2019. november 9., szombat

Amerika tudni akarja az igazságot























2001.09.11.

Dr. Drábik János: Orwellia
5. fejezet



Felgyorsult a "második 9/11" előkészítése




Amerika tudni akarja az igazságot


Hat év elmúltával egyre több amerikai tudni akarja az igazságot 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban. Időközben önkéntes kutatócsoportok alakultak az igazság kiderítésére. E kollektív kutatómunka eredményeként ma már sokkal többet tudunk a történtek előzményeiről, hátteréről, mint eddig. Az egyik figyelemre méltó dokumentum az a rendelkezés, amit az amerikai hadsereg vezérkari főnökei bocsátottak 2001. június 1-jén a légi kalózkodásról, illetve a repülőgépek eltérítéséről. Az új rendelkezés, amelyet S. A. Fry ellentengernagy, a vezérkari főnökök tanácsának igazgatója írt alá, törölte azt a korábbi rendelkezést, amely 1997 júliusától volt érvényben. Felmerül a kérdés, hogy az amerikai legfelső hadvezetés miért tartotta szükségesnek 2001 júniusában mindössze három hónappal a tragikus eseményeket megelőzően megváltoztatni eddig folytatott gyakorlatát.
A rendelkezés, amely még mind mindig elolvasható az Interneten, előírja, hogy ha repülőgép eltérítésre kerül sor, a katonai parancsnokoknak a Pentagonban és a NORAD-ban (North-American Aerospace Command - Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) fel kell venni a kapcsolatot a hadügyminiszterrel, és jóváhagyást kell kérniük a további intézkedések foganatosítására. Ekkor Donald Rumsfeld állt a Pentagon élén. Kézen fekvő a gyanú, hogy ez a rendelkezés feltehetően előkészítette a szeptember 11-én bekövetkezett bénultságot, amely szerves részét képezte az akció sikerének. Ha viszont ez a feltételezés igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a Bush-kormányzaton belül volt egy szupertitkos csoport, amely akarta, hogy ez a terrorista cselekmény bekövetkezzék és erre meg voltak a motívumai. De mik lehettek ezek? Az egyik lehetséges válasz, hogy létrehozni egy ürügyet lényegesen támadóbb jellegű amerikai külpolitika elfogadtatására az amerikai néppel. Ma már azt is tudjuk, hogy 2001 szeptemberében már az elnök asztalán volt az Afganisztán lerohanására elkészített haditerv.
Számos kutató, aki eredményességével vívta ki a tekintélyt, köztük Jim Marrs, azt az álláspontot képviseli, hogy ez az említett rendelkezés hozzájárult az amerikai katonai elhárítás tehetetlenségéhez szeptember 11-én. Dylan Avery híressé vált Loose Change című filmjében ugyancsak ezt a véleményt erősíti meg, hasonlóan Webster Griffin Tarpley-hez, aki 9/11 Synthetic Terror című könyvével hívta fel magára a figyelmet.
Ha egymás mellé tesszük az 1997 júliusi és a 2001 júniusi dokumentumokat, megállapíthatjuk, hogy a két szöveg csaknem teljesen megegyezik, kivéve azt, hogy előzőleg értesíteni kell a védelmi minisztert. A különbség a kettő között említést tesz két olyan légtérben útra bocsátott járműről, amelyeket egyrészt "unmaned aerial vehicles"-nek (UaVs - pilóta nélküli légi jármű), másrészt "remotely operated vehicles"-nek (ROVs - távirányítású jármű) nevez. A rendelkezés szerint ezeket úgy kell tekinteni, mint amelyek potenciálisan fenyegethetik a közbiztonságot. De miért volt szükség a légi járművek e két új kategóriájára tekintettel kiadni egy új rendelkezést, különösen akkor, ha az egyéb előírások nem változnak?
A Pentagon által kifejlesztett Global Hawk ("Globális Héja") ultramodern, pilóta nélküli, távirányítású repülőgép, tanulmányozása közelebb visz minket 9/11 hátterének a megértéséhez. Az közhely, hogy a felgyorsult technológiai haladás megváltoztatja világunkat. Az azonban kevésbé ismeretes, hogy konkrétan ez a változás mit is jelent. Mindig csak arról van szó, hogy a műszaki haladás eredményeként miként szabadulunk meg a mindennapi gürcölés nyűgétől és mennyivel könnyebbé válik az életünk. Az, hogy a legújabb technológiai vívmányok miként teszik lehetővé az emberi élet totális ellenőrzését már kevésbé ismert, mert ennek a részleteit nemzetbiztonsági okokból eltitkolják a közvélemény elől. Az állampolgárok félrevezetésének egyik legfontosabb eszköze a nemzetbiztonságra és a közbiztonságra történő hivatkozás.
Ennek fényében érdemes közelebbről szemügyre venni a Global Hawk-kal kapcsolatos ismertté vált tényeket. Az RQ 4A US Global Hawk próbajáratát 2001. április 22-ről 23-ra virradólag sikeresen hajtotta végre, amikor a Dél-Kaliforniában lévő Edwards Légitámaszpontról a Dél-Ausztráliában lévő edinburgh-i légitámaszpontra repült. A 13 760 kilométernyi távolság átrepülése a Csendes-óceán felett egyben állóképességi és terhelési rekordot is jelentett egy pilóta nélküli, távirányítású légi jármű számára. 2001 júniusában számos amerikai-ausztrál közös hadgyakorlat után a Global Hawk robotgép visszatért Kaliforniába. Ez a távirányítású légi jármű hasonló hosszútávú repülést végzett, amikor átkelt az Atlanti-óceán felett Európába és részt vett több NATO hadgyakorlatban. A Global Hawk önmagát irányító repülőgép, az automatikus indulástól a felszálláson keresztül egészen a leszállásig önmagát vezérli beleértve a kifutó pályán való mozgást is. A robotgép előre elkészített repülési terv alapján mozog, noha a földi repülőgép-irányítók nyomon kísérik, és ellenőrzésük alatt tartják. A lökhajtásos robotgép 13 méter 41 centiméter hosszú és szárnytávolsága megegyezik a Boeing 737 utasszállító repülőgépével és 42 órán át képes a levegőben maradni. Repülési magassága 20 km, repülési távolsága pedig 26 000 km.
Ezek az adatok megmagyarázzák, hogy miért kapta a robotgép a globális jelzőt. Valóban képes a világ bármely pontját leszállás nélkül elérni. Repülési sebessége 740 km/h, ami átlagosnak tekinthető. Nagyon impozáns viszont az a terepfelismerő és nyomkövető képessége, amelyekkel hatalmas térségeket fog át felismerve azok topográfiai tulajdonságait. Egy repülési helyzetből akkora területet tud bemérni, mint az Egyesült Államok egy közepes méretű tagállama, azaz 125 ezer km2 -t. Fel van szerelve a legmodernebb radarberendezéssel, az infravörös- és elektrooptikai érzékelőkkel, vagyis olyan kamerákkal, amelyek képesek 1900 szuperérzékenységű, nagy felbontású kép előállítására egyetlen repülés alatt.
Érthető, hogy az amerikai katonai vezetés a Global Hawk-ot azonnal alkalmazta hírszerzési funkció ellátására. A 2001 októberében megkezdődött afganisztáni hadműveletekben, valamint a későbbi iráni katonai akciókban kiemelkedő szerep jutott a Global Hawk-nak. 2006-ban például 50 bevetésen vettek részt a két említett országban és több mint 1000 órán át tartózkodtak a légtérben. Izrael is felhasználta őket a 2006-ban sorra került libanoni harcokban. Az Egyesült Államok először 1983-ban alkalmazta őket, amikor Reagan elnök parancsára megszállták Grenada-t. 2007-ben arról érkeztek jelentések, hogy a Global Hawk robotgépek részt vesznek az iráni légtér ellenőrzésében.
Dylan Avery Loose Change című filmjében látható egy olyan kísérleti repülés, amelyre 1984-ben került sor a NASA (National Aeronautics and Space Administration - Országos Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal) kísérletei keretében az Edwards légitámaszponton. A 16 órás kísérleti repülés során a földön tartózkodó pilóták távirányítással vezérelték a Boeing 720-ast átvezetve azt tíz sikeres felszálláson, számos rárepülést végrehajtva és lefolytattak 13 sikeres földreszállást is. A kísérlet a program szerint előírt és megtervezett lezuhanással ért véget. Elegendő bizonyíték van arra, hogy az amerikai hadvezetés már az 1950-es évek elején megkezdte a kísérletezést a rádióirányítással vezérelt repülőgépekkel. A távirányítású robotgépek felhasználása a hadgyakorlatokon bevett eljárássá vált.
2001 szeptember végén, néhány héttel 9/11 után, George W. Bush elnök említést tett a ROV technológiáról, de olyan formában, hogy annak kifejlesztésére szükség van a repülés jövőbeni biztonsága érdekében, vagyis azt sugalmazta, hogy ez a technika még a jövőbeni kifejlesztésre vár. Bush elnök a New York Times-ban olvasható tudósítás szerint szövetségi pénztámogatást ígért erősebb pilótafülke-ajtók, új transzponderek (válaszoló radarkészülékek) kifejlesztésére, amelyeket például nem lehet kikapcsolni, valamint olyan videokamerák beszerelésére az utasszállító gépekbe, amelyek segítségével a pilóták megfigyelés alatt tudják tartani a repülőgépek utasait. Ekkor volt az, amikor Bush célzott rá, hogy a jövőben kifejlesztett technológia egy szép napon majd lehetővé teheti, hogy a légi irányítók távirányítással hajthassák végre a gépek leszállását. A megtévesztés itt abban a célzásban van, hogy ez a technológia még kifejlesztésre vár és 9/11 idején még nem állt rendelkezésre.
A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak a tragikus események idején, hanem már jóval korábban is létezett. Röviddel 2001. szeptember 11-ét követően az arizonai KinetX nevű cég a Cogitek vállalattal együtt javasolta az FAA-nak (Federal Aviation Autority - Nemzeti Légügyi Hatóságnak) az általuk NFERS-nek (National Flight Emergency Response System - Országos Repülési Szükséghelyzetre Válaszoló Rendszer) nevezett módszer alkalmazását a 9/11-hez hasonló repülőgép-eltérítések megelőzésére a jövőben. Ajánlatukban szerepelt, hogy egy éven belül szállítani tudják a szükséges berendezéseket. A két cég ajánlatában nyomatékosan szerepelt, hogy a javasolt technológia már létezik. Az FAA a két cégnek soha nem válaszolt. 2006 januárjában viszont a Boeing szabadalmi oltalmat kért egy hasonló rendszerre, amely olyan automatikus leszállási módszert ajánl, amely tartalmaz egy ún. onboard processort. Ha ezt aktiválják, kikapcsolja a pilóták által kezelt irányítórendszert és átvéve az elrabolt gép irányítását végrehajtja a kényszerleszállást. Az automatikus leszállást előre lehet programozni a repülőgép robot pilótarendszerébe, vagy földi irányítók által távirányítással lehet működtetni. Többféle módon is aktivizálható. Így például bekapcsolhatja a pilóta a géprablás idején vagy közvetlenül is aktivizálható a pilótafülke ajtajába beépített érzékelők segítségével, amelyet egy erőszakos behatolás alkalmával szakítanának le. De lehetséges az is, hogy egy távirányítású kapcsolattal a földi irányítók aktivizálják.
A Pentagon 2001 június 1-jei rendelkezése arra utal, hogy a ROV technológia már alkalmazásra érett állapotban volt 2001 tavaszán, azaz hónapokkal 9/11 előtt. Az amerikai katonai kutatások általában meg szokták előzni a kereskedelmi célú kutatásokat azért, mert elegendő pénzügyi források és a legjobb szakemberek állnak a Pentagon rendelkezésére. Ezt jól szemlélteti az Internet példája. Az amerikai hadsereg már évekkel korábban kifejlesztette és használta a cyberspace-t, mielőtt azt a polgári lakosság használhatta. Joggal feltételezhetjük, hogy a ROV technológia is előbb állt a Pentagon rendelkezésére, mint ahogy az elérhető lett a kereskedelmi repülés számára. Önként adódik a kérdés, hogy a repülőgép rablók ártalmatlanná tételére kidolgozott ROV technológia nem volt-e alkalmazható a repülőgépeknek a Világkereskedelmi Központ tornyaiba - távirányítással történő - belevezetésére.
Joe Vialls repülőgép-mérnök szerint az a technika, hogy átkapcsolják távirányításra a repülőgép irányítását, már hosszabb idő óta ismert. Feltételezhető, hogy az amerikai hadsereg az 1970-es évek közepén fejlesztette ki ezt a megoldást egy olyan időszakban, amikor nagyon megnőtt a terroristák által végrehajtott repülőgép-eltérítések száma. A fejlesztéseket két amerikai multinacionális cég munkatársai végezték a DARPA-program (Defense Advanced Research Projects Agency - Fejlett Védelmi Kutatási Programok Ügynöksége) keretében. Az volt a cél, hogy elősegítsék az eltérített amerikai repülőgépek távirányítás útján való visszaszerzését. Vialls szerint ez az erőfeszítés ragyogóan sikerült. Egyrészt megoldották a pilótafülkében folyó beszélgetés lehallgatását, másrészt azt, hogy megszerezzék az abszolút ellenőrzést a repülőgép komputerizált repülési rendszere felett egy elektromágneses adatátviteli csatorna segítségével. Az volt a cél, hogy a repülőgép-eltérítők kikerüljenek az irányítás ellenőrzéséből, miközben a földi légiirányítók le tudják szállítani az eltérített gépet egy erre kijelölt repülőtéren, ahol a rendőrség már felkészül a terroristák ártalmatlanná tételére. Ahhoz, hogy ez a technika hatékony legyen, teljes mértékben integrálni kell a repülőgépen található rendszerekkel. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha kifejlesztenek egy új repülőgép típust. Vialls állítása szerint pontosan ez történt. Magas szintű döntést hoztak arról, hogy a Boeinget a lehető legrövidebb időn belül el kell látni egy "hátsó ajtóval", méghozzá abban a komputerrendszerben, amelyet a két új kereskedelmi repülőgéptípus számára fejlesztettek ki. Mindkét típust, a Boeing 767-est és a Boeing 757-est, az 1980-as évek elején kezdték meg gyártani.
A tekintélyes repülőgép-mérnök ezt az álláspontját 2001 októberében feltette a világhálóra. Vialls szerint az eredetileg egyértelműen jó szándékú rendszer valamilyen biztonsági hiba folytán illetéktelen kezekbe kerülhetett magán a Bush-kormányzaton belül. Ezek a személyek viszont meg nem engedett módon titokban a saját céljaikra használták a távirányítású rendszert. Ez úgy történt Vialls szerint, hogy a titkos kódok ismeretében az összeesküvők aktivizálták a transzponderekbe beépített titkos elektromágneses adatátviteli csatornát, és egyszerűen átvették a repülőgépek irányítását. Itt már nem sok szerepet játszanak az állítólagos repülőgép-rablók akár a repülőgép fedélzetén voltak, akár nem.
2001. szeptember 11-én a tragikusan járt repülőgépek nyolc pilótája és másodpilótája közül egyik sem adta le a szokásos jelzést a Nemzeti Légügyi Hatóság (FAA) számára arról, hogy repülőgép-eltérítésre került sor. Egy ilyen jelzés leadására, amelyet "squawking"-nak neveznek, mindössze néhány másodpercre van szükség. Az szükséges hozzá, hogy a gép műszerfalán bekapcsolják az ELT (emergency locator transmitter - vészhelyzet meghatározó berendezés) elnevezésű szerkezetet. A pilóta egyszerűen beüt egy négy számjegyű kódot és kigyullad az "I have been hijacked." felirat a földi irányítás képernyőjén. Abból a tényből, hogy a pilóták és másodpilóták egyike sem adta le ezt a vészjelzést a tragikus napon, arra következtetett Vialls, hogy a gépek távirányítással repültek. Amikor a merényletek tényleges irányítói átvették a transzponderek irányítását, a pilótáknak már arra sem volt lehetőségük, hogy leadják a vészjelzést.
További bizonyíték adódott a 175-ös járat utolsó másodperceiről készült videón. Vialls szerint a repülőgép, amikor a végső manővert hajtja végre, túlhalad a 767-est vezérlő normális szoftver határain. A Boeing gépeket felelősségteljesen tervezték és az utasok biztonságát is. A repülést ellenőrző szoftver megakadályozza a pilótát abban, hogy olyan éles fordulatot hajtson végre, amelynek eredményeként az utasok megsérülhetnek. Minthogy a pilóta normális körülmények között nem tud ilyen manővert végrehajtani, ez kemény bizonyíték arra, hogy a repülőgépet távirányítással vezérelték.
9/11 hivatalos verziójának a képviselői Joe Vialls szakmai észrevételeit nyomban elutasították, mert veszélyesnek ítélték. Hat évvel az események után hivatalos részről még mindig keményen elutasítják. Ezért érdemes kitérni arra, hogy az elutasítók milyen érvekkel támasztják alá álláspontjukat. Egyesek azt emelték ki, hogy a Boeing 767-es és 757-es repülésirányító berendezései - noha teljesen komputerizáltak - nem ún. fly-by-wire (légkábel rendszerrel működtetett) konstrukció szerint készültek el, úgy ahogy, az újabb repülőgépek - beleértve a Global Hawk-ot is. Ellenkezőleg olyan mechanikus szerkezetek, amelyeket hidraulikus kábel és szíjtárcsa működtet. Éppen ezért a bírálók szerint a Boeing pilótájának mindig van lehetősége arra, hogy az automata pilótát kikapcsolja, és kézivezérléssel irányítsa a gépet. Olyan Boeing karbantartó technikus is akadt, aki azt mondta, hogy legrosszabb esetben a 757-es vagy 767-es pilótája ki tudja húzni az elektromos vezetékeket és ily módon ki tudja kapcsolni az elektromosenergiát a fedélzeti komputerekből. Ez lehetővé teszi, hogy visszanyerje a gép feletti kontrollt és a hagyományos módon repüljön. Ezek a bírálatok több vonatkozásban is helyesek. Kérdés, hogy egy vészhelyzetben van-e elegendő idő ezeknek a lehetőségeknek a felmérésére és megfelelő döntés meghozására további információk nélkül. Amíg titkosak maradnak a Boeing cég tervezési és gyártási dokumentumai, addig nehéz biztonsággal megmondani, hogy a vállalat megterveztetett-e és beépített-e olyan titkos rendszereket az említett két géptípusba, amelyek képesek vészhelyzetben a pilóta segítségére lenni. Joe Vialls sincs már ebben a helyzetben, mert 2005-ben meghalt.
Joe Vialls volt az, aki nyilvánosságra hozta, hogy a német Lufthansa légitársaság szakemberei milyen felfedezést tettek az 1990-es években, amikor átvették a Boeing cég által leszállított sugárhajtású gépeket. Az átvizsgálásuk során a német szakértők rejtett ROV rendszert találtak. Ez arra késztette a Lufthansa műszaki vezetését, hogy biztonsági okokból eltávolítsák a Boeingekből az eredeti repülési kontroll rendszert és helyébe egy német tervezésű repülésirányító rendszert helyezzenek. Német szerzők is említést tesznek erről, így például a Mathias Bröckers és az Andreas Hauß kutatópáros által közzétett írások. A Lufthansának természetesen módjában lenne ezt minden kétséget kizáróan bebizonyítani.
Andreas von Bülow a Német Szövetségi Köztársaság korábbi kutatási és technológiai minisztere 2003-ban könyvet írt "The CIA and September 11" (A CIA és szeptember 11-e) címmel, amelyben részletesen tárgyalja Joe Vialls távirányításra vonatkozó elméletét és sürgette az illetékeseket e kérdésnek az újabb kivizsgálására. Von Bülow - egyébként magyar nyelven is megjelent könyve - azt állítja, hogy 9/11-et nem a szélsőséges iszlám terroristák, hanem egy az amerikai államapparátusban működő titkos szolgálat hajtotta végre a CIA irányításával. Von Bülow természetesen ismerhette a Lufthansa által szerzett tapasztalatokat. A magunk részéről ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy még mindig nem késő a Boeing, a Lufthansa és más illetékesek számára, hogy a történelmi igazság kiderítése érdekében hozzák nyilvánosságra titkos vállalati dokumentumaikat, és azt adják át egy független szakértői bizottságnak vizsgálat lefolytatása érdekében. Ami von Bülow-t illeti, ő következetesen kitart a könyvében meghatározott álláspontja mellett, és ma is azt állítja, hogy valamilyen távirányítású módszerrel vezérelték a tragikus események ideje alatt a repülőgépeket. Az irányítókat ő is ötvennél kevesebb résztvevővel működő titkos hálózatnak tartja.
Voltak olyan szakértők is, akik szerint a merényletet végrehajtó csoport nem használhatta a ROV technikát, mert annak szerves részét képezi az ún. lappangó periódus vagy késedelmi idő problematikája. Ez azt jelenti, hogy a távirányítással vezérelt repülésnek része a problematikus késedelem, amely a precíziós repülést csaknem lehetetlenné teszi. E bírálók hivatkoztak a robotgépekkel okozott rendkívül sok balesetre, amely százszor nagyobb arányban fordult velük elő, mint pilótákkal irányított repülőgépekkel. A katonai műveletekben 135 pilóta nélküli repülőgépből 50 lezuhant, 34 pedig súlyos balesetet szenvedett. Ilyen adatok arra késztethették az összeesküvőket, hogy ne alkalmazzák a ROV technológiát.
Ezt az álláspontot cáfolja az, hogy a Global Hawk műszaki leírása a repülőgép vezérlésének két különböző távirányítási módszerét ismeri. Ezek közül csak az egyiknek képezi a részét a lappangó periódus. Az első távvezérlési mód egy kommunikációs műhold segítségével történik, és ez tényleg tartalmaz ilyen késedelmi időt. A második távvezérlési módszer, amelynek az angol neve direct line-of-sight, nem igényel ilyen lappangási időt. A tragikus események előidézői úgy döntöttek, hogy leküzdik ezt a nehézséget és a WTC-tornyokba a közelben felállított parancsnoki központból irányítják a repülőgépeket. Erre nagy valószínűséggel a WTC 7-es épületében létrehozott irányítóközpontot használták. Szükségük lehetett a megfelelő épületek tetejére elhelyezett videokamerákra vagy más berendezésekre azért, hogy a reális időben történő adatokat videó útján szerezzék meg. Ha a repülőgépirányítók a parancsnoki központban létrehozott látható kapcsolat révén vezérelhették a gépeket, a távirányítást egyszerűen átkapcsolhatták a műholdas vezérlésről a látással irányított (line-of-sight) vezérlésre és így biztonsággal irányíthatták a repülőgépeket a WTC tornyainak. Csak ez a legvégső szakasz volt az, ahol az emberi tényezőnek szerep jutott a távvezérlésben.
Érdekes tény, hogy 1993-ban, amikor az első bombamerénylet történt a Világkereskedelmi Központ épületei ellen, igen sok dolgozó kapaszkodott fel az épületek tetejére, ahonnan helikopterek segítségével mentették meg őket. 9/11 napján azonban ilyen menekülésre nem került sor. Sok menekülő elől el volt zárva az út a felső szintek felé, és így nem tudtak kimenekülni a tetőre. A különböző vészkijárati lépcsők egyszerűen be voltak zárva. Ezt onnan lehet tudni, hogy a menekülők, a későbbi áldozatok számos mobiltelefon hívást küldtek, kétségbeesve kérve segítséget. A menekülők beszorulva a zárt ajtók mögé nemcsak a forróságtól, a tűztől és a mérgező füsttől szenvedtek, de attól is, hogy semmiféle menekülési lehetőség nincs a számukra. A WTC tulajdonosai, illetve működtető bérlői azt mondják, hogy biztonsági okokból kellett elzárni a vészkijáratok ajtóit. Hogy mi volt ez a biztonsági ok, ezt azonban a mai napig nem magyarázták meg. Azt is feltételezhetjük, hogy az akció irányítói videokamerákat és más elektronikus megfigyelő-berendezéseket helyeztek el a tornyok tetejére azért, hogy hozzájuthassanak a direct video feed-hez, azaz a közvetlen megfigyelést biztosító videoképekhez. Ha ez így volt, akkor az összeesküvőknek jó okuk volt a vasajtók elzárására. Ugyanis, ha véletlenül valamilyen gyanútlan épületben dolgozó vagy oda betévedt személy felgyalogol a tetőre, például azért, hogy ebédideje alatt gyönyörködjön a kilátásban, akkor az egész terv lelepleződhetett volna.
Egy másik motívum lehetett az is, hogy minimalizálják az esetleges túlélők lehetőségét arra, hogy kellemetlen tényekről számoljanak be, például arról, hogy mindkét épületnek az alagsorában bombák robbantak. A füst és a hőség következtében rendkívül nehéz lehetett volna a helikopteres mentés, de ezt a menekülési módot nem lehet teljesen kizárni. Hasonló meggondolások játszhattak szerepet a Világkereskedelmi Központ 7-es épületének összeomlasztásánál. Kétségtelen, hogy az itt elhelyezett parancsnoki központ nagy mennyiségű elektronikus szerkezettel, hardverrel volt ellátva. Ezeket se lehetett volna úgy eltávolítani, hogy elkerüljék a lelepleződés kockázatát. Nem volt más lehetőség, a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét is el kellett pusztítani, hogy az épülettel együtt a bizonyítékok is megsemmisüljenek. Larry Silverstein a WTC 7-es számú épületének tulajdonosa, és aki a toronyépületek használatát is 2001 augusztusában bérbe vette, egyedül a 7-es épülettel kapcsolatban ismerte el véletlen elszólással, hogy azt az ellenőrzött épületbontásoknál használt robbantási technikával "húzták le", vagyis omlasztották össze.


Miért pont a WTC 7-es épületére esett a választás?


A WTC 7-es épülete nagyon hasonlóan omlott össze, mint a két toronyépület, holott nem repült neki repülőgép. A Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA jelentése szerint nem sikerült teljesen tisztázni a 7-es épületben keletkezett tűz okát és így azt sem, hogy az miképp vezethetett az épület összeomlásához. A körülmények pontos kivizsgálását itt is megnehezíti, hogy a bizonyítékok nagyrészt eltűntek. Ezt az épületet is a New York Port Authority, azaz New York és New Jersey közös tulajdonában lévő kikötői hatóság építtette. 1987-ig Larry Silverstein volt a tulajdonosa. Az épületet egy öt emelet magasságú üres térségre húzták fel. Volt benne két villamosfeszültség-elosztó állomás és tíz feszültségátalakító, vagyis transzformátor állomás, mindegyik 10 méter magas és 12 méter széles. A transzformátor-állomások a magas feszültségű áramot alakították át Manhattan városrész számára, vagyis a 13 800 voltot 110 voltra redukálták. Az épületet a nem kis méretű transzformátorok fölé húzták fel, ugyanis nem volt más hely a tárolásukra.
A WTC 7-esben volt még áramfejlesztő 20 megawatt teljesítménnyel, továbbá dízelolaj-tartályok az áramfejlesztők működtetéséhez. Ezeknek akkor kellett volna belépniük, ha az országos hálózat összeomlik. A FEMA adatai szerint tehát a WTC 7-ben 159 000 liter dízelolajat tároltak, amely innen csővezetékeken jutott el a különböző felhasználási helyekre. A Katasztrófaelhárító Hivatal ezt az épületet irodaháznak írja le, de aligha lehet még egy olyan irodaépületet találni, amelybe különféle csöveken át 159 000 dízelolajat szivattyúznának, ahol 15 áramfejlesztőt működtetnek, amelyek együttes teljesítőképessége 20 megawatt.
Ez azonban még nem minden. Az épületben az áramfejlesztők és tartályok feletti részen gondosan elrejtve működött a CIA terrorizmus elleni New York-i központja és itt volt a New York-i ENSZ központhoz akkreditált diplomaták megfigyelőközpontja is. Az 1990-es évek végén a WTC komplexum igazgatójának, Jerry Hauer kérésére a 7-es épület 23. és 25. emeleti részén kialakítottak egy megerősített biztonsági lakosztályt, amit vezérbunkernek is nevezhetünk, New York főpolgármestere számára. Erre azért volt szükség, hogy ez a megerősített lakosztály terrortámadás esetén irányítóközpontként működhessen. Az 1990-es évek közepén már sok szó esett arról, hogy az ügyeletes gonosz szerepét akkor betöltő Szaddam Husszein esetleg megtámadja Amerikát, például az anthrax nevű biológiai fegyverrel. Ily módon ezt a lakosztályt, amellyel akkor Rudolph W. Giuliani, New York főpolgármestere rendelkezett, nemcsak hagyományos, de a biológiai fegyverekkel elkövethető támadások ellen is biztosították. (Guiliani, aki jelenleg azon fáradozik, hogy a Republikánus Párt színeiben elnyerje az elnökjelöltséget a 2008-as elnökválasztásra, 1994-től 2001. december 31-ig volt New York City főpolgármestere.) A parancsnoki központ területe sem volt kicsi, 4640 m2 és saját szellőztető rendszerrel, valamint 40 000 liter ivóvíztartalékkal rendelkezett. Az épület a legerősebb szélviharnak is ellen tudott állni. Az áramfejlesztőkhöz egy ugyancsak betonbukerré alakított földszinti teremben 22 000 liter olajat tároltak.
Olvasóinkra bízzuk, hogy választ adjanak arra a kérdésre, miért kell egy főpolgármesternek katasztrófahelyzet idején átköltözni hivatalából a Világkereskedelmi komplexum egyik épületébe, hogy ott magasfeszültségű transzformátorok és több mint 150 000 liter dízelolaj-tároló fölött harcoljon a terrorizmus ellen. A New York-i tűzoltóság már a terveket is ellenezte. Nem tudni azt sem, hogy a WTC-komplexum igazgatója, Hauer miként jutott erre az elgondolásra. Andreas von Bülow, aki többek között az NSZK technológiai kutatások minisztere is volt, e kérdésről írott könyvében (A CIA és szeptember 11., Budapest, 2004) azt írja, hogy a WTC 7 épülete a terrorista támadást végrehajtó repülőgépet távirányító központja lehetett. Az illetékes amerikai hatóságok megakadályozták az alapos felderítéstt, és ez megengedhetővé teszi azt a hipotézist, hogy esetleg az a távirányítási központ volt ebben az épületben elhelyezve, amellyel átvették a pilótáktól a gépek ellenőrzését és ezeket a földről a toronyépületeknek irányíthatták. Minthogy a toronyépületek összeomlásában igen nagy valószínűséggel a robbanásoknak is szerepük volt, adódik a feltevés, hogy innen hozhatták működésbe időben összehangolva - távirányítással - a gyújtószerkezeteket.
A 7-es épület elhelyezkedése olyan volt a tornyok körzetében, hogy alátámasztja azt a feltételezést, a WTC 7-es épülete lehetett a távirányító központ. Az American Airlines 11-es járata Bostonból indult, és először a menetrend szerinti irányba, nyugatra repült, majd hirtelen dél-nyugati irányba fordulva megváltoztatta útját. Ez lehetővé tette a 7-es épületből érkező jelek vételét, s közvetlenül efelé az épület felé repült. Amikor túl haladt rajta, a jel gyengült és iránymódosítást okozott. Az automatikus távirányítású kormányok ekkor fordulásra kényszerítették volna a 720 kilométer/óra sebességgel haladó óriásgépet. Erre azonban sem ideje, sem tere nem maradt és az ütközés törvényszerű volt. A repülőgépnek az északi toronyház 40 külső tartóoszlopába benyomódott és látható kanyarodási állapota erről tájékoztat. A centrifugális erő miatt az utasok és a személyzet tagjai valószínűleg eszméletüket vesztették. Ha United Airlines 175-ös jelzéasű gépének a távirányítás szerint meghatározott célpontja a déli torony volt, akkor rá lehetett volna repülni dél-nyugati irányból is. Az ugyancsak Bostonból New York felé tartó gépnek dél felé kellett volna továbbrepülnie, majd észak-keleti irányba a WTC 7-es épület felé fordulnia. A gép ekkor a jeladó 7-es épület felé tartva szükségképpen nekirepült volna a déli toronynak.
Ha a repülőgépek a WTC 7-es épületéből kapták az irányítást végző jeleket és ezeket követték a fedélzeti számítógépek, akkor a repülőgépeknek neki kellett volna ütközniük a tornyoknak. Ez azért nem csupán elmélet, mert a valóságban is így történt. Eric Hufschmid, aki tanulmányait abbahagyva a komputerprogramozást választotta hivatásul, 9/11 kapcsán számos érthetetlen és gyanús körülményt észlelt. Erről e-mailek útján tájékoztatta a legtekintélyesebb egyetemi tanárokat, tudósokat, mérnököket és kérte őket, hogy vizsgálják ki ezeket az ellentmondásokat. Mivel érdemi választ nem kapott, ezért úgy döntött, hogy ő maga lesz az, aki ezeket a gyanús körülményeket megfelelő kritikai elemzéssel közreadja. Hufschmid könyve, Painful Questions (Fájdalmas kérdések), hivatkozási alappá vált azok számára, akik a hivatalos magyarázatot nem tartják kielégítőnek. Eric Hufschmid említett könyvében abból a feltételezésből indul ki, hogy a WTC 7-es épület 23. emelete megerősített bunkerré volt átalakítva a célból, hogy ez szolgáljon a WTC komplexum lerombolása parancsnoki központjául. Ebből a megerősített helyiségből át lehetett tekinteni az egész környéket és el lehetett dönteni, hogyan és mikor gyújtsák be a robbanóanyagokat. Mivel az emeletnek bombabiztos ablakai és falai voltak, így védelmet nyújtottak a lehulló acéloszlopokkal szemben. Arra is számítani kellett, hogy az összeomló tornyok nyomán hatalmas mennyiségű azbesztpor és betontörmelék kerülhet a levegőbe, ahogyan az meg is történt.
A WTC épületet ábrázoló képeken kisebb tüzek észlelhetők. Ezek Hufschmid szerint a félrevezetést szolgálják. Ezekkel a kisebb lángokkal azt a benyomást lehetett kelteni, hogy az egész épület ég. Ez igazolhatta a mentőalakulatok és a tűzoltók visszahívását, illetve távoltartását azt állítva, hogy életüket veszélyeztetné, ha az épület összeomlik. A tüzek azonban úgy égtek, hogy a lángok ne terjedhessenek át az épület többi részére, és így ne veszélyeztessék a parancsnoki központot. A WTC 7-es épületének alkalmazottait még a toronyépületek összeomlása előtt biztonságba helyezték. A 9/11-et feltételezhetően a háttérből irányító valódi tettesek ettől kezdve egyedül használták a 7-es épületet, mint műveleti központot. Délután négy órára, amikor az életveszélyes azbesztpor már részben leülepedett, a távvezérlést irányító szakemberek elhagyhatták az épületet.
A CNN, amely a globális pénzimpérium első számú korporációs tömegtájékoztatási intézményének tekinthető, 2001. szeptember 11-én délután 4 óra 10 perckor jelentette, hogy a WTC komplexum 7-es épülete is ég. Feltehető, hogy a polgármester parancsnoki bunkerjéből ekkor adta le valaki a hírt a New York-i tűzoltóság központjába az épület égéséről. Ily módon a tűzoltó parancsnokságnak már volt egy rögzített híradása arról, hogy a 7-es épület valóban ég. Tudunk arról, hogy 16 és 17 óra között egy fényképészt, Tom Franklint, aki dokumentum felvételeket készített, egy ismeretlen személy felszólított:: távozzon a 7-es épület közeléből. A többi ott-tartózkodót is ugyanerre szólították fel arra hivatkozva, hogy a 7-es épület várhatóan összeomlik.
A WTC 7-es épületének összeomlását szeizmikus műszerek bemérték. Ezen a mérési eredmények az összeomlás három szakaszát mutatják. E szerint 18 másodperces időszakaszt nézve három jellemző kilengésre került sor. Az Interneten látható videókon is nyomon lehet követni az összeomlást, amelynek az ideje nyolc másodperc lehetett. Ez megfelel a szabadesés sebességének ugyanúgy, ahogy a WTC két tornya esetében is megállapítható. Andreas von Bülow úgy véli, hogy a szeizmikus görbe első kilengési szakaszából egy robbanás olvasható ki, amely az épület leomlását okozhatta. A második szakasz - ugyancsak a 8 másodperces időtartamon belül - csak az első rázkódás tört részének felel meg. Ez jelezheti a 7-es épület acél- és betonstruktúrájának a leomlását. Utána 8 másodpercen túl, de még 18 másodpercen belül egy nagy kilengés észlelhető. Eric Hufschmid, aki mindvégig egy pontos vizsgálat szükségességét hangoztatta, úgy véli, hogy ez a kilengés a kiegészítő robbantás hatását mutatja. Erre a kiegészítő robbantásra a megerősített parancsnoki központ céljából lehetett szükség. Ha a repülőgépek irányítására szolgáló távirányító berendezés tényleg oda volt telepítve, akkor erre az utolsó robbantásra a nyomok eltüntetése végett volt szükség.
A NASA, National Aeronautics and Space Administration, azaz az Egyesült Államok Repülési és Világűri Hivatala, 9/11után számos műholdas fényképfelvételt készített. Ezek során kiderült, hogy öt nappal 9/11 után a WTC 7-es épület maradvámyainak a hőfoka 557 és 727 Celsius fok között mozgott. Ennek az épületek nem ütközött repülőgép, mégis megolvadt az acélszerkezete. Hogy miként keletkezhetett ott ekkora tűz, az a mai napig nem tisztázott. A törmelékben talált megolvadt acél kristályszerkezete olyan módosulásokon ment keresztül, amelyet nem lehet egyszerű tűzre visszavezetni.


Ki volt a felelős a WTC komplexum biztonságáért?


Ez a személy az FBI egykori osztályvezetője, John O'Neill volt, aki rövid idővel 9/11 előtt foglalta el új hivatalát. Ehhez az álláshoz Jerry Hauer segítette, aki a Világkereskedelmi Központ igazgatója ,O'Neill-nek pedig a barátja volt. Jerry Hauer azonban Larry Silverstein-nek a munkatársa is volt. Jerry Hauer volt az, aki a New Yorker című hetilap beszámolója szerint kezdeményezte, hogy a 7-es épületben alakítsák ki Giuliani főpolgármester terrorizmus ellenes tevékenységéhez azt a megerősített lakosztályt, amely alkalmas egy szükségállapot átvészelésére. John O'Neill az FBI-on belül az iszlám fundamentalizmus szakértője volt és különösen sok információval rendelkezett az al-Kaida és személyesen Oszama bin Laden tevékenységéről. Míg az FBI-nál dolgozott, a Bush-kormányzat kemény ellenállásba ütközött az a törekvése, hogy közvetlenül nyomozhasson Jemenben a bin Laden családi klán után a terrorista cselekmények felderítése érdekében. John O'Neill holttestét csak napokkal a tragikus események után találták meg a romok alatt és maga Jerry Hauer volt az, aki földi maradványait beazonosította.


Mi történt a Pentagonnál Washingtonban?


Ami a Pentagon elleni támadást illeti, számos jelentés látott napvilágot egy második repülőgépről is, amely a támadás idején látható volt a légtérben. Szemtanúk szerint egy C-130 típusú katonai szállítógépről van szó. Ez a gép közelről követte a 77-es járatot, majd lemaradt tőle és elrepült. A 9/11 Commission Report, azaz a hivatalos kivizsgálást végző bizottság jelentése is említ egy második repülőgépet, és megerősíti, hogy az egy C-130H típusú gép volt, amely éppen csak akkor szállt fel, hogy Minnesota-ba repüljön. Ma már tudjuk, hogy ez a gép a Maryland-i Andrews Légitámaszpontról szállt fel. A Pentagontól délre fekvő Reagan repülőtér légi irányítói állítólag felszólították a C-130H pilótáját, hogy azonosítsa be és kövesse a gyanús repülőgépet, ami feltehetően a 77-es járat lehetett. Aki ezt a jelentést olvassa, alig hisz a szemének, ugyanis sem az FAA (Federal Aviation Agency - Nemzeti Légügyi Hatóság), sem a hadsereg korábban nem használta a C-130 típusú repülőgépeket ellenséges gépek feltartóztatására. A kérdés továbbra is az, hogy a C-130H miért követte a 77-es járatot. Ezt a kérdést a hivatalos vizsgálóbizottságnak alaposan ki kellett volna kutatnia. A 9/11 bizottság véglegesnek minősített jelentése azonban erről nem ad további információt. Úgy tűnik, hogy a jóhiszemű amerikainak azt kell gondolnia, hogy ez a bizonyos másik gép éppen arra repült a Pentagon elleni támadás idején. A vizsgálóbizottságnak ez a mulasztása azt támasztja alá, hogy nem volt érdekelt az ellentmondásokat feltáró komoly vizsgálat lefolytatásában. Tevékenysége inkább a nagyközönségnek szóló mutatvány volt, hogy kielégítse a hiteles vizsgálat lefolytatása iránti igényt.
A 77-es járat közeledve a Pentagonhoz hirtelen egy 330 fokos fordulatot tett, amikoris az állítólagos pilóta, Hani Hanjour, a legnagyobb sebességre kapcsolt és gyorsan ereszkedve zuhanórepülésben belevezette a gépet a Pentagon nyugati szárnyába. Az ütközési hely viszonylag szerencsésnek mondható, mert a Pentagon épületkomplexumának ezt a részét renoválták. Az átépítés éppen a befejezés előtt állt. Ennek köszönhető, hogy az áldozatok száma viszonylag alacsony volt. Persze itt is felmerül a kérdés: elvakult terroristák miért tartják fontosnak, hogy a terroristatámadásnak a lehető legkisebb számú halálos és sebesült áldozata legyen? Az is még válaszra vár, hogy valódi terroristák miért ne akarták volna lefejezni az amerikai haderő parancsnokságát. Az ismert volt, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter és a legfőbb katonai parancsnokok a Pentagon keleti szárnyában, azaz a másik oldalon tartózkodtak. A repülőgép elrablást végrehajtó merénylőknek egyszerűen a Pentagon tetejébe kellett volna vezetniük a gépet. "Kíméletességük" eredményeként a 125 áldozatból összesen egy volt tábornok. A sebesültek és halottak polgári személyek voltak a Pentagon könyvelési részlegéről. Ez további meggondolásra adhat okot.
2001. szeptember 10-én Rumsfeld védelmi miniszter nyilatkozatban ismerte el, hogy 2,3 trillió dollár hiányzik a megszavazott katonai költségekből, és ezekkel nem tudtak elszámolni. A következő nap néhány órával a támadás után, amikor még a nyugati szárny és az ott lévő iratok égtek, Rumsfeld megjelent a szenátus fegyveres erők bizottság előtt és szemrehányást tett Carl Levin szenátornak, a bizottság elnökének, a hadsereg nem megfelelő finanszírozása miatt. Ezt követően a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) megszavazott 40 milliárd dollár különleges juttatást a terrorizmus elleni harcra, és a Kongresszus azóta is lényegében egy kitöltetlen csekket biztosít a Pentagon számára költségei fedezésére. Mindez szinte bíráló hangok nélkül történt. E többletjuttatások révén az amerikai világűr-parancsnokságnak (US Space Command-nak) is jelentékenyen megemelték a költségvetését. Ez utóbbi eredményeként felgyorsult a világűri fegyverkezés. Az alapkutatások és fejlesztési programok már elkezdődtek a Clinton-kormányzat idején. Ezeket a világűr-parancsnokság mintegy 7 milliárd dolláros évi költségvetéséből fedezték. A tényleges számokat azonban nem ismerjük és feltehetően ezek lényegesen magasabbak, mint amiről tudhatunk, mivel a világűri fegyverkezésre vonatkozó kutatások szigorúan titkosak. Ezek jelentős részét az ún. fekete költségvetésből finanszírozzák, amelynek a méreteit csak a legbeavatottabbak ismerhetik. Mivel ez a kutatótevékenység kapcsolatban állt 9/11 előkészületeivel, ezért röviden érdemes áttekinteni.
A világűrbe elhelyezett műbolygók az 1991-ben lezajlott Operation Desert Storm (A Sivatagi Vihar Hadművelet) idején bizonyították be hasznosságukat. Ez volt az a hadművelet, amikor az Egyesült Államok és szövetségesei kiszorították Szaddam Husszein erőit Kuvaitból. A Hadműveletben a megfigyelő és kommunikációs műholdak döntő szerepet játszottak. Ennek eredményeként a Clinton-kormányzat már azzal foglalkozott, hogy hogyan fejlesszék ezt tovább. Válaszolniuk kellett arra a kérdésre, hogy kiterjesszék-e a fegyverkezési versenyt a világűrre vagy sem. Egyes tábornokok erőteljesen szorgalmazták, mint a jövő fegyverkezési útját. 1996-ban Joseph Ashy tábornok, aki ekkor az Egyesült Államok világűr-parancsnokságát vezette, kifejtette az egyik szaklapnak, hogy ez politikailag rendkívül érzékeny program, de sor fog rá kerülni. Egyes emberek hallani se akarnak róla, de csaknem bizonyos, hogy a világűrben is háborúkra kerül sor. Mind a világűrből, mind a világűrben katonai akciók zajlanak majd. Ashy tábornok azok szóvivőjének tekinthető, akik a Pentagonban meg voltak arról győződve, hogy a világűr fontos harci terep, amely meghatározhatja, hogy milyen legyen az események kimenetele a Földön. Ashy tábornok ezt így fejezte ki: "Egy bizonyos napon meg fogunk támadni földi célpontokat, hajókat, repülőgépeket, szárazföldi célpontokat a világűrből. Harcba bocsátkozunk világűri célpontok ellen magában a világűrben." Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha a világűrben megfelelő fegyverzetrendszereket helyeznek el. Ezt erősítette meg a Clinton-kormányzat egyik miniszterhelyettese, Keith Hall 1997-ben, amikor a Nemzeti Világűr Klubban kijelentette: "Ami a világűr ellenőrzését illeti, ez a mienk, mi örülünk ennek és meg fogjuk tartani."
Hasonló őszinte megfogalmazásokat olvashatunk azokban a dokumentumokban, amelyeket a Pentagon bocsátott ki ezekben az években. Valamennyi amellett érvel: szükség van arra, hogy az Egyesült Államok ellenőrizze a világűrt. Az egyik ilyen dokumentum (Vision for 2020) vázolja a mindenre kiterjedő világűri hegemónia terveit. Arról ír ez a dokumentum, hogy a világűri fölény fölerősíti a szárazföldi, tengeri és légi fölény együttes hatását. Egy másik ilyen jelentés, amely a "The Long Range Plan" címet viseli és 1998-ban vált ismertté, hasonló hangnemben fogalmaz, és olyan kifejezéseket használ, mint a világűr ellenőrzése, az erők teljes integrációja és a globális hadrafoghatóság. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a nagy korporációk és a katonai érdekek szorosan kiegészítik egymást és felerősítik a katonai ipari komplexum befolyását.
A Pentagonnak ezek a kutatási programjai aggodalmat keltettek a világ többi országában. Többen hangot is adtak annak, hogy az Egyesült Államok, vagy már megszegte, vagy megszegni készül, az 1967-ben kötött megállapodást a világűrre vonatkozóan. (Outer Space Treaty) Hosszú éveken át az Egyesült Államok volt ennek a szerződésnek a legkövetkezetesebb támogatója. Washington kulcsszerepet játszott a létrejöttében. 1957-ben az első Szputnyik fellövését követően mind az amerikai, mind a szovjet vezetés felismerte, hogy közös érdekük a világűrben folyó fegyverkezés megakadályozása. Az 1963-ban megkötött korlátozott kísérleti tilalomra vonatkozó megállapodás (Limited Test Ban Treaty) kitiltotta a nukleáris fegyvereket a világűrből. Az 1967-ben megkötött Outer Space Treaty (az atmoszférán túli világűri térségre vonatkozó szerződés) megtiltotta a tömegpusztító fegyvereknek az elhelyezését a világűrben. Ez a nemzetközi szerződés az, amely kimondja, hogy a világűr semleges térség és minden nemzet számára nyitva áll békés célokra.
Kína és Oroszország 1999-ben kezdeményezte az ENSZ-ben az Outer Space Treaty-nek a megerősítését. Az előterjesztett határozat felszólította a szerződő feleket, hogy egészítsék ki ezt a nemzetközi megállapodást olyan rendelkezéssel, amely minden fegyvert kitilt a világűrből. A határozatot közel egyhangúlag hagyta jóvá 163 ország, és egyetlenegy sem ellenezte. Az Egyesült Államok és két további ország, Izrael és Mikronézia tartózkodott. A következő évben az ENSZ újratárgyalta ezt a határozatot és az ismét hasonló támogatással került elfogadásra. Ekkor is az Egyesült Államok tartózkodott. Ezek az ENSZ szavazások jelezték, hogy a világ formálisan egyetlen megmaradt szuperhatalma a hidegháború befejeződésével már hajlandó katonai túlhatalmát érvényesíteni. (E sorok írójának meggyőződése szerint az egyetlen igazi szuperhatalom nem az Egyesült Államok, hanem a meglévő formális államokban működő pénzimpérium, mint informális, de nagy hatalmú kvázi-birodalom, amely az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági, politikai életét is dominálja és az amerikai hadsereget is a saját világstratégiája érdekében felhasználja.) Az Egyesült Államok szenátusa 1998-ban elutasította az átfogó kísérleti tilalomra vonatkozó szerződést (Comprehensive Test Ban Treaty - CTB), amelyet Clinton elnök támogatott. 2000-ben pedig csaknem összeomlott a nukleáris fegyverek elterjedését korlátozó szerződés (Non-proliferation Treaty - NPT) felülvizsgálatára összehívott konferencia. Már ismert, hogy öt évre rá, 2005-ben az NPT felülvizsgálatára összehívott nemzetközi tanácskozás ténylegesen kudarcba fulladt, amikor Bush elnök felszólította a Kongresszust, hogy szavazza meg a megerősített betonbunkerek felrobbantására alkalmas eszközök kifejlesztésének költségeit.
Ez a lépés egyértelműen jelezte a világnak, hogy az amerikai kormány már nem érdekelt abban, hogy érdemi intézkedést hozzon a nukleáris lefegyverkezés érdekében. Ellenkezőleg, elhatározta, hogy a másik irányban tesz erőfeszítéseket. Bush elnöknek a finanszírozási igénye megszegte az NPT szerződés 6. cikkelyének rendelkezéseit. Érthető, hogy ezek után ez a 2005-ben összehívott értekezlet eredménytelenül végződött és még abban sem tudott megegyezésre jutni, hogy mi legyen a megbeszélések napirendje.
A Pentagon olyan harcias tábornokai, mint Richard Myers és Ralph Eberhart, akik korábban a világűri parancsnokság irányítói voltak, erőteljesen ellenezték a kísérletek betiltását. Álláspontjuk az Egyesült Államok kezét megkötötte volna azzal, hogy Amerika egyoldalú fölénybe kerül a nukleáris fegyverkezésben. Meggyőződésük szerint nem szabad az Egyesült Államokat korlátozni szuperhatalmi pozíciójának érvényesítésében. Ezek a tábornokok bírálták Clinton elnököt a külpolitikában nyújtott középszerű teljesítményéért. Leginkább azonban azt sérelmezték, hogy rendkívül óvatosnak mutatkozott a világűri fegyverkezés kérdésében. Clinton támogatta az ezirányú kutatómunkát, de továbbra is tartotta magát az 1967-es világűr-szerződéshez, és nem engedélyezte fegyverzetek telepítését a világűrbe. Az említett harcias katonai vezetők és az irányvonalukhoz közel álló politikusok ezzel szemben azt akarták, hogy az Egyesült Államok a lehető leggyorsabban és döntő módon vegye ellenőrzése alá katonailag is a világűrt. Ha ezt elmulasztja, akkor nem tudja megszilárdítani jelenlegi elsőbbségét és nem lesz képes elhárítani a lehetséges versenytársakat a belátható jövőben. Ezek a katonai vezetők természetesen örömmel csatlakoztak a Bush-kormányzat harciasabb irányvonalához. Az ún. neokonzervatív stratégia hívei lényegében hasonló célokat követtek. Ezek a neokonzervatív stratégák 1999-ben tették közzé saját elképzeléseiket a Rebuilding America's Defenses (Amerika Védelmének Újjáépítése) című tanulmányukban. Ezt az írást e sorok írója az Internet útján tanulmányozhatta és még ma is elérhető ott. A neokonzervatívok sürgették Amerika fegyveres erőinek az átalakítását, és nyomatékosan hangsúlyozták a külső világűri térség katonai ellenőrzés alá vételének a szükségességét. (Emlékeztetjük Olvasóinkat, hogy a külső világűr meghatározás a Földet körülvevő atmoszférán túli világűri térséget jelöli.)
A neokonzervatív dokumentum sajnálattal ír arról, hogy az amerikai közvélemény kedvezőtlenül viszonyul az Egyesült Államok katonai erejének a felhasználásához világ különböző térségeiben. Éppen ezért taktikusan azt ajánlják, hogy ennek a folyamatnak fokozatosan kell kibontakoznia és a közvélemény előtt tudatosítani kellene olyan új világűri fenyegetettség létezését, amely aztán kedvezően befolyásolná a közvélemény beállítódását a fegyverkezés új minőségi szakaszával szemben. Közismert az olyan nemzeti katasztrófák sokkoló hatása az amerikai közvéleményre, mint amilyen a Pearl Harbour elleni - az amerikai kormányzat által kiprovokált - japán támadás volt. Bush elnök 2001. szeptember 11-i naplóbejegyzésében is Pearl Harbour-ra utalt a tragikus események kapcsán, amikor feljegyezte, hogy "a XXI. század Pearl Harbour-a megtörtént". Zbigniew Brzezinski, a Columbia Egyetem tanára, a Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) alapítója és James Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a Nagy sakktábla című könyvében ugyancsak bírálta az amerikai társadalom puhaságát, mert nem eléggé elszánt arra, hogy teljesítse az abból származó történelmi küldetését, hogy a hidegháború után ő maradt az egyetlen globális szuperhatalom. (Fontossága miatt ismétlem, e sorok írója nem az Egyesült Államokat tekinti jelen korunk egyetlen és legfontosabb szuperhatalmának, hanem a pénzimpériumot, amely magát az Egyesült Államokat is irányítja.)
Ha áttekintjük, hogy Bush elnök és kormánya milyen politikát folytatott, megállapíthatjuk, hogy szinte pontról pontra a neokonzervatív stratégiát ültette át a gyakorlatba. Ennek részét képezte, hogy Donald Rumsfeld 2001 januárjában tovább bővítette, és részletesen kidolgoztatta a neokonzervatív stratégiát. A Rumsfeld-jelentés felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai kémműholdak sebezhetőek egy olyan meglepetésszerű támadással szemben, amit egy "világűrbeli Pearl Harbour" elleni támadásnak lehetne tekinteni. A jelentés szorgalmazta az 1972-ben megkötött rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó megállapodás (Antiballistic Missile Treaty - ABM) törlését is, mert Rumsfeld ezt a szükséges átalakítások akadályának tekintette. Bush elnök még ebben az évben bejelentette az ABM-szerződés felmondását és ezzel előkészítette az utat ahhoz a kezdeményezéséhez, amelyet Missile Defense Initiative - SDI-nak (Rakétavédelmi kezdeményezésnek) nevezett. Az elnök bejelentése ellen az amerikai törvényhozás 33 tagja 2002-ben pert indított Dennis Kucinich demokrata párti képviselő kezdeményezésére. Azzal vádolták Bush elnököt, hogy egyoldalú lépése törvénytelen és megszegi az amerikai alkotmány második fejezetének kettes cikkelyét. Ez az alkotmányos rendelkezés a Kongresszust hatalmazza fel nemzetközi szerződések megkötésével és felmondásával. Ha ezt a kizárólag a törvényhozást megillető jogkört az elnök magához vonja a törvényhozástól, akkor Bush ténylegesen diktátori hatalommal ruházza fel magát.


Bush félrevezeti az amerikaiakat


Az elnök valójában megtévesztette az amerikai társadalmat rakétavédelmi kezdeményezésével, mert az SDI csak egy részét képezte hosszútávú stratégiai elképzeléseinek. Ennek az új stratégiának az volt a célja, hogy biztosítsa az Egyesült Államok globális gazdasági érdekeit és beruházásainak védelmét. Ahhoz a neokonzervatív logikához igazodott, amely szerint az egyre szűkülő erőforrásokért növekszik a verseny világszerte és az amerikai fegyveres erőknek készen kell lenniük az amerikai gazdasági érdekek megvédésére a nem államok szintjén jelentkező kihívásokkal szemben is. Amerikának féken kel tartania az ún. lator államokat is. Ezt az amerikai fegyveres erők csak úgy tudják teljesíteni, ha más államoktól megtagadják a világűr hadászati igénybe vételét, mert csak így lehet fenntartani Amerika katonai fölényét. Az új doktrínának lényeges elemét képezi a megelőző csapáshoz való jog deklarálása. Ezek szerint támadást lehet intézni azok ellen, akik ugyan nem akarják megtámadni az Egyesült Államokat, de Amerika katonai hatalmát meg kívánják fékezni elrettentéssel. Az elrettentők elrettentésére az Egyesült Államok világűr parancsnoksága támadó jellegű fegyvereket telepít a világűrbe. Közéjük tartoznak a világűri lézerfegyverek, a kinetikus energiával működő sugárfegyverek, amelyekhez a szükséges energiát nukleáris reaktorokkal állítják elő.
2002-ben a védelmi minisztérium egyesítette az amerikai világűr-parancsnokságot a stratégiai parancsnoksággal, a STRATCOM-mal (Strategic Command). E mögött az a megfontolás állt, hogy a világszintű hegemónia fenntartásához egyesített parancsnoki struktúrára van szükség. 2005-ben Amerika megváltoztatta az ENSZ-en belül vitt eddigi vonalát. A világűri szerződésre vonatkozó határozat évente ismétlődő eseménnyé vált. Ezúttal azonban nem tartózkodott az Egyesült Államok a szavazástól úgy, mint a korábbi években, hanem nemmel szavazott. Ez a történelmi jelentőségűnek is nevezhető fordulat azonban a korporációs tömegtájékoztatásban nem kapta meg a fontosságát megillető helyet és lényegében az egész amerikai tömegtájékoztatás hallgatott róla. 2006 augusztusában Bush jóváhagyott egy nyilatkozatot az Egyesült Államok világűri politikájáról. Ennek a dokumentumnak a nem titkosított és így a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett része megállapítja, hogy az Egyesült Államok a jövőben el fog utasítani minden fegyverzetkorlátozó megállapodást, amely bármilyen módon korlátozhatja az Egyesült Államok mozgásszabadságát a világűr vonatkozásában.


És mit tesz Kína?


2007. január 11-én a kínai hadsereg egységei lelőtték az egyik elavult kínai műholdat ballisztikus rakétával. Ez hangos műfelháborodást váltott ki Washingtonban és több más fővárosban. A kínaiak műhold megsemmisítési gyakorlata folytatása volt annak a 2006 nyarán már megkezdett hadgyakorlatnak, amikor egy festett amerikai műholdat semmisítettek meg földre telepített lézer-sugárfegyverrel. Ezek után nem meglepő, hogy a neokonzervatívok most sürgetik az elnököt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket az amerikai műholdak védelmére. Ez minden bizonnyal felöleli fegyverek világűrbe telepítését is. Kétségtelen, hogy a kínai műhold-megsemmisítés aggodalomra ad okot, ez mégsem egyenlő azzal, hogy Kína máris tényleges fenyegetést jelent. A pekingi vezetés csupán válaszol arra, amit Amerika máris tesz. A Harvard Egyetem egyik kínai szakértője már 2005-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Peking fenyegetésnek tekinti Bush SDI-programját, és lépéseket tesz biztonsága érdekében.
A kínaiak attól tartanak, hogy az Egyesült Államok első csapás mérésére alkalmas nukleáris képességre akar szert tenni. Félnek, hogy ily módon Amerika semlegesíteni tudja Kína jelenleg még szerény méretű nukleáris elrettentő erejét, amely kb. 30 ICBM (Intercontinental Ballistic Missile - Interkontinentális Ballisztikus Rakéta) rakétából áll. Ha az Egyesült Államok ezt első csapásméréssel meg tudja semmisíteni, akkor Peking zsarolható lesz és ily módon kénytelen majd engedelmeskedni döntéseiben Washington kívánságainak. Ezért Kína szempontjából ez a kérdés az ország szuverenitását érinti. Az ország önállóságát visszaszerezni kívánó jelenlegi orosz kormányzat is hasonló aggodalmakat hangoztat, és ezért megkezdte a szükséges ellenlépések megtételét. 2006-ban a Perdana globális békefórumon a világhírű humanista és nukleáris fegyvert ellenző orvos, Dr. Helen Caldicott már arról adott hírt, hogy az orosz vezetés egy speciális létesítményt hozott létre az Ural hegységben, amely egyetlen gombnyomásra beindítható, ha váratlan támadás érné az országot a világűrből. Amennyiben egy meglepetésszerű nukleáris támadás érné Moszkvát, megsemmisítve az orosz kormányt, akkor egy speciális kommunikációs rakéta képes továbbítani a támadási kódot valamennyi működőképes ICBM orosz rakétának, amelyek aztán automatikusan ellentámadásba mennek át. Ily módon a halálba küldött orosz vezetés is képes lesz arra, hogy nukleáris ellencsapást mérjen Amerikára.
Úgy tűnik, hogy Peking és Moszkva félelmei nem alaptalanok. 2006-ban két amerikai egyetemi tanár figyelmeztette a közvéleményt, hogy a Bush-kormányzat megtette az első lépéseket első nukleáris csapást mérő előnyhelyzet elérésére. Ez az állapot már rendkívül közel van. Jelenleg is folyik az amerikai nukleáris erők integrálása és átstrukturálása. Az SDI program valójában még bizonytalanabbá tette a világ helyzetét. A rakétaelhárító védelmi rendszerek soha nem bizonyultak hatékonynak és a jelek szerint ez alól a jelenlegi Bush SDI program sem kivétel. Az amerikai katonai ipari komplexum korporációs óriásainak a lázas tevékenysége, amely növekvő mértékben emészti fel az amerikai adófizetők dollármilliárdjait, olyan nagyszabású pénzügyi tranzakciónak tekinthetők, amelyek ismét megsarcolják az amerikai társadalmat. Ha Amerika valóban hadrendbe állít egy rakétavédelmi rendszert, védelmi értéke nem lesz magas, minthogy könnyen semlegesíthető. Egy ilyen rendszernek csak akkor van értelme, ha az egy nukleáris első csapás mérés részét képezi. Az lehet a rendeltetése, hogy az első csapás során megmaradt és ellentámadásra induló kis létszámú támadórakétát elhárítsa.
A Kelet-Európába is telepítendő rakétaelhárító rendszerek ezért nem a biztonságot szolgálják, hanem még bizonytalanabbá teszik a helyzetet. Ezek az érvek és ellenérvek már elhangzottak azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az 1972-es ABM szerződést. Ekkor Washington és Moszkva kölcsönösen betiltotta a rakétavédelmi rendszerek kifejlesztését és telepítését. 2007 azonban már olyan időszakot jelez, amikor az Egyesült Államok ellensúlya, a Szovjetunió már nem létezik. Ezért gondolják úgy a neokonzervatív, harcias döntéselőkészítők, hogy most már eljött az ő idejük és az egyedüli szuperhatalomként működő globális impérium megengedheti magának, hogy kifejlessze az első nukleáris csapásméréshez szükséges eszközöket.
Kína ellenzi a világűr bevonását a fegyverkezésbe. A kínai külügyminisztérium szóvivője arra hivatkozott, hogy mindig is ez volt Peking álláspontja. 2002 óta Peking és Moszkva megkísérelte rávenni a Bush-kormányzatot, hogy kezdjenek tárgyalásokat egy új szerződés megkötésére, amely betiltana minden űrfegyvert. Az egyszerű józanész azt diktálja, hogy ez minden nemzet és nép számára előnyös lenne, beleértve az Egyesült Államokat is. Egy ilyen tilalom betartásának az ellenőrzése ma már nem leküzdhetetlen probléma. Minél több országnak lesz Föld körüli pályán mozgó hírszerző műholdja, annál biztonságosabbá válik bolygónk, hiszen mindenki ellenőrizheti az összes többit. Az igazi akadályt az Egyesült Államok következetes ellenállása jelenti. A Bush-kormányzat elutasította a megállapodást a kiotói szerződésről, a nemzetközi bíróságról és hasonlóan elutasító a világűri fegyverkezés tilalmát illetően.
A neokonzervatív stratégák tehát olyan politikai irányvonalat kényszerítettek rá a Fehér Házra, amely konfliktusokhoz vezethet Kínával és Oroszországgal. A legutóbbi kínai kísérlet figyelmeztetés az amerikai héják számára: milyen veszélyekkel járhat, ha ezt az irányvonalat erőltetik. A korporációs tömegtájékoztatás hallgatása és félrevezetése miatt kevés amerikai érti ezeket a problémákat. Hasonló módon kevesen értik az összefüggést 9/11 és a folyamatos háború doktrínája között.
A Pentagon és a neokonzervatív érdekcsoportok globális stratégiája szemben áll az emberiség legfontosabb szükségleteivel és érdekeivel: nem a közjót szolgálja. Ez az igazi oka annak, hogy addig, amíg a demokratikus intézmények hatékonyan funkcionáltak, ezek a szélsőséges erők nem tudták politikai irányvonalukat keresztülvinni. Felmerül a kérdés, hogy hozzájárult-e ez ahhoz, hogy a szélsőséges csoportok a demokrácia kiüresítésével, a népakarat érvényesülésének a megbénításával érjék el átfogó céljaikat? Szolgálhatta-e ezt a törekvésüket 9/11 tragédiája? Még sarkosabba kifejezve: érdekeltek voltak-e abban, hogy egy ilyen "Pearl Harbour 2"-t megszervezzenek az amerikai társadalom sokkolása érdekében?
Nem szükségszerű egy ilyen következtetés. Mégis foglalkozni kell ezekkel a feltételezésekkel, mert az már bizonyított tény, hogy döntési helyzetben lévő, magas rangú katonai vezetők, Eberhart és Myers tábornokok, bizonyíthatóan hazudtak a 9/11 Bizottságnak és a Kongresszusnak. Ez nem e sorok írójának a véleménye, hanem magának a 9/11 Bizottságnak több tagja jutott erre a véleményre. A Washington Post című lap 2006. augusztus 2-i számában írta, hogy "A szeptember 11-i bizottság több tagja és munkatársa arra a következtetésre jutott: a Pentagon kezdetben hangoztatott magyarázata arra, milyen válaszlépéseket tett a terroristatámadásokra, nem lehetett más, mint a Bizottság és a közvélemény szándékos megtévesztésére tett erőfeszítés, semmint megfelelő reagálás egy mindent elsöprő háborúra. A gyanakvás oly mély, hogy a tíztagú bizottság megbízatása végén, 2004 nyarán, titkos találkozón vitatta meg azt a kérdést: ne kezdeményezzen-e az Igazságügy Minisztériumnál büntetőeljárást."
Thomas H. Kean, a 9/11 Bizottság elnöke, pedig ezt mondta a Washington Post munkatársának: "A mai napig nem tudjuk, hogy a NORAD (Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) miért mondta nekünk azt, amit mondott. Tájékoztatása oly messze volt az igazságtól." A Bizottság egy másik tagja, John Farmer, aki New Jersey állam főügyésze, ezt jegyezte meg: "Sokkolt az, hogy az igazság mennyire különbözött attól, ahogyan azt előadták nekünk." A tekintélyes fővárosi lap cikke azonban nem keltett nagyobb érdeklődést, és hamarosan megfeledkeztek róla. A 9/11 Bizottság jelentése pedig hosszú oldalakon át mentegeti a tábornokokat. A jelentés végső formája gondosan átmosott szöveg, Bush bizalmasának, Philip Zelikownak, a munkája, aki az elejétől a végéig felügyelte a 9/11 Bizottság egész tevékenységét. Amikor kiderült, hogy Zelikowot szoros munkakapcsolat fűzi Condoleeza Rice-hoz, az áldozatok hozzátartozói követelték a lemondását, de hiába. Zelikow és munkatársai nemcsak felügyelték a Vizsgálóbizottság napirendjét és a megvitatott témákat, de gondosan ügyeltek arra is, hogy a Bizottság tagjai milyen információkhoz juthassanak hozzá. A végső jelentés elkészítésében is döntő módon vettek részt. Zelikow a jelentés utolsó változatát jóváhagyás végett megküldte a Fehér Háznak is. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy a 9/11 Bizottság nem tekinthető független testületnek, és ténymegállapításai sem objektív anyaggyűjtés és elemzés eredményének.


A NORAD hangrögzítései


A Vizsgálóbizottság kevésbé beavatott tagjait sokkolta az az új bizonyíték, amely a nyomozati munka végén került elő. A NORAD által készített hangrögzítésekről volt szó. Ezeket a magnetofonszalagokat a kormányzat hosszú hónapokon át nem volt hajlandó rendelkezésre bocsátani. Végülis egy bírósági végzés tette lehetővé, hogy a Bizottság tagjai meghallgathassák ezeket a hangrögzítő szalagokat. Amit hallhattak, az bebizonyította: a felelős beosztású tábornokok által 2003 májusában adott tanúvallomás nincs összhangban a rögzített tényekkel. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy a Bizottságnak azonnal bűnügyi szakértővel kellett volna megvizsgáltatnia ezeket a hangrögzítéseket tartalmazó szalagokat, hogy hitelesítsék őket. Elsősorban azt kellett volna megállapítaniuk, hogy nem manipulálták-e őket. A 9/11 jelentés nem tesz említést egy ilyen eljárásról, és az a valószínű, hogy ilyenre nem is került sor. A bűnügyi szakértői eljárás rutin jellegű minden súlyosabb bűncselekmény esetén. Ezért nagyon is kívánatos lett volna, hogy egy történelmi jelentőségű bűncselekmény esetén, amilyenre 2001. szeptember 11-én sor került, bűnügyi szakértő is közreműködjék. Egy ilyen kötelező eljárásnak a mellőzése aláássa a 9/11 Bizottság jelentésének a hitelét. Ha nincs a korporációs tömegtájékoztatás védőfala, akkor a közvéleménynek azonnal fel kellett volna háborodnia. Az amerikai tömegtájékoztatás jóvoltából egy mukkanásra sem került sor.
A józanész diktálja, és ezt támasztják alá az eddig ismertté vált tények is, hogy a NORAD hangrögzítő szalagjait nyilvánosságra hozataluk előtt cenzúrázták. Miért tette ezt a Pentagon? Nyilvánvalóan azért, hogy csökkentse a szavahihetőségét érintő káros hatást. Mivel a szalagon hallható "új" információk is zavarba ejtették a Bizottság tagjait, nyilvánvaló, hogy a nem manipulált hangrögzítés sokkal megrázóbb lett volna. Eddig az időpontig a Pentagon már megváltoztatta egyszer az eseményekre vonatkozó magyarázatát. Az eredeti verzió szerint, amit 2001. szeptember 11-én adtak a sajtónak, a NORAD egyszerűen elmulasztotta azt, hogy közbeavatkozzon és feltartóztassa az eltérített repülőgépeket. A NORAD e szerint csaknem 90 percig elmulasztotta, hogy parancsot adjon elfogó vadászgépek útnak indítására a főváros védelmére. Egészen addig nem repültek fel a vadászgépek, amíg bekövetkezett a Pentagon elleni támadás. Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának intézkedésre jogosult elnöke, két nappal később megerősítette a Capitol Hill-en (az amerikai Kongresszusnak otthont adó Capitolium színhelyén) adott tanúvallomásában az eseményeknek ezt az első verziójú magyarázatát. Már ekkor világossá vált, hogy a Pentagon nagyon komoly problémával kénytelen szembenézni. A tények nemcsak azt bizonyították, hogy a katonai vezetés nem képes ellátni feladatait a legfelső szinten sem, de első látásra nagyon gyanúsnak is bizonyultak, mert kötelességteljesítés elmulasztására utaltak. Ha pedig ez az igazság, akkor az hazaárulásnak számít. Napokon belül a Pentagon kiegészítette a sztoriját azért, hogy enyhítse ezeket az aggodalmakat.
Joseph Robert Kerrey demokrata párti szenátor és elnökjelölt, aki tagja volt a 9/11 Bizottságnak elmondta, hogy a NORAD 2001. szeptember 17-én tájékoztatta a részletekről az elnököt. Kerrey arra hívta fel a figyelmet: a Fehér Ház volt az, amely utasította a Pentagont, hogy simítsa el az ellentmondásokat. A következő napon, 2001. szeptember 18-án a Pentagon valóban közzétett egy új magyarázatot a történtekre. Ez másképp csoportosítja az eseményeket és az FAA-t (Nemzeti Légügyi Hatóságot) hibáztatja, amiért nem tájékoztatta a NORAD-ot időben a géprablók által eltérített repülőgépekről. (A nemzeti jelző amerikai szóhasználatban arra utal, hogy nem tagállami, hanem az Egyesült Államok egészére vonatkozóan hatáskörrel bíró, azaz szövetségi, országos szervezetről van szó.) Ezért mondták nekünk, hogy a NORAD nem volt képes hatékonyan intézkedni. Ez a második magyarázat három évig volt érvényben, de súlyos fogyatékosságai miatt tarthatatlanná vált.
Az egyik ilyen hibája az, hogy a történet nem volt életszerű és valószínűtlensége miatt meggyőző. Az az életszerű, hogy az elfogó vadászrepülőgépek gyakran és rutinszerűen hajtják végre a kijelölt útvonalról letérő kereskedelmi repülőgépek földre térítését. Ha például egy személyszállító vagy más légijármű eltér a kijelölt repülési folyosótól kevesebb, mint 1600 méternyire, vagy ha megszűnik ezzel a repülőgéppel a rádiókapcsolat, illetve ha a repülőgép transzpondere nem sugároz jeleket, akkor a Nemzeti Légügyi Hatóság repülésirányítói először megkísérlik a kapcsolatfelvételt a pilótával a probléma elhárítására. Ha azonban ez nem sikerül, akkor az FAA köteles segítséget kérni a NORAD-tól. Kétség esetén az FAA-nak a legrosszabb változatot kell feltételeznie, vagyis azt, hogy vészhelyzet állt elő. Bizonyított tény, hogy az FAA 67 ilyen kérést terjesztett a NORAD-hoz 2000. szeptemberétől 2001 júniusáig, azaz kilenc hónap alatt. Mit tett ekkor a NORAD? Minden egyes esetben felrepültek az elfogó vadászgépek, anélkül, hogy bármilyen akadály merült volna fel. Ez az adott időszakban heti átlagban két közbeavatkozást jelentett vadászgépek igénybevételével. Évi átlagban ez a több mint száz elfogó vadásszal végrehajtott közbeavatkozás rutin eljárásnak számít.
Ezért fogas kérdés életszerű és meggyőző választ adni arra, hogy 2001. szeptember 11-én miért mondott csődöt a rendszer, és a Nemzeti Légügyi Hatóság tapasztalt repülésirányítói miért kezdtek hozzánemértő-módon össze-vissza intézkedni. További ellentmondás az is, hogy a Légügyi Hatóság munkatársai sikeresen és nagy hozzáértéssel rövid idő alatt - mindössze három órán belül - lezárták az Egyesült Államok teljes légterét és leállították Észak-Amerika felett a légiforgalmat. Ebben a vonatkozásban tanúsított magas szakértelmük és jártasságuk összeegyeztethetetlen a másik vonatkozásban észlelt amatőrökhöz méltó kontárkodással. Az FAA munkatársainak egyetlen hiba elkövetése nélkül sikerült 4500 kereskedelmi és magángépet leszállítaniuk. Még a 9/11 bizottság is elismeri jelentésében, hogy az FAA kifogástalanul teljesítette feladatát. Ugyanakkor a közvéleménynek el kell hinnie azt a meseszerű sztorit, hogy az FAA képtelen volt többszöri próbálkozás után is sikeresen átadni egy telefonüzenetet a NORAD-nak.
További probléma a Pentagon másik verziójával az, hogy maradt még elég idő az elrabolt négy repülőgépből három járat, a Flight 175, a Flight 77 és a Flight 93 esetében, hogy az elfogó vadászgépek közbeavatkozzanak. Az elfogó vadászok közbeavatkozására normálisan nincs tíz percnél hosszabb időre szükség. Mint tudjuk, ezek a védelmi intézkedések is elmaradtak.
Azért, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldják a 9/11 Bizottság 2004 júliusában feltálalt egy harmadik verziót is, amely még nyomatékosabban a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t teszi felelőssé a mulasztásokért. A Bizottság "korrigálta" az események eddig használt időrendi menetét, kinyilvánította ugyanis, hogy az FAA nem csak késlekedett a megfelelő jelzések leadásával, hanem egészben véve felmondta a szolgálatot. Ez felmentette a felelősség alól a NORAD legfelső szintű irányítóit, valamint mentesítette a Pentagont is a súlyos hanyagság, a hazaárulást is kimerítő gondatlanság vádja alól. A bizottság jelentése enyhén megfeddi a katonai vezetést, de még ez az enyhe rosszallás sem a tábornokoknak szól, sokkal inkább az elfogó vadászpilótáknak, akik nem ismerték fel helyesen, mi a feladatuk, és valamilyen módon keresztbe-kasul adták le a jelzéseket egymásnak. Legalábbis ezt kell egy átlagembernek elhinnie.


Mit is akar elhitetni ez az új verzió?


Ha közelebbről szemügyre vesszük az új változatot, akkor lényegét így foglalhatjuk össze: A NORAD azért nem tudott hatékonyan fellépni 2001. szeptember 11-én, mert nem kapott figyelmeztetést arról, hogy 175-ös, 77-es és 93-as járatokat repülőgéprablók eltérítették. Ami a 11-es járatot illeti, az különleges történet, amelyre érdemes még visszatérni. A bizottságnak az események időrendjére vonatkozó módosítása azokon a korábban nem ismert adatokon nyugszik, amelyeket a NORAD hangrögzítőin találtak. Ez a hangrögzítés bizonyítja, hogy egyetlen járat, a 11-es esetében, az FAA igenis el tudta juttatni a közbeavatkozást igénylő üzenetet a NORAD-nak. Az FAA azonban tévedett és helytelen információkat továbbított. Ez megzavarta a NORAD-ot és arra késztette, hogy egy nem létező repülőgép után indítsa elfogó vadászait. Valaki az FAA-nál tévesen arra következtetett, hogy a 11-es járat még a levegőben tartózkodik, vagyis még nem csapódott be a Világkereskedelmi Központ tornyába, és tovább repül dél felé Washington irányába. E téves információ következtében a NORAD a Virginiában lévő Langley Légitámaszpontról indította útra az elfogó vadászokat, hogy szállítsák le a 11-es járatot, amely feltételezhetően fenyegetést jelent a főváros számára. A felfegyverzett elfogó vadászoknak Baltimore közelében kellett volna közbeavatkozniuk. Nekünk kellően hiszékeny átlagembereknek azt kell elhinnünk, hogy ezért nem voltak elérhető vadászrepülőgépek a washingtoni térségben, hogy megvédjék a fővárost, amikor a 77-es járat hirtelen feltűnt a radarképernyőkön 9 kilométerre dél-nyugatra Washingtontól. Addigra természetesen már késő volt beavatkozni. Amikor azonban a hibát felfedezték és az elfogó vadászok irányt vettek a főváros felé, a katonai vezetésnek - mindenki nagy meglepetésére - meg kellett állapítania, hogy a vadászgépek nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, vagyis Baltimore közelében. Ehelyett az Atlanti óceán felé repültek légi kötelékben, mintegy 250 kilométerre Washingtontól. Egy hasonló tévesztésre került sor azoknak az elfogó vadászrepülőknek az esetében is, amelyek az Otis Légitámaszpontról szálltak fel Cape Cod-nál New York városa védelmében. E gépek Manhattan helyett, ugyancsak légi kötelékben Long Island felett repültek mintegy 180 kilométerre a WTC tornyaitól.
Ezt a verziót tartalmazza a 9/11 Bizottság hivatalos jelentése. Már utaltunk rá, hogy a NORAD hangrögzítéseit szakértők előzetesen nem vizsgálták meg, ezért a hitelessége megkérdőjelezhető. Ez aláássa a "korrigált" harmadik változat érvényességét is. Az új időrend azonban más problémákat is felvet. Bizonyítható például, hogy az FAA soha nem veszítette szem elől a 11-es járatot 2001. szeptember 11-én. A légi irányítók egészen a világkereskedelmi központ tornyába ütközésig nyomon követték a 11-es járatot. Az egyik légi irányító, Mark Hodgkins ezt mondta: "Teljes útján folyamatosan végigkísértem az American Airlines 11-es járatát." A Bizottság jelentése egyetlen leellenőrizhető bizonyítékot sem jelöl meg, amely alátámasztaná a fantomrepülőgép létezését. A jelentés szerint ezt a körülményt az FAA központjából beszerzett és rögzített beszélgetések, a NORAD észak-keleti szektorából származó egyidejűleg mért sebességadatok, valamint a Szárazföldi Régió Főparancsnokságától (Continental Region Headquarters) és a NORAD egészétől szerzett információk erősítették meg. Az eddigi ismertetéseink azt támasztják alá, hogy egyik megjelölt forrás sem tekinthető minden kétséget kizáróan hitelesnek.
További kétségeket támaszt a jelentés alaposságával szemben az, hogy ellentmond önmagának, amikor bevallja: képtelen volt egyetlen hivatkozást is találni a fantomrepülőgépre az FAA és a védelmi minisztérium dokumentumaiban. Lehet, hogy ez a fantomrepülőgép azért nem szerepel egyetlen időrendi feljegyzésben sem, mert az egész történet kitalálás. Tény, hogy a tábornokok 2003 májusáig egyetlen egyszer sem tettek a fantomgépről említést. Ez megmagyarázza a NORAD-nál szolgáló tábornok, Larry Arnold zavarát 2004-ben, amikor a Bizottság tagjai próbálták rávenni a tábornokot arra, hogy mégiscsak "emlékezzen". Zelikow szerkesztési képességeire volt szükség ahhoz, hogy ez a rendkívül leleplező körülmény kimaradjon a jelentésből.
Nem járunk messze a valóságtól, ha megkockáztatjuk: a Pentagon beszámolója a történtekről nemcsak helytelen volt, hanem tudatos hazugság. Erre a következtetésre jutott Mark Dayton szenátor a Szenátus Fegyvereserők Bizottságának a tagja, aki elolvasva a 9/11 Bizottság jelentését nagyfokú hozzánemértéssel, felelősségmulasztással és hanyagsággal vádolta a Pentagont. Dayton szerint a tábornokok hazudtak az amerikai népnek, a Kongresszusnak és a 9/11 Bizottságnak. Dayton feltételezhetően azt hihette, hogy a katonai vezetés a saját hozzánemértésének az eltitkolása végett hazudott. Mi azonban személyesen arról vagyunk meggyőződve, hogy egészen más motívumaik lehettek. Számításba vesszük, hogy a tábornokok - és egy szűk szupertitkos beavatott csoport - mást is tudott 9/11 tragikus eseményéről, az előzményekről és az utána következőkről.
Már a Világzsákutca című könyvben is igyekeztem alátámasztani: nem elfogadható a 93-as járatra vonatkozó hivatalos magyarázat. Ma már alig fér kétség ahhoz, hogy a katonai vezetők hazudtak, amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy a 93-as járat Shanksville-nél Pennsylvaniában lezuhant, minthogy elegendő bizonyíték áll rendelkezésre: a hadsereg különleges megbízatású egysége lőtte le a gépet. Hivatalosan dicshimnuszokat mondanak a hősiesen viselkedő utasokról, akik bátran feláldozták életüket azért, hogy megmentsék a fővárost. Ez hazafiasan hangzik, csak nem életszerű. A meggyilkolt áldozat dicsőítése mindig is az árulás részét képezte. Ezt támasztják alá a nagy drámaírók is, gondoljunk csak a görög tragédiákra vagy Shakespeare királydrámáira. A 93-as járat története is túlságosan mesterkélt. Mivel magyarázzák, hogy a lezuhant gép maradványait 10 km2-es területre szétszóródva, apró darabokban találták meg? És mi a helyzet a több tucatnyi szemtanúval, akik jelentették, hogy láttak egy felrobbanó repülőgépet a levegőben? Nyilván nem lehetett az összes szemtanú részeg vagy kábítószer befolyása alatt álló személy. A repülőgép által szállított postacsomagokból konfettiszerűen hullottak ki a levélmaradványok.
A tábornokok a NORAD-dal kapcsolatosan sem mondtak igazat, amikor szerepét csak a külső fenyegetés elhárítására redukálták. Így próbálták elhitetni a NORAD cselekvőképtelenségét. Eberhart tábornok a Szenátus Fegyvereserők Bizottságánál tette ezt az állítást, Myers tábornok pedig megismételte a 9/11 Bizottság előtt. Myers szó szerint ezt mondta: "Mi kifelé tekintünk. Nem volt belföldre vonatkozó helyzetfelmérésünk, mert erre vonatkozóan nincs radar lefedettségünk." A bizottság egyik tagja, Jamie Gorelick ez alkalommal kétségbe vonta Myers vallomását. Gorelick korábban a védelmi minisztérium tanácsosa volt, és ezért rámutatott arra, hogy a NORAD szervezeti működési szabályzata szerint olyan rendelkezés nincs, amely kizárja a belföldi légtér radarrendszer útján történő megfigyelését. És valóban, a NORAD-nak jogszabályokban rögzített kötelezettsége az Egyesült Államok belső légterének teljes felügyelete azon túlmenően,, hogy védelmeznie kell a külföldről érkező fenyegetésekkel szemben. Gorelicknek ez a fontos észrevétele kimaradt a 9/11 Bizottság jelentéséből.
A tábornokok akkor is mellébeszéltek, amikor azt állították, hogy a NORAD nem tudta nyomon követni az eltérített gépeket 2001. szeptember 11-én, amikor ezeknek a gépeknek a transzpondereit kikapcsolták. Ennek az volt az oka, hogy az 1970-es és 1980-as években használt radarberendezések már elavultak. A Bizottság valamennyi tagjának tiltakoznia kellett volna ez ellen az alaptalan állítás ellen, mert a hidegháború ideje alatt is a NORAD elsődleges radarrendszere képes volt nyomon követni az észak-amerikai légtérben mozgó valamennyi légi járművet és rakétát, s egyidejűleg szoros megfigyelés alatt tartani az egész észak-amerikai kontinenst. A 9/11 Bizottság azonban ahelyett, hogy rákérdezett volna a részletekre, minden fenntartás nélkül elfogadta a Pentagon magyarázkodását, és ezt tartalmazza végső jelentése is.


Miért nem sikerült Langley-ből felszállniuk a vadászgépeknek?


A 9/11 Bizottságnak sikerült önmagát is túlszárnyalnia, amikor a Langley-ből felszálló vadászgépek kudarcát tárgyalja. Abból indul ki, hogy a vadászpilóták félreértették a kapott parancsokat. A jelentés egy másik részén ellentmond önmagának, mert megállapítja, hogy a pilótákat soha nem tájékoztatták megfelelően. Az egyik pilóta így magyarázkodott: "Az orosz fenyegetéshez folyamodtam.", ami azt jelenti, hogy aktuális parancs híján a "B terv"-hez nyúlnak, amely egy hiánypótló támogatást-nyújtó parancs. Ez ad magyarázatot arra, hogy egyenesen az Atlanti óceán felé vették az útjukat. Miért tette azonban a vizsgálóbizottság a pilótát felelőssé? A parancsok kiadása nem a pilóta hatáskörébe tartozik, hanem a parancsnokság illetékes tisztjére. Aligha hihető, hogy a 9/11 Bizottság tagjai ne tudtak volna az alá- és fölérendeltséget szabályozó parancsnoki láncról. Itt lehetőség nyílt az igazság feltárására. Mindössze arra lett volna szükség, hogy a Bizottság közelebbről is kihallgassa a pilótákat, lépésről lépésre nyomon kövesse a parancsokat, illetve miért maradt el az illetékesek részéről a parancsnok megtétele, és így végig lehetett volna haladni az egész láncolaton. A jelentésben, illetve mellékleteiben nincs nyoma ezeknek a fontos meghallgatásoknak. Ha viszont magánjellegű beszélgetésekben hangoztak el, akkor is kellett volna valamilyen feljegyzést készíteni róluk. Tény az, hogy nyilvánosságra nem került ilyen kihallgatási jegyzőkönyv. Az életszerű válasz minderre az, hogy a Bizottság rejtegetni próbálta a bűnösöket és bizonyos magas beosztású parancsnokokat megkímélt a számonkéréstől és a beható vizsgálattól.
A jelentés a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t hibáztatja a sikertelen közbeavatkozásért. Már említettük, hogy mihelyt az FAA telefonon leadja a vészjelzést a NORAD-nak, azt követően már a katonai parancsnokság hatáskörébe tartozik az elfogó vadászgépekkel a közbeavatkozás. A felszállt vadászgépek 2001. szeptember 11-én a NORAD ellenőrzése alatt álltak és nem az FAA adta ki a parancsokat. Ezért a jelentésnek ezt a megállapítását ködösítésnek tekinthetjük. Mivel a Bizottság megbízatása arra szólt, hogy a lehető legteljesebb körű tényfeltáró munkát végezze el, ezért mulasztása hivatali mulasztásnak, sőt visszaélésnek minősíthető. Olyan légi kalóz, aki ismerős a NORAD radarrendszerével, az tudhatja annak gyengéit is és azt is, hogy azt hogyan használhatja ki a maga javára. Ez adhat magyarázatot arra, hogy a NORAD becsületes és hozzáértő technikusait folyamatosan megtévesztették a hamis radarjelek, amelyek elárasztották váratlanul képernyőiket. Ezek a visszavert radarjelek az éppen folyamatban lévő katonai hadgyakorlatokból származtak. Bizonyított tény, hogy legalább tíz, de lehet, hogy ennél több hadgyakorlat volt folyamatban éppen 2001. szeptember 11-e reggelén és délelőttjén. Harci gépek repültek Észak-Kanada irányába, onnan Izlandra, valamint az Egyesült Államok Észak-Karolina államába és ez jelentősen csökkentette a védelemre felhasználható és bevethető vadászgépek számát egy valódi vészhelyzet esetén. A 9/11 Bizottság jelentése is említést tesz számos ilyen hadgyakorlatról, de figyelemre méltóan elkerüli azt, hogy feltárja ezek hátterét, és részletesen elemezze őket. Ez azért is nagyon különös, mert a hadgyakorlatok egyike tartalmazta azt, hogy egy géprablók által eltérített repülőgépet belevezetnek egy hivatali épületbe. A Bizottságnak minden oka meg lett volna arra, hogy részletesen kivizsgálja ezeket a hadgyakorlatokat, de ehelyett az elhallgatást választotta.
A Bizottság azt is elmulasztotta, hogy kiderítse, miért nem voltak riadókészültségben az Andrews Légitámaszponton állomásozó elfogóvadászok. Ez a légibázis mindössze 16 kilométerre van fővárostól. Ez a légitámaszpont számít Washington légi bejáratának, ezen át érkezik és távozik a mindenkori amerikai elnök és a diplomaták. Az Andrews légitámaszponton három repülőszázad állomásozik elfogó vadászgépekkel, és feladatuk az Egyesült Államok fővárosának a védelme. Az egyik ilyen repülőszázad honlapján az is olvasható, hogy küldetése olyan harci készültséget biztosítani, amely a lehető legmagasabb fokozatú és a lehető legrövidebb időn belüli bevetést teszi lehetővé. 2001. szeptember 11-én azonban ez a repülőszázad Észak-Karolinában tartózkodott egy hadgyakorlat részeként. Mi történt azonban a másik két repülőszázaddal? Alig hihető, hogy ezt a logikus kérdést a 9/11 Vizsgálóbizottság egyetlen egy tagja sem tette fel. Az is érdekes, hogy 2001. szeptember 12-én, egy nappal a tragikus események után, valaki megváltoztatta ennek a repülőszázadnak a honlapját és úgy egészítette ki, amely a bevethetőség alacsonyabb fokozatára utal. Fölfoghatjuk ezt úgy is, hogy már akkor kísérletet tettek az elvárt beavatkozás elmaradásának az eltusolására.


Milyen szerepe volt Cheney alelnöknek?


Arra, hogy tudatosan mellőzték az elvárható védelmi lépések megtételét, súlyos bizonyítékra derült fény váratlanul a 9/11 Bizottság kihallgatásai során. Norman Mineta, közlekedésügyi miniszter elmondta a Bizottságnak, hogy szeptember 11-én reggel 9 óra húsz perckor érkezett meg a Fehér Ház alatt lévő bunkerben elhelyezett parancsnoki központba. Csatlakozott a már ott tartózkodó Cheney alelnökhöz.
Néhány perccel később Mineta fültanúja lehetett egy beszélgetésnek, amelynek a valódi értelmét és jelentőségét akkor nem fogta fel. 2003. május 23-án Norman Mineta ezt közölte a 9/11 Bizottsággal: "Egy fiatalember, aki bejött a bunkerba, jelentette az alelnöknek 'A repülőgép 50 mérföld távolságra van. (...) A repülőgép 30 mérföld távolságra van.' És amikor ahhoz érkezett, hogy 'A repülőgép 10 mérföld távolságra van.', a fiatal férfi ezt is kérdezte az alelnöktől 'Érvényben vannak még a parancsok?' Az alelnök megfordult, tarkón veregette és közölte: 'Természetesen, érvényesek a parancsok. Hallott valami ezzel ellentéteset?' Nos, ekkor én még nem értettem, hogy mindez mit jelentett." A Bizottság alelnöke, Lee H. Hamilton megkérdezte, hogy melyik repülőgépről van szó, mire Mineta azt válaszolta, hogy a Pentagon felé közeledő repülőgépről.
Norman Mineta tehát azt hitte, hogy az alelnök a 77-es járat lelövésére adott parancsot. De ez az értelmezés - ismerve a történteket - értelmetlen. A 77-es járatot nem lőtték le. A szóban forgó fiatal technikus nyilvánvalóan a radar képernyőjén figyelte a közeledő repülőgépet. A Fehér Ház épülete alatti bunker az elnöki parancsnoki központ, és fel van szerelve a reális idő szerint működő radarkapcsolattal mind az FAA-hoz, mind a NORAD-hoz. Itt nem véletlen egybeesésről van szó. Ezt a radarkapcsolatot megerősítette Richard A. Clark kémelhárító tiszt "Against All Enemies" (Minden ellenséggel szemben) című könyvében. A titkosszolgálat (Secret Service) is kutyaszorítóban volt. Láthatjuk, hogy Mineta tanúvallomása egyértelműen ellentmond a hivatalos magyarázatnak, miszerint a Pentagon nem volt tájékoztatva a közeledő 77-es járatról. Ez a vallomás ezen túlmenően Cheney alelnököt helyezi a központba, hiteltelenítve azt a hivatalos beállítást, hogy az alelnök ebbe a parancsnoki központba csak sokkal később érkezett meg. Az az időrend, amit a 9/11 Bizottság jelentése tartalmaz, utólag összetákolt koholmány, amelynek az a célja, hogy mentesítse Cheney alelnököt a felelősség alól. Az se véletlen, hogy Minetának ez a fontos tanúvallomása a 9/11 Bizottság jelentésében sehol nem olvasható.


Vessünk egy pillantást a Pentagonra!


Ellentmondások sora veszi körül máig a Pentagonnál lezajlott eseményeket. Ennek legfőbb oka az, hogy az eddig napvilágot látott bizonyítékok vagy kölcsönösen kizárják egymást vagy rendkívül ingatag lábakon állnak. Elsőként említhetjük a látható roncsok feltűnő hiányát, ami sokakat arra a következtetésre vezetett, hogy nem a Boeing 757-es csapódott az épületbe, hanem valamilyen más légijármű. Tanulmányozva az elérhető bizonyítékokat, meg kell állapítanunk, hogy bizonyos roncsok fellelhetők voltak, főleg a Pentagon falain belül. E roncsok több darabját azonosítani tudták, és ez megerősíteni látszik azt, hogy tényleg egy Boeing 757-es csapódott a Pentagonba. Ami az ütközést illeti, már tudhatjuk, hogy az ütközési zónához közel fekvő külső ablakok azért nem törtek be, mert két inch (kb. 5 cm) vastag robbanásnak ellenálló anyagból készültek. A külső robbanásvédő fal a Pentagon eme megerősített részén magyarázatot adhat arra is, hogy miért volt viszonylag kicsi az a luk, amelyen a gép behatolt. Valószínűleg a vita tovább folyik majd erről, mert még sok a nyitott kérdés. Csaknem bizonyos, hogy a kormányzat nem ok nélkül akadályozta meg a biztonsági videokamerák felvételeinek a nyilvánosságra hozatalát, és ugyanezért kobozta el a Sheraton Hotel tetején elhelyezett kamerákat, de nem kímélte magának a Pentagonnak a felvételeit sem. Nem az volt az elkobzás oka, hogy esetleg kiderül a felvételekről, hogy nem repülőgép, hanem egy szárnyas rakéta vagy egy kisebb gép ütközött a Pentagonba. Az igazi titok, amit őrizni kell, az, hogy bebizonyosodhat, nem pilóta vezette azt a gépet, amely a Pentagonba csapódott. Bebizonyosodhatott volna, hogy az az éles kanyar, amelyet a 77-es járat tett, túlmegy a gépbe beépített szoftver programjának a lehetőségein. Ez a szoftver irányítja a Boeing 757-es gépeket. Más szóval az igazi és rendkívül veszélyes titok az, hogy a 77-es járatot távirányítással vezérelték.
Ha ezek után tesszük fel a kérdést, miért volt egy C-130H típusú katonai repülőgép 2001. szeptember 11-én a Pentagon körüli légtérben, a fenti feltételezett titok fényében már logikus magyarázatot adhatunk. Lehet, hogy ez a szállítógép ténylegesen egy levegőbe elhelyezett irányítóközpont volt, amely fel volt szerelve a szükséges kamerákkal és a távirányításhoz szükséges ROV műszerekkel. Az sem lehet teljesen véletlen, hogy a Pentagon munkatársai közül zömmel a könyvelési részleghez tartozók haltak meg. Nem kell túl nagy fantázia annak a feltételezéséhez, hogy a könyvelési hivatal pénzügyi szakemberei kellemetlenné váltak, miután óriási pénzek tűntek el.
A hivatalos verziónak a CNN globális tévéhálózat 2001. szeptember 11-én élőben sugárzott riportja adja meg a kegyelemdöfést. E szerint egy második nagy méretű repülőgép is látható volt a Washington feletti légtérben. Ez a gép nagy magasságban körözött a Fehér Ház felett. A CNN jelentése nagyon különös, minthogy nem csak Amerika, hanem a világ legvédettebb légteréről van szó. A hivatalos verzió szerint terroristatámadás volt folyamatban, és egyedül csak a washingtoni légtér felügyeletével és védelmével megbízott F-15-ös és F-16-os vadászrepülőgépeknek lett volna joguk arra, hogy Washington felett repüljenek. Az érvényes előírások szerint ezeknek a gépeknek az egyidejűleg végrehajtott több repülőgép-eltérítés első hírére már a levegőben kellett volna lenniük. Ezzel szemben a világ legvédettebb légtere nyitott volt ismeretlen rendeltetésű repülőgépek számára. Nehezen lehet elhinni, hogy mindez az FAA hozzá nem értő eljárásának tudható be. Az se sokkal hihetőbb, hogy a pilóta félreértette a kapott parancsokat. A 9/11 Bizottságnak ezeket mind részletekbe menően vizsgálnia kellett volna, és ki kellett volna derítenie, hogy mit keresett egy másik nagy méretű repülőgép a Fehér Ház felett.
Az egyik lehetséges válasz, hogy ez a gép is egy másik irányítóközpont volt, amely várta a 93-as járat megérkezését azért, hogy azt az amerikai törvényhozás épületegyüttesébe, a Capitoliumba vezesse. Egy ilyen ütközés számos törvényhozót, képviselőt és szenátort megölt volna és megbénította volna a kormányzat működését. A Capitolium elleni csapás az Egyesült Államokat alkotmányos válságba sodorta volna, és ez megnyitotta volna az utat a rendkívüli állapot bevezetésére. Az is lehetséges, hogy e nagyszabású akció értelmi szerzői egy ilyen végkimenetelt is számításba vettek. Ebben az értelemben az, ami 2001. szeptember 11-én történt, államcsíny-kísérletnek is felfogható, amelynek célja az amerikai alkotmány felfüggesztése, és a szükséghelyzetre vonatkozó jogszabályok érvénybe léptetése lett volna.
Még további kutatómunkára van szükség ahhoz, hogy eldönthessük, miért nem ez a helyzet következett be. A 93-as járat későn szállt fel a newarki repülőtérről a túlzottan nagy forgalom miatt. Ez a váratlan, 42 perces késedelem arra kényszeríthette az események irányítóit, hogy bizonyos részeket töröljenek az eredeti programból. Egy olyan terroristatámadást a késő reggeli órákban, amelyre semmi válaszlépés sem történik, nehéz lett volna az FAA hozzánemértésével, vagy a pilóta tévesztésével hitelt érdemlően magyarázni. Lehet, hogy ezért adott ki valaki parancsot a 93-as járat lelövésére? Magunk részéről úgy látjuk, hogy más probléma is felmerülhetett. Lehetséges, hogy az utasoknak sikerült az utolsó pillanatban átvenniük a pilótafülke ellenőrzését. E sorok írója abból indul ki, hogy 9/11-et az Egyesült Államok irányítóközpontjaiban működő kis létszámú szupertitkos és jól álcázott csoport irányította, azaz ahogy az amerikai szövegekben olvasható "inside job" ("belső munka") volt.
Ha pedig "inside job" volt, akkor semmiféleképpen nem lehetett megengedni, hogy a repülőgép irányítását átvevő fellázadt utasok élve maradjanak. Ez ad magyarázatot arra, hogy a Pentagon miért ragaszkodik kitartóan ahhoz a verzióhoz, hogy maguk az utasok okozták a 93-as járat légi szerencsétlenségét. A 77-es járat is később szállt fel a Washingtontól mintegy 40 km-re lévő Dallas nemzetközi repülőtérről. Tíz perces késedelme azonban nem hiúsította meg a Pentagon elleni csapást, de ez a tíz perces késés már veszélyeztette a fedőtörténetet, és elég volt ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet a légvédelem általános mulasztásaira. Ez adhat magyarázatot arra, hogy sürgőssé vált egy második időrendi menet összeállítása és közreadása 2001. szeptember 18-án. Amikor pedig ez is hiteltelené vált, akkor összeállítottak egy alaposabban átgondolt harmadik verziót a 9/11 jelentés számára.
A korporációs tömegtájékoztatás hatékonyságát mutatja, hogy mind Amerikában, mind Európában a közvélemény többsége nem osztja a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeknek ezt az értelmezését. Az elhallgatáson, a félremagyarázáson alapuló dezinformáció mellé társul az a természetes emberi beállítódás, amely elutasítja azt, hogy egy ország hivatalos vezetői közreműködjenek egy ilyen sokkoló és sok ember halálát okozó terv végrehajtásában. Az emberek többsége nem képes elhinni, hogy kormányzati emberek kihasználva a más célra rendelt államtitkok és hivatali titkok nyújtotta védelmet ennyire felelőtlenül viselkedhessenek.
A náci Németország története azt igazolja, hogy bizonyos körülmények között, ha nem fenyeget a felelősségre vonás veszélye, a politikai vezetők hajlandók ilyesmire, és ha érdekük azt kívánja, meg is teszik. Hitler megírta a Mein Kampf-ban, Göbbels propagandaminiszter pedig kötelező útmutatásként alkalmazta, hogy az agymosott tömegek szívesebben hisznek egy nagy hazugságnak, mint egy kicsinek. Bill Clinton magánéletére vonatkozó, kicsinek és jelentéktelennek nevezhető hazugságait nem hitte el az amerikaiak többsége, sőt még hivatalos felelősségre vonási (impeachment) eljárást is kezdeményeztek ellene. 9/11 kapcsán azonban egy világtörténelmet átalakító, az emberiség sorsát érintő nagy hazugságról van szó. Ezt az óriási hazugságot, amelyet persze a globális korporációs médiumok szakadatlanul sulykolnak az emberek agyába, az amerikaiak és az európaiak többsége elhiszi.
Nyilvánvaló, hogy amíg kormányzati hatalommal rendelkeznek a felelősök, nem kerülhet sor a hiteltelenné vált hivatalos magyarázat elvetésére. Ehhez előfeltétel, hogy a közvetlenül felelős személyek már ne legyenek hivatalban, sőt ha lehet, távozzanak az élők sorából is. Ezzel megnyílhat az út egy újabb, most már mindenre kiterjedő, vizsgálat lefolytatására valamennyi titkosított, eldugott bizonyíték közreadására, és az igazság feltárására. 9/11 tragédiája nem fejeződött még be, mert következményei máig hatnak. Az egyik ilyen következmény, hogy újból és újból megpróbálják elfogadtatni a hivatalos magyarázatot a közvéleménnyel.
Audiatur et altera pars, azaz e régi jogi tétel szerint meg kell hallgatni mindkét felet. Vegyük most szemügyre azokat az érveket, amelyekkel cáfolni igyekeznek az események előzőekben ismertetett elemzését.


Kísérlet a hivatalos magyarázat védelmére


Mark Roberts az, aki a rendkívül nagy sikert aratott Loose Change-re válaszul elkészítette a Loose Change 2nd Edition Viewers Guide-ot ("Az elszabadult változás - második kiadás, Útmutató a nézőknek"), amely Curtis Cameron, egy sikeres szoftver-vállalkozó honlapján (www.ccdominoes.com/lc/LooseChangeGuide.html) olvasható, illetve látható.
A Looes Change dokumentumfilm, amelyet Dylan Avery rendezett és a producere Korey Rowe volt. A tényfeltáró kutatások oroszlánrészét azonban Jason Bermas végezte. A rendkívül nagy sikert aratott film bizonyítékokra támaszkodva arról kívánja meggyőzni a nézőket, hogy a 2001. szeptember 11-i események mögött az Egyesült Államok kormányán belül működő szupertitkos csoport húzódik meg. A filmet az alkotói tulajdonában lévő cég, Louder than Words, forgalmazta nagy sikerrel. E siker ellensúlyozására a Rupert Murdoch tulajdonában lévő FOX médiaóriás egyik leányvállalata, a New York államban lévő Binghampton-i WICZ-TV, elkészítette a már említett Loose Change 2nd Edition-t. Az eredeti Loose Change pontosságát és tisztességes feltáró munkáját a 2nd Edition, a Popular Mechanics című folyóirat munkatársai és független kutatók kétségbe vonták. 2006. szeptember 11-én Dylan Avery és Jason Bermas részt vett a Democracy Now! Című program egyik vitájában, ahol a háború és béke kérdéseit vitatták meg James Meigs-szel és David Dumber-rel. E két személy a Popular Mechanics szerkesztője, nevükhöz fűződik a Debunking 9/11 Myths (9/11 mítoszok leleplezése) című könyv megírása is. Az eredeti Loose Change filmet - nyilván a bírálatok hatására - újraszerkesztették, újravágták. A végső verzió bemutatása 2006. szeptember 11-ére volt kitűzve, de végülis elhalasztották 2007. szeptember 11-ét megelőző hétre. Ez a végső változat látható lesz a nagyobb amerikai városokban és on-line is nézhető lesz pay-per-view alapján, vagyis fizetni kell majd minden egyes megnézéséért.
Avery eredetileg 9/11-ra vonatkozó összeesküvési elméletekről kívánt filmet készíteni, és e tragikus napon történteket nevezte Loose Change-nek. Avery arra a meggyőződésre jutott kutatómunkája során, hogy hivatalos részről álcázzák a 9/11-re vonatkozó tényeket. Ez a felismerése megváltoztatta a film dokumentum jellegét, miután a felmerült problémákat átbeszélte gyerekkori barátjával, Korey Rowe-val. Rowe katonaként szolgált Afganisztánban és Irakban, és ő lett a Loose Change-nek a gyártásvezető producere, miközben Jason Bermas magára vállalta a kutatómunkát.
Az első kiadás 2005 áprilisában készült és mindössze 2000 dollárba került. Azt kívánta bizonyítni, hogy a merényletben részt vevő repülőgépeket távirányítással vezérelték. A film készítői elismerik, hogy nem tudják, hol vannak a repülőgépen tartózkodó személyek, de ugyanakkor a repülési naplókból kimutatják, hogy többen - olyanok, akik állítólag a szerencsétlenségben életüket vesztették - még mindig élnek.
A második kiadás 2005 novemberére készült el, ez már 6000 dollárban került. Igen alaposan megszerkesztették. Ez a változat a 93-as járattal kapcsolatban már azt állítja, hogy azt nem lőtte le egy katonai repülőgép, hanem távirányítással a Clevelandben lévő Hopkins repülőtéren szállt le. A 2006 augusztusában napvilágot látott Loose Change 2nd Edition az első kiadás számos hibáját kijavította, és eltávolította azokat az anyagokat, amelyeket a francia Naudet testvérek (Jules Clément és Thomas Gédéon) 9/11-re vonatkozó dokumentációjából vett át. A filmkészítő franciák dokumentumfilmet forgattak a New York-i tűzoltókról 2001 szeptemberében. Szeptember 11-e reggelén Jules éppen videóra rögzítette, amint a tűzoltók kivizsgáltak egy gázszivárgást az egyik felhőkarcolóban, amikor támadás érte a Világkereskedelmi Központ északi tornyát. Jules ezt azonnal videóra vette. Nyomban a Világkereskedelmi Központhoz ment munkatársaival, hogy rögzítse a történteket. A Naudet testvérek videofelvételei a legátfogóbb helyszíni tájékoztatást adják arról, hogy mi történt New Yorkban 2001. szeptember 11-én.
Az említett Loose Change változatokat meg lehet vásárolni, de ingyen is megtekinthetőek és letölthetőek a Google Video internetes oldalról. A filmet a brit parlamentben is levetítették 2006 júniusában. A Loose Change változatainak a sikere nyomán Avery, Rowe és Bermas létrehozott egy független filmprodukciós vállalatot, amelynek a Louder Than Words (Szavaknál is hangosabb) nevet adták. Ez a cég tagja a 9/11 Truth Movement-nek (Szeptember 11-e Igazsága mozgalomnak). Ez a mozgalom évente tüntetéseket tart New York városában 9/11 tragikus eseményeinek évfordulóján. Maga a Loose Change 1 óra 22 perc hosszúságú, és egy narrátor mondja el a történteket kommentálva dokumentum fényképeket és filmfelvételeket. Ezek az álló- és mozgóképek részben a CNN, az NBC és a FOX tévéhálózatoktól származnak.
A Loose Change azzal kezdődik, hogy röviden ismerteti az amerikai politikai vezetés gyanúsnak mondható motívumait. Foglalkozik az Operation Northwood-dal, amelyet a Pentagon tervezői készítettek az 1962-es kubai rakétaválság idején. Egy megrendezett terrorista támadás érte volna az Egyesült Államokat, amelyért aztán Kubát tették volna felelőssé. Ez ürügyet szolgáltatott volna Kuba megszállására, a tervet azonban Kennedy elnök nem hagyta jóvá.
Foglalkozik a Loose Change a szélsőségesen liberális neokonzervatív elképzelésekkel, amelyet egy gondolati műhely - amely a Project for the New American Century (Az Új Amerikai Évszázad Terve) elnevezést viseli - készített 2000-ben Amerika védelmi erejének újjászervezéséről - Rebuilding America's Defenses. A Loose Change ezután részletesen bemutatja a Pentagon elleni támadást. Elveti a 77-es járatra vonatkozó hivatalos magyarázatot, a fellelhető roncsok és gépmaradványok alapján cáfolni igyekszik, hogy egy Boeing 757-es repült volna a Pentagonba.
A film következő része a Világkereskedelmi Központ szakszerű lebontásával foglalkozik. Összeszedi mindazokat a bizonyítékokat, amelyek szerint a Világkereskedelmi Központ tornyai és a 7-es számú épület előre elkészített tervek alapján került összeomlasztásra. A 93-as járatra vonatkozóan - mint már említettük - a Loose Change nem fogadja el azt, hogy lelőtték, hanem ehelyett azt állítja: a NASA kutatási központjának egy már nem használt üres létesítményébe irányították. Kitér arra is, hogy a mobiltelefon hívást az American Airlines járatairól nem lehetett használni a szerencsétlenség idején, ezért azok a beszámolók, amelyek az elrabolt gép utasaitól származó telefonhívásokra hivatkoznak, utólagos kitalálások. Hivatkoznak arra is, hogy a Los Alamos-i nemzeti laboratórium már kifejlesztette azokat a módszereket, amellyel az emberi hangot utánozni lehet. Azokat a videókat is hamisítványnak tekinti, amelyeken Oszama bin Laden vállal felelősséget a történtekért. A Loose Change végül felsorolja, hogy kik húzhattak hasznot a tragikus eseményekből. Említi a Larry Silverstein által kapott hatalmas biztosítási összeget, valamint a tőzsdéken észlelt spekulációs üzletkötéseket, amelyek bennfentes információk alapján történt kereskedésre utalnak. Végül megemlíti a Halliburton nevű világcéget, amely a 9/11 után kibontakozó War on Terror egyik haszonélvezője.
A Naudet testvérek szerzői jogi igényekkel léptek fel Dylan Averyvel szemben. Kérték, hogy a tőlük átvett filmfelvételeket töröljék Loose Change-ből. Ennek 2006 júliusában Avery eleget is tett. Elkészültek a Loose Change állításait bíráló kritikák is. Két kommentátor Screw Loose Change (Készítsük ki a Loose Change-t) elnevezésű blogot, vagyis internetes naplót is vezet, bírálva a filmet. Mark Roberts összeállított egy hosszú interjúkból és idézetekből álló gyűjteményt, amelyben a Loose Change alkotói megmagyarázzák a filmjükben tett állításaikat.
A bírálatok arra összpontosítanak, hogy a Loose Change megbízhatatlan forrásokat, valamint túlságosan leegyszerűsítő érvelést használ és a tények között is nagyon irányzatosan, azaz elfogultan válogat. Így például a film készítői azt állítják, hogy a Pentagonba rakéta csapódott és mellőzik a jelenlévő szemtanúk beszámolóit, akik mind egy nagy utasszállító gépet láttak. A Loose Change hangsúlyozza, hogy sem a Pentagonnál, sem Pennsylvaniában nem találtak jól kivehető repülőgép roncsokat. Ez ellentmond az eddigi repülőgép szerencsétlenségről szóló adatoknak, ahol mindig találtak ilyeneket. A készítők mellőzik azt a különbséget, hogy ott a pilóták arra törekedtek, hogy megmentsék a repülőgépet, ebben a két esetben viszont szándékosan a zuhanást választották.
Ami a telefonhívásokat illeti, a 93-as járatról Airfone-on keresztül sor került néhány ilyen beszélgetésre. A mobiltelefonokon történt hívásokra nem kerülhetett sor. Vannak azonban olyan szerzők is, akik szerint a 93-as járat alacsonyan repült, olyan területek felett, ahol nagy teljesítményű mobil átjátszó-tornyok voltak. A civil légiközlekedés irányítói már készülnek az új mobiltelefon rendszerek bevezetésére, mert olcsóbbnak és hatékonyabbnak tartják a népszerűtlen Airfone rendszerrel szemben. Jelentős fejlődést mutat a mobilhívások fogadása is.
A Loose Change készítői összehasonlítják a WTC tornyok összeomlását más tűzeseményekkel, de elmulasztják az épületek tervezésében, méreteiben, statikai struktúrájában meglévő különbségek elemzését. A bírálók közül sokan azonban elfogadják, hogy a WTC tornyok az ún. "controlled demolition" (ellenőrzött épületbontás) technológiával dőltek össze. Nem készült feltáró vizsgálat, hogy a tűz milyen hatással van az épület konstrukcióját tartó vasszerkezetre, amely erejének 50 %-át elveszti 520 Celsius fok hőmérsékleten. Azt is említik a bírálók, hogy egyes szakértőként idézett személyek valójában nem is szakértők. A National Institute of Standards and Technology, NIST (Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet) már közre adott egy állásfoglalást, amely pontról pontra cáfolja a WTC tornyok összeomlásával kapcsolatos elméleteket, beleértve azt is, amelyet a Loose Change készítői használtak. 2007. február 27-én derült fény arra, hogy 2001. szeptember 11-én a BBC véletlenül 26 perccel korábban tudósított arról, hogy összeomlott a Világkereskedelmi Központ épületegyüttes 7-es számú épülete, a Salomon Building, mint ahogy az valójában megtörtént. A BBC helyszíni tudósítója, Jane Standley úgy beszélt az épület összeomlásáról, hogy az élő adásban még láthatóan állt a szóban forgó épület. Az összeomlás tényleges bekövetkezése előtt két perccel megszakadt a helyszíni tudósítás. Az összeomlásról készült felvételt aztán később sem adták le a televíziók.
Figyelemre méltó az is, hogy csaknem kétévi hallgatást megtörve a Silverstein Properties nevű cég végül válaszolt arra a kérdésre: miről beszélt a cég tulajdonosa, Larry Silverstein, amikor a Public Broadcasting Service-nek, a PBS-nek (amely több mint 1000 amerikai tévéprogramnak ad otthont) nyilatkozott. Silverstein kijelentette, hogy a WTC komplexumhoz tartozó 7-es épületet, a Salomon Building-et, 2001. szeptember 11-e késő délutánján "lehúzták" ("The WTC Building was 'pulled' in the late afternoon of September 11 2001.") Ez a 7-es épület, ami már évek óta Silverstein tulajdona volt, a WTC épületegyüttesétől északra volt található. Az összeomlasztását, illetve szakszerű felrobbantással történő "lehúzását" megelőzően készült fényképek azt mutatják, hogy kisebb tüzek égtek az épület második vagy harmadik szintjén. A 7-es épület összeomlása az acélszerkezetű épületek történetében a harmadik, amelyik tűz következtében omlott össze. A másik kettő a WTC északi és déli tornya volt. Azok az épületek, amelyeket nem a Silverstein Properties cég tulajdonolt, különös módon sértetlenek maradtak. A rendelkezésre álló fénykép- és videofelvételek egyértelműen az ellenőrzött robbantással való bontás (controlled demolition) tankönyvszerű jeleit mutatják. Az épület balközepében megjelenő tipikus behajtódás, redőződés, valamint a füst rakétaszerű kilövellései egyértelműen a robbantással történő épületbontásra utalnak. Még Dan Rather, a CBS tekintélyes munkatársa is megjegyezte, hogy a képek arra emlékeztetnek, amikor egy épületet megfelelően elhelyezett dinamittal omlasztanak össze. Silverstein már korábban is azt mondta a New York Post munkatársának, hogy ő a "pull it" kifejezés alatt nem azt értette, hogy előkészített robbantással omlasszák össze az épületet. Hogy végülis mit értett alatta, már nem mondta meg.
A cég említett nyilatkozata megismétli, hogy a WTC 7-es épülete 2001. szeptember 11-én délután 5 óra 20 perckor omlott össze, miután hét órán át égett. A Silverstein Properties alkalmazottai és a New York-i tűzoltóság munkatársai együttes erőfeszítéseinek köszönhetően nem voltak áldozatok, mert kilakoltatták az épületben tartózkodókat. A Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA (Federal Emergency Management Agency) alapos vizsgálatot folytatott a WTC épületek összeomlásával kapcsolatosan. A FEMA jelentése megállapította, hogy a 7-es épület összeomlása a WTC egyes számú tornyából származó törmelékek által okozott tűz közvetlen következménye volt. Szeptember 11-én délután Larry Silverstein beszélt a New York városi tűzoltóság parancsnokával a 7-es épület színhelyéről. A parancsnok közölte Silverstein-nel, hogy számos tűzoltó tartózkodik az épületben, hogy eloltsa a tüzet. Silverstein kifejezte reményét, miszerint a legfontosabb a tűzoltók biztonságának a védelme, és ha a védelem nem megy másképp, akkor hívják őket vissza az épületből.
Amikor Silverstein visszaemlékezett egy televíziós dokumentum műsorban, a következőket mondta: "I said, you know we've had such terrible loss of life maybe the smartest thing to do is to pull it." (Közöltem, mint tudják, szörnyű sok emberéletet veszítettünk, talán az a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha lehúzzuk azt.) Silverstein szóvivője, Dara McQuillan úgy értelmezte az "it" ("azt") szócskát, hogy Silverstein a hetes épületben maradt tűzoltó egység visszahívására utalt. Ezzel az a probléma, hogy a WTC hetes épületében nem tartózkodtak tűzoltók.
A Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet, a NIST, szakértője, aki a WTC hetes épületének az összeomlását hatóságként kivizsgálta, a Popular Mechanics 2005 márciusi számában kijelentette: "Tűzoltás nem folyt a WTC 7-ben." A FEMA, a Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal már 2002 májusában kiadott hivatalos jelentésében megállapította, hogy a WTC 7-es számú épületében a New York-i tűzoltóság emberei a helyszínen nem végeztek tűzoltást. A New York Times 2001. november 29-én megírta, hogy a tűzoltóság területileg illetékes parancsnoka, Frank Fellini már délelőtt 11:30-kor parancsot adott a tűzoltóknak, hogy maradjanak távol az épülettől biztonsági okokból.
A hivatalos 9/11 álláspont védelmezői szerint a "pull" nem épületbontási szakkifejezés egy épület ellenőrzött robbantással történő összeomlasztására. Ugyanakkor az a PBS-videó, amelyben Larry Silverstein elszólta magát, a következő párbeszédet tartalmazza: (Egy nem azonosított építési munkás) "Halló? Mi éppen készülünk a 7-es épület lehúzására." Luis Mendes, a New York-i építési hatóságtól: "Nagyon óvatosaknak kell lennünk, hogyan omlasszuk össze a 7-es épületet. Aggódunk a 7-es épület összeomlása és a falak megsérülése miatt, ezért azt kívánjuk, hogy az a bizonyos épület meghatározott területre omoljon." Az épület összeomlása tehát az ellenőrzött épületbontás minden jegyét magán viseli. Mivel nem voltak tűzoltók az épületben a FEMA, a NIST, Frank Fellini, és a területileg illetékes tűzoltóparancsnok-helyettes szerint, ezért Silverstein szavait nem lehet úgy értelmezni, hogy ő a tűzoltók visszahívására célzott.
Az egyedül logikusnak minősíthető következtetés az, hogy Larry Silverstein kijelentése a WTC 7-es épületének a lehúzásáról, továbbá az a megjegyzése: "And they made that decision to pull and then we watched the building collapse." (És meghozták a döntésüket, hogy lehúzzák, és láthattuk, hogy az épület összeomlik.) megerősíti, hogy a WTC 7-es épület összedőlésére vonatkozó hivatalos álláspont téves és ez a hivatalos jelentés többi részének a hitelességét is kérdésessé teszi.


Miért volt jó üzlet 9/11 tragédiája?


Foglaljuk össze, kinek milyen profitot hoztak 9/11 eseményei? 2000. október 17-én, tehát 11 hónappal a tragikus eseményeket megelőzően, a The Blackstone Group, egy betéti társaság, tagja, a Blackstone Real Estate Advisors (Blackstone Ingatlan-tanácsadók) megvásárolta azt a részesedést biztosító jelzálogjogot, amelynek Világkereskedelmi Központ, a WTC 7-es épülete volt a fedezete. 2001. április 26-án a New York-i kikötői hatóság, a Port Authority, amely a WTC komplexum tulajdonosa, 99 évre haszonbérletbe adta a Silverstein Properties-nek és a Westfield America Income-nak a komplexumot. Ezt a nagyszabású tranzakciót a Port Authority elnöke, Louis M. Eisenberg hagyta jóvá. A New York és New Jersey közös tulajdonában lévő Port Authority-nek ez az üzletkötése lényegében a Világkereskedelmi Központ privatizálását vagy más szóval eladását jelentette. Az üzletkötésről beszámoló közlemények a tranzakciót New York város története legnagyobb ingatlanüzletének minősítették. A Világkereskedelmi Központ épületegyüttese alatti hasznosítható területet a Westfield America-nak adták bérbe.
2001. július 24-én Silverstein átvette a Port Authority április 26-án hozott döntése alapján a WTC komplexum feletti ellenőrzést. Silverstein és Frank Lowy, a Westfield America ügyvezetője, így már rendelkezett a Világkereskedelmi Központ 984 740 m2-nyi területével. Lowy volt az, aki a Mall-nak nevezett üzleti részt bérelte. A megállapodásban szó szerint benne volt az, hogy Silverstein és a Westfield jogot nyer az épület újjáépítésére, ha azok valamilyen okból megsemmisülnének. A szerződéskötés részeként Silverstein aláírt egy 99 évre szóló bérleti szerződést, összesen 3,2 milliárd dollár értékben. Ennek a részleteit a Port Authority-nek kell megfizetni. Silverstein és cége 800 millió dollárt utalt át a Port Authority-nak díjak és illetékek címén, de ez az összeg tartalmazta a 100 milliót kitevő első fizetési részletet is. Ebből a 100 millióból Silverstein 14 millió dollárt fizetett ki a saját pénzéből. A bérleti díj évi összege 115 millió dollárban volt meghatározva. A WTC komplexum elleni támadás után Silverstein 7,1 milliárd dollár kártérítésért perelte a biztosítókat, amely a kétszerese volt a 99 évre szóló 3,2 milliárd dollárnyi bérleti díjnak.
A Silverstein Properties - mint már utaltunk rá - egy New York Manhattan városrészében működő ingatlanfejlesztő cég, amelynek a tulajdonában van mintegy 1 860 000 m2 lakó-, iroda- és kereskedelmi terület. A Westfield America nevű céget az ausztráliai Lowy család ellenőrzi és elsősorban bevásárlóközpontok működtetésében érdekelt. A Blackstone Group egy magánberuházó bank, amelynek New Yorkban és Londonban vannak fiókjai. Ennek az elnöke Steven A. Schwarzman. A Blackstone csoport vállalati egyesülések létrehozásával és a vállalatok kivásárlásával kapcsolatos tanácsadással is foglalkozik. A Blackstone New York-i részlegének elnöke, Peter G. Petersen, aki egyben a New York-i Federal Reserve Banknak is az elnöke, és a pénzimpérium háttérirányítása szempontjából fontos szerepet játszó New York-i központú Council on Foreign Relations - CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) felügyelő bizottságának is az elnöke. Steven A. Schwarzman is a CFR tagja. Egy másik cég, a Kissinger Associates, vagyis a Kissinger és Társai konzultációs vállalat ugyancsak stratégiai szövetségi viszonyban áll a Blackstone Group-pal. Ez utóbbi pénzügyi tanácsadói és befektetői szolgáltatásokat nyújt olyan korporációknak, amelyeknek magas szintű stratégiai kapcsolatokra és tanácsadásra van szükségük.
A WTC-tornyok összeomlásából származó követelésein túlmenően Silverstein Properties 2002 februárjában a WTC 7-es összedőléséből származó kára miatt is pert indított. Az Industrial Risk Insurers nevű biztosítótól 861 millió dollár kártérítést kapott. Silverstein cége ezt a beruházását 386 millióra becsülte. Ez annyit jelent, hogy a Silverstein Properties egyedül a WTC 7-es összeomlásán nettó 500 millió profithoz jutott.


Kísérletek a hivatalos összeesküvési elmélet alátámasztására


Visszatérve a Loose Change című videóra, bírálói azt is említik, hogy szövegkörnyezetéből kiragadott, csonka idézeteket használnak a filmkészítők, és ez által megváltozik a nyilatkozatok értelme. Vannak olyanok is, akik a film hibájának róják fel, hogy a Pentagonnál történtekre összpontosít. Ez félrevezetheti a 9/11 Truth Movement követőit, mert eltereli a sokkal lényegesebb ellentmondásokról a figyelmet. Dylan Avery kijelentette a Mark Roberts-szel folytatott vitában: "Kész vagyok elsőként elismerni, hogy filmünk hibákat tartalmaz, valóban vannak benne kétséges állítások, és valóban közel jut olyan következtetések levonásához, amelyeket a tények 100 %-osan nem támasztanak alá."
Az Amerikai Külügyminisztérium hivatalos honlapja, Usinfo.state.gov, 2006. szeptember 19-én tömör bírálatban részesítette a leggyakrabban hangoztatott alternatív magyarázatokat 2001. szeptember 11-ével kapcsolatosan. Az összefoglalás bevezetőjében megállapítja, hogy számos megalapozatlan elmélet olvasható a sajtóban, különösen az Interneten. Ezek kétségbe vonják a kormányzat hivatalos álláspontját.
Az első ilyen elmélet szerint a Világkereskedelmi Központ tornyait ellenőrzötten, robbantásos épületbontással rombolták le. Ezt elsősorban nem szakértők állítják. Az épületbontásban járatos szakemberek több vonatkozásban is kimutatják, hogy a WTC ikertornyai nem a robbantással végrehajtott kontrollált összedőléssel semmisültek meg. Hivatásos épületbontók a robbantást alulról felfelé a legalsó szinteken kezdik, ezzel szemben a WTC tornyok összeomlása felső szintekről indult, onnan, ahol a repülőgépek beleütköztek az épületekbe. A nem szakértők azt állítják, hogy az ablakokon át kilövellő törmelék a robbanóanyag jelenlétét bizonyítja. Szakértők ezt nem robbanóanyagnak, hanem levegőnek és könnyebb irodatartozéknak, papíroknak, betonpornak és ehhez hasonlóknak tartják, amelyek kilövelltek az ablakokon, amikor az egyes szintek egymásra szakadtak. Az épületbontási vállalatok nagyon érzékeny szeizmográfokkal rendelkeznek, amelyek Manhattan más építési helyszínein jelen voltak. egyik se észlelt robbanást a tornyok összeomlásakor. Az eltakarítást végzők nem találtak ellenőrzött épületbontásra utaló jeleket, amelyeknek létezniük kellett volna, ha robbanóanyagot használnak. Nem kerülhetett volna észrevétlenül sor a falak, a szigetelések, a csőrendszer szétvágására, az elektromos vezetékek elhelyezésére a tornyok szerkezetét tartó oszlopoknál lévő robbanóanyagokhoz.
A második elmélet szerint: Nem repülőgép ütközött 2001. szeptember 11-én a Pentagon épületének. Ez valójában rakéta lehetett, amelyet az amerikai államapparátusban működő titkos csoportok irányításával lőttek ki. Az összeesküvési elméletek hívei ezzel kapcsolatban több tényt nem vesznek figyelembe. Az American Airlines 77-es járata személyzetének és utasainak a földi maradványait megtalálták az ütközés helyén és azokat DNS-vizsgálattal beazonosították. A repülőgép fekete dobozát is megtalálták a helyszínen. Több szemtanú is látta, amikor a repülőgép becsapódott a Pentagonba, egyesek még az utasokat is látták a repülőgép ablakain keresztül. A rakétáknak nincsenek ablakai, és nem szállítanak utasokat. Számos fényképen láthatóak az ütközés helyszínén a repülőgép roncsai, továbbá erről számoltak be túlélők és a mentőszemélyzet tagjai. Ezzel kapcsolatban meg lehet tekinteni a "9/11 Case Study: Pentagon Flight 77" elnevezésű videót. További információt lehet szerezni a Popular Mechanics-ban megjelent "Did a Plane Hit the Pentagon?" című tanulmány hatodik részéből.
A harmadik állítás szerint a WTC tornyokba ütköző repülőgépeket távirányítással vezérelték. A Boeing cég, amely a szóban forgó repülőgépeket gyártotta, kijelentette, hogy valamennyi utasszállító gépét úgy tervezték meg, hogy sehonnan máshonnan ne lehessen irányítani, kizárólag a repülőgép pilótafülkéjéből. A repülőgépeken tartózkodó utasok számos telefonhívást is lebonyolítottak. Valamennyi arról számolt be, hogy a repülőgéprablók vették át a repülőgépek irányítását.
A negyedik elmélet szerint a United Airlines légitársaság 93-as járatát, amely Pennsylvaniában lezuhant, valójában rakétával lőtték le. A pilótafülke hangrögzítőjét megtalálták, és ez azt bizonyítja, hogy az utasok lázadása késztette arra a géprablókat, hogy a gép lezuhanását szándékosan előidézzék. A lezuhanásig a gépeltérítők ellenőrizték a repülőgépet. Az amerikai katonai irányítás csak a lezuhanása után négy perccel szerzett tudomást a 93-as gép eltérítéséről. A hadvezetés soha nem adott parancsot a légvédelmet ellátó pilótáknak a United Airlines 93-as járatának a lelövésére. Meghallgatható CeeCee Lyles légkísérőnek a saját otthoni üzenetrögzítőjére mondott 45 másodperces üzenete.
Széles körben elterjedt egy ötödik állítás is, hogy a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét irányított módon, robbantással omlasztották össze. Úgy tűnt, hogy ezt az állítást maga az épület tulajdonosa támasztotta alá, aki a WTC 7-es épületet összeomlás előtti állapotban lévőnek ítélte és ezért javasolta az ott tevékenykedő tűzoltócsoport visszahívását azt a kifejezést használva, hogy "pull it", azaz húzzák le. Az összeesküvési elmélet terjesztői a "pull it" kifejezést úgy értelmezték, mint egy építőipari szlenget, amely az épületnek a robbantással történő lebontására utal. A bontási szakértők szerint azonban a "pulling a building" azt jelenti, hogy hosszú kábeleket csatlakoztatnak a meggyengült épületszerkezethez, és azt szó szerint lehúzzák buldózerrel vagy más erős géppel, és nem használnak robbanóanyagot. Szeizmográfok nem érzékeltek olyan eltéréseket vagy nyomokat, amelyek robbanóanyag használatára utaltak volna.
A hatodik elterjedt nézet az, hogy 2001. szeptember 11-ét megelőzően nagyarányú bennfentes kereskedelem zajlott a United Airlines és az American Airlines részvényeivel a tőzsdén. A 9/11 Commission, azaz a hivatalos vizsgálattal megbízott Bizottság részletesen elemezte ezt a kérdést, és arra az eredményre jutott, hogy bizonyos szokatlan kereskedés valóban előfordult, de minden egyes ilyen tőzsdei tranzakcióval kapcsolatosan bebizonyosodott, hogy ártalmatlannak nevezhető magyarázata van. Például az American Airlines részvényeivel kapcsolatos, látszólag gyanús kereskedés 2001. szeptember 10-én, visszavezethető egy Egyesült Államokban kibocsátott speciális opciókereskedelmi hírlevélre (Options Trading Newsletter), amelyet szeptember 9-én továbbítottak a hírlevél előfizetőinek. Ez a hírlevél ajánlotta az American Airlines részvényeinek a megvásárlását.
Egy hetedik elterjedt hiedelem, hogy a szokásostól eltérően mintegy 4 000 zsidó nem ment be dolgozni szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központban lévő munkahelyére. Az elektronikus és nyomtatott sajtó jelentéseiből kiderül, hogy a WTC-nél meghalt személyek 10-15 %-a zsidó származású volt, tehát tömeges távolmaradásról nem lehet szó. A 4 000-es szám az izraeli külügyminisztérium egyik korai jelentéséből származik, amely arról szólt, hogy a támadások idején mintegy 4 000 izraeli lehetett jelen New Yorkban és Washingtonban. Ezt a számot kiragadva igyekeztek alátámasztani a híreszteléseket az összeesküvési elmélet hívei.
Az Amerikai Külügyminisztérium információs honlapja szerint széles körben elterjedt az a nyolcadik elmélet is, hogy nem az Al-Kaida felelős a 2001. szeptember 11-i terrorista akciókért. A honlap rámutat, hogy a terrorszervezet vezetői, köztük Oszama bin Laden is ismételten megerősítették, hogy a szeptember 11-i terrortámadásokat ők tervezték és hajtották végre. A 2006. május 23-án hangrögzítőre mondott üzenetében bin Laden megismétli: "Én voltam a felelős, aki megbíztam 19 testvérünket ezekkel a támadásokkal..." 2001 novemberében bin Laden ezeket mondta: "Előre számoltunk az áldozatok számával, akiket megölnek... Én voltam a legoptimistább... E téren szerzett tapasztalataimnak megfelelően arra gondoltam, hogy a repülőgépből kiáramló gáz megolvasztja az épület vasbeton-struktúráját és összeomlasztja azt a területet, amelybe a repülőgép becsapódik és a fölötte lévő többi szint ráomlik."


Mit tudott Oroszország és a külföld 9/11 előkészületeiről?


Amikor hat évre visszatekintve megvonjuk a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján 2001. szeptember 11. mérlegét, nem tekinthetünk el attól, hogy mi az, amit a nem amerikai hírszerző szolgálatok, elsősorban az orosz hírszerzők tudtak. Egyre több a bizonyított adat arra vonatkozóan, hogy az amerikai vezetés a legkülönbözőbb csatornákon át számos előrejelzést kapott. A jelzéseket leadó szervezetek nem tudták mire vélni, hogy amerikai részről miért nem reagálnak a hozzájuk továbbított információkra. Amikor pedig az események bekövetkeztek, kifejezetten felháborította őket, hogy azokat Washington az amerikai terjeszkedés igazolására és a rosszindulatúnak minősített kormányzatok elleni fellépésre használta fel.
Jelzések érkeztek nemcsak Oroszországból, hanem Franciaországból, Németországból, több arab országból és természetesen az amerikai területi hírszerző szervezetektől is. Az orosz haditengerészet parancsnoka, Anatolij Kornukov, is megerősítette, hogy voltak előzetes információi: "Általában lehetetlen keresztülvinni egy terroristatámadást olyan forgatókönyv szerint, amelyet az Egyesült Államokban alkalmaztak" - mondta. Kornukov arra utalt, hogy nem tekinthető egyedülállónak, ami 9/11 során történt. Mindenesetre Oroszországban a légtér ellenőrzése nem teszi lehetővé az engedély nélküli repüléseket, és ha ilyenre sor kerül, akkor azonnal közbelép a rakétaelhárító rendszer. Orosz részről 2001 márciusában érkezett jelzés a készülő támadásról a Jane's Intelligence Review szerint. A Jane's Information Group, amit gyakran csak Jane's-ként emlegetnek, 1898 óta működik londoni központtal. Ennek a magánjellegű információs szervezetnek a tájékoztatása szerint a moszkvai kormányzat az ENSZ Biztonsági Tanácsához már 2000 márciusában benyújtott egy részletes jelentést az Afganisztánban működő al-Kaida hálózatról, a washingtoni kormány azonban a Jane's tájékoztatása szerint nem reagált. A Biztonsági Tanácsnak átadott orosz adatok pontos tájékoztatást adtak arról, hogy a talibán milyen mértékben vesz részt a kábítószer előállításában és forgalmazásában. Az oroszok arról is tájékoztattak, hogy nem csak egy csoport, hanem több terrorista szervezet is működik és ezek rivalilzálnak egymással. Azok a kasmírban működő szeparatisták, akiket bin Laden szervezett meg, az oroszok szerint nem akartak részt venni az Amerika elleni támadásban. Ehelyett előnyben részesítették az Indiában folytatott gerillaháborút. A japán Vörös Hadsereg nevű szervezet viszont hajlandó volt részt venni az akcióban, amely egy másik föld alatti japán szervezettel kemény vitába keveredett emiatt. Az a Pravda cikk, amely minderről 2001 júliusában számolt be, utal arra is, hogy a várható terroristatámadást egy titkos összeesküvő elit készíti elő, és ennek a tevékenysége észlelhető.
A terrorista előkészületekkel gyanúsítható csoportok közül a bin Laden vezette csak az egyik volt. Az Egyesült Államokban mindössze annyi történt, hogy a szaúdi származású milliomost, aki ekkor már Afganisztánban rejtőzködött, első számú gyanúsítottnak kezdték tekinteni, a továbbra is Amerika első számú közellenségének tartott iraki Szaddam Husszeinnel együtt. Bin Laden azonban nem rendelkezett sem elégséges pénzforrással, sem megfelelő képzést nyújtó szervezettel és felkészített emberekkel.
A már hivatkozott Pravda cikk arról is tájékoztat, hogy a terroristafenyegetés elsősorban Amerika pénzügyi központját veszélyezteti. Moszkva ezt a lehetőséget olyan komolyan vette, hogy az orosz kormány konkrét terveket készített arra alapozva, hogy egy ilyen támadásra ténylegesen és hamarosan sor kerül, és ennek következtében meginog a világ pénzügyi rendszere. Tervek készültek az aranyalapú rubel bevezetésére, amelyet az euróhoz kapcsoltak volna. Ezek nem maradtak titkos tervek, hanem nyíltan meghirdetették őket. Arra ösztönözték az orosz lakosságot, hogy minél előbb szabaduljon meg dollárjaitól. Az amerikai hírszerző szervezetek azonban nem vették komolyan a Moszkvából érkező jelzéseket és intézkedések helyett a hallgatást és a passzivitást választották.
Tatjána Korjagina közgazdász akadémikus ugyancsak 2001 júliusában az orosz parlamentben elmondta, hogy véleménye szerint létezik egy árnyékgazdaság árnyékpolitikával és egy árnyékkormányzattal. Az orosz akadémikus szerint az Egyesült Államok teljes eladósodottsága elérte a 26 trillió dollárt. A nyugati gazdaság látszólag teljes kapacitással működik, de a spekulációs pénzügyi aktivitások következtében mintegy 300 trillió dollár van állandó mozgásban. Ez előidézheti a pénzpiacok összeomlását a várható katasztrofális következményekkel. Korjagina maga is ajánlotta az oroszoknak, hogy szabaduljanak meg dollárjaiktól és a katasztrófa bekövetkezését 2001 augusztus végére datálta, azaz mindössze három hetet tévedett. Az orosz akadémikus véleményében nyilván az is közrehatott, hogy 1998-ban összeomlott az orosz pénzrendszer és bekövetkezett az államcsőd. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke is tudhatott valamit, mert elhalasztotta az ebben az időpontban esedékes előadókörútját az Egyesült Államokban. A Palm Beach Post nevű amerikai újság szerint Putyin elnök volt az, aki leállította orosz hivatalos személyiségeknek az amerikai utazásait, már három héttel 9/11-et megelőzően. Gorbacsov New York-i képviselője megkísérelte rávenni a volt elnököt, hogy mégiscsak tartsa meg előadásait, de Gorbacsov hajthatatlan maradt.
Az orosz kormány információkhoz juthatott onnan is, hogy a nagy hatalmú orosz maffia egyes csoportjai rendszeresen vegyi, biológiai és más fegyverekkel látták el az al-Kaida hálózatot. Erről a Washington Times 2001. szeptember 28-án számol be annak alapján, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok információkat hoztak nyilvánosságra. Ha pedig az orosz maffia és az ellenőrzése alatt álló bűnöző csoportok ilyen üzleti tevékenységet folytatnak, akkor nyilvánvaló, hogy az orosz hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a történtekről.
Egy hónappal 2001. szeptember 11-ét megelőzően a francia biztonsági szolgálatok egy teljes iratcsomónyi dokumentumot adtak át egy francia algériairól, akinek szoros kapcsolatai vannak Oszama bin Ladennel, és aki különös érdeklődést mutat a repülőgép-vezetés iránt. Ezt a francia algériait az FBI Bostonban letartóztatta, miután számos útlevelet talált nála és a többségük hamis volt. A franciák tudták, hogy a sok hamis közül melyik a valódi, és ezért adták át az említett komplett dossziét. De még csak egy telefon-visszahívásban sem részesültek. A francia titkosszolgálatok tagjai különben sem voltak elragadtatva amerikai kollégáiktól és ezt a magatartást is hozzáírták a "mi, amerikaiak mindent tudunk" hosszú listájához. Az illető, akiről szó van, nem mást, mint Zacarias Moussaoui. Minneapolisban a PanAm International Flight Academy-n akarta megtanulni a Boeing 747-es típusú repülőgép vezetését. Moussaoui azt állította, hogy francia, de amikor franciául szóltak hozzá, egy szót sem értett belőle. Ezt követően a helyi FBI kirendeltség tájékoztatta a washingtoni központot, ahonnan azonban nem kapott választ arra hivatkozva, hogy semmilyen terrorista csoporttal nem lehet kapcsolatba hozni az algériait. Ma már adatok vannak rá, hogy Moussaoui-nak megfelelő magas szintű kapcsolatai voltak, akik leállították a CIA-t és az FBI-t. Ilyen intézkedésre csak az amerikai igazságügy-miniszter vagy maga a Fehér Ház jogosult. 2001. szeptember 5-én, mindössze 5 nappal a terrortámadást megelőzően a franciák ismét próbálkoztak. Közölték az amerikai hatóságokkal, hogy Moussaoui ismert terrorista, aki már három éve szerepel megfigyelési listájukon. Az FBI a mai napig tagadja, hogy a franciáktól ilyen figyelmeztetést kapott volna.
Külön figyelmet érdemel Mahmoud Ahmad tábornok személye, aki az Egyesült Államok fontos szövetségesének számító Pakisztán hírszerző szolgálatát irányította. Ahmad 2001. szeptember 4-én érkezett az Egyesült Államokba egy héttel a terrorcselekmények előtt. Rendszeres konzultáció céljából találkozott a CIA és a Pentagon képviselőivel még 9/11 előtt, utána pedig a Külügyminisztériumot is felkereste. Ezt az Ahmad tábornokot 2001. október 7-én leváltották az ISI, vagyis a Pakisztáni Katonai Hírszerzőszolgálat éléről. Az történt ugyanis, hogy a tekintélyes indiai újság, a Times of India, beszámolt arról, hogy Mahmoud Ahmad tábornok és a WTC elleni terrortámadás vezetőjének tekintett Mohamed Atta kapcsolatban álltak egymással. Az indiai kormány hivatalosan tájékoztatta minderről Washingtont. Az indiai jelentés arra is utal, hogy a pakisztáni hírszerzőszolgálat kapcsolatot tarthatott a többi terroristával is. Arra enged következtetni, hogy 9/11 nem egyéni terrorista akció volt, amelyet különböző al-Kaida sejtek szerveztek meg, hanem sokkal inkább egy jól koordinált katonai hírszerzési művelet, amely a pakisztáni ISI ellenőrzése alatt állt. Különösen figyelemre méltó, hogy a pakisztáni titkosszolgálat vezetője 100 000 dollár kifizetését rendelte el Mohamed Atta részére. Mára már megerősítést nyert, hogy Mahmoud Ahmad tábornok azért vesztette el hirtelen tisztségét, mert az Egyesült Államok követelte az eltávolítását, miután bebizonyosodott, hogy tényleg átutalt a WTC tornyokba ütköző egyik gép pilótájának tartott Mohamed Attának 100 000 dollárt. A pénz átutalását Ahmad Umar sejk hajtotta végre a tábornok parancsára.
Az is bizonyítást nyert, hogy a kanadai hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a készülő terrorcselekményekről, amikoris letartóztatták Delmart "Mike" Vreeland amerikai hírszerzőt Kanadában. A történetet a Toronto Star című napilap írta meg. Delmart E. Vreeland a történtek idején 35 éves volt. Amerikai állampolgárként azért tartóztatták le 9/11 előtt néhány hónappal Torontóban, mert csalásokat követett el hamisított hitelkártyákkal. Már korábban is gyanúba keveredett, méghozzá Kaliforniában, de a kanadai nagyvárosban is gyanúsították hasonló bűncselekmények elkövetésével. Ezekre hivatkozva az Egyesült Államok kérte Delmart E. Vreeland kiadatását. Vreeland azt állította, amikor őrizetbe vették, hogy ő az amerikai haditengerészet titkosszolgálatának munkatársa és szigorúan bizalmas műveletekben vett részt. Erélyesen követelte, hogy beszélhessen a kanadai titkosszolgálat munkatársaival. Követelését azzal támasztotta alá, hogy fontos információkkal rendelkezik egy hamarosan bekövetkező nagyméretű terrortámadásról. Minthogy közönséges bűncselekményért vették őrizetbe, nem hittek neki, ehelyett utána érdeklődtek az amerikai haditengerészetnél. Ekkor kiderült, hogy 1986-ban kétévi szolgálat után fegyelmivel leszerelték. Vreeland azonban a leghatározottabban állította továbbra is, hogy ő 1986-tól a US Navy megbízásából szervezte a kábítószer-csempészetet, de más titkos tevékenységekben is részt vett.
Vreelandot továbbra is a szokványos bűnözők közé sorolták be és nem szenteltek neki különösebb figyelmet. Ekkor a letartóztatott amerikai úgy döntött, hogy a várható merényletek előtt négy héttel írásos vallomást készít információiról, amelyeket átadott őreinek egy lezárt borítékban. A torontói börtön vezetése 2001. szeptember 14-én nyitotta ki az iratot, amelyet azonnal továbbított a kanadai fővárosba az ottawai kormányszerveknek. Miközben folyt a büntetőeljárás, Vreeland a bírósági tárgyalás során nem beszélt 9/11-t megelőzően lezárt borítékban átadott feljegyzései tartalmáról. Ügyvédei tiltakoztak védencük kiadatása ellen azzal érveltek, hogy Amerikában esetleg még halálbüntetés is fenyegeti. George W. Bush, mint texasi kormányzó számos halálbüntetést hagyott jóvá. A kanadaiak azonban úgy gondolták, hogy Bush, mint elnök hitelkártya-csalás miatt senkit nem hagyna kivégeztetni. Vreeland állítólag fedezetlen csekkekkel többek között egy jachtot is vett, és több teherautónyi minőségi pezsgőt a cég, vagyis annak a titkosszolgálatnak a számára, amelynél munkát végzett. A problémát az jelenti, hogy mi az, amit Vreeland tudhatott és mennyire bizonyultak igaznak az általa előre jelzett információk.
Abban a titkos feljegyzésben, amelyet Vreeland 2001 augusztusában adott át a torontói fegyház vezetőségének, felsorolta, hogy a tervezett merényletet milyen lehetséges épületek ellen fogják elkövetni. Ezt jegyezte fel: "Sears Towers, Chicago?", World Trade Center?", "White House?", "Pentagon?". Mint látjuk, nagyon közel járt az igazsághoz. Bírósági tárgyalása során további meggyőző bizonyíték került napvilágra annak alátámasztására, hogy Vreeland valóban az amerikai titkosszolgálat szigorúan rejtett munkatársa volt letartóztatása időpontjában is és semmiképpen sem bocsátották el 1986-ban, ahogy ezt a US Navy részéről hivatalosan állították. Vreeland ügyvédje, hogy bebizonyítsa védence valódi kilétét, a bírósági tárgyalóterem közepén lefolytatott egy élő telefonbeszélgetést. Felhívta a Pentagont, azaz az amerikai védelmi minisztériumot és a telefonközpontból kérte Delmart Vreeland hadnagy irodáját. A telefonközpontos egy perccel a hívás után megerősítette, hogy Delmart Vreeland ott dolgozik, a rangja hadnagy és megadta irodájának szobaszámát és telefonjának mellékét is. A kanadai ügyész ennek ellenére nem engedte, hogy ezt a hatásos telefonhívást felvegyék a bizonyítékok listájára. Arra hivatkozott, hogy a hónapok óta kanadai börtönben fogva tartott Vreeland nyilvánvalóan valamilyen módon el tudta intézni magának, hogy számítógépen keresztül úgy manipulálja a Pentagon házi telefonkönyvét, hogy az ő neve oda bekerüljön, szobája legyen mellékállomással.
Vreeland ügyvédei ekkor meg voltak győződve arról, hogy különböző módokon talán még évekig is el tudják húzni védencük kiadatását az Egyesült Államoknak, sőt talán el is tudják utasíttatni Washington kiadatási kérelmét. Már ez a kérelem is különleges, hiszen hitelkártyával elkövetett csalások esetén nem volt gyakorlat a letartóztatott személy kikérése. Delmart Vreelandot hamarosan óvadék ellenében szabadlábra helyezte a torontói bíróság. Most már szabadlábon folytatta küzdelmét azért, hogy utasítsák el az Egyesült Államok kiadatási kérelmét. Vreeland nyílt levelet írt a The Nation című tekintélyes New York-i hetilap munkatársának, David Corn-nak, aki őt összeesküvés-mániásnak nevezte. Vreeland ezt követően egy részletes interjúban válaszolt a neves összeesküvés-kutató Mike Ruppert 35 kérdésére. Válaszaiból kiderül, hogy Vreeland-ot Moszkvából érkezve tartóztatták le Torontóban. Először 2000 decemberében szerzett tudomást a tervezett támadásokról az egyik amerikai ügynök jelentéséből, akinek átjátszottak egy figyelmeztetést, amelyet viszont állítólag Putyin orosz elnök kapott Irakból, mégpedig Szaddam Husszein volt iraki elnök fiától.
Mint már említettük a kanadai hatóságok elutasították Vreeland kérését, hogy beszélhessen a kanadai katonai titkosszolgálattal. Ekkor döntött úgy Vreeland, hogy 2001 augusztusában megírja feljegyzéseit, amelyeket zárt borítékban átadott őreinek, de ezt csak szeptember 14-én bontották fel. Az épületek már ismertetett felsorolása mellett a feljegyzésben szerepelt egy furcsa mondat is: "Let one happen, stop the rest!" (Egyet engedj meg, a többit pedig akadályozd meg!) Vreeland ügyvédei tanácsára a Mike Ruppertnek adott interjújában e mondattal kapcsolatban nem adott további felvilágosítást. A mondat azonban úgy hangzik, mint egy utasítás titkosügynökök egy csoportja számára, miután azok átadták terveiket a központnak. Amikor Mike Ruppert, aki 9/11 kapcsán számos alaposan dokumentált írást tett közzé, megkérdezte Vreelandot: "Nem lehet-e úgy értelmezni ezt a mondatot, hogy a CIA vagy valamely más titkosszolgálat beépült a merényletet végrehajtó terrorista csoportba?", Vreeland így válaszolt:
"Ez kétségtelenül így van. időnként bizonyos kormányok létrehoznak olyan szervezeteket, mint az al-Kaida, amely valójában hatalmon volt Afganisztánban. Ezek az egységek aztán speciális problémákat teremtenek, az őket irányító kormány céljainak megfelelően." Ruppert ezután ezt kérdezte: "Tudja-e Ön, hogy ki volt az, aki beépült?" Vreeland erre ezt mondta: "Erre a kérdésre nem válaszolhatok." Amikor Ruppert még megtudakolta, lehetséges-e, hogy ezeket a terroristasejteket úgy irányították, hogy ők maguk nem is tudtak róla, Vreeland rábólintott: "Egyértelműen lehetséges."
A német Mathias Bröckers "Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai" című munkájában, amely a Kétezeregy Kiadó gondozásában 2003-ban Budapesten is megjelent, azt írja a Vreeland-történettel kapcsolatosan, hogy ő a maga részéről hihetőnek tartja. Adva van egy kis ügynök, aki a haditengerészet által finanszírozott hitelkártyájával James Bondot játszik, ládaszámra elsőosztályú pezsgőt rendel, és jachtot akar vásárolni. Az is elképzelhető - írja Bröckers idézett könyvének 283. oldalán -, hogy moszkvai kémútja során hallott valamit kollégáitól a merényletekre vonatkozó figyelmeztetésekről. Még az is logikusnak tűnik, hogy amikor könnyelműsége miatt munkaadója feladja és lecsukatja, Vreeland arra használja fel ezeket az információkat, hogy mentse a bőrét. Ez megegyezik a titkosszolgálatok módszereivel, akik kényelmetlenné vált titkosügynökeiket hamis váddal egy bűncselekmény csapdájába csalják, és ezzel a trükkel vonják ki a forgalomból.
Ha Vreeland valóban csak egy kis hitelkártya-szélhámos, akkor mi haszna lenne egy ilyen titkosszolgálati történetnek. Ha ragaszkodik kitalált személyazonosságához, akkor még azzal is számolnia kellene, hogy valamelyik elmegyógyintézet zárt osztályán találja magát. Ez a kis titkosügynök, aki elbocsátása óta titkosszolgálatuk "külső munkatársaként" havi 4620 dollárért dolgozik a számukra, ez a Delmart "Mike" Vreeland valóságos személy. Érthető, hogy az interjú során nem ad választ arra, mi késztette 2001 augusztusában arra, hogy figyelmeztesse őreit egy készülő nagyszabású merényletre. Ennek a megtétele súlyos szabályszegés, tehát élete további részében már nem érezheti magát teljes biztonságban. Valószínűleg, nem akarta ezt a kötelességszegést újabbakkal tetézni.
Mindez nem változtat azon, hogy információi megbízhatóak lehettek. Munkája során tudomást szerezhetett arról, hogy egy terroristacsoport merényletsorozat elkövetésére készül utasszállító repülőgépekkel az Egyesült Államok kiemelt jelentőségű épületei ellen. 2000 júniusában az iraki titkosszolgálat tudomást szerez erről, és novemberben tovább adja értesüléseit a baráti államnak számító Oroszországnak. Az amerikai titkosszolgálatoknak legkésőbb ekkor ugyancsak tudomást kellett szerezniük az előkészületekről. Úgy tűnik azonban, hogy nem tesznek semmit és a cselekvés helyett kiadják a jelszót: "Let one happen, stop the rest!". Vreeland, akit 2000 decemberében tartóztattak le, torontói cellájában ezt vetette papírra 2001 augusztusában. Figyelmeztető üzenete azonban 2001. szeptember 14-ig felbontatlan maradt. E sorok írója ma is megpróbálja értelmezni ezt a különleges mondatot.
Vreelandot 2002 februárjában szabadlábra helyezték, és azóta nyoma veszett. Máig nem lehet tudni, hogy önként tűnt el vagy eltüntették.


A "második 9/11" előkészületei


A Washington Post 2006. április 23-án a Pentagon egyik tisztségviselőjére hivatkozva arról írt, hogy "Egy másik (9/11 típusú terrorista) támadás igazolást, és megfelelő alkalmat nyújthat olyan megtorlásokra bizonyos ismert célpontok ellen, amelyekhez az igazolás és az alkalom hiányzik." Az Egyesült Államok korporációs tömegtájékoztatásában az a konszenzus alakult ki, hogy "az Egyesült Államoknak a szeptember 11-ei támadások óta a legnagyobb terrorista fenyegetéssel kell szembenéznie". Ez az értékelés a USA Today c. lap 2006. február 12-i számában olvasható. E szerint Amerikát azok a "iszlám terroristák" fenyegetik, akiket állítólag Teherán és Damaszkusz támogat. Amerikát tehát egy közelebbről meg nem határozott, de nagyon veszélyes külföldi ellenség fenyegeti. Ez ellen a misztikus ködbe elrejtőzködő ellenség ellen kell az Egyesült Államoknak megelőző támadással - előre revánsot véve - saját önvédelméről gondoskodni.
2007. május 1-jén a US Central Command, CENTCOM, vagyis az Egyesült Államok központi parancsnokságának a tanácskozásán Bush elnök kijelentette: "Ez ellen az ellenség ellen csak egyetlen hatékony eszközzel léphetünk fel: támadásba kell lendülnünk, támadásban kell maradnunk és harcba kell szállni velük." Ez a magabiztos és önbátorító hang azt a szándékot is kifejezheti, hogy találni kell egy jó ürügyet a megelőző háborúra, mégpedig egy olyan háborúra, amelyben a korábbiaknál nagyobb a valószínűsége, hogy kisebb méretű nukleáris fegyvereket is bevetnek. Egy Amerika elleni terrorista támadás igazolhatná a korábban túlságosan hiszékeny, de időközben egyre kétkedőbbé vált amerikai közvélemény szemében egy nagyobbméretű háború megindítását Szíria, de mindenekelőtt Irán ellen.
Egyre többet lehet olvasni és hallani arról, hogy ezek a misztikus terroristák már nukleáris eszközökkel is rendelkeznek, és állítólag Irán áll mögöttük. E kísértet-terroristák a híresztelések szerint radioaktív sugárzást okozó eszközökkel, RDD-kel (Radiological Dispersion Diveses), vagy más kifejezéssel élve "piszkos bombákkal" (dirty bombs) is rendelkeznek. Ezeknek a felrobbantásával óriási katasztrófát okozhatnak az Egyesült Államok sűrűn lakott településein. Már 2003-ban célzott erre Collin Powell az akkori külügyminiszter. Úgy vélte, hogy viszonylag könnyű a terroristák számára ilyen piszkos bombák előállítása és felrobbantása. Arra azonban nem tudott választ adni, hogy ténylegesen reális veszélyt jelentenek-e vagy sem.
Ennek a kérdésnek több szakértője is abszurdnak tartja, hogy az Al Kaida rendelkezhetne olyan fejlett technológiai háttérrel, amely alkalmassá tenné, hogy nukleáris támadást intézzen az Egyesült Államok ellen. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás azonban szünet nélkül terjeszti ezt a feltételezést, és szinte kényszerképzetként ülteti be az amerikaiak agyába. Számos felkészülést szolgáló intézkedés meghozatalára és hadgyakorlat megtartására került már sor. Ezeken az olyan terrorista támadás elleni védekezést gyakorolták, amelyet nukleáris eszközökkel hajtottak végre. Mindez azt a lélektani hatást váltja ki, hogy egy ilyen terrortámadás nagyon is reális veszély.
2007. június 21-én az amerikai törvényhozás Pénzügyi Szolgáltatások Bizottságának a tanácskozásán ezt vették jegyzőkönyvbe: "Amit igenis tudunk, az az, hogy ellenségeink súlyos veszteségeket akarnak okozni, és a terroristák rendelkeznek azzal a hozzáértéssel, hogy széleskörű támadásokat készítsenek elő beleértve olyanokat is, ahol vegyi, biológiai, radioaktív és még nukleáris fegyvereket is bevetnek... Egy nukleáris szerkezetnek a felrobbantása valamely nagyobb városban felmérhetetlen mértékben veszélyeztetheti százezrek életét és károkat okozhat az üzleti és gazdasági életben.
Tom Ridge, az újonnan létesült amerikai belbiztonsági minisztérium első vezetője, már 2003 decemberében úgy vélte, hogy a terrorista támadásra hamarosan sor kerülhet. Ez legalább akkora, de lehet, hogy még nagyobb lesz, mint ami 2001. szeptember 11-én történt. Igen valószínű, hogy a lehetséges célpontok között ott lesz Washington és New York. Tom Ridge ezt 2004 júliusában kiegészítette azzal, hogy az Al Kaida már komoly előrehaladást tett újabb nagy méretű terrortámadás végrehajtására az Egyesült Államokban.
Dick Cheney alelnök 2006 januárjában úgy vélte, hogy az ellenség, amely 2001. szeptember 11-én csapást mért, már meggyöngült és kisebb részekre szakadt, de még mindig halálos veszélyt jelent és újabb támadásra készül. Bush elnök 2006. február 8-án ezt mondta: "Még mindig veszélyeztetett nemzet vagyunk. Stratégiánk része természetesen a készenlét azon terroristák ellen, akik ránk támadhatnak. Más szavakkal, fontos legyőzni őket a tengeren túl, hogy itt soha ne nézzünk szembe velük. Mindazonáltal tisztában vagyunk vele, hogy belföldön is teljes készültségben kell lennünk.
2003 áprilisában az Irak elleni háborút közvetlenül követően számos belső biztonsági intézkedést léptettek életbe, amelynek a célja egy második 9/11 bekövetkezésére való felkészülés. A Belbiztonsági Minisztérium, amely feladatait és hatáskörét illetően - a lényegi tartalmi különbségek hangsúlyozásával - az egykori szovjet politikai rendőrség és elhárítás intézményeihez (vagy a magyar Államvédelmi Hatósághoz) hasonlítható. A Homeland Security már kidolgozta pontosan, hogy melyek azok a körülmények, amelyek bekövetkezése esetén kihirdethető a rendkívüli állapot, amikor a hadiállapotra vonatkozó különleges jogszabályok lépnek életbe. Rendkívüli állapot esetén a hadsereg vesz át számos olyan igazgatási és rendészeti funkciót, amely normális körülmények között a demokratikus polgári kormányzat szerves részét alkotja. Így például az igazságszolgáltatást, a közrend védelmét és általában a közrendészetet.
Tommy Franks tábornok a CENTCOM korábbi parancsnoka kijelentette, hogy egy szeptember 11-e méreteihez hasonló terrorista támadás a demokratikus rend felfüggesztéséhez vezetne Amerikában. 2003 decemberében interjúban ismertette azt a forgatókönyvet, amelynek az eredményeként felfüggesztik az amerikai alkotmányt, és katonai kormányzatot vezetnek be az Egyesült Államokban. Franks tábornok homályosan célzott egy "second 9/11" terrorista támadásra, amely arra ösztönözheti az amerikai közvéleményt, hogy támogassa a katonai kormányzat és a rendőrállam bevezetését az Egyesült Államokban. Franks nagy veszteséget okozó terrorista eseményről beszélt, amely elvezethet ehhez a fordulóponthoz. A terrorista támadásnak társadalmi válsághelyzethez és kaotikus viszonyokhoz kell vezetniük. Ha elég nagy az áldozatok száma a polgári lakosság körében, akkor várható, hogy megkönnyíti az Egyesült Államok politikai, társadalmi és intézményi rendszerének az átalakítását, amely végülis elvezet az alkotmányos kormányzás felfüggesztéséhez. Franks tábornok nem a személyes véleményét fejtette ki, hanem a hivatalos nemzetbiztonsági irányvonalhoz tartotta magát, amikor felvázolta a tömegpusztítást okozó esemény várható következményét.
A tábornok véleménye lényegében a Pentagon és a Belbiztonsági Minisztérium álláspontját tükrözte. Mindkét minisztériumban ez a meghatározó álláspont egy katasztrofális vészhelyzet esetére. Frank tábornok a legfelső szinten vett részt a katonai és hírszerzési döntéshozatalban. Ezért az Egyesült Államok militarizálódását elfogadott irányvonalnak tekinthetjük a legfelsőbb döntéshozók körében. Ez az irányvonal szerves részét képezi az ún. Washingtoni Konszenzusnak, amely nem azonos azzal az ugyancsak Washingtoni Konszenzusnak nevezett programmal, amelyet elsősorban a világ pénzügyi és gazdasági életét irányító szervezetek képviselői dolgoztak ki az 1980-as évek végén a szovjet utódállamok és a Kelet-Európa gazdasági és társadalmi átalakítására. Ez az új Washingtoni Konszenzus arról szól, hogy a Bush-kormányzat milyen célokat hogyan kíván elérni mind a terror elleni háborúban, mind az amerikai kormányzati rendszer és társadalom átalakításában. A terrorizmus elleni globális háború képezi Bush elnök kormánya politikájának a sarokkövét. Az ehhez kapcsolódó nemzetbiztonsági doktrína pedig igazolást nyújthat a jog uralma, a jogállamiság, az emberi jogok és politikai szabadságjogok felfüggesztéséhez.


Felkészülés a katasztrofális vészhelyzetre


A kormányzat vészhelyzet kezelésére kidolgozott eljárásai szoros kapcsolatban állnak a Pentagon katonai tervezésével. Ebben a felkészülésben fontos mérföldkő az, hogy 2002 áprilisában létrehozták az Egyesült Államok Északi Parancsnokságát (US Northern Command, NORTHCOM), amely szervesen egybekapcsolja a katonai és a belföldi biztonságot. Az Északi Parancsnokság új parancsnoki struktúrát jelent és kifejezett feladata a belső biztonság védelme külföldi terroristákkal szemben. Ezt az új feladatot a védelmi minisztérium "a belső biztonság közös doktrínája - joined doctrine for homeland security, JP-26" tartalmazza. Ha egy ilyen külső ellenség ténylegesen nem létezik, akkor ezt a szerepkört mesterségesen létrehozott "külső ellenség" is betöltheti. Egy ilyen "műellenség" álterrorista támadása is jó alkalmat nyújthat államcsínyhez hasonló katonai kormányzat bevezetésére. Ezzel tisztában vannak a katonai és hírszerző szervezetek legmagasabb beosztású tagjai is. Egy művi úton előidézett "terrorista-támadás" is jó ürügy lehet a már részleteiben teljesen kidolgozott katonai és biztonsági intézkedések életbe léptetésére.
Az Északi Parancsnokság irányítási feladatköre számos nem katonai jellegű funkcióra is kiterjed, így felöleli a válságmenedzselést és a belföldi polgári igazgatás ellenőrzését. Ez arról szól, hogy a hadsereg miként nyújt segítséget terrorista támadás esetén a szövetségi, az állami és a helyi hatóságoknak. Az Északi Parancsnokságnak tehát megbízatása van arra, hogy megvédelmezze Amerikát egy képzeletbeli külső ellenség (Al Kaida) ellen, amely fenyegetheti az ország belbiztonságát. Frank Morales New York-i episzkopális lelkész és politikai aktivista, aki már számos cikket publikált a katonai ipari komplexumról, és aki létrehozta azt a mozgalmat is, amelynek az volt a célja, hogy demilitarizálják New York városi rendőrségét, a közelmúltban kijelentette, hogy a katonai hatalomátvétel forgatókönyve fokozatosan megvalósul Amerikában. Az Északi Parancsnokság pedig az a katonai központ, amely a polgári intézmények irányítását átveszi és a katonai kormányzatot bevezeti.


Cheney alelnök szükségállapot-terve


Az Északi Parancsnokságot 2002-ben hozták létre. Azóta az Egyesült Államok belső védelmének funkcióit, beleértve a belföldi terrorelhárítást és a nemzeti szükségállapottal kapcsolatos eljárásokat, fokozatosan összhangba hozták és integrálták a Pentagon átfogó katonai tervezésével. Ez az integráció a Pentagon megelőző háborúra vonatkozó doktrínájának a szerves részét képezi. Ebben a tervben abból indulnak ki, hogy Amerika területét "iszlám terroristák" támadják meg. Ez a terrortámadás szolgál igazolásul egy újabb offenzív háború folytatására a közel-keleti térségben, amelyet orwell-i módon azonban deffenzív, azaz védelmi háborúnak neveznek. 2001. szeptember 11-ét ürügyül használták Afganisztán megtámadására. Minden bizonyíték nélkül azt állították, hogy Afganisztán talibán-kormányzata a 9/11 támadások egyik állami támogatója, "state sponsor"-a volt.
2005 augusztusában Cheney alelnök bejelentette: utasítást adott az Egyesült Államok Stratégiai Parancsnokságának, USSTRATCOM-nak, amely a Nebraska tagállamban lévő Offutt Légitámaszponton van, egy intézkedési terv kidolgozására. Ezt akkor kellene életbe léptetni, ha egy 9/11 típusú terrortámadás érné az Egyesült Államokat. A Cheney által kezdeményezett intézkedési terv abból indult ki, hogy megelőző csapásmérésre kell felkészülni. Abból indult ki, hogy Irán húzódik meg a számításba vett terrorista támadások mögött. Az Egyesült Államok Központi Stratégiai Parancsnoksága illetékes elsősorban az átfogó védelmi tervek elkészítéséért, és a tengerentúli hadszíntereken folyó háborúk koordinálásáért. Az Északi Parancsnokság, NORTHCOM, elsősorban az észak-amerikai térség terrorista támadások elleni védelméért felelős.
Az alelnök szükségállapotra vonatkozó intézkedési terve, amelynek a részleteit a USSTRATCOM dolgozta ki, egy "második 9/11" támadásból indul ki, konkrétan pedig egy nagyszabású Irán elleni hadművelet tervét tartalmazza. Részét képezi az is, hogy az ENSZ keretében fokozott nyomást gyakorolnak Teheránra, hogy állítsa le jelenleg még nem létező nukleáris fegyverkezési programját. Az Irán elleni katonai tervezés az önvédelem elvéből indul ki. Megelőző csapással akarja elérni egy lehetséges Amerika-ellenes támadás csírájában való elfojtását. A tervek szerint nagyarányú légi csapást mérnének Iránra hagyományos és taktikai nukleáris fegyverek igénybe vételével.
Phillip Giraldi már 2005. augusztus 2-án megállapította a The American Conservative című lapban megjelent "Attack on Iran: Pre-emptive Nuclear War" (Támadás Irán ellen: megelőző nukleáris háború) című írásában, hogy "A légierő számos tisztje, aki részt vett a tervezésben, a jelentések szerint megriadt annak a következményeitől, amit tesz. Vagyis, hogy Iránt kiszemelik egy nem kiprovokált nukleáris támadás célpontjául, de senki nem hajlandó arra, hogy ellenállást kifejtve veszélyeztesse karrierjét."


A Pentagon felkészülése a "Second 9/11"-ra


2006 elején az akkor hivatalban lévő védelmi miniszter, Donald Rumsfeld jóváhagyott egy nagyszabású katonai tervet a terrorizmus világszintű leküzdésére abból kiindulva, hogy a terv végrehajtásának a beindítására az Amerika ellen intézett második nagyméretű terrorista támadás esetén kerül sor. A Pentagonnak ez a terve lényegében a "második 9/11" intézkedési tervének a kiterjesztése oly módon, ahogy azt Cheney alelnök már 2005-ben bejelentette. A Pentagonnak ezt a terrorista-ellenes tervét három titkos dokumentumban körvonalazták, amelynek tartalmi részleteit a szakértők kiszivárogtatták a Washington Post szerkesztőségének. Az egyik egy átfogó kampányterv, a másik kettő pedig kisegítő tervnek nevezhető. Ezek egyike kifejezetten a "Second 9/11", azaz egy második szeptember 11-éhez hasonló terroristatámadással foglalkozik, amelyre Amerika területén kerülne sor, és amelyik jó alkalmat nyújtana a Közel-Keleten folyó háború kiszélesítésére is. Erről írja a Washington Post 2006. április 23-án: "A terv előírja, miként szakíthat meg és válaszolhat a hadsereg egy másik nagyszabású terrorakcióra az Egyesült Államokban. A terv hosszú mellékletei felsorolják a hadsereg számára a terrorista csoportok, személyek, vagy a feltételezett támogató államok elleni gyors megtorláshoz rendelkezésre álló választási lehetőségeket. Egy újabb támadás megteremtheti az igazolást és az alkalmat, ami most hiányzik, bizonyos ismert célpontok elleni támadáshoz - közölték korábbi és jelenlegi védelmi szakértők, akik ismerik a terv részleteit."
Itt érdemes kiemelni azt, hogy a számításba vett "második 9/11" pótol egy ma még hiányzó alkalmat és igazolást bizonyos ismert célpontok (például Irán vagy Szíria) elleni lépésekre. 2007 májusában tették közzé az elnök újabb nagy horderejű rendeletét. Ez az egyesített rendelkezés, amely az NSPD 51 és a HSPD 20 jelzést viseli a Fehér Ház és a Belbiztonsági Minisztérium közös rendelete. (NSPD - National Security Presidential Directive, Nemzetbiztonsági Elnöki Rendelet; HSPD - Homeland Security Presidential Directive, Belbiztonsági Elnöki Rendelet) Ez az elnöki rendelet meghatározza, miként kell működnie az államirányítás folytonosságát biztosító kormánynak ("Continuity of Government", COG) katasztrófahelyzet esetén. Hogy mi számít "katasztrofális szükséghelyzetnek" (catastrophic emergency), azt az NSPD 51 jelű elnöki rendelet határozza meg. E szerint bármely esemény (tekintet nélkül a bekövetkezés helyére), amely rendkívül nagy méretű veszteséget okoz emberéletben és anyagi javakban vagy súlyosan károsítja a lakosság életkörülményeit, az infrastruktúrát, a környezetet, a gazdaságot vagy a kormány működését, az katasztrofális szükséghelyzetnek minősítendő.
A hivatkozott elnöki rendelet a "Continuity of Government"-et úgy határozza meg, hogy az koordinált erőfeszítés a szövetségi állam végrehajtó hatalmi ágazata részéről, vagyis az elnök és kormánya részéről, a lényeges állami funkciók folytatására katasztrofális szükséghelyzet bekövetkezése esetén. Ennek rendkívüli horderejét az adja meg, hogy teljesen kimarad belőle a Kongresszus, vagyis a törvényhozó hatalmi ág, valamint az ugyancsak önálló bírói hatalom. Amikor a végrehajtó hatalom maga alá gyűri a törvényhozói és a bírói hatalmi ágazatot, akkor már ténylegesen diktatúrával állunk szemben.
Az 51-es számú elnöki rendelet kihirdetéséről a főáramlatú tömegtájékoztatás csak szórványosan adott hírt. A Fehér Ház vagy a Belbiztonsági Minisztérium lett volna illetékes, hogy egy ilyen nagy horderejű rendeletről részletes tájékoztatást adjon. Ez a rendelet ugyanis példátlan nagy hatáskört és hatalmat biztosít az Elnök és a Belbiztonsági Minisztérium számára. Ezek a hatáskörök lényegében felülírják a több mint 200 éves alkotmány rendelkezéseit. Az 51-es elnöki rendelet szerint az Elnök kihirdetheti a szükségállapotot kongresszusi jóváhagyás nélkül. Ténylegesen ez azt jelenti, hogy a demokratikusan választott Szenátus és Képviselőház tagjai nem élhetnek az alkotmányban biztosított jogaikkal, és nem fejthetik ki tevékenységüket. A harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás sem működhet az alkotmánynak megfelelően. A bíróságok is a rendkívüli állapotnak megfelelően katonai bíráskodást folytatnak és a rendfenntartásról, jogérvényesítésről gondoskodó közrendészeti szervek ugyancsak a hadiállapotnak megfelelően - militarizálódva - működnek. Az Elnök irányítja a "folyamatosság-biztosító kormányt". A belbiztonság és a terrorelhárítás terén az Elnököt a National Continuity Coordinator (a Szövetségi Kormányzás Folyamatosságát Biztosító Összekötő) segíti. Az Összekötő együttműködik a nemzetbiztonsági ügyekben (National Security Affaires) illetékes elnöki megbízottal. Rendelkezési joga nincs, de ő koordinálja a különböző végrehajtó szervek munkáját a kormányzás folyamatossága érdekében. A Continuity Policy Coordination Committee - CPCC (a Kormányzás Folytonosságát Koordináló Bizottság) élén a Belbiztonsági Tanács apparátusának egyik igazgatója áll, akit a fentebb már hivatkozott Összekötő nevez ki. Ennek az igazgatónak a feladata ügyvezetőként a napi kormányzati teendők koordinálása.
Azért kell ilyen részletekbe menően szólni erről, mert ebből kiderül, hogy ún. "katasztrofális szükséghelyzet" esetén a Fehér Ház és a Belbiztonsági Minisztérium az 51-es elnöki rendelet alapján diktatórikus kormányzást vezethet be. Az 51-es elnöki rendelet első látásra a belbiztonságra vonatkozóan intézkedik, ugyanakkor lényegbevágóan érinti az Egyesült Államok külpolitikáját is. A protokollárisan első embernek számító Bush elnök árnyékában az elnöki hatalmat ténylegesen Dick Cheney alelnök gyakorolja. Ez a máris érvényes rendelet, ha hatályba lép, diktátori hatalommal ruházza fel Cheney-t, kikapcsolva a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Az 51-es rendelet nagyon részletesen előírja, hogy milyen hatásköre van a rendkívüli állapot bevezetését követően az alelnöknek.
Egy "katasztrofális szükséghelyzet" esetén az 51-es elnöki rendelet alapján katonai csapást lehet mérni Iránra a Dick Cheney alelnök által 2005-ben elkészített "contingency plan" (egy előre nem látott esemény bekövetkeztekor végrehajtandó intézkedések, egyfajta "vészforgatókönyv") alapján. Ha tehát egy terrorista támadás nyomán hatályba lépne az 51-es elnöki rendelet, akkor meg lenne az igazolás és az alkalom is a Pentagon által kidolgozott megtorló intézkedések foganatosítására.
Az Irak elleni háború óta a Belbiztonsági Minisztérium ismételten foglalkozott a riadókészültségbe helyező forgatókönyvvel, amely egy az Al-Kaidának tulajdonítható terroristatámadást Amerika ellen a katonai kormányzás bevezetésére használná ürügyként. Ezt a harci készenlétet bevezető forgatókönyvet - a Code Red Alert-et - a belbiztonsági 3-as elnöki rendelet 2002 márciusában vezette be. A Vörös színű Riasztás időlegesen felfüggesztené a polgári kormányzat működését. Számos kormányzati tevékenység felfüggesztésre kerülne, mások viszont katonai igazgatás alatt működnének tovább. Tom Ridge, az első belbiztonsági miniszter, erről így nyilatkozott: "If we go to Code Red...it basically shuts down the country. - Ha a Vörös Riasztásra sor kerül... az gyakorlatilag leállítja az országot." Ha kihirdetik az országos szükségállapotot, akkor az Északi Parancsnokság riadókészültségbe helyezi a légi-, a szárazföldi, és a tengeri erőket. A polgári közigazgatás számos funkcióját a NORTHCOM központja veszi át, amely máris rendelkezik azokkal az intézményi előfeltételekkel, amelyek szükségesek a polgári közigazgatás ellenőrzésére.
A Vörös Riasztás felfüggeszti az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, beleértve azt a jogot, hogy tüntetéssel lehessen tiltakozni a hadiállapot bevezetése ellen. A rendkívüli állapot lehetővé teszi a katonai hatóságok számára, hogy közvetlenül ellenőrizzék a tömegtájékoztatási intézményeket. Működésbe lép egyidejűleg a "polgári" szükségállapot elleni védelmi rendszer beleértve a Big Brother Citizen Corps (a Nagy Testvér Polgári Hadtest) egységeit, nem is szólva a USAon Watch (Résen az Egyesült Államok) és a Neighborhood Watch (a Szomszéd Szemmel Tart) programról. Ezeknek az a feladata, hogy minden közelben lévő gyanús tevékenységről nyomban értesítsék az amerikaiak a hatóságokat. A besúgás válik az általános társadalmi normává.


Beindult a polgári közigazgatás militarizálása


Az 51-es elnöki rendeletnek komoly katonai vonatkozásai is vannak. Az amerikai polgárháború után 1878-ban fogadták el a Posse Comitatus törvényt, amely megtiltja a hadsereg számára, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás működésébe beavatkozzon. A hadsereg feladata tehát az Egyesült Államok külső védelme, és ezért a Posse Comitatus fontos volt az alkotmányos rend működése szempontjából. Ez a törvény ma is érvényben van, de a gyakorlatban már képtelen megakadályozni a polgári kormányzás és közigazgatás intézményeinek a militarizálódását. Már a Clinton-kormányzat, majd később a Patriot Act összemaszatolta és elgyöngítette a polgári és katonai kormányzati hatásköröket elválasztó határvonalat. Ma már a katonai hatóságok beavatkozhatnak igazságszolgáltatási és közrendészeti hatáskörökbe még akkor is, amikor nem került a rendkívüli állapot bevezetésre.
1996-ban, majd 1999-ben Clinton elnök fogadatott el olyan törvényeket, amelyek megengedtek kivételeket a Posse Comitatus alól. Így például a terrorista cselekménnyel való puszta fenyegetőzés már lehetővé teszi katonai egységek igénybe vételét. A hivatkozott törvények jogilag már megalapozták a Bush elnök által meghirdetett terrorizmus elleni háborút. Az 51-es elnöki rendelet "a kormányzás folyamatosságára" tekintettel felfüggeszti az alkotmányt, de ezt úgy teszi, hogy mindez az elnök felügyelete alatt történik. Ez a kitétel azért nagyon fontos, mert a fegyveres erők soraiban egyre nagyobb az ellenállás, hogy egy terrorista támadás színlelésével indítsanak egy nagyobb háborút a közel-keleti térségben esetleg nukleáris fegyverek bevetésével Irán ellen.
Az 51-es elnöki rendelet ezért hangsúlyozza a már létező jogszabályok és hatáskörök legitim voltát, miközben az elnök számára rendkívüli hatásköröket biztosít "katasztrofális szükséghelyzet" esetére. Az 51-es rendelet kizárja, hogy a hadsereg egyoldalúan intézkedjék szükséghelyzet esetén, vagyis megerősíti a Fehér Ház ellenőrzését a hadsereg fölött. A Fehér Ház alatt itt azonban azokat a korporációs érdekcsoportokat, valamint a kormányzati hatalom polgári intézményeit is érteni kell, amelyek ma is felügyelik a Pentagont és az amerikai fegyveres erőket. Tehát a hatalomgyakorlás folyamatosságát biztosító kormány, a COG, militarizálja a polgári közigazgatást, de ez a folyamat mégis a pénz- és korporációs oligarchia megbízásából cselekvő polgári politikusok szilárd ellenőrzése alatt marad. Ez a civil politikai irányító szervezet neokonzervatív tanácsadókból, washingtoni gondolati műhelyek munkatársaiból, a Wall Street és az olajipar hatalmasságaiból áll és a döntő szó rendkívüli állapot idején is náluk marad. Az igazságszolgáltatás, a közrendészet ugyan katonai irányítás alá kerül, de ez a katonai irányítás polgári diktatúra ellenőrzése alatt áll. A polgári intézmények militarizációjához tartozik az is, hogy a Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal és a Pentagon rendszeresen tarthat katonai jellegű katasztrófaelhárító gyakorlatokat. Az elmúlt időszakban számos polgári szervezet vett aktívan részt a Pentagon által szervezett hadgyakorlatokon.
Egy második 9/11-nek tehát egyik kivehető és valószínű célja az Irán elleni akciók megtétele. Számos lépés történt ebben az irányban. Timothy J. Keating tengernagyot, az amerikai Északi Parancsnokság főnökét, áthelyezték az amerikai csendes-óceáni parancsnokság élére. Ennek a parancsnoksága alá tartozik az ötödik és a hetedik flotta. Ez utóbbi a legnagyobb amerikai harci egység. Keating Fallon tengernagyot váltotta fel, aki ugyancsak teljes mértékben támogatja a terror elleni háborút. Fallon tengernagy teljes mértékben egyetért a Bush-kormányzat Iránnal kapcsolatos terveivel is. Fallon lépett John P. Abizaid tábornok helyére, aki keményen bírálta a Pentagon jelenlegi vezetőjét Robert M. Gates védelmi minisztert. Abizaid tábornok teljes mértékben tisztában volt az amerikai hadsereg gyengeségével Irakban és a hadvezetés által elkövetett hibákkal. Ezért soron kívül nyugdíjazták. Fallon tengernagy viszont Dick Cheney alelnök embere. Az amerikai CENTCOM, vagyis Központi Parancsnokság feladata az Irán elleni támadás koordinálása és a közel-keleti hadszíntér irányítása. Fallon tengernagy kinevezése egyben azt is jelzi, hogy megváltozott a Központi Parancsnokság szerepe e fontos hadszíntér vonatkozásában. Iránnal kapcsolatban egyre többször hangzik el a "közeli időpont", ami arra utal, hogy fokozni kell a térségben lévő tengeri, légi és szárazföldi erők összpontosítását és együttműködését.
Ugyancsak az 51-es elnöki rendelet következményének tekinthető, hogy Peter Pace tábornokot a vezérkari főnökök egyesített tanácsának elnökeként nem erősítették meg. Pace tábornok ugyanis Iránnal kapcsolatban eltérő álláspontot képviselt, mint a Bush-kormányzat. Pace tábornok 2007 februárjában kijelentette, hogy nincs megfelelő bizonyíték arra, hogy Teherán fegyverekkel látja el az iraki síita milíciákat. Ez azért lényeges kérdés, mert a Bush-kormányzat azzal is próbálkozott, hogy ezt használja fel egy Irán elleni háború ürügyéül. Pace tábornok szeptemberben adja át tisztségét Michael Mullen tengernagynak. Mullen tengernagy volt az, aki levezényelte az iráni partok mentén folytatott nagyszabású hadgyakorlatokat, és aki többször is elkötelezte magát egy "aszimmetrikus háború" megindítása és megnyerése mellett, miközben az Egyesült Államok is kellő védelemben részesül.
Mullen tengernagy azonos politikai irányvonalat követ, mint a Bush-kormányzatban meghatározó szerepet játszó neokonzervatív ideológusok. Mullen velük egyetértően többször kijelentette, elfogadhatatlan az, hogy Irán Irakban és Afganisztában fegyverekkel látja el azokat, akik Amerika ellenségei, és akik amerikai katonákat sebesítenek és ölnek meg.


Nukleáris fegyverek is bevetésre kerülhetnek


A parancsnoki szerkezet integrálása lehetővé teszi, hogy egy helyen döntsenek a hagyományos és a nukleáris fegyverek bevetéséről. A Bush-kormány megerősítette, hogy számításba vette taktikai bunkerromboló nukleáris bombák bevetését azért, hogy Irán -egyelőre nem létező - nukleáris fegyverkészítési berendezéseit megsemmisítse. Már 2005 júniusától alkalmazható állapotban van az Irán elleni légitámadások terve. Cheney alelnök intézkedési terve (a Contingency Plan) nagy méretű légitámadásokat is tartalmaz, amelyeket hagyományos és taktikai nukleáris fegyverekkel hajtanának végre.
B61-es taktikai nukleáris fegyvereket 5 nukleáris fegyverrel nem rendelkező európai NATO-országban - Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban és Törökországban - is készenlétben tartanak. Az amerikai Northrop Grumman űrhajózási és védelmi óriáscég 2007. július 23-án bejelentette, hogy átalakítják a légierő B-2-es lopakodó bombázóit úgy, hogy képesek legyenek szállítani a Boeing cég által gyártott 13 600 kg súlyú - Massive Ordnance Penetrator-nak, MOP-nak nevezett - bunkerromboló bombákat. Ily módon a B-2-es lopakodó bombázó képes lerombolni különlegesen megerősített és mélyen a föld alá helyezett célpontot. A MOP olyan bomba, amelyet GPS útján irányítanak és képes áttörni 2650 kilogrammnyi hagyományos robbanóanyagával a legerősebb vasbeton falat is.
Nehéz lenne háborút indítani Irán ellen a vezérkari főnökök egyesített tanácsa elnökének szilárd egyetértése és támogatása nélkül. Pace tábornoknak tehát át kellett adnia a helyét egy szolgálatkészebb, minden igény kiszolgálására kész másik tábornoknak, akit Mullén tengernagy személyében találtak meg. Pace távozásával elhárult egy ismert akadály egy esetleges Irán elleni nukleáris támadás elől. A nukleáris fegyvereknek az esetleges bevetése máris riasztotta az orosz és a kínai vezetést. Mindkettő riadókészültségbe helyezte saját interkontinentális rakétáit. A már emlegetett ún. "false flag", azaz hamis zászló alatt végrehajtott, megrendezett terrorcselekmények szolgáltatnák a megfelelő ürügyet a korporációs, vagyis irányított propaganda ezt a végsőkig felerősítené, szakszerű módszerekkel tömeghisztériát keltve. Sok amerikai hallott már róla, de csak kevés vette komolyan, hogy a jelenlegi kormányzat olyan nagy kapacitású őrizetbe vételi rendszert épített ki, amely lehetővé teszi az ellenvéleményt kifejtők elhallgattatását.


No strike on Iran "this year"! Ebben az évben nem lesz Irán ellen támadás!


Az "első 9/11" és a tervbe vett "második" ezért a jelenlegi kormányzat biztonsági doktrínájának szerves részét képezi. Egy ilyen iszlám terroristák által végrehajtott második 9/11 sokak számára megtévesztést szolgáló "kitaláciió", amely azonban a tömegtájékoztatási ipar kellő felerősítésével számos amerikait megtéveszthet. A másik hivatkozási alap, a "Global War on Terrorism" (vagyis a terrorizmus elleni világméretű küzdelem) azonban a Bush-kormányzat ellenfelei részéről is támogatásban részesül. A terror elleni általános háború annak ellenére, hogy bizonyíthatóan megtévesztésen és hazugságon alapul, mégis általános elfogadottságban részesül nemcsak az Egyesült Államokban, hanem európai szövetségeseinél is. Az első 9/11 után kibontakozó terror elleni háborút eddig 90 ország kormánya támogatta. Még tekintélyes és az amerikai terjeszkedést bíráló értelmiségiek is a terror elleni háború támogatói közé tartoznak, és legitimnek tekintik az iszlám terrorizmus elleni harcot.
Az Amerikában kibontakozó háború-ellenes mozgalom is, amely elítéli az Irakban folyó háborút, támogatásáról biztosítja a terrorizmus elleni harcot. Sőt a "Global War on Terrorism" létrehozott egyfajta kétpárti politikai konszenzust az amerikai politikában. Az amerikai közvélemény önállótlanságát és kiszolgáltatott helyzetét bizonyítja, hogy az "első 9/11"-gyel kapcsolatos növekvő szkepticizmus sem akadályozza azt, hogy a lakosság többsége igazolhatónak fogadja el a terrorizmus elleni háborút.
A katonai költségvetés ténylegesen belépett a trillió-dolláros nagyságrendbe. Erről a korporációs médiumok nem adnak tájékoztatást, mint ahogy arról sem, hogy a háború lényeges tulajdonságait tekintve magánháborúvá alakult át. Más szóval az Egyesült Államok háborús tevékenységét kezdve a fegyvergyártástól a fegyverek hadszíntéri felhasználásáig privatizált üzleti tevékenységgé tették. Az amerikai pénzügyi-ipari-katonai komplexum, amely szégyentelenül arra hivatkozik, hogy humanitárius fegyvereket állít, elő köztük olyan "emberbarát" nukleáris eszközöket, mint a "mini-nukes"-nak nevezett atomfegyverek és a bunkerromboló bombák az Irán ellen tervezett háborúból is óriási profitot fog húzni. A Wall Street befektető hatalmasságai és az angolszász óriás olajcégek már elkészítették a terveiket az Iránt is felölelő teljes közép-ázsiai térség kőolaj- és földgáz-tartalékainak a kisajátítására és privatizálására.
E sorok írója számára teljesen nyilvánvaló, hogy a terror elleni háborút és a közel-keleti színtér valamennyi háborúját nem katonai érdekek diktálják és nem is a katonaság áll mögötte, sokkal inkább szenvedő alanya ennek a politikának. Ezt a politikát a pénz- és korporációs oligarchia és a tulajdonában lévő korporációk érdekei diktálják és ez a pénz- és korporációs oligarchia írja elő a Bush-kormányzatban tevékenykedő ügynökei útján, hogy milyen döntéseket hozzon a Fehér Ház. Az amerikai hadsereg a parancsokat az államok felett álló nemzetközi pénzimpérium informális döntéshozóitól kapja. Ezért elsősorban ennek a pénzimpériumnak kell a struktúráját és működését tanulmányozni, hogy megértsük, miként tudja pénzügyi-gazdasági érdekeit mindenek fölé helyezve érvényesíteni. A Wall Street jelképesen a pénzimpériumot testesíti meg, de ennek a pénzimpériumnak a tulajdonában van az, amit katonai-ipari komplexumnak nevezünk, és amit konkrétan a Lockheed Martin, valamint az öt nagy fegyver- és világűr-védelmi cég továbbá a texasi olajóriások és energiakonglomerátumok irányítanak. De idesorolhatjuk még a nagy építkezési és közüzemi vállalatokat, valamint az egyre fontosabbá váló biotechnológiai cégeket, amelyek mind részt vesznek Amerika militarizálásában.
Az iszlám világszintű démonizálása, és a terror fő forrásává minősítése tehát egy pénzügyi és gazdasági hegemóniát védelmező profitorientált háborúnak a része. Az iszlámmal az a probléma, hogy a világ fosszilis energiahordozóinak a többsége mohamedán országokban található. Azért pont az iszlám követőiből lettek Amerika első számú közellenségei, mert a pénz- korporációs oligarchiának az iszlám országok felett kell megszilárdítania a hegemóniáját a kőolaj-források ellenőrzéséért vívott világméretű küzdelemben.
Az egyre inkább kibontakozó második al-Kaida-támadás Amerika ellen azt a célt szolgálja, hogy mozgósítsa a már kifáradt amerikai közvéleményt egy globális méretű katonai stratégia támogatása érdekében. A kérdéssel behatóan foglalkozók már tudják és megfelelően dokumentálták is, hogy "az iszlám terrorhálózat" az amerikai hírszerző-szolgálatok teremtménye. A terrorizmusháború pedig egy ál-ellenség ellen folytatott színlelt háború. Az a hivatalos magyarázat - pontosabban hivatalos összeesküvési elmélet -, amelyet a 9/11 Commission jelentése próbál meg elhitetni az amerikaiakkal, ezer sebből vérző, alig hihető, mesterkélt magyarázat. Azt bizonyítja, hogy a Bush-kormányzat legfelső szintű körei is aktívan részt vesznek a történtek valódi hátterének az álcázásában. Nem tehetnek másképp, mert most még nem lehet feltárni az "első 9/11" valódi tényeit, mert ez nemcsak aláásná a terrorizmus elleni világméretű háborút, de a pénzimpérium egész közel-keleti stratégiáját is kisiklatná. Ennél nem kisebb veszély az, hogy meg kellene indítani a felelősségre vonási eljárást a formális döntéshozók ellen, ami viszont a Bush-kormány politikai halálához és nemzetbiztonsági politikájának az összeomlásához vezetne.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése