2016. november 15., kedd

A kamatkapitalizmus eszméi és téveszméi.






A kamatkapitalizmus eszméi és téveszméi.




Carroll Quigley a Georgetown Egyetem tanára, a "Tragédia és remény" című művének 324. oldalán írja a pénzvagyon-tulajdonosok nemzetközi hálózatának céljáról:... "ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét, és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Quigley csak a bennfentes, szűk elitnek szánta ezeket a sorait. Nem mérte fel, hogy egyes újságok majd elkezdik idézni, ráérezve, hogy e sorok értékes információkat nyújtanak egy rejtett hatalmi struktúra belső működésébe. A sajtónyilvánosság nyomán igen sokan megvették a "Tragédia és remény" című könyvet. Ez végül arra késztette a kiadót, hogy beszüntesse a könyv árusítását, és megsemmisítse a nyomdai kliséit. A nemzetközi pénzügyi közösség saját házi történészének tekintette Quigley-t, s ezért megengedte neki, hogy több éven át a nagy pénzdinasztiák magán-archívumaiban is kutathasson. Quigley könyvének a címe is e pénzoligarchia iránti lojalitását fejezi ki, mert amit ő az emberiség reményének nevez az az, hogy az emberiség önként, háború és pusztulás nélkül vállalja a nemzetközi pénzügyi közösség által kijelölt utat, és megvalósítja a központilag irányított világot, amelyben pénzgazdaság működik. Tragédiának viszont azt tekintette Quigley, ha az emberiség nem lesz hajlandó egy ilyen központilag irányított világban élni, és fellázad a pénzgazdaság egyeduralma, az eladósítás és az örökös kamatfizetés ellen.
Pénzuralmi korunk elsőszámú téveszméje, hogy a pénzgazdaság azonos a közgazdasággal. Ha keressük a görög kultúra és a római birodalom hanyatlásának okait, akkor azt végső soron a kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben találjuk meg. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy a pénz teszi az embert. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot a pénzből még több pénzt létrehozó pénzgazdaságtól, amelyben a forgalmon és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. A pénzgazdaságot krematisztikának nevezte, és csak a használati értéket előállító termelőgazdaságot tartotta ökonómiának. Marx, aki jól ismerte a görög filozófusok műveit, idézi is Arisztotelészt a Tőke I. kötetének 166. oldalán:
"Arisztotelész a krematisztikával (pénzszerzéssel) az ökonómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll. Mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal krematisztikának neveznek, s amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa." Arisztotelész abból indult ki, hogy az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek bővülésével szükségszerűen megszületett a közvetítőközeg, a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelem árukereskedelemmé fejlődött, s ez egy bizonyos szakasz után krematisztikává, a pénzcsinálás művészetévé alakult át. A krematisztika viszont minőségileg más, mint az ökonómia. Elsősorban abban különbözik a közgazdaságtól, hogy számára nem a termelés, hanem a forgalom a gazdagság forrása. A kiindulópont és a végcél a pénz. Funkciója az, hogy a pénzből még több pénz legyen. Mivel a pénzvagyon növekedésének nincs felső határa, ezért a növekedése is végtelen. A pénz növekedését tovább fokozza a pénzgazdaságban kifejlődő, majd annak motorjává váló kamatmechanizmus, a kamatos kamat megjelenésével pedig a kamatos kamat mechanizmusa.
"A pénz a gazdasági tevékenység a még több pénz" formula központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása. A pénz azonban lehet sok vagy kevés, de elég sohasem lehet. Nem lehet annyit birtokolni, hogy ne lehessen még többre vágyni. Ez szükségszerűen van így, mert ha a pénzvagyontulajdonos nem gyarapítja pénzét, azonnal szegényedni kezd. Mivel a pénznek nevezett közvetítőközeg tulajdonosa értéket nem állít elő, jólétének nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket - a fizikai termékeket és szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat - nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság állítja elő. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a rendszerváltoztatásnak elnevezett fordulat után Magyarországon is felváltotta a közgazdaságot a pénzgazdaság, rendkívül sok értékes munkaerő került át az improduktív tevékenységet végző egészségtelenül felfúvódott bankszektorba, amelynek ilyen túlméretezett jelenlétére semmilyen értéktermelő gazdaságnak nincs szüksége. Ezek a tehetséges és jól képzett fiatalemberek valójában elvesztegetik tudásukat és életenergiájukat, mert szinte teljesen értéktelen a munkájuk a társadalom számára.
Már utaltunk rá, hogy a pénz növekedését a pénzgazdaságba szervesen beépített kamat-mechanizmus biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket előállító fizikai gazdaság termékeinek a cseréjéhez szükséges jelet - a pénzt - nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, e jelek használatáért sarcot követelhetnek az értéket előállítóktól.
Az ókori Görögországban is ez volt a helyzet, mert a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk a vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat, munkaeszközeiket. Még családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaiért kezességet vállalni. Ennek az eladosítási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Egy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgaság, amely fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit, tetemes kamatjáradékot biztosító, virágzó üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. A görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok tehát pénzért vásárolták, és nem a háborúkban szerezték, mint korábban. A rabszolgaság így a tőke szabad mozgását biztosító jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33%-tól 50%-ig hoztak hasznot. A bútorgyártást végző rabszolgák pedig 30% biztos járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, kamatjövedelmük növelésére. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek, amelyek a lakosság többségét belekényszerítik az adósrabszolgaságba.
A görög magas kultúra hanyatlásához vezető első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos elit volt a bajok oka, hanem a kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer.
A Római Birodalom hanyatlása
A Római Birodalom hanyatlásának oka is a kamatszedő pénzrendszer volt.
A Római Birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A szabad földművelő parasztok helyét a rabszolgák foglalták el. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolgamunkával versenyezni, s ezért elszegényedett, majd végleg tönkrement. A Római Birodalom jogrendszere lehetővé tette, hogy az adós - végső soron - a saját személyi szabadságát is zálogba adja. Ha egy kölcsönvevő nem tudta fizetni a kamatokat, a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát és adósrabszolgává tette. A kamat révén igen gyorsan gazdagodó pénzvagyonos réteg egyre szegényebbé tette a társadalom többi részét, amely gazdaságilag szinte elvérzett. A szabad polgárok helyére rabszolga-munkaerőt kellett szerezni, ezért a gazdasági szükségesség kényszerítette ki az állandó hódító háborúkat. A Római Birodalom központja a meghódított provinciákat könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek tekintetében egyre inkább a távoli területek terményeire voltak utalva. A nagy távolság viszont bizonytalanná tette az ellátást, amely komoly zavarokhoz vezetett. Az elszegényedett római polgárok olyan segélyezésre szoruló réteget alkottak, amely teljesen ki volt szolgáltatva a gazdagok megvesztegetésének és manipulálásának. E reménytelen tömeg féken tartása érdekében a legkülönbözőbb szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be, például a gladiátor küzdelmeket. Az érem másik oldala az volt, hogy a pénzvagyonos réteg mértéktelen gazdagodása következtében pazarló luxusban élt.
Ruhland freiburgi professzor, aki Bismarck kancellár megbízásából több éven át kutatta a magas kultúrák és birodalmak felbomlásához vezető okokat, megállapította, hogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi-gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés tükröződött a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és megjelent a kultúra mélyülő dekadenciájában is. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodott a kíméletlen haszonlesés, az örökségvadászat és a korábban megvesztegethetetlen bírák is lepénzelhetővé váltak. A protekciózás és a magánkapcsolatok érvényesítése egyre jobban akadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket és kerüljenek vezető pozíciókba. A kamatmechanizmus destruktív módon befolyásolta a magánszférát is. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult és iparrá fejlődött a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőeszközt megszerezetek maguknak, és azt az olcsóbb rabszolga-munkaerővel működtették.
A politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A társadalom hátrányos helyzetű részének a féken tartása - a társadalmi béke megőrzése - egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha egyre szigorúbb jogszabályokat hoztak a kézbentartására. Így például betiltották a szabad foglalkozásválasztást és helyébe a kényszerintézkedések léptek.
Mindez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy a végül néhány gyengén felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni. Így történt, hogy Odoaker germán vezér könnyűszerrel elmozdíthatta a trónjáról a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát, Romolus Agustulus-t Krisztus után 476-ban. A teljesen eladósodott és csődbejutott római államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből, és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak, azaz az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás a kamat-kapitalizmus rendszerének a következménye volt. A kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát valósítatta meg, amely az egész rendszert aláásta, és végül felbomlasztotta.
Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamat-kapitalizmus mai világrendszere is a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. Különösen a parasztságra nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A felgyorsult monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok egyre nagyobb számban mennek csődbe és tűnnek el. A politikai élet irányítása a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
A kenyér és a cirkusz ismét szerephez jut. Ma a cirkusz szerepét a látványos sportok, a labdarúgás, az autóvezetés, a tenisz és a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. A kamatgazdaság eredményeként kialakul az egyes országokon belül, és világszinten is, a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből, és az általa felnevelt és pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő függő helyzetű százmilliókból, valamint a segélyezésre és szociális támogatásra szoruló tömegekből.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság - az ókorhoz hasonlóan - most is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akinek tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Ma is tanúi vagyunk, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is megjelentek a dekadens jelenségek: a házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azoké, akik sohasem élnek ilyen közösségben, mindez kiegészül az utódnevelés felelősségét mellőző szexuális kapcsolatok beteges kultuszával. Beindult az egyes kábítószerek fogyasztásának legalizálása. Elfogadottá vált a nagy vállalatok vonatkozásában is a korrupció, a csalás és a hazugság, ha pénzügyi sikerrel jár. Folyamatosan nő a munkanélküli segélyre és szociális támogatásra szorulók számra, s ezért egyfajta államszocializmus kialakulásának lehetünk a tanúi. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk, azaz önálló akaratérvényesítésük elvesztésével fizetnek.
A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a gazdasági élet egészéhez képest a pénzmennyiség háromszoros tempóban növekszik, mint az előállított termékek és szolgáltatások mennyisége. Egy ilyen belső feszültség elkerülhetetlenül felbomlasztja a rendszer egészét. A válság jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, akkor a mi civilizációnk is felbomlik. Mivel a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja globális így, először a világtörténelemben, napjainkban lehetünk tanúi globális méretű gazdasági összeomlásnak.
A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósítása, amely végül is elvezetett összeomlásukig. Ezt bizonyítja a Francia Forradalom is. Az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, adósságszolgálatra és kamatfizetésre kényszerült fordítani az állami bevételek 70-át. Ezt az óriási pénzügyi terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval tudta előteremteni. Ezek vezettek végül éhséglázadásokhoz, majd pedig a már megszerveződött nemzetközi pénzügyi oligarchia által mozgatott forradalom kitöréséhez.
A történelemben ez a folyamat újból és újból ismétlődik. Az I. Világháború kitörését felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság-növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka alaptökével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ben kitört az I. Világháború.
A kamattal működtetett pénzrendszerben a társadalom vagyona - bizonyos idő elmúltával - szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a XX. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban csupán néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek tükörképe az állam és a lakosság súlyos eladósodása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe rendkívül nehéz bekerülni. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok - a részvényekkel való manipuláció révén - különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdéket irányító nagybefektetők rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is, mivel megfelelő pénzmennyiség és bennfentes tájékozódás hiányában egyedül a nagybefektetők képesek akkor kivonni vagyonukat a tőzsdéről, amikor a részvények ára a csúcson van. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezi újjá a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Visszatérve a magas kultúrák és birodalmak hanyatlására, legyen szó a görögökről, a rómaiakról, az arabokról vagy az angolszászokról, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű elfajzását pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. A szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha a szovjet sajátosságoktól eltekintünk, a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális következményeivel együtt. A kamatfüggőség a társadalom hanyatlásához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek "a kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei. Az általános hanyatlás végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz, a birodalmak felbomlásához vezetett.
Befejezésül foglaljuk össze a kamatmechanizmus romboló hatásának a menetét az ókori Rómában:
- A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.
- A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.
- A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé.
- A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak.
- Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.
- Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.
- Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.
- A nemesség fokozatosan eltűnik, és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk.
- A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.
- Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.
Ha el akarjuk kerülni a kamatkapitalizmus romboló hatásának a modern formában és globális méretekben történő megismétlődését napjainkban, akkor fel kell adni azt a téveszmét, hogy csak kamatszedő magánpénzrendszerrel működtethető a modern gazdaság. Át kell térni
1. a pénzgazdaságról a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről az érték-előállítás elsőbbségére,
3. a kamatszedő magánpénzrendszerről a kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról az emberközpontú gazdaságra,
5. a spekuláció elsőbbségéről a teljesítmény elsőbbségére,
6. az ellenőrzetlen szervezett magánhatalom rendszeréről az ellenőrzött közhatalom rendszerére,
7. a formális demokráciáról a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára,
8. a fenntartható növekedésnek - "fejlődésnek" - nevezett fenntartható kamatszedésről a fenntartható erőforrások biztosítására,
9. az önrendelkezés felszámolásáról az önrendelkezés kiszélesítésére,
10. a beolvasztó integrációról az egyenjogú társulásra,
11. a nemzetállam felszámolásáról az egyént védelmező nemzeti és egyházi közösségek - a nagyobb család - védelmére,
12. az egyoldalú technikai modernizációról a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is megvalósító folyamatos társadalmi modernizációra.
Csak így érhető el, hogy az ember - minden egyes ember -, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa képességeit és teljes értékű életet élhessen.




Carroll Quigley a Georgetown Egyetem tanára, a "Tragédia és remény" című művének 324. oldalán írja a pénzvagyon-tulajdonosok nemzetközi hálózatának céljáról:... "ez nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai rendszerét, és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak..."
Quigley csak a bennfentes, szűk elitnek szánta ezeket a sorait. Nem mérte fel, hogy egyes újságok majd elkezdik idézni, ráérezve, hogy e sorok értékes információkat nyújtanak egy rejtett hatalmi struktúra belső működésébe. A sajtónyilvánosság nyomán igen sokan megvették a "Tragédia és remény" című könyvet. Ez végül arra késztette a kiadót, hogy beszüntesse a könyv árusítását, és megsemmisítse a nyomdai kliséit. A nemzetközi pénzügyi közösség saját házi történészének tekintette Quigley-t, s ezért megengedte neki, hogy több éven át a nagy pénzdinasztiák magán-archívumaiban is kutathasson. Quigley könyvének a címe is e pénzoligarchia iránti lojalitását fejezi ki, mert amit ő az emberiség reményének nevez az az, hogy az emberiség önként, háború és pusztulás nélkül vállalja a nemzetközi pénzügyi közösség által kijelölt utat, és megvalósítja a központilag irányított világot, amelyben pénzgazdaság működik. Tragédiának viszont azt tekintette Quigley, ha az emberiség nem lesz hajlandó egy ilyen központilag irányított világban élni, és fellázad a pénzgazdaság egyeduralma, az eladósítás és az örökös kamatfizetés ellen.
Pénzuralmi korunk elsőszámú téveszméje, hogy a pénzgazdaság azonos a közgazdasággal. Ha keressük a görög kultúra és a római birodalom hanyatlásának okait, akkor azt végső soron a kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszerben találjuk meg. Ebben a rendszerben az az elv uralkodott, hogy a pénz teszi az embert. Már Arisztotelész élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítésére szolgáló gazdaságot a pénzből még több pénzt létrehozó pénzgazdaságtól, amelyben a forgalmon és nem az érték-előállító termelésen van a hangsúly. A pénzgazdaságot krematisztikának nevezte, és csak a használati értéket előállító termelőgazdaságot tartotta ökonómiának. Marx, aki jól ismerte a görög filozófusok műveit, idézi is Arisztotelészt a Tőke I. kötetének 166. oldalán:
"Arisztotelész a krematisztikával (pénzszerzéssel) az ökonómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás, vagy az állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll. Mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal krematisztikának neveznek, s amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa." Arisztotelész abból indult ki, hogy az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek bővülésével szükségszerűen megszületett a közvetítőközeg, a pénz. A pénz feltalálásával a cserekereskedelem árukereskedelemmé fejlődött, s ez egy bizonyos szakasz után krematisztikává, a pénzcsinálás művészetévé alakult át. A krematisztika viszont minőségileg más, mint az ökonómia. Elsősorban abban különbözik a közgazdaságtól, hogy számára nem a termelés, hanem a forgalom a gazdagság forrása. A kiindulópont és a végcél a pénz. Funkciója az, hogy a pénzből még több pénz legyen. Mivel a pénzvagyon növekedésének nincs felső határa, ezért a növekedése is végtelen. A pénz növekedését tovább fokozza a pénzgazdaságban kifejlődő, majd annak motorjává váló kamatmechanizmus, a kamatos kamat megjelenésével pedig a kamatos kamat mechanizmusa.
"A pénz a gazdasági tevékenység a még több pénz" formula központjában nem az emberi szükségletek kielégítése áll, hanem a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása. A pénz azonban lehet sok vagy kevés, de elég sohasem lehet. Nem lehet annyit birtokolni, hogy ne lehessen még többre vágyni. Ez szükségszerűen van így, mert ha a pénzvagyontulajdonos nem gyarapítja pénzét, azonnal szegényedni kezd. Mivel a pénznek nevezett közvetítőközeg tulajdonosa értéket nem állít elő, jólétének nem az értéktermelés az alapja, hanem az, amit a pénz szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket - a fizikai termékeket és szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat - nem a pénzgazdaság, hanem a reálgazdaság állítja elő. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a rendszerváltoztatásnak elnevezett fordulat után Magyarországon is felváltotta a közgazdaságot a pénzgazdaság, rendkívül sok értékes munkaerő került át az improduktív tevékenységet végző egészségtelenül felfúvódott bankszektorba, amelynek ilyen túlméretezett jelenlétére semmilyen értéktermelő gazdaságnak nincs szüksége. Ezek a tehetséges és jól képzett fiatalemberek valójában elvesztegetik tudásukat és életenergiájukat, mert szinte teljesen értéktelen a munkájuk a társadalom számára.
Már utaltunk rá, hogy a pénz növekedését a pénzgazdaságba szervesen beépített kamat-mechanizmus biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha a valódi értéket előállító fizikai gazdaság termékeinek a cseréjéhez szükséges jelet - a pénzt - nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást, hanem valaki más. Mivel közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért azok, akik megszerzik maguknak a jelek feletti uralmat, e jelek használatáért sarcot követelhetnek az értéket előállítóktól.
Az ókori Görögországban is ez volt a helyzet, mert a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk a vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat, munkaeszközeiket. Még családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaiért kezességet vállalni. Ennek az eladosítási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Egy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgaság, amely fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit, tetemes kamatjáradékot biztosító, virágzó üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. A görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok tehát pénzért vásárolták, és nem a háborúkban szerezték, mint korábban. A rabszolgaság így a tőke szabad mozgását biztosító jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33%-tól 50%-ig hoztak hasznot. A bútorgyártást végző rabszolgák pedig 30% biztos járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, kamatjövedelmük növelésére. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek, amelyek a lakosság többségét belekényszerítik az adósrabszolgaságba.
A görög magas kultúra hanyatlásához vezető első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos elit volt a bajok oka, hanem a kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer.
A Római Birodalom hanyatlása
A Római Birodalom hanyatlásának oka is a kamatszedő pénzrendszer volt.
A Római Birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A szabad földművelő parasztok helyét a rabszolgák foglalták el. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolgamunkával versenyezni, s ezért elszegényedett, majd végleg tönkrement. A Római Birodalom jogrendszere lehetővé tette, hogy az adós - végső soron - a saját személyi szabadságát is zálogba adja. Ha egy kölcsönvevő nem tudta fizetni a kamatokat, a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát és adósrabszolgává tette. A kamat révén igen gyorsan gazdagodó pénzvagyonos réteg egyre szegényebbé tette a társadalom többi részét, amely gazdaságilag szinte elvérzett. A szabad polgárok helyére rabszolga-munkaerőt kellett szerezni, ezért a gazdasági szükségesség kényszerítette ki az állandó hódító háborúkat. A Római Birodalom központja a meghódított provinciákat könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek tekintetében egyre inkább a távoli területek terményeire voltak utalva. A nagy távolság viszont bizonytalanná tette az ellátást, amely komoly zavarokhoz vezetett. Az elszegényedett római polgárok olyan segélyezésre szoruló réteget alkottak, amely teljesen ki volt szolgáltatva a gazdagok megvesztegetésének és manipulálásának. E reménytelen tömeg féken tartása érdekében a legkülönbözőbb szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be, például a gladiátor küzdelmeket. Az érem másik oldala az volt, hogy a pénzvagyonos réteg mértéktelen gazdagodása következtében pazarló luxusban élt.
Ruhland freiburgi professzor, aki Bismarck kancellár megbízásából több éven át kutatta a magas kultúrák és birodalmak felbomlásához vezető okokat, megállapította, hogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi-gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés tükröződött a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és megjelent a kultúra mélyülő dekadenciájában is. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodott a kíméletlen haszonlesés, az örökségvadászat és a korábban megvesztegethetetlen bírák is lepénzelhetővé váltak. A protekciózás és a magánkapcsolatok érvényesítése egyre jobban akadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket és kerüljenek vezető pozíciókba. A kamatmechanizmus destruktív módon befolyásolta a magánszférát is. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult és iparrá fejlődött a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőeszközt megszerezetek maguknak, és azt az olcsóbb rabszolga-munkaerővel működtették.
A politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A társadalom hátrányos helyzetű részének a féken tartása - a társadalmi béke megőrzése - egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha egyre szigorúbb jogszabályokat hoztak a kézbentartására. Így például betiltották a szabad foglalkozásválasztást és helyébe a kényszerintézkedések léptek.
Mindez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy a végül néhány gyengén felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni. Így történt, hogy Odoaker germán vezér könnyűszerrel elmozdíthatta a trónjáról a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát, Romolus Agustulus-t Krisztus után 476-ban. A teljesen eladósodott és csődbejutott római államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből, és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak, azaz az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás a kamat-kapitalizmus rendszerének a következménye volt. A kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát valósítatta meg, amely az egész rendszert aláásta, és végül felbomlasztotta.
Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamat-kapitalizmus mai világrendszere is a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. Különösen a parasztságra nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A felgyorsult monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok egyre nagyobb számban mennek csődbe és tűnnek el. A politikai élet irányítása a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
A kenyér és a cirkusz ismét szerephez jut. Ma a cirkusz szerepét a látványos sportok, a labdarúgás, az autóvezetés, a tenisz és a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. A kamatgazdaság eredményeként kialakul az egyes országokon belül, és világszinten is, a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből, és az általa felnevelt és pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő függő helyzetű százmilliókból, valamint a segélyezésre és szociális támogatásra szoruló tömegekből.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság - az ókorhoz hasonlóan - most is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akinek tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Ma is tanúi vagyunk, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is megjelentek a dekadens jelenségek: a házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azoké, akik sohasem élnek ilyen közösségben, mindez kiegészül az utódnevelés felelősségét mellőző szexuális kapcsolatok beteges kultuszával. Beindult az egyes kábítószerek fogyasztásának legalizálása. Elfogadottá vált a nagy vállalatok vonatkozásában is a korrupció, a csalás és a hazugság, ha pénzügyi sikerrel jár. Folyamatosan nő a munkanélküli segélyre és szociális támogatásra szorulók számra, s ezért egyfajta államszocializmus kialakulásának lehetünk a tanúi. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk, azaz önálló akaratérvényesítésük elvesztésével fizetnek.
A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a gazdasági élet egészéhez képest a pénzmennyiség háromszoros tempóban növekszik, mint az előállított termékek és szolgáltatások mennyisége. Egy ilyen belső feszültség elkerülhetetlenül felbomlasztja a rendszer egészét. A válság jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, akkor a mi civilizációnk is felbomlik. Mivel a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja globális így, először a világtörténelemben, napjainkban lehetünk tanúi globális méretű gazdasági összeomlásnak.
A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósítása, amely végül is elvezetett összeomlásukig. Ezt bizonyítja a Francia Forradalom is. Az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, adósságszolgálatra és kamatfizetésre kényszerült fordítani az állami bevételek 70-át. Ezt az óriási pénzügyi terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval tudta előteremteni. Ezek vezettek végül éhséglázadásokhoz, majd pedig a már megszerveződött nemzetközi pénzügyi oligarchia által mozgatott forradalom kitöréséhez.
A történelemben ez a folyamat újból és újból ismétlődik. Az I. Világháború kitörését felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság-növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka alaptökével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ben kitört az I. Világháború.
A kamattal működtetett pénzrendszerben a társadalom vagyona - bizonyos idő elmúltával - szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a XX. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban csupán néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek tükörképe az állam és a lakosság súlyos eladósodása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe rendkívül nehéz bekerülni. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok - a részvényekkel való manipuláció révén - különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdéket irányító nagybefektetők rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is, mivel megfelelő pénzmennyiség és bennfentes tájékozódás hiányában egyedül a nagybefektetők képesek akkor kivonni vagyonukat a tőzsdéről, amikor a részvények ára a csúcson van. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezi újjá a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Visszatérve a magas kultúrák és birodalmak hanyatlására, legyen szó a görögökről, a rómaiakról, az arabokról vagy az angolszászokról, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű elfajzását pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. A szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha a szovjet sajátosságoktól eltekintünk, a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális következményeivel együtt. A kamatfüggőség a társadalom hanyatlásához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek "a kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei. Az általános hanyatlás végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz, a birodalmak felbomlásához vezetett.
Befejezésül foglaljuk össze a kamatmechanizmus romboló hatásának a menetét az ókori Rómában:
- A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.
- A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.
- A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé.
- A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak.
- Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.
- Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.
- Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.
- A nemesség fokozatosan eltűnik, és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk.
- A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.
- Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.
Ha el akarjuk kerülni a kamatkapitalizmus romboló hatásának a modern formában és globális méretekben történő megismétlődését napjainkban, akkor fel kell adni azt a téveszmét, hogy csak kamatszedő magánpénzrendszerrel működtethető a modern gazdaság. Át kell térni
1. a pénzgazdaságról a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről az érték-előállítás elsőbbségére,
3. a kamatszedő magánpénzrendszerről a kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról az emberközpontú gazdaságra,
5. a spekuláció elsőbbségéről a teljesítmény elsőbbségére,
6. az ellenőrzetlen szervezett magánhatalom rendszeréről az ellenőrzött közhatalom rendszerére,
7. a formális demokráciáról a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára,
8. a fenntartható növekedésnek - "fejlődésnek" - nevezett fenntartható kamatszedésről a fenntartható erőforrások biztosítására,
9. az önrendelkezés felszámolásáról az önrendelkezés kiszélesítésére,
10. a beolvasztó integrációról az egyenjogú társulásra,
11. a nemzetállam felszámolásáról az egyént védelmező nemzeti és egyházi közösségek - a nagyobb család - védelmére,
12. az egyoldalú technikai modernizációról a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is megvalósító folyamatos társadalmi modernizációra.
Csak így érhető el, hogy az ember - minden egyes ember -, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa képességeit és teljes értékű életet élhessen.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése