2016. november 15., kedd

No mártózz meg a múltba




No mártózz meg a múltba



Cionista szélsőséges tervezett merényletet Churchill ellen



Churchillt is meg akarta gyilkolni az a zsidó szélsőséges, aki a második világháborúban már megölt egy brit minisztert – derült ki a brit hírszerzés, az MI5 egyik dokumentumából.
Élijáhu Bet-Zuri azt javasolta, hogy küldjék Londonba a britek Palesztinából való kiűzésén fáradozó Stern Gang cionista félkatonai szervezet ügynökeit, s öljék meg Winston Churchill miniszterelnököt. Bet-Zurit 1945-ben akasztották fel, amiért 1944 novemberében meggyilkolta Lord Moyne minisztert, Churchill közeli barátját.
Az MI5-ot komolyan aggasztotta, hogy a Stern Gang más vezető brit politikusok, köztük Ernest Bevin, a későbbi külügyminiszter életére tör – áll a Nemzeti Levéltár egyik dokumentumában. James Robertson, a hírszerzés közel-keleti részlegének munkatársa szerint Bet-Zuri fenyegetéseit egy másik Stern Gang tag fedte fel, akit 1945 áprilisában tartóztattak le.
A második világháború után Palesztinában – amely Nagy-Britannia igazgatása alatt állt – meredeken nőtt a cionista terrorista cselekedetek száma, amivel komoly nyomás alá helyezték Clement Attlee munkáspárti kormányát, hogy hosszú huzavona és ígérgetés után hozzák végre létre a zsidók államát.
1946 februárjában Nagy-Britannia védelmi minisztériumának egyik tisztviselője titkos táviratot küldött Londonba, azzal az üzenettel, hogy „megbízható források” szerint brit miniszterek életére törnek. A Stern Group ügynököket képez ki, akiket Londonba küldenek, hogy Felséged kormányának miniszterei, különösen Bevin ellen merényletet kövessenek el…A Stern gyakorlati segítséget kap Palesztinában élő zsidóktól. Sokan érkeznek a Sternbe ezen a kapcsolaton keresztül” – áll a dokumentumban.
Júniusban Robertson már arról tájékoztatta a Scotland Yard Különleges Egységét, hogy a terrorista cselekedetek száma Bevin bournemouthi beszédének hatására némileg visszaesett. A beszéd keserűséget váltott ki a palesztin zsidó közösség körében. Az átlagember szerint ez volt minden idők legantiszemitább beszéde, amely egy brit államférfi szájából hangzott el” – írja Robertson.
A félelem 1946 júliusában tetőzött, amikor az Irgun zsidó ellenállási csoport felrobbantotta a King David Hotelt, a jeruzsálemi brit adminisztratív központot, 91 ember halálát okozva. Másnap az MI5 aggodalmának adott hangot, mivel Bevin egy egyezmény aláírása végett éppen a Közel-Keletre, Egyiptomba készült.


Megtalálták Churchill titkos hadseregének egyik bunkerét


Miközben a brit Home Guard második világháborús szerepét mindenhol elismerik, párjáról, a Kisegítő Egységről alig lehet tudni valamit, pedig tagjai alkották volna a náci támadás elleni utolsó védvonalat.
A „Churchill titkos hadseregének” (Auxiliary Units) is nevezett egységet azért állították fel, hogy információkat szerezzen az ellenséges csapatmozgásokról, s egy esetleges szárazföldi invázió esetén ellencsapásokat mérjen a nácikra.
A Forestry Commission Wales nemrégiben egy olyan titkos bunkert fedezett fel, ahol az egység tagjai rejtőzhettek el. A betonból készült építmény Rudry mellett, Caerphilly és Cardiff között, a Coed Coesau-Whips erdőben található; mára ugyan jócskán benőtte a gaz, de már akkoriban is nehezen lehetett észrevenni.
Coleshill Auxiliary Research Team (CART) történészeinek és egy helyi újság közreműködésének köszönhetően megtisztították a szeméttől és a növényzettől a rejtekhelyet, így most úgy néz ki, mint eredeti állapotában, hatvan évvel ezelőtt. „Fontos az ilyen helyeknek a megőrzése, mivel ezáltal az átlagpolgárok is betekintést nyerhetnek a bunkerek életébe” – nyilatkozta a CART alapítója, Tom Sykes.
Coed Coesau-Whips-t stratégiai megfontolásokból választották, mivel elég magasan fekszik ahhoz, hogy Wales déli részére, illetve a bristoli csatornára is rá lehessen látni. A bunker külső részét földdel fedték be, s úgy tervezték, hogy a naptető működési elvéhez hasonlóan lehessen használni. Az álajtó mögött egy belső terem volt, ahova csúcstechnológiás rádióberendezéseket és térképeket akartak telepíteni, s innen irányították volna a frontvonalon harcoló több száz katonát.


Egymillió indiai halála szárad Churchill lelkén


Nagy-Britanniában háborús hősnek tartják, míg Indiában több mint egymillió ember haláláért okolják Winston Churchillt, akinek azt olvassák a fejére, hogy nem lépett közbe a japánok burmai okkupációja után megszakadt rizsszállítások következtében kialakult éhezés megakadályozása érdekében.


Az éhezésről szóló most megjelent könyvében Madhusree Mukerjee azt állítja, hogy Churchill korábbi állításával szemben a brit miniszterelnök nem nyújtott megfelelő segítséget a bengáliaknak, akik közül 1943-ban 1-3 milliónyian haltak éhen. A Churchill titkos háborúja című könyvben az írónő leírja, miként tért ki a miniszterelnök az indiaiak kérése elől, s hogyan kerülték el a szubkontinenst az Ausztráliából érkező gabonát szállító hajók, amelyek az élelmiszertől túlcsorduló Mediterráneumba tartottak.
Az vitán felül áll, hogy Churchill alkalmatlan volt. A segélykérés számtalanszor megtörtént, de a miniszterelnök és kollégái ezeket rendre figyelmen kívül hagyták” – mondta el a szerző. Az Egyesült Államok és Ausztrália is felajánlotta segítségét, de a háborús hivatal nem akarta a hajókat a rendelkezésükre bocsátani. Amikor Washington gabonát küldött, azt nem követték a brit lépések” – tette hozzá Mukerjee.
A jól táplált brit tisztviselők és a lesoványodott indiaiak közötti kontraszt képe az indiai brit uralom történetének legsötétebb fejezetei közé tartozik. Mukarjee Churchillt rasszizmussal vádolja az intervenció elmaradásáért. A brit miniszterelnök kigúnyolta Gandhit, akit egy „félmeztelen szent embernek” nevezett, s egy ízben kijelentette: Utálom az indiaiakat: állati népség, állatias vallással”. „Churchill rasszista eredetű gyűlölete a birodalom szeretetére vezethető vissza, amely a féltékeny férjnek a feleségéhez fűződő kapcsolatához volt hasonló: inkább hagyta lepusztulni, aztán elengedte” – mondta Mukarjee.



Nagy intrikus volt a hidrogénbomba atyja


Tíz éve, 2003. szeptember 9-én hunyt el Teller Ede atomfizikus, akit a közvélemény a "a hidrogénbomba atyjaként" tart számon. A magyar születésű Teller a múlt század egyik legnagyobb tudósa volt, egyben rendkívül megosztó személyiség is, akiben politikai nyilatkozatai, ténykedése miatt sokan a hőst, mások a gonosz intrikust látják

Teller Ede 1908. január 15-én született Budapesten zsidó családban. (Ő háromszáz százalékos embernek vallotta magát: száz százalékig magyarnak, száz százalékig zsidónak és száz százalékig amerikainak.) A Trefort utcai Mintagimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, de az erősödő antiszemitizmus miatt Németországban fejezte be, s alig huszonkét évesen doktorált a kvantummechanikát megalapozó Werner Heisenbergnél. Hitler 1933-as hatalomra jutása után másodszor is emigrálni kényszerült: előbb az Angliában élő Szilárd Leó támogatásával a londoni egyetemen kapott állást, majd Niels Bohrhoz ment Koppenhágába.
1935-ben két amerikai meghívást is kapott, a Princeton Egyetemre és a George Washington Egyetemre, Teller ez utóbbit választotta, s itt lett huszonhét évesen egyetemi tanár. A harmincas évek végétől kutatta az először német tudósok által 1938-ban megvalósított atommaghasadást és a Szilárd Leó által már 1934-ben megjósolt láncreakciót. Szilárd fel akarta hívni az amerikai vezetés figyelmét annak veszélyére, hogy a náci Németország megpróbálkozik az atomfegyver előállításával, s az ügynek meg akarta nyerni Albert Einsteint is. Mivel sem autója nem volt, sem vezetni nem tudott, honfitársát, Tellert kérte meg, hogy vigye el Einsteinhez - Teller így került kapcsolatba a nukleáris energia katonai felhasználásával. Az Einstein által aláírt levél hatására indította el Roosevelt elnök az amerikai uránprogramot.
Teller tagja volt Fermi csoportjának, amely Chicagóban az atommáglyán dolgozott. Először megbízhatatlannak minősítették, mert rokonai éltek a nácibarát Magyarországon, de Robert Oppenheimer közbenjárására átminősítették megbízhatóvá. Amikor 1943-ban megszervezték Los Alamosban az atomfegyvert előállító titkos laboratóriumot, az elsők között Tellert hívták meg, aki a plutóniumtömegek befelé történő robbantással való egyesítésével foglalkozott.
A második világháború után az akkor már meggyőződéses antikommunista Teller a magfúziót felhasználó "szuperbomba" (a hidrogénbomba) előállítását szorgalmazta. Az atombomba bevetésétől elszörnyedt kollégái által hangoztatott morális ellenérvek dacára kiharcolta, hogy Amerika elsőként fejlessze ki ezt a fegyvert. Azzal érvelt, hogy az Egyesült Államoknak meg kell tudnia védeni magát a diktatúrákkal szemben, miközben úgy vélekedett: minél pusztítóbbak a fegyverek, annál kevésbé valószínű a bevetésük. Az első sikeres hidrogénbomba-kísérletre 1952. november 1-jén került sor, a 62 tonnás szerkezet gyakorlatilag eltüntetett a Föld felszínéről egy atollt.
Amikor az amerikai kormány a kommunista boszorkányüldözés tetőpontján, 1954-ben vizsgálatot indított Oppenheimer megbízhatósága ügyében, Teller terhelő vallomást tett, amellyel kirekesztette magát a tudóstársadalomból - mint később mondta, ez jelentette számára a harmadik és a legnehezebb emigrációt. 1982-ben ő javasolta Ronald Reagan elnöknek a "csillagháborúsként" elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI), a földi és űrbéli fegyverek alkotta védekező rendszer létrehozását egy esetleges szovjet atomtámadás esetére. Teller ugyan félrevezette Reagant a rendszer megvalósíthatóságát illetően, de az SDI által generált fegyverkezési verseny kifullasztotta az egyébként is gazdasági nehézségekkel küzdő Szovjetuniót és nagyban hozzájárult bukásához.
Teller 1953-tól a Kalifornia Egyetem professzora, 1954-től a Lawrence Livermore Laboratórium igazgatóhelyettese, majd igazgatója, 1975-től a Hoover Intézet főmunkatársa volt. A Nobel-díjat nem kapta meg, de 2003-ban George W. Bush amerikai elnök a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az Elnöki Szabadság Érdemrendet adományozta neki. A legendás magyar fizikusgeneráció utolsó tagjaként 2003. szeptember 9-én halt meg Stanfordban.
Teller nem volt makulátlan jellem, céljai elérése érdekében a katonai és politikai elit vezetőinél is lobbizott, ellenfeleit kíméletlenül legyűrte. Ellenezte a nukleáris kísérletek betiltását és elbagatellizálta ezek egészségkárosító hatásait, a vitákban visszaélt a birtokában lévő titkos információkkal. Ugyanakkor hatalmas szerepet játszott az amerikai tudományos oktatás fejlődésében, a Lawrence Livermore Laboratórium létrehozásában. A magyarságát, magyar gyökereit soha meg nem tagadó, a rendszerváltás után szinte minden évben hazalátogató tudós 1994-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést, 1997-ben pedig a Magyarság Hírnevéért díjat. 2001-ben pedig az elsők között tüntették ki a Corvin-lánccal. Teller Edéről utcát neveztek el Csepelen, Pakson pedig, az atomerőmű parkjában szobrot állítottak a tiszteletére.


Akinek a hidrogénbomba védte meg az életét


Elhunyt Moszkvában Vitalij Ginzburg Nobel-díjas orosz fizikus, akit a szovjet hidrogénbomba egyik atyjaként ismert a világ. Ginzburg csak úgy élhette túl a sztálini tisztogatásokat, hogy részt vett a bomba létrehozásában. A tudóst, aki 2003-ban kapta meg a Nobel-díjat, hosszú betegség után, 93 évesen érte a halál.
A tudós 1916. október 4-én született Moszkvában, első felesége egyik diáktársa lett, akitől kilencévi házasság után vált el. Egy lányuk született, aki apja nyomdokaiba lépve szintén fizikus lett. Második, Nina Jermakovával kötött házassága, komoly bajokkal járt, feleségét ugyanis perbe fogták."Csak találgatni tudok azt illetően, hogy akkoriban milyen sors várt volna rám abban a helyzetben. Azt hiszem, sokba került volna, de a hidrogénbomba megvédett" - írta a Nobel-bizottságnak írt levelében Ginzburg, utalva arra a korszakra, amikor második feleségét Sztálin-ellenes összeesküvés vádjával három évre munkatáborba küldték. Ginzburg Andrej Szaharovval, a későbbi híres "disszidenssel" együtt dolgozta ki a H-bomba két kulcsfontosságú alapelvét.

A tudós sorsa 1951-ben újabb fordulatot vett, akkor kis híján Sztálin zsidóellenes kampányának esett áldozatul. 
"Óriási szerencse volt, hogy a generalisszimusznak nem volt elég ideje véghez vinni tervét, és 1953-ban meghalt vagy megölték" - írta levelében a Nobel-díjas tudós. Visszaemlékezéséből kiderült: felesége azóta is minden évben ünnepnapként kezelte Sztálin halálának évfordulóját.

Ginzburg a Szovjetunió megszűnése után aktív közéleti szerepet vállalt, leveleiben és interjúiban a tudomány iránti közömbösséget rótta fel a modern Oroszországban. Támadta a Kreml ortodox egyházzal ápolt szoros kapcsolatát, és sürgette a Nyugatot, hogy tartsák vissza Vlagyimir Putyint attól, hogy újra a "totalitarizmus ösvényére" lépjen.

A vasárnap elhunyt tudós 2007-ben úgy fogalmazott: Oroszországban a tudományos érdeklődést a profit vezérli, és az orosz kormány korunkbeli hozzáállása a tudományhoz bizonyos szempontok alapján rosszabb, mint Sztálin idején. 
"Persze akkoriban az akadémiát a párt Központi Bizottsága tartotta ellenőrzése alatt. De legalább előállhattunk ötletekkel, amelyeket meg is valósíthattunk. Így küldtük fel az első Szputnyikot az űrbe. Manapság a kormány úgy véli, a tudománynak csak bevételt és profitot kell termelnie, ez abszurd" - mondta a Sunday Telegraph című brit lapnak.

Ginzburg 2003-ban megosztva kapta a fizikai Nobel-díjat egy orosz-amerikai és egy brit tudóssal: mindhárman úttörő jelentőségű munkát végeztek a szupravezetés terén. Ginzburg a moszkvai Lebegyev Fizikai Intézet tudományos csoportjának volt egykor a vezetője, több mint négyszáz tudományos munka és tíz monográfia szerzője elsősorban az elméleti fizika, a csillagok fizikája, a kozmikus sugárzás eredetének és tulajdonságának, valamint a rádióhullámok terjedésének kutatása terén.


Életre keltik a nukleáris fegyvergyár területét


Újjáélesztik a Denver mellett található Rocky Flats hírhedt hidegháborús nukleáris fegyvergyár területét. A 2005 nyarán lefolytatott vizsgálatok a biztonságosnak ítélt mértéket jóval meghaladó radioaktív szennyezést mutattak ki. Az ígéretek szerint a nukleáris fegyvergyár környékét 2005. október végére tisztítják meg.
A Colorado államban Denver mellett található Rocky Flats már jól ismert helyszín a Egyesült Államok környezettörténetében:



  • A radioaktív sugárszennyezett területen többezren dolgoztak a hidrogénbomba előállításán 1952 és 1989 között.
  • Az ötvenes évek óta az amerikai kormányzat alvállalkozóiként dolgozó kármentesítők rádioaktív anyagokat ástak el betonhordókban, súlyosan elszennyezve a környék talaját.
  • 1979-ben a Rocky Flats atomerőmű elleni tüntetésen 284 embert tartóztattak le.
  • "Ha mosnék magamra, kimosnám szutykos Iránomat | Egyesült Államaimat Csontszínű Szappanba tunkolnám [...] Simára csutakolnám Rocky Flats-et és Los Alamost | Kilocsolnám a csillámló céziumot a Szerelem Csatornából" - írta Allan Ginsberg 1980-as Homework című versében.
  • Az Amerikai Energiaügyi Hivatal (U.S. Department of Energy) Colorado állambeli Rocky Flats nukleáris fegyvergyárát 1989-ben bezáratták, mert megsértette a környezetvédelmi előírásokat.
"Kevés helyszín szimbolizálja teljesebben a szomorú környezettörténeti eseménysort mint a Rocky Flats úgynevezett 903-as blokkja" - írja a Denver Post szerkesztőségi cikke 2005. szeptember 26-ai számában. A hordókból a talajba kerülő toxikus anyag kitermelését és a kármentesítést végző Tennessee állambeli Oak Ridge Institute of Science and Education 13 darab sürgős tisztításra váró területet (hotspotot) azonosított 2005 nyarán. 

A hidegháború nukleáris szemete
A hidegháború végén leállított nukleáris fegyvergyártást az Egyesült Államok 2003-ban - 14 év szünet után - újrakezdte. A plutónium alkatrészek előállítását az Amerikai Energiaügyi Hivatal végzi.
Korábban az Energiaügyi Hivatal azt nyilatkozta, hogy a terület szennyezésének mértéke nem veszélyes. Utóbb azonban a megfelelő kármentesítéssel kapcsolatban felmerült aggodalmakat követően újabb független vizsgálat igazolta, hogy a kormányzat által korábban biztonságosnak ítélt érték nyolcszorosa maradt a terület megtisztítása után is. 
A legutóbbi hírek szerint 2005. október végére megtisztítják nukleáris fegyvergyár területét.












A német atombomba titkai



Hirosima - Nagaszaki és a második világháború végleges befejezésének évfordulója újból és újból felszínre hozza és elgondolkoztatóvá teszi azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Hitler `Harmadik Birodalma` az amerikaiak előtt tesz szert atomfegyverre, miután már szert tett távolsági bombázókra, ballisztikus és szárnyasrakétákra. A `költői` kérdésre `drámai` a válasz: merőben más lehetett volna a második világháború kimenetele az egyes frontokon és egészében véve is.

Lehetséges határidők


A világ tudományos közvéleményét 1938-ban lázba hozta az a hír, hogy két német fizikus, Otto Hahn és Fritz Srassmann felfedezte: az urán atommagja "instabilis" állapotban van és bizonyos külső hatásokra két töredékre hasad, közben óriási energia szabadul fel, amely egy vonatrakomány szén energiájának felel meg...

Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski "Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor" című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.

1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német "Urán Társaság" ("Uranverein"), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini "Vilmos Császár Fizikai Intézet" (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik") lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.

A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán "megjött" a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.




A Gunnerside-akció

A Hitler-ellenes koalíció gondosan tanulmányozta a fejleményeket, beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához vezető szálakat. A Norsk-Hydro főmérnöke ugyanakkor a német elképzelésekre vonatkozó fontos információkat juttatott el a norvég ellenállási mozgalom vezetőihez, akik ezeket továbbították Angliába. Az angol titkosszolgálat viszont megosztotta értesüléseit az amerikaiakkal. Leslie Groves tábornok, az amerikai Manhattan-terv fő illetékese kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egy bombázás vagy egy diverziós művelet révén hogyan lehetne kiiktatni a norvégiai nehézvíz-`forrást`.

Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét - amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral -, az a terv készült el, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.

A nehézvíz-üzem Norvégiában


A kudarc után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba. A "Gunnerside" akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 "légierőd" 1944. novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.

Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével, de kifutottak az időből: 1945 májusában a "Harmadik Birodalom" megszűnt létezni...

Hitler bombája
`A második világháború már-már végéhez közeledett, amikor német tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az előrelátható vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették. Ennek megfelelően 1944. októberében Rügenen és 1945 márciusában Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek. Mindenesetre így mondja el Rainer Karlsch a történetet. Ő és Heiko Petermann hosszú kutatómunka után arra a következtetésre akart jutni, hogy a német tudomány akkoriban sokkal előbbre járt, mint azt általában feltételezik. Az áttörés mindenesetre nem sikerült, mivel a tudás és a technika nem bizonyult elégségesnek. 

Rainer Karlsch
Az, hogy a Harmadik Birodalomban folyt német atomkutatásnak ez az új értékelése az eredményeket illetően mennyiben állja meg a helyét, mindenesetre nyitott kérdés marad, minthogy a források állaga a szerző véleménye szerint sem minősíthető elégségesnek a teljes megbizonyosodáshoz. ... Mindazonáltal marad egy könyv, amely mindenekelőtt a tudományt intenzív kutatásra sarkallja annak az időszaknak a fejleményeiről." Ez a tömör és óvatos könyvismertetés a német hadsereg aktuell című hetilapjábanjelent meg Rainer Karlsch berlini történész "Hitlers Bombe" című, több mint négyszáz oldalas munkájáról, amelyet ez év tavaszán adott ki a müncheni Deutsche Verlags-Anstalt
A szerző - Rainer Karlsch - emlékeztet arra, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a "Manhattan-terv" megvalósítási költsége mai áron elérte a 30 milliárd dollárt. "A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el" - állapítja meg Rainer Karlsch, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot követelt. 
"Ha ez az állítás igaz, akkor újra kell írni a történelmet. Azóta ugyanis, hogy a szövetségesek elfoglalták a Harmadik Birodalom laboratóriumait és kihallgatták az évszázad lángelméjét, Werner Heisenberget, valamint munkatársát, Carl Friedrich von Weizsa:ckert és a köréjük tömörült vezető magfizikusokat, bizonyítottnak látszott, hogy Hitler kutatói igen messze voltak az atomrobbantástól" - írta a Der Spiegel könyvismertetésében. 

Hihetetlen élménybeszámolók

Az amerikaiak első tesztrobbantása
A müncheni kiadó "a legújabbkori történelmi kutatások szenzációs eredményének" minősítette a kötetet, hozzátéve, hogy "a Harmadik Birodalom igen közel állt az első bevethető atomfegyverért folytatott verseny megnyeréséhez". Nyomban megjegyezte azonban: "Az egész feldobottságnak egyetlen problémája van, nevezetesen, hogy a történész nem tudja bizonyítani látványos tételeit." Ezt egyébként a közelmúltban megerősítette Gerald Kirchner, a német Szövetségi Sugárvédelmi Hivatal szakértője is. Karlsch hivatkozhatott Heisenberg egyik elveszettnek hitt kézírásos beszédszövegére, Erich Schumannak, a német hadsereg 1944-ig fegyverzettechnikai kutatóintézeti vezetőjére,aki megírta, hogy a magfúzió elindításához több millió Celsius-fokot hagyományos tüzelőanyaggal biztosító és igen magas nyomásokat teremtő eljárásokat talált. Ezeken az elveken "nyugszik" hidrogénbomba.

A 87 éves Luigi Romersa-tól, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójától azt tudta meg a berlini történész, hogy az Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy keleti-tengeri szigetre repülhetett, ott szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik "hasadóbombáról" beszéltek.

"Élménybeszámolóval" szerepel a könyvben a nemrég elhunyt Clare Werner, aki 1945. március 4-én a türingiai Wachsenburg tüzérségi megfigyelőerődjéből látott egy különleges robbantást, és elmondta Karlschnak, hogy másnap a helyszínen elégették a súlyos égési sebektől eltorzult holttesteket. Egy magas rangú SS-tiszt azt mondta, hogy olyasmi történt, olyan újdonságot próbáltak ki, amelyről az egész világ beszélni fog.

Szovjet forrásból idéz a könyv egy hírszerzői jelentést, 1945 márciusából, "megbízható forrásra" hivatkozva, miszerint Türingiában két nagyerejű robbantást hajtottak végre, és "a magasba emelkedő bombák feltehetően 235-ös uránnal voltak töltve, erős radioaktív hatás volt. A robbanás központjában lévő hadifoglyok elpusztultak, nyom nem maradt". A Vörös Hadsereg informátorai a Der Spiegel szerint aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a Wehrmacht az új fegyverrel "lelassíthatja támadásunkat". "Az, hogy a Kreml milyen komolyan vette a hírt, kitűnik abból, hogy a négy példányban készült jelentésből egyet Sztálin kapott" - jegyezte meg a német folyóirat, amely beszámolt egy német atomfizikus, Uwe Keyser 2005-ös helyszíni talajminta-vizsgálatairól is. A braunschweigi Fizikai-Technikai Intézet szakértője olyan radioaktivitási szintet észlelt, amelynek alapján nem zárta ki valamilyen egyszerű nukleáris töltet egykori felrobbantásának lehetőségét. Mindazonáltal a végleges következtetések levonásához még egy évet kért.

Heisenberg lassította a kutatást


Walther Gerlach
Rainer Karlsch könyvével behatóan foglalkozott a svájci Neue Zürcher Zeitung 2005. március 24-i számában, azzal, hogy a munka a meglehetősen spekulatív elemek mellett is "átfestheti az atomkutatásról kialakult képet". A tekintélyes zürichi lap a kiadói előszóból azt a részletet idézte, miszerint a kötet "a második világháború történetének egy teljesen ismeretlen fejezetét idézi fel: egy német miniatombomba kifejlesztését, elkészítését és kipróbálását". "Ha ezt a fegyvert sorozatgyártásra alkalmas érettségűre fejlesztették volna, a háború lefolyása merőben másképp alakult volna."

Az ismertetés utal arra is, hogy Moszkva a szerző rendelkezésére bocsátotta a berlini Kaiser-Wilhelm-Institutra vonatkozó levéltári anyagot, amelyből kitűnik, hogy Heisenberg és Weizsäcker lebecsülte és félretolta azt a Kurt Diebnert, aki aktív nemzetiszocialistaként 1939-ben átvette a katonai fegyverzetügyi hivatal atomfizikai főosztályának vezetését és fontos kutatási irányokat vezetett. Állítólag az ő csoportjának sikerült 1944 végén és 1945 elején eddig ismeretlen kísérletet végeznie láncreakció átmeneti fenntartásával egy gyengén dúsított uránnal működő "kétlépcsős" reaktorban, amely aztán "túlhevült".

Karlsch vizsgálódásai szerint Heisenberg nem nagyon akarta, hogy Hitler atombombához jusson, és ő maga nem is dolgozott a háború vége felé ebben a témakörben. Szerepét eltúlozták, miközben előtérbe került a német atomkutatás terén nemigen emlegetett Walther Gerlach. Őt korábban úgy mutatták be, mint aki a békének és a kutatási potenciál megőrzésének híve volt és nem túl nagy jelentőséget tulajdonított az atomfegyvernek a háború megnyerése vagy elvesztése szempontjából. Valójában - mint Karlsch vizsgálódásai kimutatták - Walther Gerlach sikeres uránkutató volt, elkötelezett híve a kísérleti robbantásoknak.

Szovjet atomtitkok Magyarországon


A szovjetek már a hatvanas évek első felében atomfegyvereket telepítettek hazánk területére - írja a Heti Válasz
A magyar lakosság csak 1990-ben értesült róla, hogy voltak nálunk atomfegyverek - akkor, amikor Mihail Mojszejev vezérkari főnök bejelentette kivonásukat. 
A Kis-Moszkvának nevezett nagyvázsonyi bázisról álítólag eltérő módon történt a szovjet csapatok kivonulása, mint másutt az országban. Amikor a szovjet parancs és a magyar határőrség alakulata megérkezett, magyar állt a szovjet őr helyére, az pedig ment csomagolni. A helyiek szerint a határőrök az atomrakétafejeket is látták, mielőtt a szovjetek elvitték őket. Az atombiztos bázist azóta a honvédség őrizteti.
A közkeletű történészi vélekedésekkel szemben a szovjetek már a hatvanas évek első felében atomfegyvereket telepítettek hazánk területére. A hirosimai atombomba erejét többszázszorosan meghaladó arzenált háború esetén a Magyar Néphadsereg is használta volna. 






A Heti Válasz képes cikksorozatában bizonyítja, hogy az atomfegyverek már 1963-ban itt lehettek.
Atom-kronológia


1961: Kádár János hozzájárul, hogy a magyar csapatokat atomtöltettel lássák el.1963: Scud-A típusú atomrakétahordozókat telepítenek Tapolcára.1964: Atomfegyver célba juttatására alkalmas Il-28/U repülőgépek érkeznek Debrecenbe. 1965: "Megindulási helyzetben" 30 darab atomrakétát és 13 repülő lőszert emlíít egy katonai dokumentum.
































Porosz báró ügyködött a szovjet atombombán




1945. májusában tudományos katonai misszió indult Moszkvából Berlinbe, hogy az atombomba előállításához szükséges dokumentációkat megszerezze. 

Korábban

Németország majdnem atombombát kapottAz angol kémelhárítás, az MI5 háború alatti vezetőjének naplója szerint az angolok atombomba ledobását fontolgatták, amennyiben a nácik bevetik a szuperszónikus V2 rakétákat London ellen.Ötven éve halt meg Enrico FermiA Nobel-díjas fizikusról nevezték el a 100-as rendszámú elemet fermiumnak.40 éve rendelkezik Kína atombombával1964-ben robbantották fel a Lop Nor sóstó közelében az első kínai atombombát.Kék páva hadműveletLegutóbb kutathatóvá vált ötvenes évekből származó iratok szerint a britek a szovjet invázió ellen 10 darab egyenként 10 kilotonnás nukleáris taposóakna telepítését tervezték Németországban.Kiállítják az Enola GaytJapán túlélők és amerikai háborús veteránok egyszerre tiltakoznak az első atombombát ledobó Enola Gay washingtoni kiállítása miatt.
A misszió első úti célja a Kaiser Wilhelm intézet volt, ahol a Nobel-díjas Werner Heisenberg irányította korábban a német atombomba-programot. Az intézetből azonban mindent evakuáltak Türingiába és csak az izotópok elválasztására szolgáló "ártalmatlan" felszereléseket találták meg. A következő állomás Manfred von Ardenne porosz báró magánlaboratóriuma volt. A báró, akinek kutatásait a birodalmi postaügyi minisztérium támogatta, zseniális feltaláló volt. Nevéhez fűződött többek között az elektronikus mikroszkóp feltalálása. Mivel azonban az ipar világához tartozott, Heisenbergék semmibe vették. A báró szívélyesen fogadta a szovjeteket és beleegyezett abba, hogy áttelepül a Szovjetunióba. Cserébe csak családja és birtoka szavatolását kérte.

Von Ardenne "megszerzése" után a katonai misszió azoknak az urániumoxidoknak a felkutatására koncentrált, amelyeket a németek Belgiumban, az Union Miniére-től szereztek be. Ez utóbbi a kongói lelőhelyek tulajdonosa volt - írja a Corriere della Sera című olasz napilap. Mint ahogy most először az orosz tudományos akadémia folyóirata, a Priroda felfedi, sikerült is megszerezniük 300 tonna "yellow cake"-et, azaz urániumoxidot. Ez legalább egy évvel előbbre hozta a szovjet atombomba megvalósítását.

A báró Szuhumiban telepedett le, az izotópok elválasztásával foglalkozott, valamint a rádió és televíziós technikákkal, a radar és az elektronikus mikroszkóppal kapcsolatos újításaival. 1947-ben és 1953-ban Sztálin-díjat kapott, majd 1954-ben visszatért Drezdába, és a díjakból újra megalapított egy magánlaboratóriumot, amely ma is létezik.

(Panoráma)






Előkerült a nácik nukleáris bombájának terve


Ellentmondásos bizonyítékkal szolgál egy magángyűjteményből előkerült tervrajz a második világháborús német atomprogramról. 
Rainer Karlsch, a Hitler bombája című könyv szerzője szerint a nácik kísérleti atomrobbantást hajtottak végre a háború végén. A berlini történész úgy véli, a Német Birodalmat a II. világháború végén nem sok választotta el attól, hogy megnyerje az első, bevetésre alkalmas atomfegyverért folyó versenyfutást. 
A kutató a Physics World című folyóirat 2005. júniusi számában tette közzé a magángyűjteményből előkerült tervrajzot, amely a nácik saját fejlesztésű atombombáját ábrázolhatja. A rajz egy úgynevezett "piszkos bombát", vagyis nukleáris robbanóanyaggal felszerelt hagyományos rakétát ábrázol.

A nukleáris fegyver sematikus rajza
(
Physics World)
A terven nem szerepel a kiadás éve és a szerző neve sem. Egyelőre nem igazolható, hogy a német fizikus Werner Heisenberg vezette második világháborús német atomprogram résztvevőitől származna a terv. Korábbi kutatások - az angol titkosszolgálat feljegyzéseire támaszkodva - egyébként feltárták, hogy Heisenbergék messze voltak egy saját atombomba kifejlesztésétől.
Heisenbergék riválisaként és Göring barátjaként azonban Kurt Diebner is dolgozott a német atombomba kifejlesztésén a hadügyminisztérium különmegbízására. Karlsch szerint a most megtalált iratok a Diebner-féle kutatásból származhatnak.
Mussolini fia szerint a náciknak készen volt az atombombájuk még a háború vége előtt. És Ön szerint? Írja meg véleményét itt





A nukleáris kataklizmától védte a világot a szovjet-amerikai forródrót



Ötven éve, 1963. június 20-án írták alá Genfben a Szovjetunió és az Egyesült Államok leszerelési főmegbízottai a Közvetlen Kommunikációs Kapcsolatról, népszerű nevén a forródrótról szóló megállapodást. A cél az volt, hogy támogassák a legfelső vezetők kommunikációját, egyben a közvetlen, egyidejű kapcsolatfelvétel révén a minimálisra csökkenjen a végzetes, nukleáris kataklizmát is okozható félreértések valószínűsége.
Az amerikai fél 1962. április 4-én, a NATO-szerződés aláírásának 13. évfordulóján vetette fel a genfi leszerelési értekezleten, hogy létesítsenek gyors, közvetlen távközlési kapcsolatot Moszkva és Washington között, ami a biztonsági retesz szerepét tölthetné be, ha számítási hibából vagy a másik fél szándékának félreismeréséből a termonukleáris világháború fenyeget.
A szovjet fél az 1962 októberében, a hidegháború "legforróbb" időszakában kirobbant kubai rakétaválság után fogadta el a javaslatot, amikor a világ az atomháború szélére sodródott. A Kennedy-adminisztrációnak akkor nyolc órára volt szüksége Nyikita Hruscsov szovjet pártvezető háromezer szavas üzenetének desifrírozásához, és további négyre a válasz elküldéséhez: ez a 12 óra akár végzetesnek is bizonyulhatott volna.
Így született meg 1963 nyarán a genfi leszerelési tárgyalásokon a forródrót-megállapodás. A közhiedelemmel ellentétben ez nem telefonösszeköttetést, hanem írásos üzenetváltási rendszert, egyszer használatos kódon alapuló duplex (egyidejűleg kétirányú kommunikációt is lehetővé tevő) távírórendszert jelentett. A rejtjelezett információ a Moszkva - Helsinki - Stockholm - Koppenhága - London - Washington útvonalon, kábeleken utazott oda s vissza, tartalékként egy rádiókapcsolati rendszert is felállítottak a marokkói Tangeren keresztül. Mindkét végponton, az SZKP KB moszkvai székházában, illetve a washingtoni Pentagonban egy-egy operátor és tolmács állt állandó készenlétben az üzenetek fogadására.
A telex-összeköttetést 1963. augusztus 31-én helyezték üzembe. Az angol ábécé összes betűjét és az összes számot tartalmazó amerikai tesztüzenet így szólt: "The quick brown fox jumps over the lazy dog's back 1234567890" (A fürge barna róka átugrik a lusta kutyán). Moszkva egy versrészlettel válaszolt, amely a napfelkelte szépségéről szólt.
A kábeles telexvonalak 1978-ig működtek, akkor szerepüket az amerikai Intelsat és a szovjet Molnyija (később Horizont) műholdcsalád vette át. Ezáltal szükségtelenné vált a közvetítő országok igénybevétele, és a hang-, a mozgókép és szélessávú adattovábbítási csatornák révén lehetővé vált a valós idejű információáramlás. Az egyik csatorna a nyugat-virginiai Etam és Moszkva között az amerikai műholdon keresztül működött, a másik vonalon a szovjet műhold szolgáltatta az összeköttetést Vlagyimir és a marylandi Fort Detrick között.
Az adó-vevő állomások és a telexterminálok között kábel- illetve rövidhullámú rádiókapcsolat is fennállt, a korábbi kábeles kapcsolat a tartalék szerepét vette át. 1984-től a végpontokon faxkészülékeket is üzembe helyeztek, így lehetővé vált grafikus ábrák küldése is. A műholdakat és az adó-vevő állomásokat idővel modernizálták, és orosz területen, Dubnában egy újabb adó-vevő állomást is működésbe helyeztek.
Arra nézve nincsenek pontos adatok, hogy a forródrótot a szovjet és amerikai vezetők mikor és hányszor vették igénybe. Mivel a két szuperhatalom között a kubai rakétaválság után nem alakult ki közvetlen katonai szembenállás, erre többnyire regionális konfliktusok vagy akut veszélyhelyzet kapcsán került sor. Az első forródrótos kapcsolatfelvétel az 1967-es hatnapos közel-keleti háború idején történt, amikor Koszigin szovjet miniszterelnök és Johnson amerikai elnök egyeztette álláspontját. Hasonló érintkezésre került sor az 1971-es indiai-pakisztáni háború és 1978 októberében a közel-keleti rendezést célzó Camp David-i megállapodásokkal kapcsolatban.
A "drót" burkolt nyomásgyakorlásra is módot adott, így 1980 decemberében Carter amerikai elnök így figyelmeztette Brezsnyev szovjet pártfőtitkárt egy esetleges lengyelországi szovjet bevonulás súlyos következményeire. 1984-ben a Szovjetunió a forró dróton tájékoztatta az Egyesült Államokat, hogy a Barents-tengeren tévedésből és nem háborús céllal lőtt ki rakétát.
A forródrót a hidegháború befejeződése után is használatban maradt, az iraki háború kirobbanásakor Vlagyimir Putyin orosz elnök beszélgetett rajta George W. Bush amerikai elnökkel. Ma már a világ nagyhatalmainak vezetőit több forródrót köti össze.


Jimmy Carter nukleáris háborúja

 hidegháború történetének egyik legvitatottabb nukleáris politikai dokumentumaként vonult be a köztudatba Jimmy Carter amerikai elnök 59. számú irányelve (PD-59), amelyet csak most tártak a nyilvánosság elé teljes terjedelmében. A szöveg megfogalmazói úgy vélekedtek, hogy a nukleáris hadviselés csupán eszköz, amellyel a háború eszkalációját lehet megakadályozni.
Az 1980. július 25-én szignált direktíva nagyobb rugalmasságot adott a mindenkori amerikai elnöknek arra, hogy megtervezzen és végrehajtson egy nukleáris háborút. A dokumentum már akkoriban komoly indulatokat gerjesztett, s legfontosabb, szigorúan titkos pontjai az elfogadást követő néhány héten belül a New York Times és a Washington Postcímlapsztorijain köszöntek vissza.
A többi, titkosítás alól feloldott dokumentummal együtt a PD-59 azt mutatta meg, hogy az Egyesült Államok valóban felkészült a nukleáris háborúra, méghozzá abban a reményben, hogy a végsőkig kitart. A Nemzetbiztonsági Levéltár a Jimmy Carter Elnöki Könyvtár kérésének köszönhetően jutott a dokumentum teljes, csonkítatlan szövegéhez.
Az évekig titkosítás alatt álló direktíva egy politikailag meglehetősen „érzékeny” korban született: a Szovjetunió éppen ekkor rohanta le Afganisztánt, s kezdett költséges, a birodalmat lényegében összeroppantó háborúba, a Közel-Keletre újra instabilitás köszöntött, de terítéken volt az Európába telepítendő rakéták, a Kína-politika és az emberi jogok kényes, Carter által felszínen tartott kérdése is. Sokan ezért amiatt aggódtak, hogy az elnöki iránymutatás tovább élezi a feszültséget a Szovjetunióval, növelve Moszkva félelmét a kommunista birodalom amúgy is meglevő sebezhetőségéről.
A P-59 egyik legfontosabb pontja a csúcstechnológiás hírszerzésről szólt, amely harci helyzetben keresett a nukleáris csapások számára potenciális célpontokat, s felmérte az okozott károkat. A szöveg megfogalmazói úgy gondolták, hogy a nukleáris fegyverek bevetéseönmagában nem vezet apokalipszishez, csupán elejét venné egy fegyveres konfliktus eszkalációjának.
Az Egyesült Államok vezetése azért tudta magáévá tenni az irányelvet, mert a PD-59 összeállítói úgy látták, hogy a szovjetek egy olyan koncepciót dolgoztak ki, amelynek birtokában megnyerhetnek egy küszöbönálló nukleáris háborút. A hidegháború után született kutatások azonban világosan megmutatták, hogy Moszkva azzal számolt: egyik fél sem nyerhet egy ilyen konfliktusban, amelyet nem is biztos, hogy túlélne a Szovjetunió.




Mit éreztünk a kubai rakétaválságból?



A háborús félelem azonban főleg a nők között erős. Szentesen arról beszélnek, hogy 16-18 éves fiúkat behívják katonának, elviszik Szovjetunióba, ott kiképzik őket, és onnan viszik Kubába. A hatvani járásban elterjedt, hogy már sok fiatalt be is hívtak katonának. Elszórtan találkozni a munkafegyelem lazulásával. Csomós és Pusztaföldvár községekben a tsz-tagság mintegy fele nem dolgozott, mondván, háború lesz."
























A válság előzményei

Az 1962-ben általánosan kubai rakétaválságként elhíresült nemzetközi konfliktusra napjainkban úgy emlékezünk vissza, mint a világpolitikai status quo-t leginkább fenyegető, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között „élesben" lezajlott nemzetközi konfliktusára. A két szuperhatalom közötti konfliktus mélyreható elemzését a hazai és a külföldi történészek különböző forrásokból vették már górcső alá, mint például a két „főszereplő", John F. Kennedy és Nyikita Sz. Hruscsov levelezését. Az 1962. év végén lezajlott konfliktus potenciálisan egy, a világra kiterjedő nukleáris háború veszélyét hordozta magában, így a kubai rakétaválság mindig is az érdeklődés homlokterében állt.
Célunk olyan dokumentumok válogatása volt, amelyek eddig kevésbé voltak ismertek. Közreadunk olyan, a magyarországi közvélemény hangulatában történt változásokról készült jelentéseket is, amelyek tükrözik a hazai átlagemberekben véleményét az eseményekről. Más dokumentumok - főként követségi feljegyzések, jelentések - a válság alatti egyeztetések folyamatát tárják az olvasók elé.
A kubai válság gyökerei az 1962. év végén kirobbant konfliktust megelőző időszakra vezethetők vissza és egyrészről a hidegháború természetében keresendők, viszont a megoldás már arra utal, hogy túl vagyunk a „klasszikus" hidegháború időszakán. A Fidel Castro nevével és tevékenységével jelzett periódus kezdete az 1953. évre nyúlik vissza, amikor Castro a Fulgencio Batista által vezetett katonai diktatúra megdöntése ellen -többedmagával, köztük Che Guevarával - gerillaharcot kezdeményezett.
A több évig tartó váltakozó sikerű harc végén, 1958. december 31-én, Batista elmenekült Kubából, és a forradalmi hadsereg 1959. január 1-jén bevonult Havannába. A kubai forradalom győzelmét követően a Fidel Castro vezette Kuba és kommunista Népi Szocialista Párt elsődleges célkitűzése között szerepelt az USA-tól való függés fokozatos megszüntetése. A megdöntött Batista-rendszer és az amerikai pénzügyi élet összefonódása miatt a kubaiakban igen erős volt Egyesült Államokkal szembeni ellenszenv, s washingtoni magyar nagykövetség jelentése szerint erről a tényről Washingtonban is mindenki beszél. Az amerikai kormány, figyelembe véve a sziget stratégiai helyzetét, kezdetben a súrlódások elkerülésében volt érdekelt.
Az Amerikai Egyesült Államok és Kuba közötti feszültséget mélyítette, hogy a közben miniszterelnökké kinevezett Fidel Castro az amerikaiaknak tett ígéretek ellenére nem rendezett demokratikus választásokat, az irányítás lényegében Fidel Castro, Che Guevara és Raúl Castro kezébe került. Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes 1960. február 4-ei havannai látogatása a Szovjetunió gazdasági-politikai pozícióinak megerősödését hozta magával, amelynek eredményeképpen megkötötték az első szovjet-kubai kereskedelmi szerződést. A potenciális gazdasági előnyök mellett a szovjetek Kuba geopolitikai elhelyezkedéséből eredően katonapolitikai súlyuk további erősítésének lehetőségét látták a Karib-tengeri országgal kötött szerződésben. Az Amerikai Egyesült Államok 1961 januárjában megszakította diplomáciai kapcsolatait Kubával, ami előjele volt egy esetleges katonai összeütközésnek.
Ezekben a napokban a CIA már rendszeresen felderítő repüléseket hajtott végre Kuba felett. 1961. április 17-én Egyesült Államokba menekült kubai emigránsokból álló és amerikai fegyverekkel felszereltönkéntes alakulat szállt partra a kubai kormány megbuktatására Zapata-tartomány Playa Giron-i szakaszán, elhíresült nevén Disznó-öbölben. A rosszul előkészített akciót a kubai hadsereg rövid időn belül visszaszorította. Az Amerikai Egyesült Államok Kuba irányába folytatott politikája az ezt követő másfél évben Kuba gazdasági elszigetelésére koncentrálódott, mindez azonban előrevetítette a súlyos konfliktus kialakulását a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között.
következő oldal

A konfliktus kirobbanása és az egyeztetések

1962. július 2-án Raul Castro védelmi miniszter Moszkvába látogatott, ahol feltehetően már a szovjet rakéták Kubába történő szállításáról is tárgyalt. A találkozás eredményeképpen Kuba és a Szovjetunió kölcsönös védelmi szerződést kötött, amely jogi alapot teremtett a szovjet csapatok kubai állomásozására. A terv kidolgozásával és végrehajtásával Hruscsov Anatolij Gribkovot, második világháborús veterán tábornokot bízta meg, az akciót pedig egy orosz folyóról, az Anadirról nevezték el.
A rakétatelepítést október közepéig annyira titkokban tartották a szovjetek, hogy még a washingtoni szovjet nagykövet sem rendelkezett konkrét és valós információkkal a tervekről. A nukleáris rakétatelepítési akció konkrétumairól csak az 1962. október 14-én a kubai légtérbe küldött amerikai kémrepülőgép szolgáltatott megfelelő adatokkal. A szovjet kormány természetesen mindent elkövetett annak érdekében, hogy a Kubába irányuló rakétaszállításokat akképpen magyarázza, hogy azok mindössze a szigetország védelmét biztosítják, és nem a Szovjetunió Egyesült Államok elleni katonai készülődései jegyében történtek. A szovjet kormány azt is kiemelte, hogy a rakétatelepítés Kuba kérésére történt.
Az 1962. október 13-ai és 16-ai, valamint október 18-ai Gromiko, szovjet külügyminiszter által kiadott nyilatkozatok is igyekeztek megnyugtatni a Fehér Házat a szovjet kormány „békés" szándékairól. A légi felderítés felvételei 1962. október 16-án tették egyértelművé az amerikai titkosszolgálatok számára a nukleáris rakéták kubai jelenlétét. A szovjet és az amerikai fél titkolódzásának és bizalmatlanságának egyértelmű jeleként értelmezhetjük, hogy ez az információ Kennedy elnök és Gromiko szovjet külügyminiszter október 18-ei találkozása alkalmával sem került szóba. Mindkét nagyhatalom tárgyalásokat kezdett, és elindult a két kormány közötti diplomáciai háttéregyeztetés és levelezés. (a tárgyalásokról itt olvashat bővebben)
Ma már egyértelműen bizonyított, hogy az október 22. és 28. között eltelt időszak számított a válság legforróbb periódusának. Ebben az időszakban ugyanis több olyan incidenssel lehetett számolni, amely akár nukleáris konfliktust is eredményezhetett volna. Az egyik ilyen incidens október 24-én - tehát az első levélváltást követően - történt, amikor Kuba fölött lelőttek egy pilótanélküli amerikai U-2-es kémrepülőgépet, amelynek során az Egyesült Államok és a Szovjetunió is egymást tette felelőssé. A másik konfliktus október 27-én történt immáron a szovjet légtérben egy szintén U-2-es kémrepülőgép miatt szovjet vadászrepülők kerültek tűzharcba az Alaszkából felszállt amerikai repülőgépekkel.

Mi történt itthon?
A havannai magyar nagykövetség jelentéseit a válság legkritikusabb napjaiban különböző forrásokra alapozta. Beck János nagykövet november 29-én keletkezett jelentése több mint egy hónappal később tekint vissza a konfliktus eseményeire. Információinak forrása nagyrészt a többi szocialista országok követségeitől, különböző beszélgetésekből és a rádióból származott. Mindezt támasztja alá a jelentés másik része, amelyben Beck János arról írt, hogy a megszerzett információk helyességét mind a havannai lengyel nagykövet, mind pedig saját maga nem tudták ellenőrizni, ahogy fogalmaz: „Sem én, sem pedig a Havannában dolgozó szocialista követek mindmáig nem tudtunk magunknak tiszta képet alkotni arról, hogy mi történt 1962. október 27-ének reggelétől 28-ának reggeléig."
A válság legintenzívebb szakaszában hasonló volt az információs helyzet Budapesten is. Szarka Károly október 24-én kelt feljegyzéséből megtudhatjuk, hogy Pino Machadó budapesti kubai nagykövet látogatása alkalmával tájékoztatója a rádió- és sajtóhírek alapján a már ismert tényekre vonatkozott. Szarka Károly a tájékoztatást a rendelkezésére álló hasonló forrásokból megerősítette, illetve kiegészítette. A kubai nagykövet Szarka Károlynak kifejezte köszönetét azért, amiért a Magyar Népköztársaság és a többi szocialista ország társadalmi és tömegszervezeti vonalon a tájékoztatási munka terén végzett.
Mindezeken túl a Külügyminisztérium és a magyar illetékes szervek, szervezetek mindent megtettek annak érdekében, hogy a hazai közvéleményt - mindössze felszínesen - a legfontosabb történésekről tájékoztassák. Az MSZMP KB Párt- és Tömegszervezetek Osztálya (PTO) a kapott információk alapján készítette el tájékoztató jelentését a kubai rakétaválság első visszhangjáról, amely a Magyarországon tapasztalható és a krízissel kapcsolatos lakossági és üzemi hangulatváltozásokat követte nyomon. A jelentés arról ad beszámolót, hogy Magyarországon ekkor a lakosságban erősödött az aggodalom egy esetleges nukleáris háború miatt. Feltehetően a többi szocialista országhoz hasonlóan - leszámítva az egyes megyékben, például Nógrádban az egyes alapvető élelmiszerekből történt felvásárlásokat, elszórtan munkamegtagadásokat - ez semmilyen más különös eseményben nem nyilvánult meg.
A pártbizottságok és „pártmunkások" a kapott instrukciók alapján a maguk területén tették a „dolgukat", röpgyűléseket szerveztek, agitáltak a Szovjetunió és Kuba mellett, azonban a hangulatjelentések itt is megállapították, hogy a félelem egy esetleges háborútól elsődlegesen a nők között volt jellemző. Külön érdekesség, hogy az MSZMP KB PTO feljegyzése szerint ezekben a napokban megnőtt a nyugati rádióadások hallgatóinak száma. Az események iránti fokozott érdeklődést azonban feltételezhetően nem a Kuba iránti szolidaritás motiválta, hanem egy világháború kitörésétől való félelem.
Washington Post 1962. október 26-ai száma arról tudósított, hogy Magyarországon ezekben a napokban Amerika-ellenes tüntetési hullám haladt végig, Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes sportcsarnoki beszédében pedig azt hangsúlyozta, hogy Magyarország nem fogja tűrni a forradalmi Kubának az imperialisták általi elnyomatását. Nem mellékes megemlítenünk, hogy a kubai eseményekkel kapcsolatos magyarországi tájékoztatásba a budapesti amerikai követség is bekapcsolódott.
A forrás szerint a Külügyminisztériumot arról értesítették, hogy Kennedy beszédét, amelyben bejelentette Kuba tengeri blokád alá helyezését, az amerikai követség terjesztette. Rácz Pál külügyminisztériumi főosztályvezető, aki fogadta Torbert amerikai ügyvivőt értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az amerikai követség Kennedy beszédét terjeszti, miközben a válság egy olyan periódusba érkezett, amelyben jelentős lépések történtek a felek között.

Kubai rakétaválság: ami a tankönyvekből 

kimaradt


Az Egyesült Államok első katolikus elnöke, J. F. Kennedy alig néhány hónapja tette le hivatali esküjét, mikor komoly diplomáciai fiaskót kellett elszenvednie. A kubai emigránsok partraszállási kísérlete a Disznó-öbölben, 1961 áprilisában totális kudarccal végződött. Kennedynek ez az eset felettébb kínos volt, hiszen a választási kampányban éppen azért bírálta Richard Nixont, hogy az nem tesz semmit a Castro-rezsim megdöntésére. A következmények pedig 1962-ben, a kubai rakétaválságnál majdnem katasztrófához vezettek. Íme az 50 éve zajlott rakétaválság kevéssé ismert epizódjai.
























Kubát leigázni?

1962. október 22-én drámai hatású beszédben jelentette be Kennedy, hogy a kommunista vezetésű karibi ország köré tengeri blokádot vonnak. Azt azonban már kevesen tudják, hogy néhány nappal a sorsfordító események előtt az elnök beszédírói egy ennél sokkal élesebb hangú, szinte hadüzenetként értelmezhető szöveget tettek le JFK asztalára. „Ezen a reggelen vonakodva ugyan, de megparancsoltam a fegyveres erőknek, hogy indítsanak támadást és pusztítsák el a kubai nukleáris fegyvereket” – hangzott a beszédvázlat első sora, amely – a világ nagy örömére – végül Kennedy asztalfiókjában maradt.

Autószalon felett elemezték a felvételeket

Az amerikaiak csak egy október 14-i U-2 repülés alkalmával vették észre a San Cristobal mellett épülő SS-4 indítóállást. Október 16-án McGeorge Bundy nemzetbiztonsági tanácsadó átadott Kennedy elnöknek egy sorozat fotót. A felvételeken, amelyeket egy amerikai U-2-es felderítő repülőgép készített, látható volt, hogy a szovjetek nukleáris fejjel felszerelt, közepes hatótávolságú támadó rakétákat telepítenek Kubában. Október 19-ére az addigra már szinte folyamatos felderítőrepülések négy harcképes indítóállást találtak. Eredetileg az amerikai kormány mindezt titokban tartotta, és csak a vezetés 14 legmagasabb rangú tagja tudott az eseményekről. (Nagy-Britanniát például csak október 21-én este tájékoztatták.)
A képeket végül egy szigorúan titkos CIA-irodában, a Steuart Ford használt autószalon felett elemezték ki. Míg tehát az alsó szinten dörzsölt autókereskedők próbálták elnyűtt autóikat a vásárlókra sózni, addig a CIA elemzői az emeleten a csúcstechnológiával felszerelt National Photographic Interpretation Centerben több száz fotóból igyekezték kihámozni az információkat arra vonatkozóan, hogy a szovjetek valóban ballisztikus rakétákat telepítettek-e Kubába.



Agrártanácsadónak álcáztak magukat

A Szovjetunió 1962 nyarán kezdte meg szupertitkos, Anadir-hadművelet fedőnevű akcióját, amelynek keretében több ezer katonát szállítottak tengeren Kubába. A szovjet tervek szerint összesen 60 ezer katonát akartak szállítani 85 hajóval június és október között. A CIA 1962. október 20-i gyorsbecslése hat- és nyolcezer közé tette a Kubában állomásozó szovjet katonák számát, akiknek egy része tarka ruhában, agrártanácsadónak álcázva érkezett a karibi szigetre. A valós számok azonban ezt jóval meghaladták, a rakétaválság idején ugyanis már mintegy 40 ezer katona volt jelen a kommunista országban.





Beteget jelentett JFK

Hogy elkerüljék a rakétaválságnak a köznyugalom megzavarására tett esetleges hatását, Washington eredetileg a hallgatást választotta, Kennedy pedig megpróbálta tartani magát hivatalos programjához, s folytatta a hét államot érintő kampánykörútját. JFK október 20-án azonban váratlanul visszarepült Chicagóból Washingtonba; az elnök orvosai ekkor egy olyan történetet fabrikáltak, hogy Kennedy beteg, náthás, s van egy kis láza is. Tanácsadói arról tájékoztatták a sajtó képviselőit, hogy az elnöknek néhány napig ágyban kell feküdnie. Kennedy azonban nem tartotta be orvosai „tanácsát”, s többórás tárgyalásokat folytatott beosztottjaival, mielőtt elrendelte volna a blokádot.

Egy szovjet kém

Oleg Penkovszkij parancsnok, a szovjet katonai hírszerzés ezredese volt az, aki légifelvételekkel segítette az MI6-et és a CIA-t a rakéták azonosításában, és szintén neki köszönhetően sikerült megtudni, hogy meddig menne el a fenyegetésben Hruscsov. A férfit 1962. október 22-én a KGB letartóztatta Moszkvában, majd egy év múlva kémkedés vádjában bűnösnek nyilvánították és kivégezték.


Voltak amerikai áldozatok
Nem igaz, hogy a hidegháború legforróbb eseményének tartott kubai rakétaválság amerikai áldozatok nélkül ért volna véget. 1962. október 27-én egy szovjet föld-levegő rakéta lelőtt egy amerikai U2-t, a balesetben pedig a pilóta, Rudolf Anderson Jr. életét vesztette; Andersont Kennedy elnök posztumusz Distinguished Service Medallal tüntette ki. Ráadásul négy nappal Anderson halála előtt egy C-135 a guantanamói bázison készült volna landolni, amikor leszállás közben a pilóta hibázott, a gép a földbe csapódott, aminek következtében a legénység hét tagja a helyszínen szörnyet halt.

Tovább tartott a válság

A válság „kirobbanását” attól a ponttól kezdve számítjuk, hogy Kennedy nemzetbiztonsági tanácsadója, McGeorge Bundy bemutatta az elnöknek a rakétatelepekről készült inkriminált felvételeket, s addig tartott, míg Hruscsov a moszkvai rádióban bejelentette a rakéták kivonását: ennek a 13 napnak (október 14-28.) állított emléket Robert Kennedy posztumuszThirteen Days (Tizenhárom nap) című memoárja és az abból készült 2000-es film is.
Bár a világ felszabadultan sóhajthatott fel a rakétaválság hivatalosnak vélt lezárása után, mégsem teljesen igaz, hogy a válság október 28-án véget ért volna, az Egyesült Államokban ugyanis további három hétig a legmagasabb fokú készültségi állapot volt érvényben, s ezen idő alatt végig monitorozták a rakéták elszállításának folyamatát.

Maradtak rakéták Kubában
Kennedy, miután meggyőződött róla, hogy a szovjetek ígéretükhöz híven elszállították a karibi szigetről az odatelepített föld-levegő rakétatelepeket, november 20-án feloldotta a Kuba köré vont ostromzárat. A legújabb, titkosítás alól feloldott szovjet iratok azonban rámutattak, hogy bár Hruscsov valóban kivonta a középhatótávolságú és interkontinentális ballisztikus rakétákat, összesen száz, úgynevezett taktikai nukleáris fegyvert hátrahagyott a szigeten. A szovjet főtitkár ezzel egy esetleges inváziós hadsereg támadásától próbálta megvédeni kommunista szövetségesét.
A szovjet pártfőtitkár eredetileg úgy tervezte, hogy a feladatra kubaiakat fog kiképezni és átadja nekik a rakétákat, de csak addig, míg a titkot megőrzik. A szovjetek azonban nem bíztak meg maradéktalanul Castróban, így a legutolsó nukleáris tölteteket 1962. december 1-jével végül elszállították az országból.




A hidegháborús kémek sikerének mítoszai



A kémkedés modern világának megszületése egybeesik a hidegháború korszakával, hiszen az atomfegyverek mellett a különböző ügynökségeknek dolgozó férfiak és nők esetei fémjelzik ezen időszakot. A furcsa esetek a héten a magyar mozikban is bemutatásra kerülő, Suszter, szabó, baka, kém íróját is megihlették, ám felmerül a kérdés: a valóságban jelentett-e bármit ezen ügynökök tevékenysége?






















David Owen, egykori brit külügyminiszter szerint voltak valódi titkok, és voltak olyan információk, amiket jó lett volna, ha tudnak. A valóságban azonban - egy pár fontos kivételtől eltérően - fogalmuk sem volt, hogy mi történik a másik oldalon. Ezt azonban elég nehéz bizonyítani, hiszen a hírszerzés által összegyűjtött információk legtöbbje csak abban az esetben lett volna hasznos, ha a hidegháború megolvad, és valódi összecsapásra kerül sor a két fél között.

Így a kémek legtöbbje haditerveket, vagy harci eszközök tervrajzait lopta el: az elektronikus, műholdas, és személyes kémkedés egy leendő háború esetén segített volna ellenállni. A biztonsági szakértők szerint a hírszerzésnek azért is volt fontos szerepe, mert a konfliktus nagyon sokáig tartott, és mindkét fél legfőbb feladatává az vált, hogy minél jobban megértse a másik szándékait, és megismerje annak készleteit.

MI6: A Century a Shadows Preview - BBC Radio 4

Princess Diana Murder - MI5 Agent exposes truth on Sky News - As

A Diana Conspiracy Documentary




Az angolok azonban kezdettől hátrányból indultak: a brit szervezet (SIS vagy MI6) titkait kezdettől kettős ügynökök, mint például Kim Philby vagy George Blake szivárogtatták ki a másik oldal számára. Hamarosan azonban betömték ezen réseket, és használható információkat szolgáló ügynököket alkalmaztak a keleti blokkban is. Az egykori diplomaták azonban nem hisznek ennyire a sikertörténetben: szerintük ugyanis a legtöbb értesülés idejétmúlt, megkésett vagy értéktelen volt, és voltak olyan események is, amikről előbb olvashattak a napilapokban, mint a hírszerzés jelentéseiben.

Sir Gerry Warner, az MI6 egykori vezetője szerint azonban az általuk közreadott információk abban segítettek a diplomatáknak, hogy azok előre tudják mire készülhetnek a szovjetek. Elmondása szerint a vasfüggöny mögött tevékenykedő ügynökök esetében nem életük volt a legnagyobb tét, hanem az, hogyha elkapják őket, politikai előnyhöz juthat az ellenfél.

A híresebb kémügyek ráadásul mindig a hidegháború meghatározott időszakával estek egybe: az 1970-es évek elején például több mint száz szovjet diplomatát utasítottak ki ilyen vádakkal a londoni nagykövetségről.

Valódi hatása a történelemre azonban csak elég kevés kémnek lehetett: ilyen volt például Oleg Penkovszkij, a szovjet katonai hírszerzés ezredese is, aki az 1960-as évek elején a kubai rakétaválság során segítette az MI6-et és a CIA-t a rakétákat azonosítani, és szintén általa tudták, hogy meddig menne el az ügyben Hruscsov. Később több évtizeden át segítette a brit hírszerzést a szovjet vezérkarból, így sokszor az ő meglátásai alapján dolgozott Margaret Thatcher és Ronald Reagan is.
A mától a magyar mozikban is látható, Suszter, szabó, baka kém az 1950-60-as évek angliai kémbotrányain alapul, amelynek során Guy Burgess, Donald Maclean, Anthony Blunt, John Cairncross és Kim Philby a KGB-nek dolgoztak Cambridge-ben, stratégiai tikokat kiszivárogtatva Moszkvának.
A film számunkra megjegyezhetetlennek tűnő, kacifántos címe pedig az Ecc, pecc, kimehetsz mondókára hajazó angol kiszámolóson alapul, azzal megfejelve mindezt, hogy Le Carré ezen foglalkozásokról nevezte el a főbb ügynököket.




Kikből lettek a szovjet pártfőtitkárok?



Március 4-én eldőlt, hogy Vlagyimir Putyin négy év után visszaülhet az elnöki székbe. A választások tisztaságával az EBESZ megfigyelője szerint komoly problémák merültek el, az egyik csecsenföldi körzetben például 107 százalékkal végzett élen a korábbi miniszterelnök. A Szovjetunió hét évtizede alatt – az ideiglenes vezetőket nem számítva – hét főtitkár szerezte meg a kommunista ország vezetésének első posztját. A választások a közvélemény teljes kizárásával a biztosságok ülésein, sokszor azokon kívüli eszközök igénybevételével történtek.


























A Szovjetunió első vezetője a forradalmi elveket hirdető Vlagyimir Iljics Lenin volt. Az 1917-es februári forradalmat követően áprilisban, Svájcból tért haza. A Német Császárság megengedte, hogy területein majd Svédország felé kerülve eljuthasson Oroszországba, ám mindezt csak egy lepecsételt marhavagonban tehette, hogy utazása közben ne fejthessen ki semmilyen lázító, kormányellenes propagandát. Moszkvába érkezvén azonnal meghirdette a permanens forradalom tézisét, s a Kerenszkij-kormány megbuktatását szorgalmazta.
A legtöbb bolsevik vezető nem osztotta programját, ám heves vitákban meggyőzte őket, s az élükre állt. Az 1917. júliusi puccskísérlet kudarcba fulladása után menekülni kényszerültek, ám a Kerenszkij-kormány meggyengülése után a november 7-i októberi forradalom során magához ragadta a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa, amelynek – viszonylag könnyedén – tényleges vezetőjévé vált az alacsony, kopasz, zömök, de a szenvedélyes beszédekben utolérhetetlen orosz.
A leghosszabb ideig irányító és legmeghatározóbb vezető Joszif Visszarionovics Sztálin volt. Lenin 1924-es halálát követően megindult a pártvezetőségen belüli fontosabb pozíciókért való hatalmi harc, amely során Kamenyev és Zinovjev segítségével Sztálin el tudta érni, hogy ne kerüljön a nyilvánosság elé Lenin végrendelete, amelyben az elhunyt a grúz politikai nézeteit, durva modorát, túlzott ambícióját kritizálta, és azt tanácsolta híveinek, hogy mindenképpen zárják el a vezető pozícióktól.
A húszas évek második felében Sztálin vitái egyre hevesebbé váltak a korábban segítségére siető Kamenyevvel és Zinojevvel, ami végül a párt két erős emberének elszigetelődéséhez vezetett. Trockijjal együtt kizárták őket a KB-ből, majd a pártból is. Az előbbi kettőt később ideiglenesen visszafogadta a pártvezető, ám Trockijt száműzte. Sztálin hidegfejű és pragmatikus politikus volt, magatartását mindig legfőbb céljához: a hatalom megőrzéséhez igazította. Állandóan a párt és a hatalom vélt vagy valós belső ellenségei ellen harcolt, aminek rengetegen estek áldozatul. Trockijt például Mexikóban a világháború elején érte utol végzete egy jégcsákány formájában.
Sztálin 1953. március 6-i halála után röviddel bejelentették az új vezetés tagjait. Malenkov lett a Minisztertanács elnöke, fontos szerepeket kapott Berija, Kaganovics, Bulganin és Molotov is. A New York Times hasábjain megjelenő 10 fős elnökségi listán csupán az utolsó helyén szerepelt a későbbi vezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov neve.
A Sztálin halála utáni hatalmi pozíciószerzés volt a legnagyobb és legjobban elhúzódó politikai harc a Szovjetunió történetében. A március 14-én első titkárrá kinevezett Hruscsov Malenkovval összefogva Berija ellen támadt, aminek eredményeként június 26-án letartóztatták a szovjet titkosszolgálat vezetőjét, majd decemberben kivégezték. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a hatalmi harc vesztese az életével fizetett.
Hruscsov kihasználva a párt és a Központi Bizottság közti ellentétet sikeresen megnövelte hatalmát. Malenkovval szemben megfogalmazott szakpolitikai javaslata – bár később ez a szovjet mezőgazdaság teljes katasztrófáját eredményezte – kezdetben sikert és támogatottságának növekedését hozta. Emellett Hruscsov Berija titkos adataiból merítve terhelő információkkal rendelkezett ellenfeléről. 1954 februárjától az Elnökség ülésein már Hruscsovot illette meg az első hely, júniustól Malenkov végleg elveszítette az Elnökség első helyét. 1955 januárjában Hruscsov pozíciója oly mértékben megerősödött, hogy minden kétséget kizáróan ő állt a kollektív vezetés élén.
1962-től Hruscsov kiszámíthatatlanságával, külpolitikai hullámvasútjaival (1956-os forradalom leverése, kubai rakétaválság, stb.) és sokszor botrányos szerepléseivel aláásta bizalmát a szovjet vezetők körében. Vorosilov megbetegedésével a KB második számú tagjává előlépő Brezsnyev látszólag megőrizte hűségét a párttitkár felé, de már bekapcsolódott az ellene irányuló szervezkedésbe.
Brezsnyev a radikálisabb vonalat képviselte, s nem csak az első titkári poszttól kívánta megfosztani főnökét, hanem végleg száműzni akarta a politikai életből. Brezsnyev és Podgornyij egy a KB-nak benyújtott fellebbezésben önkényességgel és erkölcstelenségekkel vádolták meg a gazdasági kudarcokért felelősnek kikiáltott Hruscsovot. A PB megszavazta a korábbi első ember eltávolítását. A Bizottság egyes tagjai további büntetéseket helyeztek kilátásba, ám az 1964. október 14-én első titkárnak kinevezett Brezsnyev elég erősnek érezte hatalmát, s nem látta okát, hogy tovább büntesse Hruscsovot.
Brezsnyev 1982. november 10-i halála után néhány nappal legtöbbek megdöbbenésére Jurij Andropov került a Kommunista Párt főtitkári székébe a mindenki által biztos befutónak tartott Konsztantyin Csernyenko helyett, aki nem tudta megszerezni a közvélemény támogatását.
Andropov – aki Magyarországon az 1956-os forradalom során szovjet nagykövet volt, s zömében neki volt köszönhető az intervenció – volt az első KGB-elnök, akiből pártfőtitkár lett. Tevékenységének rövid időszaka után a KGB erőivel szemben korábban alulmaradt Csernyenkóra esett a Bizottság választása, ám neki is csupán néhány hónap jutott az irányításra.
Andropov és Csernyenko rövid hivatali ideje és gyors halála világossá tette a párt számára, hogy fiatalabb vezetőre van szükség. Csernyenko 1985. március 11-én bekövetkezett halála után villámgyorsan, három óra alatt megszületett a döntés: a Politikai Bizottság a mindössze 54 éves Mihail Szergejevics Gorbacsovot választotta a párt élére.


A szovjet állambiztonság emberei Magyarországon



Folytatódik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által 2011 februárjában indított előadássorozat: január 12-én Titkos tanácsadók - A szovjet állambiztonság emberei Magyarországon címen hallhatnak előadást az érdeklődők.
























Az ma már köztudottnak számít, hogy a Szovjetunió állambiztonsági szerveinek munkatársai a magyar állambiztonság teljes körű ellenőrzése mellett részt vettek a koncepciós perek előkészítésében és lebonyolításában, az azonban kevésbé ismert, mi is volt pontosan a szerepük – ők maguk írták a vád forgatókönyvét vagy csupán a színrevitelben működtek közre?
Az előadásban a nemrégiben előkerült magyar és orosz levéltári dokumentumok alapján több, eddig megválaszolatlan kérdésre keresi Baráth Magdolna a választ: mikor jelentek meg a magyar állambiztonsági szerveknél az első tanácsadók, kik és milyen megbízatással érkeztek Magyarországra, milyen volt a szovjet tanácsadók és a magyar vezetés közötti viszony. Külön szó lesz a tanácsadóknak a Rajk-perben betöltött szerepéről, miután itt a többi koncepciós pernél több adat áll rendelkezésünkre, illetve olyan új orosz források kerültek elő, amelyek több eddig ismert tényt is némileg más megvilágításba helyeznek.
Az előadó röviden beszélni fog arról is, milyen módon vettek részt a KGB munkatársai az 1956-os forradalom résztvevői elleni megtorlásokban, hogyan segítettek a politikai rendőrség újjászervezésében, hány tanácsadó és meddig dolgozott Magyarországon a forradalom leverését követően. Végezetül az is kiderül, hogy a szovjet tanácsadók milyen körülmények között éltek, s a magyar fél milyen anyagi és kulturális ellátást biztosított számukra.
Előadás: 2012. január 12. 15 óra, ÁBTL aulája
(Budapest, VI. ker. Eötvös utca 7.)








A Vatikán és a kommunizmus



A Szentszék és Közép-Európa 1918-1990 címmel rendezett kedden konferenciát Magyarország szentszéki nagykövetsége a Római Magyar Akadémián, ahol felszólalt Angelo Acerbi volt budapesti nuncius is.
























A megtestesült Sátánnak nevezték a pápák a szovjet totalitarizmust - mondta Philippe Chenaux francia történész, aki emlékeztetett arra, hogy a Vatikán szomszédságában az Olasz Kommunista Párt (PCI) harminc százalék feletti támogatottsággal rendelkezett. Chenaux szerint a titkos vatikáni levéltár 2006-os megnyitása felgyorsíthatja az elmúlt évtizedekkel kapcsolatos kutatómunkát.
Somorjai Ádám bencés atya, a Vatikáni Államtitkárság munkatársa a kommunizmus magyar áldozatainak a számait sorolta fel. Úgy fogalmazott, hogy zavarban van, ha a vatikáni keleti politikáról kell beszélnie: "Mintha egy nőtlen a házaséletet magyarázná. Mindenki ismeri, mégis kevesen tudják, mi az valójában". Somorjai kitért arra, hogy 1963 és 1989 között a Vatikán a budapesti kormány jelöltjeit nevezte ki a magyar egyház élére.
A mai magyar történészi gyakorlat ezeket a személyeket "nem találja méltónak és kritizálja, de nem minden ügynök volt ügynök, és nem volt mindig alternatíva. Így az áldozatokat sújtják, nem a felelősöket azonosítják" - fogalmazott Somorjai. Hozzátette: az állami levéltárak önmagukban nem nyújtanak teljes képet, horizonttágításra van szükség,"az egyház nemzetek feletti intézmény, forrásai nem korlátozhatók kizárólag a helyi egyházak történetére".
Angelo Acerbi, aki 1990 és 1997 között apostoli nuncius volt Magyarországon, kijelentette, a történészi munka sem lehet teljesen korhű, még ha az egykori szentszéki államtitkár, Agostino Casaroli bíboros visszaemlékezéseiről is van szó.


Brit titkos ügynökök ölték meg Hesst?



A Scotland Yard tudta azoknak az állítólagos brit titkos ügynököknek a nevét, akik megölték Rudolf Hesst a hírhedt spandaui börtönben, de az ügyészség megszüntette az ügyben a nyomozást - áll egy új, titkosítás alól feloldott dokumentumban.
























A jelentést két évvel Rudolf Hess 1987-ben bekövetkező halála után írták. A szupertitkos dokumentum annak a brit orvosnak az állításán alapul, aki a nyomozó hatóságok tudomására hozta, hogy Adolf Hitler néhai helyettese a hivatalos verzióval szemben nem öngyilkosságba menekült, hanem erőszakos halált halt: London parancsára meggyilkolták.
Az információs szabadságról szóló törvény (Freedom of Information Act) értelmében nyilvánosságra hozott dokumentum szerint a jól értesült orvos, Hugh Thomas a nyomozást vezető Howard Jones főfelügyelő előtt két brit titkosügynököt gyanúsított meg a gyilkossággal. A 25 évig visszatartott dokumentumot csak most tette közzé a Scotland Yard terrorizmuselhárítással foglalkozó parancsnoksága, miután konzultált az illetékes kormányzati szervekkel.
Miután a berlin-spandaui börtönben fogolytársai sorra kihaltak vagy kiszabadultak mellőle, Hess maradt a hatalmas személyzettel őrzött fogház egyetlen rabja. A külvilágtól hermetikusan elzárták, látogatót nem fogadhatott, interjút nem adhatott. Az aggastyán „7-es számú fogoly” végül 1987. augusztus 17-én, 93 éves korában öngyilkosságot követett el. Ezt azóta is vitatják, mondván, Hess túl beteg és gyenge volt ahhoz, hogy saját kezűleg végezzen magával, ráadásul a családjának címzett búcsúlevelet 20 évvel korábban írta meg.
A Scotland Yard 1989-ben kezdett nyomozni, miután Thomas egy új könyvben azt állította, hogy Hess csak egy szélhámos volt, akit a nácik küldtek Angliába, majd két, amerikai katonának öltözött brit merénylő megölte. 11 oldalas jelentésében Jones arról ír, hogy az egyik SAS-tag által informált orvos „bizalmasan átadta” neki a két gyanúsított nevét, akiket a brit kormány bízott meg a feladattal – félő volt ugyanis, hogy ha Hess kiszabadul – ahogy azt a Szovjetunió a fogvatartás körülményeit bírálva minduntalan sürgette –, több, London számára kellemetlen információt oszthat meg a külvilággal, többek között egy Churchill elleni puccsal kapcsolatban. A nyomozást hat hónappal később zárták le.
Rudolf Hess titokzatos angliai útja a második világháború egyik legnagyobb rejtélye. 1941. május 10-én Hess éjszaka váratlanul Skóciába repült, és tárgyalásokat ajánlott a brit vezetésnek a különbékéről. Hogy mi sarkallta erre, rejtély: lehet, hogy mellőzöttségét akarta kompenzálni egy diplomáciai sikerrel. Arról is vita folyik, hogy a Hesst tüstént elmebajosnak minősítő Hitler tudott-e útjáról. A britek kihallgatták, majd miután konstatálták, hogy nem rendelkezik értékes katonai információkkal, őrizetbe helyezték a háború végéig (Hess volt a Tower utolsó politikai foglya), tárgyalásokról pedig szó sem esett.
Hesst a nürnbergi perben az emberiesség elleni bűncselekmények és a háborús bűncselekmények vádja alól felmentették, de bűnösnek találták a béke elleni bűncselekmények és összeesküvés vádpontjában, s életfogytiglani börtönre ítélték. Angliai fogsága alatt Hess amnéziát tettetett, de a tárgyalásra emlékezete „visszatért”, az utolsó szó jogán azt mondta: „nem bánok semmit”.






Még több Stasi-alkalmazott kerülhet célkeresztbe


A Bundestag után a német parlament felsőháza, a Bundesrat is jóváhagyta pénteken azt az új törvényt, amely bővíti az egykori keletnémet kommunista állambiztonsági hatósággal, a Stasival való kapcsolatok miatt vizsgálható közalkalmazottak körét.


























A Bundestag már szeptember végén, a német újraegyesülés 21. évfordulójának előestéjén szavazott a kormány által előterjesztett tervezetről. Az új törvény magában foglalja, hogy a vizsgálat 2019 végéig, a berlini fal leomlásának 30. évfordulójáig folytatható. Az érvényben lévő törvény ezt az ellenőrzést csupán idén év végéig tette lehetővé.
A január 1-jétől életbe lépő törvényi rendelkezés értelmében az esetleges Stasi-kapcsolatok miatt konkrét gyanú nélkül vizsgálhatók a szövetségi, illetve tartományi miniszterek, a parlamenti képviselők - beleértve a tartományi törvényhozások képviselőit -, valamint a bírósági és más államigazgatási alkalmazottak. Alacsonyabb beosztású személyek esetén a vizsgálatot alapos gyanú esetén lehet kezdeményezni.
Az új törvény egyik cikkelye rendelkezik azokról a volt Stasi-alkalmazottakról, akik az egykori Stasi-iratokat kezelő szövetségi hatóság alkalmazásában állnak. Értesülések szerint 45 olyan személyről van szó, aki a jelenlegi hivatalnál dolgozik, többnyire biztonsági őrként. Nekik néhány hónappal ezelőtt a hivatal új elnöke, Roland Jahn üzent hadat, megengedhetetlennek nevezve változatlan alkalmazásukat. Jahn - aki tavasszal váltotta fel Marianne Birthlert a hatóság élén - a többi között azt hangoztatta, hogy további foglalkoztatásuk az egykori Stasi-áldozatok arcul csapását jelenti.
Eltávolításukat azonban az érvényben lévő, munkajogi szabályozások eddig nem tették lehetővé, az új törvény ezen most változtatott. Ez kimondja, hogy a szóban forgó személyek más szövetségi hivatalokba - akár minisztériumokba is - áthelyezhetők, fizetésük azonban nem csökkenhet és más munkajogi hátrányok sem érhetik őket.
Wolfgang Thierse, a parlament szociáldemokrata alelnöke azt hangoztatta, hogy pártja egyetért a Stasi-kapcsolatok vizsgálatának 2019 végéig történő meghosszabbításával. Azt ugyanakkor több mint két évtizeddel a német egység helyreállítása után eltúlzottnak, illetve érthetetlennek nevezte, hogy a vizsgálat minden gyanú nélkül is kezdeményezhető. Az egykori Stasi-alkalmazottak kényszeráthelyezéséről pedig úgy vélte, hogy az az alkotmányba ütközik.
Roland Jahn, a Stasi-múlt feltárásával foglalkozó szövetségi hatóság vezetője üdvözölte az új törvényt. Szerinte a múlt feltárását az elmúlt több mint két évtizedben lehetővé tévő törvényi szabályozások sikertörténetet jelentenek. Az egykori keletnémet ellenzéki személyiség úgy vélte: Németország nemzetközileg is példát mutat arra, hogy egy jogállam miként birkózik meg az egykori kommunista állambiztonság örökségének feldolgozásával.


40 perc alatt lezavarták a történelem legrövidebb háborúját



Furcsa casus belli vezetett a hadtörténelem legrövidebb, mindössze 38 percig tartó háborújának kirobbanásához. Az angol-zanzibári háború mindössze egy csatából állt, az Egyesült Királyság és az afrikai Zanzibár között 1896. augusztus 27-én kitört csetepaté a britek gyors diadalával végződött.
























A Tanzániához tartozó, két szigetből álló, alig egymillió lakosú Zanzibárt 1000 körül kezdték benépesíteni a Kelet-Afrikából érkező bevándorlók, de a források szerint már az 1. században felkeresték a borsban, szegfűszegben, fahéjban, vaníliában, citromfűben és gyömbérben gazdag területet a közel-keleti, perzsa és indiai kereskedők. A sziget előbb a gyarmatosító Portugália, majd az ománi szultán birtoka lett, később a britek terjesztették ki befolyásukat, aminek végén Zanzibár 1890-ben brit protektorátus lett.
London Zanzibár ura, Hamid bin Thuwaini személyében egy, a brit korona iránt messzemenőkig lojális vezetőt talált, de a gyarmati rendszer gépezetében a szultán uralkodása vége felé porszem került. A háború a szultán halála (1896. augusztus 24.) után tört ki, mikor a hatalmat unokaöccse, Khalid bin Bargash szerezte meg. A hatalmi harc valójában a rabszolgakereskedelem körüli nézeteltérések következtében robbant ki: a brit vezetés az abolicionista Hamud bin Muhammedet szerette volna trónra juttatni, mivel úgy vélték, vele könnyebben tudnának együttműködni, mint az emberkereskedelem mellett lándzsát törő Bargashsal, akit ultimátumban szólítottak fel trónigényének feladására.
A trónt puccsal elnyerő Bargash válaszul felállított egy 2800 főből álló hadsereget, valamint hadrendbe állíttatta a szultán felfegyverzett jachtját, a HHS Glasgow-t. Az ultimátum augusztus 27-én (kelet-afrikai időszámítás szerint reggel kilenc órakor) járt le. Addigra a britek három cirkálót, két ágyúnaszádot és 150 tengerészgyalogost illetve matrózt küldtek a zanzibári partokhoz. A szultán palotáját nagyjából 2800 zanzibári - főleg civilek - védte, de sokan a szultán személyes testőrségéből kerültek ki, illetve több száz szolga és rabszolga is felvonult. A szultán az utolsó pillanatban hajlandó lett volna a béketárgyalásra, a Királyi Flotta hajói mégis tüzet nyitottak.
A palota és a kikötő bombázása 9:02-kor vette kezdetét. A palota szinte azonnal felgyulladt, majd hamarosan romba dőlt. A Glasgow-t elsüllyesztették, a tüzérséget pedig ártalmatlanná tették a britek. A bombázást 38 (más források szerint 40, esetleg 45) perc elteltével hagyták abba. Bargash - a Reuters haditudósítója szerint már az első lövés eldördülése után - a német konzulátusra vonult vissza, majd 1916-ig Dar es-Salaamban élt, később a britek elfogták és száműzték. A szultán serege ötszáz főt veszített (a legtöbben a palotában keletkező tűzben haltak meg), míg a briteknél mindössze egy katona sebesült meg. A trónra még aznap délután Hamudot ültették - igaz, hatalmát jócskán megnyirbálták. "Bábkormánya" élén a szultán ígéretéhez híven néhány hónappal később eltörölte a rabszolgaságot, és tíz év alatt Zanzibár lakosságának mintegy harmadát, 17 ezer embert felszabadított.




Atomháborúval fenyegetett Sztálin és Tito ellentéte 



A harmadik világháború kitörésével fenyegetett Sztálin és Joszip Broz Tito viszálya, mivel Washington kész volt akár atomfegyverrel is megvédeni a jugoszláv vezért, a koreai háború kitörése azonban megváltoztatta a dolgok menetét - derül ki az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) által közzétett dokumentumokból.
























A szerb tömegtájékoztatási eszközök ezekben a napokban foglalkoznak az említett dokumentumokkal, amelyek titkosítását nemrég oldották fel. Az ITAR-TASZSZ hírügynökség az egyik anyagból idézett, amely szerint a szovjet diktátor mindenáron el akarta távolítani a hatalomból Titót, mert nem tűrte túlzott "önállóságát". Állítólag az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Belgrádban úgy döntöttek: tízezer önkéntest küldenek Görögországba az ottani kommunisták megsegítésére, mit sem törődve azzal, hogy a Szovjetunió ellenezte ezt.
Mivel meghiúsult Moszkvának az a terve, hogy Titót "feltűnés nélkül" félreállítsa, Sztálin fontolóra vette a fegyveres beavatkozást Jugoszlávia ellen. Az ITAR-TASZSZ beszámolója szerint a dokumentumokban Király Béla tesz erről említést. Király, egyebek mellett a Nemzetőrség egykori, az 1956-os forradalom leverése után Nyugatra távozott főparancsnoka, úgy tudta: Moszkvában kidolgoztak egy tervet, amely szerint a magyar néphadsereg áttörné a jugoszláv védelmi vonalat a Vajdaságban, folyosót nyitva Belgrád felé a szovjet csapatok számára.
Ezután a konfliktus a Nyugat figyelmének középpontjába került, mivel stratégiai partnerként, jövendő NATO-tagként tekintett a délszláv államra. A CIA korabeli értékelése szerint 1950-ben a jugoszláv hadsereg képes lett volna visszaverni Románia, Magyarország és Bulgária részéről egy katonai támadást, de Tito erőit szétverték volna a szovjet hadosztályok. Ennek alapján Washingtonban arra következtettek, hogy a szovjetekkel szembeni jugoszláv ellenállás sikere a nyugati katonai segítség hatékonyságától és gyorsaságától függ.
A dokumentumok szerint az ötvenes évek közepére a Jugoszláviának szánt amerikai támogatás értéke félmilliárd dollárt tett ki. Washingtonban és Londonban 1951-ben "rendkívül nagy esélyét" látták egy szovjet támadásnak, e két fővárosban már arról beszéltek, hogy az egy újabb világháború kezdetét jelentette volna. Az Egyesült Államok kész volt akár atomfegyvert is bevetni Jugoszlávia megvédése érdekében, ez a lépés viszont válaszcsapásra késztette volna a Szovjetuniót. Nukleáris apokalipszis réme fenyegette a világot - írta az orosz hírügynökség.
Csakhogy a szovjet támadásra nem került sor, mivel kezdetét vette a koreai háború, annak váratlan fejleményei miatt pedig - mint Király Béla megállapította - Moszkva meggondolta magát. Jugoszlávia lerohanásának terve a fiókba került, később pedig végleg feledésbe merült.


Atomháborúra készítette fel alattvalóit II. Erzsébet



Imára és egységre szólította fel a briteket az atomháború "őrülete" idején II. Erzsébet, de 1983-as beszéde végül nem került "adásba".


























Fiát, András herceget is megemlíti abban a végül soha el nem hangzó beszédben II. Erzsébet, amelyben a brit uralkodó arra szólítja fel az alattvalókat, hogy legyenek határozottak, egységesek és imádkozzanak. A szöveget a Whitehall tisztviselői is átnézték, de végül nem került "adásba". Az érzelmektől fűtött írás megjelenését az a brit törvény tette lehetővé, amely kimondja, hogy a titkos iratok harminc évvel a keletkezésük után nyilvánosságra hozhatók.
Ezt a beszédet - amely egy katonai gyakorlat keretein belül készült - akkor kellett volna elmondania a királynőnek, ha kitört volna a III. világháború. London forgatókönyve szerint az atomháború szovjet vegyi támadással indult volna Nagy-Britannia ellen, amit a NATO korlátozott nukleáris válaszcsapása követett volna. 1983 egyébként a hidegháború egyik legforróbb éve volt: Reagan ekkor jelentette be a csillagháborús tervként ismert stratégiai védelmi kezdeményezést, s nevezte a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának”. A helyzet pattanásig feszült volt, amikor a szovjet légvédelem a Szahalin-szigettől délre lelőtte a dél-koreai Korean Air Lines 007-es járatát, majd ősszel az USA megkezdte a Pershing-2 közepes hatótávolságú rakéták, valamint cirkáló-rakéták telepítését különböző nyugat-európai államokba.
A szöveg nyitómondata utalás volt a királynő hagyományos karácsonyi beszédére, majd a hangnem egyre komorabbá válik. „Most, amikor a háború őrülete újra terjed a világban, bátor országunknak fel kell készülnie a túlélésre, még ha az esélyeink nem túl jók”. A királynő később második világháborús emlékeit eleveníti fel, utalva apja, VI. György inspiráló szavaira 1939-ból, majd így folytatja: „Soha egy pillanatra sem hittem, hogy ennek a komoly és borzalmas kötelezettségnek egyszer nekem is eleget kell tennem”.
Erzsébet megemlíti András fiát, a yorki herceg ugyanis akkoriban a brit Királyi Haditengerészetnél szolgált. „Szeretett fiam, András most is részt vesz egységével a műveletekben; folyamatosan imádkozunk érte és bajtársai biztonságért”. Erzsébet végül így szól: „Ha egységesek és határozottak maradunk, ha menedéket nyújtunk az egyedülállóknak és a védteleneknek, akkor hazánk túl fog élni és nem lehet megtörni”.


Elhunyt Mark Palmer volt budapesti amerikai nagykövet


Elhunyt Mark Palmer, aki a magyarországi rendszerváltás idején, 1986 és 1990 között az Egyesült Államok budapesti nagykövete volt. A demokrácia elősegítésére irányuló erőfeszítéseiért Palmert több kormány és emberi jogi szervezet is elismerésben részesítette.


























A volt nagykövet, aki Budapesten az 1980-as évek végén személyesen is részt vett rendszerellenes demonstrációban, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésben részesült. A demokrácia elősegítésére irányuló erőfeszítéseiért Palmert több kormány és emberi jogi szervezet is elismerésben részesítette.
Robie Marcus Hooker "Mark" Palmer 1964 és 1990 között teljesített szolgálatot az amerikai diplomáciai tárcánál, három elnök hat külügyminiszterének volt beszédírója. Más vezetőké mellett fontos szerepe volt Ronald Reagan elnök és Henry Kissinger külügyminiszter nyilvános megszólalásainak kidolgozásában.
Diákként és diplomataként 11 évet töltött kommunista országokban. Budapesti kiküldetése előtt az amerikai külügyi tárcának a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal fenntartott kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára volt. A kelet-európai demokratikus átalakulás mellett aktívan részt vett Kína és az arab országok demokráciapárti tényezőinek támogatásában is.
A diplomáciai szolgálatból történt távozása után a Central European Media Enterprise tulajdonosaként több mint 600 millió dolláros beruházással vett részt az első cseh, szlovák, szlovén, román és ukrán független tévétársaság elindításában. Palmer az Amerikai Diplomáciai Akadémia és a Jelenkori Veszély Bizottsága külpolitikai lobbicsoport tagja volt, a Freedom House és Demokráciák Közössége Tanács civil szervezeteknél pedig az alelnöki tisztséget töltötte be. Mark Palmer 72 éves korában, hosszan tartó rákbetegség után hétfőn hunyt el.
Na ez sem rabol több magyar vagyont ez is végigrabolta a világot a magyar vagyon csak vajaskenyér volt számára.


Filmen a Kennedy-gyilkosság véres részletei



John F. Kennedy amerikai elnök ötven évvel ezelőtti meggyilkolásának körülményeit vizsgálja a velencei filmfesztiválon vasárnap bemutatott Parkland című film, amely az összeesküvés-elméleteket kerülve a "véres részletekre" koncentrál.


























"Micsoda lepra hely a halálhoz" - mondta Kennedy stábjának egy tagja a dallasi Parkland kórházban (innen származik a film címe), ahova a meglőtt elnököt szállították, aki végül a műtőasztalon hunyt el. Zac Efron játssza Charles Carrico doktort, aki sürgősségi ellátásban részesítette Kennedyt. Paul Giamatti pedig a női konfekciót gyártó Abraham Zaprudert alakítja, aki hobbi filmfelvevőjével rögzítette a merényletet.
A műtőben, ahol nővérek és orvosok küzdöttek Kennedy életéért, akit kétségbeesett testőrök és elnöki stábtagok vettek körül, a shakespeare-i tragédiákat idézve "mindent beborított a vér" - mesélte Peter Landesman, a film rendezője. A korábbi oknyomozó újságíró elmondta: azt akarta bemutatni, mit éltek át az orvosok, ápolók, titkosügynökök, rendőrök és olyan átlagemberek, mint Zapruder, akik 1963. november 22-én szemtanúi voltak az életüket felforgató történelmi eseménynek.
Landesman a vetítés utáni sajtókonferencián arról beszélt, hogy miközben a Kennedy-gyilkosságot már ezerféleképpen feldolgozták, azzal kapcsolatban számos összeesküvés-elméletet levezettek, arról valójában kevés szó esett, hogy a merénylet hétvégéjén micsoda káosz alakult ki. A rendező hangsúlyozta, hogy elsősorban az érzelmekre, a történtek ábrázolására törekedett.
A 92 perces alkotás, amelyet Barry Ackroyd operatőr a Paul Greengrass és Kathryn Bigelow filmjeiből megismert "valósidős" stílusban rögzített, azt a három napot pergeti le, amely Kennedy meglövésétől gyilkosa, a dallasi night klub tulajdonos által másnap lelőtt Lee Harvey Oswald temetéséig telt el. A Parklandben megjelennek Zapruder híres felvételének képkockái, és Landesman bemutatja Oswald bátyját, valamint zavart anyját is.
A velencei fesztivál közönsége vegyes érzésekkel fogadta a filmet. Egyes kritikusok azt hiányolták, hogy a rendező csupán krónikása a részleteknek, nem fűz hozzájuk magyarázatot, és nem próbálja értelmezni a történteket. Mások viszont érdekesnek találták a nézőpontot, amelyen keresztül a rendező a témához közelített: a hétköznapi emberek reakcióinak bemutatását.






Nem magányos merénylő ölhette meg JFK-t



Unokaöccse szerint nem magányos merénylő gyilkolta meg 50 évvel ezelőtt John F. Kennedy amerikai elnököt - közölte a hét végén a The Dallas Morning News. "Privát körben mindig elutasítóan nyilatkozott róla" - állította apjáról az ifjabb Robert Kennedy, aki szerint a tragikus sorsú elnök öccse "selejtesnek" minősítette a Warren-bizottság 1964 szeptemberére elkészült jelentését.


























Az ifjabb Robert F. Kennedy - a tragikus sorsú elnök öccsének fia - a gyilkosság félévszázados évfordulója alkalmából Dallasban megrendezett kerekasztal-beszélgetésen kijelentette: apja, aki JFK, majd Lyndon B. Johnson kormányának igazságügyi minisztere volt, hivatalosan támogatta ugyan a merénylet körülményeit kivizsgáló Warren-bizottság megállapítását, miszerint az elkövető egyedül cselekedett, ám kételkedett abban.
"Privát körben mindig elutasítóan nyilatkozott róla" - állította apjáról az ifjabb Robert Kennedy, aki szerint a tragikus sorsú elnök öccse "selejtesnek" minősítette a Warren-bizottság 1964 szeptemberére elkészült jelentését. Az idősebb Robert Kennedy a fia szerint olyannyira kételkedett a jelentésben, hogy utasította az igazságügyi minisztérium nyomozóit: nézzenek utána, vajon tényleg megalapozottak-e azok az értesülések, amelyek szerint a gyilkossággal vádolt Lee Harvey Oswald kapcsolatban állt a maffiával, a Központi Hírszerző Ügynökséggel (CIA) és más szervezetekkel.
A tárca munkatársai olyan telefonlistákra bukkantak, amelyek arra utaltak, hogy Oswald gyilkosa, Jack Ruby a szervezett alvilág olyan szereplőivel érintkezett, akik összeköttetésben álltak a CIA-val. Az igazságügyi miniszter igazolva látta kételyeit, ezeket azonban nem osztotta meg a nyilvánossággal. Úgy vélte ugyanis, hogy ezzel elterelné a figyelmet a polgárjogi kérdésekről, amelyek akkoriban éppen meghatározói voltak a közéletnek.
Az ifjabb Robert Kennedy 58 éves, környezetvédelmi aktivista és jogász, a harmadik az idősebb Robert és Ethel Kennedy 11 gyermeke közül. A dallasi fórumon részt vett legfiatalabb testvére, a 44 éves - Emmy-díjas televíziós rendező - Rory Kennedy is. John Fitzgerald Kennedyt 1963. november 22-én ölték meg. Öccse, az elnökségre pályázó Robert Francis Kennedy 1968. június 6-án halt meg, miután rálőtt egy palesztin merénylő.


Egy másnapos ügynök golyója is eltalálhatta JFK-t





Nemcsak Lee Harvey Oswald, hanem a titkosszolgálat egyik ügynökének golyója is eltalálta John F. Kennedy amerikai elnököt az 50 évvel ezelőtti végzetes merényletben - állítja egy új dokudráma, amelyet ősszel, a gyilkosság évfordulója előtt mutat be egy amerikai tévé.




























ReelzChannel nevű csatorna JFK: The Smoking Gun (JFK: A füstölgő fegyver) című összeállítása egy nyugdíjas ausztrál rendőrségi nyomozó, Colin McLaren vizsgálódásának eredményein, valamint egy Bonar Menninger nevű szerző Mortal Error: The Shot that Killed JFK (Halálos hiba: A lövés, amely végzett JFK-vel) című könyvén alapul.
Colin McLaren négy évet töltött az 1963. november 22-i dallasi merénylet bizonyítékainak átfésülésével. Ő, illetve Bonar Menninger is felhasználta egy korábbi, a ballisztikai vizsgálatok eredményeit taglaló könyvben - Howard Donahue kötetében - felsorakoztatott információkat. A november 3-án az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában műsorra kerülő dokudráma azt sugallja, hogy George Hickey titkosszolgálati ügynök lőtte ki az egyik töltényt, azok közül, amelyek eltalálták Kennedyt. Az azóta már elhunyt Hickey a nyitott elnöki limuzinja mögötti autóban utazott. "Úgy véljük, tragikus baleset volt, amely a pillanat hevében történt" - mondta Colin McLaren.
Amikor Lee Harvey Oswald kilőtte az első golyót, McLaren szerint George Hickey "akcióba lépett", és viszonozni akarta a tüzet arra, amerre a merénylőt sejtette. Mivel azonban az ügynök tapasztalatlan volt a titkosszolgálati puskával és a kocsi hirtelen meglódult, a lövés félrement, és véletlenül eltalálta Kennedyt, akit Oswald második golyója a nyakán ért, de vélhetően nem sebesített meg halálosan. A film állítása szerint George Hickey ügynök ráadásul másnapos volt, előző éjszaka kollégáival kirúgott a hámból.
Colin McLaren hangsúlyozta, nem gondolják, hogy Hickey részese volt bármiféle összeesküvésnek. A Kennedy-gyilkosságot vizsgáló Warren-bizottság az 1960-as években arra a következtetésre jutott, hogy Lee Harvey Oswald magányos merénylő volt. Azóta is ez a hivatalos álláspont. Szakértők szerint az új dokumentum film valószínűleg ismét feléleszti majd a vitát arról, hogy ki gyilkolta meg Kennedyt.
ReelzChannel korábban is foglalkozott már a Kennedy-klánnal: 2011-ben a csatorna mutatta be A Kennedy család című filmsorozatot, amelyben Greg Kinnear játszotta az elnököt, Katie Holmes Jackie Kennedyt, a családfő Joe Kennedy szerepében pedig Tom Wilkinsont láthatta a közönség.






Világ proletárjai, süljetek!



1989-ben az utca a szabad társadalmi cselekvés színterévé vált. Tüntetések, pártgyűlések követték egymást, a köztereken megjelentek az új politikai és társadalmi szervezetek plakátjai. Azonban a rendszerkritika direkt és látványos formái felbukkantak már korábban is, nem egyszer épp az állami ünnepeken. Megesett, hogy a falvak és a városok népe ilyenkor a nemzeti, és még inkább vörös zászlók áradata helyett annak hiányával, megrongált emlékművekkel, szocializmust bíráló feliratokkal, felvonulásokkal szembesült, igaz, csak egészen rövid időre.






















Felizgató feliratok
A rendszerrel szembeni ellenérzés kinyilvánításának leggyakoribb módja, amely garantálta a kritikával élő személy anonimitását, a házak, aluljárók, közintézmények falára, járdára, hirdetőoszlopokra, vagy közlekedési eszközökre elhelyezett üzenet volt. Az ellenségesnek ítélt névtelen írásokkal, vagy miként annak idején meghatározták, a „nem szóbeli úton elkövetett izgatás, közösség megsértése” típusú bűncselekményekkel kapcsolatos teendők a Belügyminisztérium III/III. (Belső Reakció Elhárító) Csoportfőnökségéhez tartoztak.
A szervezet kimutatásai szerint az ilyen esetek száma a nyolcvanas évek elején emelkedett meg igazán: 1980 és 1984 között mintegy 4100 firkálást regisztráltak, ebből 3200 alkalommal horogkeresztet, illetve egyéb fasiszta jelképet, a többi főleg a szovjeteket, a párt- és a kormány intézkedéseit, vezetőit támadta. A növekedéshez hozzájárult, hogy 1982-ben kereskedelmi forgalomba kerültek a festékszóró spray-k, amelyek hamar praktikus alternatívái lettek a hagyományos íróeszköznek.
Az állambiztonsági dossziékat tanulmányozva kijelenhetjük, hogy tematikailag jóval színesebb volt a kép. Az évtizedben egyre gyakrabban emlegettek fel olyan tabutémákat, mint az 1956-os forradalom és a mártír miniszterelnök, az elszakadt országrészek és a területi revízió, külön csoportként említhetők a romló életkörülmények (infláció, áremelkedés) miatti kirohanások, valamint a különböző ellenkultúrákkal: a punkokkal, skinheadekkel, vagy az úgynevezett. „sátánistákkal” összefüggésbe hozott akciók írásos termékei.
Tény, hogy nem egy esetben az elkövetők „jól betaláltak” a hatalomnak, főleg, ha azt megfelelően időzítették. Szinte vonzotta a rendszer kritikusának kezét Oroszlányban az 1981. május 1-jei felvonulásokra összeácsolt dísztribün felirata, hiszen pár betű átmázolásával lényegesen más jelentést lehetett kihozni a nemzetközi munkásmozgalom jelmondatából („Világ proletárjai, egyesüljetek!”).
Az ehhez hasonló esetekben a helyszínre érkező hatósági személynek a helyszínelők kiérkezéséig az inkriminált szöveget, jelet a kíváncsiskodók elől el kellett takarnia. Amennyiben pedig a firkálás olyan felületen történt, amelynek elfedése nem, vagy csak jelentős nehézségek árán volt megoldható, a körülmények és a felirat gyors rögzítése után a hivatalos helyszíni szemlét mellőzték, s az „izgatás” tárgyát rögvest eltüntették. A társadalmi hatás minimálisra csökkentése felülírta a nyomozati érdekeket.
Az elhárítás előtt a „politikai graffitik” alkotói köre gyakran ismereten maradt, nem csoda, ha a nyomozati iratokat lapozgató történész sem állapíthatja meg teljes bizonyossággal a motivációkat. Majd minden esetben marad a kérdés: mi munkálhatott a háttérben, tudatos ellenzékiség, vagy inkább csak gyermeki csíny, ifjonti lázadás, netán polgárpukkasztás?


kommunizmusl





Amikor a legközelebbinek tűnt a végítélet



Ötven éve ezen a héten jelentették be a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét (Mutual Assured Destruction, MAD), amely a hidegháború egyik fordulópontjává vált.
























Ma már szinte teljesen kizártnak tartják a totális nukleáris háború bekövetkeztét, s mérvadó fórumokon is alig lehet hallani olyan véleményeket, hogy ellenséges országok atomarzenáljuk bevetésével kívánnák egymást elpusztítani. Azt már viszont egyre többször, hogy Irán, esetleg Észak-Korea nyúlna a végzetes fegyverhez, de olyan félelmek is megfogalmazódtak, hogy a bombák előbb-utóbb illetéktelenek (terroristák) kezei közé kerülnek.
A totális nukleáris háború rémképe soha nem volt olyan közel, mint 1962 vészjósló napjaiban. Ötven évvel ezelőtt dolgozták ki ugyanis az Egyesült Államok védelmi politikájának egyik sarokkövét, a MAD-doktrínának is nevezett kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét. A John. F. Kennedy elnök védelmi minisztériumához, s annak első emberéhez, Robert McNamara miniszter nevéhez köthető elv az American Bar Foundation előtt elmondott beszédben hangzott el először.
Jelenet a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb) című filmből
Lényegét tekintve a MAD-doktrína arról szólt, hogy a lehető legtöbb atomfegyvert kell felhalmozni arra az esetre, ha az Egyesült Államokat nukleáris támadás érné, mivel így az első csapás után még lenne esély a viszontcsapásra. Így ha az ellenség már megbizonyosodik afelől, hogy a támadással saját megsemmisítését kockáztatja, már nem lesz olyan magabiztos a fegyver bevetését illetően.
A MAD korában az emberek új félelemérzettel ismerkedtek meg: tudták, hogy egy atomtámadás esetén percek alatt meghalhatnak, hiába élnek több ezer kilométerre az ellenségtől. „A legfontosabb, hogy az emberek nem szólhattak bele semmibe” – kezdte okfejtését Christopher Laucht, a Leedsi Egyetem tanára. „Az embereket a döntéshozók kényének-kedvének szolgáltatták ki” – tette hozzá.
Robert McNamara védelmi miniszter
A McNamara-féle beszéd elhangzása után alig nyolc hónapot kellett várni, mire a MAD-ot először tesztelték, igaz, nem a gyakorlatban. A kubai rakétaválságot végül elsimították, de az emberiség azóta is emlegeti azokat a napokat, amikor a legközelebb került a totális nukleáris háború kirobbanásához.
Az enyhülés (détente) évei után a nyolcvanas években újra felforrósodott a hidegháború. Ekkora a Szovjetunió már sokkal több rakétafejjel rendelkezett, becslések szerint annyival, hogy többször is el tudta volna pusztítani a földet. Ismét megélénkültek az eszmecserék a küszöbönálló támadásról, még a gyermekek is azon tanakodtak a játszótereken, hogy mi lehet egy atomtámadás első jele, s túlélné-e azt bárki.
A hatóságok mindent megtettek azért, hogy csökkentsék az emberek félelemérzetét egy potenciális nukleáris háborúval kapcsolatban. Nagy-Britanniában a Protect and Survive elnevezésű kampány például arra készítette fel a polgárokat, hogy hogyan kell menedéket építeni. A fekete humor – amely néha a legváratlanabb helyekről érkezett, például Ronald Reagan amerikai elnöktől – ezt a labdát is lecsapta, mikor a When the Wind Blows című film gúnyt űzött a menedéken szorgosan dolgozó brit házaspár bumfordiságából.






Atomcsapásoktól a nukleáris békéig



1945. augusztus 6-án az Egyesült Államok légierejének egy B-29-es repülőgépe atombombát dobott Hirosimára. Három nappal később, 9-én atomtámadás érte Nagaszaki városát is. Részben a rendkívül súlyos katonai vereségek, részben pedig a két atomtámadás hatására Japán 1945. augusztus 14-én megadta magát, majd szeptember 2-án aláírták a fegyverletételi okmányokat is. Cikkünkben adalékokkal szolgálunk a hirosimai és nagaszaki atomtámadás történetéhez, amelyek a második világháborún túl egy korszakot is lezártak.
























Célpontválasztás

1945 nyarára az új fegyver megérett a felhasználásra. Sikeresen lezajlott a próbarobbantás is, a következő kérdés tehát az atombomba alkalmazási körülményeinek eldöntése volt. Európa nehéz télnek nézett elébe, az amerikai ellátmányok hiányában éhínség és járványok fenyegettek. Truman elnök megvitatta a problémát Winston Churchill-lel, aki a fegyver minél előbbi, közvetlen célpont elleni bevetését sürgette.
Véleménye szerint ez a háború azonnali befejezését hozta volna, megkímélve az amerikai hadsereget a további vérontástól és lehetővé téve Európa élelmezését. Truman elfogadta a brit miniszterelnök véleményét, Churchill érvei végképp a háttérbe szorították azon nézeteket, mely szerint a bombát először egy lakatlan helyre kellene ledobni. Ekkora a háború Európában már véget ért, hiszen Németország 1945. május 9-én hajnalban aláírta a fegyverszüneti megállapodást. Nyilvánvaló volt tehát, hogy az atomfegyvert Japán ellen kell bevetni.

Oppenheimer és Leslie R. Groves a tesztrobbantás helyszínén
A tervezési fázisban a célpont kiválasztásának egyik alapfeltétele a hatótávolság kérdése volt. Az okinawai győzelem után viszont az amerikai légierő gépei már Japán bármely pontját elérhették, ez a probléma tehát megoldódott. A támadásokhoz meghatároztak egy elsődleges és két másodlagos célpontot. Ezekre az időjárási tényező miatt volt szükség, mivel bármelyik várost felhőtakaró fedhette be, mely lehetetlenné tette volna a támadást. A városok kiválasztásánál figyelembe vették, hogy mely nagy települések, ipari centrumok maradtak viszonylag sértetlenek az amerikai légitámadások során.
Fontos volt, hogy a pusztítás kellően "szemléletes" legyen, és pszichésen minél jobban sokkolja a japán lakosságot a pusztítás méretével és a halottak számával. Akik az atombomba bevetését szorgalmazták, komolyan hittek abban, hogy hatása elrettenti Japánt a további háborútól. - ez annál is inkább fontos volt, mivel még a mérsékelt amerikai elemzések is körülbelül negyvenezer halottal számoltak arra az esetre, ha Japánt partraszállással és szárazföldi harcokkal kellene elfoglalni, de voltak egymillió fős lehetséges veszteségről szóló becslések is.
Szintén szempont volt, hogy az atomtámadás kellő erődemonstráció lesz a szovjet terjeszkedéssel szemben is. Értelemszerűen az sem volt véletlen, hogy az atomfegyver első bevetését éppen a potsdami konferenciára időzítették. Az amerikai főparancsnokság július végére kijelölte a négy lehetséges célpontot: Hirosimát, Nagaszakit, Kokurát és Niigatát. A támadás végrehajtására Paul Tibbetts Jr. ezredes 509. vegyes repülőcsoportját választották ki.
Paul Warfield Tibbetts Jr. 1915 február 23-án született az Illinois állambéli Quincyben. 1928-ban felvették a Nyugati Katonai Akadémiára, majd 1937-ben jelentkezett repülőkadétnak. Harcolt a Fáklya hadműveletben és a megszállt Európa elleni légi offenzívában. Miután teljesítette az előírt 25 bevetést - részt vett többek között az első, Európa ellen B-17-esekkel végrehajtott amerikai légitámadásban is - 1943 márciusában visszavezényelték az Egyesült Államokba.
Itt azzal a feladattal bízták meg, hogy tesztelje a Boeing vállalat újonnan elkészült, ám még rengeteg konstrukciós hibával küszködő nehézbombázóját, a B-29 Superfortress-t. Tibbetsnek minden segítség nélkül, önállóan kellett megtanulnia repülni a géppel - a próbák végére 400 repült órájával ő volt a legtapasztaltabb B-29-es pilóta. Komoly szerepe volt abban, hogy B-29 Superfortress a kor legmodernebb bombázójává válhatott. A B-29 gyorsabban és magasabban repült, mint a legtöbb japán vadászrepülőgép, ráadásul önvédelmi fegyverzete is igen erős volt.
Ezután szinte magától értetődő volt, hogy a légierő vezetése Tibbetset bízta meg, hogy hozza létre és képezze ki azt az alakulatot, amelynek végre kell majd hajtania a világtörténelem első atomtámadását. Az 1944 szeptemberében kezdődött, Silverplate fedőnevű műveletben Tibbets teljesen szabad kezet kapott mind a személyzet, mind a gépek kiválasztását, de még a szükséges műszaki módosítások végrehajtását illetően is. Tibbets a feladathoz 15 darab új B-29-es bombázót kért. A kiképzés teljes titokban zajlott a Los Alamoshoz közeli Wendover légibázison. 1944 tavaszán az alakulatot átvezényelték a csendes-óceáni hadszíntérre. Állomáshelyük a Mariana-szigeteki Tinian lett.
Az 509. vegyes repülőcsoport intenzív gyakorlatozással készült az éles bevetésre. Július 26-án az Indianapolis cirkáló (melyet botrányos emberi hibából adódóan négy nappal később elsüllyesztett egy japán tengeralattjáró!) fedélzetén a Little Boy (kisfiú) becenevű atombombával megérkezett Tinian kikötőjébe. Augusztus 5-én délután Truman elnök engedélyezte az atomfegyver bevetését Japán ellen, Carl A. Spaatz tábornok, a csendes-óceáni légierő parancsnoka pedig utasította az 509. vegyes repülőcsoportot az akció másnapi végrehatására. Még aznap este Tibbetts és személyzete elhelyezték a 3,6 m hosszú, 0,7 méter széles és 4,4 tonnás Little Boy-t gépük, az Enola Gay bombaterében. (A repülőgépet Tibbets ezredes az édesanyjáról nevezte el.)

Az első bevetés: Hirosima

Másnap, 1945. augusztus 6-án hajnalban hét B-29-es szállt fel a tiniani repülőtérről. Az első három gép korábban indult, ezek végezték az időjárás-felderítést (azaz a célpontok feletti felhőzet kiterjedésének megállapítását). Az Enola Gay közvetlen kíséretében az egyik gép tudósokat vitt, a másik a fotózást végezte, és a hetedik bombázó volt a tartalék.
Az Enola Gay legénységét Paul Tibbets Jr. ezredes, parancsnok és pilóta, Robert Lewis másodpilóta, Thomas Ferebee bombázótiszt, Theodor Van Kirk navigátor, Jacob Beser radarelhárító, William ,,Deak' Parsons fegyvermérnök, Maurice Jeppson fegyvermérnök-helyettes, Joe Stiborik lokátorkezelő, Richard Nelson rádiós, George Caron faroklövész, Wayne Duzenberry repülőmérnök és Robert Shumard repülőmérnök-helyettes alkotta.
A kötelék jó látási viszonyok között repült. Japán idő szerint 7.30-kor megkapták a felderítők jelentését, mely szerint az elsődleges célpont, Hirosima fölött tiszta az égbolt. A japán légvédelem észlelte a közeledő köteléket, de annak kis létszáma miatt nem rendeltek el légiriadót. Az Enola Gay nem sokkal nyolc óra után ért a város fölé. A navigátor beazonosította a várost, majd Ferebee bombázótiszt hozzáigazította a célzókészüléket a gyenge déli szélhez. A személyzet fölvette sötétített szemüvegét, melyen keresztül gyakorlatilag semmit sem láttak.
Ferebee célpontul egy T-alakú hidat határozott meg, mely nem messze állt a város egyik fő épületétől, a Kereskedelmi Dómtól. (Mivel itt volt a robbanás epicentruma, ez az egyetlen épület maradt meg a belvárosból, ez látható az atomtámadás után készült leghíresebb fotókon is.) Helyi idő szerint 8.14 perckor 10000 m magasságban Ferebee kioldotta a bombát. Tibbetts 155 fokos fordulót tett jobbra, majd teljes sebességre gyorsította a bombázót, hogy minél jobban eltávolodjanak a robbanástól.
A Little Boy ejtőernyővel zuhant a föld felé, majd 43 másodperccel később, miután elérte a pusztítás szempontjából optimális 570 méteres magasságot, felrobbant. A detonáció ereje 12500 tonnányi TNT-jével volt egyenértékű, aminek célba juttatásához körülbelül 1250 B-29-es nehézbombázóra lett volna szükség! (Összehasonlításképpen: a brit Bombázó Parancsnokság vezetőjének, "Bomber" Harrisnek sosem volt egyszerre ennyi bevethető bombázója!)
Az Enola Gay fedélzetéről egyedül Bob Caron, a faroklövész látta közvetlenül a robbanást. Sötétített szemüvegében eddig jóformán vakon tapogatózott, most azonban mindent megvilágított a tíz Nap erejével ragyogó fény. A hangsebességgel terjedő lökéshullám hamarosan elérte a gépet és olyan erővel dobálta, mintha légvédelmi tűzbe kerültek volna. A percről percre emelkedő gombafelhő13,5 km magasan tornyosult a város felett, és a visszafelé vezető úton még másfél órán keresztül látszott. Tibbetts rádión jelentette a főparancsnokságnak, hogy a támadás szemmel láthatóan sikeres volt.
Ezalatt Hirosimában tombolt a pokol, a város eltűnt a tűz- és portengerben. A robbanás 1 km-es körzetében minden a földdel vált egyenlővé. A robbanást követő lökéshullám a város 80%-át rombolta le. Hozzávetőlegesen 80000 ember halt meg közvetlenül a robbanástól és néhány nap alatt további 60000 a sugárzástól - bár a veszteségekről azóta is csak becslések láttak napvilágot, a pontos számot sem akkor, sem most nem lehet megállapítani.
A japán főparancsnokság kezdetben nem értette, miért szakadt meg Hirosimával a rádiókapcsolat, és futárgépet küldtek a helyzet kiderítésére. Ezen keresztül nyertek képet az eseményekről és a rombolás mértékéről. Az Enola Gay összesen 12 órás repülőút után tért vissza a bázisra. A személyzet arról beszélt, hogy a japánok úgyis "bedobják a törülközőt", még mielőtt földet érnének. A legénységet a földön üdvözölte Spaatz tábornok, Nathan Twining tábornok, a Mariana-szigetek légierejének parancsnoka, Thomas F. Farrell tábornok és W. R. E. Purnell admirális, akik részt vettek a bomba fejlesztésében.
Tibbetts-et és társait orvosi vizsgálatnak vetették alá, majd pihenőt kaptak. Tibbetts később így nyilatkozott a bevetésről: "Soha nem bántam meg és nem is szégyelltem, mert akkoriban hittem, hogy a hazafiúi kötelességemet teljesítem azzal, hogy a kiadott parancsot végrehajtom."

Charles Sweeney és a második bevetés

A támadás után az USA ultimátumot küldött Japánnak, ám miután erre nem érkezett válasz, augusztus 9-én végrehajtották a második atomcsapást is. A bevetést ismét az 509. vegyes repülőcsoport B-29-ei végezték. A bombát Charles Sweeney őrnagy Bockscar becenevű gépe szállította. Charles Sweeney 1919-ben született a Massachusetts állambeli Lowellben. 1941. áprilisában lépett be a légierőbe. Kétéves kiképzést követően a floridai Eglin Field légibázisra vezényelték, ahol berepülőpilóta lett.
1944-ben megkapta őrnagyi kinevezését, és egyidejűleg áthelyezték a nebraskai Grand Islandra, ahol a B-29-esek pilótáinak kiképzésében vett részt. Mint a B-29-esek kiváló ismerőjét őt is bevonták a Silverplate programba - ebben kiváló repülőtudása mellett az is szerepet játszhatott, hogy a programot vezető Tibbets ezredessel személyes jó barátok voltak. Így 1945 júniusában Sweeneyt is Tinianra vezényelték, és megkezdődött a felkészülés az atomtámadásra.
A Hirosima elleni akcióban Sweeney vezette az egyik időjárás-megfigyelő repülőgépet. Két nappal később pedig parancsot kapott, hogy 9-én ő dobja le a Fat Man (Kövér Ember) becenevű plutóniumbombát. Érdekesség, hogy mivel Sweeney addigi karrierje során végig tesztpilótaként, illetve oktatóként dolgozott, a Fat Man volt az első bomba, amit ellenséges területre dobott.
Bár Sweeney kezdetben a Grand Artiste nevű B-29-essel repült, erre a feladatra egy másik bombázót, a Bockscar-t kapták, mert csak ez volt felszerelve a plutóniumbomba szállításához szükséges berendezésekkel. (A gép egyébként Fred C. Bock kapitány, az eredeti pilóta nevét viselte.) A Fat Man-akció során Bock helyett Sweeney volt a gép parancsnoka. A személyzetet Charles Albury másodpilóta, Fred Olivi másodpilóta, James Van Pelt navigátor, Raymond "Kermit" Beahan bombázótiszt, Abe Spitzer rádiós, John D. Kuharek repülőmérnök, Ray Gallagher helyettes repülőmérnök, Edward Buckley rádiós és Albert Dehart faroklövész alkották. A szokásos tízfős legénység erre a napra további három személlyel bővült, a gép fedélzetén utazott még a haditengerészet kötelékében szolgáló Frederick L. Ashworth fegyvermérnök, Philip Barnes segéd-fegyvermérnök és Jacob Beser rádióelhárító is.
A Fat Man célbajuttatása nem volt komplikációktól mentes. Az elsődleges célpontot, Kokurát sűrű felhőréteg borította. Ráadásul meghibásodott a Bockscar egyik üzemanyagpumpája is, és ez jelentősen csökkentette a gép hatótávolságát. Sweeney előtt két lehetőség állt: vagy beledobja a bombát a Kínai-tengerbe, vagy megpróbál a szintén felhős, de közelebb lévő Nagaszakira csapást mérni. Sweeney az utóbbi mellett döntött.
A Bockscar helyi idő szerint 11 óra előtt érte el a várost. Az első rárepülésnél sikerült egy rést találniuk a felhőrétegen, melyen keresztül feltűnt az Urakami, a város keresztény negyede, melyben számos ipari létesítmény, kórház és iskola is helyet kapott. A bombát 9600 m magasságban oldották ki. A bomba 11.02-kor, 600 m-re a város fölött robbant fel. A fegyver hatóereje közel kétszerese volt a Hiroshimára ledobott Little Boy-énak. Az Urakami a Kelet egyik legnagyobb keresztény templomával, a székesegyházzal együtt teljesen megsemmisült. A város 60%-a elpusztult (12900 ház megsemmisült, 5509 súlyosan megrongálódott). A robbanás epicentrumának 15 km-es körzetében az összes üvegablak betört.
Egy 1950-es tanulmány adatai szerint 73884 ember halt meg a robbanás, a lökéshullám és a sugárzás következtében, majd az elkövetkező néhány évben még 17358. A sebesültek száma a felmérés szerint 74909 fő volt. Sweeney - Tibbetts-hez hasonlóan - pozitívan értékelte az eseményt. "Láttam ezeket a csodálatos fiatalembereket [ti. a saját legénységét - a szerzők], akiket lemészárolt volna egy velejéig gonosz katonai rendszer...Sohasem jutott eszembe, hogy megkérdőjelezzem Truman elnök döntésének helyességét."


A résztvevők sorsa

A bevetéseket végrehajtó két parancsnok közül Tibbets sorsa az érdekesebb. Bár a támadás után adott interjúkban teljes mértékben egyetértett a fegyver alkalmazásával, véleménye később gyökeresen megváltozott. Egyre inkább kételkedett benne, hogy valóban helyes volt-e lakott terület ellen alkalmazni a bombát. Későbbi nyilatkozatai szerint a támadás emléke 2007-es halálig elkísérte.
A háború után rövid ideig a folytatódó atomprogramban volt pilóta, majd különböző vezetői beosztásokat töltött be a légierőben. A hatvanas években rövid ideig katonai attasé volt Indiában, innen azonban haza kellett hívni, mert az összes indiai politikai párt tiltakozott a kinevezése ellen. A légierő állományából 1966-ban szerelt le, tábornoki rangban. Ezután egy légiforgalmi vállalatnál helyezkedett el, melynek 1976-tól elnöke is lett. 1987-ben vonult nyugdíjba. Érdekesség, hogy unokája, Paul Tibbets szintén bombázópilóta, és ugyancsak az 509. vegyes repülőcsoportnál szolgál, ahol egy B-2 Spirit "lopakodó" bombázó parancsnoka.
Charles Sweeney a háború szintén tovább dolgozott az atomprogramban, a roswelli légibázison volt kiképző, az atomfegyverrel ellátott bombázók legénységének felkészítésében vett részt. 1956 áprilisában megkapta tábornoki kinevezését - ekkor ő volt a légierő legfiatalabb tábornoka. 1976-ban szerelt le. Élete végéig meg volt győződve az atomfegyver alkalmazásának helyességéről és szükségességéről. A bevetésről könyvet is írt, War's End: An Eyewitness Account of America's Last Atomic Mission címmel. Bostonban halt meg 2004. július 15-én, 84 éves korában.
A háború vége után az Enola Gay még négy évig szolgálatban maradt. A Kvadzselein-szigeti atomkísérletek során szintén Tibbets repült vele, majd 1949-ben átadták a Smithsonian múzeumnak. Innen három év múlva kiselejtezték, és a texasi Andrews légibázisra szállították, ahol 1960-ban szétbontották. A gép sorsa azonban itt még nem ért véget. A darabokat 1961-ben a National Air and Space Museum marylandi raktárába vitték, és konzerválták őket. A restaurálás majdnem pontosan negyedszázaddal később, 1984-ben kezdődött meg. A gép orr-részét 1994-ben kiállították a National Air and Space Museumban, ahol 2003-ig volt látható.
A Bockscar sorsa egyszerűbben alakult. A háború után egy évvel, 1946 szeptemberében az arizonai Davis-Monthan légitámaszpontra vitték, ahol konzerválták. Utolsó repülését 1961-ben hajtotta végre, amikor átszállították az ohiói Wright-Patterson légibázisra, és bekerült az U.S. Air Force Museum gyűjteményébe. A repülőgép a mai napig látogatható.



 és ami utána történt

A két támadás után Japán valóban elfogadta a feltétel nélküli fegyverletételt, és szeptember 2-án a Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a békeszerződést, mely véget vetett a hat éve tartó világégésnek.
De valóban szükség volt-e az atomcsapásra? Az erről szóló vita a mai napig nem zárult le. Japánban háború és béke kérdésének eldöntése formálisan egyetlen személy, Hirohito császár kezében - aki ünnepet kap Japánban -összpontosult. A császár már június végén elküldte a Japánnal szemben akkor még semleges Moszkvába rokonát, Konoe Fumimaro herceget. A japán küldöttség a következő üzenetet vitte:"Csak egy föltételünk van: a császár maradhasson a trónon. Egyébként mi Japánban mindent megteszünk, amit az amerikaiak akarnak."
Az amerikai kódfejtők már a háború elején feltörték a japán kódokat, így a hírszerzés értesült a moszkvai útról és az üzenetről is. Valami oknál fogva azonban Truman elnököt erről nem értesítették. Japánt a háborúban az elméletileg mindenható, de ambiciózusnak egyáltalán nem mondható császár mellett egy hat fős kabinet irányította. Augusztus elején e hat emberből három voksolt a feltétel nélküli megadásra és három a további "pozíciójavító" küzdelemre. Ezeken az arányokon az atomcsapás sem változtatott. A végső szót tehát Hirohitónak kellett kimondania. Döntésében kétségkívül siettette őt Hirosima és Nagaszaki elpusztítása, az az érv azonban csak fenntartásokkal tekinthető helytállónak, hogy a háborút az atomfegyver bevetésének köszönhetően sikerült csak befejezni.
Azzal ugyanis mind a japánok, mind az Egyesült Államok katonai vezetése tisztában volt, hogy Japán a háborút ekkorra már mindenképp elveszítette. Megfosztották minden nyersanyagforrásától, a szövetséges légierő és haditengerészet pedig elvágott minden utánpótlási útvonalat. Az amerikai nehézbombázók módszeres alapossággal rombolták szét a szigetország iparát és városait, a felszíni flottát pedig szinte teljesen megsemmisítették. Valószínűsíthető tehát, hogy Japán tisztán gazdasági okokból is mindenképp megadásra kényszerült volna, függetlenül attól, hogy a szövetségesek ténylegesen partra szállnak-e, vagy "csak" a blokádot és a bombázásokat folytatják.
Érdekesség, hogy a nap japán elvezése Tainicsi szensu kinen-bi, ám azt inkább a Súszen-kinenbi elnevezéssel, azaz "A háború végének emléknapja"-ként illetik. Az Egyesült Államokban az időzónákból adódó eltérés miatt augusztus 15-én emlékeznek meg a Japán felett aratott győzelemről (VJ Day), és ez több helyen még ma is munkaszüneti napnak számít. A fegyverletételről szóló parancs nem jutott el azonnal a Mandzsúriában lévő japán alakulatokhoz, akik egészen augusztus 19-ig harcoltak a szovjet hadsereggel. A Kínában és Indokínában harcoló egymilliós japán hadsereg hivatalosan szeptember 9-én Nangkingban kapitulált Csang Kaj-sek nemzeti erőinek.






A hirosimai atomtámadás rejtélye: ki ült az Enola Gayen?



A kritika lelkesen üdvözölte a Hirosima elleni atomtámadásról szóló legújabb könyvet, amely megrendítő portrékat rajzol a túlélőkről. A történettel azonban komoly hitelességi problémák vannak.
























Ki volt a gépen?

The Last Train from Hiroshima (Az utolsó vonat Hirosimából) című alkotás, amely januárban jelent meg a Henry Holt and Company kiadónál, és James Cameron rendező jóvoltából állítólag filmvászonra is kerül, megemlít egy eddig titokban tartott, az atombombával történt balesetet is, amelynek következtében egy amerikai állítólag meghalt, mások sugárfertőzést kaptak, és állítólag a fegyver romboló ereje jelentős mértékben csökkent.
Csakhogy van egy kis gond - írta a The New York Times a könyvről,amelynek számos részlete annak a Joseph Fuocónak a visszaemlékezésein alapul, aki a szerző szerint az utolsó pillanatban került James R. Corliss helyett az Enola Gay bombázót elkísérő két másik gép egyikének fedélzetére. Ám több mint valószínű, hogy Fuoco, aki Westburyben élt, és 2008-ban 84 éves korában halt meg, nem is vett részt a hirosimai bombázásban.
A tiltakozás és a Corliss család bizonyítékai nyomán Charles Pellegrino, a szerző maga is elismeri, hogy valószínűleg félrevezették. Közölte, hogy a könyv zsebkiadása és külföldi megjelentetése számára átírja a szóban forgó részt. "Meg vagyok döbbenve. Jó benyomást tett rám Fuoco, igazán csodáltam. Rengeteg iratot és fotót mutatott mindenről" - magyarázta. A kiadó azonban nemrégiben úgy határozott, hogy nemcsak javított kiadást nem ad ki, hanem a megjelentet is leszedi a könyvesboltok polcairól, és utasította a könyv terjesztőit, hogy kártalanítsák a panasszal élő vásárlókat.
Corliss 1999-ben meghalt, de családja megőrizte a történelmi bevetésben való részvételének dokumentumait. "Nagyon el vagyunk keseredve. James szerencsére nem élte meg ezt. Annyira büszke volt arra a küldetésre..." - mondta özvegye, Ethel D. Corliss.
A B-29-es, amely ma a vita középpontjában áll, az 1945. augusztus 6-i bevetésére kísérte el a bombázót. Legénysége fényképeket készített a robbanás keltette gombafelhőről. A könyv szerint Corliss megbetegedett, ezért Fuoco az utolsó pillanatban lett a gép fedélzeti mérnöke, és részletesen megfigyelte a japán város pusztulását. Nem így történt - bizonygatja a gép személyzetének még élő két tagja. Russell Gackebach navigátor jó barátjának nevezte Corlisst. "Mellettem ült, kéznyújtásnyira. Még hogy nem lett volna ott azon a bevetésen - ez képtelenség!" - jelentette ki.
A könyv a 24-ik helyre került a The New York Times sikerlistáján a dokumentum kategóriában, és a Publishers Weekly kritikája okos, jól dokumentált és szívszorító műnek nevezte. Maga a tekintélyes napilap komolynak és szavahihetőnek minősítette.
A mű szerint Fuoco közreműködött egy eltitkolt incidens megoldásában. A férfi azt mondta a szerzőnek, hogy a Little Boy kódjelű hirosimai atomfegyverrel baleset történt, amikor a Csendes-óceán nyugati részén lévő Tinian sziget amerikai légi támaszpontján összeszerelték a bevetéshez. Egy váratlanul kitörő sugárzás megölt egy fiatal tudóst, többeket megbetegített, és az atomtöltet romboló erejét az eredeti felénél is kisebbre csökkentette - idézi a fedélzeti mérnök állításait a könyv.

"Olyan fényt árasztott, hogy hunyorognom kellett"

Fuoco szavai felzúdulást keltettek az új-mexikói Los Alamos-i kutatóközpontban, ahol annak idején a bombát megépítették. Az intézmény leszögezte, hogy a fegyverrel nem történt baleset, nem voltak vele műszaki problémák. Alan Carr, a Los Alamos-i intézet hivatalos történetírója úgy vélekedett, hogy a könyv "inkább egy műszakilag kétes regénynek tekintendő, mint a tényleges eseményekről szóló történelmi beszámolónak".
A fékhiba miatt visszahívott Toyota gépkocsikra utalva Robert S. Norris, a Racing for the Bomb (Verseny a bombáért) című könyv történészszerzője kifejtette, hogy "ez a könyv egy Toyota. A kiadónak vissza kellene hívnia, bocsánatot kellene kérnie, és kijavítania azokat a részeket, amelyek veszélyeztetik a történelmi igazságot".
A bevetést végrehajtó 509-es egység három B-29-es bombázóból állt: az első gép ledobta az atombombát, a másik kettő megörökítette a hatást. Az egység volt tagjainak közleménye február végén elítélte a könyvet, és segítséget ajánlott James Cameronnak ahhoz, hogy "történelmileg pontos filmet készíthessen ezekről a fontos eseményekről". Az egykori repülők szerint Fuoco csaló, a neve sehol sem szerepel az egység nyilvántartásában.
Charles Pellegrino tizenkét könyv szerzője vagy társszerzője. Van köztük science-fiction - Unearthing Atlantis (Atlantis feltárása), The Jesus Family Tomb (Jézus családjának sírboltja) -, és két műve is megjelent az 1912-ben elsüllyedt Titanicról. A nagyhírű rendező az utóbbiakat forrásként használta Titanic-filmjéhez, és Pellegrino kiadója szerint az Avatarhoz is segítséget kapott a szerzőtől. Az író mindenesetre megdöbbenésének és sajnálkozásának adott hangot. Elismerte, hogy bizonyítottnak tűnik: Fuoco nem vett részt az atomtámadásban. Azt viszont beigazolódottnak tekinti, hogy előtte és utána felderítő repüléseket hajtott végre Hirosima fölött.
A Corliss család megőrizte azt a kitüntetési listát, amelyen James Corliss a B-29-es többi tagjaival együtt szerepel: a keltezés 1945. szeptember 14., azaz a férfi alig néhány nappal Japán kapitulációja után kapta meg az elismerést. Eljutott a The New York Timeshoz az a kézírásos feljegyzés is, amelyet Corliss készített megfigyeléseiről. "Amikor a bomba felrobbant, olyan fényt árasztott, hogy hunyorognom kellett. A gép a gombafelhő körül keringett, amely egész idő alatt vörös, sárga, bíbor és barna színekben gomolygott... A tűzvihar magába szívta a gépkocsikat, az épületeket, a holttesteket és a törmeléket" - írta a repülő.
A légierő szóvivője ugyancsak megerősítette, hogy Corliss a korabeli dokumentumok alapján ott volt a kísérő gépen, Fuocónak viszont semmi nyoma. Fuoco özvegye mindazonáltal védelmébe vette férjét, aki - szavai szerint - becsületes és igaz ember volt. Magától nem találhatott ki ilyesmit - húzta alá, bár elismerte: nincs írásos bizonyítéka arról, hogy tényleg ott volt a gépen.
Gackenbach, a gép navigátora megjegyezte a lapnak, hogy nem Fuoco az egyetlen, aki alaptalanul állította, hogy részt vett a bevetésben - legfeljebb az szokatlan, hogy ez egy könyvben is megjelent. "Ha mindazok, akik ilyesmit mondtak, valóban ott lettek volna a B-29-es fedélzetén, a gép fel sem tudott volna szállni" - fűzte hozzá.




A szovjetek ellopták a hidrogénbomba ötletét



A hidegháború egyik meghatározó pillanata volt, amikor 1955-ben a Szovjetunió felrobbantotta saját hidrogénbombáját, amely a korábbi nukleáris fegyvereknél ezerszer nagyobb pusztító erőt képviselt. Egy új könyv szerint azonban erre nem saját kísérletezés, hanem az amerikai tervek ellopása után kerülhetett sor.
























Az 1940-50-es évek álomfegyverének is tartott hidrogénbombát Teller Ede és Stanislaw M. Ulam tervei alapján alkották meg. Az 1951-es sikeres tudományos áttörés után 1952-ben hajtották végre az első sikeres tesztrobbantást: az ott bevetett fegyver a hirosimai robbanás 700-szorosát produkálta. Moszkva egészen 1955-ig nem rendelkezett hasonló erejű nukleáris eszközzel, ám kutatóik elég hamar rákapcsoltak, és olyan fegyverarzenált alkottak meg, amely mellett eltörpült Washington fegyvertára. Szintén ők robbantották fel a világtörténelem legnagyobb bombáját, amelynek hatásfoka 3000-szerese volt a hirosimainak.

A The Nuclear Express: A Political History of the Bomb and its Proliferation című könyv szerzői, Thomas C. Reed és Danny B. Stillman szerint egy szovjet atomkém a Los Alamos-ban található laborból csempészte ki az ehhez szükséges terveket. A könyv szerint az orosz tudósok a mai napig nem tudnak megállapodni abban, hogy a bomba kinek az érdeme lehet, míg mások már korábban is a kémkedés mellett érveltek. Ezeket az elméleteket ütköztetve fedik fel, hogy a robbantásban a kémkedés szerepe lehetett a legfontosabb, és a később emberi jogi aktivistává váló 
Andrej Szaharov érdemei igencsak csekélyek lehettek a bomba megalkotásában.

A kém az Egyesült Államokban született, majd külföldön nőtt fel, és a gazdasági világválság során vált a kommunista eszmék feltétlen követőjévé. A második világháború alatt Los Alamos-ban helyezkedett el, és később a hidrogénbomba létrehozásában is kulcsszerepet vállalt. Pontos kilétét a mű nem árulja el, mert már meghalt, és a szerzők nem szeretnék, ha családjának emiatt kényelmetlenségei lennének. Ráadásul nem is a pontos identitása fontos, hanem az, hogy mi mindent tett.

A kémkedést egyébként már korábban is gyanították: Stillman, aki 1965-2000 között dolgozott Los Alamos-ban, és egy darabig a labor hírszerzési igazgatója is volt, érveivel az 1990-es években az FBI-hoz fordult. Ott azonban nem igazán foglalkoztak az üggyel, és a rövid nyomozást eredménytelenség miatt hamar le is zárták. A Szövetségi Nyomozóiroda nem kommentálta a munkában megfogalmazott vádakat.

Ezen felül azt is megismerhetjük, hogy milyen módon terjedtek az atomtitkok. Így például az elmúlt években arra is fény derült: a Manhattan Projekten több szovjet kém is dolgozott, akik egy részének már a pontos identitása is ismert. A hidrogénbomba terveinek ellopása azonban eddig ismeretlen fejezet volt, és ennek kapcsán korábban nem merültek fel az atomkémkedés vádjai. Vannak, akik Klaus Fuchs-ot gyanúsították bombakémkedéssel, aki 1946-ban hagyta ott Los Alamos-t, majd egy lehetséges hidrogénbomba terveit adta át Moszkvának. A szakértők szerint azonban nem ő lehetett a valódi forrás, hiszen ezek a vázlatok még túl koraiak, kezdetlegesek, mondhatni haszontalanok voltak.

A könyv szerint a kérdés megértéséhez a hidegháború vége után az amerikai és az egykori szovjet kutatók közti találkozók adnak kulcsot: az oroszok ugyanis beszámoltak arról, hogy Szaharov sosem adta teljesen a nevét az áttöréshez. Lev Feoktisztov, a szovjet csoport egyik tagja több könyvet is jegyzett a témában, amelyekben leírta, hogy a szovjet tudósok minden bizonnyal Ulam vázlatai alapján dolgoztak.

A történészek és nukleáris kutatók azonban egyáltalán nem fogadták lelkesen a könyv állításait: szerintük azok igencsak légből kapottak és körülményesek, és egyáltalán nem biztos, hogy a szovjetek így tettek szert a hidrogénbombára. Kizárni azonban ők sem tudják mindezt, hiszen az mindig is meglepő volt, hogy a keleti blokk szakemberei milyen hamar utolérték a hasonló kutatásokban amerikai kollégáikat. Gennagyij Gorelik, Szaharov életrajzírója felháborítónak tartja az ötlete, szerinte a szovjet géniuszoknak nem volt szüksége kémkedésre.


Tizenöt éve hunyt el a szovjet hidrogénbomba atyja

Andrej Szaharov Nobel-békedíjas orosz atomfizikus, polgárjogi harcos, a szovjet rendszer belső bírálója volt
1947-ben kapcsolódott be a szovjet hidrogénbomba kifejlesztésével megbízott tudóscsoport munkájába, majd a program vezetője lett. Még 32 éves sem volt, amikor 1952-ben a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának legfiatalabb tagja lett. Közéleti tevékenységét hosszú ideig homály borította. Az 1960-as évek végétől egyre inkább polgárjogi aktivistaként lépett fel. Egy 1968-ban Nyugaton ismertté vált memorandumában, a Gondolatok a haladásról, a békés egymás mellett élésről és a szellemi szabadságról című tanulmányában globális együttműködést tartott kívánatosnak a világban, a szellemi szabadság feltételei között. Hazájában azonban továbbra is megpróbálták elhallgattatni és elszigetelni. Üdvözölte az 1968-as Prágai Tavaszt, 1970-ben R. A. Medvegyev történésszel együtt nyílt levelet intézett a szovjet vezetőséghez, amelyben követelte a szovjet rendszer demokratizálását.

Másokkal együtt megalapította az Emberi Jogok Bizottságát és éhségsztrájkokkal próbálta felhívni a Nyugat figyelmét a szovjetunióbeli polgárjogi aktivisták súlyos helyzetére. 1975-ben ő lett az első szovjet állampolgár, aki megkapta a Nobel-békedíjat, de nem engedték külföldre, mondván, hogy fontos államtitkok tudója. A díjat felesége, Jelena Bonner vette át Oslóban. 1980 januárjában minden címétől megfosztották és Gorkijba száműzték. Ekkor újabb éhségsztrájkokkal próbálta kikényszeríteni az engedélyt ahhoz, hogy családtagjai külföldre utazhassanak. A KGB azonban egyre durvább módszerekkel zaklatta, a fokozódó figyelem ellenére folytatta kritikai tevékenységét az 1980-as években is. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és államfő reformpolitikájának köszönhetően 1986-ban rehabilitálták, 1987-ben pártonkívüliként beválasztották a Népi Küldöttek Kongresszusába, ahol a radikális reformerekhez csatlakozott.



Rákosi vonyított 1962-es kihallgatásán



Rákosi Mátyás, a korábbi Magyar Dolgozók Pártja (MDP) bukott főtitkára 1962-es szovjetunióbeli kihallgatásakor Kádár Jánosnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) akkori első titkárának felelősségét is emlegette a Rákosi-korszak törvénysértéseivel kapcsolatban - mondta Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) főigazgatója egy csütörtöki budapesti könyvbemutatón.


























Amikor 1962-ben Rákosit Kádár megbízásából Aczél György és Nógrádi Sándor kihallgatta, "követhetetlenül csapongó beszédében felelősségmegosztással operált, (...) menetrendszerűen vetette be", hogy a koncepciós pereket Sztálin elvárásainak megfelelően és a szovjet tanácsadók erőszakosságának következtében kellett lefolytatni - mondta Gyarmati György A lehallgatott kihallgatások - Rákosi és Gerő pártvizsgálatának titkos hangszalagjai, 1962 című, az ÁBTL és a Napvilág Kiadó közös, DVD-melléklettel ellátott kötetének bemutatóján.
Mint mondta, Rákosi 37-szer hivatkozott Kádárra, ebből több mint 20-szor tettestársként említette, de a krasznodari kihallgatásról szóló, az MSZMP Központi Bizottságának (KB) szóló összefoglaló jelentés mindössze egyszer szól erről, mert Kádár viselt dolgai, Rákosi-korszakbeli előélete - ahogy a szovjet pártvezetésnek a magyar koncepciós perekben betöltött szerepe is - "tabusítva lettek" nemcsak a közvélemény, hanem a párt legfelsőbb vezetői számára is.
Az MSZMP KB 1962. augusztusi ülésére a kihallgatásról készült összefoglaló jelentés azt sugallta, hogy Rákosit és Gerő Ernőt - utóbbi szintén volt pártfőtitkár és belügyminiszter is - legfeljebb szóban ítélhették el. Esetleges perbe fogásakor Rákosi nem hagyta volna ki Kádár tettestársi szerepének felemlítését, ami ellentétes lett volna azzal, hogy Kádárék Rákosi terroruralmának és az 1956-os forradalom és szabadságharcnak az emlékét egyaránt feledtetni próbálták - tette hozzá.
Gyarmati György kitért arra is, hogy Galambos Józsefnek, a politikai rendőrség egyik osztályvezetőjének össze kellett gyűjtenie és meg kellett semmisítenie minden olyan iratot, amely "Kádár múltjára vonatkozóan terhes volt". Galambos József ezután a titkosszolgálatok főcsoportfőnöke és egyben belügyminiszter-helyettes lett éppen akkor, amikor Aczélék elkezdték kihallgatni Rákosiékat.
Az ÁBTL főigazgatója megállapította, Rákosi 1962-es kihallgatásakor nem volt abban a helyzetben, hogy "zavarhatta volna Kádár vizeit", utóbbi pedig kieszközölte Moszkvától, hogy Rákosi "a kazah-kínai-kirgiz határháromszögben izolálva" töltse élete utolsó éveit. Emlékeztetett arra, hogy 1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán újabb támadást indítottak a sztálinizmus ellen, ami Kádár Jánosnak kapóra jött a Rákosi-korszakhoz köthető perek felülvizsgálatát illetően, ez utóbbi pedig "konszolidációs gesztus" volt a társadalomnak. Végül Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt - több további pártkáderrel együtt - az 1962. augusztusi KB-határozat kizárta a pártból.
Megjegyezte, az MDP két vezetője elleni kihallgatás kimenetele eleinte többesélyes volt, mert nem volt kizárható, hogy "peresítésbe torkollik" az ügy, a kihallgatásukról fennmaradt hanganyag pedig "elégséges módon érzékelteti a feszült hangulatot; hallhatók Rákosi "hisztérikus megszólalásai, (...) a "szűkölő riposztozása" során felhozott érveit pedig "az MSZMP fullajtárjai nem tudták érdemben tromfolni", ugyanis "Aczél és Nógrádi kérdezőbiztos szerepe csepűrágó színvonalúra sikeredett".
Gyarmati szerint Rákosi, önuralmát elveszítve, sokáig "vonyított, mint a fába szorult féreg", nem tudta elfogadni, hogy ő "már nem a kiválasztottak egyike", kihallgatói pedig "úgy tekintettek rá, mint egy faképnél hagyott haramiavezérre". Mint a kötet ajánló szövegében olvasható, ez az első alkalom, hogy magyar könyvkiadó lehallgatási hanganyagot tesz közzé, ezekből pedig kiderül, hogy Rákosi és Gerő a koncepciós perekben vitt szerepét és felelősségét igyekezett tagadni. A helyenként indulatos, éles szóváltásokkal tarkított párbeszéd egyedülálló módon elevenít fel egy korszakot, amelyet "semmilyen írott dokumentum, hivatalos film vagy hanganyag nem tud ilyen élő közvetlenséggel visszaadni".



Na és miért nem esik szó a húsdaráló működtetéséről a rákosi zsidó pribékjei még most tudnának róla beszélni , de hagyják kihalni őket , hogy az ÁVH – s unokák még mindig a közélet krémjei legyenek , hát nincs itt elég magyar csak a zsidó a megbízható még mindig pedig már a nemzeti vagyonunkat elrabolták , és nap mint nap ölik a magyart még mindig, hát ez lett a nyomorult magyar népből . 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése