampolgárok száma.

Ilyen sokrétűség és sokszínűség figyelembevételével rendkívül homályos zsidókról és zsidóságról beszélni. Azonnal fel kell tenni a kérdést, hogy e rendkívül sokrétűen differenciálódott közösség milyen kapcsolatrendszert hordozó, milyen egyéni és közösségi azonosságtudattal rendelkező, milyen politikai célokat felvállaló tagjáról szólunk? Oly nagy a különbség e sokrétűen strukturálódott közösség tagjai között, hogy ami igaz az egyikre, az lehet, hogy teljesen érvénytelen egy másik tagjára. Lehet-e ilyen megfontolások alapján arról beszélni, miként azt Bjerknes teszi, hogy a zsidóság egésze, mint olyan, akarja megszerezni magának a világuralmat? Ez így nyílván túlságosan általánosító, ezért téves megállapítás. Vagy lehet-e zsidónak tekinteni, aki nyíltan ateistának vallja magát, és a tudományos racionalitás híve? Ha érvényes a kabalista, gnosztikus, szabadkőműves, szupergazdag nemzetközi bankárokra, hogy ők a pénzhatalom náluk lévő eszközeivel a világuralomra törnek, szabad-e ezt úgy interpretálni, hogy a zsidó nép egésze, a zsidóság, mint olyan, tör a világuralomra?

E hosszú írásnak kétségeket kell ébresztenie az olvasóban az olyan túlzó általánosítások iránt, mint amilyeneket az egyébként rendkívül alapos kutatómunkára támaszkodó és tárgyilagosságra törekedő Bjerknes használ. Úgy gondolom, hogy azon emberközösség túlnyomó részének, amely úgy jelöli magát valamilyen ismérv alapján, hogy zsidó nép, semmi köze nincs ahhoz az immár háromszáz éve folyó világtörténelmi programhoz, amelynek a célja az egy-központból irányított világkormányzat létrehozása, amelyben a hatalmat a náluk lévő magánpénzmonopólium segítségével a szupergazdag nemzetközi bankárok gyakorolják. Mint láttuk, ez az önálló érdekcentrumot és erőközpontot képviselő szűk csoport, olyan pénzuralmi rendszert vezetett be, amely végül is biztosította számára a világrendszer irányításának a lehetőségét. Ez a különálló érdekcsoport nem azonos a zsidó nép egészével, és még akkor sem lehet zsidó nép világuralmáról beszélni, ha ehhez a pénzuralmi világelithez kizárólag zsidó származású dinasztiák és pénzemberek tartoznának.

Ez a globális pénzoligarchia azonban vegyes etnikumú, és saját – minden vallástól elkülönülő – eszméket képvisel. Az megfelel a tényeknek, hogy ez a pénzuralmi világelit bizonyos stratégiai céljai eléréséhez felhasználta a zsidó nép egyes közösségeit. De az is tény, hogy amikor hosszú-távú céljai azt kívánták, más népekkel együtt a zsidó nép tagjait sem habozott feláldozni. Ha érdekei úgy kívánták, igyekezett felhasználni a zsidó vallást is, annak különböző változatait, a júdaizmust, a talmudista és kabalista irányzatokat, hogy azok adjanak vallási támogatást politikai törekvéseihez. De ez a pénzuralmi-elit elsősorban szabadkőműves, és annak is az általa alapított gnosztikus-illuminátus nézetrendszerét és hálózatát képviseli. Ennek pedig az a lényege, hogy az egy-központból irányított világot úgy kell a kezükben lévő magánpénzmonopóliummal működtetni, hogy egyben a föld lakosságát jelentősen csökkenthessék, mert ahogyan azt a világelit 1995 szeptemberében megtartott San Francisco-i tanácskozáson megállapították: „A világgazdaság mozgásban tartásához az emberiség jelenlegi létszámának a 20%-a is elegendő.”