2015. július 3., péntek

Az ukrán dráma


Az ukrán dráma







Drábik János: Válaszút előtt Ukrajna – a Kelet és a Nyugat határán

Az ukrán dráma második felvonása

(…)

Világpolitikai irányváltozás Ázsiában


Az amerikai hírszerző szolgálatok 1964-ben már tudták, hogy a szovjet-kínai viszály mögött ténylegesen mély ellentétek húzódnak meg és ennek a konfliktusnak a kimenetele az egész világ sorsát befolyásolja. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt a két óriás közti kibékülés és együttműködés. Amikor Gorbacsov került a szovjet birodalom élére, Moszkva és Peking viszonya gyors ütemben vált egyre barátságosabbá. Már Gorbacsov elődei is értek el némi sikert a két ország közti feszültség enyhítésében, de az igazi áttörés akkor következett be, amikor a két óriás meg tudott egyezni a 7500 km-es közös határ kérdésében.
Az elmúlt két évtizedben Moszkva és Peking közeledését felgyorsította az, hogy együttesen ellensúlyozzák az egyetlen megmaradt szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak a világhegemóniáját. Amikor George W. Bush és neokonzervatív agytrösztje erőteljesen érvényesítette hatalmát a Közel-Keleten és Afganisztánban - de a világ más részein is -, Kína és Oroszország még több ösztönzést kapott ahhoz, hogy normalizálja kapcsolatait és szorosabban együttműködjön. Már nem vádolták egymást nagyhatalmi sovinizmussal, de egyre többször hangoztatták ezt az Egyesült Államok politikájával kapcsolatosan.
2004 októberében Moszkva és Peking rendezte azt a határviszályt, amely az 1960-as és az 1970-es években több véres határincidenshez is vezetett. Itt elsősorban az Amur-folyón lévő szigetek hovatartozásáról folyt a vita. A konfliktus hátterében az a pekingi sérelem volt, hogy Kína az 1689-ben kötött nercsinszki békeszerződés keretében kénytelen volt az akkor katonailag erősebb cári Oroszországnak másfélmillió négyzetkilométer területet átengedni. A megerősödött Kína nem ismerte el ezeket az egyenlőtlen szerződéseket és erre alapozta irredenta területi követeléseit. Amikor azonban normalizálódtak Peking és Moszkva viszonyai, már nem hangoztatták többé ezeket a követeléseket és teljesen megváltozott a két ország közti hangnem.
Washington felismerte a tényleges háborúval fenyegető szovjet-kínai konfliktusban számára kínálkozó lehetőségeket és az akkori külügyminiszter, Kissinger, 1971-ben Pekingbe látogatott, amit aztán 1972-ben Nixon elnök látogatása követett. Nixon és Kissinger ügyes diplomáciával jól kihasználta Kína és a Szovjetunió kölcsönös félelmét egymással szemben. A hármas kapcsolatrendszerben Washington nyomást tudott gyakorolni Moszkvára, hogy fontos stratégiai megállapodásokat kössön a Nyugattal, amelyek jól ellenőrizhetőek. Kína és a Szovjetunió egyaránt túl akarta szárnyalni a másikat az Amerikával való jó viszony erősítésében. Ez természetesen erősítette az Egyesült Államok tárgyalási pozícióit.

Geopolitikai fordulópont Eurázsiában

A kínai-orosz gazdasági kapcsolatok elmélyülése meghatározóan befolyásolja egész Eurázsia fejlődését. A 400 milliárd dolláros gázszállítási szerződés, amelynek keretében újabb gázlelőhelyek feltárásáról és gázvezetéki rendszer építéséről is megállapodtak, világpolitikai jelentőségű fordulatnak számít. Az 1960-as években még a két ország közti kereskedelem volumene csak 200-400 millió dollár között mozgott. Ez a kapcsolat 2008-ra elérte az 57 milliárdot és 2013-ra pedig a 93 milliárd dollárt. Egyre erősödik a katonai együttműködés is. Kína lett Oroszország fegyvervásárlója. Peking évről-évre sok millió dollárért vásárol csúcstechnológiájú orosz fegyvereket. Moszkva számára ez nemcsak export jövedelmet jelent, de lehetővé teszi, hogy az orosz hadiipar jövedelmező és versenyképes legyen. Peking 2014-ben már szinte teljesen áttért a csúcstechnológiájú orosz haditechnika és fegyverzet használatára. Oroszország ultramodern S-500 légvédelmi rakétaellenes rendszere 2018-ban már bevethető állapotban lesz. Peking ebből is akar vásárolni. Oroszország már sok SU-35-ös lökhajtásos vadászgépeket adott el Kínának és a két ország hamarosan aláír egy partneri megállapodást a repülőgépipari együttműködésről.
Az amerikai döntéshozók - úgy tűnik - nincsenek tisztában azzal, hogy az orosz-kínai kapcsolatokban beállt közeledés minőségileg más új helyzetet teremtett. Eddig az volt a tudományos élet és a kormányzati döntéshozók közös álláspontja, hogy bármennyire is közeledett egymáshoz Moszkva és Peking, még mindig az az érdeke Kínának és Oroszországnak is, hogy minél jobb viszonyt tartson fel az Egyesült Államokkal.
Anatol Lieven, a londoni King’s College-nak a tanára írta:
Az euro-atlanti és az ázsiai, csendes-óceáni térségben a nagyhatalmi viszonyok kérdésessé válnak, ha egy laza eurázsiai koalíció jön létre, amely csökkenti az Egyesült Államok uralkodó helyzetét a globális politikában. Az ukrajnai válság első szakaszának fontos következménye Oroszország Ázsia felé fordulása, amely átalakítja a globális stratégiai helyzetet.”
Az okozza az erőviszonyok globális átalakulását, hogy megváltozott az Egyesült Államok stratégiai doktrínája. Washingtonban az a hivatalos irányvonal, hogy a nukleáris háborút meg lehet nyerni, és ezért folyamatban van Oroszország körbekerítése támaszpontokkal. A tervezők úgy vélik, hogy lehet sikeres első csapást mérni Oroszországra, esetleg Kínára is, és így meg lehet előzni azt, hogy a két rivális nagyhatalom veszélyeztesse Washington jelenlegi világhegemóniáját. Ennek a tervnek a kivitelezése már elkezdődött és végrehajtása az elmúlt néhány évben felgyorsult.
Az Egyesült Államok új stratégiai doktrínája szerint megváltozott a nukleáris rakéták szerepe. Eddig a támadó megtorlása volt fő funkciójuk válaszként az első csapásra. Az Oroszország körül létrehozott rakétavédelmi támaszpontokról kilőtt amerikai elfogó-rakéták (anti-ballistic missile, ABM) képesek ellencsapás kivédésére. A rakétavédelmi bázisok már készen állnak a lengyel-orosz határon. További ilyen támaszpontok építését tervezik. Ha ezek is felépülnek, akkor Oroszország körül lesz véve komplett rakéta-elhárító rendszerrel. Az anti-ballisztikus rakétákat arra a célra fejlesztették ki, hogy azok repülés közben elérjék az interkontinentális támadó rakétákat, és még mielőtt célba érnek elpusztítsák azokat. Az új washingtoni doktrína azon alapul, hogy az Egyesült Államok úgy tud elsőként csapást mérni Oroszországra, hogy az nem képes erre hasonló erejű választ adni. Megmaradt csapásmérő rakétáit a NATO anti-ballisztikus rakétákból álló védelmi rendszere elfogja és megsemmisíti, mielőtt még azok elérnék az Egyesült Államokat.
Azok a neokonzervatív stratégák, akiknek sikerült ezt a nagy horderejű stratégiaváltást elérniük, már nem voltak olyan sikeresek, amikor ezt meg kellett indokolniuk. Azzal érveltek, hogy terroristák juthatnak nukleáris fegyverhez és ezzel akár egy egész várost elpusztíthatnak Amerikában és másutt. Ez a magyarázat azonban nem meggyőző. A terroristák vagy egyes személyek, vagy kisebb csoportok, és képtelenek egy egész országot fenyegetni. A neokonok másik magyarázata az volt, hogy a lengyel-orosz határra telepített anti-ballisztikus rakéták Európát védelmezik az Irán felől fenyegető interkontinentális rakétákkal szemben. Közismert tény, hogy Iránnak nincsenek interkontinentális rakétái, és Teherán semmilyen jelét sem adta annak, hogy meg kívánná támadni Európát.
A neokonzervatív döntéshozók érvei azért erőtlenek, mert azt a tényt próbálják álcázni, hogy az Egyesült Államok olyan körülményeket akar teremteni a maga számára, amelyek lehetővé teszik egy nukleáris háború megnyerését. Moszkva tisztában van ezzel az amerikai szándékkal, és egyre erőteljesebben ad hangot aggodalmainak megtéve az önvédelméhez szükséges intézkedéseket.
Kína hasonló módon megértette Washington szándékait és azt is, hogy nemcsak Oroszország, de Kína is célpont. Peking már jelezte, hogy megteszi a szükséges ellenlépéseket. Kína a világközvélemény tudomására hozta: rendelkezik azzal a képességgel, ami az Egyesült Államok elpusztítását eredményezheti, ha Washington nukleáris támadást indítana ellene. A neokonzervatív uralkodó csoport úgy akar megnyerni egy nukleáris háborút, hogy Amerikának nem, vagy csak egy kisméretű ellencsapással kell számolnia. Ez a feltételezés teszi valóságossá 2014-ben a nukleáris háború veszélyét.

A nukleáris háborút nem lehet megnyerni

Steven Starr, a Physicians for Social Responsibility (Orvosok a Társadalmi Felelősségért) nevű szervezet vezető tudósa, a Missouri Egyetem (University of Missouri) klinikai laboratóriuma tudományos programjának az igazgatója, egyértelműen leszögezte: az a tévhit, hogy egy nukleáris háborút meg lehet nyerni, a tudatlanságon alapul. Még abban az esetben is, ha az amerikai és az európai városokat meg lehetne óvni az interkontinentális rakétákkal végrehajtott ellentámadástól, az Oroszországra és Kínára kilőtt atom- és hidrogénfegyverek felrobbanása nyomán keletkezett radioaktív sugárzás és nukleáris tél elpusztítaná Európát és Észak-Amerikát is, továbbá az egész északi félteke lakhatatlanná válna.
A pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média nem tájékoztat erről az emberiség egész sorsát érintő kérdésről, és ennyiben bűnrészes a jelenleg kialakult helyzet létrehozásában. Felelősség terheli a washingtoni neokonzervatív elitet szervilis módon kiszolgáló Nyugat- és Kelet-Európát, Kanadát, Ausztráliát és Japánt is, mert minden ellenállás nélkül elfogadták Washington stratégiáját és engedelmes csatlósként a neokonok rendelkezésére bocsátották a területeiken található támaszpontokat.
Különösen szervilis magatartást tanúsítottak a Varsót irányító liberális politikusok, akik a globalista-kozmopolita érdekeket a lengyel nép, a lengyel nemzet érdekei elé helyezték. Az amerikai törvényhozás is felelős a jelenlegi helyzet kialakulásáért, mert nem tartotta meg a szükséges meghallgatásokat és nem vizsgálta ki a rendelkezésére álló jogi eszközökkel, hogy a végrehajtó hatalom milyen terveket dolgozott ki egy nukleáris háború esetleges megindítására. Ily módon rendkívül veszélyes helyzet jött létre. Mivel Oroszország és Kína lenne a Nyugat első csapásmérésének a célpontja, érthetően mindkettő fenyegetve érzi magát. Ilyen helyzetben Moszkva és Peking is mérlegelheti azt, hogy megelőzze a Nyugat első csapásmérését. Nem várható el sem Oroszországtól, sem Kínától, hogy ölbe tett kézzel várja sorsának a beteljesedését, miközben Amerika és a NATO befejezi az őt védelmező és a megtámadott ellencsapását megakadályozó rakétavédelmi rendszer kiépítését.
A logika törvényei szerint, ha Washington elkészül a rakétapajzs kiépítésével, akkor Oroszországnak és Kínának számolnia kell a támadással, hacsak előre nem adja meg magát a NATO-nak és a mögötte álló pénzhatalmi világelitnek. A Nyugat első csapásmérésre vonatkozó titkos tervei már részben ismertté váltak a világközvélemény számára az internet alternatív információs csatornáin keresztül.
Az Obama-kormányzat második elnöki ciklusában egyre nagyobb befolyáshoz jutott neokonzervatív hálózatnak sikerült meggyőznie a Fehér Házat, hogy az orosz stratégiai nukleáris erők sebezhető állapotban vannak. Ez a megfogalmazás azt jelenti, hogy lényegében felkészületlenek egy első csapásmérés elhárítására. Ez téves helyzetfelmérés. Azon az idejét múlt információkon alapul, amelyet két szerző – Keir A. Lieber és Daryl G. Press – publikált a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR) hivatalos lapjában, a Foreign Affairs 2006. áprilisi számában „The Rise of U.S. Nuclear Primacy” (Az Egyesült Államok nukleáris fölényének a kialakulása) címmel.

A már korábban kifejtett érvek alapján megállapíthatjuk, hogy függetlenül attól, hogy milyen állapotban vannak az orosz nukleáris erők, és tekintet nélkül arra, hogy mennyire sikeres más szempontból az első csapásmérés, Steven Starr - a „The Lethality of Nuclear Weapons” (A nukleáris fegyverek halált-okozó képessége) című írásában1 – bebizonyította, hogy egy nukleáris háborúban nincsenek győztesek, mert mindenki meghal.
Három atmoszférát kutató tudós a Physics Today szakfolyóirat 2008. decemberi számában publikált tanulmányában kifejtette, hogy a nukleáris fegyverek lényeges csökkentése az 1986-os hetvenezer robbanófejről 1700-2200 robbanófejre 2012-re nem hárította el azt a veszélyt, hogy egy nukleáris háború mindenképpen elpusztítaná az életet a Földön, akkor is, ha annak első fázisában a támadó lenne a győztes. A háború első fázisában a robbanások közvetlen hatásaként százmilliók pusztulnának el, de a háború második fázisában a közvetett hatások elpusztítanák az emberiség többségét.
A tűzviharok nyomán keletkező füst- és porfelhő nukleáris telet idéz elő és a mezőgazdasági termelés lehetetlenné válik. Akik nem pusztulnak el a robbanásoktól és a radioaktív sugárzástól, azok éhen halnak. Reagan amerikai elnök és Gorbacsov, a Szovjetunió első embere felismerte ezt a veszélyt és ennek megfelelően hozott világtörténelmi jelentőségű döntéseket. A két nagyhatalom között megkötött SORT (Strategic Offensive Reductions Treaty) megállapodás azonban csak 2011-ig volt hatályban és nem hozta meg a kívánt eredményt. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet adatai szerint 2014-ben kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam tulajdonában még mindig 16300 nukleáris robbanófej és fegyver van. Washingtonban azok a döntéshozók kerültek fölénybe, akik megnyerhetőnek tartják a nukleáris háborút és alkalmas eszköznek arra, hogy megakadályozzák Oroszországot és Kínát abban, hogy ellenállhassanak Washington egyeduralmának a világ felett.
Az európai kormányok nem képeznek ellensúlyt Washington hegemóniájával szemben, mert nincs külön európai hadsereg és külpolitika. Az Egyesült Államokat irányító pénzhatalmi világelit hivatalos doktrínává tette az Amerikát megillető kivételes és elengedhetetlen szupremáciát a világ egésze felett. Egyedül a XXI. században a Nyugat hét országot pusztított el egészben vagy részben a hegemóniája alá tartozó tömegtájékoztatás teljes támogatásával. Az univerzális erkölcsöt és az általános emberi értékeket megtagadó dekadens Nyugat elfogadta a pénzhatalmi világelit hamis doktrínáját a nukleáris fölényről és a megnyerhető nukleáris világháborúról.
Számos jel arra utal, hogy a neokonzervatív döntéshozók irányítása alatt álló Washington megkezdte a felkészülést a harmadik világháborúra, és az Európai Unió ahelyett, hogy ennek ellenállna, szervilisen kiszolgálja Washingtont. A NATO helyettes főtitkára, Alexander Versbow, 2014 májusában kijelentette, hogy Oroszország a NATO ellensége és az amerikai valamint az európai adófizetőknek nemcsak saját hadseregeiket kell megerősíteniük, de gondoskodniuk kell Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán katonai erejének a modernizációjáról is. A stratégiai döntéseket hozó neokonzervatívok azonban nem csupán a pénzügyi- katonai- biztonsági komplexum profitját akarják növelni. Távoli céljuk Washington világhegemóniájának a biztosítása. Az ukrajnai konfliktus a nukleáris világháború közvetlen közelébe sodorta a világot Oroszország szükségtelen provokálásával.
Ha a Fehér Ház neokon döntéshozói és az őket szolgaian kiszolgáló tömegtájékoztatás, valamint az engedelmes vazallussá vált európai államok meggyőzik Moszkvát arról, hogy a nukleáris háború is benne van a pakliban, akkor az a valóságos viszonyokban is benne lesz. A nukleáris háború a lehetőségek, szükségszerűségek és a valószínűségek részévé válik. A NATO nem képes hagyományos fegyverekkel sikeres háborút vívni Oroszországgal, ezért egy támadó háború csak nukleáris háború lehet. Ez viszont - mint már kifejtettük - a jelenleg ismert emberi civilizáció megsemmisülését jelenti.

Kik a világelit ukrajnai kiszolgálói?

A XX. században Oroszország és Németország is az uralma alá hajtotta Ukrajnát. A két világháború között a bolsevik hatalomátvételt követően a túlnyomórészt zsidó-bolsevikok által irányított kommunista diktatúra tizedelte meg az ukránokat. Az ukrán parasztság kolhozosítással szembeni ellenállását a mesterségesen előidézett éhínséggel - a Holodomorral - törték meg az 1930-as években. Ennek következtében mintegy nyolc millió ukrán halt éhen. A német hadsereg bevonulását a második világháború során sok ukrán felszabadításként élte meg. A Holodomort kieszelő és végrehajtó Kaganovics és bűntársai csak átmenetileg távoztak Kijevből. A második világháború végén a sztálinista rendszer visszatért és tovább folytatta kegyetlen uralmát.
Ukrajna lakosainak a 78%-ka ukránokból, 17%-ka oroszokból, a maradék 5% tatárokból, lengyelekből, románokból, ruténokból, zsidókból és magyarokból áll. Az orosz anyanyelvű lakosság Ukrajna keleti megyéiben él. A Krím-félsziget, amely több száz éven át Oroszországhoz tartozott, és amelyet 1954-ben Hruscsov - aki ukrán származású volt - a lakosság megkérdezése nélkül csatolt több más orosz anyanyelvű megyével Ukrajnához, ma már ismét Oroszországhoz tartozik. Az autonóm Krím tartomány lakói elsöprő többséggel szavaztak arra, hogy visszatérnek Oroszországhoz. Ezt a döntésüket erőszakmentesen hozták és egyetlen egy véres incidensre sem került sor.
Csak utalunk rá, hogy az ukránok és az oroszok történelmük kezdetén egy népet alkottak és a Kijevi Rusz tekinthető az első orosz államnak. Ukrajna orosz lakossága természetesen őrizte Oroszországhoz fűződő rokoni és kulturális kapcsolatait. Moszkva is igyekezett Ukrajnával kapcsolatos politikájában támaszkodni rájuk. Ukrajnát azonban egy olyan pénzügyi-, gazdasági- és politikai érdekcsoport sajátította ki magának, akiket a lakosság csak ’oligarcháknak’ nevez, és akik szoros kapcsolatokat ápolnak az Oroszországban élő hasonló ’oligarchákkal’. Csak becslésekkel rendelkezünk arról, hogy mennyi olyan lakosa van Ukrajnának, aki származási vagy vallási alapon zsidónak tekinthető.
Arra viszont már pontosabb választ tudunk adni, hogy hány olyan dollármilliomos és dollármilliárdos él Ukrajnában, aki zsidónak tekinthető. A szovjet rendszerben a hivatalos kommunista ideológia szerint egy ország vagyonának a tulajdonosa a nép egésze és ezért a tulajdonviszonyokat az állam szabályozta és irányította a lakosság egésze érdekében. Amikor a kommunista diktatúra megbukott és a közvagyon az állam kezéből magántulajdonosok kezébe került, elvileg a közvagyont a lakosság egésze között kellett volna igazságosan felosztani, minthogy a nép egésze volt elvben korábban is a tulajdonos. A rendszerváltás nyomán azonban a közvagyonnal már nem az állam, hanem az egyes állampolgárok és azoknak a társulásai rendelkeztek volna. De Ukrajnában is a demokrácia úgy köszöntött be, hogy mindenki egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek is.
Néhány zsidó, orosz és más üzletember, akik között akadt néhány ukrán nemzetiségű is, rövid idő alatt multimilliomossá, sőt multimilliárdossá vált, miközben Ukrajna lakói és az ország egésze is egyre jobban eladósodott. Olyan személyek váltak ismertté, mint Szemjon Mogiljevics, Dmitro Firtas, Hrihorij Szurkisz, Vadim Rabinovics, Igor Kolomojszkij, Viktor Pincsuk, Vadim Noviszkij, Jurij Ivanyuscsenko, Vaszilij Hmelnyickij, Andréj, Szerhij Kljujev és Henadij Bohuljubov, akikről ezúttal csak azt emeljük ki, hogy valamennyien zsidók, vagy zsidó származásúak.
Ezekhez az ukrán oligarchákhoz még hozzászámolhatjuk azokat is, akikről a lakosság csak gyanítja, hogy az előző csoporthoz tartoznak. Ilyen például a tatár Rinat Ahmetov, vagy a „lett” Julia Tyimosenko. Vannak olyanok is, akik etnikai gyökereiket tekintve zsidók, de már más vallásúak, vagy kifejezetten ateisták. Ezek közé sorolható Arszenyij Jacenyuk kormányfő és Petro Porosenko államelnök. Az a néhány szupergazdag ukrán-ukrán, aki bekerült az oligarchák kiválasztott csoportjába, sem rendelkezik makulátlan múlttal. Így például Viktor Medvegycsukot szoros kapcsolatok fűzték a KGB-hez már joghallgató korában az 1970-es évek elején. A felvételi vizsgán megbukott, de a KGB jóvoltából mégiscsak felvételt nyert.
A szupergazdag ukránok többsége a pártállami nómenklatúra tagjaként már a szovjet-rendszerben aktívan részt vett a politikai életben. Sokan a különböző törvényhozó és közigazgatási testületek tagjaiként magas állásokat töltöttek be. Amikor a Szovjetunió felbomlott, ezek a „jóidőben jóhelyen” lévő pártállami apparatcsikok hirtelen sikeres üzletemberré és dúsgazdag kapitalistává váltak. Sok közülük továbbra is megtartotta képviselői mandátumát a kijevi parlamentben és rotációs alapon a kormányzati intézmények vezető állásait is ők töltötték be.
Az ukrán oligarchák nem pénzügyi-gazdasági teljesítményeikkel lettek dúsgazdagok, hanem azzal, hogy a kommunista pártállam korábbi vezetőiként abban a helyzetben voltak, hogy a közvagyont a saját maguk javára tudták magánosítani. Így Ukrajnának a nemzeti vagyona, amelynek a közérdeket és a közjót kellett volna szolgálnia, kivezetve az országot a csődbe jutott kommunista tervgazdaságból, olyan magánvagyonná vált, amelynek a nagy része pénzzé átalakulva százmilliós nagyságrendben hagyta el az országot. Kelet-Európa más országaiban is ez volt a pénzhatalmi világelit, az új gyarmatosító egyik hatékony módszere. A fizikai vagyont likviddé tették, magánosították és különböző pénzügyi technikákkal offshore-olták. A kelet-európai országokban ezt már nagyrészt korlátozták, illetve megszűntették. Ukrajnában azonban változatlanul folyik az ország kirablása ezzel a módszerrel.
Ez többek között azért volt lehetséges, mert az új uralkodó elit továbbra is részt vett a politikai életben és a hatalom gyakorlásában, mert ezt fontosnak tekintették a közérdek és a törvények kijátszásával, a korrupció legváltozatosabb technikáival szerzett vagyonuknak a megtartása érdekében. Az ukrán oligarchák ismét bebizonyították, hogy a vagyon hatalom és a hatalom vagyon.
Ukrajna első elnöke Leonid Kravcsuk, egész életében a Szovjet Kommunista Párt hivatásos politikusa volt. Amikor távozott hivatalából, akkor ahhoz az üzleti és politikai csoporthoz csatlakozott, amelyet a Kijevi Holdingnak, vagy a Dinamo Csoportnak neveztek. Ennek két oligarcha volt a vezetője: Viktor Medvegycsuk és Hrihorij Szurkisz. Ez a csoport hivatalosan Ukrajna Szociáldemokrata Pártjának nevezte magát. Ez a párt centrista, szociáldemokrata jelszavakat hangoztatott, de egyértelműen a nagyvállalkozók, a szervezett bűnözés, a korrupció és a megvásárolt tömegtájékoztatás pártjának tekintették. Ez a párt háttérbe szorult a Narancsos Forradalom óta, de Medvegycsuk és Szurkisz továbbra is a hatalmat gyakorló csoport központi magjához tartozik. Medvegycsuk azzal is eldicsekedett, hogy személyesen is ismeri Vlagyimir Putyint és egy másik kisebb orosz-barát pártnak az elnöke, amelynek megtévesztően az a neve, hogy ‘Válaszd Ukrajnát’. Szurkisz 2006-ban már egy másik párt színeiben indult, s noha alul maradt, befolyása továbbra sem csökkent.
Ukrajna második elnöke Leonid Kucsma, Kravcsuk elnöksége idején a kormány élén állt. Viktor Medvegycsuk vezette Kucsma elnöki irodáját. Kucsma elnökségére árnyékot vetett az a gyanú, hogy állítólag bűnöző tevékenységet folytató cégekkel áll kapcsolatban. Arról terjedtek el hírek, hogy kapcsolatban áll maffiózókkal, a kolumbiai drogbárókkal, a nemzetközi pénzmosással, és a korrupció más formáival. Kucsma elnöksége idején volt miniszterelnök Pavlo Lazarenko, aki a hírek szerint ellopott az ukrán államtól kétszázmillió dollárt. Lazarenkot az Egyesült Államokban hat év szabadságvesztésre ítélték pénzmosásért, távközlési csalásért, zsarolásért.
Egyetlen nyugati kormány, vagy más hatóság sem tett semmit annak érdekében, hogy a bűnöző oligarchák által ellopott pénzeket visszaszolgáltassák az ukrán államnak. A pénzhatalmi világelit által irányított politikusok és kormányok együttműködve a zsidó oligarchák tulajdonában lévő ukrán tömegtájékoztatással, arra kényszerítették Ukrajnát, hogy tűrje folyamatos kirablását. Az oligarchák biztonságban tartják a likviddé tett és az országból kivitt vagyonukat külföldön, de továbbra is Ukrajnában élnek és a kezükben lévő politikai hatalommal folyamatosan működtetik a jövedelem átcsoportosítását végző szivattyúkat. A negyvenhat milliós ország folyamatos kirablásától semmit sem lehet hallani a nyugati tömegtájékoztatásban. Ukrajna már rég csődbe ment volna, ha Oroszország nem támogatja hatalmas összegekkel és az Ukrajnának szállított földgáz árának a nagyarányú csökkentésével.
A Narancsos Forradalomra akkor került sor, amikor a választási eredmények nyomán le kellett volna cserélni Kucsma elnököt. Ebben az időben Viktor Janukovics volt a miniszterelnök, vagyis az a politikus, akit 2014 februárjában a NATO által támogatott államcsínnyel eltávolítottak a hivatalából. 2004. november 22-én arra utaló jelek váltak ismertté, hogy Janukovics választási csalással nyert. Ez arra ösztönözte az ellenzéket és a független megfigyelőket, hogy kétségbe vonják a hivatalos választási eredményeket. Ez vezetett ahhoz a tüntetéssorozathoz, amely a Narancsos Forradalom nevet kapta. Kucsmát Janukovics és Viktor Medvegycsuk felszólította, hogy vezesse be a rendkívüli állapotot és tartsa meg Janukovics elnöki beiktatását. Kucsma ezt a kérést elutasította, amiért Janukovics árulással vádolta az államfőt.
Kucsma azonban hivatalosan nem váltotta le Janukovicsot a miniszterelnöki tisztségéből, amikor a kijevi parlament bizalmatlansági indítványt nyújtott be 2004 decemberében a kormány ellen. Kucsma távozott az országból, de 2005 márciusában visszatért. 2009 októberében Kucsma visszavonult politikusként azonban kiállt Viktor Janukovics mellett és közölte, hogy a 2010-es elnökválasztáson ő rá fog szavazni. Ezt a választást valóban Janukovics nyerte meg.
2010. február 2-i dátummal nyilvánosságra került egy lehallgatott diplomáciai beszélgetés, amelyben Kucsma kijelenti az Egyesült Államok ukrajnai nagykövetének, John F. Tefft-nek, hogy a választóknak a rossz és a nagyon rossz között kellett dönteniük, amikor Janukovics, vagy Julia Tyimosenko közül kellett választaniuk. Kucsma ekkor Arszenyij Jacenyuk-ot – a jelenlegi miniszterelnököt - dicsérte, aki a 2010-es elnökválasztás első fordulóján kiesett a versenyből. 2011 szeptemberében Kucsma még mindig arról volt meggyőződve, hogy a 2004-es választások valódi győztese Janukovics volt. A Narancsos Forradalom idején számos amerikai NGO tevékenykedett Ukrajnában és sok ukrán-amerikai szervezte a tüntetéseket. Több nyugati megfigyelő és kommentátor is tudósított arról, hogy a Narancsos Forradalmat a CIA és több más nyugati ügynökség szervezte meg, mert Janukovics túlságosan oroszbarát orientációt képviselt és az Egyesült Államok olyan ukrán elnököt akart az ország élére, aki belépteti az országot az Európai Unióba és tovább közeledik a NATO-hoz.
Már az eddigiekből is látható, hogy Kravcsuk, Kucsma, Janukovics és a két oligarcha politikus - Medvegycsuk és Szurkisz - ugyanabba a politikai-hatalmi körbe tartoznak és kölcsönösen segítik egymást. Ez az érdekcsoport gyakorolja a hatalmat 1991 óta, amikor Ukrajna ismét függetlenné vált. Ha az oligarchák közül valamelyik éppen nem töltött be magas állami tisztséget akár a végrehajtó, akár a törvényhozó hatalomban, akkor rendszerint az ellenzéki színekben politizáló társaik irányították a kormányt.
Amikor a Narancsos Forradalom kikényszerítette az új választásokat, Juscsenko legyőzte Janukovicsot. A választók 52%-ka szavazott rá, míg Janukovicsra csak 44%. Juscsenkot 2004-ben egy merényletet követően megmérgezték és a nyomait nem sikerült eltűntetni. 2010-ben, amikor kísérletet tett újraválasztására, csak 5%-kot ért el. Juscsenko korábban 1993-tól az Ukrán Nemzeti Bank kormányzója volt és Kucsma elnöksége alatt 1998-tól 2001-ig miniszterelnök. Juscsenko a bankári karrierjét 1976-ban kommunista pénzügyi bürokrataként kezdte. Szoros kapcsolatban állt az ukrajnai zsidó körökkel és a 2004-es választási sikereit jelentős mértékben ennek köszönhette. Juscsenko választási kampányában a közvetlen kommunikációra támaszkodott, így próbálta ellensúlyozni, hogy a kormányzat nem biztosított egyenlő részvételi lehetőséget a tömegtájékoztatási intézményekben.
Riválisa Janukovics, viszont gyakran szerepelt az elektronikus médiában. Jellemző az is, hogy Janukovics azt vetette Juscsenko szemére, hogy apja a Vörös Hadsereg tisztjeként lett auschwitzi tábor lakója és „náci” befolyás alatt állt. Juscsenkot azonban aktívan támogatta az ukrajnai-zsidó közösség és még az is választási téma volt, hogy édesanyja az élete kockáztatásával rejtegetett három zsidó leányt másfél évig a második világháború alatt.
A kommunista pártállami nomenklatúrából származó politikusok alternatívájának szánt Juscsenko is pártállami funkcionárius volt, aki semmilyen lényeges vonatkozásban sem különbözött elődeitől. Ukrán mércével mérve Juscsenko liberálisnak számított a többi oligarcha között és Julia Tyimosenko – egy másik liberális oligarcha - volt a miniszterelnök elnöksége alatt. Juscsenko volt, aki kezdeményezte a Nemzetközi Valutaalap reformjainak a végrehajtását és az Európai Unióhoz való csatlakozást. Mindkét kezdeményezése a szuverenitás fontos részeinek a feladását jelentette volna, ha sikerül kezdeményezéseit megvalósítani.
Juscsenkot szoros szálak fűzték egy másik oligarchához, David Zványijához, aki korábban az SZKP központi bizottsága agitációs propaganda osztályának a vezetője volt. Oleg Turcsinov, aki a 2014. februári puccs után átmenetileg betöltötte az államfői tisztséget, ugyancsak itt kezdte politikai pályafutását. Juscsenko azzal vádolta Zványiját - aki ráadásul gyermekeinek a keresztapja is -, hogy ő is felelős az ellene dioxinnal végrehajtott mérgezésért. Zványija viszont azt állította, hogy Juscsenko hamisan informálta a közvéleményt a mérgezéséről. Svájcban és másutt azonban tudományosan megerősítették a mérgezés tényét.
2002-ben Juscsenko - a leendő államelnök - és Julia Tyimosenko - a leendő miniszterelnök - Olexandr Moroz, az Ukrán Szocialista Párt és Petro Szimonenko, az Ukrán Kommunista Párt vezetője közös közleményben jelentette be az állami forradalom kezdetét Ukrajnában. A kommunisták később kiléptek ebből a szövetségből, de a másik három egészen 2006-ig együtt maradt. Juscsenko riválisai közül kiemelkedett Petro Porosenko, a dollármilliárdos üzletember, aki a Biztonsági- és Védelmi Tanács titkára volt. Az oligarcha Porosenko – Ukrajna jelenlegi elnöke - alakította a Régiók Pártját, amely a 2014 februárjában államcsínnyel eltávolított Janukovics elnöknek is a pártja volt.
2005-ben egy politikai válság nyomán Juscsenko lecserélte kormányát és leváltotta Tyimosenkot és Porosenkot is. Szjatoszlav Piskun, aki Ukrajna főügyésze volt, azt állította, hogy Juscsenko azért váltotta le, mert nem volt hajlandó büntetőeljárást kezdeményezni Tyimosenko ellen és megtagadta a Porosenko ellen folyamatban lévő büntetőeljárás leállítását. Tyimosenko 2007-ben újból miniszterelnök lett. 2007 februárja óta pedig Porosenko az Ukrán Nemzeti Bank egyik irányítójaként tevékenykedett. Juscsenko később külügyminiszterré nevezte ki Porosenkot, aki kezdettől fogva NATO és Európai Unió párti volt. Juscsenko kinevezte Porosenkot a Nemzetbizton-sági- és Védelmi Tanács élére is. Amikor 2010-ben Janukovics lett Ukrajna elnöke, leváltotta erről a tisztségéről.
Ugyanebben az évben Kravcsuk, Ukrajna korábbi elnöke, azzal vádolta a száműzetésben élő orosz iparmágnást, Borisz Berezovszkijt, hogy ő finanszírozta Juscsenko elnökségi kampányát. Állítását olyan dokumentumok kópiáival támasztotta alá, amelyek szerint Berezovszkij vállalatai nagy összegeket utaltak át a Juscsenkot támogató nagytőkések vállalataihoz. Berezovszkij elismerte, hogy a választások előtt találkozott Londonban Juscsenko képviselőivel, és azt is, hogy a pénzátutalásokra sor került. Azt azonban tagadta, hogy ezeket a pénzeket Juscsenko választási kampányára költötték.
2006 augusztusában Juscsenko egykori riválisát, Viktor Janukovicsot nevezte ki miniszterelnöknek, miután a Régiók Pártja megnyerte a parlamenti választásokat. Ez ugyanaz a párt és ugyanaz a személy, akit azzal vádoltak 2004-ben, hogy elcsalta a választásokat. A felsorolt tények megvilágítják, hogy mi is volt az a Narancsos Forradalom, és hogy a megnevezett üzletember-politikusok és politikus-üzletemberek egy színpadi társulathoz tartoznak és valamennyien a pénzhatalmi világelit ukrajnai bázisát alkotják.
Ukrajna negyedik elnöke, Viktor Janukovics, a választáson legyőzte Juscsenkot és Tyimosenkot is a többi riválisával együtt. 2009 közepén Tyimosenko azzal vádolta Viktor Juscsenkot, Arszenyij Jacenyukot és Viktor Janukovicsot, hogy valamennyien egy választási központot használtak és mindhármukat a dúsgazdag Dmitrov Firtas finanszírozta.
Amikor Janukovics politikai karrierje a csúcsára ért, egyre többet foglalkozott korábbi életével a sajtó. Ezek szerint Janukovicsnak ifjú korában több büntető eljárással is szembe kellett néznie. Azt is megírták róla, hogy több egyetemi bizonyítványa hamisítvány. Az is kitudódott, hogy őrnagyi rangja van, ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy katonai szolgálatot teljesített volna. Ő volt 1997-től 2002-ig Donyeck megye kormányzója, és mint már korában

(A teljes tanulmány a Leleplező 2014/3 szeptemberi számában olvasható)





Hosszú évek óta a kommunista vörös zsidók, most pedig a sárga cionista zsidók nyúzzák a magyar népet!



Ugye érted, hogy mi folyik a csonka hazában? !?


Így kezdődött s így végződik, ha sokáig alszol még!
Hát ébredj már fel magyar testvérem, az Úr'Istened!
















Drábik János: A Krím lett volna az új izraeli haza!

 Az ukrán dráma IV. felvonása

A Medve és a Sárkány egymásra találásával megszületett az Eurázsiai Világbirodalom

Főszerkesztői bevezető:
Mielőtt folytatnánk az eddig leközölt három részt a most következő negyedik résszel, ki kell térnünk egy kínos témára. Miért éppen Ukrajnát kellett Gene Sharp diktatúra elleni módszereivel belülről megbuktatni és kívülről megtámadni? Hiszen elvihető nemzeti aranya, szétrabolható természeti kicsei és vállalatai másoknak is vannak. Ha újabb fontos feltételként azt is hozzá tesszük, hogy a célpont nem lehet EU-tag, akkor máris minimálisra csökkenhet a szóba jöhető államok száma, főleg, ha azt is elvárják, hogy Oroszország-gal is szomszédos legyen. Még ez sem teszi nyilvánvalóvá, hogy csak Ukrajna lehet a kiszemelt ország, ha nincs rá egyéb nyomós ok. Nos, keleti szomszédunk esetében van ilyen ok. Ez olyan elképesztő, hogy szinte leírhatatlan. Kiderült, ahogy az Európában és az USÁ-ban szétszóródott askenázi zsidóknak, úgy az ukránok nagy részének is azonosak az őseik, a kazárok. Vagyis valamennyien a IX, században judaizmusra áttért egyazon Kazár birrodalom leszármazottai.
Tisztelt magyar polgár! Olvasta Ön a főáramlatú nyugati sajtóban, vagy itthon, hogy Ukrajnát második Izraelnek nevezik?, s hogy a Krím lett volna (jiddisül) Chazerai, a feltámadó Kazár birodalom szíve, a Krími Autonom Zsidó Köztársaság? Nem olvasta? Nem is fogja soha, ha csak bele nem lapoz a Leleplezőbe, s annak 55. oldalán bővebben is olvashat erről.

A zsidóság és az ukrán konfliktus
2014, március 18-án a „The Times of Israel” hasábjain olvashattuk4: az izraeli kormány mérlegeli annak a lehetőségét, hogy a megszállt palesztin területekről telepeseinek egy részét átirányítja – legalábbis időlegesen – Ukrajnába. Az új kijevi rezsim erről arra hivatkozva állapodott meg, hogy a zsidókat történelmi szálak fűzik Ukrajnához, másrészt pedig Ukrajnának sürgősen katonai segítségre van szüksége Oroszországgal szemben. Ezt a fordulatot azok a genetikai kutatások készítették elő, amelyeket izraeli tudósok végeztek az európai, askenázi zsidóság eredetével kapcsolatosan.
A cikk szerzője – Jim Wald professzor – utal arra a közismert tényre, hogy a VIII. században a kazárok (egy türk eredetű nép) kollektíven áttért a judaizmusra. A Kazár Birodalom nagy kiterjedésű volt, és magába foglalta a későbbi európai Oroszország déli vidékeit és Ukrajnát. Három fővárosa is volt: először Balanjar, később Samaran, majd Khazaran-Atil a Volga torkolatának a közelében. Ma még vitatkoznak a történészek azon, hogy mi történt a kazárokkal a XI. század körül, amikor Oroszország elfoglalta a birodalmukat. A legelfogadottabb feltételezés az, hogy az ő utódaik az Európában élő askenázi zsidók. Erre a körülményre arab tudósok már hosszabb ideje hivatkoztak, mert gyengítette a nemzetközi zsidó közösségeknek a történelmi igényét a jelenlegi Izrael területére.
Koestler Arthur 1976-ban írta meg „A tizenharmadik törzs” című könyvét. Azt remélte, hogy ha sikerül megcáfolnia a közös zsidó népi önazonosságot, akkor a faji identitással együtt eltűnik az antiszemitizmus is. Koestlernek ez a vágya nem teljesült. Nézeteit azonban felkarolta Shlomo Sand izraeli történész, aki a „Hogyan alkották meg a zsidó népet?” című munkájában azt igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidók vallási közösségként különböző népekből származó, zsidó hitre áttért emberek leszármazottai és így nem alkotnak egy őshonos nemzetet és nincs is szükségük arra, hogy saját nemzetállamuk legyen. A tudományos közvélemény azonban nem fogadta el a kazár hipotézist, mert a genetikai bizonyítékok nem álltak rendelkezésre.
2012-ben azonban Eran Elhaik izraeli kutató közzétett egy tanulmányt, amely bebizonyította, hogy a kazár vérvonal az egyedüli meghatározó alkotórésze az askenázi génkészletnek. Shlomo Sand úgy tekintett erre az eredményre, mint amely az ő kutatásait erősítette meg. A Haaretz és a The Forward is fontos hírként kezelte. Az izraeli kormány is beadta a derekát. Elsőrendű tudósok ezt követően készítettek egy titkos jelentést a kormány számára, amely elismeri, hogy az európai zsidók valójában kazárok. Első látásra úgy tűnt, hogy ez rossz hír Netanjahu számára, aki kitartóan azt követelte, hogy a palesztinok ismerjék el zsidó államnak Izraelt.
A magát meg nem nevező kormány közeli hírforrás elmondotta, hogy először úgy érezték, ha elismerik, hogy ők kazárok, akkor a palesztinok vezetője, Abbasz, ragaszkodni fog ahhoz, hogy egyetlen zsidó se maradjon a palesztin államban. Amikor azonban Abbasz más álláspontra helyezkedett, akkor jobb megoldásokat kellett keresni. Ukrajnának az a felszólítása a zsidókhoz, hogy térjenek vissza a történelmi hazájukba, isten adományának volt tekinthető Valamennyi telepesnek az átköltöztetése Izraelen belül rövid idő alatt rendkívül nehéz lenne mind logisztikai, mind gazdasági szempontból.
Nem arról van szó” - folytatta a kormány közeli hírforrás -, „hogy valamennyi askenázi zsidó visszatérjen Ukrajnába, hanem csak arról, hogy mindenki, aki vissza akar térni, az megtehesse ezt anélkül, hogy állampolgár lenne. Ez még inkább indokolt, ha az áttelepülés a nagyszabású izraeli katonai segítségnyújtás - beleértve a csapatok és felszerelés küldését, valamint új támaszpontok építését - keretében történik. Ha a kezdeti átköltöztetés sikeres, akkor a Nyugati-parti telepeseket arra bátorítanánk, hogy költözzenek Ukrajnába is. Miután az így támogatott és megerősített Ukrajna helyreállítja a szuverenitását egész területe felett, akkor a Krími Autonóm Köztársaság ismét egy autonóm zsidó területté válhat. A középkori Kazár Birodalom e kis utódát jiddisül ismét Chazerai-nak hívnák.”
A jól tájékozott kormány-közeli hírforrás ehhez még hozzátette:
A miniszterelnök újból és újból elmondta, hogy mi zsidók olyan ősi és büszke népet alkotunk, amelynek a történelme négyezer évre megy vissza. Ugyanez igaz a kazárokra vonatkozóan is, akik Európában éltek, de nem oly sokáig. Ha megnézzük a térképet, akkor látjuk, hogy a kazároknak nem kell ’Auschwitz határain belül’ élniük. Senki nem mondhatja meg a zsidóknak, hol élhetnek és hol nem szuverén népként azon a területen, ahol történelmük során éltek.”
Az izraeli miniszterelnök többször kijelentette - folytatta hírforrásunk -, hogy „kész fájdalmas áldozatokra a béke érdekében, még úgy is, ha az a bibliai haza egy részének a feladását jelenti Júdeában és Szamariában, de ezt követően elvárjuk, hogy gyakorolhassuk máshol történelmi jogainkat. Úgy döntöttünk, hogy ez a Fekete-tenger partjai mentén legyen, ahol mi őshonos nép voltunk, több mint kétezer éven át. Még a nagy történész, Simon Dubnow is, aki nem volt cionista, azt mondotta, hogy jogunk van gyarmatosítani a Krímet. Ez mind benne van a történelemkönyvekben, le lehet ellenőrizni”.
Úgy képzeljük el, mint egyfajta hazát távol az otthontól, vagy az eredeti hazát” – jegyezte meg, hozzátéve: „Végülis Herzl Tivadar írt a Régi-Új Országról, nemde? A telepesek számára nem lesz túlságosan nehéz az átkötözés, mert ők még érzik, hogy milyen pionírnak lenni: megtapasztalni a veszélyt, új otthont építeni, fegyvert viselni, az asszonyok folytathatják a kendő viselését, és az élelem nem fog nagyon eltérni attól, amit már esznek.”
Az amerikai külügyminisztérium arab szakértője azt fűzte ehhez, hogy érkezett korábban egy csekély figyelmet keltett jelentés arról, hogy Oroszország szigorúan fellépett azokkal az izraeliekkel szemben, akik kazár műtárgyakat, történelmi emlékeket csempésztek ki az országból. Ez az arabista emlékeztetett arra is, hogy Spanyolország és Portugália már kész állampolgárságot adni az Ibériából száműzött zsidók leszármazottainak, és azt is megemlítette, hogy az ukrán kormányt támogató milíciák irányítói között az Izraeli Védelmi Erők számos korábbi tagja található.
Jim Wald, már hivatkozott írásában (www.timesofisrael.com)5, idézi a Fatah ramallahi szóvivőjét – aki felemelve egy kazár harcost ábrázoló archeológiai műtárgyat – a következőket mondotta:
Folyamatos a hódítás és a kegyetlenség. A genetika nem hazudik. Láthatjuk az eredményeket: a cionista rendszer és a brutális megszálló erők harcias barbárok leszármazottai. A palesztinok békés pásztorok utódai, valójában az ősi izraelitáktól származnak, akikről a mai zsidók tévesen állították, hogy az ő őseik. Azt is kijelenthetjük, hogy a kazár zsidók őseinek soha nem volt templomuk Jeruzsálemben.”
Ukrajnában (amit most már „második Izraelként” is emlegetnek) a kijevi kormányzat és Igor Kolomojszkij az izraeli hadsereg számos volt tagját alkalmazta az Önkéntes Zászlóaljakban. Az elsőként felállított egyik önkénteseknek nevezett zsoldosokból álló katonai egységet – az Azov zászlóaljat – Igor Kolomojszkij, ukrajnai zsidó oligarcha finanszírozta kezdettől fogva. Kolomojszkijt a kijevi hatalomváltást követően az ugyancsak zsidó származású Alekszander Turcsinov ideiglenes államfő nevezte ki Dnyetropetrovszk terület kormányzójává. (Az 1963-ban született Valerijovics Kolomojszkij 2,5 milliárd dollár vagyonnal rendelkezik és Ukrajna harmadik leggazdagabb embere. Egy TV állomás, a Privat Bank, továbbá kőolaj-ipari üzemek és számos ingatlan tulajdonosa. Az Azov zászlóaljnak mintegy 500 jól felszerelt és páncélozott járművekkel is ellátott zsoldosa van. Az Azov katonai egység zászlajára az van írva, hogy „szabadság vagy halál”.)
Egy másik izraeli egység is ismertté vált, amely a „Maidan Kéksisakosai” nevet viseli. Ennek a parancsnoka is egy izraeli veterán, aki a „Delta” álnevet használja. Ha Izraelnek nem lennének hosszútávú céljai ukrajnai befolyásának a kiterjesztésével, akkor könnyedén meg tudná akadályozni, hogy az izraeli hadsereg egykori tagjai zsoldosként vegyenek részt az ukrajnai polgárháborúban.
Dombász oroszul beszélő lakosai nem bíznak az izrael-barát kijevi kormányzatban és aggodalommal figyelik Kolomojszkij tevékenységét is. Az oligarcha az egyik kelet-ukrajnai tartomány kormányzója, mégis Nyugat-Ukrajnában, Európában és Izraelben toborzott a magánhadseregébe zsoldosokat. Privát hadseregében számos nyugat-ukrajnai neonáci harcol, akik mindig lelkes hívei voltak annak, hogy legyen egy nagy harc Oroszország és az egykori Kazár Birodalom utódai között, akik ma Ukrajnában, Lengyelországban, Izraelben, Grúziában, Amerikában és még több más országban élnek. Így kellene bosszút állni azért a vereségért, amelyet a kazárok a XI. században elszenvedtek az Orosz Birodalomtól.
Ismert tény, hogy Izrael Mihail Szaakasvili korábbi grúz elnök kormányának nagyarányú katonai segítséget nyújtott nemcsak fegyverek szállításával és hírszerzési támogatással, de úgy is, hogy grúz-izraeli kettős-állampolgárok töltöttek be fontos kormányzati posztokat. Izrael – Ukrajnához és Grúziához hasonlóan – Azerbajdzsánnal is jó viszonyt épített ki, mert ennek a kaukázusi országnak szoros kapcsolata volt az egykori kazár Birodalommal, és területén most is őshonos zsidó közösségek élnek, akiket Szombatosoknak (Subbotniks) hívnak.
Izraelben most már komolyan foglalkoznak azzal a titkos tervvel, hogy a zsidók egy része a kazárok utódaként visszatér Ukrajnába és fokozatosan átveszi ott a hatalom gyakorlását. Az Egyesült Államokban 2007-ben bizonyította be John Mearsheimer és Stephen Walt, hogy Amerika külpolitikáját az Izraeli Lobbi irányítja. A szervezett zsidóság ezt a nagyhatalmú bankárdinasztiák és pénzügyi érdekcsoportok, valamint az olyan szervezetek, mint az AIPAC (Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága), az ADL (Rágalmazás-elleni Liga) és az AJC (Amerikai-zsidó Bizottság) segítségével érték el. A pénzrendszer útján az ellenőrzésük alá vették az Egyesült Államok politikai rendszerét és már hosszabb ideje teljes mértékben az ellenőrzésük alatt tartják mind a Republikánus, mind a Demokrata Pártot, valamint a Fehér Házat is, amelynek lakóját lényegében az Izraeli Lobbi választja ki.
Az askenázi zsidóságnak, mint az egykori kazárok leszármazottainak, a részbeni visszatelepülése Ukrajnába azzal járna, hogy két nemzeti otthona lenne a zsidóságnak. Izrael megmaradna a vallási őshazának, a mitikus szellemi alapokon nyugvó nemzeti otthonnak. És lenne egy másik nemzeti otthon, a történelmi őshaza, amelyre történelmi és származási alapon tarthatnak igényt. A vallási és a származási őshaza együtt alkotná az askenázi zsidóság két nemzeti otthonát.
Az itt leírtak fényében jobban érthetővé válik, hogy miért volt szükség a hatalomváltás kikényszerítésére Kijevben. Az egyik motívum lehetett az, hogy a nemzetközi zsidóság egy része vissza akart térni ősei földjére, amelyhez a mai Ukrajna is tartozott. Ehhez megszerezték a pénzhatalmi világelit zsidó dinasztiáinak és a hegemóniájuk alatt lévő Egyesült Államok politikai vezetésének a támogatását. Washington figyelmeztette Putyint, hogy tartsa távol magát Ukrajnától és mondjon le azokról a történelmi kötelékekről, amelyek a nagyoroszokat a kisoroszokhoz (az ukránokhoz) fűzik. Az askenázi zsidóság újabb honfoglalását zavarja Moszkva közelsége, ugyanakkor az ukrán állam működőképességéhez Oroszország segítsége nélkülözhetetlen.
Az alkotmányosan megválasztott orosz-barát elnök, Janukovics, államcsínnyel való eltávolítását Washington és Izrael, valamint a CIA és a Moszad együtt hajtotta végre. Oleg Turcsinov lett az ideiglenes államfő és Arszenyij Jacenyuk a kormányfő, mindketten zsidó származásúak. Hamarosan követte őket, de már választott elnökként, az ugyancsak zsidó származású Petro Porosenko (Petro Waltzman). Jacenyuk titokban engedélyezte az ukrán állam aranytartalékának az elszállítását New York-ba 2014. március 7-én éjjel. A szervezett zsidóság a pénzügyi és gazdasági hatalom mellett átvette Ukrajna közvetlen politikai és katonai irányítását is. A Kelet-Ukrajnában folyó polgárháborúban pedig a nem-zsidó lakosság veszti életét, vagy kénytelen Oroszországba menekülni. Ukrajnában ismét működnek a koncentrációs táborok, ezúttal azonban bennszülött ukránokat őriznek bennük. A hatalom átvétele nyomán a pénzhatalmi világelit közvetlen irányításával osztják szét az ukrán nép nemzeti vagyonát. Nemzeti tragédiának minősíthető az, ami a sokat szenvedett ukrán néppel a kijevi államcsíny óta történt.
(Az nem baj, ha Ukrajna nyugati része deklaráltan is zsidó állam lesz, hiszen valóban kazár származásúak lehetnek. Mi pedig mik voltunk abban a történelmi korban? Több évszázadon át a kazárok szövetségesei, csatlósai, sőt a birodalmuk fegyveres védői! Mint ilyenek kaptuk meg a királyuktól, a kagantól Etelközt, később pedig még a honfoglalásunkban is segítettek katonai csapatokkal. – részletek Koestler Arthur a Tizenhar-madik törzs című könyvéből.
Mellesleg nem is baj, hogy a több évszázados harci szövetségeünk, és az akkori magyar törzsekkel békés szomszédságban élő kazár judeaisták felújítják őshazájukat, s ha a Krímben már nem is, de a Fekete tenger nyugatabbra eső partvidékein még mindig találhatnak elég elfoglalható, paradicsomi, tengerparti telket a Palesztin területeken illegálisan építkezett, kitelepítendők számára. Remélhet-jük, hogy ezáltal már nem leszünk ,,bekebelezési célpont”, vagy Közel-keleti háború esetére evakuálási menedék. - főszerkesztő)
E hosszabb kitérő után folytassuk Drábik János Ukrán Dráma című sorozatának itt kezdődő IV. részét.
(A teljes cikk a Leleplez 2015/1 nyomtatott számában olvasható!)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése