í t é l e t e t :

í t é l e t e t :

A cionista moszkovita kazárok még mindig terrorizálják a népet , - a bűnös nemzet eszméje a megzsarolt helytartóink fizetnek !!!

Dr. Képíró Sándor felmentő ítéletének Tényállás része

1 hozzászólásÍrta árva 10 hónapja

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN

A Fővárosi Bíróság Budapesten, 2011. május 05., 06., 10., 19., 24., 26., 27., június 08., 16., 20., 24., 29., 30. napján megtartott tárgyaláson július18. napján kihirdetett és ugyanezen, valamint 19. napján n y i l v á n o s a n megindokolt

í t é l e t e t :

Dr. K é p í r ó   Sándor volt csendőr százados vádlottat

(aki Sarkadon, 1914. február 18-án született, anyja neve: Kovács Róza, 1023 Budapest, Frankel Leó út 78. I/10. szám alatti lakos, magyar és argentin állampolgár)

az ellene az Nbr. 11.§ 5. pont 3. fordulatában írt magatartással

megvalósított és a Btk. 165.§-a szerinti háborús bűntett

miatt emelt vád alól

f e l m e n t i .

Az eljárás során felmerült 4.397.980 (Négymillió-háromszázkilencvenhétezer-kilencszáznyolcvan) Ft bűnügyi költséget az állam viseli.

.......................

Tényállás

I./

Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados 1942. január hónapban a Magyar Királyi Csendőrség V. Szegedi csendőrkerületének makói tanszázadánál teljesített szolgálatot oktatótiszt beosztásban, főhadnagy rendfokozatban.

1941 április hónaptól a Magyarországhoz visszacsatolt Délvidéken (Bácskában) időközben megszaporodott kommunista és partizán szervezkedések, támadások visszaszorítására a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc és a honvédelmi miniszter, Bartha Károly, a Magyar Királyi Honvédség Vezérkar Főnökének, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek a bevonásával úgy döntött, hogy Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy parancsnoksága alatt lévő szegedi V. hadtest és annak alárendelt alakulatainak bevonásával karhatalmi feladat keretében általános tisztogatást, ezáltal razziát rendelnek el, illetve hajtanak végre. Az első tisztogatási műveletre 1942. január 05-től került sor, miután fegyveres összetűzés alakult ki egy tanyán a magyar csendőrök, határőrök és partizánok között. Ez a művelet Zsablya, Csurog, Óbecse, Sajkás, és több más kisebb településeket érintett, melynek közvetlen irányítója Deák László ezredes volt. Ezen tisztogatás során kb. 2.430 ártatlan civil személyt megöltek, a holttesteket a Tiszába dobták.  

A Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes az 1942. január 15-én kelt, 4089/1942. számú rendeletével a tisztogatási razziát Újvidék városra is kiterjesztette.

A rendeletben a vezérkar főnöke a „tisztogatást és megtorlást rendelek el” szavakat használta.

A fenti rendeletre figyelemmel Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy az V. hadtest parancsnoka 1942. január 18-án adta ki 1300/1942. számú rendeletét, majd Grassy József vezérőrnagy (akkor ezredes), mint Újvidék katonai parancsnoka 1942. január 21-én bocsátotta ki a 136/K/6-1942. számú írásbeli karhatalmi parancsot, mely már részletekbe menően szabályozta az Újvidéken végrehajtandó razzia során betartandó előírásokat, mint pl. azt, hogy a razzia január 21-től 23-ig tart, annak tartalma alatt kijárási tilalmat rendeltek el, a házak kapuit zárva kellett tartani, az ablakokat el kellett sötétíteni. A razziáról a lakosságot nyilvános helyeken kifüggesztett plakátok útján tájékoztatták. A razzia célja a házak, lakások átkutatása, személyek igazoltatása, motozása, a partizán, és kommunista gyanús személyek kiszűrése, elfogása, őrizetbevétele, illetve a jogtalanul birtokolt fegyverek, egyéb katonai anyagok begyűjtése volt.

A razzia végrehajtására 1942. január 19-én és 20-án erős karhatalmi egységeket vontak össze, melynek létszáma 5.000-5.500 fő volt.

A karhatalmi feladat végrehajtásában a következő alakulatok vettek részt:

1./ Újvidéki 16. Magyar Királyi Határvadász Zászlóalj,

2./ Magyar Királyi 20. Gyalogezred Kiskunhalasi I. és II. Zászlóalj,

3./ Magyar Királyi V. Utászezred Szegedi V. Zászlóalj,

4./ Újvidéki Magyar Királyi Honvéd Kerékpáros Zászlóalj,

5./ Újvidéki Királyi Folyami Flotta,

6./ Magyar Királyi Sánctábor,

7./ Újvidéki Rendőrség,

8./ Magyar Királyi Csendőrség makói, szekszárdi és újvidéki iskola állománya.

II./

A Makói Csendőrtanszázad 1942. január 19-én este kapott utasítást arra, hogy január 20-án Újvidékre kell utazniuk szolgálati feladatra. A kapott utasítás alapján elsőként indult útnak a csendőrtanszázad parancsnoka, Jakabos István csendőr százados és Dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados (akkor főhadnagy), akik január 20-án délben érkeztek meg a városban és ott azonnal jelentkeztek a katonai parancsnoknál, Grassy József ezredesnél. A nap folyamán az esti órákban érkezett meg Dr. Képíró Sándor és Budur Károly csendőr százados (akkor főhadnagy) a század állományával.

Ezen a napon a városba rendelt alakulatok tisztjei részére (honvéd, rendőr és csendőr) 20,30 órakor a Báni palotában eligazítást tartottak, melyen jelen volt Gaál Lajos csendőr alezredes, az újvidéki csendőr iskola parancsnoka, a makói tanszázad - a már említett - tisztjei, Csáky József, Kun Imre csendőr százados (akkor főhadnagyok), az újvidéki csendőr iskolától Gerencséry Mihály csendőr főhadnagy, a szekszárdi csendőriskolától dr. Zöldi Márton,Stepán László csendőr századosok (akkor főhadnagyok), valamint Bátori Géza, Fóthy Ferenc és Horkay József csendőr alezredesek, és mások, akiknek személye már utólag nem állapítható meg.

Az eligazítást Gaál csendőr alezredes tartotta, aki közölte, hogy a razzia 21-én, 22-én és 23-án kerül végrehajtásra, a fegyverhasználatra vonatkozóan pedig azt a parancsot adta ki, hogy „ a legkisebb ellenállás esetén is fegyvert kell használni”. Ez ellen az eligazításon jelenlévő tisztek közül egyedül dr. Képíró Sándor volt csendőr százados tiltakozott azzal, hogy „ezt a parancsot így, a szolgálati szabályzat szerint nem lehet végrehajtani”. Kérésére Gaál Lajos csendőr alezredes közölte, hogy azt „nem adja írásban, mert ő sem kapott erre írásbeli parancsot”. A szabályzatellenes szóbeli parancs kiadását - írásbeli parancs hiányában - Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados úgy értékelte, hogy nem kötelező érvényű és a karhatalmi feladat végrehajtásában a fegyverhasználat tekintetében nem Gaál Lajos csendőr alezredes által szóban kiadott parancs, hanem a szolgálati szabályzatban előírt utasításnak megfelelően fog eljárni.

Egy-egy tisztnek egy kutatócsoportot kellett vezetnie, irányítani, ellenőrizni. Ilyen kutatócsoportnak volt a parancsnoka dr. Képíró Sándor, Budur Károly, dr. Kacskovics Balázs, Csáky József, Kun Imre, Gerencséry Mihály, dr. Zöldi Márton, és még néhány csendőrtiszt, akiknek a személyét utólag megállapítani nem lehetett. Egy-egy kutatócsoportba 50-60 alárendelt volt beosztva. A kutatócsoportot 10-12 járőrre osztották. Összesen 240 kutatójárőrt állítottak fel. A kutatójárőr tevékenységéért a járőrvezető, vagyis a csendőr tiszthelyettes volt a felelős.

A kutatócsoport-parancsnok kötelessége volt az alárendeltségébe tartozó kutatójárőrök felügyeletének, irányításának, és az ellenőrzésének az ellátása.

Egy-egy járőr vegyes volt, amely 4-5 főből állt, a járőrparancsnokból - aki rendszerint csendőr őrmester, törzsőrmester, vagy főtörzsőrmester rendfokozatú - és a járőrtársból, valamint 2 katonából és rendszerint egy helyismerettel rendelkező rendőrből. Feladatuk volt a házkutatás, az igazoltatás, a motozás és az őrizetbe vétel. A kutatójárőrök összlétszáma 960-1.200 fő lehetett.

A kutatójárőrök mellett gyűjtő és kísérő járőröket is létrehoztak. A gyűjtő járőrök egy kijelölt gyűjtőponthoz kísérték az őrizetbe vett személyeket, míg a kísérő járőrök feladata az volt, hogy az őrizetbe vett személyeket a Levente Otthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérjék. A gyűjtő-, és kísérőjárőrök létszáma és állomány szerinti megoszlása (csendőr, katona, rendőr) utólag nem állapítható meg.

A razziát irányító parancsnokság helyéül a leventeotthon volt kijelölve. A razzia részletes tervének kidolgozását az Újvidéki Csendőriskola parancsnokára, Gaál Lajos alezredesre (akkor őrnagy) és Tallián József rendőr főfelügyelőre bízták.

A leventeotthonban működött egy 10 főből álló úgynevezett igazolóbizottság, amelynek tagjai Újvidék lakóit jól ismerő polgárok, így pl. kereskedők, újságírók, közjegyző, pénzintézeti vezető, egyházi személyek voltak. A bizottság tagjainak az volt a feladata, hogy a razzia három napja alatt oda előállított és magukat kellően igazolni tudó személyeket igazolás után elengedjék, míg a gyanús személyeket, vagy azokat, akik bűncselekményt követtek el, a csendőr-nyomozóknak, vagy az illetékes bíróságnak kellett átadni.

A leventeotthonban működő igazolóbizottság a razzia három napja alatt kb. 20 ezer személyt igazolt.

Ilyen előzmények után a tiszteknek és a razziában résztvevő alárendelteknek 1942. január 21-én reggel 05.00 órakor kellett megjelenniük az újvidéki csendőriskola udvarán. A razzia végrehajtására vonatkozó utasítást a tisztek és járőrparancsnokok szóban és írásban is megkapták. A razzia reggel 06.00-07.00 óra között kezdődött és 18.00 óráig tartott.

A karhatalmi feladat végrehajtására kiadott katonai parancsok, helyi utasításnak és a razzia első két napjának gyakorlati végrehajtása lényegében megfelelt az akkor hatályos törvényi rendelkezéseknek, utasításoknak. (Ámbár a leventeotthonból Gaál csendőr alezredes parancsára az éjszakai órákban a razzia első napján 15, míg a másodikon 5 személyt kísértek a Duna-parton lévő strand területére, ahol őket kivégezték, mert az igazolóbizottság nem igazolta őket.)

Feketehalmy-Czeydner altábornagy és Grassy József ezredes a razzia eddigi két nap végrehajtását kifogásolva szorosabb, szigorúbb eljárást követelt a január 22.-i esti eligazításon.

Ennek megfelelően Grassy ezredes parancsára a járőröket ellátták a „gyanúsak” névjegyzékével. A névjegyzéket a rendőrség, a csendőrség nyomozóalosztálya, és a kémelhárító kirendeltség állította össze. A listára besúgók, spiclik, valamint rosszindulatú feljelentők információi alapján is fel lehetett kerülni.

Január 23-án reggel 07.00 és 09.00 óra közötti időben a razzia az előző két nap gyakorlatának megfelelően indult, illetve került végrehajtásra. Ekkor a névjegyzéken szereplő és előállítandó személyeket még a leventeotthonba kísérték.

(Néhány esetben előfordult, hogy a kutató-járőrvezető nem állította elő a névjegyzéken szereplő családot, illetve családtagot, ha pl. a családból valaki beszélt magyar nyelven, vagy ha igazolták, hogy valamelyik családtag az Osztrák-Magyar Monarchia idején teljesített katonai szolgálatot.) A listán szerepeltek olyan személyek nevei is, akiket a korábbi két nap egyikén már bekísértek a Levente Otthonba, ott az igazolóbizottság igazolta őket, így hazamehettek, mint pl. a Máriássy testvérek és Aleksander Erdeljan diakónus, akiket a lista alapján 23-án ismét elfogtak és mindhármójukat kivégezték.

Provokatív célzattal - a harci kedv fokozása érdekében - január 22-én este Zöldi Márton csendőr százados a Báni palota melletti üres telken „műpartizán-csatát” szervezett és másnap, január 23-án Zöldi Márton csendőr százados 4 alárendeltjének a fejét, kezét bekötözte, azt a látszatot keltve, hogy partizán tűzharcban sérültek meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a lakosság egy részénél az a rémhír terjedt el, hogy „a vasúti síneknél megöltek 4 magyar tisztet.

Január 23-án egyébként rendkívül hideg, - 27-30 fok volt. A razziában részt vevő legénységi állománynak forró teához rumot adtak, aminek következtében a legénység egy része ittas állapotba került, amit a lakosság egy része az igazoltatás során közvetlenül is észlelt.

Január 23-án az első tömeges kivégzésre 11.00 óra körüli időben került sor. A 16. határvadász zászlóalj laktanyája előtti utcában kb. 60 személyt lőttek agyon. Az esetet Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak dr. Zöldi Márton csendőr százados jelentette, aki ekkor éppen a zászlóalj tiszti étkezdéjében tartózkodott, majd mindketten megjelentek a helyszínen. A lövöldözés okaként azt jelölték meg, hogy az összegyűjtött személyek között volt, aki szökni akart, a csoportból kézigránátot dobtak a magyar katonákra, zűrzavar keletkezett, amire a katonák használták a fegyverüket. Ennek híre elterjedt a katonák körében, akik között voltak olyanok, hogy azzal törtek be egy-egy lakásba: „Á, ti vagytok azok a bombadobálók”.

Ezt követően a kutatójárőrök által összegyűjtött személyeket a „gyűjtőjárőrök” nem a leventeotthonba, hanem egy részüket a strandra, az atlétikai sportpályájára, a szerb temetőbe vitték, ahol megkezdődött a tömeges kivégzés, de ilyen tömeges kivégzésre került sor a Kossuth Lajos utcában, a Laktanya utcában, a Bárdossy László utcában, és a Deák Ferenc téren. A razziát 15.00 óra körüli időben Grassy József ezredes parancsára leállították. Ezt követően a strand területéről kb. 600 személyt kísértek vissza a leventeotthonba, akiket hazaengedtek (volt olyan tiszt, aki bocsánatot kért, volt, aki olyan kijelentést tett, hogy ezt Horthy kormányzó úrnak köszönhetik).

A razziáról visszarendelt tisztekkel Gaál Lajos csendőr alezredes azt közölte, hogy a razzia leállítására azért került sor, mert Dr. Zöldi Márton csendőr százados és Korompai Gusztáv folyamőr főhadnagy törvénytelen módon végeztettek ki embereket.

Az újvidéki razziában legkevesebb 1044 személy (férfi, nő, csecsemő, gyermek, és aggastyán) esett áldozatul, akik túlnyomó része szerb és zsidó nemzetiségű, illetve vallású volt.

III./

Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados 1942. január 23-án - akinek január 21-én és 22-én a razziában vállalt szerepe ismeretlen - szolgálati feladatot látott el Újvidéken a Gömbös Gyula utcában és környékén, mint kutató járőrcsoport parancsnok.

Ezen a napon 09.30 órakor megjelent a Gömbös Gyula utca 86. számú, lakásként is használt pékműhely és üzlethelyiségben egy kutatójárőr, melynek a vezetője újvidéki csendőr őrmester volt. A csendőr őrmester név szerint kereste Máriás Mihályt és Máriás Samut. A Máriás testvéreket felszólították, hogy öltözzenek fel és őket a gyűjtőbe kísérték. Ezt követően a délelőtt folyamán - ennél pontosabb időt nem lehet megállapítani - dr. Képíró Sándort megkereste egy számára ismeretlen újvidéki rendőr, tiszthelyettes, aki a Máriás testvérekkel való rokonságára hivatkozva (sógorság) kezességet vállalva értékük kérte a szabadon engedésüket. Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados megkereste az őrizetbevételt foganatosító, számára ugyancsak ismeretlen csendőr őrmester járőrvezetőt, aki a kérdésére azt válaszolta, hogy a testvérek neve fel volt tüntetve a minden járőrnek kiadott listán, mely alapján őket el kellett fogni és adat van arra, hogy bevonuló magyar csapatokra lőttek. A járőrvezető azt is közölte, hogy a testvérek már a többedik razzián akadtak fent, de az éppen ott lévő rendőr rokonuk mindig közbenjárt az elengedésük végett. A fenti jelenet 10-15 percig tartott, mialatt közölte a rendőrrel, hogy ő nem hatósági személy, nem szólhat bele a járőr intézkedésébe, nem dönthet a szabadon engedésben.

A járőrvezető tájékoztatása alapján tudomásul vette a járőrvezető intézkedését és azt, hogy őket a kiadott utasításnak megfelelően továbbviszik a leventeotthonban lévő igazolóbizottsághoz.

Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados nem találkozott, nem látta, nem ismerte a Máriás testvéreket, nem tudta, illetőleg utólag, az eljárás megindítása alatt tudta meg, hogy valójában mi lett a testvérek sorsa.

Máriás Mihályné 1942. február 05-én megjelent Dr. Fernbach Péternél, Újvidék főispánjánál, akinél bejelentette férje, Máriás Mihály és annak öccse eltűnésének körülményeit.

(vádirat I/2. pont.)

Ugyanezen a napon ismeretlen katonák és csendőrök, ma már pontosan meg nem állapítható körülmények között, 10.00 óra körüli időben megölték a Gömbös Gyula és a Sarajavska utcák kereszteződésében lévő házuk bejáratánál a Steinberger házaspárt, valamint meg nem állapítható időben és körülmények között ugyancsak megölték a Rákóczi utca 102. alatti házban Scheer Ferencet.

Ezen a napon 13.30-14.00 óra közötti időben két határvadász katona vagy csendőr jelent meg a II. Rákóczi Ferenc u. (Futaki u.) 40. szám alatti lakásban, ahol ekkor gyermekként lakott Havas Péter az édesanyjával, az anyja férjével, nagybátyjával és nagymamájával, Weisz Ilonával, aki egy másik szobában ágyban feküdt lázas betegen. A katonáknál volt egy lista. A nagymama kivételével, a többi családtagjával együtt egy ponyvázott teherautó platójára kellett felszállniuk. Kérdésükre a katona azt válaszolta, hogy igazoltatásra viszik őket. Az egyik katona a gépkocsi vezetőfülkéjében ült, míg a másik rablási célzattal visszament a lakásba, és azért, hogy a cselekményének ne legyen szemtanúja, a lakásban visszahagyott Weisz Ilonát fegyverével agyonlőtte. Időközben a gépkocsival a strandra szállították őket, majd onnan a leventeotthonba, ahonnan hazamehettek. A szomszédtól tudták meg, hogy Weisz Ilonát egy katona megölte, és holttestét később katonák elszállították.

(vádirat I/1. pont.)

Dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak ez utóbbi három gyilkosságról nem volt tudomása.

Ugyanezen a napon 11.30 óra körüli időben Újvidéken a sportpályán történt tömeges kivégzés, ami nem hozható összefüggésbe dr. Képíró Sándor volt csendőr százados személyével.

(vádirat I/3. pont)

Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a délután folyamán - pontosan meg nem állapítható időben - megjelent az újvidéki Rex szállóban, ahol egyébként el volt szállásolva, miután tudomására jutott, hogy ott egy katonai járőr jelent meg. A szálloda tulajdonosa, a Tanursich család, akiknek 3 kisgyermekük volt. A család tagjai már fel voltak öltözve, útra készen várakoztak. A honvédjárőr parancsnoka, egy zászlós rendfokozatú katona volt (akit dr. Képíró Sándor volt csendőr százados Cseres Tibor „Hideg napok” című regénye alapján Pozdor zászlósnak nevez, de valójában a honvédségnél ilyen nevű ember nem szolgált). Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados kérdőre vonta a honvéd zászlóst, hogy „Mit jelentsen ez a helyzet?”, mire a zászlós azt válaszolta: „viszem őket a Duna-partra!”, ekkor a zászlóst és a járőr tagjait a szálló elhagyására szólította fel a következő szavakkal: „Takarodj innen!”, mire a zászlós és a járőr eltávozott. Ezt követően megnyugtatta a családot. Az esetet jelentette Gaál csendőr alezredesnek.

IV./

A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága, mint ítélő bíróság 1944. január 24-én (és nem 22-én) kihirdetett és 1944. február 18-án jogerőre emelkedett H. 448/43/118. számú ítéletével

Bátori Géza csendőr alezredes IV. r.

Gaál Lajos csendőr alezredes V. r.

Fóthy Ferenc nyá. csendőr alezredes VI. r.

Horkay József csendőr alezredes VII. r.

Stepán László csendőr százados VIII. r.

dr. Kun Imre csendőr százados IX. r.

dr. Csáky József csendőr százados X. r.

Budur Károly csendőr százados XI. r.

dr. nemes Kacskovics Balázs XII. r.

dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r.

Gerencséry Mihály csendőr főhadnagy XIV. r.

vádlottakat bűnösnek mondta ki az 1930. évi III. tc. 59.§ (1) bekezdés 1./ és 4./ pontjába ütköző hűtlenség bűntettében, ezért IV., V., VI. és VII. r. vádlottakat 15 évi, VIII. r. vádlottat 14 évi, a IX. r. vádlottat 11évi, a X. r. vádlottat 10 évi fegyházra, a XI. r. vádlottat 12 évi, míg a XII., XIII. és XIV. r. vádlottakat 10-10 évi fegyházra, továbbá 10-10 évi hivatalvesztésre, és politikai jogaik gyakorlásának ilyen tartamú felfüggesztésére, valamint lefokozásra ítélte.

Az ítélet nem rendelkezett Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy I. r., Grassy József vezérőrnagy II. r., Deák László nyá. ezredes III. r. és dr. Zöldi Márton csendőr százados XV. r. vádlottról, mivel az ítélethirdetés előtti napon megszöktek és átálltak a német hadseregbe.

Az ítélet ún. bevezető részében írt általános megállapítás szerint:

„Délvidéken 1942. január 04-től 30-ig terjedő időben - tehát a háború idején - a délvidéki szélsőséges mozgalomban részt vett kommunista gyanús egyének felkutatása és elfogása céljából végrehajtott katonai karhatalmi műveltek során mint e karhatalomba kirendelt alakulatok parancsnokai, nevezetesten:

- Bátori Géza csendőr alezredes, IV. r. vádlott, mint a Zsablyán és környékén, valamint Újvidéken igénybe vett különböző csendőralakulatok területi osztályparancsnoka, és mint a karhatalmi csoportparancsnokok szakelőadója,

- Gaál Lajos csendőr alezredes V. r. vádlott, mint az Újvidéken alkalmazott csendőrökből és honvédekből alakított kutató-gyűjtő- valamint kísérő járőröket és ezen járőrökből felállított járőrcsoportokat irányító csendőrtiszteket ellenőrizni és törvényszerű eljárásokra utasítani hivatott parancsok,

- Fóthy Ferenc nyá. csendőralezredes VI. r. vádlott, mint a Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke, DD alcsoportjától a Délvidéki kommunista mozgalom nyomozásának irányítása céljából oda kirendelt szakközeg,

- Horkay József csendőr alezredes VII. r. vádlott, mint a központi csendőrnyomozó parancsnokságtól Újvidékre, Zsablyára, és ezek környékére kiküldött csendőrnyomozók parancsnoka,

- Stepán László csendőr százados VIII. r. vádlott, mint a Csurogon működő karhatalmi erő parancsnoka,

- dr. Kun Imre csendőr százados IX. r. vádlott,

- dr. Csáky József csendőr százados X. r. vádlott,

- Budur Károly csendőr százados XI. r. vádlott,

- dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados XII. r. vádlott,

- dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r. vádlott, és

- Gelencséry Mihály csendőr főhadnagy XIV. r. vádlottak, mint a már említett vegyes csendőr és honvédkutató járőröket csoportonként irányítani és ellenőrizni hivatott parancsnokok alárendeltjeiket a Délvidéken foganatosított karhatalmi műveletek alatt közös egyetértéssel szolgálati kötelességük szándékos megszegésével bűncselekmények elkövetésére és különösen emberölések végrehajtására buzdították és így tudatosan okozóivá váltak annak, hogy a felsőbbség részéről elrendelt szabályszerű karhatalmi tisztogatás tervszerű vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajult, melynek során a beosztott honvéd és csendőr egyének tömeges kivégzéseket hajtottak végre és ily módon összesen kb. 3309 polgári egyént, köztük 141 gyermeket, valamint 196 elaggott férfit és nőt gyilkoltak meg, ekként pedig a jogrend biztosítása helyett, a karhatalmi erőket a felsőbbség utasításaival ellentétben törvényes rendelkezésüktől elvonták és ellenkező célokra, vagyis a már említett rendkívül súlyos bűncselekmények elkövetésére használták fel és ugyanakkor eme tevékenységük eredményének ismeretében, az alárendelt fegyveres karhatalmi erők figyelmét a Magyar Királyi honvédség és csendőrség hátrányára megrendítették. Továbbá az az alatt keletkezett jogsérelmek kivizsgálását és a tettesek felelősségre vonása iránti intézkedések megtételét szándékosan elmulasztották. Ezen cselekményeikkel Délvidéken a honvédséggel és a csendőrséggel szemben bizalmatlanságot, ellenszenvet és gyűlöletet ébresztettek, továbbá a hadsereg törvénytiszteletébe és igazságérzetébe vetett hitet megingatták, fennkölt szellemét és tekintélyét aláásták, Délvidék lakosságának nagy részét a Magyar államhoz való őszinte visszatérés és ragaszkodás gondolatától eltántorították, egyben Magyarország ellen felhasználható hathatós propaganda anyagot szolgáltattak és a még ingadozó Délvidékieket is ellenségeinek táborába hajtották, miáltal a Magyar Állam fegyveres erejének hátrányt, ellenségének pedig előnyt okozott.”

(lásd nyomozati iratok 99-101. naplószám.)

A hivatkozott ítélet dr. Képíró Sándor terhére rója a Máriás testvérek elhurcoltatását, akikről a szomszédok azt állították, hogy a Délvidékre bevonuló magyar katonákra lőttek, és a testvérekért kezességet vállaló rokonuk (sógoruk), Kárpáti János újvidéki rendőr tiszthelyettes kérésének ellenére őket nem engedte szabadon. Továbbá egy fegyverhasználatot, amelyet nem vizsgáltatott ki. (nyom iratok. 50-51., 311., 357. naplószám.)

A hivatkozott ítélet egyébként azt állapította meg, hogy a házakban és lakásokban megölt személyeket, így például

- Steinberger Dezső kereskedőt és Steinberger Dezsőnét a Móra Ferenc u. 20. szám alatti lakásában,

- Scheer Ferenc kereskedőt a Rákóczi u. 102. szám alatti házában,

- Iritz Mórné sz. Weisz Ilonát a Rákóczi u. 40. szám alatti lakásában ismeretlen honvéd és csendőr egyének ölték meg.

A felsoroltak kivégzését a csendőr, illetve honvéd egyének lőfegyverrel hajtották végre. Iritz Mórnéhoz a lakás átkutatása során az egyik járőrtárs visszatért és az ágyban lőtte agyon.

V./

A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnök Bíróságának a H. 448/43/118. számú jogerős ítéletét - semmisségi panasz, vagy semmisségi panasz a jogegység érdekében - használt perorvoslati eljárásban megtámadták, amely alapján a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék 1944. április 26.-i hatállyal az I. 339/1944. számú ítéletével az első fokon hozott bírósági ítéletet megsemmisítette és az ügyet a vezérkarfőnöknek, mint illetékes parancsnoknak áttenni rendelte, aki diszkrecionális jogkörében nem rendelt el perújrafelvételt, azaz új bírósági eljárást.

1944. május 25-én kelt 40.116/eln.fbü. verzérkari főnök rendelete alapján az ítéletben elmarasztalt mind a 11 csendőrtiszt visszahelyezésre került az 1944 február 18. napján - a marasztaló első fokú ítélet jogerőre emelkedése napján - viselt rendfokozatba.

VI./

Dr. Képíró Sándor v. csendőr százados nem szenved elmebetegségben, gyengeelméjűségben, öregkori szellemi leépülésben vagy tudatzavarban, személyi adottságai normál variánsnak megfelel. Jelenlegi állapotában képes a kívülről érkező információk befogadására, megértésére, azok értelmezésére.

-o-o-o-o-o-

Ezek után abba lehet hagyni a hazudozást, dezinformálást. Ez történt a ma lehetséges legalaposabb feltárás után Újvidéken.

Még hozzátenném, hogy a korabeli kivizsgálás is nagyon alapos volt, kártérítést fizetett a Magyar Állam a kivégzettek családjának.

Ezeket az iratokat, az áldozatok pontosan, névre megállapított személyével, átadta a háború után Magyarország Jugoszláviának.

Vajon hová tűntek ezek az iratok? Személyes véleményem az, hogy készakarva tűntették el, mert rengeteg negatív megállapítást tartalmazott a szerb partizánokkal kapcsolatban.

2011. július 24. 07:10

Falusy Márton - Hunhír.info

Tudósító az első részt azzal fejezte be, hogy a bíróság kirekesztette a bizonyítékok köréből a vádirat első „bizonyítékát”, a már többször taglalt 1944-es ítéletet. E közlés után szünet következett. A szünetben megérkezett Rosta Márton ügyvéd, a nácivadász egyik hazai segítője. Ábrázatán látszott, hogy még nem heverte ki a felmentő ítélet okozta csapást; a folyosón ődöngve, majd a tárgyalóterembe bekukkantva gazdáját kereste, akit végül sikerült is meglelnie.

Amikor a bíróság bevonult, Efraim Zuroff új pozíciót foglalt el a tárgyalóteremben: míg korábban dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr mögött ücsörgött, mostantól a bíróság jobbján, egészen közel Varga Béla bíró úrhoz, a tolmács társaságában támasztotta a falat (a közelében forgató csoport állítólag szintén a cionista terrorállamból érkezett).

 

Zétényi Zsolt

Varga Béla bíró folytatta az ítéleti indokolás ismertetését. Miután a vádirat két bizonyítéka közül az elsőt (az 1944-es ítéletet) már képletesen kidobta az ablakon, most a másik bizonyítékra, Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) 1948-as - ávós, katpolos - vallomásait vette górcső alá. Írtuk már korábban, hogy a védelem kérte ezeknek a vallomásoknak a kirekesztését a bizonyítékok köréből, mivel a kommunista diktatúra erőszakszervei által felvett jegyzőkönyvek felhasználása törvénytelen.

 

Nagy János honvéd főhadnagyot 1948-ban vették őrizetbe, s elsősorban azzal vádolták, hogy 1941 áprilisában Hercegszántón megölte a szerb pópát. Emiatt egyébként már 1941-ben eljárás indult ellene, de Nagy akkor egy honvédre hárította a felelősséget, s a hamis vallomás után megszüntették ellene az eljárást.
Amikor Nagyot 1948 októberében kihallgatták a katpolon, majd az ávón, nemcsak a pópa megölését vallotta be, hanem Képíró Sándorra is terhelő vallomást tett. Varga Béla bíró részletesen ismertette és elemezte Nagy János vallomásait.

Nagy János összekötőként vett részt az újvidéki razziában. Elmondása szerint 1942. január 23-án Képíróval együtt ellenőrizte a járőröket, amikor egy 30 fős csoporthoz érkeztek. Egyszer csak a helyszínre érkezett egy autó, amelyről teát osztottak a járőröknek. Képíró ekkor adta parancsba, hogy teherautóval vigyék el a 30 embert a kivégzőhelyre. Varga Béla bíró megjegyezte: Képíró és Nagy között nem volt alá- vagy fölérendeltségi viszony.

Nagy eleget tett a parancsnak, s az autóval elkísérte a 30 embert a sportpályán felállított kivégzőhelyre, ahol valamennyiüket agyonlőtték. A lövöldözés Nagy vallomása szerint mintegy két percig tartott.
Nagy János a vallomásában azt is elmondta, miként akarták őrizetbe venni és kivégezni a Rex Szálló tulajdonosait (akiket - mint már korábban megírtuk - Képíró Sándor mentett meg). A szálló tulajdonosai elleni akciót Gaál Lajos csendőr őrnagy és egy százados ötölte ki. Az volt a terv, hogy fegyvert rejtenek el a szállóbban, majd egy járőr „véletlenül” rábukkan a fegyverre, s a partizánokkal való együttműködés miatt őrizetbe veszik és kivégzik a szálló tulajdonosait. A terv azonban meghiúsult, Képíró ugyanis elzavarta a járőrt.

Varga Béla elmondta: az ügyész által beadott két vallomás is átgépelt jegyzőkönyv, a bíróság azonban beszerezte az eredetiről készült másolatot. A bíróság még egyéb iratokat is beszerzett: Nagy Jánosnak a népügyészségen tett kihallgatási jegyzőkönyveit, a népügyészség vádiratát, Nagy János önéletrajzait, Nagy Jánosnak a szegedi megyei bíróságon 1957. május 4-én felvett meghallgatási jegyzőkönyvét, stb. Miután a beszerzett iratok teljes listáját felolvasta, Varga Béla bíró megjegyezte: a vád nem tartotta fontosnak ezen dokumentumok felkutatását, az iratokat Zinner Tibor történész szakértő bányászta elő a Csongrád Megyei Levéltárból. Tudósító ezen a közlésen nagyon elgondolkodott: az ügyészi slendriánságnak vajon mi lehetett a mélylélektani oka?

Emlékszik talán a kedves Olvasó: a bizonyítási eljárás végén dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr kérte a bíróságtól a Törvénytelen szocializmus című - az 1989-ben felállított tényfeltáró bizottság jelentése alapján készült - kötet néhány oldalának a felolvasását. Megírtuk, hogy a védelem indítványát Falvai Zsolt ügyész hevesen ellenezte. Azt is megírtuk korábban, hogy a könyv mely részeit ismertette Varga Béla bíró, sőt bőségesen idéztünk a felolvasott anyagból is. Tudósító nem ismétli meg a korábban írottakat, csupán jelzi: a tényfeltáró bizottság a büntetőeljárások törvénytelen voltát részletesen szemléltette, az ávós kihallgatások törvénysértő jellegét pontokba szedve bizonyította. Mivel az ávós, katpolos eljárások eleve törvénysértők voltak (súlyosan megsértették az akkor hatályos büntetőeljárás szabályait), ezért dr. Zétényi Zsolt - korábbi álláspontját megismételve - védőbeszédében indítványozta Nagy János vallomásainak a kirekesztését a bizonyítékok köréből. A vád viszont azzal érvelt, hogy nem minden eljárás volt törvénysértő, általánosítani nem lehet. Falvai Zsolt ezért fenntartotta álláspontját: a Nagy-féle vallomások hitelt érdemlőek, azokat a bíróságnak bizonyítékként kell fölhasználnia.

Varga Béla - miután röviden ismertette a vád és a védelem álláspontját Nagy János vallomásainak felhasználhatóságával kapcsolatban - hivatkozott a Törvénytelen szocializmus című kötet egyik fontos, összefoglaló megállapítására az 1945-1962 közötti időszakra az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt a jellemző. A tanácsvezető bíró hozzáfűzte, hogy amikor a bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat értékeli, akkor a ma hatályos büntetőeljárási törvény előírásaira hagyatkozik. Mivel a bíróság egyetértett a védelem felvetésével, ezért az eljáró tanács több iratot is bekért (ezekre fentebb már utaltunk).

Varga Béla elmondta: a bíróság több törvénytelenséget állapított meg Nagy János 1948-as ügyében. Nem volt például biztosítva a gyanúsítottat megillető kötelező védelem. A becsatolt kihallgatási jegyzőkönyvek három rubrikát tartalmaztak: védőt választok; nem kérek védőt, hivatalból kérek kirendelni. Ez a három lehetőség mind a katpol, mint az ávó formanyomtatványán szerepelt, de nem volt kitöltve! Nagy Jánosnak az egész nyomozás alatt nem volt védője, csak a vádirat megszületése után rendeltek ki védőt. Nagy János védelemhez való joga tehát sérült - vonta le a következtetést Varga Béla, s hozzátette: már ez az egyetlen mulasztás is hatályon kívül helyezési ok.

De nem is ez a legfontosabb törvénysértés Nagy János ügyében. Az iratok alapján nem lehet megállapítani a letartóztatás valódi időpontját. Varga Béla elmondta: 1948. október 23-án rendelték el Nagy előzetes letartóztatását, miközben tudjuk, hogy legelőször 1948. október 14-én hallgatták ki a katpolon. Varga Béla föltette a kérdést: mikor vették Nagyot őrizetbe? A bíróság a történész szakértő által beszerzett iratok alapján meglelte a választ. Nagy Jánosnak a népbírósághoz benyújtott egyik kérelmében az olvasható, hogy kéri, október 12-étől számítsák az előzetes letartóztatást. A tanácsvezető bíró szerint ez világosan bizonyítja, hogy Nagyot több napig hatósági határozat nélkül tartották őrizetben, s az ő ügyében ez a legsúlyosabb törvénysértés. Varga Béla szerint ez a tény világosan bizonyítja: „a Katona Politikai Osztály azt hiszi, hogy mindent megtehet”.

Varga Béla újabb kérdést tett fel: vajon mi történt október 12. és október 14. (az első kihallgatás) között? Mit csináltak Nagy Jánossal az első két napon? „Ez senkit sem érdekel” – emelte föl hangját Varga Béla, s tudósító tudta, ez a mondat Falvai Zsolt becses füleinek volt címezve. (Tudósító zárójelben megjegyzi, hogy a közönség Varga Béla előadását feszülten, egy pisszenés nélkül figyelte.)

 

Falvai Zsolt

Varga Béla elmondta, számára már a kezdet kezdetén gyanús volt, hogy az első, 1948. október 14-én lezajlott kihallgatáson Nagy János azonnal mindent elismert. „Én is voltam ügyész, tudom, hogy ez nem így történik” – mondta, s saját tapasztalati alapján rövid magyarázatot is fűzött a kijelentéshez (melyet ezen a helyen – lévén nem tartozik a tárgyhoz – sajnálattal mellőzünk).

A nyomozóhatóság tudott Nagy János hercegszántói tettéről (a szerb pópa megöléséről), újvidéki tevékenységét azonban nem ismerték, Nagy mégis önként beszélt a razziáról, s a pópa megölésénél messze súlyosabb cselekménnyel vádolta meg önmagát (30 embernek a kivégzőhelyre való kísérése). Vajon miért? Varga Béla fölhívta a figyelmet arra, hogy 1941-ben Nagy mindent megtett azért, hogy a pópa megölésének bűnét elhárítsa magától. 1948. október 14-én pedig mindent önként elmondott. „Életszerűnek találják ezt? – fordult Varga Béla a közönséghez, majd kisebb szünet után hozzátette: a bíróság szerint két napos tortúra hatására tette meg vallomását Nagy János.

Nagy Jánost végül három cselekmény miatt állították bíróság elé: 1./ a hercegszántói pópa megölése 1941. április 11-én; 2./ Harminc ember kivégzésében való részvétel 1942. január 30-án; 3./ az újvidéki Rex Szálló tulajdonosai elleni gyilkossági kísérlet ugyancsak 1942. január 23-án.

Amikor elkezdődött Nagy János pere, a vádlott a tárgyalás kezdetén az utolsó két vádponttal kapcsolatos beismerő vallomását visszavonta. Bírói kérdésre Nagy János azt válaszolta: veréssel fenyegették meg, ha vallomását visszavonja. A népbíróságot azonban nem érdekelte, mi történt Nagy János kihallgatásain, mert a vádlott végül fenntartotta korábbi vallomásait. A népbírósági tárgyalást vezető bíró - a vádlott „idegállapotára” hivatkozva - nem fogadta el Nagynak a tárgyaláson tett vallomását, helyette a katpolos vallomást fogadta el.

Varga Béla mindehhez hozzáfűzte: az első két napon nagyon megdolgozhatták Nagyot a katpolon. Márpedig az akkor hatályos perrendtartás is tiltotta a vallomás kikényszerítését. A bíró utalt a történész szakértők véleményére, hiszen például Zinner Tibor professzor is azt nyilatkozta: számára egyértelmű, hogy Nagy János kényszer hatására tett vallomást.

A bíróság a fentiek alapján - elfogadva a védelem álláspontját – kirekesztette a bizonyítékok köréből Nagy János erőszakkal kikényszerített vallomásait. Tudósító mereven nézte Falvai Zsolt ügyészt, aki szinte magába roskadva ült, hiszen a vádirat mindkét bizonyítéka a kukában landolt. Tudósító egy pillanatra megsajnálta az összetörtnek látszó férfiút, de aztán úrrá lett érzelmein. Végtére is Falvai magának kereste a bajt, figyelmesebben kellett volna dolgoznia.

Varga Béla ezután kifejtette, hogy nemcsak Nagy János kihallgatási jegyzőkönyveivel van baj: az őt elítélő bíróság sem volt szabályosan megalakítva (erről korábban már részletesen írtunk, tudósító most sem ismétli magát), ezért Nagy János anyagát a bíróság megküldte a Legfőbb Ügyésznek. Varga Béla elmondta: a Legfőbb Ügyész óvására a Legfelsőbb Bíróság eljárási hiba miatt minden bizonnyal meg fogja semmisíteni Nagy János ítéletét, amiben az lesz a furcsaság, hogy Nagy tényleg megölte az említett szerb pópát. Az ügyben azonban új eljárást nem lehet indítani, mert Nagy János már meghalt.

Varga Béla elmondta, hogy Nagy János 1948-as ügyében az ügyész többek között elrendelte Képíró egykori tiszti legényének a meghallgatását is, de a Hajdú nevű tiszti legény semmi érdemlegeset nem vallott. Érdekesség, hogy a Nagy elleni vádiratban nem szerepelt Képíró Sándor neve, csak „egy csendőr főhadnagy” említődik a szövegben. Vajon miért? Ha a nyomozati szakban még szerepelt Képíró Sándor neve, akkor a vádiratból miért maradt ki? Varga Béla elmondása szerint az 1948-as ügyész - Nagy nyomozati vallomásai alapján - több személy felkutatására adott ki intézkedést, Képíró Sándor viszont nem szerepelt ezen személyek között. Vajon miért kerülte el az ügyész figyelmét Képíró Sándor?

Tudjuk, Képíró a háború végén elhagyta Magyarországot. De azt is tudjuk, hogy az 1948-ban hatályos törvények lehetővé tették, hogy valakit távollétében ítéljen el a magyar bíróság. Nagy János terhelő vallomást tett Képíró Sándorra. Miért nem ítélte el hát a bíróság Képíró Sándort Nagy Jánossal együtt? – kérdezte Varga Béla, majd hozzátette: valamit tudhatott az 1948-as ügyész, s ezért nem emelt vádat Képíró Sándor ellen Nagy János katpolos, ávós vallomásai alapján. Az 1948-as vádiratban tehát még nem, az ítéletben viszont már szerepelt Képíró Sándor neve és „bűne”.

Varga Béla ezek után Nagy János szavahihetőségét igyekezett elemezni. Föltette a kérdést: mit tudunk meg Nagy Jánosról a rendelkezésre álló iratok alapján? A bíró röviden válaszolt: ha az érdekei úgy kívánták, Nagy szeretett füllenteni. Nézzünk erre néhány példát.

Említettük már korábban, hogy a hercegszántói pópa megölését Nagy János 1941-ben még letagadta. Amikor a hadifogságból 1948-ban hazatért, a kötelezően kitöltendő nyomtatványban azt állította, hogy 1943 decemberében lépett be a hadseregbe. Hazudott. Ugyanebben az évben kelt önéletrajzában nem beszélt részletesen az újvidéki razziáról, s a korábbi, hercegszántói eseményekről sem. Nagy János a saját tárgyalásán is hazudott 1948 végén: katpolos vallomásában még azt állította, ő mondta Képírónak, hogy elviszi a kivégzőhelyre az őrizetbe vett harminc embert. A bírósági tárgyaláson már azt vallotta: Képíró utasította, hogy vigye a kivégzőhelyre az embereket. A tárgyaláson tehát már Képíróra kente a felelősséget.
Varga Béla szerint gyenge idegállapotú ember lehetett Nagy János, erre vonatkozó utalást az 1948-as ítélet is tartalmaz. Varga Béla szerint lehetséges, hogy a katpolon tett vallomásában igazat is beszélt Nagy János, hisz elmondása szerint Képíró mentette meg a Rex Szálló tulajdonosait. Erről korábban csak maga Képíró tett említést az 1943-44-es perben, s ezt a tényt Nagy János is megerősítette 1948-as vallomásában. Varga Béla megjegyezte: hiába ez a Képíró javára szóló vallomásrészlet, ezt sem lehet felhasználni, mert Nagy valamennyi vallomását kirekesztette a bíróság a bizonyítékok köréből.

Amikor Varga Béla arról beszélt, hogy Nagy János vallomásaival kapcsolatban komoly aggályai voltak a bíróságnak, a közelben ácsorgó, olykor a falat támasztó Efraim Zuroff furcsán mosolygott. Nem tetszett neki, hogy a harminc ember kivégzésére vonatkozó - egyetlen! - terhelő „bizonyíték” a bíróság jóvoltából a szemétkosárba került. Mert ennek a harminc embernek a kivégzésére és benne Képíró felelősségére vonatkozóan Nagy János vallomásán kívül egyetlen bizonyíték sem áll rendelkezésre.

 

Efraim Zuroff

Varga Béla megjegyezte: az in dubio pro reo elve (vagyis kétséges esetben a vádlott javára kell dönteni) ezen a ponton lép be. Nincs más lehetőség - fejtegette a bíró -, Képíró Sándor vallomására kell hagyatkozni. Hozzátette: ha találkozott is 1942. január 23-án délelőtt 10 óra körül Nagy és Képíró, honnan tudjuk, milyen beszélgetés zajlott le köztük? S nem lehetséges, hogy az említett 30 embert Képíró a Levente Otthonba küldte?

A bírói fejtegetés végét tudósító már kicsit túlbonyolítottnak találta, igaz, tudósító nem jogász. Pusztán csak az a kérdés motoszkált benne: ha a bíróság kirekesztette a bizonyítékok köréből Nagy vallomásait; ha Nagy 1948-as perében a bíróság szabálytalanul alakult meg, tehát eljárási hiba történt, ami önmagában is semmisségi ok – akkor miért kellett mégis részletekbe menően boncolgatni a törvénytelen eljárás részét képező Nagy-féle vallomásokat? Miért kellett hivatkozni ebben az esetben az in dubio pro reo elvére? Lehetséges, hogy tudósító téved, de ezen a ponton némi ellentmondást, zavart észlelt.

Varga Béla ismét szünetet rendelt el, amire válaszként többen megtapsolták a bírói előadást. A bíró úr a törvényes előírásokkal összhangban kérte a tetszésnyilvánítás mellőzését, bár túlságosan nem tiltakozott a neki szóló taps ellen. Nem akármilyen szünet következett: ennek a pauzának háromnegyed órás ebédszünet volt a neve. Tudósító másokkal egyetemben ideiglenesen elhagyta az épületet, s a szemközti presszót kereste fel, ahol kávét és kisebb mennyiségű, friss pogácsát tett magáévá. A presszós férfiú láthatóan igencsak örült a bírósági épületből érkező vendégseregnek, hiszen rohamos tempóban fogytak a tálcákon sorjázó sütemények.

A szünet után Efraim Zuroff már nem tért vissza a tárgyalóterembe, s ez tudósítót különösebben nem lepte meg. Varga Béla bíró úr ugyanis nemcsak a vádirat két bizonyítékát hajította a szemétkosárba, hanem aprólékos elemzésével a vádiratot is úgy „szétbombázta”, hogy csak romhalmaz maradt utána. Ugyanakkor tudósító sajnálta is Zuroff távozását, mert ha marad a nácivadász, olyasmit hallhatott volna, hogy még a kipáját is azon nyomban zsebre vágja. Varga Béla ugyanis közölte: két - az ötvenes években elítélt - csendőrtiszt ítéletének a megsemmisítését is kívánatosnak tartaná, ezért eme két ügy iratait is felterjeszti a Legfőbb Ügyésznek. Mindkét csendőrtiszt részt vett az újvidéki razziában, s ugyanolyan feladatot láttak el, mint Képíró Sándor. De ne szaladjunk előre, kövessük időrendi sorrendben a tárgyalótermi eseményeket.

A szünet után Varga Béla három, Képíró Sándorral kapcsolatos vallomás elemzésével folytatta az ítélet ismertetését.

Gerencséry Mihály az újvidéki csendőrség szárnyparancsnok-helyettese volt a razzia idején. Miután hazatért a szovjet hadifogságból, a hazai hatóságok vették kezelésbe: 1951. április 26-án az ÁVH gyanúsítottként hallgatta ki. Gerencséry beszélt az újvidéki razziáról: elmondta, hogy alárendeltjei négy személyt állítottak elő, de ő csak egyetlen napon dolgozott, mert betegállományban volt. Ügyét 1951 júniusában áttették a bíróságra, s az ÁVH az 1944-es - megsemmisített! - ítélet végrehajtását indítványozta. Varga Béla megjegyezte: ez az ügy kísértetiesen emlékeztet Képíró Sándor ügyére, hiszen öt évvel ezelőtt a nácivadász is az 1944-es ítélet végrehajtását kérte Gerencséry 1944-es vádlott-társával, Képíróval kapcsolatban.

Gerencséryt a bíróság háborús bűntett miatt 15 évre ítélte, mert - az ítélet szerint - részese volt emberek törvénytelen kivégzésének. A történet azonban itt nem ért véget, mert 2001-ben a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte az ötven évvel korábbi ítéletet, s felmentette a vád alól Gerencséryt. A felmentő ítélet szerint a hatályon kívül helyezett ítélet csupán általános megállapításokat tartalmazott, ezek viszont nem elégségesek a háborús bűntett vádjának a megalapozásához.

Varga Béla ezek után Budur Károly volt csendőr százados sorsát ismertette, aki - Képíróhoz hasonlóan - szintén egy járőrcsoport parancsnoka volt az újvidéki razzia idején. Budurt 1952 őszén hallgatta ki gyanúsítottként az ÁVH, ügye végül nem katonai, hanem „civil” bíróság elé került, s 1953-ban elítélték.
Varga Béla bíró elmondta, hogy nemcsak Budur, hanem a harmadik csendőrtiszt, Kacskovics Balázs ügyét is katonai bíróságnak kellett volna átadni. Egyik esetben sem ez történt. Varga Béla közölte: Budur Károly és Kacskovics Balázs ítéletét is megküldi a Legfőbb Ügyésznek, s ezeket az ítéleteket ügyészi óvás után biztosan meg fogják semmisíteni. Sőt: Varga szerint további ítéletek megsemmisítése is várható. Furcsa lenne, ha végül csak Képíró Sándorra akarnák rásütni a bűnösség bélyegét – tette hozzá a bíró. Tudósító nagyon sajnálta, hogy a nácivadász már nem tartózkodott a teremben. Zuroff azt akarta elérni, hogy börtönbe kerüljön az a Képíró Sándor, aki az újvidéki razzia járőrparancsnokai közül talán egyedüliként úszta meg a háború utáni megtorlást. A nácivadász azonban egyvalamivel nem számolt: a bíróság nemcsak Képírót mentette fel a vád alól, hanem korábban elítélt tiszttársai rehabilitálása érdekében is megtette a szükséges lépéseket. Ez aztán a méretes pofon, Jeruzsálemig elhallatszik a csattanása!

Varga Béla a fenti rövid kitérő után visszakanyarodott Budur Károly ügyéhez. A volt csendőr százados az ÁVH előtt tett 1952-es vallomásában részletesen beszélt az újvidéki razziáról, a kiadott parancsokról, a razzia tervéről stb. Budur - Képíró Sándornak a jelen pert megelőző nyomozás során tett vallomásával ellentétben - azt vallotta, hogy csendőrtisztek feladata volt a gyanús személyek őrizetbe vétele. Vallomása szerint ezeket a személyeket a Levente Otthonba kellett vinni.

Budur szerint 1942. január 23-án 11 óra körül kezdődött a lövöldözés, ami mintegy négy óra hosszat tartott. Délután négy órakor eligazítás volt, ott bejelentették a razzia végét, mert – mint Budur elmondta – Korompay Gusztáv főhajónagy és Zöldy Márton csendőr százados sok embert kivégzett. Budur ÁVH előtt tett vallomásában azt olvassuk: tudta, hogy a parancs alapján őrizetbe vett személyeket ki fogják végezni.
Budur Károlyt 1953. augusztus 25-én a budapesti ügyészségen hallgatták ki, s itt már más vallomást tett. Ami a legfontosabb: most már tagadta, hogy tudott volna az őrizetbe vett személyek kivégzéséről. Egy hónappal később, a bírósági tárgyaláson fenntartotta „tagadó” vallomását, a razzia első két napjával kapcsolatban pedig azt nyilatkozta, hogy mindenki tudta magát igazolni, nem volt őrizetbe vétel.

A bírósági tárgyaláson Budur Károly a razzia utolsó napjáról, január 23-áról elmondta, hogy délelőtt 11 óra körül lövöldözést hallott. Délután parancsot kapott, hogy négy órakor jelenjen meg az eligazításon. Az eligazításon Gaál Lajos csendőr őrnagy elmondta, hogy Zöldy Márton kb. 80 embert végzett ki. Budur erről csak utólag, az eligazításon szerzett tudomást – fűzte hozzá Varga Béla, majd közölte a hallgatósággal: ez nem bűncselekmény. Budur Károly január 23-án nem tudta, hogy súlyos bűncselekmények történnek Újvidéken, erről csak később értesült, tehát semmiféle felelősség nem terheli.

Varga Béla elmondta: Budur vallomásából azt is megtudjuk, hogy a razzia idején Újvidéken német csapatok is voltak, ők a Duna másik oldaláról fényképezték a kivégzéseket. Ezeket a felvételeket a németek később közzétették.

Varga Béla ezután Kacskovics Balázs volt csendőr százados háború utáni ügyét ismertette. Kacskovicsot 1952. szeptemberében hallgatta ki az ÁVH. Vallomásának fontos részlete, hogy 1942. január 23-án az ő alárendeltjei is a Levente Otthonba vitték az őrizetbe vett embereket, s ő is csak a délutáni eligazításon értesült a kivégzésekről.

Kacskovics - Budurral egybehangzóan - azt vallotta, hogy 1942. január 23-án délelőtt 11 óra körül kezdődött a lövöldözés, ami mintegy négy órán keresztül tartott. Varga Béla - összevetve Budur és Kacskovics ávós vallomásait - elmondta: mindkét volt csendőrtiszt úgy tudta, hogy a lefogott embereket a Levente Otthonba viszik. A kivégzésekről mindketten csak a razzia „lefújása” után szereztek tudomást, sőt igazából csak az 1943-44-es perben értesültek részletesen a történtekről. Ez utóbbi állítás egybecseng Képíró Sándor vallomásával is.

 

Falvai Zsolt nem nyilatkozik

1953 novemberében a Budapesti Megyei Bíróság mind Budur Károlyt, mind Kacskovics Balázst 15 évi börtönre ítélte. Fentebb már említettük, hogy a hasonló vádak alapján bíróság elé állított Gerencséry Mihály is 15 évet kapott. Őt - mint már említettük - 2001-ben felmentette a vádak alól a Legfelsőbb Bíróság, Budur és Kacskovics ügyét eleddig viszont senki sem bolygatta. „Tehát őket is fel kell menteni” – foglalta össze a teendőket tömören Varga Béla bíró úr.

A bírói tanács elnöke ezután összefoglalóan, név szerint ismertette, milyen tanúkat hallgatott meg a mostani nyomozás során az ügyészség. Az ügyészség később a jugoszláv tényfeltáró bizottság 1944-45-ös jegyzőkönyveit is becsatolta, ezeket a bíróság igen alaposan ismertette. Varga Béla ezekkel kapcsolatban megjegyezte: ezek a jegyzőkönyvek is adalékul szolgáltak annak megállapítására, hogy 1942. január 23-án a járőrök lista alapján vették őrizetbe az embereket.

Az ítéleti indokolás ismertetésének vége felé közeledve Varga Béla összefoglalta mindazon tényeket, amelyeket jelen perben Képíró Sándorral, az ellene emelt váddal kapcsolatban a bíróság megállapított. A megállapításokat az alábbiakban külön bekezdésekben ismertetjük.

Képíró Sándor - a makói csendőr tanszázad oktatója - 1942. január 21. és 23. között részt vett az újvidéki razziában.

Képíró Sándor 1942. január 20-án este jelen volt azon az eligazításon, amelyet közvetlen elöljárója, Gaál Lajos csendőr őrnagy tartott. Gaál „kiterjesztett fegyverhasználatra” vonatkozó szóbeli parancsával kapcsolatban Képíró aggályait fejezte ki, s kérte a szóbeli parancs írásba foglalását. Gaál közölte: ilyen parancsot nem szoktak írásba adni. Képíró Sándor ezt a választ úgy értelmezte, hogy a szóbeli parancs rá és alárendeltjeire nézve nem kötelező. A bíróság megállapította: nincs adat arra, hogy Képíró Sándor a csendőri utasítástól eltérő fegyverhasználatra adott volna parancsot.

A Képíró Sándor alá tartozó járőrcsoportnak 50-60 tagja volt (ez 10-12 járőrt jelent), fele katona, fele csendőr. Többségében nem a makói század emberei tartoztak Képíró alárendeltségébe.

1942. január 23-án délelőtt tíz óra körül Képíró találkozott egy rendőr tiszthelyettessel, aki az őrizetbe vett Máriássy testvérek szabadon bocsátását kérte tőle. Képíró a kérésnek nem tett eleget.

A bíróság nem foglalkozott azzal, mit követett vagy nem követett el Képíró Sándor 1942. január 21-én és 22-én, mert a vádirat erre a két napra nem terjed ki.

A vádirat I/3. pontjában foglalt „tényállítást” - miszerint Képíró Sándor 30 embert a kivégzőhelyre küldött - a bíróság nem fogadta el. Ezzel szemben bíróság elfogadta Képíró Sándor vallomását, s megállapította, hogy a jelzett időben a volt csendőr százados a Rex Szállóban megmentett egy szerb zsidó családot.

A vádirat I/1. pontjában említett személyek - Weisz Ilona, a Steinberger házaspár, Scheer Ferenc - megölésével kapcsolatban a bíróság megállapította: a vádirattal ellentétben (miszerint Képíró „ismeretlen alárendeltjei” ölték meg az említett személyeket) semmi nem támasztja alá azt az állítást, hogy Képíró Sándor alárendeltjei gyilkoltak. Ma már nem lehet megállapítani, kik voltak az elkövetők.

A bíróság álláspontja szerint nem életszerű annak feltételezése, hogy ezekről a gyilkosságokról Képírónak tudnia kellett. A volt csendőr százados felügyelete alá 10-12 járőr tartozott, ennyi helyen egyszerre nem lehetett jelen. Ráadásul elképzelhető-e az, hogy Képíró egész nap az utcán sétált?

A bíróság megállapította, hogy az egész ügyben Képíró Sándor az egyetlen csendőr, akiről „pozitívumokat hallunk”. Jogot végzett emberről van szó, aki a törvények megtartása érdekében szólalt föl az 1942. január 20-án megtartott eligazításon, majd két nappal később megmentett egy családot.

Varga Béla a fentiekhez hozzátette: nem bizonyított tény nem róható a vádlott terhére. Ha kétség merül fel, mindig a vádlott javára kell dönteni. Képíró Sándorral bűnösségére vonatkozóan semmi konkrét bizonyíték nem merült fel a perben, ezért őt fel kellett menteni az ellene emelt vád alól.

Varga Béla bíró röviden visszatért a vádirat I/2. pontjára, a Máriássy testvérek (Mihály és Sámuel) ügyére. Mint már megírtuk, e vádpont szerint Képírónak az a bűne, hogy egy rendőr tiszthelyettes kérése ellenére nem engedte szabadon a testvéreket, akiket később kivégeztek (sőt Falvai ügyész legújabb verziója szerint maga Képíró küldte őket a korábban említett csoporttal együtt a kivégzőhelyre). Varga Béla kifejtette: a testvérek szabadon engedése törvénytelen tett lett volna Képíró részéről. Egy ilyen cselekedet ma is bűncselekmény, úgy hívják: hivatali visszaélés. Képíró tehát törvényesen járt el. Az ügyész mesébe illő történetét pedig semmi sem támasztja alá.

Varga Béla végül bejelentette, hogy a bíróság bizonyítottság hiányában mentette fel dr. Képíró Sándor volt csendőr századost. Azt is megjegyezte, hogy a jugoszláv hatóságok soha nem keresték meg a magyar szerveket Képíró Sándor kiadatása érdekében.

Az ítélet indoklásának ismertetése ezzel befejeződött. Falvai Zsolt ügyész bejelentette, hogy az ítélet megalapozatlansága miatt fellebbezést nyújt be. Ez tudósító számára nem volt meglepő hír, hiszen egy nappal korábban Efraim Zuroff már közölte, hogy „fellebbezünk”. Falvai Zsolt tehát a keddi napon csupán megerősítette az egy nappal korábbi zuroffi bejelentést.

Zétényi Zsolt három nap gondolkodási időt kért. Azóta tudjuk: a védelem is fellebbezéssel él, s kéri a bíróságot, hogy dr. Képíró Sándort ne bizonyítottság, hanem bűncselekmény hiányában mentse föl. Varga Béla zárásul közölte: a per iratait soron kívül felterjesztik az ítélőtáblához, amely - tekintettel az ítélkezési szünetre - érdemben csak szeptembertől tud foglalkozni az üggyel.

 

Vége. A bíróság Varga Béla bíróval elvonul

A két napos, maratoni hosszúságú ítélethirdetés ezzel véget ért. S befejeződött Képíró Sándor büntetőperének első, leghosszabb felvonása is.

Az elsőfokú, felmentő ítélet ismertetése után tudósító elbúcsúzik. Igyekezett legjobb tudása szerint a dolgát elvégezni. Az íródeák munkáját vállalta magára: célja csupán az volt, hogy beszámoljon az egyes tárgyalási napok eseményeiről, rögzítse a per legfontosabb mozzanatait, s néha személyes megjegyzésekkel fűszerezze a száraz tényekkel, adatokkal zsúfolt beszámolóját.

Mielőtt elbúcsúzik, tudósító megköszöni a kedves Olvasónak, hogy a hosszú beszámolókat türelmesen elolvasta. A szövegekben maradt hibákért, elírásokért ezúton kért elnézést.

Tudósító köszönetet mond a HunHír szerkesztőinek a szövegek gondozásáért, s azért, hogy kiemelt helyen közölték a rendszeres tudósításokat. Megköszöni, hogy a Képíró-ügynek külön rovatot nyitottak, ami - ismeretei szerint - páratlan a hazai médiában.

Tudósítóra végezetül még egy kötelezettség hárul. Egyik írásának a címében „dögunalmasnak” nevezte a bizonyítási eljárás egyik szakaszát (s néhány egyéb kritikus megjegyzéssel is illette Varga Béla bíró úr működését). Tudósító ma is fenntartja a véleményét, de rögvest hozzáteszi: akkor még nem, ma viszont már érti a „dögunalom” okát. Ma már tudja, hogy a bíróságnak minden iratot ismertetnie kellett ahhoz, hogy az ítéletben kimondja: nincs bizonyíték dr. Képíró Sándor bűnösségére. Tudósító ezért kijelenti: ha akaratán kívül megsértette a bírói tanács elnökét, akkor ezúton követi meg Varga Bélát a számára esetleg bántó kifejezések, megjegyzések miatt.

Tudósító végezetül reméli, hogy Képíró Sándort az ítélőtábla - helyt adva a védelem fellebbezésének - végül bűncselekmény hiányában menti fel.
 

© HunHír.info - www.hunhir.info

Falusy Márton az egyetlen újságíró, aki részletesen tudósított a perről és a HunHir.info az egyetlen internetes oldal, ahol leközölték.

Miközben a csapból is a hazugság áradat és agymosás folyik.

Falusy Márton: Képíró-per, az ítélethirdetés második napja (1. rész) A legszéleskörűbb beszámoló

2011. július 21. 12:45

Falusy Márton - Hunhír.info

A dr. Képíró Sándor elleni büntetőperben meghozott ítélet ismertetésének második napját jóval kisebb érdeklődés kísérte, mint az ítélet hétfői kihirdetését. Július 19-én, kedden a bizonyítékok kerültek terítékre: Varga Béla bíró hosszan ismertette, milyen bizonyítékok alapján hozta meg határozatát a bíróság, milyen bizonyítékokat és milyen megfontolásból vetett el a háromtagú tanács. A tanácsvezető bíró azzal a bejelentéssel kezdte a napot, hogy a dél körül befejeződik az ítélet ismertetése. A határidőt nem sikerült tartani: majdnem három óra volt, amikor tudósító kiballagott a Fő utcai épületből. Mivel tudósító nagyon sokat jegyzetelt, s jegyzetei feldolgozása sok időt vett igénybe, ezért csak némi késéssel tudta elküldeni részletes beszámolóját a szerkesztőségnek.

Varga Béla bíró elöljáróban közölte a hallgatósággal, hogy nemsokára - természetesen csak az ítélkezési szünet után - a Fővárosi Bíróság honlapján olvasható lesz az ítélet anonimizált változata (ami annyit jelent: a személyes adatokat törlik a szövegből).

Ezt követően dr. Képíró Sándor vallomásait ismertette Varga Béla bíró. A volt csendőr százados mind a nyomozati szakban, mind a bíróságon azt vallotta, nem követett el bűncselekményt. Képíró 2009 őszén tett részletes vallomást az ügyészségen, jelen per során azonban élt a hallgatás törvény biztosította jogával. A büntetőeljárás előírásai szerint ilyen esetben a nyomozati vallomást kell ismertetnie a bíróságnak. Varga Béla elmondta, a nyomozás során négy alkalommal hallgatták ki Képírót, s ezeket a vallomásokat ismertette tömören a bírói tanács elnöke.

Dr. Képíró Sándor a nyomozás során elismerte, hogy 1942. január 21. és 23. között részt vett az újvidéki razziában. Elmondása szerint csak az 1943-44-ben, a VKF bírósága előtt lezajlott per során jutott tudomására, hogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök „megtorlást és tisztogatást” rendelt el Újvidéken. A bíróság megjegyezte, hogy Szombathelyi parancsában az idézőjelbe tett szavak szerepeltek, ezt más bizonyítékok is alátámasztják. Képíró Sándor elmondta, hogy 1942. január 20-án érkezett meg Újvidékre, s még akkor este eligazítást tartott Gaál Lajos csendőr őrnagy, aki ismertette a razzia menetét (ostromállapot kihirdetés, járőrcsoportok felállítása, a város felosztása, stb.), s azt, hogy a razzia során kiket kell a Levente Otthonban működő igazolóbizottság elé irányítani. A csendőrség részéről az újvidéki és a makói csendőriskola egy-egy tanszázada, valamint a szekszárdi csendőriskolából egy szakasz vett részt a razziában, A csendőrtisztek feladata volt a járőrök ellenőrzése, irányítása, ők tehát nem vettek részt az igazoltatásban, hiszen csendőrtiszt nem számított hatósági közegnek.

A razzia első két napján nem volt túlkapás, a parancs szerint zajlott minden. Csak a harmadik napon, január 23-án került sor kivégzésekre a Duna-parton, de ebben kizárólag honvéd alakulatok vettek részt, a kivégzéseken egyetlen csendőr sem volt jelen.

Cseres Tibor Hideg napok című regényére válaszul írta meg évtizedekkel ezelőtt a maga visszaemlékezését Képíró Sándor (közismert, hogy Cseres művében szerepel egy Képiró Sándor nevű, igen elvetemült csendőrtiszt), s a bíróság az előbb említett vallomások, valamint eme visszaemlékezés alapján állapította meg a tényállást. Képíró egyik legfontosabb állítása: nem igaz, hogy a január 20-án megtartott eligazításon „tisztogatást” említett volna Gaál Lajos csendőr őrnagy. Ahogy az sem igaz, hogy Grassy József városparancsok eligazítást tartott volna neki január 22-én. Képíró azt is hazugságnak nevezte, hogy elhangzott volna arra vonatkozó parancs, hogy golyószóróval kell végiglőni az utcákat.

Képíró vallomása szerint az említett eligazításon Gaál Lajos csendőr őrnagy azt mondta, hogy a legkisebb ellenállás esetén is fegyvert kell használni. A hatályos előírások szerint viszont csak támadás esetén használtatta fegyverét a csendőr, ezért Képíró azt mondta Gaálnak, hogy a szolgálati szabályzat szerint a parancsot nem lehet végrehajtani, ezért írásban kéri a parancsot. Gaál Lajos közölte: ő sem írásban kapta a parancsot, ilyesmit nem szoktak írásba foglalni. Varga Béla bíró szerint Gaál Lajos válaszát Képíró Sándor úgy értelmezte, hogy a „lezser” fegyverhasználatra vonatkozó szóbeli parancs rá nem vonatkozik, azt ő nem hajtja végre, tehát alárendeltjei felé nem továbbítja.

Varga Béla bíró elmondta, hogy Képíró Sándor nem tudta megmondani, mely utcákban ellenőrizte a járőröket, s ugyanezt vallotta az 1943-44-es per során is. Zöldy Mártonnal kapcsolatban Képíró elmondta: csak az 1943-44-es tárgyaláson tudta meg, hogy Grassy József Zöldy kérte meg egy színlelt „csetepaté” megrendezésére, amivel a partizánveszélyt akarták igazolni.

A vádiratban is szereplő Máriássy testvérek ügyéről Képíró elmondta, hogy egy újvidéki rendőr tiszthelyettes - Máriássyék rokona - tényleg megpróbált közbenjárni nála a testvérek szabadon engedése érdekében. Képíró ekkor beszélt a testvéreket őrizetbe vevő - csendőr őrmester - járőrvezetővel, aki azt jelentette, hogy a testvérek neve szerepel az őrizetbe veendő személyek listáján. Varga Béla elmondta: ha Képírónak ezt az elbeszélését boncolgatjuk, akkor az sem állapítható meg, hogy a testvéreket előállító őrmester Képíró alárendeltje volt-e vagy sem. Képíró egyébként a testvérek szabadon engedéséről nem dönthetett, s ezt a rendőr tiszthelyettessel is közölte. Varga Béla megjegyezte: a vádirat állításával ellentétben nem tudjuk, ki adott parancsot arra, hogy a Máriássy testvéreket a Levente Otthonba kísérjék. A csendőrjárőr vezetője? Képíró Sándor?

Képíró egyébként azt vallotta, hogy a Máriássy testvéreket nem ismerte, nem tudja, mi lett a sorsuk. Varga Béla bíró úr szerint azt kellene megállapítani, hogy Képíró Sándor 1942. január 23-án, délelőtt 10 órakor mit tudott a testvérekről, s nem hetven év múlva kell kitalálni valamit, és azt a terhére róni. Az elkövetéskor fennálló tudattartalmat kell vizsgálni, s nem utólagos feltevésekből kell kiindulni. Képíró abban a tudatban volt, hogy a testvéreket az igazolóbizottság elé viszik – fejtegette Varga Béla.

A bírói tanács elnöke ezután a vád minősítését boncolgatta. A vádirat nem azt mondja, hogy az áldozatokat Képíró Sándor lőtte le. A vádiratban az szerepel, hogy a volt csendőr százados „részese” volt a törvénytelen kivégzéseknek.

A „részes” kategóriába a bűnsegély és a felbujtás tartozik. A vádirat - ki nem mondva - felbujtással vádolja Képírót. Varga Béla szerint a volt csendőr százados akkor lett volna felbujtó, ha tud a kivégzőhelyekről, s utasítást ad arra, hogy őrizetbe vett embereket a kivégzőhelyekre vigyék. Ilyen utasítást azonban nem adott, erre vonatkozó bizonyíték nincs – szögezte le Varga Béla.
A bíró azt is hozzátette, hogy a felbujtó csak azért felel, amire valakit felbujt. Ha a felbujtott túllép a felbujtásban megfogalmazottakon, akkor a felbujtó a magyar jog szerint ezekben a cselekményekben nem bűnös.

Varga Béla elmondta: Képíró a nyomozati eljárás során kérte, hogy a Rex Szálló tulajdonosainak még élő leszármazottait hallgassák meg. A bíró tudomása szerint minden érintett meghalt, de egyes információk arról szóltak, hogy egy leszármazott még él, aki viszont azért nem volt hajlandó vallomást tenni, mert a környezetében egy esetleges pozitív vallomást rossz néven vettek volna. Tudósító ezen a megjegyzésen igencsak elgondolkodott, s azon töprengett, milyen környezetben is él vagy élt a potenciális tanú.
Varga Béla kijelentette: a bíróság nem tartotta fontosnak a lehetséges leszármazottak felkutatását, mert tényként elfogadta Képíró Sándor életszerű vallomását a Rex szálló tulajdonosainak a megmentéséről. (Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, mit is nyilatkozott a Klubrádiónak Feldmájer Péter Síp utcai zsidóführer. A törpe vezér szerint a bíró túlterjeszkedett a vádon, amikor „olyan megállapításokat tett, amiből (sic!) az látszik, hogy ő szíve szerint nemcsak fölmentené a vádlottat, hanem ki is tüntetné rögtön, mint zsidómentőt”. Feldmájernek valami rejtélyes okból nagyon fáj, hogy néhány újvidéki fajtársát hét évtizeddel ezelőtt Képíró Sándor megmentette. Érti ezt valaki?)

Képíró tagadta, hogy 1942 januárjában szervezett zsidó- és szerbölés történt volna Újvidéken. Vallomása szerint szó sem volt zsidó- és szerbellenes akcióról.

Varga Béla elmondta, hogy az ügyészi nyomozás során olyan tanúkat hallgattak meg, akik a razzia idején gyerekek voltak. Az ő vallomásaikból, valamint az 1944-45-ben a jugoszláv tényfeltáró bizottság által felvett jegyzőkönyvekből is tudjuk, hogy a razzia utolsó napján listák alapján vették őrizetbe az embereket, s a listákon többségében szerbek és zsidók szerepeltek.

Képíró Sándor a vádiratban is említett Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) személyével kapcsolatban is tett vallomást. Az ügyész szerint Képíró kérésére Nagy János a kivégzőhelyre vitt harminc személyt, s - az ügyészi perbeszédben megfogalmazott, a vádirattól eltérő, új vádpont szerint - közöttük voltak a Máriássy testvérek is. Képíró tagadta, hogy az említett Nagy Jánost ismerte volna. Varga Béla idézte Képíró szavait: „Az élő Istenre esküszöm, hogy én senkit soha meg nem öltem; azért nem lehetek háborús bűnös, mert egy razziában vettem részt.”

Képíró szerint a történet két részből állt: igazoltatásból és megtorlásból. Az elsőt a csendőrség végezte, az utóbbit a honvédség hajtotta végre. Képíró szerint az 1944-es ítélet a kollektív bűnösség elvére épült, s aki elolvassa ezt az ítéletet, az ezt nem is tagadhatja. (Talán emlékszik a kedves Olvasó arra, hogy hétfőn, az ítélethirdetés első napján, Varga Béla bíró úr Képíróéval egyező véleményt fogalmazott meg, s állítása alátámasztására idézett is az ominózus ítéletből.)

Az 1944-es ítéletben két történettel próbálták Képíró tevékenységét körülírni. Az egyik a Máriássy testvérek ügye volt. A másik: a Képíró felügyelete alá tartozó területen történt fegyverhasználat. A bizonyítási eljárás során is elhangzott, hogy egy fegyverhasználatra sor került Képíró körzetében, de ez jogos fegyverhasználat volt, mert a csendőrt támadás érte (egy kövér asszony és a férje is meghalt).
Képíró vallomásában kitért arra is, hogy álláspontja szerint a VKF bíróságának nem volt hatásköre arra, hogy csendőrök ügyében ítélkezzék. Varga Béla bíró elmondta, ez az állítás téves, s ezt korabeli jogszabállyal is alátámasztotta.

A vádirat szerint Képíró „ismeretlen alárendeltjei” - pontos címmel megjelölve a tett helyszínét - megölték Weisz Irént, a Steinberger házaspárt és Scheer Ferencet. Képíró Sándor ezekről a halálesetekről semmit sem tudott. Az 1943-44-es tárgyaláson, s a mostani nyomozás során is egyetlen fegyverhasználatot ismert el, nevet azonban nem említett. Itt érdemes megállanunk, mert Varga Béla érdekes kifogással élt a vádirattal szemben.

A bíró föltette a kérdést: ha Képíró Sándor a nyomozás során elismerte, hogy az ő körzetében sor került egyetlen fegyverhasználatra, akkor ezt a tényt miért nem emelte be a vádiratba az ügyész? A vádiratban szerepel a Steinberger házaspár. Nem tudjuk, kik ők, még a keresztnevüket sem írta le a vádirat szövegezője. Varga Béla elmerengett: lehet, hogy a Képíró említett fegyverhasználat során lelőtt nőről és férfiról van szó? Mint a bizonyítási eljárás során elhangzott, egy nagydarab nő támadta rá az igazoltatást végző csendőrre, majd a férje is támadólag lépett föl, ezért mindkettőjüket lelőtte a csendőr. Varga a vádiratban említett Steinberger házaspár hölgy tagjára célozva föltette a kérdést: „Ez lenne az a nagydarab zsidó nő?”

Varga Béla a Képíró által elismert fegyverhasználatról végül megjegyezte, hogy ezt a bíróság nem vizsgálja, mert nem része a vádiratnak, márpedig a bíróság nem terjeszkedhet túl a vádiraton.

Varga Béla bíró ezután rátért a vádirat mellékleteként becsatolt 1944-es ítéletre. Ezt az iratot a védelem aggályosnak találta, dr. Zétényi Zsolt írásban fejtette ki ezzel kapcsolatos álláspontját. Ezt a kérdést azonnal meg kellett vitatni – mondta Varga Béla. A bíró megjegyezte, benne is komoly aggályok merültek föl a bizonyítékokkal kapcsolatban, ezért az a döntés született, hogy történész szakértőt rendel ki a bíróság. A választás Zinner Tibor professzorra esett.

Varga Béla az 1944-es ítélettel kapcsolatban azt is megjegyezte: nagy kérdés volt, hogy mi történt Képíróval az ítélet után, hiszen visszahelyezték a rendfokozatába.
Varga Béla ezen a ponton szünetet rendelt el, s már ekkor érezhető volt, hogy maratoni hosszúságú lesz az ítéleti indokolás keddi napra rendelt maradékának az ismertetése.

Szünet után azzal folytatta előadását Varga Béla, hogy az ügyészség a vádirati tényállást alapvetően az 1944-es ítéletre, Képíró Sándor kihallgatására, néhány szerb állampolgár vallomására, valamint az 1948 decemberében elítélt Nagy János honvéd főhadnagy 1948 októberében felvett vallomásaira alapozta.
A per során az ügyész kifejtette, hogy mind az 1944-es ítélet, mind Nagy János 1948-as vallomáscsokra okirat, az ezekben rögzített állításokat el kell fogadnunk igaznak mindaddig, amíg valaki azok hitelességét meg nem cáfolja. A védelem ezzel szemben már a tárgyalás kezdetén közölte: az 1944-es ítélet vádirati példányának a hitelessége aggályos. Egyrészt nem volt hiteles másolati példány, hiányzott az ítélet utolsó oldala (amelyen a pecsétek és az aláírások találhatók). „Magyarországon ez így van” - emelte föl a hangját Varga Béla, majd hozzátette: nem tudja, máshol mi a szokás, de hazánkban egy irat akkor hiteles, ha azon pecsétek és aláírások találhatók, illetve ha a másolatot hitelesítették. A közönség értette a célzást, tudósító is Efraim Zuroff orcájára vetette pásztázó tekintetét.

Varga Béla a fentiekhez hozzáfűzte, hogy a védelemnek tökéletesen igaza volt, amikor aggályosnak találta az 1944-es ítéletnek a vádirat mellékleteként szereplő példányát. 2006-ban egy másik eljárásban a bíróság kimondta az 1944-es ítélet végrehajthatatlanságát, s az akkori eljárás anyagai között szintén szerepelt az 1944-es ítélet egyik példánya. Ezt az ítéleti példányt is csatolták jelen per irataihoz, de ezzel az irattal szemben is kételyek merültek föl. Kiderült, hogy ez a példány vélhetően az eredeti ítélet szerbre lefordított verziójának magyarra visszafordított változata, de a Novi Sad megjelölés gyanúsnak bizonyult, mivel a hitelesítés dátuma akkor került az iratra, amikor még magyar uralom alatt volt az említett település, melynek neve akkor Újvidék volt, s nem Novi Sad.

A bíróság tehát már a tárgyalás kezdetén tisztában volt azzal, hogy bár az 1944-es ítéletből két példány is rendelkezésre áll, ezek egyike sem hiteles másolat. Az egyik ítéleten a „Jeruzsálem” felirat volt olvasható (tudósító mozgást regisztrált a közönség soraiban), ami azt jelzi, hogy a 2006-os ügyben eljáró bírónő mintha faxon kapta volna meg az anyagot a judeonáci vadásztól. Ekkor kérték fel Zinner Tibor történész szakértőt, hogy kutassa fel az ítélet eredeti példányát.

Hogy mi derült ki a zinneri kutakodásból, az a következőképpen foglalható össze: a jugoszláv hatóságok által 1946-ban megrendezett újvidéki per kapcsán az 1944-es per iratait vélhetően megküldték a magyar hatóságok, de ezek az iratok ma már nem lelhetők fel.

Varga Béla bíró úr tehát szépen levezette, hogy olyan közokiratnak nevezett dokumentum szerepelt vádirati bizonyítékként, amely nem minősül közokiratnak. Ezt egyébként még egy laikus is megállapította volna, hiszen a közokirat ismérveit törvény rögzíti. Tudósító magában elmerengett: hogyan fordulhatott elő az, hogy egy szedett-vedett papírhalmazt közokiratnak minősített Falvai Zsolt ügyész? Valami baj volt a szemével? Vagy nagyon nagy vadásznyomás nehezedett rá?

Varga Béla - miután kivesézte az 1944-es ítélet két rendelkezésre álló példányának a hibáit - elmesélte, hogy a nyomozati iratok között volt egy beadvány, amely azt tartalmazta: nem kell itt már bizonyítani semmit, van egy 1944-es ítélet, abban minden benne van, az alapján szépen el lehet ítélni a vádlottat, s lehet is már vinni a tömlöcbe. Tudósító nem tudja, kicsoda az említett beadvány szerzője, de nem lenne meglepődve, ha a beadvány szövege alatt Zuroff, vagy ne adj’ Isten Feldmájer Péter neve szerepelne.

Tudósító azért említi meg a Síp utcai zsidóführer nevét, mert tudomása szerint ez a csokornyakkendős nibelung is kavart ebben az ügyben. Na de térjünk vissza az említett beadvány bírói értékeléséhez. Varga Béla bíró úr igen ingerülten azt mondta, hogy aki ezt a beadványt írta, nem sokat érthet a joghoz. „Itt nem így működnek a dolgok, itt még jogállam van” – szállt a szózat az efraimi fülek felé (kár, hogy Feldmájer nem volt jelen). Hogy még jobban értse Zuroff, miről is van szó, Varga Béla közölte: Magyarországon nincs olyan bíró, aki egy ilyen ítéleti példány alapján megállapítaná Képíró Sándor büntetőjogi felelősségét.

Mint már korábban utaltunk rá, a szakértő megállapította, hogy a 2006-os eljárás anyagából megszerzett ítéleti példányt előbb magyarból lefordították szerbre, majd visszafordították magyar nyelvre. A szakértő ezt a logikát nem értette. „Én sem” – fűzte hozzá Varga Béla. Tudósító azon merengett, talán meg kellett volna kérdezni Zuroff papát, végtére is ez a példány a cionisták által megszállt Jeruzsálemből, tehát valami zuroffi iratgyártó műhelyből érkezett fax útján hazánkba, s a nácivadász talán érti a magyar agyak által fölfoghatatlan logikát.

Miután szép hosszadalmasan elmagyarázta Varga Béla bíró, hogy az ítélet említett két példánya semmit sem ér, levonta a magyar agy számára logikus következtetést: „Ki kell dobni az ablakon ezt a két ítéletet” (szó szerint idéztük a bíró urat). Sajnos minden ablak zárva volt, pedig a felszólításnak tudósító nagyon szívesen eleget tett volna. Varga Béla ismét fölemelte a hangját, mondván, ezen ítélet alapján gondolták Képíró elítélését, ami igazán abszurd felvetés. (Tudósító most is a zuroffi arcot fürkészte, hiszen a bírói megjegyzések címzettje félreérthetetlenül a nácivadász volt. Ekkor már nagyon komor volt ez a rút arc.)
Az 1944-es ítélet kalandos története azonban még nem ért véget, hiszen „a magyar zsidó hitközösségtől” (Varga Béla úr említette így a Síp utcai különítményt) támadás érte a bíróságot.

Feldmájer Péter a HVG-ben többek között azt írta, hogy a bíróság csukott szemmel jár, rossz a szakértő, nem tudja, hol kell keresni az ítéletet. Feldmájer közölte: az ítélet hiteles példánya nála van, az utolsó oldalon van pecsét, sok aláírás. Varga Béla a feldmájeri kavarás elmesélése közben megjegyezte: „a munkánkat igazából a védelem segítette”; ez a kijelentés pedig azt is jelenti, hogy a Síp utcai csokornyakkendős nibelung – nem segített. Ő csak szidalmazott.

Miután a bíróság a HVG-ből megtudta, hogy az ítélet teljes, hiteles példánya Feldmájer birtokában van, levelet írtak neki, amelyben két kérést fogalmaztak meg. Egyrészt arra kérték, küldje meg a birtokában lévő ítéletet. Másrészt arra is megkérték, adjon tájékoztatást arról, hogyan került a birtokába a dokumentum. Feldmájer az első kérésnek eleget tett, de nem árulta el, hogyan jutott hozzá a fénymásolt irathoz.
A Feldmájer birtokában lévő irat utolsó oldalán tényleg vannak aláírások (többek között Szombathelyi Ferencé), viszont - a sajtóban közölt dokumentumrészlet is bizonyítja – az iraton pecsét nem látható. A történész szakértő az aláírásokat hitelesnek fogadta el, bár az ítéletnek ez a - nagyobb sorközzel gépelt, ezért nagyobb oldalszámú - változata is csak az eredeti ítéletről készült másolat, de hitelesnek nem tekinthető, mert a másolatot nem hitelesítették. (Zárójelben érdemes ismét utalni a Klubrádióban elhangzott Feldmájer-nyilatkozatra. A törpe führer - mellesleg gyakorló ügyvéd - azt magyarázta öntelt hangon, hogy a szakértők végül neki adtak igazat, amikor elismerték, hogy a birtokában lévő irat „pontos és hiteles másolata az 1944-es szövegnek”. Ilyen marhaságot a szakértők nem mondtak, mert ahogy a bíróság is közölte, ez az ítéleti példány sem hiteles, csupán egyszerű - tehát hitelesítés nélküli - másolat. Ennyit röviden Feldmájer jogászi kvalitásairól.)

Varga Béla megjegyezte, hogy csak az 1944-es ítélet hitelességének kérdésében ennyi kört kellett megtenni. Az ügyész azt állítja, az 1944-es ítélet közokirat, de ez nem igaz, mert hitelesítés hiányában a másolat csak iratnak, s nem közokiratnak tekintendő. Falvai Zsolt ügyész feszülten figyelt, néhány méterrel arrébb pedig a rút arc fölött megremegett a barnás színű kipa. Érezhető volt, hogy Varga Béla előadásában olyan állítások következnek, amelyek végleg romba döntik a vád már amúgy is roskatag épületét.
A bírói tanács elnöke elmondta, hogy a per kezdetén felmerült az eljárás megszüntetésének a kérdése is. A védelem ugyanis azt az álláspontot képviselte, hogy 1944-ben már elbírálta a bíróság ezt az ügyet, tehát az ítélt dolognak számít, a mostani eljárás így a többszörös eljárás tilalmába ütközik.
A bíróságnak azt kellett vizsgálnia - fejtegette Varga Béla -, hogy mi történt később az 1944. január 22-én meghozott és február 18-án jogerőre emelkedett ítélettel. A védelem csatolta a megfelelő bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy az ítélet 1944 májusában „feloldatott”, Képíró Sándort visszahelyezték rendfokozatába – méghozzá „1944. február 18. napjával”, ami megegyezik az ítélet jogerőre emelkedésének a dátumával. Varga Béla bíró megjegyezte: annyi megállapítható volt, hogy a másodfokú eljárásban „csináltak valamit”. A védelemnek az volt az álláspontja, hogy jogegység érdekében perorvoslatra került sor, s ennek eredményeként kedvező ítélet született. A védelem tehát jogosan mondhatta azt, hogy meg kell szüntetni az eljárást, hiszen a büntetőeljárásról szóló törvény tiltja a többszörös elbírálást – magyarázta Varga Béla.

A védelem nem volt egyedül ezzel az állásponttal – folytatta a bíró. Ismert tény, hogy Falvai Zsolt ügyész 2009. szeptember 14-én elrendelte dr. Képíró Sándor őrizetbe vételét, de a Budai Központi Kerületi Bíróság ugyanezen a napon kelt végzésében a lakhelyelhagyási tilalom elrendelésére vonatkozó ügyészi indítványt azzal az indokkal utasította el, hogy a büntetőeljárást és a nyomozást meg kell szüntetni, mert a gyanúsított terhére rótt cselekményt 1944-ben már jogerősen elbírálták, ezért Falvai Zsolt „akciója” a többes elbírálás törvényben rögzített tilalmába ütközik.

Amikor tehát az ügyészség idén februárban megküldte a bíróságnak a vádiratot, a bíróság azon gondolkodott, hogy a Budai Központi Kerületi Bíróság említett végzésében foglalt indokot akceptálva megszüntesse-e az eljárást, vagy sem. A tárgyalást előkészítő szakban végül az a döntés született, hogy kitűzik a tárgyalást, s majd a tárgyaláson fognak állást foglalni az eljárás megszüntetésének a kérdésében.
Varga Béla bíró elmondta: megkérték a történész szakértőt (Zinner Tibor professzort), hogy még egyszer nézze át a levéltári iratokat annak kiderítése érdekében, mi történt a VKF bíróságának 1944. február 18-án jogerőre emelkedett ítéletével. Kutakodásai során a szakértő meglelte a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék naplókönyvét, amelyből csak annyi derült ki, hogy 1944. május 26-án a jogerős ítélet „feloldatott”, s visszaküldetett a vezérkar főnökének.

bíróság elfogadta a védelem arra vonatkozó érvelését, hogy jogegység érdekében hozott perorvoslat történt. Ezt az érvet az 1943-44-es per tárgyalásvezetőjének, dr. Babos József ezredesnek a háború utáni vallomása is alátámasztotta. Varga Béla bíró szerint azonban jelen per bírósága gondban volt: nem lehetett eldönteni, milyen okból semmisítették meg az ítéletet. A korabeli bűnvádi eljárás szabályait ismertetve Varga Béla elmondta, rendkívüli jogorvoslatra csak akkor kerülhetett sor, ha az eljárás során törvénysértés történt (csak ilyen esetben volt helye panasznak). A jogorvoslat eredményeként a vádlottat felmenthették. Képíró esetében jelen per bírósága szerint nem ez történt. A jogorvoslat eredményeként enyhíthették az ítéletet. Képíró nem ez történt. Akkor tehát mi történt?

Varga Béla bíró elmondta: a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a rendkívüli jogorvoslat eredményeként az ítéletet megsemmisítették, s az ügyet visszaküldték az illetékes bíróságnak, vagyis a honvéd vezérkar főnökének. A vezérkari főnök ebben az időben már nem Szombathelyi Ferenc volt, hanem Vörös János, aki megtehette volna, hogy új eljárást rendel el. Nem ezt tette. A visszaküldött - már megsemmisített - ítélet az irattárba került, tehát Vörös János nem lépett az ügyben.
Varga Béla a fentieket összefoglalva leszögezte: az 1944-es ítéletet megsemmisítették, tehát úgy kell tekinteni, mint ami nem is létezik. Erre a jogilag nem létező ítéletre tehát hivatkozni nem lehet (szegény-szegény Feldmájer, hiába bütykölt ezt-azt azzal a fránya másolattal!). Az 1944-es ítélet megsemmisítése tette lehetővé, hogy jelen per bírósága újra tárgyalja ezt az ügyet – vonta le a következtetést Varga Béla.

Itt van tehát a különbség a bíróság és az ügyészség álláspontja között: az ügyészség szerint az ítélet felhasználható bizonyítékként, a bíróság viszont kirekesztette azt a bizonyítékok köréből. Különbség mutatkozott a bíróság és a védelem álláspontja között is, hiszen a védelem szerint 1944. május 26-án felmentő ítélet született, tehát az ügyet egyszer már elbírálták. A bíróság - mint fentebb utaltunk rá - ezzel ellentétben arra a megállapításra jutott, hogy az ügyet jogerősen nem bírálták el, tehát annak tárgyalása nem ütközik a többes eljárás törvényi tilalmába.

Varga Béla pontosításként elmondta: ha 1944-ben felmentés, vagy büntetésenyhítés történt volna, vagy a kormányzó végrehajtási kegyelmet gyakorolt volna, akkor a mostani bíróság megszüntetné eljárást. Mivel azonban az ítéletet megsemmisítették, ezért úgy kell kezelni ezt az ügyet, mintha semmi sem történt volna, mintha 1944. január 22-én nem született volna ítélet. Varga Béla azt is elmondta, hogy az 1944-es ítéletben egyébként „ragyogó mentővallomások” találhatók Képíró Sándorra nézve, de ezeket a bíróság nem veheti figyelembe, hiszen a megsemmisített ítéletet szőröstül-bőröstül kirekesztette a bizonyítékok köréből.

Az 1944-es ítélettel kapcsolatos hosszú és érdekes fejtegetéssel lezárult az ítélet indokolásának egyik nagyon fontos része. Varga Béla bíró úr ismét szünetet rendelt el. Tudósító most saját hatáskörben ugyancsak szünetet rendel el, de arra kéri az olvasókat, nem menjenek messzire, mert hamarosan következik a folytatás.
 

Tisztelegjünk ennek a cionisták által meghurcolt magyar ember emlékének, ne feledjük mi most zsidó gyarmat vagyunk, azt akarnak velünk tenni amit akarnak, kirabolnak , meglopnak, ha nem vigyázunk megölnek. Az ÁVH- s ,,K ,, csoport még működik!!!! Hallottál azokról a balesetekről ahol kocsi ,vonat , metró, busz alá került az illető, az ÁVH – s alá segítette, majd eltűnt hirtelen, volt tanú nincs tanú, volt elkövető, de eltűnt. De mi tudjuk a sötétben bujkálók is sejtik, ha megerősödünk, ők lesznek a baleset áldozatai. Lekövetjük az egész ÁVH – s csoportot, egészen a vakolókig, vagy a szolgálatokig, és a halálosztagot zsidóstól Moszadosig, vakolókig felszámoljuk.