2016. március 10., csütörtök

A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai






A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai





A vakoló szerszámot

Bárdokra cserélték 


nyakazták is a magyart a zsidó hóhérok 

a páholyokból meg a becsületrendet 

szórták , szarták hóhérainkra , becsüljétek hát meg fasisztáinkat , mert különben aliáznak , s ránk hagyják
 bárdjaikat , és metszett farkú kazárrá vált magyarnak kell magyart ölni ahogyan most dívik !!!!!!!











Siklósi András: A trianoni nemzetgyilkosság egyetemes hatásai és revíziójának sürgető parancsa

gikszer, k, 2007-07-03 07:33 Politikai Vegyes Témák Mottó: 
1, „Ha az ember az igazságnak csak egy kis részletét is megismeri, és ha ennek az igazságnak a fel nem ismerése az övéinek ártalmára lehet, akkor nincs joga azt ki nem kiáltani – történjék bármi azzal, aki kimondja.” (Henri Pozzi) 
2, „A békeszerződések nem koporsók, amelyekből a legyőzötteknek sohasem szabad kilépniük.” (Benito Mussolini)
3, „Mindenki hazája szent. Belőlük egynek elpusztítása is felér az emberi faj megcsonkításával. Egy nép legyilkolására irányuló szándék Isten elleni hadüzenet, támadás az élet rendje és a történelmi gondviselés ellen. Lelkiismeretünk szerint bűntény. Bűneink azonban – hála legyen Istennek – mégsem hiábavalóak: elkövetőjükre terhet, romlást, büntetést hoznak.” (
R. P. Gratry atya – Notre Dame, Párizs)
4, „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás…” (
Théophile Delcassé – francia külügyminiszter)
5, „Trianon tehát történelmi tévedés, földrajzi szörnyszülött, gazdasági lehetetlenség, igazságtalan békeszerződés önmagában és tragikus következményeiben.” (
Yves de Daruvár)

A trianoni katasztrófát a bolsevizmus évtizedeiben említeni is tilos volt, de „szalonképes” politikai körökben ma is kerülendő témának számít. Ennek ellenére az utóbbi pár évben számos jó szellemű, elmélyült, figyelemfelkeltő cikk, tanulmány és monográfia született itthon is, sőt az emigrációban készült korábbi művek jelentős része is hozzáférhető a komolyan érdeklődők számára. Persze a hallgatag, álmos többség alig tud erről; szó sincs tehát arról, hogy a bennük foglalt gondolatok népünk egészét áthatják, ill. agymosott, elsivatagosodott tudatát hasznosan megtermékenyítik. Igen kevesen vagyunk, akiket e súlyos nemzeti tragédia állandóan foglalkoztat, jóllehet hozzáállásától, viszonyulásától függetlenül, a belőle fakadó gondokat és terheket az egész magyarság a zsigereiben hordozza, s amíg képtelen eredményesen megbirkózni velük, addig reménye sem lehet a megújulásra és fölemelkedésre.
Felelős hazafiak, becsületes értelmiségiek sokasága kongatja a vészharangot, hiszen az eltelt közel három emberöltőnyi idő alatt népünk a végpusztulás küszöbére jutott, több ezer esztendős történelmének mélypontjára, olyan feneketlen kútba, ahonnan csak roppant energiák mozgósításával sikerülhet a feltámadás. A pesszimistábbak szerint azonban a nemzethalál mindenképpen elkerülhetetlen, s rajtunk már az Isten sem segíthet; itt már az égi csoda vagy egy fantasztikus csodasorozat is elégtelen. Egyre fogyatkozik azok száma, akik derűsen néznek a jövőbe, akik még hisznek valamilyen gyökeres fordulatban, s közülük is kevesen vannak, akik nem kívülről, a tőlünk nagyrészt független külső körülmények pozitív változásaitól várják mindezt. Viszont elenyésző kisebbségbe szorulnak azok, akik a kellő ismeretek birtokában nemcsak passzívan szemlélődnek, esetleg tudásukat másoknak is átadják, hanem akik aktív küzdelemre, kitartó helytállásra buzdítják a nemzetet, vagy legalább szűkebb pátriájuk atyafiságát. Mert az most már tökéletesen bizonyos, hogy a trianoni pestist, az életünket mérges pókként átszövő és sakkban tartó trianoni rémálmot csupán egy hatékony egységfrontba tömörülve, egymással és elszakított testvéreinkkel megingathatatlan szolidaritást vállalva, kizárólag a saját erőnkben bízva, minden áldozatra és harcra készen győzhetjük le. Azaz sürgősen cselekednünk kell, mert ebben az önző és aljas világban a legszebb gyászbeszéd, a legalaposabb bizonyíték, a legkiválóbb nyomtatvány, a legforróbb hazaszeretet, a legősibb jog s a legtökéletesebb igazság is hatástalan, és alig több az üres semminél. Haladéktalanul más útra kell lépnünk, azonnal tennünk kell valamit túlélésünk, megmaradásunk érdekében, mert ezt a munkát senki más, semmilyen álságos nagyhatalom vagy világbíró hivatal helyettünk el nem végezheti.
Trianoni számokban, tényekben, magyarázatokban, publikációkban immár nincs hiány, ami feltárható és kibányászható, szinte maradéktalanul rendelkezésünkre áll, amit pedig titok és homály fed, az valószínűleg örökre rejtve marad előttünk. Ismereteinket legföljebb pontosítani, árnyalni lehet a további kutatásokkal és felfedezésekkel, de ez a kíváncsi történészek dolga; a politikusoknak s a nemzetvédőknek egész más a kötelessége. Jómagam az utóbbiak közé tartozom, ezért dolgozatom elsődleges célja: a meggyújtott fáklya továbbadása, a gyakorlati iránymutatás. Nem óhajtok rögeszmésen „eredeti” lenni, sem átláthatatlan adathalmazokat görgetni, sem bárkiket unalomig ismételni, csupán a legszükségesebbek tudatos felhasználásával és fölemlítésével szeretnék valami újat mondani, ám kerülve a plakátszövegek frázispuffogtatását. Bizonyítani akarom következtetéseim helyességét, elképzeléseim megvalósíthatóságát, anélkül, hogy kizárólagosságra törekednék. Azért fogtam tollat, mert az igazságot nem lehet elégszer elkiáltani, ugyanakkor nem titkolt célom az sem, hogy hatékony fegyvert nyújtsak mindenre elszánt bajvívó bajtársaimnak, valamint fölrázzam közönyös, fásult, lélekben fáradt honfitársainkat, hogy közülük is egyre többen álljanak a mi oldalunkra. Már nincs hova hátrálnunk, a további lemondás és beletörődés maga az oktalan halál, a temetők államközi békéje, a tömegsírok borzalmas status quoja; míg a bátor önvédelem, a kemény szembeszállás ellenségeinkkel, a hősies végvári harc visszahozhat valamit abból, amit elődeink vérrel-verejtékkel megőrzött örökségéből könnyelműen eltékozoltunk.
* * *
I. A sátáni békemű történelmi előzményei, bűnei és a felelősök
Az újabb őstörténeti (régészeti, antropológiai, genetikai, település- és gazdaságtörténeti, nyelvészeti, mitológiai-vallási, kulturális-művészettörténeti stb.) kutatások egyértelműen igazolják, hogy a szkíta (szittya)-turáni fajtájú (nem pedig finnugor!) magyarság a világ egyik legrégibb származású ősnépe, mely számos beolvadt vagy kihalt, esetleg töredékeiben megmaradt rokonával, azonos tőről fakadó testvérével szemben (pl. szumirok, káldeusok, óegyiptomiak, szabirok, etruszkok, párthusok, mayák, inkák, kelták, hunok, avarok, besenyők stb.) a ma élő nemzetek sorában egyedül őrzi a legtökéletesebben bolygónk ősnyelvét, őskultúráját és őshagyományait. A mi szebb napokat látott, hatalmas és dicső nemzetünk többet adott a világnak, mint bármely pöffeszkedő ellensége, mint a Föld bármelyik egyeduralomra törő törpe vagy óriás etnikuma. A ház- és templomépítést, a kereket, a kocsit, a vitorlás dereglyét, az emelőcsigát, az öntözőrendszert, az agyagművességet, a kézműipart, az ásót, az ekét, a fémkohászatot, az íjat és nyilat, a sütést, a főzést, a sörkészítést, az élelmiszer tartósítását mi találtuk föl; mi vezettük be az állattartást, a földművelést, a törvényeket, az írást s szükségből, a lovas-nomád kultúrát (zabla, kengyel, nyereg, sarkantyú, szablya, csizma, süveg, nadrág, jurta, kumisz…); magas szinten műveltük a matematikát, a csillagászatot, a gyógyítást, a szobrászatot, festészetet, zenét és a költészetet is; miénk a Föld legelső egyistenhite! (Hol van ettől a zsidók bálványimádása, személyre szabott, bosszúálló törzsi Jehovája, s a Mózes-arcúra formált Ószövetség összelopkodott passzusai és gyarló hamisításai?!) A mi vérünkből eredt Nimród, Atilla, Buddha, Zarathusztra, Árpád, Boldogasszony Anyánk és Szentlélektől fogant gyermeke, Jézus. Hol az az önjelölt vagy „választott” nép, mely hozzájuk fogható nagyságokat képes, csak egyet is, fölmutatni? Isten egyszülött Fia cáfolhatatlanul a magyari népből származik; létezik-e ennél méltóbb elismerése egy nemzet kiválóságának? – s mi mégsem tekintjük magunkat kiválasztott fajnak, mert valljuk, hogy Istenünk előtt minden ember és minden népcsoport egyenlő. (Vagy tán vannak, akik mégis egyenlőbbek?!)
Egyes vélemények szerint a Kárpát-koszorú egy ölelésre tárt karhoz hasonlít; mások úgy tartják, hogy egy anyaméhet formáz (melyhez a Balkán hegyei jelentik a csatlakozó petevezetéket), azaz a születő élet szimbolikus helye; vannak, akik szerint pont olyan, mint egy emberi agy, tehát a világ szellemi-lelki központját hivatott képviselni. Elvitathatatlan, hogy ez a terület – mely egyszerre gyönyörű természeti képződmény és titokzatos, misztikus vidék – a Teremtő különös szeretetével övezett eredendő őshazánk, ahova sehonnan se jöttünk, ahol mindig otthon voltunk, s ahonnan kisebb-nagyobb számban időről időre kirajzottunk a Közel-Keletre, Eurázsia egyéb térségeibe vagy a többi kontinensre, s ahova ismételten vissza-visszatértünk, mint simogatásra vágyó gyermek az anyaölbe. E páratlanul gazdag, fenséges és harmonikus ország évezredeken át táplálta és védte népünket, minden szükségeset bőséggel ontott hűséges fiainak. Nem véletlen, hogy annyi más népcsorda próbált betörni ide, s elfoglalni, elorozni tőlünk jogos tulajdonunkat. Nekünk nem kellett hazát szerezni, másoktól országot rabolni, hiszen előttünk nem élt itt senki; sem morvák, sem szlávok, sem latinok, sem semmilyen egyéb náció. Ellenkezőleg, ők akartak kitúrni minket, ezért kellett olykor távolról hazatérő véreinknek szétcsapni köztük, nehogy a hívatlan vendég parancsoljon a házigazdának. Ez a honvisszafoglalás több lépcsőben történt, utoljára Árpád fejedelem törzsei vették birtokukba a kies Kárpát-Duna-medencét. Trianonig annak egészét vagy egyes részeit tartósan nem is tudta elhódítani senki. Európában és másutt sincs ilyen változatos táj, ehhez fogható geográfiai, vízrajzi, gazdasági egység, valamint hadászati védelemre alkalmas terület; itt minden növény megterem, minden állat megél, minden nyersanyag és energiaforrás rendelkezésre áll, lakói teljes önellátásra képesek.
Egy ilyen édenkertet, mint a Kárpát-medence, mások is örömmel megszereznének, s egy ilyen büszke, alkotó nemzetet (bár semmi rosszat nem csinált nekik!) sokan irigyelnek, gyűlölnek, s nem nyugszanak, míg föl nem morzsolják, vagy romlásba nem döntik. Szent Istvántól máig egész történelmünk az idegenek aknamunkájáról, ördögi bűntetteiről, meg-megújuló támadásairól tanúskodik, melyek ellen – életterünk és népünk megtartása végett – folytonos önvédelmi harcokat kellett vívnunk, több-kevesebb sikerrel. 1000 év keserves, véres küzdelmeiben minden hősiesség, hit és hazaszeretet dacára egyre fogyatkoztunk, gyengültünk, zsugorodtunk. Szent László s az Árpád-házi királyok, majd Károly Róbert, Nagy Lajos s a Hunyadiak alatt vitézül álltuk a sarat, utána azonban vereségeink sokasodtak, s ritka fellángolásaink ellenére sohasem sikerült tartósan visszakapaszkodnunk a korábbi szintre. Féregként rágta testünket az idegen métely, kígyóként nőttek keblünkön a más fajtájú ragadozó népek. Nem érezve a később végzetessé váló veszélyeket, minden hozzánk menekülőt, hontalan csavargót oktalanul befogadtunk, megtörve ezzel faji, kulturális, nyelvi s vallási egységünket. Mint az ígéret földjére, úgy özönlött ide rác (szerb), tót (szlovák), oláh (román), horvát, sváb (német), zsidó és cigány. E kései „honfoglalók” békésen, háborítatlanul, a mi terhünkre szaporodtak és tollasodtak, élethalálharcainkban is gyakran a húsunkba tépő ellenségeinket támogatták; miközben mi magunkért, értük s még a „keresztény” Európáért is verekedtünk. Azokért a sanda mészárosokért, akik mindvégig barbár pogánynak bélyegeztek, kiközösítettek és száműztek a „kultúrnépek” sorából, akiktől mákszemnyi jót sem kaptunk, ám annál több megvetést, árulást, fosztogatást kellett elszenvednünk. Nagy tragédiáinkat, Muhit, Mohácsot, Nagymajtényt, Világost valahogy mégis kihevertük; tatárok, törökök, németek s a kisebb vérebek halálos harapásaiból mindig magunkhoz tértünk, de tekintélyünk, szerepünk, mozgásterünk és etnikai arányunk folyamatosan csökkent. 1910 körül az eredetileg színmagyar Kárpát-medencében már csak 52 %-os minimális többséggel rendelkeztünk. Ez a jóvátehetetlen fordulat egyrészt példátlanul barátságos és nagyvonalú nemzetiségi politikánknak „köszönhető”, másrészt a kártékony Habsburg-dinasztia hosszú, tervszerű fellazításának és rombolásának eredménye.
Trianonhoz vezető kényszerpályánkat vizsgálva, a múlt század végének 3 fontos eseményét semmiképpen sem kerülhetjük meg. Az 1848-49-es szabadságharcunk durva eltiprását követő féktelen zsarnokság és magyarüldözés után, 1867-ben létrejött a hóhér és áldozata közti Kiegyezés, megalakult az Osztrák-Magyar Monarchia. Ez számunkra is bizonyos látszatszabadságot biztosított, s lehetővé tette a meredek gazdasági felívelést, ill. a polgárosodást; valójában inkább ürügyet szolgáltatott későbbi kivéreztetésünkhöz. 1868-ban parlamentünk minden józanságot félredobva megszavazta az Eötvös-féle zsidó emancipációs törvényt, mely a nemzetiségek után immár a Galíciából és mindenünnen tömegesen bevándorló hitsorsosoknak is korlátlan lehetőségeket nyújtott. Pár év alatt számuk a semmiből 800 ezerre emelkedett, s rövidesen megkaparintottak minden kulcspozíciót az iparban, a kereskedelemben, a bankok élén, a sajtóban, a színházakban, az oktatásban és a kulturális életben. Az 1883-as hírhedt tiszaeszlári bűnper végleg megpecsételte sorsunkat; az izraelita gyilkosok felmentése egyértelművé tette, hogy nálunk az történik, amit ők akarnak, mi pedig némán tűrhetjük az orcátlan kisemmizést, vagy mehetünk világgá. Ezek a minden eddigi ellenségünknél mohóbb és kíméletlenebb döglegyek módszeresen fogtak belső leépítésünkhöz, szemtelen tönkretételünkhöz és fölzabálásunkhoz. Cion bölcsei már a századfordulón kiadták a jelszót: meg kell szereznünk a magyarok hazáját! E kettős, Habsburg-„kazár” szorításban népünk cél nélkül vergődött, bérrabszolgává, földönfutóvá züllött. Valódi múltjától, ősi hagyományaitól, szokásaitól fokozatosan megfosztva, „finnugorrá” lefokozva tengette sivár életét. De lelketlen főuraink s az élvezeteket hajszoló dzsentrik sem sokat törődtek nemzetünk nyomorúságával, sőt inkább a még megszerezhető koncon marakodtak. Nagy látnokunk, Istóczy Győző és világos fejű társai, vagy Prohászka Ottokár, Bangha Béla és mások hiába figyelmeztettek az idegen térfoglalásra, hiába jósolták meg a közelgő földrengést, nem igazán hallgatott rájuk senki.
Már jóval a háború és Trianon előtt a nyugati hatalmak ill. a Habsburgok több ízben fölbíztatták, föllázították ellenünk az amúgy is egyre öntudatosabb és pimaszabb nemzetiségeket, valamint a határainkon kívül élő testvérnépeiket. Ezek irredenta vezetői eleinte titokban, később egyre nyíltabban készültek országunk részbeni vagy teljes megszállására; látszólag „jogaikért”, „egyenlőségükért” léptek föl, közben alattomos, hazug, agresszív propagandával gyűlöletet keltettek a magyarság ellen; elmaradottságuk fő okát a magyar elnyomásban megjelölve. Holott Európa egyetlen országában sem élveztek akkora szabadságot, olyan garantált esélyegyenlőséget a kisebbségek, mint nálunk. A mi hazánkban nemhogy nem üldöztek senkit származásáért, hanem valóságos paradicsomi állapotok uralkodtak más régiókhoz képest (pl. Franciaország, Spanyolország, Brit Birodalom, Oroszország stb.), azaz szinte minden ésszerű kívánságot gálánsan teljesítettek törvényhozó és végrehajtó szerveink, gyakran az államalkotó magyarság rovására. Pedig óvatosabban kellett volna bánnunk az engedményekkel, mert ekkoriban már nyilvánvalóvá váltak a szélsőséges pánszláv, pángermán, nagyromán és zsidó területhódító törekvések. Magyarország történelme során mindig csak ősi határait, lakóinak szabadságát, életét védte; legföljebb az ellenség kiverése vagy támadásának megelőzése végett léptünk idegen földre (ill. olykor szövetséges kötelességeink teljesítése okán), de sohasem területrablás szándékával. A küszöbön álló világháborúhoz tehát semmilyen érdekünk nem fűződött, s a kontinens kormányfői közül egyedül Tisza István volt az, aki határozottan tiltakozott hadba lépésünk ellen (akit később emiatt orvul meggyilkoltak!). A háború főként az Antant érdeke volt, mely politikai-gazdasági elsőbbségét a feltörekvő Központi Hatalmak (elsősorban a Monarchia) szétrobbantásával és eltaposásával próbálta megőrizni. Ténylegesen azonban az akkor még láthatatlan, ám igencsak számottevő szabadkőműves-zsidó világmaffia provokálta ki, hiszen a harcokból s a sikeres befejezést követő osztozkodásból ő húzhatta a legkomolyabb hasznot. A 4 évig tartó ádáz küzdelmekben egyik fél sem győzött; az I. világháború kimenetelét az USA belépése döntötte el, nem annyira katonai erejével, mint a liberális Wilson elnök 14 pontjával. Ennek lényege, hogy elismeri a népek önrendelkezési jogát, s a békeszerződéseket, határmódosításokat nem győztesek és legyőzöttek kötik meg, hanem egyenrangú tárgyaló partnerek; vitás eseteknél pedig népszavazást alkalmaznak, azaz az önkénnyel szemben mindenütt az igazságot és méltányosságot juttatják érvényre. Valójában ez a nagyszerű, demokratikus elvrendszer csupán mézesmadzag, fondorlatos csalétek volt, mert a Párizs környéki békeparancsokban pont az ellenkezője valósult meg, hideg, kegyetlen, logikátlan, embertelen módon; az abszurd színjáték csúcsaként maga Wilson is megtagadta (szemétre hajította!) korábbi magasztos elveit.
Elmaradtak tehát a mindent eldöntő, legvéresebb végső ütközetek. A fegyverszüneti egyezmények alapján (senki sem kapitulált!) a hadseregek békésen visszatértek országaikba. Meg kell említenünk, hogy a magyarok remekül állták a próbát, s mindenütt határainkon kívül, idegen területeken harcoltak, a Kárpát-medence földjét egyetlen ellenséges csizma sem tiporta. Hazatérésüket az általános kimerültség, a fájó veszteségek ellenére sem vereségként élték meg. Több mint hiba, szörnyű bűn volt azonban leszerelni és föloszlatni őket. Azok a zsidók, akik a leghangosabban ordibáltak a háború mellett, most hirtelen mind pacifisták lettek, elszánt békepártiak, még a katonák puszta látványa is irritálta őket. (Micsoda pálfordulás a „damaszkuszi úton”!) A magyar honvédség ekkoriban nemcsak Közép-Európában a legnagyobb létszámú, legütőképesebb fegyveres erő, hanem szükség esetén képes volt elrettenteni vagy visszaverni bármely nagyhatalmat is, amennyiben kalandor akciókat kezdeményez ellenünk; a Kisantant csapatait pedig fél kézzel megsemmisítette volna. Egy hazánkat oroszlánként védelmező nemzeti hadsereggel szemben a „győztesek” semmilyen megalázó, sértő békét nem kényszeríthettek volna ránk, és egy zsebkendőnyi földet sem rabolhattak volna tőlünk. Ahogy a Kemál Atatürk vezette hősies török honvédek is meghiusították országuk szétszabdalását, s az utolsó szálig kiverték a betolakodókat Anatóliából. Mi pedig ahelyett, hogy emberi és anyagi erőink javát mozgósítva fölálltunk volna a határokon, berendezkedve egy sziklaszilárd körkörös védelemre, fölültünk az első kaftános szirénhangoknak s katonáinkat szépen hazaküldtük. Így aztán az oláh, cseh és rác martalócok úgy jöttek be, mint kés a vajba, s minden ellenállás nélkül könnyedén elfoglalták és kifosztották az egész országot, még Budapestet is. Trianon tulajdonképpen a létező demarkációs vonalakat szentesítette új országhatárokként, a magyar tárgyaló felet meg sem hallgatva. (Stromfeld Aurél vörös felkelői és a nagyszerű Rongyos Gárda hiába értek el néhány biztató győzelmet északon és nyugaton, rajtunk ez már nem segített.) Mielőtt mások felelősségét firtatnánk, maradjunk még a saját portánkon. Megbocsáthatatlan bűnöket követett el a hazai zsidóság abban is, hogy 1919-ben kirobbantotta a szovjet mintájú patkányforradalmat; mely nemcsak mérhetetlen károkat okozott, hanem további undort és példastatuálási szigort váltott ki a magyarságot amúgy sem kedvelő trianoni hentesekben.
(Károlyi Mihály, Linder Béla, Jászi Oszkár, Szamuely Tibor és egyéb cégéres gazemberek felelőtlen, mocskos tevékenységükkel nem csekély mértékben járultak hozzá megcsonkításunkhoz; valójában egy külső hittestvéri megbízatást teljesítettek, ezzel is ürügyet szolgáltatva bosszúszomjas sírásóinknak.)
Párizs környékén, Versaillesban, Neuillyben és St. Germainben kizárólag a „győztesek” ítélkeztek. Lelkiismeretüket, becsületüket (ha volt!) félredobva, az emberi és isteni törvényeken átgázolva megalkották Európa történelmének legnagyobb hazugságát és szégyenét, a tucatnyi háborúnál kártékonyabb, a jövőt is kínosan beárnyékoló sátáni békeművet. Ezzel igen komoly szenvedéseket, veszteségeket okoztak Németországnak, Ausztriának, Bulgáriának és Törökországnak, de nagyságrendekkel súlyosabb problémákat hazánknak. Magyarországot irgalmatlanul felnégyelték; nem büntették, hanem kivégezték, és pokolba taszították! Azt a lovagias kultúrnemzetet mészárolták le és rabolták ki mindenéből – gonosz cselszövéssel és erőszakkal – , amelynek Nyugat-Európa a múltban életét és műveltségét köszönhette, s melyet szemtől-szemben most sem győzhettek volna le. A látható és megnevezhető külföldi bűnösök mindössze a jéghegy csúcsát képezik, mellyel védtelen népünk hajója Trianonban (Titanicként) ütközött. A főbb gyilkosok, az igazi méregkeverők, a gúnyhatárok térképrajzolói, a gyötrelmes feltételek és jóvátételek kidolgozói, a tárgyalóasztaloknál ülők színpadi súgói mindvégig a háttérben maradtak, s a piszkos munkák elvégzését, az áldozat kibelezését és föltrancsírozását előretolt bábjaikra bízták. Ha név szerint nem is tudjuk tetemre hívni a főkolomposokat, azért ismerjük őket. Leszögezhetjük tehát, hogy 1920. június 4-én, 2 éves vajúdás után, az alvilág fortyogó bugyraiból napfényre okádott trianoni szörnyszülöttért a különféle titkos, jól álcázott pénzügyi és politikai szervezetek, a szabadkőműves páholyok (pl. Grand Orient) és a világhatalomra törő militáns zsidóság a legfőbb felelősök! Sújtsa ezért őket örökös átok s a magyarok Istenének rettentő villámai! Azért persze a többiek (a Nagy- és Kisantant) sem ártatlanok. Ezerszer bűnös Franciaország (Clemenceau, Tardieu, Poincaré, Berthelot), Anglia (Lloyd George, Seton-Watson), Amerika (Wilson), Oroszország (Sazonov), valamint Csehország (Masaryk, Benes), Románia (Bratianu, Titulescu) és Szerbia (Pasics) . A lista korántsem teljes… Sovány vigaszként, az igazság kedvéért azért említsünk meg néhány olyan személyt is, akik határozottan ellenezték ezt a gyalázatot, sőt később lehetőségeiket kihasználva egyesek tettek is ellene: az olasz Nitti, a francia Pozzi, az angol lord Rothermere, az amerikai Bandholtz, az orosz Lenin (!), a magyar Apponyi, majd később Mussolini, Hitler és Horthy. Egyes vélemények szerint elsősorban szomszédaink a vétkesek, mivel céljaik eléréséért a nagyhatalmakat galádul megtévesztették. Nem érthetünk velük egyet. Igaz, hogy az utódállamok voltak Trianon elsődleges haszonélvezői, s képviselőik, vezetőik a „tudatlan” döntéshozókat lepénzelték, ringyókkal boldogították, ill. a térképeket, az etnikai arányokat, az összes adatot és egész történetüket meghamisították, s minden iratukban, propagandakiadványukban hitványul hazudtak, hogy mohó, feneketlen önzésüket kielégíthessék; azonban, ha a „nagyok” nem lettek volna eleve rosszhiszeműek, ha érdekelte volna őket a tényleges igazság, akkor meghallgatják a másik felet is, elfogulatlan bizottságokkal kivizsgáltatják a valós helyzetet, csak a hiteles forrásokat fogadják el, s a kétséges esetekben mindenütt kiírják a nemzetközileg ellenőrzött népszavazást (melyek eredményei előtt a magyar küldöttség föltétel nélkül meghajolt volna!). Sajnos sehol nem így történt (Sopron kivételével!), ezért haragunk, megvetésünk alól ők sem nyerhetnek feloldozást.
A trianoni szerződés a világtörténelem legrosszabb, legkegyetlenebb, legördögibb békéje, mely a fő vesztes Magyarország számára örökre kiheverhetetlen és elfogadhatatlan. 325411 km²-es területünkből elkoboztak 232448 km²-t (71,5%), s mindössze 92963 km²-t (28,5%) hagytak meg; 20886487 fős népességünkből elragadtak 13271370 főt (63,6%), s nekünk csupán 7615117 fő (36,4%) maradt; azaz elvesztettük hazánk 3/4-ét, lakosságunk 2/3-át s magyar testvéreink 1/3-át (közel 3,5 millió főt). Ilyen mértékű csonkítást egyetlen „vesztes” sem szenvedett (pl. Németország területének és népességének egyaránt 10%-át, Bulgária földjének 8%-át vették el).
A Csonkaország körvonalait úgy szabták meg, hogy sehol se legyen természetes, védhető határa. Nem törődtek az etnikai és nyelvi határokkal se, hanem belevágtak a nemzet élő húsába, és színmagyar tömböket faragtak le rólunk, tősgyökeres magyar vidékeket raboltak el, állítólagos stratégiai és vasúthálózati szempontok matt, no meg persze dús alföldi termőföldjeinkből is harapni akartak valamicskét. Így az a rémregénybe illő helyzet állt elő, hogy országunk körös-körül önmagával határos, azaz a határ menti szűk sávban él mintegy 1,5-2 millió honfitársunk, nagyrészt olyan ősi városainkban, mint Pozsony, Kassa, Ungvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka stb. A „békeapostolok” felszámoltak egy soknemzetiségű birodalmat (az Osztrák-Magyar Monarchiát), s létrehoztak helyette 3 soknemzetiségű országot (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia).
Magyarországot teljes leszerelésre utasították: tilos volt sorozni, mozgósítani, nem lehettek kiképzett tartalékosaink, tankjaink, repülőgépeink, nehézágyúink, csupán 35 ezres, könnyű fegyverzettel ellátott zsoldosseregünk; minden külső erőszakkal szemben védtelenné váltunk; bár a „győztesek” is kötelezték magukat a leszerelésre, ezt azonban sohasem hajtották végre, sőt szomszédaink tovább fegyverkeztek, s ellenünk katonai szövetséget kötöttek; így együttes haderejük rövidesen a miénk 10-15-szörösére fejlődött. Ez a kirívó aránytalanság szinte vonzza az erőszakosságot, a hatalmi túlkapásokat, s komoly csábítást jelent a magyarság elleni támadásokra, esetleg a maradék anyaország szervezett bekebelezésére (jócskán léteznek már efféle térképek!).
Nagy-Magyarország fölosztása sem etnikai alapon (Trianon után a nemzetiségi viszonyok sokkal kaotikusabbak lettek!), sem történelmi jogon (ilyen alapon a Kárpát-medencére egyedül a magyarságnak van sok ezer éves ősi joga!) nem indokolható, a földrajzi, gazdasági és kulturális érvek pedig még határozottabban ellene szólnak. A Párizs környéki béke 20 német és bolgár közül „mindössze” 1-et szakított el, viszont 20 magyarból 7-et ítélt idegen rabságra; ugyanakkor közös országba utalta az egymást nem éppen szívelő cseheket, morvákat és tótokat (szlovákokat), ill. rácokat (szerbeket), macedónokat, albánokat, horvátokat és vendeket (szlovéneket). Ezek figyelembevételével egészen bizonyos, ha a lakosságra bízzák a hovatartozás eldöntését, akkor Magyarország a területének 70-80 %-át megőrizhette volna. (Ma már persze az erőszakos be- és kitelepítések, beolvasztások, genocídiumok következtében ez az eredmény jóval szerényebb lenne!) A békeparancs papíron kötelezte ugyan az utódállamokat a kisebbségvédelmi záradékba foglalt jogegyenlőség biztosítására, valójában szabad kezet nyújtott a magyarok durva elnyomásához és sanyargatásához, anyagi tönkretételéhez, hiszen a sérelmek elleni panaszokat soha nem orvosolták.
Az új határok megbontották a Kárpátokkal övezett zárt terület tökéletes földrajzi és vízrajzi egységét, és öt felé tépték. Ugyanakkor szétrombolták ideális gazdasági harmóniáját is, hiszen egy önellátásra képes gazdag országból több életképtelen, szegénységre kárhoztatott országot kreáltak, melyek magukban nem bírnak boldogulni; sőt ahelyett, hogy az utódok elmaradottabb iparát és mezőgazdaságát felemelték volna a fejlettebb magyar gazdaság színvonalához, éppen fordítva, a virágzó termelést, a korszerűbb technológiát hagyták elkorcsosulni, vagy alacsonyabb szintre süllyedni. Továbbá Csonka-Magyarországot megfosztották legfontosabb nyersanyagaitól (só-, érc- és nemesfémbányák), energiaforrásaitól (szén, kőolaj, földgáz, vízenergia), erdeitől, hegyi legelőitől, gyógyfürdőitől, állatállományának zömétől és tengeri kijáratától is. A legérzékenyebb csapás talán kulturális téren érte a Kárpát-medencét, mivel 13 millió polgárt deportáltak egy tündöklő magas kultúrából egy csökevényes, alacsonyabb szintre; másképpen fogalmazva: a Balkán európaivá tétele helyett Európa tekintélyes részét balkanizálták, tehát az egész európai kultúra is pótolhatatlan veszteséget szenvedett.
Az akkori magyarok önszántukból soha nem fogadták el ezt az igazságtalan, megalázó, istentelen békediktátumot; csupán az új háborúval, ismételt megszállással és teljes felosztásukkal való fenyegetés hatására, országos harangzúgás és könnyhullatás közepette írták alá a minden szempontból tarthatatlan feltételeket; abban bizakodtak, hogy az első adandó alkalommal revansot vesznek eltipróikon, és az utolsó véráztatta rögig visszaszerzik területeinket, lakóival együtt. (Nem, nem, soha! Mindent vissza! Hiszek Magyarország feltámadásában! Stb.) Bizonyos határmódosításokra (néprajzi és gazdasági okokból, ill. a világbéke veszélyeztetése esetén) a népszövetségi Alapokmány 19. paragrafusa, ill. a Millerand-féle kísérőlevél is ígéretet tett, persze ezeket maga az Antant se vette komolyan. A trianoni szerződés a „győztesek” táborában sem okozott osztatlan örömet; az USA képviselőháza tiltakozásul megtagadta a ratifikációját, a velünk rokonszenvező Olaszország képviselői még a béketárgyalást is otthagyták, de Anglia és Franciaország törvényhozásában is éles viták kereszttüzébe került. Azaz mindenütt látták a negatívumait, sehol se tekintették feltétlenül véglegesnek, s nem zárták ki a revízió lehetőségét; nem kevesen azt is észrevették, hogy ezzel a „békével” már születése pillanatában elvetették egy újabb förtelmes háború magvait, ugyanakkor azzal, hogy a magyarokat kiiktatták az európai politika fősodrából, megteremtették a fél kontinens akadálytalan bolsevizálásának feltételeit. Persze ezek a „szánom-bánom, de mit tehetnék ellene” című kései kesergők csöppet sem változtattak a gúzsba kötött magyarság rémült aléltságán, ezért az ilyen olcsó vigasztalásoknak nem is tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget, mint a becstelenségek, égbekiáltó bűncselekmények után megszólaló rossz lelkiismeret jajszavának.
* * *
II. Nyomasztó terhek a Csonkaországban és az utódállamokban
Az elmúlt századokban Közép-Európa vezető hatalma, legnagyobb politikai-gazdasági-kuturális kisugárzású állama kétségkívül Magyarország volt. Igaz ugyan, hogy a 150 éves török megszállás 3 részre szakította, s ezzel erejét alaposan meggyengítette, egységét szétroncsolta, de hitét, életkedvét, öntudatát, faji büszkeségét sikerült megőriznie és tovább örökítenie. A török kiverése után az ország nagyobb része a még önzőbb, ridegebb, kegyetlenebb Habsburg-dinasztia megszállása alá került; önállóságának, függetlenségének, szabadságának jelentős hányadát elvesztette, s alárendelődött a birodalmi érdekeknek. Azonban a Habsburgok növekvő európai befolyása, meghatározó szerepe ellenére is Magyarország és Erdély, azaz a Kárpát-medence maradt a hatalmas nemzetiségi konglomerátum szíve, éléstára és kincseskamrája, még akkor is, ha az agyközpontot Bécsbe, ill. a hozzánk képest törpeállamnak számító Ausztriába helyezték. Szlovák állam nem létezett (csak a Felvidék!), Románia (pontosabban Moldva és Havasalföld), ill. Szerbia koldusszegény, gyengécske, elmaradott, despotikus balkáni szigetecskék voltak. A rebellis magyarok féken tartására kezdődött meg az osztrákok szisztematikus telepítési politikája a 16-17. században, melynek keretében Erdélybe mócokat, oláhokat, szászokat, a Délvidék s az Alföld meggyérült népességű területeire rácokat, svábokat, tótokat költöztettek be. Magyarországon lényegesen kedvezőbb körülmények közé kerültek, mint nyomorúságos szülőföldjükön, s ezért rendszerint nem a magyarság, hanem az osztrákok iránt éreztek hálát (minket inkább irigyeltek vagy gyűlöltek!), akik ezt gyakran ki is használták ellenünk, pl. a Rákóczi-szabadságharcban vagy 1848-49-ben. Engedékeny, humánus nemzetiségi politikánkból (amit Trianon fényében nyugodtan nevezhetünk öngyilkosnak is!) egyenesen következett, hogy többségük a minimális asszimilációt is elkerülte, megőrizte identitását (önazonosságát), elleste és felszívta a magyarok magasabb kultúráját, majd szeparatista mozgalmakat kezdett indítani; az elszakadási törekvések már a századfordulón és a 20. század elején kezelhetetlen vadsággal jelentkeztek, majd a háború utáni kedvező széljárást kihasználva, az ismert aljas módon érvényesültek.
Nehéz eldönteni, vajon egy országot megszerezni, megőrizni vagy (elvesztése után) visszafoglalni lehet-e könnyebben. Ami minket illet, hazánkat eredetileg a magyarok Istene adta nekünk, így hont foglalnunk nem kellett soha; hosszú ezredéveken át megőrizni igazi véres-verejtékes férfimunka volt; könnyelmű, vétkes eltékozlása után részben vagy egészben visszaszerezni, azonban igen bonyolult, szinte megoldhatatlan feladatnak tetszik. Ami a rablókat és megszállókat, azaz ellenséges szomszédainkat illeti, „honfoglalásuk” egyet jelentett a mi területeink megszerzésével, ami nem okozott számukra különösebb nehézséget vagy áldozatot; eddigi megtartásuk, további jogtalan bitorlásuk viszont már keményebb dió, melybe nekik is beletörhet a bugylibicskájuk. Már Kossuth és elődei, de azóta is számos vezetőnk, gondolkodó elménk fölismerte, hogy a Kárpát-Duna-medence népeinek, országainak valamilyen föderatív vagy regionális formában együtt kellene működniük, hiszen többé-kevésbé (ha nem is egyforma mértékben) egymásra vannak utalva. A kölcsönös károkozás, gyűlölködés, ellenségeskedés, egymás népeinek gyengítése és irtása nem vezethet sehova, csak az együttes pusztuláshoz. Ez ma is így van, ám a Trianon utáni viharfelhős égbolt eleve meggátolja a jószomszédi viszonyok kialakítását, miként tolvaj és meglopott, hóhér és áldozat közt képtelenség bármiféle megbocsátás vagy megbékélés mindaddig, amíg az eredeti jogállapot (leszámítva a helyrehozhatatlan károkat, veszteségeket) valamilyen elfogadható formában helyre nem billen; ez irányban az első gesztusokat, jobbító lépéseket föltétlenül a bűnösöknek kellene megtenniük. Sajnos erre nem sok reményünk lehet, hiszen érdekeink szöges ellentétben állnak. Az ő céljuk az, hogy az ölükbe hullott területeket továbbra is megtartsák, az ősidőktől ott élő magyarságot pedig mihamarabb fölszámolják, beolvasszák vagy szétszórják. A mienk ellenben az, hogy elveszett földjeink minél nagyobb hányadát visszaszerezzük, illetve addig is biztosítsuk idegen fennhatóság alá rendelt honfitársaink túlélését, egyenrangúságát, jogait és szabadságát, nyelvének, szokásainak, hagyományainak, vallásának, kultúrájának megmaradását és fejlődését. A megkerülhetetlen alapállapot fölvázolása után vizsgáljuk meg párhuzamosan, hogy a trianoni sokk – 1920-tól máig – miként hatott az egész térség magyarságára, ill. az utódállamok többségi nemzeteire. Mert bárhogy is temetjük, bármennyire szeretnénk feledni itt is, ott is, Trianon él, munkál a mélyben s mindennapjainkban, és mielőbbi jóvátételre, megoldásra vár. Trianon ölt a múltban, és most is gyilkol; fertőz, mint egy vírus, burjánzik, mint egy rákos daganat!
Trianon nekünk: történelmünk legnagyobb nemzeti sorstragédiája; kiheverhetetlen, katarzis nélküli, folyamatosan jelen idejű fájdalom; egy olyan kábulat, tartós részegség, lúgkőmarás, lélekmérgezés, mely fölemészt, szétroncsol bennünket. Mindenkire hat, akár tudatosan éli meg, akár homokba dugja a fejét. Ebben a drámában nekünk az áldozat szerepe jutott. A külső nagyhatalmi kényszer olyan gyógyíthatatlan sebeket ütött rajtunk, melyekre nem hoz feledést az idő; még akkor sem, ha a mai generációknak sem emléke, sem ismerete nincs a 80 éve történtekről, jóllehet ebben nemcsak a több évtizedes kommunista diktatúra vétkes, hanem a tanárok, az értelmiség s egy kicsit valamennyien. A trianoni fogyatkozások félelmetes számadatai az itthoniaknak gyakran csak rideg statisztikákat jelentenek, míg az elcsatolt magyaroknak véres valóságot, amit másodrendű polgárként, súlyos terhektől gyötörve és kiszolgáltatva kell viselniük A bányák, gyárak, vasutak, erdők elvesztését nyugodtan vehetjük itthoni életszínvonalunk állandó romlása egyik fő okának; ám az anyagi károknál sokkal fontosabb az élet emberi minőségének szinte kimutathatatlan posványosodása, éppen magyar testvéreinktől való elszakítottságunk következtében, vagy nemzeti kultúremlékeink megsemmisítése, elzárása, ill. természeti kincseink megközelíthetetlensége miatt. A hazai magyar politikának mindig kettős felelőssége van: egyrészt önmagunkkal, másrészt Trianon „túszaival” szemben; mert viszonylagos védelmet ők is csak tőlünk várhatnak. Sajnos a könnyelmű felelőtlenség, úri (elvtársi) lekezelés, patópálos nemtörődömség s a fölfoghatatlan gyávaság most is, a múltban is jellemezte közéletünket, elsősorban a befogadottak (betelepítettek) növekvő térhódításával, hitvány önteltségével szemben. Ha észleltük is a veszélyt, nem tettünk semmit ellene, holott egyszerű törvényi szabályozással, szigorúbb határőrizettel is részben vagy teljesen elkerülhető lett volna Trianon. Ma pedig kemény, határozott fellépéssel, a nemzetközi fórumok állandó bombázásával, a sérelmek következetes felemlítésével, a diplomáciai lehetőségek kihasználásával megkereshetnénk legalább a veszett fejsze nyelét. Bizony a mulasztások, az oktalan közömbösség, a lemondás nemzete is vagyunk, s ha valamiért, hát ezért megillet bennünket – a más vonatkozásokban jogtalanul és igaztalanul ránk akasztott – „bűnös nemzet” címke. Ha mi sem akarjuk, a világ még kevésbé fogja hatástalanítani helyettünk az időzített trianoni aknát.
1920 után a magyarság határokon belüli és kívüli része egyaránt a fennmaradásáért küzdött. Meg kellett találni a kapcsolattartás új formáit, fel kellett oldani az európai elszigeteltséget és a Kisantant halálos szorítását, be kellett fogadni a több százezer nincstelen magyar menekültet, meg kellett indítani a Csonkaország gazdasági és kulturális vérkeringését, meg kellett kísérelni a nemzeti egység tudatának ébren tartását stb. A két világháború közti magyar külpolitikát egyetemesen áthatotta a revízió gondolata, a 30-as években már hivatalos kormányprogramként is fölvetették, amit az olaszok és a németek is pártfogoltak, sőt elvben a „győztes” hatalmak sem utasították el. A Párizs környéki béke „területrendezéseinek” egyenes következménye volt a II. világháború, amit a közhiedelemmel ellentétben mégsem a revansra vágyó tengelyhatalmak kezdeményeztek, hanem a gazdaságilag és katonailag roppant magas szintre jutott Németország megsemmisítését szorgalmazó Anglia és Franciaország, ill. a felhergelt Szovjetunió provokáltak ki – leginkább azonban a háttérből operáló, minden kulcspozíciót a kezében tartó zsidó világelit számláját terheli –, azzal, hogy Hitleréket olyan csapdába csalták, hogy egyszerűen nem tehettek mást. Sem a németek, sem mi nem akartunk háborúba keveredni, csupán békés úton visszaszerezni az elcsatolt területeinket. Ha pedig ez a részünkről nem sikerül, legfeljebb abban voltunk érdekeltek, hogy a Kárpát-medencét megszálljuk, de semmiképpen sem abban, hogy katonáink százezrei távoli harctereken essenek el. Az irányunkban továbbra is ellenséges angol-francia-amerikai-orosz magatartás miatt nem maradt más lehetőségünk, mint a japán-német-olasz-magyar szövetség, ez viszont az ismert röppályára lökött bennünket. A két bécsi döntéssel (1938-ban és ’40-ben) átmenetileg visszanyertük a Felvidék déli részét és Észak-Erdélyt, ill. visszafoglaltuk Kárpátalját és 1941-ben Bácskát (ezzel ténylegesen is beléptünk a háborúba; emiatt Teleki Pál úgy érezte, nem élhet tovább!). Területünk közel duplájára nőtt, s rabságban élő testvéreink többsége is – örömmámorban úszva – visszatért az anyaországhoz. E gyors és látványos sikerekért később súlyos árat fizettünk. Ez a háború sokkal borzalmasabb volt, mint az első, s ezúttal nem fegyverszünet, hanem feltétel nélküli kapituláció lett a vége. A veszteseket – köztük minket is – megszállták, embertelenül megbüntették, s a múlt hibáiból mit sem okulva, az 1947. február 10-i párizsi szerződésben helyreállították a trianoni határokat (tőlünk még 3 falut elkoboztak, Kárpátalját Csehszlovákia „átengedte” a szovjeteknek, ill. kiiktatták az eredetileg is csak papíron létező kisebbségvédelmi paragrafusokat). Előzőleg Teheránban, Jaltában és Potsdamban a győztesek, az igazi háborús bűnösök (Sztalin, Churchill és Roosevelt, majd Truman) fölosztották Európát a judeoimperializmus s a cionbolsevizmus közt; hazánkat s a földrész közép-keleti részét odalökték a vörös medve karmába. Újra kifosztottak, leigáztak bennünket (előbb a németek, majd az oroszok és csatlósaik), szomszédaink pedig oly kaján elégedettséggel vették vissza ősi földünket, mintha örökösen az övék lett volna.
45 évig tombolt a talmudista-kommunista terror: pribékjei előbb nyílt szadizmussal, majd némileg lecsillapodva, de mindvégig igen tudatosan és szervezetten irtották népünket; törvényen, jogon, igazságon, szabadságon, nemzeti érdekeinken átgázolva, tulajdonunkat elkobozva, kultúránkat, hagyományainkat, vallásunkat, szellemünket szétroncsolva egy pokolnál is rosszabb rabszolgavilágot teremtettek. (Ezen még a század legtündöklőbb forradalmának és szabadságharcának fellángolása is csak pár napig tudott változtatni 1956-ban.) Ebben a fojtogató légkörben nemzeti öntudatról, önbecsülésről, hazaszeretetről, fajvédelemről, határrevízióról szó sem lehetett; önmagunkért se tehettünk semmit, nemhogy kettős elnyomásban kornyadozó magyar testvéreinkért. Mindent a szocializmus építésének, a „béketábor” hidegháborús harcainak, a kapitalizmus túlszárnyalásának, a „baráti” országok szoros összefogásának, azaz egy idióta, vérgőzös álomnak rendeltek alá, melyhez képest huszadrangú kérdés volt, hogy él-e, hal-e egyáltalán a magyarság. 1948. december 10-én az ENSZ Egyetemes Emberjogi Nyilatkozata ugyan kinyilvánította, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre, majd az 1975-ös Helsinki Záróokmány mindezt megerősítette, sőt a békés határmódosítások lehetőségét is fölvetette, de ez csak annyit ért, mint négernek a napozás. 1989 után végre mindenütt enyhült a zsarnokság, majd megbukott a totális diktatúra, ám ami fölváltotta, az sem lett sokkal szívderítőbb; csupán egy ál-rendszerváltás, egy vadkapitalizmus, egy álszent demokrácia, egy liberálkozmopolita metamorfózis, egy olcsó köpönyegfordítás tehetetlen szemlélői, szenvedő alanyai vagyunk; ugyanazok rendelkeznek most is fölöttünk, akik milliomos elvtársakból százmilliós „polgárokká” (értsd: bugris újgazdaggá) vedlettek. Ma nincs akasztófa, csak egzisztenciális függés, nincs politikai börtön, csak hajléktalan menhely; egy élősdi kaszton belül nem létezik bűn, a tömegek számára pedig nincs igazság, a keveseknek ma mindent szabad, a sokaságnak meg semmit sem lehet. Távozott a ruszki, besomfordált a jenki, kimentek a tankok, ránk törtek a bankok; most „Európába igyekszünk”, de a semmibe jutunk. Ennyi viszontagság után észre se vesszük már, pedig minden szerencsétlenségünk, valahány megoldatlan gondunk, egész balsorsunk mögött fekete rémként ott tornyosul Trianon. De fölemlítése ma sem tanácsos, bizonyos körökben a puszta ráutalás is borzongást kelt, nemhogy az ellene kívánatos cselekvés. Szomszédaink hiába mutatják ki a foguk fehérét 80 éve, hiába szorongatják a torkunkat lankadatlan szorgalommal, azért mi tovább játsszuk a jóhiszemű ostobát, s rendre elpuskázzuk minden történelmi lehetőségünket a magyarság egyesítésére és megmentésére. Ahelyett, hogy a létező összes alkalmat megragadnánk, s határozott, következetes lépéseket tennénk a rendezés felé, minden kezdeményezést továbbra is átengedünk a rablóknak, valamiféle egyoldalú „jószomszédság” hamis illúziójával; ahelyett, hogy bármi áron kiharcolnánk a magyar népcsoportok (kisebbségek) teljes egyenjogúságát, egyéni és kollektív önrendelkezését, területükkel együttes visszacsatolását, olyan tragikomikus alapszerződéseket kötünk ellenségeinkkel, melyeknél gyávább, farkcsóválóbb önkéntes lemondást még nem látott a világ. Őrült öngyilkosok döfik magukba így a tőrt! (Mostanában kaptam egy szomorú levelet a Duna túlpartjáról, melyben révkomáromi barátom – egyebek között – az alábbiakat írja: „Úgy érezzük, hogy Magyarország már végleg lemondott rólunk. Itt most mi csak utóvédharcokat tudunk folytatni, amikben lassan felmorzsolódunk.”)
Alaptételként megállapítható, hogy valamennyi utódállamban, – így Romániában, Csehszlovákiában (majd Szlovákiában), Jugoszláviában (majd Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában), Ausztriában s a Szovjetunióban (majd Ukrajnában) – bármilyen rendszer volt is hatalmon a szélsőjobbtól a szélsőbalig (tehát fasizmus vagy kommunizmus, királyság vagy köztársaság, diktatúra vagy demokrácia), a magyarellenességben egyformán megegyeztek, legföljebb a népirtás és a hátrányos megkülönböztetés mértékében jelentkeztek bizonyos árnyalati különbségek, hangsúlyeltolódások, az elérendő céloknak, ill. a nemzetközi helyzet s a külső nyomásgyakorlás alakulásának függvényében. Az is mindegyik országra fönnáll, hogy óriási ellentmondás van az írott alkotmányok, deklarált törvények, rendeletek s a tényleges gyakorlat, a valóság között; sőt a kisebb-nagyobb atrocitások, magyarüldözések nemegyszer a hivatalos kormányprogram és pártprogramok szerves részét képezik, de legalábbis nyílt vagy burkolt támogatottsággal bírnak. Konkrétabban kimondva, a magyar nemzetrészek helyzetét mindenütt a kulturális elnyomás, az oktatási és egyházi intézmények, a sajtó fölszámolása vagy korlátozása, a múzeumok és kiállítások fontosabb anyagainak elrejtése vagy magyar jellegének meghamisítása, a műemlékek és temetők rendszeres rongálása, az anyanyelv száműzése vagy használatának megnehezítése, rendőri és közigazgatási terror, jogbizonytalanság és jogi diszkrimináció, soviniszta szellemű törvényhozás és végrehajtás, aránytalan közteher, vagyonelkobzás és szándékos anyagi tönkretétel, a kollektív népcsoportérdekek érvényesítésének merev elvetése, a nemzeti és történelmi tudatukból való kiforgatás (pl. a hármas halom és kettős kereszt tótok általi ellopása, Mátyás „román” királlyá minősítése, Ausztriában a Habsburg-ellenes 1848-as forradalom jogtalan lázadássá szégyenítése és ünneplésének tiltása stb.), az anyanemzettel való kapcsolattartás akadályozása, az ígéretek és szerződések semmibevétele stb. jellemzi. A bizonytalanságból és igazságtalanságból fölhorgadó, a képtelenségek és abszurditások tömkelegéből fakadó trianoni átok (sokk, szindróma, pszichózis) egyaránt káros hatással van a vesztes magyarságra, de a „jutalmazott” utódokra is. A mi népünkön (hovatartozástól függetlenül) 80 év alatt úrrá lett a közöny, a beletörődés, a megalázottság, a kiszolgáltatottság, a megvertség, a lemondás, a magárahagyottság, a kishitűség s az önfeladás érzése. A megszállókon pedig elhatalmasodott a rettegés (a revíziótól, ill. a magyar feltámadástól), a féktelen gyűlölet (azok iránt, akiknek ártottak!) és agresszivitás, a szemérmetlen hazudozás, a történelemhamisítás (pl. dákóromán teória, nagymorva tévképzetek; ugyanakkor a magyarság barbár pogányként, gyilkos zsiványként, förtelmes hódítóként való lefestése), az irigység (állandó kisebbségi komplexus a magyar kultúrfölény és valódi ősiség, kiválóság láttán) kényszere. Szinte „össznépi feladatként” élik meg homogén nemzetállamuk létrehozását, ill. a magyarság fölmorzsolását; a legcsekélyebb humanizmust félredobva, görcsösen törekszenek elrabolt országrészeink megtartására (szerintük ezzel érvényesül a „történelmi igazság”!), sőt alkalmasint további terjeszkedésre is. Minden szomszédunk az egész világon élénkíti a bennünket rágalmazó és lejárató propagandáját (az kiabál, akinek a háza ég!), ugyanakkor katonai és titkosszolgálati téren (fokozott magyarellenes kémkedés és diverzió!) szorosan összefog ellenünk, mintegy föltámasztva a korábbi Kisantantot. Könnyedén tehetik, hiszen Magyarországnak 1945 óta semmilyen válaszlépése nincs. Részünkről ez aligha „nagyvonalúság” vagy egyszerű figyelmetlenség, sokkal inkább tervszerű nemzetveszejtés. (Nem meglepő, hiszen 55 éve nincs magyar nemzeti kormányunk!)
Néhány éve egy hosszabb tanulmányomban („Árva templom beomló ég alatt” – lásd az azonos című könyvemben!) már eléggé részletesen megvizsgáltam az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, várvidéki (burgenlandi vagy lajtabánsági) és az emigrációba szétszóródott magyarság állapotát, szenvedéseit, létszámának alakulását és megmaradási esélyeit. Most csupán a legdurvább sérelmeket említeném meg, ebben sem törekedve teljességre, mert a gyászos lista vég nélkül folytatható. Előzőleg azonban vessünk egy pillantást hozzávetőleges (kutatásaim szerinti) számarányunkra az egyes országokban. Romániában ma a magyarság 11% (Erdélyben 28%), a szétválás előtti Csehszlovákiában 6% (Szlovákiában, azaz a Felvidéken 18%), Ukrajnában 0,4% (Kárpátalján 18%), a fölrobbanás előtti Jugoszláviában 3% (a Vajdaságban 22%, Horvátországban 1%, Szlovéniában 0,2%), Ausztriában az emigrációval együtt 0,7% (a Várvidéken 3%). A tendenciózus hamisítások (csökkentések, lekerekítések) miatt pontos ismereteink nincsenek; csupán az biztos, hogy abszolút számunk általában fogy (legjobb esetben stagnál), míg relatív (összlakossághoz viszonyított) arányunk mindenütt meredeken zuhan. Ez világosan rámutat a többségi nemzetek nagyobb szaporulatára, de utal az erőszakos beolvasztási politikára, a magyarság elvándorlására s az esetenkénti brutális megtizedelésére, valamint az eredeti etnikai összetételek ki- és betelepítésekkel történő megbontására is. A statisztikákból az is következik, hogy a Kárpát-medence újraegyesítéséért folytatott csatánkat elsősorban demográfiai téren nyerhetjük meg, vagy veszíthetjük el. Erdély vonatkozásában már a karizmatikus püspök, Márton Áron hangoztatta, hogy pusztán azzal, ha túlszaporodjuk az oláhokat, visszavívhatjuk szülőföldünket (lásd a koszovói albánokat!). Ez mindenütt érvényes, míg fogyás esetén valamennyi területen megindul a magyarság csángósodása (bizony már az anyaországban is!).
Trianon óta az utódállamok vezetése gyakorlatilag mindent elkövetett a magyarok elűzésére, bekebelezésére, likvidálására, életminőségének tönkretételére – olykor békés, „törvényes” úton, máskor erőszakkal, nem ritkán lemészárlásukkal próbált célt érni. Isteni szerencse, hogy „a magyar falat” eddig még lenyelhetetlennek és emészthetetlennek bizonyult, azaz fönnakadt az elvetemült kannibálok torkán. Romániában Antonescu csapatai és a vasgárdisták, 1945 után pedig Maniu hordái s a bolsevisták gyilkoltak és kegyetlenkedtek válogatás nélkül (pl. ezrek kivégzése, tízezrek elhurcolása a Duna-deltába, majd 1956 után tömeges bebörtönzések). A 60-as években fölszámolták a Székelyföld autonómiáját, majd megszüntették a kolozsvári Bolyai Egyetemet. Ceausescu különösen vérszomjas „magyarzabáló” volt, elég csak hírhedt falurombolási, városrendezési, telepítési és ortodox templomépítési terveire gondolni. A „Kárpátok Géniusza” kivégzése után színre lépő posztkommunista Iliescu-Funár páros rögtön az 1990-es marosvásárhelyi pogrommal indított, majd a Vatra Romaneasca-szerű szélsőséges szervezetek bevonásával megakadályozták a magyar egyetem visszaállítását, az elkobzott egyházi vagyonok visszaadását, elfogadtak egy szégyenletes iskolatörvényt, s mereven elutasítottak bármiféle autonómiatörekvést. A legújabb kormány sem különb, még egy egyszerű pápalátogatást sem engedélyezett a magyar hívek körében. Az „Apokalipszis könyvének” irtóztató fejezete az elszigetelt moldvai csángók (hivatalosan „katolikus románok”!) megpróbáltatása; őket érte a leggonoszabb elrománosítási hullám, anyanyelvű iskoláik, magyar papjaik és képzett vezetőik még ma sincsenek, önazonosságukat így képtelenek megőrizni. Csehszlovákiában a (ma is érvényes!) Benes-dekrétumok minden magyart háborús bűnösnek nyilvánítottak, s törvényen kívül helyeztek; ezért összes vagyonukat elkobozták, intézményeiket, iskoláikat fölszámolták, százezreket Magyarországra („lakosságcsere”!) és a Szudéta-vidékre deportáltak, ill. eltótosítottak („reszlovakizáltak”). A „hontalanság évei” után áttértek a pusztítás „finomabb” formáira: pl. tót kolóniák betelepítése színmagyar vidékekre, adminisztratív eszközökkel a nyelvhasználat ellehetetlenítése, a bősi erőmű felépítésével a Csallóköz tönkretétele. Az 1992-es kettéválás után a Meciar-féle újfasiszta „demokráciában” folytatódott az iskolák szétverése, emlékezetes ügy volt a Fradi-szurkolók kommandós megtámadása, s a közigazgatási rendszer ravasz területi átszervezésével mindenütt sikerült a magyarságot kisebbségbe szorítani; de nem meglepő az autonómia megtagadása, a magyar egyetem elszabotálása, végül a diszkrimináló nyelvtörvény megszavazása sem. A Jugoszláviához került Bácskában és Bánátban, 1944-45-ben, Tito rác partizánjai 40-50 ezer ártatlan magyart kínoztak meg és végeztek ki balkáni kéjmámorban; majd enyhébb módszerekkel folytatták honfitársaink fölmorzsolását. A „Láncos Kutyát” követő nacionálkommunista Milosevics megszüntette a vajdasági (és koszovói) autonómiát; 1991-től kezdve pedig a horvátok, a bosnyákok s az albánok elleni véres háborúkkal (melyekben a magyarok különösen sokat szenvedtek!) próbálta meg elodázni a trianoni kényszerállam széthullását, hiába. A Seselj-Arkan-féle fegyveres szabadcsapatok s az elszakadt új államokból menekülő rácok most a Vajdaság ellen fordultak, s immár a végső exodus küszöbére juttatták a szerencsétlen magyarságot. A Szovjetunióhoz került Kárpátalján szinte a teljes férfilakosságot (kb. 40 ezer főt) „málenkij robotra” hurcolták, s a haláltáborokból (Gulágról) csak a töredékük tért vissza. (Sztálinnak „a magyar kérdés csak vagonkérdés” volt.) Később is mérhetetlenül sokat szenvedtek; 1989-ig semmilyen kulturális és politikai szervezetük nem lehetett, a minimális nemzetiségi jogokat is megtagadták tőlük. Ma az ukrán maffia szorításában vergődnek; népszavazással is megerősített (ruténekkel közös) autonómiájukat máig sem kapták meg. Vállalkozás, munkalehetőség alig akad számukra, fizetést gyakran hónapokig nem látnak, s szörnyű helyzetüket még az 1998-as árvíz is tetézte.
Nem hunyhatunk szemet a fölött, hogy a trianoni kór nemcsak a leamputált részeket, a határokon kívülre rekesztett magyar milliókat kezdte ki, hanem ugyanúgy megtámadta az anyaországot is; azaz a „cechet” közösen fizetjük. Lassan, sunyin araszolva juttattak bennünket odáig, hogy súlyunkat, szerepünket tekintve Budapesten éppúgy kisebbségbe szorultunk, mint Pozsonyban vagy Kolozsvárt. Mindenütt sápad, gyengül, visszahúzódik a magyar gondolat, és halódik, bukdácsol az azt hordozó nemzet; kivesznek, elsorvadnak a legfőbb szellemi műhelyek, elapadnak, megzavarosodnak a legtisztább erkölcsi, eszmei és művészeti ősforrásaink. Mindent elönt a fertőző és bomlasztó, zagyva euroatlanti moslék. A bűnözők, az országvesztők megint az ártatlanság képében tetszelegnek, s farizeus szólamokkal sommásan ítélkeznek a vétlen többség felett, leginkább azokat elmarasztalva, akik nem hajlandók megbocsátani a gonoszságot, nem képesek felejteni üldöztetésüket, akik nem tudnak úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Ám amíg az ostoba, szerencsétlen rabszolgákban, s az agymosástól megmenekült, öntudata foszlányait még őrző maroknyi magyarságban legföljebb tehetetlen, vak düh vagy ökölbe szorított, ütni kész harag ágaskodik, addig Istentől elrugaszkodott megrontóiban hegynyi gyűlölet halmozódik, és irgalmatlan önigazoló bosszúvágy munkál. A jólétben tobzódó árulók, a törpe senkik, a cinikus „demokraták”, a szociálliberális csatornatöltelékek röhögve és ordítva üzentek hadat az egész társadalomnak, az évszázados tradícióknak, az értelmes emberi életnek. A saját szabadságuk és karrierjük nevében káoszba fojtják a rendet, föláldozzák a magyarságot megtartó értékeket, áthágják a morált és a törvényeket. Piedesztálra emelik az erőszakot, a homoszexualitást, a diszkózenét, a drogfogyasztást, a prostitúciót, a romboló szektákat, a sztárkultuszt és más devianciákat. Leborulva imádják a pénzt, a „másságot”, a gátlástalan törtetést, a gennyes hazugságot, a média „véleményformálóit”, és legszívesebben mindenkit megölnének, aki nem tart velük, aki megtagadja talmi elveiket, rothadó nihiljüket, kloákaszagú választottjaikat s egész elmebajos, dicstelen világukat.
Valahol létezik (léteznie kell!) egy titkos forgatókönyv, mely a történelmi Magyarország zsidó kézre játszását, zsidó elbirtoklását vázolja föl. A világuralomra törő önjelölt kiválóságok, a kontinenseket, nemzeteket behálózó bankok és multinacionális cégek fajtiszta vezérei, az átlagot semmiben fölül nem múló megpróbáltatásaikból holocaust-legendát, szánalmas gázkamra-mítoszt és pompás üzletet gyártó „túlélők” immár nyugodt bázist, védhető világközpontot, kizárólagos rendelkezésű, „elvitathatatlan” jogosultságú új hazát akarnak maguknak szerezni, a magyarság rovására. A Közel-Keleten, a háború után, meglepetésszerűen végrehajtott államalapítás nem váltotta be elképzeléseiket, és a harcias, szintén szemita (sémi) arab tengerben nincs tovább maradásuk, ez ma már akárki számára nyilvánvaló. Ezért vált oly kitüntetetté érdeklődésük a békés természetű, vendégszerető (hogy ne mondjam: hülye!), a gyengéket és legázoltakat mindig pártoló magyarság országa iránt. Mert itt – a minimális ellenállás, az egészséges önvédelem hiányában – hasonlíthatatlanul könnyebb, akadálytalanabb a betelepülés és a térfoglalás, mert itt néhány év alatt elérhetik azt, amit Izraelben hosszú évtizedek alatt sem sikerült. Ennek érdekében a magyarországi politikában és gazdaságban máris az ő strómanjaik, szálláscsinálóik irányítanak mindent; ügyesen fölvásárolták valamennyi stratégiailag fontos ágazatunkat, zsebre tették bankjainkat, gyárainkat, kereskedelmi vállalatainkat, bányáinkat, energiatermelésünket, földjeink többségét, övék a parlament, a bíróságok, a tömegtájékoztatás, a meghatározó kultúrintézmények, egyetemek, főiskolák és alapítványok zöme, őket szolgálja csaknem minden. Eközben a magyarság sebesen morzsolódik, szegényedik, züllik és fogyatkozik; öntudata, nemzethűsége, szolidarítása, fajvédelmi ereje egyre csökken. Nyitva a kapu a hitsorsosok tömeges bevándorlása, beözönlése előtt. A képzetlen, lumpenizált, legyengített bennszülött emberhalmaz jó lesz kiszolgáló személyzetnek, földtúró jobbágynak, éhbérért robotoló aljamunkásnak. Aztán ha a Csonkaország már teljesen a markukban lesz, sor kerül a trianoni revízióra is. Addig azonban beszélni sem ildomos róla, hiszen a szintén kevésre becsült, de velünk szemben általuk is föltüzelt, vehemens tót, oláh, ukrán, rác farkasok végezzék csak el a piszkos magyarirtást, abban a tévhitben, hogy önmaguknak dolgoznak, s a saját trianoni javadalmaik jövőjét építgetik. Ám éppen ez lesz a vesztük, mert a zsidóság e különösen barbár népirtásra hivatkozva – egy nürnbergihez hasonló nagyszabású komédiában – szépen elperli majd a mi ősi területeinket a méltatlan orgazdáktól. Akkor már lehet, lesz is „határmódosítás” az „igazság és emberiesség” nevében, csakhogy a visszatelekkönyvezett Kárpát-medencét azontúl már Nagy-Izraelnek hívják. Ez „Cion bölcseinek” legújabb jegyzőkönyve, mely félelmetes pontossággal működik, s jelentős részében már meg is valósult. Talán így, ilyen formában nincs leírva sehol, de meri-e tagadni, tudja-e cáfolni bárki a hitelességét? Mert azzal, ha agyrémnek, szélsőséges elképzelésnek, fasiszta irománynak, antiszemita koholmánynak bélyegzik, még nem bizonyítják az ellenkezőjét. Viszont cselekedeteik, magyarfaló módszereik, egész világkampányuk mind-mind a titkos forgatókönyv szükségszerű létét igazolják, méghozzá napnál fényesebben. Régóta készültem már – elsőként! – szólni erről, most végre megtettem. Nem baj, ha megköveznek érte, nem számít, ha nem hisz nekem senki (Cassandrának se hittek!); fontos, hogy egyre többen ismerjék, és országszerte (világszerte!) beszéljenek róla. Ebben látom ugyanis a folyamatok egyetlen hatásos ellenszerét. Vagyis, ha nem képesek „csőbe húzni”, csöndes álcázással vagy harsány blöfföléssel csapdába csalni bennünket; azaz, ha tudják, hogy mi is tudjuk…Mert ők időről időre „megszondázzák” a közvéleményt, föl akarják deríteni, mit és mennyit tűr még a magyar. (Sajnos mérhetetlenül sokat!) Hiszen a gyakori holocaust-ünnepségek, kibuc-szervezések, a „kárpótlási” követelődzések, a címergyalázások, bőgatyázások, nemzeti nagyjaink besározása, Himnuszunk és hagyományaink gúnyolása, a folytonos antiszemitázások, a honalapító Árpád törzseinek részbeni „elzsidósítása” (kazárosítása!), a Hermann Nitsch-féle marhavéres, disznószaros „kiállítások”, az Efraim Kishon-szerű gnómok „jópofáskodása” stb. egyszer rájuk is veszélyessé válhatnak. Legutóbb középületeken ilyen falfirkák jelentek meg: „Takarodj magyar, ez már Izrael!” (Magyar Fórum, 1999. szeptember 2.). Vajon meddig folytatják így, vajon mikor tapasztjuk be mosdatlan szájukat?! Hol az a határ, amikor fölsikolt egész népünk, hogy ne tovább élősdi sáskák, pusztuljatok innét, ez a mi hazánk?!
* * *
III. Vérző sebeink gyógyításának kötelessége és lehetőségei
Semmilyen szerződés, egyetlen katonai megszállás sem tarthat örökké, s nem akadályozhatja meg egy nép föltámadását. Amit nem az igazságnak megfelelően rendeztek el, nem lehet végleges. Magyarország sohasem ismerheti el azt a csonkítást, melynek áldozatává vált, és semmilyen pártnak, kormánynak vagy államfőnek sincs joga lemondani bármiről nemzetünk nevében. Európa kommunizmus utáni újjászületése, a létbiztonság megszilárdítása, a félig-meddig felszabadult rab nemzetek fölemelése is összeférhetetlen Magyarország földarabolásával. Ne tekintsük tehát lehetetlennek, eleve esélytelennek a jogos magyar követelések teljesítését. Bár a föntiek éppen azt tanúsítják, hogy eddigi könnyelműségünkkel, felelőtlen passzivitásunkkal még a meghagyott Csonkaországot is elveszíthetjük, s valóban csekély reményünk lehet egy jelentős revízióra, két sarkalatos tétel mégis mellettünk szól. Az egyik, hogy a kisebbségi sorsnak egyetlen hatásos gyógyírja van: meg kell szüntetni, azaz érvényesíteni kell a nemzeti önrendelkezést. A másik pedig az, hogy a magyar nemzet egy és oszthatatlan, tehát részekre szabdalva is összetartozik. Hajdan Európa első katonanemzete volt magyar, harcolt is eleget a hazájáért mindenféle ordas zsiványokkal. A végvári vitézeknél vagy a huszároknál jobban senkire sem illett, hogy „vérbeli magyart megölne a béke”. Bezzeg ma az első ágyúszóra szétfutna a fél ország. Se katonánk, se fegyverünk, se bátorságunk nincsen, és félelmetes túlerő állt föl velünk szemben. Katonai összecsapást így nem kezdeményezhetünk, előbb minden más utat végig kell járnunk, valamennyi békés lehetőséget ki kell próbálnunk. A fegyveres megoldás csak végszükség esetén jöhet szóba, ha már minden mással kudarcot vallottunk; vagy ha a helyzet odáig fajul, hogy magyar testvéreinket nyílt fizikai megsemmisítés fenyegeti bármelyik oldalról, akkor nem hagyhatjuk őket magukra, nem hátrálhatunk meg, nem szaladhatunk el gyáván. Akkor legyünk újra inkább „vad-magyarok”, mint szelíden sopánkodó, vágóhídra érett birkák. A régi latin mondás is úgy tartja („Dulce et decorum est pro Patria mori.”), édes és dicső a hazáért meghalni. Mindenesetre sokkal felemelőbb érzés, mint lassú, de biztos halálunkig ellenségeink talpát nyalogatni, és alamizsnáért kuncsorogni. Ám mielőtt még körülhordoznánk a véres kardot, vizsgáljuk meg, mi egyebet tehetnénk, s amennyiben az országnagyobbítás mellett döntünk, úgy annak fokozatait is.
Egyesek szerint ne is kísérletezzünk semmivel addig, míg a Csonkaországon belül megfelelően meg nem erősödünk; a Trianon-problémát csak ezután szabad nemzetközi fórumok elé vinnünk. Ez egy tetszetős, de meggondolatlan fölvetés. 1920 után valóban bevált ez a módszer, s a leigázott magyar lakosság többségével együtt bizonyos területeinket is visszakaptuk, ill. visszaszereztük. Most azonban nem várhatunk karba tett kézzel évekig, mert semennyi időnk sincs; hisz határokon inneni és túli magyarságunk állapota egyre válságosabb, s pár évtizeden belül végleg fölszámolhatják egész nemzetünket ilyen mostoha körülmények között. A helyes válasz erre a kérdésre csak az lehet, hogy párhuzamosan kell küzdenünk a belső rendszerváltásért és fölemelkedésért, ill. a külhoni magyarság érdekeinek hatékony védelméért. Mindjárt szögezzük le, hogy 1945-től máig valamennyi kormányunkat (köztük Rákosi, Kádár, Grósz, Antall, Horn, Orbán stb.) a képmutatás, a gyáva beletörődés, a konfliktusok megkerülése vagy elkendőzése, az ellenség „barátinak” nyilvánítása, a legkirívóbb esetekben néha óvatos ejnyebejnyézés jellemezte a szomszédos államokkal szemben; a gyakori kisebbségi sérelmek szinte mindig orvoslás (pláne megtorlás!) nélkül maradtak, s legtöbbször az illető ország belügyének számítottak; azaz puszta legyilkolásunkon kívül bármit megtehettek velünk, úri kedvük szerint. Ezen a hazaáruló magatartáson, az efféle elégtelen viselkedésen sürgősen változtatnunk kell! Vegyük észre már, nem azzal ártunk honfitársainknak, ha a leghatározottabban föllépünk mellettük, hanem ha sorsukra hagyjuk őket! Azt sem feledhetjük egy pillanatra sem, hogy nem grállovagokkal, jellemes ellenfelekkel párbajozunk, hanem aljas gazemberekkel, sunyi mészárosokkal törünk kopját; eredményeket csak úgy csikarhatunk ki tőlük, ha alkalmazkodunk hozzájuk, valamint ha rendkívüli keménységgel, ravaszsággal, okossággal, szívóssággal vértezzük föl magunkat.
A magyar önrendelkezés politikai-diplomáciai kiharcolásában az elmúlt 50 évben számtalan lehetőséget szalasztottunk el, óriási esélyekkel nem tudtunk vagy nem mertünk élni. Keseregni rajtuk immár fölösleges, de többé nem követhetjük el ugyanezeket a hibákat. Nevetséges és igen kényelmes álláspont részünkről az is, hogy ne szóljunk bele az egyes nemzetrészek dolgaiba, bízzuk rájuk helyzetük kommentálását, céljaik és igényeik megfogalmazását, hisz ők tudják legjobban, mit akarnak. No ez a halvaszületés tipikus esete, az ilyen vérszegény „támogatásból” abszolút biztosan nem sül ki semmi jó. Tisztelt mindenkori vezetésünk annyit már m


Bogár László: Hazánk felszámolása Trianonnál kezdődött

2008, február 7 - 09:33


A Ratkó-korszak egy „emberkísérlet” volt, melynek célja a birodalmi alattvalók tenyésztése – fogalmazott Bogár László. Mint a közgazdász elmondta, jelenleg is tragikus demográfiai lejtőn halad a magyar társadalom, és úgy véli: egy évtizeden belül kétszer többen halnak meg Magyarországon, mint amennyien születnek. Súlyos problémának nevezte, hogy jelenleg a kérdéseket sem tudjuk megfogalmazni és megengedhetetlennek, hogy nem készült háromdimenziós nemzeti vagyonleltár. Jelenleg az 1978-as szinten állunk – fogalmazott a közgazdász professzor a reálbérekkel kapcsolatban.
Korunk a megvalósult abszurditások világa – jelentette ki Bogár László lapunknak, aki szerint ennek a világnak léteznie sem lenne szabad, ám egyre csak terebélyesedik az az önpusztítás, amely önmagát haladásnak vagy fejlődésnek nevezi. Ami azonban Magyarországon történik, az az abszurditások abszurditása – teszi hozzá. „Miközben a nyolcvanas évek végén, a 90-es évek elején a legújabb kori történelmünk egyik legnagyobb erejű és a következményekből ítélve egyik legsúlyosabb átalakulási folyamatán megy át a magyar társadalom”, teljesen természetes kellene legyen az a kérdés: mi történik eközben azzal, amit a nemzetnek mint közösségnek a vagyonaként értelmezhetünk – fejti ki kérdésünkre a közgazdász. Ezzel szemben azt kell tudomásul vennünk, hogy míg az előző rendszerben – egészen 1989-ig – a Statisztikai Évkönyvben szerepelt egy rövid fejezetben a „nemzeti vagyon”, ehhez képest a „statisztikai számbavételi rendszerből” jelenleg még a fogalom is hiányzik, „ez pedig több mint megdöbbentő.” Bogár hozzátette: e fejezet főleg csak az anyagi értelemben leírható erőforrásokat tartalmazta. Az ezzel kapcsolatos cinizmus – amely szerint nincs már mit számba venni, hisz a nemzeti vagyon maga is eltűnt – „olcsó és ócska kibúvó” a felelősség alól, „amely mindannyiunkat terhel”.
A társadalmi felelősség közös, ám annak mértéke eltérő – magyarázza az MNO-nak Bogár László –, „hiszen évezredek óta azért van minden társadalomban úgynevezett elit (tehát olyan társadalmi csoportok, amelyeket a közösség eltart, általában igen jó színvonalon), hogy „észben és erényben dúsak” legyenek. Vagyis legyen elég tudásuk ahhoz – fejti ki a közgazdász –, hogy „felismerjék a közösség belső szükségleteit, „illetve azokat a korlátozó tényezőket, amelyek a külső világban léteznek”. A másik feladatuk: legyen bátorságuk és erkölcsi tartásuk megvívni azokat a konfliktusokat, „amelyek során meg kell védeniük a közösségnek az alapvető érdekeit, magát a közösséget, amelyet gyarapítaniuk kell, beleértve annak a vagyonát is”. Bogár úgy véli: amellett, hogy nem lett volna szabad hagyni eltűnni a „nemzeti vagyon” fogalmát, minden korábbinál szélesebb és alaposabb vagyonleltárt kellett volna készíteni, amelyet nemcsak az anyagi, hanem a külső- és a belső természeti javak szintjén is el kellett volna végezni.
Víz, levegő, termőföld, vagyis a külső természet világa – folytatta a közgazdász, aki emlékeztetett arra is: a kiotói jegyzőkönyv óta a tiszta levegő is – adásvétel tárgya, „hogy a víz mennyire az, ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy a világ számos pontján máris háborúk zajlanak a víz megosztásáért, és egészen biztos, hogy a XXI. században a víz kérdése az egyik legélesebb konfliktusok, ökológiai elosztási súrlódások gócpontjaivá válik”. A termőfölddel kapcsolatban megjegyezte, hogy „az elmúlt harminc évben Magyarországon körülbelül egy Szlovénia nagyságú termőföldterület „tűnt el”, vált használhatatlanná”. Fontos kérdésnek nevezte, hogy ezen őselemekkel való gazdálkodáshoz milyen tulajdonosi szerkezet társul. „Lényegében semmit sem tudunk ezekről a folyamatokról, még a kérdés sincs értelmesen feltéve” – fogalmaz Bogár László.
Kibővíthető a vagyonkör
Az emberi létezés belső természete a leglényegesebb dimenziója a nemzeti vagyonnak – jelentette ki a professzor. Ilyen például az egészségvagyon: a testi-lelki egészség, hány ember, mennyi ideig él és életének mekkora hányadát tölti el valóban egészségesen. Persze – fogalmaz Bogár – a kört tovább lehet bővíteni az intellektuális vagyonokkal (tudás, készségek), illetve szeretetjavakban (spirituális, mentális, lelki tényezők) is, amelynek része a szolidaritás, az együttműködés, együttérzés; mindez egy „hihetetlen mennyiségű vagyontömeg”. Bogár úgy véli, ennek roncsolódását csak akkor vesszük észre, ha „bekövetkezik egy Olaszliszka”, vagy éppen „egy 12 évesen potenciálisan gyilkológéppé váló gyerek” esete jelzi, hogy „ezeknek a javaknak az újratermelése” súlyos akadályokba ütközik. Bogár sajnálatosnak nevezte, hogy az elmúlt egy-másfél év turbulens társadalmi mozgásaiban nem merült fel e kérdéskör. Úgy gondolja: a nemzeti vagyonunk – beleszámítva az ökológiai, a humán, illetve az anyagi javakat – az elmúlt időszakban körülbelül a felére csökkent.
A Ratkó-korszak mint emberkísérlet?
Az 1876-os évtől mutatja meg Bogár a magyar nemzet demográfiai jellemzőit. Jól látni, hogy az elmúlt évszázadban a nyugatias társadalmakban egyre csökken a születésszám. De Bogár kiemeli, egészen példátlan a világban az a népesedési mélyrepülés, ami Magyarország esetében az 1960-as évektől tapasztalható: Európában példátlan módon hazánkban az 1990-es években újra a 30-as évek szintjére emelkedik a halálozások száma. A Ratkó-korszakot a közgazdász egy „emberkísérletnek” tartja. Mint kifejtette az MNO-nak: az ötvenes évek elején a születések száma kétszer nagyobb volt, mint a halálozásoké, amely szerinte annak volt köszönhető, hogy a cél „az engedelmes birodalmi alattvaló erőltetett ütemű tenyésztése” volt. „Ugyanis a szovjet birodalom a harmadik világháborúra készülve ágyútöltelékeket akart” – teszi hozzá Bogár. Úgy véli, hogy ez a „tenyésztés” 1955-ben éri el a csúcsát, hiszen mintegy 255 ezer gyermek született akkor a jelenlegi 90 ezerrel szemben. Azonban ’56 bebizonyította, „ezek nem a legjobban kezelhető alattvalók”, és akkor radikálisan fordult a stratégia. A cél most már a „kiirtás”, pontosabban – mondta Bogár – „diszkréten rá kell erősíteni a káros folyamatokra”, vagyis hagyni kell, hogy a közösség önmagát pusztítsa el. Kiemelte: 1955-től 1962-ig 115 ezerrel csökkent az éves születésszám. Ma összesen 90 ezer gyermek születik évente, akkor pedig hét év alatt csökkent az éves születésszám 115 ezerrel – tette hozzá.
Ezer lakosra jutó élveszülés és halálozás 
Bogár súlyos traumáknak nevezte Trianont, illetve a két világháborút. „Magyarország felszámolása Trianonnál kezdődött, a születésszám iszonyatos zuhanásával” – fogalmazott, majd a két világégés időszakára visszatérve azt mondta, a halálozások magas száma is tragikus, de a születésszám radikális csökkenése még inkább az. A 60-as évektől megszólalt a magyarság életösztöne, de nevetség tárgyává tették, megbélyegezték azt, aki jelezni próbálta, hogy súlyos népesedési válság előtt a magyar társadalom. A 80-as évektől pedig folyamatosan zuhan a születésszám. Bogár úgy véli: a mostani 90 ezerről 10 éven belül 60 ezerre esik vissza az éves születésszám. „Nem kell már 10 év ahhoz, hogy elérjük azt az állapotot, hogy kétszer annyian halnak meg Magyarországon, mint amennyien születnek.”
Kitűnik az 1970 és 2002 közötti adatokból is – és a tendencia nem változott –, ha összevetjük Magyarország, Ausztria, az Európai Unió, illetve Közép-Kelet-Európa országainak halálozási adatait, hogy „mindig mi vagyunk a legrosszabbak” – beszélt Bogár a születéskor várható élettartamról. A helyzet folyamatosan romlik – teszi hozzá. Ugyan a 70-es évek legelején még Ausztriával volt Magyarország egy szinten a születéskor várható élettartam tekintetében, 1980-tól egy radikális romlás következik be. A 70-es évektől minden adat szempontjából romlik Magyarország úgy, hogy közben a már említett országok, közösségek képesek voltak saját rossz pozícióikat javítani. Bogár felhívta a figyelmet arra is: döntően a férfiak vannak nagyon rossz és folyamatosan romló helyzetben. 
A születéskor várható élettartam Ausztriában a férfiaknál, illetve a nőknél is a térségben folyamatosan javul: 67-69 évről a férfiaknál 76-ra emelkedett, a nőknél már 80 felett van. A magyar férfiak helyzete katasztrofális, a 70-es évektől lejtmenetben van: egy átlagos osztrák férfi 10 évvel él tovább, mint egy magyar – folytatja Bogár László. Ám a legmegdöbbentőbbnek azt véli, hogy a középkorú férfiak közül – 40-50 között – Magyarországon háromszor többen halnak meg, mint Ausztriában. A nők esetében – noha nálunk a leglassabb az emelkedés – legalább nem következett be romlás a születéskor várható élettartam tekintetében.
Megdöbbentő a magyar férfiak halálozási mutatója
Ausztriában, illetve az EU-ban csökken a halálozások száma mind a férfiak, mind a nők estében – mondja a közgazdász. A környező országokban a férfiaknál is van egy kis romlás, de összességében jobb helyzetben vannak, mint Magyarországon, ahol döbbenetes folyamat ment végbe.
1971–72-ben a halandóság szempontból még „jobbak vagyunk, mint Ausztria”. Kétségtelen azonban – noha a mélypont 1993–94-ben volt –, hogy azóta van egy minimális javulás is, „de az utóbbi 5 év inkább csak stagnálást jelent”. Bogár elmondta: több mint kétszer akkora a halálozási ráta a férfiaknál – ezen belül a középkorúaknál (40-60 év) háromszor nagyobb –, mint az osztrákoknál vagy Nyugat-Európában.
Kétségtelen, hogy a keringési betegségek szempontjából már a kezdetekkor – vagyis a 70-es évek elején – is elve rosszabb volt Magyarország pozíciója, mint a korábban már említett országé. Hiszen Nyugat-Európának a keringési betegségek az 1960-as években okoztak súlyos problémákat, amelyeket a 70-es évek elejére valamelyest sikerült mérsékelni – fejtette ki Bogár, majd hozzátette: Magyarországon egy rendkívül gyors romlás indul meg 1973-tól, amely a 80-as évek elejéig tart. 
Ekkor – 1988–90 között – évi 75 ezer ember halt meg keringési betegségek következtében. Ugyanakkor 1992–93 tájékán elkezdődik egy érzékelhető javulás is, ám az elmúlt öt évben ez a javulási tendencia jelentősen lelassult – tette hozzá Bogár. A probléma: az az óriási különbség, ami elválasztja hazánkat Ausztriától, illetve Nyugat-Európától, „fennmaradni látszik”.
Daganatos betegségek: Ausztria vs. Magyarország
Bogár a legmegdöbbentőbbnek a rosszindulatú daganatos betegségek miatt bekövetkezett halálozási adatokat nevezte a magyar férfiak szempontjából. E területen javulás nincsen, 1996 környékén elérte a csúcsát, ám a halálozás továbbra is magas szinten stagnál – mondta Bogár.
Míg 2002-ben körülbelül 22 ezer magyar férfi halt meg valamilyen daganatos betegségben, addig ugyanebben az évben Ausztriában hozzávetőlegesen 8 ezer – hasonlítja össze az adatokat a közgazdász. Feltűnő, hogy 1970-ben a daganatos betegségekben elhalálozott férfiak száma közel annyi volt, mint 2002-ben a magyar nőké: körülbelül 10 ezren halnak meg e betegségcsoport következtében.

Kegyelemdöfés volt a Bokros-csomag

A nemzeti össztermék (GDP) és a reálbér (a bérből és jövedelemből élők keresete, akiknek csak a munkaerejük van, amit áruba bocsáthatnak) metszete azt mutatja, hogy a munkaerő-tulajdonosok hogyan részesülnek a GDP-ből – mondta Bogár László. Az összjövedelem az elmúlt 30 év alatt (vagyis ’78-tól 2008-ig) csak egyetlen alkalommal – 1990–93 között – esik vissza, ám akkor is csak a kezdeti, 1978-as szintre. Azóta azonban meredeken emelkedik, ma körülbelül 70 százalékkal magasabb, mint a ’78-as szint – folytatta Bogár. Hozzátette: a reálbérek azonban ’78-tól kezdve folyamatosan csökkennek egészen az 1995–96-os nagy visszaesésig, ekkor született a Bokros-csomag. Az 1978 és 1996 közötti 18 évben – három év kivételével – folyamatosan csökkent a reálbér értéke, és ez a ’78-as bázisértékhez viszonyítva 33 százalékos csökkenést jelent – fogalmaz a közgazdász, és mint mondta, „ez az, amiről senki sem beszél”.
Senki nem beszél arról, hogy – miután a Bokros-csomag megadta a kegyelemdöfést – ez a társadalom a végletekig kivéreztetett – teszi hozzá. Bogár László emlékeztetett arra, hogy 2001-ben az Orbán-kormány kezdte el a reálbérek emelését (ezt Bogár a rendszerváltás legpozitívabb lépésének tarja), amely folyamatnak a vége az lett, hogy 3 év alatt 32 százalékkal emelkedtek a reálbérek. „Ez tette lehetővé egyáltalán azt, hogy 2008-ban újra felkapaszkodjunk a ’78-as szintre. Ha ez nem következik be, akkor most nem a 30 évvel, hanem a 40 évvel ezelőtti szinten lenne a reálbér”, teszi hozzá a közgazdász.
Ha van közügy...
Képtelenség, hogy a magyar nemzet mint közösség nem tudja, hogy valójában milyen helyzetben is van – mondja Bogár. Úgy véli: ha van közügy, akkor a tragikus népesedési és egészségadatok, a nemzeti vagyon kérdése az. „Jelenleg a magyar társadalom nem tudja megfogalmazni a kérdéseit és nincs tisztában azzal sem, hogy ha nagyon régóta nagyon sok emberrel nagyon szörnyű dolgok történnek, akkor az nem lehet csupán a véletlen műve. A közeli jövő legfőbb stratégiai feladata tehát szerinte az, hogy a magyar társadalom minél szélesebb rétegei szembesüljenek azzal a végzetes lejtővel, amelyen a nemzet újratermelési folyamatai haladnak. Ennek a folyamatnak részben előfeltétele, részben remélt következménye az, amit talán a nemzet újraegyesítésének nevezhetnénk. Amelynek során rádöbbenthetjük a magyarságot, hogy saját létérdekeit megfogalmazni és képviselni senki más nem fogja helyette. Bogár leszögezte: ha a vesztes és kifosztott többség nem képes rájönni, hogy egymás pusztítása helyett közösen kellene szembefordulni a minket kifosztó birodalommal és annak helyi kollaboránsaival, akkor elvesztünk!
(MNO)






A cionista rabló zsidókat kiengedték

 a börtönből,

Budaházyt miért nem?



Budaházy a börtönben hamis vádakkal a rabló zsidókat kiengedték a börtönből a nemzeti vagyonunkat is kárpótlásba kapták az ÁVH -s szülők a Német kormányt fejték, és ebből a pénzből vásárolták fel az országot. A gyerekek , meg az unokák polgárháborút szítanak, hogy az ölükbe huljon a maradék vagyonunk. Megszállt ország rabszolgái vagyunk, vagy úgy tekintenek bennünket e büdös cionista ÁVH - s zsidók.

 

 

2010. október 28., csütörtök

OKTÓBER 28 - PATKÁNYOK HAZUGSÁGAI BUDAHÁZY ELLEN


A BUDAHÁZY ÜGY NEM
CSAK BUDAHÁZYRÓL, HANEM AZ ŐSHONOS MAGYARSÁGRÓL SZÓL
Budaházyn keresztül bennünket, magyarokat ugyanezekkel a hamis rágalmakkal vádolnak. Ennek jegyében nem lehet Magyar Gárda, de zsidógárda az lehetett (INKAL SECURITY). Akik évekig terrorizálták Pesten a magyarokat a nemzeti ünnepeken és más rendezvényeken, a zsidócsillagos, megfélemlítő ruházatukkal és fegyvereikkel. A zsidóávós bűnpártnak (MSZMP) 1957 - 1989-ig a "munkásőrség" volt a fegyveres ökle, megfélemlítő szervezete, amelynek szinte minden munkahelyen voltak akkoriban emberei és minden akkori rendezvényen, akár kulturális rendezvényen (pl. zenekarok koncertjei) is megjelentek fölfegyverkezve, vérebekkel,  farkas kutyákkal. Előtte 12 évig Rákosinak volt fegyveres magánhadserege, az ÁVO-ÁVH. A rendszerváltásos patkányrendszernek pedig az INKAL volt a fegyveres magánhadserege, akik százmilliós pénzeket kaptak a kormányhivataloktól, intézményektől. Még a 2009-es Sajtófesztivált is az INKAL "biztosította", a Vörösmarty-téren. Ennek szervezője a lapterjesztők egyesülete volt. Később föltesszük a Munkásőrség filmet, amely testületnél a legszemetebb aljanép vállalt szerepet akkoriban. Azért sem lehetett szabad választás 1990-ben, mert nemcsak a szovjet csapatok voltak itt (bár ők ebbe nem avatkoztak be), hanem sokkal inkább a mindenütt jelenlévő fegyveres Munkásőrség, a hozzájuk tartozó Münnich Ferenc Társaság és Kádár János Társaság. Ezek a terrorszervezetek voltak azok, akik a választási kampányban a megfélemlítéseket csinálták mindenütt. A magyar érdekű pártok létrejöttét erőszakkal megakadályozták, de minden idegen és zsidóérdekű pártot bejegyzett az akkori bíróság! Valójában nem hagytak időt a magyarok megszerveződésére és a hatalom (MSZMP) minden erővel megakadályozott minden magyar szerveződést és lapot is. Az új pártokba pedig mindegyikbe kommunista és zsidó ügynököket léptettek be. Ezért csinálhatta meg könnyedén a zsidóterrorista SZDSZ-FIDESZ banda 1990 őszén a "taxis-blokádot", amely egy puccs volt, hogy az Antal-kormányt megdöntsék, mert az SZDSZ-t, a hazai zsidóköröket és Amerikát zavarta az, hogy a magyarok az MDF -re adták a szavazatukat és bizalmukat, mert az MDF azzal a csalétekkel jött elő a kampányában, hogy megcsinálják a "Tavaszi Nagytakarítást". Nem csinálták meg. 2010-ben Orbán és fideszes bandája ugyanezt a csalást követte el, amikor beigérte az "elszámoltatást". Ők sem csinálták meg.

A ZSIDÓTERRORISTA RENDSZER MA IS FÖNÁLL. Videó: Budaházyt és társait bizonyítékok nélkül vádolják és gyalázzák

Gyalázat ez az olajos cionista zsidó keresztapa mi mindent megengedhet , miért nem égetitek fel a rablott házát

Kiváncsiak leszünk, hogy a filmben szereplő "koronatanú" (képen fent) mit fog vallani a bíróságon? Ha lesz hozzá bátorsága...Mert a bírósági előtti szövegelés az nem egészen ugyanaz mint amit a tévék előtt megtehetett, valószínűleg nem ingyen. Persze minket az is érdekel, hogy Benkő mennyit kaphatott a tévéktől a nyilatkozatokért? És a rendőrségnek is tisztáznia kell azt, hogy Benkő mikor lett, milyen módon  az ő "beszélőjük".
FONTOS TUDNI
Az uszító filmben elhangzó Magyarok Nyilai nevű szervezet a valóságban nem létezett, ezt csak a zsidó sajtó és titkosszolgálat terjesztette el. Ugyanígy a Hunnia szervezet sem létezett, mert a bíróság nem jegyezte be, mert Budaházyék ezt a törvényes szervezetet szerették volna létrehozni a magyarok megszervezésére, csak egy honlapot működtettek rövid ideig, de ezen semmilyen bűncselekményre való szervezés nem történt. A filmben szereplő jellegzetes fajtát ábrázoló Lapid rendőrtábornok alatt volt az, hogy a magyarok nemzeti zászlóit a rendőrök évekig összetörték és sárba taposták! Ezek nem egyedi, hanem országos jelenségek voltak. Tehát Lapid nemcsak a 2006-os rendőrterrorért felelős, hanem a nemzeti jelképek üldözéséért is. Érdemes Lapid tábornok rendőrségi pályafutásátnyomon követni! Ezt persze a zsidósajtó nem teszi közzé. Az ő parancsára lehetett az törvénysértés  is, hogy a magyarok a Petőfi-szobornál soha nem jelenthettek be nemzeti emlékezést március 15-én, mert a zsidó Demszky főpolgármester azt saját magának és zsidó bandájának foglalta le 20 éven keresztül!
 Pusztuljon a zsidóávós rendszer!
 Elég volt elvtársak, a magyarellenes bűnözésből!
56- ban is ez volt a jelszó mi változott az ÁVH – s unokák a közhatalom kulcsfontosságú bársony székeiben ülnek , hogy kiadhassák a parancsot kirablásunkra . Az utolsó rablógyilkos cigány becsületesebb ezeknél Molotov koktélt rájuk , hogy a családjuk is égjen , hogy elrabolt nemzeti vagyonunkat ők se élvezhessék .






Biszku Bélák 1990-en innen és túl



Emlékezzünk a múltra... vagy mire is...? - Biszku Bélák 1990-en innen és túl
2007-07-21.
(Molnár F. Árpád)


A Szovjetunióról és a volt szocialista országokról számos könyv jelent meg, amely a felbecsülhetetlen mennyiségben pszichiátriákra és elmegyógyintézetekbe zárt politikai foglyokról szól, akiknek gondolkodásuk vagy tetteik nem feleltek meg a rendszer intellektuális sötétségének, a párt és a pártot szervilisen (szolgalelkűen) kiszolgáló média és "arisztokrácia" kegyetlen barbarizmusának. Az áldozatok száma tengernyi, de kártérítést sem Washington, sem Brüsszel nem követel azóta sem senkinek, sőt, mindent megtesz a túlélők és azok hozzátartozóinak elhallgattatására.
Legyen előttünk egy konkrét, megtörtént eset képe:
Egy életerős férfi fekszik egyik nagyvárosunk pszichiátriáján. Az eltelt fél év alatt a diktatúrákban oly népszerű elektrosokk terápiák (kúra, "altatásos kezelés") során szinte mindent elfelejtett azokról a pártállami bűnözőkről, akiknek bűntetteiről annyi mindent tudott. A helyi rendőrfőkapitány disznóságaitól kezdve a Belügyminisztérium legfelső vezetőjéig bezárólag. Szabad volt, most rab lett. Magyarul és oroszul beszélt, de ma már csak magyarul tud. Kiterjedt kapcsolatai voltak, de mióta bevitték, mindenki kerüli, aki pedig megszólal, hamisan tanúzik.
Csakhogy a most említett példa nem a szocialistának nevezett rendszer idején történt, hanem 2003 közepén.
Az illető egy cégben tevékenykedett, az új korszak ún. arisztokratái, más néven "újgazdag"-jai között. Az üzleti tevékenysége során személyesen megismerkedett Stadler Józseffel és a médiából ismertté lett számos emberrel, akikkel személyes kapcsolatokat ápolt. Bejáratos volt a gazdagok és a bűnözők társaságába, akik olajat szőkítettek, bort hamisítottak és/avagy különféle egyéb nemzetközi áruforgalmat bonyolítottak. Emberünk rendszeresen járt cégének eminenseként Ukrajna és Magyarország, valamint más országok között, és bonyolított áruforgalmat. Olyan világ ez - újságírók és más médiaemberek, hivatásos maffiózók, jogászok, magas rangú katonatisztek, orosz és ukrán gengszterek, izraeli fegyverkereskedő bűnözők, politikusok és más olajszőkítők -, ahol az állam teljességgel összegabalyodva rabol és fosztogat, egymás fején taposva befolyásért és pénzért, mások megint pénzért és hatalomért, ami magával hozza a bosszúálló erkölcstelenséget is, ahol politikus, főrendőr és médiagörény együtt osztja az ítéleteket saját riválisaik és teljességgel vétlen, bármibe is teljesen véletlenül csöppent civilek ellen. Az eredmény óvatos és beismert becslések szerint is, csak a '90-es években 600-800 halott Magyarországon. Ezen túl és ezzel együtt vannak a pszichiátriákra vagy hamis vádakkal börtönökbe zárt, illetve eltűnt vagy "öngyilkossá" lett rendőrök, főbe lőtt magas rangú katonatisztek, eltűnt vagy befalazott olajosok, drogárusok és fegyvercsempészek, "balesetben" meghalt országos hírű politikusok és más személyek.
Emberünk számos személyt, életutat megismert ezekből a sokszor bűnözői, az állam fedezékében dolgozó és működő körökből. Tudta, kik kikkel járkáltak, kiknek honnan lett a vagyonuk, kik kiket fedeztek, szóval annyi mindent, mint bármelyik valamire való újságíró, akiknek a maffia telefonszámai ott hevernek a noteszükben. Tevékeny részt vállalt az üzleti életben, nemzetközi vállalkozásai voltak, amíg "le nem húzták" a társai, és minden vagyonát elveszítve utcára nem került.
Azonban nem mindenkit lehet kiirtani.
Akik 1990 előtt a nehezék voltak, jobbára most is azok maradtak, csak egyik ilyen, másik olyan köpönyeget öltött: árulók, kapzsi rendszerparaziták, akiknek istene a párt és a pénz.
A mi emberünk története egy a sok közül. Egyik nagyvárosunkban, az államiakkal folytatott napi csetepatéit követően mobiltelefonján felhívta a Belügyminisztériumot, és fennhangon, a nyílt utcán "kikérte magának, hogy lehallgatót tegyenek a mobiltelefonjába", követelve, hogy a róla tudó és ellene cselekvő





Olajos mónika páholy jegyet kapott ha kinyílt az ajtó az irat megsemmisült , régi ÁVH – s trükk , csak akkor a magyar ment a húsdarálóba , és a csapó ajtó várta a következő delikvenst ….
Lamperth Mónika azonnal tegyen intézkedéseket az állampolgári jogok érvényesítésére. Minthogy a telefon a leghivatalosabb közeget és személyt/személyeket, és közvetlenül egy minisztériumot ért, ahol a felvétel rögzítésre került, a hivatalokban "pánik" lett.
A telefonáló személy, az al- és a felvilág (és ez a kettő egy) számos befolyásos köreiben egykor kedvelt, mára kegyvesztett embere hirtelen rosszul lett.
Öntudatlan állapotát egy szokás szerint "arra járó" rendőrautó járőrei fékezték meg. Az emlékezetkiesés akkor szakadt meg, amikor áldozatunk - az egyik a sok ezer közül, és az egyik a 800 halottat túlélők közül - arra eszmélt, hogy a rendőrök rajta térdepelnek.


Kaiser Edét politikai utasításra csukták le a móri mészárlás vádjával, pedig Lamperth Mónika előtt ott hevertek a valódi elkövetők nevei


A mobiltelefonja - ahogyan oly sokakkal történt és történik: telis tele híres olajosokkal, milliomosokkal, befolyásos közéleti személyek telefonszámaival (azazBIZONYÍTÉKOKKAL!) - eltűnt, és soha többet nem került elő. A takarítás rutinszerűen történt, de a médiahazugságokon nevelkedett analfabéták számára jobbára csak 2006 október 23-a óta ismeretessé vált módon: ahol a sértettek erdeje által megszerzett, a mobiltelefonokra rögzített (és más módon megszerzett) bizonyítékok tömkelegét maga az állam tüntette el, semmisítette meg, lopta el, dobta a Dunába stb. Ahogyan ez pl. a Kármán Irén, az azóta megvert és életveszélyes sérüléseket szenvedett újságíró által is ismertetett módon a móri bankrablást követően történt, amikor a kivezényelt rendőr törölte le az ujjlenyomatokat a gyilkos fegyverről, nehogy meg kelljen találni az elkövetőket, miközben - ahogyan Kármán Irén is állítja - Lamperth Mónika pár órával a történtek után már tudta, kik a móri tömeggyilkosság tettesei.
Ezután - esetünkre visszatérve - a szovjet gyakorlathoz hasonlóan "rosszul lett" áldozatunkat pszichiátriára szállították, ahol a régi jó szovjet-éra gyakorlatához méltó módon trükkel aláírattak vele egy papírt, amely egy hosszas elektrosokk terápiás kúrát indítványozott a károsult sérelmére. Azt persze még a butaság és butítás alapú társadalom legalacsonyabb-rendű értelemmel megvert kóklerei sem gondolják, hogy egy olyan személy, aki a saját szabadságáért telefonál, egyenesen Lamperth Mónika felé üzenve, nem sokkal ezt követően aláírja a saját kényszerbezárását és emlékezettörlő, valamint személyiségpusztító megsokkoltatását, azaz megcsonkítását. Nem kérdés - csak a hangsúlyozás kedvéért ismétlem -, hogy ez az illető nem sokkoltatta meg a saját agyát az emlékezettörlést vágyottan vágyva, ráadásul alig azt követően, hogy jogérvényesítő tevékenységének - Lamperth Mónika után telefonálva, hivatalos ügyeinek elszánt intézése közepette - "váratlanul" véget vetettek.



(A képen a rendszer értelmisége által gyűlölt nemzeti hős, Vlagyimir Bukovszki) Az atomtudós Andrej Szaharov Bukovszkival együtt 6 áldozatot vitt bíróság elé: egyszerre!
Fél év fogság következett. Megjegyzem: a szovjet rendszerből ismertté vált és világhírű Vlagyimir Bukovszki ugyanettől a pártegységtől 1 év pszichiátriai fogságot kapott annak idején (Szaharov abban az időben 5 másik személlyel együtt(!) vitte szovjet bíróságig(!) az ügyet, elmondván, hogy az általa összegyűjtött fél tucat személyt pártutasításra nyilvánították elmebeteggé és rendelték el kényszergyógykezelésüket egytől egyig, mert nem tetszettek a hatalomnak). Emberünk tehát "csak" fél évet kapott, azonban elegendő elektromos áramot az agyába ahhoz, hogy csak töredékesen emlékezhessen vissza az eseményekre, s hogy ismételgesse: többek között a Gergényi Péter ellen akart tanúskodni, de teljesen elfelejtette, hogy annak milyen bűncselekményei miatt, és
hogy államilag elrendelt megfigyelés alatt állott, amit a Magyar Szocialista Párt illetékes minisztériumi vezetői írtak alá a hatályos törvények útmutatása szerint.







Lesül a pofájáról a becsület rend
a taknyos óra meg a bilibe lóg
a szög a falban előre elgörbül nehogy e
bunkóval érintkezzen .A baromfi udvart is nagy ivben elkerülte , mert azt hitte , hogy az állatok egyetemre járnak , ő a tóra ismeretből doktorált meglátszik rajta , hisz ezért kapta a betyületrend más kapcája fokozatott. A stopp lámpa megvilágosítást is leszerelték róla , hogy a sötétség vegye át a helyét . most a pintér féle gyilkosság BT nagyrabevsült tagja a sikoly zenekar vonat füttyén játszik nyikorog is a kitüntetése ezért mondjuk azt , hogy halálhörgés siralom zajlik már helyette ,ha véletlenül össze találkoznál véle kérlek csapj a fejére , hogy legalább a becsületrendje a földhöz ragassza , hisz a lélek is csak hálni jár beléje , és csak a csapásokkal életben tartani !!!!, ezt a  ritkán szép vakolót !!!!


Gergényi Péterről, a sortüzes rendőrfőkapitányról, akiről egészen a párt kritikájáig "nem talált", mert nem akart találni a média semmi kivetni valót, jegyezzük meg, hogy a fent taglalt események idejében (2003-ban) még nem nevezték ki munkássága kiválóságát és egyedül méltó módszereit elismervén és jutalmazván Budapest sortüzes rendőrfőkapitányának, hanem ekkor Gergényi Péter még "csupán" Bács-Kiskun Megye legfőbb rendőreként díszelgett a média és a hivatalosan "alvilág"-nak nevezett alvilág apraja-nagyja előtt, mint olyan, akinek bács-kiskun megyei rendőrfőkapitánysága ideje alatt talán soha nem látott mértékben terjedt el a nyílt, a belváros központjában folytatott prostitúció, a mindent elborító kábítószer-kereskedelem, a rendőrségnek éppen csak nem az épülete mellett folytatott fegyverkereskedelem, melyek közül a drog és a prostitúció Igor Korol bérgyilkos bács megyei tevékenységénél is messze látványosabb utcai méreteket öltött: az alvilág a rendőrség orra előtt folytatta a kábítószer-kereskedelmet, és a prostitúciót a rendőrség megyei épületétől mintegy 150 méterre, az utcai díszkivilágítás kellős közepén, reflektorfényben gyakorolták, nehogy valakinek elkerülje a figyelmét.
Az e cikkben taglalt személy, aki az életben maradtak hazai titkos show-jának azóta, bizonyos körökben méltán népszerűvé lett áldozata - fél éves fogság után - nemzetközi akaratnak köszönhetően szabadlábra került, és egy részletesen biztosított személyi környezet "védelmébe" fogadta.
Kitalálom a sortüzesek és a bűnözésre váltig elszánt, másféle pártszolgálatosok szavait:
Írjuk ezt is a többihez. Volt, van és lesz belőlük elég.
Molnár F. Árpád
Hírháttér Média
http://hirhatter.t35.com




A SÖTÉT OLDAL...



Terroristák az interneten



Egy ideális világban persze elég lenne beírni Google-ba hogy „terrorist tips and tricks”, de természetesen ez nem ilyen egyszerű. Jelen írásunk forrásainak alapjai, a CIA különböző (publikus) jelentései...



Nehéz dolga van sokszor az újságírónak … Nem egyszerû például Bill Gates-rõl cikket írni, hiszen már mindent megírtak róla. Más szempontokból ugyan, de hasonlóan kiemelt figyelmet követel, amennyiben az ember terroristákról kíván értekezni…
A legnagyobb gond egy ilyen témánál elõször is a források megszerzésénél adódik – egy ideális világban persze elég lenne beírni Google-ba, hogy „terrorist tips and trick”, de természetesen ez nem ilyen egyszerû. Jelen írásunk forrásainak alapjai a CIA különbözõ (publikus) jelentései, illetve a neten százával található biztonsági szekértõk blogjai, valamint a velük készült interjúk. Bár a források legtöbbje objektív (…-nek tûnik), ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy még a titkosszolgálatok is elismerik, hogy egyelõre a sötétben tapogatóznak, amikor a terroristák és az internet (amúgy bizonyíthatóan létezõ) kapcsolatát elemzik.  Hiszen a teljes igazságot csak maguk az érintettek (a terroristák) tudják, és õk nem fogják közzétenni tippjeiket a weben.

Csetszobák…

A USA Today már 2001-ben (februárban, tehát jóval a 9/11 elõtt) közölt egy jelentést, amely a terroristák internetes szokásairól és kapcsolattartásáról szólt – kiemelve egy speciális területet, nevezetesen a csetszobákat. Az elemzés szerint a terroristák elõszeretettel használják kommunikációs csatornaként a különféle, webes felületen elérhetõ (tehát majdnem teljesen anonim) csetszobákat. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy Bin Laden létrehoz egy „új akció készül” nevû csetszobát… A jelentés elkészítése során részletes vizsgálatokat folytattak, amelyek kimutatták, hogy a terroristák leginkább a sport témájú csevegõszobákat és az erotikus hirdetõoldalakat kedvelik, itt - mintegy „elvegyülve” a csevegõk között - lépnek egymással kapcsolatba, és így cserélnek gazdát a célpontra és annak helyzetére vonatkozó adatok is. Ez az elmélet késõbb megerõsítést nyert: a CIA egyes tanulmányai szerint gyakran ezeken az oldalakon jelennek meg azok a parancsok, amelyek egy-egy akció megkezdésére utasítják a csoportokat. A beszélgetések persze kódolt formában történnek. Nem véletlen, hogy 2001 szeptembere óta, az Egyesült Államokban folyamatosan figyelik (illetve próbálják figyelni) a csetszobákat – ezt a tényt ugyan az USA kormányzata nem erõsíti meg, árulkodó jel azonban, hogy a CIA és az NSA internetes csoportjában külön team foglalkozik ún. „chat-room monitoring”-gal, ahol rejtjelszakértõk és pszichológusok kutatnak „árulkodó jeleket” tartalmazó beszélgetések után.  
Az ókori Görögországban a szteganográfia (szteganográfia szó szerint „elrejtett/elfedett írás”) egyik formájaként a viasztáblák faanyagába karcolták a figyelmeztetõ üzenetet, úgy, hogy maga a viasztábla üresnek tûnt. Csak az üzenet fogadója tudta, hogy a viasz alatti fában rejtõzik a tényleges üzenet. A másik módszer a kopaszra nyírt küldönc fejbõrébe tetovált üzenet volt. A hírvivõ útnak indult, míg odaért, újra kinõtt a haja – amit a célnál ismét leborotváltak, hogy az üzenet elolvasható legyen. A szteganográfia a terroristák egyik kedvelt eszköze, amikor üzenetváltásokra kerül sor – persze a kor eszközeinek megfelelõen, e-maileken keresztül. Ennek a titkosításnak a mai, csúcstechnológiával felvértezett változatai képekbe vagy hangállományokba rejtik az üzenetet. Különleges szoftverre van szükség az üzenet elrejtéséhez egy állományba – grafikába, hangállományba, szövegbe, HTML kódba, vagy akár flopilemezekre.
Ilyen szoftvert azonban könnyû beszerezni: freeware vagy shareware kategóriában rengeteg letöltési forrás áll rendelkezésre. A titkos információt a kép vagy a hangállomány létezõ, de lényegtelen apró részleteiben helyezik el, amelyet az emberi szem vagy fül nem képes felfedezni. Az üzenet néhány észrevehetetlen hang, vagy néhány képpont egy JPEG képen. A felületes szemlélõ számára a kép vagy a hang teljesen rendben lévõnek látszik, és fogalma sincs arról, hogy a weboldalon rejtett üzenet búvik meg. A képeket csak egy „privát kulcs” vagy kód használatával lehet megfejteni, amelyet csak a címzett ismer. Ennek hiányában lehetetlen megnézni, elolvasni vagy meghallgatni az üzenetet – ebbõl adódik, hogy az ilyen jellegû üzenetek (még ha tudjuk is, hogy tartalmaznak valamilyen rejtett kódot) elméletileg megfejthetetlenek, ráadásul a „monitoring” sem képes kiszûrni õket. Mi gyanús lehet abban, ha valaki elküldi a barátjának a legutóbbi nyaralásáról készült fotókat? Ja, hogy esetleg néhány fotó szteganográf üzenetet is tartalmaz? Nos, mivel magán a fotón ez nem fog „látszani”, elképzelhetõ, mennyire nehéz egy-egy ilyen üzenetváltás lenyomozása. (forrás: Enterprise Security Resource Center)

Notebook a sivatagban
A terroirsták tehát használnak csetszobákat, e-mailt és fórumokat – éppen úgy, ahogy mi magunk is tesszük. Semmiben sem különböznek tehát egy átlagos felhasználótól, legalábbis elsõ ránézésre… Persze a közvetített üzenetet témáját és a titkosítási szintet tekintve nagyon is különböznek. Az internet-elérés napjainkban nem lehet probléma – van azonban néhány szélsõséges eset (túszokról készült videók és képek, a médiákhoz eljuttatott figyelmeztetõ üzenetek stb.), amikor felmerül a kérdés: hogyan fér hozzá az internethez a kemény mag, azaz a jelenleg is bujkáló terroristák? Hiszen például a hírhedt „kiképzõtáborokban” vagy a rejtekhelyeken, a sivatag közepén bizony nem áll rendelkezésre internet-kávézó, nem is beszélve arról, hogy valószínûleg az áramellátás sem oldható meg túl könnyen. Nos egy 2003-ban közzétett jelentés szerint, a megoldást az üzemanyagcellás notebookok jelentik. A japán társaságok (élükön a Toshibával) jelenleg egyértelmûen vezetik az üzemanyagcellás berendezések kifejlesztéséért folyó versenyt. Szakértõk szerint már nem kell sokat várni az elsõ ilyesfajta mobilok és laptopok megjelenéséig. Ezekkel az alternatív megoldásokkal az internet manapság már bárhonnan elérhetõ – egy mobiltelefon és egy cellás laptop kell csupán, és máris üzengethetünk, akár a legeldugottabb sivatagi rejtekhelyrõl is. 
Az emberi találékonyság nem ismer határokat. Umberto Rapetto, együttmûködve az amerikai NSA és CIA munkatársaival, már évek óta figyeli a szervezett bûnözés és a kiemelt elkövetõk internetes ténykedését. Az olasz szekértõ szerint, az újabb tippek már jóval elõtte járnak annak, amirõl pillanatnyilag a terrorelhárító szervezeteknek tudomásuk van. Példaként megemlíti, hogy a merényletek kitervelõi immár az interneten továbbított adatcsomagok IP-fejlécébe rejtik az üzeneteiket (igazi hackertechnika, jó adag szakértelem szükséges hozzá). Az IP fejlécek alapállapotban nem tartalmaznak „érdekes” információt, csupán számokat, amelyek arról gondoskodnak, hogy az adatcsomag a kiindulási pontról eljusson a címzett gépére.  Rapetto szerint viszont a terroristák most már úgy alakítják át a fejléc 16 bites információs mezejét, hogy a beavatott címzett ezekbõl a valódi üzenet egy-egy betûjét tudja kinyerni – így egy gyakorlatilag észlelhetelen üzenetet képesek továbbítani, ami az IP-fejlécre „kapaszkodva” továbbítódik, mindenki más számára láthatatlanul. A fejléc az információ borítékaként szolgál – jelentette ki Rapetto. „Ez valami olyasmi, mintha a hagyományos levélben az üzenet a bélyeg alatt volna elrejtve" - érzékeltette a fõhadnagy az általa azonosított eljárás agyafúrtságát.
Ráadásul a szakértõk legújabb elmélete szerint, már nem is a kódolt üzenetek és e-mailek jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a fájlcserélõ hálózatok. A nyomozók tapasztalatai azt mutatják, hogy a szervezkedõ terroristák - gyakran csak percekre - betelepszenek a nagy forgalmú fájlcserélõ börzék szokatlan kiosztású portjaira. SMS útján közlik egymással az IP-számukat, és célzottan letöltik például a John Lennon kislemeznek álcázott tervdokumentációkat. A dolog legnagyobb veszélye, hogy míg a RIAA árgus szemekkel figyeli a fájlcserélõ hálózatokat, gondosan beperelve minden fõiskolást, aki letölt pár MP3-fájlt, az NSA, sõt a CIA sem, vagy alig szentel figyelmet a fájlcserélõ hálózatoknak, mondván, ez a RIAA dolga, hiszen itt fõleg a szerzõi jogok megsértésérõl van szó. A RIAA viszont nem rendelkezik jogosítványokkal a terrorelhárítás területén, így õk alapból nem is érdeklõdnek a téma iránt – ördögi kör. 
A teljes igazságot egyelõre nem tudhatjuk – egy nem túl régen keltezett jelentés szerint, a terroristák interneten használatos eljárásainak alig a tizedére derítettek fényt eddig a hatóságok. Egy dolog azonban biztos: a gyakran „harmadik világháborúként” emlegetett, globális  terrorizmus elleni harc, az interneten ugyanúgy zajlik, mint a való életben. 
Források: ecommercetimes, cnsnews, George Tenet






Ismét fenyeget a nukleáris háború?






Írta: origó / tudomány   
2008. január 23.


Ismét fenyegeti-e a nukleáris háború a világot? Képes-e a nemzetközi közösség érvényt szerezni a nukleáris fegyverkezést tiltó egyezményeknek? Milyen műszaki és jogi megoldásokkal lehet útját állni újabb veszélyhelyzetek kialakulásának?
Évekig a napi hírek visszatérő témája volt Észak-Korea atomfegyverprogramja, most az iráni atomprogramról közölnek eltérő értékeléseket, az atomfegyverrel rendelkező Pakisztánban pedig bizonytalanná vált a belpolitikai helyzet. Érdemes tehát időről-időre újra végiggondolni ezeket a kérdéseket.
A globális klímaváltozás veszélye miatt ismét előtérbe került a nukleáris energiatermelés, mivel az atomreaktorok semmiféle üvegházhatást előidéző gázt nem bocsátanak ki működésük során. Az atomenergia hasznosítása új fellendülés előtt áll. Az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és egy sor más ország jelentős, a mainál nagyobb szerepet szán az atomenergetikának. Az Európai Unió is az atomenergetika térhódítását prognosztizálja, bár még nincs egységes energiapolitikája. Az atomenergia ipar nemzetközi együttműködésben új reaktortípusok kifejlesztésével készül a növekvő igények kielégítésére.
A nukleáris energia hasznosítása elterjedésének útjában álló legnagyobb akadály a nukleáris energia kettős jellege. Az urándúsítás és a kiégett fűtőelemek újrafeldolgozása érzékeny technológia, mert alkalmas fegyveralapanyagul szolgáló, erősen dúsított urán előállítására és a plutónium szeparálására. A "nukleáris dilemma" lényege a békés alkalmazások fejlesztése, elterjesztése a fegyvertechnológiák elterjedése nélkül.
A nukleáris folyamatok alapanyaga: az urán és a plutónium
A természetes urán 0,7%-ban tartalmazza a kedvező maghasadási tulajdonságokkal bíró urán-235 izotópot, a többi az urán-238. Az erőművi reaktorok üzemanyaga 3-6% urán-235 izotópot igényel, tehát az urán eredeti összetételét meg kell változtatni. Erre szolgálnak a különböző dúsítási technológiák (elektromágneses szeparálás, gázdiffúzió, ultracentrifuga, lézer). Az urándúsítás minden változata nagyipari technológia, megvalósítása csak állami keretekben képzelhető el. Atomfegyverek építéséhez az uránt jóval nagyobb mértékben kell dúsítani, a könnyű izotóp arányának meg kell haladni a 90%-ot. Ehhez ugyanazokat a dúsítási technológiákat használják, mint az erőművi üzemanyag készítéséhez. A nukleáris dilemma: egy új urándúsító üzemet építő ország milyen mértékben fogja dúsítani az uránt? Üzemanyagot vagy fegyveralapanyagot gyárt? Erről folyik ma a vita Irán önálló nukleáris programja kapcsán.
A plutónium nem fordul elő a Földön, kifejezetten a nukleáris fegyverek céljára állítják elő az urán egyik izotópjából bonyolult és drága technológiával. Az atomreaktorokban az urán rossz hasadási tulajdonságokkal bíró nehéz izotópja alakul át a könnyű uránizotóphoz hasonlóan jó maghasadási tulajdonságokkal rendelkező plutónium-239 izotóppá. Kellő idejű használat után az atomreaktorokból kiemelt fűtőelemeket újrafeldolgozzák (reprocesszálják), ennek során nyerik ki belőle a plutóniumot. A kiégett fűtőelemek erősen radioaktívak, ezért a feldolgozási technológia veszélyes. Reprocesszálás is csak nagyipari, állami keretek között képzelhető el.
Intézkedések és tervek a nukleáris terrorizmus megakadályozására
Terrorista csoportok és szegény, műszakilag nem kellően fejlett államok nem képesek sem urándúsításra, sem a plutónium kinyerésére. Saját urándúsítási vagy plutónium-előállítási lehetőségek híján az alapanyag más forrásokból való illegális megszerzése áll csak nyitva a fegyverkezésre készülő szervezetek előtt. Az atomfegyverrel rendelkező hatalmak dúsító és újrafeldolgozó üzemei kellően védettek, a nemzetközi ellenőrzés elől viszont zártak.
A leszerelési egyezmények végrehajtása során nagy mennyiségű erősen dúsított urán, illetve plutónium kerül(t) ki a szétszerelt robbanófejekből. Erősen dúsított uránt használnak a tengeralattjárók atomreaktoraiban és a polgári szektor kutatóreaktoraiban is. A leszerelt tengeralattjárók, a katonai létesítményeknél sokkal kevésbé védett kutatóreaktorok tehát lehetőséget kínálnak hasadóanyag megszerzésére. Egyre erősödő nemzetközi együttműködés keretében hozzáláttak ezeknek a veszélyforrásoknak a felszámolásához. Teljesen megszüntetnék például az erősen dúsított urán (HEU - highly enriched uranium) felhasználását a polgári szférában. A HEU-anyagot visszaszállítják a gyártó országba, ahol természetes urán hozzákeverésével kis (low) dúsítású, atomerőművekben hasznosítható uránná (LEU) alakítják át.
Nemzetközi dúsítóközpontok
Nemzetközi szervezetek és az atomhatalmak vezető politikusai új javaslatokkal álltak elő a nukleáris dilemma megoldására. Az atomenergetika iránt érdeklődő, eddig saját atomprogrammal nem rendelkező országok számára nemzetközi felügyelet alatt álló erőművi üzemanyag-tartalékot hoznának létre, garantálnák az ellátást.  Nemzetközi egyetértés alakult ki abban, hogy az energiatermelő atomerőművek urán üzemanyagát nemzetközi dúsítóközpontokban kellene létrehozni, így az egyes országok számára felesleges lenne saját dúsítókapacitást kiépíteni - így elejét lehetne venni annak, hogy a dúsítást a fegyver minőségig vigyék el.
Oroszország otthont adna egy ilyen létesítménynek, ennek első lépése a friss orosz-kazah egyezmény. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) támogatja egy nemzetközi dúsítóközpont építését Szibériában, Irkutszktól északra. 2006-ban Warren Buffet amerikai üzletember (a Fortune magazin listáján a világ 2. leggazdagabb embere) több millió dolláros támogatást ajánlott fel egy a NAÜ ellenőrzése és irányítása alatt álló globális nukleáris fűtőanyag-tartalék megteremtéséhez.
Nemzetközi regionális telepeket hoznának létre a kiégett fűtőanyag biztonságos eltemetésére is. Putyin orosz elnök 2006. januárban egy Global Nuclear Power Infrastructure (GNPI) nevű programot javasolt: biztonságos és egyenlő hozzáférést biztosítanának a nukleáris energiához minden ország számára, ha hiánytalanul teljesíti az atomfegyverek elterjedése elleni ún. non-proliferációs kívánalmakat.
Nemzetközi egyezmények
A nemzetközileg garantált üzemanyagellátás, a nemzetközi ellenőrzés alatt álló regionális urándúsító üzemek létrehozása és a többi új javaslat 2010-ben napirendre kerül majd a Non-Proliferation Treaty soron következő, ötévenként esedékes felülvizsgálati konferenciáján.
A Non-Proliferation Treaty (NPT) a nukleáris fegyverek elterjedésének meggátlására kidolgozott nemzetközi szerződés, amelyhez 1968-tól csatlakozhatnak egyes országok. Jelenleg 189 tagja van, köztük 5 nukleáris fegyverrel rendelkező állam: ezek az USA,az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és Oroszország. Ezek az országok vállalták, hogy nem adnak át nukleáris fegyvert vagy más nukleáris robbanóeszközt más államoknak, nem segítenek más államokat nukleáris fegyverek létrehozásában. A nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok vállalták, hogy nem törekszenek nukleáris fegyver létrehozására. A szerződés betartását a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrzi az aláírókkal kötött biztosítéki (safeguard) egyezmény alapján.
Az NPT-t 1990-es évek elejéig nem írta alá az atomfegyverrel rendelkező Kína és Franciaország, távol maradt Argentína, Brazília, India, Izrael, Pakisztán és Dél-Afrika. A hidegháború végeztével Dél-Afrika felhagyott fegyverprogramjával, Argentína és Brazília is lemondott a fegyvergyártás lehetőségéről. A szerződésnek máig nem tagja India, Izrael és Pakisztán.
Bár Irak aláírta 1970-ben a szerződést, az 1991-es, első Öböl-háború után kiderült, hogy Iraknak titkos programja volt atomfegyverek létrehozására. 1997-ben kiegészítő jegyzőkönyvet fogadtak el (Additional Protocol): ez sokkal szélesebb körű információszolgáltatást követel meg, és további jogokat ad a helyszínen dolgozóNAÜ-ellenőröknek. A kiegészítő jegyzőkönyvhöz 10 év alatt 82 ország csatlakozott, egyelőre messze van az általános elfogadottságtól.
Az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-i terrortámadás után megtorpant az előrehaladás. Az USA 2002-ben felülvizsgálta álláspontját, biztonsági doktrínájában növelte az atomfegyverek szerepét, bővítette azoknak az eshetőségeknek a körét, amelyekben bevetik nukleáris fegyvereiket. Megtámadhatják például a biológiai vagy vegyi fegyverekkel rendelkező államokat. A NPT megerősítésének szempontjából kritikus lesz az amerikai elnökválasztás kimenetele.
Már a nukleáris fegyverkezést tiltó NPT előtt megegyezés született az atomfegyver-kísérletek tilalmáról. A Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA 1963-ban kötötte meg a részleges atomcsendegyezményt. Ebben vállalták, hogy nem hajtanak végre nukleáris robbantást a légkörben, a világűrben, illetve víz alatt. A föld alatti robbantásokat nem tiltották, egyetlen kikötést szabtak: nukleáris szennyezés nem kerülhetett az adott ország határain túlra. Az egyezményhez a nukleáris hatalmak közül nem csatlakozott Franciaország és Kína. Az USA és a Szovjetunió a SALT-1 szerződéssel együtt 1974-ben megegyezett a föld alatti fegyverkísérletek korlátozásában, vállalták, hogy nem hajtanak végre 150 kilotonnásnál nagyobb robbantásokat.
Az ENSZ 1996. évi közgyűlése által elfogadott átfogó szerződés teljes tilalmat rendel el minden közegben a fegyverkísérletekre (Comprehensive Nuclear-Test-Ban-Treaty,CTBT). 2006 szeptemberére 176 ország aláírta, 132 ratifikálta. A szerződés érvénybe lépéséhez elengedhetetlen, hogy az 1996-ban atomerőművel, kutatóreaktorral rendelkező 44 ország mindegyike ratifikálja. Aláírta, de nem ratifikálta Kína, Kolumbia, Egyiptom, Irán, Indonézia, Izrael, USA, alá sem írta India, Észak-Korea és Pakisztán. Az USA önként vállalta a moratóriumot. Az egyezmény betartásának ellenőrzésére globális ellenőrző hálózatot építettek ki, 92 országban 321 mérőállomás négyféle technológiával (szeizmikus, hidro-akusztikus, infrahang és radioaktív részecskék észlelése). Az állomások kétharmada 2006-ban elkészült, küldi az adatokat a bécsi ideiglenes adatközpontnak.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése