Mulik az idő szépül a mult

Mulik az idő szépül a mult

Ügynökbélyeg a kormányfőjelöltön: „A katonai társszerv intenzíven foglalkoztatja dr. Balázs Péter elvtársat”

A Kádár-rezsim impex-üzletkötőjéből lett az integrációs tárgyalások kulcsfigurája Balázs Péter ex-külügyminiszter, a Botka László helyett felkínált baloldali miniszterelnök-jelölt. Egy állambiztonsági belső iratban a nyolcvanas évek elején arról írtak, hogy a katonai felderítésnek dolgozik, és hetente többször bejár a katonai attasé hivatalába. Az impexek korától a brüsszeli aranyévekig, 1. rész.

Először egy kis bevezető: a címben ügynökbélyeget írt a szerkesztő, azért, mert a köznyelvben mindenki ehhez a szóhoz köti a kommunista állambiztonságot. Nem gyenge manipuláció következtében egyébként. Látni fogjuk, hogy az állambiztonsági irat szerint Balázs Pétert a BM-nél a katonai szolgálathoz kötötték, ahol az ügynök helyett a legtöbbször a megnyert ember kifejezést használták. Ennyit felvezetésként.

AZ IMPEXEK KORA – VÉGZETES ÁLLAMADÓSSÁGUNK EGYIK OKA

Éppen a napokban, egészen pontosan csütörtökön mentem el Borvendég Zsuzsanna történész könyvbemutatójára (Az „impexek” kora), amelyet a Nemzeti Emlékezet Bizottság rendezett. A szerző könyve azokat az állami, de valójában az állambiztonság által körbefont cégeket (az említett impexek) mutatja be, amelyek a külkereskedelem megkerülhetetlen, kizárólagos szereplői voltak a Kádár-diktatúrában. Borvendég kutatása megerősítette, még inkább teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy

ezek a vállalatok komoly szerepet játszottak a Magyar Népköztársaság, azaz hazánk eladósodásában, ugyanis az ügyletek egyrészt amúgy is ráfizetésesek voltak, másrészt rengeteg pénz eltűnt, így folyamatos volt a külkereskedelmi hiány. Ebbe (is) rokkant bele ez az ország.

Erről majd később fogok írni, mert idő kell, amíg megemésztem az olvasottakat. Nézzük inkább a behálózott külkereskedelmet:

„A külkereskedelmi hálózat – vagyis a külkereskedelmi vállalatok, a külföldön lévő kereskedelmi kirendeltségek és ezen intézmények képviselői – Magyarországon is valamelyik hírszerző szerv felügyelete alatt állt – olvasható a könyvben. – A Kádár-rendszer idején – a hatvanas évek elejétől – a hírszerzésért két szervezet volt felelős: a belügyi hírszerzés vagyis a Belügyminisztérium III/I. Csoportfőnöksége, valamint a katonai felderítést végző Magyar Néphadsereg Vezérkarának 2. Csoportfőnöksége (MNVK-2.).”

Ennyit felütésnek, az impexekről így fogalmazott Borvendég:

„A pártállam által létrehozott >impexek< a hírszerzés bázisául szolgáltak.

A katonai felderítés elsősorban haditechnikai berendezések, eszközök behozataláért, műszaki leírásának megismeréséért felelt, míg az egyéb területek műszaki dokumentációihoz a BM igyekezett hozzáférni. Feladataik tehát valamennyire elhatároltak voltak ugyan, érdekellentétek mégis kialakultak a két társszerv között, részben az operatív hálózat kiépítése kapcsán, részben bizonyos pénzügyi-gazdasági lehetőségek kihasználásával összefüggésben. A jelentős gazdasági visszaélések felderítését a BM III/II. (Kémelhárító) csoportfőnökség végezte, amely a hetvenes évek közepén több ügyben is megpróbálta a katonai felderítés pénzügyi csatornáit elvágni.”

Ajtósi Dürer sor – Hungária körút kereszteződés, Metalimpex-Konsumex székház / Fotó: Fortepan.hu

A történész kutatásai szerint egyébként nem sok sikerrel, a nyomozásokat jórészt leállították. Borvendég több esetet is bemutat, de a témával foglalkozó kutatók helyzete ez ügyben sem egyszerű: rengeteg iratot nem ismerünk, a Magyar Néphadsereg dokumentumai nagyrészt hozzáférhetetlenek. Nyilván nem véletlenül. Így még az MNVK-2. tevékenységére is a belügyi iratokból következtethetünk, ami  távolságtartást igényel.

BALÁZS PÉTER ÉS A KATONAI ATTASÉ

A könyv bemutatójához kapcsolódó előadás után hívták fel a figyelmemet a témához kapcsolódó egyik objektum-dossziéra, amelyben ismerős névvel találkoztam. Idézem azt az 1983-as szigorúan titkos jelentést, amely a „Vegyes közlemények” között szerepelt (jelzetét nem adom ki, mert folytatni szeretném a kutatást):

„Tapasztalataink szerint a katonai társszerv felvette és márciustól intenzíven foglalkoztatja dr. Balázs Péter kereskedelmi tanácsos elvtársat. Ez az intenzitás abban nyilvánul meg, hogy Balázs elvtárs heti 2-3 alkalommal – a házon belül is konspirálva – felkeresi a katonai attasé hivatalt, nyilvánvalóan információi átadása céljából.

Balázs elvtárs és a nagykövet viszonya szívélyes, ellentéte annak, amilyen kapcsolata az előző tanácsossal volt. Szurdoki elvtársat tájékoztattam erről a tényről és kértem, legyen fokozottan figyelmes, a kirendeltségen dolgozó munkatársaink konspirációja és biztonsága érdekében is.”

Ezt elolvasva nyeltem egy nagyot. Az említett Balázs Péter életrajza az interneten is elérhető, amiből megtudjuk, hogy az egykori külügyminiszter„1959-ben érettségizett. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen 1963-ban szerzett közgazdász diplomát [Az egybecsengő kutatások szerint az állambiztonság és a katonai felderítés is szívesen csemegézett a hallgatókból – MG]. Ezután 1969-ig az Elektroimpex üzletkötője volt, majd először a Külkereskedelmi Minisztériumban, majd a Kereskedelmi Minisztérium munkatársa, később osztályvezetője és főosztályvezető-helyettese volt 1982-ig. Ekkor kinevezték Brüsszelbe, az Európai Közösségekhez kereskedelmi tanácsosnak, ahonnan 1987-ben tért haza”.

Hirdetés / Forrás: Arcanum.hu

Álljunk csak meg, ne siessünk annyira: Elektroimpex. Ez a vállalat is szerepel Borvendég Zsuzsanna könyvében, mint a fent említett állami, állambiztonsági cégek egyike. A következő figura jól jellemzi a céget (bár a következő változat – Electroimpex ‘c’-vel – a vállalat bolgár megfelelőjére utal, nem valószínű, hogy annak volt a következő ávéhás személy az igazgatója), Palasik Mária tanulmányából (Betekintő) idézek: „Nemecz Miklós (1928) eredeti szakmája vasesztergályos, 1949-ben került az ÁVH-hoz, a kémelhárításnál szolgált egészen 1963-ig, ekkor átkerült a hírszerzéshez. 1964-ben elvégezte a BM Idegennyelvi Főiskola angol szakát. 1966. augusztusban leszerelték, ekkor a III/I-1-b alosztály megbízott csoportvezetője volt.

Vezetéknevét leszerelésekor Nógrádira változtatta. Ezután az Electroimpex Külkereskedelmi Vállalathoz került, a személyzeti osztály vezetője lett. 1975 tavaszán már mint az Electroimpex igazgatóját a Külkereskedelmi Minisztérium Líbiába helyezte.”

Nem mellesleg a magyar Elektroimpex volt az egyike azoknak az impexeknek, amelyekkel Moszkva a világ kommunista pártjait támogatta. Ennek volt direkt és indirekt módszere is. Érdekes a következő, már a nyolcvanas évekből származó eset: „Ennél jóval komolyabb tétel volt a Görög Kommunista Párt székházának megépítésében vállalt magyar részvétel: az MSZMP vállalta az épületbiztonság-technikai berendezésének felszerelését, 2 millió Ft értékben. Az ELEKTROIMPEX külkereskedelmi vállalat dolga volt a berendezés kiszállítása, de problémát jelentett a magas vámtétel. A diplomáciai postán nem merték vállalni a kiszállítást, mert sejtették, hogy a nagy tétel gyanút fog kelteni Athénben. Végül a görög párt pártgazdasági osztályának vezetője állt elő a mentő ötlettel:

a berendezést mint a Magyarországon élő görögök ajándékát kell vámkezeltetni, így sokkal alacsonyabb a vámtétel, mint kereskedelmi üzlet esetén”

– írta disszertációjában Szilágyi Gábor, a téma szakértője.

BOLDOG ÜZLETKÖTŐKÉNT AZ ELEKTROIMPEXNÉL

Az Arcanum csodálatos folyóirat-adatbázisának hála könnyű rátalálni azokra a régebbi cikkekre, amelyekbe ez a vállalat és cikkem főszereplője, Balázs Péter is szerepel. A nemrégiben megszűnt Népszabadság néhány évvel ezelőtt interjút készített az akkor már ismert politikussal, amelyen a régi szép idők is szóba kerültek. „Az én történetem Európával olyan, mint az indiai házasság. Előbb összeadják a fiatalokat, azután megszeretik egymást – idézi fel Balázs Péter, aki nemcsak Magyarországon, de talán az EU-ban is az egyetlen, aki megszerezte >a négy ászt< (erről majd később). A hatvanas években még boldog üzletkötőként dolgozott az Elektroimpex külkereskedelmi vállalatnál; ez volt az álma, a világ, a gazdaság, a kultúrák és a nyelvek érdekelték. Ám felülről belenyúltak az életébe, és 1969-ben a Külkereskedelmi Minisztériumba irányították, az újonnan létesített európai közösségi osztályra. – Nagyon szomorú voltam, mert az európai integrációról azt tanultuk, hogy ez az imperializmus végvonaglása – emlékszik vissza a diplomata, aki most decemberben ünnepelte a hetvenedik születésnapját.”

Négy ásszal nyit / Forrás: Népszabadság/Arcanum.hu

Nagyon szomorú volt tehát, amikor „felülről” belenyúltak az életébe és máshová helyezték. Nézzük a folytatást: „Az első brüsszeli kiküldetése már a nyolcvanas évekre esett. A magyar kereskedelmi kirendeltséget vezette öt éven át, oda >rejtették< akkor a közös piac ügyét (KGST-tagként Magyarország sem ismerte el az Európai Közösséget). A sors ajándékának nevezi, hogy – immár a rendszerváltás után – begyűjthette azt a bizonyos négy ászt. 1. Az EU-csatlakozási tárgyalások záró szakaszában államtitkárként foglalkozott a Külügyminisztériumban a területtel, sőt ő hozta létre az integrációs és külgazdasági államtitkárságot. 2. Képviselte a magyar kormányt az unió alkotmányát kidolgozó Európai Konventben; a közvetlen részvétel az alkotmányozásban temérdek tapasztalattal és kapcsolattal gazdagította. 3. Feladatul kapta Magyarország brüsszeli állandó EU-képviseletének létrehozását, illetve vezetését. 4. A csatlakozás után ő lett az első magyar EU-biztos”.

Előad / Fotó: Unibreeze.hu

Ez tényleg négy ász. Most nézzük azt a brüsszeli kiküldetést a nyolcvanas évekből. Korábban éppen a Hamvas Intézetnek írta meg Soós Mihály A magyar polgári hírszerzés NATO elleni tevékenysége az 1980-as években című munkafüzetét, amelynek most egyik alfejezetére hívnám fel a figyelmet, címe:

„A >szocialista hírszerzés< egyik kiemelt célpontja: Brüsszel, az Európai Gazdasági Közösség és a NATO székhelye”.

Soós Mihály rövidebben érintette azt a katonai felderítés és belügyi hírszerzés közötti rivalizálást, amely végig létezett (akár korábban az ÁVH/Katpol belföldi vetélkedés). Az 1987-es állambiztonsági iratokra hivatkozva ezt írta: „A bevezető második része – némiképp meglepő módon – a magyar állambiztonsági szervek belső viszonyairól tájékoztat, mivel az MNVK/2-nek a reagálását ismerhetjük meg a III/I. Csoportfőnökség NATO-ellenes tevékenységére.

Ennek lényege, hogy kezdetben a két hírszerző szerv munkájának ütközésétől tartva a katonai hírszerzés nem kívánatos konkurenciának tekintette a belügy azonos tevékenységet folytató szervét.

Az >elvtársi megbeszélések<, a tisztán katonai jellegű értesülések megszerzése és a katonapolitikai információszerzés határozott szétválasztása, részben eloszlatták a katonai szerv aggodalmait, azonban így is maradtak olyan átfedések, amelyek tartósan nehezítették az egymás melletti munkavégzésüket. Érdekütközéseket elsősorban a célobjektumok megosztása és az ügynökök foglalkoztatása okozhatott.

Kiemelt célobjektumként elsősorban a NATO brüsszeli központja vált a katonai és a belügyi hírszerzés vetélkedésének tárgyává.

Beszédes azonban a bevezetőben erről elhangzott kijelentés: >Sajnos, még nem tartunk ott, hogy az objektumon belül egymást zavarnák az ügynökeink.< Az azonos hálózati személyek foglalkoztatására pedig egy meglehetősen egyszerű, de praktikusnak vélt megoldást ismertetett a főkapitányi értekezlet bevezetőjének előadója, ez pedig az elsőbbség elve. >Akinek először látókörébe került az adott személy (szakszerűbben: aki először figyelőztette), azé az ügy.<”

Célobjektumok / Forrás: ÁBTL/Hamvas Intézet

Említettem, hogy ezek a szigorúan titkos dokumentumok 1987-ből származnak, a már citált, Balázs Pétert emlegető irat pedig 1983-as. Ez – történetileg – ugyanaz a korszak. A nem kívánatos konkurenciára, Brüsszelre, mint kiemelt célvárosra gondolva olvassuk csak újra ezt a rövid részletet, amelyben a BM “panaszkodik”:

„Tapasztalataink szerint a katonai társszerv felvette és márciustól intenzíven foglalkoztatja dr. Balázs Péter kereskedelmi tanácsos elvtársat. Ez az intenzitás abban nyilvánul meg, hogy Balázs elvtárs heti 2-3 alkalommal – a házon belül is konspirálva – felkeresi a katonai attasé hivatalt, nyilvánvalóan információi átadása céljából. Balázs elvtárs és a nagykövet viszonya szívélyes, ellentéte annak, amilyen kapcsolata az előző tanácsossal volt. Szurdoki elvtársat tájékoztattam erről a tényről és kértem, legyen fokozottan figyelmes, a kirendeltségen dolgozó munkatársaink konspirációja és biztonsága érdekében is.”

A két szervezet (BM és HM) tehát folyamatosan figyelte egymást.

Mivel említettem, hogy a katonai iratok nem hozzáférhetőek, nem tudjuk, Balázs Pétert valóban felvette-e, és intenzíven foglalkoztatta-e az MNVK 2. Azt tudjuk, hogy a belügynél ezt gondolták, ráadásul megfigyelésük szerint hetente kétszer-háromszor felkereste a katonai attasé hivatalt, amivel – szerintük – a „házon belül is konspirált”.

Mit tudunk még?

Balázs már kezdésként olyan helyre került, amelyről mindenki csak álmodott, az Elektroimpex üzletkötője lett.

„A külkereskedelem és a hírszerzés a hidegháború viszonyai között nehezen volt elválasztható egymástól – írta a terület fontosságáról Borvendég. – A szemben álló világrendhez tartozó országok diplomáciai képviseletei szoros ellenőrzés alatt álltak, az idegenforgalom körébe tartozó utazásokat korlátozták, és az embargós intézkedések miatt szigorú szabályok vonatkoztak – a licenszek védelme érdekében – az ipari vállalatok szakmai együttműködésére is.

A kereskedők viszont némileg szabadabban mozoghattak a vasfüggöny mindkét oldalán, tájékozódhattak politikai kérdésekben, és a gazdasági, valamint a műszaki-tudományos hírszerzés számára különösen fontos szerepet játszottak.

Szorgosan gépelnek a KÜM-ben / Fotó: Fortepan.hu

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az ellenséges ország kémelhárítása számára gyanún felül álltak volna a külkereskedők, hiszen nemcsak a szovjet blokk hírszerzése, hanem a nyugati államok titkosszolgálatai is rendszeresen használták őket fedett akciók végrehajtásához, így az egyes országok elhárítása nyilvánvalóan tisztában volt a szerepükkel. A kelet-nyugati koegzisztencia cinkos összekacsintásában azonban sokkal fontosabbak voltak a gazdasági érdekek, mint az elvek.

A szocialista országok hatalmas piacot jelentettek a kapitalista ipar számára, és a blokk államai nem tarthatták volna fenn magukat a nyugati tőke és technológia beáramlása nélkül. Kölcsönös előnyök késztették mindkét felet tehát, hogy a külkereskedelem, minden biztonsági kockázat ellenére, viszonylag zökkenőmentesen működhessen.”

Innen nézve látható az ösvény. Balázs Péter már fiatalon Nyugat és Kelet között közvetített, olyan üzletekben, amelyekkel végső soron mindkét fél (persze nem a keleti ország) jól járt. Később – nem tudjuk, miért – máshová helyezték, de kulcsszerepet kapott a rendszerváltáson (a minőségét persze látjuk) közben átesett Magyarország integrációs tárgyalásain. A kapcsolatai megvoltak, a kulcsembereket ismerte, a…

Igazi áldozat volt Balázs Péter, mindenhol szigorúan titkos tisztek, titkos munkatársak vették körül

Főnöke szt-tiszt volt, a neki jelentő tanácsos titkos munkatárs, a helyette Brüsszelbe küldött külügyis káder szintén. A külkereskedelmi-miniszterhelyettest nyíltan számon kéri egyikük (!), hogy miért csak a hírszerzés tüntette ki, a KKM miért nem. Török elvtárs a jelentés szerint magyarázkodik. Ilyen szinten fonódott össze az állambiztonság és a külügyi, külkereskedelmi szakma a Kádár-diktatúrában. Nagyon nehéz a ma européer szerepben tetszelgő Balázs Péter környezetében olyan embert találni, aki ne lett volna a belügyi hírszerzés kiemelt embere. Látjuk, itt mindenki egyforma, sakkfiguraként tologatták ezeket a megbízható elvtársakat, hírszerzőket, ügynököket, titkos munkatársakat a különböző területekre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi volt Balázs funkciója. Az a lényeg, hogy milyen rendszer része volt. Ő és a többi, rendszerváltást után is megfuttatott, ma is ismert politikus és diplomata. 

Nem voltam ügynök – szögezte le határozottan Balázs Péter cikkem első részének megjelenése napján az ATV-én a vele készségesen együttműködő Rónai Egonnak. Arról nem beszéltek, hogy erről szó sem volt a cikkben, amelynek már bevezetésében tisztáztam ezt.

Beszélgetésükre – amelyet néhány kivételtől eltekintve a teljes magyar média – Index, hvg.hu, 444.hu, VS.hu és az elvileg jobboldali, antikommunista Magyar Nemzet, Heti Válasz, Mandiner stb. – elhallgatott, nem pazarolnék több szót.

Meghallgatni, megnézni mindenképp érdemes, ha a szétkenés, terelés jól ismert technikáit szeretnénk tanulmányozni. Rónai a beszélgetés végén felhívta arra a figyelmet, hogy a cikknek folytatása készül – amit be is harangoztam –, Balázs azt felelte, kíváncsian várja, nagyjából azt üzenve: az ő jelentéseit úgysem találjuk meg.

A dörzsölt diplomata-politikus nem a levegőbe beszélt, nyilván pontosan ismeri azokat a dossziékat, amelyekben a neve szerepel, másrészt azt is tudjuk, hogy a belügyi jelentés a katonai szolgálathoz kötötte.

Azokba az iratokba viszont továbbra sem nézhetünk bele. Közel harminc évvel a rendszerváltás után állambiztonsági múltunknak ez a része egyszerűen nem kutatható.

Az ügyben előrehaladva azt én is leszögezhetem, hogy Balázs szinte biztosan nem nem volt ügynök (bár ezt már első cikkemben is leírtam). Hogy mi volt?

A diktatúra kiemelt területekre helyezett sakkfigurája, futója.

És még:

a brüsszeli rezidentúra hivatalos kapcsolata, a hálozati csoport titkos listáján felsorolva a titkos munkatársak, szt-tisztek mellett (erről a 3. részben).

AZ EGYIK DOSSZIÉBÓL HIÁNYZIK A RÁ VONATKOZÓ RÉSZ…

A kutatást nyilván megnehezíti, hogy Balázs neve a leírások szerint mindössze három állambiztonsági dossziéban szerepel. Ez nem azt jelenti, hogy máshol nincs, csupán azt, hogy a BM „névfelsorolása” (amit sok dossziéban ki sem töltöttek) alapján három dossziéban tüntették fel.

Ezek közül az egyikben éppenséggel hiányoznak azok az oldalalak, amelynek egyikén „Dr. Balázs Pétert” említették. Hogy ki vette ki, hogyan és miért, nem tudjuk. Így mondjuk tényleg nehéz kutatni, bár nem reménytelen.

„HARMATI” SZIGORÚAN TITKOS LEVELE BALÁZS ELVTÁRSNAK

Balázs Péter szerepel „Harmati Sándor” titkos munkatárs munkadossziéjában. „Harmati” Balázs egykori kollégája, néhai Havas Károly volt, sokáig a BM III/I-14. Osztályának (gazdasági, gazdaságpolitikai hírszerzés) dolgozott.

Két irányban adott le jelentéseket, egyrészt a BM, másrészt a Külkereskedelmi Minisztérium (KKM) számára. Ezek mind szigorúan titkos iratok voltak.

Havas a párizsi és a brüsszeli BM-rezidentúrán is lelkesen dolgozott (fedőállásban a kirendeltség vezetője volt). Dossziéjában (mellékletként) megtalálhatóak azok a szigorúan titkos jelentések, amelyeket a KKM illetékes osztályának juttatott át a hetvenes évek középén.

Az osztályt az iratokban – újbeszélül – Fejlett Nemszocialista Országok Államközi Főosztálya néven nevezik, itt dolgozott a hetvenes évek közepén Balázs Péter elvtárs. Bár a többi szigorúan titkos dokumentumot maga a Főosztály kapta, a következő iratot személyesen Balázsnak címezte a titkos munkatárs, aki ezeken az iratokon az igazi nevét használta, hiszen mint „kirendeltség-vezető” küldte.

Hanyatló Nyugat / Forrás: Ludas Matyi/Arcanum

(„1/13-3 Sz. T. jelentés”).

„Kedves Balázs Elvtárs!

Mellékelten küldöm a Belga Kommunista Párt két levelét. Ebben az ügyben most már másodszor keresett fel Vandenborgh elvtárs, hogy legyek segítségére, hogy a Drapeau Rouge által rendezett ünnepen, ami 1974 augusztus 31-én lesz – Magyarország kereskedelmi standdal vegyen részt.

Vandenborgh elvtársat tájékoztattam, hogy sem a Minisztériumnak, sem a Kirendeltségnek nincs erre megfelelő pénzügyi kerete és a vállalatokat nem tudjuk erre utasitani, mert külkereskedelmi vállalataink önállóak és önálló módon döntenek [Valójában utána kellett néznie a döntésnek – MG]. A napokban itt járt a Hungexpo kereskedelmi igazgatója – Pandur Ferenc et, aki kérésemre találkozott Vandenborgh elvtárssal és a témát megbeszélte.

Vandenborgh et. úgy tájékoztatott, hogy amikor a Belga Kommunista Párt vezetői pártunk Központi Vezetőségének tagjaival beszélgetést folytattak ott olyan választ kaptak, hogy Magyarország kereskedelmi standdal fog részt venni az ünnepélyen.

Nem szeretném, ha utólagosan derülne ki, hogy a kirendeltség nem jelezte a Belga Kommunista Párt kérését. Üdvözlettel: Havas Károly”.

„Bodó” szigorúan titkos tiszt jelentése hozzátette: „Mellékelten felterjesztem a Kereskedelmi Kirendeltségnek a fedőszervünkhöz [Balázsék Főosztálya – MG] küldött Szt. jelentéseinek másolatait, melyeket Harmati fn. tm. adott át. Brüsszel, 1974. január 7.”

Szilágyi Gábor disszertációjában – amelyből előző cikkemben már idéztem – alaposan körbejárja, hogyan támogatta Moszkva csatlósai segítségével a nyugati államok kommunista pártjait, vezető kommunista lapjait.

Direkt és indirekt módon, még ma sem teljesen feltárt nagyságú összegekkel egy olyan korban, amikor állandóan valuta-hiánnyal küszködtünk. Kibúvó nem nagyon volt, legfeljebb berzenkedni lehetett.

A pénz több csatornán folyt ki a hazánkból, a különböző „kommunista” sajtóeseményeket, kiállításokat (a titkos műveletek persze a háttérben mentek) is támogatták, a támogatottak közé tartozott az említett belga kommunista párt és a Drapueau Rouge nevű pártlap, amely többször szerepel Szilágyi munkájában is.

Törökök a belga “testvérlap” egyik agitációs gyűlésén / Forrás: Info-turk.be

Hogy milyen szintű volt az összefonódás? Egy példa: „Komoly >szociális érzékről< tett tanúbizonyságot az NDK pártvezetése:

1972-ben a belga pártlap, a Drapeau Rouge berlini tudósítójának apanázsa megállapításakor még azt is figyelembe vették, hogy az illetőnek két leánya után gyermektartást kell fizetnie addig, amíg amazok el nem végezték az egyetemet. Erre hivatkozva évi 1.200, -USA dollárt állapítottak meg a javára, amit negyedéves részletekben kapott kézhez.

Ennél vonakodóbbnak bizonyult a magyar párt, amely el tudta ugyan fogadni, hogy a Magyar Rádió idegen nyelvű adásaihoz a testvérpártok által biztosított személyzetet a magyar állam fizesse, amikor azonban ezen adások megszűntekor avagy lecsökkenésekor a nyugati pártok elsőként a franciák 1963-ban állandó, a magyar fél által finanszírozott tudósító Budapestre küldésének ötletével álltak elő, csak kis lelkesedést váltottak ki ezzel az MSZMP központjában. A kérés alól kibújni nem tudtak, mivel az iratok szerint a francia fél jelezte: korábban kialakult gyakorlatot szeretne mindösszesen felújítani.

A párizsi magyar követség is utalt rá, hogy a szocialista országokba küldött l’Humanité-tudósítókat a fogadó országok kommunista pártjai fizetik.”

2015-ös címlap, l’Humanité

A rendszer egyébként annyira szövevényes volt, hogy még a diktatúra pártlapjának, a Népszabadságnak is hosszan elő volt írva, melyik külföldi újságot hogyan, milyen összeggel, tárgyakkal, rendszerességgel támogassa(Szilágyi disszertációja elolvasató az interneten, ott az egész előírás). Köztük volt a belga lap is, amelyről 1973. decemberében bejelentették, hogy ismét napilapként fog megjelenni – a Népszabadság szerint a belga kommunisták adományaiból, valójában leginkább Moszkva és csatlósai pénzéből.

Látjuk, minden ügy, minden szála a Szovjetunióhoz vezetett, így ebből az egyetlen dokumentumból is leszűrhető a nyilvánvaló tény: bizony, Balázs elvtárs is Moszkvának dolgozott.

Sajnos a válasz nincsen meg (a munkadossziéban Havas Károly anyagait gyűjtötték össze), de nem is igazán érdekes.

A TITKOS MUNKATÁRS BALÁZS PÉTER ÁLLÁSÁT NÉZTE KI

Havas Károly titkos munkatárs később majdnem helyet cserélt Balázzsal (lásd a korábbi sakk-hasonlatot), de aztán máshogy történt. Ettől függetlenül nagyon tanulságos az a jelentés, amelyet a brüsszeli rezidentúra egyik szt-tisztje, „Légrádi” adott (1977. szeptember 26.). Ugyanis nagyon sokat elárul erről avelejéig fertőzött rendszerről: „Jelentem, hogy augusztus 12-én ebéd keretében találkozót folytattam le a Brüsszeli Rezidenturához tartozó HARMATI fedőnevü titkos munkatárssal a Zöldfa étteremben. […]

Saját személyét illetően: végleges hazatérésekor – 1978. nyarán – lehetőség van arra, hogy kinti utódjának Balázs Péter osztályvezetőnek pozicióját megkapja.[Tehát cseréltek volna – MG] Hajlandó elfogadni, mert 2-3 éves távlatban számitásba vehetik az akkor megüresedő főosztályvezető helyettesi beosztásba /amelyet jelenleg KADÁNYI fedőnevü SZT-tisztünk tölt be/. [Róla később – MG] Ez a verzió operativ érdekeinknek is megfelelne és ha 1978 nyaráig a KKM vezetői összetételében miniszterhelyettesi szinten nagy változások nem lesznek, az elképzelés realizálható lesz…”

Fordítsuk le. A belügyi rezidenturának semmi kifogása nem lett volna az ellen, ha Balázs és a titkos munkatárs helyett cserélt volna.

Az is sokatmondó, hogy Harmati titkos munkatárs az álom-munkahelynél is magasabb posztra vágyott, egészen pontosan már kinézte magát a főosztályvezető-helyettes állását, amelyet akkor Kadányi szigorúan titkos tiszt töltött be.

Ki lehetett ő? A jelentésben „főosztályvezető-helyettesként” említik. Stefano Bottoni könyve szerint 1974-től Melega Tibor volt a Fejlett Nem Szocialista Országok Államközi Főosztályának főosztályvezető-helyettese, aki amúgy nem kis karriert futott be a későbbiekben.

Melega 1980-tól külkereskedelmi miniszter-helyettes lett, majd őt delegálták a Világbankba „kormányzó-helyettesnek”. Pályafutását a rendszerváltás sem törte meg (bár talán ennél is többre vágyott), a Horn-kormány alatt a Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Rt. (ismertebb nevén: ITDH) vezetője lett, és csak a kétezres években mondott le. Sőt, 1995-ben Göncz Árpád meghatalmazott miniszterré nevezte ki, Kovács László pedig ellenjegyezte.

Jó döntés! / Forrás: Arcanum

Korábban egyébként Melega is az egyik nyugati kereskedelmi kirendeltség tanácsosa volt. Most már tudjuk, mit jelentett ez, milyen szinten kellett a diktatúra emberének lenni ahhoz, hogy odategyék mint sakkfigurát. Melegát végül 2000-ben váltották le az ITDH-nál – vagyis új ember érkezett a helyére –, Matolcsy György gazdasági minisztertől azért a protokoll szerint ő is megkapta az elismerő oklevelet. Persze azért őt sem pöckölhették ki teljesen, nem sokkal Medgyessy Péter szt-tiszt miniszterelnöksége után, 2005-ben már visszahívását kérte a Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Kht. felügyelőbizottságának elnöki tisztéből, azaz addig ott tüsténkedett.

ÖSSZEVONVA 1991-BEN, A CÉL AZ INFORMÁCIÓ-SZOLGÁLTATÁS

A vállalatot egyébként a zavaros években, 1991-ben alapították meg az Antall-kormány asszisztálásával: „Nem kísérték látványos külsőségek, sem hangos hírverés a HIT Magyar Befektetési és Kereskedelemfejlesztési Vállalat megalakulását az év elején. Nem is volt rá igazán szükség: az új céget két közismert, korábban a KOPINT-DATORG vállalat keretében működő iroda, az INVESTCENTER és a TRADEINFORM összevonásával és 19 (addig a tárcához tartozó) megyei képviseleti iroda hozzájuk csatolásával hozta létre alapítója, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma.” Az ÁSZ 1996-os (Horn-kormány) mindent rendben találó jelentése szerint az 1991-ben létrehozott (különböző vállalatokból összeolvasztott) cég információ-szolgáltatással foglalkozott.

Megismétlem: információ-szolgáltatással.

Melega 1998-as nyilatkozatát olvasva, mintha meg sem történt volna a rendszerváltás: „A pénzügyi segítségre sürgősen szüksége lenne a külgazdasági szervezetnek. Melega Tibor elmondta, hogy a központi költségvetés 1174 millió forintot irányoz elő erre az évre a kereskedelmi szolgálatok számára, ez azonban nem fedezi az összes iroda költségeit – ezért kerül sor a bezárásokra.”

A NEMSZOCIALISTA FŐOSZTÁLYRÓL EGYENES ÚT VEZETETT A CSÚCSRA

„Harmati” titkos munkatárs nem véletlenül akart a „Nemszocialista Főosztályhoz” kerülni, látjuk, hogy mind Balázs, mind Melega elvtárs pályafutása is töretlenül ívelt a rendszerváltás előtt és után is. „Harmati” viszont rosszul spekulált, végül nem került a Főosztályra. „Légrádi” rezidens következő jelentése szerint nem Balázs, hanem egy bizonyos Mikosdi György érkezett a helyére Brüsszelbe. Balázs egyébként egy korabeli cikk szerint 1977-ben Indonéziába utazott, mint „Külkereskedelmi Minisztérium délkelet-ázsiai referatúrájánák vezetője”.

„Végül közölte Harmati elvtárs, hogy nem hivatalosan tudomása van kijelölt utódjáról, aki Mikosdi György a KKM Vámpolitikai és Nemzetközi Kapcsolatának Főosztályának főosztályvezető-helyettese /Nyerges János helyettese/ Harmati elvtárs úgy számít, hogy a nyár végén, ősz elején fog véglegesen hazatérni.” Ezt a jelentést Légrádi már 1978. április 21-én adta.

„Légrádinak” megüzenték Budapestről, hogy ügynöke, „Harmati” titkos munkatárs jól értesült: „Tájékoztatjuk Rezidens elvtársat, hogy

HARMATI elvtárs >nem hivatalos< információja helytálló, váltására a fedőszerv korábbi terveivel ellentétben titkos munkatársunk, SZÁRAI elvtárs kerül Brüsszelbe kihelyezésre.

[…] Szárai elvtárs felkészítését megkezdtük, erről továbbá a munkatársunk meghatározott feladatokról a későbbiekben tájékoztatjuk Rezidens elvtársat” – írta „Réti” 1978. május 9-én „Légrádinak”.

Csak kapkodjuk a fejünket: még egy titkos munkatárs, Szárai, azaz Mikosdi György.

Utóbbi az elmúlt években „közíróként” (ezt a címet én máig nem tudom értelmezni, a Magyar Hírlapban is sok publicista használta) írt cikkeket a Népszabadságban, mielőtt néhány éve elhunyt.

Amúgy a rendszerváltás után ő is a demokrácia és az európai integráció élharcosa lett, Antallék őt is megtartották, egy 1992-es cikk brüsszeli magyar kereskedelmi tanácsosként (tényleg, mi másként?), ideiglenes ügyvivőként mutatja be a belügyi iratok összecsengése szerinti egykori SZÁRAI titkos munkatársat, aki 1997-ben (talán már visszavonulva) az unió „kereskedelempolitikájáról” írt tanulmányokat.

Ő is azok közé tartozott, akik emlékkönyvet írtak (Balázs az ATV-ben arról értekezett, hogy ezt a korszakot emlékkönyvekből ismerjük, igen, de másból is jó lenne tájékozódni), ebben természetesen nem írt az emlegetett „titkos munkatársi szerepről”. Ez nem meglepő, viszont megemlékezett másról, beengedett minket a kulisszák közé:

„Mintegy 500-an végeztünk a 750-es induló létszámból. Egymás után érkeztek a hírek a sikeres elhelyezkedésekről. Közvetlen környezetemből Kareszt már felvették tanársegédnek a külkereskedelmi tanszékre, Karikás örömmel újságolta, hogy a Metalimpex külkereskedelmi vállalat színesfém osztályán fog dolgozni és ezért a hátralévő államvizsgákra való felkészülés helyett fiatal évei utolsó részét inkább a Pala (a Palatínus) habjaiban fogja tölteni.”

(Ugye, milyen jó dolga volt annak, aki impexbe került).

„Már csak néhány nap volt hátra az első államvizsgáig, amig végre megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg a Néphadsereg (jelenleg ismét Falk Miksa) utca valamelyik lakóházának egyik emeletén. Egy lakásnak tűnő helység előszobájában már többen várakoztak. Egyszer csak engem hívtak egy udvarra néző szobába, ahol egy hosszúkás asztal mögött ülő több tagú bizottsággal kellett szembenéznem. Valaki az asztal túlsó oldaláról üdvözölt és közölte, hogy az >elvtársat< egyszerre több szerv kívánja felvenni.

Hamarosan bemutatta a résztvevőket, közöttük volt a katonai hírszerzés, az ÁVH hírszerzésének és elhárításának képviselője, a Külkereskedelmi Minisztérium és a számomra megkönnyebbüléssel fogadott Külügyminisztérium személyzetise.

Közölték azt is, hogy mindenki el fogja mondani, hogy milyen beosztásra gondolnak és azokra nekem kell, majd reagálnom.

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de amikor megköszöntem a nagy megtiszteltetést, akkor kijelentettem, hogy amikor az ember pályát választ, akkor nagyon fontos, hogy az ember érezzen hivatást a felajánlott pálya iránt és mivel én csak civil pályák irányában érzek hivatástudatot ezért idősporolás miatt csak a KKM és a KÜM képviselőitől kérek tájékoztatást.

[Ismét egy bátor lovag!] Szerencsére nem kapták fel a vizet, de megjegyezték, hogy nyugodjak meg az ÁVH-nál, vagy a hírszerzésnél is megmaradhatok az egyetemi diplomámból adódó civil foglalkozásnál. Ezt akkor nem értettem, csak jóval későbbi pályám során jöttem rá, hogy mire is gondolhattak. Végül is megnyugodtam, sikerült a külügybe kerülnöm.” [Azaz a hírszerzéshez, katonai elhárításhoz – tehetnénk hozzá.]

Ezután azért nehéz mit írni. Egyrészt köszönjük, hogy utólag is leleplezte a rendszert, amiből a kulisszák mögé bepillantva megtudhattuk, hogyan csemegéztek a szolgálatok a hallgatókból.

Ott volt közöttük ugye az a katonai szolgálat is, ami a belügyi jelentés szerint intenzíven foglalkoztatta Balázs Pétert. Reméljük, veszi majd a fáradtságot, és elmeséli, őt is behívták-e (mint mindenkit), és ha igen, ott kinek, mit felelt.

Bizonyítéknak természetesen nem tekinthetjük a hírszerzés jelentéseit, de azok alapján Mikósdi bizony titkos munkatárs volt, bármilyen hősiesen is viselkedett az emlékei szerint. A gazdasági diplomata egyébként 2014-ben hunyt el, a Gepnarancs.hu utolsó írásával emlékezett rá, amelyben ezt írta: „Abban az időben sokat jártam Genfbe, ekkoriban zajlottak azok a csatlakozási tárgyalások, amelyek révén hazánk az Általános Vám- és Kereskedelmi Megállapodásnak lett a szerződő fele. Később, a GATT tagság keretében, pedig többször vettem részt az ott szervezett multilaterális kereskedelmi tárgyalásokon.” Reméljük, egyszer „Szárai” titkos munkatárs munkadossziéja is előkerül.

Most térjünk vissza a másik titkos munkatárshoz, „Harmatihoz” a hetvenes évek végére: „Saját helyzetének alakulásáról elmondta, hogy perspektivái végleges hazautazása utánra rendkivül bizonytalanok és rosszak, a mi szempontunkból is. Éppen a találkozó napjának délelőttjén volt Biró miniszternél, aki enyhén szólva ingerült volt irányába és kidobta [Bíró József korábban maga is kereskedelmi tanácsos volt Londonban]. Ezt annak tudja be, hogy a miniszter korábbi ajánlatát /az Engedélyezési Főosztály élére történő kinevezést/ munkatársunk elutasitotta. […]

Végül két konkrét ajánlatot kapott: vagy elmegy vezérigazgató helyettesnek a HUNGAROTEX-hez, vagy valamely képviseleti vállalat igazgatói funkcióját választja. Felajánlották a ZENITH, a MERCATOR, és az IMPORTRADE igazgatói helyeit.

[…] Kértem HARMATI-t, hogy a számára legelőnyösebb ajánlatot fogadja el, ha lehet az IMPORTRADE igazgatói posztját.” – jelentette Szilvás Lajos alezredes (1978. május 25.).

Hungarotex, divatbemutató a hetvenes évekből / Fotó: Fortepan.hu

Látjuk, hogy a titkos munkatárs válogathatott, a következő jelentés szerint (Szilvás, 1978. nov. 21.) végül a ZENITH-hez küldték, mert Szilvás alezredes már azzal kapcsolatban tartott hosszú fejtágítást, hogy állambiztonsági szempontból mire kell különösen figyelnie. A hazahívott (és az álommunkáját el nem nyerő – láttuk, hogy Balázsékhoz pályázott) Havas elégedetlen volt. Az egész rendszert leleplezi a következő jelentés.

A MINISZTER-HELYETTESÉNÉL PANASZKODOTT, HOGY MIÉRT CSAK A HÍRSZERZÉS TÜNTETTE KI

„Saját magáról elmondta, hogy tul van a kezdeti feszültségen, amelyet az uj munkakörbe való beilleszkedés okozott neki.

Referált már Török min.helyettes és Szalai államtitkár elvtársaknál. Szóvá tette Török elvtársnál, hogy a hirszerzés komoly kitüntetéssel honorálta sokéves munkáját, míg a KKM részéről sem köszönő szót, sem birálatot nem kapott és bántja az érdektelenség. Török elvtárs az illetékes államközi főosztályvezető kezdeményezésének hiányára hivatkozott és igérte, hogy a következő alkalommal gondja lesz az elismerésre.”

Ez is olyan irat, ami mindent elárul.

A teljes nyíltság, amellyel a sértett Havas nekitámadt a miniszterhelyettesnek (!), hogy csak a hírszerzés tüntette ki. Török István bocsánatot kér, és megígéri a pótlást.

Persze elég megnézni Török hevenyészett életrajzát: 1953-tól a Külkereskedelmi Minisztérium munkatársa, külképviseleti vezető Olaszországban és Törökországban, 1975-től miniszterhelyettes, majd államtitkár. 1968-1975 között a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgatója.

Látjuk, itt mindenki egyforma, sakkfiguraként tologatták ezeket a megbízható elvtársakat, hírszerzőket, ügynököket, titkos munkatársakat a különböző területekre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi volt Balázs funkciója. Az a lényeg, hogy milyen rendszer része volt. Ő és a többi, rendszerváltást után is megfuttatott, ma is ismert politikus és diplomata.

Az utolsó Havassal kapcsolatos jelentések hirtelen jött betegségéről, és haláláról tájékoztatnak, a dossziét lezárják. Hozzátehetjük: valószínűleg csak kora (?), ill. korai halála akadályozhatta meg abban, hogy komoly karriert fusson be a rendszerváltás után. Ha nem így történt volna, talán ma ő lenne a miniszterelnök-jelölt.

KaPál

2017-10-30 at 13:24

Íme így lopta szét a Fidesz az országot 7 év alatt – TELJES LISTA

1. Azzal kezdték, hogy azonnal kifizették a Gyurcsányék által megígért, de soha komolyan nem gondolt béremelését a MÁV Start dolgozóinak és a tűzoltóknak.
2. Aztán jött Kolontár és Devecser a vörös iszappal, amikor is egy éven belül felszámolták a károkat és minden károsult új házat, lakberendezést kapott.
3. Aztán kifizették Bajnaiék Hajdúbétjének károsult libatartóit legalább is azokat, akik nem akasztották fel magukat.
4. Példásan levezényelték és finanszírozták a valaha legnagyobb Dunai árvizet miközben Németország vízben úszott.
5. Majd tovább loptak és átlag 25 %-kal csökkentették a háztartások rezsijét a víz csatorna és gázdíjakat.
6. Eltörölték az örökösödési illetéket az ingatlanok, ingóságok és vállalati vagyonok után.
7. 2011-től újra 3 évig jár a Gyes.
Adókedvezmény segíti a Gyed alatt munkába visszatérő kismamákat
8. 700 ezer gyerek kap napi háromszori étkezést szünidőben is!!!
Ez év végéig összesen 500 ezer gyermeknek biztosít ingyenes vagy rendkívül kedvezményes üdülést az Erzsébet program.
9. 10 millió Ft vissza nem térítendő támogatással, 10 millió Ft kedvezményes hitellel és 5 millió Ft áfamentességgel segítik a három gyermekes, vagy legalább három gyermeket vállaló házasokat lakáshoz jutásban.
10. A gyerekes családok jelentős adókedvezményben részesülnek három gyerek után gyakorlatilag nincs személyi jövedelemadó az alacsonyabb jövedelműeknél a kedvezmény levonható egyéb bérteherből.
11. 2017 től már 1743 milliárd Ft jut családtámogatásra.
Az újonnan házasulók havi 5 – 5 ezer Ft támogatást kapnak.
12. 19- ről 10 százalékra csökkent a személyi jövedelemadó és 4 % –kal a bérek közterhei.
13. Egymillió ember üdülését segíti a Szépkártya.
14. Gátlástalanul tovább „loptak”, így sikerült rendbe tenni a költségvetést és a gazdaságot. Visszafizettük idő előtt a 18 milliárd dolláros IMF hitelt és az 5 milliárd Eurós Európai Bank- tól felvett hitelt. Amit Gyurcsányék voltak szívesek az összeomlás elkerülésére, négy évre felvenni, hogy majd a Fidesznek kelljen visszafizetni. Remélték, hogy Orbánék belebuknak! (Megjegyzendő hogy a Paksi Atomerőműre, 30 évre 10 milliárd Eurós hitelt veszünk fel beruházásra, nem pedig az összeomlás elhárítására.
15. Véget vetettek a devizahitelezésnek és a végtörlesztéssel, árfolyamgáttal, kilakoltatási moratóriummal, a bankok megadóztatásával, forintosítással, az Eszközkezelő létrehozásával, a magáncsőd intézményével, az ingatlanok áron aluli elárverezésének megtiltásával segítettek a devizahiteleseken.
16. Az infláció egy-két százalékos. Negyven éve nem volt ilyen alacsony.
17. Az államháztartás hiány tartósan 3 % alatt van így végre kikerültünk a kötelezettségszegési eljárás alól. Ez és az IMF hitel visszafizetése lehetőség az önálló gazdaságpolitikára.
18. A banki alapkamat 7, 5-ről 0,5 % -ra csökkent.
A Nemzeti Bank nyereséges, évente 100 milliárd Ft. körül van, szemben a Simor András féle MNB- vel ahol évente 100 – 200 milliárdos veszteség keletkezett, amit a költségvetésnek kellett pótolni.
19. Az államadósság a GDP 82 %-áról 74 % -ra csökkent.
20. A GDP az idén 4 %- os lesz.
21. Rekordokat dönt a külföldi tőke beáramlás a beruházások formájában és nő a profit visszaforgatása is.
22. Évente 5-10 százalékkal nő az idegenforgalom bevétele mivel nő a belföldi és külföldi turistaforgalom.
23. A külkereskedelmi mérleg 9978 milliárd Euró többletet mutatott 2016-ban és az export folyamatosan nő.
24. De nem volt elég a „lopásból”, így kifizették az összes önkormányzat adósságát 685 milliárd Ft értékben, valamint az egyetemek úgynevezett PPM konstrukcióban (Magyar Bálint , SZDSZ) felvett visszafizethetetlen adósságát.
25. Közben csökkent a munkanélküliség több mint hétszázezer új munkahely létesült. Így a munkanélküliség 4.3 százalékos az egyik legalacsonyabb az Unióban.
26. Visszavásároltuk az oroszoktól a MOL részvények 25 %-át.
27. Visszavásároltuk a gáztározóinkat, az energiaszolgáltató szektorokat (gáz, villany, víz,) a külföldi tulajdonosoktól.
28. Visszavásároltak bankokat így a hazai tulajdoni arány 50 százalékos.
29. 3400 milliárd Ft jut a megyei jogú városok fejlesztésére a Modern Városok program keretében.
30. 1500 milliárd Ft jut vasút fejlesztésre
31. 300 milliárd F t.-értékű turisztikai fejlesztés folyik
32. Törvény védi a magyar földet a spekulánsoktól és 60 ezer magyar gazda vehetett állami földet.
33. Az elmúlt hét évben 7000 milliárd Ft-a nőtt az állami vagyon.
34. 9 százalékra csökkentették a társasági adót, mely a legalacsonyabb az Unióban
35. Racionalizálták a közigazgatási ügyintézést az okmányirodákkal, az egyablakos ügyintézéssel.
36. Folyamatosan nőnek a reálbérek és az átlag kereset is ez utóbbi idén a tavalyihoz képest 14 százalékkal
37. Az idén 15 százalékkal nőtt a minimálbér és 30 százalékkal a szakmunkás minimálbér
38. És csak „lopnak és lopnak” ennek következtében a ciklusban 50 százalékkal nőnek a pedagógus bérek,
39. 50 százalékkal a rendvédelmi dolgozók bére,
40. 30 százalékkal a kormány tisztviselők bére,
41. 30 százalékkal a vasutasok bére,
42. 30 százalékkal a vízügyi dolgozók bére,
43. 50 százalékkal nő az Államkincstár és az egészségügyi dolgozók bére 2019 ig.
44. besorolástól függően 52-74 százalékkal nő és 2017 végéig két részletben 200 ezer Ft-al nő az orvosok bére havonta. Közben folynak a tárgyalások a kistisztviselők bérének emeléséről.
45. 300 milliárd Ft.-al segíti a kormány a munkahelyek megőrzését a kis és középvállalatok támogatásával az un. Munkavédelmi akciótervvel.
46. A nyugdíjak a választási ígérethez híven megőrizték vásárló értéküket nominálisan, de az inflációnál magasabb évi emeléssel és a rezsicsökkentéssel kb. egyhavi értékükkel nőttek.
47. Nem maradt ki a „rablásból” az egészségügy sem, így az alábbi kórház-felújításokra került sor:
a. Szent Imre kórház 6,8 milliárd Ft.,
b. Egri Markot Ferenc Kórház 6 milliárd Ft.,
c. Sport Kórház 10 milliárd Ft.,
d. Körmendi Kórház 1,4 milliárd Ft.,
e. Veszprémi Cholnoky Ferenc Kórház 1,4 milliárd Ft.,
f. Zalaegerszegi megyei kórház 30 milliárd Ft.,
g. Dombovári Szent Lukács Kórház 1,8 milliárd Ft.,
h. Győri Petz Aladár Kórház 11.2 milliárd Ft.,
i. Teljes felújítás a Pécsi 400 ágyas egyetemi klinikákon 15 milliárd Ft.,
j. Szombathelyi Markusovszki Kórház 6, 3 milliárd Ft.,
k. Hatvani Albert Schweitzer Kórház 3,5 milliárd Ft.,
l. Bethesda Gyermekkórház 150 millió Ft.,
m. Debreceni Kenézy Kórház 500 millió Ft.,
n. Kaposvári kaposi Mór kórház 600 millió Ft.,
o. Békés megyei Pándy Kálmán Kórház Gyula 6,6 milliárd Ft.,
p. Budapesti Bajcsy Zsilinszki Kórház 700 millió Ft.,
q. Karcagi Kátai Gábor Kórház 800 millió Ft.,
r. Várpalotai Szent Donáth Kórház 800 millióFt.,
s. Budapesti Uzsoki Kórház 6,5 milliárd Ft.,
t. Nyíregyházi Jósa András Kórház 1,1 milliárd Ft.,
u. Hódnezővásárhelyi és makói egyesült Kórház , 3,3 milliárd ft.,
1. Továbbá felújítottak 60 mentőállomást,
2. átadtak 20 új mentőállomást,
3. vásároltak 500 új mentőautót.
4. 50 százalékkal nőtt a CT és MRI vizsgálóeszközök száma.
• A „katasztrofális” egészségügyi helyzetet az is jellemzi, hogy jelentősen csökkent a várólisták száma és a várakozási idő. Olyannyira, hogy Nagybritániából ide járnak műtétekre (168 óra !!!), mert ott nem tudnak időpontot mondani. Fél Európa ide jár fogorvosi ellátásra. Párizsban két hetet kell várni, hogy bejusson valaki a körzeti orvoshoz, a mentő nem megy ki bemondásra, a körzeti orvos legtöbb helyre nem megy ki, mert fél.
• Nem úgy, mint itthon, ha negyedórán belül nincs a helyszínen a mentő bárki telefonhívására, már tombol a sajtó. Szóval az egészségügy sehol sem Schwarzwald klinik, vagy Bergdoktor.
Londonba ha bejut valaki egy körzeti rendelőben ott ül egy turbános ember zakóban és rögtön szól hogy ne gyere közelebb, megkérdezi mi a bajod, beüti számítógépbe ír egy receptet és „see You again.” Sorolhatnám USÁ-tól, Kanadáig a rémtörténeteket.
• Havi 130 ezer Ft-al nőtt a háziorvosi praxistámogatás.
• Mintegy ötszázmilliárdos egészségügyi fejlesztési program valósult és valósul meg a ciklusban mely a legnagyobb a magyar egészségügy történetében.
• Most indul egy 600 milliárdos kórház-fejlesztési program.
„Lerabolják” az oktatást is, így 2016 – 17-ben 230 milliárd Ft. jut infrastrukturális fejlesztésekre és jelenleg 500 milliárd Ft.-al jut több az oktatásra mint 2010-be.
Cél, hogy minden járási székhelyen legyen iskolauszoda így ahol nem volt, a program keretében harminc új uszoda épül.
Ingyenes lesz a nyelvvizsga megszerzése.
900 ezer gyerek ingyen kapja a tankönyvet.
Nem maradt ki a „rablásból” az épített környezet és örökség sem. Ezért indult a kastély és várprogram melynek keretében a nemzeti emlékezet és a turizmusban is fontos szerepet játszó 35 vár újult vagy újul meg. Így
a füzéri vár,
a diósgyőri vár,
szigeti vár,
egri vár,
kisvárdai vár,
a sümegi vár,
a soproni várfal,
a gyulai vár,
a szerencsi Rákóczi vár,
a mosonmagyaróvári Óvár,
a tatai vár,
várgesztesi vár,
a visegrádi fellegvár,
a simontornyai vár,
a cseszneki vár,
Somló vára,
nagyvázsonyi Kinizsi vár,
a várpalotai Thury vár,
az ónodi vár,
a regéci vár,
a sárospataki Rákóczi vár,
Szádvár, a siroki vár,
az esztergomi vár,
Drégely vára,
Hollókő vára,
Nógrád vára,
Fehérkő vára,
a sárvári Nádasdy vár,
Szarvaskő vára,
Csobánc vára
Szigliget
A történelmi és építészeti szempontból is nemzeti értéknek számító széthordott kirabolt lepusztított 34 kastély épült ujjá vagy újult meg illetve újul meg. jelentős idegenforgalmi vonzerőt jelentve. Igy a tiszadobi Andrássy kastély,
az edelényi Hulier kastély,
a füzérradványi Károlyi kastély,
a dégi Festetics kastély,
a hatvani Grassalkovics kastély,
a keszthelyi Festetics kastély,
a fertődi Esterházy kastély,
a bajnai Sándor- Metternich kastély,
a majki kamalduli remeteség,
a kisbéri Batthyányi- Wenkheim kastély,
a dénesfai Ciráky kastély,
a lovasberényi Ciráky kastély,
a soponyai Zichy kastély,
a fáji Fáy kastély,
a bicskei Batthyányi kastély,
a csákvári Esterházy kastély,
az iszkaszentgyörgyi Bajzáth- Papenheim kastély,
a váli ürményi kastély,
a sopron horpácsi Széchenyi kastély,
a mihályi Dőry kastély,
a szanyi püspöki kastély,
a tatai Esterházy kastély,
a szécsényi Benczur kastély,
az acsai Prónay kastély,
a péceli Ráday kastély,
az aszódi Podmenicky kastély,
a váchartyáni Rudnay kastély,
a somogysárdi Somsich kastély,
a sümegi püspöki kastély,
a vassurányi kastély Shilson kastély,
a körmendi Batthyányi kastély,
a szabadkígyósi Wenckheim kastély,
a kállósemjéni Kállay kuria,
gyulai Almássy kastély,
a fehérvárcsurgói Károlyi kastély.
Megújulnak a zsidó temetők vidéken és Budapesten (Kerepesi u.), a zsinagógák pl. a szegedi, a Rumbach Sebestyén utcai Budapesten.
Visszavásárolták a felbecsülhetetlen értékű Seuso kincset, a Magyar Nemzeti Bankon keresztül a nemzeti értékeinkhez tartozó festményeket, gyűjteményeket.
A felsorolt gátlástalan „rablások” után rávetették magukat Budapestre és azt is „szétlopták”.
Így rendbe tették a 4 –es metró kaotikus beruházását jelentős értékű pereket nyerve a külföldi beszállítókkal szemben. (Alstom)
Befejezték a szintén átláthatatlan Bálna épület beruházását,
kicserélték a budapesti autóbusz parkot,
konszolidálták a szocik által lerohasztott nyolcvan milliárdos adósság tehertől roskadozó BKV-t, felújították a Széll Kálmán teret amit 20 évig Demszki ígérgetett,
befejezték a rohadó Tüskecsarnokot , ragyogó sportlétesítmény uszoda és jégpálya lett belőle,
felújították az Erkel színházat amit a szocik le akartak bontani.
Felújították a Vigadót,
eredeti formáját nyeri vissza a Szépművészeti Múzeum,
megújul világ színvonalon az Állatkert épül benne a Biodrom,
megújul Európa dijas tervek alapján a lerohadt Városliget, megújult és eredeti formáját nyerte vissza a Országház és a Kossuth tér, mely már egy balkáni pályaudvar koszlott parkolójához hasonlított, megújult a volt Osztyapenkó szobornál a Sasadi utnál az M1-M7 bevezetőszakasza,
megújult a lerohasztott Várkert bazár,
felújították a Károly körutat és
megépült e fonódó villamos,
megújult a Citadella,
beindult a Budai vár rekonstrukciója (lovarda, testőrségi palota, Stöckl lépcső, Szent István terem, Karmelita kolostor, volt Honvédelmi Minisztérium)
Teljesen felújítják az Operaházat ami egy új raktár és díszletbázist is kapott a Kőbányai úton.
Megindul a 3-as Metró felújítása amire negyven évig semmit sem költöttek és teljesen felújítják a régi metró kocsikat.
Csodálatosan felújították a Margitszigetet, a parkot, a szökőkutat, a lerobbant Kaszinót.
Ez se volt elég, a sportot is „lerabolták”. Ezért épült és épül több futball stadion, FTC, MTK, DVSC, Vasas, Videoton, Haladás, DVTK épül a Puskás Ferenc stadion (volt Népstadion), megépült világ színvonalon a Győri EtO kézilabda csarnoka. És „volt képük” megrendezni az eddigi legjobb úszó-világbajnokságot, megépíteni a Duna-arénát, az előttük lévő rakpartot, felújítani a Dagályfürdőt, felújítani margitszigeti Hajós Alfréd uszodát, a Komjádi uszodát, megrendezték Győrben nagy sikerrel az ifjúsági olimpiát. 2010 és 2016 között 400 milliárd Ft. jutott sportra ebből a tavalyi évben 180 milliárd. Soha ennyi pénzt nem kapott a magyar élsport, tömegsport és diáksport. 2017 ben ez az összeg mintegy 20 milliárddal lesz több.
Végre van Magyarországnak önálló külpolitikája!!! Ez nem abban merül ki hogy linguálisan tamponáljuk az aktuális európai kretén politikusok és magukat főnöknek képzelő EU-s tisztségviselők ülepeit, hanem képviseljük saját érdekeinket, és próbáljuk őrizni szuverenitásunkat a gazdaságpolitikánkban, a migráns politikánkban, a külkapcsolatok építésében és nem kushadunk ha nyugaton valaki felemeli a mutatóujját.
NEM vagyunk sikertelenek. Nem vagyunk elszigetelve!
Járt itt a kínai elnök, a kínai miniszterelnök,
japán miniszterelnök, német kancellár, angol miniszterelnök, orosz elnök, egyiptomi elnök, izraeli miniszterelnök, lengyel elnök és jön a francia elnök. Majd megszokják Európában, hogy van önálló véleményünk.
A fékeveszett „rablás” kiterjedt a határon túlra is. Nem átallottak állampolgárságot adni az elcsatolt területek megalázott kifosztott ma is sokban elnyomott magyarságának.
Így több tízmillió Ft-al támogatják a vajdasági és kárpátaljai magyar oktatást, a szórványkollégiumokat. 50 milliárd Ft-al a vajdasági, 20 milliárd Ft-al a kárpátaljai magyar vállalkozásokat pályázati rendszerben. Jelentős összegek jutnak a kiemelkedően fontos határon túli világi és egyházi magyar műemlékek felújítására is. De például, finanszírozzák a szabadkai zsinagóga felújítását is.
De itt nem álltak meg érzéketlenül „kifosztották a családokat, az embereket”. Behatoltak a hálószobákba, sőt mint tudjuk egyesek méhébe is (Szél Bernadett, D. Tóth Kriszta). Ezért megalkották Európa egyik legbőkezűbb családtámogatási rendszerét.
Bevezették segély helyett a közmunkát, a kötelező óvodába járást, beindult egy bölcsődei program ahol tíz gyerek estén minden településen kötelező biztosítani a bölcsődei elhelyezést.
Folyamatosan növelik a béreket, a munkahelyeket, Mivel ugyebár a lakosság folyamatosan drámaian szegényedik évente 4-5 százalékkal nő a fogyasztás, hétvégeken nem lehet wellness hotelben szobát kapni, növekszik a külfödi és a belföldi utazások száma, vasárnap nincs hely a vendéglőkben nemzeti sport lett az evésfesztivál falun városon.
A magyar lakosság rendelkezik Kelet –Európában a legmagasabb GDP hez arányított vagyonnal, ami a GDP 95 %-a (Szlovákia, Románia 55%, Lengyelország, Horvátország 70 %,) miközben a legalacsonyabb a lakossági eladósodottság Európában (Európai Központ Bank). Évről évre nőnek a megtakarítások így a válság előtti nulláról évi 5,6 ra emelkedett. Ma már az Államkincstárban az államadósság több mint 20 százalékát igen kedvezően a lakossági állampapírok fedezik. Ez a legmagasabb Európában, utánunk Írország következik 8 százalékkal.
Lehetne még sorolni mi minden történt e hét év alatt ( pl. hútőgép, gázkonvektor, mosógépcsere program), de kontrasztként nézzük honnan indult ez a kormány.

Mert feriék nem loptak, feri tisztakezű volt, rendszeresen bérmálkozott, táncolt, dalolt, influenzás hattyút boncolt, piros zakóban lovagolt a Hortobágyon, hadgyakorlatot vezetett, gyermekeket mentett, diplomadolgozatot keresett, (máig nem találja, ill. senki sem találja…) százakat lépett, közben hazudott reggel-délben-este. („……úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este….. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk…..”)
Megkardlapoztatta és belelövetett a saját népébe. Történelmi beszédeket mondott a Múzeum kertben március 15-én, miközben mesterlövészek vigyázták, faggatta Nagy Imrét, „mond Imre te mit tennél?„ Modern volt nyugatos és európai és úgy tett mintha kormányozta volna ezt a „kurva országot.” És ebbe majd bele pusztult. Kitagadta a határon túlikat és így „megvédte” az országot 25 millió romántól.
Ennek következtében ugrott a pannon puma és vele az államadóság 52 %- ról 84 %-ra, a deficit 2,8 ról néha 5 néha 6 választáskor 8-9 százalékra, a munkanélküliség 12 százalékra.
Eladósodott minden és mindenki. Az állam, az önkormányzatok, a vasút, a BKV, a lakosság, a kórházak. Ragyogó elképzelések voltak az egészségügyben heveny kórház-bezárásokkal, vizitdíjjal botrányos inzultusokig fajuló kórház-privatizációkkal, patikaliberalizációkkal, teljesítményvolumen korlátokkal, kötelező széfprogramokkal, több ezer nővér elbocsátásával és 600 milliárd Ft kivonásával.
Fantasztikus minőségi szintet ért el az oktatás is a körzetesítéssel, a pedagógus elbocsátásokkal, a szakiskolák bezárásával, az egyházi iskolák sanyargatásával, a követelményrendszer relativizálásával, a szülő gyerek pedagógus kapcsolat szétrombolásával, az egyetemi PPM programokkal, a több milliós fizetéssel megvett rektorokkal, a teljesen elértéktelenedett hiányos tudást megkövetelő érettségivel, a tanárverésekkel, a semmire se jó egyetemekkel és képzésekkel!!!
Csődbevitték a Hajdúbétet, a Kecskeméti és a Győri Baromfifeldolgozót ahol tudatosan nem fizették ki a beszállítókat tönkretéve őket egyeseket öngyilkosságba hajszolva. Így fosztották ki a Megyeri híd építöinek és a Szeviép alvállalkozóit is. Eltüntettek 160 milliárd Ft-ot. 4-es Metró beruházásánál, több milliárdot a BKV nál, 300 milliárdosra nőtt a MÁV tartozása.
Közben turistaparadicsomok épültek Indonéziában, kastélyokat vettek Franciaországban, üdülőtelepet Horvátországban, kilószámra az aranyat Dubai-ban, egymást végkielégítgették 100 milliókkal stb, stb stb. Az országot tulajdonképpen a Bankszövetség kormányozta ők és a főnök az elnök Erdei úr döntöttek szinte mindenről, miközben szipolyozták az államot, a Nemzeti Bankot a devizahitel rabságában a lakosságot.
Eladtak mindent, ami nem volt lehegesztve, MÁV Cargót, MOL-t, repülőteret, MALÉVET, energiaszolgáltatókat, gáztározót, Postapalotát, Tőzsdepalotát, bankokat, Andrássy úti palotákat.
Kormányzásuk alatt az ország az összeomlás szélén álló gazdasági és morális dögkút lett egy IMF- es gigahitel és az EU lélegeztetőgépén .Innen jutottunk el oda ahol most vagyunk.
Lehet választani csak tessék, tessék!

Előbb Rákosiék, aztán Kádárék zárták börtönbe – Mensáros László színészlegendánk felemelő története

„>Az ügyvédem szerint valószinüleg vissza kell még ülnöm egy pár hónapot, node nem érdekes a dolog inkább a börtön, mint egy >>Kaméliás hölgy<< előadás< – mondja és nevet” – jelentette Szabó „Képesi” István Mensáros Lászlóról 1959 tavaszán. A színészt ekkoriban ítélte 2 év 2 hónapra a bíróság az 1956-os forradalomban és szabadságharcban játszott szerepe miatt. Mensáros László biztosan nem volt boldog, fiának írt visszaemlékezése szerint félt, és már saját tehetségében sem volt biztos. Emberségét viszont végig megőrizte, hitét a börtönben találta meg, ahol – saját és Tolnay Klári visszaemlékezése szerint is – jobb emberré vált. A sok ügynök, vérbíró, ávéhás és munkásőr, hamis és valódi forradalmár mellett szükségünk van valódi, emberi, nem hamis hérosszá dagasztott hősökre is. Ilyennek érzem Mensáros Lászlót. 

„Augusztus 4. Fiacskám! Megszakítom a fentieket. Ma inkább panaszkodni vágyom, mint gondolkozni. […] Úgy érzem, mintha a tétlenség üres órái kiszívnák minden gondolatomat, érzésemet, képességeimet.

Néha csak álomnak tűnik, hogy valamikor állítólag jó színész voltam, és azontúl voltak elképzeléseim mindenről, ami a színházat illette.

Ma semmim sincs, úgy érzem, ha arra kerülne a sor, hogy megint valami jót játsszak, nem tudnám eljátszani. Mintha nem is én lettem volna az, aki Debrecenben annyit dolgozott, tanult, tervezgetett. […]

Hiába járok és élek egyre óvatosabban, egyre növekvőbb félelemben, mintha csak állandóan figyelnének.

[…] Súlyosbította helyzetemet rendőrségi ügyem is. Beláthatod, az ilyesmi nem egyszerű dolog. Az ember idegrendszerét az ilyen megpróbáltatás olyan mértékben igénybe veszi, hogy bármennyire is sikerül egy ideig lelki fölényét és nyugalmát megtartania, előbb-utóbb engednie kell idegrendszer túlfeszítettségének. Azt az ilyen összeomlás után az ember újból regenerálódik. Úgy ébred fel belőle, mint egy gennyes fekély felfakadása után.”(Részlet Mensáros László: Intelmei fiához, Péterhez című írásából).

Latinovits Zoltán, Mensáros László és Gózon Gyula színművészek az Aranysárkány című film forgatásán / Fotó: Fortepan.hu

A fenti bejegyzést legendás színészünk 1958 nyarán jegyezte le, alig több mint két héttel ezután, augusztus 22-én tartóztatták le Budapesten, a testvére lakásán. A családja e borzasztóan nehéz időszakban Debrecenben élt. A visszaemlékezések szerint ezt megelőző kihallgatására barátja, pályatársa, Tolnay Klári kísérte be a Markó utcába.

Nem véletlenül idézték be: Mensáros László kiemelkedő szerepet játszott Debrecenben az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban (és utána is), tagja volt a városi forradalmi bizottmánynak, és kulcsszerepe volt abban, hogy színházban nem fajultak el az események. Ezt még a vele szemben elfogult bírósági ítéletben is elismerték.

Mensáros a Gyűjtőfogházban összekerült a zseniális Darvas Ivánnal, akivel színházi esteket szerveztek. Nem sokáig. „A fővárosból vonaton szállították Debrecenbe. A kísérő őr – szabályellenesen – nem bilincseli meg a művészt, az utasok előtt nem akarja nehéz helyzetbe hozni, Mensáros pedig becsületszavát adja, hogy nem szökik meg. A debreceni börtönbe 1958. augusztus 26-án fogadják be. A 497-189 törzsszámot kapja” – írták arra az 1990-es interjúra alapozva, amit Ablonczy László, Mensáros életének, ’56-os szerepének avatott kutatója készített a színészlegendával.

Tüntetők az Alföld palota előtt / Forrás:Debreceni Városi Könyvtár

Látjuk, hogy a színészt viszonylag későn érte el a megtorlás, de nem véletlenül. Meg volt tervezve az egész, lépésről-lépésre: „1958. június 16-án, amikor Nagy Imrét kivégezték, őrületes döbbenet ült rám, de fel nem merült bennem, hogy a dolgok csak most kezdődnek – mondta az előbb említett Ablonczy Lászlónak már 1990-ben (forrás Arcanum.hu). – Ma már tudjuk, az országos közhangulatra vártak.” Ablonczy: „És Kádárék megnyugodtak: elkezdhetik a bosszúhadjáratot”. Mensáros:

„Igen, most már úgy látták, bátran előszedhetik az összes kis csirketolvajt is.”

CSIRKETOLVAJOKAT ÖSSZEGYŰJTENI, HORTHYSTÁKAT KIVÉGEZNI

Csirketolvaj. (Nagyjából egy évvel ezelőtt követte el Kádár János emlékezetes kirohanásátaz Ideiglenes Intéző Bizottságon: „körmenetben kell [a volt „horthystákat”] bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni.”). Mensáros körül már 1958 tavaszától szorult a hurok. Ablonczy remek tanulmányához (és az abban idézett korabeli iratokhoz) fordulok: „1958. március 29-én […] Debrecenben >Összefoglaló-jelentés< készült >Mensáros László ügyében<. Az iratból kitűnik: a debreceni forradalmi bizottmány más tagjai ellen folytatott korábbi nyomozásban többen >Mensárosra mint hangadóra hivatkoztak<. Formálódott a rágalom-dramaturgia, mert a jelentés megállapítja: >… cselekménye bizonyítható, így a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel büntetési tétele 5–15 évig terjedhető börtön<. Egy megjegyzés is olvasható az irat végén:

Mensárost már őrizetbe kellett volna venni, de: >készülő magyar filmben szerepet játszott, így az őrizetbe vételből kimaradt. […] <”.

A Fortepan.hu-nak hála láthatjuk azokat a fotókat, amelyek 1957-ben, Fábry Zoltán: Bolond április című filmjének forgatásán készültek.

Kép a filmforgatásról / Fotó: Fortepan.hu

A képen túllépve, az időben visszalépve, megállapíthatjuk, hogy Mensáros Lászlót ’56 előtt sem hordta tenyerén a kommunista diktatúra. Bár a tehetséges fiatalember már 1946-tól színészetet tanult – közben a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház ösztöndíjasa lett –, hiába került „polgári származásával”éppen Várkonyi segítségével a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, onnan 1949-ben politikai okokra hivatkozva eltávolították.

Ezután 1949. november 17-én Körmendnél tiltott határátlépést kísérelt meg, de letartóztatták, és 13 hónap börtönbüntetést kapott. Szombathelyen, majd a kaposvári börtönben raboskodott, kisfia és felesége közben otthon várták.

A tehetséget így sem lehetett elnyomni, 1952-ben Debrecenbe került, ahol 1957 szeptemberéig Csokonai Színház tagja volt. A debreceni forradalmi napokrólFülep Tibor újságíró írt hiánypótló munkát (tényleg, valahogy így kell elképzelni egy főszereplőket megszólaltató, bátor, ugyanakkor nem elfogult művet) ebből világosan megismerhetjük az eseményeket. Természetesen a bírósági iratokat is mankóként használhatjuk, ezeket az ÁBTL egyik dossziéjában találtam, amikor teljesen más kerestem, de világosan kiderül a sorokból Mensáros szerepe:

„A vádlottnak a debreceni >Forradalmi Bizottmány< ülésein több felszólalása hangzott el. – Azt, hogy pontosan mikor szólalt fel megállapitani nem lehet, csak azt nagyjából, hogy milyen kijelentések voltak.

Felszólalásai feltétlen uszitóak voltak, amelyeken hangoztatta, hogy >a szovjet csapatok azonnal hagyják el Magyarország területét, a Forradalmi Bizottmány addig ne ismerje el Nagy Imre kormányát, amíg szovjet csapatok vannak Magyarország területén. Beszédében utalt arra: >hogy a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Budapesten tüzet nyitottak a szabadságharcosokra.”

Mensáros azt is hangoztatta, hogy „Magyarországról anyagi javakat, élelmet, gépeket, urániumot szállitottak ki ellenszolgáltatás nélkül, vagy csekély értékü ellenszolgáltatásért. A volt magyar kormány a szovjet kormány utasitására elzárta az utat a fejlett nyugati kultúra elől, az MDP. alá volt rendelve az SZKP.-nak. Követelte a varsói szerződés felbontását, –”.

Mensáros László / Fotó: Mensaros.hu

Azt hiszem egyet érthetünk abban, hogy a színész még a bírósági irat szerint is csak az igazat mondta el. „[…] követelte vádlott, szinte szinészi mozdulatokkal hangsulyozva mondókáját, hogy az Államvédelmi Hatóság tisztjeivel és sorkatonáival szemben egyaránt radikálisan járjanak el és kijelentette, hogy

>itt valami sötét aknamunka folyik, mert az ÁVH.-ok nemzeti szinü szalaggal takarják el a kék szint a sapkájukon és géppisztolyosan, oldalkocsis-motorkerékpárral járöröznek az utcákon. Addig nem lesz békesség, míg ezek fegyveresen járkálnak az utcán. […] <”.

KIRAKTÁK A TÉESZCSÉS SZERELEM DALNOKÁT

Voltak egyéb bűnei is: „A szinházi >Forradalmi Bizottmány] 1956. november 1.-én határozatot hozott Péteri Lajos függetlenitett szakszervezeti funkcioniárus elbocsátására kommunista magatartása miatt. […]”. Ne restelljük leírni, hogy az eltávolított elvtársban egy elfelejtett nagy költőt, ködlovagot tisztelhetünk, erre a versre az Arcanum varázslatos folyóirat-adatbázisában találtam rá:

„Tszcs-ben arattunk tegnap, 
Tűzkévéket szórt a meleg nap 
Ránk s a forró eltikkadt tájra – 
Gondoltam rád kis, szőke lányka.”

Péteri Lajos rímfaragó funkcionárius verse az Építünk debreceni folyóiratban jelent meg, 1952-ben, de nyilván nem „kultúrarombolásért” távolították el Mensáros Lászlóék.

Ami szép, az szép /Forrás: Arcanum.hu

A művész a tárgyaláson szembesült azzal, hogy mennyien (köztük sok színész) vallottak ellene. „Elmondhatom: sok kolléga vallomása meglepett – mondta erről a már idézett 1990-es interjúban. – Valószínűleg nem tudták, hogy ez valamikor az én kezembe juthat. A későbbiekben senkinek nem tettem ezért szemrehányást.

De fönntartottam magamnak azt a jogot, hogy akik megérdemlik, azoknak majd nem fogok köszönni.

És nagyon csodálkoztak ezen, amint visszahallottam.” Ablonczy: „Hosszú volt a lista?” „Hosszú. De egyébként nem foglalkoztam velük, semmiféle bosszú nem élt bennem. Én úgy fogtam fel, hogy a Jóisten ezt így akarta, ezen az úton nekem végig kell menni, és én ezt nem akartam feszegetni”.

TÖBB SZÍNÉSZ VALLOTT ELLENE

A bírósági iratok szerint Csorba László alezredes, Mervó Zoltán, Zeke László és Pogány Árpád is terhelő adatokat mondott Mensárosra, de a legszélsőségesebb vallomást az iratokban kommunistaként ismertetett Angyal Sándor és Siménfalvi Lajos művészek tették. Tény, hogy – ha minden igaz – a hajuk szála sem görbült. Igazságot nem tehetünk, az mindenesetre különös, hogy a többiek közül a debreceni „események” sűrűjébe keveredő Mervó Zoltán 1958. október 6-án jogerősen egy év nyolc hónap börtönbüntetést kapott, de már 1958. november 3-án szabadult. Tehát egy hónapot sem volt bent. Lehet, hogy más oka volt, első látásra mindenesetre furcsa.

Angyal Sándor / Fotó: Operett.network.hu/

Ha őket megemlítettük, feltétlenül ki kell emelnünk Kerekes Gábor (a debreceni opera művésze) szerepét is. Ő kifejezetten védte Mensárost: „Kerekes tanu hangsulyozottan emelte ki a vádlott >baloldali< magatartását. Ez az állitás csupán a tanú nem tisztánlátására és elfogultságára jellemző” – söpörte le a bíróság:

„Nem csupán fasiszták fáradoznak a népi demokratikus rend megváltoztatásán, de azon fáradozik a munkáshatalom mindenrendű és rangu ellensége.”

MENSÁROS: CSÖNDESÍTENI A SZÉLSŐSÉGEKET

Az világos, hogy a színész mindkét szélsőség ellen fellépett, 1990-ben erről is szimpatikus önkritikával beszélt: „Voltak, akik a rendszer teljes fölbomlását ajánlották, nagyon komoly fölszólalások hangzottak el. Három embert tudok, aki él, vezető pozícióban van, aki ezeken jelen volt, s aztán a tárgyaláson is tanúsította, hogy hogyan történtek a dolgok.

Ma szégyellem, de a jó ég tudja, mitől, valóban hittem, hogy népi demokrácia. Én mindig amellett álltam, hogy ez a rendszer életképes. Hogy ez a rendszer teljesen életképtelen, arra később jöttem rá.

Abban a helyzetben úgy éreztem szükségét, hogy csöndesíteni kell a szélsőségeket. Legalább színházon belül.”

A bírósági ítéletetben erről ezt írták: „A debreceni Csokonai Szinházban az ellenforradalom idején különféle csoportosulások voltak. Volt egy baloldali csoport, idetartoznak a kommunisták, volt egy szélsőséges jobboldali csoport. [Nyilván az ő értelmezésükben szélsőséges – szerk.] Görbe Jánossal az élen és volt a vádlotték [Mensáros Lászlóék] csoportja, amelyik bár egyetértett a rendszerváltozással, de elitélte a szélső jobboldali csoport fasiszta izü kirohanásait és törekvéseit.”

Görbe János / Fotó: Manda.hu

A színész tagja volt annak a küldöttségnek is, amelyik a forradalmi napokban Budapestre ment. „Mentünk a Parlamentbe, de Nagy Imrével nem sikerült beszélni – mondta ugyanebben az interjúban. – Nagy Imrét láttuk, amint szép lassan, komótosan bejött, odamentek hozzá emberek, beszélgetett velük; aztán láttuk Maléter Pált. Losonczy Géza fogadott bennünket. Arra határozottan emlékszem, milyen megnyugtatóan beszélt.

Elmondta: ők, kommunisták, belátják, hogy nem sikerült az országot vezetniük. Nem érett meg a helyzet arra, hogy a kommunisták átvegyék az uralmat. Elrontották a dolgot, ezt be kell látniuk, már megoldás nincs, mint egy kisebbségbe visszavonulni, mint ahogy mindig is voltak, és átadják a terepet.

De nem adják föl a harcot, csak nem olyan eszközökkel folytatják, mint addig. Arról teljes mértékben letesznek, mondta, hogy vezető szerepet játsszanak a magyar politikában. Le kell vonniuk a tanulságot.”

Losonyczy Géza / Forrás: Cultura.hu

MUNKÁSTANÁCS ÉS SZTRÁJK

A művész azok közé tartozott, akik a szovjet hadsereg bevonulása után sem adták fel a küzdelmet. Ítéletében kulcsszerepet játszott, hogy részt vett a debreceni munkástanács „szervezkedésben”. „Rövid idő múlva meghallottam, hogy Pesten a munkástanácsokat kezdik szervezni, éppen Kádár intenciójára. Akkor én ezt saját felelősségemre elkezdtem Debrecenben, úgy, hogy elmentem az embereket megkérdezni, hogyan indítsuk meg a munkástanácsokat. Vass Imrével [ Vass Imre MÁV ellenőr 5 év börtönt kapott– MG] beszéltünk erről.

Nagyon sok helyen jártunk, Kiss Tamásra emlékszem, Nagy Jánosra, Kulinékra [Kulin László]. Nem tudom, hogy honnan szedtük a neveket, címeket. Iskolákba mentünk.

A pesti munkástanácsokat szervezni kezdték, így az embernek az volt az érzése, hogy valamiféle változás fog történni. Ez decemberig tartott” – emlékezett az interjúban.

Ez és a sztrájk súlyos ítéletében is kiemelt szerepet kapott. Az iratok szerint Szedő Lajos színész lakásán „szervezkedtek”, ott találták ki, hogyan fognak sztrájkolni.

KÉT ÍTÉLET KÖZÖTT BUDAPESTEN

Mensáros Lászlót ekkor 2 év hat hónapra ítélték, de ügyét 1958 decemberében a feljebbviteli tárgyaláson visszatették első fokra, ezután szabadlábon védekezhetett, és visszatért Budapestre. Tavasszal, 1959. április 9-én a debreceni megyei bíróság – a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntettében –négy hónappal mérsékelte korábbi büntetését, és 2 év 2 hónap börtönre ítélte. Ezután a Legfelsőbb Bíróság döntésére vártak.

Korábbi kutatásomból tudom, hogy ekkoriban találkozhatott Szabó „Képesi” István filmrendezővel, akit nem sokkal korábban szervezett be az állambiztonság. A múltjával nyilvánosan soha szembe nem néző Oscar-díjas rendező ezt jelentette:

„Mensáros László szinész – aki az ellenforradalommal kapcsolatos politika bünügyben vád alatt áll, szabadlábon védekezik. Jelenleg Budapesten tartózkodik, testvére – akivel nyáron egy nyaralóhelyen voltam – bemutatott neki az Egyetem espressoban. Filmekről szóló semleges beszélgetés után kijelentette, hogy nem játszott szivesen Pesten. Egy kedves szerepe volt csak, az >Anna Frank< Pétere, a többi csak olyan, hogy szivesebben ült börtönben, mint játszott. Kérdésemre, hogy mit vár a tárgyalástól, azt válaszolta:

>Az ügyvédem szerint valószinüleg vissza kell még ülnöm egy pár hónapot, node nem érdekes a dolog inkább a börtön, mint egy >>Kaméliás hölgy<< előadás< – mondja és nevet. Nagyon jó a hangulata.

Megjelent a főiskola Lumpácius Vagabundusz főpróbáján és nagyon vidáman viselkedett. Egy régi ismerőse ment el mellette, s csak hüvösen köszönt. Mensáros gúnyosan megjegyezte: >Fél idejönni hozzám<”.

Szabó István / Montázs: PS

A színész nyilván szerepet játszott. Nem hinnénk, hogy annyira jó volt a hangulata akkor, amikor már minden menthetetlennek tűnt, amikor százával akasztották fel a forradalmárokat, legyenek azok „fasiszták” vagy „kommunisták”. Ettől függetlenül jellemző Szabó István tartótisztjének értékelése: „Ugy látszik Mensáros biztos az enyhe itéletben, ezért viselkedik ilyen arcátlanul.” (Jelentés Budapest, 1959. május 5.). Enyhe ítéletről szó sem volt: a 2 év 2 hónapot 1959. szeptember 15-én a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa helyben hagyta. Az előzetesben töltött hónapokat beszámítva, a művész végül 1960. július 20-án szabadult Márianosztráról.

Kiegészíti ezt a hullámzó élettörténetet, hogy Mensáros László a fogságban „tért meg”. Addig sem volt ateista, de bent minden megváltozott, Tolnay Klári szerint is jobb emberré vált. Mensáros maga így írt erről: „És akkor, 1958 őszén a debreceni börtönben, ahol az egyik cellából a másikba helyezgették át az embert, egyszer csak összekerültem egy katolikus plébánossal. Sokat beszélgettünk és vitatkoztunk egymással. A keresztény hit igaz megértéséhez és átéléséhez ekkor még nem volt igazi affinitásom. Ez a pap minden reggel titokban misézett a cellában, felhasználva az édesanyja által küldött szőlőt és kovásztalan kenyeret, amit élelmiszercsomagban kapott. Egyik nap így szólt hozzám: – Holnap reggel az utolsó misémet mondom, mert megvonták a csomagkedvezményemet, holnapra marad még egy szőlőszem és egy kovásztalan kenyérdarabocskám. Ha részt akarsz venni ezen a misén, előtte meggyóntatlak.

Ez a felszólítás olyan volt számomra, mintha maga Jézus kínálná fel nekem a lehetőséget. Megrendítő hatással volt ez a nyilvánvalóan nem véletlenül kialakult helyzet. Döntenem kellett.

És akkor rájöttem, hogy nem filozofálgatni és okoskodni kell, vannak titkok, amelyeket el kell fogadni. Jézust nem logikával, hanem feltétlenül odaadással és szeretettel kell követni.

Gyóntam, megáldoztam. […] Ez az utolsó mise az én utolsó lehetőségem is volt arra, hogy visszatérjek és segítségével megváltozzam.” (Részlet a „Lázadó voltam” című írásból).

Egyedül Latinovits kereste meg. Színészlegendák a filmforgatáson / Fotó: Fortepan.hu

Kint a többi ötvenhatossal együtt sokáig a kitaszítottak életét élte. Mégis megtalálta az útját. Újabb részlet Ablonczy László 1990-es interjújából: Ablonczy: „Amikor kijöttél, a kollégák hogy viselkedtek?” Mensáros: „Sehogy, mert nem találkoztunk.

Amikor a Lónyai utcában dolgoztam, senki sem keresett meg, kivéve Latinovitsot.

Én se kerestem senkit, tudomásul vettem a helyzetemet, nem érintkeztem senkivel.” Ablonczy: „Az emberek befogadtak a börtön után?” Mensáros: „A Lónyai utcában írni-olvasni nem tudó emberekkel dolgoztam a pincében, ahol patkányok szaladgáltak. Ennél mélyebb már nincs. Ott is visszahúzódtam. Könyveket vittem, és olvastam. Borzasztó diskurzusok folytak körülöttem. Két hónap múlva, egy téli napon, egyszer csak megszólal valaki:

Mondd meg már, mit olvasol, baszd meg. Olyan jó ez? Mi ez? Olvass már föl valamit!

És elkezdődött az, hogy rendszeresen föl kellett olvasnom. Készültem mindennap, mint az előadóestre, Shakespeare-darabokkal, Arany János-, József Attila-, Szabó Lőrinc-versekkel, Shaw-darabokat olvastam fel, aztán az Oidipuszt és az Élektrát – elképesztő hatással! Mindegyiket egy kicsit magyaráztam. Ha én ezekén nem megyek keresztül, nem hiszem, hogy ez az átalakulás létrejött volna.”

Vörös Eszter, Szacsvay László és Mensáros László színművészek, 1974 / Fotó: Fortepan.hu

Mensáros Lászlót hosszú vezeklés után visszafogadta a “szakma”, még megélhette a rendszerváltást, emlékezetes szerepet kapott Nagy Imréék újratemetésén. Utólag olvasva különösen visszatetsző, hogy a Népszava Démon és angyal volt című cikkel emlékezett nagy színészünkre. Mácsai Pál színész-rendezőt idézték: „Mácsai szerint démoni és angyali alak volt egy személyben. Nem vált el benne a sötét és a világos lélek”.

Írták, mondták ezt Mensáros Lászlóról abban a közegben, ahol egy Major Tamást, egy Kardos Györgyöt csupán „ellentmondásos” emberként jellemeznek.

Ha arra gondolunk, hogy Mensáros Lászlót nem lehetett sem szélsőjobboldalisággal, sem társutassággal vádolni, talán megértjük, honnan jöttek ezek a jelzők. Hadd zárjam soraival a cikket: „A szeretet mindenki számára kötelező, kemény gyakorlat naponta, minden olyan órában, amikor az ember mások megértésével, meghallgatásával, figyelmességgel, tapintattal, alkalmazkodással, megbocsátással és végső fokon önzetlen segítséggel kerül szembe. Ez a küzdelem idestova harminc éve tart bennem, kisebb-nagyobb eredményekkel.” (Részlet a Lázadó voltamból).

Berkesi András igazi arca: kisbabája életével zsarolta a mélyen hívő, így neki végül megbocsátó lelkészt

Több napos falhoz állítással gyötörték Berkesi Andrásék a Katpolon Böröcz Sándor lelkészt, aki spirituális utat járt be a kínzás alatt. Voltak ennél durvább, közel leírhatatlan bűnei is a Berkesi vezette – nyugodtan fogalmazhatunk így – terrorbrigádnak: a lelkész feleségét Böröcz szerint megerőszakolták, őt magát közös kisgyermekük életével zsarolták. Böröcz Sándor végig a Gulágra került, onnan kiszabadulva is kitaszított maradt, míg Berkesi a Kádár-rendszer ünnepelt írója lett. Utóbbi 1997-es haláláig kiemelt nyugdíjat kapott, bűneivel senki sem szembesítette. Őt sem. 

Folytatom Böröcz Sándor lelkész és Berkesi András katpolos tiszt közös történetét. A lelkészt “sejtvezetőként” tartóztatta le a kémekre vadászó Katonapolitikai Osztály (Katpol) 1948-ban, és a vádat minden eszközzel igyekeztek bebizonyítani. Az ÁVH és a Katpol egyik kedvenc kínzási módszere a falhoz állítás volt, ez alapesetben huszonnégy óráig tartott, de Böröcz Sándort végül négy napig gyötörték így. Előző cikkemben már említett művében (Kiáltás a mélyből) hosszan, szépirodalmi stílusban írt erről a pokoli gyötrelemről, amikor – szó szerint – alá szállt önmagába. Szövegét itt-ott lerövidítettem, akit érdekel, mindenképpen olvassa el az egész visszaemlékezését.

„Adyt szavaltam, kislányomat emlegettem… mentem, mentem egyre beljebb a sötétségbe… Felső testemből nedvesség leszállt a lábszáraimba. Minden testsejtem külön fájt, fáradt voltam, viszketett, mintha minden sejtemet külön éreztem volna.

Mondtam, mondtam Adyt… Kék, piros, zöld lett mindkét lábszáram, különösen is térdtől lefelé. Lábaim beledagadtak és alig fértek meg fűző nélküli cipőmbe. Aprily Feri [a katonatiszt, akivel összezárták, lásd: előző cikkem – MG] hangját hallottam: >Megpróbálom hátulról leütni, hogy a foldón elnyúlva kissé pihenhessen és a vérkeringése élénküljön, mert különben meghal.< Nem tudtam válaszolni, olyan voltam, mint a merevgörcsös, aki mindent hall, de válaszolni nem tud. Vártam az ütést. Elmaradt. Lehet, hogy a nagy kimerültség és gyengeség miatt halálomat jelentette volna.”

Teltek a másodpercek, a percek, az órák, a napok, az idő megszűnt, nem létezett.

Képünk illusztráció, ez is egy “bevált” technika

„Hallucináltam? Lehetséges.

Lélekben, vagy szellemben Zirc dombjai fölé szálltam, ahol sárga papi köntösben vittek a barátok egy sárga koporsót a domboldalon és énekeltek…

Amikor később már teljesen magamnál voltam, kutattam magamban, hogyan került ide Zirc, hiszen életemben mindössze egyszer voltam Zircen, akkor is csak egy óra hosszat.

Aztán eszembe jutott, hogy az őrnagy egyszer azt kérdezte tőlem, mikor szerveztem be Mindszentyt és a zirci apátot.”

A bíboros a bíróságon / Fotó: MTI

Sokatmondó részlet ez is.

Berkesi őrnagy nem véletlenül emlegette a Rákosi-diktatúra egyik (vagy talán a) fő célpontját, Mindszenty József bíborost. Böröcz Sándort 1948 nyarán tartóztatták le, ekkoriban Mindszenty még szabadlábon volt, de mindenki sejtette, hogy már csak idő kell a letartóztatásához. A katpolos nyilván emelkedett volna a ranglétrán, ha valamit össze tudott volna szedni a bíboros ellen, de a lelkészt nem igazán lehetett megtörni.

Végül Böröcz Sándor teste adta fel az ellenállást: társai mondták, hogy a falhoz állítás közben egyszer elájult, de ekkor már a szenvedését végig néző őr is megsajnálta. A szabályzattal ellentétben hagyta negyedórát aludni a földön, hogy aztán a hajánál fogva állítsa fel. A lelkész nem tudta, hogyan élte túl a falhoz állítást, egyszer azt mondták, vége, akkor hosszú percek alatt lassan megmozdította tagjait, s végre leülhetett.

Ezután bejöttek és felvitték az őrnagyhoz. Böröcz Sándor szerint ekkor Berkesi azt mondta: „Ne féljen Böröcz, magát az Isten nem engedi meghalni”.

Így írt erről: „Lehet, hogy a számadás gondolata is megfordult az őrnagyban? Nem tudom, de jóslata beteljesült: >Magát az Isten nem engedi meghalni.”

Bocsássa meg tettét az Isten, én már akkor megbocsátottam. Most sincs bennem harag, vagy bosszúvágy.<”

Ezt a megbocsátást a történtek, és a most következő borzalmak ismeretében nagyon nehéz felfogni. Valószínű, hogy a lelkészt Berkesi puszta nemtörődömségből, „munkahelyi hanyagságból” felejtette négy napig a falnál: „Társaim később az őrtől tudták meg, hogy a kihallgatók szombaton lementek a Balatonhoz és az őrnagy engemet ott felejtett a fal mellett. Igaz, vagy nem, nem kereshetem, de veséimet azóta is szüntelen érzem…”.

Miután számos, készülő tanulmányomban majd a nyilvánosság elé tárt dokumentumot olvastam Berkesiék, Kardosék és az egész Katpol tivornyázós, kurvázós, részeges szabadnapjairól, ezt a verziót semmiképpen sem vonnám kétségbe. Nagyon is beleillik a képbe, hogy a Balaton partján pihenjék ki a kínzások, az összeesküvések tovább álmodásának terheit, a mámorba menekülve, a falnál felejtve a lelkészt. De ez még nem minden.

Előző cikkemben említettem, hogy Böröcz Sándor a hetvenes években, a családjának írta meg mindenki elől rejtegetett művét (Kiáltás a mélyből), jóval később, már a rendszerváltás után készült el a Szibériai passió című dokumentumfilm, amelyben két másik történetet is elmesélt a riporternek. (A lelkész 21:55-től beszél):

Könnyekkel a szemében emlékezett arra, hogy a börtönben felesége sírását hallotta, és ez is Berkesiék műve volt.

„Tudod-e, hogy a feleséged is itt van? A kisbaba [kicsi gyermekük – MG] meg fog halni Körmenden, mert nincs, aki szoptatja. Beletesszük az újságba, hogy megölte a kisgyerekét.” – mondta neki az őrnagy. A Kiáltás a mélyből című dokumentumfilmben megörökített fájdalmas vallomás szerint ennél is tovább mentek Berkesiék. Most a Magyar Nemzet 2004-es cikkét idézném, a következő részlet előtt nem árt nagy levegőt venni: „Felesége hangját hallja a lelkész a szellőzőn át.

A gyermekágyból még fel sem gyógyult anyát koszos gumibottal erőszakolják Berkesiék… A film végén elmeséli a lelkész, hogy feleségét meglelte, amikor hazajött, és felesége elmondta a titkot. Évtizedekkel később pedig belehalt az elrákosodott sebbe, amit Berkesiék okoztak neki.”

Bizonyítékokkal nem tudjuk, és nem is akarjuk ezt a történetet sem alátámasztani, sem megcáfolni. Jobb is, ha most csak lebeg, még nekünk, olvasóknak sem egyszerű megemészteni.

Ha arra gondolok, hogy Berkesi ávéhás kollégája és riválisa, Janikovszky Béla éppen ekkoriban raboltatta el saját gyerekét két talpassal egy nyári üdülésből, s aztán volt feleségét elmegyógyintézetbe záratta, akkor semmit sem tartok elképzelhetetlennek.

Azt is tudjuk, hogy a letartóztatott „ellenségeket” az ÁVH és a Katpol gyakran családjaikkal, elsősorban feleségükkel, gyerekeikkel zsarolta. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem fel Pünkösti Árpád művéből (Rákosi a csúcson, itt a teljes mű elolvasható) a következő, hasonlóan elrettentő részletet. A kínzó Berkesihez hasonlóan a Honvédelmi Minisztérium alkalmazottja volt, az áldozat a Sólyom-per tizenkettedrendű vádlottja, ez az a per, amin Berkesi is dolgozott: „Dr. Aranyi Sándor orvos ezredes, nőgyógyász sem akart vallani, ezért vagy ötven napon keresztül állandóan felköltötték, verték.

Közölték vele, a feleségét annak ellenére letartóztatják, hogy terhes, s úgy megverik, hogy elvetél. Kihallgatója, Gáspár Márton előtte telefonált a pincébe, hogy Aranyiné vérzik-e már, majd kiabálni kezdett: »Megmondtam, addig ne bántsák, amíg nem kapnak utasítást!« Aranyi ekkor írta alá az első „vallomást”: »Végül mindent aláírtam és egyetlen vágyam volt: minél előbb meghalni.«

– írta Pünkösti. (Bővebben erről Levelek az elmegyógyintézetből című tanulmányomban és cikkemben).

Egy ismeretlen börtönlakó munkája / Forrás: Afsc.org

BÖRÖCZ SÁNDORT ÁTADTÁK A SZOVJETEKNEK

Megkínzása, és vallatása után a Katpol és Berkesi átadta a lelkészt és a többieket a szovjeteknek. Böröcz Sándort mint sejtvezetőt (a Katpol szerint Kovács Máriát, Balikó Mihályt, Nagy Sándort, Hodossy Barnát szervezte be) átvitték Ausztriába. Mivel mind előzetes letartóztatásban voltak, ez még – paradoxon következik – a törvénytelenségek időszakában is törvénytelen volt. „Abból a célból, hogy a vizsgálati szakaszban elkövetett törvénytelenségek – jelen esetben az előzetes letartóztatásban lévők kiadása idegen hatóságnak – a bírósági iratokból ne derüljenek ki, a tárgyalás (1949. október 20.) során felmerült, azon jelen nem lévő tanuk neve mellé utólag különböző megjegyzéseket fűztek, sőt, történeteket kreáltak” – írta a Katpol történetének kutatója, Zsitnyányi Ildikó. A történész szerint három katpolos jelentés is azt a mesét ismételte meg, miszerint Aprily (máshol Áprily) Ferencék autója az budapesti internálótábor felé felborult, az őrök elájultak és a foglyok megszöktek. Valójában Böröcz Sándorral együtt Baden bei Wien-be kerültek. Nem láttam arra utalást, hogy ki írta meg ezeket a meséket a Katpolon, de ugye van rá ötletünk?

A lelkész a szovjetekről szólva megemlítette, hogy „emberségesebben” vallatták, egyszer sem verték meg a kihallgatások alatt. Azt is nyíltan leírta, hogy a két zsidó származású tolmács is emberséget tanúsított: „A tolmácsnak szinte minden szaván érezhető volt a velünkérzés. Ha valakik, a zsidók tapasztalhatták, mit jelent a teljes kiszolgáltatottság. Mit jelenthet egy emberséges szó annak a szerencsétlen rabnak. Zsidó a KATPOL-on sem nyúlt hozzám.”

NKVD-tisztek / Forrás: Pinterest.com

A szovjetek természetesen ugyanazt akarták hallani, amiről a Katpol már „tájékoztatta” őket. Hazaárulás, összeesküvés, szovjetellenes cselekmények: „Az oroszoknál ugyanazt mondtuk, amit a magyaroknál aláírattak velünk, ott pedig jórészben ők mondták meg, hogy mit csinálunk.

Mivel mindenki féltette a másikat, mindent elfogadtunk, amit a másik rólunk mondott és viszont.

Balikó Mihály beszervezett engemet, én pedig beszerveztem őt. Soha nem jártam Hodossy Barnáéknál, azt sem tudom még most sem, melyik házban laknak, soha nem láttam gyűjteményét, de a jegyzőkönyvnek úgy kellett egyeznie, hogy kölcsönösen mindenki tudott a másik dolgairól,

holott az igazság az, hogy mindegyik hazáját féltő és forrón szerető ember, becsületes, gerinces magyar ember, de nem tudta szó nélkül nézni és hallani, micsoda magyar irtás folyik ebben az országban a romokban heverő ország építése mellett.”

Böröcz Sándor egyik leánya, a néhány éve elhunyt Böröcz Enikő lelkészként édesapja hivatását folytatta, és egyháztörténészként a korszakot kutatta. Egy emberi pap portréja című tanulmányában édesapja történetét is megírta. Kutatása szerint édesapja valóban tagja lehetett a Kisbarnaki Farkas Ferenchez köthető ellenállásnak, de felettébb valószínű, hogy nem „sejtvezetőként”. Ezt – hiába a vád – még Berkesi sem írta le a jelentésében. „1948 őszén […] Sikerült még megtudni a jelszót »Hunyadi Hungária« továbbá Böröcz ev. lelkész / körmendi lakos: / címét, aki a »postaláda« szerepét töltötte be. A nála leadott híranyagot egy minden héten nála jelentkező Bicsák Flóra nevű kettős birtokosnak kellett leadni. Bicsák a híranyagot Güssingbe vitte , és ott adta át Madarásznak. 1948. augusztusában Hadvárit és az általa ismert személyeket, valamint Böröcz lelkészt őrizetbe vettük. […] Böröcz letartóztatásakor egy rejtjelezett vasúti menetrendkönyvet találtunk, melyben nevezett részére utasítások voltak. Mivel nem tudta megfejteni nem hajtotta végre.” – idézte a „Kopjások” dossziéban található Berkesi-jelentést Böröcz Enikő. Nem tudta megfejteni – ilyen sejtvezető volt Böröcz Sándor.

Ezt a szerepet találta ki számára Berkesi András és a Katpol.

Történetét, történetüket Berkesiék kiszínezték, hozzáköltöttek. Akit akartak, beleírtak, akit akartak (ha volt ilyen), kihagytak. Böröcz Sándor így írt szerepéről: „A korábban lebukottak azt közölték, szervezetük annak a szervezetnek a része, amely Kisbarnaki Farkas Ferenc nyugaton élő vezérőrnagy nevéhez fűződik. Ezt azért csinálták, hogy eltereljék a figyelmet a hazai vezetőkről. Én nem tudhatom, hogy ez így volt-e vagy sem, én a kezemet a fent említett és körvonalazott eszményi elgondolásra adtam…”.

Nem én fogom most tisztázni Böröcz Sándor szerepét az ellenállásban, inkább megismétlem, amit írt, mert ez sokat elárul arról, hogy a tisztek, átlagpolgárok jelentős része, miért is választotta ezt a veszélyes utat: „az igazság az, hogy mindegyik hazáját féltő és forrón szerető ember, becsületes, gerinces magyar ember, de nem tudta szó nélkül nézni és hallani, micsoda magyar irtás folyik ebben az országban a romokban heverő ország építése mellett.”

Nyilvánvaló, hogy ezt a védekezését nem adhatta elő sem magyar, sem szovjet kihallgatói előtt. Böröcz Sándort végül többszörös életfogytiglanra ítélték, s miután a Gulágot megjárta, túlélte, hazatérve is a kitaszítottak életét élte. Egyháza sem fogadta vissza, egészen a kilencvenes évek elejéig. Cikkemet felemelő soraival zárnám:

„Ha most kellene, megismételném. Soha egy pillanatra nem bántam meg… Másképpen én sem tehettem. 1992. április 30-án jöttem ki a kórházból 23-adszor, nyolcadik műtétemmel. Mögöttem 79 esztendő, 17 év börtön, fegyház, fogház, 98 hónapos rabszolgaság. Boldog vagyok, mert mint élő köszönhetem meg ezt Istennek.”

Berkesi író elvtárs sötét élete: eljátszotta a lelkészt, majd félholtra verte a tiszteletest

Egy normális, nem forradalmi, de valódi rendszerváltás során fogták volna Berkesi András író elvtársat, megvizsgálták volna az összes koncepciós ügyet és halálos ítéletekhez vezető aljas játszmát, amiben részt vett, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték volna. A jog szerint, a bizonyítékok alapján. Ehelyett kiemelt nyugdíját élvezte élete végéig, regényeit még most is sokan olvassák. Most egy párhuzamos életrajznak is beillő történet első része következik, bemutatunk egy lelkészt, akit Berkesiék tartóztattak le, kínoztak meg, majd adtak át a szovjeteknek, hogy a Gulágról hazatérve is kitaszított maradjon a Kádár-diktatúrában. A másik szereplő maga a későbbi író, aki egy katonatisztet éppen a lelkész bőrébe bújva kapott el, majd úgy verte a tiszteletest, ahogyan a nyulat szokás. Fültövön, újra és újra. Kardos György és Berkesi András, a diktatúra újrahasznosított zsoldosai (2. rész).

„Ki az a Fischerné?
Egy dög. Szakácsnő. Sváb asszony, volksbundista. Az ágya felett feszület és Hitler képe van. Olyan akár egy boszorkány.”
Berkesi András: Sellő a pecsétgyűrűn

Előző cikkemben említettem, hogy a Katonapolitikai Osztály (Katpol) és az Államvédelmi Hatóság közötti belsős harc, illetve a Katpolt vezető (amúgy szovjet ügynök) Pállfy György elleni belső leszámolás során több katpolos tisztet, így Kardos György alezredest és beosztottját, Berkesi András őrnagyot is letartóztatták – több nekik szolgáló ügynökkel (például Király Bélával) együtt. Pár évvel később, Sztálin halála után a börtönbe zárt állambiztonságiak látták, hogy eljött az idejük, megpróbálkoztak kiszabadulni, önmagukat a diktatúra áldozataként bemutatva. Berkesi ítéletének felülvizsgálatakor (Jelentés, 1954. március 13. Berkesi András feljegyzése) magát védve és igazolva felsorolta, hogy milyen ügyekben vett részt, milyen szorgalmasan segítette a kommunizmus ügyét. A kivégzésekkel, kitelepítésekkel, börtönbüntetésekkel, Gulág-rabságokkal zárult esetek között voltak ismertebbek, amelyeket hosszabban taglalt (például: a kopjások elleni akció vagy Sólyom Lászlóék kihallgatása), másokat csak röviden említett. „Kruchina-Szalai ügy… Almássy [Almásy Pál – MG] altbgy. ügye… Harangozó [Ferenc]ügy… Aponyi ügy… Koronka [Pál] ügy… Mivel [ők] szovjetellenes kémkedést folytattak, a szovjet biróság itélte el őket… ” – olvashatjuk egymás után a neveket, majd: – Feladatom volt a szombathelyi vonal őrizetbevétele és az ottani vizsgálat lefolytatása.

Mivel csak a sejtvezető nevét ismertük csak Böröcz Sándor ev. lelkészt vettem őrizetbe. Kihallgatása során megnevezte a sejt tagjait, akiket szintén letartóztattam.”

Böröcz Sándor / Fotó: Tiszta-lap.hu

Böröcz Sándor lelkész egyszerre megrázó és felemelő, néhány éve dokumentumfilmben is feldolgozott önéletrajzi művéből (Kiáltás a mélyből) ráláthatunk arra, hogy mi történhetett a Katpol kihallgató-szobájában. Bár teljes bizonyíték sem Berkesi, sem Böröcz történetére nincs, óriási különbség van a két forrásanyag között. Vegyük csak elkészítésük célját és körülményeit.

Berkesi azért írta le „dicsőséglistáját”, hogy a kommunista rezsim felé bizonyítsa hűségét, ugyanakkor a visszaéléseket tagadva elhatárolódjon a Rákosi-diktatúra és annak bűnbakként kezelt vezetőinek és terrorszervezetének (ÁVH) bűneitől. Nem véletlen, hogy kézzel és géppel írt vallomásaiban, feljegyzéseiben folyamatosan azt sulykolta, ő a kommunista ügyért harcolt, de senkit sem bántott, sőt, ha koncepciós ügyet érzékelt, azonnal szólt.

Kiss Ferenc színész Péter Gábor előtt / Fotó: MTI

Avagy: a jó tanuló felelt. Berkesi minden igyekezete ellenére maga cáfolta meg a gyönge lábakon álló, de még is sokak által elhitt, elfogadott narratíváját (lásd: Moldova György a jó katpolos tisztről szóló, a Magyar Népköztársaságot védő Kardos György-legendáját). Berkesi többször is ellentmondásba keveredett, valamikor azt írta, senkit sem vettek rá semmilyen vallomásra kényszerítéssel, máskor azért elismerte, hogy részt vett ezekben az ügyekben (pofonokat adott és vacsorával korrumpált), de csak utasításra cselekedett.

Vele szemben ott van a másik oldalon a lelkész, akit a Gulágról hazatérve a Kádár-rendszer és saját egyháza is kitaszított, aki szinte élete végéig a megbélyegzettek életét élte, és a a hetvenes években csak az asztalfióknak és családjának írta, írhatta meg élettörténetét.

A Kiáltás a mélyből egészen az kilencvenes évek elejéig csupán kéziratban volt meg, akkor adták ki először. Szerzőjének semmi oka sincs sem a túlzásokra, sem a hazugságokra, ha valaki elolvassa a könyvet, látja (csak ajánlani tudom), hogy egy mélyen hívő, az őt bántó embereknek, így Berkesinek is megbocsájtó, sorsával kibékült ember írta. Böröcz Sándort a hite segítette mindvégig. Akkor, amikor letartóztatták, megkínozták, majd a szovjetek kezére adták, és akkor, amikor a Gulágra került, hogy a faggyal, embertelenséggel, éheztetéssel és agyondolgoztatással dacolva túlélje Vorkutát. S persze később is, amikor hazatérve továbbra is érinthetetlennek számított.

Gulág /Forrás: Magyarokagulagon.hu

Hadd idézzem ajánlásként is olvasható mondatait: „

Ha valamikor napvilágot láthatnak e sorok, akkor az emberek már angyalok lesznek, vagy pedig elpusztul az emberiség az emberség kiveszésével és nem is kell akkor már ezeket elhinni. Még a többi cellákban lévők sem hisznek el mindent abból, ami más cellákban, vagy kihallgatásokkor történik, vagy amit az őrök végeznek. És ezeket csak közvetlen családom tagjai, vagy olyan emberek hiszik, hihetik el, akik ismernek, vagy hozzátartozóik ilyen körülmények között voltak.”

Ebben a bekezdésben benne van minden. Az, hogy az egykori Gulág-rabokat hallgatásra kötelezték, az, hogy a Kádár-rendszerben (is) sokan mindent megtettek a történelem meghamisításáért (köztük a lektűrszerző Berkesi), és persze az, hogy

a tanúknak folyamatosan meg kellett küzdeniük a tamáskodókkal, akik semmit sem hittek el, mindent túlzásnak véltek, mert a beléjük (belénk) nevelt közhely (a kommunizmus más, mert az eszméje „jó”) miatt képtelenek voltak egyenlőség-jelet tenni a sztálinista diktatúra és a nácizmus közé.

Bár a lelkész fenti sorait a Berkesiék által elkövetett kínzásokra, megalázásokra értette, a vádra, a rájuk billogozott rágalomra is igaz. Böröcz Sándort csak a rendszerváltás után rehabilitálta az egyháza, előtte a püspökök egyszerűen nem létezőként kezelték, mintha ott maradt volna a Gulág egyik jeges gödrében.

BÁTOR BESZÉD A TEMPLOMBAN

Kezdjük az elején: „1947. október 31-én a körmendi református templomban közösen ünnepeltük a reformáció emlékünnepét – írta a lelkész. – Én voltam a soros a bibliai összefoglaló magyarázattal. Józsiás király reformját boncolgattam. 2 Kir 22. Többek között elhangzott ilyen (önmagam idézem): >Egy király nem szégyenlett kiállni népe elé és sírni és népét sírásra bírni, mert Istennek, most már újra megismert törvényét megszegték.

Milyen szellem van most útban, amely nem Istenhez, hanem Istentől el akarja népünket, egyházunkat szakítani és eltántorítani?<

… Amint visszamondták, a templomból kiözönlő nép így vélekedett: >Böröcz tisztelendő úr most feladta a leckét a rendőrkapitánynak.<”.

A magyarkeresztúri templom szentelése / Fotó: Vadosfaluteran.hu

Ezzel a beszéddel vívta ki először a diktatúra haragját: „… ettől kezdve kísértek nagyon udvariasan az ávós urak még hittanórákra utazva is. Még aktatáskámat is kivették a kezemből és tették fel a csomagtartóra, hogy álcázzák magukat, de csalhatatlanul tudtam, a hóhérok figyelmet elterelő viselkedése volt ez. Nem egészen egy év múlva aztán eljöttek értem…”.

Szülei házából hurcolták el: „Éppen ültem a teknő mellett. Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém segíteni… Alig tette ki a lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi filléres regényekben a detektívek… Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm… este már a szombathelyi Bagolyvárban századosi egyenruhában hallgatott ki.”

A lelkészt egy női wc alatti szűk, sötét lyukba zárták, ahol egy létrán állva vészelte át az éjszakát – nem tudta, mi van alatta, így nem mert lemenni. Később felvitték Budapestre, a Bartók Béla úti laktanyába, a Katonapolitikai Osztályhoz. Ott találkozott először a kihallgatását vezető Berkesi Andrással.

Berkesi András / Fotó: PS

„Harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.

Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő! Megszólal a felkészült hang: >Magam is evangélikus vagyok, presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert oda kell mennem.< Ezekkel a szavakkal fogadott a kihallgató, civilruhás tiszt. Hogy szavait hihetőbbé tegye, telefonon kérdezte, hogy minden készen van-e már?

Megmondta a nevét, most már meg lehet írni:

>Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?< Igen, szólt vissza egy hang. Kissé közelebb hajoltam hozzá és az inge elején megláttam a monogramot: B.A. Tehát nem hazudott, amikor a nevét említette. >Mivel sietek, röviden csak ennyit: Tudja-e, mi lesz a sorsa?< Igen, válaszoltam, holnap kivégeznek: >Igen, maga pap, szálljon magába az éjjel, reggel ítélet nélkül felakasztják.<”

Ezt a “játékot” játszotta Berkesi őrnagy. Eljárása a szokásos volt, a létező összes eszközzel igyekeztek megtörni az áldozatokat, nem titok, hogy a legkeményebb egyházüldözés korában a papokat, lelkészeket különös szenvedéllyel vallatták. Böröcz Sándor ezután öt másik férfivel került össze egy cellába. Kiderült, hogy egyiküket ő „szervezte be”: „Öt férfi volt a cellában. Aprily Ferenc volt ludovikás hadnagy, Czakó István volt csendőr. Czérna Aladár érettségizett budapesti tanuló, Szőke Imre debreceni villamosvezető és egy verseci sváb legény, aki SS-katona volt a háború idején.

Aprily Ferenc… nevetve jegyezte meg a bemutatkozáskor, hogy őt egy lakodalomból hívták ki az utcára azzal, hogy Böröcz Sándor evangélikus lelkész keresi, és itt kötött ki. Ő is mindjárt felfedezte a hasonlóságot B. A. őrnagy és közöttem. Szinte még a termetünk is egyezik. >Tisztára B. A. őrnagy vagy, mert ő jött értem helyetted, és én örömmel mentem ki a lakodalmi asztal mellől az utcára.<”

Akár elképesztő történetnek is tarthatnánk, ha nem tudnánk a történelmi kutatásokból, hogy Kardos Györgyék és Berkesiék a Katonapolitikai Osztályon ezt a trükköt alkalmazták számos ügyben.

Ügynökökkel, ügynöknőkkel játszatták vagy saját maguk játszották el (legalábbis Berkesi, Kardosról nem derült ki ilyesmi) a letartóztatott futárok, civilek vagy kitalált személyiségek szerepét.

Berkesi a katpolos árnyélete főművének tekintett ügyben Thomson kapitány nevében keverte bele a későbbi áldozatokat az általa is megálmodott összeesküvésbe, hogy aztán regényeket és színdarabot (!) írjon ebből a mocskos játszmából.

Lelkes kritikák / Forrás: Arcanum.hu/Népszava

Aprily Ferenc elfogásánál tehát éppen Böröcz Sándort játszotta el, talán ehhez a hagymázas színi előadáshoz tartozott a Károli-féle Biblia és a kihallgatószobában elhangzott nyilvánvaló hazugság. Később, amikor látták, hogy ilyen ostoba csapdákkal nem lehet megtörni a lelkészt, a verés pragmatikusabb módszerét választották.

„Alig fél óra eltelte után hívattak. Még akkor nagyon meleg volt, érthető, hogy a kihallgató teremben rövid ujjú ingben volt három férfi.

Kettő bokszolóizmú, a harmadikban B.A. őrnagyra ismertem. Még le sem vettem a kilincsről kezemet, hogy becsukjam az ajtót, szinte egy pillanatban rohantak rám, mint kiéhezett agarak a ketrecből kiengedett nyulakra.

Még arra sem volt időm, erőm és lehetőségem, hogy egy jajszót ejtsek. Élvezettel vertek, ahol értek, de mentségükre legyen mondva, nemesebb részeimet megkímélték…

Akkor odaugrott B. A. őrnagy és mindkét fülem tövét tenyéréllel keresztbe verte oly módon, ahogyan a nyulat ütik le falun. Ezt addig csinálta, amíg el nem ájultam. Arra ébredtem, hogy azt mondtam: >Jaj! Istenem!< >Megtiltom, hogy az Isten nevét a szájára vegye< rivallta rám! A másik kettő pedig elölről vert.”

A következő részt a lelkész hiányosan örökítette meg, talán nem véletlenül: „Az őrnagy [továbbra is Berkesi – MG] fogorvosi műszerekhez hasonló eszközöket rakott ki az asztala fiókjából az asztalra. A másik azt mondta: >Jó lesz ám ennek fertőtlenítés nélkül is a sterilizálás.<… Az egyik kínzó megnyomta a csengőgombot, az őr belépett. Az őrnagy ennyit mondott neki: >Vezesse el ezt a stricit, a tisztelendő urat!< Az őr nem szólt egy szót sem. Nem volt: előre, falhoz, lassabban, gyorsabban. Talán ő is utálkozott, vagy megszólalt benne valami maradék a lelkiismeretből? Az Ember kezdett megszületni benne?…”.

Lehetséges. Folytatom.

Golyószóróval, majd hazugságokkal támadtak a szabadságharcosokra – Kardos György és Berkesi András, a diktatúra újrahasznosított zsoldosai (1. rész)

Ellenforradalom volt 1956-ban, amelyet gonosz, nyugati ügynökök és még alávalóbb magyar csendőrtisztek, osztályellenségek, földbirtokosok irányítottak – ez az üzenete Berkesi András első propaganda-könyvének, amely még ma is kapható az egyik kiadó jóvoltából. Berkesi és jóbarátja, Kardos György a hírhedt Katonapolitikai Osztály tisztje volt, számtalan koncepciós ügyet, kémhistóriát építettek fel, amelynek végén több katonatisztet és civilt kivégeztek. Ötvenhatban az ÁVH-val védték a Belügyminisztérium épületét, majd civil pályára helyezték őket. Kardos a Magvető Kiadót vezette, ahol mások mellett korábbi beosztottja, Berkesi könyveit is megjelentette, aki a Kádár-diktatúra egyik legnépszerűbb írójaként, ma már tudjuk, történelem-hamisítójaként volt ismert. Kardos és Berkesi, avagy két velejéig romlott, a rendszerváltás után is érdemein túl kezelt elvtárs története (1. rész).

Előző cikkem alatt az olvasók egy része joggal fejtegette, hogy miért Király Béla eddig meg nem írt (vagy talán néhány kutató részéről inkább elhallgatott) ügynöki tevékenységével foglalkozom az őt bábmesterként irányító Berkesi András helyett. A felvetés részben jogos, ha a Frankenstein által életre keltett homunculus bűneivel foglalkozom, akkor valamikor sort kell kerítenem az Istent játszó doktorra is. Ez amúgy is régi adósság, a hetvenes, nyolcvanas években ármánykodó állambiztonsági tisztekről nem véletlenül írunk ilyen keveset: az igazán érdekes iratokat még idejében eltüntették. A Katonapolitikai Osztályon (továbbiakban Katpol) koncepciós ügyek garmadát felépítő Berkesiék pályafutását azért ismerjük jobban,

mert egy belsős hatalmi harcban letartóztatták és elítélték őket.

Berkesi András / Fotó: PS

A Katpol aljas és fantáziadús tisztjéből regényírónak álcázott propagandistává változott Berkesi karaktere azután kezdett jobban érdekelni, miután felfedeztem, hogy még mindig mennyire népszerű. Könyveit újra és újra kiadják, így az ifjabb olvasók is felfedezhetik. Személyisége jóval összetettebb a diktatúra ostoba, gyakran nyilasból kommunistává vedlett verőlegényeinél és a Péter Gáborhoz hasonló pszichopatáéktól.

Berkesi – egykori feletteséhez Kardos Györgyhöz, Komlós Jánoshoz vagy éppen Janikovszky Bélához hasonlóan – értelmes, sokra hivatott ember volt, ezért szerintem bűne, bűnrészessége, felelőssége is nagyobb.

Még akkor is, ha sokan – ezt ebben a cikkben is látni fogjuk – abban érdekeltek, hogy a verőlegényeket sötétebb skatulyába pakolják a parancsokat osztogató alvezéreknél, vezéreknél.

Komlós János már “humoristaként” / Fotó: Fortepan.hu

Berkesi és jóbarátja, Kardos bár megjárták a segítségükkel kiépített diktatúra húsdarálóját, szabadulásuk után is a rezsim cinkosai maradtak. Az egyik kiemelten (T)ámogatott íróként, a másik – bár a határokat feszegetve – cenzorként dolgozott, Farkas Vladimirtől eltérően (igaz, ő volt a kakukktojás) még önmarcangoló írással (Nincs mentség) sem jelentkeztek, inkább életük végéig kiélvezték a reflektorfényt és a kommunista „csillagoknak” járó kiváltságokat.

Külön érdekes Kardos, Berkesi és Király Béla hármasa.

Amíg Berkesi a negyvenes években gyaníthatóan Kardos jóváhagyásával beszervezte, majd felhasználta a katonatisztet, a hetvenes években már az emigráns vezetővé vált egykori ügynök lejáratásásban volt érdekelt. És, hogy teljes legyen az összhang, az alább bemutatott regényt a Kardos vezette Magvető adta ki. Íme, a saját farkába harapó kígyó.

Következzen egy rövid, de jellemző idézet Berkesi Különös őszéből:

„– Mi van Király Bélával? – kérdezte.
– Holnap kinevezik hivatalosan a nemzetőrség parancsnokának – mondta Kovács.
– És az jó nekünk? – kérdezte Péter. – Király Béla angol ügynök volt. 
…
– Kommunista tábornok volt – mondta Simonyi. – Legendákat mesélnek róla.
– Legendákat. Tudják, hogy lett Király Béla kommunista? Nyilas vezérkari tiszt volt. Felesküdött Szálasira. Egyébként valamilyen rokonságban állt Gömbös Gyulával. Tudják, ki volt? Nos, a felesége Gömbös lány. Király negyvenöt elején szovjet fogságba esett. Szó volt arról, hogy mint nyilas vezérkari tisztet bíróság elé állítják.

Valaki azt tanácsolta Rákosiéknak, hogy a jó képességű tisztet esetleg meg lehet nyerni. Hát így történt. Választhatott a börtön vagy a lampasz között.

Mert megígértek neki az arany váll-lapot. Hát ő választott. A börtönben sohasem tagadta, hogy kém volt. Jó lesz, ha vigyáznak rá. Ha parancsnok lesz, magával fogja vinni a haverjait is.”

Különös ősz

A fenti művet 1977-ben jelentette meg a Magvető, Berkesi ekkor már befutott, ismert lektűrszerző volt. Az egykori katpolos tiszt az ötvenes évek végétől vált a Kádár-rendszer egyik legfontosabb propagandistájává, már írói debütálása „nagyot szólt”.

OKTÓBERI VIHAR – ’56 KÁDÁRÉK SZEMÉVEL

Elégedetten tapsolhattak a pártvezetők, amikor 1957-ben megírta a forradalom és szabadságharc hivatalos, ellenforradalmi változatát (Októberi vihar, Vihar után).

Berkesi nem helyezte túl magasra a lécet, a szocialista művházak színjátszókörének előadásait idézve, papírmasé hőseivel magyaráztatta el, hogyan tévesztették meg és verték át a gonosz ellenforradalmárok, külföldi ügynökök, nyilasok és fasiszták a derék munkásgyerekeket. Az írók és a kritikusok sem véletlenül közösítették ki később: akkor, amikor Déry Tiborék a kádári megtorlás börtönében ültek, és a pallos lebegett a fejük felett, Berkesi könyvében kelt ki az áruló írástudók ellen…

Regényeinek üzenete olyan egyszerű volt, hogy bárki megértette, nem véletlenül kezelte gyakorlatilag kötelező olvasmányként a Párt. Talán nem véletlenül gondolom úgy, hogy A tanu című film ürgebőrös Tuschinger elvtársát is (részben) róla mintázták, hiszen eredetileg Berkesi és Kardos is a perekhez írták meg, fújták fel a különböző koncepciós történeteket…

Tuschinger (Mezey Lajos) és Virág elvtárs (Őze Lajos), akit Péter Gáborról mintáztak / Fotó: Mezeylajosartist.blogspot.hu/

„Ez a két könyv (és sokszori utánnyomásuk) – aligha véletlenül – a Zrínyi Katonai Kiadónál jelent meg – írta remek cikkében Nyerges András az ÉS-ben. – Az elképesztően nagy példányszám pártutasítás vezérelte politikai kampány következménye volt… Egyik se más, mint az 1956-ról szóló Fehér Könyvek (volt belőlük vagy öt) bő lére eresztett >megzenésítése<.

Szinte kizárólag olyan mondatokkal vannak teli, amilyenek élő ember száját soha, semmilyen körülmények közt el nem hagynák, a párbeszédek tartalma megegyezik a pártlap 1957-es vezércikkeiből ismerős, agitációs szólamokkal.

Egyetlen funkció kedvéért a műbe szuszakolt figurák ideológiai szálra felfűzött tettei képezték cselekményüket. Párthatározatokból ismerős szempontok szerint bonyolódott a hősök sorsa. E pályakezdés ismerete nélkül nem igazán érthető a bestsellerszerző Berkesi későbbi felfuttatása. Az Októberi vihar és a Vihar után >sikerét< minden lehetséges módon fentről forszírozták, olvasásukat elvtársi körök számára majdhogynem kötelezővé tették – ez állt a ma hihetetlennek tűnően nagy példányszámok mögött.”

Nyerges írása hívta fel a figyelmemet arra, hogy az Októberi vihar – természetesen ellenkező okokból – végül Angliában is megjelent: „Ennél jóval pikánsabb tény, hogy az 1956 iránt Nyugaton nem csillapuló kíváncsiság kielégítésére 1960 tavaszán egy Lawrence and Wishart nevű angol kiadó megjelentette az Októberi vihart – föltehetően nem írói értékei, hanem a benne megnyilvánuló propaganda információértéke miatt” – fogalmazott.

MA IS LETÖLTHETŐ, A NÉHÁNY ÉVE ÚJRA KIADOTT KOMMUNISTA PROPAGANDA

Letölthető, megvehető / Forrás: Eletoltes.hu

Ha már a kiadóknál tartunk. Csak érdekesképp jegyzem meg: úgy tűnik, a Magyarországon piacvezető Lira.hu olyannyira nagyra tarthatja még mindig a regényt, hogy egy hosszabb részt is feltett róla az internetre. Berkesi első propagandaművét egyébként a Fapadoskönyv Kiadó adta ki újra néhány évvel ezelőtt, e-mailben megérdeklődtem, hogy miért jelentették meg a szélsőséges propaganda-kiadványt mindenféle lábjegyzet és előszó nélkül. Pár napja válaszoltak, azt írták, hogy egy figyelemfelhívást odaírnak majd. Ez is valami. (Párhuzamként: a történelmileg hasonlóan megalapozott Mein Kampfot csak hosszú, nagyon hosszú viták után adták ki, és kis túlzással nagyjából a kötet fele cáfoló, magyarázó lábjegyzet).

Az Októberi viharra sok szót nem vesztegetnék, egyik jellemző antihőse a csendőrtisztből lett forradalmi parancsnok, Faragó, aki cinikusan megtéveszti a forradalomról álmodozó gyerekeket, és nem árulja el nekik, hogy igazából ellenforradalomról van szó. Csak a regény végén vallja be dölyfösen, hogy mindenkit átvertek, amikor az egyik ellenfelével, az elvhű és egyenes kommunista őrnaggyal beszélget: „Azt, remélem, tudja, hogy ellenforradalom van. Igen, így egyszerűen: ellenforradalom. Minket is meglepett, hogy ilyen simán sikerült. Azt hiszem, kissé túlbecsültük a maguk erejét.

Az utcán persze nem ellenforradalomról beszélek… Ha elbukunk, kimegyünk nyugatra és mint szabadsághősök nagy emberek leszünk. Ha véletlenül mégis győznénk, akkor itthon lennénk nagy emberek”

– ez a beszélgetésnek álcázott szemináriumi előadás „tökéletes” lejáratása az emigrációba kényszerített ötvenhatosoknak.

Kardos és Berkesi, a katpolos, majd magvetős duó / Ill: PS

Berkesi – és a Kádár-diktatúra hivatalos narratívája szerint – ez történt ötvenhatban (most gondoljunk bele, hány százezer, millió ember nőtt fel ebben a hitben…) A visszafogottan lelkes kritikákkal, de azért elvtársi biztatással fogadott szerző később főállású író lett, és közepes, de százezres példányszámban kiadott, filmekben feldolgozott politikai krimikkel és kémregényekkel jelentkezett. A saját, katpolos koncepciós ügyükből költött Kopjásokat barátjával, Kardossal írta meg, ez és a Sellő a pecsétgyűrűn is nagy siker lett, mindkettőt vászonra is vitték.

Utóbbit nem is olyan régen vetítette a közszolgálati média…

„Berkesi neve >áruvédjegy< lett: az olcsón, könnyen, gyorsan, tömegesen fogyasztható regény >áruvédjegye<… 

A Kopjások sikere ráébresztette Berkesit arra, hogy ha regényíróként hasznosítja egykori ÁVH-s tapasztalatait, azaz a belügyi és a kémszervezetek fortélyosan félelmetes világáról ír, abban senki sem konkurálhat vele az egyébként agyonszabályozott korabeli magyar irodalmi piacon.”

– írta Madarász Imre Századok, könyvek, lapok : magyar és világirodalmi tanulmányok – című könyvében. Berkesi, hogy bizonyítsa odaadását, ehhez hasonló gyöngyszemeket helyezett el regényeiben:

„És Kádár? – Őt keressük, csak benne bízhatunk.”

A JÓL BEVÁLT KATPOLOS, MÉREGKEVERŐ-DUÓ A MAGVETŐNÉL

Említettem, hogy a hatvanas-hetvenes években a Magvető vezetőjeként Kardos adta ki egykori cinkosának műveit, majd a kiadónál is alkalmazta Berkesit. Gyakran megtörtént – ahogyan Kardos egyik nagy tisztelője és korabeli kedvence, Moldova György írta –, hogy lektorálásra kérte korábbi katpolos beosztottját. Sőt, ennél azért komolyabb feladata volt: „Berkesi évtizedekig volt Kardos György No. 1.-es titkos házi olvasója, aki az igazi íróktól érkező, problematikus kéziratokról kimondhatta – jó esetben – a nihil obstatot, vagy a megjelenés feltételéül olyasfajta átdolgozást javasolt, amely az adott műben rejlő >bombát< hatástalaníthatta” – írta erről Nyerges András.

A HATALOM EMBEREIKÉNT EGYÜTT ZUHANTAK A MÉLYBE

A két katpolos ekkor, a hatvanas, hetvenes években együtt voltak a csúcson, de egyszerre kerültek a mélybe is.

Sorsszerű, hogy Kardos alezredes, Berkesi és Király egymás után kerültek börtönbe az ötvenes évek legelején, akkoriban, amikor a Péter Gábor vezette Államvédelmi Hatóság leszámolt a riválisként kezelt Pálffy Györggyel és az általa vezetett Katpollal.

Előbb utaltam arra, hogy Moldova barátjának, mentorának és támogatójának tudhatta Kardost, ezért vagy másért, a kétezres évek elején különös életrajzi kötettel jelentkezett. A sokatmondó az Aki átlépte az árnyékát című mű véleményem szerint eléggé átlátszó próbálkozás arra, hogy Kardost irodalmi szinten is rehabilitálják (nem mintha nem ezt tették volna az ismert In memoriam-kötetben). Nem célom Moldova művét szétszedni, annak összes ellentmondását, csúsztatását előhozni, csak érdekes forrásanyagként idézek belőle, mivel ez tekinthető Kardos verziójának. A Kádár-rezsim józan kritikusának, szelepének tartott (vagyis inkább ezt a szerepet találták ki neki Kardosék, Aczél Györgyék) Moldováról azért még egy gondolat.

Nem véletlen, hogy a ma Kádár legnagyobb rajongójaként ismert írót az elfogultsággal nem igazán vádolható történész-levéltáros Papp István éppen Berkesi mellé helyezte Szemek a láncban című tanulmánykötetében. Moldova ugyanis Az elbocsátott légió című regényében durva történelem-hamisítást követett el az ÁVH javára, mintegy áldozatnak mutatva az ’56 után szélnek eresztett “hősöket”. Valójában nagyon kevesen lettek elbocsátva a diktatúra zsoldosseregéből, és akik igen, zömmel azok sem fizikai munkások lettek – mint Moldovánál -, hanem munkásőrök, orvosok, vezetők, tisztségviselők.

Moldova és Kádár / Fotó: Blikk.hu

Így nézve (és művének célját ismerve) érthető, hogy Moldova szerint a Pálffy elleni per idején Kardos hősiesen, „igazi kommunistaként” viselkedett. Nem tudni, hogy a kettős melyik tagja mesélte el neki a Berkesi és Kardos közötti állítólagos párbeszédet, de az eléggé „berkesisre” sikeredett:

„Kardos továbbra sem volt hajlandó alkalmazkodni az elvárásokhoz. Bár Pálffy Györgyöt – Rajk Lászlóhoz hasonlóan és vele kapcsolatosan – rendszerellenes összeesküvéssel, politikai gyilkosságok előkészítésével vádolták, Kardos nem vette le a fényképét az irodája faláról. Berkesi megpróbálta taktikusabb magatartásra rábeszélni:
– Gyuri, te az öngyilkosságnak ezt a formáját akarod választani? – kérdezte tőle, miközben rumot ittak egy Duna-parti matrózkocsmában.
– Hát te sem érted? Előtted sem nyilvánvaló, hogy hazugságot mondanak és írnak róla?
– De igen. Csak még most sem értem, hogy mi a célja ennek az egész pernek.

– Bármi legyen is a cél, és bármi legyen is az én sorsom, nem fogok hazugságokat mondani Pálffyról!

Kardos naponta feljárt letartóztatott parancsnokának feleségéhez, együtt olvasták el és próbálták megfejteni Pálffynak a börtönből érkező, felfoghatatlannak tűnő leveleit, anyagilag is támogatta a családot.”

Moldova szerint a felettese és barátja fényképét hűen megőrző Kardos csak egy ügyes trükkel tudta elérni, hogy ne kelljen végignéznie Pálffy kivégzését. „Farkas Mihály megparancsolta Pálffy volt beosztottjainak, hogy nézzék végig a lefokozást és a kivégzést… Kardos nyíltan nem tagadhatta meg a kirendelési parancsot, de kikönyörögte Révész Gézától, hogy ezen a napon őt és Berkesit küldjék le a Fertő-tó mellé, ahol az osztrák parti Mörbischből átdobott diverzánsokat kellett feltartóztatni.” Eszerint a „munkába” menekült. Moldova szívhez szóló elbeszélésének folytatása szerint „Kardos napról napra nyomon követte, hogy hullnak el a fegyvertársai: Rajk, Pálffy, Szőnyi, Szalai után Korondy, Marshal, Villányi, Szebenyi, Sólyom, Révay, Illy, Beleznay, Porffy, Merényi és a többiek.”

Novák Tamás Cinema inferno című filmjének jelenete / Fotó: Mandarchiv.hu

A megható sorokon túl, jó, ha tudjuk, hogy a Kardos bizalmi embereként (máskor sofőrjeként) ismert Berkesi a felsorolásban is említett Sólyom László kihallgatásának egyik vezetője volt, de részt vett a szintén felsorolt Illy Gusztáv megdolgozásában is, így okkal gyaníthatjuk: akármit is mesélt később Kardos, amíg nem csukták le, maga is részt vett ezekben az ügyekben. Vagy komolyan azt gondoljuk, hogy a legsötétebb időszakát élő diktatúrában, amikor éppen feletteseit kínozzák, Kardos csak úgy félreállhatott, finnyáskodhatott, ellenvéleményt alkotott? Az az ember, aki egyébként mindent túlélt, sohasem fordított hátat sem a Rákosi-, sem a Kádár-diktatúrának, és élete végéig kényelmes állása volt? Ennél pragmatikusabb embernek tűnik. Viszont ez a részlet is beleilleszthető a derék, külföldi kémek ellen harcoló katpolosok/álnok ávéhások felállásba.

BERKESI TUDTA, MIÉRT KELLETT VALLOMÁSOKAT “KICSIKARNI”

Berkesi későbbi, sikeres perújrafelvételéhez írt vallomásában (ÁBTL-V-142776, V-142776-1) így fogalmazott vallatói szerepéről:

„Tudomásom van arról is, hogy Pétertől, illetve vezérkarától kapott szempontok szerint kellett jegyzőkönyvet felvenni és az őrizetesektől beismerő vallomást kicsikarni. [Ezekben az ügyekben a Katpol ekkor már az ÁVH alá dolgozott – MG] Rendszerint a nyomozások során este megbeszélések voltak, ahol a napi munkát kiértékeltük,

itt meghatározták, hogy a következő napra mire terjedjen ki a vizsgálat és erre vonatkozólag reggelre már beismerő vallomást kellett produkálni.

Erről konkrét tudomásom van például a Solyom üggyel kapcsolatban, amelyben dolgoztam, s a Pálfi ügy kapcsán is. A Solyom ügyben elég komoly szerepem volt, én azonban nem láttam összeesküvést fennforogni. Erről jelentést is tettem, de leintettek. [Ez ugyanaz az újra és újra előhúzott, hamisan csengő narratíva, amit Kardosnál (illetve a helyette „beszélő” Moldovánál) is látunk, ők még a legdurvább tisztogatások idején is szóltak, amikor túlkapást láttak. Arról van szó, hogy 1953 után már mindent Sztálinra, Rákosira, Farkas Mihályra és Péter Gábor vezette ÁVH-ra lehetett fogni, s hozzájuk képest lehetett kimosdatni mondjuk Kádárt vagy a Katpolt – MG].

A Pálfi ügy kapcsán egy magarangu tiszttel , – Illivel – kellett foglalkoznom, aki mindvégig tagadta, hogy Pálfi embere lett volna, ennek ellenére róla ilyen jegyzőkönyvet kellett felvenni. Akkor ezeket a körülményeket azzal magyaráztak, hogy a régi tiszteket a hadseregből el kell távolitani, az egyéb nem megbizható elemekkel együtt. … Vezetőink, különösen Péter Gábor ilyenkor magasabb érdekekre és szempontokra hivatkoztak, és kijelentették, hogy az ilyen eljárás az osztályharcnak egy megengedett formája.

Erre való hivatkozással biztak meg például azzal is, hogy Kuti volt vezérezredestől vegyek terhelő vallomást Szakasitsra vonatkozóan ugy beállitva, mintha Kuti Szakasits megbizásából a hatalom átvételére egy katonai blokkot szervezett volna.

Megjegyzem, hogy Kuti egy vacsora ellenében erre készséggel vállalkozott.”

Érdekes, hogy bár Berkesi – utólag – megemlíti fenntartásait, azért mindent készségesen végrehajtott, ha kellett, akkor maga vette meg egy „vacsorával” az említett vezérezredest. Tény, hogy Kardos és Berkesi hiába próbálkozott, az egymásnak ellentmondó moldovai hősi ellenállás és a Berkesi-féle cinkosság végül ugyanoda vezetett: őket is letartóztatták.

Életkép a BM-ből / Fotó: Csepel.info

Mindketten az Andrássy 60-ba kerültek, ahol hirtelen az asztal másik oldalára kerültek, már őket dolgozták meg. „Kardost rendszeresen felvitték kihallgatásra, vallatói gyakran megütötték. Gumibottal verték a talpát és a kezét – mindig a bal tenyerét ütötték, hogy a jobbal, ha szükséges, tudjon írni. Ököllel csapkodták a heréjét, majd >medvetáncoltatás< és más kínzások következtek” – írta erről Moldova, majd gondolva az olvasói képzettársításra, rögvest ezután Kardos védelmére kelt. Hosszú oldalakon próbálta elmagyarázni, hogy sohasem látott semmilyen bizonyítékot arra, hogy Kardos személyesen fizikai kényszert alkalmazott volna bárki ellen a Katpolon, és bár igazságot nem kívánt tenni – amellett, hogy a Kardost veréssel gyanúsító szerző (Kubinyi Ferenc) nála természetesen „szélsőségesen kommunista-ellenes” (mintha ez bűn lenne ötven év diktatúra után) –, azért a következő végkövetkeztetésre jutott:

„Ami biztos: Kardos helyzete a katpol hierarchiájában nem indokolta, hogy ő maga közvetlen fizikai erőszakot alkalmazzon”.

Ez egyébként teljesen logikusnak is tűnhet – attól eltekintve, hogy ezekben az őrült rendszerekben a parancsnokok is szívesen részt vettek a kínzásokban –, de hamis képet fest: mintha a verésre utasítást adó parancsnok kevéssé lenne bűnös a parancsra bármire kész embereinél. Valójában csak a fantáziánkat érintené meg az a filmszerű kép, amelyben Kardos és Berkesi gyanúsítottakat kínoz.

A valóságban ugyanolyan alávaló cselekedet volt, amikor tucatjával írták meg azokat az összeesküvéseket, állították fel azokat a csapdákat, amelyeknek köszönhetően rengeteg embert kivégeztek.

Hozzátéve, hogy a különböző vallomások szerint mind Kardos, mind Berkesi részt vett a verésekben, megaláztatásokban, bár ezeket mindketten következetesen tagadták (ismét ugyanaz a narratíva: a visszafogottan, a „kommunista erkölcsnek” megfelelően vallató Katpol versus állatias ÁVH), az áldozatok egészen máshogyan emlékeztek. Sőt, volt, hogy Berkesi is elszólta magát, de erről majd következő cikkemben.

Tény, hogy a végül kivégzett Pálffyékhoz képest Kardosék olcsón megúszták, néhány éves büntetésüket természetesen nem igazán súlyos, a diktatúra érdekében elkövetett bűneikért kapták, hanem olyan ügyekért, amelyekben nem volt nyakig sáros a rezsim. A katpolos tisztek több egykori ügynöküket is lecsukták, néhányan közülük börtönspicliként folytatták. Kardosék természetesen különleges elbánásban részesültek. „Kitartása és szervezőképessége Kardost is kiemelte a szürke darócruhás tömegből, hamarosan a börtönmosoda vezetője lett, helyetteséül groteszk módon Kiss Ferencet, a nyilas színészt jelölték ki” – írta erről Moldova.

Pálffy, Rajk és a társaik 1956-os újratemetése / Fotó: Fortepan.hu

ÉS AKKOR KARDOST ÉS BERKESIT SZÉP FEHÉRRE (VÖRÖSRE) MOSTÁK

Kardos, Berkesi és a többi katpolos tiszt persze nem maradt sokáig rács mögött, Sztálin halála után ismét változott a széljárás, így amikor a rettegett Péter Gábor került az ítélőszék elé, a korábbi riválisok is felbátorodtak. Kardost és Berkesit 1954-ben minden korábbi vád alól felmentették.

Kedvüket a börtön sem vette el a kommunista diktatúra szolgálatától, Kardos a hírszerzésnél, Berkesi az őt megdolgozó ÁVH-nál (!) folytatta, majd 1956-ban fegyverrel védték a Belügyminisztérium épületét

– itt ismét Moldova művéből idézek:

„Október 28-tól vagy 29-től Kardos, mint már említettük a Belügyminisztérium József Attila utcai szárnyát védte a támadók ellen. Csapata alig 2-300 főből állt, nem érdektelen megemlíteni, hogy a

parancsnoki posztjával szomszédos golyószóró mögött régi barátja, Berkesi András feküdt.

Az egység hosszú napokig kitartott, csak akkor adta fel a támaszpontját, mikor az ostromlók már aknavetőket is felsorakoztattak, ezek ellen kézifegyverekkel nem lehetett állni a harcot”.

Ávéhás erődemonstráció / Forrás: Múlt-kor

Az író elbeszélése szerint tehát a későbbi kolléga és a leendő kiadóvezető hősiesen védték a diktatúra központi épületét, bár aztán ő sem tagadja, hogy a szovjetek bevonulásáig Kardos elrejtőzött, és csak azután csatlakozott a tankok árnyékában már bátran tevékenykedő „rendteremtő” alakulatokhoz. Berkesi saját bevallása szerint nem sokkal később fogott bele az Októberi vihar megírásába. Ha elárulom, hogy az ÁVH-nál – ha minden igaz – már őrnagyként dolgozott, akkor különösen cseng a regényéből korábban idézett részlet.

Akkor, amikor a cinikus Faragó az egyenes, kommunista őrnaggyal beszélgetett, akkor az alak az elméjében propagandaművét fabrikáló szerzővel diskurált.

Szomorú leleplezés: az ötvenhatos hős Király Béla fizetett ügynöke volt a Rákosi-diktatúrának, s a főszereplője a tiszttársa halálával végződő koncepciós ügynek

Király Béla ötvenhatos szerepét kevesen vitatják, de úgy fest, pályafutásának elejére kevéssé lehetett büszke. Két állambiztonsági dosszié összevetéséből kiderült, hogy a katonatiszt fizetett ügynöke volt a Honvédelmi Minisztérium alá tartózó hírhedt Katona Politikai Osztálynak, és az őt “tartó” Berkesi András vallomása szerint az egyik általuk felépített kémügy főszereplője volt. Gyakorlatilag csaliként használták egy olyan csapdában, amelynek a végén egy embert kivégeztek, egy másikat pedig szökés közben lőttek agyon. A legszomorúbb, hogy a gátlástalan Berkesiék „olcsósága” miatt még ki is nevették ügynöküket a háta mögött, mivel állítólag havi 100 forintos juttatásért dolgozott a Katpolnak.

„Fel kell tárni bűneiket, annak minden részletét, hogy a jövő generációk ebből tanulhassanak”

– Király Béla Nagy Imréék újratemetésén.

Nehéz a dolga a kutatónak, amikor egy olyan ismert, legendás ’56-os vezetőt kell „lelepleznie”, amilyen Király Béla volt. A kell kifejezés talán visszatetsző, pedig tényleg nem szereplési vágyról van szó. Egyszerűen olyan történet ez, amelyet muszáj megírni, leginkább a tisztánlátás, az áldozatok miatt. Nem kívánok részt venni Király Béla második világháborús, ötvenhatos vagy emigráns tevékenységével kapcsolatos vitákban. Ezekről számtalan történészi munka, visszaemlékezés, önéletírás olvasható. Titkos történetével is csak véletlenül találkoztam. Ignotus Pál kutató-dossziéjának (K-1651/1-3) egyik kötetében olvastam a következő, amúgy Berkesi Andrástól származó mondatot:

„Király Béla az én ügynököm volt, és mondtam, hogy nálam van a beszervezési nyilatkozata, amit leközölhetek akár 10 ezer példányban is. De nem lehetett akkor a kapcsolatot felvenni vele.”

Gazfickóból író elvtárs / Fotó: Mek.oszk.hu

Említettem, hogy az állambiztonsági feljegyzést a Kádár-korszak népszerű lektűrszerzője, Berkesi jegyezte. Az egykori tartótisztet 1957 őszén kérdezték ki korábbi kollégái Ignotus Pál (a nyugatos Ignotus fia) feleségének ügyében, s Berkesi mintegy hasonlatként írta le a Királyt érintő sorokat.

Arra célzott, hogy szerinte nehéz lenne ügynöki múltjával lejáratni az emigrációban Király Bélát.

„Leközölhetné akár 10 ezer példányban is” – írta kissé nagyképűen Berkesi, aki korábban a Katonapolitikai Osztály (röviden: Katpol) jóeszű, de gátlástalan tisztjeként több beugratós, koncepciós ügyet felépített. Egykori felettesével, Kardos Györggyel olyan csapdákat állított, amibe több gyanútlan, de legalábbis óvatlan emigráns és magyarországi ellenálló, ellenzéki személyiség és “átlagember” is belesétált, hogy sokan közülük a halálsoron végezzék. Berkesihez a negyvenes években több ügynök tartozott, közéjük tartozott Király Béla is.

Milyen a sors, később a nagyhatalmú tisztek – például Kardos és Berkesi – és a dróton rángatott ügynökök – többek között Király Béla – együtt kerültek börtönbe, akkor, amikor Péter Gábor és az ÁVH nekifogott a rivális Katpol felszámolásának.

Kardos és Berkesi ekkor egymás melletti cellába kerültek, Berkesi későbbi visszaemlékezése szerint annyira kétségbeesett, hogy néhány napig még az imádkozással is megpróbálkozott, erről csak jó elvtársa, Kardos beszélte le. E hamisítatlan kommunista anekdota után nézzük meg Király Béla titkos történetét.

Király Béla Amerikában / Fotó: GI

NEM VÉLETLENÜL SUTTOGTÁK KIRÁLY BÉLÁRÓL, HOGY ÜGYNÖK VOLT

A szabadságharc eltiprása után emigrált Királyról a Nyugatra szakadt magyarok között hamar elterjedt, hogy a kommunisták ügynöke volt.

Ez részben annak az állambiztonsági lejáratási, kompromittáló akciónak az eredménye, amelyet az ötvenes évek második felében indítottak el. A magyar szolgálat külföldi rezidenturái különböző levelekben, röpiratokban terjesztették a hírt, amelyhez eredeti iratok fotókópiáit csatolták. Király a nyugati emigráció egyik meghatározó alakjaként ekkor már ellenfele volt a kommunista diktatúrának, így a levelek címlistájára riválisa, Dálnoki Veress Lajos, a magyar történelem egyik legtisztességesebb politikusa, Kéthly Anna vagy éppen Faludy György is felkerült. Érdekes, hogy az állambiztonság egyébként Kéthlyt is lejáratta, neki többek között az antiszemitizmus hamis vádja jutott, lásd: Hankiss Ágnes vonatkozó művét.

Ezeket a leleplező szövegeket a legenda szerint emigránsok készítették (különböző emberek nevében írták), de a jelentések szerint az állambiztonság szakemberei annyira trehányul fogalmazták meg a szövegeket, hogy sokan azonnal átlátták: ezt csak Magyarországon készíthették.

(Mi ez, Tuschinger elvtárs? – döröghetné A tanu Bástya elvtársa).

Sokan úgy gondolták, hogy ócska hamisítványról, rágalomról lehetett szó, pedig ezúttal az állambiztonság szakemberei eredeti dokumentumokra hivatkoztak. Király Béla valóban a Honvédelmi Minisztériumhoz tartózó Katpol ügynökeként dolgozott, sőt, ennél jóval rosszabb volt a helyzet. A minden jelentés és visszaemlékezés szerint túlzottan karrierista katonatiszt pénzért, méghozzá nevetségesen alacsony összegért buktatta le a diktatúra „ellenségeit”. Miután a katpolos iratokhoz ma nagyjából lehetetlen hozzáférni, múltját csak azért ismerhetjük meg, mert az eredeti dokumentumok másolatait csatolták a kutató-dossziéjához (“Radet” – K-1525/2-3), amelyben mindent összegyűjtöttek, amivel kompromittálni lehetett. (Királynak van egy ügynöki munkadossziéja is, de ez, ha jól értesültem, üres).

Először a Király személyéhez lejárató adatokat gyűjtő állambiztonság sem tudta, miben segített korábban a Katpolnak, ez csak akkor vált világossá, miután 1959 őszén eljutottak Berkesi Andráshoz.

„BM II/3 Osztály B alosztály Feljegyzés Budapest, 1959. szeptember 15.

Szeptember 12-én lakásán felkerestem Berkesi Andor [helyesen András – MG] irót… A cél az volt, hogy nevezettet Király Bélára vonatkozóan kikérdezzem… Még abban az időben ismerkedett meg Király Béla volt v. őrgy-al[vezérőrnaggyal – MG], amikor az a Vezérkar főnöke volt [Királyt 1949-ben nevezték ki a Vezérkar ezredesévé – MG]. A Katona Politikai Osztály hálózati uton tudomást szerzett arról, hogy a Vezérkarnál idegen szolgálatban álló – feltehetően amerikai ügynökök – dolgoznak… Igy jutottunk el annak megállapitására, hogy többek között Király Bélát több személy felkereste máreddig is üzenetet hozott Nyugaton élő disszidens vezetőkről, főleg Kisbarnaki Farkas Ferenctől. [A Horthy-, majd Szálasi-korszak egyik legvitatottabb katonai vezetője – MG].

Egy esetben a Kat. Pol. őrizetbe vett egy személyt, aki a fent emlitett Király Bélának irásos üzenetet hozott a kopiásoktól [az ún. “Kopjásokról” – azaz a  Magyar Harcosok Bajtársi Közösségéről – később Berkesi cinkosával és barátjával, Kardossal együtt nagy sikerű, százezres példányban kiadott, később megfilmesített könyvet írt – MG], Kisbarnaki Farkas Ferenctől. Ekkor a futárt a Kat. Pol. visszaforditotta azzal a céllal, hogy Király őszinteségét le ellenőrizze. Megjegyezte Berkesi, hogy több esetben Király Béla panaszkodott arról, hogy nem biznak benne, árulónak tartják. [Király a második világháború végjátékában még kitüntetést kapott Szálasitól, a végjáték után viszont nagyon hamar belépett a kommunista pártba – MG].

A visszaforditott futár az irásos üzenetet személyesen továbbitotta Király Bélának. Király Béla már másnap felkereste a Kat. Pol.-t illetve vezetőjét Berkesi Andort és jelentést tett arról, hogy irásos üzenetben /Nyugatról/ együttmüködésre szólitották fel. Ennek alapján a Kat. Pol. helyiségében Berkesi Andor formálisan beszervezte Király Bélát. Király a feladatot vállalta. Egyben titoktartási nyilatkozatot irattak vele. A titoktartási nyilatkozatban

Király Béla fogadalmat tett, hogy a Magyar Állambiztonsági szerveket önként támogatja és minden behatolási kisérletről jelentést tesz.

Alaposan felírt minden kiadást / Forrás: ÁBTL

Ezt követően Király Béla több értékes jelentést adott, elsősorban baráti köréről és volt tiszttársairól. Havi támogatás fejében – költségmegtérités cimén – 100-100 Ft-ot kapott. Ezekről minden esetben nyugtát készitett. [Ezek a nyugták is megtalálhatóak a dossziéjában – MG] Történt egyszer, hogy ujabb futár érkezett illegálisan Magyarországra. A futárnak az volt a feladata, hogy több személyt megnyerjen, a külföldön élő emigráns vezetőkkel való együttmüködésre. Király Béla ezt is jelentette az akkori kapcsolattartójának.

Éppen ebben az időben párhuzamosan olyan jelentés érkezett, hogy a II. hadsereg hadrendjét az amerikai felderitő szervek megszerezték. A kezdeti ellenőrzések Czebe nevü volt vk. alez-hez [Czebe Jenő vezérkari alezredes – MG] vezettek. Az történt ugyanis, hogy Czebe részt vett egy katonai bizottság munkájában, amely a Csehszlovák katonai szervekkel való együttmüködést hivatott megoldani. Czebe elutazása előtt kikérte a titkos ügykezelésről a katonai hadrendet, áttanulmányozta azt, feltételezhetően le is fotózta és egy éjszaka Pozsonyon keresztül Salzburgba utazott és az amerikai szervek rendelkezésére bocsájtotta…

Czebe feldolgozásával Király Bélát bizták meg. A fentebb emlitett futárt Király Béla saját lakásán /Külső Andrási uton/ összehozta Czebével. Czebe a találkozóra elment és ott megbeszélést tartottak. Czebe igen felháborodott volt: hogy csinálhatnak ilyen hülyeséget, nem ebben egyeztek meg, kérte a futárt, hogy a kapcsolattartásra a régi megbeszélt módot használják. Ez a beszélgetés lényegében dokumentálta azt, hogy Czebe ténylegesen az ellenséges felderitők embere és elegendő alap volt az őrizetbevételére. /: beszélgetést hangszalagon rögzitették:/.

Czebe kapcsolatához tartozott Dr. Forneth nevü orvos is. Dr. Forneth volt Czebe felső kapcsolata… Később egy más ügy során felszinre került Czebe testvére Valér is. Valérra sikerült terhelő adatokat gyüjteni, ennek során később őt is halálra itélték és kivégezték. [Ez téves, végül internálták, Recskre került – MG]

Összegezve: Király Béla látszólag őszintén dolgozott a magyar biztonsági szerveknek, adatai hozzájárultak Czebe-Forneth buktatásához. … Később a Kat. Pol. Osztály felszámolása után egy ideig még Berkesi András tartotta Király Bélával a kapcsolatot. Azután egy-két hónappal később további kapcsolattartásra Majoros Sándor vette át.

Majoros Sándor jelenleg a Müszaki Egyetem hallgatója, pártösztöndijas. Berkesi elvtárs határozottan állitja, hogy a beszervezést ő hajtotta végre, titoktartási nyilatkozatot iratott alá Királlyal, hangszalagra vették a fontosabb operativ lépéseket és intézkedéseket. Királyról mint beszervezett személyről tud még Csonka György [ a Katpol. nyilvántartásának vezetője – MG], valamint Kardos elvtárs, aki jelenleg a Katonai hirszerzés vonalán vezető beosztásban dolgozik…

Kardos György: civilben és egyenruhában / Montázs: PS

Több esetben felmerült és humorosnak tartották, hogy Király Béla havi 100. Ft-ért dolgozik, mint ügynök… Megjegyezte, hogy az Ő véleménye az, hogy Királlyal nem érdemes beszervezés céljából foglalkozni, mert e tényt, hogy Király az ügynökünk volt, nyilvánvalóan az amerikaiak is ismerik.”.

A szövevényes ügy résztvevő közül az amúgy a nácik, nyilasok ellen is fellépő Czebe Jenőt szökés közben – Kubinyi Ferenc Fekete lexikonja szerint szökése után elfogták és a pincében meggyilkolták – agyonlőtték, testvérét Recskre internálták, Fornet Lászlót pedig kivégezték.

Czebe Jenő testvére, Valér – minden akarata ellenére – bekerült az irodalomba, Recsken Faludy Györgyék mellé került, s a költő róla is megemlékezett megkerülhetetlen írásában (Pokolbéli víg napjaim): „A négyes csoportok munkája így tizedére csökkent. Csendes trécselés közben mímelték a munkát, vagy Czebe Valér vezérkari századost hallgatták, aki egész operákat tudott elfütyülni.”

Ennél sokkal szomorúbb, hogy az orvos Fornet fiával 1993-ban interjút készítettek, amelyben azt mondta: „1951-ben kitelepítettek bennünket a Heves megyei Poroszlóra. A pesti lakásunkat elvették, egy AVO-s tiszt kapta meg. Még mai nap is annak a leszármazottja lakja.”

A KÉT ÜGYNÖK KÖZÜL KIRÁLY BÉLA SEGÍTETTE A KATPOLT IGAZÁN

Most térjünk vissza Király Bélához. Az állambiztonság munkatársa néhány nappal később ismét elbeszélgetett a katonatiszt egykori tartótisztjével, és Berkesi újabb információi alapján egy másik feljegyzés született. Ebből kiderült, hogy Királynak „Kx 1000”, a vele együtt bevetett, de hozzá képest kevéssé elhivatottként jellemzett Zsilinszky Sándornak pedig „Zsx 1000” volt a fedőneve. Ők ketten voltak ott Király Béla lakásán akkor, amikor oda a Czebe-testvéreket felhívták. „Berkesi elvtárs abban az időben azt szürte le, hogy Zsx 1000-s ügynök nem őszinte, mert fontos részleteket – levélirás – elhallgatott a találkozón arra való hivatkozással, hogy rossz a memóriája, nem emlékszik az apró részletekre.”

Ez a rész azért is fontos, mert ebből is látjuk, hogy az említett Zsilinszky – az állambiztonság később „Erdős” fedőnéven próbálta sikertelenül alkalmazni – inkább csak mímelte az együttmüködést. Rossz memória – voltak eszközök az ellenállásra.

„Homályosan a két párhuzamosan foglalkoztatott ügynök jelentéseiből arra lehet következtetni, hogy a Kx 100-s őszinte volt és a Zsx 1000-s volt az, aki dezinformálni akarta a katonai elháritást – folytatódik a Berkesi elmondása alapján elkészített feljegyzés. – Jellemző egyébként, hogy Zsilinszky Sándort az ellenforradalom után munkába akartuk állitani és arra való hivatkozással, hogy rosszak a kapcsolatai, rossz a memóriája, nem volt hajlandó részünkre dolgozni [akkor már >Erdős<-ként – MG]”.

Kisbarnaki Farkas Ferenc / Fotó: Roncskutatas.hu

Az 1949-ben letartóztatott Czebéék ügyében Király Bélát hivatalosan tanúként hallgatták meg. Az erről készült jegyzőkönyvet szintén csatolták kutató-dossziéjához. „Emlékezetem szerint 1948. november 4-5-ke körül bementem Czebe alez. irodájába s minden átmenet nélkül közöltem vele, hogy Farkasék[Kisbarnaki Farkas Ferenc – MG] be akarnak szervezni. Czebe látható izgalomba jött és igen élénken érdeklődött a részletek iránt… Ezután a beszélgetés után egy-két hét mulva Czebével saját lakásomon a Külső Andrássy ut 5. sz alatt találkoztam, amikor ujból átbeszéltük ezt a kérdést és Czebének az álláspontja hasonló volt az előbbihez, azzal a különbséggel, hogy elhangzott megjegyzéseiből arra a következtetésre jutottam, hogy esetleges válaszomat, ő hajlandó kijuttatni [arról, hogy hajlandó-e együttműködni Kisbarnakiékkal – MG].

A fentiekből azt a határozott következtetést vontam le, hogy Czebe Jenő vk. alez. az imperialista hatalmak ügynöke, éppen ezért a birtokomban lévő Kapitányfi Albin által irt beszervezési ajánlatot tartalmazó levelet szolgálati uton az illetékes szervekhez eljuttatam, Czebével folytatott megbeszéléseimmel együtt.”

S ezzel hozzájárult tiszttársa halálához, egy másik ember kivégzéséhez és egy harmadik internálásához. A Történeti Hivatal által kiadott Katonai perek 1945-1958 című tanulmány-kötetben Zsitványi Ildikó ezt írta az ügyről: „Hadváry Pálhoz hasonlóan külföldi kapcsolatai miatt figyelt fel a Katpol Czebe Jenő alezredesre, 1947-től a cseh-magyar, majd a következő évben a magyar-szovjet határmegállapító bizottság tagjára. A Katpol ismét minden eszközét bevetette: ügynökök, provokációk, levélfelbontások, lehallgatások, állandó megfigyelések, míg végül 1949. február 26-án letartóztatták. A több hónapos vallatás – melynek vezetője Berkesi András volt – után készült jegyzőkönyv >legerősebb pillérét< Király Béla vallomása alkotta, mely szerint Czebe >valamilyen formában kapcsolatban állt az angolszáz hatalmakkal.<” 

Látjuk, hogy Király szerepe ennél is sötétebb volt. Említettem, hogy a diktatúra egyik belső leszámolásában végül őt is – ahogy a katpolos tisztek és ügynökeik jelentős részét – letartóztatták, így Kardosékkal együtt kipróbálhatta, milyen amikor nem szervezője, cinkosa, hanem célpontja egy koncepciós ügynek.

Király kutató-dossziéjának második kötete egyébként éppen azokkal az írásos vallomásokkal kezdődik, amiket akkor adott, amikor kihallgatták. A legrészletesebben két tiszttársa, Zombori Valér és Nyitrai Károly „ellenséges tevékenységéről” beszélt, az iratok szerint hosszan sorolta tiszttársai állítólagos bűneit. Király Béla végül 1956-ban szabadult, hogy vezető szerephez jusson a forradalom alatt. Ez már viszont egy teljesen más történet.

Király Béla / Fotó: Telegraph.co.uk

Maxwell, Mogiljevics, „tiszta hátterű” MGIMO-növendékek – ugyanaz a “vörös hálózat” rabolta le Bulgáriát, amely Magyarországot is behálózta

A moszados Robert Maxwellt egykor Bulgária királyának nevezték, aztán titokzatos körülmények között meghalt. A zsidó származású brit médiamágnás egyfajta összekötő volt, pénzt hozott és vitt ki Kelet-Európából – Bulgáriából az MGIMO-n végzett Lukanov miniszterelnök segítségével dollármilliárdokat juttattak nyugati bankokba. Az államcsőd fenyegette ország –  ahogyan Maxwell alkalmazottai – a padlóra került, de ez kevéssé érdekelte a politikusnak, üzletembernek maszkírozott maffiózókat. Ugyanez a Maxwell dollármilliókkal szállt be a rendszerváltás idején két magyar cégbe, és simán felvásárolta az Antall-kormánytól a Magyar Hírlapot. Ebben a bolgár (kelet-európai) történetben felbukkan az évekig Magyarországon trónoló orosz Keresztapa, a hírhedt Mogiljevic is. A mozaikdarabkákból kiviláglik, hogy egy hihetetlenül befolyásos vörös hálózat irányíthatta Bulgáriát. Nem véletlen, hogy az országot Lukanovot követően ismét egy MGIMO-s, az elődjénél már sokkal mohóbb Videnov vezette, aki csak jól járt a kitálalással fenyegetőző ex-miniszterelnök véres eltávolításával. Mondjunk valami biztatót? Ehhez képest Magyarországon ez a kör még egészen visszafogottan dolgozott.

Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogy közvetlenül ki adott parancsot a rendszerváltást levezénylő bolgár miniszterelnök, Andrej Lukanov meggyilkolására. Seneca örök érvényű bölcsességét (Cui prodest?) felvetve sokkal érdekesebb, hogy kinek állt érdekében? (Ez érvényes a többi hasonló esetre, például: Fenyő-gyilkosság). Több válasz lehetséges, de mindenképp érdemes felidéznem Krasztev Péter előző írásomban már említett narancsos cikkét, amellyel közelebb juthatunk ahhoz, miért is kellett 1996 őszén eltakarítani az útból a bolgár rendszerváltást hatalomátmentést és a privatizációt olyan hatékonyan levezénylő politikust. Talán nem kell elfogultnak lenni, hogy a következő rész politikusainak magyar megfelelelőit is meglássuk magunk előtt.

„Egy napon aztán befutottak az új lenyúlósok, a volt komszomolisták, élükön Zsan Videnov járt. Ezek tanultak ugyan Lukanov keresztapától, de elragadta őket az ifjonti hevület.

Tőkéjük volt, a sémát ismerték Litvániából, Romániából, Csehországból és egy kicsit Magyarországról, lásd Ybl Bank. Alapíts egy bankot, várd meg, amíg a betétesek feltöltik, adj hitelt a saját cégednek, számold fel a vállalkozást, aztán kérj bocsánatot.

Videnov néz / Fotó: 168chasa.bg

Videnov – miniszterelnök korában – utóbbitól el is tekintett: egy lebukás alkalmával rezzenéstelen képpel ismerte be, hogy baráti szálak fűzik az Orion nevű maffiacsapathoz, de ezt a magánügyének tekinti. A pénz egyszerre eltűnt az országból, hiába nyomták az új bankókat, a társadalombiztosító kasszája üres maradt, a lakossági megtakarításokat kivették a bankokból, a költségvetés összeomlott.

Lukanov irtózott ettől a szpáhitempótól, nem azért kapart évtizedeken keresztül, hogy ezek a suhancok mindent leraboljanak. Tett egy nyilatkozatot, hogy amennyiben a fiatalok nem fogják vissza magukat, mindent kitálal. Két napra rá golyót kapott.”

A kép csak illusztráció / Fotó: Rickharsch.wordpress.com

Két napra rá.

Aki olvasta előző cikkemet, nagyjából sejtheti, miről (mindenről) tudott, s milyen „kitálalással” fenyegetőzött Lukanov. Ha már a Narancs szerzője az Ybl Bankot említette, elevenítsük fel a történetét. Az Ybl volt Magyarország első magánbankja, amely 1992 nyarára fizetésképtelenné vált, miután a menedzsment tagjai ki-kivették kisebb-nagyobb összegeket, amikor szükségük volt rá. A három vezető ellen hűtlen kezelés alapos gyanújával indítottak eljárást, de természetesen olcsón megúszták. Egy bizonyos Jamniczkynét és O. Nagyot is négy évre ítélték el (utóbbi megszökött, elkapták, most újra börtönben van egy másik ügy miatt), emellett kettejükre összesen 15 millió forintnyi vagyonelkobzást róttak ki.

Ahhoz képest, hogy a két bankvezér nagyjából 1,4 milliárd forinttal nem tudott elszámolni, ez egészen nevetséges összeg.

Most térjünk vissza Lukanov halálához. Az azóta megjelent cikkek és könyvek két embert sejtenek a megrendelés mögött. Az előző cikkemben már bemutatott Keresztapáról, Ilije Pavlovról és a Lukanov által kritizált Zsan (vagy Jan) Videnov akkori miniszterelnökről van szó. Azt, hogy Pavlovot milyen erős szálak fűzték a bolgár, szovjet titkosszolgálathoz és Moszkvához, a cikk első részének olvasóinak talán nem kell ecsetelni. Felemelkedésének egyik kevéssé ismert részlete az a különös üzlet, amit a szovjet hadsereggel folytatott, és amelyre egy angol nyelvre fordított oknyomozó munkában leltem rá: „Valamikor 1988 vége felé, abban az időben, amikor a bolgár állampolgárok még nem utazhattak Nyugatra, Pavlov engedélyt kapott egy máltai üzleti útra – írta Venelin I. Ganev Preying in a State című könyvében. – Az utazási okmányait maga Grigor Shopov, az állambiztonság feje adta át neki. A ravasz birkózó[Pavlov ugye sportolóként lett ismert – MG]

Máltán hajtotta végre első dobását: megvásárolt néhány tengeralattjárót a szovjet Fekete-tengeri flottától, darabokra szedette és eladta… ”.

A tényfeltáró mű szerint az üzleti engedélyt természetesen a bolgár állambiztonságtól kapta meg, és ekkor került szorosabb kapcsolatba a moszkvai árnyékemberekkel, például a világ egyik legismertebb és leghatalmasabb maffiózójával, Szemjon Judkovics Mogiljeviccsel.

Rettegett vezér, Szeva bácsi / Fotó: Organizedcrimeencyclopedia.wikia.com

„SZEVA” BÁCSI SZÁRNYAI ALATT NŐTTEK FEL

A különböző Nyugaton (és Magyarországon) megjelent tényfeltáró munkák és cikkek megegyeznek abban, hogy az egyaránt meggyilkolt Pavlov és Lukanov is közvetve „Szeva bácsi” „vörös maffiájához” tartozott. Szeva bácsit, azaz Mogiljevicset a PS olvasóinak sem kell bemutatni, kollégáim számtalan cikket írtak az évekig Magyarországon éldegélő orosz Keresztapa áldásos tevékenységéről.

Még most sem látjuk át teljesen – a moszkvai iratok nélkül valószínűleg nem is fogjuk soha – milyen hatalmas hálózatot alakított ki Magyarországon, Kelet-Európában és az egész világon. Ezen a sakktáblán mind Lukanov, mind Pavlov gyalognak, esetleg lónak, futónak számítottak.

(Érdekes, hogy a Magyar Nemzet 1999-ben szerecsen-mosdató interjútjelentetett meg az “ártatlan” üzletemberrel (itt elolvasható). A beszélgetést maga D. Horváth Gábor, a napilap jelenlegi főszerkesztője készítette Moszkvában. A tanulságos cikkben a derék Szeva bácsi azt mondta: „Csak olyan újságokat pereltem be, amelyek úgyszólván teljesen “elkanászodtak”, vörös maffiavezérnek neveztek például.” Ugye értjük, miért érintette ez különösen kellemetlenül?). 

Úriembernek álcázva – Robert Maxwell / Fotó: Mirror.co.uk

A MOSZADOS MAXWELL, MINT BULGÁRIA KIRÁLYA

Még érdekesebb, hogy az izraeli kém és brit médiamágnás Robert Maxwell(akinek titokzatos halála mögött sokan a Moszadot sejtik) szerepe. (Magyarországi megfigyeléséről, és titokzatos eredettörténetéről korábbi cikkemben írtam). Az 1991-ben elhunyt (vagy inkább meggyilkolt) milliárdos-csalót, sajtómágnás-szélhámost az amúgy baloldali brit Guardian 1996-ban „Bulgária egykori királyának” nevezte, számtalan befektetése volt az országban (Magyarországon ehhez képest valamivel kevesebb, de erről máskor), és különösen sok üzletet kötött Lukanovékkal.

A Financial Times szerint Lukanov és a diktátor Zsivkov (akit Lukanovék Moszkva jóváhagyásával buktattak meg) legkevesebb kétmilliárd dollárt vittek ki Maxwell segítségével a nyugati bankokba a bolgár rendszerváltás előtt. A végső összeg természetesen felbecsülhetetlen.

És mi köze az egésznek Pavlovnak?

„Pavlov volt az elnöke a legnagyobb bulgár vállalatnak, az MG Corporation-nak – írta a BBC. – Ezt korábban Multigroup-nak (és Multi Group-nak) nevezték, amit korábban Robert Maxwellhez, Szemjon Mogiljevicshez, a KGB-hez és a szovjet maffiához kapcsoltak”.

Mire akarok kilyukadni? Arra, hogy minden út Moszkvába vezet.

LUKANOV KITÁLALNA, AZTÁN MEGHAL

Pavlov is az oroszok bizalmi embere volt, érthető, hogy 1996 nyarán éppen őt – ekkor már Kelet-Európa egyik leggazdagabb emberét és egyik legrettegettebb Keresztapáját – nevezték ki az orosz gázóriás Gazprom tulajdonában álló bolgár Topenergy élére, ahol a korábbi moszkvai kedvencet, az ex-miniszterelnök Lukanovot váltotta. Utóbbi tudta, hogy ejtették, egyre vadabbul támadta a bolgár szocialisták következő nemzedékét és miniszterelnöküket, Videnovot.

Lukanov azzal fenyegetőzött, amivel nem szabad, hogy megszegi az Omérta (a Hallgatás) törvényét, három hónappal a Topenergynél történő leváltása, és két nappal egy különösen fenyegető nyilatkozat után már halott volt. Ha azt is megemlítem, hogy hozzá hasonlóan Videnov is az MGIMO-ra járt, akkor válik még kerekebbé és még félelmetesebbé, még ismerősebbé is a történet.

Videnov, a háttérben Lukanov képe / Fotó: Nervousshark.wordpress.com

Előző cikkemben említettem Martin K. Dimitrov tanulmányát, most újra ebből idéznék. A bolgár származású professzor dolgozatában három csoportba helyezte a Bulgária legfontosabb éveit meghatározó posztkommunista üzletembereket, maffiózókat és politikusokat, közös vonásként azt emelte ki, hogy különböző szinten, a pókháló (vagy sakktábla) különféle pontjain állva, de összeköttetésben voltak és maradtak az egykori állambiztonsággal. Az első társaságot azok alkotják (alkották), akik már az átalakulás során, 1989 előtt üzletelni kezdtek, jellemzően az Állambiztonsági Szolgálat segítségével. Tipikus példaként Dimitrov éppen Pavlovot említi, mint ennek a társaságnak legismertebb, legbefolyásosabb alakját. A második csoportba tartoznak azok a börtönviselt alakok és ex-sportolók (főleg küzdősportolókról van szó), akik átvették a korábban a bolgár állambiztonság által irányított kábítószer- és fegyver-kereskedelmet és csempészetet, és hihetetlen befolyásra tettek szert.

(A magyar Hálózat egykori tisztjei leginkább biztonságtechnikai cégekbe fektettek, lásd: ifjabb Apró Antalt).

Egyértelmű, hogy Pavlov ide is beférne, de ő ennek a csoportnak inkább valamiféle példaképe, mentora, nagy hala volt (amíg ki nem végezték őt is).

AZ MGIMO-N VÉGZETT KÜLKERESKEDŐK ÉS TITOKZATOS CÉGEIK

Témám (az MGIMO) szempontjából a harmadik csoport a legfontosabb. Ezúttal szó szerint Dimitrov sorait: „A harmadik >modell< magasan képzett, fiatal, dinamikus, >tiszta< hátterű üzletemberekből állt. Jellemző, hogy 1989 előtt nem volt üzleti tapasztalatuk.

Akkoriban a kollégiumban éltek, külkereskedelmet tanultak Bulgáriában vagy a szovjet MGIMO-n. Ott, ahová felvételre nem volt esélye az átlagos bolgár diákoknak, mivel a kommunista párt Központi Bizottságnak jóváhagyásra volt szükség a moszkvai tanulmányhoz. Később ezek a kitűnően képzett emberek milliókat kerestek azzal, hogy különböző pénzügyi-, energetikai-, gáz-, olaj- és médiavállalkozásokat hoztak létre. Összeköti ezeket a cégeket, hogy nem tudni, hogyan kapták meg a kezdeti tőkét, miből tudták elindítani ezeket a rendkívül sikeres vállalkozásokat.”

Ennél a résznél nyugodtan gondolhatunk saját hazánkra is.

Érdemes újraolvasni azokat cikkeket, amelyekben a magyar MGIMO-fiókákkal foglalkoztam. Tévés csillagok, a demokráciáért harcoló újságírók, diplomaták, mindig és mindenhol támogatva.

ELTAKARÍTOTTÁK A MÁR ELDOBHATÓ MOSZKOVITÁT

Látjuk (bár bizonyítani nem tudjuk), hogy miért lőtték le Lukanovot. Egyszerűen megszabadultak tőle, igazából teljesen mindegy, hogy a később szintén agyonlőtt Pavlov vagy a miniszterelnök Videnov volt a felbújtó, a szálak ugyanoda vezetnek. Érdekes, hogy végül Videnov is hamar megbukott, csupán két évig maradt miniszterelnök, majd később el kellett tűnnie a politikából.

Tíz éve, 2007-ben bebizonyosodott, hogy az ex-kormányfő MGIMO-s diplomásként, 1988 és 1990 között ő (is) az állambiztonságnak dolgozott, és ezzel messze nem volt egyedül. Bármilyen elképesztő, az erre alakított bizottság arra jutott, hogy összesen 140 képviselő, három volt alkotmánybíró és a legfelsőbb igazságügyi tanács 15 tagja dolgozott bizonyíthatóan a szolgálatoknak.

Akcióban / Forrás: Bulgarianhistory.org

A rendszerváltás után miniszterek hatoda (!) volt érintett, és itt csak azokról lehetett szó, akikről a kutatók be tudták bizonyítani az érintettséget. És természetesen nem a KGB-ről van szó, az erre vonatkozó adatokat sohasem fogjuk megtudni.

ENSZ-ELNÖK AZ MGIMO-RÓL? EZ VOLT A TERV

Bár végül Mladenov (ő betegségben), Pavlov és Lukanov is meghalt, Videnov pedig tanárként anekdotázhat az európai integrációról (mi másról?), az utánpótlással nincs probléma. Minden sakkfigurát nem pöckölték el. Az MGIMO honlapja büszkén, országonként sorolja fel azokat a korábbi diákjait, akikből meghatározó politikusok lettek.

Azt örömmel vettem észre, hogy Magyarország – Csehországgal, Bulgáriával, Lengyelországgal stb., stb. ellentétben – nem szerepel a listán külön kompániával. Igaz, nekünk pufajkás és szigorúan titkos tiszt miniszterelnök (is) jutott.

Számomra most a bolgár társaság érdekes, a felsorolás természetesen Mladenovval és Lukanovval kezdődik, majd több egykori – rendszerváltás előtti és utáni – külügyminiszter következik, utánuk jön egy ma is aktív hölgy: Irina Bokova. Őt még feltétlenül be kell mutatnom.

Bokova elvtársnő már européer hölgyként / Fotó: Dailymail.co.uk

Bokova 1977-ben került a kommunista külügy titkárságára, majd folyamatosan felfelé lépdelve a kilencvenes évek közepén rövid ideig MGIMO-s diáktársa, Videnov kormányának külügyminisztere volt. Ebben nincs is meglepő, ez a poszt Bulgáriában szinte kijár a moszkvai végzetteknek. Az sem rendített meg, hogy ő is – ahogyan számos MGIMO-s diplomatársa Bulgáriában és másutt – kivette a részét országa uniós csatlakozási tárgyalásaiból.

Ez eddig papírforma, rendszerszerű összefonódás: a moszkvai fiókák (lásd a magyarokat korábbi cikkeimben) egyik legkedveltebb célpontja mindig is Brüsszel volt. Vagyis leegyszerűsítve: a kapcsolati tőke és az uniós források.

(Az oroszok bulgáriai befolyásáról bővebben: Dimitar Bechev: Russia’s influence in Bulgaria).

Putyin és Bokova / Fotó: Dailymail.co.uk

Sokkal fontosabb, hogy Bokovát 2009-ben hatalmas megtiszteltetés érte, hiszen ő lett az UNESCO főigazgatója. Történelmet írt: lehet, hogy MGIMO-s már vezette a szervezetet, de első nőként mindenképp ő ülhetett a székbe. Amit egyébként természetesen üdvözlünk. Sokkal vészjóslóbb, hogy Bokovát az elmúlt években az ENSZ főtitkári pozíciójára is esélyesnek tartották, bár egy tavalyi cikk szerint mégis mást indítanának a bolgárok, hiszen az Egyesült Államok ezt már nem nyelte le. „Moszkva egyébként a bolgár Irina Bokovát, az UNESCO főigazgatójának jelöltségét támogatja. A britek és az amerikaiak viszont éppen azt kifogásolják, hogy a volt párizsi nagykövet túl jó kapcsolatokat ápol az oroszokkal” – írta hosszabb cikkében a Népszabadság, bár a cikkben azt nem említették meg, hogy a “túl jó kapcsolat” bizony Moszkvában, a káderképzőn alakult ki.

Ahogyan azt sem, hogy nem ő volt az egyetlen MGIMO-s jelölt: a szlovákok emberéről bővebben itt.

Bár tudjuk, hogy az ENSZ reputációja ma nagyjából egy gittegyletével egyenlő, azért Moszkvának hatalmas siker lett volna, ha a kétségtelenül történelmi szervezet élére is odaültethette volna saját emberét. Ha már a múltban olyan sikerrel behálózta az ENSZ-t (gondoljunk csak az ’56-os magyar kérdés méltatlan és megbocsáthatatlan kezelésére), csak folytatná a hagyományt.

Megpuccsolt bolgár rendszerváltás, moszkvai hátterű maffizozók, gyilkosságok, kétes üzletemberek, MGIMO-s miniszterelnökök egymás után. Maradt még valakiben kétség, hogy miért tartom, tartjuk veszélyesnek az MGIMO-s diplomások mindenhová, minden szintre kiterjedt szervezetét?

Agyonlőtt ex-miniszterelnök, diktatúrából maffiaállam – Bulgáriát dróton rángatták az MGIMO-n végzett moszkoviták

Két a szovjet MGIMO-n végzett moszkovita vezényelte le a bolgár rendszerváltást. Az egyikből államelnök, a másikból miniszterelnök lett, mindketten hamar megbuktak, de a háttérben kivették a részüket az ország lerablásából. Egyiküket, Lukanovot az utcán lőtték agyon, miután arról beszélt, hogy mindenről kitálal. Máig nem derítették fel a gyilkosságot, ami mögött nem nehéz Moszkvát sejteni. Ekkoriban, 1996-ban egy harmadik MGIMO-s, Videnov volt Bulgária miniszterelnöke, később róla is kiderült, hogy a bolgár állambiztonságnak dolgozott. Bulgária és a rendszerváltás – avagy hogyan lett kommunista diktatúrából bulgár-orosz maffiállam. (Első rész).

„Igyunk ránk, igyunk rátok, igyunk az összes orosz gázra
Hogy sose legyen vége, még ha nem is könnyen adja magát
Igyunk ránk, igyunk rátok, igyunk az összes orosz gázra
Mindenkire, aki kinyerte a földből a mesterséges napot.”

Részlet az orosz Gazprom indulójából (a fordítást a blogból kölcsönöztem).

Lukanov holtteste /Fotó: Putnik1

AZ UTCÁN AGYONLŐTT MINISZTERELNÖK

A kilencvenes évek középen fényes nappal, az utcán lőtték agyon Andrej Lukanov volt bolgár miniszterelnököt. Az 1996 októberében végrehajtott maffiamerénylet még az e tekintetben igen edzett bolgár közvéleményt is megrázta.

Lukanov orosz háttere hazájában közismert volt. A Szovjetunióban született moszkovita politikai bukása után rövid ideig azt a Topenergy nevű céget vezette, amely az orosz Gazprom tulajdonában volt.

A gyilkosságot azóta sem göngyölítették fel, az egyik verzió szerint a filmbe illő leszámolást Ilija Pavlov bolgár keresztapa hajtatta végre, miután nem sokkal korában átvette a Topenergy vezetését Lukanovtól. Később erre a maffiózóra is tarantinói sors várt:

2003-ban őt is agyonlőtték, egy nappal azután, hogy tanúskodott a Lukanov-gyilkosság ügyében.

Ahogyan a mitológiában: saját farkába harapott a kígyó.

PAVLOV FELEMELKEDÉSÉNEK TÖRTÉNETE

A hírhedt Pavlov ekkoriban Kelet-Európa egyik leggazdagabb emberének számított, az egykori birkózó a bolgár rendszerváltás idején gazdagodott meg, miután összeállt a magát éppen átmentő titkosszolgálattal (Darzhavna Sigurnost – DS). Nem csak üzletileg: feleségül vette az egyik vezető (Chergilanov tábornok) lányát.

Lukanov és Pavlov / Forrás: Alchetron.com

„Pavlov karrierje, mint megannyi bolgár gengszteré, még az átkos Zsivkov-rendszerben [Todor Zsivkov, a Bolgár Népköztársaság diktátora – MG] kezdődött – írta a kilencvenes években megjelent tényfeltáró cikkében a Magyar Narancs. – Az országos birkózóbajnoki cím s a vele járó presztízs számos ajtót megnyitott előtte. Kapcsolatba került a bolgár állambiztonsági szolgálattal is, majd egyik vezetőjének a lányát nőül vette. A drzavna sigurnost (DS) igen aktív nemzetközi tevékenységet folytatott a 80-as években: a szocializmus érdekeinek védelmére létrehozott Kintex nevű vállalaton keresztül például fegyvereket juttatott el a Közel-Kelet és a fekete kontinens szovjet blokkal szimpatizáló szervezeteinek, főleg a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek…

Egyes >forradalmi szervezetek< droggal fizettek a fegyverekért, s a bolgár cég emberei, mi mást tehettek volna, rámozdultak a kábítószer-csempészetre is.

… A portfólió aztán antik tárgyak és lopott ipari technológiák csempészetével bővült ki. Ilija Pavlov például a Multiart nevű cég vezetését kapta meg 1988-ban, amely régiségek >export-importját< végezte – a fegyverrel és narkóval korábban már bejáratott csempészútvonalakon.”

Szimpatikus fiatalemberek / Fotó: Obolobo.com

A bolgár Kintex fegyver-, ember- és kábítószerkereskedelmi tevékenységéről (illetve leginkább a magyar és a török szálról) Orbán-Schwarzkopf Balázs történész írt izgalmas munkafüzetet a Hamvas Intézet számára, amelyet tavaly jelentettünk meg. Én ezzel az izgalmas történetet most nem fejteném ki bővebben, inkább visszatérek Pavlovra. A bolgár maffiózó a nyolcvanas években meggazdagodott, 1988-ban már azt is megtehette, hogy elvált a Chergilanov-lánytól, majd egyre magasabbra jutott.

És ezzel visszaérkezünk 1996 októberéhez, amikor a sakktábla egyik tisztjét – Lukanovot – lepöckölték az asztalról.

Lukanov – túl sokat tudott / Fotó: Novinite.com

A merénylet felidézéséhez ismét a korabeli Magyar Narancshoz fordulok, a hetilap szerzője, Krasztev Péter hihetetlenül érzékletesen írta le a gyilkosságot, és a politikus sötét – a magyar napilapokban akkoriban nemigen emlegetett – háttértörténetét: „Tavaly októberben, fényes nappal szétlőtték a munkába induló exminiszterelnök, Andrej Lukanov koponyáját. Szétroncsolt agyáról úgy tartják, benne forrta ki magát az elmúlt húsz-egynéhány év bolgár történelme. A nagystílű keresztapa a hetvenes évek végén, a néhai Ljudmila Zsivkova [a diktátor Zsivkov lánya – MG] bizalmasaként jött rá, hogy a

lopott állami pénzt nem érdemes rezidenciákra és repi Csajkákra költeni, jobb Nyugaton bejegyzett fantomcégek bankszámláján pihentetni, amíg össze nem dől az egész kóceráj. Akkor aztán vissza lehet hozni és felvásárolni vele a romokat. Az eszmének követői akadtak: úgy hívták őket, hogy reformerek, ők vezényelték le a rendszerváltást.

Ők voltak a lenyúlósok első nemzedéke: hol ellenzéki, hol hatalmi pozícióban, de mindig uralva a pénzügyi és gazdasági helyzetet. Hogy Lukanov azon a bánatos őszi napon milyen munkába indult, senki meg nem mondja, és az sem derül ki soha, miről tárgyalhatott egyik titkos, talán utolsó útján Törökországban a Gazprom és a helyi energiamaffia néhány prominensével”.

Zivková diktátor-leány tárgyal egy távol-keleti küldöttel / Fotó: Daisakuikeda.org

Ennyi információt nehéz feldolgozni, de nem véletlenül bukkan fel ismét a török szál. Lukanov, a „nagystílű keresztapa” a bolgár „rendszerváltás” meghatározó alakja volt. A Moszkvában, ismert kommunista családba született politikus a szovjet Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) végzett, majd hazatérve hamar bekerült a Párt élcsapatába. A neve 1989-ben vált ismertté világszerte, amikor a szintén az MGIMO-n végzett Petar Mladenovval megpuccsolták az évtizedek óta uralkodó Zsivkovot. A moszkvai ejtőernyősök voltak a bolgár reformkommunisták vezéralakjai, nyilvánvaló, hogy az ólomlábakon álló, de a jövőre készülő Szovjetunió őket jelölte ki a hatalomátvételre. A puccs időszakát egy blogbejegyzés segítségével elevenítem fel, bár valamelyest rövidítettem az eredeti szövegen, pontról-pontra látni fogjuk, milyen szépen megtervezték az egész folyamatot:

Lukanov és Mladenov / Forrás: Mejdu-redovete.com

„Gorbacsov bulgáriai híveinek fő vezető személyisége Andrej Lukanov külkereskedelmi miniszter, gyakorlatilag ő koordinált, egyeztetett az események alatt a szófiai szovjet követséggel – olvasható a bolgár rendszerváltásról a Bircahang blogon. – A Varsói Szerződés 1989. évi júliusi bukaresti tanácskozásán Gorbacsov demonstratívan nem folytat tárgyalásokat Zsivkovval, ehelyett titkos megbeszélést folytat Mladenov külügyminiszterrel és Dzsurov hadügyminiszterrel, akik mindketten egyben a legfelsőbb pártvezetés tagjai is. Szeptemberben Mladenov kínai hivatalos útjáról hazatérve titokban leszáll Moszkvában, s ismét egyeztet Gorbacsovval. Októberben Mladenov nyílt levelet tesz közzé a pártvezetéshez, melyben nyíltan kritizálja Zsivkovot…

Mladenov 1989. november 5-én Kínába látogat, de a valódi cél Moszkva, ahol a repülőgépe leszáll műszaki okokból, ekkor kapja meg a Lukanov-Mladenov csoport az engedélyt, hogy fellépjenek Zsivkov ellen.

A szovjet támogatás hírére a vezetés legtöbb tagja átáll, köztük a hadsereget felügyelő PB-tag is. Zsivkov oldalán csak két vezetőségi tag marad, az ideológiai ügyekért felelős PB-tag és a belügyekért felelős PB-tag. Ez utóbbi miatt a hadsereget készültségbe helyezik, hogy ha a belügyi erők ellenállnának, fegyveres erővel le tudja őket verni a hadsereg. Erre azonban nem lesz szükség, Zsivkovot értesítik 9-én, hogy másnapra tervezett pártkonferencián le lesz váltva, ő azonban nem mutat ellenállást, elkerülendő a vérontást, hiszen nem látja értelmét a Szovjetuniónak való ellenállásnak.”

Átalakul a világ /Forrás: Gslave.com

Érdekes ugye? Ugyanúgy zajlott le a folyamat, ahogyan az ötvenes években a vezetőcserék. Moszkva intett, a szolgák meg engedelmeskedtek.

Egyszerű forgatókönyv volt: a két MGIMO-n végzett politikus moszkvai utasításra leváltotta az öreg, lejáratott, a változás levezénylésére kevéssé alkalmas Zsivkovot.

NEM SOKÁIG MARADT HATALMON A KÉT MGIMO-FIÓKA

Mladenovék átvették a hatalmat, 1990 februárjában az utolsó kommunista parlament megválasztotta Lukanovot miniszterelnöknek, Mladenov pedig a Bolgár Népköztársaság elnöke lett. (Azzal gondolom nem lepek meg senkit, ha elárulom, hogy természetesen külügyminiszterük, Bojko Dimitrov is az MGIMO-n végzett). Bár a belső (azaz külső) puccs sikerült, a két reformer végül nem sokáig maradt a politika csúcsán. Mladenov már 1990 júliusában lemondott, miután sikertelenül próbálta elkenni, hogy nem sokkal korábban még a hadsereget akarta ráuszítani a tüntetőkre. „Letagadta, >primitív montázsnak< nevezte azt a róla készült videofelvételt, amelyen egy tavaly decemberi viharos tüntetés idején azt mondta: >Ide már tankok kellenek!<.” – írta az akkori Népszabadság. A Beszélőben szemléletesebben jelent meg az ügy – a szerző éppen a Narancs-cikk kapcsán említett Krasztev Péter: „Mladenov azzal védekezett, hogy a nagyközönség félrehallotta szavait, nem tankot mondott ő akkor, hanem Sztanko Todorov, a derék bolgár kommunista nevét ejtették ki ajkai. Az egyetemen már hetek óta sztrájkoló, többek közt az eset azonnali kivizsgálását követelő diákok kétkedésük jeléül rögtön felállítottak egy papírmasé tankot, és elkeresztelték Sztankónak”. Humorra egész Kelet-Európában szükségünk van a túléléshez.

Lukanov középén / Forrás: Trio.bg

Lukanov sem maradt sokáig hatalmon, a szocialisták az 1991-es választás után ellenzékbe kerültek, a nagy reformert 1992-ben letartóztatták: „Szófiában csütörtökön őrizetbe vették Andrej Lukanov volt miniszterelnököt, ellenzéki szocialista parlamenti képviselőt – írta a korabeli Népszabadság. – Az ügyészség gyanúsítottként kihallgatásra rendelte be a politikust a Nemzeti Nyomozó Szolgálat irodájába, ahol azonnal őrizetbe vették. Lukanovot a gazdasági katasztrófa felelőseinek ügyében indított nyomozás adatai alapján vették őrizetbe.”

LUKANOV ÉS AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI TŐKE MEGSZERZÉSE

Gazdasági katasztrófa. Az amerikai Tulane University professzora, Martin K. Dimitrov A kémektől az oligarchákig című, angolul elolvasható tanulmányábanösszefoglalta, hogyan vezényelte le a rendszerváltást és a gazdasági, üzleti, politikai hatalom átvételét megtartását a posztkommunista elit. A rövid időre letartóztatásba került ex-miniszterelnökről ezt írta (fordítás tőlem): „Lukanov az elismert Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében (MGIMO) végezte tanulmányait, és szoros kapcsolatba került a szovjet vezetéssel, a szófiai szovjet nagykövetséggel és a szovjet KGB a bolgár titkosszolgálatba beépített embereivel…

Ő volt az, aki felgyorsította az egykori állambiztonság különböző cégekké való átalakítását… Az egyik lépés az állambiztonsági források megszerzése, privatizációja volt, azoké, amelyekkel az állam a fegyver-, szintetikus drog- és cigaretta-kereskedelmet finanszírozta.”

Így került kapcsolatba a sakktábla egyik bástyájával, Pavlovval is. A kilencvenes években a keleti tömbön belül is különösen korrupt és veszélyes helynek számító Bulgária történelmét ismerve nem meglepő, hogy a letartóztatott Lukanovot már 1993. januárjában szabadlábra engedték. Túlságosan nagyot nem huppant, egyrészt képviselő maradt, másrészt moszkvai gazdája is kinyújtotta érte a kezét, 1995-ben a Gazprom már említett leányvállalatának, a Topenergynek az elnöke lett. Ugyanebben az évben tértek vissza a szocialisták a hatalomba – nagyjából akkor mint a mi Horn Gyulánk –, a hatalomból már kiszorult Lukanov igazán aktívvá vált, élesen kritizálta utódait, a reformkommunisták következő, szerinte túl mohón rabló nemzedékét. Hiba volt.

Előbb 1996 nyarán leváltották a Topenergy éléről (utóda ugye a maffiózó – vagy fogalmazzunk úgy, szintén maffiózó – Pavlov lett), ősszel pedig lelőtték. Kegyetlenül, hogy mindenki megértse az üzenetet. Sokan Pavlov mellett/helyett Zhan Videnov akkor miniszterelnököt, a szocialista párt új üdvöskéjét sejtették a háttérben. Nem lesz nagy csattanó, ha elárulom, utóbbi hol végzett. Igen, az MGIMO-n. A kétezres években pedig már azt is nyilvánosságra hozták, hogy ő (is?) a bolgár állambiztonságnak dolgozott… Megszámlálhatatlan politikussal, miniszterrel együtt.

Levelek az elmegyógyintézetből – az ávéhás Janikovszky, aki saját feleségét záratta Lipótra

Sok rémtette volt az ÁVH-nak, de akad néhány, amely egészen különleges. Janikovszky Béla alezredes Péter Gábor egyik legmegbízhatóbb embere volt, volt feleségétől előbb elraboltatta az ávéhások segítségével saját fiát, majd amikor az asszony harcolni próbált a gyerekért, egyszerűen a lipóti elmegyógyintézetbe záratta. Csak akkor engedték ki, miután lemondott a fiúról. Elhallgatott tragédia – tanulmányom a Hamvas Intézet frissen indult, júniusban megjelent Arc és Álarc folyóiratának első számában jelent meg, ennek kivonatát olvashatják.

Most, június végén jelent meg a Hamvas Intézet Arc és Álarc című negyedéves folyóiratának első száma, amelyben három témakörben (Kommunista állambiztonság, Biztonságkutatás, Szellemtörténet) igyekeztünk izgalmas, a szélesebb olvasóközönségnek is érdekes tanulmányokat összegyűjteni (ezen a linken, az intézet honlapján megvásárolható). Van az írások közt két olyan, amely a modern kori terrorizmussal foglalkozik (ilyen Hankiss Ágnes Vékony jégen című munkája), van, amelyik a magyar állambiztonság és a líbiai diktáror Kadhafi kapcsolatát tárja fel, egy másik a kádári állambiztonság manipulatív érzelmi játszmáját mutatja be, s olyan is akad, amely a magyarországi németek kitelepítésének történetét dolgozza fel, egészíti ki. Ahelyett, hogy az összes tanulmányt bemutatnám, inkább megmutatnám az első szám címlapját és tartalmát:

Címlap és tartalom

Én most saját tanulmányomat foglalnám össze. Olyan mikrotörténetről, személyes tragédiáról van szó, amely szerintem túlmutat önmagán, nagyon is jól jellemzi mind a Rákosi-diktatúrát, mind a Kádár-rendszert, mind a rendszerváltást követő éveket és a jelent. A történet (egyik) antihőse Janikovszky Béla államvédelmi alezredes. Az orvos végzettségű egykori ellenálló az ÁVH-t vezető Péter Gábor egyik legképzettebb, legelvetemültebb beosztottja volt, egyik igazán aljas tettét volt feleségével szemben követte el. Ennek hátterét és Janikovszkyék rémtetteit mutattam be a folyóiratban, és ezt a hosszú, cikkeimhez képest teljesen más stílusú tanulmányt foglalom most röviden össze.

KÖNYÖRGŐ LEVÉL AZ ELMEGYÓGYINTÉZETBŐL

„11 hete hogy bent vagyok és néhány nap mulva 5 hónapja, hogy kicsiny fiamat nem láttam, az utána való nagy vágyaimat leírni nem tudom. Mikulás ünnepét sem tölthettem vele. Tavaly 4-szer tette ki az ablakba kis cipőjét, várva a Mikulást, mely feletti öröme nekem nagyobb boldogságot nyújtott mint talán neki”

– írta 1949 telén Janikovszkyné Kiss Etelka a lipótmezői elmegyógyintézet orvosi bizottságának, azért könyörögve, hogy engedjék ki, hadd lássa újra kisfiát. Ez a történet ennek a levélnek az elolvasása után került hozzám igazán közel, ritkán szoktam elérzékenyülni a levéltárban, de ekkor már tudtam, hogy ezt meg kell írnom. Van ez így.

Janikovszkyné levele / Forrás: ÁBTL

Kiss Etelkát saját férje, az ÁVH művelt, cinikus (személyiségéről bővebben a tanulmányban) alezredese, Janikovszky Béla záratta be a „bolondok házába”. Bosszúból. Előbb közös fiukat vette el az asszonytól – főnöke, Péter Gábor az ávéhás verőlegény Princz Gyulát küldte a fiúért az üdülőbe –, majd miután volt felesége nem mondott le saját gyermekéről (akit meg sem látogathatott), az alezredes – szintén az ÁVH segítségével – a lipóti „süllyesztőbe” záratta őt.

Képzelhetjük, hány embert tüntettek akkoriban hasonló módon el… Olyanokat, akikért senki sem emelt szót, akinek senki sem csempészte ki a levelét. (A politikai okokból kényszer-gyógykezelt áldozatokról érdemes elolvasni az Őrjítő mandragóra című művet. Ezzel a visszataszító módszerrel egészen a nyolcvanas évekig éltek…)

MEGUNTA, MAJD ELMEGYÓGYINTÉZETBE ZÁRATTA

Ha nem csalnak az iratok és vallomások, Janikovszky és első felesége csak születendő gyermekük miatt házasodtak össze a negyvenes évek közepén, és a férfi rögtön el is hagyta az asszonyt. Az államvédelemnél a szegedi ÁVH vezetőjeként komoly karriert felépítő orvos-tiszt felesége szerint egy darabig hallani sem akart fiáról, de amikor Janikovszkyné magasabb tartásdíjért emelt szót, a férfi megunta a helyzetet. Ha cinikusan akarok fogalmazni: akkoriban nagyon elfoglalt volt.

Janikovszkyék az ÁVH-val egymás után dolgozták ki az újabb és újabb koncepciós pereket, előbb a rendszer vélt vagy valós ellenségei kerültek célkeresztbe, majd a korábbi cinkosokra (Rajk Lászlóra, a katonatisztekre és társaikra) is sor került.

Péter Gábor mosolyog / Fotó: Mek.oszk.hu

Mivel Kiss Etelka ismert kommunista ellenálló volt, megtehette, hogy a létező összes fórumon felszólaljon az ügyéért. Írt a Szabad Népnek, a Pártnak, megvolt a bátorsága ahhoz, hogy felvegye a küzdelmet volt férjével, aki Péter Gábor bizalmi embereként ma már elképzelhetetlenül komoly hatalmi „tényező” volt. Így az asszonynak természetesen esélye sem volt Janikovszky Béla és az ÁVH ellen.

RENDŐRTISZTEK HURCOLTÁK EL A SAJÁT GYEREKÉT

Hadd idézzek az egyik levélből, amelynek Janikovszky Béla bűneit foglalta össze: „hogy az anyának megitélt gyermektartási összeget ne kelljen fizetnie, az árvaszék döntését összeköttetései révén belügyi határozatot erőszakolt kiés mielőtt még az anya erről tudomást szerzett volna 2 rendőrnyomozótiszttel elvitette az üdülőből a gyermeket és megfenyegették az üdülő vezetőjét is, hogy ha nem teljesiti a parancsot őt is elvihetik”.

A negyvenes évek végén járunk, az üdülő vezetője sem őrült meg, természetesen nem állt ellen. Janikovszky később azzal magyarázta az elrablást, hogy azért küldött Péter Gábor másokat a gyerekért, mert rá (Janikovszkyra) fontosabb ügyekben volt szükség. Tényleg így volt, a kommunista diktatúra nagy ügyét szolgálta: halálos ítéletekhez vezető koncepciós pereket, kitalált összeesküvési hálókat fontak akkoriban is. Janikovszky ezután magához vette a gyereket, akit – ha nem csalnak az iratok – akkori barátnőjével, későbbi második feleségével, Janikovszky Évával nevelt. Volt felesége nem láthatta a fiát, az ávéhás alezredes ezt sem engedte meg, ezt későbbi kihallgatásán büszkén bevallotta. Amikor szerencsétlen Kiss Etelka végső elkeseredettségében Janikovszky főnökéhez, az elvetemült Péter Gáborhoz fordult, akkor szakadt el a cérna végleg a volt férjnél. Miután tudta, hogy Kiss Etelka a Horthy-rendszerben már volt elmeorvosi kezelés alatt (amit utólag jogtalannak tartottak), adódott az ötlet: kerüljön csak vissza!

Péterék az ÁVH hírhedt vezető orvosának, a bűnös társaság újabb illusztris tagjának, Bálint Istvánnak a segítségével Lipótra zárattak az asszonyt. Kiss Etelka azt hihette, hogy az érte küldött ÁVH-ás beosztottak férje üzenetét közvetítik, de rövidesen az elmegyógyintézetben találta magát. Vizsgálat nélkül, nyilván attól rettegve, hogy talán sohasem kerül ki élve, belehal a kezelésbe.

Az eredeti levél leirata / Forrás: ÁBTL

Kiss Etelka szerencséjére több levelét kicsempésztek, így barátai segítségével végül Biszku Béla, majd a Politikai Bizottság (!) elé került az ügy. Ez természetesen csak a bezárt asszony mozgalmár múltja miatt történhetett meg, jó összeköttetései voltak, így nem tűnt el végleg a süllyesztőben. Erre a különleges elbánásra utalnak a hivatalos levelekben is, amikor arról értekeznek, hogy egy jó kommunistával ez nem történhet meg.

Amiből azt a rejtett üzenet is kiolvashatjuk: bárki mással pedig igen, de kit érdekel?

FEKETE JÁNOS, A TÖRTÉNET LELKIISMERETES ORVOSA

Miután a Lipótra zárt Kiss Etelka egy könyörgő hangvételű beadványban végleg lemondott gyerekéről – beleegyezett abba, hogy volt férjénél maradjon – végül kiengedték.

Kijuttatásában egy lelkiismeretes orvos, Fekete János segített a legtöbbet, akinek még ahhoz is volt mersze, hogy az ávéhás orvos-„kollégákkal” Bálint Istvánnal és Janikovszky Bélával is szembe szálljon. Nem mellékes, hogy ennek a bátor orvosnak nem is lelni nyomát a hatvanas évektől, még a lipóti iratokkal foglalkozó levéltárban sem találtak róla semmit… Ahogyan egyébként Janikovszkynéra és Bálint Istvánra is hiába kerestem rá (!).

JANIKOVSZKYT ÉS A TÖBBIEKET IS CIVIL ÁLLÁSBA MENTETTÉK

Janikovszky Béla végül megemésztette, hogy volt feleségét kiengedték, a fiú hozzá került, bár állítólag később megszökött az apjától. Talán érthető, hogy miért, valószínűleg édesanyjától értesült a történtektől (bár az is lehet, hogy nem).

Az sem mellékes, hogy bár Janikovszky Bélát előbb az egyik „reform” során elküldték az állambiztonságtól, majd nem sokkal később a Péter-ügyben letartóztatták, ahogyan a banda többi tagját, végül őt is rehabilitálták.

Az egyik vádpont egyébként feleségének meghurcolása volt (én is így leltem az ügyére), nem véletlen, hogy ez alól mentették fel utoljára, ezt lehetett a legnehezebben elkenni. De sajnos az is a rendszerszerűségre és a diktatúra folytonosságára utal, hogy végül ezt a vádat is ejtették, felmentették. Említettem, hogy Janikovszky jellemét kiegészíti kihallgatásának jegyzőkönyve. Amikor arról kérdezték, mit szólt volt felesége Lipótra záratásához, így felelt:

„Helyeseltem ezt, mert nem tartottam őt normálisnak, másrészt annak is örültem, hogy legalább annyi időre amennyit a bolondok házában tölt el engem nem zaklat.”

Szomorkás lezárásként: az ötvenes években – ahogyan a többi államvédelmis gyilkost, hóhért és cinkost – végül őt is szépen „kifehérítették”, előbb az onkológián dolgozott, majd körzeti orvosként folytatta. A pár évre bebörtönzött Pétertől és Bálinttól eltérően még a komolyabb börtönbüntetést is megúszta.

Második felesége, Janikovszky Éva gyermekirodalmunk egyik legismertebb alakjává vált, közös fiuk, Janikovszky János ma a Móra Könyvkiadó tulajdonosa. És a másik fiú? Az iratokból még a nevét sem tudjuk, ha pontos az internetes forrás, a Janikovszky nevet ő eldobta.

Janikovszky Béla – még ellenállóként? / Forrás: Fehér Béla: Harcunk Budapestért

Janikovszky Béla bűneit – számtalan ártatlan embert végeztek ki az általa is megkomponált koncepciós ügyek végén, és a visszaemlékezésekből, saját vallomásaiból is egyértelmű: tudta, hogy felépített perekhez asszisztált – nyilvánosan sohasem ismerte el (ezen a téren egyedül Farkas Vladimir érdemel dicséretet), még felesége bezáratását is Péter Gáborra fogta.

Persze utóbbi vagy a szintén velejéig romlott Bálint István sem vállalt magára soha semmit, mentegetőzésben legalább olyan képzettek voltak mint a náci vezetők. Janikovszkyhoz hasonlóan egyébként Bálint is eredeti szakmájában, orvosként folytatta (tanulmányomban idézek egy tőle undorodó visszaemlékezőt), Péter Gábor pedig egy könyvtárban dolgozott.

Mind (említhetném az ügyvédként még a rendszerváltás után is zavartalanul dolgozó öreg Bauert is) úgy haltak meg, hogy – leszámítva az ötvenes évek belsős bűnbakkeresését – egyiküket sem vonták semmiért felelősségre.

Jellemző, hogy Janikovszky Bélát, ezt a hétpróbás gazembert egy nemrégiben megjelent interjúban (HVG.hu) egyszerűen “orvosként, partizánként”emlegették. Sem a koncepciós perekről, sem volt felesége elmegyógyintézetbe záratásáról, sem saját fia elrablásáról nem esett szó. Aki a teljes történetre kíváncsi, olvassa el a tanulmányt. A borítókép csak illusztráció, forrás: Pinterest.

Címlap és tartalom

Beszervezés céljából tanulmányozta az állambiztonság a moszkvai MGIMO-ra készülő diákokat

Kelet Harvardja, szovjetellenes gimnazisták is kimehettek – sok fantasztikus történetet olvashat az ember, ha a moszkvai MGIMO-s diákok jelenlegi cikkeire is kíváncsi. Az állambiztonsági dokumentumok mást mondanak: két olyan környezettanulmányt találtunk, amelyben a moszkvai egyetemre felvételt nyert diákokat térképezett fel a III/II. Mindkettejüket be akarták szervezni, mindkettejük megbízható kádercsaládból származott, egyikük apja az állambiztonság tisztjeként dolgozott. Nem tudjuk, mi lett a végeredmény, ezért a neveket ezúttal nem közöljük (bár egyikük befutott ember lett). Levéltári szakértőnk szerint bár csak két személy anyaga kutatható, nagyon valószínű, hogy rendszerszerű volt ez a letapogatás. Nincs is ebben semmi meglepő, a jövő meghatározó külpolitikai újságíróit, gazdasági szakembereit és diplomatáit küldték ki Moszkvába, az lett volna a furcsa, ha nem közülük mazsolázza ki az átalakulásra, önmaga átmentésére készülő kommunista diktatúra a jövő titkos munkatársait és szigorúan titkos tisztjeit.

Mindig öröm, ha egy szerző cikke úgymond betalál, főleg akkor, ha olyan témakörben kutat (a kommunista állambiztonság, ill. a sajtó és a hálózat összefonódása), amely még mindig nagyon komoly érdekeket sért, így a legtöbb ezzel kapcsolatos írást egyszerűen elhallgatják. A moszkvai MGIMO-val és annak egykori palántáival többször foglalkoztam, de igazából abból lett (politikai) ügy, amely a külügyminisztériumi munkatársait érintette. Csak most fedeztem fel, hogy két „válaszcikk” is született a témában, az egyik a mindig ellenzéki Magyar Nemzetben, a másik a Népszavában jelent meg.

Székely Árpád / Fotó: MTI

Utóbbi szerzője Székely Árpád volt moszkvai nagykövet, ő 1981-ben végzett a szovjet „diplomata-képzőn”, személyét azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom. Botrányos ügyéről az egész magyar sajtó, így a PS is beszámolt. Azért összefoglalom: a moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség (Kerki) az eladásakor, 2008-ban a magyar állam legnagyobb külföldi ingatlana volt. 17 ezer négyzetméteres volt, és 23,7 millió dollárért adták el egy Viktor Vekszelberg nevű orosz milliárdoshoz köthető offshore cégnek. A vevő nem sokkal később már ennek négyszereséért, több mint 100 millió dollárért adta tovább az ingatlant az orosz államnak. Megismétlem: a négyszereséért.

Ennek a remek üzletnek kapcsán vádolták Székelyt hűtlen kezeléssel és hamis okiratok felhasználásával. Nem is Magyarországon élnénk, ha idén márciusban nem mentették volna fel őt és hat társát a  perben. Még szebb, hogy diplomata a Gyurcsány-kormányra hárította a felelősséget, mondván tőlük kapta az utasítást az értékesítésre.

Székely neve egyékbént először a rendszerváltás idején vált ismerté, moszkvai diplomásként előbb a Külügyminisztériumban, majd Kelet-Berlinben dolgozott, később – e régi interjú fülszövege szerint – részt vett a zöldhatáron átkelő keletnémetek ügyének kezelésében, majd ő kísérte első külföldi útjára, Nyugat-Berlinbe Antall Józsefet. Az ígéretes kezdet után 2005-től 2008-ig volt moszkvai nagykövet, és természetesen büszkén felvállalta a cikkben moszkvai diplomáját.

Torba jobbra / Forrás: Index.hu

Ezt azért emeltem ki, mert ugyanezt – ha jól láttam – a Magyar Nemzet szerzője, Torba Tamás nem tette meg. Bár több nagyszerű anekdotát is felemlegetett, arra nem tett célzást, hogy maga is az MGIMO-n végzett. Miután rákerestem számomra ismeretlen nevére a népszerű közösségi oldalon, profilján felbukkant a moszkvai egyetem, legtöbb egykori iskolatársához ő sem restelli a szovjet tanulóéveket. A közgazdász-újságíró egyébként néhány éve egy Székelyéhez hasonló botrányos ügy (állítása szerint egy amerikai lobbista kétmilliárd forinttal akarta megkenni) résztvevője lett, amely korrupciós botrányként nagyon rossz fényt vetett Magyarországra. Kollégám, Pámer Dávid oknyomozó cikkében ezt írta az újságíróról:

„Torba szövevényes hátterű figura, közgazdász, lobbista, emellett ma is a Magyar Nemzet állandó szerzője és tanácsadója, főleg olyan témákban nyilvánul meg, ahol az orosz érdekek, vagy nagyvállalati, nagyvállalkozói érdekek sérülnek. Köztük Simicska Lajos nagyvállalkozó érdekei.”

Azt hiszem, ennyi elég is. Összefoglalva: két ember reagált hosszabb cikkben a moszkvai diplomásokat ért vádakra, mindkettejük az MGIMO-n végzett, de ennél is fontosabb, hogy mindketten belekerültek egy-egy milliárdos botrányba.

KÉMEK MOSZKVÁBÓL? – CSAK MÍTOSZ AZ EGÉSZ

A két szerző rövid bemutatás áttérek a cikkekre. A moszkvai egyetemet a hivatalos propagandának megfelelően a Kelet Harvardjaként (volt, aki Oxfordot írt hozzászólásában) bemutató írásokra nem fordítanák túl sok időt, a két cím (és a két szerző) eléggé jellegzetes. „Moszkvában tanult ügynökök?” (Magyar Nemzet) és „Kémek: mítosz és valóság” (Népszava). Természetesen mindkét moszkvai diplomás kitűnő iskolaként (ezt nem is vitatta senki), a válogatott ifjak (ezt sem) keltetetőjeként emlékszik az MGIMO-ra, s mindketten nevetségesnek tartják a kémvádakat. Érdekesebbek az eltérések. Amíg a korábbi moszkvai nagykövet Székely az egykori ügynököket a múltban és jelenben (lásd: Várkonyi „Técsy” Tibort) vállaltan alkalmazó Népszavában arra hegyezte ki a mondandóját, hogy a szovjet KGB nem szervezhetett be olyan sok embert, addig a még mindig inkább konzervatív olvasóknak szóló Magyar Nemzetben azt próbálták meg elhitetni, hogy a vagány ellenállók, gimnáziumi lázadók is kimehettek Moszkvába. Torba Tamás felettébb érdekes történetet írt egy ismeretlen nebulóról.

Ez a kép jelent meg a Magyar Nemzetben illusztrációnak. Hát ők kémek lennének, ezek az aranyos gyerekek? / Forrás: AFP

„Volt olyan MGIMO-s diák, akit a gimnáziumból szovjetellenes kijelentései miatt kis híján kirúgtak. A sikeres jogi egyetemi felvétel után a sorkatonai szolgálat alatt keresték meg az illetőt a külügyből, és még az sem érdekelte őket, hogy a jelölt oroszból csak elégséges érdemjeggyel rendelkezett. És mit ad az ég, az illető – tisztán kalandvágyból – egy olyan egyetemen találta magát, amelyről előtte életében nem hallott” – írta az újságíró.

Igaz vagy sem, az egész történet rettenetesen sántít.

A szovjetellenes diákot majdnem kirúgják, de aztán inkább felveszik a jogi egyetemre, majd megkeresik a katonaságnál, hogy ellenzékisége és gyenge orosz nyelvismerete ellenére (!) felajánlják neki a moszkvai lehetőséget.

És közben beszervezik?

– kérdezhetne a nem teljesen naiv, de ostobának tekintett olvasó. A rövid anekdota is jellegzetes: a lázadó kalandvágyból kerül egy olyan egyetemre, amiről még életében nem hallott. Hogyan is beszélt erről a szintén Moszkvában végzett tévés Radnai Péter? „Utólag azt mondom, kicsit furcsa ötlet volt… Semmire nem emlékszem arra, amit tanultam.” A szándék ugyanaz: semlegesítés, elkenés, legendagyártás.

A legjobb, hogy éppen Székely cáfolja meg MGIMO-s társa történetét. „A jelentkezőknek magyar irodalomból, történelemből és orosz nyelvből kellett írásbeli és szóbeli vizsgát tenniük” – írta publicisztikájában, jelentősen gyengítve az oroszból csak „elégséges érdemjeggyel” rendelkező „szovjetellenes” gimnazista figuráját. Korábbi cikkem olvasói talán emlékeznek arra a történetre, hogy még 1989 nyarán is simán elutasították – az alapos lekáderezés után – a felvételin azt a Fidesz-tag leányzót, aki amúgy mindenben felvette a versenyt a politikailag megbízható jelentkezőkkel. Pedig akkor már bőven a peresztrojka, a helyezkedés, átmentés idejét élte a keleti tömb.

Hahn Péter újságírót nem Moszkvába, hanem Amerikába küldték ösztöndíjjal. Természetesen jelentenie kellett, később be is szervezték / Ill.: PS

BESZERVEZÉSRE SZEMELTÉK KI AZ MGIMO-S DIÁKOKAT

Szerencsére az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának környezettanulmány-gyűjteményében található két olyan vékonyka iratanyag, amelynek fülszövegében a „Nemzetközi Kapcsolatok Intézete” (azaz az MGIMO) szerepel. Két fiatalemberről, frissen végzett gimnazistáról készítették, akik éppen akkoriban – mindkét dokumentum 1987-es – készültek Moszkvába. Torba diákjához hasonlóan ők is kiskatonák voltak a gimnázium és az egyetem között, amikor az állambiztonság körülszaglászta őket. Szokásomtól eltérően ezúttal nem hozom nyilvánosságra a két ifjú nevét, bár egyikük szerepel kisebb vihart kavart cikkemben (Döbbenetes lista: Ma is kiváló ajánlólevél a szovjet “elvtársképzőn” szerzett diploma) is, nem szeretném, ha a többiek helyett is éppen ez a két ember kerülne reflektorfénybe. Nem, ugyanis semmit sem tudunk a beszervezés további lépcsőfokairól, ráadásul a többi moszkvai diák hasonló iratanyaga eltűnt.

Ezeknek a dossziéknak egyszerűen lába kélt, hiszen eléggé egyértelműnek tűnik – és ebben levéltáros forrásaim megerősítettek –, hogy a moszkvai egyetem gondosan kiválogatott diákjait rendszerszerűen tanulmányozta a kommunista állambiztonság, az iratok szerint beszervezési célból.

Felemás rendszerváltásunkat, a múlt elkenését, az iratok titkosítását, ledarálását ismerve már az is kisebb csoda, hogy ez a két környezettanulmány egyáltalán kutatható (amúgy csak 2005 óta). Töredékes állapotukban is fontosak, mivel nagyon sokat elárulnak arról, mit jelentett akkor, és éppen ezért mit jelent ma moszkvai kiválasztottnak lenni, és miért jelenthet még ma is – szerintem – nemzetbiztonsági kockázatot ennyi Moszkvában végzett gazdasági szakembert, diplomatát, újságírót alkalmazni, futtatni, támogatni.

Az első környezettanulmányt (a száma – tollal: 94718) egy olyan fiatalemberről készítették, aki ma is fontos pozíciót tölt be egy olyan nemzetközi szervezetben, amit – láss csodát – a rendszerváltás idején alapítottak. A „letapogatást” az elhárítás (III/II) 12-es alosztálya (követségek, rezidentúrák védelme) kérte, amelynek „c” csoportjában az újságírók és külügyminisztériumi dolgozók munkálkodtak. A továbbiakban a dokumentumból idézek: „… tanuló… Munkahelye: Nemzetközi Kapcsolatok Intézete /IMO/ Moszkva… Az igény rövid indoklása… tanulmányozás, beszervezés… [aláhúzva – MG]… dosszié szám: 40-12-113… [A másik megmaradt környezettanulmány is ebbe a dossziéba került]. A személlyel foglalkozó operatív tiszt neve, telefonszáma: Pintér József r. fhdgy. 13-853”.

BELTERJES BRIGÁD: MINDENHOL BM-DOLGOZÓK

Az adatlapról megtudhatjuk, hogy az illető apja és anyja is „BM dolg.”, a családi háttér tehát teljesen rendben volt. A környezettanulmányhoz felhasznált informátorok rövid leírása is tipikus: M.-né („gondnok”), L.-né („nyugdíjas, BM-dolgozó”), B-né („gondnok”), V. elvtárs („BM-dolgozó”) és L. elvtárs („BM-dolgozó”).

Szorgos ujjak – belügyminisztériumi munkatársak a BM Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatalában / Fotó: Fortepan.hu

A hosszú leírásból kiderül, hogy a beszervezésre kiszemelt – leendő – moszkvai egyetemista „Már középiskolás éveiben bekapcsolódott az ifjusági mozgalomba, aminek [L. elvtárs] elmondása szerint aktiv tagja volt. Az adatszolgáltató tapasztalta, hogy nem egy alkalommal kapott postai küldeményt, aminek föladója a KISZ KB. volt.” A továbbiakban lejegyezték, hogy szorgalmas, tanulékony fiú, aki többször megfordult már külföldön, ráadásul nyugaton is, nagy gondot fordít a nyelvtanulásra is, így tökéletes jelöltnek tűnt. Főleg apja múltját ismerve, akinek a környezettanulmányát csatolták a fiúéhoz. Édesapja „A hetvenes évek elején jelentkezett a BM. hivatásos állományába. Az RTF. [Rendőrtiszti Főiskola – MG] elvégzése után beosztását, konkrét tevékenységét illetően megoszlottak a vélemények. Abban azonban egyetértettek a felkeresettek, hogy igen bizalmas, kvalifikált munkátvégezhetett… [törölt rész – MG] Az adatszolgáltatók tudomása szerint, mivel nevezett apja, nem kívánt felhagyni a BM. tiszti hivatásra nézve méltatlan életvitellel, ezért leszerelték… Az adatszolgáltatók határozottan állitották, hogy rendszerünk feltétlen hive, elvhü kommunista…”.

Bár a környezettanulmány forrásai nem ismerték (nem is ismerhették) pontosan az apuka munkáját, a III/II.-nél pontosan tudták, hogy kicsoda. A Történeti Levéltár adatai szerint az állambiztonság főhadnagya volt, több különböző ügyben – például egy olasz állampolgár beszervezési kísérlete – is szerepelt. Később meg ugye leszerelték. Az irat végén a környezettanulmány informátorait is jellemezték, egyszerre nevetséges és szomorú, ahogyan L.-nét (a korábbi BM-es nyugdíjas) jellemezték: „[L.-né]

a ház átadása óta lakik a cimen, és mint nyugdijas érdeklődik az ott élő emberek iránt. A célcsalád és jelenleg nevezett apja fölötte lakik. A lehallatszó zajokból soron tudta követni a családi életét.”

Mint nyugdíjas érdeklődik – így volt (és maradt) szép és kerek ez a kádári házmester-világ.

A jövő ifjúsága – illusztráció, a képen a Belügyminisztérium, Horváth István belügyminiszter és Ladvánszky Károly belügyminiszter-helyettes úttörőket fogad / Fotó: Fortepan.hu

A másik környezettanulmány célszemélyét ugyancsak ekkoriban – 1987 – vették fel a moszkvai különleges egyetemre, a nyomozás szerint családja unszolására, némileg akarata ellenére. „…gyermekkora óta orvos szeretett volna lenni, éppen ezért meglepődtek, mikor arról értesültek, hogy a Szovjetunióban folytatja felsőfoku tanulmányait. Ugy tudják, Moszkvában fog egyetemre járni, ujságírónak készül…A felkeresettek valószinüsitik, hogy apja hatására megy Moszkvába tanulni, az ő elképzelése, akarata – mint mindig – most is érvényesül…”.

A jelölt anyjáról készült környezettanulmányból látjuk, hogy azért fia (látszólagos vagy valós, ki tudja) elkötelezettségével sem lehetett probléma: „A korábbi jelentés adataival megegyezően demokratikus gondolkodásu, társadalmi rendszerünk mellett nyiltan kiálló asszonynak mutatták be [az anyukát – MG]. Magatartása és kijelentései alapján valószinünek tartják, hogy MSZMP-tag. Gyermekét is ugy irányitotta, hogy a tanulás mellett élenjárjon az iskola társadalmi életében… Az előző környezettanulmányból kitünik, hogy mint KISZ-tag, tevékenyen részt vett az ifjusági mozgalomban.”

Ezzel a fiatalemberrel is a fent említett Pintér József foglalkozott. Ez a környezettanulmány ugyanabba a dossziéba került, és megkapta az előzőt követő sorszámot (94719). Hogy a többi moszkvai tanuló hasonló irataival mi történt, nem tudjuk. Ahogyan azt sem, mi lett a letapogatás után, kit környékeztek meg, s főleg kit sikerült végül beszervezni.

Az azonban továbbra is nyilvánvaló – minden múlthamisítási, mosdatási kísérlet ellenére –, hogy Moszkvába csak a kiválasztottak krémje mehetett ki. Az is felettébb valószínű, hogy sokukat már kiutazása előtt beszervezte a kádári állambiztonság.

Mivel az akták jelentős részét ledarálták, eltüntették, még ma sem tudjuk, melyikük miért, kinek az érdekében cselekszik, cselekedett. Éppen ezért hatalmas öröm lenne, ha egy egykori moszkvai tanonc előállna, és vállalná beszervezésének történetét. Van egy gyanúm, hogy ez ebben az országban sohasem fog megtörténni.

„Rákositól tanult meg magyarul” – jelentések a “szuperkém” Robert Maxwell médiamágnásról

Öreg őrét leütve kiugrott a Horthy-rendőrség (katonaság?) autójából, majd egy híd alatt egy jótékony cigánylány szabadította meg a bilincsétől – ez egyike azoknak a történetnek, legendáknak, amelyek Robert Maxwellről születtek. Ezt mondjuk éppen ő mesélhette el házi életrajzírójának. A szuperkém-sajtómágnás a huszadik század egyik legérdekesebb alakja, akiről csak titokzatos halála után derült ki, hogy több tízezer munkavállalója életét tönkretette. A hajdan a Magyar Királysághoz tartozó Aknaszlatinán született Maxwell (eredeti nevén: Hoch) az iratok, könyvek és tanulmányok szerint egyszerre talán több titkosszolgálatnak is dolgozhatott (az angoloknak és később az izraeli MOSZAD-nak biztosan), összekötő ember volt Kelet és Nyugat között. Hazánkban is többször megfordult, előbb a Kádár-rendszerben, majd a rendszerváltás idején, tudták, hogy hírszerző, de nem mertek ujjat húzni vele. Maxwell és a magyar állambiztonság 1. rész.

Érdemes időről-időre átböngészni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltár (ÁBTL) adatbázisát, mert néha egészen érdekes találatokra akad a kutató. Így bukkantam rá az egyetemes médiatörténet – és hírszerzés – egyik legismertebb alakjára, a kádári állambiztonság iratokban csak „Captain Maxwellként” emlegetett néhai Robert Maxwellre. Aki a hírhedt sajtómágnás sorsára és titokzatos halálára kíváncsi, annak csak ajánlani tudom a népszerű Konteóblog vonatkozó cikkét. Aki jobban elmélyedne Maxwell és az izraeli (Moszad), a szovjet (KGB) és az amerikai (CIA) hírszerzés közös, titkos történetében, az pedig olvassa el Gordon Thomas lebilincselő művét (Moszad). Az oknyomozó újságíró-író volt, aki titkosszolgálati forrásokra hivatkozva a legalaposabban feldolgozta,

hogyan vett részt Maxwell az izraeli titkosszolgálat különböző akcióban, valamint a titkos amerikai hadiipari-pénzek kelet-európai tisztára mosásában. Egészen a dicstelen végig, amikor saját médiabirodalmának dolgozóit lopta meg és tette tönkre, úgy, hogy nyugdíjalapjukból a Moszad akcióit finanszírozta.

Robert Maxwell / Fotó: BBC.co.uk

MAXWELL MAGYARORSZÁGON – AZ ELSŐ JELENTÉSEK

Maxwell már a Kádár-rendszerben is többször járt Magyarországon, de a közvélemény csak a rendszerváltás idején ismerte meg a nevét. Egészen pontosan akkor, amikor megvásárolta a Magyar Hírlapot, s ezzel belépett a magyar médiaháborúba. Ha finoman fogalmazok, az üzletre rábólintó Antall-kormány nem volt túl körültekintő, amikor egy akkor már köztudottan kétes hírnevű és hátterű brit üzletember kezébe adta az egyik legfontosabb napilapot. Most viszont lépjünk vissza az időben, egészen pontosan 1961-ig, amikor a magyar hírszerzés londoni rezidentúrájáról érdekes jelentés érkezett Budapestre. Ez az első jelentős irat Maxwell abban az évben megnyitott megfigyelési dossziéjában („Tourm”).

„Jelentés, 1961. április 6. Tárgy: Megismerkedés Captain Maxwellel.

Az elmult hónapban résztvettem az ASLIB [az Egyesült Királyságban működő könyvtári-információs szervezet – MG] keretében tartott Aeronautikai előadáson a társszerv vezetőjével, ahol bemutattak egy filmet a >Black Night< angol rakéta kipróbálásáról, majd Captain Maxwell, a Maxwell kiadó igazgatója előadást tartott az ASLIB könyvtárosai részére…

Április 4-i fogadásunkra feleségével együtt jött el, ahol alkalmam volt kissé elbeszélgetni Maxwell-el. Meglepetésemre beszél magyarul. Elmondása szerint Szlovákiában született. Anyanyelve szlovák. Magyarul Horthy-börtönében tanult meg [Ez a történet később is előkerül – MG] és azóta sem felejtette el. Állítólag a jugoszlávoknak szállitott fegyverek /csempészés/ ügyében került börtönbe. [Látni fogjuk, hogy egy másik változat szerint az angoloknak kémkedett, egy harmadik szerint zsidók mentesítésében segédkezett – MG] 1940-ben jött Angliába egyetlen angol szó ismerete nélkül.

A fiatal Maxwell / Forrás: DailyMail.co.uk

Angliában beállt a hadseregbe. /Captain a haditengerészet viszonylatában ezredesnek felel meg. /Erről a témáról nem tudtunk tovább beszélgetni, mert többen csatlakoztak hozzánk. Megállapodtunk, hogy meghivót küld oxfordi kiadójuk megtekintésére. Kifejezte azt a meggyőződését, hogy kölcsönösen egymás segitségére leszünk a jövőben. Április végén gépkocsival – feleségestől – Budapestre megy az analitikus vegyész kongresszusra, ahol Belcher professzor és az ő szervezése következtében több mint 12 angol szakember és tudós vesz részt.”

A jelentést a londoni rezidentúrához tartozó „Erdei” jegyezte, az irathoz Budapesten a következő megjegyzést gépelték:

„… Maxwellt a csehszlovák elvtársak itt nem ismerik. Kb. 45 éves, nagyon jó megjelenésü, jól és izlésesen öltözött üzletember. Állitása szerint mindenkit ismer Angliában, aki müszaki és tudományos vonalon számít… Maxwell tanulmányozását folytatjuk. Adatait a konzulátusre [így – MG] benyujtandó vizumkérelméből feljegyezzük és legközelebb felterjesztjük, hogy otthon és esetleg, ha érdekes, csehszlovák barátainknál is ellenőrizhessük multját.”

HÍRSZERZŐ, VIGYÁZZUNK VELE!

Ennél jóval érdekesebb, amit tollal firkáltak „Erdei” jelentéséhez. Felülre ezt írták: „Pozsonyi et. az ált. obj. d. ban [objektum dosszié – MG] van más … anyag. Gyüjtsd össze és tájékoztasd Erdeit. Érzetem (?) szerint Maxwell Capt. tud. hirszerző fedőszerve amerikai irányítás alatt.” Alulra pedig ezt: „>Báthori< volt A. – vonalas titkosmunkatárs értesitése szerint nevezett korábban aktiv hirszerzőtiszt volt. Szirtes”.

A magyar állambiztonság tehát már 1961-ben gyanította, hogy Maxwell hírszerző. Néhány nappal később a következő táviratot kapta Budapest a londoni hírszerző-csoporttól: „1961. ápr. 10. Rezidentura jelenti, hogy Jan Robert Maxwell, 1923. londoni lakos, angol állampolgár, könyvkiadó vállalat igazgatója. A Kultura meghivására rövidesen beutazik WYX 959 rendszámu gépkocsival. Magyarul jól beszél, szlovákiai születésü, felesége is vele megy. 1959 juniusában is járt Magyarországon. Báthori korábban jelezte és most Roland Berger angol állampolgár, aki ismeri őt, megerősitette, hogy Maxwell hirszerző szakember. Javasoljuk ellenőrzését.”

Robert Maxwell és feleségének házassága – 1945 / Fotó: Dailymail.co.uk

Ebből az iratból világossá válik, hogy már 1959-ben beutazott Magyarországra – könyvkiadási ügyben –, és ezt az utat többször is megismételte. Nem sokkal később „Szántó” elvtárs már le akarta venni „Erdeit” az ügyről. Ebből a jelentésből Maxwell előtörténetének egy másik változatát is megismerhetjük (vö. a titkosszolgálati legendákkal):

„Szirtes elvtársnak!… Tárgy: Maxwell ügye

… Erdei elvtárs alapgondolata helyes, miszerint müszaki könyvkiadókkal és irodákkal célszerü foglalkozni. Maxwell ügyével azonban az F vonalon Erdei elvtárs nem foglalkozhat. Báthori fn. titkosmunkatárs szerint Maxwell korábban aktiv hirszerzőtiszt volt. A Központ szintén olyan adatokkal rendelkezik, melyek arra mutatnak, hogy Maxwell nemcsak a multban, hanem jelenleg is hirszerzést folytat.

Székely fn. ügynökünk adatai szerint Captain R. Maxwell C. a Pergamon Press kiadó és a Pergamon Institute „fedő intézmény” vezetője. Maxwell máramarosszigeti születésü. Az egyik angol lap régebbi kiadása szerint /Guardian/ Maxwellt azelőtt Hoch Lajosnak hivták, és a háború alatt került ki Angliába, majd a fronton annyira kitüntette magát, hogy 23 éves korában kapitányként és a Military Cross-szal, az egyik legmagasabb katonai kitüntetéssel szerelt le.

Angol nőt vett feleségül, több gyermeke van. Igen széleskörü nyelvtudása van. Az angolon kívül folyékonyan beszéli az összes nyugat-európai nyelveket, tovább folyékonyan beszél oroszul és csehül, magyarul kissé törve, de jól beszél. Vállalatát az amerikai National Science Foundation /Detlev Bronk/ évente több millió dollárral támogatja. Könnyen lehetséges, hogy Maxwell intézete társszerve a nyugatnémet Ostforschunginstitutnak /keletkutató intézet/.

Felhivjuk Erdei elvtárs figyelmét Maxwell egyik munkatársára dr. Debreczeny Pálra, aki Maxwell intézeténél a forditási osztály vezetője. Könnyen lehetséges, hogy ez a személy is az elvtársak látókörébe kerül, ez esetben tegyenek jelentést a Központnak. Tekintettel arra, hogy Maxwell ügyével az F vonal nem foglalkozik, az ügyet átadtuk a C vonalnak. Maxwellel kapcsolatos további jelentéseket a C vonalnak terjesszék fel.”

Maxwell és Rupert Murdoch médiapápa 1969-ben, utóbbi még most is a világ egyik leghatalmasabb embere / Fotó: BBC.co.uk

Talán nem felesleges röviden bemutatni az említett Pergamon Press kiadót és a hozzá kapcsolt intézetet. A Maxwell tulajdonában lévő Pergamon kiadó a szovjet, ill. szovjet érdekszférába tartozó művek megjelentésével, az intézet a kelet-európai művészek, alkotók, kutatók, tudósok támogatásával, a két világrend közötti kapcsolatok építésével foglalkozott. Utóbbi székhelye New Yorkban és Londonban volt. Valószínűleg nem alaptalanul nevezték az állambiztonsági iratban „fedő intézménynek”. A jelentésben említett National Science Foundation (Amerikai Nemzeti Tudományos Alap) háttere is homályos (ez nyilván minden nagyhatalom hasonló intézeténél így van), 2004-ben azzal került a világsajtó (és a magyar média) figyelmébe, hogy a chatszobák megfigyelésében (!) összejátszott az amerikai hírszerzéssel.

Térjünk vissza a hatvanas évek elejére, Maxwellről gyanítják, hogy minimum kettős játékot játszik, „figyelőztetésére” felkérik Hegedűs János századost, a II/3-C alosztály beosztottját. A következő feljegyzés már nem áprilisban, hanem májusban készült, és a III/II/3-F (a tudományos-műszaki hírszerzést irányító) alosztály vezetője, Lelkes Lajos jegyezte. A százados összegzésében már egészen vad történetek is felbukkannak:

„Feljegyzés … I. R. Maxwell /Capt. Ian R. Maxwell, M. C./, a Pergamon Press kiadó és a Pergamon Institute álintézet igazgatója. Egyike a Kelet-Nyugat kapcsolatok legérdekesebb embereinek. Itt is, ott is a legfurább rémhirek voltak róla. Az egyik / itt is ismert/ szerint Mermelstein máramarosszigeti kereskedő egyik fia.

A másik szerint angol származásu, aki 15 éves korában az angoloknak kémkedett és a szegedi csillagbörtönben Rákosi M. nevü rabtársától tanult magyarul. Ezek a romantikus részletek nem felelnek meg a valóságnak.

Rákosi Mátyás a szegedi Csillagban / Forrás: Emlekpont.hu

Mivel a választások során – ahol az egyik kerületben munkáspárti jelöltként /!/ lépett el – hasonló módon kezdték ki a személyét /orosz kém, keleteurópai ügynök, megbizhatatlan, stb./. Az egyik lap /azt hiszem a Guardian/ közölte életrajzát. Eszerint Hoch Lajosnak /Ludwig Hoch/ hivták és valóban kárpátaljai származásu… Nyelvtudása bámulatos: bár akcentussal, de folyékonyan beszél oroszul, csehül, beszéli az összes nyugati nyelveket, akcentus nélkül az angolt /!/, s magyarul kissé törve, de jól beszél.”

Lelkes Lajos / Forrás: ÁBTL/NEB

A folytatás is figyelemreméltó, amelyben a feljegyzés alapján kimondottan képzett, jó meglátású Lelkes százados Maxwell meglehetősen homályos felfutására és meggazdagodására is utalt: „Üzleti pályafutása is érdekes.

Betársult a Maxwell kiadóba és azzal sikerült ugy tönkremennie, hogy ő nem ment tönkre. Áttért a Pergamon kiadóra és ennek kétségkivül erőszakos ügyleteit rendkivül dinamikusan vezeti, amiben angol és főleg amerikai részről teljes támogatásra számithat.

Vállalatát az amerikai National Science Foundation /Detlev Bronk/ évente egyre több millió dollárral támogatja /1959-ben négymillió dollárral emeltek neki, amint Maxwell nekem személyesen elmondotta./ Igyekszik a lehető legjobb viszonyban lenni a szovjet kiadókkal, akadémikusokkal, általában mindenkivel, aki a mi oldalunkról jön és mindent kiad, ami innen származik, még hozzá nagyon drágán. Opciója van a Szovjetunió Tudományos Akadémia kiadójának minden könyvére, de ezenkivül is nagyon sok könyvet ad ki… olyat is, ami hozzánk nem jut el! Politikai felfogása szerint: liberális üzletember, aki meglovagolja a hidegháború enyhülését és a növekvő információcserét. Kb. 185 cm magas, sovány, fekete, szemüveges, nagyon jóképü, értelmes férfi, aki rendkivül erőszakos fellépésü, tipikus businessman.”

Ezek az iratok is rámutatnak, Maxwell egyfajta összekötő volt Kelet és Nyugat között, gyakorlatilag szabadon mozoghatott.  Nem véletlen, hogy amíg Keleten amerikai/angol, Nyugaton szovjet ügynöknek vélték (lásd: az FBI-hoz eljutatott jelentést). A következő jelentésben már egyenesen „trójai falónak” nevezték a kiadóját, a dokumentum ismeretlen szerzője már régebbről ismerte a brit üzletembert.

„Jelentés /1961. jun. 1./ Tárgy: Pergamon kiadójának

A Pergamon kiadó az utóbbi öt év folyamán került előtérbe világviszonylatban. Számomra először a neve jelentette problémát: Pergamon Tróját jelent, a trójai falóval együtt. Vajon nem ez a kiadó a trójai faló, amely a kiadások ürügyével egyéb, nem egészen nyomdaképes anyagot is gyüjt…” – lamentált a jelentés szerzője, majd így folytatta:

„Madridban találkoztam vele először és arra figyeltem fel, hogy Hoff Miklóst, a jelen amerikai repülőgépsztatikust [világhírű magyar gépészmérnök, fizikus, repülőgép-tervező, egyetemi tanár – MG] az egyik szünetben harsogó, bár akcentusos magyarsággal szólitotta meg és elég folyékonyan elbeszélgetett. Fő-samesze, egy őszes, Jones nevü angol azt állitotta, hogy a kapitány 1939-40-ben Magyarországon, a szegedi Csillagbörtönben volt bezárva, mint gyerek /max. 16-18 éves lehetett/, [Maxwell 1923-ban született – MG] kémkedés miatt s eközben cellatársaitól tanult meg magyarul. Tény az, hogy magyarul jól tud… Sokszor járt az utóbbi években a Szovjetunióban, főleg az Akadémiával tárgyalt könyvek kiadásáról…

Angliában tőle teljesen függetlenül létezett egy Maxwell nevü kiadó, amelybe betársult. Ez a kiadó /névváltoztatás előtt vagy után, ez nem derül ki/ tönkrement, az öreg Maxwell-lel együtt, viszont lobogó zászlókkal került Maxwell ur, az ifju /Hoch/, aki megalakitotta a Pergamon Press Ltd. vállalatot, fiókintézettel New Yorkban és még egy csomó nyugati nagy városban. [A hivatalos életrajz szerint Maxwell nem “Maxwell kiadóba”, hanem az 1948-ban alapított Butterworth-Springerbe szállt be Paul Rosbaud mellé, akit később kirúgott – MG]. Párhuzamosan az un. non-profit tevékenységéhez /?/ megalapitott egy Pergamon Institute nevü „intézetet”, amely pl. a veszteséges ügyeket lebonyolitja és a szubvenciókat felveszi…

A vállalat mindenféle keleteurópai lény gyüjtőhelye. Magyarral ugyan tudomásom szerint nem találkoztam, de lengyellel, csehvel, ukránnal, orosszal, szerbbel igen…

Mindent egybevetve egy legalábbis problematikus vállalattal és annak legalább ennyire problematikus vezetőjével állunk szemben. Hazaiak közül tudomásom szerint Bernáth elvtárs, az Akadémia Kiadó vezetője is tárgyalt vele. Hoch-Maxwell pályafutásában annyi az ellentmondásos, tisztázatlan dolog, hogy csakis a legnagyobb óvatossággal lehet ő és trójai falóként müködő vállalatátkezelni. 1961. jun. 1. ”

Az első rész lezárásaként szívesen cáfolnám a Maxwell fiatalkorára összehordott különböző történeteket, de nem  nagyon van mivel. Még az a verzió sem teljesen hihető, amelyet egy Joe Haines nevű újságíró írt meg Maxwell című életrajzi művében, amely 1991-ben jelent meg Magyarországon. Pedig a Maxwellnek dolgozó Haines a médiacézár elmondása alapján írta meg sokat kritizált, a Times szerint “borzalmas” könyvét, amelyben kedvező képet fest a Maxwellről. Ezért érdekes, hogy még az abban tálalt legenda is billeg.

Az aknaszlatinai bánya / Fotó: Pinterest.com

Abban minden forrás egyetért, hogy Maxwell a Kárpátaljához tartózó Aknaszlatinán született egy szegény zsidó családba Ján Ludvik Hoch néven. A település akkoriban Csehszlovákiához tartozott, majd a bécsi döntések után visszakerült Magyarországhoz (most Ukrajna). Az igazán érdekes a folytatás, Haines könyve (azaz Maxwell elmondása) szerint az ifjú Hoch gyerekként csatlakozott a cseh ellenálláshoz, majd Budapestre utazva belépett az illegalitásban működő Sokol nevű szláv ifjúsági csoportba, amelynek tagjaként fegyvert és katonákat csempésztek Nyugatra – Jugoszlávián át. Hoch állítólag a jegyek beszerzésében segédkezett, egészen 1939. decemberéig, amikor a csoportot lebuktatták. Haines szerint Hochot és a többieket a határon letartóztatták, majd „négy hónapon át bilincsbe verve tartották fogva egy ablaktalan cellában, nappal, de sokszor éjszaka is gumibottal és kerékpárlánccal verték”. Bár Haines szerint a budapesti francia követség „tiltakozást jutatott el Horhy tengernagyhoz” a tizenhat éves, így fiatalkorú Hoch ügyében, őt mégis a bíróság elé akarták állítani.

Innen válik igazán regényes a története: „Maxwellnek 1940 januárjában kellett volna megjelennie a bíróság előtt – írta Haines. – Zárt teherkocsin szállították a bíróságra; őre egy öreg katona volt, aki az első világháborúban veszítette el fél karját. Maxwell kezét megbilincselték, lábát azonban nem. Kézbilincsével leütötte az öreg katonát, és sikerült megszöknie… Egy híd alatt bújt meg, ahol bilincsétől egy >cigánylány< szabadította meg, de állítása szerint mind a mai napig sejtelme sincs róla, hogyan csinálta” – folytatódik most már kissé Andersenre hajazva, majd: „Ezután föllopózott egy vonatra – arra, amelyen letartóztatása előtt rendszeresen utazott –, így jutott el Budapestről a jugoszláv határra. Sikerült átjutnia a határon…” [és a többi már történelem.]

Nem kell feltétlenül az öreg, félkarú őr, az ismeretlen csehszlovák-zsidó fiatalemberéért kiálló francia követség, az ügyes cigánylány vagy a könnyed határátlépés történetét kétségbevonni, de azért egy apróságot muszáj kiemelni: Haines szerint Hochot 1939. decemberében letartóztatták, négy hónapig börtönben volt (ha minden igaz, Vácon), majd 1940. januárban már meg is szökött. Hamar lepergett az a négy hónap.

MEZŐ GÁBOR

Kutató vagyok és újságíró. Olyan munkát végzek, amit imádok, és ahol folyamatosan aknákat kell kerülgetnem. Inkább csak Tűrt, semmint Támogatott, de ez épp íg