2016. november 15., kedd

Sárga lábú enyveskezű klánok I .


Sárga lábú enyveskezű

klánok I .


Varga Domokos György



Törzsi trilógia

Első könyv


A törzsi háború természetrajza- a rendszerváltozás Magyarországán -






Olvasószerkesztő:
Maleczki József





TARTALOM
Két filozófia (Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?)
"Részemről szólásszabadság van" (Beszélgetés Gabor Lauferrel)
Az "ellenség" gyomrában (Látogatóban "Jáhim Károly"-nál)
"Csak mi ne kerüljünk hátrányba" (Beszélgetés Zöldi Lászlóval)
"A zsidóktól minden kitelik" (Látogatóban egy kivégzett antiszemita rokonánál)
Félig zsidó, félig magyar - vagy tán egészen az? (Beszélgetés Kozma Györggyel)
"Nem foglalkozom vele, ki a patriótább" (Beszélgetés Kuncze Gáborral)
A dacos Dávid-csillagos (Beszélgetés Fónagy Jánossal)
A feladványtól a "cenzúráig" (Felvezetés)
A feladvány (Kertész Imre Nobel-díjához)
"Nincs hatalmam emberek és helyzetek fölött" (Kozma György hozzászólása A feladványhoz)
A "cenzúra" (Az Élet és Irodalom természetrajzához)
Apám (Gabor Laufer levele A feladványhoz)
Mikulás és Hanuka (A kettős mérce természetéről)
Gyűlölettelenítés? (A politikai haszonlesés természetéről)
Magyar élet a XXI. században? (A nemzeti kiegyezés értelméről, esélyéről)
Új fogalmak, új értelmezések

Befejezés a két igen tükrében









"Vannak olyan kérdések,
amelyben az az igazi demokrata,
aki a világot csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus."
M. B.
oktatási miniszter


Vannak olyan kérdések,
amely
ekben az az igazi demokrata,
aki a világot 
nem csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus.
VDGy


ELŐSZÓ

a Törzsi trilógiához
Amikor 2001. elején hozzáfogtam a honi törzsi háború természetének felrajzolásához, még csak egyetlen - bár terjedelmesebb - könyv lebegett szemem előtt. Mire mondandóm végére jutottam, három könyv lett belőle. Mindegyik a törzsi háborúval foglalkozik, de merőben más szempontból.
*
Az Első könyv (A háború és a törzsek) annak jár végére, mi is az, ami a rendszerváltozás során a saját orrunk előtt zajlott, amit a saját szemünkkel láttunk, a saját bőrünkön tapasztaltunk, aminek átéltük az ütközeteit, a feszültségeit, a szorongásait, a súlyos veszteségeit, és igazából mégsem értettünk belőle semmit. Nem volt világos, hogy ebben a háborúban mik vagy kik harcolnak; hogy csakugyan háború zajlik-e; ha igen, miféle háború ez? A háború természetét kutatva külön is elidőzünk az egyik különös hadszíntérnél: a törzsi szembenállást egyszerre visszatükröző és gerjesztő médiánál (médiaháborúnál). Ugyancsak megkülönböztetett figyelmet szentelünk a törzsi háború sajátos hadviselésének, az A-fegyvernek, innenső és túloldali társainak. Az Első könyv I. részét (A háború természetéről) a törzsi háború "Mengyelejev-táblázata" zárja: egy olyan táblázat, amely összefoglalja a törzsi háború természetének lényegét - felvázolja keresztmetszetét, bemutatja legfőbb elemeit -, egyszersmind bizonyítja a kölcsönösség tényét: a háborúzó felek egyaránt tevőleges szerepvállalását.
Az Első könyv II. részében (A törzsek természetéről) a hadban álló törzseket helyezzük górcső alá. Ki az igazi ellenség? Kik között húzódik a legfőbb törésvonal? Hogyan osztja meg a rendszerváltozás pártjait, a pártok híveit, de még a pártatlan civileket is? Hogyan vágja ketté az országot? Zsidóság és baloldaliság, szabad demokraták és szocialisták: hogyan és miért találtak - találhattak - egymásra? Ezt a részt is egy eszmei összefoglaló zárja: azantinacionalisták és nacionalisták szembenállásáról, ennek természetéről.
*
Második könyv ("Antiszemiták" és "idegenszívűek") I. része (Az "antiszemitizmus" nyomában) az idézőjeles és idézőjel nélküli - vélt és valós -antiszemitizmust, ennek okait, indítékait, kísérőjelenségeit, torzulásait és torzításait, színét és visszáját boncolgatja. Az "Antiszemita" példatárban a "nacionalista" törzshöz tartozó, hús-vér emberek ("antiszemiták") és megtörtént esetek ("antiszemita" megnyilvánulások) segítségével járunk a végére: valóban antiszemita-e (zsidógyűlölő-e) az "antiszemita", antiszemitizmus-e (zsidóellenesség-e) az "antiszemitizmus", feltétlen bűn-e minden "antiszemitizmus", "zsidóellenesség"? Hogy e fontos (és nem kevésbé: érzékeny) kérdésben minél elfogulatlanabbak lehessünk, ellenpróbát állítunk a "túloldali" törzsben mai napig megbecsülésnek örvendő francia filozófus segítségével. Egy ugyancsak valóságos személy (e sorok írója) ugyancsak valóságos esetén keresztül lépésről lépésre elemezzük, hogyan terem az antiszemita. S végezetül azt is megvizsgáljuk, beszélhetünk-e a zsidóság "felülreprezentáltságáról" (azaz a zsidóságnak a társadalmi munkamegosztás némely szektorában való aránytalanul nagy jelenlétéről) mint az antiszemitizmus egyik okáról; s ha igen, minek köszönheti létét; lehet-e, kell-e tenni ellene valamit?
Második könyv II. része (A "magyar- és nemzetellenesség" nyomában) az I. tükörképe: itt a zsidóság és a szocialisták idézőjeles vagy idézőjel nélküli (vélt és valós) magyar- és nemzetellenességét kutatjuk, ennek legfőbb okait, indítékait. A "Magyar- és nemzetellenes" példatárban az "antinacionalista" törzshöz tartozó, hús-vér emberek és valóságos esetek elemzésével járunk utána, feltétlen magyar- és nemzetellenes-e, feltétlen idegenszívűség és hazaárulás-e, amit a "nemzeti" törzsben magától értetődően annak nyilvánítanak. Végül három sarkalatos témához, a státustörvényhez, a trianoni békediktátum kérdésköréhez és a jászladányi iskolaalapításhoz való viszonyulása tükrében tanulmányozzuk az antinacionalista törzs viselkedését, természetét.
*
Harmadik könyv (A megoldás nyomában) a törzsi háború kezelése, visszaszorítása két lehetséges útjának (filozófiájának) megfogalmazásával kezdődik, s a lehető leggyakorlatiasabb javaslattal: a törzsek közötti értelmes párbeszédhez elengedhetetlen új fogalmak, új értelmezések összefoglalójával (ajánlott gyűjteményével) végződik. A kettő között hosszú utat teszünk meg: olyan emberekkel folytatunk beszélgetéseket, eszmecseréket, akiknek - így vagy úgy - közük van a zsidósághoz, s így vagy úgy, megszenvedik a törzsi háborút. Vagy mert zsidó származásúként az "antiszemita - zsidó" párbeszéden fáradoznak("Részemről szólásszabadság van"); vagy mert büszkén vállalják kettős (magyar és zsidó) identitásukat (Félig zsidó, félig magyar..., A dacos Dávid-csillagos); vagy mert félve vállalják zsidó gyökerüket és keresztény vallásukat (Az "ellenség" gyomrában), ha nem egyenesen - tudatosan - kerülik a származás- és magyarságfirtatást ("Nem foglalkozom vele, ki a patriótább"). De "beszédbe elegyedünk" olyan médiaszakemberrel is, aki a Senki földjén munkálkodva így fejezi ki legfőbb kívánságát: "Csak mi ne kerüljünk hátrányba". Kíváncsiságunk - a háború visszaszorítása érdekében, a megértés és a megoldás reményében folytatott nyomozásunk - egészen messzire vezet: el egészen egy kivégzett antiszemita rokonáig, akinek meggyőződése szerint "A zsidóktól minden kitelik".
Váratlanul talán, de a "nemzeti" törzs követévé fogadjuk a "magyargyűlölő" Nobel-díjas írót (A feladvány), egyúttal szemügyre vesszük a tanulmányt nagyvonalúan megjelentető balliberális hetilap természetét, idézőjeles vagy idézőjel nélküli cenzúrázó hajlamát. S végezetül esélyt latolgatunk: Kikerülhetünk-e a kettős mérce szorításából (Mikulás és Hanuka)? Megszüntethető-e a gyűlölet gyűlöletbeszéd-törvénnyel (A politikai haszonlesés természetéről)? Lesz-e - lehet-e - Magyar élet a XXI. században?
Vagy marad a törzsi háborúskodás...
*
A rendkívül szerteágazó téma gondos körüljárása nyomán csaknem ezer kéziratoldal született. Szerző úgy gondolta, hogy mai rohanós, zaklatott világunkban bizonyára csak kevesen engedik meg maguknak, hogy egyetlen eszmefuttatásra - legyen ez akármily izgalmas - ezer oldalnyi időt áldozzanak. Ezért a már elkészült műből Szerző kiválasztotta azokat a fejezeteket, amelyekről úgy véli, elolvasásuk okvetlenül szükséges a mondandója megértéséhez. Ezeket tartalmazza e trilógia nyomtatott változata. Mondandója árnyaltabb megértését, a téma egy-egy részterületének alaposabb áttekintését segítik azok a fejezetek, amelyek a nyomtatott változatban nem, csupán világhálón hozzáférhetők, méghozzá korábban a gondola nevű hírportál vezető oldalán (www.gondola.hu), mostantól pedig az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtárában, a teljes elektronikus kötetbe beleépítve.


BEVEZETÉS

Történelmi áttekintés a Törzsi trilógiához
Aki átélte a rendszerváltozás hajnalát, a Lelkesedések korát1, az részese lehetett a legnagyobb csodának: a szovjet birodalmi katonák védte kádári diktatúra - némi habozás után - egyszer csak feltette kezét és egyetlen puskalövés nélkül megadta magát. A demokráciának: a sajtó- és szólásszabadságnak, a szabad pártválasztásnak, a szabad tulajdonnak és szabad kereskedelemnek... A hosszú évtizedek óta hol keményebb, hol puhább elnyomásban élő magyar nép felett teljesen váratlanul felragyogott a Nap.
A legerősebben - komor felhők és félelmek nélkül - egy különös esemény alkalmából tündöklött: 1989. június 16-án, a Nagy Temetés napján. Ötvenhat mártírjainak újrahantolása szinte hemzsegett az örömteli, biztató jelképektől. Már a fő szervező elnevezése is: Történelmi Igazságtétel Bizottság.
A díszes ravatalokkal és szózatokkal nem csak az egykori hősök előtt tisztelegtek, nem csupán őket temették, de magukat a gyilkosokat is. Ország-világ színe előtt, kamerák kereszttűzében elevenen elföldelték - az utolsó napjait élő - Kádár János nimbuszát, szívós rezsimjét, a Párt csalhatatlanságát, a Kommunizmus és Szocializmus felsőbbrendűségét, s nem különben a Nagy és Dicsőséges Szovjetunió legyőzhetetlenségének mítoszát.
Elhantolták a sajátos magyar gulyás-kommunizmust, a "legvidámabb barakk"-életével és hétköznapjait átszövő hazugságaival egyetemben.
A búcsúztatók között ott álltak és szónokoltak 1956 élő szimbólumai, súlyos börtönéveik és siralomház-emlékeik glóriájában. Mostantól előbújhatnak a politikai üldözöttek, a számkivetettek, a hazaszeretetükért és bátorságukban megalázottak és meggyalázottak...
Szintén ott állt, némán fejet hajtva, az ország miniszterelnöke, a Párt legfelsőbb vezetőségének tagja: a Kiegyezés - és a Folytonosság. A Békés Átmenet - és a Békés Hatalomátmentés...
Alig pár lépésre tőle a Hatalom Ellenzéke. Újdonsült pártok lelkes igehirdetői, a Nyugati Demokrácia és a Nyugati Jólét reményteli megtestesítői. Köztük egy dörgedelmes ifjú: a Jövő (a jövő miniszterelnöke). Egy egészen új, vakmerő hang, a réges-rég feledésbe merült Szókimondás. "A tegnap kórusban gyalázók ma szinte tülekednek, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat... Olyan kormányt választunk, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának azonnali megkezdéséről..."2 - ilyesféléket hallani.
Minden tekintetben felemelő, csodálatos nap volt. "Kora reggeltől végeláthatatlan sorokban kígyózik a nép, hogy a kegyelet virágait letegye Nagy Imréék koporsójánál" - számol be a korabeli krónikás. "12 órakor megszólal a harang, s az országban egy percre megáll az élet. A Himnuszt a Hősök terén 250000 ember énekli együtt, majd pillanatnyi csend után a hangszórókból öreg magnószalag sercegése hallatszik: Nagy Imre beszél."3
Akinek ettől a ragyogó, fenséges naptól - s kiváltképp Nagy Imre feltámadt szellemétől - igazán rettegnivalója volt, az már nem számított. Kádár János, a Párt egykori főtitkára, ez idő tájt tiszteletbeli - valójában lefokozott s félreállított - elnöke három hét múlva meghal. Jelkép a pontos dátum is: 1989. július 6., Nagy Imre rehabilitálásának napja. Az újabb temetésen részt vevő tízezernyi ember szintén némán tüntet: a végnapjait élő Szocializmus, a Népi Demokrácia, a Munkás- és Parasztosztály Vezető Hatalma, a Középszer Uralma, az Egyenlőség és Testvériség Boldog Illúziója mellett. - "Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár!" - énekli búcsúzóul a vert sereg a maga éltető himnuszát: az Internacionálét.
A demonstrálók számaránya (százezrek a tízezrekkel szemben) jól tükrözi a kialakult erő- és politikai viszonyokat a rendszerrel örökre leszámolni és a rendszert az utolsó utáni pillanatig védelmezni igyekvők között. Az Ellenzék egységfrontba tömörült s Ellenzéki Kerekasztal néven sikeres alkuba bocsátkozott a Hatalommal - magának a hatalomnak a békés és demokratikus újraosztásáról. A Nemzeti Kerekasztal, amelynek keretében e sorsdöntő tárgyalások folytak, még a Nagy Temetés előtt három nappal megkezdte maratoni üléssorozatát; s amit még a legmerészebb álmodozók sem mertek remélni, alig több mint három hónap múlva a felek bejelentették, egyezségre jutottak. 1989. szeptember 18-án - a televízió és a rádió egyenes közvetítésének jóvoltából - az ország színe-java "élőben" várhatta az ünnepélyes eredményhirdetést. A Lelkesedések korának akár ez is lehetett volna a legtündöklőbb napja: a végeláthatatlan, izgalmas tüntetések ("Gyertek velünk! Gyertek velünk!") és a kemény alkudozások megkoronázása.
A Dicső Napra azonban váratlan, sötét árnyék vetült.
Nem a Hatalom makacsolta meg magát. A "testvéri" szovjet csapatok még javában Magyarországon állomásoztak, okkal lehetett tartani attól, hogy a bársonyszékek gazdái egyszer csak fügét mutatnak az egyre követelőzőbb Ellenzéknek. Nem tették. A tárgyaló felek megegyeztek abban, hogy Magyarországon szabad utat engednek a rendszerváltozásnak, a többpárti demokráciának. A Párt (az MSZMP) elfogadta az Ellenzéki Kerekasztalnak azt a javaslatát, hogy az alkotmánymódosítás hatályba lépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács mondjon le, és a köztársasági elnök megválasztásáig az államfői funkciókat az Országgyűlés elnöke lássa el (Szűrös Mátyás személyében). A régi országgyűlés - önként! - fel fogja oszlatni magát. Október 23-át ünnepnek nyilvánítják, s ezen a napon -1989-ben - Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke kikiáltja az új államformát, a Magyar Köztársaságot. Aligha feledhető pillanat lesz: amint ott áll az Országház ablakában, alatta a Történelem friss szellőjétől megborzongó tömeg, s ő meglengeti a hatalmas, nemzeti színű lobogót...
A sötét árnyékot-felleget az Ellenzék kenyértörése vonta a Nap köré.
Az SZDSZ és a Fidesz, a két liberális párt, nem írta alá a megállapodást!
Úgy is mondhatnánk, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták leváltak a magyar demokratákról (s mindenki másról, aki ott ült a Kerekasztal Hatalommal átelleni oldalán). Önállóan népszavazást kezdeményeztek (ez volt a "négy igenes" szavazás), látszólag a rendszerváltozás gyorsítására, a kommunisták mielőbbi eltakarítására. A valódi szándék azonban a referendum negyedik kérdésében rejtőzött: "Akarja-e, hogy csak az országos választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására?"
Magyarán: akarja-e, hogy ne Pozsgay Imre legyen az új köztársaság első elnöke? Ő, ki az MSZMP renitenseként először nevezte népfelkelésnek Ötvenhatot, s aki - államminiszterként - akkortájt Magyarország legnépszerűbb politikusa; aki nagyra becsült vendége a Lakiteleki Sátornak, ahol a nemzeti erők legjelentősebb politikai tömörülése, a Magyar Demokrata Fórum bontogatja szárnyait; s aki alkatánál fogva közös szellemi kötelékbe vonhatta volna a szocialisták (a Régi Hatalom) népi szárnyát az új pártképződmények (az Ellenzék) nemzeti vonulataival.
A magukat liberálisnak nevezők semmit nem akarhattak kevésbé. Igazi céljuk éppen ennek a Nagy Egymásra Találásnak mindenáron való megakadályozása volt: gátat vetni egy veszedelmesnek tűnő szellemi-politikai áramlat - a Nacionalizmus - kibontakozásának, elszabadulásának.
Kevesen látták, hitték ezt akkoriban.
Kevesen értették meg, hogy ezennel megkezdődött - lobot vetett - a Törzsi háború. Amikor az értelem helyét átveszik az ősi félelmek és nyers indulatok. Amikor a politikai mozgások megmagyarázhatatlanná válnak a már bevált fogalmakkal és a hétköznapi logikával: a Szabadságnak többé nem a Diktátorok, Kommunisták, a Rendszerkiszolgálók, a Történelmi Igazságtalanság, a Párt- és KISZ-vagyon Átmentők és hasonlók a legfőbb ellenségei. Hanem a Magyarkodó Magyarok. A Nemzetféltők. A Nacionalisták.
Az országgyűlési választások küszöbén, 1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban megkongatja a vészharangot: "Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás."4
A választások előestéjén a Szabad Demokraták Szövetségéhez (SZDSZ) szellemileg és jellemileg közel álló ("tudjuk, merjük, tesszük") Nyilvánosság Klub számolni kezdi, hogy a Magyar (!) Televízióban, legnézettebb politikai műsoraiban (Híradó, A Hét) hányszor hangzik el a magyar, a nemzet, a falu szó.
A Várva Várt Napon, 1990. március 25-én, a szabad választások első fordulójában igazából már két Törzs kél hadra egymással. Ám ez sem a politikusok, sem a választók többsége számára nem világos maradéktalanul. Nem csoda. Ördögi játék folyik, s nehéz felfedni, mennyi belőle a rideg politikai (hatalmi) számítás, mennyi belőle a nemes emberi megfontolás, s mennyi az elvakult törzsi indulat. Annyi bizonyos, hogy a Magyar Demokrata Fórum csak egy paraszthajszállal nyeri meg az első fordulót a Szabad Demokraták Szövetsége előtt; a nagy állampárt (MSZMP) összezsugorodott jogutódja (MSZP) pedig alig haladja meg a tíz százalékot. A liberális pártokat a radikális antikommunista szólamaik és látványos akciózásaik kis híján győzelemre segítették egy olyan országban, ahol a nemzeti jelző nélküli (sőt, kifejezetten antinacionalista) liberalizmusnak soha nem voltak erős bázisai, ezért soha nem alakultak ki igazi hagyományai. Vajon mennyire volt őszinte ez az antikommunizmus, s mennyi benne a rájátszás? ("Szavazz az SZDSZ-re, tőlük félnek egyedül a bolsik!" - hirdette egy korabeli graffiti.) Ha azt tekintjük, hogy négy évvel később az SZDSZ-t már ott találjuk az utódpárt, az MSZP oldalán a balliberáliskormánykoalícióban, hajlamosak vagyunk - sokakkal együtt - azt gondolni, hogy az egész "kommunistázás" nem volt több ügyes színjátszásnál. Csakhogy akkor a kisebbik liberális testvérről, a Fideszről is azt kellene gondolnunk, hogy színváltásai - az antinacionalista liberalizmustól a szabadelvűn át a nemzeti jobbközépig - úgyszintén nem mások, mint hűvös hatalmi megfontolások inspirálta képmutatások.
*
Semmilyen kutatási adatom, eredményem nem támasztja alá ezeket a feltételezéseket, bármennyire népszerűek is és bármennyire makacsul tartják is magukat - mondanom sem kell, mindig az átelleni táborokban. A Törzsi trilógia három könyvében - a magyar törzsi háború természetrajzát kutató-elemző terjedelmes tanulmányomban - be kívánom bizonyítani, hogy rendszerváltozásunk pártjainak ideológiájában és viselkedésében, minden látszat ellenére, összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszottak egyfelől az ösztönök5 (félelmek, előítéletek, beidegződések, levethetetlen kulturális és etnikai önazonosságok), másfelől a végső szándékot tekintve nemes ("előremutató", "progresszív") törekvések - mint a hideg profizmus, a számító haszonlesés.
Ugyanezt gondolom a magyar médiáról és a magyar értelmiségről, legnevezetesebb harcosairól, személyiségeiről.
Ám mindez korántsem jelenti - s én véletlenül sem állítom -, hogy közéletünk eme meghatározó tényezőinek az elmúlt tízegynéhány évben ne lett volna erős késztetése a Hatalomhoz Vezető Út kifürkészésére és követésére. Csupán azt állítom, hogy eme törekvésük során soha nem tudták igazán levedleni ösztöneiket, megtagadni önmagukat és önképüket, s ezekből táplálkozó ideológiájukat.
Tendenciájában ez még arra a pártra is igaz, amely történelmi okoknál fogva a legnagyobbat volt kénytelen változtatni saját arculatán: az MSZP-re. E tekintetben különösen figyelemre méltó a szocialisták sorsa: a karakteresen ideologikus (marxista) MSZMP, a társadalmi tulajdonra és a dolgozó osztályokra épülő szocializmus vezető ereje (azaz egyetlen Pártja) miképpen tudhatott oly sikeresen átalakulni (tudhatta átalakítani magát), hogy amagántulajdonon és a valóságos, demokratikus választásokon alapuló kapitalizmusnak is meghatározó (időnként kormányzó) erejévé vált. Ez a tény éppen cáfolni látszik iménti állításomat: vagyis mégsem az ösztönök és nemes (előremutató, haladó) szándékok, hanem a hatalom iránti mérhetetlen sóvárgás az, ami - legalábbis - e párt törekvéseinek erejét és irányát leginkább meghatározta. Amennyiben és amennyire ez az állítás igaz, annyiban és annyira igaz, hogy az MSZP ideológiamentes (értsd: ideológiáját vesztett), pragmatikus (haszonelvű) politikai képződmény, amely a mindenkori legsikeresebbnek ígérkező széljárások, legvalószínűbbnek tűnő társadalmi-környezeti alakulások szerint formálja mimikrijét...6 A Törzsi trilógiában - a magyar politikai tényezők, s ezen belül a szocialisták természetének vizsgálatával - kísérletet teszek annak bebizonyítására, hogy egyfelől a magyar parlamenti pártok közül valóban az MSZP az, amely éppen a régi identitásának elveszítése (teljes összezavarodása) miatt a leginkább hajlamos az ideológiai megfontolások sutba vágására, s a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából legkedvezőbb utak s változatok követésére; másfelől viszont az MSZP sem mentes azoktól a "természetadta" jegyektől (úgy is mondhatnánk, hogy "politikai genetikai" vonásoktól), amelyek sorskérdésekben markánsan kijelölik a helyét. Ezért és ennyiben szereplője a Magyar Szocialista Párt is a magyar törzsi háborúnak. Megítélésem szerint ma már az egyik politikai-hatalmi főszereplője. A másik: a Fidesz Magyar Polgári Szövetség.
*
E törzsi háború kezdetén a két főszerepet minden kétséget kizáróan még más pártok, a magyar demokraták (MDF) és a szabad demokraták (SZDSZ) játszották: jellegzetes értelmiségi holdudvarukkal, kemény médiaharcosaikkal, többé-kevésbé rejtőzködő gazdasági (vállalkozói) háttérbázisukkal, lelkes, olykor vérmes tagságukkal, s inkább a szívükre (rokonszenvükre és megérzéseikre), mint eszükre (józan érdekeikre és előrelátó képességükre) hallgató szavazóikkal. A törzsi háború természetrajzában megkísérlem megragadni azokat a mélyebb mozgatórugókat, amelyek következtében a két párt és szekértábora (a két Törzs) magatartásában, viselkedésében átlépte azokat a határokat (normákat), amelyeket az eltérő politikai, gazdasági, kulturális csoportérdekek a maguk természetes módján jelölnek ki egy demokratizálódó rendszer pártjai számára. Be kívánom bizonyítani, hogy az egymással szemben kifejezésre juttatott, gyakran hisztérikus érzékenységük, ugyanakkor az egymás iránt mutatott nagy fokú értetlenségük és érzéketlenségük mély történelmi és kulturális ellentétekből (nem egyszer identitásbeli, ezen túl származásbeli különbségekből) fakadt - azaz törzsi gyökerekből táplálkozott.
*
Ebben a háborúzásban - hogy a marxista alaptétel szellemét idézzük - nem a lét (osztálylét), hanem a múlt határozta meg a tudatot. A Lelkesedések korát gyorsan követte a Félelmek kora, az első szabad választások előestéje, amikor e drámai pillanatokban (most fog eldőlni, kinek milyen szerep jut a történelmi szereposztásban) mindenki félt, szorongott valamitől. A Hatalom (a szocialisták) a múlt számonkérésétől, a leszámolástól. A magyar demokraták (a Nyugodt Erő) leginkább a régi-új radikálisoktól, a Kun Béla-féléktől és a Jászi Oszkár-féléktől - a szabad demokrata-féléktől -, akik "szemlátomást" újra kísérleti terepnek nézik Magyarországot, s megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?) igyekezetükben újra idegen hatalmaknak és érdekeknek szolgáltatnák ki. Aszabad demokraták, ellenkezőleg, attól tartottak, hogy Magyarország túlságosan is saját magába - magyarságába, múltjába, dicső emlékeibe - igyekszik zárkózni, s lemarad a végre Nyugat felé tartó gyorsvonatról; kimarad abból a Globalizációból, amely éppen a határok átjárhatóvá tételén (s nem mellékesen aKorlátok Nélküli Világpiac megteremtésén) fáradozik. De a szabad demokraták, ha lehet, még ennél is jobban féltek attól, hogy aki nem eléggémélymagyar, nem eléggé nemzetikonzervatívkeresztény, azt az új osztozkodáskor kirekesztik; s nemcsak a Hatalomból, de legrosszabb esetben az Életből: a kultúrából, az egzisztenciából, a méltó emberi létből.
*
Nem csoda, hogy a Félelmek kora sarkában közvetlenül ott járt az Akciózások kora. A gyorsan terjedő törzsi háború első négy kemény évében (1990-94) aszabad demokraták - értelmiségi és egyéb hátterükkel, önkéntes médiahadtestükkel - a demokratikus választások számukra kedvezőtlen eredményétdemokrácián túli eszközök bevetésével igyekeztek semmissé tenni. Megpróbáljuk megérteni, és mindjárt magyarázatot is igyekszünk adni rá, hogy egy olyan, gyakorlati szempontból lényegtelennek tűnő kérdés, mint hogy a koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e új köztársaságunk állami jelképe, hogyan tudott vérre menő vitát gerjeszteni az Új Országgyűlés jeles honatyái között (miközben nem kisebb feladat, mint egy totális rendszercsere lebonyolítása tornyosult előttük). Vagy hogyan tudott egy puszta félrehallás (a "Hordót a szónoknak" helyett: "Hordót a zsidónak!") akkora lobot vetni? Vagy akár egy nyilvánvalóan beteges hallucináció? (Egy ismert, zsidó származású történész szintén zsidó feleségét emeleti ablakon át szúrta volna meg támadója.) Vagy hogyan voltak képesek magukat értelmiséginek tekintő kultúremberek - képletesen szólva - máglyára küldeni valakit gondolatáért? Még egy olyan, köztiszteletnek örvendő, szellemi bátorságáról már Kádár alatt bizonyságot tevő költő-politikust is, mint Csoóri Sándor, esszéjébe (Nappali Hold) szőtt egyetlen, rövid passzusáért? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik ma néhai Antall Józsefről, az Új Köztársaság első miniszterelnökéről (s bizonyos értelemben mártírjáról) mély tisztelettől rebegő hangon emlékeznek meg, azok tíz-tizenkét éve még a Demokrácia Ellenségének, a Szélsőjobb Szállásadójának, az Antiszemiták, Fasiszták (stb.) Legfőbb Támogatójának hirdették őt? (Cseppet sem mellékesen, éppen úgy, ahogy később Orbán Viktorral tették.)
*
Lehet-e azzal elintézni ezeket a különös jelenségeket, hogy semmi más nem történt (és nem történik), mint hogy - szerencsére - működni kezdett (és azóta is működik) a demokrácia? Nemhogy árnyék nem vetült a Napra, hanem ellenkezőleg: hosszú és kényszerű (kényszerzubbonyos) csend után végre szabad utat és teret kaptak az egymással vitázó, egymást megtermékenyítő gondolatok. A véres törzsi viták, elementáris csatározások sokkal inkább kikristályosították az eltérő eszmerendszereket, egyértelműbbé tették a politikai, kulturális törésvonalakat, ennek folytán - a kezdeti keveredések után - a pártpalettán is világosabbá váltak a színek, világosabbá vált, hogy mi hova tartozik, hova kötődik. S ne feledjük: minden háborúság ellenére Magyarország immár tagja az Európai Unió közösségének.
Természetrajzban egyszerre kísérlem meg felkutatni és bemutatni a Törzsi háború valódi veszteségeit és kétségtelen hozamait. Foglalkozni fogok azokkal a jelenségekkel, amelyek a demokrácia paradigmájának talapzatáról (látószögéből) nézve csakis egyféleképpen, mégpedig veszteségként értelmezhetők. Ilyennek vélem azt az óriási mértékű szellemi gettósodást, amely a politika, a média, a közélet fő sodrát (de legalábbis legzajosabb áramlatát) jellemzi, s amelyben a gondolatok, vélemények ütközése és cseréje sokkal rosszabb hatásfokkal zajlik, mint a kádári puha diktatúrában! Ilyen értelemben szó sincs megtermékenyítésről. Szemben a rendszerváltozás kezdetének üde vitáival, amikor egy asztalhoz ültették az eltérő álláspontokat képviselő ellenfeleket, ma ugyanannak a törzsnek (szellemi gettónak) a tagjai boldogítják egymást és a közönséget. Nem magyar (vagy jelző nélküli, sima) sajtóklub létezett - amíg létezett - a Magyar ATV-n, hanem volt külön Hétfő Esti Újságíróklub, és volt külön Péntek Esti Sajtóklub, egyik az egyik törzsé, másik a másik törzsé. De nemcsak a médiaharcosok különülnek el gondosan a médiában, hanem jobbára a politikusok is. Jól megfigyelhető volt a 2002 elején zajló választási kampányban is, hogy a két oldal közös - egymással vitatkozó - szereplése, mint a fehér holló; ezzel szemben ugyanabból a politikai pártból vagy körből egyszerre hármasával-négyesével ültek szembe a nagyközönséggel, hogy az egyengondolatot erősítsék. Vajon hova vezet mindez: inkább kedvező, vagy inkább kedvezőtlen a végső eredője?
*
A rendszerváltozás óta eltelt tízegynéhány év szerencsére elég hosszúnak és változatosnak tűnik ahhoz, hogy tendenciákat tudjunk felismerni és előrevetíteni. AzAkciózások korában a törzsi háborúzásnak a média volt a legfőbb tárgya, nem kevésbé alanya és hadszíntere. E kor kezdeti szakaszában inkább a sajtó volt a kezdeményező és szolgálta ki a politikát, hamarosan azonban a politika vette át a kezdeményező szerepet, s robbantotta ki - természetesen a sajtó segítségével - a médiaháborút. Mivel a harc - törzsi jellegéből fakadóan is - gyakran jelképek szintjén zajlott, a média kiváló terepnek bizonyult a képzeletek táplálta (persze, ettől még valóságos veszteségekkel járó) csatározásra. A Médiagrund - a Mindenható Szócső - megszerzése ezért is tűnt mindkét törzs számára a legfontosabb célnak és feladatnak. Eközben a nemzeti oldal ellen elementáris erővel harcoló, értelemszerűen a balliberális tábort szolgáló médiaharcosok váltig bizonygatták függetlenségüket, s bizonygatták, hogy az újságíró született ellenzéki. Ha más lesz kormányon, azt fogják kritizálni, azzal szemben fogják védelmezni a sajtó- és szólásszabadságot, a demokráciát.
Nos, amikor 1994-ben a szocialisták abszolút többséget szereztek a választásokon, majd pedig a szabad demokratákkal az oldalukon négy éves kormányzásba fogtak, a folyamatokat érteni vágyók számára nagyon sok minden megvilágosodott. Mondhatnám, a Szerepcserék korában (1994-98) mindjárt ott, a történelem kísérleti asztalán vált megfigyelhetővé, hogyan viselkednek a legkülönfélébb hatalmi, közéleti tényezők az új szereposztásban.
*
"Ami összetartozik, az előbb-utóbb összenő!" - gúnyolódtak a Fideszes politikusok. Vajon a szocialisták és a szabad demokraták mennyire tartoznak össze - mennyire egyívásúak -, mert hogy "összenőttek", azaz kormánykoalícióra léptek egymással. Mennyire helytálló az a felfogás, hogy még az Akciózások korában a Demokratikus Charta megszervezésével, fellépésével a szabad demokraták újra szalonképessé tették a gazdasági hatalmat már sikeresen átmentőszocialistákat, s ezzel a politikai hatalomba is lényegében ők segítették vissza őket? Amikor pedig 1994-ben az abszolút többségük mellé beszálltak a kormánykoalícióba, minősített (kétharmados) többséget garantálva ezzel a baloldalnak az Országgyűlésben, vajon puszta politikai érdekek döntöttek, vagyhasonló a hasonlóhoz nőtt?
És mi döntött a Fidesznél? Hogyan kerültek a radikális fiatal demokraták a magyar demokratákkal, a nemzeti, keresztény, konzervatív erőkkel egy társaságba?
E kérdések eldöntéséhez ki fogok térni a bal- és jobboldaliság fogalmának különféle értelmezésére. Kísérletet teszek annak megállapítására, hogy e fogalmak hogyan viszonyulnak a törzsekhez, illetve hogy a törzsek hogyan viszonyulnak e fogalmakhoz. Hogyan függ össze baloldaliság, filoszemitizmus, antiszemitizmus? Magyarázatot fogok keresni rá, hogy a magyar zsidóság miért fél ösztönösen a jobboldaltól, és miért nem tart a baloldaltól; ha egyáltalán igaz ez a megállapítás.
*
A remélt megvilágosodásban - a magyar törzsi háború lényegének meglátásában - nagyon sokat segítettek azok a könyvek, tanulmányok, amelyekről majd a maguk helyén szólok. Egyet mégis megemlítenék itt, a bevezetőben is. Shlomo Avineri ragyogó műve, A cionizmus története7 a zsidó nacionalizmus legkiválóbb elméinek gondolkodásmódját, félelmeit és törekvéseit mutatja be; rajtuk keresztül pedig, természetesen, többé-kevésbé az egész zsidóságét. Ez a könyv segített annak a felismerésében, hogy a nagy zsidó cionisták éppen olyan nemes küzdelmet folytattak a zsidó népért, mint a nagy magyar nacionalisták a magyar népért. Ennek a felismerésnek a sikeres továbbítása (elterjesztése) talán megszünteti azt az abszurd állapotot, hogy az egyik táborban eleve alávaló embereknek tekintik a cionistákat, a másikban pedig a nacionalistákat, miközben emberi értékeik teljesen ugyanazok (és csupán a népeik mások).
*
Szükségesnek ítéltem a lelki összefüggések, mechanizmusok vizsgálatát is. Úgy tűnik, hogy az Ember, minden látszat ellenére, valójában a szívével, és nem az eszével gondolkodik. Mégis úgy tűnik, a viharos idők elmúltával feléled - felébreszthető - benne az Értelem kíváncsisága.
A pszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a kellemetlen tünetet, mely olyankor keletkezik bennünk, amikor addigi szokásunkat, tudásunkat, véleményünket megkérdőjelező jelenséggel (szokással, ismerettel, véleménnyel) szembesülünk. Legelső reflexünk a hárítás. Több mint hihetetlen, hogy e kényelmes vonásunk miatt - amint ezt bizonyítani szándékozom - milyen hamis képeket vagyunk képesek kialakítani és őrizni a másik törzs egészéről és egyedeiről.
Többé-kevésbé érthető és az Értelmes Embertől is elfogadható, hogy a Félelmek korának bizalmatlanságában, az Akciózások korának hevében és forgatagában nem tudott időt és lelkierőt szakítani arra, hogy érdeklődéssel és kíváncsisággal forduljon ellenfelei (ellenségei) felé. A Szerepcserék kora e tekintetben némi változást hozott. Horn Gyuláék (az MSZP) győzelme, Kuncze Gáborék (az SZDSZ) kormányzati pozícióba kerülése sokakat megnyugtatott azok közül, akik odáig éber állapotban is rémeket álmodtak: fasizálódást és csurkizálódást, vagy egyszerűen tartós kirekesztődést a politikai, gazdasági, kulturális kulcspozíciókból. De akik meg éppen attól féltek, hogy Horn Gyuláékkal egy kommunista visszarendeződés indulhat meg, vagy a hatalom, a kétharmados többség birtokában egy mindenre kiterjedő támadás (boszorkányüldözés és szőnyegbombázás) a másik törzs tagjai és értékvilága ellen, azoknak is "csalatkozniuk" kellett. Visszarendeződés helyett Bokros-csomag jött (másszóval az egykori kommunisták bebizonyították, hogy tőkés érdekeket is hűen tudnak szolgálni), s a leszámolások is mértékletes keretek közé szorultak. A Magyar Televíziót ugyan nem kerülte el a tisztogatás, de a későbbiekben fontos szerepet játszó Magyar Nemzetet életben hagyta az egykor kétségkívül karhatalmista, most azonban szemlátomást konszenzusra törekvő miniszterelnök.
A törzsi háborúság (s ezen belül a médiaháborúság) ebben a négy évben némileg alábbhagyott. A vesztes, a nemzeti oldal - jobb híján - a következő megmérettetésre gyűjtötte erejét, a nyertes, a balliberális oldal pedig - győzelme és kényelmes többsége birtokában - fékezte magát. Ebben a viszonylagkonszolidált helyzetben az Értelmes Ember megfigyeléseket tehetett, s megállapíthatta, hogy az ellenséges törzs és annak legtöbb tagja nem annyira elvetemült, mint amilyennek odáig látta; és a saját törzsének tagjai sem mind annyira feddhetetlenek, mint amennyire remélni szerette volna ezt.
Ez a váratlan felismerés akár véget is vethetett volna a törzsi háborúnak. Az ellentéteket beterelhette volna a szokásos politikai-hatalmi harcok medrébe, ahová már sem az értelmiség, sem az újságírók legjelesebbjei nem követték volna az egymásra rontó pártokat.
Nem így történt.
*
A Fidesz Magyar Polgári Párt választási győzelmével, a szocialisták és a szabad demokraták ellenzékbe szorulásával megbékélés (konszolidáció) helyett újra a nyílt háborúság (konfrontáció) ideje jött el. Ezért is kapta ez a négy év (1998-2002) a Déjà vu-k kora elnevezést: a törzsi háborúzás mintha ott folytatódott volna, ahol 1994-ben, a "nemzetiek" csúfos vereségével abbamaradt. A balliberális erők (beleértve az értelmiségi és médiahadtestet) újra elővették a régi - "demokrácián túli" - fegyvereket, módszereket. Legfeljebb annyi változtatással, hogy a ciklus derekán az "A-fegyver"-t egy darabig helyettesítették az "R-fegyver"-rel ("R" mint roma és mint rasszizmus). A háború ereje azonban, úgy tűnt, semmivel nem maradt el a nemzeti erők első négy évének kormányzati ciklusában tapasztaltakhoz képest; kiváltképp igaznak látszott ez az elkövetkező választási kampány legforróbb időszaka, a 2002. évi tavaszi választásokat megelőző néhány hónap tekintetében. A heves indulatokat, olykor vak dühöket részben megmagyarázza, hogy a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP népszerűsége a közvélemény-kutatási adatok szerint fej-fej mellett haladt (csekély előnnyel az előbbi javára), vagyis kétesélyes volt a küzdelem. Bármely demokráciára igaz az, hogy kiélezett helyzetben a hatalomért küzdő felek könnyen elveszítik fejüket, vagy legalábbis hamar engednek agresszív, romboló ösztöneiknek, ártó szándékaiknak. Igazolni kívánom, hogy az egymás elleni lejárató kampányok - egy-két kivételtől eltekintve - olyan témákban folytak, amelyek általában nem a demokráciák, hanem leginkább a törzsi háború jellegzetes kísérői (ld. pl. a kedvezmény- törvény és a Terror Háza ügyét; a kokárdaviselet körüli összetűzéseket).
*
Hogyan tovább?
Merre mutat ez a tízegynéhány év, történelmi jelentőségű eseményeivel, változékony korokon átívelő tendenciáival? Mélyül vagy mérséklődik, vagy talán örök időkig változatlan marad a törzsi háborúskodás?
Rá kívánok mutatni, hogy a nacionalizmus erősödése nemcsak hogy elkerülhetetlen, de még kívánatos is a globalizmus korában. Rá kívánok mutatni, hogy aDéjà vu-k kora valójában nagyon jelentős változást hozott a rendszerváltozás történetében: ekkor szűnt meg végleg a baloldal - a balliberálisok - kulturális és médiahegemóniája (ha nem is a dominanciája). Rá kívánok mutatni, hogy miközben a politika és a média színpadán folyik a pankráció, a színfalak mögött egyre többen keresik a gettókon kívüli közös, békés élet lehetőségét.
Akármely pártok győznek az elkövetkező választásokon, a nemzeti oldal pártjaival és ezek győzelmével mostantól mindig számolni kell - még akkor is, ha ez a győzelem el-elmaradna. A balliberálisok nem folytathatnak nyíltan antinacionalista politikát, és esetleges kormányra kerülésükkor sem vállalhatják az erősödő civil, polgári, nemzeti lét és tudat nyílt és brutális visszafojtását, lerombolását.
Éppen ezért gondolom, hogy a frontálisan vívott törzsi háborúskodás hamarosan erejét és értelmét veszti. Marad még számos oka és indítéka az ellenségeskedésnek8, ám annak az értelmiségnek és annak a médiahadtestnek, amely eddig a politika hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálatába állt, csökkenni fog a népszerűsége; nőni fog ugyanakkor azoké - ha nem is a népszerűségük, de legalább a megbecsülésük -, akik a párbeszéd, a közös élet, az egymást termékenyítő közös gondolkodás és közös erőfeszítések lehetőségeit keresik.
Így legyen.





Első könyvA HÁBORÚ ÉS A TÖRZSEK
I. rész
A HÁBORÚ TERMÉSZETÉRŐL
TÖRZSEK HARCA9

Ki háborúzik kivel?
"Mára leegyszerűsödött a kép, két ellentétes felfogás áll szemben egymással, két világ határán állunk" - hirdette-üzente országnak-világnak a vesztes helyzetből is végsőkig győzelemre elszánt ifjú kormányfő azon az emlékezetes, milliós nagygyűlésen az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, így fejezvén be mondandóját: "Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" "Tényleg ennyire megosztott a magyar lakosság?" A Népszabadság által rögtön a 2002. évi országgyűlési választások után feltett kérdésre Bruck Gábor, a közvélemény-kutatásokkal, politikai elemzésekkel foglalkozó Marketing Centrum igazgatója a következő választ adta: "Igen. Erről sokszor beszéltünk, de eddig ezt senki sem vette túl komolyan, talán most a kampány alatt jöttünk rá, hogy ebben az országban kulturális háború zajlik. [...] A hosszú ideje létező balliberális kultúra mellett a gondolatok piacán megjelent egy rivális kultúra, hívhatjuk ezt jobboldali életérzésnek. Ez a jobboldali életérzés persze mindig is létezett, de csak most kapott esélyt arra, hogy hivatalos rangra emelkedjen, Orbán alatt kitört a »száműzetésből«, s ha úgy tetszik, benyújtotta igényét a hivatalos státusra." Tiszteletre méltóan tárgyilagos, egyszersmind lényeglátó szavak ezek a jobboldallal kapcsolatban, amilyenek a magyar média baloldali sodratában eddig valóban nem kaptak nyilvánosságot. Ahogy a következők sem: "A jobboldal nemcsak a legmagasabb posztra emelt vezérét látta Orbánban, hanem egyúttal a felszabadítási csapatok vezérét is. Ez a jobboldali kultúra a legitimitásáért harcol [...]."10
Ez a nemzeti oldal a baloldali hegemónia ellen harcol - írom 2001-ben megjelent médiakönyvemben -, s már készítheti is győzelmi jelentését: nem azért, mert legyőzte volna az antinacionalistákat, internacionalistákat, s nem is azért, mert meg fogja nyerni a választásokat, hanem azért, mert Orbán Viktorék alattmegszűnt a baloldal hegemóniája. Az itt következő fejezetben arra teszek kísérletet, hogy megtegyem az első lépést a megfejtés irányában: kik szálltak s szállnak ily engesztelhetetlenül háborúba egymás ellenében?
Léteznek-e valóban törzsek, itt nálunk, Magyarországon, a harmadik évezred kezdetén? Évszázadok óta nem beszéltünk róluk, s nem hiányzott maga a törzs,törzsi kifejezés sem mindennapjaink megértéséhez, fogalomalkotásához. Mi indokolhatja egy idejétmúlt, túlhaladott fogalom leporolását, s hétköznapi életünkbe való visszacsempészését?
Egyes egyedül az, ha minden másnál, minden újnál jobban (mert egyszerűbben és tömörebben) képes kifejezni, megragadni, meghatározni azt a bonyolult jelenséget, amelynek nevet keresünk.
Magyarországon két alaktalan embercsoport vív elkeseredett küzdelmet egymással. Orrunk előtt (talán lelkes részvételünkkel) zajlanak az ütközetek, a maguk elevenségében láthatjuk a mindenre elszánt frontharcosokat, mégsem tudjuk - mert nincsenek pontos fogalmaink arról és arra -, hogy kik állnak szemben egymással, miféle erők között húzódik ez a mély, átjárhatatlannak tűnő szakadék, mai kifejezéssel élve: törésvonal.
Bizonyos, hogy nem marxi osztályok között, mert nem kizsákmányolók és kizsákmányoltak (tőkések és munkások-parasztok) harca folyik, de nem is az értelmiség mint réteg az egyik szemben álló fél.
Nem használhatók a társadalmi rétegződés modern szociológiai fogalmai sem, mert a két alaktalan embercsoport között nem éles jövedelmi különbségek, eltérő iskolázottság vagy foglalkozás, markáns születési és lakóhelyi különbségek (város, vidék) vagy életkori (generációs) különbségek teremtenek mély szakadékot.
Szokás a népi-urbánus ellentétpárral jelölni a megragadandó jelenség érintettjeit. Ezek a megjelölések annyiban kifejezők, hogy az egyik fél vonzalmaáltalában csakugyan erősebb a népi, vidéki élet és kultúra iránt, a másik pedig inkább a városias, világias élet és kultúra iránt mutat nagyobb érdeklődést. Ez az eltérés azonban a legkevésbé sem ragadja meg a különbség lényegét, ennél fogva inkább elfedi ezt, semmint kifejezésre juttatná. Nem tudjuk meg általa és belőle, hogy mindkét alaktalan csoport jellemzően városi életmódot folytat, sőt, a hadszíntér maga is leginkább a főváros és vonzáskörzete, illetve a fővárosból - a fővárosi média által - szerteszét (országossá) sugárzott kultúra.
Hasonlóképp elégtelen a lényeg megragadásához egy másik közkedvelt ellentétpár, a zsidó-keresztény. Noha az ellentéteknek egy fontos kiindulópontjára mutat rá, szintén inkább elfedi, semmint kifejezné a lényeget. Sőt, azáltal, hogy vallási vonatkozásokra fekteti a hangsúlyt, éppen hamis irányba tereli gondolatinkat: visszavisz oda, ahonnan az ellentétek már rég elmozdultak. Az egyik oldalon vallásos és nem vallásos zsidók, a másik oldalon vallástalanok és keresztények egyaránt beletartoznak a megragadni kívánt alaktalan csoportba. Sőt, kétségkívül, mindkét oldalon, mindkét csoportban találhatók zsidók is, keresztények is (bár valószínűleg igencsak eltérő számban).
Szintén gyakran használatosak azok a fogalompárok, amelyek szerint a konzervatív áll szemben a modern, a baloldali, liberális vagy a demokratamegjelöléssel. E megkülönböztetés jelentőségét főképp az adja, hogy a táborokra osztódás egyik ősi motívumára utal, amennyiben a megőrzés (megóvás) és amegújulás (változtatás) vágya, törekvése ütközik egymással. Korábban bevált fogalmaink (szóhasználatunk) szerint modern az a személy (politikai irányzat), aki (amely) meghallja az idők szavát, kész a változtatásokra, a haladásra. A baloldali erők mint a forradalmak történetének főszereplői "értelemszerűen" amodernség megtestesítői; akárcsak a liberálisok és demokraták, akik a szabadságért, az emberi jogokért vívott küzdelmükben ugyancsak a régi, tekintélyelvű társadalmakat és felfogásokat igyekeznek meghaladni - a konzervatív erők ellenében.
E felosztás előnye, hogy valóságosan létező és az embereket valóságosan megosztó érzelmek, lelki beállítottságok mentén is történik, szemben azokkal a besorolásokkal, amelyekben a külső adottságok döntenek: származás, vallás, társadalmi háttér, kulturális környezet, iskolázottság, jövedelmi helyzet, foglalkozás stb. A megőrzés és megújulás vágyának, igyekezetének kettőse bizonyos fokig mindannyiunkban jelen van, csak az a kérdés, hogy ennek aránya és mértéke mennyire függ a külső adottságoktól, helyzettől. "A proletár csak a láncát veszítheti" marxi jelszó (felemás) igazsága azt valószínűsíti, hogy erős az összefüggés: azok - azok a rétegek, osztályok - lesznek modernek, baloldaliak, liberálisok, demokraták, akik vesztesei (vagy nem eléggé nyertesei) a fennálló helyzetnek (rendszernek), ezért akarják megváltoztatni (meghaladni) azt; másfelől meg konzervatívok azok, akik haszonélvezői a fennálló helyzetnek, ezért óvják annyira a változásoktól (haladástól).
konzervatív kifejezés és ellentétpárjai értelmezésével és használatával éppen akkor kezdődnek a gondok, amikor a haladás-fejlődés és a baloldaliság bizonyos fokig szembefordul egymással. Az egyenlőség eszméjével fellépő kommunizmus (szocializmus) a magántulajdon felszámolására irányuló törekvésével bizonyosan nem nevezhető konzervatívnak; az a kommunizmus (szocializmus) viszont bajosan nevezhető haladónak, amely életképtelen rendszerét erőszakrendszerével tartotta fenn, miközben a vele versengő tőkés jóléti rendszer jóformán minden tekintetben fejlődőképesebbnek (versenyképesebbnek) bizonyult nála. Nem szólva arról, hogy amikor egy fejlődésében lelassult, megmerevedett társadalmat kell mozgásba hozni, akkor a változások szószólói azok, akik megértik az idők szavát; de manapság, amikor mindennapi életünk szinte felfoghatatlan és követhetetlen mozgásba lendült, az igazi változást és távlatos fejlődést - s talán bizonyos fokig a megmenekülést a civilizáció pusztító hatásaitól - a mozgások fékezése, a hagyományok nagyobb tisztelete, a nemzeti, kulturális, történelmi értékekhez való ragaszkodás hozhatja magával. Mint ahogy ma inkább az a modern felfogású ember, aki egészségét nem bízza kizárólag a "modern" orvostudományra, de legalább annyira a hagyományokra épülő természetgyógyászatra.
Éppen eme értelmezési nehézségek eredményezik a vizsgált fogalmak erőteljes közeledését: a politológiában már jó ideje használt kifejezés például a "konzervatív liberális", megkülönböztetendő a baloldali liberálistól; vagy a "modern baloldal", megkülönböztetendő attól a baloldaltól, amely egyszerre érdekelt a fennálló rendszer konzerválásában és saját hatalmi struktúrájának kiépítésében, megőrzésében. (Haladónak tehát nehezen nevezhető - akárcsak a hazai baloldal).
A konzervatív-haladó (stb.) fogalompárnak minden ellentmondásával együtt épp az említett érzelmi, lelki vonatkozása miatt tulajdonítok jelentőséget. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy megvizsgáljuk annak a spekulatív felvetésnek az igazságtartalmát, hogy a megőrzés, a megóvás, a valamihez való kötődés, ragaszkodás inkább feltételezi-e a szeretetet jelenvalóságát, mint a változtatásra való erős késztetés és elszántság, amelynek elvileg mindig szembe kell néznie a régi megszüntetésének követelményével, vagyis a rombolással, pusztítással, nem szólva az ehhez szükséges agresszív lelkiállapotról (a gyűlöletről). Bizonyosan nincs egyszerű válasz: éppen mert a kötődés alapja lehet a régi kiváltságokhoz való, a társadalom többsége számára nem feltétlen hasznos ragaszkodás; illetve a rombolás irányulhat a valóban sokak (netán a többség) számára elviselhetetlen helyzet megszüntetésére, s mögötte ilyenkor ott ágálhat a szolidaritás, a másokkal való törődés - vagyis a szeretet.
Manapság a baloldal-jobboldal szópáros az, amelyikkel a mindennapi szóhasználatban az egymással szemben álló feleket illetik. E meghatározásnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya: hétköznapi alkalmazását kényelmessé teszi, hogy olyan bevált politikai fogalmakról van szó, amelyek szinte minden demokratikus berendezkedésű országban használatosak a politikai, választói tömbök megkülönböztetésére (rendszerint különféle finomító jelzők segítségével, mint szélső, közép, ultra); ám a könnyed besorolás ára megint csak a felületesség, azaz a lényeg homályban hagyása. Noha a megragadandók köre e politikai tengely mentén nagyjából-egészében csakugyan kettéoszlik, de a kettéosztódásnak az alapja, gyökere mégsem a hagyományos politikai értelemben vett baloldali vagy jobboldali értékekhez való kötődés. Nem arról van tehát szó, hogy a valóságos különbségek lefedik a hagyományos baloldali-jobboldali értékkülönbségeket, hanem arról, hogy a baloldal-jobboldal hagyományos fogalmát ráültették az egészen másban gyökerező, egészen másutt - más síkon - jelentkező különbségekre.
Logikus-e ("ésszerű-e") például, hogy a baloldal-jobboldal fogalompár használatával a politikai mezőből eltűnnek a liberális értékeket vallók. Ha csak azt nézzük, hogy Magyarországon a kezdetben nagyobbik liberális párt, az SZDSZ, kormánytényezőként is besorolódott a szocialisták mellé, a kezdetben kisebbik liberális párt, a Fidesz pedig a jobboldal fő erejeként talált biztos helyet magának, a felvetésre azt válaszolhatjuk, hogy a két ellenséges (alaktalan) csoport lényegének megragadásához mellékesek a liberális értékekhez való viszonyulások. Annál hasznosabbnak bizonyulhat, ha azt figyeljük meg, hogy milyen értékek melletti kiállása, milyen retorika hangoztatása révén került el az egyik liberális párt a másik mellől, s jutott el az egyik markáns politikai mezőből (bal) a másikba (jobb), szembekerülve korábbi elvbarátjával, harcostársával (mint a Fidesz az SZDSZ-szel).
A szóban forgó (alaktalan) csoportok közötti háború egyik legmarkánsabb kísérőjelensége kétségkívül az antiszemitizmus, illetve az antiszemitizmus (antiszemiták) elleni küzdelem. Aki ebben látja a háborúság lényegét, a zsidóságot ez esetben nem elsősorban mint vallási csoportot tekinti, hanem mint származási és kulturális identitást (azaz etnikumot). A zsidókkal (zsidósággal) szemben pedig egy másik identitás állna, mégpedig a magyarok (magyarság).
Eltérő etnikumok (zsidók és magyarok) közötti harcként felfogni a háborúskodást megint csak jár előnnyel (igazsággal) is, de súlyos hátránnyal (igaztalansággal és igazságtalansággal) is. Eleve kizárja például az egyébként erősen érintettek közül azokat, akik egyszerre zsidók és magyarok, vagyis nem számol azzal, hogy egy zsidó származású - vagy zsidó vallású, identitású - magyar állampolgár nemcsak állampolgársága, de kultúrája, hazája (hazafisága) tekintetében is érezheti magának teljesen magyarnak. Ám - amint ezt később bizonyítani is szándékozom - a zsidó származás és identitás valóban meghatározó szerepet játszik a háborúságot gerjesztő okok és indítékok között. De még ezzel együtt sem igaz, hogy a vizsgált háborúság zsidók és (nem-zsidó) magyarok között folyna. Megszámlálhatatlan nem zsidó származású-identitású személyiség található az antiszemitázó táborban, és számtalan zsidó a leantiszemitázott táborban.
Közelebb visz a valósághoz és igazsághoz - tehát jobban, mert pontosabban megragadhatjuk a háborúság, a kibékíthetetlennek látszó ellentét lényegét -, ha mindkét alaktalan csoportot egyaránt magyarnak tekintjük. De mivel a magyarsághoz (nemzeti önazonossághoz, kultúrához, jelképekhez) való viszonyulásuk tekintetében kétségtelenül markáns különbségek fedezhetők fel a táborok között, indokolt, hogy a háború és a hadviselő felek összefoglaló elnevezése is utaljon erre a tényre.
törzsi háború kifejezés éppen ezt teszi. Nem különféle országok, népek, nemzetek, vallások, civilizációk között zajlik a végeláthatatlan küzdelem, nem is jól behatárolható politikai-társadalmi osztályok, rétegek között, de még csak nem is a demokráciákban megszokott baloldali-jobboldali értékek mentén, hanemkét magyar törzs között. Azonban két másképp magyar törzs között - és éppen ez a másság a háborúságuk legfőbb oka és magyarázata.
másság lényegére (gyökerére, természetére) legkevésbé sem utal a polgárháború kifejezés, éppen ezért ezt - másokkal ellentétben - nem használom a vizsgált jelenségre. A kulturális háború már megfelelőbbnek tűnik, ennek használatától más okból tekintek el. Éppen hogy azt szándékozom kidomborítani: kultúrák - s benne kultúránk - évezredes fejlődése ide vagy oda, mostani háborúzásunk ősi ösztönök szintjén és mentén folyik.
Akárcsak eleink, hajdanvolt dicső magyar törzsek körében.




HÁBORÚS HELYZET11

Valóban háború?
Magyarországon, akárhová nézünk, mindenütt a törzsi háború nyomai: a "civil" életben, a médiában és a politikában is...


A törzsi háború jelenléte a "civil" életben
A törzsi háborúzásról szerzett személyes, hétköznapi tapasztalataim minden bizonnyal hasonlóak másokéhoz: még csak baráti társaság - a nyilvánvaló kölcsönös bizalom légköre - sem szükségeltetik ahhoz, hogy néhány, a közélet, a politika iránt fogékony ember összeverődése esetén így vagy úgy, de terítékre kerüljön a törzsi ellentét. Akár grimaszokban és gesztusokban, akár hangsúlyokban, akár kódolt vagy kódolatlan szavakban. Gyakori megnyilvánulása a rejtett vagy nyílt zsidózás (a görbe orra utaló kézmozdulattól kezdve a jött-mentségidegenszívűség hangoztatásáig), illetve az antiszemitázás (nácizás, fasisztázás, nacionalistázás stb.). Kutatásaim alapján már itt leszögezem s előrebocsátom: egyszerre tartom igaznak, hogy Magyarországon a kommunikáció vagy a metakommunikáció szintjén - erős kommunikációjú közegekben - zsidózás folyik, de mégsincs hivatalos rangra emelt, vagy valódi - irtó szándékú - antiszemitizmus; legalábbis nem erősebb és nem jelentősebb, mint az antiszemitázás.
A teljesen az ösztönök szintjén folyó, bár a látszat szintjén annál inkább tényekkel és "észérvekkel" alátámasztott hadakozás valóságos indítékai a legritkább esetben válnak nyilvánvalóvá (ezért is oly bajos tenni ellenük). A törzsi háborúzás jelenségét és jelenvalóságát éppen ezért nemcsak azokban a minősített esetekben érzékelhetjük, melyekben valóban szélsőségesen nacionalista, és valóban szélsőségesen antinacionalista érzelmű és gondolkodású emberek, táborok ütköznek egymással; hanem akkor is, amikor az egyébként legkevésbé sem szélsőséges gondolkodású és mentalitású résztvevők olyan megnyilvánulásokra ragadtatják magukat, amelyek semmilyen tekintetben nem férnek össze az együttélés egyébként megszokott és kívánatos normáival.
    Egy huszonhét éves, diplomás, két gyerekes családanya néhány héttel a legutóbbi (2002. áprilisi) választások előtt még arról mesélt, hogy milyen csodálatos gyógytornászhoz járnak - nem mellékesen: egy Budapest környéki településről a forgalmas főváros nem is túl közeli pontjára. A választások óta az anya nagyívben kerüli a találkozást. "Nem bírnám látni!" - magyarázza. Vajon miért nem? Mi történhetett? Csupán annyi, hogy a gyógytornásznő a második forduló előtt küldött egy SMS-t. Meghívta a családot, hogy jöjjenek el a Fidesz kezdeményezte szombati nagygyűlésre (ahova aztán sokszázezren, ha nem millióan el is mentek). A gyógytornásznő a kétgyerekes családanya nem mindennapi kedvességéből, udvariasságából, családja iránti kifogyhatatlan türelméből és szeretetéből arra a következtetésre jutott, hogy az efféle nemes lélek kész megmozdulni, tüntetni a hazáért, a nemzeti erőkért - a hazafiatlan, nemzetietlen erők (szocialisták, szabad demokraták) ellenében. Hasonlóképpen gondolkodott az ifjú családanya is: egy ilyen "bűbájos", szakmájához kiválóan értő gyógytornásznő nyilván nem tartozhat azok közé, akik békétlenségbe, viszálykodásba sodorják az országot, akik kokárdákkal bizonygatják magyarságukat és hazafiságukat, megbélyegezve ezzel mindazokat, akik nem így tesznek. A két, addig egymást okvetlenül szerető és tisztelő ember a másik politikai kötődését nem a demokrácia üdvözlendő és dicséretes sokszínűségeként értékelte, hanem az emberi tisztesség elemi fokmérőjeként. A kétgyermekes anya magas szintű kulturáltságával, nyelv- és szaktudásával együtt is főbenjáró bűnként fogta fel a másik elkötelezettségét, s tőle többé gyermekeinek nem szellemi, de csupán testi nevelését sem hajlandó elfogadni. Ésszel felfogja, hogy ez voltaképpen nem helyes, de érzéseit képtelen áthangolni. (Hogy milyen érzéseit - érzéseinket, lappangó indítékainkat - ezt máskor vizsgálom. Mindenesetre ha valaki azt merné gondolni, hogy egyedi esetről van szó, nézzen be az Interneten a babanet.hu címre, mekkora hévvel estek egymásnak a kampány idején az amúgy békés kismamák.)
A másik közvetett, ám szintén hiteles bizonyítékot a törzsi háborúnak a "civil" életben való jelenvalóságára egy modern tömegkommunikációs csatorna szolgáltatja. A számítógépes világháló, az Internet vitafórumain lehetőség van az álnevek mögé bújtatott kendőzetlen és büntetlen véleménynyilvánításra. Bár itt is vannak ún. moderátorok, ezek cenzúrázó és tematizáló szerepe össze sem vethető az ún. kapuőrökével, azaz a hagyományos tömegmédia szerkesztőinek szerepével, akik a maguk (illetve orgánumuk, feletteseik, tulajdonosaik, közönségük) sajátos szempontjai szerint mindig válogatják, rangsorolják és rostálják a témákat, információkat, véleményeket. Az Internet vitafórumait jobbára azok látogatják, akiknek az átlagosnál nagyobb a közélet iránti fogékonyságuk, érdeklődésük és vélemény-nyilvánítási igényünk. Ebből az is következik, hogy tipikus véleményformálókról van szó, akik informáltságuk és politikusságuk révén rendszerint nemcsak akarják, de képesek is a környezetük gondolkodását, véleményalkotását befolyásolni. Ha tehát meggyőzően bizonyítható, hogy e véleményformálók gondolkodásában állandóan és hangsúlyosan teret kap a törzsi háború, akkor meggyőződéssel állítható, hogy ez szintén igaz arra a széles, értelmiséget átfogó rétegre, amelyben e véleményformálók léteznek. 12
Állításom alátámasztására a leglátogatottabb internetes magyar vitafórum, az Index leggyakoribb politikai témáit tekintettem át. A politikai fórum tartalomjegyzékét egyfelől néhány véletlenszerűen kiválasztott napon (helyesebben: pillanatban, hiszen a tartalomjegyzék a hozzászólások miatt folyamatosan változik) vettem górcső alá, másfelől pedig néhány olyan különleges eseményhez kapcsolódóan (pl. a World Trade Center elleni terrortámadáskor), amelyeknél arra voltam kíváncsi, hogy a véleményalkotást mennyire befolyásolja a törzsi hovatartozás. Utóbbi kérdésre egy későbbi fejezetben adok választ.
A politikai témaválasztások (ún. topicok) 2001 kezdetétől végzett áttekintése alapján egyértelműen leszögezhetem, hogy a törzsi háborúhoz kapcsoló témák száma a legnagyobb magyar vitafórumon minden alkalommal sokszorosan felülmúlja bármilyen más jellegű téma gyakoriságát. Összehasonlításképpen: noha életünket gyökeresen megváltoztatja, az EU-csatlakozás különféle vonatkozásai csupán elvétve szerepelnek az Index témái között. Mindkét állítás igazságtartalma ellenőrizhető az alábbi táblázat segítségével, amely egy olyan tetszőleges nap (egyik pillanatának) témáit tartalmazza, amelyen sem itthon, sem a nagyvilágban nem történtek különösnek mondható események. A 100 témából vastag betűvel emeltem ki azokat, amelyek már címüknél fogva egyértelműen a törzsi háborúzás fogalomkörébe tartoznak. (Ha valahol kétségem volt, ott beléptem a vitába, s ily módon ellenőriztem feltételezésemet.) Nos, ezen a semmilyen tekintetben nem különleges napon éppen ötven témában, azaz az összesnek a felében (!) jelent meg valamilyen módon a törzsi háború, magyarán: ötven témában folyt éppen a törzsi viszálykodás.
Csakhogy még ennél is megdöbbentőbb képet szerzünk a helyzetről, ha azokba a vitatémákba is belemegyünk (Interneten keresztül beleolvasunk), amelyek látszólag egészen másról szólnak. Bizony azt állapíthatjuk meg, hogy amikor nem vagy csak korlátozottan érvényesül a belső és külső kontroll, Magyarországon ma jószerivel semmilyen témában nem folyhat "normális" (értelmes, építő) vita, mely előbb vagy utóbb el ne vezetne a törzsi harc újabb fellobbanásához. Hűen és tömören fejezi ezt ki az alábbi témacímek közül a következő: "Miért lesz a topicok 90%-ából zsidózás?"


Az Index politikai fórumának témái
2001. október 17-én
Hozzászólások
száma
Modus Moderandi vita
175
Pannon Rádió 99.5
5297
SIEG ÜBER MSZP IN 2002!
159
mszp vs happy end. (röhejes)
217
Lesz-e Demszky újra polgármester ?
4
Bauer Miklós(dr.) ávós tiszt feljelentve
314
Kedves Wittinghoff Úr!
13
Miért lesz a topicok 90%-ából zsidózás?
122
Tiltakozom kis hazánk felajánlása ellen!
630
Simon Peresz látogatást tesz hazánkban!
25
Terroristák vagy szabadságharcosok?
16
Válasz, egy új hang a sajtóban
161
Mikor kezdődött ez a magyarkodás?
69
ITT IS SZAVAZZ AZ SZDSZ-re!
562
Miért nincs hivatalos magyar honlap?
10
SZDSZ eredménye: valódi antiszemitizmus
223
Honnan tudni, h. ellenzéki pol-us hazudik?
11
Horn miért nem ül Milosevics mellett?
13
Ki mit tud a magyarországi szlovákokról?
336
A vallásosak MEGESZIK az ateistákat.
413
Azonnal kapcsolj az ATV-re!
11
Dunaferr-sikerdíj
152
Szent István a globalista
31
Nemeskürty Tábornok lett!
19
Miért hallgat Orbán Viktor?
32
Pannon Rádió klub /NSZN
778
InfoRádió, mint a ballib kampányeszköze
43
Dávid Ibolya miniszterelnök jelölt?
551
Demszky orvosi eset
10
ma a spájzban felajánlottam az országot
28
Örüljünk együtt!
17565
Fórumbíróság - legyen?, ne legyen?
1088
Zsidózott a Népszabi
68
Az én véleményem a kormányról
14
Ki a soviniszta?
5
Schmuck igaza: Fiatalítást az MSZP-ben!
61
Mivel gyalázták Lovast ?
108
Kereszttűz - NAPKELTE
20
Még, még, adjatok!
4
fuci
13
Zsidók a palesztinokért, NOAM CHOMSKY is
63
Győri Keksz: Bojkottálom a Danone-t!!!
1942
Kommunistának tekinthető-e Kövér László?
92
Liberális, kozmopolita, globalizmus
1533
VIKTOR SZEMÉLYI KULTUSZA
43
-= A Közel-Kelet =-
5312
Irredenta/"náci" emléktábla a Bazilikában
84
Állam? Egyház? Újra együtt?
4
Járait az MNB elnökének
1611
sumér-magyar nyelvazonosság
1306
Mit kaptál ma Orbán Viktortól?
20432
Szereti valaki a cigányokat? (2)
236
MAGYAROZÓ kósánék
75
Gazsi sokadszor bunkó
40
KIRE SZAVAZNÁL?
4173
Index! Magyarország Szent Koronája!
293
BŰNÖS VAGYOK!!! :-(
21
Orbán Viktor mondjon le !
44
Mea Culpa
867
AUG. 15.: A SZENT KORONA ESZTERGOMBAN
540
Deutch Tamás közszereplései
317
Hazánk EU-csatlakozása napról napra
2641
Miért szavazzunk az MSZP-re ?
2148
KORRUPCIÓ A HM-BEN
53
Államegyházat vagy egyházi államot?(2)
5476
IRREDENTA(?) EMLÉKMŰ NAGYKANIZSÁN
183
jobbos sajtókör sábeszkor az ATV-n
1605
Gyűlölködő HVG
116
Vikidál a magyar-németen
23
Torgyán orosz ügynök?
54
FIDESZ hülyére vesz MINDENKIT!!
75
Már a Magyar Nemzetnek sem lehet hinni?!
17
Danone-ügyben is hazudott a kormány:-(((
50
Nem éri meg magyar rendőrnek menni, nem?
28
Felvásárolta a Tv2-t a MIÉP?
98
Közbeszerzés?
35
Magyarellenes közig. reform Szlovákiában
60
Két hír, ami szar a FIDESZ-nek...
107
JOGOSAK A FÉLELMEK A FIDESZBEN?
41
Jó film a Sacra Corona!
100
Miért közösségellenes a Pató Pál Párt?
28
MIÉP - Hány százalék?
73
TARLÓS - SZIGET: BOJKOTTFELHÍVÁS
7437
Kődobálók
21
ORBÁN APJÁNAK BÁNYÁJA
1491
MSZP országátadás 90-ben
14
Magyar Nemzet! Magyarország Szent Koronája
20
Heti Hetes
10707
Zavar, ha kiderül, loptak a kedvenceid?
46
M. Lake - Az RTL Klub megint hazudott
51
Orbán V. a Magyar Fórum emlőin ?
42
Adjunk át területeket a szomszédainknak!
209
Veszélyben a szabad szombat?????
241
A zámolyi romákkal ismét "helyzet van"
8178
Tufo-Demszky = 1:0
49
Heuréka! Megvan, miért vették meg a FTC-t
20
Várhegyi miért nem ül Szabadi mellett?
35
Lecsukják-e Konrádot?
1757
Elkeserítő a helyzet a magyar médiában.
339
Kik a Széchenyi terv nyertesei?
9
Lényeges feltenni a kérdést: e meghökkentő gyakoriságnak nem az-e a fő oka és egyszerű magyarázata, hogy ennek a törzsi vitának a többé-kevésbékódolatlan, azaz szókimondó lefolytatására más fórumokon nincs semmi lehetőség? Akad sajtó- és rádiós fórum, ahol gyakran zsidóznak, akadnak olyanok is, ahol antiszemitáznak, de ahol a két hajlandóság nyíltan ütközhet, vitatkozhat (ritkábban eszmét cserélve, jóval gyakrabban vagdalkozva), az egyes egyedül az Internet. Ilyen értelemben az Index politikai fóruma csakugyan nem sűrítménye a valóságnak, inkább csak egy sajátos szelete. Akár azt is lehetne mondani, hogy a szalonképtelenek szalonja, ezért sem tükrözi, inkább torzítja a valóságot. Csakhogy a topicok szövegébe beleolvasva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a vitázók egyáltalán nem valamiféle szélsőséges szervezetek deviáns tagjai, hanem igen gyakran mindennapi civil életünk többé-kevésbé megbecsült személyiségei, ilyen-olyan szakmák képviselői (pl. újságíró, pszichológus, történész, orvos, közgazda stb.), vagy vállalkozó, menedzser...


A törzsi háború jelenléte a médiában
Példaképpen két olyan politikai hetilapból emeltem ki véletlenszerűen egy-egy számot, amelyek egyaránt a magyar média főáramához tartoznak, egyik is, másik is több-kevesebb megbecsülésnek örvend saját táborán belül, és egyik is, másik is a legnépszerűbb törzsi harcosok gyakori felvonulási terepe. Mindkét lapra jellemző a magasabb iskolai végzettségű, értelmiségi - ezáltal véleményformáló - olvasótábor. Abban is hasonlítanak egymásra - az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Demokrata, mert róluk van szó -, hogy tőlük balra, illetve jobbra létezik még a skálán politikai hetilap, közép felé viszont legfeljebb kisebb példányszámban és kisebb befolyásoló erővel, példájuk tehát ilyen értelemben sem tekinthető extremitásnak; még akkor sem, ha a törzsi háború kísérőjelenségeként a túloldalról rendszerint szélsőségesen liberálisnak, illetve szalonképtelennek minősítik a másikat.

Élet és Irodalom
Az Élet és Irodalom a balliberális beállítottságú értelmiség hetilapja. Ugyanennek az oldalnak a másik népszerű hetilapjához, a 168 Órához viszonyítva több benne a liberalizmus, gyakrabban ad teret vitáknak, viszont csipetnyivel sem kevesebb benne a "zsigeri" nacionalizmus-, jobboldal-ellenesség.
A 2002. február 1-i, teljesen "hétköznapi" számban a lap első oldalától a közepéig haladva (ahol az újság már átvált az irodalomra), sorrendben a következő, politikai tárgyú írások találhatók. (A "semleges" jelzővel utalok azokra, amelyekről úgy vélem, nem kapcsolhatók a törzsi háború jelenségköréhez. Csupán néhány írásból emelek ki részleteket ízelítőül.)


[1. A zágrábi győző]
A főszerkesztő vezércikke a szokványos (ironikus, éles) Orbán-kormány elleni támadások egyike. Idézet az írás közepéből:
    "... a kormány csakis azt a szervezetet tekinti partnerének, amelyik elfogadja a státustörvény alapjait, vagyis csak kellő nemzettudat alapozza meg a javaslattétel jogát."
[2. semleges]
[3. Általános nyavalya]
[4. Kamanyec-Podolszkról]
Dr. Újhelyi Gabriella reagálása Karsai László történész írására (illetve írásban közölt előadására: Rasszizmus a m. kir. hadseregben?). Idézet a hozzászólásból (amelynek állításait különben Karsai egy következő számban tisztességesen cáfolta):
    "A hajlék, ruha és élelem nélkül maradt zsidó családok - nagyobbrészt nők, gyerekek és idős emberek, hiszen a fiatalokat már munkaszolgálatra hívták be - azonban »rendetlenséget« okoztak a magyar katonai közigazgatás alá került területen, útban voltak, ezért hívták oda a német kivégzőkommandót, hogy megszabaduljanak tőlük."
[5. A kulturális káosz szerencselovagjai]
A szerző Vásárhelyi Mária, a balliberális médiaértelmiség egyik nevezetes alakja. Két egész oldalt kitevő írásából egyetlen mondat:
    "A nyíltan MIÉP-es befolyás alatt álló és részben a párt tulajdonában lévő Pannon Rádió engedélyezése nemcsak az intézményesített nyilvános kommunikáció terének szélsőjobb felé történő megnyitását és a náci ideológia intézményes legitimációját jelenti, hanem egyben - nem az egyetlen - fontos eszköz a kormánypártok kezében a MIÉP elnökének zsarolásához."
[6. ÉLET]
Részlet az -sl- szignóval jelzett, keretes cikkből:
    "Még jó, hogy a MIÉP-nek nincs közvélemény-kutatója. Elképzeljük a hungarista kérdezőbiztost, amint körbejár. »Jó napot kívánok, szabad megtudnom, hogy ön kire fog szavazni? Igen? És azt tudja, hogy az az ember izraelita? Csak mondom.«"
[7. Ki a kicsit nem becsüli. Dr. Horváth Zsolt képviselő lakásügye]
[8. Státuskomisszárok kora]
[9. Nem volt középút - Petőcz György interjúja Beppe Alfredo volt újfasiszta aktivistával]
A volt újfasiszta konklúziója (amelyhez különösebb áthalló-képesség nélkül is az ország miniszterelnökét, Orbán Viktort asszociálhatják az olvasók):
    "Nem véletlen, hogy a toleranciára való képesség erősen összefügg a magabiztossággal. [...] Rájöttem, hogy a mások iránti korábbi szigorom és intoleranciám valójában nem ideologikus vagy politikai eredetű volt, bár esetleg azzá fajult, hanem abból, hogy egész életem saját szuperegóm védelméről és felmutatásáról szólt."
[10. semleges]
[11. Amit ajánlunk, amit kérünk]
A vészkorszakról a Parlament előtt rendezett megemlékezésen elhangzott egyik beszéd írásos változata. A szerző: Szántó T. Gábor, a Szombat című zsidó lap főszerkesztője. Bár e pillanatban csupán azt kívánom igazolni, hogy életünknek nagyon is valóságos és terjedelmes részét tölti be a törzsi háborúzás, s egyelőre kerülök bármiféle értékelést, most kivételt teszek: viszonylag rövid írásában Szántó a zsidó - nem-zsidó (pontosabban: zsidó magyar - nem-zsidó magyar) együttélés kérdésének sarkalatos pontjait érintette, nemcsak filozófiai lényeglátással, de e tárgykörben szokatlan egyértelműséggel és tárgyilagossággal.
    "Mi, a szervezett zsidó közösség vészkorszak után született tagjai úgy véljük: új társadalmi szerződés volna kívánatos. Ennek megkötésére hívjuk fel a nemzet demokratikus meggyőződésű többségét."
[12. Európa háborúja] [semleges]
Szigorúan véve ez a cikk, amely eredetileg a New York Review of Books-ban jelent meg (szerzője Timothy Garton Ash), nem a magyar törzsi háborúról szól, ezért illesztettem mellé a "semleges" jelzőt. Ámde - nagyobb összefüggésekbe ágyazva - hasonló problémákat feszeget: Európa énazonossága. Mondhatnám, témánk (a magyar törzsi háború) kellős közepébe vág az alábbi gondolat:
    "Az énazonosságot nemcsak az határozza meg, hogy az ember mit akar és kivel tart, hanem elsősorban az, hogy kiben lát ellenséget. Ez lehet igazi ellenség, de egy egyszerű rivális is: például a másik csapat. Az identitáskutatások zsargonjában: a Másik."
[13. Páratlan oldal]
A nyolc glosszából hat ragadja meg az alkalmat, hogy a törzsi háború által már feldobott típustémák vagy típusütközetek valamelyikével foglalkozzon. AzOlimpiát 2004-ben az Orbán-kormány nekibuzdulásán ironizál, hogy miért nem már 2004-re akar olimpiát - hiszen "Ez sem lenne kevésbé megalapozott, mint a mostani aláírásgyűjtés". A PAX - de így? azt kifogásolja, hogy egy új televízióban, a Paxban a keresztény és a katolikus fogalmat egybemosták a következő mondatban "A Vatikán (...) innen irányítja a világot." A Kezitcsókolom című írás egy idős asszony Orbán Viktornak adott, s a szabad demokraták kampányába elrettentő példaként beemelt kézcsókjára utal, idézve a New York Times egy cikkét, amelyből a glosszaíró számára kiderül, hogy "egy szemfüles despota meg tudja akadályozni, hogy a tájékozatlan alattvalók kezet csókoljanak neki". Az Irigykedjünk? a Kossuth Rádió egyik hírét kifogásolja, mely szerint "Bolgár György több százezer forintos végkielégítéssel távozik", mondván, "Ha egy alkalmatlannak bizonyult bankár, főtisztviselő, futballedző »távozik«, ott a végkielégítések olykor húszmilliónál kezdődnek". A Történelem kereke szemléletes párhuzamot von a hajdani állig felfegyverzett római katonákra köveket hajigáló toprongyos zsidó gyerekek, és a mostani arab gyerekek között. A következő glosszának már a címe is könyvünk témájába vág: Globalizáció és nemzettudat. Az írás egy viccet idéz: Március 15-én kérdi az egyik magyar ünneplőt egy japán turista: Tudja-e, hogy mi fényesebb a láncnál? - A kard. - És a kardnál? - ??? - Hát a váku.)


Magyar Demokrata
Ahogy az Élet és Irodalomról elmondható, hogy a balliberális beállítottságú értelmiség hetilapja, és hogy ugyanennek az oldalnak a másik népszerű hetilapjához, a 168 Órához viszonyítva több benne a liberalizmus (viszont csipetnyivel sem kevesebb benne a "zsigeri" - túlfűtött, irracionális - antinacionalizmus), ugyanígy a Magyar Demokratáról is állítható: a nemzeti-jobboldali beállítottságú értelmiség hetilapja; a Magyar Fórumhoz képest több benne a liberalizmus, viszont semmivel sem kevesebb benne a nemzet iránti elkötelezettség (más szóval, a nacionalizmus; de azért valamivel halványabb a globalizmus-ellenessége).
A 2001. december 13-i, teljesen "hétköznapi" számban sorrendben a következő, politikai tárgyú írások találhatók. (Ismét a "semleges" jelzővel utalok azokra, amelyekről úgy vélem, közvetlenül nem kapcsolhatók a törzsi háború jelenségköréhez.)
[1. Címoldal]
A első borítón felhívás: Nemzeti Színház, Előfizetési akció!
[2. A három madárról]
Bencsik András főszerkesztő vezércikke arról, hogy az SZDSZ egy régi, április 4-ei plakátról vette a három madarát.
    "Ha csak valami rejtélyes lelki »áthallás« következtében röppentek át a dolgozó magyar nép hős szovjet katonák által felröpített madarai az internacionalizmus egéből a polgári demokráciáéba, vajon hogyan számol el a magát polgárinak és liberálisnak nevező párt azzal, hogy a legvörösebb bolsevik propaganda forrásvizéből merített?"
[3. Nagygyűlés a Petőfi-szobornál]
[4. semleges]
[5. A terror magvai]
A cikk Közel-Kelettel foglalkozik, az alábbi idézetből látható irányultsággal.
    "Az Afganisztánban zajló eseményeket meglovagolva az izraeli kormány a terrorizmust támogató szervezetnek minősítette a Jasszer Arafat vezette autonóm palesztin hatóságot, és totális háborút hirdetett a több mint fél évszázada elnyomás alatt élő palesztinok ellen."
[6. Nem létezik katonai megoldás]
[7. Egy "coming out" boy vallomása]
A Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettes által jegyzett pillanatkép a törzsi háború egyik jellegzetes kísérőtémájával, a homoszexualitással, illetve mássággal foglalkozik. Beszédes a befejező gondolata:
    "Fárasztó lehet állandóan másnak lenni, és ott lihegni, hogy milyen iszonyúan toleráns vagyok, nehogy lemaradjak a legközelebbi, pedofilek melletti kampányról. Mi, kisebbségbe szorult többség, maradunk férfiak és nők, ami miatt, tekintve, hogy merre halad a világ és benne a médiumok vezérelte nyilvánosság, lassan az extremitást fogjuk képviselni."
[8. A cérna elszakadt]
Tallós Emil cérnája szakadt el, mert "kétség sem fér hozzá":
    "...Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom mosdatlan szájú vezércikkírója a december 7-i lapszám címoldalán csak folytatja - mi több: erősíti azt, amit a beteg lelkű szerkesztő a 168 Óra címlapján elkövetett: gyűlöletre uszít a református egyház ellen."
[9. Gödörtől a Duna-partig. A Nemzeti Színház időben elkészül]
[10. Az éneklés menedék és oltalom - Beszélgetés Pitti Katalinnal]
Ha csakis a szakmai tudás és emberi hitelesség döntené el Magyarországon, hogy ebben vagy abban az újságban, tévé- és rádiócsatornán kit szólaltatnak meg, akkor a kiváló operaénekessel készült interjú a "semleges" kategóriába került volna. A mai médiaviszonyok között azonban mindig találni "mélyebb" okokat is. Rövid részlet a művésznő válaszából:
    "Megpróbáltam a legnagyobb szeretettel és odaadással megtalálni, hogy miben tudok hasznos lenni Németországban Boeselager báró oldalán, de rá kellett döbbennem, hogy a dolgom, a tennivalók, az életem itt van Magyarországon. Nekem csak itt lehet léteznem."
[11. semleges]
[12. Százéves a Nobel-díj]
Az áttekintés befejező passzusa, amely önmagáért beszél:
    "A »magyar csoda« titka a jó iskolarendszerben rejlett. Kreativitásuk alapján Leon Lederman Nobel-díjas tudós tréfásan így írt a magyarokról: »Ez a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a XX. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire, kutatóintézeteibe... Azon buktak le, hogy - bármilyen sokáig gyakorolták is - egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni... köztudott, hogy a magyaroknak van ez a furcsa nyelvi sajátosságuk... A mesterdetektív munkatársa, dr. Watson a helyszínen rábukkant annak a személynek a nyomaira, aki a magyar közoktatás irányítójaként felfedezte - sőt közvetve maga szervezte - a marsiak titkos hídfőállásait: a pesti gimnáziumokat. E személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.
    Nem árt erre emlékezni."
[13. semleges]
[14. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk]
[15. Akiket nem rehabilitáltak - Az akadémikusok történelmi...]
Ennek a cikknek már az első mondata kifejezően tükrözi a törzsi szellemet:
    "A zseniális kultúrpolitikus, Klebelsberg Kunó nem hagyta, hogy a nemzet más országok rabszolgájaként tengesse életét."
[16. Bal-jobb dimenziók]
[17. Az első maraton]
Marton György - egy amerikai magyar - beszámolója élete első maratoni futásáról egyfelől szokatlan téma a Demokratában, másfelől látszólag teljesen független a törzsi háború világától. Ám mégsem az: egyértelmű üzenete, hogy nem szabad csüggedni. Tűzzünk ki magunk elé célokat, mindent tegyünk meg az elérésükért, és akkor majd jól fogjuk érezni magunkat.
[18. Csodafegyver: a dezinformáció]
Ebből a két- és fél oldalas írásból több részlet is kínálkozik, mint a törzsi háborús szólamok ragyogó példája. Kettő ezek közül:
    "A sajátságos, nevezetesen zsidó/angolszász törzsek kezében lévő sajtóügynökségek nagy többségükben csak ugyanolyan törzsi vagy ideológiai pedigréjű tagokat alkalmaznak, akik ennélfogva megelégednek a »csoport« érdekében álló információk továbbításával, miközben más híreket figyelmen kívül hagynak vagy a törzsi érdekeknek megfelelően interpretálnak."
    "A véleményformálás művelői számára melegen ajánlott a szélsőbalos múlt és az »etnikailag korrekt« származás..."
[19. semleges]
[20. Egyházi szamizdat]
Egy önmagáért beszélő részlet Szalay Károly jegyzetéből:
    "De azt sem hallgathatom el, hogy a mai egyházi vezetés a Károli Gáspár Egyetemet átjátszotta a kriptokommunista oktatók kezére. És az is tény, hogy a református egyház becsületes túlnyomó többsége azt várta Hegedűs Lóránt püspök úrtól, hogy a rendszerváltozáskor kitakarítja az egyházi vezetést, a kommunista kollaboráns és besúgó papokat kilökdösi az egyházból. Ezt elmulasztotta s ez az árulással fölérő keresztényi megbocsátás most őt is, fiát is romjai alá temeti. Minden egyház megbocsátása saját áruló papjaival szemben az egyház halálos ítéletének aláírása."
[21. "Tisztán állok Isten előtt"]
A Hegedűs Lóránt püspökkel készült interjú úgyszintén ragyogó sűrítménye a törzsi háborúságnak. Alább olyan részleteket emelek ki, amelyekkel két legyet üthetünk egy csapásra: az interjúalany ugyanis, miközben fia, ifjabb Hegedűs Lóránt elhíresült írását védi-magyarázza, az ellentábor sajtójából is idéz.
    "Minden józanul gondolkodó ember számára világos kell legyen, hogy a XVI. kerületi MIÉP-tagszervezet negyedévenként megjelenő kis brosúrája egyetlen oldalának a - jóllehet nem kimunkált - cikkét lehet nem lehet úgy számításba venni, mint például egy parlamenti felszólalást, amellyel szemben megkövetelhető a százszázalékos kidolgozottság. Ugyanakkor egy alapjában véve még helyi jelentőségűnek sem mondható kis újságcikket szinte országos jelentőségűre emeltek, és először feljelentést fabrikáltak belőle világi szerveknél, majd pedig mindezt egyházi közegben is a legmagasabb hőfokra izzították. Azt elfogadom, hogy a cikk [...] kétségeket ébreszthet az olvasóban, illetve megválaszolatlanul hagy kérdéseket. Azonban ebből normális körülmények között egészséges vitának kellett volna kibontakoznia a felvetett gondolatok tisztázása érdekében, nem pedig egy végletesen elmérgesedő, az egyház törvényeit is felborító, politikai érdekektől sem mentes hisztériának. Különösen azért nem, mert fiam írása sem értelmezhető az előzmények ismerete nélkül, ugyanis cikke reagálás volt azokra a sajtóban megjelent szélsőséges tartalmú írásokra, amelyek alapjaiban sértik meg valamennyi magyar érzelmű, valamennyi hívő keresztény és valamennyi konzervatív értékeket valló ember érzéseit. [...] Hadd idézzek példaként Hell Istvánnak a Magyar Hírlap 2001. július 21-i számában megjelent, A kirekesztés módszertanához című írásból: »Tudom is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem, hogy mi a teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre és heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal, másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni rendbontókkal. A húszezer szélsőségessel és az őket különösebb meggyőződés nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni őket. Ki kell szavaznunk őket a hatalomból.« Ezek után egy Majsai Tamás nevű, magát »református lelkésznek és teológiai tanárnak« hazudó személy a kirekesztő szélsőségességéről közismert Magyar Narancs című, SZDSZ-közeli lap X. évfolyamának 35-36. számában egyéb nemzetgyalázó ostobaságok mellett a következőket írta: "El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben."
[22. Minden magyar érezze jól magát a Kárpát-medencében]
[24. Milliárdok a Dunába - Hogyan kezelte el a Bankár Kft. a Dunabank vagyonát?]
Akár semlegesnek - a törzsi viszálytól teljesen függetlennek - is ítélhetnénk az írást, ha nem ugyanaz volna a helyzet, mint az imént az Élet és Irodalom (a Fideszes képviselő lakásügye) esetében: a honi korrupcióval, mely mára egyik legnagyobb problémává növekedett, rendre akkor foglalkozik valamelyik lap, ha az aktuális ügy az ellentétes törzs érdekeltségi körébe tartozik, vagyis ha az oda kötődő személyek, intézmények lejáratására alkalmas. A szóban forgó cikk történetesen kimutatja, hogy a Bankár Kft. gyanús ügyletei mögött olyan balliberális nevezetességek állnak, mint Bokros Lajos, Surányi György, Medgyessy Péter...
[25. Európa legnagyobb hamukája]
Itt is elegendő lenne, ha a "csak úgy" rovatcímet viselő, heti rendszerességgel jelentkező, médiaelemző írásból bizonyságképpen a vastagbetűs felvezetőt (lead-et) idézném ide. Csakhogy a szerző, Székely Kecskés János, aki főképp az elektronikus médiát figyeli, a törzsi háború napi jelenvalóságáról - no és jellegzetes megnyilvánulásairól - néhány általános érvényű, idevágó észrevételt tesz...
    "Múlt héten közölte az MTI online, hogy a zsidó hanuka-ünnep alkalmából az Országház előtt állítják fel Európa legnagyobb (hat méter magas) gyertyatartóját. Három nap múlva az SZDSZ tart majd sajtótájékoztatót a téren, a következő nap megérkezik a karácsonyfa is, 16-án pedig adventi gyertyagyújtás lesz. Módosulva ugyan, de lassan megvalósulhat Kis János hajdani sugallata arról, hogy minden kisebbségünk jelképe szerepeljen állami címerünkben. Most még csak egy szimbólum került a karácsonyfa mellé a térre, de talán majd jön sorban a többi is, a krisnások kocsijáig. Eközben az országon belől és kívül mást sem hallani, mint hogy a magyarok antiszemiták, nem tolerálják a másságot. Bizony, a kontinens legbefogadóbb nemzetéről ilyet állítani: Európa legnagyobb hamukája."
    "Éppen idáig jutottam szokásos vasárnap éjszakai tevékenységemben (cikkírás), és azon töprengtem, szabad-e olyan szójátékot megengednem, amivel esetleg sérteném néhányak érzékenységét, amikor átkapcsoltam a tv2 Magyarország holnap című késő esti rétegműsorára, és megint az én érzékenységemet sértették. (Addig a National Geographic Channel Tibetről szóló műsorát »háttértévéztem«.) Poénra jött Iványi Gábor metodista lelkész monológja: éppen arra panaszkodott, hogy milyen antiszemiták vagyunk. Tényleg nem lehet bizonyos adókba belehallgatni, hogy ne ez legyen a vezető téma. Ráadásul néhányan olyan diadalittasan teszik ezt, mintha örülnének minden jelnek, amit így lehet értelmezni. Most éppen az egyházaknak szóló, "hívő értelmiségiek" által írt levél apropóján beszélt erről az SZDSZ-es honatya. Szerinte az egyik aláíróra karvalyként lecsaptak (az nem derült ki, hogy kik), míg az antiszemitázók (nem derült ki, hogy kikre gondol) büntetlenül maradnak. [...] Csak hát lassan megszokjuk, hogy a pártokat követve minden megítélésben kettéválik az ország. Úgy látszik, a kétpártrendszerhez a "double standard", a "kettős mérce" illik. Amit az egyik félnek szabad, a másiknak nem. Vannak, akik naponta előráncigálják a zsidó témákat, vannak, akiknek szót sem lehet szólni róla. Most én is félhetek, bekerülök-e a legközelebbi gyűlöletbeszédet összegyűjtő kötetbe."
[26. Arckép: Mihály Árpád szobrászművész]
Hogy miért éppen ez a szobrászt választotta beszélgetésre a Demokrata, és nem egy másikat? "Látok itt két gyönyörű szobortervet is. Az egyik a csodaszarvas megjelenítése. Mi izgatta ebben?" - kérdi a újságíró.
Ugyanaz, ami az újságírót. Mint a Demokratát. Mint általában a magyarsághívőketnemzethívőket. "Ez egy világtörténet, a mi eredetmondánk." - fog bele hosszú válaszába a szobrász...


Következtetés
Tizenhárom a kettőhöz és huszonhat a négyhez: így aránylik a törzsi háborúhoz többé-kevésbé kötődő írások száma a semlegesekhez, vagyis az arány nemcsak meghökkentően magas, de meghökkentően azonos is a két törzs egy-egy jellegzetes sajtótermékét tekintve. A háború tehát korántsem egyoldalú, nem csupán az egyik törzs veri a tamtamot, hanem mindkettő megtalálja módját, hogy bármi történjék is az országban, arról vagy ne vegyen tudomást, vagy ha mégis, csakis törzsi szemüvegén keresztül lássa és értékelje azt. Tisztelet a kivételnek: a minden tizenháromból kettőnek, a minden huszonhatból négynek.


A törzsi háború jelenléte a politikában
Kovács László pártelnök és a kokárda
Április 4-én, azaz három nappal a választások első fordulója előtt a két versengő nagy párt elnöke vitázott egymással a Budapesti Közgazdasági Egyetemen. Az előzetes megállapodás szerint a vitaidő végén mindkettőjük lehetőséget kapott egy rövid zárószóra. Minden politikus (és kampányszakember) számára teljesen világos, hogy e búcsúszavaknak a többihez képest jóval nagyobb a jelentőségük, mert többnyire utolsó benyomásként maradnak meg. Egy jó búcsújelenet feledtethet számos erőtlenebb pillanatot és gondolatot, még tán a végső biztatást is megadhatja a meggyőzés határán habozóknak.
Ebben a dramaturgilag valóban rendkívül jelentős helyzetben Kovács László, az MSZP elnöke elővett egy nemzeti kokárdát és kitűzte zakója hajtókájára, efféle gondolatok kíséretében: "Mi is a nemzet részei vagyunk, nem hagyjuk, hogy kirekesszenek minket belőle, nem hagyjuk, hogy mások kisajátítsák a legfontosabb jelképeinket, hogy kettéosszák a nemzetet... Az MSZP számára mindennél fontosabb az összefogás..." (nem szó szerinti idézet). Kovács László pártelnök ezzel a Fidesz ("a polgári erők") akciójára felelt: március 15 után sem veszik le a kokárdát, a választások napjáig kívánják hordani.
Nos, a politikai erőknek az a fajta versengése - háborúsága -, amelynek döntő ütközetében a nemzeti szimbólum ilyen szerephez jut, az nem a modern demokráciák szokványos politikai harca, nem a pártok által különbözőképpen képviselt polgári értékek magától értetődő ütközése. Itt a nemzethez, a nemzet fogalmához, szólamához, jelképéhez és lényegéhez való viszonyulás jelenik meg utolsó, döntő érvként!
Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke ugyancsak helyénvaló és jellemző válasszal reagált. "Nagyon jó - mondta -, ezt kell csinálni! Ugye milyen egyszerű?" (szintén nem szó szerinti idézet). Aztán hozzátette a maga búcsúszavait, amellyel a választásokon való részvételre biztatott, "akármelyik pártra szavaznak is".
Nem vágok elébe annak a hosszúnak ígérkező gondolatmenetnek, amellyel a törzsi háború jelenségeit és összefüggéseit kívánom e könyvben, majd a Törzsi trilógia egészében lefesteni, ám néhány idevágó "felfedezésről" - az epizód lényegének felfogása és helyes értelmezése érdekében - célszerű már itt említést tennem.
A Fidesz 1989-ben a "nemzeti erők" elleni "négy igen"-es akció egyik résztvevője (ha nem is mint kezdeményező, de mint a szabad demokraták legfőbb társa); miközben a párt tudatosan kerülni és meghaladni igyekszik a "népi-urbánus" ellentétet, 2002-ben már ő a nacionalizmus vádjának egyik fő céltáblája (a másik a MIÉP). Pokorni ekkor adott válasza híven fejezi ki a Fidesz politikai felfogását: a nacionalizmust közösségépítésre és közérzetjavításra kívánja felhasználni, s természetes, hogy ez jól egybevág azzal a céllal, hogy eközben a saját közösségét építse, és a közérzet javítása által a saját elfogadottságát (népszerűségi szintjét, szavazóbázisát) növelje. A Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem annyirakötődések vonzották, mint amennyire taszítások terelték arrafelé. A Fidesz vezéreinek és tagjainak általában nem okozott semmiféle gondot a nemzeti retorikákban és rítusokban való elmerülés; akiknek igen (Fodor Gábornak és társainak), azok egy sikertelen hatalom-átvételi kísérlet után örökre eltávoztak a pártból. Ám a Fidesz számára elfogadhatatlan volt, amit akár az SZDSZ, akár az MSZP képviselt, nem annyira programjában, mint retorikájában, stílusában és üzenetében. Ezért és ennyiben állítom azt, hogy a Fideszt valaminek a tagadása juttatta a nemzetinek nevezett erők élére; nem volt vevő sem az univerzalista,antinacionalista liberalizmusra, sem az internacionalista posztkommunizmusra (akármennyire maszkot és lényeget váltott is az utóbbi a szabadpiacos kapitalizmus hű támogatójaként). Pokorni pártelnök szavai éppen ezt fejezték ki: a Fidesz nem gondolja, hogy az MSZP ne lehetne a nemzet teljes értékű tagja; csak "nemzetellenes" ténykedések és retorikák helyett (lásd, pl.: a kedvezménytörvény - státustörvény - dolgában a magyar és román fél - Orbán Viktor és Adrian Nastase miniszterelnök - egyetértési nyilatkozatának heves megtámadását) képletesen és ténylegesen is tűzze (vegye) szívére a nemzeti szimbolikát.
A két pártelnök közötti vita előtt alig néhány nappal a Nap-Kelte Kereszttűz című műsorának volt vendége a szabad demokraták pártelnöke. Kuncze Gábor itt kifejezésre juttatta, mennyire elítéli a Fidesz kokárdás akcióját. Kuncze szerint ez elértékteleníti az olyan fontos jelképeket, mint amilyen a nemzeti kokárda is, ráadásul megosztja a nemzetet, hisz azt fejezi ki, hogy aki március 15 után, az ünnep elteltével nem viseli, az már nem is lehet rendes tagja a magyar nemzetnek. Mint egyik kérdező, felvetettem, hogy "Mi lenne, ha önök is kitűznék?". "Ön mögött bizonyára egy kokárdagyáros áll" - hangzott az egyébként szellemes felelet.
Jellemző, hogy a szabad demokraták elnöke nem tudott eljutni addig a gondolatig, ameddig az MSZP eljutott. A szocialistáktól nem eredendően és nem végletesen idegen a nemzeti retorika; a szabad demokraták lényétől és lényegétől azonban áll távol a nemzet, a nemzeti szimbólumok szerinti gondolkodásmód és retorika. (Aminthogy az sem véletlen, hanem a pártok természetének vizsgálata alapján jellemző, hogy a szocialisták legalább a státustörvényt megszavazták; a szabad demokraták viszont - egyedüliként a parlamenti pártok közül - ellenezték.)
Végezetül nem érdektelen példánk szempontjából az sem, hogy a közmegegyezés szerint is különösképpen nacionalista párt, a MIÉP, illetve elnöke hogyan reagált a Fidesz kokárdás kezdeményezésére. Politikai szempontból - mint nyilvánvalóan nemzeti párt számára - semmilyen hasznot nem hozott volna, ha csatlakozik. Mint eredendően nacionalista párt, valóságos értékvesztésként élte meg a nemzeti jelkép önállósuló politikai eszközként való használatát. Csurka István személyében azonban olyan érzékeny gondolkodó áll a párt élén, aki érzékenységénél fogva hajlamos ugyan ott is ellenséget és összeesküvést látni, ahol (meggyőződésem szerint) nincs, máskor viszont képes a lényegre tapintani: "Támogatjuk a Fidesz pragmatizmusát" - hangoztatta a MIÉP elnöke a 2002. évi választások küszöbén. Magyarán, Csurka István tisztában van vele: a Fidesz mellkasán e nemzeti kokárda most nem több, mint egy szavazatgyűjtő - de a párt lényegétől mégsem idegen, azzal mégis csak hitelesen harmonizáló - kampányfogás, amely azonban így is a MIÉP fő törekvését segíti elő: a magyarság nemzeti jellegének, nemzetvédő (megmaradó és gyarapodó) ösztöneinek erősödését.


Medgyessy végszava
Becslések szerint 3-5 milliónyian kísérték figyelemmel a választási kampány első fordulójának legnagyobb s egyben utolsó attrakcióját, az Orbán Viktor - Medgyessy Péter televíziós vitát. A Fidesz miniszterelnöke és az MSZP miniszterelnök-jelöltje ütközetének, ha lehet, még nagyobb volt a tétje, mint egy nappal korábban a pártelnökök vitájának; s ugyanez mondható el a zárszavakról.
Mintha kinek-kinek ugyanazon forgatókönyv alapján komponálták volna meg befejező mondandóját mind a két napon. Orbán - akárcsak Pokorni - a választáson való részvételre biztatott mindenkit. Medgyessy pedig - őt követően - a béke, azaz a nemzeti összefogás, a nemzeti megbékélés fontosságát hangsúlyozta.
Békéről drámai fontosságú pillanatban akkor beszélünk, ha háború zajlik. Ha olyan valóságos háború, amely a nagyközönség számára is valóság. Politikai pártok ütközetei a demokrácia szabályainak betartásával: még kívánatosak is, tehát semmiképp nem indokolnák és eredményeznék a békevágy hangoztatását. Ez a háború, amely ma, Magyarországon a béke hangos óhajtására készteti a döntő pillanatban a miniszterelnök-jelöltek egyikét, egy sokkal mélyebben húzódó ellentét kifejeződése másképp magyar embercsoportok között. Ez a háború törzsi háború.


A legfőbb ellenség
Ugyancsak a megválasztott pillanat dramaturgiai jelentőségével igazolható, hogy a 2002. évi választásokra készülődő országban némelyeknek mi a legnagyobb félelmük, mi testesíti meg számukra a jövő legnagyobb veszedelmét: az egyik politikai párt, amely a közvélemény-kutatások szerint a parlamentbe való bejutás küszöbén áll (s végül be sem került a parlamentbe).
A kampánycsend napját a hírügynökségi jelentések (MTI) szerint az egész országban egyetlen komolyabb akció zavarta meg: "Szombatra virradó éjszaka ismeretlenek politikai tartalmú szórólapokat helyeztek el a Fertődön, Kapuváron és Fertőszéplakon lakók postaládáiba. Erről az illetékes választási bizottság a nap folyamán három írásos bejelentést, valamint több telefonos jelzést is kapott." A tévéhíradók felvételén látható volt, hogy nemcsak a postaládákba jutott a szórólapból, hanem szanaszét a kertekbe is. A kampánycsend miatt nem mutathatták (volna) közelről a bűnjeleket, csakhogy az egyik csatorna nem bírt ellenállni a kísértésnek, s ha csak egyetlen pillanatra is, de bevillantotta a felhívás lényegét: "Ne szavazzatok a MIÉP-re! Fasiszták!".


Sajtó-főhadiszállás és általános mozgósítás: a nemzet megmentésére
A szocialistáknak az első fordulóban elért, váratlan győzelme olyan drámai helyzetet teremtett a másik táborban, amely minden addiginál jobban felszabadította a politikai gátlásokat. Orbán Viktor a Testnevelési Főiskolán tartott beszédében arra figyelmeztette az országot, hogy a szocialisták győzelme esetén veszélybe kerülnek a négy év vívmányai, veszélybe kerül a polgári jövő, s felszólította híveit, szombaton még többen jöjjenek el a Kossuth térre. Az épületen belül és kívül összegyűlt többszázezres tömeg lelkesen skandálta: "Ott leszünk!", s elénekelte a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű nótát, fültanúk szerint többen némi módosítással: "Orbán Viktor azt üzente..."
A szombati "nagygyűlés" előtti nap estéjén az ATV akkoriban szokásos péntek esti műsora, a Lovas István-féle Sajtóklub futott. A "polgári" (jobboldali, nemzeti) erőket, s értelemszerűen a Fideszt és kormányát nyílt elkötelezettséggel és hazafias lelkesedéssel támogató újságírók (akiknek egyébként valóban kulcsszerep jutott a baloldali médiahegemónia felszámolásában) ezen az estén nem elégedtek meg azzal, hogy az elmúlt hét eseményeit, nyilatkozatait felidézve szembesítsék a baloldalt állításaik vélt vagy valóságos hamisságával. Ezen az estén a Klub háborús főhadiszállásként működött. Feszített tempóban sorra leleplezte a baloldal első fordulóbeli "választási csalásait", korábbi "hamis ígéreteit", a tévén keresztül folyamatosan bombázva, "gondolkodásra" bíztatva a "tisztelt szocialista szavazók"-at. Majd felszólította a nézőket, hogy pártállásra való tekintet nélkül jöjjenek el másnap a Kossuth térre (Bencsik András: "legalább egymillióan leszünk!"). Senki ne hozzon olyan transzparenseket, amelyekről tudhatjuk, hogy az RTL és a TV2 kedvencei (Lovas István), senki ne hagyja magát provokálni, a provokátorokat nem szabad bántani, csak le kell fogni és odavinni a legközelebbi rendőrhöz (Bayer Zsolt). És senki ne tűzzön ki pártjelvényt, ne hozzon pártzászlót, csak kokárda legyen és nemzeti színű zászló, mert itt a nemzet lesz jelen.
Erről a háborúról beszélek.




HÁBORÚS VONÁSOK

Miféle háború?
Ha valóban háború, ami itt folyik - s aminek természetét kutatjuk - akkor itt katonák (harcosok) is kell, hogy legyenek, sőt, hadseregek, amelyek ilyen-olyan eszméktől vagy céloktól vezérelve, esetleg közvetlen irányítás alatt a legkülönfélébb hadszíntereken harcolnak egymással, "szekértáborokat" alkotnak, támaszpontokat tartanak fenn, az ellenség legyőzésére (gyengítésére) alkalmas taktikájuk és stratégiájuk van - és ezeket támogató fegyverarzenáljuk és propagandagépezetük. De kell találnunk e háborúban akár felderítőket és titkos ügynököket is, és azt sincs okunk feltételezni, hogy a hősök és bátrak mellett ne akadnának gyávák és árulók, ne harcolnának egyszerre lelkes önkéntesek és jól megfizetett zsoldosok, amint ez lenni szokott minden "rendes", igazi háborúban. S mint minden háborúnak, a mi törzsi háborúnknak is minden bizonnyal van oka és tétje, nyertese és vesztese, értelme és értelmetlensége - kinek-kinek szemében más, természetesen.
Amilyen hasznos azonban a párhuzamokat megtalálni és felmutatni, éppen annyira fontos még itt az összevetések kezdetén leszögezni a legfőbb különbséget: bármennyire háború is a mi kiterjedt törzsi háborúnk, akárhány valóságos áldozata van is, fizikailag nem semmisítettek meg benne senkit13, valóságos lövések nem dördültek el benne, robbantások ugyan voltak, de ezeknek sérültjei és halottai nem. Nem egy, elénk mintaként állított nyugati demokráciában fordult elő politikai gyilkosság az elmúlt bő évtizedben (e könyv írása idején éppen Hollandiában); nálunk azonban, ha öltek is, hamarabb lehetett a köztörvényes bűnözők, eszközeikben nem válogató - alvilági - vállalkozók egymás közötti leszámolásának nyomaira bukkanni, mint a törzsi viszály elfajulásának cáfolhatatlan bizonyítékára. A politikusok (Torgyán József, Szájer József) lakásánál végrehajtott robbantások sem jártak személyi sérüléssel, egyetlen karcolással sem, s ez arra enged következtetni, hogy ezeknek sem az emberi élet kioltása - az ellenség fizikai megsemmisítése - volt a céljuk, hanem a figyelemfelkeltés, a feszültség előidézése, a zűrzavar fokozása (minden bizonnyal a zavarosban való sikeres halászás reményében).


A háború oka, indítéka
Háborúhoz mindenekelőtt okok s indítékok kellenek, amelyek kiváltják és mozgatják. A mi törzsi háborúnk vonatkozásában több okot s indítékot lehet felfedezni egyszerre; mivel e könyvben bővebben foglalkozom majd ezekkel, itt csak a bizonyítás (elfogadtatás) erejéig igazolom jelenvalóságukat, fontosságukat.


Rendszerváltozás: a hatalom újraosztása
Minden nagyobb horderejű társadalmi változás "a lapok" (vagyis egyebek között a hatalom) újraosztásával jár, s ez valamennyi résztvevő számára egyszerre jelent esélyt és veszélyt. Mindenki igyekszik nyertes (vagy legalább kevésbé vesztes) pozíciókba jutni, igyekszik saját magát s a neki tetszőket (a neki hasznosakat) helyzetbe hozni, másokat pedig (a neki nem tetszőket) onnan kiszorítani - mielőtt újra megmerevedne a társadalom szerkezete, kialakulnának a különféle új erőrangsorok és presztízssorrendek, jogi és erkölcsi normák.
Az általunk vizsgált törzsi háborúnak a rendszerváltozás akkor és olyan értelemben oka (kiváltója), ha bizonyítható, hogy e változás megindulásával (hatására) különféle magyar embercsoportok között drámai erejű - kirekesztésre, megsemmisítésre törekvő, vagy ilyenként megélt - ellentétek támadtak, ám ezek az ellentétek nem a polgári demokráciákban szokásos és jellemző törésvonalak mentén jöttek létre.
Magyarországon - ezt igazolni fogom - ezek az ellentétek másféleképp magyar törzsek között jöttek létre: amennyiben az ellentétek legfőbb forrása éppen e törzseknek a magyarságukhoz, nemzetükhöz való viszonyulásának különbségeiben rejlik.


Demokrácia: nagyobb nyilvánosság
Rendszerváltozásunk egyik alapvető jelensége, a demokráciával együtt járó nagyobb nyilvánosság (szólás- és sajtószabadság) egyfelől felszínre hozta, másfelől - egyoldalúságaival, torzításaival - felerősítette az eltérő identitásokból fakadó, törzsi ellentéteket; ilyen értelemben a nyilvánosság egyszerre (volt) tükre a terjedő háborúnak, és oka a háború terjedésének.


Identitászavarok, identitáskeresés
A rendszerváltozás nem csak a társadalom egésze, de az egyes emberek számára is lehetővé, sőt, szükségessé tette az újrakezdést. Gyökeresen megváltozott az a koordináta-rendszer, amelyben kinek-kinek el kellett (el kell) helyeznie önmagát. Az uralkodó politikai elit, a véleményformáló, hangadó értelmiség addig a Párthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyulás: hűség, közömbösség vagy ellenségesség alapján határozhatta meg a maga és mások helyét a közélet palettáján. Az új koordináta-rendszerben az immár függetlenné váló hazához, a maga sorsát kovácsolni kész magyar nemzethez (múltjához és jelképeihez, jelenéhez és jövőjéhez) való viszonyulás vált meghatározóvá, mivel az új társadalmi berendezkedés alapját: a piacgazdaságon alapuló többpárti demokrácia létjogosultságát egyetlen számottevő politikai erő vagy értelmiségi sem kérdőjelezte meg. A hazához, a magyarsághoz, a nemzethez való viszonyulásnak értelemszerűen része volt és most is az, hogy ki miért és hogyan akar "Európába menni", a világ vezető hatalmához, az Egyesült Államokhoz kötődni, illetve ki hogyan képzeli - szorgalmazza vagy fékezi - a globális folyamatokra való rácsatlakozást.
Zöldi László, a magyar média kiváló ismerője szerint jellegzetesen a kilencvenes évek fejleménye az önazonosság (például a zsidó és a népi gyökerek) keresése(Magyarországon).
    "Valami a felszínre került, és szerintem egy értelmiségi számára nagyon fontos az önmagával való azonosulás. Tehát mindenki identifikációs válságban van, aki nem gondolja végig az életét, nem gondolja végig a gyökereit, nem gondolja végig, hogy milyen kultúrából származik, milyen kultúrához szeretne eljutni. A hatvanas, hetvenes években nem volt annyira lehetséges egy értelmiség számára az önmagával való azonosság, a kilencvenes években viszont már minden további nélkül lehetséges."14
Az identitásbeli zavarok, illetve az új identitás keresésének kísérletei mindig együtt járnak az identitást (önazonosságot) meghatározó fogalmak, jelképek újraértelmezésével, illetve az újraértelmezés jogának megszerzésére irányuló törekvésekkel.
    Ezért robbanhatott ki az első igazi, ádáz vita a magyar országgyűlésben, midőn súlyos rendszerváltoztató feladatok vártak rá, egy jelkép körül: A szent koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e az új köztársaság hivatalos emblémája? Abban teljes volt az egyetértés, hogy a "népi demokrácia" címerétől - akárcsak magától a rendszertől - meg kell válni. Azonban a Kossuth-címerig visszamenni a magyar történelemben, vagy egészen a szent koronához visszanyúlni, két egészen más világképet és világfelfogást - és egészen más önképet (önazonosságot) jelentett. Az internacionalizmus emlőin nevelkedett ateisták számára Kossuth és címere az európai polgári forradalmakra rácsatlakozó magyar forradalom és függetlenségi harc többé-kevésbé vonzó jelképe, a Szent Korona pedig állami jelképpé emelve nekik a "keresztény kurzus" visszatérésének, állam és egyház összefonódásának, a magyar társadalom önmagába zárkózásának, a "társadalmi fejlődés" megrekedésének, a modernség feladásának fenyegető kifejeződése. A rendszerváltozás út- és önazonosság-keresései során a maguk zsidóságát felfedező és erősítő magyarok számára a Szent Koronáig visszanyúlni még ennél is nagyobb veszélyt és identitás-vesztést jelentett: a Szent Korona a zsidóság megérkezése és beolvadása előtti idők jelképe, a zsidóság nélküli magyarságé, a magyar nacionalizmusé, amely - zsidó felfogás szerint - a vészkorszakot, a holokausztot "eredményezte".


Törzsi félelmek
A törzsi félelem több, mint a rendszerváltozással magától értetődően együtt járó egyéni, egzisztenciális félelmek bármelyike. Itt a törzshöz való tartozás puszta ténye lép fel az élhető életet - vagy valósággal a létet - fenyegető veszélyforrásként. A nacionalizmustól való félelemben a Kádár-rendszer fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus ellenzékkel: a magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon túli magyar kisebbségek támogatása "megszállott magyarkodásnak tetszett" - emlékezik Csoóri Sándor Nappali Hold című esszékötetében.15 "Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű »urbánus« barátunk ablakából is." Ugyanitt idézi "egy kitűnő ember" (személyes közléséből tudom: Soros György) figyelmeztetését: "Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat."
Csoóri 1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén "olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha"16. Csurka Istvánt - nevezetes dolgozata szerint - 1992-ben a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nomenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a Tel-Aviv-i összekötők magyarság elleni összefogása tartotta félelemben. Valósággal összeesküvést sejt a magyarság, a nemzet ellen fellépő erők között - kimondva-kimondatlanul a zsidóság összeesküvését.
    "A nómenklatúra internacionalista vezető stábja rájön, hogyha az MDF-nek meghagyja a nemzeti értékek szolgálatának nehéz küzdelemben megszerzett privilégiumát, [...] akkor az MDF feltámadhat. Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi és magyar. Lejáratni a hagyományt, kidobni a közös kincseket, korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri magyarságát. Féktelen terror kezdődik, újságban, tévében, mindenütt, ahol a magyarság megvallása a működés része lehet."17
    "Az, hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF antiszemitizmusát taglaló írás - valójában egy fenyegető figyelmeztetés -, az nem tudható be pusztán a demokratikus ellenzék jó kapcsolatainak, gyorsaságának. Ehhez együttműködésre volt szükség az akkori, már leírt banki összeköttetéssel, a konzulátussal és sokkal korábban kiépített titkos vonalakkal."18
E pillanatban nem érdekes, hogy mennyire voltak ezek megalapozott vagy légből kapott (reális vagy irreális és irracionális) félelmek; most csupán erejük és mélységük, átélésük valóságossága lényeges, mint a háborúzás egyik oka, forrása. Mindkét táborra (törzsre) jellemző, hogy hajlamos természetesnek és jogosnak tekinteni a maga érzékenységét (félelmeit, aggódásait, rémlátomásait), egyszersmind arra is, hogy eltúlzottnak, alaptalannak minősítse a másikéit. Ezért fordulhatott elő egyfelől, hogy a "Kirekesztők. Antiszemita írások" címet viselő kötet szerkesztői beleválogatták a magyarság kétségbevonhatatlanul felelősségteljes képviselőjének gondolatait (Csoóri Sándoréit) könyvük idézetei közé, s ezáltal korunk legundorítóbb, legvisszataszítóbb bélyegeinek egyikét sütötték a homlokára; másfelől pedig az, hogy a zsidóság félelmei (üldözöttségének, kirekesztettségének intenzív hangoztatása) mögött az ellenoldalon gyakorta csupán üzleti fogást ("holokauszt-biznisz") vagy politikai megfontolást ("hiszen soha nem volt ilyen jó dolguk") látnak. Noha e fogások és megfontolások létezésére is vannak bizonyítékok (később szólok róluk), a már fentebb idézett médiaszakértő, Zöldi László e könyvemhez adott interjújában egy olyan személyes élményéről számol be, amely a félelem, sőt, a rettegés valóságos jelenlétét is igazolja.
    "A kilencvenes évek elején a Jókai téri Bábszínház épületében Vámos Miklós kezdeményezett egy est-sorozatot, ahol a korabeli ellenzék képviselői gyűltek össze; beszédeket tartottak, tárcákat olvastak fel, humoreszkeket, s mit tudom én, még micsodát. Egyebek között az én mondataimat is, amelyeket a korabeli sajtóból gyűjtöttem. Én nyilván ezért mentem el, kíváncsi voltam a fogadtatásra. Iszonyúan nagy tömegek szorongtak a színházteremben. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten mennyire veszélyes a számokkal dobálózni. Már terítékre került, hogy a Magyar Televízióból iksz száz embert el kell távolítani. Végül is csak nagyon keveseket távolítottak el, nem úgy, mint a Magyar Rádióból, de ezt akkor még senki sem tudta. Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhányszáz. Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt."19
Az említett s érintett időszak egyébként - értelmezésem és meghatározásom szerint - az "Akciózások kora", az MDF-es, Antall József (majd Boross Péter) vezette kormány működésének ideje (1990-1994), amikor a baloldali-liberális ellenzék folyamatosan akciózott, és egyebek között sűrűn alkalmazta "az antiszemitizmus elleni harc" politikai fegyverét a másik (a "nemzeti") törzs jeles tagjainak módszeres lejáratására, politikai értelemben vett megsemmisítésére, vagyis az ellenséges haderő gyengítésére, legyőzésére. Ösztönös (irracionális, felnagyított) félelem és rideg, számító politikai megfontolás nem egymást kizáró jelenségek: az előbbi egyik fő táplálója lehet az utóbbinak.
A rendszerváltozás időszakának második felében, mely még mindig tart - az idő múlásával s a "kedvező" tapasztalatok gyarapodásával: a tavaszi nagytakarítás elmaradásával, az MDF szakadásával és vereségével, azzal, hogy 1994-ben az MSZP győzött és az SZDSZ vele szövetségben kormányra került - a félelmi motiváció jelentősége csökkent, s előtérbe kerültek a pusztán politikai, hatalmi indítékok. Az MSZP vezérkaránál, a leginkább hang- és irányadó vezető viselkedéséből, Kovács László pártelnökéből például bajos volna kimutatni az üldözésektől, a Vészkorszak visszatérésétől való ösztönös félelem jelenlétét. Az Orbán-kormány idején a Fidesz és a MIÉP összefogásával való szüntelen riogatást, a szélsőjobboldali diktatúra veszélyének gyakori hangoztatását, a rohamosztagokkal való rémisztgetést leginkább az ellenlábas politikai erő lejáratásának, legyőzésének szándéka táplálta. Az is vitathatatlan azonban, hogy a legutóbbi - a 2002. évi - választási kampányban az ellentétek ismét drámaivá éleződésében mégiscsak szerepet kapott egy olyan - egyszerre közösségi és egyéni - érzés, amely mögött nem csupán a hatalomszerzés vágya húzódott meg, mert nem csak győzni, de büntetni, megtorolni is akart: s ez a megsértett törzsi büszkeség.


Törzsi sérelmek, büszkeségek
Az ember jobbára természetesnek veszi, hogy beleszületik egy közösségbe, azt is, hogy vannak szülei, hiszen másoknak is vannak, de még azt is, hogy ezért a voltaképpen véletlen viszonyért a közösségét és szüleit nem csak szeretet és tisztelet illeti meg, de az is helyénvaló, hogy büszke rájuk.
Egészséges közösségekben ezeknek az érzéseknek a kinyilvánítása nem csak magától értetődő, de még kívánatos is. Elfogadott és gyakorolt normák szabják meg illendő formáját, tartalmát. Illik hazánkat, szülőföldünket, népünket szeretni, illik a nemzeti himnusz hangjaira felállni, s minden olyan alkalomkor - például egy sportviadal keretében -, amikor közösségünk szembekerül egy másik közösséggel, illendő a magunk közösségéért (sikeréért) szorítani.
Ezek az érzések segítik a közösség összetartását, kötelékeinek erősítését. Nem véletlen, hogy a legkülönfélébb közösségek (a családtól az államig, sőt, államokon túl is) mindig megtalálják a módját, hogy a közösségi érzés táplálására jelképeket alkossanak, ünnepeket, megemlékezéseket, kiállításokat szervezzenek (vagy akár temetéseket), kiadványokat készítsenek, szónoklatokat tartsanak. A kötelék, a kötődés egyszerre jó az egyénnek, mert - a közös eredet, történet és történelem, haza, nyelv, sors, kultúra révén - a biztonságérzetét és önbecsülését növeli, a büszkeség felemelő (jóleső) érzésével tölti el; és jó a közösség, illetve ennek irányítói számára, mert az ilyesféle érzésekkel eltöltött egyén könnyebben terelhető, mozgósítható a közösség javára, illetve vezetőinek szándéka, akarata szerint. E nemes (és hasznos) érzéseknek, mondhatni, természetes kísérője a másik (mások) iránti megbecsülés, tisztelet. (Ha én tisztelem anyámat, az a "normális", hogy másokét is tisztelem, illetve hogy másoktól is elvárom az anyám iránti tiszteletet.) A másik közösség iránti érzéseink akkor fajulnak nyílt ellenségeskedéssé, s torkollanak törzsi háborúzásba, ha a közösségünk iránti nemes (és hasznos) érzéseink vélt vagy valóságos sérelmet szenvednek: vélhetőleg vagy valóságosan semmibe veszik, lenézik, kigúnyolják őket. Vélhetőleg vagy valóságosan megsértik a közösségemet (jelképeit, értékeit, normáit), vagy valamelyik tagját a közösséghez való tartozása miatt.
Fontos hangsúlyozni, hogy a sérelemhez nem szükséges valódi sértés, illetve tudatos sértési szándék, sőt! Kutatásaim alapján meggyőződéssel állítom (később pedig bizonyítom), hogy törzsi háborúnk egyik legfőbb sajátossága éppen az, hogy bár mögötte nagyon is valóságos ellentétek hózódnak, mégis: sokkal inkább az eltorzult képzeletek (képzelődések, képzettársítások) virtuális világában fogan, semmint a tények világában; ettől még persze annál perzselőbb nyomot hagy közös életünkön, valóságunkon.
A társadalmi átalakulás rendszerváltozásnak nevezett folyamata kezdettől fogva bővelkedett e kétoldali sérelmekben. A Nagy Temetés napján, Nagy Imre és társai újrahantolásakor azonban a rendszerváltoztató elitben és követőikben még több volt a közös szándék, a közös lelkesedés (ezért is nevezem ezt az időszakot a "Lelkesedések korá"-nak), és kevesebb a kölcsönös bizalmatlanság (amely a "Félelmek korá"-ban a rendszerváltoztató ellenzéki erők nyílt szembefordulásához, ama emlékezetes, "négy igen"-es akcióhoz vezetett), s szintén kevesebb a kölcsönös lejárató, kirekesztő, megsemmisítő törekvés, melynek kevéssé szívderítő megnyilvánulásait előbb az "Akciózások korá"-ban követhettük figyelemmel - az bővelkedett a törzsi ütközetekben -, majd egy viszonylag nyugodtabb időszak - a "Szerepcserék kora", a Horn-kormányzat - után az Orbán-kormány idején. Ez utóbbi négy éve ezért is kapta a "Déjà vu-k kora" elnevezést: 1998-ban mintha mindenben ott folytatódott volna a törzsi háborúskodás, ahol az MDF vezette kormány bukásával, 1994-ben abbamaradt...
A szabad demokraták és a fiatal demokraták négy igenes akcióját a Magyar Demokrata Fórum és tábora nem csupán a radikalizmus megnyilvánulásának tekintette, de "a cél szentesíti az eszközt" bolsevista módszerének is. Sőt! Minthogy az egész akció leginkább Pozsgay Imre ellen irányult, ki akkor a népszerűsége csúcsán volt és a "nemzeti erők" összefogásán fáradozott, valósággal a magyarság, a magyar nemzet elleni támadásként értékelte. Csurka István rádiós jegyzeteiben (Csurka kifejezései: "gátlástalanok", "törpe kisebbség", "klikk", "Lenin-fiúk"), ifj. Grezsa Ferenc Apák és fiúk című röpiratában (ebben az SZDSZ prominensei mint párttitkárok, szüleik mint az izraeli és a román kommunista párt alapítói, vagy épp az ÁVH "specialistái" jellemeztetnek), valamint a két liberális párt plakátjaira firkált feliratokban (zsidó, Zsidesz, "Menj haza Izraelbe!") egyaránt kifejezésre jutott, milyen kép körvonalazódik az egyik oldalon (legalábbis egy részében) a másik oldal erőiről; másrészt a Nyilvánosság Klub szószámláló akciója az első szabad választások előtt (hányszor hangzott el A Hétben és a Híradóban a magyar, a nemzet, a falu szó), valamint az MDF-re és politikusaira külföldön és belföldön egyaránt ráaggatott antiszemita, nacionalista, fasiszta jelzők ugyancsak világossá tették, hogy hangadó liberális körökben miként vélekednek a velük szembenállókról. Félelmek, sérelmek és előítéletek: ezekből állnak össze a szinte ördögi képek.
"Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás" - harsogja a választások küszöbén, 1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban. Majd így folytatja:
    "A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban."
A sérelmekről aztán gyűjteményes kiadványok készülnek mindkét oldalon. A Hordót a sajtónak! (alcíme: Rendszerváltás a hírközlés tükrében)20előszavában többek között ezt olvashatjuk:
    "A megszálló csapatok kivonulása után sem szabadult fel a magyarság. A modern társadalmi élet fontos gócait magyarellenes erők bitorolják. Jellemző rájuk, hogy már magától a nemzet fogalmától is undorodnak."
Ugyanebben az évben jelent meg a Kirekesztők című kötet (alcíme: Antiszemita írások, 1881-1992), ennek előszavában pedig Mészöly Miklós így kezdi ajánlását21:
    "Ez a könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó regesztruma."
A könyv alcímében szereplő korábbi dátum - 1881 - arról árulkodik (akárcsak Csurka Kun Bélára való hivatkozása), hogy a sérelmek egyáltalán nem új keletűek. Rendszerváltozásunk e voltaképp váratlan és különös kísérőjelenségéről, a magyarországi törzsi háborúról valóban elmondható, hogy kezdeményei a régmúltba nyúlnak vissza. Olyannyira, hogy történelmi gyökerei nélkül - az időközben magasra tornyosult és mélyen a zsigerekbe égett sérelmek ismerete, figyelembe vétele nélkül - az egész jelenség fel- és megfoghatatlan. Noha ez lehet a látszat, a törzsi háború nem a rendszerváltás következménye. "A nyilvánosság növekedésével volt minek lobot vetnie" - állapította meg Zöldi László e könyvnek adott interjújában.
A törzsi háborúskodás nyomon követésére alkalmas következő kiadvány, a Landeszmann-dosszié22 1993-ban jelent meg. Ez annak a politikai és sajtóviharnak hű lenyomata, mely a budapesti vezető főrabbinak a Heti Magyarországban napvilágot látott kijelentései nyomán támadt. "Nem értelmezés, hanem dokumentáció" - olvashatjuk a bevezetőben, s a könyv valóban elfogultság nélkül merít (dokumentál) minden véleményoldalról. Megjelentetésének célja ezzel együtt is nyilvánvaló: a Landeszmann-féle, magánvéleménynek titulált, de mégiscsak rangos zsidó személyiség által hangoztatott, jellegzetesen cionista álláspont létezését magasba emelni s maradandóan igazolni, mert addig csak az antiszemitizmus magyarországi létét bizonyító (de sokszor csak bizonygató, tán még inkább gerjeszteni akaró) hangok terjengtek a szélesebb nyilvánosságban, a média fősodratában. Most először fordult elő, hogy a nemzeti oldalt ért durva sérelem, s a nyomában támadt többoldali tiltakozás (köztük zsidó személyiségek elhatárolódása) az antinacionalista táborban is következménnyel járt: a főrabbi kanadai "kiküldetésbe" kényszerült a hullámok elcsitulásáig.
    Az eredetileg az Igen című katolikus hetilap karácsonyi számába készült, de érthető okoknál fogva akkor ott meg nem jelent kettős interjúban (a másik alany Zoltay Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója és más fontos tisztségek betöltője) Landeszmann főrabbi egyebek között az alábbi értelmű kijelentéseket tette:
    - Ha kivonnánk a zsidó értékeket, a magyar kultúrában "nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack".
    - Sem Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja felelősségre őket?".
    - A zsidóságnak nem kell védekeznie az antiszemitizmus ellen, mert "Az antiszemitáknak rossz az antiszemitizmus, nem nekünk".
    - A zsidóság azért nem vállal sorsközösséget a magyar nép hősi halált mártírjaival, "mert a második világháborúban - ellentétben a mai történelemhamisítással - a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély".
    - A karácsonyt azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez "nekünk egy teljesen szürke hétköznap", s Landeszmann főrabbi nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem állítanak a gyermekeiknek otthonukban.23
A Horn-Kuncze kormányzás idején a kormánypártoknak és értelmiségi holdudvaruknak kevésbé volt érdekük az antiszemitizmus létezésének bizonyítása, akciózások sem folytak szüntelenül, könyv sem született ekkor a sérelmek felsorolására sem ezen, sem azon az oldalon. Az Orbán-kormány idején ismét fordult a szél, s felerősödött a balliberális médiában az annak igazolására való igyekezet, hogy a nemzeti erők szalonképtelenek, antiszemiták, fasiszták, szélsőségesek. 2000-ben jelent meg az a könyv, amely az idevágó sajtótermékekből szemez. A kötet címe beszédes: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül. A szemelvényeket Tóth Gy. László, Orbán Viktor egyik főtanácsadója gyűjtötte össze, s a Kairosz Kiadó adta ki, a jobboldal (nemzeti-polgári oldal) semmiből feltámadt sikerkönyvkiadója, amely Lovas István és Bayer Zsolt műveinek megjelentetésével a politikai publicisztikák terén - a sikerlisták tanúsága szerint - rendre rávert eladott példányainak számaival baloldali-liberális versenytársaira. Egyetlen jellemző idézet a megfigyelt korszakból:
    "Bizony Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)
Az efféle dokumentatív gyűjtemények egyébként e korszak egy különös paradoxonának örökbecsű megtestesítői. Az egyik oldal harcosai fáradságot, pénzt nem kímélve összegyűjtik és terjesztik a másik oldal, tehát az ellenség gondolatait. Elrettentésképpen. Oly távol állnak ugyanis egymástól a két fél megítélései és érzései, hogy elegendőnek tűnik a másikéit csupán felmutatni ahhoz, hogy abszurditását, valótlanságát, igazságtalanságát demonstrálni lehessen. S csakugyan: a saját táborban puszta felvillantásukkal kellően erős hatást (dühöt, elképedést, sérelmet) váltanak ki a túloldal markánsabb (jobbára ugyancsak sérelmek fűtötte) megnyilvánulásai. További különösség (paradoxon) - de ez már inkább egyoldalú, mert csak az egyik törzsre jellemző jelenség -, hogy tagjaiban saját szellemi termésükkel való szembesítésük felfokozott harci idegességet okoz. Tóth Gy. László e gyűjtőszenvedélye nyomán a balliberálisok támadásainak célkeresztjébe került, s ez leginkább ennek az oldalnak a kettős lelkületével magyarázható: egyfelől nem sokat válogat eszközeiben, amikor a másik legyőzésén (szellemi, egzisztenciális megsemmisítésén) fáradozik; másfelől viszont retteg bármilyen listára kerüléstől, mert erről kegyetlen s feledhetetlen (személyes vagy történelmi) emlékei vannak.
A 2001. év - a közelgő választásokra is javában készülődvén már - meghozta a balliberális (antinacionalista) tábor újabb sérelemgyűjteményét Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben címmel, a magyar mellett mindjárt angol nyelven is. Ez is nyilvánvalóvá teszi azt az egyébként sem titkolt szándékot (ld. pl. Tom Lantosnak az amerikai képviselőházban Csurka nevezetes - 1992-es - "dolgozatával" előadott "performance"-át), hogy a balliberális tábor külső támogatással is igyekszik kellő politikai nyomás alá helyezni (a politikailag korrekt szalonból kiszorítani) ellenfelét. (Nem kendőzendő el, hogy e törekvések és kiadványok fő szorgalmazói - a dolog természetéből fakadóan is - zsidó szervezetek, illetve ezekhez kötődő személyek; módszerességükre utal, hogy az "Antiszemita közbeszéd..."-et sorozatnak szánják; már megjelent a soron következő évek feldolgozása is.)


A harc szeretete
A törzsi háború okai, indítékai között végezetül nem elhanyagolható szerepet játszik az emberi természet meglehetősen általános vonása, amely a harcot nem szereti kevésbé a békés nyugalomnál. Erős késztetésünk van arra, hogy igaz (ha lehet, esküdt) ellenséget válasszunk magunknak, amennyire csak lehet, alázzuk meg, győzzük le, álljunk valamiféle bosszút rajta, s ha már vérét nem vehetjük, erkölcsileg vagy politikailag sebezzük meg, tegyük harcképtelenné. Sajnálatos vagy nem, de biológiailag is úgy vagyunk megalkotva, hogy harc közben megnő az adrenalinszintünk, szaporább lesz a lélegzetünk, pezsegni kezd a vérünk, megtelünk életerővel. Ha ezek elmaradnak, egy idő után hiánytünetek léphetnek fel. E tekintetben nincs semmi különbség férfiak és nők között. Sőt! Tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a Kereszttűzben című politikai csetepaté leglelkesebb nézői: hölgyek. Szülésznőtől kezdve étteremtulajdonosig a gyengébbik nem mindenféle képviselője lelkendezett már azon, hogy ez a kedvenc tévéműsora!
A rajongó közönségnek egyébként elévülhetetlen érdemei vannak a törzsi háború szításában, fenntartásában. Mindkét oldal törzsi harcosait, akár az ókor sikeres gladiátorait, hangos és folyamatos buzdításban és ovációban részesítik. Politikai tévéműsorok nagy nézettsége, újságíró-olvasó találkozók zsúfolt termei, dedikálások hosszan kígyózó sorai: mind megannyi hitvallás és bátorítás a harcosok számára: veletek vagyunk, tartsatok ki, csak így tovább!


Háborús eszmék, célok
Háborúzáshoz nem elegendő, hogy legyenek okai s indítékai, de szükség van benne olyan lelkesítő eszmékre és világos vagy legalább derengő célokra, amelyek megfelelő irányba terelik a harcosokat és buzdító közönségüket.
A magyarországi törzsi háború egyik hadviselő felének legfőbb lelkesítő eszméje a magyarság mint nemzet (nemzetként meghatározott közösség) sikerének emelése (de legalább hangoztatása), szellemi és anyagi gyarapítása, illetve bárminemű pusztításának (pusztulásának) megakadályozása. E legfőbb lelkesítő eszmét "nacionalizmus"-ként szokás definiálni, s ez az eszmei alap (fundamentum) a kiinduló pontja minden más, rácsatlakozó részeszmének. Az "internacionalisták", a "kozmopoliták", a "globalisták", a "kommunisták", a "liberálisok", a "zsidók" azért és annyiban ellenségek, s emiatt gyengítésük, legyőzésük annyiban válik nemes céllá, amennyiben támadóik (egyébként korántsem egységes) megítélése szerint törekvéseiket fölérendelik a nemzet, a haza, a magyarság érdekeinek, s ennek kísérőjelenségeként inkább gúnyolják a hazafiság emelkedett megnyilvánulásait, nemzetvédő kísérleteit, vagy félnek tőlük, semhogy megértenék vagy lelkesednének irántuk.
A másik fél "legfőbb mozgósító eszméjé"-t (fundamentumát) jóval nehezebb egyetlen kifejezéssel definiálni. Ennek oka az, hogy az ő csoportképzésében a tagadás (ellenségkép) jelenleg nagyobb szerepet játszik, mint az állítás. A hajdani, népi demokráciának, majd népköztársaságnak nevezett, társadalmitulajdonon alapuló (előbb kemény, aztán puha, de mindenképp) pártdiktatúra kommunistái és az új individualistaemberjogi liberálisok a rendszerváltás során azért találtak és találnak olyan könnyen hangot egymással, mert, amivel keményen szemben állnak, közös: a nacionalizmus, illetve ennek legkülönfélébb, falra festett ördögei, mint például a szélsőjobboldali diktatúra, fasizmus stb. Az olyan hajdani - baloldali - fő mozgósító eszmék, mint a társadalmi egyenlőség, fejlődés, haladás, modernség, szolidaritás (pl. a szegényekkel, kisebbségekkel) mára másodlagossá vagy részlegessé váltak. Nem véletlenül vélekedik Kis János filozófus az antinacionalista oldal két pártjáról a következőképpen (még ha már csak a - 2002. évi - választások után is):
    "Az MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról" [...] "Az SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk a középen lévő szavazóknak."24
Éppen, mert Kis János egykor az SZDSZ egyik alapítója, elnöke és ideológusa volt, véleménye hitelességéhez, megalapozottságához nem férhet kétség. Ugyanebben az interjújában azt is megállapította, hogy a Fidesz-kormány "egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését". Mint látható, a haladás szinonimájaként értelmezhető (de legalább is érzékelhető) dinamika és siker sem a baloldal eszmeiségének privilégiuma, inkább a konzervatívnak és nacionalistának elkönyvelt, Fidesz vezette jobboldalé, azaz "nemzeti" táboré.
Mi hát akkor a nem-nemzeti (antinacionalista) oldal szellemiségének lényege, melyre céljait is felfűzhetné (kitűzhetné)? Valójában nincs ilyen. Az MSZP és holdudvara a szocializmus bukása óta egy önazonosságát vesztett, identitászavaros politikai és kulturális tömörülés, amelynek figyelmét kisebb részt a szellemi útkeresés, nagyobb részt a hatalom megszerzésének és megtartásának gyakorlati kérdései kötik le. "Az MSZP ne legyen a nagytőke pártja" - fogalmazza meg óhaját Szili Katalin elnökhelyettes, az Országgyűlés elnöke az egyik aktívaértekezletet követő sajtótájékoztatón, 2003-ban25. "Nem szokványos dolog hárommillió forintból négy év alatt többmilliárdos céget csinálni - de nincs titkom: egy erőszakos vidéki gyerek voltam, aki mert álmodni akkor is, amikor politikus volt, és álmodik most is" - nyilatkozza Gyurcsány Ferenc, a Medgyessy-kormány szocialista minisztere, "az ötvenedik leggazdagabb magyar".26"Elfogadhatatlan, hogy a gyermekek 74 százaléka nem jut el nyaralni, s a többség nem ismeri meg a Balatont" - jelenti ki a szocialisták kormányfője.27"Dőzsöltek a kormánytagok Söjtörön. A rózsadombi Mágnáskertből szállították az ételkülönlegességeket a kihelyezett ülés utáni ebédre"28 - olvashatjuk a szocialista - szabad demokrata kormányról. Az MSZP többszöri választási győzelméből azonban levonható az a következtetés, hogy a választópolgárok egyik felének elfogadható ez a fajta pragmatizmus, s nem arra vevő, amit Orbán Viktor Fideszes miniszterelnök hangoztatott (s amiben "kivételesen" Kis János is egyetértett vele): "...amiért élni érdemes, az a megélhetésen túl kezdődik".
Azok a ritka eszmei megnyilvánulások, melyekkel az SZDSZ és holdudvara éppen nem tagad (tehát amikor nem valamivel szemben fogalmazza meg álláspontját, mint például az ún. kedvezménytörvény esetében), hanem állít, leginkább valamely kisebbséghez, ezek "pozitív diszkriminációjához" kötődnek. Valójában azonban ezek mögött az állítások mögött is ott rejtőzik a tagadás, a többségi akarat gyengítésére irányuló hatalmi törekvés vagy a többségi akarat érvényesülésének akadályozása mint önvédelem.


Jelszavak, jelképek, példaképek
A jelszavak, jel- és példaképek megválasztása ugyancsak megkönnyítette az SZDSZ beskatulyázását. A szabad demokraták "Tudjuk, merjük, tesszük"szlogenje nem csupán radikalizmusukat (rendszerváltoztató eltökéltségüket) fejezte ki, de - kellőképpen "nemzeti" érzülettel foncsorozott szemüvegen át figyelve - felelőtlen (egoista, individualista) rámenősségüket is, hűvös hatalmi megfontolásokra való hajlamukat, amellyel könnyedén lépnek át érzelmi, erkölcsi gátakon. Jelképük, a három szabad madár szintén jól tükrözte az individuum szabadságának vágyát, amely mögött nincs ott a földhöz, a hazához való ragaszkodás súlyos felelősség- és kötelességérzete. S végül az a tény, hogy az SZDSZ példaképei között ott díszelgett Jászi Oszkár, ugyancsak azt a benyomást - és hamarosan meggyőződést - erősítette meg, hogy a szabad demokraták a polgári átalakulás útját olyan internacionális (kozmopolita, zsidó)politikus nyomában keresik, aki életében a Kun Béla- és a Rákosi-féle kommunistákkal (szocialistákkal) ugyan szembe került, de amikor választania kellett a magyar nemzeti törekvések és a magyarellenes nemzetközi törekvések támogatása között, akkor bizony az utóbbira tette le a voksát.
Összehasonlításképpen: az MDF jelképe egy stilizált tulipán, magyar népdalok, magyar népművészetek kedvelt motívuma, a földből hajt ki, a nép, a nemzet, a magyarság virágzását fejezi ki. A vörös szegfű, a szocialisták jelképe szintén "földhözragadt", ám nem kötődik erősen a hazai földhöz, a magyar népi hagyományokhoz.
A jelképek erősen leegyszerűsített, sűrített formában fejezik ki egy-egy csoport kötődéseit, eszméit, világlátását. Ezért kiválóan alkalmasak a csoporthatárok (törzsi határok) kijelölésére, a "barát" és az "ellenség" megjelölésére, ezzel együtt toborzásra és ellenségképzésre. A rendszerváltás eddigi, háborús időszakát, mondhatnánk, magától értetődően végigkísérte a jelképek sűrű politikai "szerepvállalása", folyamatos felmutatásuk, rombolásuk, és nem kevésbé elorzásuk kísérlete. Szent koronás címer vagy Kossuth-címer; címer micisapkával és Szent Korona onanizáló angyalokkal; II. János Pál "cápalátogatása"; a vörös csillag, a sarló és kalapács mint diktatórikus jelképek betiltása (a horogkereszttel együtt); Horthy-temetés kontra holokauszt-megemlékezések; Terror Háza kontra Holokauszt Múzeum; holokauszt-óra az iskolákban; Szent Korona az Országházban (a Nemzeti Múzeum helyett); millenniumi zászlók szerte az országban; déli harangszó a Magyar Televízióban; templomról templomra vándorló harangszó a Magyar Rádióban: legyen, ne legyen; zsidó sírok meggyalázása, keresztek ledöntése; a nemzeti kokárda viselése a választásokig (Fidesz), a nemzeti kokárda viselése a Fidesz "kirekesztési törekvése" ellen (Kovács László, az MSZP elnöke); tisztelgés Károlyi Mihály szelleme (szobra) előtt, tüntetés Károlyi szelleme ellen; koccintás a román miniszterelnökkel, tüntetés a magyar miniszterelnök koccintása ellen; és így tovább.
A jelképek politikai jelentőségére leginkább a kisajátításukra és elorzásukra (átvételükre) való erős késztetés mutat rá. A fiatal demokraták által választott név (Fidesz) és jelkép (a "magyar" narancs) kezdetben megfelelt a párt - akkor még - harsány liberalizmusának; amikor azonban figyelmét egyre inkább a jobboldali, "nemzeti" felfogású tömegek (megnyerése) felé fordította, a magyarság, a nemzet iránti elkötelezettségét is egyértelműen és határozottan demonstrálnia kellett. Ezt szolgálta az idővel a Fidesz nevéhez kapcsolt "MPP", azaz Magyar Polgári Párt megjelölés; de ugyanez állt annak a politikai lépésnek a hátterében is, amidőn a Fidesz vezette kormány kellőképpen ünnepélyes keretek között átszállíttatta a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból az Országházba.
Minél kevésbé ideologikus egy párt vagy egy politikai személyiség, vagyis minél gyakorlatiasabb (azaz haszonelvűbb), annál könnyedébben változtatja meg a jelképekhez és jelszavakhoz való viszonyulását a politikai haszon reményében. A szabad demokraták köreiben, kiket erős antinacionalizmus jellemez, (a sajtó értesülései szerint) még az is vita tárgya volt, szabad-e jelképüket, a három madarat nemzeti színekbe öltöztetni. Nem véletlen, hogy a párt nevében a mai napig nem szerepel sem a "magyar", sem a "nemzeti". Az MSZP mint az MSZMP utódpártja elhagyta nevéből a második M-et (azaz a "munkás"-t), de megőrizte az elsőt (azaz a "magyar"-t); ám szólamaiban egészen addig kerülte a "nemzeti" kifejezés használatát, ameddig a Fidesz "agresszív" térnyerése ezen az oldalon nyelvhasználatának megváltoztatására nem kényszerítette. A 2002. évi választásokon a párt leendő kormányát már mint a "nemzeti közép" kormányát határozta meg, s különféle programjai nevéhez rendre a "nemzeti" jelzőt biggyesztette. Működésének első időszaka alapján tárgyilagosan megállapítható, hogy egyébként meglehetősen intenzív (ld. a száz napos programot) ténykedésének semmilyen értelemben nem lett kedvezményezettje valamiféle "nemzeti középréteg", vagyis a "nemzeti" retorika voltaképp nem bizonyult többnek (szó szerint véve) olcsó kampányfogásnál. Miközben tehát az MSZP tartalmilag nem lépett túl antinacionalista politikáján, a szólamok, gesztusok szintjén ez nem áll távol tőle. Hasonló okból kell fontosságot tulajdonítanunk a következő ténynek, felismerésnek: a Terror Házát, mely hadat üzen a kettős mércének, mert mindenféle tömeg- és népirtást elítél, ezért nagyon is ideologikus és szimbolikus jelentőségű, a szabad demokraták minden lehetséges eszközzel támadják (Demszky Gábor főpolgármester az ún. pengefalak lebontásáért száll síkra, Pető Iván képviselő az Országgyűlésben a múzeum költségvetésének felére csökkentését kezdeményezi), az MSZP - pragmatikus - miniszterelnöke, Medgyessy Péter azonban "magánlátogatásra" megy a Terror Házába, a vendégkönyvben dicsérő szavakkal illeti, s miután a parlament valóban megszavazza a költségvetési támogatás drasztikus csökkentését, még arra is ígéretet tesz, hogy anyagi támogatást nyújt majd a működéséhez.
Az igazi jelentőségüket az adja ezeknek a gesztusoknak, hogy a jelképek - habár egyelőre politikai megfontolású - elfogadása elvileg esélyt ad a (majdani) tartalmi elfogadásukra is. Noha a Szent Koronát a Fidesz vitte az Országházba, ma már az MSZP-s házelnök, Szili Katalin díszeleg vele; önmaga népszerűsítésének szorgalmazása azonban óhatatlanul együtt jár a Szent Korona további népszerűsítésével, még szélesebb körű elfogadtatásával. A baloldali szavazók eddig esetleg kikapcsolták a televíziót, hiszen a híradókban csak a Fideszes házelnök vagy Orbán Viktor miniszterelnök gyerekekkel való parolázását lehetett látni a koronát őrző katonák és vitrin szomszédságában; most már viszont rokonszenves politikusuk miatt ők is bekapcsolva hagyják. Mára eljutottunk odáig, hogy a Szent Korona másolata előtt avatják a tiszthelyetteseket (a Hősök terén!), a Népszabadság pedig háromhasábos címmel (Eskü a koronamásolat előtt) és képpel számol be az eseményről.29 Hasonló történik '56 eszméjével is. 1956 októbere eddig április 4. és november 7. ellenpontozása volt, s mint ilyen, alkalmas volt arra, hogy nevében a régi-új elvtársakat és támogatóikat minden évben legalább egyszer kifütyülhessék (mint Medgyessy Péter szocialista miniszterelnököt és egykori szigorúan titkos belügyi tisztet, vagy Göncz Árpád, Kuncze Gábor és Mécs Imre szabad demokratákat). A Fidesz-kormányzás alatt Wittner Mária még azt is megtehette, hogy az Országgyűlés ünnepi ülése keretében szembesítse az "elvtársakat" régi bűneikkel. A mostani miniszterelnök, Medgyessy Péter szemlátomást megelégelte a dolgot, és többek között Boross Péter egykori MDF-es miniszterelnök (kissé rejtélyes) segítségével alkut kötött a békülékenyebb ötvenhatosokkal; különféle támogatások (no meg állami kitüntetések) fejében, kimondva-kimondatlanul azt várja tőlük, hogy ne támadják oly gyakran és leplezetlenül, ennek pedig várhatólag az lesz a hatása, hogy ötvenhat az eddiginél kevésbé lesz a "nemzeti" oldal jelképe; szimbolikus - rendszerváltoztató - jelentősége is rohamosan csökken, megünneplése nem is olyan sokára egyike lesz a kötelező s kellőképpen kiüresedett állami megemlékezéseknek (ha ugyan nem az már ma is).
A MSZP dupla sikere (2002. évi országos és helyi választások) nyomán koalíciós partnerének, az SZDSZ-nek is némileg megváltozott - "pragmatizálódott" - a jelképekhez való viszonyulása. A szabad demokraták pártja korábban egyedüliként utasította el az ún. kedvezménytörvény (státustörvény) megszavazását, a választások után - s a szocialisták kezdeményezte módosításokkal - elfogadta. A változtatás inkább technikai és jelképes, semmint tartalmi (anyagi) elemeket érintett, éppen ezért cseng hamisan Kuncze Gábor pártelnök magyarázata, mely szerint ebben a formájában már ők is támogatni tudják. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pártban háttérbe szorultak, vagy még ki is szorultak onnan azok a befolyásos személyiségek (Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós), akik elvi kérdést csináltak abból, hogy a magyar kormány semmilyen formában ne erősítse a nemzeti köteléket, különösen ne - akár szimbolikus, akár tényleges - státusteremtéssel, "magyar igazolvány"-nyal. Kis János (egykori pártelnök) és Hack Péter ("civilben" a Hit Gyülekezete oszlopos tagja) távozása is a Kuncze-féle gyakorlatias szemlélet erősödését jelzi, ez pedig - ha szerényebb mértékben is, mint a szocialistáknál - szintén esélyt teremt a törzsi szellemek valamelyes visszaszorítására.
Nem tűnik véletlennek - hanem egyazon folyamat, tendencia logikus következményének -, hogy ugyanekkor a másik (a "nemzeti") oldalon is erősödik a pragmatikus pártvezetés árfolyama, vagyis valamelyest csökken a jelképek s a mögöttük levő ideológiák szerepe. Abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy Medgyessy Péter titkosszolgálati érintettségének napvilágra kerülése nemhogy megcsappantotta volna, de még növelte is a miniszterelnök népszerűségét; továbbá abból a tényből, hogy az MSZP száznapos "osztogató" programjával meg tudta nyerni a szavazók java részét; ám a "nemzeti" retorika elégtelennek bizonyult a MIÉP számára, hogy a parlamentbe kerüljön, s elégtelennek a Fidesz számára, hogy szavazóbázisát maradéktalanul megőrizze; nos mindebből az MDF vezetése arra felismerésre jutott, hogy neki is a pragmatikusabb vonalvezetést kell erősítenie. Balsay István frakcióvezető lecserélése Herényi Károlyra, ki addig a párt szóvivője volt, s "ideológia-mentesség" jellemzi, már ennek jegyében történt.
A háborús tendencia csökkenését azonban csak hosszú távra és sokáig csak szerény mértékűnek kell elképzelni. A többé-kevésbé ideológiátlan, pragmatista pártvezetések térnyerését és ezzel párhuzamosan a kevésbé átpolitizált közélet kialakulását erőteljesen gátolja a jelképekhez való viszonyulás két jellegzetessége: egyfelől a nagyfokú ösztönösség, érzékenység, fogékonyság; másfelől a politikusok ezt meglovagoló kényelmessége. Hiába "szent" elhatározása a Medgyessy-kormánynak, hogy csökkenti az ideológiai ellentéteket s igyekszik betemetni az árkokat, ha egyszer az "antinacionalista" törzs tagjaiban (harcosaiban) elementáris (azaz ösztönös, zsigeri) ellenszenv (ha ugyan nem gyűlölet) támad önmagukban egyébként ártatlan szimbólumokkal szemben. Abban a pillanatban, hogy e törzs hatalomra kerül, harciasabb (ösztönösebb) egyedei, csapatai jogot formálnak arra, hogy a nekik nem tetsző jelképeket eltakarítsák útjukból, kitakarítsák a közéletből. Eközben azonban nem csupán ösztöneik, de hatalmi megfontolásaik is dolgoznak bennük: a jelképek megtámadása viszonylag egyszerű eljárás (akció) arra, hogy az információkkal, eseményekkel túlzsúfolt világban úgy vonják magukra a köz figyelmét, hogy ez ne kerüljön pénzbe vagy különösebb fáradságukba.
    A Magyar Rádióban a Kádár-idők egykori cenzora feszegette: nem kellene-e felhagyni azzal az Orbán Viktorék alatt bevezetett szokással, hogy minden nap más magyar templom harangja szólal meg a Déli Krónikában.
    Hódmezővásárhelyen a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) Csongrád megyei ifjúsági tagozata kifogásolta, hogy a közterületen lévő négy lobogó közül kettő az újfasiszta mozgalmak által is szimbólumként használt árpádsávos zászló. Kérték a polgármesteri hivataltól, hogy távolítsák el az aktuálpolitikai tartalmakat is hordozó jelképeket. A város jegyzője (Korsós Ágnes) a Népszabadság tudósítójának kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem kívánják eltávolítani őket, s indoklásként hozzátette: "a Szent István téren azok az Árpád-házi királyokra emlékeztetve, az Európai Unió zászlajával és a magyar nemzeti lobogóval együtt szerepelnek". Úgy tűnik azonban, hogy a nagy múltú napilap érdeklődése nem volt haszontalan, mert a polgármester (Lázár János) azonmód felülbírálta a döntést, s a következőket mondta ugyanaznap ugyanannak a tudósítónak: "az évnek ebben az időszakában 1996 óta rendszeresen tartanak történelmi megemlékezéseket, azóta senki nem kifogásolta az Árpád-házi királyok zászlaját", de azt is hozzátette, hogy "nem volt szándékukban szélsőséges szimbólumokra is emlékeztető jelképeket közterületre kifüggeszteni, ezért a két kifogásolt zászlót eltávolíttatta, és elnézést kér mindazoktól, akiknek az érzéseit megsértették a lobogók".30
    A sikeres akción felbuzdulva a Fővárosi Közgyűlés városrendészeti bizottságának szocialista elnöke (Danielisz Béla) tiltott önkényuralmi jelképpé kívánta nyilváníttatni az árpádsávos lobogót, mondván, e jelkép kötődik a nyilas korszakhoz, így használata a különböző rendezvényeken jogszabályellenes, bár nincs megnevezve a büntető törvénykönyvben. Kérte az igazságügy-miniszter (Bárándy Péter) állásfoglalását, hozzátéve, hogy ha a minisztérium jogértelmezése szerint e jelkép nyilvános használata jelenleg nem sért jogszabályt, kezdeményezni fogja a Btk. módosítását.31
    A teljes képhez tartozik, hogy a dobozi református lelkész pedig azt kívánta elérni, hogy a helyi szovjet katonai emlékmű fenntartását nyilvánítsák bűncselekménynek, mondván, a tetején egy tiltott önkényuralmi jelkép, az ötágú vörös csillag díszeleg. Feljelentése nyomán a békéscsabai városi rendőr-főkapitányság megtagadta az ügyben a nyomozást, amikor pedig ez ellen a lelkész panasszal élt, ezt előbb a megyei főügyészség, majd a Legfőbb Ügyészség is elutasította.
Nemcsak az "ellenséges" jelképek ösztönös elutasítása, de a megszokott jelképekhez való ösztönös - olykor nagyon is korszerűtlen - ragaszkodás is törzsi háborúnk egyik jellegzetes kísérőjelensége. Ilyen jelképként (is) értelmezhető például a "felszabadítás" vagy az "antifasizmus". Olyan érzékeny gondolkodású és tollú íróember, mint például Eörsi István, aki ('56 után) megszenvedte a kommunizmus börtönét (de aki rendszerváltozásunk kezdetén azon sajnálkozott, hogy a kommunizmus szellemileg nem irtotta ki a jobboldalt32), teljes meggyőződéssel vallja, hogy a szovjet megszállás Magyarország számára felszabadítás volt. Szerinte a Szovjetunió "nem véletlenül" volt a demokráciák szövetségese, hanem azért, hogy "folytatódhasson az emberi történelem". "Nehéz értelmezni ezt az állítást annak fényében - állapítja meg Ungváry Krisztián történész -, hogy 1939 augusztusában »a történelem folytatása« (valójában érdekszférái kiterjesztése) érdekében Sztálin a nácikkal fogott össze a demokráciák ellen."33 Ugyanitt arra is figyelmeztet, hogy ha a felszabadítás szándéka vezette volna a szovjet vezetést, "akkor nem várták volna ki például Varsó előtt, hogy a nácik megsemmisítsék a felkelőket, nem hoztak volna bábkormányt akkor, amikor működött legitim lengyel kormány." Az egyéni élmény - vonja le a történész a következtetést - nem feltétlen azonos a politikai kategóriákkal. És az sem igaz, hogy akik nem felszabadulásként élték meg a történteket, azoknak többnyire meg is volt az okuk a további bujkálásra, hiszen "olyan antifasiszta politikusok, mint Kovács Imre vagy Bethlen István sem felszabadulásként élték meg 1945 változásait, és érzelmeikben százezrekkel, ha nem milliókkal osztoztak".
"Antifasiszta politikusok" - írja Ungváry Kovácsról és Bethlenről; ami azonban a negyvenötöt közvetlenül megelőző és követő évekre nézve teljesen helyénvaló, mára teljesen anakronizmus. Az "antifasiszták" és különféle szervezeteik (mindenekelőtt a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) múlhatatlan rögeszméjük fogságában a nacionalisták fasisztává maszkírozásával foglalatoskodnak, s ezzel óhatatlanul is a nemzet rémisztgetésén és megosztásán fáradoznak. Amikor Ungváry Krisztián kívánatosnak ítéli, hogy a történelmi megemlékezéseket (például Budapest "felszabadításáról") ne kirekesztő retorikával tartsák, és azokat az egyébként ártatlan katonákat is meg lehessen gyászolni, akik a védők oldalán pusztultak el, akkor joggal fűzi hozzá: "A MEASZ-szal történő megemlékezés azért problematikus, mert ez a szervezet 1989 előtt a polgári antifasiszta ellenállás tagjait nem vette fel soraiba, kirekesztette őket az ellenállás történetéből és az ő önkritikus megkövetésükig e szervezetnek a demokrácia melletti elkötelezettsége megkérdőjelezhető."34


Stratégiák, taktikák
MSZP
A jegyzőkönyv tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter a következőt jelentette ki a korábbi rendszer végóráiban, az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!"35Ugyanez a politikus a Boross-kormány végóráiban a következőt nyilatkozza: "Ami ma a hatalom csúcsán történik, nem más, mint hatalomátmentés!"36
E két idézetben ott rejlik az MSZP politikai taktikájának és stratégiájának lényege: a pártjelleg (ideológia) eltűnhet, de a hatalmat át kell menteni (meg kell őrizni, meg kell szerezni); ehhez bármilyen (antidemokratikus) eszköz használatát megengedhetőnek tartják a maguk a számukra, ám ellenfeleiknek minden efféle törekvését (vagy akár csak a látszatát is) szóvá kell tenni. Ez a fajta felfogás szinte egyenes folytatása egy olyan hatalmi tömb múltjának, amely egyszer már megízlelte az egyeduralmat; amely a politikai tömörülések közül egyedül gyakorolhatta a hatalmat, s tehetett szert hatalomtechnikusi jártasságra; s amely elvesztette kommunista (szocialista) ideológiája helyénvalóságába vetett hitét.
Azonban - s ez irányultsága tekintetében nem kevésbé fontos - egy pillanatra sem veszítette el antinacionalista meggyőződését. Kissé leegyszerűsítve: kommunistából "átment kapitalistába", azaz minden gond nélkül levette, sutba vágta régi ideológiai ruháját s felöltötte egykori "esküdt" ellenségéét; eközben azonban egyetlen darabot megőrzött a régiből: antinacionalizmusát. Nem volt törvényszerű, hogy ez így legyen. Ha a rendszerváltoztató liberális pártoknak négy igenes akciójukkal nem sikerült volna Pozsgay Imrét politikailag megrendíteni (sőt, kiütni); ha az MDF-ben a szólamok szintjén is kevesebb lett volna a kommunistázásra és tavaszi nagytakarításra való hajlandóság; s végül ha a gazdasági hatalomátmentéshez az MSZP nem kapott volna felbecsülhetetlen mértékű támogatást - aktív közreműködést - Nyugat "kapitalistáitól", akkor az MSZMP utódpártjában nagyobb szerephez juthatott volna a "nemzeti" vonal (beleértve az elsősorban vidéki bázisú reformköröket).


MDF
A Törzsi vonások (A négy igen tükrében) című fejezetben bővebben, illetve részletesebben is foglalkozom többek között az MDF stratégiájával, ezért itt csak a legfontosabb elemeket és összefüggéseket ragadom ki.
Az MDF nemzetileg erősen elkötelezett ("nacionalista") vezető személyiségei kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a rendszerváltozást, azaz a (többpárti) demokráciára való átállást használják ki egy - számukra - magasabb rendű cél elérésére: teremtessék meg végre a magyar nemzet igazi függetlensége, s pártok feletti, össznemzeti összefogással alakíttassék ki és követtessék az a (harmadik) út, amely valóban a magyarság megerősödéséhez, felemelkedéséhez vezethet. Ezért a meghatározó vezetők, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Bíró Zoltán, Csurka István egyaránt azt a stratégiát szorgalmazták, hogy hosszú távon egyezségre kell jutni az MSZP Pozsgay-féle vonalával. Ezzel összhangban (azaz ennek megfelelő taktikai okokból) az MDF kerülte a kormányzó párttal szembeni drasztikus, látványos fellépéseket (tüntetéseket, akciózásokat), nehogy Pozsgayt gyengítsék velük.
Pozsgay négy igenes veresége után, úgy tűnt, nem maradt reális esélye a közös - pártok feletti, megegyezéses - "nemzeti út" kialakításának. Az addigi ügyvezető elnök (s nem mellékesen Pozsgay küzdőtársa és barátja), Bíró Zoltán helyére megválasztott pártelnök, Antall József akképp igyekezett az MDF arculatát kialakítani, hogy a másoktól való megkülönböztetésben a "modern" (nemzeten belüli) párttörésvonalak kapjanak főszerepet: így lett az MDF jobboldali (jobbközép), keresztény, konzervatív és nemzeti liberális (megkülönböztetendő a "nem nemzeti", univerzalista liberálisoktól); ez a politikai palettán végleg eltávolította s kellőképpen távol tartotta az MSZP-től; miként tartja még ma is (2004-ben), Dávid Ibolya elnöklése idején.
Antall felfogása szerint élesen ellentétes ideológiájú és érdekeltségű felek között szoros (kormányzati) együttműködés nem képzelhető el, de kölcsönösen előnyös megállapodás igen. Ezért kötötte meg az SZDSZ-szel (az első szabad választáson a győzelem esélyével ringbe szállt de csak a második helyett megszerezte párttal azt a híres-hírhedt paktumot, amely ún. kétharmados (sarkalatos) törvényekben szabad utat biztosított a kormánynak (pontosabban a törvényhozásnak). A megegyezés ára azonban két olyan, az ellenzéknek adott engedmény volt, amelyek - közvetett módon - hamarosan az MDF kettéosztódásához vezettek. A szabad demokraták embere, Göncz Árpád lehetett a köztársaság elnöke, és az MDF az (akkoriban még monopolhelyzetet élvező) közszolgálati rádió és televízió elnökének kinevezési jogáról is lemondott. E kulcspozíciók átadása az MDF népi-nemzeti (Csurka István vezette) szárnya szerint döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MDF nem tudta érvényesíteni kormányzati akaratát (és céljait), ezzel szemben az ellenzék az első pillanattól fogva szabadon és eredményesen gátolta ezeket, azaz többé-kevésbé érvényre juttatta a maga törekvéseit. A népi-nemzeti szárny stratégiai felfogását hűen tükrözte elszánt vezetőjüknek a Magyar Fórumban (saját lapjában) megjelentetett (1992. augusztus 20. ünnepére időzített) nevezetes írása. A Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán37 nem hagy kétséget afelől, hogy a magyar nemzet és magyar demokrácia legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt ("Budapest - New York - Tel-Aviv tengely"-t) tekinti, amely hazai támogatóival (támogatottjaival) egyetemben a magyar nép kivéreztetésén, vagyonának elkótyavetyélésén, piacainak, munkaereje olcsóságának gátlástalan kihasználásán fáradozik. Csurka meghirdette a Magyar Út Körök mozgalmát, s a párton belüli hatalom átvételére készült. Legnagyobb belső ideológiai ellenlábasai, a párt nemzeti liberálisai, nyíltan antiszemitának bélyegezték, egyikük (Debreczeni József) egy "ellenséges" lapban (a Népszabadságban) Csurka írását egyenesen náci alapvetésnek nevezte. A tagság többségének állásfoglalását (mondhatnám, törzsi lelkületét) híven tükrözi, hogy e vitában (harcban) határozottan Csurka mellé állt. De még az is kétséges volt, hogy Antall József, ki egyébként népszerű volt, többséget szerezne-e az 1992 végén esedékes pártelnök-választáson Csurkával szemben. Éppen ezért Antall indítványára a tisztújító országos gyűlést a következő év elejére halasztották; a nép-nemzetiek megnyerésére (kiengesztelésére) pedig kizárták a pártból a nemzeti liberálisok neves személyiségeit. Antall egyensúlyozó taktikája, úgy tűnt, bevált: Csurka (és nemzetstratégiája, a magyar út) a belső választáson végül is alulmaradt, sőt, a pártból is távozni kényszerült. Csurka új, nyíltan nacionalista pártot szervezett, amelynek neve ugyancsak sűrítve tartalmazza (jelképezi) alapítója felfogásának lényegét: Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP).
Az MDF tehát megszabadult törzsi harcosaitól, a nyílt háborúzás innentől kezdve többnyire a párton kívül folytatódott. 1994-ben azonban ez sem mentette meg az MDF-et a súlyos választási vereségtől.


SZDSZ
Talán már nem is olyan meglepő, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének legnagyobb belső harcai is a nemzethez való viszonyulás stratégiai és taktikai kérdéseinek mentén zajlottak. Radikalizmusa és erősen hangoztatott kommunista- (kommunizmus-) ellenessége részben kifejezte, részben elfedte a párt lényegét: vezetői és hívei többsége a gyors és erőteljes rendszerváltozást szorgalmazta, a régi rendszer mielőbbi lebontását, az elvtársak távozását, s egyúttal a többpártrendszer és piacgazdaság mielőbbi kiépítését; ám a szélesebb nyilvánosság elől rejtve maradt, hogy a párt meghatározó személyiségei, vezető ideológusai az MSZMP megroggyanása, Kádár bukása után a legnagyobb ellenségnek már a nacionalizmust (a nemzeti ideológia s táborának feltámadását, gyors térnyerését) tekintették. Igencsak kockázatos, de annál sikeresebb akciójukkal, a négy igenes szavazással (mint már utaltam rá, s később részletesen is kifejtem) elejét vették azoknak a törekvéseknek, amelyek a nemzeti erők pártok feletti összefogására irányultak.
Szemben az MDF-fel, amely a (gyengülő) hatalommal inkább megegyezésre törekedett, nem kockáztatva az esetleg kisebb, de biztosabb eredményeket, az SZDSZ inkább az ütközésekre: konfrontációkra, tekintélyrombolásokra építette politikáját (ld. "Tudjuk, merjük, tesszük!"). Ehhez kiváló alapot és lehetőséget nyújtott számára az MSZMP legitimációs válsága, amely Pozsgay Imre bejelentésével és Nagy Imréék díszes újratemetésével tetőzött: ha ugyanis ötvenhat "népfelkelés" volt, s a felkelők hősök, forradalmárok, és nem valamiféle bűnös ellenforradalmárok, akkor a kádári rendszer - hiába is hangoztatta, állította propagandájában - nem a (dolgozó) nép, nem az igazság érdekében létezett és működött, hanem éppen ezek ellenében. A szovjet mintájú diktatúrák mindig is a demokratikus látszatokra épültek; de korábban a látszat és a valóság szembesítői ellen - szintén szigorúan a törvényesség látszatával - a rendszer azonnal retorzióval élt (élhetett), ez a lehetőség pedig a legitimációs látszat szertefoszlásával elveszett. Az SZDSZ ennélfogva a saját pályáján verhetett rá a Pártra: amit a kinyilvánított jog (a törvény betűje) engedett, illetve garantált, azt kérték keményen számon a hatalmon, illetve maradékán. Így vették elő az alkotmányban létező, de addig használaton kívül porosodó népszavazás intézményét is a négy igenes akcióhoz. Vagy pattintották ki a lehallgatási botrányt, amelynek során a hatalmat ellenzéki személyek törvénytelen megfigyelésével szembesítették. (Tegyük hozzá, a függetlenedő - pontosabban: önállósodó - média odaadó támogatásával.) Tölgyessy Péter, a kerekasztal-tárgyalások egyik szabad demokrata kulcsfigurája ekképpen értékeli jogi jártasságuk és következetességük rendszerváltozásban betöltött szerepét:
    "További nehézséget jelentett, hogy a szervezetek egy része alig rendelkezett megfelelő képzettségű, tárgyalóképes személlyel; különösen a jogi, kodifikációs szaktudás hiányzott [...]. Profi politikusokkal és szakemberekkel álltunk szemben. Az ellenzéki szervezetek küldöttei intellektuálisan súlyosan alulmaradtak volna, ha nincs meg az a szakértelem, amelynek nem kis részét a szabad demokraták adták. Szövetségeseink a tárgyalások alatt nemegyszer neveztek bennünket erőszakosnak, túlzottan radikálisnak, mert bizonyos elveinkből nem voltunk hajlandók engedni. Ám hajthatatlanságunk eredményeként gyakran olyan pozícióba került az ellenzék, ami később sikert hozott."
    [Az MDF hivatalos lapjában] "...a Magyar Fórumban is olvasható, hogy a Magyar Szocialista Párt legjobb úton van az igazi nemzeti reformpárttá alakuláshoz, ellenben a Szabad Demokraták Szövetsége gyökértelen párt. Mégis, azt hiszem, a méltatlan vádaskodások csak a felszínt jelentik. A lényegi különbség a politikai stratégiában van: a szabad demokraták nem elitváltást, hanem rendszerváltást akarnak. Egy igazi, jelző nélküli európai jogállamot, valódi piacgazdaságot, hathatós szociális védőhálót. Mindezt a lehető legrövidebb úton szeretnénk elérni: kompromisszumképesen, de a rossz alkukat elkerülve."38
A jog iránti fogékonyság, illetve a politikai stratégia és taktika részeként az általános emberi, kisebbségi, demokratikus jogokra, jogállamiságra való hivatkozás szervesen következett a párt liberális jellegéből; s minden bizonnyal alapítóinak és legkitartóbb szavazóbázisának szocializációjából. Ellenzéki szerepkörükből adódóan hiányzott az a társadalmi beágyazottságuk (és bázisuk), amelyet a marxista baloldal az előélete (tartós hatalma, kipróbált hatalomtechnikái) folytán megszerzett és valamelyest mindig is megőrzött magának. Jellemzően urbánus és antinacionalista (internacionális) beállítottságukból adódóan nem tudhattak gyökeret verni azokban a nem baloldali rétegekben sem, amelyek identitásában (értékrendjében) meghatározó szerepet kapott a magyarsághoz, nemzeti hagyományokhoz, kereszténységhez, családhoz, földhöz (vagy ezek valamelyikéhez) való kötődés. Tartós támogatást attól a viszonylag szűk rétegtől remélhettek, amely - különböző okoknál fogva, de egyöntetűen - a világra való nagyobb nyitottságtól, a nemzeti hagyományok, érdekek és értékek óvása helyett az ország modernizálásától, a nemzetközi (globális) folyamatok, multikulturális hatások akadálytalan beengedésétől várta (s várja) sorsa jobbra fordulását, kiteljesedését. Az 1990. évi országos választáson a szabad demokraták még versenyben voltak az első helyért, kis híján a legtöbb szavazatot szerezték. Felmérések szerint egyfelől a városi értelmiségből, másfelől a szakképzetlen, tanulatlan rétegekből tevődött ki támogatóik köre. Fontosabb azonban, hogy a soha meg nem ismétlődő, magas népszerűségüket rendszerlebontó radikalizmusuknak köszönhették (no és a médiának, amely ezt jobbára rokonszenvvel közvetítette), tehát valami tagadásának, és nem állításának. Ugyanez elmondható még ma is, amikor pedig társadalmi elfogadottságuk a parlamentbe jutás szintjének (5 %) közelébe esett vissza: hogy egyáltalán bejutottak, azt most Fidesz-ellenes, kemény kampányuknak köszönhették.
A szavazókra vonatkozó felmérési adatok ismeretében a párt természetesen kezdettől fogva igyekszik olyan stratégiát kialakítani és követni, amellyel tartósan kiszélesíthetné bázisát. Keresi azokat az értékeket, amelyek kevésbé nemzet felettiek, ilyen értelemben kevésbé talajtalanok, kevésbé absztraktak (mint amilyenek például az általános emberi jogok). Tölgyessy Péter, Kis János utódja az elnöki székben, felvillantott egy lehetséges stratégiát: "patriótább párt". Maga a kifejezés is hűen tükrözi a helyzet bonyolultságát, azt, hogy a feladat szinte megoldhatatlan - a szabad demokraták számára. (Mint látni fogjuk, a Fidesz számára nem bizonyult annak.) Az SZDSZ legbefolyásosabb vezetői és legelkötelezettebb támogatói a "patrióta" szót - beállítottságuknak megfelelően - a nacionalizmusnak tett engedményként fogták fel, amely egy jellemzően ideologikus és lelkében mélyen antinacionalista "csoport" számára egyszerűen elfogadhatatlan. Voltaképpen helyesen érzékelték és értékelték, hogy bázisuk számottevő növeléséhez nacionalizmus-ellenességükből túlságosan sokat kellene engedni; nemzeti ("nacionalista") szólamokat kellene hangoztatniuk, nemzeti jelképeket erősíteniük. Ennek a csoportnak a "rémképzeletében" azonban ez az út egyenesen az alantas ösztönök, indulatok elszabadulásához vezet, ne adj Isten, népirtáshoz.
Tölgyessy Pétert, ki elsősorban a vidéki tagságra és a belső polgári körökre támaszkodott, a párt urbánusai (antinacionalistái) megbuktatták, helyére egy olyan jelképes figura került (Pető Iván), aki már személyében deklarálta: az SZDSZ (többé) nem hajlandó (a feltétlenül szükségesnél és indokoltnál) jobban rejtőzködni. Tölgyessyt - kétségbevonhatatlan jogi felkészültségén és politikai elemzőkészségén túl - minden bizonnyal az is pártelnöki székbe segítette, hogy személyével mintegy cáfolni lehetett a közvélemény lappangó ítéletét, mely szerint az SZDSZ zsidó párt volna. Pető Iván kinevezése egy időre ezt a taktikát, a látszatra építést, illetve a "nemzeti" vonások erősítését szorította háttérbe. Pető irányítása alatt azonban olyan alacsonyra zuhant a szabad demokraták népszerűsége, hogy visszatáncoltak egy fél lépést, s Kuncze Gábor személyében olyasvalakit ültettek (segítettek) előbb a frakcióvezetői posztra, később az elnöki székbe, és jelöltek végül miniszterelnöknek, "akinek a szülei nem zsidók és nem is kommunisták"; és ideológiamentes pragmatizmusával képes egyfelől elkerülni a "nemzeti" politizálásnak - az SZDSZ számára nyilvánvaló - csapdáját, másfelől a pártot mégis olyan népszerűségi szinten tartani, amely legalább a parlamentbe jutáshoz elegendő, s ezen keresztül - a koalíciós alkudozások révén - néhány fontos miniszteri és egyéb poszt megszerzéséhez.
A Kuncze Gáborral a Törzsi trilógia számára készített interjú39 alátámasztja a szabad demokraták mostani stratégiájának helyességét. Kuncze kiválóan egyensúlyozik azon a kötélen, amely kijelöli azt a keskeny ösvényt, amelyen a szabad demokraták identitásuk feladása nélkül járhatnak. A pártkirakatba csak azt és annyit hajlandó kitenni, ami és amennyi "politikailag korrekt", vagyis különösebb kockázat nélkül vállalható. Ez pedig a liberalizmus. Nem hajlandó a "nacionalizmus", "patriotizmus" felé elvinni a pártot; de nem azért nem, mert a pártvezetőség és a tagság egy része érzelmileg elfogadhatatlannak találná és ezért nem is tehetné, hanem szigorúan elvi ok miatt: mert nem fér bele liberalizmus-felfogásába. Nem hajlandó foglalkozni a párt semmiféle esetleges zsidó kötődéseivel, mert felfogása szerint nem mint zsidók, hanem mint a liberalizmus hívei kötődnek a párthoz. Az sem érdekli, van-e valamilyen összefüggés (korreláció) a zsidó származás és liberalizmus támogatása között. Ha más nem, saját személye, piarista végzettsége meggyőzi erről: nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki a liberalizmus értékeit vallja, ennélfogva semmi értelme veszélyes, faji síkra terelni a kérdést, hol milyen származásúak vannak (ebben vagy abban a pártban). Nem hajlandó megvizsgálni azt sem, hogy van-e valamilyen ellentét liberalizmus és "nemzeti" politika között. Minden magyarországi pártot eleve nemzetinek tart, hiszen - véli - mindegyik a nemzetnek akar jobbat, mindegyik a nemzet felemelkedésén fáradozik; az ezzel ellentétes állításokat pedig alantas kirekesztési törekvésnek tekinti. Azt a fajta politikát pedig, amely a nemzeti szimbólumok kisajátításával, a nemzeti szólamok hangoztatásával igyekszik híveket szerezni, a nacionalizmussal való veszélyes játéknak tekinti.


Fidesz
Ha a "politikailag korrekt" minősítés szabályait elfogadjuk, valóban nem helyes (nem szerencsés) dolog azt figyelni, vannak-e valamelyik pártnak zsidó kötődései. Ha viszont meg akarjuk érteni, hogy az egymás mellett (mellől) indult két liberális párt, az SZDSZ és Fidesz milyen okból választhatott és választott oly látványosan más politikai stratégiát, hogy a közös akcióktól végül eljutottak a teljes szembefordulásig, egymás politikai tönkretételének törekvéséig, akkor egyszerűen megkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a zsidósághoz fűződő viszonyukkal, viszonyulásukkal is.
A Fidesz fiatal vezetői és követői számára a lappangó népi-urbánus, nem-zsidó - zsidó ellentét nem tartozott azok közé a társadalmi konfliktusok közé, amelyekkel nekik bármi gondjuk vagy dolguk lett volna. Az, hogy esetleg zsidók is akadnak a párt vezető posztjain, úgy vetődött fel egyáltalán, hogy az első szabad választások küszöbén a szocialista fiatalok egyik szervezetének, a Baloldali Ifjúsági Tömörülésnek (BIT) az aktivistái a Fidesz plakátjainak feliratát Zsideszre javították. Hogy valóban vannak zsidó származásúak, az pedig a balliberális sajtónak abból a különös szokásából derülhetett ki, hogy mihelyt valaki zsidó létére aktív szerepet vállal a balliberális politika ellen (s a "nemzeti", jobboldali politika mellett), rá nézvést egyszeriben megszűnnek a "politikailag korrekt" bánásmód játékszabályai, lehet a származását firtatni, sőt, díszzsidónak nevezni (ahogy ezt a HVG tette például Deutsch Tamással, a fiatal demokraták egyik frontemberével).
Úgy tűnik, a Fidesz fiataljainak a szabad demokraták köreihez viszonyított, legalább egy generációnyi időeltolódása ("késése") döntőnek bizonyult, több szempontból is. Ez a generáció már nem köti össze egymással "automatikusan" a jobboldaliság, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a népirtás fogalmát, s nem gondolja úgy, hogy a kommunizmussal (szemben a nacionalizmussal) önmagában nincs semmi baj, csak azokkal a klikkekkel, amelyek a bűnöket elkövették. E generáció felfogásának tükre és jelképe a Terror Háza, amelyben egyaránt helyet kapnak a jobboldali és baloldali diktatúrák (terrorok) borzalmai, áldozatai. Az ő életükben a holokauszt borzalmai már nem annyira égő és fájó emlékek, hogy ki tudnák törölni, el tudnák feledtetni mindazokat, amelyeket az ő életük kommunista rezsimjei követtek el. Az Ötvenhat utáni megtorlás akasztásai, a Kádár rendszer akár kemény, akár puha változatának folyamatos hazugságai számukra nem viszonylagosak és nem gondolják, hogy ezért megbocsáthatók lennének, hanem életük abszolútumai, s ezért éppen olyan kevéssé felejtendők és megbocsátandók, mint a holokauszt. Az ő szüleik között - sőt, soraikban - is találni volt párttagokat, pártfunkcionáriusokat, hamarabb bukkanni azonban közöttük zsarolással együttműködésre kényszerített titkosügynökre, mint hajdani ávóstisztre, körömszaggató vallatóra. Érintettségük is inkább taszítja őket a baloldaltól, semhogy a régi cégér átfestésére bátorítaná őket; annyira azért mégsem voltak érintve, hogy a felelősségen is osztozniuk kelljen (mert ez már a rózsaszínre mázolást ösztönözhetné).
Hogy e felfogásbeli különbségek a két pártban és szellemi holdudvarukban milyen markánsan léteznek, azt jól mutatja, milyen sajátságosan viszonyul néhány, ugyancsak jelképerejű politikai személyiség a Terror Házához. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere támogatta azokat a közgyűlési kísérleteket, amelyek mondvacsinált ügyekkel igyekeztek megakadályozni vagy megzavarni a Terror Háza működését. (Például arra hivatkozva, hogy az ún. pengefalak zavarják a gyalogos közlekedést.)40 Pető Iván szabad demokrata országgyűlési képviselő kezdeményezte a Terror Háza állami támogatásának felére redukálását. (A kiállításon szerepel édesapja neve - és nem mint áldozaté.) S végül: Nancy Goodman Brinker, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete (aki nyilatkozataiban többször utalt zsidó szármázására) tüntetőleg nem volt hajlandó meglátogatni a terror múzeumát. A National Post nevű kanadai lap cikke szerint márpedig ez nyilvánvaló üzenet: Amerika nagykövete úgy véli, hogy a posztkommunisták jelentik az antiszemitizmus és a nácizmus magyarországi újjáéledése elleni fő bástyát.41
A Kovács András által a magyar zsidóság bő mintáján végzett felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye szerint a hazai zsidóság legerősebb összetartó köteléke a holokauszt emléke.42 A holokauszthoz való viszonyulásnak ezért - "politikailag korrekt" felfogás szerint - vízválasztó szerepe van: aki bármilyen módon és mértékben relativálja (pl. úgy, hogy a kommunista népirtásokkal egy napon emlegeti - azaz például egy múzeumban emlékezik meg róluk), az emlékének elhomályosításán ügyködik, s közvetve vagy közvetlenül, akarva vagy akaratlanul esetleg megismétlődését idézi (idézheti) elő. Ha eközben jobboldali, "nemzeti" erőkkel kokettál, vagy lép bármilyen formában együttműködésre (akár csak szóban vagy gesztusokkal), az nem kerülheti el a nacionalista, "antiszemita" megbélyegzést; ez csupán idő s kedvező alkalom kérdése.
Az SZDSZ - kötődései miatt - nem választhatta, nem járhatta be ezt az utat. Mivel szemében az abszolút bűn a holokauszt; s minthogy szemében a baloldaliság bástya, mely megvéd ellene, a jobboldaliság viszont tápláló tüze, a szabad demokraták liberalizmusa sehol másutt nem köthetett ki, mint a szocialisták mellett, kik vagy megszabadultak nacionalistáiktól, vagy háttérbe szorították őket. Ámde a fiatal demokratáknak több lehetőségük is volt. A baloldalhoz fűződő kötődésük és a holokauszt-borzalmaktól való érzelmi függőségük is gyengébb volt. Az első szabad választások után, ellenzéki pártként nem tudták magukévá tenni a szabad demokraták zsigeri meggyőződését, hogy az MDF, illetve az Antall József miniszterelnök vezette kormánykoalíció nagyobb ellenség volna a régi rendszer kiszolgálóinál, a gazdasági hatalom gátlástalan átmentőinél. Szemben a szabad demokratákkal, Orbán Viktorék nem tüzelték a kormány ellen 1990-ben a taxisblokád lázadóit, s nem követelték a kormány lemondását. Orbán Viktorék elég erősnek érezték magukat arra, hogy liberális pártként külön útra lépjenek, s elég eltökéltnek ahhoz, hogy a szocializmus (kommunizmus) alatt kompromittálódott korosztályok után ők vegyék kézbe a hatalmat.
Itt lépett a színre a magyar média, amelynek szabad demokrata elkötelezettjei szívügyüknek tekintették, hogy ezt - a külön utat - megakadályozzák. Miközben Horn Gyuláék szép csendben átmentették maguknak, ami csak átmenthető volt, a sajtó heteken keresztül egyetlen átmentésgyanús ügytől zengett: az MDF-Fidesz pártházakciótól. Mint emlékezetes, az egyik balliberális újságíró nyíltan megfenyegette Orbánékat, a szemétkosárból vették ki, oda is fogják visszahajítani őket.43 Orbánék Fideszből távozó ellenfeleit (pl. Fodor Gábort) e média hangosan dicsőítette. Le is zuhant a párt népszerűsége a töredékére.
Az 1994. évi választások küszöbén a külön út kétségtelen kockázatokat rejtett magában. A szabad demokraták a szocialistákkal való közös politikai fellépéseikkel, Demokratikus Chartás demonstrációikkal már voltaképpen megkötötték a maguk leendő szövetségét. Az SZDSZ szívesen látta volna maga mellett (maguk között) a Fideszt is, de választási szövetségük sokáig lebegtetett lehetősége végül meghiúsult. A Fidesz, mint a múlt ideológiáitól és törzsi viszályaitól (ennek emlékeitől) nem terhelt, nem sújtott, vagyis alapvetően pragmatikus párt tisztán gyakorlati okokból nem állt kötélnek. Egyfelől megtapasztalták, hogy a szabad demokratákra (és sajtójukra) csak addig lehet számítani, amíg úgy táncolnak, ahogy ők fütyülnek; ebből a kistestvér szerepből pedig mindenképp ki akartak szállni. Másfelől a Fidesz - lévén nem "született" antinacionalista párt - azt is észrevette, hogy az SZDSZ-féle szigorú antinacionalizmus, amely a nemzet fogalmát valósággal szükségtelennek, sőt, zavarónak érzi politikájában (stratégiájában), eleve csak szerény támogatást remélhet a magyarországi választók köréből. Ugyancsak felvetődött - legalább a szirénhangok szintjén - a szocialistákkal való valamilyen szintű kapcsolatfelvétel, választási együttműködés gondolata (a pragmatizmusba ez is belefér), csakhogy ettől sem lehetett remélni, hogy a választások után a Fidesz diktálhasson. A kényszerű helyzet bölcs - s a rákövetkező időben helyesnek bizonyult - döntéshez vezetett: a Pozsgay (s az általa képviselt "nemzeti" politika) megbuktatásában még aktív szerepet játszó liberális párt retorikájában (is) szembefordult az antinacionalistákkal és a "posztkommunistákkal", az SZDSZ-szel és az MSZP-vel, s egyúttal megcélozta a "nemzeti közép", a "jobbközép" helyét, mely akkor lényegében szabad volt. A kisgazdák (FKGP) a vidéket képviselték, belső harcaik s Torgyán József szélsőséges hangütése egyébként sem tette vonzóvá őket a "polgárok" számára. A kereszténydemokraták pártja (KDNP) a közfelfogás szerint mégiscsak "vallásos" és "konzervatív", azaz rétegpárt, amelynek az általa képviselt értékek tágabb körű elfogadtatására csak akkor lett volna némi esélye e posztszocialista országban, ha belső villongásai nem tették volna ugyancsak hiteltelenné. Az MDF-et az első négy év kamikázé kormányzása kivéreztette. A MIÉP-et pedig - mely vállalta nacionalista mivoltát - a szélsőséges jobboldal képviselőjének könyvelték el. Tehát a látszat - a szép számú nemzeti párt jelenléte - ellenére a túloldalon valóban létezett egy olyan választói tömeg, amelyik kereste a maga "gazdáját". A Fidesz-nek mint pragmatikus és kellőképpen lendületes, célratörő pártnak a részéről teljesen logikus volt az a gondolat, hogy ez a gazda akár ő is lehetne.
Pragmatizmusának lényege és jelentősége, hogy (liberalizmusa ellenére - vagy éppen valóságosan liberális felfogása miatt) nem alakultak ki benne azok a súlyos előítéletek, amelyek eleve eltántoríthatták volna a nemzeti, illetve jobboldalhoz való közeledéstől. Szemben a szabad demokratákkal, Orbánéknak - fiatalságuk ellenére - volt elég beleérző képességük és bölcsességük megérteni és elfogadni a nemzeti érzések, nemzeti kötelékek, sőt a kereszténység szerepének fontosságát. Orbán Viktor el tudta fogadni és hitelesen el tudta játszani azt a szerepet, hogy ő volna az, akire Antall József (halálos ágyán) ráhagyta politikai örökségét, s kívánságát, mely így hangzott: "keresztény Magyarországot akarok". Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy Orbán Viktor a nyilvánosság előtt megkérdőjelezte a szabad demokraták nemzeti elkötelezettségét, a "fiúk" váratlanul megtapasztalhatták azt az elemi erejű lelkesedést, sőt, szeretetet is, amely nem máshonnan zúdult rájuk, mint az addig "magyarkodónak", "horthystának" mondott, nacionalistának, szélsőjobboldalinak vagy éppen "antiszemitának" bélyegzett tömegekből. E kétségtelen tény eldöntötte nem csak a Fidesz, de az egész magyar jobboldal ("nemzeti" oldal, "nemzeti törzs") jövőjét is: az előbbi, úgy tűnik, örökre s visszavonhatatlanul otthagyta a balliberális tábort; az utóbbi pedig - a fiatal demokratáknak köszönhetően - végre kiszabadulhatott a baloldali hegemónia fojtogató szorításából.
Van azonban a Fidesz "nemzeti" vonásának egy olyan táplálója (ösztönzője) is, mely mellékszálnak tűnhet, mégis több annál. Édesapja (Németh Géza) nyomdokain haladva, Németh Zsolt, a második vagy harmadik sorszámú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa (a pártban alelnök, az Orbán-kormányban külügyi politikai államtitkár) már a rendszerváltozás kezdetén kivitte a majdani miniszterelnököt Erdélybe, aki ott olyan jól érezte magát (az őt övező figyelemtől és szeretettől), hogy ennek következményeképpen indult el hamarosan a bálványosi nyári táborok szervezése. Bálványoson évről évre, leginkább határon inneni (Fideszes) és túli ifjú politikusok és politikusreménységek cseréltek eszmét (s töltöttek kellemes napokat) egymással. Ha Németh Zsolt nem lett volna, nem biztos, hogy megszületett volna a bálványosi találkozó. Az azonban tény, hogy az antinacionalista (balliberális) pártoknak nincs Bálványosuk. S az is tény, hogy amikor Kovács László szocialista párti külügyminiszter (a "nemzeti közép" politikája jegyében) 2003. március 15-én, Marosvásárhelyen ünnepi szónoklatba fogott, olyasmi történt, ami anyaországi vendéggel, politikussal még sohasem. Kifütyülték. Nem alaptalan tehát feltételeznünk, hogy a két nagy párt vezéreinek Erdélyhez való viszonyulása, illetve Erdély hozzájuk való "viszontviszonyulása" pártjuk "nemzeti" politikáján is erős nyomot hagy, főleg, ami e politika komolyságát és hitelességét (illetve komolytalanságát és hiteltelenségét) illeti.


Törzsi harcosok
Nincs törzsi háború törzsi harcosok nélkül. Mivel valódi háborúzás zajlik (bár leginkább fizikai tettlegességek nélkül), itt is szükség van szellemi irányadókra (ideológusokra), hadvezérekre, propagandistákra, bajvívókra (vitézekre), névtelen közlegényekre, befolyásolható tömegekre, gazdasági háttérteremtőkre (pénzcsinálókra), ügynökökre és vannak persze árulók is. A törzsi jelleg rányomja bélyegét a (törzsi) harcosokra is.


Antinacionalisták
Mivel az antinacionalista törzset az jellemzi, hogy valaminek a tagadásaként (történetesen a nacionalizmus ellenében) áll össze (nem nemzeti) liberálisokból és (politikai értelemben vett) baloldaliakból, ezért e törzsnek nincs igazi szellemi vezére, eszmeadója (fundamentalistája). A törzsön belül elvileg lehetne éppen egy vezérük a liberálisoknak, egy pedig a szocialistáknak, de nincs, és ennek alapos oka van. A szabad demokraták szellemi köre és környezete viszonylag élesen kettéválik: Kis János, a párt alapítója és első elnöke meglehetősen szigorúan követné az "igazi" liberális elveket és hagyományokat, elhatárolódva az MSZP pragmatizmusától, amelybe (példának okáért) Medgyessy Péter miniszterelnök ügynökmúltjának (annak, hogy a Kádár-rendszerben a belső elhárítás szigorúan titkos tisztje volt) elhallgatása is minden további nélkül belefér. Kuncze Gábor mostani elnök ezzel szemben a "reálpolitikára", a túlélésre helyezi a hangsúlyt, és ez alig észrevehetően különbözik csak az SZDSZ koalíciós társának felfogásától.
A szocialisták velejéig pragmatista (hatalomszerző, hatalomtartó) felfogásának lényegéről ugyancsak sok mindent elmond az MSZP elnökeinek egy-egy árulkodó megnyilvánulása. Horn Gyula egy puszta "Na és?"-sel fogadta az átvilágító bírák megállapítását (az ún. ügynöktörvényben való érintettségéről) és felszólítását (mondjon le miniszterelnöki posztjáról); Kovács László pedig a 2002. évi választások megnyerése után az orbáni "Merjünk nagyok lenni!" felhívásra a "Merjünk kicsik lenni!" választ ítélte a legmegfelelőbbnek... Hogy ez a szellemiség (pontosabban: gyakorlati útmutatás) ne maradjon követők nélkül, arról - egyebek között - a balliberális törzs egyik jeles újságírócsapata (mondhatnám: gyors bevetésű médiakommandója), a hétfő esti Újságíróklub gondoskodott, amelynek tagjai visszhangozták Kovács eme óhaját. Azaz "lássuk be, még mérlegelni se szabad, mi lenne, ha nem csatlakoznánk az Európa Unióhoz, mivel Magyarország számára ez maga lenne a vég". Az Európa Unió közösségéhez való feltétlen csatlakozás ugyancsak felfogható antinacionalizmusként, vagyis az ország nemzetközi vizekre való irányításának maradéktalan végrehajtásaként. Hiszen a "feltétel nélküliség" nem jelent ugyan alkumentességet, jelenti viszont egy lehetséges, kedvező alkupozíció (a csatlakozás nem csak a csatlakozónak érdeke, de a befogadóké is) szolgai feladását. Tény, hogy a baloldal két parlamenti pártjának hangadói botrányosnak ítélték és kétszínűségnek nevezték a Fidesznek pusztán azt a törekvését, hogy Magyarország is szabja meg csatlakozása feltételeit.
De igazi szellemi vezérek nélkül is nagy összhang alakult ki balliberális oldalon a tekintetben, hogy a fő ellenség a nacionalizmus és annak "fel- és lemenői", azaz minden, ami rokonságban van vele. Kutatásaim alapján fontosnak tartom leszögezni (s többször is hangoztatni) azt a meggyőződésemet, hogy a balliberális oldal törzsi harcosainak zömét őszinte meggyőződés vezérli akkor, amikor "önként és dalolva" - tehát bármiféle összeesküvés, külső irányítás nélkül - szembeszáll a nacionalizmus (és rokonai) vélt és valós veszedelmeivel. Nagyon kevesen jutnak a tudatosság, a cinizmus, a hatalmi arrogancia olyan szintjére, amelyen jól felfogott egyéni (anyagi és presztízs-) érdekek és jól kiszámított politikai, hatalmi megfontolások döntik el, milyen álláspontokat foglalnak el és milyen harcmodort alkalmaznak. A neves és névtelen törzsi harcosok legtöbbje számára szinte megingathatatlan meggyőződéssé vált, hogy nem igazán létező, nem igazán kifejezett, de "töredékeiben" mégis őrzött ("baloldali", "liberális", "humanista") értékeik védelmében úgy tehetik a legtöbbet, hogy minden lehetséges módon szembeszállnak a jobboldalról ("szélsőjobbról") leselkedő ("náci", "fasiszta", "rasszista", "antiszemita", "horthysta") veszélyekkel, "diktatórikus", "kirekesztő" törekvésekkel. Fontos tisztában lennünk például azzal, hogy a "túloldal" egyik legnevesebb és legvérmesebb harcosa (bajvívója), Eörsi István író, aki a ZDF német televízióban éppenséggel azon sajnálkozott, hogy - némi sarkítással - a kommunizmussal együtt nem halt ki rögtön az egész magyar jobboldal is, történetesen a lehető legtisztább hittel s a lehető legnagyobb jószándékkal gondol és mond ilyeneket. Erre a megállapításra éppen ama cikkei alapján juthatunk, amelyekben nem kevésbé vérmesen lép fel némely, a saját köreiben ugyancsak általános felfogással szemben (pl. az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús politikájának megítélésében). Eörsi István véleménye tehát nem a média és a politika által normaszintre emelt (normává merevített) "politikailag korrekt" álláspontokhoz igazodik, nem is törzsének aktuálpolitikai szükségleteihez, hanem kizárólag saját belső mércéjéhez. Az ilyesféle, minden igaztalan vagdalkozásuk ellenére bizonyos értelemben tisztességes (mert egyenességük okán tiszteletre méltó) törzsi harcosokat a "nemzetiek" részéről egy kalap alá venni azokkal, akik kizárólag a hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítanak, több mint hiba: bűn. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz elfogadni ezt, amikor a vagdalkozás nem egyszerűen igaztalan, de olykor durva, sőt még alpári is (ld. pl. "Cápalátogatás"); mégis azt hiszem, ha van különbség, akkor a tisztánlátást csakis az segíti, ha ezt észre is vesszük.
A névtelen törzsi harcosokról ugyanezt gondolom. Túlnyomó többségük nem azért utasítja el a "nemzeti" oldal "hazafias", "keresztényi" politikáját, mert ők "nemzetellenesek", "idegenszívűek", "hazafiatlanok" volnának; a Szent Koronát nem azért látták a múzeumba illőnek, s tiltakoztak az Országházban való elhelyezése ellen, mert eleve rosszat akartak volna a magyarságnak, a nemzetnek; ellenkezőleg. Őszintén úgy vélték, e modern korban szinte anakronisztikus dolog egy "vallási", "történelmi" ereklyének ekkora politikai fontosságot, jelentőséget tulajdonítani. Ha tehát igaz az, hogy a balliberális oldal neves és névtelen törzsi harcosai között, minden látszat ellenére, megszámlálhatatlanul többen vannak az "őszinték", a "jóhiszeműek" (csak éppen "másképp" gondolkodók), akkor a "nemzeti" törzsnek - politikája megfogalmazásakor - érdemes e tényből kiindulnia. E ("nemzeti") törzs vezéreinek s ütközésre éhes harcosainak meg kellene érteniük, hogy amikor magukat "nemzeti"-nek, pártjukat "nemzeti" pártnak deklarálják, amikor úgy döntenek, hogy március 15. után is hordani kívánják a kokárdát, akkor ezt a túloldalon nagyon sok nem valóságos (nem "ősi", nem "kiengesztelhetetlen", nem "esküdt") ellenség valódi kirekesztésként éli meg, s voltaképp csak ennél fogva válik igazi ellenséggé: valóságossá, kiengesztelhetetlenné.
Mindazonáltal kétségtelennek tűnik: a balliberális oldal "szellemi" mozgásait legmarkánsabban a "nacionalizmus"- ("antiszemitizmus"- stb.) ellenesség, ezekkel összefüggésben - értelemszerűen - a tagadás, a lejáratás, a rombolás, a pusztítás határozza meg a mai napig. Hadvezérektől (pl. Kovács László), magas rangú törzstiszteken át (pl. Lendvai Ildikó) elszánt szellemi terroristákig (pl. Haraszti Miklós) és buzgó médiakatonákig (pl. Juszt László) fáradhatatlanul azon igyekeztek és igyekeznek, hogy a nemzeti tábor életképes próbálkozásait hamvukba halasszák, próbálkozóit (Pozsgay Imrétől kezdve, Antall Józsefen át Orbán Viktorig) leszorítsák a politika porondjáról. E "munkához" felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számukra negyvenöt év szocialista ideológiája, amely meglehetősen széles körben és tartósan beleégette a tömegekbe (azaz a közvélemény könnyen befolyásolható részébe), hogy ami "nemzeti", ami "nacionalista", ami "jobboldali", az legalábbis, gyanús, de inkább főbenjáró bűn. S ugyancsak kezükre játszott a történelem, amely a zsidóirtás (holokauszt) nyomán - egyébként nagyon helyesen - mély bűntudatot égetett a mérvadó közvéleménybe. Ennek a bűntudatnak elegendő a szélsőjobboldaliság, a fasizmus, a nácizmus, az antiszemitizmus puszta gyanúja (tehát akár az alaptalan vádaskodás), hogy elutasítsa magától mindazt, amit e gyanú körbeleng.
Az antinacionalista harc eredményes anyagi érdekszövetséget teremtett eszme, politika és tőke között. Az SZDSZ-nek, noha kérlelhetetlen antikommunistaként indult, és holdudvarának kommunistákkal szembeni kérlelhetetlensége azonmód elpárolgott, mikor az MDF (a legnagyobb "nacionalista" párt) nyerte meg az első szabad választásokat. A balra húzó médiának is köszönhetően a szocialisták háborítatlanul végrehajthatták Horn Gyula nevezetes útmutatását (az MSZMP vagyonát át kell menteni, de úgy, hogy a párt eltűnjék mögüle). Az SZDSZ hatalomban tartásában érdekelt nemzetközi bankok fenyegetőleg léptek el Antall Józsefékkel szemben: a tőkéjük kivonásával zsarolták őket, ha az MDF nem lép egyezségre a szabad demokratákkal. Soros György amerikai nagyvállalkozó (tőzsdei spekuláns) dollármilliókat fektetett be a magyar társadalom szellemi (és piaci) megnyitásába (a "nyitott társadalom" megteremtésébe). A nyugati demokratikus országok profitéhes vállalkozói közös üzletelésbe fogtak a régi elvtársakkal, akik ekképp a multinacionális vállalkozások keretei között ápolták tovább az internacionalizmus eszmeiségét. A "nacionalistákkal" az efféle üzleteket nyilván jóval nehezebben lehetett (volna) nyélbe ütni, hiszen ők gyakrabban hivatkoztak volna a nemzeti érdekekre, egyáltalán szorgalmazták volna a nemzeti vagyon védelmét, ráadásul jobbára a vagyonon kívül ültek.
A különböző (látható vagy láthatatlan) síkokon folyó harcokat és szövetkezéseket bőséges számú ügynök igyekezett eredményesebbé tenni. Horváth József, a belső elhárítás egykori csoportfőnöke az otthonában tett látogatásom során megerősítette azt a Grósz Károlytól szerzett (nem sokkal halála előtt, magnószalagra rögzített) értesülésemet, hogy az újonnan alakult politikai pártokat ("különösen a történelmi pártokat") "ellátták" titkosügynökökkel. Neveket nem volt hajlandó mondani ("addig vagyok biztonságban"), de állítása szerint egy-egy kényes témában (pl. az igazságtételében) a leghangosabb szószólók rendre a titkosügynökök voltak. Természetesen nem könnyű ezt az egyszerű tényt a maga teljességében ábrázolni. A médiában eme ügynökök mint törzsi harcosok, elszánt bajvívók tűntek fel a mit sem sejtő "nemzetiek" oldalán és szemében. Nem lehet azonban tudni, hogy ezek az ügynökök meddig maradtak meg hivatásukban, hányan, meddig maradtak és maradnak rejtve, s főleg: a rendszerváltozás óta kit szolgálnak. Esetleg már átálltak, vagy még mindig ügynökök, árulók? Létezésük (akárcsak az alvilágban nem egyszer felbukkanó társaiké) nem hanyagolható el a rendszerváltozás alakulása tekintetében, sőt, talán sorsdöntő is, ám e könyvben nem tudok e kérdéssel bővebben foglalkozni. (Ez, mondanom sem kell, külön kutatást és külön könyvet érdemelne.)44


Nacionalisták
A "nemzeti" oldalnak - éppen azért, mert ezt a törzset elsődlegesen nem a puszta tagadás gyűjti és tartja egybe, hanem az igenlés: a nemzeti kötődés, a nemzet sorsáért való (tehát szintén jóhiszemű, jó szándékú) aggódás -, vannak szellemi vezérei (fundamentalistái). Mivel azonban ez az oldal sem egységes, egyszerre több is akad: külön a mérsékelt nemzetieknek (Antall József), külön a radikális nemzeti-polgári liberálisoknak (Orbán Viktor), és külön a radikális népi-nemzetieknek (Csurka István). Ez korántsem jelenti azt, hogy szoros megfelelés lenne a nemzeti táboron belüli tömbök és a szellemi vezérek között. Antall József szellemi vezérként való elfogadottságán sokat rontott (feltétlen hívei körét jelentősen szűkítette) "úriembersége", "tehetetlensége", "gyámoltalansága": azaz, hogy nem tudott sikeresen (de legalább "keményen", "drasztikusan") szembeszállni politikai ellenzékével, beleértve az ellenzéki szerepet játszó értelmiséget és médiát is. Miközben elvileg felszámolták a szocializmust, miközben elvileg a jobboldal kormányzott (uralkodott), a népi-nemzeti radikálisok számára úgy tűnt, hogy változatlanul tartja magát a baloldali hegemónia, továbbra is ők, az egyszeriben "demokrata" bőrbe bújt apák és a "liberális" bőrbe bújt fiúk gyakorolják a tényleges hatalmat, ők döntik el, hogyan kell gondolkodni és minek kell történnie ebben az országban.
Csurka István e szellemi fundamentumról szállt szembe Antall Józseffel. Noha az MDF elnökségéért folytatott küzdelmüket 1993 elején végül Antall József nyerte meg, a demokrata fórum akkori sajtóirodájának vezetőjeként magam is úgy tapasztaltam, hogy a tagság többsége inkább Csurka radikális, semmint Antall megfontolt nézeteit osztja. Csakhogy Csurka érvelési fundamentumának szerves része volt a "Budapest - New York - Tel-Aviv tengely", s emiatt nem csak a baloldal, de számtalan jobboldali (nacionalista) szemében is szalonképtelennek számított. Szókimondásával, radikalizmusával Csurka sok hívet szerzett magának és új pártjának (a MIÉP-nek), de (vélt vagy valós - ezt később vizsgálom) "antiszemitizmusával", "idegengyűlöletével" sokat is veszített.
Orbán Viktor, ki pártjával az SZDSZ mellől indult, de helyét mindinkább a jobboldalon kereste, rendkívül hatékonynak bizonyuló szellemi-politikai fundamentumot alakított ki: eszmeiségében Antallhoz, radikalizmusában Csurkához hasonult, eközben azonban nem hagyta veszni azokat a "liberális" híveiket sem, akik, ha csak csekély mértékben is, de fogékonynak mutatkoztak a nemzeti retorikák, kötődések iránt. Mindennek lett közös szüleménye az új név is (Fidesz Magyar Polgári Párt), amely az eredeti névhez hozzákapcsolta a nemzetieknek kedves "magyar", és a liberálisoknak, szabadelvűeknek kedves "polgári" szót.
Orbán Viktor és pártja ügyesen kihasználta liberális gyökerét; azt a tényt, hogy emiatt kevésbé volt sebezhető a szokásos "nacionalista", "antiszemita", "fasiszta", "szélsőséges" stb. vádaskodásokkal. A "magyar nemzetnek" tett olyasféle gesztusaikkal, mint hogy az ország házában kerestek méltó helyet a magyar Szent Koronának, vagy hogy (a kedvezménytörvénnyel) kitüntetett (magyar) státust igyekeztek biztosítani a határon túli magyarságnak, vagy az olyasféle üzenetekkel, mint hogy "Merjünk nagyok lenni", "Merjünk nagyot álmodni", úgy tudtak rokonszenvezők milliós táborára szert tenni, hogy egyszerre szippantották fel a mérsékelteket és a radikálisok java részét. Eltekintve attól a legszélen elhelyezkedő néhány (pár ezer?) törzsi harcostól, akik úgy vélték, hogy Orbánék nemzeti retorikája nem több, mint színjáték (amelynek keretében szépen meg lehet mindazt csinálni a magyarokkal, ami csak kívánatos a nemzetközi tőkének), gyakorlatilag az egész jobboldal valóban úgy tekintett az ifjú miniszterelnökre, mint a nemzet (a nemzeti oldal) felszabadítójára; olyan szabadságharcosra, hősre, aki nem csak szellemi vezetője, de egyszersmind ügyes hadvezére is.
A törzsi háború hagyományos mezején, a nacionalista és antinacionalista ideológiák síkján 2002-ben valószínűleg nem is lehetett volna megverni Orbánékat. Noha a választási eredmények végső elszámolásánál minden bizonnyal nyomott valamennyit a latban azoknak a szavazóknak az elvesztése, akik komolyan vették Kovács Lászlóéknak a szélsőjobboldali veszéllyel való szüntelen riogatását (mely szerint a Fidesz és a MIÉP "összejátszott" volna), nem ez döntött; hanem az Orbán-kormány sikereinek, hitelességének, illetve az ezekről - nem kevés propagandával - alkotott általános képnek az intenzív, módszeres kikezdése, lejáratása.
A baloldal törzsi harcosainak e munkálkodásába két olyan külföldi is hathatós segítséget nyújtott, akik e törzsi háborús könyv számára nem tűnnek érdektelennek. Az egyik a szocialisták izraeli tanácsadója, aki lapértesülések szerint kezdeményezője volt a kampány negatívba, kormány-lejáratásba fordításának. Törzsi háborús világunkban bizonyára sokan vonnák le ebből szívesen azt a következtetést, hogy nyilván (zsidó) származása miatt vállalt ilyen, a "nemzeti" kormány ellenében kifejtett szerepet; de akkor hogyan magyarázzuk azt a - többé-kevésbé szintén köztudott - tényt, hogy a Fidesz-kormány egyik fő tanácsadója és propagandistája szintén zsidó származású? (Az élet különös játéka, hogy vezetéknevük egyetlen betűcskével tér el.)
A másik külföldi ("külföldre szakadt hazánkfia") Soros György, aki - magyarországi alapítványán keresztül - mélyen a zsebébe nyúlt, és óriásplakátokat és tévéműsorokat finanszírozott a balliberálisok megsegítésére. Ugyancsak sokan lehetnek, akik összefüggést vélnek felfedezni aközött, hogy ez a multimilliomos üzletember zsidó származású, ezt öntudatosan vállalja is, s aközött, hogy az "antinacionalista" törzs mellett, a "nacionalista" törzs ellenében lépett fel. Nyilván van is ilyen összefüggés, de mint másutt kifejtem, csak az egyik irányban; semmiféle visszafelé ható érvényű következtetés nem vonható le belőle: nem jelenthetjük ki, hogy minden üzletember, aki zsidó, eleve a baloldal megsegítésére sietett volna; de azt sem, hogy aki a baloldalt segítette, feltétlenül zsidó volt.
A törzsi háború - ezt több ízben is hangsúlyoztam és hangsúlyozom - akkor is kitört volna, akkor is zajlott volna, ha a törzsi harcosok között egyetlen zsidó sem lett volna; nem véletlen, hogy a törzsi háború zsidó vonatkozásai a rendszerváltozás előrehaladtával jelentősen háttérbe szorultak, s újra inkább a régi rendszer gazdáinak ("nemzetellenes" kommunistáinak) és az új rendszer aspiránsainak (antikommunista "nacionalistáinak") ütközetévé vált. Ezzel együtt vagy ennek ellenére: mivel a törzsi háború néhány jellegzetes vonása (hevessége, kíméletlensége), s nem kevésbé mindent átitató hiedelmei szoros összefüggésben állnak a zsidósággal és az antiszemitizmussal, a későbbiekben - a maga helyén - nem fogjuk megkerülni a kérdést: Milyen szerepet játszott a törzsi harcosok viselkedésében a zsidósághoz való - mások által vélelmezett vagy valóságos - viszonyulás?
Egy bizonyos: a nemzeti oldallal szembeni hevesség és kíméletlenség, a nemzeti oldal számára a háború óriási tétje (kiszabadul-e végre-valahára a baloldali hegemónia szorításából?), s végezetül az, hogy a nemzetieket csakugyan jól megtűzdelték ügynökökkel, egyaránt afelé terelte törzsi harcosainak hiedelmét, hogy mindenki mindenkiben árulót lásson. Az antinacionalista törzs berkeiben ritkaságszámba megy, hogy a nyilvánosság előtt egymás lejáratásával, hitelrontásával, politikai, erkölcsi megsemmisítésével foglalatoskodjanak. (Annál különösebb, hogy azokat viszont rendre kikezdik, akik zsidó létükre nem hajlandók eleve ellenségnek - ellenséges közegnek - tekinteni a jobboldalt. Így lettek ők - pl. Baló György újságíró, Pelle János történész - a jobboldal "díszzsidói") Orbán Viktorék "átállásáig" - mely megnyugtatóan hatott a nemzetiekre - a nemzeti oldalon jóformán nem akadt már egyetlen meghatározó személyiség vagy politikai csoport, aki vagy amely ne lett volna a nemzet árulója valakik szemében. A radikális és a mérsékelt magatartás egyaránt alkalmasnak bizonyult erre. A nemzeti oldalon vissza-visszatérő szóbeszéd, hogy Csurka István nem más, mint a baloldal ügynöke, provokátor, akinek az a feladata, hogy "meggondolatlan" megnyilatkozásaival - no és a MIÉP létrehozásával, az egység megtörésével - az egész nemzeti oldalnak ártson. Azt is gyakorta hallani, hogy Lovas István, a jobboldal legnagyobb hatású újságírója is biztosan provokátor (ezért mer megtenni mindent), s voltaképp a másik oldalnak dolgozik. De nem kerülték el az árulás vádját a jobboldal mérsékeltjei, az ún. nemzeti liberálisok sem (pl. Elek István és Debreczeni József), akikről az MDF "népi-nemzeti" ("csurkista") erői meggyőződéssel hitték, hogy a szabad demokraták ügynökei, ezért - Csurkához hasonlóan - nekik is távozniuk kellett az első szabad választások győztes pártjából.
Bár Orbán Viktor sem mentesült maradéktalanul az efféle gyanakvásoktól, az ő határozott irányú politikai pályafutása (az ellenséges törzsnek teljesen hátat fordítva, a "nemzetiek" élére állt), nem kevésbé személyiségének formátuma, sikeresen és hitelesen fogta össze a jobboldalt, mely addig darabokban tehetetlenkedett. Mára már az is kiderült azonban, hogy a Fidesz integráló törekvésétől nem idegen a hatalomösszpontosító szándék sem. Az MDF-et, a békejobb-program meghirdetőjét, amely az együttműködésen túl szeretne saját (különutas, mérsékelt) politizálást folytatni, egy-egy "Fidesz-ellenes" manővere után szívesen állítják be a "nemzeti oldal" árulójaként. Ez történt az után például, hogy a tévés kurátorok megválasztása ügyében az MDF szigorúan ragaszkodott a saját közvetlen érdekeihez; miután nem tudott megegyezni a Fidesszel, maga állított jelölteket, s hagyta, hogy az Országgyűlés úgy szavazzon róluk (no és a kormánypártok jelöltjeiről), hogy közben a Fidesz képviselői kivonultak. Erősen úgy tűnik, hogy a nemzeti oldal politikai kultúrája (vagy inkább: bölcsessége) - egyébként érthető okokból - még nem tart ott, hogy akár nevesebb harcosai, akár közlegényei el tudnák fogadni a táboron belüli, eltérő érdekek létjogosultságát. (Ahogy mellesleg a baloldalé sem tart még ott, hogy el tudná fogadni az övétől eltérő "nemzeti" érdekek létezésének természetességét.) A jobboldal olyan kiváló bajvívói, mint például a Sajtóklub médiakatonái (mondhatnám: kommandósai), vagy a nemzeti oldal egyetlen országos napilapja (a Magyar Nemzet) és jeles tollforgatói (kardcsörtetői) egytől-egyig a Fidesz mögött sorakoztak fel, ugyancsak azt sugallva, hogy az MDF összejátszik az MSZP-vel, az MDF a nemzeti egység megbontója, a nemzeti oldal sírásója; s még arra is bizonyítékot találtak, hogy a párt elnökének (Dávid Ibolyának) egyik hozzátartozója üzlethez jutott Kertész Imre Sorstalanságának megfilmesítésében, tehát ez magyarázna mindent. Kár volna azt gondolni, hogy e bajvívók bérfeladatot teljesítenének. Az a néhány "mezei" MDF-es, akik egy író-olvasó találkozón elmondták nekem, hogy felháborodásukban azonnal kiléptek a pártból, ugyanazt érezték, mint jó néhány Fideszes politikus, mint a bajvívók - és mint egy neves, közkedvelt zenész, Szörényi Levente, ki a magyar nemzet sorsáért őszinte felelősséget tanúsít. Ő ugyancsak teljes meggyőződéssel hiszi, hogy árulás történt, ezért is szólította fel az MDF-et, hogy többé ne használja a maga készítette és ajándékozta jelképet, a stilizált tulipánt. Pedig ha nem a törzsi háború túlfűtött hangulatában élnénk, nem volna nehéz szembenézni néhány cáfolhatatlan ténnyel. Hogy csak az egyik legfajsúlyosabbat említsük: a kívánatos médiaegyensúlyt Orbánék úgy igyekeztek megteremteni, hogy sok gesztussal és még több pénzzel kiépítették, megteremtették a maguk médiáját. Eközben a nemzeti tábor többi pártjának esélyei nemhogy javultak volna, hanem még romlottak is. Lakatos Pál távozása a Vasárnapi Újság éléről a MIÉP-et gyengítette; a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata fideszesítése pedig egyértelműen az MDF-et. A legkevésbé sem kell tehát a nemzet árulójának lenni ahhoz, elegendő józan (hogy mennyire távlatos, ez külön kérdés) politikai megfontolásokat követni, hogy e barátságtalan helyzeten a kisebb "nemzeti" pártok változtatni akarjanak. Hát még ha egyikük (az MDF) frissen újraválasztott elnöke (Dávid Ibolya) vezeti a politikusok népszerűségi listáját, vagyis a közvélemény többé-kevésbé igazolja is mértéktartó (és a Fidesztől távolságot tartó) politikáját.


Hadszínterek
A Háborús helyzet című fejezetben adatokkal és esetek leírásával igazoltam, hogy a törzsi háború átszövi nemcsak köz-, de magánéletünket is. A nevesebb harcosok a közfigyelem homlokterében, a politika, a kultúra, a gazdaság, legfőképpen pedig a média látványos hadszínterein vívják küzdelmeiket; a névtelenje pedig hír-, illetve propagandaértékű tömegmegmozdulások formájában, no meg helyi és napi kis ütközetek során, elrejtve a nagyközönség figyelme elől (de ettől még akár élet-halál harcként élve meg őket).
A harcok színteréről másutt is szólok: a Különös hadszínterek, ütközetek című fejezetben a média törzsek szerinti megosztódásáról, egy drogcsatáról, valamint egy miniszter és egy színházigazgató közötti, modellértékű összecsapásról.


A múlt mint hadszíntér
Voltaképp az lenne az igazán nehéz feladat, hogy rendszerváltozós életünknek olyan területét találjuk meg, amelyet elkerült a törzsi csatározás. Hiába hagyjuk el a jelent, s nézünk a múltba vagy próbálunk a jövőbe tekinteni.
Az antinacionalisták (balliberálisok) számára a magyar ősmúlttal foglalkozni: nacionalizmus; Horthy Miklóst újratemetni, vagy Horthy-kiállítást rendezni: fasizmus; Szálasi-emlékeket felidézni: a vészkorszakot előidézni; a Terror Házát felépíteni, a kommunista rémtetteket bemutatni: Holokauszt-relativizálás.
    "Sajnos a mai Magyarországon a második világháború nem történelem, hanem sokaknak egyben legitimációs hivatkozási alap is", nyilatkozza a Magyar Nemzetnek Keresztes Lajos történész, s hozzáteszi: A magyarországi baloldalnak, a kommunista pártnak az volt a fő gondja, hogy mindössze 300 fős tagságot tudott felmutatni. Így aztán 1945 után külön ideológiát kellett gyártaniuk saját sikertelenségük kompenzálására, annak bizonyítására, miért nem tudtak a térség kommunista pártjaihoz hasonlóan sikeressé válni. Nyilvánvalóan megoldásként kínálkozott a Horthy-korszak és általában a történelmi jobboldal démonizálása, amibe belemosódott a Szálasi-rémuralom is. Ezt a Rákosi-rendszer alatt mesterségesen kifejlesztett »bűnös nemzet« képet nyögjük ma is, sokszor úgy, hogy a történelmi torzképek kovácsolói maguk sincsenek tisztában ennek az imázsnak a históriai gyökereivel"
Nyilvánvaló, hogy az efféle torzítás kapóra jön az antinaconalista törzs másik (liberális) felének is, noha egészen más okból. Vagy eleve antinacionalizmusukból eredően, vagy a zsidósághoz való kötődésük miatt. Egykori hatalmas veszteségeik és szenvedéseik a mai napig múlhatatlan és kitörölhetetlen rémülettel töltik el a zsidókat (kellően felkorbácsolt - hiszterizált - helyzetekben és pillanatokban inkább nagyobb, mint kisebb részüket); nem kevésbé afféle "bosszúvággyal", hogy elégtételt vegyenek a "népirtókon": látványos megbélyegzéssel, bűntudatra, belső önvizsgálatra bíztatással. Így vagy úgy, a démon legtöbbjük számára ma is valóságosan létezik.
Nem állítható azonban, hogy ne léteznének a nacionalisták számára is balliberális démonok. Ezek száma csupán azért lényegesen csekélyebb, mert a hosszú baloldali uralom alatt maguk az érintettek voltak kénytelenek - saját legitimitásuk megteremtése, megerősítése érdekében - egykori eszmetársaiktól megszabadulni. Előbb Sztálintól, majd Rákosiéktól, aztán már Kun Béláéktól és Lukács Györgyéktől, végül Kádáréktól is. Azt a kevés politikai személyiséget, akit - időben történt elfordulásukra hivatkozva - becsben megőriztek, annál harcosabban igyekeznek védeni - nacionalista oldalról meg támadni. Noha "nemzeti" szellemi körökben az első magyar köztársaság első elnökét, Károlyi Mihályt a proletárdiktatúra előkészítőjének, a trianoni magyar veszteségek egyik fő okozójának tekintik és hirdetik (azaz kimondva-kimondatlanul hazaárulónak és szovjetbérencnek), szocialista és szabad demokrata körök a modern Magyarország nagy történelmi alakját tisztelik benne.
Tény, hogy különös fejlődéstörténete miatt a hazai baloldalnak kiváltképp érdeke, hogy a múltat a saját felfogásában (torzításában) tálalja, sulykolja. Nem kevésbé nyaktörő mutatványokat kell sorra végrehajtania, mint például azt, hogy egy volt 56-os karhatalmistából lett miniszterelnökkel a nyakában kell áldását adnia 1956. október 23. nemzeti ünnepé nyilvánításához, s az elődei által (ha ugyan nem a maga közvetett segédkezésével) felakasztott hősöket dicsőíteni; vagy például egy volt titkosszolgálati tisztből lett miniszterelnökkel a nyakában azt, hogy áldozatos küzdelemben védte hazája függetlenségét a KGB-ellen. Mindehhez rajta kell tartania a kezét s figyelmét a történelmi műhelyeken (pl. az 56-os Intézeten), a levéltárakon (megszüntetve, illetve átalakítva a Történeti Hivatalt, elbocsátva annak vezetőjét). Ez a múltat vigyázó nagy igyekezet elérte egyébként a szabad demokratákat és elődjüket, a demokratikus ellenzéket is; nem feltétlen kívánatos a számukra, hogy például napvilágot lássanak azok a Demszky Gáborról szóló dokumentumok, melyekből kiderül, hogy március 21-ét fontosabb ünnepnek tartotta március 15-énél. Nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy a Szabad Európa Rádió magyar részlegének dokumentumait Soros György, illetve egy tőle pénzelt szervezet vette át "megőrzésre", s csak az átnézésükre és szelektálásukra (kiegyelésükre) elegendő idő (azaz évek múltán) után adta ki a kezéből, s bocsátotta szabad kutathatásra.
Az is bizonyosnak látszik, hogy a Fidesz gyors "fejlődésének": megerősödésének, politikai-hatalmi sikerének egyik titka abban rejlik, hogy felfogta a múltnak mint törzsi hadszíntérnek a jelentőségét. A múlt és régmúlt olyan hatalmas, mozgósító erejű jelképét, mint a Szent Korona, beemelte napi politikájába. A közelmúlt torzításai ellen történelemmel és társadalomtudományokkal foglalkozó műhelyeket hozott létre (a XX. és a XXI. Század Intézetet, valamint a Hamvas-intézetet45); ezek szívesen készítenek és gondoznak olyan tanulmányokat, amelyek a baloldal eddig elhallgatott vagy elnagyolt bűneiről, áldozatairól, károkozásairól, hazugságairól szólnak.
Csak sajnálni lehet, hogy mivel az egész rendszerváltás bizonyos értelemben hazugságban fogant, a múlt mint hadszíntér, mindenféle ádáz ütközetek ellenére sem hozta meg a várva várt megvilágosodást. Noha - ki tudja, kinek, minek köszönhetően - annyi kiderült, hogy ötödik választott miniszterelnökünk egykoron a D-209-es volt, ám az ennek nyomán támadt nagy ígérgetések ellenére sem került napvilágra sem a volt titkos ügynökök, sem a megbízóik névsora. Sőt, személyes (baráti) közlésekből és (újra) a sorok között olvasva arra a egyértelmű következtetésre juthatunk, hogy a kíméletlen harcot folytató törzsek legfőbb vezetői "a nép" feje fölött megalkudtak egymással. Mindkettejüknél akadtak olyan - olykor miniszteri szintű - érintettek, akiket futni hagytak (pl. lehagyták őket a nevezetes és nevetséges Mécs-listáról).


A jövő mint hadszíntér
A jövőt, akárcsak a múltat, a Fidesz ugyancsak beemelte napi politikájába, ez sikerének szintén egyik fontos eleme. A "Merjünk nagyok lenni!", "Merjünk nagyot álmodni!", "Amiért érdemes élni, a megélhetésen túl van" (Orbán Viktor), s a többi efféle jelmondat, az "Álmok álmodói" kiállítás (a Millenáris Parkban), az olimpia megrendezésének ötlete, de még "az Európai Unión kívül is van élet" kurucos ihletésű felfogás is, mind-mind a nemzeti büszkeség, önérzet húrjait voltak hivatva megpendítetni, nem is eredménytelenül. Okkal állapította meg Kis János, az SZDSZ alapítója és első elnöke, hogy "A Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését"; s állította szembe vele az MSZP-t ("nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról"), valamint saját pártját, az SZDSZ-t ("úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak"). Különös (vagy tán nem is olyan különös), hogy a Kádár-rendszerben még éppen a baloldal, a Párt tartotta fontosnak (tegyük hozzá, a legitim jobboldal teljes hiányában), hogy állandóan a jövőről beszéljen. Mivel a "létező szocializmus" mindig is fényévnyi messzeségben állt a beharangozott ideától, az óriási távolságot valamiképp át kellett hidalni. Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy a baloldal, mely egy huszárvágással abbahagyta a szocializmus építését (s vele a kapitalizmus szidalmazását), és ugyanazzal a lendülettel a kapitalizmus szorgalmas (sőt, lelkes) építésébe fogott, nem volt abban a helyzetben, hogy túl sok szót fordíthasson "a biztos" jövőre. Voltaképpen legújabb győzelmük után érzik csak magukat elég erősnek arra, hogy megszabaduljanak múltjuk kényelmetlen és elrejthetetlen elemeitől (mint amilyen pl. a Köztársaság téri székház), s "nemzeti közép"-ről, még inkább "baloldali polgárokról"-ról szóljanak, "akik" majd sikeresen állják a versenyt az Európai Unió nagy családjának tagjaiként. Főleg, ha nem álmodnak és kergetnek álmokat (délibábokat), s "mernek kicsik lenni", ahogy ez a kívánság elhangzott szocialista politikustól, illetve a politikust idéző baloldali ("Újságíróklub"-os) médiaharcosok szájából (a Magyar ATV műsorában).
Mindezek ellenére a jövő megítélésében egy fokkal nagyobb az egyetértés a két törzs között, mint a múltéban; sőt, itt - legalábbis a cselekvések és nem a retorika szintjén - voltaképp közelebb áll egymáshoz a két nagy párt álláspontja, mint a "nemzeti" táboron belüli pártoké, civil intézményeké. Ami a szemünk előtt zajlott az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve ennek kampánya során, azt a tézisünket erősíti meg, hogy a magyar szocialistáknak, kik most a hatalmat gyakorolják, nem a baloldaliságuk (a baloldali értékek vállalása, a másokkal való szolidaritás stb.) a lényegi vonásuk, hanem - a hatalomgyakorláson, az ezzel járó előnyök praktikus kiaknázásán túl - az antinacionalizmusuk (azaz a nemzet bezárkózó vagy elzárkózó önvédelme helyett a nemzetközi "fejlődési" folyamatokra való feltétlen rácsatlakozás). Ugyanez vonatkozik a baloldali liberálisokra is, akik szintén feltétlen hívei a globalizációnak, olyannyira, hogy a szabad demokraták szavazótáborának 95 százaléka (az összes pártot tekintve a legnagyobb arány) voksolt igennel az uniós csatlakozásra. Ha félretesszük minden ellen- és rokonszenvünket, s szárazon egymás mellé illesztjük a kulcsszavakat, a következő furcsa logikai képlet adódik: van egyfelől egy Európai Uniónak nevezett összetett intézmény a maga közös és a tagok egyéni elképzeléseivel, törekvéseivel, érdekeivel; van másfelől a magyar nemzet szintén egyéni törekvéseivel, érdekeivel. A kettő, bár vannak átfedési pontjaik, semmiképp nem esik egybe. Ezért kell szerződéskötés előtt alkudozni, kinek-kinek a maga céljait és érdekeit hangoztatni, ezeknek megfelelően feltételeket fogalmazni és támasztani. Formális logikai (nem kevésbé emberi és politikai) szempontból nem az a különös tehát, ha valaki saját érdekeit és feltételeit hangoztatja (ezt tette a Fidesz), hanem az, ha e feltételek kinyilvánítása az egyébként szintén a nemzet részének számító politikai táborból (törzsből - az MSZP-ből és az SZDSZ-ből) vak dühöt vált ki. Másutt (a Mikulás és a Hanuka tárgyalásakor) rámutatok ennek okára, itt most számunkra elegendő arra felfigyelni, hogy ezt a dühöt kétségtelenül táplálta valami, amit nehezen lehetne a demokratikus gondolkodás és érzület természetes velejárójának tekinteni. Ez a düh valóban vak volt, hiszen akikből kitört, képtelenek voltak átlátni (észrevenni), hogy a megtámadott (a Fidesz) szándékai, törekvései lényegüket tekintve nem különböznek a támadókéitól (az MSZP-étől, SZDSZ-étől): a fiatal demokraták ugyanúgy az Európai Unió tagjaként képzelik Magyarország és a maguk jövőjét.
    Hogy ez mennyire igaz, nagyon jól lemérhető volt a Fidesz egyik meghatározó emberének "letapadásán". Amikor az egyik Kereszttűzben Varga Mihály (alelnök, volt pénzügyminiszter) azt a kérdést kapta, nem okozhat-e később gondot, hogy az Unióból való kilépéshez két éves felmondási idő, s a tagok kétharmadának jóváhagyása kell, azt felelte, hogy előbb legyünk benn, addig nem érdemes ilyesmin gondolkodni. (Talán nyilvánvaló az olvasó számára is, hogy csak addig érdemes; utána már elfogadott és nehezen megkerülhető adottság lesz.)
A jövőt illetően stratégiai jelentőségű különvéleményt csupán a MIÉP, e valóban nacionalista s nacionalizmusát nyíltan vállaló párt hangoztatott és néhány jelentéktelen vagy némileg tudatosan (tegyük hozzá: a Fidesz által) eljelentéktelenített szervezet (a Magyarok Világszövetsége). Álláspontjuk a NEM volt, ennek igazságelemei (pl. Magyarország kiszolgáltatottságának növekedése elsősorban a földpiac liberalizálása miatt) semmiképp nem tekinthetők annyira a valóságtól elrugaszkodottnak, mint amennyire szélsőségesnek, szalonképtelennek állították őket a média és politika hadszínterein a közvélemény számára, s ekképpen a közfigyelem homlokteréből - mint szellemi pestissel fertőzötteket - eltakarították őket.
Mindenesetre akár a múltról, akár a jövőről, de akár a jelenről, napi időszerűségekről van üzennivalója egy politikai-törzsi tömörülésnek, elkerülhetetlen, hogy ezek célba juttatásához megfelelő pozíciókat szerezzen magának a tömegmédia hadszínterén. Antall Józsefnek és az MDF-nek ez nem sikerült, és bizonyos értelemben nem is sikerülhetett; az akkor kirobbant médiaháborút Harasztiékkal szemben formailag ugyan megnyerték, de valódi veszteségük (népszerűségvesztésük) sokkal súlyosabbnak bizonyult. A Fidesz látványos felfutásának másik titka itt keresendő: részben liberális indíttatása, részben koncepciózus médiapolitikája révén hatékonyabban, hatásosabban kezelte a tömegtájékoztatást és a propagandát. A médiaegyensúly megteremtésének jelszavával olyan médiahadállásokat épített ki, amelyek bőségesen elegendőnek bizonyultak a jobboldal minél teljesebb lefedését célzó politikai hadművelet üzeneteinek kihangosításához, artikulálásához. (Minderről bővebben szóltam már az Elsőkből lesznek az elsők című könyvemben, de lesz még róla szó e könyv CD-ről olvasható részében, a Két törzs, két média című fejezetben is.)


A sport mint hadszíntér
"Azzal, hogy Schmitt Pál elvállalja a Fidesz alelnökségét, hosszú sorba áll be: Balczó Andrástól Gyarmati Dezsőn át Kovács Istvánig mind a politikai jobboldalra álltak. A túlsó térfél ebből a szempontból szinte üres."
A felismerés a Népszabadság újságíróját dicséri.46 Világbajnokok, olimpiai bajnokok sora: vajon miért a politikai jobboldalon kötnek ki? Miért nem a baloldalon? Vajon meg tudja-e fejteni a talányt egy balliberális lap balliberális szerzője? Miért ült ott vajon sokszoros világelső úszónk, Egerszegi Krisztina és világbajnok öklözőnk, Kovács István "a nemzet megmentésére" rendezett Fidesz-nagygyűlés pulpitusán, a 2002. évi országgyűlési választások két fordulója között? S vajon miért a többi, nyíltan vállalt kötődés és szereplés? Az első választási fordulós vereség után Orbán Viktor miért épp a Testnevelési Egyetemre hívta híveit? Vegyük sorra az újságíró tippjeit, s mindjárt adjunk hangot kétségeinknek:


- A Fidesz (s Orbán Viktor, kinek a labdarúgás iránti rajongása köztudomású) számolatlanul öntötte a pénzt stadionba, sportolóba, álomba.
És az MDF? A MIÉP? Ők nem tudtak számolatlanul önteni pénzt sem ide, sem oda (mert nem volt, s nem is tudtak annyit szerezni). Mivel magyarázzuk akkor, hogy előbbihez csatlakozott Gyarmati Dezső és Grosics Gyula, az utóbbihoz pedig Balczó András? Ők még jóval a Fidesz-kormányzás előtt megtalálták a maguk pártját, a maguk helyét.


- A sportolók ("szakemberek" megállapítása szerint) a lemaradók, leszakadók, vesztesek iránt inkább közömbösek - ez eleve megnehezíti számukra a baloldali értékrend iránti kötődést.
A mostani politikai baloldalról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a lemaradók, leszakadók, vesztesek sorsára különösebben érzékeny lett volna. A Bokros-csomagot nem a Fidesz kézbesítette (akkor sem, ha végeredményben jót, akkor sem, ha végeredményben rosszat tett a magyar gazdaságnak). A szóban forgó bajnokok éppenséggel nem sorolhatók a szellemileg elmaradottak (a hátrányos helyzetűek) közé, akik ne látnák át, hogy az MSZP a rendszerváltás idején minden megtett a gazdaság liberalizációjának végrehajtásáért, s ennek során a saját gazdasági és politikai hatalmának kiépítéséért. Nagyon sokan kötöttek ki - híres és névtelen emberek - a baloldalon, akikben nyoma sincs az elesettek iránti szolidaritásnak, viszont felhőtlenül sütögethették a maguk pecsenyéjét. Hogy miért nincsenek ott közöttük a bajnokok, ahhoz, úgy tűnik, más magyarázat után kell nézni.


- A Orbán, csakúgy mint Kádár, önmagát legitimálta neves közéleti személyiségekkel (művészekkel, sportolókkal). Orbán a sportolókat "kiválasztotta", meghívta, s ők örültek, hogy újra kiélhetik szereplései vágyukat; azaz nem maguktól sorakoztak fel mellé.
Szemérmetlenül gyenge érv. Mind a szocialisták, mind a szabad demokraták neves személyiségek seregét mozgósították a rendszerváltozás első pillanataitól. Írók és színészek bőségesen hadba szálltak mellettük - a kérdés emiatt ugyanolyan megválaszolatlan maradt: neves sportolók miért csak elvétve?


- A sport a fiatalság, a siker, az állami támogatás és a nemzeti dicsőség értékrendszerében mozog. Ez közelebb áll a jobboldali gondolkodáshoz.
Egy politikai napilap negyedik oldalas cikkétől valójában nem illik sokat várni, ezért bármiféle (butaságra, csőlátásra és hasonlókra utaló) megjegyzés nélkül vonom kétségbe, hogy a fiatalság, a siker, különösen pedig az állami támogatás alkotta értékrendszer közelebb állna a jobboldalhoz. Inkább örüljünk, hogy e nem is túl rövid írásban legalább egy helyen mégis csak rábukkanhattunk a keresett elemre, amely elvezethet bennünket a helyes magyarázathoz.
"Nemzeti dicsőség".
Nos, efféléről van szó. Arról, hogy Magyarországon a sport is a törzsi háború hadszínteréhez tartozik. Nemcsak oly módon, hogy a fradi B-közép egy időben szívesen skandált Auschwitzba induló vonatokról, cserébe a (lila-fehér csapathoz húzó) rendőrök buzgón verték félholtra a fradi-szurkolókat. Hanem úgy is, hogy az MSZP és SZDSZ antinacionalizmusa miatt igazából nem tud mit kezdeni a nemzeti dicsőséggel. Azzal a fenséges érzéssel (közösségi élménnyel: közös örömmel és közös büszkeséggel), mely a legnagyobb sportolóink (bajnokaink) lelkében feszül. Tőlünk északra, délre és keletre olyan országok találhatók, melyekben a baloldalt átszőtte az államilag élénkített nacionalizmus; nyugatra meg olyan országok, ahol a nemzeti büszkeség nem számít elítélendő nacionalizmusnak. (Arrafelé például elképzelhetetlen, hogy a rendőrök letépjék a nemzetiszínű zászlót egy tüntető autójáról.) A magyar balliberális politika e tekintetben kényelmetlenebb helyzetben van. Úgy kell gesztusokat tennie a nemzeti törzs felé húzóknak, hogy eközben nem szabad sem saját magát, sem a célba vetteket túlságosan belelkesítenie, nehogy a nacionalizmusnak vagy terjesztésének gyanújába keveredjék.


A kultúra mint hadszíntér
Szokás a most zajló törzsi háborút kulturális harcnak is hívni. A Törzsek harca című fejezetben e meghatározást azzal az érvvel utasítottam el, melyet könyvemmel ki szeretnék domborítani: az a harc, mely itt a rendszerváltozás Magyarországán folyik, nem csupán kulturális különbségekből ered, hanem a mélyebb kötődések, ösztönök, indulatok szintjén is zajlik, helyesebb tehát rá a törzsi kifejezés. És sajnos a legkevésbé sem nevezhető kulturált küzdelemnek.
Ha kulturális harcnak nevezném, ráadásul meg kellene neveznem az egymással szemben álló kultúrákat. Ezt kísérelte meg kifejezni a népi-urbánus ellentét fogalma. Ám a fogalom szó szerinti értelmezése csak csekély mértékben felelt meg a valóságnak; csakúgy, mint áttételesebb értelmezése, amelyben a két szó voltaképp a nem-zsidó - zsidó szembenállást jelöli. Egyfelől nem (volt) igaz, hogy minden "nem népi" alkotó (kultúrateremtő, kultúrahordozó) eleve tagja (lett volna) annak a városias, világias és világpolgárias szellemű kultúrakörnek, amely mindenben és minden mögé, ami valamiképp magában hordozta vagy magán viselte a "népiség" motívumait, nacionalizmust (ráadásul maradiságot, avittságot) sejtett. Másfelől nem igaz, hogy a városias kultúrát csak a zsidók képviselnék, tehát aki szemben állna (szemben állt volna) a népi kultúrával, az eleve csak zsidó lehet(ett), vagy hogy aki zsidó, az eleve elutasítja (elutasította volna) a népi kultúrát.47
Ezzel együtt is igaz és bizonyítható, hogy a magukat zsidónak tekintő, vagy éppen zsidó voltukat, identitásukat nyilvánvalóvá tevő írók, költők, művészek bizonyos szellemi műhelyekhez, irányzatokhoz, médiumokhoz erősebben kötődnek; mégpedig mindazokhoz, amelyeknek egyetlen közös nevezőjük az antinacionalizmus - legyen az akár liberális, akár baloldali, akár modernista, akár pragmatikus globalista alapon kélt antinacionalizmus. Ami így vagy úgy a nacionalizmus (a hangsúlyos nemzet-, magyarság-féltés) tartományába esik, azt valószínűleg elutasítják, ha lehet, a felszámolására, gyengítésére törekszenek. Ez egyébként fordítva is igaz: a népi gyökerüket hangoztatók is megválogatják a maguk szellemi műhelyeit, irányzatait, médiumait, s eközben ugyancsak törekszenek a másik törzs fennhatósága alá tartozók gyengítésére, lejáratására. Fontos figyelnünk és ügyelnünk azonban arra, hogy a valószínűségeknek és az egyoldalú logikáknak a általánosítás rangjára való emelése hamis és káros következtetésekre vezet bennünket. Egyrészt egyáltalán nem minden zsidó liberális, baloldali, modernista vagy globalista - azaz antinacionalista -, de még ennél is lényegesebb, hogy nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy a felsorolt felfogások bármelyike vagy mindegyike valakit jellemezzen. A nacionalisták sikeres érvelésének és térnyerésének esélyeit hatványozottan rontja, ha a nemzet mint szerves közösségi lét előnyeinek ecsetelése, bizonyítása, no meg az általános ellenmotivációk felkutatása helyett különféle faji, származási indítékok fellelésén fáradozik.
Tipikusan ilyen hiba - mondhatni, szarvashiba - volt Csurka István részéről, amikor a Frankfurti Könyvvásár magyar részvevőit listába szedte, s ebben kurzívval jelölte meg azokat, akik szerinte nem igazi magyarok (hanem - ha Csurka nem mondta is ezt ki - zsidók). Azért, mert valaki zsidó, szerepelhetett érdemtelenül, de akár megérdemelten is a rendezvényen. Nyilvánvaló, hogy semmilyen eredményre, semmilyen tekintetben nem lehet a Csurka-féle okoskodással eljutni. Nemcsak azért nem, mert feltételezi a zsidó származás vagy identitás korrekt nyilvántartását (azon pedig már túl van a világtörténelem, Izraelt kivéve), de azért sem, mert csak zsidó volta miatt senkit nem lehet eleve kirekeszteni. Ha tehát valaki szükségét érzi annak, hogy legyen a hazánkat Frankfurtban képviselő írók "összetétele" más, az - akármennyire nehéz útnak látszik is ez -, csakis a művekből (és nem a szerzőjükből), a művek tárgyából, felfogásából, szemléletéből, esztétikai értékéből indulhat ki, ezeket kell górcső alá vennie, és ennek eredményeképpen kívánhatja azt, hogy legyen a művek összetétele más - de nem a szerzőké. A másik lehetőség, hogy ha már törzsi alapon műhelyek szerveződtek, akkor követeljük meg a műhelyek jelenlétét, arányos képviseletét. Az egyetlen járhatatlan út éppen az, amelyikre Csurka tévedt.
Természetesen nem csak az irodalom, de a kultúra minden területe is így vagy úgy a törzsi háború hadszínteréül szolgál. Az MDF az első szabad választás megnyerése után a kormányzás legelső pillanatától kezdve szembesülni kényszerült azzal, hogy hiába ígért "tavaszi nagytakarítást", azt nem tudja elvégezni. Amikor a Hungaroton igazgatóját, a szocialista kultúrapolitika egyik jelképértékű megtestesítőjét (a magyar könnyűzene nagy hatalmú diktátorát) leváltotta, az ellenzék és a média ellentűzbe fogott, azonnal előkapva az antiszemitizmus vádját. Hasonló történt a komolyzene területén, amikor a kulturális tárca a Fisher Iván-féle Fesztiválzenekar helyett másokat óhajtott támogatásokban részesíteni. Nem maradtak ki a sorból a színházak sem. Jóformán minden egyes igazgatóváltás kisebb (helyi), de inkább nagyobb (országos) indulatokat kavart, és ezeknek soha nem valamiféle szakmai (színházi) vagy vezetői felfogásbeli különbség állt a hátterükben, hanem az a meggyőződés, hogy az új személlyel a kinevező "törzs" a saját kulturális befolyását akarta növelni. Nehéz is persze más következtetésekre jutni, amikor ezúttal (az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzása alatt) a szegedi színház élére olyan színészt neveztek ki, aki a rendszerváltás első pillanatától fogva kiveszi a részét a szabad demokraták hangos népszerűsítéséből (pl. a kampányok idején), sőt e párt képviselőjelöltjeként országos választásokon indult. A legerősebb színházi jelkép, az új Nemzeti Színház több cikluson keresztül (a Horn-, az Orbán-, s részben a Medgyessy-kormány idején) is a törzsi harcok kereszttüzébe került. Helyszínét, tervezőjének személyét többször is váltogatták, igazgatóját is. De nem járt jobban a filmszakma sem: hogy éppen melyik filmrendező, milyen filmre, mennyi pénzt kapott, erősen függött az éppen uralkodó kormány törzsi felfogásától. Orbánék alatt például Széchenyi Istvánról készült film (a Hídember), ennek főszereplője a fiatal demokratákkal rokonszenvező, politikai szerepet (képviselői jelöltséget vállaló) színész, kiről köztudomású, hogy hívő keresztény, no meg bőséges állami támogatást is kapott a film, s mindez elegendő ok volt, hogy a magyar média balliberális fele, azaz csaknem a kilenctizede - ugyancsak országra szóló vihart kavarjon. Később (más fejezetekben) részletezendő okok miatt nem fog ekkora vihart kavarni, de mégis igaz, hogy a Görgey Gáborral indult (szocialista - szabad demokrata) kulturális ciklusnak pedig (ugyancsak nem véletlenül) egy holokausztos film lett a legfőbb (több milliárd forintos) támogatottja: Kertész Imre Nobel-díjas regényének, a Sorstalanságnak filmváltozata.
Természetesen nem kerülte el a kulturális harc a könyvkiadást és könyvterjesztést sem. Igaz, a sajtószabadságnak - és nem kevésbé a "kultúrharcos" szellemi káosznak - köszönhetően számos igazi, ostoba antiszemita kiadvány is napvilágot látott, s ez érthetővé teszi az indulatokat. Ez sem feledtetheti azonban azt az óriási eredményt, hogy szinte a semmiből megszületett a "nemzeti" (jobboldali, konzervatív) könyvkiadás, s e téren is búcsút kényszerült mondani a balliberális (antinacionalista) hegemónia. (Hogy ennek mekkora jelentősége van, egy személyes élménnyel tudnám talán leginkább érzékeltetni: egyik könyvem - mellesleg a budapesti aluljárókban való - terjesztését az egyik cég látatlanul visszautasította, mivelhogy én írtam. (Ld. még ehhez: Hogyan terem az antiszemita?48) Ezúttal voltaképp nagy szerencséje a nemzeti törzsnek, hogy a kultúra, a könyvkiadás is szabadversenyes üzlet lett; már amennyire, persze: az állami költségvetésből származó, alapítványokon keresztül szétosztott pénzek segítségével a kormányok igencsak befolyásolni tudják a piaci mozgásokat, kiválasztódásokat. Ezzel együtt is igaz, hogy a jobboldali könyvkiadók egyike-másika annak köszönheti nemcsak puszta létét, de gyors felfutását, sőt, virágzását is, hogy "jobboldali", "nemzeti" szerzőkre, "antikommunista" könyvekre specializálta magát. (A Kairosz által kiadott Lovas István-könyvek például egyre-másra vezették - a megfelelő kategóriában - az eladási listákat.) A "nemzeti" oldal eljutott arra a felismerésre is, hogyan lehet könyvkiadásból fedezetet teremteni a lapkiadáshoz. A Magyar Demokrata feje felett akkor kezdtek oszladozni a létbizonytalanság sötét felhői, amikor a saját érdekeltségű alapítványa (Magyar Ház) által kiadott könyveket a saját maga kialakította könyvesbolt (a Szkítia - ma már országos bolthálózat) kezdte árulni.
A Fidesz politizálásának tudatosságát és körültekintő voltát dicséri, hogy nemcsak a sajtó, de a könyvkiadás terén is hadállások módszeres megnyerésébe és kialakításába fogott. A "nemzeti" oldal esküdt hívei és ellenségei számára egyaránt emlékezetes marad amaz irdatlan embertömeg, amely délelőttől éjszakáig türelmesen kivárta a maga sorát, mígnem Orbán Viktorhoz járulhatott. A miniszterelnök az Ünnepi Könyvhét alkalmából dedikálta a vele készített interjúkat tartalmazó könyvet, annak a könyvkiadónak a sátránál, amely az egész "nemzeti" oldal s az egész rendszerváltozás szempontjából jelképes jelentőségű: a Püskinél. Bő költségvetési forrásokból - félig-meddig a Heti Válasz szellemi és üzleti kapcsolódásaként - a Fidesz útjára indította a Válasz Kiadót, amely viszonylag rövid időn belül számos könyvvel jelent meg a piacon, egy "olcsó és népszerű" sorozattól kezdve, Fideszes politikai hitvalláson át (Kövér László), reprezentatív, drága kiadványokig.
Nem szóltunk még az oktatásügyről, a törzsi háború szikrázó ütközeteinek egyik jellegzetes terepéről. Mondhatnánk, magától értetődő, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT), ennek tartalma, kötelező vagy irányadó volta (szabályozó, befolyásoló szerepe) az első pillanattól fogva heves viták tárgya a "nemzeti" jelleget kidomborítani és normatív módon közvetíteni szándékozók, valamint az oktatás szabadságát (liberalizmusát, világnézeti semlegességét, csupán gyakorlati hasznosságát) hangsúlyozók között. Az is nyilvánvaló, hogy akárhányszor újabb kormány jön, újabb lendületet kap a harc, s újabb változásokon esik keresztül a NAT. Az viszont már sokkal kevésbé magától értetődő, hogy az oktatási tárcát, mely minden nemzet életében döntő fontosságúnak tekinthető, a szocialisták eddig mindkét esetben a szabad demokratáknak, ennek az alig párszázalékos súlyú pártnak engedték át. Ezt a "nemzeti" oldalon ugyancsak annak bizonyítékaként értelmezték (természetesen nem a nyilvánosság előtt), hogy lám, "a zsidók" már az ifjúság oktatásánál, nevelésénél el akarják kezdeni a nemzetietlenítést, a hazafiatlanságra, kozmopolitizmusra való nevelést, s ezt a szocialisták szívesen engedik nekik. Kétségkívül bajosan lehet a Magyar Bálint vezette tárcát olyannak látni, amelyiknek fontos lenne a nemzeti (magyar) vonások, hagyományok őrzése, erősítése. Az még a kisebbik baj, hogy a tárca rendre a magyar pedagógustársadalom ellenében igyekszik nagy horderejű újításokat átverni a hazai oktatáson (pl. a tíz osztályos iskolarendszert, az egyszintű érettségi-felvételi vizsgát); nagyobb baj, hogy a szabad demokraták által értelmezett és szorgalmazott korszerűsítés nem egyszerűen "nemzetietlenítéssel" jár, hanem az igénytelenség, az olcsó szellemi tömegtermelés megjelenésének és elburjánzásának veszélyével.49
A Heti Válasz egyik száma50 jellemző címmel (Nincs új a NAT alatt) számol be a legújabb alaptanterv-változat (NAT 2002) néhány jellegzetes részletéről, és a készítők, támogatók nem kevésbé jellegzetes szellemi garnitúrájáról. A szocialisták érintett politikai államtitkára (Hiller István, később kulturális miniszter) "érzékeltetése" szerint a NAT 2002 nem a tárca hivatalos dokumentuma, csak afféle "civil liberális remekmű", ez sem feledtetheti azonban azt a tényt: ha csak kísérleti jelleggel is, de az a szemlélet, s a szemlélet mögött az a személyiség (s mint látni fogjuk, a személyiség mögött a miniszter) teljes valójában ott van, amelyik "A kompetenciaközpontú, egyszintű érettségi-felvételi vizsga koncepciója" című tanulmányba beleszőtte e valóságshow-s mintafeladatot: vajon igaz-e, hogy "Zsanett nyitott, a fiúkkal flörtölő magatartása a műsorkészítők számára szórakoztatónak tűnt, s ezért intézték úgy, hogy a nézők az első körben ne őt szavazzák ki"? Ez a szemlélet, ez a világlátás, ez a fogékonyság egy végleges anyagba is lényegét tekintve csak ugyanezt tudja betenni, legfeljebb másképp pántlikázva. Kádár önjellemzésének, Kiss Elemér (egyébként kisvártatva megbukott) kancelláriaminiszter parlamenti beszédeinek és a kormányzat (kiváltképp az SZDSZ), viszonyulásának (Jászladány és a szabad iskolaalapítás) elemzése aligha fog kicserélődni egy nem baloldali pártfővezér, egy nem baloldali kancelláriaminiszter, egy nem baloldali párt szellemi és ideológiai megnyilvánulásainak elemzésére, mint ahogy a valóságshowból sem lesz soha valódi magyar kultúra, valódi magyar világ, csupán virtuális (azaz kellőképpen elvont, manipulált és uniformizált) "való világ".
A Heti Válaszból ugyancsak megtudhatjuk, hogy a figyelemre méltó tematika "komoly emberektől származik - az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaságnál »fusizó« szakmabeliektől", s a "valóságshow-érettségi a Soros Alapítvány bukszáiból finanszírozott NAT 2002 elnevezésű vitaanyag téziseire, követelményrendszerére épül." Innen már csak egy kurta lépés az Oktatási Minisztériummal való kapcsolat, ugyanis a NAT 2002 egyik szerkesztője Vass Vilmos, akinek nevét csak a bizonyítás kedvéért tesszük emlékezetessé, ugyanis ő koordinálja azt az alaptanterv-átírást szervező csoportot, amelyet Magyar Bálint miniszter hozatott létre minisztériuma egyik intézeténél.
A magyar "kultúrharc" (pontosabban: törzsi háború) talán legfőbb sajátossága, hogy minden ízében áthatja a politika. Errefelé a költők, írók, színészek mindig szívesen vették vállukra a haza sorsának terhét, s ez a szokás legújabb rendszerváltozásunk időszakára sem kopott meg. Mostanság zajló törzsi háborúnk kezdete két olyan párthoz kötődik (MDF és SZDSZ), melynek alapítói és hangadói között ugyancsak bőséggel találhatunk elszánt kultúrharcosokat (hogy csak kapásból néhány nevet említsek: Csurka István, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Bánffy György az egyik oldalon, Konrád György, Eörsi István, Darvas Iván, Székhelyi József a másikon.) Sokat elmond az antinacionalista-nacionalista szembenállásról, ennek gyökereiről s mélységeiről, hogy a hatalommal, diktatúrával szemben rendszerint ellenséges (mert valóban liberális, azaz mindenekfelett szabadságszerető; vagy valóban baloldali érzelmű, mert az elnyomottakkal, a kisemmizettekkel szolidáris) értelmiség rendszerváltásunk következő fázisában (az MDF bukása után) inkább állt az egykori elnyomók (no meg rajtuk keresztül a saját hatalmuk) szolgálatába, semhogy a nacionalista erők bármiféle uralmát még egyszer el kelljen viselniük. Hogy ez a szolgalelkűségnek látszó, de valójában zsigeri félelem és gyűlölet milyen irracionális méreteket ölthet, legjobban azon mérhető le, hogy egy olyan, valóban nagyszerű író, mint amilyen Nádas Péter is, elveszítette erkölcsi irány- és arányérzékét. Ugyanis tudott találni és hangoztatni azt igazolandó érveket (nem mellékesen Kis Jánossal, az SZDSZ alapítójával szemben), hogy Medgyessy Péternek, a titkosszolgálati múltjáról hallgató és a választókat ily módon becsapó miniszterelnöknek (amúgy a leváltott rendszer miniszterelnök-helyettesének) miért nem erkölcsi kötelessége lemondani.


A gazdaság mint hadszíntér
A hadszínterek közül talán egyik sem teszi annyira nyilvánvalóvá a törzsi háború hazai jelenlétét, mint a gazdaság. Amikor a pénz, melynek egyébként nincs szaga, nincs világnézete, nincs erkölcse, s csupán az érdekli, hogy megfialjon, inkább hátat fordít a haszonszerzés lehetőségének, semhogy nacionalista környezetben mutatkozzon, akkor ezt a törzsi háború súlyos jelenvalóságának és tántoríthatatlan irracionalizmusának számlájára kell írnunk. Nos, éppen ez a helyzet a magyar hirdetési piacon. Kiáltóan nagy a különbség a "nemzeti" oldal egyetlen napilapja, a Magyar Nemzet példányszámához arányított hirdetési állománya és a Magyar Hírlap azonos mutatója között. A balliberális lapból mintegy feleannyit adnak el, mint a Magyar Nemzetből, ám a benne megjelentett hirdetések száma többszöröse a másikéinak.51 Mindkét lap erősen elkötelezettnek és ideologikusnak mondható, tehát nem állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott érv, hogy a pénz (a hirdető, a reklámügynökség) nem szereti a politikát, a pártos, elfogult újságokat és orgánumokat. Ha így volna, miért hemzseg a hirdetés a 168 Óra nevű erősen balliberális lapban, s miért lézeng csak a Magyar Demokratában, mely nacionalista? Van olyan vállalkozó (bár nem ettől híres), aki inkább "ingyen" adott egy millió forintot a Demokratának, csak "ne kelljen" a lapban hirdetnie, mert az rontaná üzleti esélyeit.
Talán néhányan még emlékeznek rá, hogy egész rendszerváltásunknak az volt a legfőbb ideológiai indoka, hogy a szocializmusban nem érvényesülhetnek a jobbak, ezért a szocialista gazdaság versenyképtelen. Vissza kell hát térni a piacgazdaságra, a magántulajdonra, a legfeljebb csak szociális hálóval alábiztosítandó szabad versenyre, amelyben azonos feltételek között majd mindig győzhet a jobbik. Abban a cáfolhatatlannak tűnő tényben, hogy ez pont ellenkezőleg alakult, a közvetlen felelősség azokat a régi elvtársakat terheli, akik gondoskodtak az olyan gazdaságszerkezeti, jogszabályi és politikai lépésekről és változtatásokról, amelyek segítségével politikai hatalmukat gazdaságivá konvertálhatták; ezzel pedig (egyúttal) sokkal kevésbé a minőségek tiszta küzdelmét indították be, mint inkább a szabad rablás féktelen versenyét. Tudomásul kell venni, hogy ebben a helyzetben az új politikai erők (pártok) is arra kényszerültek, hogy túlélésük érdekében, ki-ki a maga gátlástalansága mértéke szerint - szintén a különféle javak versenyen kívüli megszerzésén fáradozzanak; vagy legalábbis szemet hunyjanak az efféle törekvések fölött, főképp, ha ebből maguk is (nem feltétlen személyre, inkább pártra szóló) anyagi támogatást remélhettek. Kiválóan megvilágítja a helyzet lényegét két ismert név, két neves személy egymáshoz való különös viszonyulása: Lezsák Sándoré és Princz Gáboré. Az előbbi - leginkább a lakiteleki sátor révén - a rendszerváltozás egyik jelképe, halk szava és mértékletes magatartása révén pedig a modern puritanizmus megtestesítője. Az utóbbi - múltja és Postabank-vezérigazgatói rangja miatt, valamint atyja révén, ki egykor ávós volt - a rendszerváltozás viszonylagosságának, felemásságának (azaz "az ellopott rendszerváltozásnak" a) jelképe, egyszersmind a köz pénzén degeszre gazdagodott, ugyanebből a pénzből kétfelé (sokfelé) játszó, rongyrázó mecénás megtestesítője. Amidőn a Postabank hirtelen megrendült (s ennek okai ma sem teljesen világosak), betétesek hada rohanta meg, hogy kimentse a pénzét, egyszeriben téma lett az intézmény és vezetője működése, sajátos hitelezési gyakorlata. E banktól nagyon fontos személyek ("VIP"-ek) kaptak nagyon kedvezményes személyes kölcsönöket, másrészt nagyon fontos személyek hatókörébe tartozó szervezetek jutottak ugyancsak nagyon kedvezményes hitelekhez, olykor nagyon is kétes, a visszafizetést nem biztosító fedezetre. Nos, amikor a Magyar Demokrata foglalkozni kezdett mindeme jelenségekkel, mindenki legnagyobb meglepetésére maga Lezsák Sándor üzent neki, hogy a lap "szálljon le" Princz Gáborról. Az újságírók, a tájékozódásból és tájékoztatásból hivatásszerűen élők számára is csak ekkor kezdett halványan derengeni, hogy a jobboldal (a "nemzeti" oldal) rendszerváltoztató pártja (az MDF), annak legpuritánabb politikusa milyen mértékig foglya annak az pénznek, amely az "ellopott rendszerváltozás" révén olyan személyek és gazdasági csoportok birtokába került, akiknek és amelyeknek a nemzetért, a nemzet jobbulásáért érzett felelősségét aligha lehetne alábecsülni. Ebben a helyzetben Lezsák álmát, a nemzeti szellemiségű Lakiteleki Népfőiskolát csak kétes pénzekből lehetett felépíteni és fenntartani; vagyis a jó szándékú politika is piszkos alkut kötött a pénzzel. 1990 óta a jobboldali és a baloldali kormányok is rendre "konszolidálták" a bankokat, vagyis az adófizetők pénzéből újra és újra pótolták veszteségeiket. Cserébe a bankok és bankárok pénzelték a politikusokat és a politikusok érdekeltségébe tartozó intézményeket; no meg, természetesen, a maguk érdekeltségébe tartozókat. Az sem aggasztott senkit, ha a nyakló nélküli, ellenőrizetlen hitelezések (nem ritkán lopások) miatt egy-egy bank csődbe jutott, hiszen egy-két kivételtől eltekintve a politika és az igazságszolgáltatás soha nem igyekezett a felelősöket megtalálni, megnevezni, és főleg nem megbüntetni.
A helyzet kialakulásáért, még egyszer hangsúlyozom, a közvetlen felelősség az "elvtársakat" illeti, akik a gazdasági hatalom átmentésével voltaképp gúzsba kötötték az egész rendszerváltoztatást, s leginkább is a "nemzeti" oldalt. A törzsi háború fellángolásának egyik okát abban kell látnunk, hogy a "nemzeti" oldal a gazdasági béklyói miatt sem tudott úgy táncolni ("nagytakarítani"), ahogy akart, s az elégedetlen "nemzeti" tömegek tehetetlenségükben gyorsan radikalizálódtak, ilyen irányba nyomva-terelgetve választott politikusaikat is. Csakhogy e politikusok, ugyancsak tehetetlenségükben (s ritkábban kapzsiságból) kétes gazdasági üzelmekbe fogtak (ld. pl. a Fidesz kayaibrahimos vállalkozásait). Emiatt hitelességüket könnyen ki lehetett kezdeni, könnyűszerrel el lehetett orozni azt a politikai-erkölcsi előnyt, amely közvetlenül abból eredt, hogy a múlt rendszernek ők még nem voltak politikai tényezői és felelősei. A "nemzeti" oldal tehát lényegében sodródott, s nemcsak gazdasági üzelmekbe és csapdákba, de egyre gyakrabban hazugságokba is. Egy idő után nem tudott következetesen harcolni hangoztatott értékeiért, sőt, e szólamok egyre-másra szembekerültek ténykedéseikkel. Nem csak oly módon, hogy a "nemzeti" oldal politikusai gyakran maguk is akadályként léptek fel a nemzeti érdekeket valóságosan érvényesíteni akaró, radikálisabb törekvések ellen (pl. a kétes privatizálások támogatásával, ezek ellenőrzésének megakadályozásával), hanem úgy is, hogy a szabad rablást elfedték: jobb esetben hallgatásukkal, rosszabb esetben hazugságaikkal. Ha nem éppen a törzsi háború tudatos gerjesztésével.
Több éves kutatómunka alapján itt, a gazdasági hadszíntér elemzésénél kell kijelentenem (mondhatnám: bevallanom), hogy szinte lehetetlen kibogozni és elválasztani egymástól az indítékokat. Arra nézvést akadnak kétségtelen bizonyítékok, hogy a balliberális (antinacionalista) törzs a politikai haszonszerzés reményében, azaz jól megfontolt szándékkal, ám alaptalanul vádolta meg antiszemitizmussal, rasszizmussal, (kirekesztő) nacionalizmussal a "nemzeti" (nacionalista) törzset. Azt viszont jóval nehezebb megállapítani, hogy voltak-e, vannak-e, akik ezen az oldalon éppen azért "antiszemitáztak", hogy a törzsi ellenségeskedés szításával eltereljék a figyelmet a szabad rablásról; ehhez hasonlóan azt is bajos kihámozni, volt-e, van-e a baloldalról a jobboldalra átdobott temérdek ügynök között olyan, aki hasonló célból (okból) "zsidózott".
Körösi Imre volt MDF-es országgyűlési képviselő szerint Csurka István például nem másért írta meg hírhedt dolgozatát (a Néhány gondolat...-ot). Körösi állítja, hogy Csurka az írásában felhasznált adatokat "a Neumann Alapítványon keresztül kapta New Yorkból". Okfejtését így folytatja:
    "A néhány gondolat szörnyűséges vihart kavart hazánk ellen. Itt is igazolódott a tétel, hogy a privatizátorok, a baloldali kommunista tolvajok érdekében kell mindig az antiszemitizmust gerjeszteni, tudniillik abban az iszonyatos zűrzavarban, amikor a Csurka-dolgozat miatt vitatkoztak a képviselők, az újságírók, a nemzeti vagyonunk jelentős része átkerült idegen kézbe. Ingyen! Tudatosan íratták meg vele a cikket."52
Noha az interjú készítője (Lakatos Pál) és alanya (Kőrösi Imre) a könyvük elején található felhívás szerint felelősséget vállalnak a közölt információ hitelességéért53, mégsem lehetetlen, hogy tévednek, vagyis lehetséges, hogy Csurka őszinte szándékkal írta, amit írt; több ízben nyilatkozta évekkel később, hogy cikkének igazságtartalma semmit nem évült. Az a kényszer, mellyel őt '56 után rávették a beszervezési nyilatkozata aláírására, az a súlyos lelki teher, amelyet ezáltal egy életre ráraktak, az a drámaírói mellőzöttség, melyet a rendszerváltozás óta át kell élnie (sehol nem játsszák egykor népszerű drámáit), bőségesen elegendő ahhoz, hogy valakinek afféle üldözési mániája alakuljon ki, amely az igazságmagvakból és -morzsákból kerek összeesküvés-elméletté áll össze.
Csurka ráadásul olyan kétségbevonhatatlan tények ismeretének is birtokában volt, amelyeket egyébként gondosan elhallgattak a nagyközönség elől; márpedig ha egy fontos tényről hallgatni kell, nehéz más következtetésre jutni, mint hogy alapos (titokra, valódi összeesküvésre utaló) oka lehet ennek. Például az arról való hallgatásnak, hogy Antall József újdonsült miniszterelnököt, mielőtt még kormányát megalakította volna, külföldi bankok megzsarolták: ha nem köt egyezséget a szabad demokratákkal, kivonják valutájukat a magyar pénzpiacról (ez a gazdaság összeomlásával fenyegetett volna). Az SZDSZ-nek a zsidósághoz való kétségtelen kötődései miatt minden további nélkül lehetett ezt a fenyegetést a zsidó bankárok akciójaként (összeesküvéseként) értékelni. Egy politikailag kultúráltabb környezetben viszont, ahol a másik oldalra ugyancsak jellemző lenne az árnyalt gondolkodásmód, az is hangsúlyt kaphatna, hogy a "nacionalista" MDF-et nem általában a zsidó, hanem a nemzetközi (antinacionalista, internacionalista) tőke igyekezett (igyekszik) kordában tartani; másrészt a bankárok akciója nem tekinthető általában a magyarországi zsidóság törekvésének és akaratának. Egyébként ezt "józanabb" pillanataiban Csurka maga is belátta, s elnézést is kért azoktól a "kis" zsidóktól, akiket akaratlanul megbántott. Ám a maga sértettsége, megbántottsága azt már nem engedte és nem engedi neki belátni, hogy a holokauszt kiváltotta iszonyat máig tartó hatása miatt általánosító, elnagyolt megfogalmazásait nem tudhatja (nem tudhatta) semmisé tenni utólagos bocsánatkérésekkel. Már csak azért sem, mert a túloldal minden alkalommal jó érzékkel csapott rá nehezen védhető megnyilvánulásaira, felkorbácsolva a zsidóság félelmét, és alaposan besározva (Csurkával, antiszemitizmusával) az egész nemzeti oldalt.
Az a tény, hogy Csurka állításait bajosan lehetett volna igazolni, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek a nyilvánosság mögött, a közvélemény látens felében ne vertek volna gyökeret, illetve hogy maga a dolgozat ne az ott lappangó véleményeknek lett volna valamiféle összefoglalása, visszhangzása. 1992-93-ban az MDF sajtóirodájának (mellesleg nem párttagos) vezetőjeként gyakran találkoztam azzal a bizalmas, baráti közléssel, hogy "Csurkának tulajdonképpen sok mindenben igaza van" (legfőképp abban, hogy elmaradt az igazi rendszerváltozás), "de nem szabadna ilyen nyíltan zsidóznia". Ebben az esetben nem kell tehát a Szolgálat megbízására, ügynöki ügyeskedésre gyanakodnunk, a törzsi feszültségek (a háborús indítékok) e nélkül is kifejtették hatásukat: az egyik oldalon leginkább a "nyílt" nacionalizmus, antiszemitizmus, a másik oldalon leginkább a "nyílt" nemzetellenesség miatt támadt félelmek. S noha a tekintetben sem lehet kétségünk, hogy a régi elvtársak által a politikába (pártokba) telepített ügynököknek (akárcsak a külföldi titkosszolgálatok által telepítetteknek) ugyancsak megvolt (és megvan) a maguk szerepe, a politika a maga természetéből és érdekéből fakadóan nélkülük is elvégezte - és a mai napig elvégzi - dolgát: minden lehetséges (és a szavazóközönség számára hihető) módon megvádolja (besározza, lejáratja) ellenfelét. Ahogy Török Gábor politológus is megállapítja a Medgyessy-kormány első évét értékelő elemzésében (a Népszabadságban!): "leginkább az MSZP érdekelt a bal- és jobboldal közötti, oly sokat emlegetett árkok fenntartásában - hogy szavazóik ne vándorolhassanak át a másik oldalra". A kormány azonban - Török szerint - "a kommunikációban szinte mindent megtanult a Fidesztől, sőt bizonyos értelemben még túl is lépett rajta". Ezzel volna magyarázható, hogy a Medgyessy-kormány "miközben megbékélésről beszél, és teszi ezt a jelek szerint nagy népszerűségnek örvendően, valójában foglalni akar. Ehhez szüksége van a Fideszre mint ősgonoszra, legalább annyira, amennyire a Fidesznek az antikommunizmus összetartó ereje miatt szüksége volt az MSZP-re mint - minden cselekvést megmagyarázó elemként - örök ellenfélre."54 "Könnyű Katát táncba vinni" - vonhatjuk le tehát a következtetést; a politika annak rendje és módja szerint meglovagolta a törzsi ellentéteket, s egyúttal tudatosan tovább mélyítette és szélesítette az árkot.
A gazdaság mint hadszíntér szempontjából ennek a felismerésnek az a jelentősége, hogy a saját identitás erősítése, a saját csoportképzés törvényszerűen vezetett el a pártklientúrák kiépítéséig, ezek előnyben részesítéséig, nem csak a közigazgatás, nem csak a kultúra, de a gazdaság szférájában is. És innen csak egy apró lépésre volt az a szint, melyen már nem csupán a pártos kötődés döntötte el, ki juthat állami megbízásokhoz (fittyet hányva a szabad, tiszta versenynek, no meg a közbeszerzési törvény szellemének), hanem a korrupció is. Ennek ma látható "eredménye" több mint lesújtó: a megvesztegetések száma, mértéke többszöröse annak, mint amennyit a Kádár-rendszerben tapasztalhattunk. A gazdasági élet, a verseny szereplőinek az esélyegyenlősége nemhogy javult volna, hanem katasztrofálisan romlott. A pártok törvényfelettisége, az, hogy a pártklientúrák szinte büntethetetlenek, az igazságszolgáltatás feltűnő tesze-toszasága, az ügyek végtelen elnyújtása mintegy a szokásjog szintjére emelte a gazdasági törvénytelenségeket, törvénysértéseket. Kedvező változásnak csupán az tekinthető, hogy noha kezdetben a parlamenti pártok - a maguk érdekében - többé-kevésbé fedezték egymás üzelmeit, a törzsi háború gerjedése, kiterjedése (az ördögfestés, ördögűzés) a 2002. évi választásokra eljutott arra a szintre és addig a pontig, ahol a másik fél gazdasági visszaéléseinek felmutatása napi törekvéssé, rendszeres gyakorlattá vált. A Medgyessy-kormányban külön államtitkárságot létesítettek Keller László országgyűlési képviselőnek az Orbán-kormányhoz köthető gazdasági visszaélések felkutatására, büntetőjogi lépések kezdeményezésére. Természetesen sem a törvényekkel, sem az alkotmánnyal nem áll összhangban egy olyan intézmény működtetése, amely - kimondva, kimondatlanul - pártszínek alapján válogat a gyanús esetek között; ez is a törzsi háború különös vadhajtásainak egyike. A viszonzástól (visszacsapástól) való félelem azonban mégiscsak abba az irányba tereli a politika és gazdaság szereplőit, hogy ha nem is feltétlenül mértékletesebben, de legalább óvatosabban bánjanak a közpénzekkel. (Ld. például erre az ún. üvegzseb-törvényt.) A szigorítás előbb-utóbb csak kifejti jótékony hatását az esélyegyenlőségre - feltéve, hogy az igazságszolgáltatásra is kiterjed a változás. Egyelőre azonban inkább az tűnik igaznak, hogy az igazságszolgáltatásra is kiterjed a törzsi háborúság sújtotta pártpolitika hatalma.
Erről az egész jelenségről bőségesen írtam egy másik könyvemben: Baksisvilág. A korrupció természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán.55 A törzsi viszálykodásnak a magyar gazdaságra kifejtett romboló hatását valószínűleg nem lehet túlbecsülni. Kis ország, nagy pénz. Szlovák gazdasági csodáról ír a BBC - tudjuk meg a HVG internetes változatából 2005 májusában. "Északi szomszédunk gazdasági élete fejlődött a legdinamikusabban az elmúlt év során, az európai pénzek pedig valósággal elárasztják az országot. A BBC elemzése szerint Szlovákia hamarosan vezető pozícióra tehet szert a térségben."
Vajon nincs-e összefüggés a szlovák nacionalizmus és a szlovák gazdasági hatékonyság mögött? Az EU-tagsága miatt Szlovákia valamelyest korlátok közé szorítja nemzetállami - állami szintre emelt nacionalista - hajlamait, törekvéseit, ily módon a szélsőségekből rendszerint származó ilyen-olyan veszteségeknek elejét veszi. Ám ezek a korlátok, határok mégis meglehetősen tágak, sokkal inkább garantálják az államon kívüliekkel szembeni egységes fellépést, egészséges önvédelmet, sokkal inkább lehetővé teszik az országon, nemzeten belüli egységes akarat érvényesülését, mint Magyarország esetében a két törzs mindenütt jelenlévő, éles szembenállása. Az egészséges nemzeti önvédelem hiányára utalnak a következő adatok is. Szintén épp 2005 májusában, a Magyar Magántulajdonú Vállalatok Klubjának fórumán a Transelektro-csoport elnöke (Székely Péter) előadta, hogy a hazai közbeszerzésekből a külföldiek Írországban 25, a spanyoloknál 15, a németeknél és a franciáknál 5-5 %-ot tudnak megszerezni. "Hazánkban ez az arány jóval 50 százalék felett van".56Több mint figyelemre méltó, mint válaszolt erre - s a többi hasonló felvetésre - Szanyi Tibor, a szocialista-szabad demokrata kormány gazdasági tárcájának államtitkára, ugyanezen a fórumon: "Az EU-csatlakozással lezárult a vadkapitalizmus időszaka, át kell térni a hazafias gazdaságpolitikára".
Vajh', miért csak most? Miért nem ezzel kezdték?
A zsigerükbe oltott antinacionalizmus miatt.


Fegyverarzenál és propagandagépezet
Miként a valódi, fizikai megsemmisítéssel járó, véres háborúkhoz, úgy a voltaképp békeidőben s leginkább a szellemi dimenzióban vívott, ezért általában vértelen törzsi háborúhoz is elengedhetetlenek a legkülönfélébb harci eszközök, fegyverek bevetése, nem szólva az ezek hatékonyságát is garantáló propagandagépezetről.
Mivel a háború kénytelen-kelletlen a demokráciának nevezett politikai rendszer keretei között folyik, a propagandának nem kevesebbet kell biztosítania, mint hogy a legkevésbé sem demokratikus szándékok és törekvések is demokratikusnak tűnjenek. Akármekkora szuperhatalom is az Amerikai Egyesült Államok, különleges fegyverarzenáljával akármilyen gyorsan el tudja is foglalni Irakot, ha a háborút indító elnök propagandával nem győzi bizonyítani nemes szándékát, nincs az az olajmennyiség, amely ellensúlyozhatná a bel- és külpolitikai veszteségeket. Ezért volt fontos az amerikai, e függetlenségéről nevezetes sajtó megzabolázása, a háborús propaganda segítségével olyan hangulat teremtése, amelyben valósággal hazaárulásként értékelődött, ha bármely ottani tévé- vagy rádiócsatorna, bármely újság, bármely újságíró a kétségeit hangoztatta (volna) az iraki háború jogosságát, helyénvalóságát illetően.
Kiválóan rávilágít a hazai (balliberális) propaganda előtt álló feladat nagyságára Orbán Viktor miniszterelnök egyik nevezetes választási beszédének alábbi részlete, amely a folytonosságra emlékeztet: vagyis arra, hogy a túloldaliak (antinacionalisták) bizonyos tekintetben ugyanazt igyekeznek "eladni", sulykolni, elhitetni a jó néppel most, a demokráciában, mint egykor, a szocialista diktatúrában.
    "Engedjék meg, hogy néhány őszinte szót szóljak a fiatalokhoz. Látom, ma is szép számmal vagyunk. Köszönjük a fiataloknak a friss erőt, a jókedvet és a jövőbe vetett hitet. Ám van itt valami, ami talán nehéznek tűnik, de mégis el kell mondanom. Nektek, önöknek, igazuk, igazatok van, a jövő a ti oldalatokon áll. Azonban tudnotok kell, hogy Magyarországon van egy szomorú hagyomány. Akik a nyilvánosság előtt vállalják meggyőződésüket, hiába fiatalok, joggal tarthatnak attól, hogy velük szemben a kigúnyoltatás, a nyilvános megszégyenítés eszközével fognak élni azok, akik 1947 óta mindig is ezt teszik. Akik minden tőlük különbözőt megsemmisítendőnek tartanak, akik nacionalistának, antiszemitának, fasisztának bélyegzik mindazokat, akik a nem az általuk szabott szellemi vágányon haladnak. Akik a Kossuth téren megjelent másfél millió ember láttán maoista nagygyűlést emlegetnek, és a fiatalok arcáról a Hitlerjugend újjászületése jutott az eszükbe. Kedves fiatal barátaim, tudniuk kell, tudnotok kell, hogy készen állnak, akik bélyeget sütnek rátok éppen a tolerancia jegyében."57
Éppen azért, mert a törzsi háború lényegében a demokrácián túli dimenzióban folyik, s kirekesztő (megsemmisítő) szándékai, törekvései a demokrácia szellemiségével pontosan ellentétesek, a törzsi propagandának mindenekelőtt ezt a tényt kell elkendőznie. Leginkább kétféle módon: részint az antidemokratikus megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik oldali demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá maszkírozásával; részint pedig a demokrácián túli fogalmak bevetésével. A demokrácia tiszta alapvetése, mely szerint mindegy, hogy kinek van igaza, a többség dönt, ezáltal teljesen összekuszálódott. Ha a kisebbségnek pozitív diszkrimináció jár, akkor már nem érvényes az alapelv. A demokratikus alapelv mellé kétségkívül felvétetett az utóbbi elv is (a kisebbségnek előnyös megkülönböztetés jár), csakhogy egyes egyedül a magas szintű politikai (ezen belül pedig "erkölcsi") kultúra képes garantálni, hogy ez az elv ne sértse, ne károsítsa az alapvetést. Ha ez a kulturáltság jóformán teljesen hiányzik (miként a rendszerváltozás Magyarországán), akkor a propaganda erején (hatékonyságán, leleményességén) múlik, hogy a közvéleménnyel mit hitet el kisebbség és többség harcából: az előbbi erőszakos, erkölcstelen, összeférhetetlen, antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe a többség akaratát), vagy ez utóbbi (a többség) kirekesztő, fasiszta, antiszemita, rasszista, diktatórikus, antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe a kisebbség akaratát).
A demokrácia alapvetéséből például egyenesen következik, hogy ha egy ország többsége valamely választáson történetesen a jobboldalra szavaz, akkor a jobboldali kormánynak nem csak joga, de kötelessége is, hogy az ígéreteinek teljesítéséhez elengedhetetlenül szükséges propagandát (tájékoztatást és meggyőzést) végrehajtsa. Ha ehhez nincsenek biztosítva számára a megfelelő médiaszemélyiségek és médiaeszközök, akkor leváltásokkal, kinevezésekkel, támogatásokkal, vásárlásokkal és alapításokkal meg kell teremtenie a maga médiáját. Magyarországon a balliberális média egyik legfontosabb feladata volt a rendszerváltás kezdetétől fogva, hogy a jobboldal (a nacionalista törzs) ez irányú törekvéseit minden egyes alkalommal antidemokratikusnak, diktatórikusnak, antiszemitának, hasonlónak tüntesse fel. Csupán néhány idevágó, botrányként tálalt ügy: az Antall- és a Boross-kormány idején a közszolgálati tévé és rádió elnökeinek és alelnökeinek kinevezése (ld. médiaháború), ugyanekkor és ugyanitt (Magyar Rádió, Magyar Televízió) kék szalagos tüntetésekkel kísért elbocsátások (a tévé esetében csak próbálkozások); az Orbán-kormány idején a médiaegyensúly megteremtésének kísérlete (a médiaháború "folytatódása", a média "lenyúlása", "elfoglalása"), a Vasárnapi Újság és a Magyar Demokrata anyagi és erkölcsi támogatása ("nyílt lepaktálás" az "antiszemitázó", "rasszista" szélsőjobbal), a Heti Válasz létrehozása ("közpénzekből!"), és így tovább.
A demokrácián túli fogalmak rendszerint a politikai nyelv erőterében használatosak: ezek olyan kifejezések, amelyeknek kellőképpen erős érzelmi töltetük van, ezért kiválóan alkalmasak címkézésre (megbélyegzésre, "ráolvasásra"), de bevetésük idején még nincsenek annyira elkoptatva, hogy bumerángként üssenek vissza. A nacionalista törzs leginkább a nemzetietlen, nemzetellenes, nemzetáruló, hazaáruló, hazafiatlan, magyarellenes, kommunista, bolsevista kifejezést kedveli; az antinacionalisták pedig a már sokszor emlegetett jelzősorozatot kedvelik leginkább:kirekesztő, antiszemita, rasszista, fasiszta, szélsőjobboldali, gyűlölködő. A törzsi háború mai állása szerint e harci kifejezések szerepéről, hatásáról leginkább az mondható el, hogy a törzsi tagság zömében változatlan élvezettel fogadja, amikor (az övéi részéről) a túloldaliakra rásüttetnek a bélyegek; ám a törzsek békülékenyebb része, különösen pedig a törzsön kívüliek számára e jelzők értéke erősen megcsappant, hiteltelenné váltak, s már az is előfordul, hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt is hangoztatják.
    Nos, ez az eset fordult elő az után, hogy György Péter az Élet és Irodalomban azt állította e sorok írójáról: "mindössze ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából"58. A következő lapszámban Fáy László, a Modern Magyarok Mozgalma egyik alapítója (egyebek mellett) így reagált59:
    "A választások után, a békés párbeszédre törekedve, jó néhányszor találkoztunk a hazai jobboldal számos ismert alakjával. Vendégünk volt több alkalommal is Varga Domokos György úr is (...) Az az ember, akit beszélgetéseink során megismertünk, a leghalványabb mértékben sem volt antiszemita. Ezt a sorainkban helyet foglaló két egykori auschwitzi fogoly is megerősítheti. György Péter igaztalan vádja nemcsak Vargát mint a hazai jobboldal mi térfelünkre áttévedt képviselőjét (tudatosan átjött parlamenterét?) sértette meg, hanem mindazokat, akik kinyújtott kezét elfogadták."
Mindez a változások lassú, de biztos jelét mutatja. Igazából azonban még nem jutottunk túl azon a szakaszon, amelyben a címkékkel, bélyegekkel emberi, politikusi sorsokat lehet megpecsételni. Különösen, ha ebbe a törvényhozás és igazságszolgáltatás is besegít. Valóban demokratikus - mondhatnánk, ideáltipikus: a véleményszabadságot maradéktalanul tisztelő - társadalomban senkit nem lehetne kirekeszteni a közéletből, kiváltképp nem lehetne bíróság elé állítani és általa elítélni egy olyan kifakadásért, amilyent ifj. Hegedűs Loránt követett el egy újságcikkre reagálva. "Galíciai jöttmentek"-nek nevezte azokat, akik az őfélékről (azaz a Hegedűs-félékről) úgy vélik, hogy ki kell őket rekeszteni a demokráciából. Átérezvén a tényt, hogy demokratikus alapállásból az ilyen vélemények kirekesztő, büntető célzatú üldözése gyenge lábakon (érveken) áll (leginkább a meglehetősen kétes - kétszínű, kétmércés - "politikailag korrektre" támaszkodik), a balliberálisok arra törekszenek, hogy a politikai nyelvben használt, számukra kellemetlen kifejezéseket a demokrácia "részévé" tegyék - pontosabban a demokrácia (a "demokratikus jogok") által büntethetővé. Ezért igyekeznek törvényt alkotni rájuk: pl. a szólásszabadsággal szemben megalkotni az ún. gyűlöletbeszéd-törvényt, jogilag büntethetővé tenni az ún. gyűlöletbeszédet, benne a holokauszt tagadását.
Hogy az ideáltipikus demokráciafelfogás talaján állva milyen abszurd (mert kétmércés) ifj. Hegedűs elítélése, az leginkább egy különös gyilkosság igazságszolgáltatási hókuszpókuszán mérhető le. Simon Tibornak, egykori ferencvárosi és válogatott futballistának agyonveréséről, azt ezt övező hazugságokról és agyonhallgatásokról beszélek. No meg a kokárdáról... Szem- és fültanúk mi magunk nem lévén, nem lehetünk biztosak abban, hogy minden úgy zajlott, ahogy Lakatos Pál és Kőrösi Imre alábbi beszélgetéséből kikerekedik. De ebben az esetben nem csak a cáfolhatatlan tények, de az esetleges képzelődések is sokat elárulnak a rendszerváltozás törzsi háborújáról, indulatairól és indítékairól.
    - (...) Azt mondták, Simon arabokkal szólalkozott össze. Aztán később egészen másról volt szó, nevezetesen, hogy Simon Tiboron volt egy nemzeti színű kokárda. A rendőrség tagadja, azt mondják, nem volt rajta.
    - Volt rajta.
    - És valaki, nem arab, kifogásolta, hogy miért van rajta ez a kokárda. Simon visszaválaszolt, ha nem tetszik, vissza is mehetsz hazádba. És akkor kezdődött minden.
    - Sajnos a szóbeszédnek sok igazságtartalma van. Feszített hangulat volt a választások környékén. Simon Tibiről tudni kell, hogy külsőségekben is erősen magyarnak mutatta magát. Egyik beszélgetésünkön mondta, mindig elsírja magát a Himnusznál, amikor a válogatottban játszik. Megint azt mondom, az eltelt időszakban [a rendszerváltozás első 12 évéről van szó - VDGy] semmi nem szivárgott ki, csak a szóbeszéd járja. Milyen rendszer jellemzője ez? A diktatúráké. Szétrúgják valakinek a fejét, és nincs motívum, nincs kiváltó ok [...]60
A törzsi propaganda említett két feladata (az antidemokratikus megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik oldali demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá maszkírozása, valamint a demokrácián túli fogalmak bevetése) maga után vonta egyfelől a végrehajtáshoz szükséges harci eszközök (média) megszerzését-megteremtését (vagy csupán megtartását), másfelől a legmegfelelőbb harci módszerek (virtuális fegyverek) kimunkálását és alkalmazását. Ez utóbbiak közé tartozik az A-fegyver (röviden: "a" mint antiszemita; bővebben: az "antiszemitizmus elleni harc" mint a politika fegyvere), s a Gy-fegyver ("gy" mint gyűlölet), az R-fegyver ("r" mint roma vagy rasszista), s hasonló társaik a balliberálisok fegyverarzenáljából; de voltaképp ugyanerre a mintára készült a nacionalisták által a túloldaliak ellen használatos N-fegyver is ("n" mint nemzetietlen, nemzetellenes), vagy K-fegyver ("k" mint kommunista). Mindezekről a fegyverekről másutt írok. Gyakori bevetésüket annak köszönhették, hogy egyfelől nehezen kivédhető vádakat tartalmaznak; azt bizonygatni, hogy valaki nem antiszemita, hogy nem gyűlölködő, vagy azt, hogy valaki kellőképpen nemzeti vagy magyar, egyszerre kínos és reménytelen. Másfelől a bélyegek segítségével világosan meg lehetett jelölni az ellenséget (az ősgonoszt), s ez kiváló törzsképző (identitásépítő, -erősítő) módszernek bizonyult. A zajos törzsi propagandáknak azonban volt egy olyan rejtett hatásuk is, amellyel legtöbbször maguk a törzsi harcosok, azaz a pusztító fegyverek jobbára lelkes és naiv bevetői sem számoltak: a háborús harsonák zajában, a látványos törzsi ütközetek csöndes árnyékában a rendszerváltozás oly mértékű törvénytelenségek (átmentések, átjátszások, vesztegetések, lopások) által és mentén zajlott, amely a kialakított demokratikus intézményrendszert sok tekintetben ezek díszletévé alacsonyította. Ez azonban már a következő rész témája.


A háború tétje és vesztesége
A törzsi háború jelenségének, valóságának átfogó megítéléséhez elengedhetetlen, hogy végiggondoljuk, egyáltalán mi a tétje, értelme, haszna; másfelől pedig, milyen hátrányok (károk, veszteségek) származnak belőle.
A háború egyik tétje nem kisebb, mint hogy fog-e másoktól markánsan különbözni a magyar nemzet és országa. Magába olvasztja-e a nemzetet és az országot az európai egységesülés vagy a nyugati világ globalizációs kohója, vagy meg tudja őrizni a ma még többé-kevésbé meglévő sajátosságait, értékeit - amelyek által képes hozzájárulni az emberiség gazdagodásához, sikeres evolúciójához? Az antinacionalizmus a természeténél fogva az univerzalizmust táplálja, s egyúttal a nemzeti vonások megőrzését gátolja, sőt, gáncsolja. A nemzeti vonások indokolatlan mértékű őrzése pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az ország hátat fordít a modernizációnak ("fejlődésnek"), magába zárkózik, magára marad, s annak ellenére, hogy semmitől nem óvakodott jobban, mint hogy mások globális érdekeinek kiszolgálója legyen, egyenesen ezeknek válik - védtelenségében - kiszolgáltatottjává. A mindennél nagyobb, fontosabb kérdés, hogy hol van az arany középút, vagyis a helyes arány a globalista és a nemzeti (antinacionalista és nacionalista) törekvések között. Természetesen bajosan lehet "objektív" választ adni a kérdésre, mert mindenkinek másutt van a keresett aránypont, spekulatív úton-módon azonban több, nehezen cáfolható érv is arra utal, hogy rendszerváltozásunk során internacionalizmusból volt a kelleténél több, és nacionalizmusból a szükségesnél kevesebb. Negyvenöt év antinacionalista hegemóniája kezdetektől fogva erősebbnek bizonyult, mint a nemzeti érdekek valóságos, körültekintő, felelős védelme. Olyan jeles antinacionalista harcosok, mint például Vásárhelyi Mária, csak mostanság kezdik belátni és hangoztatni, hogy a jogos, méltányolható nemzeti érzéseknek teret kell engedni. A szocialista párt (MSZP) csak újabb kormányzati ciklusára készülődvén "fedezte fel", hogy létezik "nemzeti közép", amelyet nemzeti retorikával meg lehet (és lehetőleg meg kell) nyerni. Ugyancsak a felelős nemzeti gondolkodás hiánya mutatkozik meg abban, ahogy a - nemzeti pártnak tekintett - MDF országlása alatt is stratégiai ágazatok sorát szerezték meg külföldi befektetők, ráadásul szemérmetlenül alacsony áron. A nemzeti vagyon elkótyavetyélése javarészt nem szólam, hanem szomorú valóság. Ha legalább az államadóság törlesztésére vagy felszámolására fordíttatott volna a privatizációból származó bevétel, nem folytatódna az ország (az ország polgárainak) folyamatos (ön)kizsákmányolása...
Úgy vélem azonban, hogy a "nemzetietlen" felfogás, s az erre építő politika veszedelmére és lehetséges veszteségére az eddigieknél is jobban, világosabban rámutat egy sajátos közvélemény-kutatás beszédes eredménye. Egy olasz szaklap arra kérte olvasóit (tudjuk meg a Népszabadságból!61), hogy idegenforgalmi szempontból ne osztályozzon, inkább színekkel jelöljön meg egy-egy fővárost. Nos, Prágát sárgával, Budapestet szürkével jelölték! Demszky Gábor budapesti főpolgármester kampányainak egyik fő szólama ez volt: "világvárost Budapestből!". A Magyar Televízió egyik híradásában egy holland házaspár azzal indokolta, hogy nem látogat el a Balatonról a fővárosba, mert "Budapest olyan, mint a többi világváros". Demszky tehát "megcsinálta". Már csak azért is, mert Budapest népének nagyobbik fele vevő volt erre. Budapest népének zömét csábítja a kozmopolitizmus csillogó kirakata. Még nem tudja, hogy neki nem arra kell büszkének lennie, nem annak kell örülnie, hogy olyan, mint a többi; hanem annak, hogy más. Hogy mindenki másétól különböző, saját színe van; csak ezt kell (kellett volna) tudni megfejteni, megtalálni, megőrizni. Ettől és csakis ettől lehet (lehetett volna) más, mint egyhangú tucatszürke.
A törzsi háború másik - járulékos - tétje, hogy lesz-e az ország népének ereje és büszkesége szembeszállni a globalizációs trend nem kívánatos hatásaival. Lesz-e tartása legalább részben kivonni magát az alól a szemlélet alól, amely az óvatlanabb, védtelenebb országok sorsát szinte teljesen alárendeli a multinacionális tőke kívánalmainak, törekvéseinek; amely szinte mindent a pénzügyi vonatkozások (azaz a várható anyagi hozamok) alapján rangsorol, feláldozva nemzeti kultúrát, nemzeti boldogulást.62
A törzsi háború kárai, veszteségei változatos képet mutatnak.
Az egyik legnagyobb kárnak a szellemi-kulturális gettók kialakulása tekintendő: a törzsek megelégszenek azzal, hogy "saját" harcosaik szellemi-ideológiai, sőt, művészeti munkásságát kövessék figyelemmel, a másik oldalbeliek - de akár a törzsön kívüliek - megnyilvánulásait csukott szemmel-füllel, ha nem eleve gyanakvással, ellenségesen fogadják.
    "[...] minden irányzatnak megvan a maga lapja, és ebben »természetesen« mindenkinek igaza van, egyébként pedig tombol az intolerancia a »másik« nézeteivel szemben. Nemhogy vita nincs, nem is olvassák egymás írásait" - állapítja meg a jobboldallal és a neoliberalizmussal egyaránt szemben álló "kritikai baloldal" jeles képviselője, Szalai Erzsébet.63
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy e tekintetben rosszabb a helyzet, mint a kádári diktatúrában volt, amikor az államhatalommal többé-kevésbé szembenállók érdeklődéssel fogadták egymás (igaz, jobbára gondosan becsomagolt) véleményét, megtermékenyítették egymás gondolatát. Ma elegendő egy felvetés elutasításához, ha rossz helyen (rossz oldalon, a másik törzsben) mondják. Ma a tisztesség fokmérője a saját törzs melletti kiállás erőssége, a másik törzs szapulásának hevessége. A két szemmel nézők, vagyis azok a kevesek, akik (szándékuk szerint) egyszerre látják és követik mindkét törzs indítékait, elfogadják jogos érdekeit és elnézik érthető indulatait, de egyiknek sem nézik el a nyilvánvaló hazugságokat, manipulációkat, nos, azok ma többnyire árulók. "Átálltál?" - érdeklődtek kezdetben ismerőseim, amikor rendszeres szereplője lettem a Kereszttűzben című tévéműsornak, s Fideszes politikusokat is szívesen szembesítettem szavaikkal és tetteikkel. Horn Gyula pedig ezt a kérdést szegezte nekem a műsor vendégeként az egyik reklám alatt: "Maga MIÉP-es?"
Nyilvánvaló, hogy most teljesen elmarad mindama előny, mely az országnak, a nemzetnek abból származhatna, hogy legalább az értelmisége a másképp gondolkodók érveit alaposan végiggondolja, beépíti a maga elképzeléseibe, tanácsaiba. Csakhogy még ennél is sokkal súlyosabb a helyzet. A kölcsönös megértés híján minden egyes kormányváltáskor (azaz a másik törzs kormányhatalmi pozícióba kerülésekor) beindul a boszorkányüldözés, az "ellenséges" törzs támogatóinak mellőzése és támadása, egyúttal megkezdődik a saját törzs harcosainak és hátországának (azaz a saját klientúrának) a nemtelen dicsőítése, címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel, nem utolsósorban megrendelésekkel, üzletekkel való elhalmozása. Aligha lehet kétséges, hogy ennek a szemléletnek az eluralkodása igen távol esik attól az ideális állapottól, amelyről a rendszerváltozás kezdetekor képzelődtünk: hogy az igazi piacon, az igazi versenyben mindig a jobbik (a nagyobb tudású, a szorgalmasabb, a tisztességesebb) fog győzni.
Ezzel szemben közelebb áll az igazsághoz, hogy újra a talpnyalók, újra a hitványak, újra a középszer korát éljük. A hatalom - legyen ez politikai, gazdasági - inkább az ilyesféléket szereti. A közvélemény látens részének óriásira duzzadása miatt elitünk gyakran ugyanabban a tévedésben leledzik, mint egykor a kádári elit: a saját véleményét érzi többséginek és igaznak. Medgyessy Péter miniszterelnökünk szerint kormányzása első évének egyik fő eredménye, hogy mindennapi, civil életünkben csökkent a politikai viszálykodás, betemettettek az árkok. Ámde egészen más, sokkal kiábrándítóbb a rendszerváltozás magyar valósága.
Egyfelől valóban kevesebb családi békesség és baráti kötelék megy rá mostanság a politikai nézeteltérésekre. Erről azonban a politika csak olyan értelemben tehet, hogy az elmúlt tizenhárom évben mindent elkövetett - mármint politikusaink elkövettek - azért, hogy kiábránduljanak belőle. Ahhoz, hogy politikai nézetkülönbségek miatt emberek egymásnak essenek, először is az szükséges, hogy még beszéljenek egymással; másrészt kellőképpen erős legyen a hitük az általuk választott vagy választandó politikusok becsületességében, elkötelezettségében, egyszersmind a nem választottak alantasságában, tehetetlenségében, hozzá-nemértésében. A kölcsönös lejáratásoknak, illetve az eddig folyamatos "váltógazdálkodásnak" annyi haszna mindenképpen lett, hogy az illúziók rohamosan csökkentek, még ha - szerencsére - nem tűntek is még el.
Másfelől az a szomorú magyar helyzet, hogy rendszerváltozás és demokrácia ide vagy oda, a kisemberek éppen úgy - ha nem jobban - félnek hangot adni véleményüknek, mint a puha diktatúra idején. Pontosan látják, hogyan gazdagodnak (ne szépítsünk: csalnak, lopnak, hazudnak) a fejük felett, de azt is, hogy ha ezt szóvá tennék, ha saját érdekeik, politikai nézetükért hangosan kiállnának, ez akár az állásukba, előmenetelükbe kerülne. Nem kis mértékben a törzsi viszálykodás számlájára írható, hogy a törzsi érdekvédelem úgy-ahogy kialakult, s a törzsi harcosokat kormányváltás idején is többé-kevésbé megóvja, helyzetbe hozza a hatalom, ám a civil érdekvédelem sok tekintetben gyengébb lábakon áll, mint a kádári időkben. Több mint elképesztő, hogy az országnak körülbelül kétharmada vesztese az egész átalakulásnak, ez a tömeg azonban semmilyen tekintetben nem volt képes szembeszállni e részint elképesztő mértékben meggazdagodott elit lényegében nemzet- és demokráciaellenes törekvéseinek, gazdasági és politikai manővereinek. Tudatlanságuk folytán és valódi képviseletük hiányában e nyilvánvaló vesztesek habozás nélkül visszaszavazták a hatalomba azokat a szocialistákat, akiknek nem csak az egykori "létező" és megbukott szocializmus varrható a nyakukba, de az is, hogy a társadalmi tulajdon jelentős részét átmentették a saját célukra. A retorikáknak a nacionalizmusra, antiszemitizmusra, illetve a nemzetellenességre, hazafiatlanságra, kommunizmusra való kihegyezése, az érzelmek szikrázó összecsapása, a túlélési, illetve megélhetési politika eluralkodása megakadályozta, hogy a két törzs igazi demokráciában érdekelt, felelős értelmisége egymásét erősítve - és ne egymásét kioltva - hallassa hangját. E közös, erőteljes, felelős hang nélkül, amely a felszíni, meddő csaták helyett a fontosabb folyamatokra és mélyebb összefüggésekre fókuszálhatta volna a figyelmet, igencsak latin-amerikásra, felemásra, emberi értékek és anyagiak tekintetében rendkívül pazarlóra sikeredett szép reményű rendszerváltásunk. Az oly sokára megszerzett szabadság, a diktátoroktól való megszabadulás feletti felhőtlen öröm helyett inkább állandósuló félelmek s rossz közérzet ütöttek bennünk, közöttünk tanyát.
    Mi marad ez után? - kérdezi Végh Alpár Sándor, ilyen múlt és ilyen jelen után. "A lemondás. Mert bizony [az ország lakói] lemondtak arról, hogy az élet Magyarországon valaha jobb lehet, arról, hogy végre maguk irányítsák sorsukat, és arról, hogy vezetőik mégiscsak lehetnek tisztességesek. Ez a lemondás a mai, milliomosokkal teletűzdel »szocialista elit« fennmaradásának alapja, ezért érdeke, hogy a prolivircsaft s vele a majálison osztogatott virsli, a langyos sör és a b... meg anyád stílus fennmaradjon."64
Ez az örök viszálykodásba, némelykor közömbösségbe forduló rossz közérzet alkalmatlannak tűnik arra, hogy a küszöbön álló óriási változásokra méltó és felelős választ tudjunk adni. Ismét csak igazat kell adnunk (az egyébként igen ritka) "két szemmel nézők" kiváló baloldali képviselőjének, Szalai Erzsébetnek, aki szerint - érdemes megint szó szerint idézni - "A globalizáció egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a nemzetközi nagytőke a politikai pártoktól kezdve a családig bezárólag igyekszik - Marx gondolatmenetével élve - minden társadalmi képződményt szétrobbantani vagy a saját képére formálni. Ennek a folyamatnak az egyik része, hogy súlytalanná teszi a nemzetállamot annak alapján, hogy sok multinacionális cég nagyobb vagyonnal és így hatalommal bír, mint egy-egy ország. És ezzel súlytalanná, az alternatívák felmutatására alkalmatlanná teszi a politikai pártokat is, hiszen azok a nemzetállamokhoz kötődnek."65
Szalai, mint látható, nem jobb- vagy baloldali pártokról beszél, hanem: az összesről. Ebben a törzsi háborúban valójában minden szereplő súlytalanná válik. Sajnos velük együtt maga a nemzet is.
"A külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban, a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék között változik, és a többi rendszerváltó országban sem közelíti meg a magyarországi arányt" - állapítja meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász.
Ez tehát a nacionalizmus ellen folytatott honi hadjárat egyik számszerű, igencsak mellbevágó "eredménye". "Lényegében ugyanaz a gárda, amelyik negyed százada a hitelfelvétel mellett érvelt, most könnyedén odadobta a magyar vállalatokat és magyar piacaikat a multinacionális vállalatoknak. Erre sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a Világbank nem kényszerítette, sőt, a Világbanknál módfelett csodálkoztak azon a könnyedségen, ahogyan Magyarország felszámolta saját iparát" - határozza meg a fő okot a jeles szakember. Pedig a törzsi háború legnagyobb kára és veszedelme éppen abban rejlik, hogy lényegét tekintve sem csak ugyanaz a gárda követte el, amit elkövetett. A sajátos magyar valóságközegben az antinacionalista törzs sikeresen állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában a "nemzeti" pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.
    Az egyik finn lap (Helsingin Sanomat) azt elemzi, mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időben több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik vállalat (Finprom) elemzője szerint "a norvégok azon nyomban megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a postai, a banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok kötődnek".66
Adódik a nagy kérdés: amíg Magyarország törzsi háborús övezet marad, képes lesz-e valaha is valódi versenytársa lenni akár uniós társainak, akár a világ más, fejlett országainak?
KÜLÖNÖS HADSZÍNTEREK, ÜTKÖZETEK
A törzsi háború média-hadszínterének jelentőségét az adja, hogy tömegdemokráciában a hatalom megszerzésének és megtartásának legfőbb módja a választók megnyerése (meggyőzése, befolyásolása, manipulálása); a választók "birtokában" a hatalom akár még antidemokratikus (népellenes, diktatórikus) lépéseket (akciókat) is megengedhet magának. A média megszerzésének erős vágya és kísérlete elegendő ok az elhúzódó, nyílt csatározásra: a törzsi háborúzás legfontosabbnak vélt, de mindenképp legjobban szem előtt lévő és legzajosabb hadszíntere a média; nem véletlen, hogy rendszerváltásunk során a háborúra utaló kifejezéseket (pl. "hadállások elfoglalása") is először ezzel összefüggésben használták.
Amint médiakönyvemben beszámolok róla, 1990. február 28-án a szabad demokraták megütközéssel fogadták azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak". A Pozsgay Imre felügyelte Magyar Rádió és Televízió kuratóriuma úgy döntött, hogy a két intézmény fizetett politikai hirdetéseket - meghatározott ideig - nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége (élén Nemeskürty Istvánnal) pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízza meg a főszerkesztői teendők ellátásával.
Voltaképp innen datálható a magyar médiaháború kezdete. Ez az a sajtótörténeti esemény, amikor az újságíró szakma is beszáll a politika médiaküzdelmébe. Ez az az esemény, amely - a politikai ellenzék után - az újságírók jelentős részét is nyíltan eltéríti a "történelmileg logikus" pályáról: a fő csapásirány a kádári rendszer és kiszolgálói bírálatáról áthelyeződik a rendszerváltoztatók jelentékeny erőinek bírálatára. Pozsgay Imre és az MDF a fő ellenség, és Aczél Endre a fő védelmi pont, aki minden kétségtelen kvalitásával együtt a régi rendszer katonája.
"Aczél Endre kirúgásával az MDF-nek és a kormánynak - a korabeli szóhasználattal élve - sikerül jelentős hadállásokat elfoglalni a televízió egyes csatornáján. Emiatt az ellenzék és a szakma jelentős része folyamatosan támadja (az én kiemelésem - VDGy) Pálfy G. Istvánt, még hosszú hónapok után sem fogadják el kinevezését, annak körülményeit. Az ellenzéki kifogás szerint a televízió nem lehet a pártcsatározások eszköze, az újságírói ellenállás amolyan önvédelmi akció - írja Farkas Zoltán, a 16 Óra című közéleti rádióműsor majdani főszerkesztője.
Így kezdődött tehát rendszerváltásunk médiaháborúja, s tart a mai napig, amikor újra a balliberális törzs áll az ország kormánykerekénél. Túlfeszítené e könyv kereteit, ha csak a leglényegesebb eseményről, fordulatokról, összefüggésekről kívánnék is számot adni, amik ez alatt az idő alatt a médiahadszínteret jellemezték (két kötetes médiakönyvem ezeket amúgy is tartalmazza). A média mint különleges hadszíntér természetének, a törzsi háborúban betöltött szerepének bemutatásához elegendőnek ítélem a legutolsó szakasz vizsgálatát: milyen megfontolásokból, milyen médiapolitikával készült a nacionalista törzs vezető pártja a 2002. évi választásokra; mi jellemezte a média és a törzsek viszonyát; milyen szerepet játszott a (két) média abban, hogy a választási kampány minden eddiginél határozottabban és világosabban kettévágta a nemzetet (miközben a törésvonal nem a polgári demokráciákban megszokott értékek és érdekek mentén keletkezett, hanem a saját magyarságunkhoz, saját nemzetünkhöz való különböző viszonyulásunk kifejeződéseként).


KÉT TÖRZS, KÉT MÉDIA67
Kormányzása második évében Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a médiaegyensúly megteremtésének igényét. Ezzel (rendszerváltozásunk időszakát tekintve) új sajtókorszak kezdődött Magyarországon. Egészen odáig tartotta még magát az az antinacionalista erők által sulykolt "politikailag korrekt" álláspont, amely szerint a sajtó a természeténél fogva ellenzéki, a mindenkori hatalom nem szólhat bele a működésébe, nem fordíthat közpénzeket saját sajtó létrehozására, állami hirdetéseket a rokonszenvező sajtó támogatására, ellenben garantálnia kell a sajtópiac szabad működését, a média maradéktalan függetlenségét. "Ha vannak is problémák", már ami a tájékoztatás tárgyilagosságát, hitelességét illeti, majd "kiforrja magát": a szabad verseny áldásos hatására a média egészén és az egyes médiumokon belül előbb-utóbb létrejön a kiegyensúlyozott tájékoztatás, hiszen a közönség azokat az újságokat, csatornákat, műsorokat fogja választani a pénzéért, amelyek a legtárgyilagosabbak, leghitelesebbek, legszínvonalasabbak, legszórakoztatóbbak; s a hirdetők, értelemszerűen, ugyancsak itt fognak kikötni.68
Nos, Orbán Viktor és a Fidesz egyenesen a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a média valóságának nem sok köze van ehhez az ideához. Amint ezt médiakönyvemben részletesen bemutatom, a sajtó függetlensége kezdetben kimerült abban, hogy igyekezett leválasztani magát a hivatásos hatalomról, önállósodni, saját szakállára politizálni; aztán az első szabad választások után - vonzódásainak megfelelően - sietősen "befeküdt a politika ágyába"69. E vonzódás lényegét pedig úgy lehet a legtömörebben megfogalmazni, hogy "a média balra húz". Orbánék tudták, hogy a király meztelen. Megtapasztalták, hogy attól a pillanattól, midőn politikai pályájukat távolítani igyekeztek a szabad demokratáktól - akik nemcsak a törvénytelen taxisblokádot üdvözölték, de a Demokratikus Chartában vállalt szerepükkel a MSZP politikai karanténból való kiszabadulását is elősegítették -, az addig hozzájuk oly szívélyes média egyszeriben a szemétkosárba való visszahajítással fenyegette őket. A balra húzó médiának nem volt háborognivalója az antinacionalista exkommunisták közt lehorgonyzó liberálisokon (pontosabban: szabad demokratákon), ezzel szemben egyik napról a másikra az MDF-Fidesz pártszékház-ügylet leleplezésével, no meg Orbán belső ellenzékének dicséretével lett tele, aminek következtében a kegyvesztett párt népszerűsége 1992-93-ban a toronymagas első helyről a töredékére zuhant vissza.
Tartozom annak igazolásával, hogy a magyar média valóban balra húz. A bizonyítást azért kell elvégezni, mert bár egyes médiatípusoknál a vállalt hovatartozás és a statisztika segítségével cáfolhatatlan adatokhoz (arányokhoz) jutunk (ld. például az országos napilapokat: Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava - s velük szemben egyedüliként a Magyar Nemzet), az elektronikus médiában (mind a közszolgálatiban, mind a kereskedelmiben) kevésbé nyilvánvalóak a személyes és intézményes kötődések. Ahol viszont ugyancsak számokkal igazolható a közvetlen piaci megfontolások háttérbe szorulása, a szabad verseny korlátozása, az a hirdetési piac: az eredendően internacionalista (terjeszkedő) hajlamú nemzetközi tőke (akárcsak a hazai antinacionalista tőke) látványosan elkerüli a nemzeti - vagyis az ő fogalmai szerint nacionalista - beütésű sajtóorgánumokat, sutba vágva közvetlen piaci érdekeit (viszont kétségkívül szem előtt tartva a közép- és hosszú távúakat). A Magyar Nemzet eladott példányszáma ma már több mint kétszerese a Magyar Hírlapénak; a Magyar Hírlap hirdetési bevétele ezzel szemben többszöröse a Magyar Nemzetének.
A balra húzásra, a liberális elfogultságra - a számszerűsíthető közvetleneken túl - két közvetett, habár igen alapos bizonyítékunk is van. Mindkettő forrása ugyanaz a könyv: Médiahazugságok70. Ennek szerzője, Bernard Goldberg minden kétséget kizárólag (tételesen) igazolja, hogy még a sajtószabadság sokat dicsért hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobb médiumok hírműsorainak (!) munkatársai önként és dalolva (tehát nem valamiféle összeesküvés részeként, csupán a "politikailag korrekt" felfogáshoz "magától értetődően" igazodva) előnyben részesítik a balos (demokrata) eszméket és személyeket a jobbos (republikánus) eszmék és személyek ellenében, értelemszerűen az igazság (valóság) kárára. Erről a tényről a jobboldal eddig is bőségesen írt és nyilatkozott, de ellenlábas lévén, kevés hitelességgel és meggyőző erővel. Goldberg viszont maga is a legnagyobb balra húzók egyikének, a CBS televíziónak a veterán riportere, s megfigyelései közzétételekor kellőképpen népszerű és megbecsült ahhoz, hogy hozzájárulhasson a valóság kiderítéséhez és széles körben való elfogadtatásához; no meg saját kirúgásához.
"Nézd, Bernai - mondta a CBS News elnöke -, persze, hogy van liberális elfogultság a hírekben. Minden tévécsatorna balfelé húz" - emlékszik vissza a könyv szerzője. S hozzáteszi: "Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha azt akarná ezzel kifejezni: »Ne hülyéskedj, mindannyian tudjuk ezt - az egész átkozott világ tudja ezt.«"
Ez azonban egyelőre még csak az amerikai média magatartásáról (alapvető vonzódásáról) állít ki hiteles képet, nem a hazairól. Nagy szerencsénk, hogy nálunk, a mi balliberális táborunkban is akadnak olyan bátor újságírók, akiknek a táborukhoz való idomulásuknál fontosabb az igazság kimondása. A szóban forgó könyv előszavában Seres László, a Népszabadság és az Élet és Irodalom jeles szerzője a következőt veti fel: "...miért van az, hogy bizonyos hazai sajtómunkások is kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják »normálisnak«, a tőlük eltérő nézőpontokat vagy (jobb esetben) lenézik, vagy (rosszabb esetben) nem is vesznek róluk tudomást. Miért van az, hogy a balliberális értékvilág csak jó és morális, a jobbliberális, horribile dictu: jobboldali értékvilág csak és kizárólag rossz, immorális lehet?"
Nincs itt a helye, hogy választ keressünk Seres kíváncsi - és valóban érdekes - kérdésére; számunkra, továbblépésünkhöz elegendő a tény rögzítése: a magyar média tendenciózusan balra húz, akkor is, ha éppen jobboldali koalíció van kormányhatalmon, akkor is, ha éppen baloldali. Az elvileg politikailag független, mert "csak" a pénzre utazó kereskedelmi tévék többségére ez ugyanúgy igaz, mint a közszolgálati médiumok legtöbb munkatársára.
Példa gyanánt érdemes megfigyelni az egyik kereskedelmi csatorna Heti Hetes című, közkedvelt tévéműsora hangvételének változását. Orbán Viktorral (pártjával, kormányával, és általában a nemzeti - "nacionalista" - szellemiséggel-retorikával) szemben rendre olyan ellenségesnek, helyenként közönségesnek (mondhatnám: alpárinak) bizonyult, hogy az RTL Klub vezetői - a várható újabb Fidesz-győzelem fenyegetésében - jobbnak látták, ha szüneteltetik a műsort. A törzsi háborúskodás - ez esetben az Orbán elleni utálkozás és gyűlölködés - ízére rákapott nagyközönség, akárcsak a balra húzó sajtó, hallani sem akart azonban a felfüggesztésről, egyenesen a sajtó- és szólásszabadság eltiprását látta benne (miközben szorgalmasan követelte a jobboldali, Lovas-féle Sajtóklub ATV-n látható műsorának azonnali betiltását). A Heti Hetes tehát maradt, s maradt a kormányváltás után is; így derülhetett ki, hogy az új - antinacionalista - hatalommal szemben ennek a csapatnak nincs igazán mondanivalója. Nem csoda. Hiszen ugyanahhoz a nacionalizmustól, szélsőjobboldaliságtól rettegő, vagy a fennhéjázónak, hamisnak ítélt nemzeti eszméket egyszerűen csak megvető, észből vagy szívből utáló nagy törzshöz tartoznak.
Ami itt számunkra - a két média létrejötte-létrehozása szempontjából - igazán fontos és lényeges, hogy Orbán Viktoréknak kormányra kerülésük pillanatában fel volt adva a lecke: mit kezdjenek ezzel a balra húzó médiával, ha el akarják kerülni, hogy egy nem választott hatalmi ág döntse el a majd 2002-ben esedékes választásokat. Hogy világos legyen: nem (volt) magától értetődő, hogy melyik út mellett határoznak. Hiszen a balra húzás, mint rámutattam, véletlenül sem azt jelenti, hogy a teljes - ez esetben - magyar média összes munkatársa, vagy akár csak a többsége, egy nagy összeesküvés részeként tudatosan és örökre elkötelezetten besorolódik (beépül) a balliberálisok (antinacionalisták) táborába. Újra csak elkerülve, hogy az okok elemzésébe belemélyedjünk, oszthatnánk azt a kényelmes álláspontot, hogy a magyar balra húzás legfőbb oka és magyarázata a negyvenöt évig uralkodó kommunista-szocialista rezsim, s az a tény, hogy újságíróink zöme abban a korban kezdte pályáját és felemelkedését. Csakhogy javarészt ugyanilyen újságírók közreműködésével alakult ki ez eddig nem létező jobboldali, nemzeti újságírás is; másfelől ott van Amerika példája, ahol egyetlen évig sem uralkodott a kommunizmus. Csupán a liberalizmus. A másik antinacionalizmus. A liberalizmus-antinacionalizmus ma a globális (egyvilágú) világ meghatározó eszméje, ezért tudja nagy mértékben befolyásolni a nyilvános közgondolkodást, tudja megszabni a "politikailag korrekt" normatívákat, a szalonképesség fő kritériumait. Balra húzó hazai újságíróink zöme e "haladó", "korszerű", "felvilágosult" eszmevilághoz csatlakozik (kötődik), s csupán egy kis hányada az, amely a korábbi uralkodó elit részeként voltaképp régi hatalmához, tekintélyéhez, befolyásához - norma meghatározó kiváltságához - ragaszkodik az amúgy jócskán megváltozott körülmények között is. Éppen e "menthetetlenek" viszonylag kis száma, s a zöm alapvető jóhiszeműsége folytán következhetett be az a kisebb csoda, hogy balra húzás ide vagy oda, a határozottan jobbra tartó Fidesz győzött az 1998. évi választásokon. Bár szavazói megnyerésében kétségkívül szerepet játszott az értelmiségi véleményformálókra erőteljesen ható, jobbára óvatos Magyar Nemzet, valamint az összeomlani készülő Új Magyarország újságíróiból összeverbuvált, sebtében összetákolt, radikálisabb hangvételű Napi Magyarország, a "kisebb csoda" nem emiatt, hanem a jóhiszeműek jóvoltából következett be. Akik a szélsőségességgel, antiszemitizmussal, horthyzmussal, nacionalizmussal, csurkizmussal megvádolt MDF ellen az első kormányzati ciklusban teljes erőbedobással küzdöttek, ugyanakkor nem igazán lelkesítette őket a Horn-vezényelte régi társaság második ciklusbeli tündöklése, pontosabban bukdácsolása sem - szívesen szavaztak hát magukban a mégiscsak liberális gyökerű, ifjú generációra, s ezt a vonzalmukat a médiában, az akkor esedékes választási kampányban sem rejtették véka alá (ami ezúttal nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint hogy nem fogtak a Fidesz módszeres, igaztalan lejáratásába). Ezt látva és tudva, teljesen jogosan merül fel a kérdés, miért félt a Fidesz attól, amitől; miért nem bízott továbbra is a jóhiszeműekben; miért nem megnyerni akarta továbbra is a médiát, ahelyett, hogy az egyensúlyteremtés jegyében nekiáll újságokat, csatornákat, műsorokat, felügyeleti pozíciókat gyűjtögetni magának, innen-onnan (mindenekelőtt a közszolgálati rádióból, televízióból) kiszorítva azokat, akik nem az ő kedvére táncolnak?
A szemétkosárba való visszahajítás szorító emléke csak az egyik ok volt. A másik: a sajtóban ellenük újra feltámadt zsigeri (mert voltaképp indokolatlan, alaptalan, irracionális) gyűlölet, kormányzásuk szinte legelső pillanatától. A közélet akkori megfigyelőjének az az érzése támadt, hogy ezt már átélte egyszer: igen, szegény megboldogult Antall József miniszterelnöksége idején, amikor a médiában megszólalók időnként jobban hasonlítottak felelőtlenül robbantgató szellemi terroristákra, semmint a tárgyilagos tájékoztatást felelősséggel űző újságírókra vagy a szavukért felelősséggel tartozó értelmiségiekre. Nem véletlen, hogy említett médiakönyvemben az első kormányzati ciklus időszakát (pontosabban az erre eső médiakorszakot) az "Akciózások kora", az Orbánékkal kezdődő időszakot pedig a "Déjà vu-k kora" megnevezéssel jelöltem. Utóbbinál bemutattam egy csokorra valót Tóth Gy. Lászlónak, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójának igen beszédes címmel megjelent gyűjteményéből: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül71. Tekintettel bizonyító erejükre, itt is feltétlen idéznem kell őket:
    "Bizony Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)
    "...a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű a daganatával. Vele és általa él." (Gerő András, Népszava, 1998. május 26.)
    "Tudom, hogy valamennyiünknek van egy becsomagolt bőröndje, minden eshetőségre. Nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném. De talán annyit mondhatok, hogy az ajtó mellől tegyék fel a szekrény tetejére." (Lengyel László, Népszava, 1998. június 6.)
    "...igenis lényegi a különbség a MIÉP-et is befogadó jobboldali egység és a Munkáspártot is befogadó baloldali egység hirdetése között. Az előbbi népellenes politika uralmát vezetheti be, az utóbbi egy markáns szociáldemokrata politikai előfeltétele." (Gadó György, Népszava, 1998. szeptember 21.)
    "Valami középút kell az elnyomás és a között a már-már mazochista mamlaszság között, amelyet a Horn-kormány - sajnos vesztére - ezzel a bandával szemben tanúsított." (Szalai Pál, Magyar Narancs, 1998. október 8.)
    "... egy igen fiatal, összeforrott, célratörő csapat, megszerezte a kormányalakítás lehetőségét. A fordulatos magyar történelemben egyszer került sor valami hasonlóra - igaz, nem demokratikus választás útján -, éspedig 1919 tavaszán, amikor a magyar kommunisták frissen alakult, ugyancsak összeforrott, igencsak célratörő, s éppen ilyen fiatal csapata (Kun Béla 33 éves volt, Lukács György 34, társaik hasonló korúak)... hatalomra kerültek." (Litván György, Élet és Irodalom, 1998. június 5.)
    "... az ember megalapozhassa egy nép jövőjét, nota bene egy olyan népét, amelynek ízlése, a közszereplőket illetően, valahol a horthysta megyeházák meg a KISZ KB folyosói között formálódik ki félúton." (R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 1998. május 27.)
    "Szóhasználatukban a polgár szó már jó egy éve ugyanolyan tartalmatlan töltelékszó, mint volt korábban a magyar. Ugyanazt jelenti mindkettő: semmit." (Szabó Miklós, Népszava, 1998. június 6.)
    "A Fidesznek nincs kulturális háttere, nincs egy írója, nincsenek markáns történészei." (Bojtár B. Endre, Kovács Kristóf, Magyar Narancs, 1998. május 14.)
A kellőképpen tárgyilagosságra törekvő, elfogulatlan elemző számára világossá válik, miben is állt a döntési helyzet lényege. A balliberális sajtónak ez a támadása nem a demokráciákban szokványos érdekkülönbségeknek, hanem a sokkal mélyebben húzódó törzsi (nacionalista-antinacionalista) ellentétnek a tükröződése. Pedig - mint korábban kifejtettem72 - a Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem annyira kötődések vonzották, mint amennyire taszítások terelték arrafelé: nem volt vevő sem az univerzalistaantinacionalista liberalizmusra, sem az internacionalista posztkommunizmusra (utóbbi akármennyire is maszkot és lényeget váltott a szabadpiacos kapitalizmus hű támogatójaként).
A valódi demokratikus, liberális eszmeiségét továbbra is egyértelműen őrző Fidesz semmilyen tekintetben nem szolgált rá az antiszemitizmus, rasszizmus, nacionalizmus vádjára. Sándor György "humoralista", aki nyíltan vállalja, sőt - vágyott hídszerepe folytán - egyenesen demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, még 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." A Fideszt a balliberális média ártatlanul vádolta meg. Az antiszemitizmussal (és "társaival") való nyilvános megbélyegzés (megszégyenítés) a legsúlyosabb, egyben legkivédhetetlenebb támadási formula a politikai küzdőtéren. A Fidesz megértette, hogy nem remélhet kegyelmet: a balliberális sajtó törzsi harcosai fogják megszabni a média nagyobbik felének hangvételét; a jóhiszeműek jobbik esetben csodálkozva, értetlenül hallgatnak, rosszabbik esetben rácsatlakoznak a "politikailag korrekt"-ként eladott, valójában durva, szélsőséges hangütésre.
S ez itt a lényeg: az ártatlanul (legalábbis saját vélekedése szerint minden alap nélkül73) megtámadott Fidesz szemszögéből a magát mértékadónak beállító balliberális média semmivel nem tűnt kevésbé szélsőségesnek, mint a szélsőségesség vádjával folyamatosan illetett "nemzeti" ("nacionalista") sajtó.74
    A mértékadó balliberális sajtón belül is az egyik legkiegyensúlyozottabb és legtekintélyesebb HVG például 1993. novemberében a következő kérdést tette fel Szájer Józsefnek, abból az alkalomból, hogy a Fidesz országos választmányának elnökévé választották: "Egy cseppnyi lelkiismeretfurdalása sincs, hogy Fodor Gábor testén - még drasztikusabban a »hulláján« keresztül jutott ebbe a pozícióba?"75
Fidesznek a nemzeti tábor felé való nyitását, e nagy, de voltaképp alaktalan, szervezetlen, s legalább ilyen mértékben csalódott és kiábrándult törzsnek tett gesztusait (üzeneteit) érzékeny fülek és lelkek figyelték és fogadták. E törzs (hazafias) lelkesedésre hajló tagjait mélyen sértette, hogy a mérvadónak, szakszerűnek, korszerűnek hangoztatott balliberális média és politika az ő magyarságuk és nemzetük iránt érzett erősebb kötődésüket bűnként tálalta mind a hazai nagyközönség, mind a külvilág elé. Ez a sérelem fogalmazódott meg abban a gyakran hangoztatott panaszban, hogy saját hazánkban (Magyarországon!) szégyellnünk kell, hogy magyarok vagyunk; lepleznünk kell magyar érzelmeinket, magyar kötődéseinket. Mint ahogy vérig sértette ugyanezt a tábort (törzset) a pápalátogatás "cápalátogatás"-nak nevezése, a Szent Koronához biggyesztett két maszturbáló angyal (egy folyóirat címlapján), vagy épp a korona helyett javasolt micisapka (a nemzeti címeren); s főleg az, hogy a mérvadónak kikiáltott média ezeket a bántó megnyilvánulásokat sose kezelte szélsőségesként. Nem csoda, hogy amikor - az 1998. évi választásokhoz közeledvén - Orbán Viktor a túloldaliak közül először nyilvánította ki kétségeit a tekintetben, hogy az SZDSZ politizálása kellőképpen nemzeti-e, s valóban a haza érdekeit szolgálja-e; vagy amikor erős tárgyalási, sőt, együttműködési hajlandóságot mutatott nemcsak az Magyar Demokrata Fórummal, de a történelmi egyházakkal, különösen a katolikussal, a széteső Kereszténydemokrata Néppárt mérsékeltjeit pedig befogadta soraiba; vagy amikor intenzív kapcsolatépítésbe kezdett a határon túli magyarság képviselőivel; nos, a nemzeti tábor nem egyszerűen figyelemben, érdeklődésben részesítette, hanem kifejezetten hálát mutatott iránta, ráadásul egyre több szeretetettel, egyre nagyobb rajongással. Akik korábban szívesen kiabáltak kígyót-békát a Fideszre, előbb nemes ellenfélként, később barátként, egy idő után pedig a nemzeti becsület megmentőjeként tisztelték. Amikor tehát Orbán Viktorék ott álltak a döntés előtt, hogy továbbra is bízzanak-e a baloldali sajtóban, támaszkodjanak-e az ottani jószándékúakra, vagy ehelyett (a médiaegyensúly megteremtése címén) a másik (nemzeti) oldal sajtóját erősítsék, akkor a kérdésnek egyáltalán nem volt olyan optikája, hogy egy mérsékelt és mértékadó sajtó helyett kellene egy szélsőségeset választani. Próbálja ki a kedves olvasó: tudja-e mértékadónak gondolni és érezni azt, aki folyamatosan becsületébe gázol, és tudja-e szélsőségesnek azt, aki magasztalja. Orbánék persze tisztában voltak azzal, hogy ettől még a teljes baloldal attól fog visszhangzani, az ország miniszterelnöke "köztudottan szélsőjobboldali, antiszemita" sajtóorgánumokat (Vasárnapi Újság, Magyar Demokrata) támogat, tisztel meg és hitelesít szerkesztőségi látogatásaival, interjúival. Miközben a túloldal neves kereskedelmi csatornáinak éveken át egyetlen nyilatkozatot sem volt hajlandó adni. Nyilvánvaló volt gesztus és szándék: Orbán Viktor és a Fidesz teljesen tudatos politizálással egyfelől eleve lemondott az antinacionalista baloldal megszerezhetetlennek tűnő szavazatairól, ennek volt folyománya a baloldali hadállások ellen indított "egészpályás letámadás"; másfelől minden jobboldali szavazatot igyekezett magának beseperni, ennek (is) volt köszönhető az egyre radikálisabb nemzeti retorika (amelynek révén végül még a MIÉP-nek álló szavazatok nagy részét is sikeresen magához terelte). A középen álló, meglehetősen ingadozó tömeg szavazatainak begyűjtésére pedig az erőteljes kormánypropaganda szolgált volna: az elmúlt négy év eredményeinek - és "helyes" választás esetén további négy évek kilátásba helyezett sikereinek - hangoztatása a közszolgálati csatornákon (és nem kevésbé a különféle, közvetlenül a választópolgárokhoz eljuttatott reklámkiadványokban).
A Fidesz markáns politikájának eredményeként markánsan kettévált a magyar média. Az egyik (kisebbik) fele többé-kevésbé nyíltan a Fideszt támogatta. A Napi Magyarország és a régi Magyar Nemzet összevonásával létrehozott, állami hirdetésekkel megtámogatott új Magyar Nemzet többé-kevésbé betöltötte feladatát: világos elkötelezettségével egybegyűjtötte, összetartotta s a Fideszre hangolta a nemzeti érzelmű értelmiség sem nem túl radikális, sem nem túl liberális véleményformálóit. Ugyanezt a ráhangolást a radikálisabb ("szélsőségesebb") körben elvégezte a Magyar Demokrata, a mérsékeltebb ("liberális") körben elvégezte a Heti Válasz. Sokat elárul a Fidesz eltökéltségéről - s bizonyos értelemben lelki állapotáról: kérlelhetetlen ellenségei boldog megfricskázásáról - az a tény, hogy a két hetilap nemcsak hogy jelentős pénzeket kapott működéséhez és fennmaradásához, de a nemzeti örökség részét képező budapesti Andrássy úton jutott - szinte egymással szemben - irigylésre méltóan szép villához.
A kereskedelmi tévékkel és rádiókkal szemben a Fidesz a Magyar Televíziónál és a Magyar Rádiónál építette ki hadállásait. Ebben kezére játszott a MIÉP is, amely - ellenzékiségére hivatkozva - ugyanannyi helyet követelt magának a közszolgálatot felügyelő kuratóriumban, mint az MSZP; ha ez teljesül, a döntnöki szervezetben többségbe kerültek volna a Fidesszel szavazók, ezért az MSZP és SZDSZ inkább bojkottálta az ellenzéki közös jelöltállítást; a bíróság döntése alapján azonban a csonkakuratórium léte és működése ugyancsak törvényesnek bizonyult.
A Magyar Televízió és a Magyar Rádió fontosabb vezető posztjait a Fidesszel rokonszenvezők töltötték be. A választások küszöbén Orbánék elérték, hogy az egyik leghallgatottabb, a Fidesszel viszont nem éppen rokonszenvező rádióműsor, a Beszéljük meg - műsorvezetőjével, Bolgár Györggyel együtt - távozzék. A miniszterelnök ugyanakkor a kormányzás második két évében két ízben is meglátogatta a Vasárnapi Újságot. Ezzel, és nyilvános - ugyancsak balra fricskázó - dicséretével ("kedvenc rádióműsorom"), nem kevésbé pedig Lakatos Pál eltávolíttatásával elérte, hogy a leghallgatottabb magyar rádióműsor a MIÉP helyett vagy mellett leginkább a Fidesz híveinek (potenciális szavazóinak) számát szaporítsa. A szokásos szerda reggeli interjúk a közszolgálati rádióban pedig elsősorban a habozókat voltak hivatottak megnyerni a kormány és politikája - rajtuk keresztül pedig a Fidesz számára. Ugyanezt szolgálták a Magyar Televízióban kevésbé rendszeresen sugárzott beszélgetések, s az annál rendszeresebb híradások a kormány népszerű (illetve népszerűsítésre alkalmas) határozatairól, programjairól, tetteiről.
A számottevő rádió és tévécsatornák többsége tehát vagy az egyik, vagy a másik oldalra került, akárcsak az országos sajtó különféle reprezentánsai, a napilapoktól kezdve a hetilapokig. A két választás között általában mértékletességre, tárgyilagosságra és sokszínűségre törekvő kevéske sajtóorgánum, mint amilyen például a Népszabadság, a választásokhoz közeledvén ugyancsak propagandalappá lényegültek, s ezzel a Magyar Nemzethez váltak hasonlatossá. A kérdés nem úgy tevődött fel, hogy melyik párt, hanem melyik oldal fog, illetve melyiknek kellene nyerni. A baloldali médiatúlsúly mellett a "legkedveltebb napilap" az utolsó pillanatokig megengedhette magának, hogy önállóságát őrizze: kevésbé a balliberális tábortól (törzstől), jobban a pártoktól. Mint az egyetlen olyan országos, minőségi (értsd: nem bulvár) politikai napilap, amely valóban csak a (bár kétségtelen, torz) piacról él (azaz magas példányszámának és a bőséges hirdetéseknek köszönhetően), általában minden más versenytársánál többet ad a tárgyilagosságra, legalábbis az elfogulatlanság látszatára. Szemben vele a Magyar Nemzet a nacionalista tábor egyetlen országos napilapja, amelyik a rá nehezedő felelősség és ideológiai nyomás alatt inkább csak a formai korszerűsödésig tudott eljutni, szellemiségében megújulása pillanatától végig meglehetősen zárt (egysíkú) maradt: Fidesz- vagy kormánykritikát a véleményoldalakon még nyomokban sem lehetett felfedezni. Nos, a választási küzdelem oly mértékig kiéleződött, oly mértékig törzsi háborúság jellegét öltötte, hogy a két tábor médiájának efféle finom különbségei a hajrára teljesen eltünedeztek.
Egyetlen jelentősebb tévécsatornáról mondható el, hogy igyekezett egyszerre két vasat tartani a tűzben76. Ezt pedig a Magyar ATV. Reggeli műsora, a Nap-Kelte - amely azokon a területeken, ahol az adás egyáltalán fogható volt, magasan a legnagyobb nézettséggel dicsekedhetett -, eddigi kalandos élete során (több csatornát is megjárt) mindig erőteljesen törekedett a legkülönfélébb vélemények bemutatására, ütköztetésére. Még ha korlátozott számban is, de olyan (jobboldali) újságírók juthattak szerephez (képernyőre), akik másutt "szélsőségességük", "szalonképtelenségük", netán "antiszemitizmusuk" miatt a legkevésbé sem voltak kívánatosak. A Magyar ATV tulajdonosa ugyanezt a műsorpolitikát igyekezett kiterjeszteni az egész csatornára. A demokrácia tizenkettedik évében azonban - különösen a választások árnyékában - lehetetlen volt elérni, hogy olyan sajtófórumot szervezzenek, amelyben kiegyenlített szerephez jut bal- és jobboldal: az előbbi antiszemitázó (olykor nyilasozó) médiakatonái az utóbbi előszeretettel kommunistázó toll- (pontosabban: fegyver-)forgatóit egyszerűen szalonképtelennek - azaz vitára is alkalmatlannak - minősítették. Éppen ezért bekövetkezett az, ami még a kádári időkben sem: a véleményformálásban döntő szerepet játszó médiaelit - csatlakozva a politikai, közéleti megoszláshoz - két különálló részre oszlott, amelyek teljesen elzárkóztak a párbeszédtől, eszmecserétől. Ugyanazon a csatornán egyik nap (hétfőn) az éppen ellenzéki, antinacionalista médiaharcosok Újságíróklubja futott, másik nap (pénteken) pedig az éppen kormánypárti nacionalisták Sajtóklubja. Más napokon pedig jobbára ugyancsak az antinacionalisták villoghattak; nem véletlenül hívta-hívja a népnyelv Juszt-tévének a Magyar ATV-t. (A választási kampány során a balra billenést még jobban elősegítették a Soros György finanszírozta, kormányellenes fizetett műsorok.) Demokráciánk kezdetlegességét bizonyítja, hogy a baloldali hegemóniához szokott politikusaink, hangos véleményformálóink képtelenek voltak elviselni az egyetlen - annál hatásosabb - jobboldali tévés sajtófórum, a Lovas István vezette Sajtóklub létezését, és főleg, rendkívüli népszerűségét. Olyan nyomást gyakoroltak a csatorna tulajdonosára a műsor megszüntetése érdekében, hogy az különböző ürügyekkel (pl. Bayer Zsolt szereplésének felfüggesztetésével, illetve ennek követelésével) többszöri kísérletet is tett erre (amely törekvése azonban, tán nem véletlenül, csak a Fidesz választási veresége, a szocialisták győzelme után vált eredményessé). Egyáltalán nem állítható, hogy a Sajtóklub önmagában megfelelt volna a kiegyensúlyozott, tárgyilagos tájékoztatás követelményének; az viszont annál inkább, hogy a balra húzó médiával szemben az egész nyilvánosság kiegyensúlyozottabbá válása szempontjából fontos szerepet töltött be. A demokráciától, sajtószabadságtól várt termékeny nyilvánosság, amelyben az egymással feleselgető-vitatkozó eszmék és igazságok jótékonyan serkentik, gazdagítják egymást, egyelőre az ideák birodalmában maradt.


Első választás: háború
Másutt (ld. a Háborús helyzet című fejezetet) példák segítségével igyekszem igazolni, hogy a 2002. évi országgyűlési választás valóban törzsi háború jellegét öltötte. A háborús jelenetek javarészt - értelemszerűen - a nagyközönség szeme láttára és füle hallatára, a médiában zajlottak. A két média (médiahadtest) ugyanakkor valamelyest más-más szerepet töltött be.
A baloldali média szerepe teljesen a szokásos volt: szolgálatkészen besegített a balliberális mondandó artikulálásába, a jobboldali mondandó (üzenetek) egyoldalú (lehetőleg taszító) megjelenítésébe. Ugyanezt elvégezte a jobboldali média is, értelemszerűen fordított alapállásban (a jobboldalit artikulálta, a baloldalit torzította); de ezen túl valami mást, többet is tett. Mielőtt erre kitérnénk, leszögezem: a 2002. évi országgyűlési választások eredményeinek alakulásában, a szocialisták győzelmében nem a baloldali média, hanem a politika játszotta a főszerepet. Ugyanakkor a jobboldali médiának kulcsszerep jutott abban, hogy a Fidesz kis híján újra megnyerte a választásokat; amit úgy is értelmezhetünk, hogy ha Orbán Viktorék nem tesznek határozott lépéseket a médiaegyensúly megteremtésének irányában (ha nem foglalnak el és nem teremtenek maguknak média-hadállásokat), akkor esélyük sem lett volna saját biztos szavazóbázisuk megerősítésére, s végső pillanatban a teljes mozgósítására.
Minden kettéosztottsága ellenére a hírek szintjén a magyar média többé-kevésbé betölti tájékoztató funkcióját - a bár felemás, mégis létező versenyhelyzetnek köszönhetően. A szocialisták győztesnek bizonyuló kártyája, a sikeres kormány (kormányteljesítmény) képét romboló erős negatív kampány (pl. az ún. kedvezménytörvénnyel összefüggésben a huszonhárom millió román munkavállaló beözönlésével való fenyegetés) a média teljes keresztmetszetében (ha úgy tetszik, mind a két médiában) teret kapott. Akárcsak a szabad demokraták Lop Stop-féle, intenzív, lejárató kampányakciói. Vagy a szélsőjobb előretöréséről, az antiszemitizmus fellángolásáról szóló fenyegetések: "A MIÉP a Fidesz rohamosztaga" -, hangoztatta az MSZP egyik frontembere, s hangja eljutott mindkét médiába. Ahogy a "pozitív üzenetek" is, azaz a gondosan egymásra licitáló - összességében teljesíthetetlen - ígérethalmazok. Miközben, kétségkívül, mindkét média vonakodott attól, hogy a saját táborbeliekről kiderült "disznóságokat" "ragozza" (egyik oldalon pl. Orbán Viktor édesapjának bányaügyét, a másik oldalon Medgyessy Péter lobbizását a Gresham-palota dolgában); a tények, illetve megnyilvánulások teljes elhallgatására azonban többé se itt, se ott nem nyílt mód.
Mi volt az a többlet, amit az országgyűlési választáskor a "nemzeti" média nyújtott? Amin kis híján megfordult a választás eredménye?
Az első fordulóban - az egészen mást jósoló közvélemény-kutatási adatok ismeretében - váratlan vereséget szenvedett a Fidesz MPP, illetve a "nemzeti" oldal. Orbán Viktorék mindent egy lapra tettek fel: demonstrációkkal megmozgatni a jobboldal tartalékait. Nos, hogy ez valóban sikerült, s csaknem győzelemre vezetett, abban két, egymástól gyökeresen különböző kommunikációs közeg játszott meghatározó szerepet. Az egyik a kormány által - áttételesen - ellenőrzöttközszolgálati szféra, ezen belül különösen a Magyar Televízió, amely teljes egészében közvetítette a lelkes és lelkesítő (az ellenfeleket annál jobban rémisztő) felszólalásokat, demonstrációkat, mozgósításokat. A másik a magánszféra, ezen belül pedig az internetes és mobiltelefonos elektronikus levelezés, amelyek révén olcsón és gyorsan lehetett értesíteni ismerősöket és ismerősök ismerőseit.


Második választás: ígéretes csend
Az önkormányzati választásokra az ország túl volt az első száznapos, osztogató kormányprogramon, túl a közszolgálati televízió kormány általi elfoglalásán, túl a Lovas-féle Sajtóklub megszüntetésén, s olyannyira megemésztette a Medgyessy Péter miniszterelnök titkosszolgálati múltját is, hogy többszörösen érintett kormányfőnk a politikusok népszerűségi listáján az élbolyba ugrott. A balra húzó média ismét felvette régi jó szokását, a kormányhatalom helyett az ellenzéket, kiváltképp Orbánt és a Fideszt támadta, de az októberi választások eredménye szempontjából ennek már nem volt különösebb jelentősége. Főszerepet csak akkor és úgy játszhatott volna a politikával szemben, ha egyöntetűen s kérlelhetetlenül kiáll a miniszterelnöki múlt (elhallgatása) ellenében; tudomásul kell azonban venni, hogy ez a média ugyanabban a múltban gyökerezik. Így a döntő szót a politika, s a száz napokra fogékony választók mondták ki. A nemzeti jelképek mentén vívott törzsi háború elcsendesülni látszott. Tán azért, mert jóléti ígéretekre a nemzeti retorika nem tud mit mondani? Vagy mert saját média hiányában nem volt mivel mondani?


DROGCSATA77
A drogfogyasztás általában rendkívül súlyos (mert életeket és közbiztonságot veszélyeztető) problémáit sehol a világon nem tudják megnyugtatóan kezelni. Ahol a drogkereskedőkre és drogfogyasztókra egyaránt szigorúan (akár az életvesztés - azaz kivégzés - fenyegetésével, lehetőségével) sújt le a törvény, ott csakugyan nem burjánzik sem a fogyasztás, sem mögötte a bűnözés (ld. pl. Szingapúr), csakhogy ezek a társadalmak diktatúrák, és nem liberális demokráciák, amely formációban mi, magyarok élni szándékozunk.
Demokráciában, felelős ("gondolkodó") emberként, ha tetszik, ha nem, felelnünk kell arra a kérdésre, amelyet Konrád György, a hazai liberálisok egyik (egyik oldalon) köztiszteletben álló ideológusa is feltett a "Májusi Marihuána Nap"-on, és amelyből minden egyéb kérdés és válasz is következik: "Aki másnak nem árt, az bűnös-e?" A kérdés jelentőségét sejteni engedi, hogy az időközben a marihuána-ünneplőkkel szembeszálló (megütköző) ellentüntetők nem hagyták szóhoz jutni Konrádot, nem engedték elmondani (felolvasni) a beszédét, ezért az író a lényeg egymondatos megragadására, egyetlen kérdésbe való belesűrítésére kényszerült, hogy így szembesíthesse vele a közönséget. A helyzet (és az egész törzsi háború természetének megértése szempontjából) roppant fontosnak kell ítélnünk a televízió által tudósított esemény egy apró mozzanatát: a neves író - a képernyőn jól láthatóan - valóban őszintén elcsodálkozott azon, hogy kérdése a legkevésbé sem fogant meg az ellentüntető tömegben (amely egyébként néhány perccel korábban Jancsó Miklós filmrendezőt tojással és paradicsommal hajigálta meg). "Önök nem akarnak gondolkodni!" - szólalt meg az író teljes elképedéssel.
Nos, ugyanez a teljes elképedés jellemezte az ellentüntetőket is. Ha a drogfogyasztás - mögötte a drogkereskedelem, az alvilági és fiatalkori bűnözés - bizonyíthatóan megbolygatja egy ország vagy kisebb közösségének mindennapi életét; ha a közösségnek semmi haszna, annál több kára származik belőle; akkor egészséges, normális, haza- és nemzetszerető (stb.) emberek hogyan juthatnának el odáig, hogy a marihuána-fogyasztást népszerűsítsék, a drogfogyasztásért demonstráljanak? "A Vörösmarty térre hív vasárnapra »minden józan gondolkodású embert« a Tiszta Levegőért polgári kör, hogy tiltakozzanak a marihuána legalizálásáért szervezett tüntetésen" - számol be a Népszabadság78 az egyik ellentüntető szervezet felhívásáról és egyben indítékáról. Ugyanitt olvashatjuk: "Korábban jelezte tiltakozását az Orbán Viktor által alapított Szövetség a Nemzetért Polgári Kör is, elutasítva a drogozás népszerűsítését, a gyermekek drogra szoktatását, különösen ízléstelennek és otrombának" tartva, hogy a demonstrációt anyák napján tartják." Azt is megtudjuk az újságokból, hogy közleményben ítélte el a rendezvényt a Nagycsaládosok Egyesülete is (ugyancsak a gyerekeket féltve a drogozástól).
Mindeközben a Májusi Marihuána Nap szervezője, a Kendermag Egyesület a sajtónak adott temérdek nyilatkozatában egyetlen egyszer sem felejtette el kinyilvánítani, hogy "nem a kenderfogyasztás mellett kardoskodnak majd, hanem azt szeretnék világosság tenni, hogy a kenderszármazékok használói nem bűnözők". Az is világossá vált, hogy - anyák napja ide vagy oda - nemzetközi demonstrációról van szó, világszerte több mint kétszáz városban tartanak hasonló tiltakozásokat ugyanazon a napon. A kilátásba helyezett ellentüntetések kapcsán pedig az említett (Kendermag) egyesület elnöke kijelentette, hogy "szeretettel várnak mindenkit a rendezvényre, csak arra kérik a jelenlevőket, hogy civilizáltan fejtsék ki véleményüket"79.
Hogyan lehetséges, hogy ilyen nyilatkozatok és ilyen tények birtokában sem lehetett elkerülni, hogy a Szabad Magyarországért Mozgalom és különféle polgári körök tagjai, szimpatizánsai ne menjenek neki a kendermagosoknak? E talány a drog hadszínterét a kutatás kiváló terepévé teszi a törzsi háború természetének megértéséhez.
A nemzet- és magyarságféltő nacionalisták egyetlen szavukat sem hiszik el a liberális antinacionalistáknak, s erre, úgy vélik, jó okuk van. A balliberális (szabad demokratás) kormány a lehető leggyorsabban enyhítette ("liberalizálta") a drogkereskedelem és drogfogyasztás büntethetőségét, beleértve az iskolai drogozást is; miközben az Európai Unióban általában a büntetések szigorításán fáradoznak. Horn Gábor SZDSZ-es politikus szerint az ellenzéki vádak ellenére pártjának semmi köze a rendezvényhez; miközben ezt nyilatkozza, ő ott áll a színpad mögött, odafent Konrád György szeretne megszólalni, kicsit odébb pedig Gusztus Péter, a szabad demokraták ügyvivője, országgyűlési képviselője vegyül el. A nacionalistáknak szent meggyőződésük, hogy a balliberálisok tudatosan az ország tönkretételén, megbetegítésén, ellenálló képessége megtörésén fáradoznak, ezért harcolnak a drog legalizálásáért. Minden más csak képmutatás volna, amivel igazi szándékaikat akarnák csak leplezni. Azt a szándékukat, hogy a magyar népet kiszolgáltatnák a nemzetközi tőke hatalmának, netán a zsidók terjeszkedési törekvéseinek80. Ráadásul kezükre játszik a legfrissebb hír Soros Györgyről, a haza balliberálisok nagy barátjáról és mecénásáról: mint az Independentből (pontosabban a Magyar Nemzetből, Lovas István lapszemléjéből) megtudhatják, "George Soros új lobbicsoportot hozott létre, amelynek célja az, hogy a kábítószer-fogyasztókat ne ítéljék börtönre, hanem kezeljék őket. Az Egyesült Nemzetek viszont épp most kívánja jelentősen csökkenteni a kábítószerek elérhetőségét és az az iránt jelentkező keresletet."
A törzsi háború irracionalizmusa nem engedi meg annak észrevételét, hogy ha másik 199 országban is tüntetnek a marihuána mellett (pontosabban: a büntethetőség ellen), akkor nem túl logikus pusztán magyarellenességet látni az egész akció mögött. Ha az igazi indítékokat keressük, értelmeznünk kell Konrád két mondatát, s még inkább az arcjátékát.
Akármilyen nehéz, be kellene látni: egyszerre liberális és individualista szempontból (azaz az individualista liberalizmus nézőpontjából) lehet teljesen őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül agitálni a "másoknak nem ártó", könnyű drogok fogyasztásának büntethetősége ellen, sőt, még e drogok fogyasztása mellett is. Ehhez csak annak a személyiségnek a lelkivilágába kell beleillesztenünk magunkat (ami voltaképp nem is esik annyira nehezünkre), aki úgy gondolja, hogy azért, mert mások hatalmat nyertek fölötte, egyáltalán nem biztos, hogy ezek a mások egyúttal okosabbak vagy tisztességesebbek is volnának nála. Felnőtt emberként ez a fajta ember úgy gondolja, hogy joga van ártani magának, joga van cigarettázni, joga van magát merev részegre inni, joga van akár a fejét a falba verni - de mindezt persze csak akkor, ha nem árt vele senkinek. Másoknak ugyanakkor a legcsekélyebb joguk sincs arra, hogy ezért őt - hatalmuknál fogva - bármi módon büntessék. Hiszen - ez a kiinduló tétel (a kályha, a lényeg, amihez mindig visszatérünk) - nem ártott senkinek; legfeljebb magának, de ez meg más lapra tartozik.
Ha valóban más lapra tartozik.
Mert ha nem az individuum, hanem a közösség szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor minden olyan történés zavaró, ami a közösség életét megbolygathatja. A keresztény vallás is elítéli az öngyilkosságot, hiába fordul a leendő áldozat egyes egyedül önmaga ellen. Lehet, hogy a drogozó közvetlen kárt nem okoz másnak, de közvetve mindenképp okoz annak a közösségnek, amelyiknek tagja; egyel kevesebb a saját magával együtt a közösséget is boldogító, erősítő egyed. A részeges ember is kárt okoz, de az alkoholizmus - sajnos vagy nem sajnos - elég mélyen benne gyökerezik a magyar társadalomban (ha úgy tetszik, a magyar kultúrában) ahhoz, hogy a mértéktelen ivás elleni harcot a teljes kudarc veszélye nélkül a politika (vagy akár a törzsi háború) témái és teendői közé lehessen emelni. Már csak azért se menne a dolog, mert van köztudottan nagyivó, miniszterelnöki rangú politikusunk, akinek nagyobb bűneit is megbocsátotta már a fél ország, miért pont ezt ne nézné el; ugyanakkor nincsen köztudottan füvet szívó vagy másképp drogozó, neves politikusunk. A közösség szemszögéből tekintve tehát mindenki, aki drogozik, és mindenki, aki a drogozókkal valamilyen módon rokonszenvezik, az a közösségnek okoz kárt, illetve akar kárt okozni. És ehhez még azt sem szükséges hozzátenni, ami nem csak igaznak tűnik, de az igazi kárnak és veszedelemnek a közösség egészére nézve: a kenderszármazékok szívása is szenvedéllyé válhat, függőséget alakíthat ki, drága mulatsággá nőheti ki magát, amit valamiből csak fedezni kell; a fogyasztás rabja már semmiképp nem az a felelős és független személyiség, aki kellőképp hasznos ellenpontja lehet a hatalomnak, hanem egy kiszolgáltatott személyiség, akit könnyebben lehet a közösséggel szemben, a közösség kárára mozgósítani. Nos, pontosan ez az, amitől a nemzet-, a közösségféltők aggódnak.
Hiába hangoztatják tehát a kendermagosok, hogy nem a fűszívás mellett tüntetnek, hanem a büntethetőség ellen (s ugyanilyen fölöslegesen jelenti ki Jancsó Miklós, hogy ő nem szív, csak az ember önrendelkezési jogáért tüntet), a "közösségi" ("nemzeti") táborból ezt sem hiszi el nekik senki; már csak azért sem, mert a liberálisok nem általában a kiszolgáltatott embereket, hanem ezúttal kifejezetten a drognak, és az amúgy is már liberalizált (enyhített) drogtörvénynek kiszolgáltatottakat védik.
A drog mint hadszíntér váratlanul azt is megmutatja, hogy a balliberális törzsön belül is húzódik (törzsi) törésvonal. A baloldaltól nem általában a közösségi felfogás idegen, csak a nacionalista (hangsúlyosan nemzeti, magyar) felfogás. Éppen ezért még ettől az eszmehiányos, pragmatikus baloldali politikától is (ami a szocialistákat jellemzi) távol áll az individualista liberalizmusnak az a fajta egyoldalúsága, amely megfeledkezik a másik (közösségi) nézőpontról (legalábbis ennek hangoztatásáról). "Az MSZP-frakció sem most, sem a jövőben nem támogatja a drogliberalizációt" - szögezi le a képviselőcsoport a botrány után megfogalmazott közleményében. A frakció szerint a Kendermag-tüntetés csupán arra volt jó, hogy a nemrégiben elfogadott, szakmailag megalapozott Btk.-módosítás után a már megnyugodni látszó kedélyeket újra felborzolja.81
Egyenes beszéd. Azt is mondhatnánk, hogy a nacionalisták váratlanul a baloldalról kaptak erősítést, ami elegendő lehet a hazai liberálisok legyőzéséhez. Hogy mégsem így áll ez, akkor derül ki majd minden egyes alkalommal, amikor a gyakorlatban leszünk kénytelenek felelni Konrád kérdésére: hogyan lehetne, miképpen kellene üldözni és büntetni, elítélni azt a kenderszármazékot fogyasztó fiatalt, aki amúgy is elég szerencsétlen, ráadásul (eddig) a légynek sem ártott, legfeljebb saját magának. Ha mégsem büntetjük őket, azt tesszük, amit a kendermagosok kértek. Ha meg mégis, lehet, hogy jobb lesz a közösségnek, de mi lesz az egyénnel? Az önrendelkezésével? A szabadságával?
Legyen ez a liberálisok gondja?
A drog-hadszíntéren akkor ugyancsak hosszú háborúra kell berendezkedni.


A MINISZTER ÉS A SZÍNHÁZIGAZGATÓ
Ahogy az már lenni szokott, minden hatalom udvarában megjelennek azok a szellemi udvaroncok is, akik kevésbé meggyőződésből vagy érzelmi vakságból, mint inkább személyes ambíciókból s kilátásba helyezett előnyökért támogatják a hatalmat - és táplálják, szítják a törzsi háborút. Valóban figyelemre méltó (mondhatnánk, modell értékű) a balliberális törzs kétszínűsége (kétmércés magatartása) szempontjából történetesen Görgey Gábor kultuszminiszter felfogása és eljárása. Az ugyancsak neves író szükségesnek ítélte, hogy a Népszabadságon keresztül üzenje meg Kerényi Imrének, a Madách Színház igazgatójának, hogy vegye ki drámáját az elkövetkező évad repertoárjából. Kerényi bűne nem több és nem kevesebb, mint hogy a rendszerváltozás kezdete óta a maga eszközeivel mindig azt az oldalt segíti, amelyikről úgy ítéli meg, hogy igazságtalan támadások tüzében áll. Csurka Néhány gondolatának... felszínre törése idején például a Demokratikus Charta mozgolódásait (tüntetéseit) segítette, valóságosnak érzékelve az antiszemita, szélsőjobboldali jelenségek erősödését. Orbán Viktorék uralkodás idején és után pedig a nemzeti tábor támogatását tartotta helyénvalónak, akár tollal, akár demonstrációk szervezésével: úgy látta ugyanis, hogy mindenekelőtt a túlsúlyos balliberális médiának - no meg politikai, szellemi és anyagi támogatóinak - "köszönhetően" a nemzeti oldal az, amelyik a médiaegyensúly-hiányos helyzetben folyamatos és igazságtalan hátrányt szenved a politikai küzdőtéren. Véleményét Kerényi bosszantó szókimondással és még bosszantóbb (mert kellőképpen csípős, de nem kevésbé elegáns és fölényes) szarkazmussal fejtette ki a Magyar Nemzet-beli "lektori jelentéseiben" (Lectori salutem), amelyek elmaradhatatlan végkövetkeztetése: "Magyarországon a választási eredményeknek megfelelő médiaegyensúly törvényes megteremtése elodázhatatlan politikai feladat."82
A modellértékűség bizonyítása szükségessé teszi, hogy Görgey Gábor kultuszminiszter "egykori színházi játszótársának" szóló hosszú üzenetéből (Levélféle Kerényi Imréhez83) legalább egy - nagyobb, összefüggő - részt idézzek.
    Ugyancsak valamikor az elmúlt télen mi ketten találkoztunk az Annában. Te azt kérdezted, hogyan írhatok sorra olyan tárcákat - egy ilyen régi történelmi család sarjaként -, amelyek a jobboldalt támadják. Elmagyaráztam, hogy a magyar jobboldal sosem volt európai, és ma sem az (elég baj, pedig kellene egy szolid, konzervatív jobboldal nekünk), a polgári baloldal és a szociáldemokrácia viszont a huszadik század első felében politikai otthona volt az írók, művészek, értelmiségiek legjavának. Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma szerint oda valók. Te pedig kifejtetted, hogy a magad részéről mindig is jobboldali voltál. Ügyesen titkoltad, mondtam én, belépésedkor a Pártba vajon jelezted-e ezt? Hamarosan írni fogsz, mondtad te, most ez érdekel téged igazán. Akkor még nem sejtettem, miféle hangszerelésben, milyen acsarkodó indulattal, milyen alpári stílust feltámasztva (az 1944-es és az 1951-es sajtó hangját). Akkor még csak annak örültem, hogy bejelentetted: a következő évadban színre viszed "Rokokó háború" című darabomat. Amire az 1967-es, izzó sikerű kaposvári ősbemutató óta vágyom, nevezetesen, hogy Budapesten is színre kerüljön, 2003 februárjában a Madách Színházban végre megvalósulhat. Mi több, engem bízol meg a rendezésével. Hatalmas öröm volt, harmincöt éve várok erre. Tudom, hogy a darab legalább olyan aktuális, mint a Stukker. Tudom, mit akarok csinálni belőle. Már látom magam előtt az előadást. Annyira örültem ennek a megállapodásnak, hogy amikor pár hónappal később felkértek a miniszterségre, ez volt az egyik legnagyobb problémám, ez a rendezés. Végül a miniszterelnök azt mondta, csak rendezzem meg nyugodtan.
    Itt tartunk, egykori játszótársam a színházban, Kerényi Imre. És te azóta fékevesztetten vágtatsz valamiféle ismeretlen, homályos cél felé. Beváltottad a fenyegetést: írsz! És szörnyű, amit írsz. A huszadik század legiszonyúbb korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszítasz a permanens békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban. Polgárinak mondott, de abszolút antipolgár Vezéretek kétségbeesett ötleteinek engedelmeskedsz, hozzád méltatlan pártkatonaként, naponta megkérdőjelezve az 1989-ben végre-valahára kiharcolt parlamentáris demokráciát. És egy demokratikus választás eredményét. Holott a szoros eredmény is eredmény! (Akárcsak 1998-ban, amikor a Fidesz is csak szorosan győzött. Illetve nem győzött. Csupán egy hatalmas hazugság árán. A Vezér megfogadta, hogy Torgyánnal együtt soha! Majd megalakította Torgyánnal a gyászos koalíciót.)
    Egy szó, mint száz, egykori játszótársam a színházban! Majdnem belehalok, de nem tehetek mást, mint hogy lemondjak a "Rokokó háború" Madách-beli bemutatójáról és rendezéséről. Pedig valóban 35 éve várok erre az eseményre. Egyik kezeddel odaadtad, a másikkal visszavetted. Nem vállalhatok szellemi közösséget azzal a békebontó, színházművészhez méltatlan szerepet játszó Kerényi Imrével, aki most vagy. Pár napja felhívtál telefonon. Elmondtad, hogy a "Rokokó háború" nem politikai kérdés, be kell mutatni, függetlenül attól, hogy - téged idézlek - "a Kerényi netán megőrült". Keményen vitatkoztunk. Amikor letettem a kagylót, már-már kezdtem újragondolni fájdalmas elhatározásomat. Aztán jöttek a hírek. Például a körmenetről a Bazilika előtt. Negyven éven át ide jártam szentmisére minden vasárnap, minden ünnepen, nekem szent ez a hely. Kevésbé szent annak a különítménynek, amely Szent István ünnepén politikailag makulátlan, ráadásul hívő minisztertársaimat (dr. Bárándy Péter, Németh Imre, Kovács Kálmán) üvöltözve pocskondiázta, nem törődve sem a Szent Jobbal, sem a pápai himnusszal, sem a "Boldogasszony anyánk"-kal. Előbb persze a színtiszta politikával átszőtt, paphoz méltatlan püspöki prédikáció jól megalapozta e csúf blaszfémiát. Mint ahogy a körmenetben lépdelő Vezéretek - "Viktor király! Éljen Viktor király!" - üvöltözésben fürödve - üdvözült mosollyal tűrte a tűrhetetlent. Ahelyett, hogy férfi és államférfi módjára hátrafordult volna, álljt intve a csőcseléknek.
A kulturális tárca vezetőjének eme megnyilvánulásából figyelmes olvasó a következő, az antinacionalista törzs szellemi környezetében megszokottnak és beváltnak mondható gondolatsémákra (doktrínákra) és szófordulatokra (szómágiákra) figyelhet fel; s mindjárt arra is, hol rejlik bennük (némi jóhiszeműséggel nézve) a logikai tévesztés, (némi rosszhiszeműséggel nézve) a kétmércés (kétszínű) képmutatás.


Első doktrína: A magyar jobboldal sosem volt európai, és ma sem az.
Ellenvetés: 1. Európa attól Európa-e, hogy minden országa ugyanolyan, vagy attól, hogy minden országa más? 2. Magyarország nemzeti vonásainak, hagyományinak, érdekeinek hangsúlyozása, védelme kevésbé európai-e, mint az európai nagyhatalmi (politikai és gazdasági) érdekekhez és övezetekhez való csatlakozás feltétlen szorgalmazása?


Második doktrína: Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma szerint oda valók.
Ellenvetés: 1. Ha a jobboldalról Görgey kultuszminiszter felfogása szerint senki nem felel meg az európai normáknak, a baloldalt ugyanakkor olyan régi kommunisták vezetik, akik a maguk idején egytől-egyig a Kádár-rendszer sziklaszilárd hívei (Medgyessy Péter, Kovács László, Horn Gyula), akkor nem arról van-e inkább szó, mint hogy a hajdan elnyomó baloldali politika és az általa elnyomott (legalábbis féken tartott, szolgálatra kényszerített) baloldali értelmiség az új álarcosbálban szépen ("önként és dalolva") összefogott egymással a közös nagy ellenség, a "jobboldal" (azaz a "nacionalisták") ellenében? A normát közösen szabják, együtt felelnek meg s egymást feleltetik meg neki, ügyesen távol tartva (kirekesztve) a nacionalistákat, amikor csak hatalmuk s erejük engedi. 2. Akik ma engedik az odaállást, azok vajon meggyőződésből voltak kommunisták, és most meggyőződésből demokraták; vagy kényszerből voltak kommunisták, és most kényszerből demokraták; vagy egyszerűen csak megélhetési kommunisták voltak, és ma megélhetési demokraták? Van-e köze bármelyiknek is egy ideális (idealizált) európai normához?


Harmadik doktrína: A jobboldal stílusa ("hangszerelése") acsarkodó, alpári, az 1944-es és az 1951-es sajtó hangját idézi, azaz a diktatúrák legsötétebb éveit.
Ellenvetés: Görgey miniszter egyetlen Kerényi-idézettel sem támasztja alá állítását; mivel e sorok írója viszont Kerényi csaknem minden médiába vágó eszmefuttatását olvasta, és számos "nemzeti" olvasmányélményével összevetve éppen az a fajta kultúrált hangnem ütötte meg a fülét, amelyet egyszerre jellemez a kendőzetlen szókimondás és az elegáns, arisztokratikus, vagdalkozás- és izzadságszag-mentes bajvívás, nos ennélfogva az látszik helyénvalónak, ha Görgey ítéletalkotását besoroljuk irdatlan számú baloldali elődje közé. Ezek legfőbb közös ismertetőjele, hogy a kérlelhetetlen ítélet alapját nem a valóság és igazság teremti meg, hanem a cél: a kellemetlen és kényelmetlen ellenfél (jobb esetben) erkölcsi, (rosszabb esetben) egzisztenciális megsemmisítése.


Negyedik doktrína: A jobboldal a huszadik század legiszonyúbb korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszít a permanens békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban.
Ellenvetés: A érvek és idézetek nélkül megismételt szörnyülködés a jobboldal (Kerényi) hangnemén nem szolgálhat mást, mint a Harmadik doktrína megsegítését (beteljesítését), és a Negyedik doktrína előkészítését. Eme ördögi tétel azon a megfigyelésen alapszik, hogy az emberiség egyszerre áhítja a változásokat, és fél a változásoktól; ezért a jobboldal (a "nacionalisták") minden olyan törekvése könnyűszerrel eladható uszításként, állandó békétlenségként, amely nincsen ínyére a baloldalnak (történetesen ilyen a médiaegyensúly is). Nem zárható ki ugyanakkor, hogy a baloldali magabiztosságban szerepet játszik egy olyan (média)szociológiai és (tömeg)lélektani összefüggés, ami egyébként jellemzően a diktatórikus rendszerek (és nem a demokráciák) sajátja: a kisebbségben lévők kisebbségi véleménye többségivé torzul a médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy többségben vannak. A többségben lévők véleménye ugyanakkor kisebbségivé zsugorodik a médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy kisebbségben vannak. Az eredmény: a balra húzó média birtokában a görgeygáborok nem csak alaposan megfontolt célból, de igazukban szentül meggyőződve is mondhatják a magukét.


Ötödik doktrína: A jobboldali polgárinak mondja magát, miközben "abszolút antipolgár". Demokráciában is "vezére" van, az ő "kétségbeesett ötleteinek" engedelmeskedik, "méltatlan pártkatonaként", "naponta megkérdőjelezve az 1989-ben végre-valahára kiharcolt parlamentáris demokráciát.
Ellenvetés: A Harmadik doktrína minősített esete. Itt az erőteljes szómágia segítségével már el kell jutni odáig, hogy a szöveg befogadója olyannak lássa a jobboldalt (nemzeti oldalt), mint amilyen a baloldal (no meg a szélsőjobb) volt a legsötétebb napjaiban; ugyanakkor a baloldalt meg olyannak lássa, amely - voltaképp eszményi jobboldalként - épp a sötétség ellen küzd. A valójában a baloldali hegemónia felszámolásán fáradozó demokratikus politikai tömörülés vezetője ezért lesz "vezér" (mint Hitler, Sztálin és Rákosi), akinek csak "engedelmeskedni" lehet (ami ugyan azt feltételezi, hogy a hívó szavára összegyűlő milliónyi ember megfélemlítés, azaz kilátásba helyezett retorzió áldozata); ráadásul ez a vezér őrült ("kétségbeesett ötletekkel"), ezért aztán mindenki, aki a törekvéseit támogatja, ugyancsak enyhén elmebeteg, de legalábbis pártkatona (ellentétben a görgeykkel, akik eszmét és emberiséget szolgálnak); tetejében olyan antipolgár és antidemokrata pártkatona, aki igazából (szemben a mostani baloldaliakkal) visszasírja a rendszerváltozás előtti egypártrendszeres diktatúrát.


Hatodik doktrína: A jobboldal (a Fidesz) ha egyáltalán győzött, akkor is "csupán egy hatalmas hazugság árán". Vezére nemcsak hazudik, de politikai szempontból kriminális elemekkel lép koalícióra.
Ellenvetés: 1. Ha temérdek egyedi eset, és hébe-hóba utólagos bírósági elmarasztalások (pl. a Lendvai Ildikó-féle, 19 ezer forintos "Kormányváltó" esetében, vagy a Kovács László-féle rémkép - a Fidesz által "gyártott" szocialista röplapok - ügyében) azt igazolják, hogy a mai szocialistákban (kommunistákban) ugyancsak dolgoznak a régi, kékcédulás reflexek, vagyis nem idegen tőlük a különféle rendű és rangú választási csalás; ráadásul ha maga az élet azt is látványosan igazolja, hogy a kampány alatt sűrűn hangoztatott fenyegetés, azaz a 23 millió román munkavállaló állítólagos ideözönlése nem egyéb volt, mint rémhírterjesztés (tehát a hazugság minősített, legsúlyosabb esete), akkor Görgey Gáboron minimum a kettős mérce alkalmazását kell számon kérnünk. 2. Torgyán ügynököt ('56-os vérbírák fogalmazóját) a baloldalon találták ki (mondhatnánk, a baloldalról küldték), s nagyon kevés beleérző készség elegendő ahhoz, hogy megértsük: a Fidesz (a "Vezér") sem politikai, sem emberi okokból nem érzett erős vágyódást (az előbb az MDF, majd a Kisgazdapárt szétverésén buzgólkodó) Torgyán Józseffel való együttműködésre; mivel viszont ez volt az ára a kormányzásnak, politikai szempontból az egyetlen helyes döntést hozta. Erkölcsileg ugyanakkor kétségkívül megkérdőjelezhető a döntés, az erkölcs szót használni viszont egyszerűen idétlenségként hat egy olyan kulturális miniszter vonatkozásában, aki soha nem emelte fel szavát az ellen, hogy az ún. ügynöktörvényben (no és még sereg másban) érintett Horn Gyula, Csehák Judit, Gál Zoltán, Medgyessy Péter a törvény szelleme ellenére sem mondott le demokráciában szerzett, összeférhetetlenné vált pozíciójáról; mint ahogy nem tiltakozott az ellen sem, hogy az ilyen MSZP és SZDSZ ilyen "gyászos" koalíciót kötött; azt pedig, hogy egy D 209-es kóddal jelölt egykori kádári titkosszolgálati tiszt nevezte ki miniszternek, egyenesen megtiszteltetésnek vette.


Hetedik doktrína: A baloldali személyiség inkább feladja ambícióit (lemond ezúttal a "Rokokó háború" Madách-beli bemutatójáról és rendezéséről), inkább belehal személyes veszteségébe (35 éve dédelgetett álma feladásába), de akkor sem alkuszik az ilyen - nem európai, békétlen, kirekesztő - jobboldallal, nem enged gesztusának, szirénhangja pokoli csábításának.
Ellenvetés: 1. Helytálló jelzők-e egy jobboldali személyiségre az olyasfélék, mint a "nem európai", "kirekesztő", "békétlen", "árok ásó", ha egyszer ez a személyiség keményen vitatja, hogy szabad politikai kérdést csinálni a kultúrából, szabad egy bemutatóról és rendezésről lemondania egy baloldali kormány politikusának, csak azért, mert ő (Kerényi) mint magánember másképp gondolkodik, és éppen a másik oldalért aggódik és cselekszik? 2. Ha még csak nem is helytállóak Kerényi Imrére nézve a felsorolt jelzők, akkor nem arról van-e inkább szó, hogy Görgey Gábor (a baloldal) ismét csak a célt, a feladatot látja maga előtt, s valós érvek híján (a célt szentesíti az eszközt alapon) magával a drámai erejű lemondással igyekszik bizonyítani ("nyilvánvaló"-vá tenni), hogy a szemben álló fél nem is lehet más, mint maga az ördög.


Nyolcadik doktrína: A hívő baloldal. Negyven éve, minden vasárnap, minden szentmisén ott van, nem csak (régen, nem kevesen) ügynöki megbízatásból, nem csak (ma) a szavazatszerző látszat kedvéért ("hívő tagozat"), hanem mert neki "szent ez a hely".
Ellenvetés: Vajon mennyire lehet mély hite annak a miniszteri magasságosnak, aki az emberi gyarlóság iránti krisztusi szeretetből és megértésből a sok áldozás ("ostyaevés") dacára annyicska morzsát se vett magához, hogy általa és vele többnek lássa elégedetlen (mert D 209-esekkel és egyéb ügynökökkel és hazugságokkal terhelt) hívőtársait, mintsem (fasiszta, mi más) különítményeseknek (ott a körmenet környékén, a Szent István Bazilikánál)? Megszülethet-e és kimondathat-e Krisztus igaz követője fejében és száján a "csőcselék szó"? Méltó-e Krisztus hívéhez az ismét bizonyítatlan vádolás: valóban színtiszta politikával átszőtt-e, valóban paphoz méltatlan-e, valóban csúf blaszfémiát alapozott-e meg a püspöki prédikáció? (Melyik szó? Melyik gondolat?)


Kilencedik doktrína: Politikailag makulátlan baloldali miniszterek.
Ellenvetés: Lehet-e politikailag makulátlan, aki politikailag és erkölcsileg (egyszer már) megbukottak szolgálatába áll, segítséget nyújtva múlhatatlan és fékezhetetlen hatalmi ambícióik prolongálásához? (Zárójeles ellenvetés: Lehet-e ma bármilyen szempontból makulátlan egy olyan sztárügyvéd Magyarországon, akinek hivatalból is bőséges tudomása van a rendszerváltoztató baloldal hatalomátmentő, vagyondézsmáló ügyleteiről és módszereiről?)


Tizedik doktrína: A jobboldal Vezére nemcsak hogy asszisztál a politikai szélsőségnek ("tűri a tűrhetetlent", a makulátlanok "pocskondiázását"), de beteges hiúságában még fürdik is a királlyá koronázó "üvöltözésben", üdvözült mosollyal arcán.
Ellenvetés: 1. Aki emberfia valóban haladt már a felvonulókkal a Szent István-i ünnep alkalmából, legalább fél utcaszélességben és több utca hosszban, két oldalt a jókorára hízott tömeggel, annak elfogulatlan elmeállapotban nem juthat ilyen bugyutaság eszébe, hogy ott bárki is csitíthatna bárkit. Ha csak nem képmutatásból, amikor nem az számít, hogy csitít-e, hanem az, hogy úgy csinál, mintha csitítana. 2. Vajon akad-e egyetlen olyan polgári (de akár kommunista) politikus az egész világon, akinek arcára ne ülne ki az üdvözült mosoly, ha hódolói királynak kiáltják (hacsak nem számíthat miatta pártfegyelmire). 3. Akad-e vajon a világon olyan ember (tehát esendő), aki egy elveszített választást követően ne élvezné ki magában (netán üdvözült mosolyával még kifelé is), hogy a őt legyőzőket a nép pfujolja, őt meg dicsőíti? 4. Ha a bálványozottból egyszer bálvány lesz, vajon mennyire felelősek ezért azok, akik hosszú évtizedeken át - önbecsülés és gondolkodás helyett - bálványozásra szoktatták a jó népet? 5. Van-e összefüggés vajon a bálványozott elleni (ellenoldali) méltatlan támadások súlya és ereje, valamint a méltatlan dicsőítések mennyisége és nagysága között?


AZ A-FEGYVER MINT SIKERES MÉM84

Különös hadviselés
Vajon minek köszönheti az "antiszemitizmus elleni harc mint a politika fegyvere" (továbbiakban: A-fegyver) a meglepően hosszú, kitartó életét? Azt gondolnánk, hogy a sajtó- és szólásszabadság korában elég gyorsan rájöhet a tisztelt nagyérdemű, hogy politikai hókuszpókusznak lett áldozata; és e felismerésének gyorsan és eredményesen hangot adhat. Onnantól kezdve pedig, ugye, nem akadhatna ember, aki azonnal át ne látna a szitán - pontosabban az A-fegyverrel való mesterkedésen. Nos, ez az elmélet. A gyakorlat más képet mutat.
Nem állítom, hogy a korábbiakhoz (ld. Antall-korszak) mérhető eredményességgel, de az A-fegyver bevetése a mai napig, az új évezred kezdetén is háborítatlanul folyik. 2001. november 7-én a legkedveltebb (balliberális) napilap indított útnak egy rakétát, igaz, a véleményrovatában. A szabadság ellenségeinek szabadsága című cikk szerzője a jobboldal jeles médiavitézeit előbb maradéktalanul lecsurkistázza, aztán kijelenti, hogy elmarasztalás illeti azt a kereskedelmi tévécsatornát (Magyar ATV), ahol ezek a "csurkisták" nem csupán mint kérdezettek szerepelhetnek, hanem a műsor vezetéséből, irányításából is kivehetik részüket; de ugyanígy feddés illeti a tévécsatorna tulajdonosát azért, mert egy "csurkista" hetilapban (történetesen a Magyar Demokratában) hirdet.
Mindez az új, demokratikus rendszer tizenegyedik évében! Fontos megjegyezni, hogy a csurkisták (értsd: antiszemiták, nacionalisták, fasiszták) közé a jobboldali média legkedveltebb harcosai soroltattak, mint pl. Lovas István, Seszták Ágnes, Bencsik András. (De köztük találtam jómagamat is.)
A számunkra izgalmas kérdés, hogy vajh miért gondolhatta a cikk szerzője (s a rovat szerkesztője), hogy még mindig hatásosan lehet az A-fegyverrel s különféle kiegészítő eszközeivel (ld. "harc a gyűlölet ellen") operálni? Ennek megmagyarázására teszek kísérletet előbb a "sikeres mém", majd a "kognitív disszonancia" fogalmának segítségével.


A sikeres mémek
A mém kifejezés először 1976-ban bukkant fel Richard Dawkins sikerkönyvében, Az önző génben. Ahogy a gének a testi evolúciónak, a mémek a kulturális evolúciónak volnának az átörökítői. (Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a mém: A kultúra eleme, amely feltehetően nem genetikai eszközök révén - elsősorban utánzással - adódik át.) A gének közül azok tekinthetők sikeresnek, amelyek az evolúciós versenyben a többihez képest nagyobb valószínűséggel másolják át magukat az új szervezetetekbe. A mémek (gondolatok, eszmék, szokások) közül pedig azok, amelyek a többihez képest nagyobb valószínűséggel másolják át magukat mások fejébe (elméjébe).
A témát eleddig talán legalaposabban feldolgozó Susan Blackmore szerint (magyarul megjelent könyve: A mémgépezet. Kulturális gének - a mémek, Magyar Könyvklub, 2001) legkönnyebben (legnagyobb valószínűséggel) azok a mémek terjeszkednek (azaz másolódnak tovább), amelyek az ennivalókhoz, a szexhez - és a harchoz kötődnek. A másolódás nem jelent feltétel és módosulás nélküli átvételt, csupán azt, hogy a sikeres mém - akár a befogadó akarata ellenére - helyet talál magának mások elméjében.
Az egész törzsi viszály, úgy ahogy van, szakadatlan harcok sorozata. Ennélfogva minden egyes eleme mint terjedni vágyó gondolat, eleve sikerre van ítélve. Egy-egy új epizódja azonnal felkelti élénk érdeklődésünk, de a régieket is magunkban őrizzük. Előszeretettel lapozunk az újságokban oda, ahol a vitákat olvashatjuk, vagy kapcsolunk arra a csatornára, ahol a "mieinket" (vagy akár az "ellenségeinket") találjuk. Az ATV hétfő esti Újságíró-, illetve péntek esti Sajtóklubja, vagy a Nap-kelte Kereszttűze a legnézettebb politikai műsorok közé tartoznak. Egy-egy izgalmas csörte után felhívjuk egymást és kitárgyaljuk a finom részleteket... Vadidegen ember állít meg az utcán és lelkendezik: "Imádom a kérdéseit". (A Kereszttűzre utal.) Egy másik pedig - szintén vadidegen, meglehetősen jól szituáltnak tűnő, hatvanas forma asszony - azzal esik nekem, hogy micsoda ocsmányságok hangzottak el a péntek esti Sajtóklubban ("Biztos nem maga volt az?!"), s ha nem volna ilyen idős, itt hagyná ezt az országot, nem lehet ezt a szemét Orbán-kormányt elviselni. ("Kádár alatt nem akart kivándorolni? - kérdezem tőle kíváncsian. "Nem. De akkor sokkal jobb volt.")


(fegyvertársak)
S. Blackmore azt is kimutatja, hogy egy-egy mém sikeres másolódását (terjedését) ugyancsak elősegítheti, ha egy egyébként sikeres mémcsoportba illeszkedik. Az emberi elme belefárad a monoton ingerekbe (egyhangú mémekbe), szüksége van pihentető változásokra-változatokra (csakúgy egyébként, mint a pihentető kis szünetekre). Az A-fegyver alkalmazása (vagy szigorúan mémes megfogalmazásban: "alkalmazódása") esetén jó példáit láthatjuk ennek. Ez a fegyver egy nagyobb arzenálnak bár a fő egységét képezi, fegyvertársai (mémtársai) nélkül sokkal kisebb hatásfokra (sikerre) számíthatna. E fegyvertársak egyike az R-fegyver. Tágabb értelemben R mint rasszizmus, szűkebb értelemben R mint roma (azaz "a romakérdés - cigánykérdés - mint a politikai harc fegyvere"). A sort folytathatjuk a Gy-fegyverrel ("gy" mint gyűlölet), az M-fegyverrel ("m" mint másság)85, a K-fegyverrel ("k" mint kisebbség), végül az E-fegyverrel ("e" mintemberi jogok, azaz "az emberi szabadságjogokért folytatott harc mint a politikai harc fegyvere").


(lövedékek, robbanótöltetek)
És ezek még csak a fegyvertársak - megannyi modern harcászati eszköz -, márpedig a sikeres mémegyüttesbe (mémplexbe) az igen változatos képet nyújtó lövedék- és robbanótöltet-típusok is beletartoznak. Ezek közül a legkedveltebbek és legáltalánosabban használtak: antiszemitazsidóelleneszsidógyűlölő,fajgyűlölő, kirekesztő, fasiszta, náci, szélsőjobboldali; hagyományos magyar specialitás a nyilas és a horthysta, legújabb kori magyar specialitás pedig acsurkista, illetve a miépes.
mémplex sikerét csak tovább fokozzák a főbb típusokon belüli ritka változatok, azok, amelyeknél fellelhetők bizonyos nyelvi lelemények. Az emberi elme mintha úgy volna genetikailag kódolva, hogy békés (gyanútlan) állapotban nagyobb érdeklődést tanúsítson a különleges és szellemes megoldások (tálalások), mint az igazságok iránt. "Nem baj, ha nem igaz, elég, ha jól hangzik." Sőt! "Jól hangzik, tehát igaz." Ezért jaj annak, akit ilyesféle találó kifejezések (mémlövedékek) trafálnak el: "mini duce", "gyűlöletkufár" stb. Legyengült szervezetű (lelkületű) ember végzetes sérüléseket szenvedhet ilyenkor.


(a fegyverkészítés fogásai)
Fegyver gyanánt minden olyan szó, kifejezés alkalmas, amelynek erős érzelmi töltete van. Ez kultúránként és történelmi koronként változhat. A töltetek idővel lemerülhetnek, ezért bevetés előtt gondoskodni kell az újratöltésről.
Az emberiség különféle fájó tragédiái - éppen sűrű drámai töltetük miatt - mindig kiváló alapanyagai a fegyvergyártásnak. A zsidó származásúak-kötődésűek ellen a mai napig a siker esélyével vethető be a "ti öltétek meg Jézust, Isten fiát" gondolat. Nem kevésbé az "idegenszívű", a "hazaáruló" vagy a "nemzetellenes" kifejezés. A nem-zsidó származásúak-kötődésűek ellen viszont sikerre számíthat a "hatszázezer zsidó halála szárad a lelkeden" bedobása. Vagy tágabb horizonton: a hatmillió zsidóé.
A megfelelő hatás eléréséhez mindig szükség van a közvélemény támogató nyomására is. Ennek híján az egyén esetleg sikeresen háríthatna: "Hiszen még nem is éltem akkor!" A módszeresen megdolgozott közvélemény szentesítheti (legitimálhatja) azokat az értékítéleteket is, amelyek egyébként ellentmondásban vannak más igazságokkal. Ha a zsidók elleni népirtás a közvélemény formálóinál (politikusok, újságírók, művészek, tudósok) megkülönböztetett figyelmet kap más népirtásokhoz képest, akkor akár az is elérhető, hogy a holocaust tényének - vagy akár csak számszerű adatainak - kétségbevonása bűntettnek számítson, ugyanakkor ne számítson ugyanennek bármilyen más népirtás tagadása. Normák - követendő felfogások - rangjára emelhető, hogy a zsidóságot mint a II. világháború egyetlen igazi áldozatát "pozitív diszkrimináció" illeti meg, azaz szalonképtelenségként és politikai inkorrektségként értékelendő minden olyan megnyilvánulás, amely azonos mérce használatát követeli meg a zsidósággal és a nem-zsidósággal szemben. Nem dicsérő felhanggal utalni bárkinek a zsidósághoz fűződő bárminemű kapcsolatára, vagy bárminemű előnytelen cselekedet összefüggésbe hozni bárki zsidó kötődésével-származásával, antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek) tekintendő. De ugyanígy antiszemitizmusként értékelendő, ha valaki olyasvalakivel vagy olyasféle helyen mutatkozik (egy pártban, egy szellemi műhelyben-médiumban), akire már kimondatott az "antiszemita". Így lett zsidóellenes Antall József miniszterelnök azért, mert az MDF-ben ott volt Csurka; Orbán Viktor miniszterelnök azért, mert ellátogatott a Vasárnapi Újság és a Magyar Demokrata szerkesztőségébe; s így lehet maradéktalanul, válogatás nélkül mindenki antiszemita, aki a Vasárnapi Újságnak dolgozik vagy a Magyar Demokratában publikál. Amikor 2002. márciusában Csurka István bejelentette, hogy a közelgő választás második fordulójában visszaléptetik jelöltjeiket a Fidesz javára, a szocialista párt elnöke (Kovács László) "kirekesztő szélsőjobboldali diktatúra" fenyegetéséről kezdett beszélni, alelnöke (Lendvai Ildikó) pedig a Fidesz rohamosztagának nevezte a MIÉP-et.86
Az efféle normaalkotás természetesen a túloldalon (a "nemzeti" névvel illetett törzsben) is hasonlóképp folyik, legfeljebb elegendő tapasztalat híján (mégiscsak kiesett hosszú negyvenöt év) szerényebb hatásfokkal. A rendszerváltozás hajnalán a mindennapos tüntetések egyik kedvenc jelszava volt az "Aki magyar, velünk tart!" Kitalálói, skandálói ügyesen megüzenték a köznek, hogy csak az számít magyarnak, aki szembefordul a kádári rendszerrel, annak híveivel; de burkoltan még ennél is többet állítottak: csak az fordul szembe a hatalommal, a diktatúrával, aki igaz magyar.
Az, hogy például a magyar és a nemzeti érdekek közvetlen, nyilvános védelme és támogatása meddig tekintendő a magyarságért és a nemzetért vívott nemes és felelősségteljes küzdelemnek, és mikortól inkább magyarkodásnak, netán veszedelmes (kirekesztő) nacionalizmusnak, nem annyira magától a történéstől, mint annak köz általi megítélésétől (azaz a közvéleménytőlközmegítéléstől) függ. A szembenálló törzsek éppen ezért elszánt küzdelmet folytatnak a jelenségek értelmezésének, szavakkal való illetésének jogáért (így válnak a nyelvpolitikai csatározások a törzsi háborúzás szerves részeivé). A harc a közvélemény megdolgozásáért és megkaparintásáért, illetve a "közép" (a "szalon") elfoglalásáért folyik: ennek érdekében minél több népszerű embert kell megnyerni az éppen népszerűsítendő felfogásnak. Ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy az erre a célra kiválasztott személy tudatában is legyen küldetésének. A Stephen Koch könyvében (Kettős szerepben, Az értelmiség elcsábítása, Kairosz Kiadó, 2000) sorakozó neves írók, művészek jobbára emberbaráti megfontolásból támogatták a nagy Szovjetuniót, s fogalmuk sem volt arról, hogy sugárzó dicsfényükkel milyen embertelen diktatúra köré vontak hatásos védőburkot.
A fegyverkészítés során nagyon lényeges felismerés, hogy a gondolatok és megítélések (azaz mémek) sikeres terjedésének egyáltalán nem feltétele az igazságtartalom. Daniel Goleman az ember érzelmi intelligenciáját vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az agyban található kis szerv, az amygdala mint érzelmiemlék-lerakat jóvoltából elegendő a mégoly halvány hasonlóság két élmény között, hogy elménk számára azonosnak tűnjék. Ha valamikor a zsidó és nem-zsidó megkülönböztetés az előbbiek számára a kiirtás borzalmába torkollott, akkor onnantól kezdve minden ilyen megkülönböztetésnek óriási esélye van arra, hogy a kiirtás rémét elevenítse fel. Lehet, hogy értelmi intelligenciánk (józan eszünk) utána még korrigálni fogja érzelmeink eme rémlátomását, de korántsem biztos, hogy azonnal vagy hogy maradéktalanul. Mindenesetre, ami a törzsi háborúnk kilátásait, ezen belül a fegyverkezési verseny várható alakulását illeti, a vizsgált összefüggésből meglehetősen baljóslatú következtetésekre juthatunk.
    Az összefüggés fontossága miatt - akárcsak Elsőkből lesznek az elsők... című médiakönyvemben - itt is érdemes szó szerint idézni Daniel Goleman idevágó gondolatát (Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1977, 41-42 o.):
    Az emberi agyban "az amygdala mint érzelmiemlék-lerakat aszerint világítja át az élményt, hogy ami épp történik, mennyiben hasonlít a múltra. Az egybevetés módszere az asszociáció: ha a jelen helyzetnek egy kulcseleme olyan, mint a múltbelié, már megfelelésnek számíthat, innen a reakció elnagyoltsága; teljes megerősítés híján is cselekvés jön létre. Az amygdala eszelősen követeli, hogy a jelenre késedelem nélkül választ adjunk rég bevésődött módokon, rég múlt helyzetekben elsajátított gondolatokkal, tettekkel, reakciókkal: a hasonlóság lehet mégoly halovány, de elegendő ahhoz, hogy az amygdalát izgassa."
A politikusok és a politikacsináló újságírók önkéntelenül (ha úgy tetszik, merő jóhiszeműségből) is ki fogják használni, hogy nem szükséges fáradozniuk rejtett állításaik (valóságos üzeneteik) igazolásával, nem kell törődniük ezek igazságtartamával, hiszen elegendő, ha olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek kiváltják a megfelelő érzelmeket. Ha például a péntek esti Sajtóklubban kommunistáknak nevezik a politikai jobboldal ellenfeleit (ami gyakran előfordul), akkor nem egyéb történik, mint hogy a neves jobboldali médiakatonák a Szovjetunió és a Kádár-rendszer összes bűnét egyetlen lendülettel rápakolják a baloldal egyébként igen különböző felelősségű tagjaira (s ugyanezzel a mozdulattal természetesen maradéktalanul leveszik az összes felelősséget a jobboldalról - a jobboldal volt MSZMP-tagjairól, rendszerszolgáiról). Hasonló történik akkor, amikor a baloldaliak viszont a jobboldal jeles képviselőit - vagy akár a jobboldal egészét - nevezik antiszemitának, s pakolják rá ezzel akarva-akaratlan a holocaust (sőt, az egész világháború) összes bűnét.
A politikai fegyverkészítés során egyébként hasznos (ráadásul könnyen elsajátítható) fogás, hogy olyan idegen szavakat vessünk be, amelyeknek egyfelől erős érzelmi töltetük, másfelől kellőképpen homályos - vagy homályban hagyható - értelmük van. Az "antiszemita" szó (azaz mém) kitartó sikere épp e kettősségének köszönhető. A "zsidógyűlölő" kifejezés két világos magyar szóösszetevője például kevésbé képes elfeledtetni, hogy az ezzel a lövedékkel - a siker reményében - megcélzott személynek valamiképpen és valamikor mégiscsak a zsidókkal szemben kellett valamiféle ellenszenvet kinyilvánítania, de legalább kritikus hangot megütnie. Az "antiszemitá"-nál már erre sincs szükség. Az "Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000" című kiadványban (B'nai B'rith Első Budapesti Közösség) számos olyan példa található, amikor a pellengérre állított újságíró véletlenül sem a zsidóságról beszél, hanem, mondjuk, a bolsevikokról.
    Mint azt Rozgics Mária tette például "Kik is az igazi kirekesztők?" című cikkében (Magyar Fórum, 2000. május 25.), amelyből a szóban forgó könyv a következő "antiszemita" részt idézi: "Vajon a magyar nép meddig tűri még, hogy a magyar parlamentben mindenféle szedett-vedett bolsevikok üljenek? [Pető, Bauer, Eörsi - »egykori ávósok fiai«- Vancsik, Horn]. Hiszen még arra sem voltak hajlandók, hogy bocsánatot kérjenek... habzik a szájuk a gyűlölettől, s mást sem tesznek, csak ott ártanak, ahol tudnak."
A fegyvergyártók érzelmi (és észbeli) mechanizmusának ördögi vonását ragadhatjuk itt meg. Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy a kommunizmus-bolsevizmus erőszakos terjesztéséből zsidó származásúak-kötődésűek bőségesen kivették a részüket (ld. például a közkeletű "judeo - bolsevik - plutokrata" kifejezést). A szigorúan érzelmi alapú képzettársítások révén könnyen előfordulhat, hogy egy zsidó származású-kötődésű személy a jobbról elhangzó "kommunista" vagy "bolsevik" kifejezést saját zsidósága elleni támadásként éli meg, ami természetesen ellenérzést (gyűlöletet) vált ki belőle; s mivel benne mint zsidóban támadt ez az érzés, az érzés kiváltóját most már "értelemszerűen" antiszemitának fogja érezni, tekinteni. Így fordulhat elő az a képtelenség, hogy a legsúlyosabb vádak akár őszintének érzett kimondásához igazából a legcsekélyebb valóságalap sem szükségeltetik. S így fordulhatott elő a rendszerváltozás kezdetén, hogy a Nyilvánosság Klub az olyasféle szavak televízióbeli elhangzásának gyakoriságát kezdte számolgatni, mint a magyarfalu és nemzet. A sok tekintetben urbánus és többek révén valószínűleg zsidó kötődésű klubtagok létük elleni fenyegetésként élhették meg azoknak a szavaknak a terjedését, amelyek hagyományosan inkább a jobboldal számára értékhordozók; amelynek nyilas szélsőségesei, tudjuk, milyen szerepet játszottak a magyarországi zsidók elhurcolásában...
Ugyanez a - voltaképp rendkívül primitív - érzelmi és értelmi mechanizmus játszik szerepet legújabb korunk két magyar specialitásának, a csurkista és amiépes fényes sikerében. Mind a fegyverkészítők, mind pedig a háborút figyelemmel kísérő nagyközönség számára roppant egyszerű és kényelmes, ha nem finoman árnyalt, nehezen követhető gondolatlövedékek, hanem érzelmi egységcsomagok röpködnek a levegőben. "Maga nem miépes?" - szegezte nekem a kérdést Horn Gyula, a szocialisták exminiszterelnöke az egyik "Kereszttűz"-beli mérkőzésünk után. Amíg nem tudjuk belegyömöszölni a másikat valamely kész skatulyánkba, rosszul érezzük magunkat. Nem egyéb, mint a kognitív disszonancia miatt.


A kognitív disszonancia
E fogalom megalkotatása minden bizonnyal a pszichológia tudományának érdeme, ám ma már a kommunikáció, sőt, a politológia tudományában is meglehetős közismertségnek örvend. Arra a jelenségre utal, amikor a friss információ (ismeret) ellentmondásba kerül a már feldolgozott, elraktározott információinkkal, azaz a tapasztalatainkkal, s ez rossz érzést (feszültséget, idegességet, szorongást) kelt bennünk. Elménk (szervezetünk) nehezen viseli tartósan ezt a feszültséget (disszonanciát), ezért, ahogy csak tud, védekezik ellene. Például úgy, hogy attól, aki nem rokonszenves nekünk, nem fogadjuk el a véleményét; de nem csak a véleményét nem, hanem semmiféle, esetleg mérhető vagy szakmailag igazolható teljesítményét sem. Így következhet be az a képtelenségnek látszó helyzet, hogy például egy-egy író vagy építész megítélése egyes egyedül azon múlik, hogy mi, az értékelők (ítészek) hol állunk. Esterházy Péter írói teljesítményét például a balliberális tábor az egekig magasztalja, a jobboldal meg legjobb esetben is csak fanyalog rajta; Makovecz Imre építészeti teljesítményével viszont pont fordított a helyzet: azt ott szidják, és itt dicsőítik. Nyilván itt is, ott is lehetne mindkét alkotó művészi nagyságára bizonyítékokat találni, ha akarnánk. De nem akarunk. Politikai szerepvállalásuk eldöntötte, melyik táborba tartoznak, ez pedig azt döntötte el, hogyan fogjuk mi a nem politikai szerepvállalásukat értékelni: ugyanúgy, mint a politikait. Általában a homo politicusba gyömöszöljük bele a művészt, vagyis ha mi a nemzetiek közé tartozunk, akkor Makovecz építészeti munkássága is tetszeni fog, ha a másik táborba, akkor építészeti munkássága sem. Ritkán fordul elő, hogy a disszonanciát fordítva oldjuk fel: amikor annyira meggyőző a művészi teljesítmény, hogy engedményt adunk saját politikai felfogásunkkal szemben, s ettől kezdve nem gondoljuk, hogy aki a másik táborba tartozik, az szellem és tehetség dolgában csakis enyhén visszamaradott lehet; vagy ha így nem, legalább erkölcsileg.
Ebből a pszichológiai jelenségből egy további érdekes és talán meglepő következtetés is levonható: amikor a szellemi táborok az ellenfeleiket előszeretettel támadják le látszólag alacsony szakmai színvonaluk, valójában sikeres politikai teljesítményük miatt, nem a hitelesség kikezdésének teljesen tudatos (megtervezett) törekvésével állunk szemben, hanem sokkal inkább a kognitív disszonancia érvényesülésével. Tudatunk nagyon makacsul tiltakozik az ellen, hogy amikor valakit nem szeretünk, bármi jót is meglássunk, megleljünk benne. Nem a szándék az elsődleges - hogy most akkor a másiknak "jól aláfűtünk" -; hanem az utálat és gyűlölet az elsődleges, amiből a lejáratás, rombolás szándéka serken.
Nos, úgy tűnik, ezért (az ugrásra kész indulat, gyűlölet miatt) van még mindig - ennyi hamiskodás és igaztalanság lelepleződése után is - viszonylag könnyű dolga az A-fegyver legújabb bevetőinek. S mivel a gyűlölet valóságosan létező (természetesen mindkét oldalon), ezért látszólag azoknak van igazuk, akik módszeresen a gyűlölet rémével riogatnak, s akik az indulatok, a kirekesztési szándékok megfékezésére egyenesen a gyűlölet (a rasszizmus, az antiszemitizmus) ellen bontanak zászlót (a "tolerancia", a "te is más vagy, te sem vagy más", a "tégy a gyűlölet ellen" s hasonlók jegyében).
Csakhogy. A gyűlöletet - a másik maradéktalan elutasítását - valójában nem a gonoszság táplálja! Nem a gonoszság, hanem a kényelmes butaság, a végtelen szellemi restség az, amelyben a mémek csodálatosan termékeny talajra lelnek; az a fajta szellemi kényelem, amely a valóság látszólagos és valóságos ellentmondásait nem engedi a maga árnyalt bonyolultságában megfoganni és kisarjadni, ehelyett fekete-fehér kórókkal pótolja az egyébként roppant színes és változatos világot.
A gonoszság megfékezésével sokkal könnyebb dolgunk lenne, hiszen vele szemben itt van a kifogyhatatlan emberi jóság és szeretet. A butaságot azonban akár még táplálja is ez - a tengernyi jóság és szeretet. Ahányszor ismeretlen emberek állítanak meg az utcán, és hosszú, boldog életért fohászkodnak - nem maguknak, hanem nekem, az újságírónak! Eközben némelyiknek még a szeme is megtelik könnyel! És ez a meghatódó lelkesedés csupán abból a valójában semmiségből fakad, hogy időnként egy reggeli televíziós műsorban baloldali és liberális politikusoknak "jól odakérdezek". "Meghalnék, ha újra a kommunisták győznének! - törölgeti a szemét egy ötvenes forma asszony. - Úgy gyűlölöm őket!".
A végtelen szellemi restség természetes ott burjánzik-terpeszkedik a gyűlölet ellen harcot indítókban (s harcra indulókban) is. Nem csak annyiban s olyan értelemben, hogy a saját magukban ébredő gyűlöletet automatikusan kivetítik gyűlöletük okozójára, s ezért nemegyszer áll elő az az idétlen helyzet, hogy a bagoly mondja a verébnek, nagyfejű. Ennél sokkal nagyobb és veszedelmesebb tévesztés, hogy valójában egyáltalán nem tudják, mi ellen harcolnak. Ha egyszer megértenék, hogy a legtöbb antiszemita érzésnek és megnyilvánulásnak a valódi forrása egyenest maga a jóság, a hűség, a szeretet, a felelősségérzet, s ennek megfelelően vennék fel a harcot az indulatok és gyűlöletek ellen, akkor egyszer még akár csodára is ébredhetnének: volt egyszer egy törzsi háború...




A TÖRZSI HÁBORÚ KERESZTMETSZETE

A kölcsönösség ténye
A Törzsi trilógia (A törzsi háború természetrajza...), s ennek Első könyve bővebben, helyenként részletesen foglalkozik a hadviselés különféle elemeivel, alkalmazásuk törzsi jellegzetességeivel, vonásaival. Az alábbi táblázat a magyarországi törzsi háború "Mengyelejev-táblázata". Hovatovább teljes összefoglalása, rendszerezése a törzsi hadviselés legfőbb elemeinek, ezáltal jól áttekinthető keresztmetszetét nyújtja az egész háborúzásnak. A táblázat nagy előnye, hogy tárgyilagosságra, elfogulatlanságra kényszerít: akárcsak Mengyelejevé, előre kijelöli az esetleg még nem (köz)ismert, de szükségképpen létező elemek helyét. Kutatómunkám előrehaladtával egyre szilárdabbá vált a meggyőződésem: a törzsi háborúzásért nem tehetjük feltétlenül azonos mértékben felelőssé a két törzset, de annyi bizonyos, hogy a harc teljes mértékben kölcsönös. Vagyis hamis mindenféle olyan illúzió, amely csupán az egyik oldal "elítélendő" magatartásával magyarázza (magyarázná) a hadiállapot kialakulását és fennmaradását. A hadviselés bármely elemét tekintve igaz, hogy ha az valamiféleképpen létezik az egyik törzsnél, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a megfelelőjét a másik törzsnél is felleljük, ha nem előbb, akkor utóbb. Egy, a jobboldalhoz inkább kötődő újságíró (mint történetesen én) azonnal felfigyel például arra a jelenségre, hogy a "túloldalon" nagy kedvvel "antiszemitáznak", s elfogadja Schmidt Mária történész megállapítását, mely szerint a baloldal az antiszemitizmust mint a politikai harc fegyverét használja vetélytársa ellenében. Az "antiszemitázás" (rövidítésemben az A-fegyver) így gyorsan bekerült a háború keresztmetszetét bemutató táblázatba, ezáltal azonban rögtön keletkezett egy üres, kitöltendő hely: Mi lehet az a nagyhatású nyelvi fegyver, amelyet viszont a "nemzeti" oldal vet be szívesen a másik törzs, illetve ennek harcosai (jelképei) ellenében? A hosszan tartó háború szükségszerű velejárója, hogy a felek a csapásokra ellencsapásokkal válaszoljanak; a hadviselésnek a másiknál bevált elemeit ugyancsak hasznosítsák. A hadviselési elemek (törzsre jellemző) változatai ilyen értelemben megfelelnek egymásnak. Az "A-fegyver" abban különbözik más (szokásos) politikai fegyverektől, hogy "atomtöltete" miatt nem csupán az ellenfél érvét, de magát az ellenfelet semmisíti meg, amennyiben a közvélemény "politikailag korrekt" részének szemében maradéktalanul szalonképtelenné, azaz erkölcsi és politikai hullává teszi. Hasonlóan romboló erejű fegyverként a másik oldal kezében csak olyan jöhet szóba, amely az ellenfelet ugyancsak a maga egészében (tehát nem csupán érvelésében) lehetetleníti el a közvélemény erre fogékony köreiben. Nos, pontosan erre képes az "N-fegyver", vagyis az ellenfél "nemzetellenes"-nek minősítése (s a nagyobb hatás - biztosabb találat - kedvéért idegenszívűnek, hazaárulónak stb. bélyegzése).


A hadviselés
elemei
Törzsi vonások
Balliberális
Nemzeti
A törzs által az önmeghatározásra használt leggyakoribb fogalmak
Baloldali, liberális, balliberális, egyetemes, modern
Jobboldali, nemzeti, nemzeti-liberális, konzervatív, keresztény, polgári, magyar
A másik törzs által a törzsre használt bélyegek, skatulyák
Idegenszívű, hazaáruló, nemzetáruló, nemzetietlen, nem nemzeti, nemzetellenes, kommunista, kozmopolita, labanc, zsidó
Nacionalista, magyarkodó, antiszemita, fasiszta, náci, nyilas, rohamosztagos, különítményes,rasszista, horthysta, szélsőjobboldali, kirekesztő, miépes, csurkista
A másik törzs ellen a törzs általbevetett legfőbb nyelvhasználatifegyver
A-fegyver
("antiszemita")
N-fegyver
("nemzetellenes")
A másik törzs által a törzs lejáratására használt, fölényérzetet kifejező becsületsértések

"Galíciai jöttmentek"

"Mucsai"
A törzs által használt meg-jelölés a másik törzshöz pártolt "áruló"-ra

Díszzsidó

Díszgoj
A törzs által a saját és a másik törzs "helyének" kijelölésére használt jelmondatok
Demokráciát!
Elnök = Demokrácia
Tégy a gyűlölet ellen!
Te is más vagy, te sem vagy más
Aki magyar, velünk tart!
Magyarország a magyaroké!
A törzs által demonstratív célból tisztelt/viselt jelképek
Kék szalag,
Károlyi Mihály,
holokauszt
Nemzeti kokárda,
Szent Korona,
1956
A törzs által a közvélemény megdolgozására használt szólamok
Megbékélés a múlttal;
baráti viszony a szomszéd országokkal;
a múlt sérelmeinek az elfelejtése;
árkok betemetése
Keresztény Magyarországot;
polgári Magyarországot;
múlt nélkül nincs jövő;
Európának nemzeti identitásukat megőrző államokra van szüksége
A két törzs közötti törésvonal ideológiai szubsztanciája
Antinacionalizmus
(elsősorban kifelé fordulás, egyetemesség, internacionalizmus, globalizmus, multikultúra)
Nacionalizmus
(elsősorban befelé fordulás, nemzeti kötődés, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra)
A törzsi háború keresztmetszete


























































































1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85

86

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése