Geopolitikai játszmák

Geopolitikai játszmák

Új fegyverkezési verseny - haditechnika az USA és Oroszország összevetésében [13.]

Ahogyan egy korábbi posztunkban – „A világ legnagyobb hadseregei” – megírtuk: egy új hidegháborús korszak küszöbén állunk. Az euroatlanti országok a NATO (North Atlantic Treaty Organisation) 28 tagja köré tömörülve egyre inkább ellenségként viszonyulnak az erőltetett iramban fegyverkező és expanzív külpolitikát folytató Oroszországhoz, mely CSTO nevű katonai szövetségét (Collective Security Treaty Organization) állítja szembe a NATO –val. A két tábor közti versengés három területen zajlik: egyrészt a diplomácia szintjén – vagyis ki tudja egyben tartani, bővíteni, illetve nagyobb egységben megerősíteni saját táborát – másrészt gazdasági téren (kinek a gazdasága túlélőbb és megingathatatlanabb) és harmadrészt ahaditechnika szintjén (ki tud komolyabb szintű fegyver-arzenált kifejleszteni és legyártani). Jelen cikk a fegyverkezési versenyre összpontosít, kiemelve: ezen a téren is három tényező dönt: a pénz (ki tud többet áldozni fegyvereire), a technikai tudás (kinek vannak jobb fejlesztő-mérnökei) és az energia (kinek van több energiahordozója a haditechnikai eszközök üzemben tartására). De nézzük a konkrétumokat.

Ha összevetést akarunk tenni a katonai tömbök közt, akkor az egyszerűség kedvéért érdemes a két tábor vezetői államaira az Egyesült Államokra és Oroszországra összpontosítani, mégpedig négy fegyvernem terén: az anyahajók, vadászgépek, harckocsik és nukleáris fegyvereket vizsgálva.

Azt kell azonban mondjuk, hogy ha a mennyiséget nézzük, akkor a legértékesebb fegyverek terén az USA sokkal méretesebb eszközállománnyal rendelkezik.

Az amerikaiaknak jelenleg 11 repülőgép-hordozójuk van, amivel egyértelműen és toronymagasan világelsők. A következő anyahajoik vannak jelenleg (2014 december) hadrendben: USS Eisenhower CVN69, USS Nimitz CVN 68, USS Washington CV73, USS Vinson CVN70, USS Roosevelt CVN 71, USS Lincoln CVN 72, USS Stennis CVN 74, USS Truman CVN 75, USS Reagan CVN 76, USS Bush CVN 77, USS Ford CVN 78. És további kettő "laposhátú" áll jelenleg építés alatt: a USS Kennedy és a USS Enterprises. Ezzel szemben az oroszoknak egyetlen anyahajója van csupán, az 1985-ben vízre bocsátott 65 ezer tonnás Kuznyecov admirális. (Az amerikaiak legtöbb anyahajója 100 ezer tonna körüli.)

A másik fontos fegyvernemet, a vadászgépeket tekintveugyancsak nagy az amerikai fölény: hiszen összesen 3043 vadászgéppel rendelkeznek, szemben az oroszok 1264 vadászával. A harckocsikat illetően az összevetést megnehezíti, hogy az oroszok temérdek elavult és szinte harcképtelen tankot is állományban tartanak. Ám ha ezeket leszámítjuk, tisztul a kép. Az amerikaiak 8325, az oroszok 2876 modernnek nevezhető harckocsival rendelkeznek. Nukleáris fegyverek terén a legbizonytalanabbak a számok. De a becslések szerint azoroszok 8500, az amerikaiak 7700 atomfegyvert rejtegetnek. Ezen a téren tehát kiegyenlítettek az erőviszonyok a nagyhatalmak és a két katonai tábor közt. (Részletek: itt)

De nézzük a minőséget is. Az USA legmodernebb vadászgépei: az F-35 és F-22 Raptor, míg az oroszoknál a frissen kifejlesztett PAK-FA képviseli a legütőképesebb típust. A harckocsikat illetően az amik csúcstankja az M1 Abrams, az oroszoké a T-90 és a legfrissebb fejlesztésű, 2015 –től hadrendbe kerülő Armata (T-99). De beszéljenek inkább a képek és köztük a technikai részletek. Reméljük soha nem kerülnek élesben bevetésre!

Oroszország egyetlen anyahajója az 1985 -ben vízre bocsátott Kuznyecov admirális 65 ezer tonnás és alig 17 repülő, illetve 24 helikopter szállítására alkalmas. Vele szemben például a USS Ford - a legújabb amerikai "laposhátú" - nagyságrendekkel nagyobb és korszerűbb. Személyzete: 4660 fő, sebessége: 56km/h és összesen akár 90 repülőgépet is szállítani tud, de 75 a hivatalos kapacitása. Költségét 13,5 milliárd dollárra becsülik. (Építtető: Huntington Ingalls Industries)

Nézzük az említett amerikai és orosz vadászgépeket, a legújabb fejlesztésű típusokat. Előbb az amerikai gépeket: F-35 és F-22 Raptor. Ami a Raptort illeti, az amerikaiak 2005 végén állították hadrendbe, és mára 180 feletti darabszámban készült. A két hajtóműves, dupla függőleges vezérsíkkal épített kiváló manőverezőképességű konstrukció vérbeli vadászgép, elsődleges feladata az ellenséges gépek semlegesítése, a légi fölény kivívása. Szükség esetén csapásmérésre is alkalmas. Csökkentett észlelhetőségű, vagyis az ellenfél radarján gyakorlatilag csak akkor jelenik meg a Raptor, amikor már késő. 

Az F-22-essel ellentétben az F-35 Lightning III-nak nem csak a légi fölény kivívása a dolga. Kiemelt feladata a földi célpontok támadása, azaz igazi multifunkcionális vadászbombázóként számítanak rá. Három különböző verziója létezik, a szárazföldi bázisokról hagyományos módon üzemeltetett, a légierő céljaira épült F-35A, a tengerészgyalogság igényeinek megfelelő, rövid nekifutással felszálló és akár függeszkedve leszálló F-35B, valamint a haditengerészet repülőgép-hordozóira szánt F-35C.  Az F-35-ös tehát mindenes, mely a luxuskategóriát képviselő, de kevés példányban megépült F-22-es testvéreként áll helyt a frontvonalban.

Az oroszok legújabb vadászgépe a PAK-FA, furcsa elnevezése a "légierő perspektivikus repülő komplexuma" projekt megnevezés orosz eredetijének mozaikszavából keletkezett. Az orosz légierő új büszkesége egy két hajtóműves, vállszárnyas szuperszonikus, ötödik generációs orosz vadászbombázó, melyet a Szuhoj-tervezőiroda fejlesztett ki. A PAK-FA Szuhoj T-50 az előzetes tesztek szerint gyorsabb, nagyobb hatótávolságú és jobb tolóerő/tömeg arányú az F-22 Raptoroknál és az F-35 gépeknél. Először 2010 elején a távol-keleti Amur menti Komszomolszk repülőgépgyárában végeztek velük repülési teszteket. A negyedik generációs gépekkel szemben a T-50 gyakorlatilag észrevehetetlen a radarok számára. Az ellenség repülőgépeit már 300 kilométeres távolságból felfedezi és egyszerre több cél megsemmisítésére is képes. Modern fegyverzettel látták el. Levegő-levegő rakétákkal éppen úgy felszerelhető, mint levegő-föld rakétákkal. Új generációs hajtóművekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik az óránkénti több mint kétezer kilométeres sebességet és az ötezer kilométeres távolság megtételét.

Az amerikai és orosz harckocsikat illetően a legújabb típusok következnek: az amerikai M1 Abrams és az orosz Armata (T-99). Az Abrams az amerikaiak jól bevált régi harckocsi típusa, melyet három változatban is használnak (M1, M1A1, M1A2)Elsődleges fegyverzete a 120 mm-es löveg. Az Irakban megvívott "Sivatagi vihar" hadműveletben lényegesen jobbnak bizonyult a T-72 -es orosz harckocsiknál.

Az oroszok "csoda tankja" elődeihez képest sokkal modernebb, szinte minden téren. Más például benne a harckocsizók elhelyezése és a lőszeradagolás is. Az Armata lőszeradagolójában 32, különféle rendeltetésű lövedék van és haladás közben is tud tüzelni. Fő fegyvere a 125 mm-es löveg, és az előzetes infók szerint újdonság az is, hogy a jármű motorja ezúttal az orrba került (legalábbis erre utál a feltűnően hátra helyezett torony). Végsebessége pedig meghaladja az amerikai Abramsokét, hiszen 80 km/h -ra is képes lesz! Sajtóhírek szerint nyilvános fórumon először a 2015 május 9-i felvonuláson lehet majd látni. Bővebben: ITT. 

A fegyverkezési verseny új "főiránya" orosz részről a hiperszonikus rakéta, amerikai részről pedig a pilóta nélküli hatodik generációs vadászgép létrehozása. Erről annyit, hogy az orosz rakéták már ma is képesek hiperszonikus sebességgel száguldani, azonban mindössze csak néhány másodpercig. A cél, hogy mindvégig biztosítsák ezt a rendkívüli sebességet, ha a rakéta nagy távolságot tesz meg. Dmitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes (a hadi-, és űriparért felelős legfőbb orosz vezető) szerint jelentőségét és tudományos-technikai hatását tekintve a hiperszonikus tervet az atombomba megteremtéséhez lehet hasonlítani. Ami az amerikaiakat illeti: 2025 -re tervezik hadrendbe állítani új, 6. generációs "csodagépüket" a pilóta nélküli vadászt.

Összességében: a posztban említett fegyverek mind pusztító erejűek (a tengeralattjáró-fejlesztésekre és harci helikopter-innovációkra most nem tértünk ki), és jól láthatóan a másik fél által kifejlesztett korszerűbb megoldásokra adott válaszként születtek meg. A fegyverkezési verseny termékei. Vlagyimir Putyin, Oroszország első számú vezetőjemár 15 éve van hivatalban. Az általa képviselt külpolitika a csecsen háborúktól kezdve a Grúza, Oszétia, Krím és Ukrajna elleni agressziókig folyamatos nemzetközi konfliktusokat szül, egy kelet-nyugat közti háború veszélyét állandóan magában hordozva. A haditechnikai verseny meg nyilván követi diplomáciai harcot. A nemzetközi helyzet pedig a "Tanú" című filmet idézve:  ... "fokozódik". :-)

Harmat Árpád Péter

Miért nem tudják felszámolni az

ISIS –t? [24.]

A november 15-16 –án megtartott G20 találkozó (mely a török Antalya városában volt megrendezve) nagy eredmények nélkül zárult, ám egy érdekes jelenete azért akadt. Az oroszokat bíráló angol kritikákra reagálva ugyanis Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette: vannak olyan G20 országok, melyek aktívan támogatják az Iszlám Államot. A megdöbbentő ám sokak által már korábban is sejtett megállapítás azért „szólt nagyot” mert a G20 tagok elvben épp a terrorizmus elleni közös fellépés jegyében lettek összehívva.

Obama és Putyin külön megbeszélése a G20 találkozón forrás: magyarhirlap.hu

Ráadásul az összképhez az is hozzátartozik, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter valamivel korábban meg azt nyilatkozta, hogy az oroszok által patronált Aszad folyamatosan olcsó olajat vásárol az ISIS –től, amivel komoly mértékben segíti az iszlám terror-állam működését.

Az emberben ennyi „diplomáciai elszólás” után felmerül ilyenkor, hogy akkor most mi is a helyzet? Miközben a világ szörnyülködik a párizsi terrortámadás miatt és gyászolja a merényletekben elhunyt 132 francia áldozatot, - nem beszélve az októberben Egyiptom felett lelőtt repülőgép 217 orosz áldozatáról – aközben bizonyos országok üzleti kapcsolatban állnak a szörnyűségeket elkövető terroristák központi államával? A válasz: igen, könnyen lehetséges. Úgy tűnik, vannak olyan nyugati államok (– melyeket ugyan nem nevezett meg az orosz vezető, de állítólag tagjai a G20 csoportnak –) melyek érdekeltek az ISIS fennmaradásában és ott van a szíriai diktátor is, aki az oroszok tudtával üzletel velük.

Mindehhez jön, hogy a világ nagyhatalmai majdnem másfél éve képtelenek elbánni az ISIS haderejével. Ha elgondolkodunk azon, hogy a világ 2014 júliusa óta tűri az Iszlám Állam folyamatos terror-cselekményeit, gyilkosságait, lefejezéseit és tehetetlennek tűnik katonáival szemben, felmerül bennünk a kérdés: reális az, hogy a Föld legerősebb hadseregei képtelenek legyőzni a komolyabb katonai technológiával nem is rendelkező ISIS -t? Hihető az, hogy másfél milliós amerikai hadsereg, mely a Föld legkorszerűbb haditechnikájával rendelkezik (pl. műholdakkal, 3 ezer vadászgéppel, 7 ezer helikopterrel, sok ezer robotrepülővel és drónnal) nem tud mit kezdeni egy sivatag közepén létrejött mesterséges állammal, melynek tegyük hozzá: legkomolyabb fegyverei Toyota Hilux terepjárók, Humveek és néhány zsákmányol T-72 –es harckocsi? És persze ott vannak még a franciák, angolok, oroszok, akik szintén jelentős vadászgép parkot állomásoztatnak a térségben. Kicsit túlzásnak tűnik ez az egész.

Ha megpróbáljuk összerakni a nyilatkozatok, elszólások és erőviszonyok mozaikjait, két dolog mindenképp kikerekedik az egészből. Az egyik, hogy vélhetően több olyan nagyhatalom is akad, - mely terrorizmus ide vagy oda - valamiért érdekelt abban, hogy ne szűnjön meg az ISIS.  Ez az ok valószínűleg a pénz. Az Iszlám Állam ugyanis több szempontból is pénzt hoz a nyugatnak. Az egyik, hogy jelentős kőolajkészlettel rendelkezik, melyből olcsón ad el bárkinek, a másik, hogy jelentős fegyver felvásárló is. Kétszeres üzletet jelent tehát. (Önmagában a kőolaj kereskedelem - mely jobbára Törökországon keresztül bonyolódik - évi 500-600 millió dolláros bevételt jelent az ISIS -nek. Forrás: ITT)

Van azonban egy másik körülmény is, amiért késik az ISIS felszámolása. Ha a nyugati hatalmak mérlegre teszik, hogy meddig éri meg elviselni az ISIS jelentette fenyegetéseket (azt a rizikót, hogy a világon bárhol robbanthatnak, hiszen embereik vallási fanatizmusa nem szabályozható módon irányul minden nyugati ellen, Moszkvától, Párizson és Londonon át egészen New Yorkig) és menyire „éri meg” a befolyó pénz mondjuk azt, hogy egy napon levegőbe röpülhet akár Manhattan is, akkor az amerikaiak tényleg elszánhatják magukat az ISIS felszámolására. Csakhogy jelenleg ennek feltételei nincsenek meg. Amerika elnökválasztás előtt áll, melyben a nagytőkés, olaj és fegyverkereskedő republikánusok és az elvben békepárti demokraták küzdenek meg egymással. Nem tudni még hogy ki lesz a nyertes. A demokraták jelszava Obama első győzelme óta az, hogy Amerika ne küldje fiait a Közel-Keletre. Ezzel nyertek 2008-ban is, majd kivonták az amerikai katonákat Irakból. Most nyilván nem kezdhetnek egy háborúba kevesebb mint egy évvel a választások előtt. Márpedig az ISIS legyőzéséhez sajnos szárazföldi csapatok kellenek. És nem 1-2 ezres létszámban. Más államok pedig nem tudnak bevetni anyaországaiktól ennyire távol tízezres hadseregeket. Ezt még az oroszok sem vállalnák be.

Egyelőre tehát a „nagyok” mérlegelnek. Leradírozzák a térképről az ISIS –t vagy ne? Megéri még nekik az Iszlám Állam nyújtotta pénz, vagy a rizikó a nagyobb, mely egy váratlan terror akcióval most már bárhol megrendíthet egy-egy gazdasági övezetet. (Mondani sem kell: a terror fenyegetettség rosszat tesz a gazdaságnak mindenhol, csökken a befektetési kedv, visszaesik a turizmus, a tőkeáramlás … stb) A másik kérdés: ha úgy döntenek, hogy leradírozzák a térképekről az ISIS -t, mikor lépjenek: az elnökválasztás előtt, vagy azt megvárva? És persze a nagy dilemma: a közbeavatkozás után, milyen arányban lesz ura, és haszonélvezője a térségnek az USA, Oroszország és a többi nagyhatalom?

Jó kérdések. Alighanem ilyesmikről pusmogott november közepén Obama és Putyin is, összeborulva Antalyában (lásd a képet a poszt elején). Mi már csak majd a végeredményről értesülünk ... alighanem a híradókból.

12 tény az Iszlám Államról

Az 1999-ben alapított, de saját földrajzi területet csak 2014-ben szerzett Közel-keleti terrorszervezetet, melyet a legtöbb híradás Iszlám Államnak, vagy ISIS –nek nevez, sokan nem tekintik valódi, klasszikus értelemben vett szuverén államnak. Bár van saját fővárosa, hadserege, önálló bevétele és államszervezete is, nem olyan módon született, mint a Föld többi 192 országa. Az ISIS –t ugyanis az erőszak, polgárháború és terror teremtette két másik önálló, szuverén állam, Szíria és Irak határvidékén. Hivatalos kikáltása 2014 június 29-én történt. De lássuk mit lehet róla tudni részletesebben:

1.) ​Az Iszlám Állam elnevezései: ISIS (Islamic State of Iraq and Syria), ISIL (Islamic State of Iraq and the Levant) IS (Islamic State), DAESH = Da'ish = Da'eesh (ad-Dawlah al-Islāmiyah fīl-ʿIrāq wash-Shām), Iszlám Állam

2.) Területe: változó nagyságú, az éppen aktuális harci tevékenységek függvénye. Többnyire 250 ezer - 350 ezer km2 közé tehető, de ha a lehetséges legnagyobb kiterjedést vesszük (lásd: lenti térkép) akár ennél is több lehet. Elhelyezkedése a Közel-keleti Szíria és Irak határvidékére pozícionálható, a közös határtól keletre és nyugatra egyformán elnyúlva. Az ISIS sivatagos területeken fekszik, olajban gazdag vidékeken. Legtöbbször a szíriai Damaszkusz - Homsz vonaltól egészen a Moszul - Bagdad vonalig terjedően szokták meghatározni kelet-nyugati kiterjedését.

3.) Lakossága: Becslések szerint az ISIS területén 3-5 milliós lakosság él. Ez is állandóan változik, részben a már említett folytonos területváltozások miatt, részben a be és kivándorlás következtében.

4.) Főváros: Rakka, 220 ezer lakos. Helye: Szíria.

5.) Haderő: Élőerőt tekintve az amerikaiak 30 ezerre becsülik az ISIS fegyvereseinek számát, amiből körülbelül 10 ezerre tehető a külföldi, vagyis nem térségből származó, arab, afrikai vagy európai muszlim harcos illetve hivatásos zsoldos. Ami a hadfelszerelést illeti, az Iszlám Állam nem rendelkezik légierővel sem komolyabb rakétarendszerrel. (Van azonban a birtokukban MANPADS hordozható légvédelmi rendszer.) Az iszlamista katonák legkomolyabb fegyverei az iraki hadseregtől zsákmányolt szovjet harckocsik (néhány darab), illetve lövegek, tarackok és páncélozott csapatszállítók. Mindezeken túl az ISIS 2014 júniusában, Moszul elfoglalásakor 2300 amerikai Humvee -t (páncélozott terepjárót) is megszerzett az USA által Iraknak küldött fegyverkészletből. Az Iszlám Állam felszereltsége a kézifegyverek terén a legjobb, sok ezer AK-47 es gépkarabély, páncéltörő, aknavető, vállról indítható rakétavető van a birtokukban. 

6.) Bevételi források: Az Izlám Állam négy legnagyobb bevételi forrása a kőolaj eladás (tartálykocsikkal szállítva Törökország felé), a műkincs kereskedelem, a fegyver kereskedelem és a szunnita olajmonarchiák (Katar, Bahrein, Szaúd-Arábia) támogatásai. Az ISIS éves bevételét a legtöbb elemző 1 és 2 milliárd dollár közé teszi, amiből 500-600 millió a birtokukba került olajkutakból kitermelt kőolaj eladásának köszönhető. A legfőbb említett forrásokat egészíti ki a helyileg, általuk kivetett adókból befolyt pénz, a kábítószer kereskedelem és az emberrablások - váltságdíjak bevételei. (Sokak szerint, ha minden bevételüket összeadjuk, akkor 2 milliárd dollár fölé emelkedik végső szám.)

7.) Vallás: szalafista szunnita muszlim (szélsőséges iszlamizmus)

8.) Jogrend és ideológia: Az Iszlám Állam által uralt területeken az iszlám középkori jogrendje a Saria a meghatározó. A Saria megváltoztathatatlan, ősi iszlám előírások gyűjteménye, melyek az élet szinte minden területét szabályozzák, számtalan szokás, hagyomány, jogi tétel és azok megszegéséért járó büntetés taglalásával. Ami az ISIS céljait illeti: a kalifa és környezete ellenségének tekinti a síitákat, a keresztényeket, a zsidókat és a világ összes nem szélsőségesen szunnita lakóját, akiket vagy megtérítendőnek, vagy elpusztítandónak tekintenek.

9.) Államrend: Kalifátus.  A kalifa (vallási és világi uralkodó)  az 1971-es, samarrai (iraki) születésű Abu Bakr al-Bagdadi (Igazi neve: Ibrahim Awad al-Badri) Bizonyos hírek szerint Ibrahim kalifa 2015 márciusában egy amerikai légitámadásban meghalt. Egyes források szerint ma már az új kalifa Abu Aala Al-Aafar. 

10.) Zászló: Az Iszlám Állam zászlaja fekete színű benne felül egy fehér felirat: "Nincs más isten, csak Allah [Isten]. Mohammad az Allah Küldötte", majd lentebb egy fehér foltban újabb szöveg: "Mohamed Isten hírnöke".

11.) Az ISIS harci tevékenysége: 2015 végére az Iszlám Állam szinte az egész világot ellenségének tudhatja. Támogatói csupán a területén élő iszlám radikálisok, a felfogadott külföldi zsoldosok és a szunnita öböl-államokban élő milliárdos mecénások. Legfőbb ellenségeik az ISIS területektől északra és keletre élő kurdok, illetve terror fenyegetettség miatt ellenük fordult nyugati államok illetve Oroszország. Az Iszlám Állam ellen támadó harci tevékenységet 2015 végén csak Anglia, Franciaország és Oroszország végez, aktív bombázások formájában. Mérsékelten lép fel az ISIS ellen az USA, Izrael és Szíria diktátora Bassár el-Aszad. A ISIS harcosai keleten az amerikaik által támogatott iraki haderővel és a kurdokkal, északon a kurd hadsereggel, nyugaton pedig a szabad szír felkelőkkel és Aszad haderejével harcolnak, miközben a nyugati világ ellen újabb terrorcsapásokra készülnek. 

12.) Az ISIS kegyetlenségei: Az Iszlám Állam hírhedté vált jól dokumentált kegyetlenkedéseiről. Az ISIS komoly informatikai, hírközlési, számítástechnikai apporttal rendelkezik, vagyis vannak hozzáértő, profi informatikusaik és média szakembereik is, akikkel rendszeresen jó minőségű propaganda anyagokat készítenek kivégzéseikről illetve arról, hogy miért csatlakozzanak hozzájuk az iszlám hívei. Ugyanakkor tény, hogy az ISIS ellenőrzése alá tartozó területeken nem csak propaganda célokból követnek el tömeges kivégzéseket. Folyamatosan fordulnak elő más vallásúak elleni tömeggyilkosságok és nagyon sokszor a saria nevében kegyetlen módon oltják ki saját polgáraik életét. Mindennaposak a megkövezések (halálra dobálás szikladarabokkal), mélybe lökéssel való kivégzések, keresztre feszítések és élve eltemetések olyan hívekkel szemben, akik megszegik a saria előírásait.

Jelenleg, 2015 decemberében nem érzékelhető a nemzetközi palettán olyan ország, vagy szövetség, mely elszánt és ütőképes szárazföldi hadsereg bevetésével az Iszlám Állam legyőzésére készülne. Elemzők egy része úgy gondolja, ennek hátterében egyrészt anyagi tényezők állnak - egy ilyen hadjárat magas költségvonzattal bírna és másik oldalon a jelenleg még komoly üzletet jelentő fegyver- és olajkereskedelem elapadna - másrészt hatalompolitikai tényezők is lényegesek, mint például, hogy az ISIS kiiktatásával felborulna a Közel-keleti egyensúly és előretörne az oroszok és kínaiak által támogatott iráni síita tömb, mely az USA tradícionális riválisa és ellenfele. Sokan harmadik okként említik meg, hogy egy ISIS elleni szárazföldi hadjárat könnyen tűnhetne egy iszlám ellenes nyugati háborúnak, mely közös táborba szólítaná a szélesebb régió összes radikális, iszlamista szervezetét és lakóját.

Kapcsolódó anyagok: ITT és ITT! (2015.12.11.)

Putyin nem akar békét Szíriában

Az Iszlám Állam és egy újabb menekülthullám miatt hirtelen mindenkinek sürgőssé vált a szíriai béke, egymást érik a tárgyalások. A Nyugat azonban elbeszél a szíriai ellenzék és közel-keleti támogatói mellett, márpedig Szaúd-Arábia, Katar és Törökország nélkül az Iszlám Államot sem lehet legyőzni. Ráadásul itt van Putyin, akinek csak látszólag érdeke a béke.

Ma már Európában senkinek nem kell elmagyarázni, hogy Szíria a világ legkomolyabb és legfenyegetőbb válsággóca (mint ahogy Kelet-Ázsiában is mindenki látja, hogy a Dél-kínai-tenger az). A polgárháború dúlta ország sokáig inkább kényelmetlen lelkiismereti problémát jelentett a Nyugatnak, de addig ment a halogatás meg a visszakozás (emlékeznek, hogy 2013-ban egyszer majdnem háború indult a népét szarinnal ritkító Aszad ellen?), hogy mára Szíria egy sor közvetlen stratégiai fenyegetés forrásává vált.

Ami miatt aggódhat a Nyugat

Szíria a terror keltetője. A párizsi merényletek mindenkit ráébresztettek az állami rend hiánya és a terrorizmus fontos összefüggésére:
Amíg Irakban és Szíriában anarchia van, mindig lesz megfelelő rejtekhelyük, utánpótlásuk és emberanyaguk az iszlamista terrorszervezeteknek.
A szövetséges légierő valószínűleg képes lenne Donald Trump óhajának eleget téve az Iszlám Államot (IS) visszabombázni a kőkorszakba. Na és? Legfeljebb az új generációs terroristák nem Kalasnyikovokkal, hanem szakócákkal esnek neki a hitetleneknek – Izraelben tudnának mesélni arról, tényleg annyival jobb-e a kések intifádája a bombákénál.

Közeleg a tavasz. Európa nem bír el újabb egymillió menekültet – nem azért, mert nem engedheti meg magának, hanem azért, mert politikailag nem képes egységben mozdulni. Ezért is ígérték meg az uniós tagságot Törökországnak a piszkos munka elvégzéséért, ezért is nyomtak keresztül az ENSZ-ben egy feszes szíriai békemenetrendet.

Putyin a legnagyobb ellenfelünk a menekültválságban

A törökök lesznek az EU lágerőrei, akik 3 milliárd euróért kívül tartják a menekülteket, és pár milliónyi arab bevándorló megállításáért cserébe felgyorsul a 80 milliós, muszlim vallású Törökország uniós csatlakozása. Persze van egy nagy játékos, aki az egészet szívesen megfúrná, mert fél a nyugati-török koalíciótól.Tovább
Bejöttek az oroszok. Putyin az arab tavasz óta kitartóan támogatta utolsó közel-keleti szövetségesét, és az ősszel komoly katonai kontingenssel megmentette a kivérzett Aszad-rezsimet. Az orosz beavatkozás előtt úgy tűnt, hogy a szíriai polgárháborúnak belátható időn belül vége lehet, de ma már semmi esély a gyors döntésre. Az ellenzéki milíciák előrenyomulását Latakia tartományban megállították, viszont közben a rezsim erői sem tudtak döntő győzelmeket aratni: az ország összterületének alig 0,4 százalékának megfelelő területnyereséget könyvelhettek el. A Nyugat azonban komolyan aggódhat amiatt, hogy az oroszok a hidegháború óta először újra összeránthatnak egy közel-keleti szövetségi rendszert.

Az Orosz Védelmi Minisztérium felvételén egy Su-34-es bombázó, szíriai bevetés előtt a Hmeymim támaszponton.

Fotó: Handout / Reuters

És bár ezt nem érzékeljük, de Szíriában veszélyesen nagy a konfliktuskoncentráció. Ez a fő terepe a síiták és szunniták, Irán és a Törökországgal megerősített Öböl-államok harcának; ráadásul Kelet-Ukrajna után most itt a legnagyobb az USA és Oroszország közti súrlódási felület is. Kliensháború, vallásháború, hidegháború: a sok, egymást átfedő hatalmi érdek és ellentét robbanásveszélyes elegyet alkot. És bár az IS látszólag egy oldalra rántotta a feleket, az orosz gép teljesen szükségtelen lelövése is mutatja, hogy az idegek pattanásig feszültek.

Légyszi ne küldjétek el a terroristáitokat New Yorkba tárgyalni!

Ebben a komplex és feszült helyzetben logikus lépés volt a békefolyamat újrakezdése. Igen, újrakezdése, mivel a polgárháború kezdete óta már több próbálkozás is történt a felek asztalhoz ültetésére. A 2012-es genfi konferenciával azonban csak a kerozint és az ásványvizet pazarolták, mivel a felek semmiben nem értettek egyet, a nagyhatalmak pedig nem voltak elég motiváltak ahhoz, hogy rákényszerítsék őket az egyetértésre.
De az ősszel újra nekiveselkedtek, ezúttal már sokkal elszántabban. November közepéig két előkészítő tanácskozás is lezajlott Bécsben, melyen egy szíriai rendezés nemzetközi környezetét tisztázták le a konfliktusba valamilyen szinten belefolyt hatalmak. Ezen Szíriát még nem képviselte senki, ugyanis az egyik legvitatottabb kérdés épp az, hogy kik azok, akiket egyfelől el lehet fogadni legitim tárgyalópartnerként, másfelől pedig tényleg valamilyen fontos etnikai/felekezeti csoportot képviselnek.
Bécsben nem meglepő módon csak általánosságokban sikerült megegyezni:

Az ENSZ felügyeletével egy olyan politikai folyamatra van szükség, mely egy hiteles, nem kirekesztő és felekezeti elfogultságtól mentes kormányzat felállításához vezet. Ezt pedig egy új alkotmánynak és választásoknak kell követnie.

Bécs után december 18-án jöhet New York, ahol már a szíriai frakciók is jelen lesznek, értelemszerűen ez lesz az igazán kemény tárgyalás. Ennek előkészítésére pénteken Genfben újabb tanácskozást tartanak az USA, Oroszország és a szervező ENSZ képviselői. A tanácskozást azonban John Kerry külügyminiszter egyértelműen attól tette függővé, sikerül-e felállítani egy elfogadható ellenzéki delegációt.

Ezt az akadályt akarja leküzdeni az ellenzék egyik fő szponzora, Szaúd-Arábia, mely szerdán Rijádban asztalhoz ültette az ellenzék száz képviselőjét – akik közül török nyomásra ki is hagyták a kurdokat. Ennek a száz férfiúnak kell aztán kiválasztania saját köréből azt a 42 embert, akik

• véglegesítik a New Yorkba küldendő delegáció tagjait;
• meghatározzák, hogy ez a delegáció milyen egységes álláspontot képviseljen.

A feladat bonyolultságának megértéséhez érdemes pár szóban vázolni, hogyan is néz ki Aszad ellenzéke. A hosszú, észak–déli irányban nyúló fronton több száz milícia harcol, ezek a hatékonyság növelésére és a külföldi támogatók nyomására úgynevezett parancsnokságokbatömörülnek. A szaúdiaknak például a damaszkuszi fronton negyven különböző frakcióból kellett összekovácsolniuk az Iszlám Hadseregnek nevezett parancsnokságot. Ezekben a tömörülésekben igen különböző hátterű, támogatású, ideológiai színezetű egységek harcolnak vállt vállnak vetve – az északi fronton meghatározó Hódító Hadsereg latakiai harcai során simán előfordulhat az, hogy a Szabad Szír Hadsereg az amerikaiaktól kapott TOW-rakétáival csinál helyet az al-Kaidaellenséges harcálláspontokra küldött öngyilkos merénylőinek.
Három következménye van annak, hogy az ellenzék ennyire széttagolt (és sokszor széthúzó is):

1. A jelenleg egymás mellett harcoló alakulatoknak teljesen más vízióik vannak a háború utáni Szíriáról.
2. Lehetetlen egységesen meghatározni, ki is számít „mérsékeltnek”, és ki vállalhatatlan „szélsőséges”.
3. Ráadásul nagy az ellentét a hazai fronton vitézkedő és az emigrációban tevékenykedő szervezetek között (ez utóbbiakat némi joggal azzal vádolják az otthon maradtak, hogy csak a külföldi támogatásokat élik fel).

Rijádban mégis sikerült péntekre egy közös nyilatkozatot megszülni, mely legalább a legközvetlenebb célkitűzéseket leszögezi: Aszadnak és legközelebbi vazallusainak még a békefolyamat beindítása előtti távozniuk kell, majd pedig egy olyan kormányzatnak kell felállnia, mely

pluralisztikus, és minden szíriai frakciót képvisel.

A rijádi tárgyalások valódi tétje az volt, hogy egy, a szaúdiak számára fontos, de a Nyugat számára elfogadhatatlan milíciát is be tudjanak csempészni a békefolyamat alakítói közé. Ez az Ahrar as-Sham, ami az al-Kaida szintjéről indult, de miután az Iszlám Állam öngyilkos merénylője végzett a vezérkarával, megindult a néppártosodás felé. A béketárgyaláson való részvételét azonban nemcsak Oroszország, hanem az Egyesült Államok is elutasítja. A rijádi konferencia menetébe sem volt egyszerű integrálni, a megbeszélés egy pontján képviselői fel is álltak az asztaltól, de végül aláírták a közös zárónyilatkozatot (nyilván megmondták nekik, hogy egy sorozatnyi lőszert sem fognak kapni, ha kekeckednek).

A Nagy Elbeszélés

A New York-i béketárgyalások sikere elé nemcsak a résztvevők miatti vita gördít óriási akadályt, hanem az is, hogy a szereplők egyszerűen elbeszélnek egymás mellett.
A Nyugat megoldást akar, és folyamatábrákon felnőtt diplomatáik úgy gondolják – nem is feltétlenül rosszul –, hogy a terroristák és a menekültek megállításához világos prioritásokra van szükség. Elviekben ragaszkodnak ahhoz, hogy Aszadnak mennie kell, de nyilvánvalóvá teszik, hogy első körben Abu Bakr al-Bagdadi bukása fontosabb Bassár el-Aszad távozásánál. És ha Aszad maradása az ára annak, hogy az oroszok ne piszkáljanak bele az IS elleni törekvéseikbe, akkor ezt az árat meg fogják fizetni.
A szíriai ellenzék és a közel-keleti donorok azonban ezt pont fordítva gondolják. Az Iszlám Állam számukra egy kellemetlen, de kordában tartható ellenség, míg Aszad az egész konfliktus kútfője. És – ilyen ez a helyzet! – valamennyire nekik is igazuk van.
Ám hiába hoznak bármilyen döntést a nagyhatalmak, helyismerettel, támaszpontokkal és helyi befolyással csak Törökország és az Öböl-államok rendelkeznek. Ezért ha a Nyugat és Oroszország lesöpri az asztalról az érdekeiket, akkor az Iszlám Államot soha nem fogják legyőzni. De tényleg.
A szunnita hatalmak elszántságára és kettős (hármas) játszmáira a legjobb példa Törökország, mely NATO-tagként magasról tesz arra, hogy szövetségesei „élet-halál harcot vívnak” az Iszlám Állam ellen: simán nyitva hagyja száz kilométeres határát az IS olajcsempészei és toborzói előtt.

Ez a szomorú igazság az Aszad-rejtély mögött

A szír kormány és iráni meg orosz támogatói számtalanszor egyértelművé tették, Aszad nem fogja feláldozni pozícióját a megegyezés oltárán. Ezen aztán a nyugati tárgyalópartnerek mindig berzenkednek egy sort, de az ellentmondást soha nem sikerül feloldani. De érdemes belegondolni: 

Számít-e egyáltalán, hogy Aszaddal vagy nélküle indul meg a békefolyamat?

Persze egy ilyen kérdésben mindig benne van a válasz: nem számít. De miért nem?
Azért, mert Aszadot csak az alavita kisebbség támogatja, akik Szíria háború előtti lakosságának 10-12 százalékát tették ki, és akkora azért nem volt az elvándorlás, hogy többségbe kerüljenek. Az alavitákhoz hozzá lehet még venni azokat a kisebbségeket (például a drúzokat), akik fennmaradásukat féltik a sokszínűség iránt hagyományosan érzéketlen iszlamistáktól. De akárhogy is számoljuk, egy ENSZ által ellenőrzött, valóban szabad választáson Aszadot bármilyen valódi ellenjelölt elsöpörné. Ha pedig 2014-hez hasonlóan egy látszatszavazással próbálkozna hatalmon maradni az elnök, akkor újraindítaná a polgárháborút.
Nincs tehát olyan békés forgatókönyv, ami szerint Aszad 2016 után is Szíria államfője tudna maradni.
Ezt nyilván nemcsak én látom át, hanem a szír diktátor legfőbb támogatója, Putyin is, aki ennek ellenére Aszad sorsát a szír nép döntéséhez akarja kötni. Mármint a nemzetközi nyilvánosság előtt, ahol nagyon nem lenne szalonképes, ha elmondaná az igazat:

Oroszország csak a háború megnyerésében vagy Szíria felosztásában érdekelt.

Putyin ugyanis hiába invesztált volna sok-sok pénzt és hadianyagot vazallusába, ha a végén egy Aszad nélküli Szíriát kapna. Egy többségi elven alapuló szír kormányzat ugyanis valószínűleg nem támogatná az orosz katonai bázis fenntartását, és elgáncsolná a szíriai orosz gazdasági törekvéseket. Oroszországnak ezért jobban megéri az, ha a Földközi-tenger partjának alavita többségű tartományai, Latakia és Tarszusz de facto függetlenné válnak. Ezt a forgatókönyvet az is alátámasztja, hogy a török kormány már többször is a helyi türkmén és szunnita lakosság elüldözésével vádolta az oroszokat, és ezek a vádak nyugati elemzők szerint is igazak lehetnek. AWashington Institute kutatója szerint Aszad orosz támogatással egy olyan csonka államot akar létrehozni, mely az alavita, drúz, keresztény és egyéb kisebbségeket fogja össze, és ennek érdekében tudatos etnikai szelekcióval üldözi el a szunnita népességet.

Megmagyarázzuk, mit keres Putyin Szíriában

TÓTH GERGELY

Mi motiválhatta az oroszokat, hogy fejest ugorjanak a világ legzavarosabb válságörvényébe?Tovább
De visszatérve Oroszországhoz, Putyin szemszögéből a polgárháború folytatása sem annyira rossz opció:

• Az impresszív katonai jelenlét megerősíti Oroszország katonai tekintélyét.
• Az állandósuló iszlamista fenyegetés megerősíti az ő hatalmát is (mondjuk csak addig, amíga Kavkaz Vilajet valóban csöndes marad).
• Magyarázatul szolgálna, miért is kell nukleáris fegyverekkel is felszerelt katonai kontingenstállomásoztatnia a Földközi-tenger keleti medencéjében.
• És a legfontosabb: a polgárháború újabb évével újabb menekülthullám indulna útnak Európa felé. Putyin 2015-ben is óriásit nyert a menekültválsággal, ami megrogyasztotta a törekvéseivel szemben álló európai erőket, és megerősítette az orosz klienspártokat. Miért ne lenne érdeke egy újabb hullám?

De mivel a Közel-Keleten vagyunk, az ilyen mestertervnek is megvannak a buktatói: jelen esetben ez a buktató Aszad fő támogatója, Irán. A perzsa állam stratégiai prioritása, hogy Damaszkusz egy baráti rezsim irányítása alatt maradjon, hiszen máskülönben megreped az Irakon és Szírián át a Hezbollah dél-libanoni területéig tartó síita félhold. 

Oroszországnak megvan a jó oka arra, hogy hatalmon tartsa Aszadot. Katonai, gazdasági és politikai szálak fűzik Szíriához, Putyin ráadásul megérezte, hogy most lehet igazán keresnivalója a Közel-Keleten. Összeszedtünk hét okot, ami miatt az oroszok beavatkoztak Szíriában.

Úgy tűnik, mintha Oroszország csukafejest ugrott volna a szíriai polgárháborúba. Miután augusztus folyamán csöndben becsempészett egy jelentős légi hadtestet és egy kevésbé jelentős páncéloskontingenst, szeptemberben deklarálta, hogy kezébe veszi az Iszlám Állam elleni harcot – majd napi 30-50 bevetéssel kezdte el támadni a szintén a kalifátus ellen is harcoló Aszad-elleneserőket. Közben megsérti a török légteret, kiváltja az Öböl-államok haragját. A huszáros hadművelet igen kockázatosnak tűnik, hiszen a Közel-Keleten már sok külföldi próbálkozás fulladt véres és kínos kudarcba – elég, ha az amerikaiak nyolc évig tartó iraki szenvedésére gondolunk. Ha azonban kicsit megkapirgáljuk az okokat és motivációkat, akkor láthatjuk,

Putyin abszolút racionálisan döntött, amikor vállalta a kockázatot, mivel nagyot nyerhet.

1. Szíria egy kipróbált, régi jóbarát

Bár a hatalmi logika egyszeregye azt mondja, a politikában nincsenek barátok, azért mégis drága kincsnek számít egy régi, megbízható szövetséges. Márpedig Szíria és a Szovjetunió, majd Szíria és Oroszország viszonya már az 1956-os szuezi válság óta kiváló – és ami igazán ritkaság, ezt a kapcsolatot a számtalan rezsimváltás sem viselte meg.  Ráadásul Szíria – pontosabban az alavita rezsim – az egyetlen olyan arab ország, mely évtizedek óta stabil orosz szövetségesnek számít (Sziszi elnök Egyiptoma mostanában kezd visszatáncolni a szaúdi befolyásból Putyinhoz).

A menekültválsággal mentheti meg Putyin a szír diktátort

Három hónapja még bukott embernek tűnt, de ma mégis úgy tűnik: Bassar el-Aszad megúszhatja. Az oroszok tudják: Európa lépéskényszerbe került a menekültválság miatt.Tovább

A jó kapcsolathoz azonban kellett az oroszok bőkezűsége is.
2005-ben Oroszország 9,8 milliárd dollárt engedett el a jelenlegi elnök apjának , Hafer Aszadnak a Szovjetunióval szemben felhalmozott 13,4 milliárd dolláros adósságából, fiának pedig a polgárháború során egy pillanatra sem engedte el a kezét, még akkor sem, amikor úgy nézett ki, hogy a vegyi fegyverek bevetése miatt az amerikaiak is hadat üzennek neki. A háború során a pedig a kézifegyverektől a föld-levegő rakétákig mindennel ellátta a hadsereget, az ENSZ-ben pedig rutinszerűen megvétózott minden tervezetet, ami Aszad ellen irányult.
De az évtizedes jó kapcsolat többet, mélyebbet jelent a puszta politikai és gazdasági támogatásnál; sok szíriai végzett orosz egyetemeken, és sok orosz fordult meg Szíriában üzleti ügyekben, arról nem is beszélve, hogy a háború előtt évi 55 ezer orosz süttette a hasát a török riviérára emlékeztető latakiai strandokon. Az ilyen kulturális és – jobb kifejezés nem jutott eszembe – élménykapcsolatok nehezen mérhetők, de sokat nyomnak a latban.

2. Bent ragadtak az orosz érdekeltségek

A szoros kapcsolat miatt nem is csoda, ha Szíria az orosz gazdaság egyik legfontosabb közel-keleti partnere. Három területet érdemes említeni:

Befektetések: orosz összesítés szerint – amit azért érdemes fenntartásokkal kezelni – az országban 2009-ig összesen 19,4 milliárd dollár értékben fektettek be orosz vállalkozások, elsősorban az olajiparba és infrastruktúrafejlesztésbe, de jutott pénz a tengerparti szállodafejlesztésekbe is. Márpedig az olajkitermelési szubvenciók nagy része egy ellenzéki győzelemmel elveszne – sőt, ami rosszabb, átkerülne katari/szaúdi/amerikai kézbe.
Fegyverexport: A New York Times szerint Szíria a kétezres években a maga másfél milliárd dollárjával Oroszország 7. legnagyobb fegyverkereskedelmi partnere volt, és bár most ez a kereskedelem inkább támogatássá alakult, azért ha Aszad hatalmon marad, akkor az garantálja az újabb üzleteket, már csak azért is, mert az Iránból érkezett kínai fegyvereket kivéve a szír hadsereg 100 százalékig szovjet/orosz fegyverrendszerekkel operál. 
Államadósság: A 2005-ös adósságelengedéssel azért még mindig maradt Szíriában 3,6 milliárd dollárnyi orosz hitel; ennek törlesztését a szír kormány egy bonyolult konstrukcióban vállalta, de vállalta. És az orosz államháztartás egyáltalán nincs olyan rózsás helyzetben, hogy lemondjon róla.

3. Itt van az egyetlen földközi-tengeri bázis

Az közismert, hogy a Földközi-tenger egyetlen orosz támaszpontját még Hafez Aszad bocsátotta a Szovjetunió rendelkezésére az 1971-es államközi szerződés keretében. Az már kevésbé, hogy a tartúszi kikötő 2008-ig nagyrészt kihasználatlan maradt, ugyanis csak szerelő-feltöltőállomásként funkcionált, és a flotta legnagyobb hajóit nem is tudta fogadni. Ekkor azonban jött az amerikaiak által erőltetett, az oroszok által meg sérelmezett lengyelországi rakétapajzs, melyre válaszul Putyin egyes – meg nem erősített – hírek szerint úgy döntött, hogy

nukleáris csapásmérő erejének egy részét érdemes délebbre telepíteni.

És elkezdődött Tartúsz fejlesztése, ami a polgárháború kitörése után megrekedt, majd idén augusztusban újra beindult. Az egyelőre nem világos, mi az oroszok terve a bázissal azon kívül, hogy itt kötnek ki a hadianyagot szállító hajóik, de az biztos, hogy egy ilyen stratégiailag fontos pontról hülyék lennének lemondani. Márpedig egy bármilyen konfigurációban lezajló ellenzéki hatalomátvétellel ezt a bázist biztosan bukják.

4. A fél Közel-Keletet innen hallgatják le

2014 októberében a szír ellenzéki erők a Hama közelében indított támadás során elfoglaltak egy különös létesítményt. A „C Központ” az orosz katonai titkosszolgálat lehallgatóközpontja volt, melynek készülékei nemcsak Szíria, de Jordánia, Szaúd-Arábia és Izrael területére is be-befüleltek. De további két orosz lehallgatóközpont is van valahol a Golán-fennsíkon, ezekről ugyanis lehet tudni, hogy a 2006-os libanoni háborúban az izraeli csapatmozgásokról jelentettek a Hezbollah terrorszervezetnek.

5. Nem engednek teret az Egyesült Államoknak

És akkor térjünk át a tágabb geopolitikai motivációkra. Putyin már az arab tavaszt is gyanakodva figyelte, hidegháborúban edződött KGB-s ösztönei azt súgták, hogy ez az USA demokratikus mozgalmaknak álcázott puccs-sorozata. Ezért az orosz külpolitika úgy gondolkodik, hogy ha Aszad helyére csak az Egyesült Államok tolakodhat be. Pedig – ahogy arról írtunk is – nem csak az USA az, mellyel az oroszoknak számolni kell a térségben, az Öböl-országok és a törökök a Közel-Keleten legalább annyira veszélyes és sokkal kevésbé válogatós ellenfélnek számítanak már, mint az Egyesült Államok.

Csak beletenyerelni lehet a szíriai káoszba

Ki győzi le az Iszlám Államot? Na, és persze ki marasztalja otthon a menekülteket? Annyi érdekelt és ellenérdekelt van, hogy képtelenségnek tűnik még elképzelni is, hogy ez lehetséges. Azért mi megpróbáljuk elképzelni.Tovább

6. Vissza a nagyhatalmak közé

Oroszország a kilencvenes években elveszítette nagyhatalmi státuszát; befolyása Közép-, sőt, ami még fájdalmasabb volt, Kelet-Európában visszaszorult az EU-val és a NATO-val szemben, globális szinten pedig kiszorult az olyan egykori szovjet érdekeltségekből, mint Kuba vagy Angola.
De most lefektethetik a közel-keleti Varsói Szerződés alapjait.
Hiszen Putyin Aszad támogatását Iránnal szoros összhangban folytatja, Irán sugallatára pedig a síita vezetésű iraki kormány is jelezte, hogy csatlakozna az oroszokhoz. De még a Közel-Keletre való visszatérésnél is többet hozhat ki Oroszország az ügyből, ha végig bírja az erődemonstrációt.
A nemzetközi politikában ugyanis gyakran a „mutatás” többet jelent, mint a tényleges eredmények – ez utóbbi téren ugye nincs mire büszkének lenniük, hiszen az Iszlám Állam bukásához és a szíriai fegyvernyugváshoz egy lépéssel sem kerültünk közelebb. És az USA gyengélkedése közepette sokan gondolhatják majd úgy a jövőben, hogy ha valahol oda kell vágni, akkor inkább az oroszok vágjanak oda, mint a tétovázó Egyesült Államok.

7. Nagy a baj odahaza, kellett egy könnyű háború

És hát a Szuhojok bombasorozatai és a Tartúszból szelfiző katonák persze ugyanannyira szólnak a hazai, mint a nemzetközi közvéleménynek. Sőt. Putyin ugyanis politikailag legalább annyira rászorul egy újabb külföldi katonai parádéra, mint Orbán a menekültáradatra. Az orosz gazdaság ugyanis – a fickós külpolitikának köszönhető embargók, de még inkább a strukturális problémák miatt – borzalmas állapotban van. A Bloomberg össze is szedett néhány válságtünetet:

• A beruházások idén 6 százalékkal csökkentek.
• Az ország felemésztette az olajexportból 15 év alatt félretett tartalékokat.
• Ráadásul egyhamar nem is lesz pénz, mivel az olaj árát az Oroszország szíriai ellenfelei által irányított OPEC tartósan lenyomja.
• Tavaly óta újabb 3 millióval nőtt a mélyszegénységben élők száma.
• A recesszió a Szovjetunió bukása óta nem látott hosszúságúra nyúlik.

És bár az orosz rezsim támogatottsága stabil, pontosan egy ilyen válság az, ami az N&N (Növekedés és Nacionalizmus) ideológiájára alapozó tekintélyuralmi rendszereket képes alámosni. És ha valaki, akkor Putyin ezzel biztosan tisztában van.

Putyin a legnagyobb ellenfelünk a menekültválságban

PANYI SZABOLCS

Az Európai Unió és Törökország vasárnap egy olyan megállapodást hozott tető alá, ami valóban megoldhatja a menekültválságot: nem, nem menekültekből lesz kevesebb, hanem Európa fog sokkal kevesebbet kapni belőlük. Amit cserébe kapnak: pénz, vízum és az uniós tagság felgyorsítása. Persze van egy olyan nagy játékos, aki az egészet szívesen megfúrná. Összeszedtük a paktum három legfontosabb következményét.

1. A törökök lesznek Európa lágerőrei

It's a dirty job but someone's gotta do it
/Faith No More: We Care a Lot/
„Nem egy egyszerű, »menekülteket pénzért cserébe« kereskedelemről van szó, erkölcstelen lenne, ha így gondolkodnánk” – így kommentálta Donald Tusk a török–EU-s megállapodást vérbeli diplomataként. Hiszen egyrészt nagyon is erről van szó, másrészt egy ilyen politikai alku pontosan annyira erkölcstelen, mint bármilyen politikai alku úgy általában. Azonban a menekültválságot kísérő felfokozott nyugat-európai érzékenység miatt muszáj az EU vezetőinek hasonló kijelentéseket tenni és a pragmatikus lépéseiket az emberiesség hangsúlyozásával becsomagolni.
A mostani török–EU-s megállapodásban semmi meglepő nincsen, az tisztán következik aszeptember végi EU-csúcson elfogadottakból.
Az uniós kormányfők gyakorlatilag ott döntöttek formálisan is arról, hogy a Wilkommenskultur hónapjai után Európa bezárja a kapuit a menekültek előtt, és hogy főszabályként megpróbálják a menekülttömegeket a Szíriával szomszédos országok, elsősorban Törökország táboraiban megtartani. Vagyis

a törökök lesznek Európa fizetett lágerőrei, akiknek a hatékonyságát persze jóval kevésbé fogják majd vissza az úgynevezett európai normák.

Szeptemberben még csak egymilliárd eurót szavaztak meg, hogy Ankara ezért cserébe megpróbálja egyrészt javítani a szír menekültek életkörülményeit, másrészt hogy ne engedje tovább a tömegeket Görögországba; a mostani megállapodásban már 3 milliárd eurós segély szerepel kétéves időtartamra; úgyhogy meglepő lenne, ha a végső összeg megállna itt.

Fotó: Bulent Kilic

Hogy a most elfogadott 3 milliárdot milyen arányban állják a tagállamok, azt majd szokás szerint a tagállamok bruttó nemzeti jövedelme alapján számítják ki. Az eredeti javaslat arról szólt, hogy az Európai Bizottság ad 0,5 milliárdot, a maradék 2,5 milliárdot pedig a tagállamok biztosítják. Orbán Viktor bejelentése szerint Magyarország 18 millió euróval járul hozzá a költségekhez, ami mindössze a teljes segélycsomag 0,6 százalékát jelenti.
Mind az uniós, mind a török fél nem győzi hangsúlyozni, hogy a pénzt elsősorban a menekültek elszállásolására és integrálására fordítják. De persze nem csak ez szerepel a csomagban:

• Sűrűbb és alaposabb lesz a török parti őrség járőrözése az Égei-tengeren, amin keresztül a menekültek legnagyobb tömege korábban gumicsónakokkal, az idő télire fordulása után pedig már rendes fémcsónakokkal vagy hajókkal érkezik.
• Megerősítik a görög és bolgár szárazföldi határszakasz védelmét. A menekülteket korábban a görögök által épített Evrosz-kerítés kényszerítette a jóval veszélyesebb tengeri útvonalra. A kerítés egyrészt remek ütőkártya a görögök kezében az EU-val szemben, másrészt a görög kormány a menekülthullám zavartalan átengedésével és a regisztrációs kötelezettség elmulasztásával már amúgy is bizonyította, hogy nem megbízható partner Brüsszel számára. Ezért sem meglepő, hogy még a törököket is inkább tekintik annak.
• Törökország abba is beleegyezett, hogy 2016-tól visszafogadja azokat a migránsokat, jórészt gazdasági bevándorlókat, akiknek az EU-s országokban elutasították a menedékkérelmét.

Egy nappal a megállapodás után pedig már látszik is az első eredmény: a törökök hétfőn 1300, Görögországba készülő menekültet vettek őrizetbe. De Ankara lelkesedését nem csak és nem elsősorban a pénz hozta meg.

2. Pár év múlva EU-tag lehet Törökország

Törökország pontosan tudja, mekkora politikai válságot idézett elő a menekülthullám Európa-szerte, és most jól meg is kéri az árát a segítségnek. 1963 óta, azaz 52 éve az EU (és elődje, az Európai Gazdasági Közösség) társult tagja, 16 éve, 1999 decemberében beadták az EU-s csatlakozási kérelmüket, és tíz éve, 2005 óta folytatnak erről konkrét tárgyalásokat.

Fotó: Emmanuel Dunand

A törökök számára a mostani megállapodás azért jelent nagy győzelmet, mert garanciákat kaptak rá, hogy a sok hitegetés és várakozás után mindez felgyorsul, Ahmet Davutoglu török miniszterelnök ezért egyenesen történelmi újrakezdésnek nevezte a megállapodást.

• Davutoglu szerint az uniós tagság Ankara stratégiai célja, 2016-ban fel fognak gyorsulni a tárgyalások, maga a tagság pedig „valósággá válhat az elkövetkező években”.
• A tárgyalások 35 fejezetre bontva történnek, ezek kétharmadában, nagyjából 20 fejezet esetében a törököknek minimum „nagyobb erőfeszítést” kellene tenniük, vagyis nem eddig nem álltak túl jól. December 14-én az EU és Törökország azonban megnyitja a 17-es fejezet (Gazdasági és pénzügyi jog) tárgyalását, amit hamarosan továbbiak követhetnek. Az EurActiv szerint olyan alapvető kérdésekről kezdődhet meg a tárgyalás, mint az igazságszolgáltatás és alapvető jogok (23), a jogérvényesülés, szabadság és biztonság (24), a külkapcsolatok (30), az energiapolitika (15) és az oktatás és kultúra (26) (zárójelben a tárgyalási fejezetek számai).
• De az Európai Unió a török állampolgárok számára már jövőre kézzelfogható közelségbe kerül, ugyanis 2016 októberére Törökország vízummentes státuszt kaphat, a törökök így szabadon utazhatnak majd Schengenen belül.

Persze ez nem lesz olyan egyszerű, ahogy eddig sem véletlenül voltak olyan lassúak a tárgyalások. Először is a 28 EU-tagállam bármelyike vétózhat, másodszor pedig Törökországnak már a vízummentesség eléréséhez is fontos előrelépéseket kellene tennie. Márpedig a török közeledés súlyos politikai és biztonsági problémákat is felvet:
Törökország lakossága, mint Németországé, 81 milliós, a csatlakozás időpontjára pedig túl is fogja szárnyalni.
Ez pedig az EU-n belüli politikai erőviszonyokat – a leglátványosabban azokban az uniós intézményekben, ahol a lakosságszámtól függ a szavazati arány – teljesen át fogja rendezni.
A jelenlegi török rezsim ráadásul tüntetéseket ver szét, újságírókat börtönöz be, és érthetetlenül nem tesz semmit, ha kurdok elleni iszlamista merényletek megakadályozásáról van szó. Nem látni egyelőre például azt, hogyan lehetne lenyomni az erdogani rezsimet vagy annak bármilyen megreformált verzióját annak az európai baloldali és liberális elitnek a torkán, amelyiknek sokszor már Orbán Viktor is túl sok. Sőt, aki tavaly azzal verte ki körükben is a biztosítékot, hogy olyan illiberális modellekre hivatkozott pozitív példaként, mint például Törökország.

Fotó: Emmanuel Dunand

De az uniós csatlakozási folyamat felgyorsulása a menekültválság miatt jobbra tolódó európai mainstreamet, hát még a szélsőjobboldalt is érdekes helyzetbe fogja hozni, különösen azokat, akik Európa eliszlámosodásával riogatnak. Hiszen ha valaki mindenképpen a vallási dimenziót akarja kiemelni, akkor a képlet úgy néz ki, hogy a pár milliós, de a legrosszabb forgatókönyvek szerint is 
egy tízmilliósnál kisebb menekültáradat megállításáért cserébe az EU mihamarabb a tagjai közé fogad egy 96 százalékban muszlimok által lakott, 80 milliós országot.
A mostani megállapodás elfogadása után így előbb-utóbb még a leginkább muszlimellenes retorikát folytató – jellemzően kelet-közép-európai – kormányok is arra kényszerülhetnek, hogy árnyaltabb üzeneteket fogalmazzanak meg. Különösen azok, akik nagy nyugatellenességükben korábban Ankarával is szorosabbra fűzték a viszonyt. Hiszen maga Törökország a bizonyíték rá, hogy egy világi államhoz nem kell feltétlenül keresztény gyökerűnek lenni, át lehet menni ezen a folyamaton – annak minden nehézségével és ellentmondásosságával együtt – muszlim kultúrájú lakossággal is.
Persze akad az EU-nak és Törökországnak egy olyan közös szomszédja, aki mindent meg fog tenni azért, hogy a közeledés minél lassabb és fájdalmasabb legyen: Oroszország.

3. Oroszország meg akarja fúrni a paktumot

Az Orbán-kormányt annak oroszbarát politikája miatt támogató egyik magyar nyelvű orosz álhír- és propagandaoldal rögtön

Magyarország nyert, de Európa elbukott az EU csúcson. 80 millió török zúdul Európára egy év múlva

címmel számolt be a megállapodásról. Ezekről az egyre szaporodó és a Fidesz-közeli Facebook-csoportokat már hónapok óta teljesen behálózó, orosz titkosszolgálati háttérrel működtetett oldalakról (melyeknek tartalmait rendszeresen megosztja már fideszes EP-képviselő és a közmédiában futtatott politológus is) rögtön leolvasható, hogy egy adott témában az orosz rezsimnek mi az érdeke, milyen irányba akarja befolyásolni a magyar közvéleményt.
Márpedig nem holmi légtérsértő vadászgépek lelövése, hanem Törökország és az EU viszonyának szorosabbá válása jelenti most Vlagyimir Putyin birodalmi elképzeléseire a valódi fenyegetést.

Fotó: Martin Bureau

Rövid távon már a szíriai rendezésre is hatással lehet, ha az EU és Törökország jobban összehangolja a lépéseit, hiszen mindketten Aszad nélkül képzelik el az ország jövőjét, míg Putyin Oroszországa jelentős katonai segítséget nyújt a szír kormányerőknek.
De a hosszú távú folyamatok az igazán érdekesek. Egyrészt az Európai Unió nem fog belerokkanni a menekültválságba, sőt abból mindenképpen megerősödve kerül ki, hiszen a kihívásra adott válaszként egyre inkább összehangolja a külpolitikáját. Ugyanígy a terrorfenyegetésre adott válaszként a tagállamok hírszerző szolgálatai is szorosabb együttműködésre vannak ítélve, a következő lépés pedig ezek után a közös és aktív katonai szerepvállalás. Ez már önmagában rossz hír Oroszországnak – hát még akkor, ha ebbe az európai csapatba beszáll a Kaukázusban és a Közel-Keleten komoly befolyással rendelkező Törökország is. A két ország kapcsolatának amúgy is megvan a maga történelme, 1568 óta tizenkétszer kerültek szembe egymással háborúkban, ráadásul NATO-tagként Törökország már jó ideje jelezte, a világ melyik felében képzeli el jövőjét.
Az ukrán válság, majd a menekültválság kitörése óta Oroszország látványosan fokozta a EU egységét bomlasztó diplomáciai és titkosszolgálati aktivitását.
Az Ukrajna melletti közös uniós szolidaritásnak vagy éppen a menekültválság közös uniós kezelésének szétverésére mindig a kelet-közép-európai országok kormányai jöttek kapóra Vlagyimir Putyinnak, nem is beszélve az oroszországi pénzekkel finanszírozott európai szélsőjobboldali pártok hangulatkeltéséről. Az orosz befolyás azonban ebben az esetben jóval korlátozottabb lesz: miközben például a magyar kormányközeli sajtó látványosan és gondolkodás nélkül Oroszország pártjára állt az orosz vadászgép török lelövése miatt – Bayer Zsolt egyenesen becstelen latorállamnak és ócska rablóbandának nevezte Törökországot –, az orosz függőségtől az év eleje óta szabadulni próbáló Orbán-kormánytól nagyon meglepő lenne a hasonló igazodás.
Szijjártó Péter egy hónappal ezelőtt támogatásáról biztosította a török uniós csatlakozás gyorsítását, és most Orbán Viktor is pozitívan értékelte a törökökkel kötött megállapodást.

Fotó: Thierry Charlier

Ugyanakkor a miniszterelnök leginkább csak arra tért ki, hogy a megállapodás azért siker, mert segít abban, hogy ne kelljen menekülteket befogadnunk – Orbánt a muszlimellenes kijelentései, illetve a Törökország EU-tagságának támogatása közti ellentmondással eddig még nem szembesítették. Erdogan egyébként 2013-ban, Davutoglu pedig idén februárban járt Magyarországon, a török kapcsolatok erősítése pedig az Orbán-kormány keleti nyitásának egyik fontos csapásiránya volt – igaz, kevésbé fontos, mint az orosz nyitás, és korábban nem nem állt még elő olyan helyzet, hogy a magyar kormányfő két illiberális példaképe egymással összebalhézott volna.
Putyin kezében a fegyvert a megállapodás megfúrására ebben az esetben nem a balhés keleti tagállamok jelenthetik, hanem Ciprus és Görögország.
A Brüsszellel és Berlinnel csatázó Sziriza-kormány a megszorítások elől menekülve, illetve a tárgyalási pozíciója javítására komoly orosz gazdasági függésbe hozta Görögországot, az oroszok befektetése pedig most térülhet meg. Az unió és Törökország viszonyában ugyanis a kettéosztott Ciprus kérdése továbbra is megoldásra vár, a görögök által lakott, gazdaságilag (és politikailag) Görögországnak szinte teljesen kiszolgáltatott Ciprusi Köztársaságnak pedig, mint bármelyik uniós tagállamnak, vétójoga van.
A mostani megállapodás szövegének megalkotásakor pedig Ciprus, melynek kormányát Ankara amúgy nem ismeri el, jelzésértékűen továbbra sem járult hozzá, hogy abba bekerüljön annak az öt tárgyalási fejezetnek a megnevezése, amit 2016-ban az EU és Törökország megnyithat. Ennek ellenére a ciprusiak is dicsérték a megállapodást, a török miniszterelnök pedig elismerte, hogy az évtizedek óta húzódó Ciprus-kérdés megoldásával nyílhat csak út az EU-tagság felé. Sőt arról beszélt, hogy erre jó eséllyel már a következő hónapokban sor kerülhet.
Ha viszont nem így lesz, akkor Európa elkezdhet tényleg aggódni, mert jelen állás szerint mindent egy lapra, Törökországra tett fel. Ha ez nem jön össze, a B terv leginkább már csak az lehetne, amit Orbán Viktor javasol: ha az unió saját erőből, mindenféle humanista máz nélkül védené meg a külső határait ahelyett, hogy másokra bízná a piszkos munkát.

Miért pont most? A migráns áradat háttérokai [21.]

Az Észak-Afrikából és a Közel-Keletről Európába irányuló migráció tömegessé válását először 2015 januárjában lehetett hazánkban egyértelműen érzékelni. Míg előtte, a2014-es esztendőben összesen 42 ezren léptek a magyar földre migrációs céllal, addig 2015 januárjában, egyetlen hónap alatt 14 ezerre emelkedett a nálunk beadott menekültkérelmek száma. Később pedig a 2015-ös év során hónapról hónapra emelkedett a határátlépők száma: míg januárban napi 400-500 –an, szeptember elején már napi 3 ezren érkeztek hozzánk.  A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal helyettes főigazgatója szerint eddig idén (2015 szeptember 8-ig) összesen 169 337 ezer bevándorlót állított elő a magyar rendőrség. (Forrás: ITT) És nem tudni, hogy meddig növekedhet még a hozzánk érkező tömegek száma. 2015 október 2-án a Magyarországon áthaladó menekültek száma elérte a 300 ezret. (Ez azt jelenti, hogy október elejére a napi átlagban hozzánk érkezők száma már 5200 körülire növekedett.)A migránsok nemzetiségi összetétele illetve útra kelésük oka pedig nagyon vegyes. Míg az év elején a koszovóiak alkották a többséget, addig nyárra már a szírek és afgánok alkották a vándorok nagyobb részét. Sokan a háborúk elől menekülnek, mások a nyomortól szabadulnának, ismét mások pedig egyszerűen a könnyebb élet reményében kelnek útra. (És nem zárhatjuk ki azt sem, hogy szép számmal akadnak a migránsok közt terrorista szervezetek által ide küldött emberek is, hiszen kivételes alkalmat kínál a helyzet arra, hogy komoly ellenőrzés nélkül szivárogjanak be Európa országaiba.) A többség azonban vélhetően két egyszerű és egyszerre fennálló okból választja az Európába vándorlást: mégpedig az élhetetlen otthoni körülmények (háborús állapotok) és az itteni jobb élet reményének közös, egymást erősítő hatására.

Egy szíriai város, Homs utcaképe /forrás: Reuters, nbcnews.com/

Felvetődik azonban a kérdés: miért éppen most kel útra ez a sok százezer ember?Miért épp 2015 lett az az esztendő, amikor Afrika és Ázsia népei az Európába vándorlás mellett döntöttek? Nyomor eddig is volt a Föld számtalan pontján és háborúk is előfordultak sok térségben. Ha azonban alaposabban számba vesszük a lehetséges migrációs kényszerítő okokat, rájövünk arra, hogy éppen az idei évre állt elő az a helyzet, hogy a különböző válságtényezők egymás hatását erősítve egyszerre érjék el csúcspontjukat. Első helyen ki kell emelni a Közel-Kelet 6 fegyveres válságövezetét: Szíriát, Irakot, Kurdisztánt, Afganisztánt, Gázát és Jement.

Szíriában 2011 óta zajlik polgárháború, mely kezdetben Bassár el-Aszad diktátor uralmának megdöntéséért indult, majd idővel a számtalan helyi fegyveres szervezet, érdekcsoport és terrorista hálózat hatalomért folyó harcává változott. Az idei évben már 8 szervezet küzd egymással Szíriában: az Iszlám Állam (mely jelenleg a legkegyetlenebb, legerősebb és legveszélyesebb terrorszervezet a világon), a Kurd Hadsereg (YPG, Yekîneyên Parastina Gel) mely a hazátlan kurd nép számára szeretne végre saját országot teremteni, a Szabad Szíriai Hadsereg, akik Aszad legfőbb ellenfelei, a Jaysh al-Islam (Iszlám Front) egy radikális iszlamista csoport, az an-Núszra Front, az Iszlám Államhoz hasonló kegyetlen terrorszervezet, az Al-Kaida, nyugat és főleg Amerika ellenes nemzetközi terrorhálózat, a Hezbollah (Irán által pénzelt síita csoport) és természetesen a szíriai diktátor Bassár el-Aszad hadserege. A felsoroltakon kívül még legalább egy fél tucat kisebb fegyveres csoport működik a területen és együttesen szó szerint élhetetlenné teszik az alig két Magyarországnyi méretű Szíriát.

A második válsággóc Irak, ahol 2003-ig szintén egy arab diktátor "uralkodott": Szaddám Huszein. Nyugatellenes és világot fenyegető politikája miatt Amerika 2003-ban elfogatta (később, 2006 decemberében fel is akasztották, emberiség elleni bűnei miatt), országába pedig az USA hadserege vonult be, mégpedig 8 esztendőre (2003-2011). Az amerikai hadsereg kivonulását végül az amerikai demokrata párt „kényszerítette ki” 2011-ben, ám Irak ezt követően anarchiába süllyedt. Ma a központi kormányzat hatalma csekély, az ország területének tekintélyes részét az Iszlám Állam tartja megszállva, a Kurd Autonóm Állam teljes önállósággal igazgatja önmagát a fennmaradó részeket pedig az ősi szunnita – síita viszály osztja meg. (Az iszlám vallás két legnagyobb csoportja évszázadok óta áll egymással viszályban.) Irak hasonlóan Szíriához élhetetlen övezet: mindennaposak a robbantások, a merényletek, az utcai lövöldözések, a kegyetlenkedések és a kivégzések. Irakban és Szíriában együttesen: 57 millió ember él teljes kilátástalanságban.

A harmadik és negyedik közel-keleti válsággóc Kurdisztán (melyről már esett szó) és Afganisztán, mely földrajzilag ugyan már nem tartozik a Közel-Kelethez, ám körülményei és politikai helyzete oda sorolja. Afganisztánban 1995 körül került hatalomra a szélsőségesen iszlamista Tálib-mozgalom (Talibán), mely végletes nyugat-ellenességével, Oszama bin Laden (Al-Kaida vezér) támogatásával, illetve a WTC tornyok elleni, 2001-es merénylet segítésével hívta fel magára a világ figyelmét. Az USA a rendszer lerombolását határozta el, és 2001 óta aktívan jelen van katonáival Afganisztánban. A tálibokat visszaszorították ugyan az amerikaiak, de mozgalmukat a mai napig nem tudták teljesen elfojtani. 2013 nyarán halt meg a Talibán legfőbb vezetője Omár molla és az ország teljes anarchiába süllyedt. Ma Afganisztán a Föld egyik legszegényebb, éhezőkkel teli országa, mely a teljes nyomor hazája.

Az ötödik és hatodik közel-keleti válsággóc: Jemen, illetve Gáza. Az előbbiben súlyos polgárháború dúl már az év eleje óta a síita húszi lázadók és a szunnita kormánypártiak között, az utóbbiban (Gázában) pedig a palesztin Hamasz 2012-es, Izrael elleni rakétatámadásai óta robbanásig feszült a helyzet. Gáza mA egy alig 40 km hosszú, 8-10 km széles aprócska tengerparti földdarab (Egyiptom és Izrael határán) ahol majdnem 2 millió ember él egymás hegyén – hátán, lehetetlen körülmények között összezsúfolódva.

Hat válságövezet egy 1500 kilométer sugarú körön belül, mindegyikben háborúk, kegyetlenség, terrorizmus, nyomor és kilátástalanság. Ez ma, 2015-ben a Közel-Kelet. Ám, ha megfigyeljük az Európába érkező menekültek összetételét, észrevehetjük, hogy nagy részük nem ebből a zónából jön, hanem Afrikából érkezik. Egy másik problémakör tehát Afrika, melyen belül külön „kategóriát” jelentenek az iszlamista terrorszervezetek által leginkább sújtott övezetek, mint Líbia, Nigéria és Szomália. Líbiát az Iszlám Állam, Nigériát a Boko Haram, Szomáliát pedig az Al-Shabaab uralja és teszi élhetetlenné. Mindhárom szervezet végtelenül kegyetlen és szinte válogatás nélkül gyilkol, ha a más vallásúak elleni fellépésről vagy váltságdíjfizetésre képes lakosok terrorizálásáról van szó. Mellettük a többi afrikai államban az évről évre fokozódó szegénység az, ami vándorlásra készteti az embereket. Számoljuk még mindehhez hozzá, az éghajlati változásokat, az elsivatagosodást, az egyre súlyosabbivóvízhiányt, az éhinséget, a járványveszélyt és persze a vallási szélsőségek terjedése folytán kialakuló teljes szellemi sötétséget, ami a nők elnyomását és a fejlődés lehetőségének kizárását is magával hozza. Mindezen körülményekkel szemben pedig a Földközi-tenger túloldalán mi van? Biztonság, jólét, vallási tolerancia, munkahelyek, egészséges viszonyok, temérdek ivóvíz és mindenekelőtt: béke.

Összességében kijelenthető tehát, hogy 2015-re a Közel-Kelet és Afrika nagy része egy számtalan háborútól és terrorista-fenyegetéstől sújtott, túlnépesedett és elszegényedő területté változott, ahol már gyakorlatilag nem folytatható emberhez méltó élet. A körülmények pedig az idővel inkább csak romlanak és újabb térségekben is hasonló módon jelentkeznek. (A menekültek közt egyre több például a bangladesi, ami előrevetíti, hogy hamarosan India vidéke is "bekapcsolódhat" a globális migrációba.) A nyomor - mely önmagában sajnos nem újdonság a legtöbb fejlődő országban - a terror fenyegetettséggel, háborús körülményekkel, és legfőképp a kilátástalanság érzésével párosulva végzetes "keveréket" alkot és migrációs kényszerítő erőt jelent. Ugyanakkor Európa ezen övezetekből nézve a biztonság menedékének látszódik. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy EZ az oka a migráció tömegessé válásának és annak is, hogy miért épp most, 2015-ben telt be a pohár a Föld számtalan zugában.

Harmat Árpád Péter

Putyin valódi céljai és a földgáz kérdés [8.]

A hírek tele vannak manapság Putyinnal és Oroszországgal. Idén márciusban figyelt fel először a világ Vlagyimir Putyin birodalomépítő szándékaira, amikor hadseregével megszállta a Krím félszigetet. Majd jött az ukrán válság, melyben nyilvánvalóvá vált: az oroszok titokban fegyverekkel és katonákkal segítik a háttérből a Kelet-Ukrajnában harcoló felkelőket. Ez egyébként a napokban újabb bizonyítást nyert, amikor kiderült, hogy a 280 kamionból álló moszkvai segélyszállítmánnyal orosz páncélozott harci járművek is bejutottak Ukrajnába, a felkelők megsegítésére. Az ukrán válság kellő közepén, július 17-én következett annak a szerencsétlenül járt maláj gépnek a lelövése (és a 300 ártatlan civil halála) mely után a nyugati országoknak végképp elege lett Putyinból. Jöttek a szankciók, melyek elsősorban az orosz pénzvilágot és a kettős felhasználású termékek - a katonai és polgári célokra egyaránt fordítható cikkek – kereskedelmét korlátozták. Persze azóta Oroszország is „bevetett” ellenszankciókat az EU felé, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Oroszország számára hosszútávon óriási gondokat fog okozni a nemzetközi elszigetelődés. Az infláció a januári 4,8% -ról már 7,5% -ra nőtt Oroszországban, és idén eddig - kifejezetten a szankciókkal összefüggésben - már 23 milliárdot elérő kárt könyvelhet el Putyin birodalma (ami az orosz GDP 1,5%-a). Ha pedig maradnak a nyugati szankciók (és esetleg tovább szélesednek), akkor jövőre Moszkva további 75 milliárd dollárt veszíthet (ami már az ország GDP-jének 4,8%-a.)

Kérdés: mit tervez Putyin? Alig öt pontba foglalható az egész:

1.) Első helyen egy belpolitikai cél szerepel mégpedig a hazai népszerűség megőrzése és növelése. Putyin saját népszerűségét Oroszországban azzal az imidzsel próbálja feljebb tolni, hogy ő valójában egy világgal harcoló orosz hazafi, aki népéért küzd mindenkivel szemben. Ehhez fenn kell tartania a nyugat-ellenes retorikát. Egyelőre úgy tűnik bejött neki ez a taktika, mert az oroszok túlnyomó többsége még mindig támogatja. Szüksége is van erre, mert már 15 éve van hatalmon.

2.) A Putyini politika második célja külpolitikai jellegű. Az orosz elnök országát világhatalmi tényezőként szeretné pozícionálni afféle megkerülhetetlen szuperhatalomként, mely minden nemzetközi kérdésbe beleszólhat! Ehhez Putyin a hadsereget használja fel, azt a látszatot keltve, hogy országának hadereje az USA -val egy szinten áll, vagyis a legnagyobb a világon. Ez viszont nem igaz. Oroszország hadserege valóban hatalmas, de elavultnak számít, és nagyarányú fejlesztéseket igényel. Ezeket el is kezdték már, Szergej Sojgu hadügyminiszter vezetésével. Céljuk: 2020-ig a teljes orosz haderő eszközállományának 70%-át lecserélni, korszerűbb eszközökre. Csakhogy ehhez töménytelen mennyiségű pénz kell, amit Putyinnak egyre nehezebb lesz biztosítania, ha a nemzetközi összefogás sokáig zárolja előtte a tőkepiacokat. Putyin erőfitogtató magatartása (Krím elfoglalása, és a Kelet-ukrajnai beavatkozások) mögött egyébként annak terve is érezhető, hogyOroszország szeretné továbbra is fenntartani hadiiparának partnerkapcsolataitÉszak-Afrikában, Délkelet Ázsiában Iránban és Indiában. Ezek a területek és országok ugyanis tavaly összesen 29,7 milliárd dollár értékben vásároltak fegyvereket Oroszországtól. (Egyedül India fizetett 13,6 milliárdot Moszkvának, rengeteg fegyver – köztük harckocsik – megvásárlásakor.) A hatalmas partnerhálózat szempontjából lényeges tehát, hogy Oroszországot az említett államok valódi katonai szuperhatalomnak higgyék. Ez pedig biztosított, ha Putyin látványos terjeszkedéseket folytat határai mentén (Grúziában, Csecsenföldön, a Krímben és Ukrajnában) és nyíltan szembeszáll a NATO államokkal.

3.) Harmadik tényező, hogy Putyin az agresszív külpolitikával nyomást szeretne gyakorolni a környező országokra, főleg azokra, melyek korábban a Szovjetunió részei voltak (FÁK államok és balti országok). A nyomásgyakorlás célja, hogy a Moszkvához valamilyen módon kötődő államok elfogadják Oroszország vezető szerepét, szoros gazdasági kapcsolatait (az "orosz medve" ölelését) és katonai szövetségét. Ha az orosz határok mentén mindenütt azt látják, hogy Moszkva még Ukrajnát is képes megleckéztetni, akkor nem is próbálkoznak a távolságtartással, elszakadással (esetleg Oroszország vetélytársaihoz való közeledéssel).

4.) A negyedik Putyini cél az európai országok megtévesztése. Az erőt mutató politika számtalan országot fordít Moszkva felé, melyek mind azt hiszik, hogy az orosz gazdaság erős, mindenkitől független, tehát ideális kereskedelmi és gazdasági partner. A dolog sikerét mutatja, hogy máris több állam próbál gazdasági kapcsolatokat kiépíteni Oroszországgal, főleg azon országok közül, melyek az EU elvárás rendszerét túl szorosnak érzik. A megtévesztés tökéletes, pedig az orosz gazdaság korántsem olyan erős, mint amilyennek sokan hiszik. Ennek szemléltetésére sok adatot be lehetne mutatni, de legnyilvánvalóbban a nominális abszolút GDP jelzi. Ez 2012-ben Oroszországban 2,03 billió dollár volt, miközben az EU 16,7 billió dollárt, az USA pedig 16,2 billió dollárt teljesített. A különbség hatalmas és látványos, főleg akkor, ha az USA és az Európai Unió EGYÜTTES teljesítményét (33 billió dollár) vetjük össze az oroszok alig 2 billiós eredményével! Ha pedig megnézzük az országok GDP listájátkiderül: Putyin állama csak a 8. helyen van. Megelőzi: USA, Kína, Japán, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, sőt Brazília is. Oroszország gazdasága tehát jelentős ugyan (ezt senki nem tagadja), de megingathatatlan ereje és nagysága (főleg az USA -val és az EU -val összevetve)  mítosz csupán. Egy ügyesen tálalt legenda, mely Putyin ravasz és nagyon ügyes kommunikációs stratégiájának (és trükkjeinek) hatékonyságát dicséri.

5.) Végül ötödik cél az EU illetve az USA elbizonytalanítása Oroszország valós helyzetével, teljesítőképességével és gazdasági-katonai erejével kapcsolatban. Bár mára a Föld legnagyobb gazdasági tőkekoncentrációja az USA és az EU körül alakult ki (euro atlanti tömb), egyre inkább megerősödni látszik az úgynevezett második pólus is, elsősorban a BRICS államok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) körül. (Ehhez a tömbhöz közeledik ma már Irán és több arab állam is.) Ma Putyin a nyugat felé azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy nincs szüksége az amerikai és Nyugat-európai tőkére, és inkább a nyugat érdeke a gazdasági kapcsolatok építése Oroszországgal, mintsem fordítva. Ez egy valódi - a nyugattól nagyrészt független - gazdasági világhatalom (hamis) képével ruházza fel a Putyini birodalmat, és a Moszkvával való szembenállás (szankcionálás) feladására késztetheti a nyugatot.

A gáz illetve olaj kérdés

Erősíti ezt a képet a tény, hogy Oroszország látja el gázzal Európa egy részét. Tavaly (2013-ben) Moszkva 145 milliárd köbméter földgázt szállított az öreg kontinensre, ami a teljes szükséglet 28%-át fedezte. (Európa évi 500 milliárd köbméter gázt használ, aminek tekintélyes része Afrikából érkezik, vagy saját kitermelés.) Az oroszoktól érkező gáz 3-4 fővezeték rendszeren zajlik:

• Északi Áramlat: A Balti-tenger alatt, az Oroszországi Viborgtól, a németországi Greifswalig fut. 2014-re évi 55 milliárd m3 gázt szállít Németországba. (Két db együtt futó vezetéken.) Fő üzemeltető az orosz Gazprom.
• Jamal 1-2. gázvezetékek: Oroszországból Belorusszián és Lengyelországon keresztül vezetnek Németországba. 50 milliárd m3 feletti szállítóteljesítménnyel.
• Ukrajnai gázvezetékek: Ukrajnán keresztül szállítják Európában az orosz és kazah gázmezők készleteit, mégpedig Szlovákián áthaladva.
• Függőben lévő gázvezetékek: Nabucco (Azerbajdzsánból Törökországon és a Balkánon át haladt volna Ausztriáig, de az azeriek 2013-ban lefújták.) Déli-Áramlat (a Nabucco vetélytársaként 2007-ben indult projekt Oroszországból a Fekete-tenger alatt Bulgáriába és Szerbiába. 2014-ben leállították.) A Kék Áramlat jelenleg is működik, de csak Oroszország és Törökország közt.

(Ami az orosz kőolaj-szállításokat illeti a "Barátság" kőaljvezetéket kell kiemelni, ami 70 millió tonnás szállítókapacitásával.) Ha a legfejlettebb európai ország, Németország gázellátását nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy gázigényének 38% -a, olajszükségletének 35%-a, szénigényének pedig 25%-a érkezik Oroszországból. Ez teljes energiaigényük egynegyede. Úgy néz ki tehát, hogy a "gáz-ellátás" Putyin legfőbb ütőkártyája, ám ugyanakkor kétélű fegyver is, tekintve, hogy a földgáz-kereskedelemből származik Oroszország legtöbb bevétele. A Tőzsdefórum adatai szerint: "Oroszország valutabevételeinek kétharmada a kőolaj és földgázeladásoktól függ, s egyelőre az európai piac Moszkva számára pótolhatatlan és kikerülhetetlen." 

Összességében elmondható: Vlagyimir Putyin egy nagy „játékos”, a mai nemzetközi politikus-mezőny fenegyereke. Taktikázik és szerencsejátékot űz saját népével, ami többféleképpen végződhet. Előfordulhat, hogy hosszabb időre sikerül megtévesztenie mindenkit, de az is, hogy végül a valós erőviszonyok érvényesülnek, és elbukik. Ebben az esetben magával ránthatja mindazokat, akik Oroszországhoz kötik jövőjüket.

A témához kapcsolódó posztjaink:

• A világ legnagyobb hadseregei
• Nyílt gazdasági háború zajlik Oroszország és a nyugat közt

Nyílt gazdasági háború zajlik Oroszország és a nyugat közt [5.]

Úgy tűnik egyre komolyabb méreteket ölt Oroszország és az EU, illetve az Egyesült Államok gazdasági háborúja. A világ szorongással és a várható következményeket nyomon követve figyeli, hogy meddig fajulhat a szembenállás. A kölcsönösen bevezetett szankciók máris éreztetik hatásukat és mind az EU-ban, mind Oroszországban milliárdokban mérhető károkat okoznak. 

A szembenállás 2014 januárjáig nyúlik vissza, amikor Ukrajnában utcai harcok és tiltakozások kezdődtek, mert az ország elnöke, Viktor Janukovics a lakosság közakaratával ellentétesen Oroszországhoz és nem az Európai Unióhoz közeledő gazdaságpolitikába kezdett. Az események végül február végére átmenetileg nyugvópontra kerültek amikor Janukovics elmenekült Ukrajnából. Ekkorra Kijevben (a Majdan téren) már száz fölé emelkedett a halálos áldozatok száma. (Az elesettek nagy része a kormányerők mesterlövészeivel folytatott harcokban halt meg.) Ám február utolsó hetében győzelmet ünnepelhettek a tüntetők. Ukrajnában a hatalom egy „EU párti” és orosz-ellenes pártszövetség kezébe került. Közben Vlagyimir Putyin – Oroszország 15 éve töretlenül hatalmon lévő ura – nem törődött bele érdekeinek ilyen durva visszaszorításába. Oroszország hadserege 2014 március 1-én megszállta az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet. A lépés teljes felhördülést keltett Washingtontól Brüsszelig mindenhol a nyugati világban. Mondhatni egy új hidegháborús helyzet állt elő. A NATO mozgósítást rendelt el, mert félő volt, hogy az orosz csapatok nem állnak majd meg a Krímnél, és megkezdődik egész Ukrajna, sőt talán Kelet-Európa egyes részeinek orosz megszállása is. Végül az orosz hadsereg nem indított újabb támadásokat, ámújabb válsággóc alakult ki, mégpedig Kelet-Ukrajnában. Az orosz ajkú térségekben 2014 márciusában lázongások kezdődtek az új ukrán kormány ellen. Putyin pedig nyílt támogatást nyújtott az ukrán felkelőknek. Az orosz – NATO viszony tovább mérgesedett.

Ekkor következett július 17, amikor az ukrán felkelők egy Oroszországtól kapott rakétaindító berendezéssel (állítólag tévedésből) lelőttek egy utasszállító gépet, mely a Malaysia Airlines működtetésében holland, illetve 8 egyéb országból származó utast vitt (volna) Kuala Lumpurba. A világ felháborodása mindent elsöprő volt. A szerencsétlenségben ugyanis összesen háromszázan vesztették életüket. Ezzel új fejezett kezdődött az Oroszország körüli válságban. Jött a gazdasági háború.

Gazdasági háború

Július végén az USA energetikai, hadiipari és pénzügyi szankciókat vezetett be Oroszország ellen, amihez az EU is csatlakozott. Bizonyos nyugati források szerint a valójában már márciusban megkezdődő orosz-ellenes nyugati embargó hatására az év első három hónapjában 51 milliárd dollárnyi tőke menekült el Oroszországból, gyakorlatilag megállt az orosz gazdaság növekedése, az infláció pedig a januári 4,8% -ról 7,3% -ra növekedett.

Itt tartunk most. A legfrissebb hír pedig az, hogy Oroszország EU ellenes szankciókról döntött! Ezek közül a legkomolyabb, hogy augusztus 7 –én egy éves importtilalmat vezetnek be Putyinék, mégpedig az Oroszország ellen szankciókat alkalmazó országokból származó gyümölcsökre, zöldségekre, illetve hús-, baromfi-, hal-, sajt- és tejtermékekre. Ezt jelentette be csütörtökön Dimitrij Medvegyev orosz miniszterelnök. A döntés elsősorban az Európai Uniót, az Egyesült Államokat, Ausztráliát, Kanadát és Norvégiát érinti. A tilalom Magyarország kereskedelmi helyzetét kisebb mértékben befolyásolja csak, mivel a KSH adatai szerint a magyar mezőgazdasági exportnak csupán alig 3,4 megy Oroszországba.

Felvetődik a kérdés: az oroszok döntésének milyen szintű következményei lesznek? Az EU több milliárd eurós oroszországi gyümölcs- és zöldségexporttól esik el - mutatott rá Szergej Szutrin, a Szentpétervári Egyetem közgazdász kutatója, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok pedig a marhahús- és baromfiexportjáról lesz kénytelen lemondani. " A másik oldalon az oroszoknál a tilalom a mezőgazdasági import tíz százalékát érinti. Ugyanakkor tény: ezzel végre a belső, orosz élelmiszeripar fejlődésnek indulhat. Ami az ipart illeti, egyes nyugati nagyvállalatok hatalmas visszaesést könyvelhetnek el. A British Petrol például a helyzet nagy vesztesei közé kerülhet (20 százalékos részesedése van ugyanis az orosz Rosznyeft olajvállalatban), csakúgy mint a francia Renault (mely a japán Nissannal közösen működteti Oroszország legnagyobb autógyárát, az Avtovazt, amely a Ladát is gyártja). Mindezeken túl a védelmi-, technológiai- és energiaszektort érintő orosz-ellenes szankciók körülbelül 40 milliárd euró kárt okoznak az EU-nak idén és további 50 milliárd eurót jövőre. A másik oldalon a jelenlegi korlátozások körülbelül 23 millárd euró kárt okoznak az orosz gazdaságnak, ami az ország GDP-jének 1,5 százaléka, majd további 75 milliárd eurót 2015-ben, ami már a GDP 4,8 százaléka. Másfél év alatt tehát az EU 90, Oroszország majd 100 milliárdot "bukhat. Ám ha a helyzet összes szereplőjét vizsgáljuk, beleértve az összes vállalatot és céget, akkor kétségtelenül Oroszország lehet a sokkal nagyobb vesztes, mivel az orosz cégeket érő kár összértéke azonban meghaladhatja a 744 milliárd eurót is.

Mi várható a továbbiakban? Nehéz megmondani. Minden azon múlik, hogy Putyin meddig akar, és meddig tud elmenni. Ebben két tényező korlátozhatja: az egyik a számára létfontosságú haderőreform, mely szívügye ugyan, de gazdasági recesszióban nem szponzorálható, a másik pedig az orosz diktátort körülvevő oligarcha-kör, mely egy ponton túl nem fogja tovább elviselni a gazdaság visszaesését (és ezzel érdekei csorbulását).

Harmat Árpád Péter

A világ legnagyobb hadseregei és fegyveres szervezetei [4.]

A hidegháború után, egy teljesen új biztonságpolitikai korszakban - amikor három egymástól elkülönülő nagy katonai tömb (Euroatlanti államok, Független nagyhatalmak, Nyugat ellenes államok) kezében van a Föld békéjének sorsa –újra nagy szerep jut a hadseregeknek. Persze még fontosabb, hogy ezek a haderők milyen szövetségi rendszerekbe tömörülnek. Ebben a tekintetben első helyen kell említeni a NATO -t (North Atlantic Treaty Organisation), melyjelenleg a Föld legnagyobb katonai szövetsége. Az 1949 –ben alapított katonai szervezetet, melynek egyébként 1999 óta hazánk is tagja, összesen 28 ország hadserege alkotja. (A legutolsó két csatlakozó egyébként Albánia és Horvátország volt.) Az Észak Atlanti Szerződés óriási katonai potenciálját mutatja, hogy a NATO országokban közel egy milliárd ember él (nagyjából 24 millió négyzetkilométeren) és a Föld legnagyobb abszolút GDP –jét előállító országai nagyrészt jelen vannak a tagok közt (így például az USA, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia …. stb) óriási pénzforrást biztosítva a szervezetnek. Még a legóvatosabb becslések szerint is a 4,1 millió fegyverben tartott NATO-katona legalább 23-25 ezer támadó harci repülőgép, 10-12 ezer harci helikopter, 12-14 ezer harckocsi, 120-140 tengeralattjáró és 16-17 repülőgép-hordozó anyahajó működtetését végzi. (Miközben a "békeidős" létszám gyorsan megtízszerezhető, egy esetleges háború-közeli helyzet esetén.) A földgolyón persze vannak egyéb katonai szövetségek is (pl. Független Államok Közössége által működtetett CSTO, illetve: ANZUS, FPDA, UNASUR, Sanghaji Együttműködés Szervezete) ám ezen együttműködések mindegyike eltörpül a NATO mérete mellett. /Napjaink fegyveres szövetségeiről bővebben: itt./ Ha az egyes államokat nézzük, akkor az első, amit ki kell emelnünk, hogy a világ országai közül mindössze 10 olyan akad, amelyik jelenlegatomfegyverrel is rendelkezik, mégpedig az USA, Oroszország, Kína, India, Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael, Pakisztán, Észak-Korea és vélhetően Irán. A felsoroltak közül pedig hét szerepel a világ legerősebb haderejével rendelkező országai közt is. Érdemes tehát elsősorban ezekről beszélnünk.

A táblázatban szereplő adatok forrása: Stockholm International Peace Research Institute, SIPRI, illetve a polspect.eu posztja. Egyéb forrás: nationmaster.com) Ami a repülőgépek számát illeti, külön kategóriát jelentenek a vadászgépek. Ebből 2013-ban az USA rendelkezett a legnagyobb darabszámmal (3043 db). Az Egyesült Államokat követi Oroszország 1264 db vadászgéppel, majd Kína jön 1130 vadásszal és India 901 géppel.

Megjegyzendő, hogy kezdetleges atomfegyvereket „örökölt” néhány volt szovjet tagköztársaság is, és van több olyan állam, mely napjainkban nagy erőkkel dolgozik atomprogramján. Dél-Afrika bár a 70-es és 80-as években megkezdte atomfegyverek fejlesztését, végül a 90-es években leállította atom-programját és leszerelte összes nukleáris fegyverét.

Tehát a Föld legnagyobb, legerősebb hadseregei, melyek még atomfegyverekkel is rendelkeznek, csökkenő sorrendben a következők:

1. USA
2. Oroszország
3. Kína
4. India
5. Nagy Britannia
6. Franciaország
7. Izrael
8. Észak-Korea

Ha szigorúan csak a méretet – például a fegyverben tartott létszámot, néhány harci-eszköz darabszámát, vagy a fegyvernemek nagyságát - vesszük alapul (eltekintve az atomfegyver birtoklás tényétől), akkor a 7. helyen álló Izraelt és a 8. helyen álló Észak-Koreát megelőzi néhány ország (pl. Németország, Dél-Korea, Olaszország Brazília) hadereje. De mivel atomfegyverrel rendelkezés speciális hatalmi-katonai helyzetet jelent, így a 8 tagú lista utolsó két helyére nem közülük kerültek fel az ott szereplők. Egyébként a már említett „fegyverben tartott létszám” terén a következő a sorrend (millió főben): Kína (2,29 millió), USA (1,47 m), India (1,32 m), Észak-Korea (1,10 m), Oroszország (1,21 m), Dél-Korea (0,7 m), Pakisztán (0,6 m), Törökország (0,6 m) Irán (0,5 m), Vietnám (0,4 m).

És most nézzük sorra, hogy nem létszám, hanem ütőképesség – vagyis a valós hadsereg-erő terén, melyek ma a világ legnagyobb hadseregei. A három első helyen állót kiemelve nem elsősorban az egyes fegyverek darabszámára, típusainak - gyártmányainak tételes felsorolására, hanem az átfogó jellemzésekre fókuszáltam.

Az USA hadseregét illetően sok minden megemlíthető, például az, hogy az amerikaiaké jelenleg a világ legnagyobb hadereje, mely egyben a legmodernebb és legütőképesebb is. Ugyanakkor mégsem ezek a dolgok adják az amerikai haderő legsajátosabb jellemzőjét. Sokkal inkább az, hogy ma az USA tudja a legnagyobb pénzösszegeket fordítani hadseregére. Ma a világ legnagyobb gazdasága a teljes GDP –jének 4,5% -át, vagyis nagyjából évi 550 milliárd dollárt költ hadi kiadásokra. Ez döbbenetesen nagy összeg, amit jól mutat, hogy a sorrendben Amerika után következő 5 állam - Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Japán és Németország - együttvéve is csak ennek az összegnek felét tudják hadseregeikre fordítani. (Anglia 60, Kína 58, Franciaország 54, Japán 44, Németország 37 milliárd dollárt költ évente a haderejére. A sorrendben 7. Oroszország pedig 35 milliárdot.) Az amerikai hadiipar szinte minden fegyvert tekintve élenjáró mind a mennyiséget mind a minőséget illetően. Nem csupán saját „használatra”, hanem kereskedelemre is futja belőle. Az orosz-amerikai fegyverzet szállítások szinte felosztják egymás közt a világot. Míg Oroszország főleg Dél-Kelet Ázsiába, Észak-Afrikába, Indiába és Iránba szállít, addig az USA birtokolja az európai, Dél-amerikai és Ausztrál piacokat. 

Az USA becslések szerint 7700 nukleáris töltettel, 12 repülőgép-hordozóanyahajóval (ezek közül azonban csak 11 "aktív") 71 atom-tengeralattjáróval, 6700 támadó (és nem szállító) harci helikopterrel, 15 ezer harci repülővel (szállítók nélkül) és 8 ezer harckocsival rendelkezik. (Természetesen ezek számok folyamatosan változnak, jelenleg a nukleáris tölteteket csökkentik, a többi fegyver számát emelik.) Az USA 11 aktív repülőgép hordozója, zárójelben a vízre-bocsátás évével: USS EisenhowerCVN69 (1975), USS Nimitz CVN 68 (1972), USS Washington CV73 (1980), USSVinson CVN70 (1980), USS Roosevelt CVN 71 (1984), USS Lincoln CVN 72 (1988), USS Stennis CVN 74 (1993), USS Truman CVN 75 (1996), USS Reagan CVN 76 (2001), USS Bush CVN 77 (2006), USS Ford CVN 78 (2013).

Egy-két érdekes adat az USA (és a világ) legnagyobb repülőgép-hordozó anyahajójáról, a USS Fordról (CVN-78): A gigantikus anyahajó felavatása 2013 november 9-én történt, és ezzel egy teljesen új hajóosztály született meg. (A Ford hajóosztály további anyahajói, a USS Kennedy és a USS Entreprises 2020-ra illetve 2025-re várhatóak.) A USS Ford hossza: 337m, szélessége: 78m, magassága: 76m, tömege pedig 112 ezer tonna. Itt kell megjegyezni: a világ más országai által készített anyahajók 60-70 ezer tonnánál nem nagyobbak. A nagy rivális Oroszország egyetlen anyahajója az 1985 -ben vízre bocsátott (jelenleg a murmanski anyakikötőhöz tartozó) Kuznyecov admirálispéldául 65 ezer tonnás és alig 17 repülő, illetve 24 helikopter szállítására alkalmas. A más nemzetek anyahajói közt említésre méltó a Queen Elisabeth brit repülőgép-hordozó, mely 2017-ben került hadrendbe, 71 ezer tonnás és 280m hosszú lesz, és 40 vadászgépet szállít majd. Ezzel a hajóval és a 2020 -ra elkészülő Prince of Wales -el újra lesz repülőgép hordozója az angoloknak. (Korábban az Ark Royal volt csupán, 1985 és 2011 közt.) A Ford amerikai laposhátú mind az orosz mind a brit anyahajóknál nagyságrendekkel nagyobb és korszerűbb. Személyzete: 4660 fő, sebessége: 56km/h és összesen akár 90 repülőgépet is szállítani tud (bár 75 a hivatalos kapacitása).Költségét 13,5 milliárd dollárra becsülik. (Építtető: Huntington Ingalls Industries) /Egyéb infók anyahajókról: itt./ 

Az amerikaiak 550 milliárdos katonai költségvetéséből az anyahajókon túl jut űrkutatása és csillagháborús fegyverkezésre is, amely területen ma már nincs versenytársuk. Ma az USA 1,5 millió embert tart fegyverben, de még ugyanennyi létszám azonnal mozgósítható tartalékos. Ennek az országnyi emberhalmaznak a legfelsőbb vezetése aPentagon, vagyis az Amerikai Hadügyminisztérium kezében összpontosul, mely ötszög formájú Washington közeli épületéről kapta nevét. A Pentagon egyike a világ legnagyobb irodaházainak, 26 ezer ember dolgozik benne, 5 föld-feletti és két földalatti emeleten. Építése a második világháború alatt kezdődött, még 1941 –ben. Az amerikai hadsereg ereje az űrfegyverek, ballisztikus atom-rakéták, vegyi-, és biológiai fegyverek, atom-tengeralattjárók, repülőgép-hordozók és vadászgépek terén a legnagyobb. Az amerikai külpolitika biztonságpolitikai téren hármas célt próbál megvalósítani: egyrészt a „világ rendőre” szerepkörben meg akarja gátolni minden Amerika ellenes szervezet (főleg iszlamista terrorhálózat) működését szerte a földgolyón, másrészt lassítani és akadályozni akarja Oroszország expanzióját, harmadrészt pedig egyben kívánja tartani és hatékonyan működtetni-fejleszteni a világ legnagyobb katonai szövetségét a NATO –t.

Oroszország hadserege a második legerősebb a világon, annak ellenére, hogy a fegyverben-tartott létszám tekintetében „csak” az ötödik helyen áll (Kína, USA, India és Észak-Korea után), illetve hat ország is megelőzi a haderőre fordítható összegek terén (USA, Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Japán, Németország) és több fegyvernemben is lemaradást mutat versenytársaihoz képest (pl. korszerű harckocsik és vadászgépek terén). Mindezekkel szemben viszont ma Oroszország rendelkezik a legtöbb nukleáris töltettel (ballisztikus, nagy hatótávolságú rakéták indítására alkalmas kilövő-állással), amellett az országnak kimeríthetetlen tartalékai vannak az ásványkincseket illetően és kiemelkedően magas színvonalú az orosz műszaki-technikai képzés. Oroszország a becslések szerint 8500 nukleáris töltettel, 1 repülőgép-hordozó anyahajóval (Kuznyecov admirális anyahajó), 58 atom-tengeralattjáróval, 1700 támadó (és nem szállító) harci helikopterrel, 4500 ezer harci repülővel (szállítók nélkül) és 3 ezer korszerűnek mondható harckocsival rendelkezik. Tankjai közül "kiemelkedik" a T-90 -es harckocsi lásd a lenti képet. Az orosz hadseregben nagy számban találhatóak olyan harckocsi-típusok is, melyek már elavultak, (főleg az amerikai és izraeli harckocsi-fejlesztésekhez képest). Ilyen az 1964-ben fejlesztett T-64 -es, melyből 4000 db van Oroszországban. A két nagy orosz harckocsifejlesztő központ (Uralvagonzavod és a Morozov Tervezőiroda - Malisev Gépgyár) az elmúlt 40 évben főleg T-72, illetve T-80 ésT-90 harckocsikkal "szerelte" fel Moszkva haderejét.

Ma Oroszország hadseregének fő gondja pénzügyi jellegű. Egyszerűen nincs elég forrásuk ahhoz, hogy komoly versenytársai tudjanak maradni az USA –nak és a NATO-nak. A táblázatból is jól látszódik, hogy Amerika mellett Kína, Nagy-Britannia és Franciaország is kétszer annyit tud költeni hadereje fejlesztésére, mint Oroszország. Márpedig a legütőképesebb fegyverekhez - mint a repülőgép-hordozó anyahajók, nukleáris tengeralattjárók, vadászgépek, vagy pláne műholdak, űrfegyverek – gyártásához, fejlesztéséhez óriási pénzekre van szükség. Még az óvatos becslések is úgy kalkulálnak, hogy az orosz haderő - felszereltség, eszköz-állomány, ütőképesség terén - alig 40-42% -át képviseli az amerikainak (még a 2014 -ben beindított nagyarányú haderőfejlesztéseket figyelembe véve is). A NATO -nak pedig maximum 28-30% -át éri el az orosz arzenál! Ennek dacára a putyini külpolitika kifejezetten nagyhatalmi ambíciókkal teli, expanzív, azaz terjeszkedő. (Lásd: 2008-as orosz-grúz háború, 2011/12 -es szíriai jelenlét, 2014-es krími bevonulás.)

Az orosz külpolitika és katonai vezetés hármas célja a következő: egyben maradjon az ország körül fekvő volt szovjet tagköztársaságokkal kialakult (törékeny) katonai együttműködés, megmaradjon az orosz befolyás a legjelentősebb szomszédraUkrajnára nézve (melynek NATO -hoz való csatlakozását minden eszközzel gátolni próbálják) és végül, hogy Oroszország katonai potenciálja versenyben maradjon a legfőbb riválisok – USA, Kína , India, Nyugat-Európa – hadseregeivel szemben. Ma a NATO ellenfélként, sőt a krími bevonulás és az ukrán események miatt ellenségként tekint Oroszországra. Ebben a kényes helyzetben Oroszországnak még többet kell(ene) fordítania hadserege fejlesztésére – ennek „jegyében” szinte minden orosz fegyvernemre kiterjedő haderő-fejlesztések zajlanak (lásd képünkön a legújabb, 2015 -től hadrendbe álló új orosz vadászgép) – ám a nyugati országok gazdasági embargóikkal és kereskedelmet korlátozó orosz-ellenes intézkedéseikkel éppen a bevételektől zárják el Putyinékat.

A haderőfejlesztést még 2008 végén Anatolij Szergyukov hadügyminiszter indította el, egy korszerűsítési reformterv keretében, később pedig utódja, Szergej Sojgu folytatta.Az új cél, hogy 2020-ig az orosz hadsereg harcieszköz-állományának 70%-a korszerűre legyen lecserélve! Nem lesz azonban könnyű végrehajtani, mert a krími megszállás és az ukrán polgárháborús helyzet miatt Oroszországgal szemben gazdasági megszorításokat foganatosító nyugat, (illetve maga Ukrajna is), bojkottálják mindazokat a beszállításokat, melyek az orosz hadsereg számára fontosak volnának (pl. hajó-, és helikopter motorok, elektronikai alkatrészek). Az ország gazdasági helyzetének elkövetkező években történő alakulása fogja végleg eldönteni a kérdést: Oroszország megmarad e élvonalbeli katonai nagyhatalomnak, vagy előfordulhat, hogy leelőzi Kína, India és Nyugat-Európa is?

A nominális GDP jelentősége: Ez egy fontos gazdasági mutató (angolul GrossDomestic Product) mely rávilágít arra, hogy egy-egy ország gazdasági teljesítménye - nemzeti jövedelme, javainak, termékeinek, szolgáltatásainak pénzbeli értéke - milyen szintet ért el adott évben. Röviden: milyen méretű egy-egy ország gazdasága. A fenti táblázat szerint az Európai Unió 2012 -ben 16,7 billió (azaz 16 700 000 000 000) dollárt "teljesített", míg az USA esetében 16,2 billió, Kínát illetően 8,22 billió, Oroszországnál pedig alig 2 billió dollár ez a szám! (Egyébként Magyarország GDP -je 2012-ben: 125 ezer millió dollár volt.) Mindez két lényeges dolgot árul el. Egyrészt azt, hogyOroszország gazdasági súlya lényegesen kisebb, mint az a szerep, melyet hadereje alapján foglal el a világban, másrészt, hogy egy esetleges gazdasági versengés (vagy embargó), netalán háborús helyzet esetén az összeomlás sokkal hamarabb következhet be az orosz államnál, mint a nyugati szövetségeknél.

Kína hadserege jelenleg a harmadik helyen található, bár folyamatosan erősödik és közelít Oroszországhoz. Mivel majdnem 60 milliárd dollárt tud évente katonai célokra fordítani (szemben Putyinék 35 milliárdjával), az elkövetkező években várható, hogy a kínaiak beérik majd leelőzik az oroszokat. Egyelőre atomfegyverek, műholdak, űrfegyverek és néhány egyéb fegyverfajta terén még jelentős a lemaradásuk. Kína 250 atomtöltettel rendelkezik, míg az oroszok 8500 –al. Becslések szerint Kínának 1 repülőgép-hordozó anyahajója (neve: Liaoning), 63 atom-tengeralattjárója, 900 támadó (és nem szállító) harci helikoptere, 5 ezer harci repülője (szállítók nélkül) és 8 ezer harckocsija van. A kínai haderő legfőbb erőssége a szinte korlátlan létszám, hiszen a világ legnépesebb országáról van szó. A 2012 –es népszámlálás szerint Kínában 1 milliárd 351 millió ember él, vagyis négyszer annyian, mint az USA –ban és majdnem kétszer annyian, mint egész Európában. Ez az óriási ország akár 150 millió katonát is ki tud állítani, ha szükséges.

Jelenleg Kína szinte minden fegyvernemben óriási fejlesztéseket hajt végre. Légiereje óriásit fejlődött az elmúlt években, és ma már csak az USA az egyetlen riválisa ezen a téren. Néhány évtized múlva a NATO és Kína közel egyenrangú felekként fogják meghatározni (és uralni) földünk biztonságpolitikai helyzetét.

A világ fegyveres szervezeteinek összefüggései

Ma a világban katonapolitikai téren három tényezőt érdemes szem előtt tartani:

1.) A legerősebb katonai szövetség, vagyis a NATO mellett (tőle függetlenül) két másik katonai pólus is kialakult, mégpedig a független gazdasági nagyhatalmak köre (pl: Kína, Oroszország, India, Izrael … stb) és a nyugat-ellenes országok halmaza (pl. Irán, Észak-Korea, Szíria, Irak … stb).

2.) A világ biztonságpolitikai helyzetét ma már nem csupán egyes államok hadseregei, hanem országokon átívelő szervezetek fegyveres ereje is meghatározza. Ilyen szervezet például az Al-Kaida, mely nemzetközivé válva saját bevételi forrásokkal, kiképzőtáborokkal, kémszervezettel és infrastruktúrával rendelkezik. És még számtalan hasonló szervezetről tudunk, melyek többsége iszlamista. Ilyen például az Iszlám Kalifátus, a Tálib Mozgalom (Afganisztánban) az Al-Shabaab (Szomáliában), a Boko Haram, (Nigériában) a Hamasz (Gázában és Ciszjordániában), a Hezbollah (Libanonban és Szíriában) és a Anszár Beit al-Makdisz (Egyiptomban).

3.) A biztonságpolitikai viszonyokat a világ pénzügyi-gazdasági szereplőinek érdekei, anyagi támogatásainak célpontjai (az, hogy hová juttatják támogatásaikat) és az egyes országok anyagi lehetőségei, fegyvergyártó-, illetve fejlesztő potenciáljai alapvetően határozzák meg. Ennél a pontnál kell megemlíteni, hogy például a Föld legjelentősebb gazdasági szereplői (amerikai, európai milliárdosok, befektetők, konszernek) külpolitikai-hatalmi és katonai kérdésekben jelentős befolyást tudnak gyakorolni a kormányokra (hol „érdemes” háborút támogatni, hová éri meg hadsereget küldeni, hová érdemes fegyvert szállítani … stb). Emellett pedig a kormányoktól függetlenül is beavatkoznak – pénzük, támogatásaik segítségével - jó néhány fegyveres konfliktusba. Nagyrészt köztudott például, hogy katari, bahreini és szaudi milliárdosok jelentős mértékben szponzorálnak iszlamista csoportokat a Közel-Keleten, illetve amerikai-európai érdekcsoportok segítik Izraelt. Ami az egyes országok fegyverzet-előállító-, és fejlesztő kapacitását illeti, itt két tényező a meghatározó: a pénz és a technikai tudás. Vannak országok, ahol mindkettő rendelkezésre áll (pl. az USA és Nyugat-Európa) és vannak államok, melyek anyagilag szűkös lehetőségekkel rendelkeznek, így technikai tudásukat „bocsátják áruba” például Oroszország. (Putyinék "exportálnak" atomprogramokat például Iránnak, segítenek a kínai űrprogramban, és fegyvereket - katonai technológiákat adnak el ázsiai nagyhatalmaknak, például Indiának.)

Sajátos helyzetben van Izrael, mely önmagában is erős gazdasági-pénzügyi potenciállal bír, de maga mögött tudhatja még az USA támogatását is. Amellett technikai tudása is jelentős, így az elmúlt évtizedekben élvonalbeli saját hadiipart hozott létre. (Az uzi géppisztoly, a Merkava harckocsi I, II, III, IV, a Vaskupola nevű rakétaelhárító rendszer és bizonyos vegyi-biológiai fegyverek világelsők, és ezek mindegyikét Izrael fejlesztette ki és gyártja.)

Ma a világ egy sajátos új biztonságpolitikai korszakot él, melyben egyrészt számtalan érdek ütközése a meghatározó, másrészt egyre nagyobb problémát okoz az úgynevezett harmadik pólus. Egyre több olyan ország van, mely a nyugati befolyás, az amerikai-európai gazdasági, kulturális terjeszkedés és a sok éve rögzült konfliktusok (pl. palesztin helyzet) ellen a bezárkózás, a terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus felé fordul.

Harmat Árpád Péter (blog)

Küszöbön az orosz – ukrán háború! [14.]

Aki folyamatosan figyelemmel kíséri a külpolitikai híreket, az felfigyelhetett arra, hogy az orosz-ukrán konfliktus végzetesen veszélyes szakaszához érkezett. A két ország közti nyílt fegyveres küzdelem soha nem volt még ennyire reális „lehetőség”. Mondhatni küszöbön álla a háború.

A konfliktus 2014 januárjában kezdődött, amikor az ukrán lakosság elüldözte az ország oroszpárti elnökét Viktor Janukovicsot annak érdekében, hogy egy EU és NATO felé közeledő új européer vezetés vehesse át a hatalmat Ukrajnában. Vlagyimir Putyin azonban nem tűrte érdekei csorbulását és 2014 március elsején megszállt a Krím

félszigetet, majd fegyveresen kezdte támogatni a Kelet-Ukrajnában fellázadó orosz szeparatistákat. A válságra akkor figyelt fel az egész világ igazán, amikor 2014 július 17-én a lázadók egy oroszoktól kapott rakétaindító berendezéssel, állítólag tévedésből lelőttek egy utasszállító gépet. (300 ártatlan civil halt meg.) A konfliktus ekkor új szakaszába lépett: az USA és az EU gazdasági szankciók bevezetésébe kezdett.

2014 második felére a hangsúly a harcterekre helyeződött. A Kelet-ukrajnai harcok során az orosz-ukrán határ egyik szakasza teljes mértékben orosz kézbe került és azon keresztül folyamatossá vált az ukrajnai felkelők fegyveres támogatása. (Kezdetben „csak” fegyverekkel, később már felségjelzés nélküli, harcoló katonai alakulatokkal is.) 2015 januárjára már ismeretlen számú orosz katona állomásozik Kelet-Ukrajnában mégpedig a helyi szeparatista felkelőkkel összekeveredve. Ám az ukrán vezetés ésPetro Porosenko elnök (hivatalba lépése: 2014 június 7-én történt) úgy tűnik, nem engedi a térség elszakítását. Kijev fokról fokra növeli a Kelet-Ukrajnában harcoló erőinek a számát, és a legfrissebb hírek már arról szólnak, hogy 2015 folyamán közel negyedmillió katonát terveznek hadrendbe állítani. (200 ezer főt júliusig hívnak be, 40 ezret pedig rendkívüli szolgálatra az év második felében.) Forrás: Index.

Oroszország eközben szintén mozgósít: a hírek szerint Putyin körülbelül 52 ezer katonáját összpontosítja az ukrán határra. 2015 januárjára az oroszok 300 harckocsit, 1800 páncélozott harcjárművet, több mint 750 tüzérségi fegyverrendszert - köztük rakéta-sorozatvetőket -, valamint 360 katonai repülőgépet és helikoptert vontak össze egyes ukrán határszakaszokhoz. Forrás: itt. Ami a számokat illeti: főleg a harckocsi-armada ijesztő méretű, hiszen ha az orosz hadsereg teljes fegyverállományát nézzük, akkor látható: a modernek tekinthető harckocsi-állomány több mint 10% -át küldték az ukrán térségbe.

Érdemes átgondolni mi várható és mi motiválhatja Putyint? Nos, a kulcs: Oroszország nemzetbiztonsági helyzete. A hatalmas ország számára ugyanis Ukrajna rendkívül fontos terület. Amíg barátinak tekinthető, addig fontos partner-állam, ám ha a NATO kötelékébe kerül, és ellenséges illetve rivális katonai támaszpontoknak ad helyet, azonnal mérhetetlen nemzetbiztonsági veszélyt jelent Oroszországra nézve. És tegyük hozzá: Ukrajna már kinyilvánította NATO –hoz való csatlakozási szándékát. Ennek azonban mindaddig nincs esélye, amíg az ország nem pacifikálódik. A NATO csak stabil és nemzetközileg kiegyensúlyozott helyzetben lévő államokat vesz fel soraiba. Tehát a képlet Putyin számára egyszerű: folyamatosan zűrzavaros helyzetben kell Ukrajnát tartani, mert akkor nem csatlakozhat a NATO –hoz. Mindeddig ezt a vezérelvet követték az oroszok. Ám a napokban változott a helyzet: felborult az egyensúly a Kelet-Ukrajnába küldött ukrán erők és az oroszok által támogatott szeparatisták között. Ennek volt egyik jele, hogy a kulcsfontosságú donyecki reptér újra az ukránok kezébe került. Putyin lépéshátrányba került: már nem elég, ha kisebb „adagokban” küldözget orosz katonákat Ukrajnába a „zöldhatáron” keresztül és fegyverekkel támogatja a felkelőket. Ha ilyen ütemben folytatódik az ukrán hadsereg előretörése, akkor néhány héten, vagy hónapon belül teljesen leverik a Kelet-ukrajnai felkelést. Küszöbön a rend helyreállítása. Ebben az esetben pedig életbe lép a kijevi kormány NATO csatlakozási kérelme, aminek elutasításához már nincs tovább indok. Ezt nem hagyhatja az orosz elnök. És egyetlen módon akadályozhatja meg, mégpedig úgy, ha hadseregével bevonul Kelet-Ukrajnába. Ez pedig már nyílt háborút jelenthet.

A magyar média nem fordít kellő figyelmet a kérdésre. A televíziók, hírújságok, portálok ímmel-ámmal foglalkoznak csak a konfliktussal pedig a téma sokkal több figyelmet érdemelne. Hogy miért? Mert a nemzetközi válsághatásokon túl – melyek érinthetik a tőzsdéket, a valutamozgásokat, a nemzetközi áruforgalmat … stb – kifejezetten magyar vonatkozásai is vannak. Egyrészt Kárpátalján jelentős magyar kisebbség él, másrészt ha kitör a háború akkor hazánk egy háborús övezettel lesz közvetlenül határos. Ennek következményei pedig messzire hatnak.

A szíriai csapda [22.]

2015 őszére kétségtelenül csapdahelyzet alakult ki az eddig közel negyedmillió halálos áldozatot követelő szíriai polgárháborúban. Ennek egyik eleme, hogy a korábban sokszereplős polgárháború mára háromtényezőssé változott. Az egyik szereplő az USA és az általa támogatottak köre, így a Szíriai Szabad Hadsereg (FSA) és a Kurd Hadsereg (YPG); a második szereplő az iszlamista csoportok köre, így az Iszlám Állam, az Iszlám Front és az Al-Kaida (melyek egymással is harcban állnak) és végül a harmadik szereplő most már Oroszország és az általa támogatott Aszad-rezsim.

Assad és Putyin még 2006-ban, Moszkvában /forrás: atimes.com/

Ami az oroszokat illeti: már a hidegháború óta – vagyis hosszú évtizedekre visszamenően – rendelkeznek szíriai kapcsolatokkal, de jelentősebb katonai megjelenésükre csak most, 2015 nyarán került sor. Szeptemberre a tengerparton fekvő Latakia környékén két újabb bázist hoztak létre a már meglévő tartuszi támaszpontjuk mellé. Ma már T-90 –es harckocsikat, BTR lövészpáncélosokat sőt vadászgépeket is telepítenek Szíriába. A Washington Post szerint jelenleg a Szíriában állomásozó orosz vadászgépek száma eléri a 28-at és Moszkva által küldött katonai helikopterekből is van 14 az országban. (A vadászgépek többsége Szuhoj 24-es és 25-ös, illetve 4 db Szuhoj 30-as.) Az Aszad seregét támogató orosz „tanácsadók” magyarul katonák számát a legtöbb elemző 500 és 5000 közé teszi (szeptemberben). A valós számot valószínűleg csak az orosz hadügyminisztérium tudja, és Szergej Sojgu, az orosz haderő első embere.

A néhány ezres létszám egyébként már jelentékeny katonai erőnek számít a térségben (főleg a modern hadfelszereléssel együtt) és komoly mértékben javítja a szíriai diktátor helyzetét. Nem mellesleg az orosz katonai jelenlét kihatással van a térség stabilitására is, például azzal, hogy mérsékli az Izraelre nehezedő nyomást és gátat szab a radikális iszlamista csoportok terjeszkedésének. A három pólus mindegyike jelentős anyagi támogatást tudhat maga mögött: Aszadnál az Orosz Föderáció és Irán, a mérsékelt felkelőknél  az USA által biztosított pénz (illetve fegyver), az Iszlám Államnál pedig a területükre eső olajkutak és a nemzetközi fegyvercsempészet garantálja a háború szponzorálását.

Visszatérve a Szíriában kialakult csapda-helyzetre: ennek lényege, hogy az immár 4 éve tartó konfliktus három említett szereplője közül egyik sem képes összefogni a másikkal. Ha ugyanis ez megtörténne, és a háromból bármelyik kettő összefogna a harmadik ellen: valószínűleg véget érhetne a polgárháború. Csakhogy erre több okból sem kerülhet sor. Először is az amerikaiak által támogatott Szabad Szíriai Hadsereg eleve a rezsim megbuktatására jött létre és tagjait elsősorban Aszad megbuktatásának szándéka tartja össze. Másodszor az ISIS jellegéből adódóan sem a diktátorral sem a lázadókkal (és így az USA –val) sem fog szövetségre lépni soha, mert az általa képviselt agresszív terjeszkedés és iszlamizálódás szöges ellentéte mindannak, amit Aszad és a szabad Szíriát akarók köre szeretne elérni.

Mi várható tehát? Még hosszú ideig tartó háború, melyben jórészt a nagyhatalmakon múlik most már a végkifejlet. Ha az USA és Oroszország összefogna és együttesen beállnának Aszad mögé (megnyerve maguknak még Irán támogatását is) akkor együttesen elpusztíthatnák az Iszlám Államot. Új Szíria születne, a régi diktátorral. Ebben az esetben viszont megint egy mesterségesen kialakított bábállam jönne létre a Közel-Keleten, mely ideig-óráig lenne csak képes saját lábán megállni. Ha pedig az Iszlám Állam kompromisszumot kötne bármelyik másik féllel, a Földgolyó első terror állama születne meg, amit a civilizált világ nem hagyhat. Úgy tűnik tehát, hogy messze van még a térség rendeződésének esélye.

Az iráni atom-megállapodás történelmi jelentősége [20.]

Július 14-én hosszú tárgyalássorozat eredményeként történelmi jelentőségű megállapodás született Irán és az ENSZ BT államok (USA, Oroszország, Kína, Egyesült Királyság, Franciaország) plusz Németország között. A megállapodást Bécsben jelentette be Federica Mogherini az EU külügyi főképviselője és Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter egy közös sajtótájékoztatón.

Tanácskozás a "hatok" és Irán közt Bécsben július 14-én (fotó: EPA/Georg Hochmuth) 

Az egyezség legfőbb célja az volt, hogy a világ második legnagyobb földgáz-, és negyedik legnagyobb kőolaj exportőrét (vagyis Iránt) úgy vonják be újra a világgazdaság „vérkeringésébe” és a Közel-Kelet kérdéseinek rendezési terveibe, hogy közben megakadályozzák nukleáris atomprogramjának, fegyverek előállítására történő „átállási lehetőségeit”. Ha ezt a célt nézzük, sikeresnek mondható a megállapodás.

Irán gazdasági elszigetelése a nyugati államok részéről 2002-ben kezdődött. Irán ugyanis még 2002 augusztusában jelentette be, hogy Natanz közelében egy földalatti támaszpontján urándúsító létesítményt hoz létre. A váratlan bejelentés a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tudta, engedélye és hozzájárulása nélkül történt. Válaszul az ENSZ-szervezet kormányzó tanácsának 2003 szeptember 12-i ülésén határozat született arról, hogy Irán függesszen fel minden urándúsítással kapcsolatos tevékenységet és írja alá a NAÜ atomsorompó-szerződésének kiegészítő jegyzőkönyvét. Ennek iráni megtagadása után léptek életbe az első nemzetközi gazdasági szankciók Iránnal szemben. Bár később Irán aláírta az atomsorompó-szerződések egyik kiegészítését, továbbra sem volt hajlandó együttműködni az ENSZ által működtetett bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel. A perzsa állam gőzerővel kezdett atomprogramja kiteljesítéséhez.

Súlyosbította a kialakult helyzetet az úgynevezett Ahmadinezsád-korszak 2005 és 2013 közt, amikor Irán élére egy konzervatív, USA és Izrael ellenes, diktatórikus vezető került, aki tegyük hozzá: másodjára választási csalással tudott csak győzni a korántsem tiszta 2009-es választásokon. Mahmud Ahmadinezsád több közfelháborodást keltő nyilatkozatában is sokkolta a világot olyan bejelentésekkel, mint hogy szerinte nem is volt Holokauszt és hogy Izraelt el kell törölni a Föld színéről. Az erőszakosságáról híres iráni politikus természetesen pártolta Irán atomprogramját és azt, hogy országa semmiben se működjön együtt az ENSZ szervekkel. Végül 2013 nyarán megbukott, utódja pedig Irán hetedik elnöke, Hasszán Rohani lett, aki lényegesen mérsékeltebb politizálásba kezdett. (A megállapodás hírére egyébként Rohani népszerűsége nagyot emelkedett Iránban.)

Ahmedinezsad és Rohani, a régi és új iráni vezető

Közben a világpolitikában is nagy változások történtek: megjelent a nyugat ellenes, szunnita ISIS a Közel-Keleten, így születet egy közös ellenség Irán és az USA számára. (Irán síita ország és mindenhol a síiták védelmében lép fel. Viszont az ISIS tömegesen gyilkolja a síita híveket.) A kialakult helyzet közelebb hozta USA –t és a perzsa államot, pedig néhány éve még Amerika a „gonosz országának” nevezte Iránt. Majd megjelent Teheránban a kínai tőke is és a Közép-ázsiai ország további elszigetelése egyre kevésbé lett érdeke Pekingnek. (Már 2014-ben jelentős kínai beruházások kezdődtek meg Irán szerte, egyrészt az olajiparban, másrészt egyéb infrastruktúrák kiépítésében. Jó példa erre, hogy a teheráni metrót kínai vállalatok építik. Emellett az iráni olaj egyre nagyobb mértékben irányul a távol-keleti országba.) Nem hagyható ki az Irán körüli helyzet értékeléséből Oroszország sem, mely egyre erősödő gazdasági kapcsolatokban érdekelt Teheránnal, csakúgy, mint az Európai Unió. Összességében tehát elmondható, hogy 2015-re mind az USA, mind Kína, mind Oroszország és az EU, gazdaságilag már abban lett érdekelt, hogy kereskedjen Iránnal. Ráadásul a Közel-keleti helyzet is közös platformra helyezi a feleket. Az ISIS elpusztítása ugyanúgy fontos Irán számára mint az USA –nak. Ha a másik oldalt nézzük: Irán lakossága régóta szenved a gazdasági szankcióktól. Azok feloldása elemi érdek Teherán számára, hisz az iránia lakosság életszínvonala jelentős mértékben esett a 12-13 éve tartó gazdasági embargó alatt. (Érthető, hogy július 14-én, az alku aláírásakor az irániak egy része tömeges ünneplésbe kezdett az utcákon.)

A július 14-én aláírt szerződés tehát a legtöbb érintett félnek egyértelmű nyereség.Vesztese a dolognak Izrael, mert nemzetbiztonsági kockázat számára az iráni atomprogram, melynek teheráni kijátszása esetén országa életveszélybe kerülhet. (Ehhez elég, ha Iránban újra egy Ahmadinezsád szerű figura kezébe kerül a hatalom, és ezzel az atomprogram) Ugyancsak vesztese a szerződésnek Szaúd-Arábia, hiszen évek óta vetélytársként tekint Iránra, mely épp egy nagy gazdasági megerősödés nyertese lehet a megszületett egyezménnyel. Végül ellenzői a megállapodásnak az amerikai konzervatívok is, akik bizalmatlanok Iránnal szemben. (És tegyük hozzá: az egyezséget kísérő olajár változások is érinthetik az amerikai nagytőkés konzervatív körök olajérdekeltségeit.) Az amerikai republikánusok az elkövetkező hetekben és hónapokban megpróbálhatják "elgáncsolni" a megállapodást, belpolitikai válsággá fokozva az Irán körüli vitákat. (Ez azért nem lesz könnyű nekik, mert bár az amerikai kongresszus 60 napon belül szavazni fog a megállapodás elfogadásáról, a republikánusok csak 2/3 -os többséggel tudnák meggátolni annak érvényre jutását. Annyi képviselőjük viszont nincs.)

Yukiya Amano IAEA elnök és Ali Akbar Salehi (fotó: D.Calma/IAEA)

Az egyezség egyébként a következőket tartalmazza:

1. Irán foglalkozhat urándúsítással és megtarthatja nukleáris infrastruktúrájának is egy részét, de csak nemzetközileg ellenőrzött keretek között.
2. Az ENSZ megfigyelői kérhetik az iráni hatóságoktól, hogy vizsgálódhassanak iráni katonai helyszíneken. A megegyezés szerint Teherán viszont arra jogosult, hogy bizonyos esetekben elutasítsa az ENSZ kéréseit, és ekkor az ügyben a nagyhatalmak és Irán képviselőiből álló bíróság járna el
3. Irán ígéretet tesz, hogy az urándúsításhoz használatos nagyteljesítményű centrifugák számát tíz éven belül kétharmadára csökkenti. (Vagyis atomprogramját a 10-15 évvel ezelőtti szintre csökkenti.)
4. A megállapodás szerint az Irán elleni nemzetközi szankciókat legkorábban 2016-tól lépésenként feloldják, ha azonban az ország vét a rögzített kötelezettségei ellen, a szankciók ismételten életbe lépnek. (Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha Irán nem teljesíti egyes vállalásait, a korábbi büntetőintézkedések közül visszaállíthatnának néhányat, akár 65 napon belül.)

Ha a július 14-én megszületett egyezség tényleges távlatait, messzebbi következményeit illetve lehetséges pozitív hatásait nézzük, akkor valóban történelmi szerződés született. Ha Irán valóban lemond arról, hogy atomfegyvereket fejlesszen (és ezzel kockáztassa a nemzetközi biztonsági helyzetet) és együttműködve az USA -val tevőlegesen is részt vesz a Közel-keleti iszlamista radikálisok, illetve az ISIS visszaszorításában, továbbá segíti a szíriai rendezést miközben nem fenyegeti tovább az Izraelt, ... nos akkor (bár rengeteg a "ha"), valóban sokat nyer a világ a 2015 július 14-én aláírt megállapodással.

Harmat Árpád Péter