Fontos: A The Satanic Bible-nak nincs hivatalos magyar fordítása. Illegális magyar fordításaihoz hozzá lehet jutni, de ezek minden esetben pontatlanok vagy hibásan fordítottak. Idegen nyelvű változatait idegen nyelvű könyvek kereskedelmével foglalkozó könyvesboltokban lehet megrendelni.

Anton Szandor LaVey 1969-ben írta a The Satanic Bible (Sátáni Biblia) című könyvét, melyben a sátánizmus alapjait fogalmazza meg. A – hazánkban tetszőleges idegen nyelvű könyvesboltban megrendelhető (ára 2008-ban $7.99) – könyv fejezetei a következőképp alakulnak:

Prológus 23

A kilenc sátáni nyilatkozat 25

(Tűz)
Sátán könyve
A pokoli vádirat 27

(Levegő)
Lucifer könyve
A megvilágosodás 37

Wanted! Isten – élve vagy holtan 37
Az isten, akit megváltasz, te magad lehetsz 44
Az új sátáni korszak néhány bizonyítéka 46
A pokol, az ördög, és hogyan add el a lelked 55
Szeretet és gyűlölet 64
Sátáni szex 66
Nem minden vámpír szív vért 75
Lehetőség… NEM kényszer 81
Az emberi áldozat kiválasztása 87
Élet a halál után az ego beteljesítésével 91
Vallási ünnepek 96
A fekete mise 99

(Föld)
Belial könyve
Uralom a Földön 107

A sátáni mágia elmélete és gyakorlata: (A kis, vagy manipulatív, és nagy, vagy rituális mágia meghatározása és használata) 110
A sátáni szertartás három fajtája 114
A szertartás avagy az „intellektuális felszabadító kamra” 119
A sátáni mágia hozzávalói:
1. Vágy 121
2. Időzítés 122
3. Ábrázolás 124
4. Irányítás 126
5. Az egyensúlyfaktor 127
A sátáni szertartás:
1. Néhány megjegyzés, amiket a szertartás előtt olvass el 130
2. A tizenhárom lépés 131
3. A sátáni szertartáson használt eszközök 134

(Víz)
Leviathan könyve
A háborgó tenger 141

Fohász Sátánhoz 144
Pokoli nevek 145
A vágy fohásza 147
A pusztítás fohásza 149
A könyörület fohásza 151
Az énoki kulcsok (a tizenkilenc kulcs időrendi sorrendben) 153

Lássuk, miről is szólnak a fejezetek! Mivel a Sátáni Bibliát a nemzetközi szerzői jogok védik, ezen a helyen csakis rövid kivonatokat közölhetek belőle, melyek korántsem tekinthetők teljesnek. Az idézetek szerzői jogai Anton LaVeyt és örököseit illetik. A magyarra fordításért én vagyok a felelős. Átvételükre NEM adok engedélyt, de ez az oldal szabadon hivatkozható.

A pokoli vádirat

A Sátáni Biblia a keresztény Biblia mintájára számozott passzusokkal kezdődik:

„I.6 Megmártom mutatóujjam a tehetetlen, tébolyult megváltótok híg vérében, és tövistépte homlokára írom: A gonoszság VALÓDI hercege – rabszolgák királya!”

„II.4 A holtak keze túl régóta sterilizálhatja az élők gondolatait.”

„III.7 Gyűlöld teljes szívedből az ellenséged, és ha valaki pofont ad, ÜSD VISSZA!, verd, ahol éred, mert az önfenntartás a legmagasabb rendű törvény!”

Wanted! Isten – élve vagy holtan

Ettől a fejezettől kezdve LaVey teljesen köznapi nyelvet használ, nyilván mert nincs szüksége a ködösítésre. Megtudjuk, hogy a sátánista számára olyan isten létezik, amilyenben csak hinni óhajt (ha ennek szükségét látja), mert istent nem személyként, hanem a világot egyensúlyban tartó jelenségként definiálja. A „jó” és a „gonosz” egymástól elválaszthatatlan emberi fogalmak. Érdekességként említ egy ördögimádó szektát, akik úgy hiszik, Isten mindent megbocsát, ezért nem hozzá imádkoznak engesztelésért, hanem az Ördöghöz, aki földi életükön uralkodik.

„Amikor egy sátánista valami rosszat tesz, felismeri, hogy hibázni természetes – és ha igazán sajnálja, amit tett, figyelni fog arra, hogy többé ne kövesse el ugyanazt a hibát. Ha tettét nem bánja szívből, tudja, hogy újra meg fogja tenni, és eszébe sem jut, hogy meg kellene gyónnia a bűneit vagy bocsánatért kellene könyörögnie. De pontosan ez történik mindig. Az emberek bevallják bűneiket, hogy felszabadulhassanak a bűntudat alól – és nyugodtan bűnözhetnek tovább, többnyire ugyanazokat követik el újra és újra.”

Az isten, akit megváltasz, te magad lehetsz

Valamennyi istent az ember teremtette, hogy megkísérelje megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Miért kellene tehát magunkon kívül keresnünk a létezés értelmét?

Az új sátáni korszak néhány bizonyítéka

Az eredendő bűn alól senki sem kivétel – hirdetik a keresztények. A „halálos bűnök” mind olyanok, amiket egy egészséges ember akár naponta elkövet, így a folyamatos kondicionálás révén kötődni fog a keresztény egyházhoz. Korunkban ilyesmivel már nehéz vakítani az embereket, ezért a keresztény egyház is változtatott, például már nem tartják a szexet gonosz dolognak. Bizony, jócskán eltávolodtak a (keresztény) Bibliában írtaktól, de továbbra is keresztényeknek vallják magukat.

„A béketüntetések első soraiban papokat és lelkészeket találhatunk, akik még a hadifelszereléseket szállító vonatok elé is fekszenek legalább akkora elhivatottsággal, mint amekkorával hittársaik megáldják a lövedékeket és a bombákat, és káplánként a harcmezőkre kísérik a katonákat. Valakinek itt nincs igaza. Lehetséges, hogy épp Sátán léphet fel vádlóként? Kétségtelen, hisz’ éppen ők nevezték ki annak!”

Felmerül a kérdés, hogy a sátánizmus filozófiáját miért nem hívják egyszerűen csak „humanizmusnak”, ami kevésbé agresszív elnevezés. Azért, mert a sátánizmus nemcsak filozófia, hanem vallás is, méghozzá a balfelőli ösvényt követő vallás, amely a testi, az evilági, érzéki szempontokat magasztalja. A sátánizmus betölti a pszichiátria és a vallásosság közti űrt, megadja azt a keretet, amire az embernek alaptermészeténél fogva szüksége van, mert a változást ésszel elfogadni egy dolog, és megint más azt érzelmileg is a magunkévá tenni.

„Bár megváltoztak az idők, és ez mindig is így lesz, az ember tulajdonképpen ugyanolyan maradt. Kétezer éve olyasmik miatt tartanak bűnbánatot, amik miatt sosem kellett volna bűnösnek érezni magukat. Elegünk van már abból, hogy megtagadjuk magunktól az élet megérdemelt örömeit. Ma, csakúgy, mint mindig, az embernek itt és most kell élvezetet találnia a létében, és nem a mennybéli jutalmára kell várnia.”

A pokol, az ördög, és hogyan add el a lelked

Megismerhetjük az „ördög” és a „bűnbak” kifejezések kialakulását, és képet kapunk a különféle mitológiák démonairól, valamint a pokolról – mint színhelyről – alkotott elképzelés eredetéről is. A sátánista nem adja el a lelkét senkinek, és nem köt szerződést alvilági hatalmakkal.

„Az istenfélő próféták arra tanították az embert, hogy félje a Sátánt. De mi van az olyan kifejezésekkel, mint az »istenfélelem«? Ha isten kegyelmes, miért kellene félni tőle? Valóban nem szabadulhatunk a félelemtől? Ha félned kell istentől, miért nem vagy inkább »sátánfélő«, hogy megkaphasd mindazt, amitől az istenfélelem eltilt? Az ilyen általános félelemérzet nélkül a papoknak semmijük sem maradna, amivel hatalmukban tarthatnák a híveket.”

Szeretet és gyűlölet

A szeretet és a gyűlölet két egymástól elválaszthatatlan fogalom. Ha bármelyiket elnyomjuk, azzal megbomlik az egyensúly. Ha túlságosan könnyeden értelmezzük, túlontúl általánosan használjuk, e fogalmak elveszítik eredeti jelentésüket. A sátánista tudja, hogy éppannyira képes gyűlöletet érezni, mint amennyire szeretetet, és mert van viszonyítási alapja, nem keveri össze a fogalmakat.

Sátáni szex

Az egyik legelterjedtebb tévhit, hogy a sátánizmus tulajdonképpen csak ürügy orgiák rendezésére. Tévedés! A sátánizmus a teljesen szabad szexualitást hirdeti – mindenki egyéni hozzáállása szerint dönt e kérdésben. Vannak, akik tökéletesen poligámok, mások számára a monogámia a legmegfelelőbb. Senkinek sem kellene bűntudatot érezni a nemiség miatt, és a sátánizmus egyáltalán nem törődik azzal, hogy valaki hetero-, homo-, bi- vagy aszexuális érdeklődésű.

„A sátánizmus arra bátorít, hogy éld ki szexuális vágyaidat, feltéve, hogy ezzel senki másnak nem ártasz.”

Mindenkinek elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntsön a szexet érintő kérdésekben.

„A sátánizmus helyteleníti a nemi erőszakot, a gyermekek szexuális zaklatását, a nemi vágy állatokon történő kielégítését és bármely más hasonló cselekedetet, melyben valamely közreműködő nem szabad akaratából vesz részt, vagy ha ártatlansága, naivsága miatt megrémülhet az aktustól, illetve tulajdonképpeni akaratával ellentétes cselekedetek végrehajtására kényszerítik bármely módon.”

Ezek után már magától értetődő, hogy a maszturbációt is teljességgel természetes tevékenységnek tartja a sátánista, és tudja, hogy mivel az emberek egyéni vérmérsékletüknek megfelelő gyakorisággal végeznek önkielégítést, bűnként hirdetve ez is automatikusan az önmegtagadás egyházához bilincseli a követőket.

Nem minden vámpír szív vért

Sok olyan ember van, akik képesek arra, hogy másokban felelősségérzetet keltsenek anélkül, hogy erre bárkinek is valós oka lenne, és utána valóságos vámpírként szívják belőlük az életenergiát, különféle fortélyokkal kihasználják őket. A hagyomány szerint a démon- vagy ördögűzés első lépése, hogy felismerjük valódi természetét.

„Rendkívül nehéz olyasvalakinek megtanulni, miként mondjon nemet, aki egész életében csak igent mondott. Ám hacsak nem akarja, hogy állandóan kihasználják, meg kell tanulnia nemet mondani, amikor a helyzet úgy kívánja. Ha hagyod magad, a lelki vámpírok befurakodnak a hétköznapjaidba is, míg már nem marad magánéleted – és az irántuk érzett felelősségtudatod idővel megfoszt minden ambíciótól.”

A fenti idézetből kiderül, hogy nehéz dolog megszabadulni a lelki vámpíroktól, de e fejezetben van néhány igen hasznos ötlet.

Lehetőség… NEM kényszer

A sátánizmus arra biztat, hogy éld ki a természetes vágyaidat és tapasztald meg a „hét főbűnt”, de meg kell érteni, hogy ez a szabadság semmiképp sem jelent kényszert! Az elnyomott vágyak pszichikai nyomásától nem úgy lehet a legkönnyebben megszabadulni, ha valami egzotikus dologba kezdünk, mint amilyen például a jóga, mert ez sem univerzális csodaszer.

„A sátánista felteszi a kérdést: »Mi a rossz abban, hogy ember vagyok, emberi korlátokkal és erényekkel?« Vágyai elnyomásával a keleti misztikus semmivel sem szabadul könnyebben a kényszer alól, mint a keresztény társa.”

„A Sátánnak sosem volt szüksége törvénykönyvekre, mert az embert létfontosságú, természetes ösztönei tartották »bűnben«, hogy önmaga maradjon, hogy ragaszkodjon az érzéseihez.”

Az emberi áldozat kiválasztása

E fejezet a véráldozat magyarázatával indul. Olvashatjuk, hogy a vér az életenergiát szimbolizálja, és a mágusok a véráldozatban rejlő energiát szánják akaratuk sikerre hozásának katalizátoraként. Az úgynevezett „fehér” mágusok állatokat áldoznak, mert nem tudják, hogy ez a bizonyos energia valójában az agóniával szabadul fel, és – itt jön a lényeg – ez ugyanaz az energia, ami egyéb felfokozott érzelmi állapotban is megjelenik, mint amilyen például az orgazmus, a düh, a rémület vagy a bánat. A sátánista tehát jelképesen áldoz.

„Egy sátánista SEMMILYEN körülmények között nem áldoz fel állatot vagy gyermeket!”

A sátánista akkor vállalkozik emberáldozatra, ha az átkával levezetheti haragját, és egyúttal megszabadulhat egy teljességgel visszataszító, pusztulásra érdemes illetőtől. Az értékelés „brutálisan egyszerű”. Az áldozat ilyenkor is szimbolikusan értendő, és LaVey hangsúlyozza, hogy a kiválasztott áldozatok önmagukat pusztítják el.

„Ha a sikereid vagy a boldogságod háborgat valaki mást – nem tartozol neki semmivel! Rászolgált arra, hogy eltaposd. Ha az embereknek számolniuk kellene a cselekedeteik következményeivel, kétszer is meggondolnák, mit tesznek.”

Élet a halál után az ego beteljesítésével

Az élet az egyik legfontosabb dolog a sátánista számára. Az öngyilkosságot, a mártíromságot az esetek túlnyomó részében nem tekinti ésszerű választásnak, kivéve persze, ha erre személyes, nyomós indítéka van. A sátánizmus az ego, az öntudat végletekig fejlesztését bátorítja, mert így még az – elkerülhetetlen – halál után is fókuszban maradhat az ember tudata.

Vallási ünnepek

Mivel a sátánista önmaga istene, nyilvánvaló, hogy az elsődleges ünnepe asaját születésnapja, de létezik még egyéb ünnep is, például a tavaszi napéjegyenlőség vagy az október 31-ről november 1-ére eső halloween éjszakája. A miérteket tárgyalja ez a fejezet.

A fekete mise

A kívülállók által elképzelt fekete mise ábrázolásával kezdődik a fejezet. Még az is kiderül, hogy az elterjedt tévhit szerint a sátánisták kedvenc sportja a megkereszteletlen csecsemők feláldozása, a Biblia és egyéb keresztény jelképek gyalázása, és különféle mágikus védelmező körökből az Ördög megidézése. A valóság nem egészen ez. A fekete mise nem azonos a sátánisták mágikus szertartásaival, és még csak azt sem lehet mondani, hogy az úgynevezett fekete misét sátánisták tartják.

A mágiáról…

A sátánista ceremóniákkal a Sátáni Biblia további fejezetei foglalkoznak, sőt, LaVey önálló kötetet írt e témáról. A mágia elmélete és gyakorlatának összetettsége megkívánta, hogy önálló cikkben foglalkozzam vele.

2009. április 12.

A sátáni mágia

Szigeti Sándor írása

„A mágia legfőbb vonzereje nem az alkalmazásában rejlik, hanem az ezoterikus burjánzásban. A fekete művészet gyakorlatát olyannyira beburkoló rejtélyesség elemét szándékosan vagy közönyösségből táplálták azok, akik e téren a legnagyobb gyakorlattal rendelkezőknek vallják magukat. Ha két pont között a legrövidebb út az egyenes, úgy ezek az okkultisták labirintusépítőnek is beváltak volna. A ceremoniális mágia alapelveit korszakokon át a végtelenségig titkosított skolasztikus miszticizmus információmorzsáivá degenerálták, így a leendő varázsló épp a félrevezetés művészetének áldozatává válik, holott azt neki magának kellene alkalmaznia! Párhuzamba hozható ezzel az az alkalmazott pszichológiát tanuló hallgató, aki bár minden kérdésre tudja a választ, mégsem képes barátokat szerezni.

Mire jó a hazugságok tanulmányozása, hacsak nem hisz mindenki ezekben a hazugságokban? Sokan persze hisznek a hazugságokban, de mégis a természet törvényeinek megfelelően cselekednek. Ezen a premisszán alapul a sátáni mágia. Ez a bevezetés – a materialisztikus mágia alapjait megfogalmazó írás. Ez a sátáni ábécés olvasókönyv.

Belial jelentése »úr nélküli«, és a valódi függetlenséget, önállóságot és a személyes eredményességet szimbolizálja. Belial a föld elemét képviseli, és itt olyan mágiát ismer meg az olvasó, ami két lábbal áll a földön – igazi, hamisítatlan mágikus eljárásokat – nem pedig objektív ésszerűséget kerülő misztikus közhelyeket. Szükségtelen tovább kutatni. Itt van letéve az alapkő!”

– részlet Anton Szandor Lavey: „The Satanic Bible” című művének Belial könyve fejezetéből.

Azok számára, akik valamelyik ábrahámita világvallás által dominált kultúrában nőttek fel vagy jellemzően ott töltötték el eddigi életük tudatos részét, a „mágia” gondolata meglehetősen idegen, ismeretlen, sőt – tabu.

A világvallások alapkönyve, a Biblia kategorikusan tiltja, hogy bárki belekontárkodjon a mágusok, boszorkányok praktikáiba, mert aki így tesz, azt a halála után elnyelik a pokol tüzes mélységei. Az embereket arra kondicionálták, hogy a mágia, a varázslás mindenképpen gonosz, rossz, kerülendő dolog.

Ezt többféleképpen is indokolták azok számára, akik, bár talán tartottak a beígért borzalmas túlvilágtól, mégsem átallottak volna foglalkozni a tiltott tanokkal. Az ember tökéletlen – így az egyik magyarázat –, tehát bármi, amit tesz, szintén tökéletlen. Egyedül a Mindenható tökéletes. A mágia márpedig túlságosan potens eszköz a világ befolyásolására, tehát veszélyes, amit mindenkinek a saját érdekében kerülni kell! Ne feledjétek – int a jószándékú bölcs –, ti nem istenek, hanem csak emberek vagytok, és maradjatok is meg embernek! Quod licet Iovi, non licet bovi, vagyis amit szabad Jupiternek, az Istennek, nem szabad azt az ökörnek.

A még elvetemültebbeket azonban még ez sem tartotta vissza, szükség volt tehát valami hatásosabb kantárra is. Így született meg a „karma” avagy a „háromszorossági törvény” koncepciója, ami a hatás–ellenhatás elvével riogat. Az elképzelés szerint mivel minden oknak okozata van, ezért tetteink következményei előbb-utóbb hatással lesznek ránk, ha esetleg nem is ebben, de a következő életünkben biztosan, ezért a legjobb, ha csendben, alázatosan meghúzzuk magunkat, és nem avatkozunk olyan dolgokba, amiktől a bölcs, jóságos tanítómesterek, guruk (elvégre a karma emlegetése főleg a keleti vallások és a belőlük adaptált spirituálisnak, ezoterikusnak nevezett jellegzetes, fiatal, eklektikus vallások körében szokás) megóvni igyekeznek bennünket, tudatlan kis lelkeket.

Miért van szükség ezekre a tiltásokra?

A hatalom megtartása miatt. A mindenkori vezetői rétegnek nem érdeke, hogy a mézet gyűjtögető méhecskék túlságosan elszabaduljanak és elkanászodjanak azzal, hogy esetleg megrészegülnek önnön lehetőségeiktől. Az senkinek se volna jó.

A többség sosem gondolkodik el azon, mi lehet a mágia, mit neveznek annak és miért. Mi az, ami még, vagy már nem mágia, és tulajdonképpen része-e ez a valóságnak, vagy csak a mesék birodalmában, esetleg a bűvész színpadán lehet szerepe…

A tiltások ellenére természetesen az emberek sosem hagytak fel a mágia tanulmányozásával. Ahogy azonban LaVey is írta, az okkultisták, a titkos, rejtett tanok művelői összehordtak hetet-havat, összekeverték a szezont a fazonnal és beleszőtték az általuk ismert babonákat a mágikus, vagy legalábbis annak nevezett dolgokba. Napjainkra aztán a mágia puszta említése nem is annyira félelmet, mint inkább önelégült, mindentudó lesajnálást eredményez még a magukat felvilágosultnak, nyitott gondolkodásúnak tartók esetében is, hiszen valódi eredmények híján az egész inkább nevetségesnek tűnik, bár a sarlatánok és médiában szereplő kuruzslók és jósok által rászedett embereknek okozott anyagi, érzelmi és más jellegű károk miatt valós veszélyforrásnak is tekinthető.

Az egyik legelterjedtebb tévképzet szerint a mágia valami érthetetlen,természetfölötti dolog, amiről csak hosszú, önmegtartóztatásban és önkínzó tanulással eltöltött tanoncéveket követően lehet valami fogalma a vállalkozónak, akinek az az első feladata, hogy megtalálja a beavatott Mesterét, vagy hogy eléggé nyitottá váljon ahhoz, hogy a Mestere találhassa meg őt. Fehérlovas herceg(nő) helyett ma már életmódgurura vágyik az önállótlan, szellemileg elmaradt szenvedő, mert az irányítóra áhítozó bárányka megkeresi a pásztorát.

A sátánista erre ezt mondja: baromság! Ugyanakkor elismeri, hogy nincs könnyű dolga annak, aki legalább önmaga előtt meri vállalni a hatalomvágyát, hiszen gigantikus szeméthalomból kell kicsipegetni és összeilleszteni a használható információmorzsákat.

Anton Szandor LaVey egyik legtiszteletreméltóbb hozzájárulása a sátánizmus kiteljesedéséhez az alapokat megfogalmazó és összefoglaló könyv, a The Satanic Bible megírása volt. E könyv második fele a Doktortól megszokott mellébeszélésmentes, „no bullshit” stílusban szól a mágiáról, ami nem meglepő, ismerve LaVey elmarasztaló véleményét a múltbéli okkultizmusról.

De tulajdonképpen mi az, hogy „mágia”? Amikor az ember előadást tart valamiről, hasznos, ha összehangolja a szótárát a hallgatóiéval, vagyis meghatározza a szakkifejezések értelmét. A mágiáról szólva az első teendő tehát definiálni, mit értünk e szó alatt.

A mágia: „Helyzetekben vagy eseményekben elért változás az egyén akaratával összhangban úgy, ahogy az az általánosan elfogadott módszerekkel megváltoztathatatlan lenne.”

– Anton Szandor Lavey

Ez a meghatározás a lehető legjobb, mivel utal a hatalomra, a befolyásolási képességre, egyben pedig elismeri, hogy a mágikus tevékenység teljes magyarázatát, működésének miértjét nem szükségszerűen tudja az, aki a sokkal lényegesebb hogyant már ismeri. Nem kever bele ugyanakkor semmiféle feltételezett összetevőt, aminek természetéről esetleg más források már nyilatkoztak valamilyen – általában igazolatlan – módon. A meghatározás azt sem téveszti szem elől, minden csak nézőpont kérdése, tehát ami ma még mágiának minősülhet, az egy idő múlva talán már a lehető leghétköznapibb jelenségnek számít majd. Ha egy száz évvel ezelőtt élt illető hirtelen megjelenne a mi korszakunkban, bizonyosan mágiának tartaná a mobiltelefont, a televíziót, a számítógépet, az internetet, a hatékony gyógyszereket, és még rengeteg más dolgot, ami számunkra teljesen természetes.

“Any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic.”
„Minden kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a mágiától.”

– Arthur C. Clarke

A sátánista felfogás szerinti mágiarendszer két csoportra osztható.

Nem, szó sincs „fehér” és „fekete” mágiáról! Ez a fajta felosztás csak a babonáktól elszakadni képtelen, bűntudattal terhelt „fehér mágusok” lágyult elméjében született, és a legkárosabb gondolatvírusok egyike. Néhány sátánista olykor mégis szándékosan fekete mágiaként hivatkozik saját munkáira, hogy kihasználva az ódon fogalom és a saját felvilágosult modernsége közötti feszültséget erőteljesebb hatást érjen el.

A sátánista mágus pragmatikus, számára elsődlegesen az a fontos, hogyhogyan használhatja a mágiát a saját céljai eléréséhez. A felosztás is eszerint történik, és megkülönböztetjük:

a kis vagy manipulatív (lesser, manipulative);
illetve a nagy, rituális vagy szertartásos (greater, ritual, ceremonial) mágiát.

Az előbbi tulajdonképpen alkalmazott pszichológia, vagyis olyan trükkök és eszközök használata, amik mások vagy saját magunk tudatára vagy tudattalanjára hatnak. Ide tartozik a megfelelő viselkedés, gesztikuláció, modor, fogalmazásmód, öltözködés stb. megválasztása. A témával részletesen a The Satanic Witch című könyv foglalkozik, ami elsősorban nők számára nyújt praktikus tanácsokat, de – kellő módosítással – ugyanezeknek természetesen férfiak is nagy hasznát vehetik.

Az utóbbi pedig, a rituális mágia, az, amiről a filmek szólnak. Az emberek élete tele van rituálékkal, szertartásokkal, mint amilyen például a házasságkötés, a születés- és névnapok illetve más események megfelelő szokások szerinti megünneplése.

A szertartások lényege, hogy meghatározzanak egy összetartozó tevékenységsorozatot, amely így a rend és az egység érzetével megolajozva könnyebben, logikusabban érthető a résztvevők számára, és az így létrejött mentális fókuszpontnak köszönhetően a tevékenységsorozat szándékolt hatása könnyebben, erőteljesebben valósul meg.

A rituális mágia „elsődleges funkciója, hogy összegyűjtse a máskülönben szétszóródó, adrenalinból és egyéb érzelmi forrásból keletkezett energiát, és dinamikusan továbbítható erővé alakítsa azt.”

A fenti LaVey-idézet nem érthető könnyen, főleg az utolsó tagmondat bizonyul misztikusnak. Dinamikusan továbbítható erő…

Az ember nem ismeri teljesen a világot, amelyben él, ráadásul mindvégig önmaga jelentette és jelenti a legnagyobb rejtélyt. Feltételezhető-e, hogy pontosan ismerjük már valamennyi meglévő vagy potenciális képességünket? Erre egyetlen, magára valamit is adó racionális elme sem felelhet igennel, hiszen nincs alapja elutasítani vagy definiálni az ismeretlent csak azért, mert az ismeretlen. Manapság gyakori, hogy a magukat szkeptikusnak nevezők éppoly bigottan zárt elméjűek, mint a legfanatikusabb valláskárosultak – mindössze az „előjelük” más.

A sátánizmus egyik alapja a kétkedés. Egy másik rögtön a pragmatizmus, az arra való törekvés, hogy minél teljesebben, élvezetesebben éljük az életünket.

A téma kimeríthetetlenségét tekintetbe véve ebben a cikkben kísérletet sem teszek a sátáni szertartások teljes ismertetésére, de néhány alapvető érdekességről szeretnék említést tenni.

A rituális mágia az intellektuális felszabadító kamra koncepciójával és alkalmazásával szabadítja fel a racionális, kétkedő elmét és teszi lehetővé, hogy a sátánista mágus hasznos, de teljességében még megmagyarázhatatlan hatásokat idézhessen elő saját szándékainak megfelelően.

A szertartás időtartamára, az intellektuális felszabadító kamrába lépve, a sátánista felfüggeszti a racionalitást, tudatosan felfüggeszti a hitetlenségét. Amíg a kamrában tartózkodik, a rituálé számára teljes egészében valóságos, mert így jöhet csak létre a kellő érzelmi forrásból keletkező energia, ami „dinamikusan továbbítható erővé” alakítható. Mint amikor varázslósat játszik a kisgyermek – azzal a különbséggel, hogy itt valóságos eredménye van a tevékenykedésnek. Más hasonlattal élve, amikor valaki unottan, éppcsak odafigyelve ül be egy színházi előadásra, vagy ha folyamatosan zavarják közben, nem lesz képes ráhangolódni a játékra, nem ragadja magával a hangulat, és számára közömbös lesz a szereplők sorsa; megfelelő hozzáállással azonban maga is résztvevővé válva megkaphatja azt a szellemi felszabadulást, aminek hatása még sokáig befolyásolhatja a hangulatát, önthet bele erőt, megkönnyebbülhet tőle, vagy táplálhatja jogosnak tartott haragját.

A közömbösségből ugyanis nem születnek nagy dolgok – ehhez érzelmi extremitásra van szükség.

A rituális mágia részleteiről, hozzávalóiról, pontos szertartásrendjéről a The Satanic Bible című könyvben lehet olvasni. A könyv három alapvető témájú rituálét határoz meg az elérni kívánt hatás szerint:

Szex – a szellemi és testi jólét alapja a testi vágyak egészséges, teljes mértékű ki- és megélése, hogy az egymásra vágyók egymásra találjanak.
Együttérzés – akár saját maga, akár másvalaki boldogulása, sikeressége érdekében a mágus az alvilági hatalmak támogatását kérheti.
Pusztítás – természetesen ide tartozik a hírhedt sátánista emberáldozatis, amelynek során a mágus felerősíti azokat a hatásokat, amiket az áldozat kelt tulajdon ostobaságával, kártékonyságával.

Természetesen a rituálé működési elvének megértéséhez, a hatékonysághoz szükség van a komponensek, a miértek és hogyanok ismeretére is, melyeket LaVey a következő lépésekben fogalmazott meg:

Vágy
Időzítés
Képzelet, képalkotás
Irányítás
Az egyensúly-faktor

A szertartások menetének keret-struktúrája tizenhárom lépésből áll, a hozzávalók pedig az alábbiak:

Ruházat – fekete, ünnepi, amely a szertartás témája szerint öltönytől, estélyiktől kezdve lehet klasszikus kámzsa;
Oltár – az oltárt gyakran meztelen nő személyesíti meg;
Baphomet szimbólum – az oltár fölé függesztve;
Gyertyák – fekete és egyetlen fehér gyertya használatos;
Csengettyű – a légtér ünnepi megtisztítása, a szertartás kezdetének és végének jelzésére;
Kehely – amelybe az elixír kerül;
Elixír – az életet szimbolizáló folyadék, ami gyakorlatilag bármi lehet;
Kard – a hatalom szimbóluma, melyet a szertartást vezető pap használ;
Fallosz – termékenységszimbólum;
Gong – a sötétség hatalmának szólítására;
Pergamen – az üzenet vagy kérés továbbítására, melyet a gyertyák lángja közvetít.

A The Satanic Rituals című könyvben a rituális mágiával kapcsolatos további részletekkel és kulturális háttérrel ismerkedhet meg az érdeklődő. Megtudhatja például, honnan származik, mi volt eredetileg a hírhedt fekete mise, és hogy mi a különbség a rituálék és a ceremóniák között. A könyvben az alábbi kilenc, teljesen kidolgott szertartás található meg:

Az eredeti pszichodráma – Le Messe Noir
A fullasztó lég ceremóniája – L’air epais
A hetedik sátáni nyilatkozat – Das Tierdrama
A trapezoid törvénye – Die elektrischen Vorspiele
Éj a kopár hegyen – Hódolat Csortnak
A tűz korszakának zarándokai – Shaitan megnyilatkozásai
A kilenc szög ceremóniája – The Ceremony of the Nine Angles
Cthulhu szólítása – The Call to Cthulhu
A sátáni avatás – Felnőttek illetve gyermekek számára

Tisztázni szeretném, hogy a könyvben ismertetett szertartások nem „a kilenc szertartás”, mert ilyesmi nem létezik, ezek csak néhány esetre kidolgozott példák. A szertartások mindig tökéletesen a résztvevőkre szabottak, mert az ő fantáziájukat kell megmozgatni, az egyéni céljaikhoz kell igazítani, illetve saját kutatások alapján egyedi rituálékat is lehet alkotni.

Peter H. Gilmore, a Sátán Egyháza jelenlegi főpapjának The Satanic Scripturescímű könyvében apró, de hasznos praktikákon túl további három, részletesen kidolgozott szertartást is közölt, definálva a sátánista esküvő, a sátánista temetés rítusait, valamint a Ragnarök rituálét, ami demonstrálja, hogyan fedezhető fel a nem-keresztényi mitológiákban, hagyományokban az elmaradhatatlan ördögi elem, felelevenítve azt a szokást, amely szerint elfeledett, egzotikus kultúrák hatására új, erőteljes kezdeményezések születnek. A Ragnarök rituálé központi témája a begyöpösödött végleges elmúlása, a fiatal hajtás szárba szökkenése, az élet pusztuláson keresztüli megújhodása.

Az emberáldozat

Szigeti Sándor írása

Az isteneknek – az emberek sorsáért aktívan tenni képes hatalmaknak – az ősidőktől fogva igyekszenek a kedvükben járni kisebb-nagyobb ajándékokkal a halandók. Mivel az isteneket mindig a saját képükre teremtették az emberi kultúrák, természetes volt, hogy a gazdagabb ajándék, a nagyobb lemondással járó, áhítatosabb odaadást demonstráló felajánlás kedvezőbb isteni elbírálásban részesülhet.

Az emberi életet gyakran tartották a legértékesebbnek – noha nyilván nem volt mindenki élete egyformán értékes –, hiszen az emberrel annyi mindent lehet kezdeni, például tud dolgozni, elszórakoztat, megvéd, teljesíti parancsainkat, meg lehet vele vitatni a világ dolgait, megtesz helyettünk olyasmit, amire nem vagyunk képesek vagy amit nem akarunk vagy tudunk megtenni. Az emberáldozat minden közösségben megjelent valamilyen formában.

The Wicker Man – egy mélyen hívő keresztény rendőr pogány emberáldozók után nyomoz az 1970-es években.

Emberáldozatként fogható fel a primitív törzsek legyőzött ellenségeinek rituális kivégzése (korszerű kifejezéssel: felelősségre vonása), az eredetileg a szó legszorosabb értelmében vett önfeláldozó, véres, ősi szokás pünkösdi királyság néven néphagyománnyá szelídülése, de akár a szerzetesek világiasságtól elforduló életmódja, vagy a közösség érdekében saját életét a hivatásának mindenben alávető, elhivatott mesebeli tanárbácsi sorsa is. Célja minden esetben az istenség, a szuperorganizmus érdekeinek szolgálata.

Elterjedt tévhit szerint a sátánisták egyik kedvenc sportja az emberáldozat. A legenda a megkereszteletlen csecsemők zsírját az ördögnek szentelt gyertyák pompás alapanyagának tartja, ezért egy a gyermekével kicsit is törődő anya első dolga az újszülött megkereszteltetése kellett hogy legyen. Manapság is hallani rituális eredetűnek tartott gyilkosságokról, kínzásokról, amiket sok esetben – teljesen tévesen – a sátánizmussal kapcsolnak össze.

Gyakran keverik össze a sátánistákat azokkal a szerencsétlen deviánsokkal, akiket talán a leghelyesebb ördögimádónak nevezni, hiszen ők egy valóban létezőnek, tőlük függetlennek, fölöttük állónak tekintett isteni/ördögi személy kedvére próbálnak tenni. Hogy pontosan mit is vár el tőlük ez a bizonyos ördög, azt már vagy éktelen ostobaságokból összeállított okkultista publikációkból, vagy különféle módokon elért vallásos révület során túlvilágról sugalmazott parancsnak hitt ötletekből ismerik meg, melyek forrása valószínűleg elmekórtani esetnek bizonyulna. Míg az ókorban egész gulyákat, fejlett, izmos bikákat áldoztak az isteneknek, addig manapság az ördögöknek meg kell elégedniük kóbor macskákkal, tengerimalacokkal vagy repülő patkányokként is emlegetett galambokkal, amikért cserébe igazán nem várható el, hogy a pokoli fejedelem komolyabban is támogassa az ímmel-ámmal adó híveit, akiket azért valamelyest így is kárpótol a kábítószer, az alkohol és a valláskárosult kiváltságosok jussa, a hatalom illúziója.

Ilyen az, amikor nem sikerül misztikus, sötét nagyúrnak látszani. :)

A transzcendens dolgokkal való kapcsolattartás, vagyis a mágia – a világ dolgainak természetfölötti módon való befolyásolása – elképzelhetetlen az áldozatbemutatás koncepciója nélkül, noha a civilizálódással együtt megjelenő emberi jogoknak köszönhetően az áldozat szerepét a szerencsétlen sorsú emberektől a hasonlóan szerencsétlen sorsú állatok, esetleg növények, dísztárgyak, szimbólumok vették át, de a jelképes felajánlásnak továbbra is értékesnek kellett lennie, abszolút minimumként a lehető legnagyobb alázattal kellett átadni az istenségnek szánt ajándékot az adott fenséget képviselő papnak, aki bizonyos esetekben lehetett akár a felajánló maga is.

Anton LaVey világosan elmagyarázta a Sátáni Biblia mágiáról szóló fejezetében, hogy a mágikus természetű tevékenységeknél nincs szükség élőlények szó szerinti elpusztítására, mert az áldozatbemutatás valójában egyfajta szellemi–érzelmi energiát termel, és a valódi ajándék az így keletkezett energia, ami azonban nem a megsemmisülő életből, hanem a mágus speciálisan fokuszált tudatából származik. Tekintve, hogy a sátánista felfogás szerint az áldozatot élvező istenség mindig maga a sátánista mágus, így magától értetődő, hogy pontosan meghatározható az is, miféle ajándék találna a legkedvezőbb fogadtatásra.

A sátánista mágiában az emberáldozat szerepe szimbolikus. Az áldozat megsemmisítésére nem szó szerint, fizikailag kerül sor, és az áldozat minden esetben önmagát pusztítja el azzal a számára természetes életvitellel, ami miatt eleve áldozat lett belőle. Az emberáldozás folyamatának szerepe az, hogy a mágus elméjében a szertartás során feláldozott személlyel kapcsolatos negatív gondolatok olyan gondolati parancsokká transzformálódjanak, amik egyrészt felszabadítják a mágust a benne felgyülemlett feszültségtől és ellenérzéstől, másrészt pedig az áldozat akár szó szerinti pusztulásához vezetnek. Klasszikus fekete mágiáról van tehát szó, megtisztítva minden szükségtelen, teátrális külsőségtől vagy gyakorlati befolyásolástól, és ami akár egyszerű, de hatékony pszichodrámaként is magyarázható.

The Wicker Man - Trailer

https://www.youtube.com/watch?v=5FdV-O8o7ok

A pimasz szellem

Pszichikai támadás – A kísértő a pusztában – Ötödik hadoszlop – Akadozó imaösszejövetelek – A megtévesztés lelkének leleplezése – Démonok a hétköznapokban – Repülő kövek, mozgó tárgyak, maguktól bekapcsoló készülékek – A szenteltvíz ereje – Bornemisza Péter és a „hagyigálkodó” lélek

Démoni támadásról, mint mondtuk, olyankor beszélünk, amikor a gonosz léleknek nincs hatalma az ember fölött, akit befolyása alá próbál vonni. Az előző fejezetben a démoni támadás fizikai formáit, a zaklatást és bántalmazást taglaltuk. Most a démoni támadás pszichikai formáira kerül sor. Ezek – szemben a fizikai támadással – rendkívül gyakoriak, mondhatni, mindennaposak a keresztény életben. Nem behatolásról, csak támadásról van szó, tehát a démon nem jutott hatalomhoz az ember fölött, de igyekszik úgy hatni az emberi pszichére, hogy az ember a/ valami rosszat tegyen (kísértés), vagy b/ ne hajtson végre valami jót (ellenállás). Természetesen joggal mondhatja valaki, hogy az ellenállás is kísértés, csak a passzív irányban; mégis célszerű ezt az egyszerű terminológiát használni, melyet Scanlan és Cirner „Szabadítás a gonosz lelkektől” című könyvének magyar kiadása már népszerűsített. Amikor tehát most a kísértést tárgyaljuk, olyan démoni kísérletre gondolunk, amely valami rossz megcselekvésére akarja rávenni az embert.

Erre klasszikus példánk van: „A Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög” (Mt 4,1). A pszichikai támadás az egyetlen démoni „befolyás”, amely az emberré lett Istenre is kiterjedt. Jézus feltétlen hatalommal parancsolt a gonosz lelkeknek, így neki nem volt része (közvetlen) démoni zaklatásban vagy bántalmazásban, emberi lényének szentsége pedig kizárta a démoni behatolást vagy éppen megszállást. De emberi pszichéje, amely a rendetlen hajlamokat kivéve olyan, mint a mienk, éppúgy tudott szemügyre venni bármilyen képzetet, mint a mienk. A pimasz szellem tehát megkísérelhette, hogy olyan képeket állítson Jézus elé, amelyek gondolkodását helytelen irányban próbálják befolyásolni.

Nem törekszem arra, hogy választ adjak a megkísértés történetével kapcsolatos egzegetikai és teológiai kérdéskomplexumra. Egyetlen egyet teszek: a mátéi beszámoló alapján megpróbálom nyomon követni a kísértés és a kísértés elleni védekezés logikáját.

Jézus, mint ember, mentes a perverz, illogikus gondolatoktól; fantáziájában nincsenek beteges képek, érzelmei kiegyensúlyozottak. Nem kísérthető úgy, mint mi, gyöngeségeinken keresztül. Csak logikus gondolatokkal és tiszta képekkel áll szóba. Ugyanakkor, mint ember, nem mindentudó. Éppúgy zajlik benne a gondolkodási folyamat, mint bennünk. Tudata legvégső mélyén, mint fehéren izzó bizonyosság, ott van az Atya állandó jelenléte. Amely gondolat ebből a mélységből bukik fel, azon isteni pecsét van. De amely gondolat az emberi, pszichológiai folyamatok útját járja, az fokozatosan világosodik meg, és a végső mélységig nem egy pillanat alatt jut el. Útközben sokminden történhet vele.

„Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett” (Mt 4,2). Ez nem rendetlen vágy, hanem egészen természetes, normális emberi jelenség. Az is természetes, hogy az éhes ember előtt megjelenik a kenyér képe. Kövek vannak előtte a pusztában, és ő kenyérre vágyik. Tudatában van a János keresztségekor rászállott karizmatikus hatalomnak. Nem tehetné meg, hogy a kövek kenyérré változzanak?

A sátánnak nincs semmiféle hatalma Jézus tudata fölött. Egyetlen egészségtelen, torz gondolatot sem hozhat létre benne. De most ez a gondolat egészen a logika szabályai szerint született meg. Jézus később ismételten él karizmatikus hatalmával, hogy kenyeret adjon az éhező tömegnek. Most fölhasználhatná ugyanezt a hatalmat, hogy saját éhségét kielégítse. Semmi rosszat nem tenne vele. De vajon akarja-e az Atya?

A gondolat megindul a mélység felé, ahol az Atya világossága ragyog.

Ismétlem, nem próbálom visszaadni az események sorrendjét. A sorrend annyira másodrendű kérdés, hogy Máténál és Lukácsnál a kísértések más-más sorrendjét találjuk. De a karizmatikus hatalom fölhasználása egészséges képzet, amely logikusan hívja elő a másikat: Jézus a templom ormán látja magát, ahonnan a tömeg elragadtatott ujjongása közepette sértetlenül száll alá a mélységbe. Elvégre ő a Fölkent, a karizmatikus Uralkodó! Ebben sincs semmi rossz. De vajon így akarja-e az Atya?

A tömegek rajongásától kísért karizmatikus Messiás eszméje tovább halad az Atya világossága felé.

Fölötte állni mindennek. Uralkodni a nemzeteken. Dicsőséges birodalom dicsőséges királyává lenni. A qumráni Messiás-eszme, amit Jézus igen jól ismer, kibontakozik képzeletvilágában, egész csábító gazdagságában...

De az Atya világossága fölragyog, mint a reflektor. Isten Fölkentje szolgáljon, ne uralkodjék. Ne használja karizmatikus erejét saját vágyainak kielégítésére, jogos vágyainak kielégítésére sem. Ne használja csodatevő hatalmát saját személyének kiemelésére, jogos kiemelésére sem. Az Atya eleven szeretete úgy árad Jézus szívében, mint az emésztő tűz. Isten alázatos Messiást küldött. Ki akarja, hogy Jézusból saját vágyait kielégítő, saját személyét kiemelő, uralkodó Messiás legyen? Az, aki a szolgálat eszméjét gyűlöli: az Ellenség, a Kísértő. Ha Jézus ezt az eszmét valósítja meg, a sátánt teszi Isten helyébe.

„Távozz, Sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” (Mt 4,10). A pimasz szellem elhordja az irháját. „Az ördög elhagyta őt egy időre” (Lk 4,13).

Később visszatért, a jóhiszemű Péter szájába adva gondolatait, aki megpróbálta eltéríteni Jézust az alázatos Messiás eszméjétől. Jézusban akkor villámszerűen működött a megkülönböztetés:
„Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!” (Mt 16,23)

Péter behúzta a nyakát, nem egészen értve, hogyan lett Sátán őbelőle, aki az előbb még Szikla volt (Mt 16,18). De Jézus ráismert a pusztai kísértő hangjára.

A Kísértő megint visszatért, amikor Jézus vérrel verítékezve vonta le az alázatos Messiás eszméjének végső konzekvenciáit. Gondolataiban ismét megjelent: elképzelhető másképp is... „Vedd el tőlem ezt a kelyhet!” (Mk 14,36). Ám győzött az Atya világossága: „Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te” (uo.).

„Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,8-10).

Ebben áll a Kísértő végleges veresége.

A mi megkísértésünk abban különbözik Jézusétól, hogy rendetlen hajlamaink révén mi magunkban hordunk egy „ötödik hadoszlopot”, egy belső árulást, amely az ellenség kezére akarja adni a várat. Minálunk minden pszichikai támadás magában foglal egy árnyalatnyi behatolást is. Viszont van kire támaszkodnunk. Nem nekünk kell győznünk: Jézus már győzött. Csak hittel hozzá kell fordulnunk, hogy ossza meg győzelmét velünk.

A kísértés után most a pszichikai támadás másik fajtáját, az ellenállást tárgyaljuk. Az ellenállás a pszichikai támadásnak az a formája, amellyel a démon közvetlenül szembeszegül valami jóval, amit meg akarunk valósítani. Ezt persze akadályozhatja közvetett módon is, zavaró körülményeken át. Pál apostol például azt írja a tesszalonikiaknak, hogy már többször el akart menni hozzájuk, de a sátán megakadályozta benne (1Tessz 2,18). Ez az akadályozás nyilvánvalóan a körülményeken, azaz másodlagos okokon keresztül történt. Tudnak azonban a sátáni hatalmak közvetlenül is akadályozni, és most erről beszélünk. Ilyenkor az emberi pszichére nehezedik olyan démoni nyomás, amely akadályozza a helyes cselekvést.

Néhány éve történt: közösségem nyilvános imaösszejövetelein huzamosan úgy éreztük, hogy Isten dicsőítésének valami akadálya van. A dicsőítő ima nem ment úgy, ahogy kellett volna. A nyelvek dicsőítettek, a karok a levegőbe emelkedtek, és mégis valami nyomás ült a termen. A dicsőítő ima felszabadító erejét csak rövid időre tapasztaltuk, pedig ez hatalmasan végig tud söpörni az imádkozó közösségen. Hétről hétre megtartottuk az összejövetelt, és hétről hétre ránknehezedett ez a sajátos akadályoztatás. Többször vezettem közös bűnbánati imát, hogy megszabaduljunk minden szokássá vált vagy megtűrt bűntől. Többször imádkoztam a démoni hatalmaktól való szabadulásért, Jézus vérének oltalmáért. Sohasem teljes sikerrel. A különös nyomás mindig újból megjelent. Körülbelül azt is éreztem, a teremnek melyik részéről jön. Egyik testvérem pontosan megjelölte azt a személyt is, akiből leginkább áradt ez a sajátos, sötét nyomás. Ez a hölgy – nevezzük fiktív néven Diánának – egyébként buzgón imádkozott, lelkesen, fölemelt karral, átszellemült arccal dicsőített. Többször egyénileg is imádkoztunk érte, amit mindig boldogan fogadott. De nem változott semmi. Beláttuk, hogy ez nem mehet így tovább, mert összejöveteleink elsorvadnak. Imaösszejövetelünket ismerkedő estté alakítottuk át. Sorra bemutatkoztunk egymásnak. Diána is beszámolt élményeiről. Ezekben, erősen a Szűzanyára koncentrált jámborság mellett, intenzív érdeklődés szerepelt a látomások és magánkinyilatkoztatások iránt. Fény derült arra, hogy részt vett olyan kétes látnokok összejövetelein, akik információkat adtak halottainak túlvilági sorsáról.

Azon az estén fizikailag rosszul voltam, és nem volt erőm kézbevenni a helyzetet. A következő alkalommal azonban, jól átgondolva a hallottakat, előadást tartottam a Mária-tisztelet helyes módjáról, a magánkinyilatkoztatásokkal szemben szükséges óvatosságról, valamint a keresztény címszó alatt fellépő okkultizmus veszélyéről. Diána látszólag elfogadta, amit hallott, de a következő alkalommal fölhagyott addigi jámbor, tiszteletteljes viselkedésével, és magából kikelve követelte, hogy „tanúságot tehessen”, mert „itt nem tisztelik a Szűzanyát”. Agresszív fellépése ellenére nem engedtem nyilvánosan beszélni, de megkértem, hogy jöjjön el hozzám, és mondja el, amit akart. Hosszú felolvasást tartott Grignon Szent Lajosból, amitől nem lettem okosabb, mert a Grignon-féle Mária-tisztelet ellen semmi kifogásom nincs, az általa javasolt fölajánlást a Szent Szűznek magam is megtettem. Megengedhetetlen viselkedése miatt mindenesetre arra kellett kérnem Diánát, hogy a jövőben ne látogassa összejöveteleinket. Már távozóban volt, amikor, mint a villámcsapás, hirtelen megértettem a helyzetet.

A kulcs Diánának ez a mondata volt: „Az atya – mondta nekem – besorolta a Szűzanyát a szentek közé.” Először azt hittem, hogy ez csak nyelvezeti probléma az ő számára, de most váratlanul megvilágosodott előttem, hogy itt mondta ki fenntartásai teológiai lényegét. Számára a dicsőséges Istenanya nem egyike a szenteknek – ha a legkiválóbb is, minden szentek és angyalok királynője – , hanem valami magasabbrendű lény, „istennő” vagy „félistennő”. Azt a teológiai kijelentést, hogy a Szent Szűz „felvételt nyert a Szentháromság életközösségébe” (ami helyesen értve tökéletesen igaz, és Isten minden gyermekére áll), ő úgy értelmezi, hogy Mária már nem mondható teremtménynek. Márpedig ez végzetes tévedés. A katolikus hit szerint Mária teremtmény, semmi más, mint teremtmény; nincs félúton a teremtmény és a Teremtő között; egyedülálló, kivételes kapcsolatban áll a Teremtővel, de ő maga nem több teremtménynél, és csak ez az egyedülálló kapcsolat emeli minden más teremtmény fölé. Diána Mária-kultusza burkolt bálványimádás, kiegészítve keresztény misztikának álcázott, burkolt okkultizmussal. Szerencsétlen, félrevezetett lélek, aki az „igazi” Mária-tisztelet bajnokának álmodja magát, akinek egész tábora van buzgó (vagy mondjam így: egzaltált?) személyekből, és aki mindenhova magával viszi az őt megtévesztő démonokat. Ezek a pimasz szellemek a világosság angyalainak álcázták magukat. Ők akadályozták az imát összejöveteleinken.

Amikor Diána, híveivel együtt, elmaradt estjeinkről, a dicsőítés visszanyerte erejét és fényességét. A démoni ellenállás forrását, sok kínlódás árán, de sokat is tanulva azokból, sikerült eltávolítani.

Két kiemelkedő esetet írtam le, de démoni kísértéssel és ellenállással úgyszólván naponta találkozunk. A pimasz szellem itt jár körülöttünk. Mint Baudelaire mondja, Ady fordításában:

Örökkön hajt a Démon, űz, kisérget,
Halk levegőként úszkálgat körültem...
(Három Baudelaire-szonett)

Az ilyen támadások hétköznapi formái mindennaposak. Michael Scanlan atya írja:

A gonosz lelkek szeretnek belevegyülni az élet apró-cseprő dolgaiba, hogy innen aztán nagyobb támadásba lendülhessenek. Apró idegeskedések komoly méreggé és dühöngéssé torzulhatnak. A csalódás irigységhez és önsajnálathoz vezethet. Ezeknek a bűnöknek a gyökere gyakran démoni eredetű. Így a gonosz lelkek kibillenthetik a keresztényeket egyensúlyukból, megbolygathatják kapcsolataikat és további bűnökbe sodorhatják őket.

Most elbeszélek egy összetett esetet, ahol fizikai támadás lépett föl, de egyúttal erős kísértéssel a félelemre és csüggedésre. Egy fiatalember, nevezzük Gézának, biztonsági őr volt egy vállalat telephelyén. Másodmagával töltötte az éjszakákat egy lakókonténerben. Egy éjjel kopogásokra figyeltek föl: valaki kövekkel hajigálta a konténert. Géza kiment, a kocsija össze volt hajigálva, sőt őt is el-eltalálta egy kődarab. Később mutatta a lábán a sebet, amit az egyik kő ejtett. A tettest nem találták. Minthogy a jelenség ismétlődött, rendőrt hívtak, de a rendőr se talált senkit, dolgavégezetlenül távozott. Ezután a konténeren belül is furcsa tünemények léptek föl. Egy csavarhúzó fölemelkedett és elkezdte kicsavarni az ajtó egyik csavarját. Egy gyufaskatulya mászni kezdett. Géza nem találta a kulcscsomóját, de amikor kiment a mellékhelyiségre, a kulcsok a mennyezet felől lezuhantak és beleestek a szennygödörbe, úgy kellett azokat megtisztogatni. Társa különös állapotba került és furcsa dolgokat mondott. Géza mobiltelefonja megszólalt, társa telefonszámát mutatta, pedig az nem telefonált. Máskor ismeretlen telefonszámról jött hívás. A megdöbbentő az volt, hogy miután később Géza társa meglátogatta őket, Gézát és feleségét lakásukon is gyötörni kezdte a láthatatlan agresszor. Kialudt a világítás, később magától visszatért. Elektronikus játékok maguktól működni kezdtek. A telefonon idegen hang jelentkezett és a sátánként mutatkozott be. Géza felesége első gyermeküket várta, a pimasz szellem bejelentette, hogy a gyermeket akarja. A házaspárt félelem kerítette hatalmába. Nem voltak istentagadók, de nem voltak gyakorló keresztények sem. Gézának volt egy keresztény barátja, őt hívta fel, hogy megkérdezze, mit lehet ilyenkor tenni. A férfi (hétköznapi keresztény, minden rendkívüli karizma nélkül), azt felelte, hogy eljön és hoz magával szenteltvizet. Jó messziről kellett jönnie, de már sokkal előbb, mint megérkezhetett volna, dörömböltek a lakásajtón és kintről egy hang bejelentette, hogy itt van Vilmos a szenteltvízzel. Persze nem nyitottak ajtót, de félelemben várták a valódi Vilmost. Amikor befutott, meghintette a lakást szenteltvízzel. Később, értesülve az esetről, magam is meglátogattam őket, és megáldottam a lakást. De igazából már nem volt szükséges. Vilmos a szenteltvízzel megszüntette a támadást. Géza és felesége több megbízható ismerősöm szerint teljesen szavahihető, komoly emberek. Beszámolójukban az egzaltáltság legcsekélyebb jelét se találtam.

A dolog magyarázata valahol ott lehetett, hogy vízvezetékszerelés közben föltártak és megbolygattak egy démonizált területet a vállalatnál, amely talán sátánista vagy okkult rítusok helyszíne volt korábban. Géza kilépett munkahelyéről. Felesége baj nélkül megszülte gyermekét, nem tudott ártani nekik a gonosz lélek. Reflektálva a történetre, azt kell megállapítanunk: az eset ugyan rendkívül látványos, de voltaképpen nem volt szó súlyos démoni támadásról. Kis, hősködő Münchhausen-démon produkálta magát. Az igazi veszélyt a félelemre való kísértés jelentette. Sikerült beszélnem Gézáéknak Jézus győzelméről, s miután tapasztalták is a szabadító erőt, a pimasz szellem voltaképpen önmagának ártott.

Akik haboznak elhinni a dolgot, azoknak hadd idézzem Bornemisza Péter 16. századbeli protestáns prédikátort:

Híttak vala engem Babindali házához, Nyitra vármegyébe: és ott hagyigálkodtak az gonosz lelkek. Estve vacsora felött, ül vala mellettem egy szolgabíró, ki hozzám képest jütt volt oda: azt úgy hagyítá, hogy ottan betörik az feje, egyebeket is hagyigált, énmellettem is ütötte az falt, de csak ruhámot sem illette: míg ott voltam szép dicséreteket és könyörgőseket mondottam, és írva náluk hagytam az könyörgő imádságot, hogy az szerint segítségül hívják az Urat, és életjeket megjobbítsák, azután rövid nap eltávozott.

„Rövid nap eltávozott.” Ez a lényeg. A hívő távozásra tudja bírni a pimasz szellemeket.

Szellemi valóság

Szent Mihály kardja és a hackerek – A racionalizmus babonája – Az angyalok az univerzum eszmei vázát hordozzák – A tigris beszél – Kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva – Babonás spanyolok? – Szellemi alany: személyes lény – Minden testi dolgot az angyalok irányítanak – Angyal-mitológia – Az angyalok Istenről szólnak

A Vatikán weblapja egyike a Világháló leglátogatottabb helyeinek. A vatikáni internetes szerver az Apostoli Palotában helyezkedik el, négy emelettel a pápa lakosztálya alatt. A három fő szervergép közül az egyik Szent Mihály, a másik Szent Gábriel, a harmadik Szent Ráfael arkangyal nevét viseli. A Szent Mihály számítógép a hozzáféréseket szabályozza, ez védi a rendszert a hackerekkel szemben. Gábriel főangyal annak a komputernek adta a nevét, amelyik a külvilággal kommunikál. A Ráfaelról elnevezett gép a Vatikáni Múzeumhoz kapcsolódó szövegeket és grafikákat tárolja, továbbá klippeket a Vatikáni Rádió műsorából.

A Vatikán Internet-irodájának technikai igazgatója, Judith Zoebelein nővér, 2004 karácsonyán így nyilatkozott:

„Nagy szükségünk van az arkangyalok nyújtotta különleges védelemre. A Vatikán weboldalát ma már naponta 10 millió érdeklődő keresi fel. De számítógépes rendszerünkbe eddig egyetlen vírusnak sem sikerült betörnie.”

Nem tudom, azóta is fennáll-e ez a boldog állapot, de a nyilatkozat nyomán feltehető egy kérdés. Lehet-e köze a számítógépek – alapjaiban fizikailag determinált – működéséhez az angyalok befolyásának? Vajon a sárkánnyal küzdő Szent Mihály kardja csakugyan lesújthat a hackerekre is? Természetesen senki sem gondolja azt, hogy az arkangyalok pártfogása fölöslegessé teszi az emberi törődést, a víruspajzsok és tűzfalak használatát. Judith nővér és munkatársai bizonyára jól végzik munkájukat. A kérdés azonban az: védelmezhetik és irányíthatják-e a szent angyalok magukat a gépeket? Vagy voltaképpen csak a géppel foglalkozó embert védelmezik és irányítják, és így csak közvetve férnek hozzá a géphez, a dolgok fizikai oldalához?

Racionalista korunk az utóbbi válaszra hajlamos. Az anyagot a maga törvényeivel zárt világnak fogja föl, s még akinek világnézete megengedi is, hogy higgyen az angyalok létezésében, ráadásnak tekinti őket az anyagi univerzumhoz képest, és a fizikai törvényeket tőlük függetlennek gondolja el. Ez a szemlélet azonban megalapozatlan és korlátolt. Szeretnék nagyon világosan beszélni. A racionalizmus babona, önkényes elképzelés. A most következőkben az obligát racionalista világszemlélettől radikálisan különböző képet vázolok föl az angyalok szerepéről. Az angyalok hordozzák a fizikai világ alapjait, szellemi vázát. Mint Aquinói Szent Tamás, az angyali doktor mondja: „Omnia materialia in ipsis angelis praeexistunt”: minden anyagi dolog már előbb létezett magukban az angyalokban. Nemcsak az ember, hanem az embertől függetlenül létező anyagi univerzum is eszmehordozó, a benne érvényesülő eszméket az ember csak fölismeri és tanulja, de nem önmagából meríti. Az embertől független eszmei valóság hordozó alanyai az angyalok.

A racionalista megveti a primitív embert a maga mágikus világképével. A mágiát, hamis numinózumaival, a hívőnek is el kell vetnie, ez tény. Az is tény, hogy hálásnak kell lennünk Isten ajándékáért, a rációért, s nagyra kell értékelnünk az emberi értelem vívmányait. Ugyanakkor azonban a primitív kultúrák intuitív értékeit sem szabad lebecsülnünk. A primitív embernek olyan szellemi élményei vannak, amelyek nehezen fogalmazhatók át a mi nyelvünkre, mégis hitelesek lehetnek. Amikor természeti népek magától értődően beszélnek jó és rossz szellemekről, amelyek valóságát nem kikövetkeztetik, de érzékelik, ez nem egyszerűen azért van, mert nem ismerik a jelenségek tudományos magyarázatát. Amit Aquinói Szent Tamás filozofikus nyelven megfogalmazott, azt ők talán mitologikus nyelven, de nem alap nélkül adják elő: a természetnek szellemi dimenziója van.

Nagy élvezettel olvastam Bruce Olson „Bruchko” c. könyvét, amelyben a szerző azt beszéli el, hogyan ment el fiatal keresztényként egy olyan dél-amerikai indián törzshöz, amely mindaddig elzárkózott a civilizáció elől. Ebben a könyvben fordul elő a meglepő esemény, amikor egy fiatal indián azzal tér haza a dzsungelből, hogy a tigris beszélt. Ezen két okból is elcsodálkoztam, egyrészt mert a tigrisek nem tudnak beszélni (hacsak nem a Micimackó Tigriséről van szó), másrészt, mert Amerikában nincs tigris. Tigrisek kizárólag Ázsiában élnek. Az utóbbi rejtély hamarabb megoldódott: utána néztem a szótárban, az amerikaiak a jaguárt hívják tigrisnek. A másik rejtély, hogy milyen módon kommunikáltak az indiánok a jaguárral, a szerző számára sem vált világossá. Magam úgy tudom értelmezni, hogy a vadállat a szokásostól lényegesen eltérő hangokat adott ki, és ez a benszülöttek tapasztalatában rosszat jelentett. A könyvben a törzsfőnök kimegy a dzsungelbe, „beszél a tigrissel”, és azzal tér haza, hogy a jól értesült ragadozó szerint a szellemek aznap éjjel kijönnek a sziklából, megtámadják a falut, és mindenkit megölnek. Az indiánok éjszaka nem tudnak aludni, függőágyukban fekve hangosan kántálnak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. Van azonban már köztük egy megtért indián, aki Jézusról kántál. Jézus megvédi a falut, a szellemek nem tudnak ártani senkinek. Az esemény nagy benyomást tesz a törzsre, az indiánok tömegesen térnek meg Jézushoz.

A racionalista minderre azt mondja, hogy a benszülöttek babonásak, a jaguár „beszéde” nem jelentett semmit, a félelmek alaptalanok voltak, és akkor se történt volna semmi baj, ha nincs olyan az indiánok között, aki Jézusról énekel. Csakhogy itt a racionalista az, aki babonás előítéleteknek hódol, és nem az indiánok. A törzsnek tapasztalata van arról, hogy amikor „a szellemek előjönnek a sziklákból”, egy vagy több embert másnap reggel holtan találnak függőágyában. Megtörtént esetekre hivatkoznak; két hónapja egy másik faluban heten haltak meg így. Ezt teljesen komolyan mondják, s nincs más választásunk, mint hazugnak bélyegezni a szerzőt vagy az indiánokat (amihez véleményem szerint semmi jogunk nincs), vagy pedig elfogadni, hogy bármi módon is, de tényleg fenyegette őket veszély, amit a jaguár megérzett, s amitől Jézus megóvta őket. A veszély természetére nézve nem kockáztatok meg feltevéseket, de ha úgy képzeljük, hogy a démonok nem tudnak ölni, gondoljunk Tóbiás könyvére, ahol egy Azmódeus nevű gonosz szellem sorra megöli Sára hét férjét a nászéjszakán (Tób 3,7-8). A Tóbiás-könyv nem szigorúan történeti jellegű, de a benne foglalt tanítást komolyan kell vennünk. A gonosz lelkek által okozott fizikai ártalmakról még részletesen kell beszélnünk később.

Ha félretesszük a racionalista gőgöt és komolyan vesszük a mienktől eltérő kultúrák üzenetét, nem tagadhatjuk, hogy talán mitológiával keverve, de egy tényleges intuitív ismeret működik náluk a szellemi valóságra nézve. Emlékszem Agnes Sanford egy könyvére, amelyben egy kis kínai fodrásznő, ollóját csattogtatva, azt mondja neki: „Mi, keletiek, látjuk a szellemeket!” A keresztény hagyomány is tud olyanokról, akik látták az angyalokat, az pedig egyáltalán nem ritka, hogy valamilyen intuitív érzékelés föltárja a szellemi jelenlétet, nyomasztó súlyként vagy éppen bűzként az ártó szellemekét, könnyűségként és jó illatként a jó angyalokét. Úgy gondolom, nincs mit botránkoznunk azon, hogy Bruchko indiánjai a jaguár „beszédéből” érvényes szellemi üzenetet olvastak ki.
Olvastam ezt a tréfát a spanyolokról:

„Nem hiszek szellemekben – mondják a felvilágosult spanyolok – , de létezni léteznek.”

A poén nyilván az, hogy milyen babonásak a spanyolok. Hogy ez így van-e, nem tudom; a vicc jó. De miért babona szellemi lényekben hinni? Azt az emberi közmeggyőződést, hogy az univerzumban és az emberi életben jó és rossz szellemek működnek, csak a racionalizmus babonája halványította el. Az ember állandóan találkozik olyan nem-anyagi, nem-matematizálható valóságokkal, amelyeknek nem ő maga a forrása, csak felfedezi őket. Aki tagadja a szellemek valóságát, igazában csak más nevet ad nekik. A 19. század, az ateizmus virágkora, „felvilágosodás”, „haladás”, „szabadság”, „racionalitás” néven hódolt olyan szellemi tényezők előtt, amelyek akkor eluralkodtak az emberi gondolkodáson, hogy aztán egy évszázaddal később átadják helyüket másfajta, irracionális tényezőknek, a „proletárdiktatúra”, a „faj”, majd a „New Age”, az „ufológia”, a „tudat lehetőségeinek kiterjesztése” és más címszavak alatt futó szellemi tartalmaknak. Az ilyen eszmék nem maradnak elvontak; igen konkrétan végigsöpörnek az emberiségen, és halottakat hagynak maguk után. Tagadhatatlan a tény, hogy mihelyt az ember kétségbe vonja a jó és rossz szellemek létezését, mindjárt elkezd hinni olyan szellemi valóságokban, amelyeket saját vívmányainak, ősi bölcsességnek vagy éppen más bolygókról érkezett információknak képzel, de valójában bálványként kezel. A primitív ember őszintébb, amikor azt mondja: „Ott, a sziklában laknak a szellemek.” Nem állítom, hogy a primitív ember sosem babonás; de állítom, hogy a racionalista mindig babonás. Mítoszt csinál az emberi értelemből.

Babona? Mi az voltaképpen? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a babona a vallás torz eltúlzása”. Babonás az, aki olyan vallási értéket tulajdonít valaminek, amivel a dolog a valóságban nem rendelkezik. Más szóval: a babona a numinózum önkényes kiterjesztése.

A numen latin főnév istenséget, isteni jellegű valóságot jelent. Ebből képzett melléknévvel numinózus az, ami az istenséggel kapcsolatos, amiben isteni erő vagy jelleg észlelhető. A melléknévből visszaképzett főnévvel numinózum az a valóság, amiben a sajátos vallási jelleg megvan, ami az istenivel kapcsolatos. A numinózum félelmetesen, titokzatosan más, elütő a hétköznapi profán valóságtól, fölötte áll annak, ugyanakkor megszólítja és vonzza azt.

Mármost: ha valaki szent borzongással olvassa a minden alapot nélkülöző, szégyenletesen légbőlkapott ufó-históriákat, babonás, éppúgy, mint a nagy francia forradalom volt, amikor az Ész istennőjét a Notre Dame oltárára állította, megszemélyesítve egy kétes erkölcsű színésznőben – mindkettő a numinózum önkényes kiterjesztése. Ha viszont valaki azt mondja, hogy az univerzumot angyalok irányítják, nem mond ki többet, mint azt az egyszerű tényt, hogy a természetben és a történelemben eszmék valósulnak meg, és ezek, mint minden eszme, szellemi alanyokhoz tartoznak. Amennyiben ezek a szellemi alanyok közelebb állnak a teremtés titkához, mint az ember, akkor a végső Numinózumra, Istenre utaló jellegük van. Létezésüket vallani nem önkényes kiterjesztése a numinózumnak, hanem felfedezése ott, ahol valóban jelen van. Szellemekben hinni nem babona.

Értsük meg jól a dolgot. Az eszmék szellemi természetűek. Ahol az általunk érzékelt létező valóságban eszméket fedezünk föl, ott egyszerre van dolgunk érzékelhető tényekkel és szellemi tényekkel. Az érzékelhető tények alanya (amit jellemeznek, amiben fennállnak) valamilyen anyagi alany, a szellemi tények alanya valamilyen szellemi alany. Anyagi alany kizárólag anyagi adottságokat hordozhat. A szellem több az anyagnál, anyagi alany nem hordozhat szellemi járulékot, elégtelen hozzá. Ha egy jellemvonás, egy járulék szellemi természetű, az őt hordozó alany (szubsztancia) is szükségképpen szellemi természetű.

Ez a szellemi alany vagy egységet alkot az anyaggal, és ilyenkor embernek nevezzük, vagy pedig nem alkot egységet vele, anyagtól független szellem, és akkor jogunk van angyalnak nevezni. Mármost ami az embert illeti, eszméit az érzékelésből absztrakcióval alkotja meg; ezek az eszmék csak kibontják az érzékelhető valóságból, ami már benne volt. Az ember ezeket az eszméket nem létrehozza, csak fölfedezi, mint Arkhimédész a súlycsökkenés elvét, vagy Maxwell az elektromosságtan egyenleteit. Ezek az eszmék az emberben csak másodlagosan jelennek meg; elsődleges alanyuk nem lehet az ember, hanem az anyaggal egységet nem alkotó szellemi alany, amelyet angyalnak neveztünk.

Vagyis: pusztán az a tény, hogy a bennünket körülvevő valóságnak nemcsak érzékelhető, hanem eszmei oldala is van, igazolja az angyalok létezését. Vigyázzunk, nem az eszmék az angyalok; az angyalok az eszméket hordozó szellemi alanyok. Mivel pedig a szellemi alanyt egyetlen szóval személynek nevezzük, ebből az is következik, hogy az angyalok (akár jók, akár rosszak) személyes lények.

Ez a bizonyítás elfogadható vagy elutasítható a katolikus hit határain belül. Amennyiben azonban valaki belátja érvényességét, az angyalok és a fizikai világ kapcsolatának új szemléletére jut. Az angyalok nemcsak itt-ott avatkoznak be kivételesen a fizikai világba, hanem állandóan képviselik annak eszmei dimenzióját. Az egyházi íróknál ismert gondolat ez, amely csak az újkorban került háttérbe. Athénagorasz (2. sz.) szerint „Isten, Igéjének közvetítésével, besorolja és elrendezi az angyalokat, hogy elfoglalják az elemeket, az eget, a világot és azt, ami benne van”. Órigenész (3. sz.) azt mondja, hogy az angyalok „a négy elem élén állnak”, a csillagvilágot, a meteorokat, a növényeket és az állatokat irányítják. Aquinói Szent Tamás (13. sz.) szerint „omnia corporalia reguntur per angelos”, vagyis: „Minden testi dolgot az angyalok irányítanak”. És hozzáteszi: „Ezt nem csupán a szent tanítók állítják, hanem minden filozófus is, aki elismeri a nem-testi valóságok létezését”. Elsősorban nyilvánvalóan Arisztotelészre gondol, aki nagy szerepet tulajdonít az univerzumot kormányzó intelligenciáknak. De a jó és rossz szellemek létezése és szerepe egész az újkorig zavartalan közmeggyőződés minden népnél, és számunkra is meggyőzően föltárul, ha vesszük a bátorságot, és megszabadulunk a technika korának szemléleti egyoldalúságaitól.

Én ezt a gondolatmenetet, bár merőben filozófiai jellegű és önmagában nem kötelező a katolikus hívőre nézve, rendkívül fontosnak tartom. Szemben az elterjedt felfogással, amely szerint az angyalok létezése csak a kinyilatkoztatásból igazolható, jómagam a másik teológiai véleményt vallom és védem: a tiszta szellemi teremtmények létezése a tapasztalati valóságból a természetes emberi ész világánál egzakt módon bizonyítható. Ez ugyan kisebbségi álláspont, de igen jó társaságban vagyok vele, Karl Rahner, Jean Danielou, Aquinói Szent Tamás társaságában. Ennek a gondolatmenetnek fényében meg fogjuk látni az angyalok szerepét a hétköznapi életben, nem csupán azokban az eseményekben, amelyeknek a fizikai vagy pszichikai világban nincs elégséges létesítő oka (vagyis amelyek csodás természetűek), hanem a természet működéseiben, a történelem eseményeiben és áramlataiban, életünk hétköznapi alakulásában is. Meg fogjuk érteni, hogy a Vatikán szervergépeinek működését igenis irányíthatják a szent arkangyalok, nem csupán az őket kezelő embereken keresztül, hanem fizikai működésükben is. Ez nem változtat a determinisztikus adottságokon, hanem azok szellemi dimenzióját jelenti. A képletek mögött nem személytelen üresség ásít, hanem személyes szabadság ragyog.

Itt el kell határolnunk magunkat két tévedéstől. Az egyik szerint az angyalok nem külön személyek, hanem csak az emberi történelem szellemi tendenciái. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy ez a gondolat ellenkezik a hittel. A jó és rossz angyalok nem egyszerűen szellemi tendenciák, hanem e tendenciák hordozó alanyai, márpedig a szellemi alany személy. Nem ugyanazon a módon személy, persze, mint az ember. A mitologikus elképzelésektől el kell szakadnunk. De vissza kell utasítanunk az angyalok racionalista lefokozását is.

A másik tévedés a divatos angyal-mitológia. A New Age források mindent tudni vélnek az angyalokról, és állítólagos tudásukat bárminemű bizonyítás nélkül tálalják. Ez olyan öncélú angyal-kultuszhoz vezet, ami teljes mértékben ellentétes a kinyilatkoztatással. A Biblia angyalai állandóan rajongva imádják Istent, el vannak telve Teremtőjük lényének nagyszerűségétől, egész valójukkal őrá irányulnak. Ezt próbálja kifejezni Angyalok éneke c. versem.

Tulajdonképpen nem az angyalokról szól. Istenről szól.

Az angyalok Istenről szólnak.

Íme a vers:

Az Ámulatosnak, a Rabulejtően-Szépnek,
a Váratlanul-Többnek, a Tömjénvarázsnak, a Lángzuhatagnak,
a Mindenfelől-Forrásnak, a Túlemelkedőnek, a Kitártnak,
a Gyönyörűség-Viharnak, a Toronytajték-Táncnak, a Szívszaggatóan-Egyetlennek,
az Örvendetesnek, a Vakítónak, a Nevetőnek, a Szentnek,
a Robbanás-Tömörnek, az Életnek, a Süvítő Sasnak, a Csillagörvény-Óceánnak,
a Világválasznak, a Kráternásznak, a Bőségszimfóniának,
a Túláradóan-Tavaszodónak, a Ragyogásban-Érkezőnek, a Valószínűtlenül-Jónak,
a Lebegően-Kedvesnek, az Édességben-Szédítőnek, a Száguldásban-Megnyugvónak,
az Ékesen-Játszónak, a Drágakő-Véráramnak, a Fénylő Éjszakának,
a Holdudvar-Árnyékolónak, a Csönd-Kiáltónak, a Feneketlen Kútnak,
az Abszolútnak, a Tűzbe-Merítőnek, az Elviselhetetlenül Szabadnak,
a Boldognak, a Találkozásnak, a Nagy Szimmetria Meghaladójának,
a Bölcsesség-Lobogásnak, a Sziromélénknek, a Zuhanás-Virrasztónak,
az Egyszerűnek, a Másnak, az Alfának, az Ómegának
dicsőség, áldás, magasztalás és hódolat mindörökké,
imádás, himnusz, rajongás és extatikus tánc mindörökké,
mert Ő AZ.

Őrangyal

Fényes ifjú az oltár túlsó oldalán – Valaki dörömböl az ajtón – Ki tette helyre a ládákat? – Az őrangyal és a kamion – Menj csak a hosszabb úton – Írás, hagyomány, tanítóhivatal – Csodaszépségű mennyei lény – Játszom veled – Társaink az imában – Bizalmas kapcsolat

Boldog IX. Piusz pápa gyerekkorában naponta ministrált. Egy reggel, miközben az oltárlépcsőn térdelt, hirtelen erős félelmet érzett, nem tudta, mitől. Fölnézett, és az oltár túlsó oldalán egy fényes ifjú alakját pillantotta meg, aki kézmozdulattal hívta magához. Zavarában nem mert mozdulni, de ekkor a jelenés még határozottabb mozdulattal intett, hogy menjen át hozzá. Fölkelt hát és átsietett a túlsó oldalra. A látomás eltűnt, de a következő pillanatban lezuhant az oltárról egy súlyos szobor, éppen arra a helyre, ahol az imént még a fiú térdelt. A pápa gyakran mesélte el megmenekülésének történetét, s meg volt győződve arról, hogy őrangyalát látta.

A stigmatizált kapucinusnak, Szent Padre Piónak volt San Giovanni Rotondóban egy rendtársa, akinek fontos lett volna korán kelnie, mert rá volt bízva egy beteg ápolása. Megátalkodott reggeli alvó lévén azonban, rendszeresen elaludt; az ébresztőóra csöngött, de ő rá se hederített. Egyszer panaszkodott erről a nehézségéről Padre Piónak. Másnap arra ébredt, hogy valaki dörömböl az ajtaján. Kinézett – nem látott senkit. De az óra éppen akkor csörgött, így hát ezúttal nem késett el a fölkeléssel. A következő reggel megismétlődött a dörömbölés az ajtón, a szerzetes újból idejében ébredt. Aznap összefutott Pio atyával, aki jellegzetes huncut mosolyával megfenyegette: „Azt hiszed, mindennap elküldöm az őrangyalomat, hogy fölébresszen? Inkább vegyél egy új vekkert!”

Betlehemi Boldog Mirjam, az arab kármelita nővér, akinek életét gyermeki egyszerűség és rendkívüli misztikus jelenségek sorozata jellemezte, az angyalokat naivságában gyerekeknek nevezte. Nyilván nagyon fiatalon jelentek meg látomásaiban. Egyszer súlyos ládák voltak elhelyezve egy teremben, amelyeket csak két nővér bírt megemelni. Amikor a nővérek bementek, hogy rendbe rakják a ládákat, azok már a helyükön voltak, Mirjam pedig a termet söpörte és elragadtatásban volt. „Ki tette helyre a ládákat?” – riasztották föl az ámuló nővérek. „Egyik gyerek megfogta az egyik végét” – mutatott Mirjam egy nagy ládára – , „egy másik megfogta a másik végét, én pedig középen segítettem egy keveset.” Aztán hozzátette: „Amikor önök jöttek, ők elmentek.” Az evangélium jut eszünkbe: „Az angyalok szolgáltak neki” (Mk 1,13).

Ezekben a történetekben új szerepben látjuk az angyalokat: az embereknek segítenek. Igen, az angyalokkal nemcsak a Bibliában és a liturgiában találkozunk. A bennünket körülvevő valóság szellemi dimenziójához tartoznak. Hogy valakinek érzékszervi észleletben is megmutatkoznak, mint az említett három példában, az persze kivételes eset. Képesek rá, mert a szellem magasabbrendű valóság az anyagnál, következésképpen befolyásolni tudja az anyagot. Gondoljunk itt arra, hogy az emberi lélek is szellem, és irányítja a testet. Persze a test is visszahat a lélekre. Az angyalnak azonban saját teste nincs, ezért független az anyagtól, de ki tudja fejezni magát oly módon, hogy hat az anyagra, látomások esetében az emberi érzékelésre, de mint láttuk, a ládákra is tud hatni. Vannak kivételes természetfölötti adottságú személyek, akik rendszeresen látják az angyalokat, különösen őrangyalukat. Ez azonban kivétel, nem a rendes mód, ahogy megjelennek életünkben. Ahhoz, hogy kapcsolatba kerüljünk az angyalokkal, tudatosítanunk kell életünk realitásának szellemi oldalát. Hibás gondolkodás, ha csak a rendkívüli eseményekben vagyunk hajlandók elismerni az angyali tényezőt. Jézus mondja a gyermekekről: „Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van” (Mt 18,10). Az angyal számára nincs időbeli kötöttség. Mindig látja az Atya arcát, mindig jelen van életünkben, legföljebb mi nem mindig veszünk róla tudomást. Amikor szegedi spirituálisom, egy mélyen hívő pap, azt mondta egy elmélkedésben: „Revideáljuk kapcsolatunkat az őrangyallal”, akkor kezdődött életem angyal-tudatos szakasza. A történet, amit most elbeszélek, már ebből a szakaszból való.

Egy alkalommal, amikor a Vác melletti Kosdon voltam plébános, meglátogattam volt lelkiatyámat, aki Kazincbarcikán töltötte nyugdíjas éveit. Miközben beszélgettünk, megindult egy korai havazás. Elköszöntem, mert autóval voltam, és haza szerettem volna érni, mielőtt járhatatlanná válnak az utak.

Kocsimba ülve, elmondtam az őrangyal-imát:

Isten angyala, őrangyalom, világosíts meg, őrizz, irányíts és kormányozz engem, akit reád bízott az isteni jóság.

Vasárnap délután volt. A sűrűn hulló havat nem takarította senki. Alig találtam forgalmat Miskolc után, az akkori 3-as úton. (Akkor még csak Göngyösnél kezdődött az autópálya.) A friss havon húzódó gyér keréknyomban óvatosságból a szokottnál lassabban vezettem ugyan, de azért olyan sebesen, ahogy csak mertem, mert vágytam hazajutni, és falum messze volt. Vezetés közben imádkoztam.

Ritkán jött szembe jármű. De éppen akkor csúsztam meg, amikor egy hosszú kamion haladt mellettem a szemközti irányban.

Hallottam olyat, hogy ha megcsúszik a kocsi, nem ellentétes irányba kell fordítani a kormányt, hanem a csúszás irányába. Akár álmomból fölébresztve is emlékszem erre a tanácsra. De ha van helyzet, amikor biztosan nem jut eszembe, az az, amikor éppen nekimegyek egy kamionnak. Valószínűleg azt csináltam, amit váratlan veszélyben ösztönszerűen tesz az ember: ellenkező irányba rántottam a kormányt, és görcsösen beletapostam a fékbe. A kocsi azonban csak csúszott tovább, a kamion pedig nagyon hosszú volt. Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott. Nem volt idő megijedni. Mindössze egy csodálkozó kíváncsiságra emlékszem: vajon milyen lesz?

Nem tudtam meg. A kamion elzakatolt, és én ott álltam a havon ellenkező irányba fordulva, teljesen sértetlen kocsival. Máig sem értem, hogy maradhatott el a karambol.

Hálát adtam, vettem némi mély lélegzetet, aztán megfordultam és indultam tovább. Az őrangyal – kormányzott? Elvégre ezt kértem tőle: „őrizz, irányíts és kormányozz”. Messzemenően nem azt állítom, hogy valami nem a fizika törvényei szerint folyt le. Hogy az angyal fölgyorsította a kamion elhaladását, vagy lelassította az én kocsim csúszását. Ilyesmit nem tudok és nem is akarok bizonyítani. Csak azt tudom, hogy a biztosnak látszó baleset ellenére megvalósult egy azzal ellentétes eszme, a „nem lesz semmi baj” eszméje. Ezt az eszmét tulajdonítom az őrangyalnak, akire oltalmamat bíztam, Jézus Krisztusban, mindkettőnk Urában. Nemcsak a rendkívüli eseményekben kell angyalt keresni. A leghétköznapibb esemény szellemi háttere is fönnáll a jó vagy a rossz angyalokban. Ugyanakkor azt se zárom ki, hogy az őrangyal rendkívüli módon avatkozott be: ha Isten akarja, az is lehetséges.

A kamionos eset Miskolc és Gyöngyös között történt velem. Gyöngyösnél választás elé kerültem. Hazamenjek a rövidebb úton, kisebb falvakon keresztül Kosdra, vagy kerüljek Pestre az M3-ason és utána a 2-es úton Vácra? Őrangyalomhoz fordultam, mutassa meg a helyes döntést. Igaz, az erdei utakon sok hóra számíthattam, de máshol se takarították a havat, az autópálya is hó alatt állt. Minthogy azt kértem az őrangyaltól, hogy világosítson meg és irányítson engem, most arra számítottam, hogy eligazít. Imádkoztam és befelé hallgatóztam. Bensőmben azt a választ éreztem, hogy menjek Pesten át, a hosszabb úton. Semmi kedvem nem volt hozzá, de engedelmeskedtem. És Pesttől Vácig tiszta, simára takarított út várt... Ki tudja, mi lett volna velem a hegyekben. Vác után, a meredek kapaszkodón, egymást segített föltolni az elakadt Ladák legénysége. Kis Marutim egyet rugaszkodott, és már fönt is volt.

Hazaérkeztünk. Én vezettem a Marutit, az őrangyalom engem.

Találkoztam már olyan véleménnyel, hogy az őrangyalok tana New Age hiedelem. Tény, hogy a New Age visszaél vele, mint ahogy bármilyen vallási fogalommal vissza lehet élni. Maga az őrangyalok létezésében való hit azonban teljességgel keresztény. Már az Ószövetségben is olvassuk:

Angyalainak parancsol felőled, hogy minden utadon őrizzenek (Zsolt 91,11).

Az Újszövetség szolgáló lelkeknek nevezi az angyalokat:

Ők ugye mindnyájan szolgáló lelkek, s azok szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az üdvösséget? (Zsid 1,14)

Az őskeresztények meg voltak győződve, hogy van személyes angyalunk. Amikor a börtönbe zárt Péter kiszabadul és zörget, a Márk anyjának jeruzsálemi házában összegyűlt hívők a szolgáló lelkendezésére azt válaszolják:

Az angyala az! (Csel 12,15).

Máté evangéliuma őrzi Jézus szavát, amelyre ez a meggyőződés alapozható:

Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van (Mt 18,10).

Minden emberi személyiség és életterv eszméje mögött angyal áll. Erről tanúskodik a Szenthagyomány is.

Szent Jeromos (4-5. sz.) írja:

A léleknek ritka nagy méltóságára mutat, hogy születésétől fogva mindegyiknek angyal van az őrizetére rendelve.

Nagy Szent Bazil (4. sz.) pedig ezt mondja:

Minden hívő mellett áll egy angyal, mint támogatója és pásztora, hogy vezesse őt életében.

Utóbbit a Katekizmus is idézi és magáévá teszi, hozzáfűzve:

A keresztény élet már itt – a hitben – részesedik az Istenben egyesült angyalok és emberek boldogító társaságából.

1608-ban V. Pál pápa engedélyezte, 1670-ben pedig X. Kelemen kötelezővé tette a Szent Őrzőangyalok liturgikus ünneplését, amelyet ma is tart a római naptár október 2-án. Az egyes emberek őrangyalának létezése eszerint, bár nem hittétel, az Egyház biztos tanításához tartozik.

A szentéletű Szeghy Ernő kármelita atya mondja:

Föltétlen igazság tehát, hogy körülöttünk angyalok szállongnak s közülük egyesek a mi különös őrizetünkre vannak rendelve. Az én oldalam mellett tehát itt van egy csodaszépségű mennyei lény, egy hatalmas szellem, aki immár hetvenkét esztendeje fáradozik azon, hogy a lelkemet minden bajtól megóvja és attól a sátán támadásait tőle telhetőleg visszaverje. Minden kísértéstől ugyan nem képes engem megszabadítani, mert ezekre az Úristen a rossz szellemnek bizonyos szabadságot ad, de azért a legvészesebbekből, tudom, kimentett, s mindig magam voltam az oka, ha ebbeli igyekezete nem sikerült.

Nincs ezen a földön hozzá fogható hűséges barátunk, s ez a körülmény kell hogy a mi részünkről is gyöngéd szeretetet váltson ki irányában. Az égiek nagyon érzékenyek a hálával és hálátlansággal szemben, amint ezt az édes Jézus is kimutatta a tíz bélpoklos esetében ... Ne legyünk tehát közömbösek őrangyalunk szívességeivel szemben, hanem vegyük azokat észre és viszonozzuk mindig forró hálával. Hogy mikor tesz nekünk ilyeneket?... Ugyan kérem, tartsuk nyitva szemünket a nap folyamán és számoljuk össze azokat az eseteket, amikor valamely veszedelmes kísértés, mint valami fáradt löveg pattan le rólunk vagy pedig szinte a fülünkkel halljuk a jó szellem sugalmait.

Látható, hogy Ernő atya se rendkívüli dolgokra gondol, hanem mindennapi életünk szellemi hátterére. Roppant kedves az a mozzanat, amit saját életéből elbeszél:

Hozzátartozik az őrangyal tiszteletéhez az is, ha megkérjük erre vagy arra. Részemről az iránt szoktam megkörnyékezni, hogy reggel a kellő időben keltsen fel, vagyis valamivel a többiek előtt, hogy totyakos öreg létemre is idejében el tudjak készülni. Mondhatom, a legritkább esetekben hagy cserben, s akkor is talán inkább azért, mert látva, hogy szükségem van rá, tovább akar az ágyban hagyni. De azért ilyenkor kissé duzzogni szoktam s egy ideig görbén nézek rá. Mert nagyon bizalmas lábon vagyunk ám, s ő az ilyeneket elnézi nekem.

Ez a gyermekien bizalmas viszony az, amit a múltkor idézett Játszótárs c. versemben próbáltam kifejezni. Töredelmesen be kell vallanom, hogy elkövettem még egy hasonló tartalmú költeményt, Játszom veled címmel. Ez így szól:

Játszom veled, játszol velem,
angyalom, zengő szellemem,
hegyvonulat vagy, lebukom
meredek sziklafaladon,

hegyipatak vagy, forgatag
vízesésed mélybe ragad,
de felbukkanok újra, vad,
szikrázó csillagok alatt,

te vagy a táguló tejút,
fülemben az űr csöndje zúg,
imádkozol, imádkozom,
szellemem, zengő angyalom.

A vers az imádságnál köt ki. Az egyházi hagyomány azt a komoly szerepet tulajdonítja őrangyalainknak, hogy velünk imádkoznak Istenhez, s istenközelségük külön értéket ad imáinknak, mintegy „Isten elé viszi” azokat. Ez korántsem jelenti, hogy az imában nem magával Jézus Krisztussal s őbenne a teljes Szentháromsággal vagyunk kapcsolatban, hanem azt, hogy ez az Istennel való közösségünk egyúttal szükségképpen angyalközösség is. Órigenészt idézem, a 3. sz. nagy teológusát:

Az Úr angyala védelmével körülveszi azokat, akik őt félik, és megvédi őket. Angyalunk szüntelenül szemléli a mennyei Atya arcát, szünet nélkül odaviszi imáinkat az egyetlen Főpap által a világmindenség Istenéhez, annak imájával egyesülve, aki az ő oltalma alatt áll.

Ebben újra megmutatkozik, hogy az angyalokkal nem öncélúan, hanem Isten kedvéért foglalkozunk. Aki nem imádkozik Istenhez, hiába próbál különböző mágikus trükkök segítségével őrangyalával kapcsolatba kerülni. A szent angyalok nem fognak jelentkezni. A szentségtelen angyalok inkább. De róluk majd később lesz szó.

Befejezésül Ernő atyához térek vissza. Ő tanít meg bennünket, milyen gyermeki egyszerűséggel fordulhatunk őrangyalunkhoz, s mennyire nem kell tartanunk attól, hogy nem figyel ránk.

Legyen a mi viszonyunk őrangyalunkhoz a lehető leggyöngédebb és legbizalmasabb barátság. A Szentírás lapjai olyanoknak mutatják be az égnek ezeket a fejedelmeit, mint akik ezt a szeretet tőlünk teljesen megérdemlik. A Jelenések könyvében Szent János apostol az angyal lábához akar borulni, de az nem engedi: „Vigyázz, ne tedd ezt – mondja neki – , szolgatársad vagyok én neked és testvéreidnek.” Szóval az ég főnemessége és a mennyei udvartartás nagy méltóságai nem kívánnak tőlünk hétrétgörbülést és hangzatos címeket, hanem magukat velünk egyenlőknek vallják. Nem kell előzőleg az iránt érdeklődnünk, hogy milyen megszólítás illeti meg őket. Nem kell megvárnunk, amíg ők ereszkednek le nagykegyesen hozzánk, hanem bármikor akár azzal kezdhetjük, hogy minden bevezetés nélkül a nyakukba borulunk. Egy föltekintés hozzájuk s megvan a telefonösszeköttetés, sőt azonnal itt vannak az oldalunk mellett s addig társalognak velünk, ameddig nekünk tetszik.

Barátom, fogadd meg a tanácsot, barátkozz őrangyaloddal. Hogy szlengben mondjam: „Jó fej.”

Ördögspirál

Madách művi optimizmusa – Sátáni burleszk Bulgakov tollából – Manicheizmus és relativizmus – Egy kalandregény buta sátánja – A pneumatikus dimenzió regénybeli ábrázolása Perrettinél – Az ördög és Prym kisasszony – Az egyenes az ördögspirál tengelyében

Előző alkalommal a világirodalom négy nagy alkotásában szemléltük az ördög ábrázolását. Tanulságos lesz néhány további művet is feldolgozni ebből a szempontból. Első közülük Madách nagy drámai költeménye, amely a magyar olvasónak sokkal ismerősebb a Faustnál, és tegyük hozzá, sokkal izgalmasabb is, legalábbis én mindig nagy érdeklődéssel faltam és falom, míg – bár Goethe kivételes irodalmi rangját messzemenően elismerem – a Faustot inkább illendőségből olvastam el.

Az Ember Tragédiájáról azonban azt is el kell mondanom, hogy éppúgy nem illik hozzá a keresztény keret, mint nagy német mintaképéhez. Madách számára a kereszténység csak egy világtörténeti fejezet a sok közül, amelyből a történelmet végigálmodó Ádám éppúgy kiábrándul, mint az egymást sorra felváltó egyéb eszmékből. Megkülönböztetett helyet csak a párizsi szín foglal el a Tragédiában: utána visszatérünk Prágába, az álmából ébredő Keplerhez, aki borzalmassága ellenére is elismerő szavakat mond a megálmodott forradalomról. Ez rávilágít arra, hogy a szerző, minden illúzióvesztése mellett, mégiscsak a liberalizmus eszmevilágában érzi otthon magát. Ez azonban nem teszi optimistává. A történelem végzetes kereke tovább pereg, az elállatiasodott ember fölött lassan kihuny a Nap az eszkimó-jelenetben, s a világűr nem ad otthont. Az immanens történelemszemlélet reménytelenségéből az emberiség őse levonná a konklúziót: végezni akar magával, meggátolva a történelmet.

Ekkor lép közbe Éva: „Anyának érzem, oh Ádám, magam.” Ádám erre elismeri, hogy legyőzték, nem csatázik tovább Istennel. (A bestiális megoldás, hogy Évát is, magzatát is magával vigye a halálba, úgy látszik, nem ötlik eszébe – ó, a lovagias 19. század!) Az Örök Női győz itt is, mint a Faustban – ugyanaz, amelyet glóriával láttunk túllépni a halálon a londoni szín haláltánc-jelenetének végén. Ami ezután következik, az Úrtól jövő biztatás, nem meggyőző. Ha a cél a küzdés maga, akkor nincs miért küzdeni. A „bízva bízzál” úgy hangzik a Tragédia utolsó sorában, mint egy gyönge vicc. Madách optimizmusa Eddy Rancing találmányára emlékeztet a Szőke ciklonban, amelynek t.i. éppen csak a lényege hiányzik.

Lucifer a forgatókönyv szerint le van győzve, de az olvasónak az az érzése, hogy a szerző itt „viselkedik”. Mégse illik kijelenteni, hogy a sátán a győztes. Azonban az igazi konklúzió ez volna. A harcaiban szüntelenül elbukó sátán a történelem igazi motorja, a forradalmár, a jövendő kovásza. Az ember tragédiája 1861-ben jelent meg, és Carducci 1865-ben írta meg sátán-himnuszát.

Madách sátánképe azért hamis, mert az istenképe is hamis. Ez a gőgösen trónoló mennyei nagyúr nem tud vigasztalást adni az embernek, nem tud értelmet adni az életének. Szüksége van kiegészítő ellentétpárjára, a tagadás szellemére, hogy a teremtés megtörténjen, hogy a történelem haladjon. Az az Isten, akinek nincs szüksége semmire, de szeretetében mégis önmagát, boldogságának túlcsordulását osztja meg az emberrel, ismeretlen a költő számára. A keresztény hívő ki tud lépni az immanencia reménytelenségéből. Céllal küzd, Isten a célja, és mint láttuk, fegyvert kap a kezébe, amellyel valóban legyőzi a Gonoszt. „A békesség Istene tiporja össze hamarosan lábatok alatt a sátánt” (Róm 16,20).

Lépjünk most új történelmi fejlemények felé, a 20. századba. Mihail Bulgakov „A Mester és Margarita” c. regénye a Szovjetunióban játszódik. A szerző Sztálin uralmának korai szakaszában írta, de a könyv csak évtizedek múltán jelenhetett meg. Moszkvában külföldi professzor képében megjelenik a sátán, kíséretével műsort ad a varieté-színházban, beavatkozik egy sereg ember életébe, és alapos felfordulást produkál. Burleszk jelenetek tömege kavarog a megzavarodott olvasó szeme előtt, bevallom, alig tudtam megkülönböztetni egymástól a sok Hogyishívják Hogyishívjákovicsot, akik változatos módon esnek áldozatul a sátáni trükköknek. Villamoson pénzért jegyet váltó nagy fekete kandúr, a mennyezet felől záporozó bankjegyeső, konferanszié, akinek leszedik a fejét, de később visszateszik, seprűn lovagoló valódi boszorkány – ilyen és hasonló elemek forgataga a regény, amely kitűnő alkalom a szerzőnek arra, hogy bemutassa a szovjet kulturális elit züllöttségét és fantáziátlanságát, és diszkréten véleményt nyilvánítson a politikai rendszerről. A sátán legtöbb áldozatának a regény végére rendeződik a helyzete, de kettőt cimboráival valóban megöl – s e kettő közül egyik egy rendőrségi besúgó, a másik az Írószövetség elnöke. Miért, miért nem, az író ezeket óhajtotta halva látni.

Ha a regény csak ennyi volna, nem tartozna témakörünkhöz. De a sátán szerepeltetése több, mint fantasztikus írói ötlet. A regény hőse, a Mester, regényt ír Poncius Pilátusról, ezért vallási propaganda címén megtámadják, és az elmegyógyintézetben köt ki. Mindebben Bulgakov saját sorsát mondja el. A Pilátus-regény tartalma pedig, meglepő módon, valóságos cselekményként megjelenik a könyvben, maga Jézus is szerepel benne, és Pilátus a regény végén – a sátán, illetve az általa kiszabadított Mester hathatós közreműködésével – megváltásban részesül. Jézus a sátánt kéri meg, hogy részesítse nyugalomban a Mestert, amit az, örök Faustként, meg is kap, az őt meghatóan szerető Margaritájával együtt, aki mellesleg más férfi felesége, de mint boszorkány is meglehetős karriert csinál.

Ezek a mozzanatok jelzik a regény filozófiáját. A könyv mottója a Faustból való: „Kicsoda vagy tehát? – Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jó művel.” A rosszra törő és végeredményben jót művelő sátán ugyanazt a manicheus gondolatot képviseli, amellyel már foglalkoztunk: a valóság nem volna teljes a Gonosz nélkül. Rossz és jó összekavarodik itt. Hogy a női szemérem vagy a házastársi hűség érték volna, föl se merül a regényben, az olvasó jókat derül a sátán kíséretének szemfényvesztésein, melyek embereket fosztanak meg vagyonuktól, szabadságuktól, életüktől. Önkénytelenül a sátán bandájának drukkolunk, és nem az őket letartóztatni próbáló szovjet rendőrségnek. A szovjet rendőrségnek nem lehet drukkolni. Bulgakov sátánja gonosz, de a bolsevista állam értékrendjéhez képest ez a gonoszság vérpezsdítő, felszabadító. A Kádár-rezsim idején a regény magyar olvasói reménységként élték meg, hogy a sztálini terror idején is akadtak a szovjet értelmiségben olyanok, akik önállóan mertek gondolkodni. Igaz, hogy elmegyógyintézetbe csukták őket.

A regény végeredményben azt sugallja, hogy jó és rossz nincs is olyan távol egymástól. Jézus megnyugtatja Pilátust, hogy az ő kivégzése nem történt meg. Az ember azt gondolná, hogy a manicheizmus állítja föl a legnagyobb különbséget a jó és rossz között, de nem így van; a manicheizmus éppenséggel relativizálja ezt a különbséget. Ha mindkét pólus kölcsönösen rászorul a másikra, akkor voltaképpen egymás kiegészítő oldalai, és egyformán hasznosak. A Rossz abszolutizálása végső soron a Rossz tagadásához, erkölcsi relativizmushoz vezet.

A bibliai világkép más. Az erkölcsi jó és rossz között áthidalhatatlan szakadék tátong. Megváltásunk éppen abban áll, hogy Jézus borzalmas kivégzése igenis megtörtént: Ave crux, spes unica – Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reménység! Örök nyugodalmat pedig a sátán nem tud adni; nincs más örök nyugalom, mint a föltámadás világossága.

Már Bulgakov is bőven élt a sátán szerepeltetésének látványos lehetőségeivel, és ezek – nagyon természetesen – a szórakoztató ipar figyelmét is felkeltették. Itt most Robert Black: „The Satanists” c. regényéről lesz szó. amelyhez egy antikváriumban jutottam, anélkül, hogy a szerzőről bármit is tudnék. A könyv a jó kalandregény összes követelményét kielégíti, sőt adataiból kitűnik, hogy először film formájában létezett. Nem tudok róla, hogy megjelent volna magyar fordításban, de az ellenkezőjét se merem állítani.

Ami a keresztény olvasónak először feltűnhet, az, hogy a regényt a hit szempontjai szerint igyekeztek megírni. Egy anglikán teológus küzd meg a könyvben egy sátánista csoporttal, és az író mindenestül jóváhagyja hősének hitét. Isten valóságos a regényben, a sátán és a démonok is valóságosak, a keresztény imádságnak ereje van, az exorcizmus hatékony.

Bizonyos jelek azonban arra mutatnak, hogy a szerző mégse nézi igazán belülről a keresztény értékrendet. Egy falusi plébános például úgy védekezik (méghozzá némi eredménnyel) a sátánisták által ráküldött destruktív hatalmakkal szemben, hogy krétával mágikus pentagramot rajzol ágya köré a padlón. Ez a Faustból ismert mozzanat, ám élő hitű keresztény tudná, hogy minden mágia démonizmus, és a démonok ellen csak Jézus nevében lehet hatékonyan védekezni. Ugyancsak furcsa, amikor a regény egy mondata arra enged következtetni, hogy a szerző nem ismeri pontosan a különbséget a démonok és a kárhozottak között. Végül pedig nagyon árulkodó az előszó egyik kijelentése: „Akár létezik Isten és Ördög, akár nem, kétségen kívül léteznek mindkettőjük imádói.” Ha úgy vesszük, leírhatná ezt a mondatot egy hívő is, aki számol olvasói hitetlenségével, de talán valószínűbb, hogy egy nem-hívő írta le, aki megrendelésre írt „keresztény” regényt.

A regény mélyebb megértése tovább vezet bennünket a lelkek megkülönböztetésében. A démoni jelenségek nagyon valóságosak a regényben: sátáni liturgia undok orgiával és emberáldozattal, egy gyanútlan utazó keresztrefeszítése, a sátán képének megjelenése a templomi üvegablakon, egy démon kiűzése a megszállt templomból villámlás és röpködő tárgyak közepette, járkáló holttest, a főhős leányának bájos arcán váratlanul megjelenő borzalmas kiütések, és így tovább. Mindez azonban túlságosan is látványos, túlságosan is a külső szférában játszódik. Aki ténylegesen találkozott démoni jelenségekkel, jól tudja, hogy elsősorban az emberi pszichében válnak foghatóvá, és csak másodsorban a fizikai világban. Persze, megértéssel kell lennünk a műfaj iránt, a könyvnek eladhatónak kell lennie. De az olvasó nem tudja elfojtani azt az érzést, hogy a rémjelenetekben való mértéktelen tobzódás a valóságélmény elveszítéséhez vezet.

Ez különösen a regény zárófejezetére áll. A teológus és leánya védtelenül kerültek a sátánisták hatalmába, akik mindkettőjük megölésére készülnek. A teológus azonban imájával ellenáll a sátánnak, és a sátán erre haragjában a vezető sátánistákat pusztítja el, majd tűzvészt támaszt, amelyben senki sem marad életben a sátánista gyülekezetből, kivéve – természetesen – a pozitív hősöket.

Eléggé buta sátán, ez az olvasó érzése. Egy átlagos maffiavezér bölcsebben járna el: nem tenné el láb alól legjobb munkatársait csak azért, mert valamiben sikertelenek voltak.

Igaz, Vianney Szent János is mondott ilyet: „A Fickó meglehetősen ostoba.” T.i. előző éjszakai zaklatásaival maga a Gonosz adta tudtára, hogy másnap „nagy hal kerül horogra”, nagy bűnös fog megtérni a gyóntatószékben. Ez azonban inkább a nagy aszkéta humorát jellemzi, maga a Kísértő meglehetősen racionálisan járt el: az éjszakai pihenés akadályozásával kimeríteni, elcsigázni törekedett Isten harcosát, éppen a nagy ütközetek előtt. Magam is tapasztaltam, hogy nagy gyóntatások vagy közös imaösszejövetelek előtt álmatlanság és kísértések látogatnak meg. A regényben viszont a sátán kiirtja fegyvertársait és megszabadítja ellenségeit. „Hogyan űzheti ki a sátán a sátánt?” (Mk 3,23). Minden bizonnyal jellemző a bukott angyalok fejedelmére az öncélú gyűlölet, amely a bűnösökre és a démonokra is kiterjed, de, mint tiszta szellemre, nem jellemző rá az állati dühöngés, ami az embernek olykor elveszi a józan eszét. És itt érhető tetten a regény alapvető szemléleti tévedése. Ez az esztelen haragjában önmagának ártó sátán pszichikai és nem pneumatikus lény. Emberek mintájára van formázva. A valóságos sátán szellemi lény, perverz, de magasrendű intelligencia, torzan cselekszik, de nem ostobán. A regény sátánja nem valódi. Egy rémregény kelléke csupán.

Thomas Mann nem hisz a sátánban, de drámai hitellel ír az emberi sorsban megjelenő démoni elemről. Robert Black hisz a sátánban, vagy talán inkább úgy tesz, mintha hinne, de regényének nincs hitele. Nem valóságot közöl, hanem a hátborzongatás irodalmi kliséit vonultatja fel. Ez itt a lelkek megkülönböztetésének szabatos eredménye. Ettől a sátántól nem kell félni. Kizárólag a pénztárcánkra pályázik.

Most lássunk egy másik kalandregényt, amelyet valóban hívő keresztény írt. Frank Perretti „Ez élet sötétsége” c. regénye, kitűnő ötlettel, színre viszi az emberi történet hátterében játszódó láthatatlan történetet, az angyalok és démonok harcát egy egyetemi város fölötti uralomért, amelyet a hívők imádsága dönt el az angyalok javára. Maga a sátán itt nem szerepel, Mihály arkangyal sem, alárendelt angyalok és démonok küzdenek egymással. Ez a könyv hitelesen keresztény, ugyanakkor jól megírt kalandregény, izgalmas olvasmány. Később a szerző még egy bőrt akart lenyúzni ugyanarról a rókáról: újabb regényt írt ugyanebből az ötletből („Áttörés a sötétségen” címmel), de ez már inkább csak annak érdekes, aki az elsőt nem olvasta.

Az angyalok és démonok szemléletes ábrázolása természetesen nem szabad, hogy megtévessze az olvasót. Ez csak írói eszköz a láthatatlan szellemi lények természetének kifejezésére, a lelki valóság ábrázolása anyagi eszközökkel. A valóságos démonoknak nincs szárnyuk, és nem szállnak az emberek feje fölött. Az angyaloknak sincs fénylő kardjuk, amellyel fölnyársalják a démonokat. Harcuk szellemi síkon zajlik, olyan módon, hogy az általuk képviselt eszmékkel megpróbálják áthatni a látható valóság egy részét. A vereséget szenvedő szellem nem sebet kap, hanem kiszorul hatásterületének egy részéről.

Téves Perretti ábrázolásában az, hogy az angyalokat nem ábrázolja üdvözültnek (egymástól kérdezősködnek, megfigyelésekből informálódnak, nem látják Isten arcát), a démonokat pedig nem ábrázolja kárhozottnak. Fundamentalista tévedés, hogy a démonok, amíg a földön járnak, nincsenek a „pokolban”. Természetüknél fogva helyhez-nem-kötött lények, az örök kárhozat állapotában, de a történelem végéig hatást gyakorolva a mi tér-idő világunkra is. Mint már kifejtettem, jelenlétük formája a hatás, nem pedig az, hogy a tér körülírja őket, mint egy anyagi testet. Tehát a mélységbe küldésük sem annyit jelent a Bibliában, hogy egyik helyről a másikra, a földről a pokolba mennek. Annyit jelent, hogy elvesztik befolyásukat az univerzumra. Ám Isten a történelem végéig megengedi, hogy a démonok hatást gyakoroljanak a mindenségre. Ez „Lucifer osztályrésze”, és a mi gyönyörű harcaink alkalma.

Ha némi bosszúsággal is, el kell viselnünk, hogy a protestáns Perretti egyetlenegy katolikus családot szerepeltet a regényben, és az történetesen egy babonás család. Természetesen léteznek babonás katolikusok; ha egy szerző éppen ilyeneket lát jónak ábrázolni, az jellemezheti a katolikusokról alkotott képét; ezt fájlalhatjuk, de nem ok arra, hogy nehezteljünk érte.

A fő szellemi ellenség a New Age, amelyet a regényben az Egyetemes Tudat Társaság képvisel. A szerző ezt valóságos bűnszövetkezetnek mutatja be. A könyv ettől nagyon izgalmas lesz, de azért tartozunk a tárgyilagosságnak azzal a megállapítással, hogy a New Age képviselői nem szükségképpen bűnözők. Vannak köztük szélhámosok, mint ahogy a középkor ereklye-árusai között is voltak, és általában mindig is lesznek olyanok, akik lelkiismeretlenül felhasználják az emberek vallási hiszékenységét; de azért túlzás volna a szellemi ellenfélről minden további nélkül aljasságot, köztörvényes bűnözést feltételezni. Annyi bizonyos, hogy a teozófia (amelyet ma New Age-nek hívnak) óriási szellemi szélhámosság, és a szerző nagyon jól teszi, ha lerántja róla a leplet. Ám a New Age követői, hívei többségükben épp olyan tisztességes emberek, mint bármelyikünk – legföljebb hiszékenyebbek, és még nem találkoztak az élő Istennel.

Perretti könyvét csak ajánlani tudom. A fenti figyelmeztetésekkel minden katolikus veszély nélkül olvashatja. Lélegzetállító képet fog kapni egy körülöttünk örvénylő valóságos világról, egy értünk folyó valóságos harcról, valamint imáink jelentőségéről ebben a harcban. A katolikus olvasót nem kell megzavarnia annak, hogy a könyv magyar kiadója a Hit Gyülekezete. Bármilyen antikatolikus megnyilvánulásoknak lehettünk tanúi e szabadegyház részéről, a jót az ő kezükből is örömmel el kell fogadnunk. Perretti könyveinek kiadásával egyértelműen szolgálatot tettek minden keresztény hívőnek, a katolikusoknak is.

Ismét a magasabb irodalom felé tájékozódunk, amikor Paulo Coelho brazil író „Az ördög és Prym kisasszony” c. regényét vesszük szemügyre. A könyv 2000-ben, „az ördög századának” legvégén jelent meg. A cselekmény alapötlete, mint a regény is céloz rá, Dürrenmatt Öreg hölgyének átültetése egy brazil faluba, ahol az öreg hölgy szerepét egy középkorú férfi játssza. A gyilkosságra való felbújtás célja azonban egészen más: az emberi jóság vagy gonoszság kérdésének kísérleti eldöntése. Már az előszóban megkapjuk a perzsa dualista teremtésmítoszt, mint a probléma indítását. A cselekményben azonban az ördög veszít, és a kísérletező rádöbben arra, amit az egészséges lelkű ember minden kísérlet nélkül is tud: hogy a jó és rossz között szabadon választunk. Maga a metafizikai háttér csak annyiban érdekes, hogy láthatjuk, hogyan vetítik rá a legkülönbözőbb személyek a teremtmények gonoszságát Istenre. Elhangzik az elmélet, amely szerint Istennek is megvan a saját pokla. De a csattanó mégis a szabad döntés, ami összhangban áll a biblikus hittel: a rossz a teremtett szabadság választásából születik.

Összefoglalva mindazt, amit az ördög irodalmi szerepeltetéséről áttekintettünk, azt kell megállapítanunk, hogy a sötétség hatalmát két irányban ábrázolják hibásan. Az egyik irány a bagatellizálás. Goethe Faustjában, Bulgakovnál és Robert Blacknél a sátán szerepeltetése irodalmi ötlet, szenzáció, de nem tényleges veszélyt fejez ki. A másik elhibázott irány a manicheizmus. A sátán komolyan van véve, de nem mint ellenség, hanem mint szükségszerű ellenpólusa a jónak és a történelem nagy eredményeinek motorja – ezt a felfogást találjuk Madáchnál és Thomas Mannál, de ott kísért Dosztojevszkijnél és Coelhónál is. A világirodalom folyamatában az ördögregények mintegy spirálban haladnak, amely hol az egyik, hol a másik irányba csavarodik. A bagatellizálás és a manicheizmus nem is olyan idegen egymástól, összefüggésüket Bulgakovval kapcsolatban elemeztük. Coelhónál a végső kérdések inkább csak emlegetve vannak, mint megválaszolva, mintha a szerző maga se volna egészen biztos a dolgában, bár a teremtményi szabadság hangsúlyozása a keresztény megoldás felé billenti a mérleget. Az egyértelműen és elkötelezetten keresztény alkotások azonban – a nagy irodalomban, amit Bernanos képvisel, és a kalandirodalomban, amit Perretti reprezentál, sőt a vergődő, de mégis keresztény Dosztojevszkij döbbenetes szellemi pályaívének végkifejletében is – betekintést adnak a krisztusi hit megközelítésébe. A sátán gyilkos veszedelem, halálosan komolyan kell venni, és mégis le van győzve a kereszt misztériumában. Ez olyan megoldás, mint mikor Nagy Sándor kardja elvágja a gordiumi csomót, vagy Kolumbusz feltörve állítja fel a tojást. Ez az egyenes az ördögspirál tengelyében.

Mindezekben áttekinthető kultúránk viszonya a sátánhoz. Egyrészt lekicsinyli – tagadja vagy eljátszadozik vele – , másrészt elismeri és értékeli. Előbbinek szélsőséges képviselője a keresztény teológus, aki nem hisz a sátán és a démonok létezésében, utóbbinak szélsőséges képviselője a sátánista, aki imádja a Gonoszt. Mi haladjunk a spirál tengelyében, vegyük kezünkbe az evangéliumot, és mondjuk Jézussal a győzelem szavát: „Most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét” (Jn 12,31).

Ez a „most” ma is érvényes. Benne vagyunk, közreműködünk benne.

Kristálylény

Az ismeretlen a hegyen – Látni fogjátok a megnyílt eget – Kórházi éj – Láthatatlan, de valóságos – A szent és a profán határán – Ember, oroszlán, sas, bika – Mítosztalanítva – Numinózum – Reneszánsz visszaélés – A lyányok angyalok? – Félelmetes, gyönyörű és hatalmas – „Arcom a földhöz tapadt”

Az első világháború idején történt, 1916 tavaszán, a hadviselő Portugáliában.

Három gyerek vigyázott az állatokra a Cebeço hegyén. Hirtelen vakító fényt láttak keleti irányból a fák fölött. És ez a fény mintha valaki lett volna, egy emberalak, egy fiatal férfi alakja. Közeledett. Egy ifjú, áttetsző kristályból – de ez a kristály minden földi fényességnél csillogóbb volt. Ahogy egyre közelebb jött, a gyerekek mind tisztábban látták. Megdöbbenve, szótlanul szemlélték a tüneményt. A látogató egyszercsak ott volt előttük, és megszólalt:

– Ne féljetek, én a béke angyala vagyok!

A gyerekek elbűvölten álltak. A jelenség pedig hozzátette:

– Imádkozzatok velem együtt!

Azzal letérdelt, s leborulva homlokával érintette a földet. A gyerekek önkéntelenül utánozták. A titokzatos lény háromszor mondott el egy rövid imádságot, a gyerekek pedig ismételték. Látogatójuk elköszönt, és eltűnt szemük elől.

Megrendült, áhítatos, egészen sajátos atmoszféra maradt utána. A három gyerek sokáig ott maradt leborulva, és ismételte az ismeretlentől tanult imát. Mindenki más előtt ösztönösen hallgattak az egész látomásról.

Ez volt a híres fatimai jelenések bevezetése. A Szűzanya megjelenéseire egy évvel később került sor.

Mit gondoljunk erről a kristálylényről, aki angyalként mutatkozott be? Akik az angyalokat a tündérekkel helyezték egy kategóriába, szkeptikusan nézhetnek. Nem mesevilágba lépünk, ha efféle dolgokat komolyan veszünk?

Jézus mondja: „Látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött” (Jn 1,51). Az angyalok nem testi lények, de valóságosak. Az Egyház vallja létezésüket, ünnepeket is szentel nekik. Egy-egy kivételes alkalommal látható alakban mutatkoznak, mint a fönti esetben is. Az idézett történet teljesen hiteles. A most következőt nem tudom hasonló módon garantálni, mert forrását ellenőrizni nincs módomban; de mint megtörténtet olvastam egy amerikai katolikus szerző könyvében, aki egy folyóiratból merítette.

Egy asszony leukémiás férjét ápolta a kórházban. Kimerültségében elaludt az ágy mellett ülve. Hajnali háromkor egy nővér azzal ébresztette föl, hogy Chris, a férje eltűnt.

Melissa nyomban fölugrott, és keresni kezdte Christ. A kórház kápolnájának üvegajtaján át két alakot látott. Benyitott. A férje volt az egyik.

– Itt vagy? Mindenütt kereslek. Hogy jöttél ide? Hogyhogy nem ébredtem föl, amikor kimásztál az ágyból, és araszolni kezdtél a járógépeddel? Hogy jöttél át a nővérpultok előtt? Egyikük se látott. Mi történt?

– Ó, én jól vagyok – mondta Chris mosolyogva.

A másik, aki a kápolnában állt, nem vett részt a társalgásban. Meghatározhatatlan korú, magas férfi volt, egyszerű, de nagyon csinos öltözékben. Nagyon világos bőre volt és átható világoskék szeme. Melissa úgy érezte: a férje nem akarja, hogy zavarja. Magára hagyta az idegennel.

Chris egy idő múlva visszatért a szobába. Már nem olyan volt, mint egy gyönge, reménytelen, kínlódó beteg. Arcán fény ragyogott, egész lénye reménységtől sugárzott.

– Ez az őrangyalom volt – mondta az asszonynak.

Melissa körüljárt a kórházban, és érdeklődött a titokzatos látogatóról. Senki se látta. A biztonsági őrök garantálták, hogy senki se jött be éjszaka a kórházba, és nem is távozott senki.

Chris békességben maradt, félelem és fájdalom nélkül. Fizikailag nem gyógyult meg. Imádkozva, bizalommal tért haza Istenhez két nap múlva. Az angyal látogatása erre készítette elő.

„Íme, elküldöm angyalomat, hogy előtted haladjon, őrizzen téged az úton, és bevigyen arra a helyre, amelyet neked szántam” (Kiv 23,20). Komolyan kell vennünk az Egyháznak azt a hitét, hogy láthatatlan, de valóságos szellemi lények kísérik földi életünket. A fenti történet, amennyiben hiteles, egy kivételes esetet örökít meg, amikor az angyal láthatóan megmutatkozott. Keresztény meggyőződésünket azonban nem a rendkívüli esetekre kell alapoznunk, hanem arra az alapelvre, hogy az érzékszerveinkkel befogadott világ csak egy része a teljes valóságnak, amelyben mozgunk. Isten és az ő angyalai láthatatlanok. Ugyanez áll a sötétség angyalaira is.

A Teremtés könyvében azt olvassuk, hogy miután az ember elveszítette eredeti ártatlanságát, el kellett hagynia az Éden kertjét, s azt most kerubok őrzik villogó lángpallossal (Ter 3,24). Nemrég a Halld Izrael (akkor még: Hagiosz) levelezőlistán egy testvérünk beszámolt szentföldi útjáról. Idegenvezetőjük meglehetősen visszaélt a zarándokok hiszékenységével, s többek között egész odáig ment, hogy az Édenkert helyét is megmutatta. Ez a naivságra való rájátszás, hiszen a paradicsom nem fizikai hely, hanem az emberiség bűnbeesés előtti állapota. Ha fizikai hely volna, az idegenvezetőnek a lángoló kardot tartó kerubokat is meg kellett volna mutatnia. Ilyen földrajzi hely természetesen nincs, és a kerubok sem láthatók. Mégis mély tartalma van a bibliai képnek: a keruboknak nevezett lények ott állnak a paradicsom és bukott világ, Isten szentsége és a profanizált teremtés határán. Ebben a funkcióban ismételten találkozunk velük. Jeruzsálemben, az ószövetségi templomban, a Szentek Szentjében két olajfából készült, aranyozott kerub őrzi az Örökkévaló szövetségének ládáját (1Kir 6,19-28). Az ószövetségi hit ugyan tudatosítja, hogy Isten mindenütt jelen van, a frigyláda mégis szimbóluma és záloga ennek a szent jelenlétnek, s a kerubok mintegy Isten megközelíthetetlen jelenlétének őrei. Innen az Istenhez intézett megszólítás, amivel a zsoltárokban találkozunk: „Aki a kerubok felett trónolsz” (Zsolt 80,2). Ami már a kerubokon is túl van, az végképp a szent, a más, a numinózus valóság, a transzcendencia. Erről van szó Aranyszájú Szent János liturgiájának gyönyörű Kerub-énekében, mely a profánból való kilépést fejezi ki: „Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot...” Ezért is kapja az angyalokról szóló munkám a Kerub címet. Kicsit belesünk az Édenkert kapuján, feltörjük a transzcendencia zárait, betekintünk az angyalok numinózus világába. Persze egy pillanatig se szabad megfeledkeznünk arról, hogy róluk szóló ismereteink mindig csak megközelítések, analógiák lesznek, de ezek az analóg ismeretek is lehetnek igazak és biztosak. És szükségünk is van rájuk, mert a paradicsom nem elkerített terület, de a pokol sem. A jó és rossz angyalok itt vannak körülöttünk.

Visszatérve a kerubokra, a zsidó Szentírás kerubjai alakjukban rokonságot mutatnak az asszír, babiloni, egyiptomi mitológia egyes figuráival, amelyekben az emberalakot oroszlán, sas, bika vonásai egészítik ki. Maga a héber „kerub” szó minden valószínűség szerint az akkád „karabu” (= áldani) ige igenévi származékával („karibu”) függ össze nyelvileg. Ezekiel próféta aprólékosan részletezett látomásaiban (1,4 kk.; 9,3; 10; 11,22) a keruboknak négy szárnya és azonkívül emberi keze, továbbá négy arca van (ember, oroszlán, bika, sas). Más látomásban, a templomfal faragványain, ahol minden kerub két pálma között áll, csak két arcuk van: ember- és oroszlánarc.

Minden kerubnak két arca volt:
emberi arca az egyik pálma felől,
és oroszlánarca a másik pálma felől.
(Ez 41,18-19)

Talán meglep bennünket, hogy mitológiai figurák, pogány kimérák jelennek meg az Ószövetségben. Elhamarkodott dolog volna azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az ószövetségi istenhit csak egyik az ókori kelet vallásai közül. Ellenkezőleg, az ószövetségi monoteizmus messze kiemelkedik a bálványimádó környezetből, a sok istenségben hívő pogányságból. Viszont örök emberi igyekezet a láthatatlan, következésképpen ábrázolhatatlan, képileg kifejezhetetlen valóságot valahogy mégiscsak kimondani, emberi eszközeinkkel látvánnyá fogalmazni, képbe, fába, kőbe, sőt aranyba foglalni. Az ószövetségben eredetileg minden ábrázolás tilos volt: „Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről, ami fenn az égen vagy lenn a földön van, vagy a föld alatt, a vizekben lakik” (MTörv 5,8). Ám ez csak átmeneti előírás lehetett, pajzsul szolgált a bálványimádás közeli veszélye ellen; mint ahogy szárazság idején teljes tűzgyújtási tilalmat rendelnek el az erdőkben, még a tűzrakásra kijelölt helyeken is, mert közelről fenyeget az erdőtűz veszedelme. A tilalmat később föloldják. Maga a Szentírás is föloldja a teljes képalkotási tilalmat – a szent sátor elkészítésénél, a szentély kialakításának előírásaiban olvassuk:

Készíts két kerubot vert aranyból az engesztelőhely két szélére. Az egyik kerub az egyik oldalon legyen, a másik a másikon, úgyhogy az engesztelőhely mindkét oldalát befedjék, terjesszék ki szárnyukat, és borítsák be az engesztelőhelyet. Egymással szemben legyenek, és arcukkal az engesztelőhely felé forduljanak ... A bizonyság ládája felett levő két kerub közül szólok majd hozzád mindarról, amit általad Izrael fiainak parancsolok (Kiv 25,18-20.22).

Ezeknek a keruboknak csak egy arcuk van, kiterjesztett szárnyuk jelzi, hogy nem emberi lények. Mai templomainkban is gyakori az imádkozó angyalok ábrázolása a tabernákulum két oldalán, erre az ősi mintára. A kerubok funkciója itt is az, hogy mintegy őrt álljanak a Szentséges mellett, kiemeljék az Ő megjelenésének helyét az alacsonyabb rendű környezetből.

Az ábrázolás, a képi kifejezés, az érzékszervileg megragadható esztétikai megfogalmazás igénye magyarázza, hogy az ószövetségi szerzők fantáziájára hatottak a pogány ábrázolások. Egyetlen nép se hagyhatja teljesen figyelmen kívül kulturális környezetét. Az ószövetség azonban radikálisan mítosztalanítja a pogány kerub-ábrázolásokat. A pogány hitvilágban a kerub-figurák afféle alacsonyabbrendű istenségek, de a zsidóság minden kultuszt megtagad tőlük. A monoteizmusban kizárólag a transzcendens, teremtő Istent illeti meg imádás. A kerubok nem kapnak kultuszt, ellenkezőleg, arra szolgálnak, hogy az egyetlen igaz Isten kultuszát kiemeljék.

Az Újszövetségben a Jelenések könyve idézi fel Ezekiel négyarcú kerubjait, az Isten királyi széke körül álló négy élőlény formájában (Jel 4,6-8); ezeknek azonban nincs négy-négy arcuk, hanem egyenként van más és más arculatuk: egyikük oroszlánhoz, másikuk bikához, harmadikuk emberhez és a negyedik repülő sashoz hasonlít. Tudjuk, hogy a Szentírás alkalmazott értelmezésével ezeket a négy evangélium jelképének szoktuk tekinteni, de eredeti funkciójuk itt is az, hogy Isten megközelíthetetlen szentségét kiemeljék, elhatárolják a környezettől. A szöveg nem mondja őket keruboknak, sőt az a tény, hogy hat szárnyuk van, az Izajás prófétánál szereplő szeráfokkal rokonítja őket (Iz 6,2). Ezek a különbségek és átfedések azonban nem sokat számítanak. Meg kell értenünk, hogy az ábrázolhatatlan ábrázolásáról van szó, az emberi fantázia olyan csúcsteljesítményeiről, amelyek valamiképpen érzékeltetni akarják a szent és profán közötti különbséget. Nem a részletek fontosak; az angyaloknak nincs formájuk, mert nem testi lények. De sugározzák a numinózumot, a vallási értéket, Istennek és az ő szférájának felfoghatatlan másságát, és az emberi képzelet ezt a sugárzást próbálja megidézni, amikor dadogó szavakkal és botladozó képekkel kifejezi őket.

Az Ószövetség nem hívja a kerubokat angyaloknak, de ha „angyal” a gyűjtőneve az embernél magasabbrendű teremtményeknek, egyszerűen nem nevezhetjük őket másképp. Már a zsidó apologetika is így jár el, a kereszténységben pedig ez már magától értődőnek számít. A kerub és minden angyal szellemi lény, magasabbrendű az embernél, de nem középlény Isten és az ember között, hanem teremtmény, mint az ember. Igazán elképzelni az angyalt nem tudjuk, és ha fantáziánk mégis jogait követeli, valahogy ki kell fejeznünk magasabbrendűségét, Isten másságát tükröző numinózus jellegét. Ezt leggyakrabban úgy oldják meg, hogy emberalakot rajzolnak szárnyakkal. Nem kifogásolhatjuk ezt, hiszen már az ószövetségi szentély kerub-ábrázolásai is ezt az utat járják. De ügyelnünk kell, nehogy angyalaink összetéveszthetők legyenek a mesealakokkal, a tündérekkel.

Ebből a szempontból súlyosan kifogásolható az angyalok női alakban való ábrázolása. A képzőművészetben ez a reneszánsz festőművészet fejleménye, amely a művészet elvilágiasodását jelzi. A festők szép nőket akartak festeni, az egyházi megrendelésre készült képeken erre az angyalok adtak ürügyet nekik. Ezért írhatja Babits:

Sok barna ifjú angyalok
lázlángú szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán...
(Pictor Ignotus)

Az angyalok női ábrázolása azonban biblikusan nem indokolt. A héber nyelvben a „malak” (küldött), a görögben az „angelosz” (hírnök) szó jelzi az angyalt; mindkettő hímnemű. A bibliai angyalnevek (Mikael, Gabriel, Rafael) férfinevek. Ugyancsak hímnemű a „kerub” szó is. Persze az angyaloknak, mint tisztán szellemi lényeknek, egyáltalán nincs nemük, következésképpen nem is férfiak. A hímnemű nyelvtani alak a Bibliában azért elkerülhetetlen, mert az angyalok szoros kapcsolatban állnak Istennel, Isten neve pedig hímnemű. Nem mintha a bibliai istenkép biológiai vonásokat tartalmazna! Hanem mert az erő és hatalom kifejezése a héberben a nyelvtani hímnemhez kötődik. Hatalmas, erős valóságok, mint akár maga Isten, akár pedig Isten küldöttei vagy trónállói, a héber nyelvben kizárólag hímneműek lehetnek.

Az angyalok elnőiesítése beviszi a szex-motívumot egy olyan területre, ahol a megrendült áhítatnak el kellene hallgattatnia minden testiséget. Ismeretes az operett-dal: „A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak...” Nos, a hiteles angyalok nem „lyányok”, és nem a komédiázás atmoszférája veszi körül őket. Már eltűnt, de sokáig látható volt a pesti aluljárókban egy plakát, amelynek felirata ez volt: „Angyali érintés”. Fogalmam sincs, mit is reklámozott. Az angyali érintés kifejezése mindenesetre fölöttébb kétes ízlésre vallott: a reklám egy karcsú hölgyet ábrázolt, amint bikiniben ül a felhők alatt. Ha tervezőjét csakugyan megérintette volna egy angyal, azt hiszem, olyasmit érzett volna, mint az áramütés, és nem bírt volna tovább dolgozni a képen.

Amikor a Bécsi úton laktam, ablakaimból láttam az elhaladó villamosokat, s karácsony közeledtével a rajtuk lévő reklámtáblákat, pufók, profán gyermekangyalokkal. Akkor írtam a „Nem ismerek az angyalokra” című verset.

Nem tudják, milyenek az angyalok!
Szárnyas bébiket, amoretteket,
csinibabákat rajzolnak. Az angyal
félelmetes, gyönyörű és hatalmas
tűzkristály-lénye messze túlesik
képzeletük határán. Azt a hangot
sem ismerik, mely halkan szól naponta
s határozottan: „Ezt tedd”, „Erre menj.”
Mit tudnak az eksztatikus szeráfok
rajongásáról, a Triszágion
küszöbrázó kiáltásáról, omló
lavinájáról, a túláradó
hömpölygésről, mely Istenbe temet?
A templomtornyok angyalát se sejtik,
sem a szentélyek trónállóit, ezret
meg ezret; vagy a fényt, amelyben úsznak!
(És őt se, ki e verset velem írva
lángol, mint a szépszégszomj krátere.)

Igen, lehetséges kapcsolat az angyalokkal; még bizalmas kapcsolat is. De ez nem játék. Nem jöhet létre megrendülés nélkül.

Dániel könyvében, amikor a próféta találkozik Gábriel angyallal, ezt olvassuk:

Felemeltem szememet, és íme, egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. A derekát színarany övezte, teste olyan volt, mint a krizolit, az arca mint a villám fénye, a szeme mint az égő tűz, a karja és a lábszára, mint a ragyogó érc, s a szavának hangja olyan, mint a sokaság hangja. ... Erő nem maradt bennem, az arcom elváltozott, elbágyadtam, és minden erőm odalett. Mikor pedig szavának hangját hallottam, ennek hallatára rémülten arcra estem, és arcom a földhöz tapadt (Dán 10,5-6.8-9).

Ez – igen. Ez – angyal

bújt az üldözött

2019. november 12., kedd

Vajon az emberiség a sátán fogságába kerül Hillary Clinton sátánista jóvoltából , vagy elpusztul maga is a sátánnal !!!

Szexrabszolga

HILLARY-CLINTON-SATANIC-HANG-SIGN

A Sátáni Biblia