2020. június 2., kedd

A lámpavasnak támaszkodok éppen azon gondolkodom …





























A lámpavasnak támaszkodok
éppen azon gondolkodom …




Kazárok az 56 – hoz vezető úton



Ami 1956-hoz vezetett (I.)


Miután Roosevelt meghirdette, hogy ellenfeleitől csak feltétel nélküli kapitulációt fogad el, s ehhez a szabadkőműves angol és szovjet kormány is örömmel csatlakozott, Németország és Magyarország kénytelen a háborút végelgyengüléséig folytatni. Az 1945. májusi német kapituláció után a német munkatáborokból mintegy 450.000, a tífuszjárványt túlélő zsidó tért vissza részben korábbi lakhelyére, részben pedig a győztes államokba – már akit be is fogadtak. Egy részük pedig a világháborún szerencsésen kívül rekedt országokba. A legyőzött államokban élő és visszatért zsidóság a láthatatlan szabadkőműves hatalom utasításainak megfelelően a szovjet csapatok segítségével rövid választási komédiasorozat után magához ragadta az adott országok feletti totális hatalmat. Azonnal működésbe hozták a már előre megszervezett erőszakszerveiket, Magyarországon az Államvédelmi Hatóságnak keresztelt teljes egészében a zsidók által irányított szadista terrorintézményt. Nem történt ez másképp sem Lengyelországban, Kelet-Németországban, Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy akár Jugoszláviában. Bár ez utóbbiban ment a szovjet haderő biztosítása nélkül is, de a szabadkőművesség itt is nagy töménységben megtalálható volt. Hogy mást ne mondjunk, szabadkőműves volt állítólag maga Tito is. Nem is lehetett más, hisz e nélkül hosszú uralma és a Sztálinéval vetekedő személyi kultusza bizony ki nem alakult volna. Mivel azonban Tito nem volt zsidó, számos nagyhatalmú zsidó szabadkőművest rendeltek mellé. (Mose Pijade, állítólag Rankovics és Kardelj.) Erre különösképp nagy szükség mutatkozott, mert Jugoszláviának különös szerepet szánt a láthatatlan világhatalom. Ő lesz a nem kommunista világ szemében a kommunista etalon, amely azt hivatott többek között igazolni, hogy a kelet-európai úgynevezett népi demokráciák nem a szovjet fegyverek nyomására választották a szovjet-szocialista utat, hanem saját akaratukból. Hisz lám, Jugoszlávia másképp döntött, és ezt meg is tehette. Titóra kiosztják a szocialista Júdás szerepét, amelynek kiváló alakítása több Oscar-díjat is megérdemelt volna. Ő lesz a látványos, a Szovjetunió és Amerika legfelsőbb vezetésében sohasem létezett hidegháború kommunista fenegyereke. Az ő világszínpadi alakítása lesz többek között a lázas fegyverkezés egyik nagyon fontos okozója, a szabadkőműves plutokrácia nagy örömére, sokkal inkább busás hasznára, Kelet-Európa lakosságának pedig nagy nyomorára. A modern közgazdaságtan szabályai szerint egy ilyen hasznos országot és annak vezetőjét értelemszerűen meg kell fizetni. Titónak nem is lehetett oka panaszra, legalábbis amíg tartott a fegyverkezés és a vezető nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok gazdasági konjunktúrája. Egyelőre nem akarunk mindenáron összefüggéseket erőltetni az események alakulására, de tény, hogy ez a konjunktúra együtt hanyatlott Tito gyorsan romló egészségével. Tito magas kora ugyan ellentmond ennek, de Reza Paklavi, Erick Honecker, akár saját házunk táján is akad ilyen példa: Kádár János halála. Talán még Grósz Károlyé is! Amely egyidejűleg következett be rendszerük kimúlásával, mégis agyunkban motoszkál. Egyelőre azonban még ömlik a pénz Jugoszláviába. A vissza nem térítendő segélyek és kölcsönök szinte megszámlálhatatlan tömege. Az amerikai bankok esetében ez természetszerű kötelesség. Megmosolyogjuk viszont, amikor az angol és francia kormányok is beszállnak a nemes lelkű adományozók közé, hiszen közvetett módon ez a második világháború utáni konstrukció segíti majd a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, hogy megszabadítsa őket gazdaságuk fontos erőforrásaitól, a gyarmatoktól. A legyőzött Nyugat-Németország kábulata pedig, amelyben Márka-milliárdokat szinte extázisba esve szórja a jugoszláv serpenyőbe – több mint szánalmas. Jugoszlávia pedig európai pénzen vásárolt amerikai fegyverekkel felszerelt legerősebb „el nem kötelezett” haderejét hozza létre az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagy örömére. A jugoszláv hadsereg valóban nagyon komoly katonai erőt képvisel, annál is inkább, mert tisztikarát csaknem teljes egészében szerbek adják. Amint látni fogjuk, az 1999. évi koszovói háború során még az Egyesült Államok által vezetett NATO sem merészel vele szárazföldi hadműveletekbe bocsátkozni. Ennek ugyan más okai is vannak, a NATO mégis ezt sugallja. Mindezek ismeretében alig tudjuk magyarázatát adni, hogy rövid, de a szláv alkattól megszokott fanatizmussal vívott háború után sorra szakadnak ki Szlovénia, Horvátország és Bosznia. A kilencvenes évek jugoszláv válságáról érdemes néhány mondat erejéig külön is foglalkozni. Az már a kezdetén is felismerhető volt, hogy az első és második világháborúkhoz hasonlóan ügyes diplomáciai keveréssel itt tervezték a harmadik világháború elindítását is, hisz erre Szerbia, később Jugoszlávia néven erre kiválóan alkalmas. Ennek pedig fontos előfeltétele, hogy Jugoszlávia szabadkőműves vezető irányítás alá kerüljön, mivel ez a folyamat Tito halálával megszűnni látszott. Erre a célra a szerb származású amerikai milliomost, Milán Pánicot szemelik ki. Szabadkőműves mesterkedés nyomán „jugoszláv kezdeményezésre” meglehetős gyorsasággal Jugoszlávia miniszterelnöki székében találjuk. A többségben lévő nem szabadkőműves szerb vezetők azonban felismerik a különös attrakció célját. Ügyes parlamenti húzással visszaállítják az elnöki főhatalmat, amelynek elnyerését közvetlen választásokhoz kötötték. Mivel a jugoszláv sajtó jelentős része kívül esik a helyi zsidóság befolyásától, már a választási kampány előtt szerb érdekű sajtópolémia kezdődik Milán Pánic ellen. Az elnökválasztáson Milosevic és Pánic indulnak. A belső és külső zsidó sajtó nem volt képes elkápráztatni a szerb népet sem Pánic millióival, sem a ravasz módon sejtetett amerikai „bőségszaruval”. A szerb nép nem veszítette el irigylésre méltó nemzeti tartását. Elnökéül választotta Szlobodán Milosevicet. Drága árat fizetett érte! Teljes súlyával zúdult rá a láthatatlan hatalom dühe, amely még az addig szentnek tartott trianoni tákolmányt is szétzúzta. Sorra szakadnak le Horvátország, Szlovénia, Bosznia, és csak idő kérdése: Koszovó. A magyar szabadkőműves kormányok együgyűsége viszont nem ismeri fel, vagy nem engedik számára felismerni ezt a talán soha meg nem ismétlődő kitűnő alkalmat az elrabolt magyar Délvidék diplomáciai úton való visszaszerezhetőségére. Mivel a jugoszláviai keverés fő célja: Németország háborúba ugratása nem sikerült, kizárólag Milosevic megleckéztetésére az Egyesült Államok maga indít fegyveres agressziót. Még az ENSZ megdolgozásával sem fárasztja magát, pedig ez az engedelmes szavazógép eddig még sohasem mondott ellent akaratának. Megelégedett a NATO fejbólintásával, s annak égisze alatt indította el szégyenletes támadását Jugoszlávia ellen. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy nagy kárt okozzon. Bombázásait kizárólag a jugoszláv nép megfélemlítésére és a NATO pénztárcájának megfejésére, nem különben hadserege elavult rakétáinak különös értékesítésére tervezte. Ennek teljesülése után sajtó- és röpiratháborúval igyekszik kikényszeríteni Milosevic lemondását vagy leváltását. A Dunába bombázott hidakkal sikerült gátat emelni az európai országok áruszállításai elé. Nagyobb kárt okozva szövetségeseinek, mint magának az ellenségnek. Figyelemre méltó, hogy a jugoszláviai bombázások csaknem teljes ideje alatt Milán Pánic Budapesten tartózkodott. Nem is titkolva a magyar sajtó előtt, hogy szükség esetén azonnal hajlandó Belgrádba utazni és átvenni Jugoszlávia vezetését. Mindez meggyőzően igazolja a láthatatlan szabadkőműves hatalom változatlan jugoszláviai célját. Pánic hosszú és különös budapesti vendégeskedését aligha lehet magyarországi gazdasági érdekeltségeivel magyarázni. Mindenesetre nem ígérkezik egyszerű dolognak a már a háború beindítása előtt, sőt annak fejében a Szovjetuniónak felelőtlenül odaígért kelet-európai úgynevezett „ütköző államok” békés status quo-jának hosszú távú biztosítása. A szabadkőműves tervezők jól tudták, hogy a porrá zúzott államok vesztes háborújuk ürügyén mesterségesen szított pszichózisa néhány békeév elmúltával lecsillapodik majd. A világháború valódi okainak feltárása, s vele együtt a valódi felelősök felkutatása és megnevezése elkerülhetetlen lesz. Azaz, hogy csak lenne, ha e pszichózis kifulladását lehetővé tennék. Hogy ez be ne következzék, hidegháborús szereposztásban ámítják majd az egész világot. A második világháború történetírásának kereteit maga a szabadkőműves hatalom láthatatlan organizációja szabja meg. Néhány angol és amerikai szabadkőműves és általuk jól megfizetett „történetíró” gyorsan közread néhány hamis vágányra terelt világháború történetét leíró könyvecskét, majd időnként csepegtetnek hozzá néhány „még publikálatlan” hazugságot, és ezzel lassan megkövesedik az a vizsgálhatósági határ, amely mentén a további világháború történetét ragozni lehet. Egyes részleteit, amelyek ebbe a történeti keretbe nem férnek bele, még kérdezni sem lehet, különben a fasiszta bélyeget többé le nem mossák a kíváncsiskodóról. Ilyen tabu például a háború után hatalmi szóval kialakított Szovjetunió ütközőállamainak szocialista alávetése, továbbá a szovjet és angol–amerikai, valamint a francia szégyenletes megszállás határideje. Ezekre vonatkozóan csak a teheráni, jaltai és potsdami propagandanyilatkozatok, az ott állítólag elhangzott, a mesék világába sorolható „viták” jegyzőkönyveivel szórakoztatták az érdeklődő olvasókat. Hogy ténylegesen mennyi időre határozták ezt meg, a mai napig sem hozták nyilvánosságra, pedig volt ilyen meghatározás, kellett lennie. Ma már a bekövetkezett eseményekből ez megállapítható. Ezt az időszakot ötven évben szabták meg. Ha visszatekintünk a több könyvtárnyi hazugságözönre, amellyel a szabadkőműves zsidóság és jól fizetett szekértolói szédítették az egész világ népeit, erre csupán egyetlen homályos, de 1990 előtt megfelelő módon nem értelmezhető elszólást találunk. Ez pedig Churchilltől származik. Egy alkalommal megkérdezi Sztálintól, hogy véleménye szerint mennyi időre lesz szüksége Németországnak a második világháború elvesztése után egy új háborúra való felkészüléshez. Sztálin 15–20 évet említett. Erre Churchill szabadjára engedte fantáziáját, hogy mi mindentől kell majd eltiltani Németországot, hogy a világ legalább ötven évig békében élhessen. Churchill ekkor még nem sejthette, hogy a háború utáni gazdasági konjunktúra, amelyet a „győztes” angol birodalom tudott kihasználni a legkevésbé, meg sem közelíti majd az ötven évet. Már a félidőnél kifullad. Tengerentúli szabadkőműves barátai pedig titkos miséken egy új Hitler eljöveteléért imádkoznak. Bármilyen paradox, a gazdaság akut válságát csak egy új nagy világháború tudná leküzdeni. A láthatatlan hatalom tervezői minden eddigi erőfeszítései – szerencsére – mindeddig eredménytelenek maradtak. Nem sikerült a két, immár konkurensé vált Németország és Japán támadó háborúját kiprovokálni. A már egy évtizede tartó jugoszláv belháború levét eddig is csak a szerbek itták meg. Hiába próbálták válogatott provokációikkal Németországot belekeverni, hogy aztán magára hagyják, szerencsére eddig nem járt sikerrel. A háborús konc elosztásának szentesítése az 1945. július 17-én kezdődő potsdami konferencián történik. Azonnali realizálására azonban csak a Szovjetuniónak volt meg a lehetősége, hiszen csapatai minden befolyása alá adott területen megszállóként jelen voltak. Az Egyesült Államok háborús nyeresége, a gyarmatok újrafelosztása hosszabb időt vesz igénybe. Ezt a cél szolgálja majd a „hidegháború” szélhámossága. A gyarmatok különös felszabadítása egyértelműen igazolja, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya között a valóságos hidegháború sohasem létezett. A két győztes nagyhatalom háború utáni viszonyát mindvégig a szövetségesi együttműködés jellemezte és jellemzi mind a mai napig. Az ötven évesre tervezett békés status quo Sztálin halálával megingani látszott. Alig hunyta le szemét a világtörténelem legnagyobb szabadkőműves hóhéra, Kelet-Berlinben és más kelet-német városokban felkelés – szocialista szóhasználattal – ellenforradalmi lázadás tört ki, amelyet a szovjet tankok gyorsan elfojtottak. A potsdami győztesek konferenciája után a Szovjetuniónak most már „törvényesen” is odaítélt vazallus államokban egységes elvek alapján megindult a totális kommunista hatalom megszerzésére irányuló „demokratikus” komédia. Az Egyesült Államok és Anglia álszent módon azt ajánlotta Sztálinnak, hogy a már Moszkvában kinevezett „miniszterek” törvényesnek látszó szabad választások útján kerítsék hatalmukba a fizetségül adott országokat. A szovjet megszálló csapatok nyomában Moszkvában kitartott szabadkőműves zsidók légiója lepte el ezeket a jobb sorsra érdemes országokat. Magukat kommunista pártokká szervezve az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra mindig hajlamos kétes egzisztenciáival a népbolondítás minden formáját bevetve megkezdték a helyi lakosság megdolgozását. Magyarországon az újdonsült Rákosi Mátyás és zsidó társai által fémjelzett kommunista pártnak semmiféle bázisa sem volt. A magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára, annak minden borzalmaira. Még maga előtt látta a Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk „látogatása” során az út menti fákra akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát, amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot vezető moszkvai „emigránsok” kivétel nélkül zsidók. Minden kommunista mesterkedés ellenére az 1945. november 4-én megtartott parlamenti választásokon a kommunista párt színeiben, a 409 fős parlamenti helyből csupán 70 képviselőt választottak. Ezzel szemben a Független Kisgazda Párt 245 képviselőt kapott. A nemzeti erők ilyen nagyarányú győzelme a világháború befejezése után tartott első parlamenti választásokon egyetlen későbbi „szocialista” országban sem volt tapasztalható. Ezzel a választási győzelemmel a kisgazda párt könnyen és jól kormányozhatott volna egy független, szovjet csapatoktól mentes Magyarországon. A Rákosi vezette szabadkőműves zsidó csapat által szinte minden héten szervezett műbotrányok, amelyet a Szovjetunió által uralt Szövetséges Ellenőrző Bizottság még fel is nagyít, lehetetlenné teszik a magyar érdekek védelmét, a nemzet kiegyensúlyozott kormányzását. Az 1947-es év baljós eseményekkel veszi kezdetét. Rajk László, kommunista belügyminiszter hivatalos közleményében a köztársaság elleni összeesküvésről tesz bejelentést. A főszereplők természetesen Független Kisgazda Párt-i miniszterek és országgyűlési képviselők. Sőt május 28-án Szviridov szovjet altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jegyzéket nyújt át a magyar kormánynak, amely a köztársaság elleni összeesküvés ügyében terhelő adatokat tartalmaz Kovács Béla, a Független Kisgazda Párt főtitkára és Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökre vonatkozóan. A hír hallatán a magyarság vezetői és a politika iránt érdeklődéssel bíró polgárok rémülten néztek egymásra. Amit hallottak, az bizony történelmi kuriózum. Eddig még sehol a világon nem fordult elő, hogy az ország miniszterelnöke, aki a legfőbb hatalmat gyakorolja, valamint a választópolgárok többségét képviselő párt első számú vezetője összeesküvést szőjön az általuk vezetett ország alkotmánya ellen. Csak most látták, hogy a zsidóság dús fantáziája mi mindenre képes! A kisgazda parlamenti frakció határozatban ítéli el a belügyminisztérium összeesküvéssel kapcsolatos bejelentését. A kisgazda párt minisztertanácson követeli rendkívüli parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. A minisztertanács – amelyben a választási eredményeknek megfelelően kisgazda többségű miniszterek vannak – elutasítja saját pártja javaslatát. A többszöri csere után ezek a miniszterek többségükben már a kommunista párt beépített emberei. A hithű kisgazda vezetők pedig a megfélemlítési hadjárat következtében gyáváknak bizonyultak. Kovács Bélát szovjet katonai hatóságok letartóztatják, és a Szovjetunóba hurcolják. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagja nemcsak eltűri, de valószínű, még sürgeti is az oroszokat a gyarmati hatalom mielőbbi megszerzésére. Varga Béla kisgazda párti nemzetgyűlés elnöke külföldre menekül. Nagy Ferencnek, aki ezekben a súlyos napokban – aligha véletlenül – Svájcban tartózkodik, Rákosi kiüzeni, ha hazajön, letartóztatják. Miután Nagy Ferenc az emigráció mellett dönt, alkudozás kezdődik a magyarországi zsidó helytartótanács és Nagy Ferenc között, hogy az alkotmányosság látszatának kedvéért írásban mondjon le miniszterelnöki megbízásáról. Nagy Ferenc erre ígéretet is tesz, de feltételül szabja, hogy fiát és vadászcsizmáját küldjék utána Svájcba. Rákosi nagyvonalúságának köszönhetően a fiú is, a vadászcsizmák is rövidesen Svájcba érkeztek. Ezzel a lovagiasság szabályai teljesültek, a korrekt alku megköttetett, Nagy Ferenc, a magyar nemzet bizalmával megválasztott miniszterelnök, aláírta lemondó nyilatkozatát. Nemzetünk hektikus történelmében sajnos nem egyedi eset. A kisgazda párt lefejezése után Rákosi kierőltet egy idő előtti parlamenti választást. Annak ellenére, hogy a kommunista párt az 1945-ös választások után a Szovjetunió által „nyújtott segélyekből” cukrot és más élelmiszereket osztott a lakosságnak, nagy reklámozás mellett, sőt az 1946. augusztus 1-jén bevezetett, a nagyfokú inflációt megállító új pénz, a Forint megalkotását is saját művének hirdette, az 1947. augusztus 31-i választásokon még mindig messze elmaradt a kisgazda párt 1945-ös választási eredménye mögött. Pedig számos övön aluli ütéssel is győzködte a magyar társadalmat. Ennek egyik legveszélyesebbje az úgynevezett szalámi taktika volt. Beépített ügynökeivel és a magyar politikai élet széthúzására mindig hajlamos nagyravágyó, de szűk látókörű politikusokkal tucatnyi új „Függetlenségi” és „Demokrata” pártokat alapíttatott, amelyek dőreségükben indultak az új választásokon. Közben a kommunista párt és a magyar munkásság jelentős részének bizalmát élvező Szociáldemokrata Párt együttműködési szerződést kötött. Míg a választási kampány során egymást szapulták, addig a választó polgár háta mögött összekacsintottak. A zsidóság által uralt szervezetekben ez sem nem új, sem nem egyedi. A „hidegháborús” időszakban találunk majd rá példát bőven. A nemzeti erők megoszthatóságát nagyban elősegítette a köztársaság elleni összeesküvésnek elkeresztelt kommunista színjáték, amelyet minden bizonnyal erre a célra rendeztek. A megfélemlített kisgazda vezetők elvesztették minden tartásukat. Szánalomra méltó, hogy a Független Kisgazda Párt politikai bizottsága már 1947. február 4-i ülésén 13 képviselőjét kizárja a pártból a nem létező összeesküvésben való részvételük miatt. Rákosi a választások megnyerése érdekében kéri a Szovjetuniót, hogy az eddig éppen általa ellenzett magyar hadifoglyok hazaszállítását kezdje meg. Mindezek ellenére a lakosság hangulata nem váltott kommunista szimpátiába. Rákosi és környezete nem voltak biztosak az új országgyűlési választások megnyerésében, de még csak számukra kedvező eredményében sem. Bevetik hát a „fülbesúgó agitáció” trükkjét. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar nép a hadifoglyaik szabadon bocsátásán kívül – amelynek normális körülmények között már rég meg kellett volna történnie – legfőbb vágya a megszálló szovjet haderő kivonása. A békeszerződéssel kirótt jóvátétel nyilván nem kerülhető el, de ennek behajtására nincs szükség egy idegen állam hadseregére. A kommunista agitátorok magánbeszélgetések során arról igyekeztek meggyőzni a magyar polgárokat, hogy az oroszok csak addig maradnak itt, amíg a kommunisták megnyerik a választást, mivel azokban bíznak, utána kivonulnak az országból. Ez az átlátszó ígéret akkor csak nagyon kevés választót tudott meggyőzni. A magyar akkor még nagy többségében rendelkezett józan ítélőképességével, nem úgy, mint 47 év múlva 1994-ben, amikor a 3,60 Ft-os kenyér és az 5,20 Ft-os sör ígéretével visszaszavazta a Magyar Szocialista Párt névre keresztelt kommunistákat a hatalomba. A választások megnyerése után jött a keserű kijózanodás. Az olcsó kenyérből és sörből Bokros-csomag lett, elképesztő áremelésekkel. A kenyér rövidesen elérte a 100 Ft/kg árat. (Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002. december 1.) (Folytatjuk) (Kuruc.info)
Forrás: https://kuruc.info/r/8/103073/



Ami 1956-hoz vezetett (II.)


Az első rész itt olvasható. A választások megnyeréséhez további új fondorlatok kiagyalására volt szükség. Rákosi és társai a velük egy húron pendülő szociáldemokratákkal így jutottak el a kékcédulákig. A két párt agitátorai teherautókon járják a falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak. A választást megelőzően több mint kétszázezer polgárt reakciósnak bélyegezve egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Történik mindez a győztes és „demokratikus” nagyhatalmak szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. E sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni. Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták a kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték szavazatuk számát. A kisgazdapártot viszont sikerült szétverni. A hírhedt kékcédula   Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67 fő képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60 fő, a Demokrata Párt 18 fő, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak. Valódi jobboldal esetén a kommunista és szociáldemokrata 167 fővel szemben még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már többségben voltak, így a kommunista és szociáldemokrata párt 1948. június 12-i formális egyesülésével a többi párt szétverésével és betiltásával bekövetkezett a „fordulat éve”. Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett „Népfront” indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96,27 %-os „győzelemmel” került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű „legitimációját”. A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni.  Az Egyesülési Kongresszus nagygyűlése   Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek „megtisztítását” és további kiépítését. Ez a folyamat jelentéktelen időkülönbséggel minden úgynevezett „szocialista útra lépett” kelet-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941. áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát?  A májusi „választási győzelem” után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt „megtisztítására”, amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszlávellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját, börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya, hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát.  Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista kémcsoport leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP-ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is.  A Rajk-per érdekes színfoltja lesz a magyar „igazságszolgáltatásnak”. Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat, és szóról szóra bevallják – amiben egyébként senki sem hitt – az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott „hazaárulókat”, ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH-s ezredest – aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében –, amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség.  A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunistaüldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. 1938 végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet, az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a fasiszta magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a „tisztogatások” visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak egytől egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban.  A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennél fogva működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: „...Ha ezek közül [a tíz pontos fogadalom] csak egynek is ellene cselekednék, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! – Isten engem úgy segéljen!” A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás csakúgy, mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, amely nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat: vagy elfogadja a páholyba való meghívást, vagy a zsidóság által uralt sajtó összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, hogy a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is. Jörg Haider gépkocsija   Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő Nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán–orosz háborúhoz jelentős pénzt kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiff-fel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített atomholokauszt sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holokauszt volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71 000 japánt ölt meg. A nagaszaki bomba pedig 40 000 főt égetett el élve. Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300 000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holokauszt eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen. Hirosimai csend és élet Még ezt is felülmúlta a drezdai holokauszt, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 3-án este 10 óra, majd közvetlenül éjfél után 529 angol nehézbombázó, 14-én délben pedig amerikai légierődök hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül alig egy óra leforgása alatt mintegy 300 000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holokausztjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willy Brandtot kényszerítették „testvérei” a német nép nevében való megalázkodásra.  A német krematóriumok a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle „hamvasztás” semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre.  Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat.  Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták „elprivatizálni” a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: a világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság „segítő” közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet. Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj-kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nemkülönben gyarmati helyzete.  A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar „testvérszervezetüket” is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt szabadkőműves páholyokba karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatukat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik – ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt – voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú nagy, még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni, és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát. Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt – úgy tűnik, volt valami titkos jogcíme rá – kötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait „jobboldalinak” bélyegezve, zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek a sablonos szocialista retorika kivételével nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták „jól értesültségüknek”, nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben 1956-ig a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség párosulva a vak engedelmességgel – ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak – jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe – ahová már zsidó nem jutott – kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen kiválasztásukat több „káderezés” előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy, az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. A zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók. A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése megzavarta a közömbös magyar polgárt. Ez a szabadkőműves módszer a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi Standard elleni vádlottak koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunistaellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére, nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi a Rajk-perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagymértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén ezek a már – akár tudtukkal, vagy anélkül – szabadkőművessé gyúrt „testvérek”, új szóhasználattal elvtársak, akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan, úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951 tavaszán – amikor várható letartóztatásáról értesült – családjával együtt öngyilkos lett. A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennél fogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a „kaszthoz” tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Tito-ellenes nemzetközi figyelemelterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát – Rákosi utasítására – a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az „okos” magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak, és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik „krími üdülőbe” utalták be. A kivégzését Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: „János, becsaptál!”  Rajk és Kádár mint barátok 1948-ban   A Rajk-per után – szovjet mintára – iszonyú „tisztogatás” következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a „befurakodott ellenséget”. Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét. A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidók, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba. Ez a „miért vonult be?” zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba. A magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ egyik szervezeténél a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak. (Pannon Front 42., VIII. évfolyam, 6. szám, 2002. december 1.)
Forrás: https://kuruc.info/r/9/103091/

Ságvári a síron túlról is gyilkolt - a komcsi terrorista miatt végezték ki az életüket védő csendőröket


A magyar kommunista mártírok sorába emelt Ságvári Endre halála mások életére is tragikus hatással volt. A hazai illegális baloldal vezéregyénisége elfogásában részt vevő Kristóf László egykori csendőrnyomozó törzsőrmestert az előző rendszer kötélre juttatta. Újjászületett jogállamiságunk egyik próbaköve volt perének újratárgyalása 2006-ban, a felmentő ítélet dacára rávilágítva arra, hogy az elnyomó rendszer árnyéka mennyire messzire ér. Kristóf László 48 éves békéscsabai lakost 1959. szeptember 12-én kötél általi halálra ítélte a Budapesti Katonai Bíróság Mátyás Miklós hadbíró őrnagy vezette tanácsa. A vád ellene emberek törvénytelen megkínzása és kivégzése által elkövetett (háborús) bűntett, valamint fogolyszökés és hatósági közeg elleni erőszak bűntette volt. Az ítéletet 1959. november 28-án végrehajtották. Kristóf László Kristóf László egykori csendőrnyomozó törzsőrmestert a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2006. március 6-án kelt ítéletével felmentette a háborús bűntett vádja alól. Döntését a Kristóf László testvére, Magyar Ferencné Kristóf Eszter által benyújtott felülvizsgálati indítvány nyomán indított perben hozta meg a bíróság. Az eljárás megindításához szükséges adatok gyűjtését, a körülmények újbóli feltárását Vánsza Pál, illetve a történetet gyermekkora óta ismerő Zeidler Sándor végezte, az indítványozó jogi képviseletét és a vádlott védelmét Zétényi Zsolt, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumának elnöke látta el. Az újjászületett jogállamiságunk egyik próbakövének számító ítélet jókora vihart kavart ellenzőinek táborában, emellett számos jogi problémát is felszínre hozott. Megfigyelésnek indult Ennek hatására Zétényi Zsolt az eljárást követően a Kristóf-ügy tanulságainak külön könyvet szentelt, amely a közelmúltban jelent meg. Ebben a per iratanyagának ismertetése mellett részletesen elemzi azokat a körülményeket, amelyek közt az ügy szereplői ténykedtek, továbbá kitér jelenlegi jogrendszerünknek az eljárás során is napvilágra került ellentmondásaira. Cselényi Antal detektívigazolványa A történet szálai 1944. július 27-ig, a kommunista mozgalom ikonikus alakjának számító Ságvári Endre haláláig nyúlnak vissza. Azon a napon egy csendőr- és rendőrnyomozókból álló csoport néhány gyanús személyt megfigyelve eljutott a budai Nagy Béla-cukrászdáig, és az ott tartózkodók egyikében Cselényi Antal detektív Ságvári Endrét ismerte fel. Miután ezt feletteseiknek jelentették, parancsot kaptak Ságvári Endre és az eleinte Kádár Jánosnak vélt, majd Szabados Lajosként azonosított másik férfi letartóztatására. Az intézkedésre a nyomozók nem készültek fel kellően, hiszen eredetileg pusztán megfigyelésre, és nem letartóztatásra szólt a parancsuk, és a rögtönzésből adódó hibák miatt két ember halálával és több súlyos sérüléssel végződött fellépésük. Ságvári elkezdett lőni a csendőrökre A cukrászdába Cselényi Antal rendőrdetektív lépett be elsőként. Őt követte Kristóf László és Palotás Ferenc, mindketten csendőrnyomozó törzsőrmesteri rangban szolgáltak, míg Pétervári János rendőr őrmester, gépkocsivezető kint várakozott. Az akciót irányító Cselényi Antal detektív közelmúltban elhunyt fia, Zimmer Ferenc egy korábbi interjúban az események idején vezetett naplója alapján adta elő a történetet: „Amikor kiszálltak a kocsiból, apám Kristóffal bement, Palotás pedig a kocsi és a cukrászda ajtaja között állt. Odamentek az asztalhoz, ahol Ságvári ült egy másik egyénnel, bemutatkoztak, és felszólították őket, hogy igazolják magukat. Ságvári benyúlt az asztalon lévő aktatáskájába, mintha az igazolványát akarta volna kivenni, de egy pisztolyt húzott elő, és rögtön elkezdett lövöldözni.” A visszaemlékezés szerint az első golyó Kristóf Lászlót érte, aki azonnal harcképtelenné vált. Mivel nem voltak tűzharcra felkészülve, Cselényi Antal, akinek Walther PP–22-es pisztolya a zsebében volt, megkísérelte lefogni Ságvárit. Kristóf Lászlónál eredetileg nem volt fegyver, induláskor otthon hagyta szolgálati pisztolyát, ahogyan később azt a bíróságon is elmondta. A cukrászdába való belépésük előtt így Cselényi Liliput típusú, kis kaliberű tartalék fegyverét kérte el, de sebesülése miatt már nem tudta használni. Ságvári a Zimmer Ferenc által őrzött, máig meglévő lövedék alapján egy nagy kaliberű, kilenc milliméteres, főleg katonai célra szolgáló fegyvert használt, azzal lőtte vállon Cselényi Antalt, majd folyamatosan tüzelve kirohant a helyiségből. Útközben hasba lőtte a kocsiból kiszálló sofőrt, Pétervári János rendőr őrmestert is, aki később belehalt sérülésébe. Végül egy véletlenül arra járó katonától megrettenve visszaszaladt a cukrászdába, ahol a közben talpra álló Cselényi Antal leadta rá a végzetes lövést. Sorra lesújtott a bosszú a megtámadott csendőrökre Ságvári Endre a mentőautóban halt meg, Pétervári János pedig néhány nappal később hunyt el a kórházban. Szabados Lajost őrizetbe vették, később kihallgatták, az adatok szerint a csendőrség besúgójává vált. A cukrászdában a tűzharc idején Szabados Lajos vallomása szerint a közelben álló felszolgálónőn kívül még tíz-tizenöt távolabb tartózkodó személy volt. A már a háború utáni perben folytatott vizsgálat idején Kristóf László karjából kioperáltak egy kis kaliberű lövedéket, amely alapján nem zárható ki, hogy Cselényi tartalék fegyvere mégsem Kristófhoz, hanem Palotáshoz került, s a dulakodás során az ő lövése érhette kollégáját. A csendőrség állománya 1944-ben 969 tisztből és 22 ezer csendőrből állt. Közülük 360 tiszt és tízezer csendőr élte túl a háborút. A kommunista rendszernek körülbelül ötezer csendőr esett áldozatul. Háromezren szovjet munkatáborokba kerültek, ezerötszázan nyugatra távoztak. 1945-ben hivatalosan feloszlatták a testületet, de utóélete napjainkig tart. Emléküket külföldön ma a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség őrzi, amelyet emigrációba kényszerült csendőrök hoztak létre 1947-ben az ausztriai Grazban. Utolsó vezetője Viczián Béla csendőr volt, ma leszármazottakból és pártoló tagokból áll. Magyarországon 2003-ban alakult meg a gödöllői székhelyű Magyar Csendőrök Bajtársi Egyesülete, amelyet szintén volt csendőrök, leszármazottak, történészek és szimpatizánsok alapítottak. A két szervezet egymástól függetlenül, de egymással szívélyes kapcsolatban ténykedik. Várhatóan 2016-ban csendőremlékszoba nyílik Ópusztaszeren a külföldön élő csendőrök gyűjtötte emléktárgyakból. A felettes szervek az eseményeket követően lefolytatott vizsgálat során a fegyverhasználatot jogszerűnek minősítették, az intézkedő csendőröket és rendőröket kitüntették. A Ságvári Endrét lelövő Cselényi Antal, fia közlése szerint, 1944 végén családostul elhagyta az országot, egy ideig Németországban tartózkodott. Münchenben két magyar (vagy "magyarországi" - a szerk.) menekült feljelentette az amerikai hatóságoknál azzal, hogy otthon amerikai ejtőernyősöket lőtt le, ezért hat hónapig vallatták a dachaui koncentrációs táborban, amely akkor már amerikai irányítás alatt fogolytáborként működött. Közben Magyarországon távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de mivel az amerikaiak az ellene felhozott vádakat nem látták bizonyítottnak, elzárkóztak a kiadatásától. Feleségével és négy gyermekével Kanadában telepedett le, ahol haláláig munkásként dolgozott. Palotás Ferencet 1948-ban letartóztatták, és szadista kihallgatási módszerek alkalmazásának vádjával egy év múlva először halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Bár már akkor is felmerült ellene a Ságvári Endre halálában való bűnrészességének vádja, azt bizonyíték hiányában még ejtették. 1956-ban kiszabadult, 1957-ben büntetésének mérséklése reményében önként jelentkezett a rendőrségen, rövid fogság után jó magaviselete alapján szabadlábra helyezték, de Kristóf László elfogása után ismét letartóztatták. A Ságvári-ügy miatti eljárás során végül őt is halálra ítélték és kivégezték. Halottnak hitték, de egy komcsi spicli felismerte Kristóf László csendőr törzsőrmester sérülése után többé nem állt szolgálatba, november végén az Alkotás utcai katonai kórházból Németországba szállították, ahonnan 1945 májusában érkezett haza nógrádverőcei otthonába. Mivel édesanyja meghalt egy légitámadás során, felesége pedig megsebesült, anyósához költöztek Békéscsabára. Ott napszámosként, földművesként dolgozott, időnként alkalmi munkából élt, majd 1956-ban belépett a termelőszövetkezetbe. Letartóztatásáig saját nevén élt, nem kereste senki, mert téves információ alapján holttá nyilvánították. Cselényi megőrizte a gyilkos Ságvári lövedékét A forradalomban fegyveresen nem vett részt, de Békéscsabán segített a Budapesttel való rádiókapcsolat kiépítésében, emellett élelmiszert szállított és osztott szét a fővárosban. Kálváriája 1958. január 22-én kezdődött, amikor egy besúgó jelentése alapján letartóztatták, és bár menekülést kísérelt meg, láblövéssel a budapesti Mosonyi utcai rabkórházba került. Huszonkét hónapi eljárási procedúrát követően a fentebb említett vádak alapján többedmagával halálra ítélték. Az utolsó beszélőn testvére, Magyar Ferencné Kristóf Eszter megkérdezte tőle, hogy más is terheli-e őt a Ságvári-ügyön kívül. „Kell hogy tudja a családom, hogy Ságvári miatt kell meghalnom” – válaszolta a férfi. A Kozma utcában végezték ki, teste máig ismeretlen helyen nyugszik. Tiltakoztak a felmentés ellen az elvtársak A Kristóf-ügynek a 2006-os jogerős legfelsőbb bírósági döntést követően sem szakadt vége. A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették, hiába törölték közben az Akadémia állásfoglalása alapján Ságvári Endre nevét a közterületnek adható elnevezések közül. Emiatt Kristóf László családja kénytelen volt több polgári pert is indítani. Az első egy volt ellenálló ellen zajlott, aki a csendőr törzsőrmestert nyilvánosan továbbra is háborús bűnösnek nevezte, a másik pedig egy hasonló vádakat hangoztató országos napilap ellen folyt. Mindkét esetben elmarasztalták az alpereseket. Kristóf László ítélete – ahogyan azt Zétényi Zsolt is megfogalmazza könyvében, „megfelelő tartalommal és formában, a helyes anyagi és eljárási jog alkalmazásával meghozott, jogtörténeti jelentőségű határozmány, amely az emberi személy méltóságát és a közjót megfelelően szolgálta” – továbbra is kérdéseket vet fel. Többek között erről szól Békés Imrének, az ELTE büntetőjogi tanszéke időközben elhunyt vezetőjének Zétényi által idézett megállapítása: „A koncepciós perek háttérből mozgatói; az eljárásban részt vevő ávósok, ügyészek, bírák, börtönőrök, sőt sok esetben a védőügyvédek a korabeli törvények szerint is bűnözők voltak.” Ennek következményeit máig nem vonta le a bűnüldözés, írja Zétényi. A Kristóf-ügy – más nevezetes ügyekkel együtt – felveti a vérbírák és az ügyészek büntetőjogi felelősségét az általuk meggyilkolt emberek életéért. Ez a büntetőeljárás célzatos, hamis jogi feltevésekkel folytatott nyomozás és per volt, ebben az értelemben tehát nem más, mint jogi eljárás látszatába burkolt emberölés. Kristóf László csendőr törzsőrmester ügye így próbaköve lett az erkölcshöz, az önkényuralomhoz, a politikai értékrendekhez, az emberi jogokhoz és értékekhez, az emberi méltósághoz való viszonyunknak. (MNO)
Forrás: https://kuruc.info/r/6/160010/

A "haladó" baloldal máig vállalt emblematikus figurája: Ságvári-Spitzer, a csendőrgyilkos zsidó terrorista

1945 után, a kommunista érában Ságvári személye köré szabályos kultuszt épített ki a pártvezetés és az államhatalom. Nevét megannyi közterület, közintézmény, úttörőcsapat, KISZ-alapszervezet és szocialista brigád viselte. Sőt, szégyenszemre, a kényszer elmúltával 1990 után is, a mai napig még akadnak olyan települések az országban, ahol közterület vagy oktatási intézmény felirata hirdeti a kommunista terrorlegény nevét. Csodálatos fajtajelleg Például néhány iskola kifejezetten ragaszkodik Ságvári nevének megtartásához. Ezek között említsük meg például a szegedi Ságvári Endre Gimnáziumot, amelynek „átkeresztelése” körül épp napjainkban csapnak össze az indulatok. Történt ugyanis, hogy kifakadt a szegedi Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium rangidős tanára az interneten, miután az Origo elsőként megírta, hogy a kormány mindenképpen új nevet ad a hatvanéves múlttal rendelkező oktatási intézménynek. Egy tavaly nyári törvénymódosítás mondja ki, hogy a fenntartó egyetem helyett erről a miniszter dönthet. Részlet a „kifakadó” pedagógus – számos történelmi csúsztatást és valótlanságot tartalmazó – nyílt leveléből (eredeti helyesírással): Szóval, ha már csak mi vagyunk együtt, akik rövidebb hosszabb ideje dagonyázunk a Ságvárizmusban, akkor jöjjön a lényeg: Je suis Ságvári! Sőt Je suis Spitzer Endre! Iskolánk névadójának élete és főleg halála a mai napig megosztja a közvéleményt, s most jött el az ideje a Hatalom részéről, hogy leszámoljon Ságvárival „Vae victis” (Jaj a legyőzötteknek) jeligére, ha már a „Divide et impera” alkalmazásával teljesen kettéosztották az országot, vagy a mai közbeszédben egyre inkább használt, Nemzetet. Ságvári, a fennálló rezsim szemében Bűnös! Két dologban is, az első és legsúlyosabb bűne, hogy zsidónak született, és ahelyett, hogy felszállt volna a magyar csendőrség díszkíséretében (akiket a magyarországi endlősunggal megbízott Eichmann is megdicsért szorgalmuk és alázatuk okán) birkaként az auschwitzi „kirándulásra” induló marhavagonok egyikébe, hogy ott megismerkedhessen a Cyklon gáz hatása az emberi szervezetre kutatás eredményével, sőt nem ment ki a Duna partra, hogy cipőjét levetve belelője magát a folyóba, mint tették azt az egyik jelenlegi párt elődei 44-ben például a manapság sokat emlegetett gyógyszeripari cég névadójával, Richter Gedeonnal! (bocs az ötvösi körmondatért) Ehelyett a zsidókra nem jellemző „makkabeusként” harcolt és ellenállva halt meg. Krisztus előtt (Aki, megjegyzem ugyanúgy Mózes jelét viselte, mint az említett Spitzer Endre) 165-ben a makkabeusok legyőzték a „bálványimádó” szíriai görögöket és megtisztították a szentélyt (Lásd: Hanuka ünnepe). E „Je suis” kis impresszió után nézzük, ki is volt valójában a kommunista mozgalom nagy „mártírja”. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy kissé unalmas és nagyon közhelyes már ez a sok „Je suis” sorsközösség-vállalás holmi bűnözőkkel: a Charlie Hebdo „karikatúristái” csak azt kapták, ami gyalázatos és blaszfémikus ténykedésük nyomán előre borítékolható volt, és amit tökéletesen meg is érdemeltek.) Spitzer-Ságvári Endre budapesti zsidó családban született. Édesapja, dr. Ságvári Sándor híres ügyvéd volt, édesanyja, Ságvári Sándorné Erdős Rozália tanítónő, ismert mecénás, a Nagyfuvaros utcai Nőcsoport elnöke és a MINOSZ (Magyar Izraelita Nők Országos Szövetsége) alelnöke is volt, és közösen jótékonykodhatott a kormányzó nejével. Húga, Ságvári Ágnes történész-levéltáros 1970 és 1985 között Budapest Főváros Levéltára igazgatói tisztségét töltötte be. Az ifjú Endre a Pázmány Péter Tudományegyetem joghallgatójaként Mahler Ede asszirológiai meg Závodszky Levente régészeti előadásait is látogatta, célba lőtt, többször párbajozott, s kardvívóként bejutott a tekintélyes sportegyesület, a BEAC csapatába is. (Ennek köszönhette, hogy később fölbukkant Bay Bélának, a vívók atyamesterének memoárjaiban is.) Mindezeknél azonban jóval fontosabb, hogy Ságvári az egyetemi évek során és az egyetem falain belül kezdett el aktívan politizálni. Ránézésre megérdemelt volna 25 évet 1935-ben a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Egyesületének keretei között megalakult Haladó Diákok Pártjának egyik irányítója és a Diák Szó című rövid életű periodika szerkesztője lett. A már egyértelműen marxista irányultságú egyetemi politizálás évei 1936 decemberében értek véget, amikor is – értekezésének (A sajtótörvény és katonai büntetőjog) elfogadása után – az állam- és jogtudományok doktorává avatták. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, hogy tudjuk, Ságvári 1944. március 19-e utáni ténykedése során, illetve a halála előtti percekben képzett jogászként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy jogellenes magatartást folytat, mi több, folytatólagosan bűncselekményeket követ el, s ezért akár az életével is fizethet. Az egyetem elvégzése után a főváros adóhivatalának tisztviselőjeként működött. Ugyancsak 1936-ban lépett be Ságvári a szociáldemokrata párt, az MSZDP erzsébetvárosi szervezetébe, ahol hamarosan a párt ifjúsági osztályának, az ez idő tájt már döntően az illegális kommunisták által dominált Országos Ifjúsági Bizottságnak (OIB) az egyik kulcsfigurájává vált. (A kommunista párt működését az 1921. évi III. törvény a Horthy-korszak egész időtartamára vonatkozóan betiltotta.) Ez annál is logikusabb fejlemény volt, mert 1936 körül tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP), s így beépülése a korabeli hazai baloldal egyetlen legálisan működő politikai csoportosulásába pártmegbízatásként értékelhető. Azonban van olyan feltételezés is, hogy csak később, 1940-1941 fordulóján csatlakozott a Kommunisták Magyarországi Pártjához. A lényeget tekintve ez azonban közömbös: Spitzer már az egyetemi évek óta megrögzött marxista és kommunista meggyőződésű volt. 1937 szeptemberében részt vett a Tompa utcai hungarista alapszervezet elleni támadásban, melynek során kétszáz fiatal szociáldemokrata támadta meg az Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Párt soros heti rendezvényét, s a garázda akció szervezéséért 8 havi fogházra ítélték. 1940. december 10-én szabadult, majd rövid hódmezővásárhelyi katonai munkaszolgálat után a Népszava című szociáldemokrata lap alkalmazta terjesztési osztályán. Az MSZDP ifjúsági tagozata, az OIB egyik vezére lett újra, ami idejének jelentős részét lekötötte. 1942-től illegalitásba vonult, és továbbra is az ifjúsági mozgalommal foglalkozott. A kommunista párt a háborús helyzetre való tekintettel 1941 elején deklarálta, hogy – taktikai okokból – együttműködik a polgári pártokkal, sőt „az együttműködés egész tartama alatt KMP tevékenysége a magyar alkotmány korlátait nem lépi túl, és nem irányul a meglevő állami és társadalmi rend erőszakos megváltoztatására”. Ságvári egyik fő szervezője volt a Batthyány-emlékmécsesnél 1941. október 6-án lezajlott megmozdulásnak, ahol háromszáz szociáldemokrata fiatal adott jelre körülvette az emlékművet, és talapzatára nemzeti színű szalaggal átkötött koszorút helyezett el – A magyar szabadságért – a magyar ifjúság felirattal. Ezt követően, november 1-jén pedig a Kerepesi temetőben, Kossuth és Táncsics (a baloldal mindig következetes és koherens módon válogatja ki emblematikus történelmi alakjait) sírjánál tartott háborúellenes demonstrációt. A visszaemlékezések szerint ugyancsak részt vett a Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-ei ünnepségének a megszervezésében. Főszereplője volt az e napon a Petőfi térnél tartott háborúellenes megmozdulásnak is: 1942. március 15-én 6-8 ezer fős tömeg gyűlt össze a budapesti Petőfi térnél, hogy tiltakozzon a háború ellen. A demonstrálók megindultak a Kossuth tér irányába, ám a Lánchídnál a rendőrség megkísérelte feloszlatni a tüntetőket. A rendőrök közel száz embert vettek őrizetbe, ám a tüntetők egy része mégis eljutott a Kossuth-szoborhoz, ahol megismételték háborúellenes követeléseiket. Ságvári 1944-ben már a Béke és Szabadság című lapot is szerkeszti. Szerkesztési elveiben és tartalmában három fő taktikai vonás domborodott ki: egyetemes nemzeti összefogást hirdetett a németellenes „antifasiszta” egységfront megteremtése érdekében; Horthy Miklós kritikáját mellőzte; a szovjet dominancia hangoztatása mellett méltatta az „antifasiszta világkoalíció” közös harcát. A fentebbi kis összegzésből kitűnik tehát, hogy milyen elképesztő mértékű diszkriminációt kellett „hősünknek” elszenvednie az 1940-es évek elejének Magyarországán zsidó származása és balos-kommunista világnézete okán, hiszen míg a keresztény magyar paraszt, munkás és értelmiségi ifjak a keleti fronton harcoltak hősiesen, szenvedtek a háború megpróbáltatásaitól, a kegyetlen orosz téltől, és hősi halált haltak vagy hadifogságba kerültek, addig Spitzer-Ságvárinak még munkaszolgálatot sem kellett teljesítenie, hanem kávéházról kávéházra járva szervezhette a vörös brigantik mozgalmát, s természetesen nem fogják őt a későbbiekben sem gettóba zárni, illetve Auschwitzba deportálni. Jaross Andor A megrögzött kommunista Spitzer-Ságvári 1944. március 19-e után azonban a korábbi taktikát feladva, a nyílt fegyveres ellenállás megszervezésébe kezdett, és lőfegyverek beszerzésén ügyködött, sőt kommunista ifjúsági harci egységeket, ún. akciógárdákat hozott létre. Azonban vesztére kezdett a konspirációba. Jaross Andor belügyminiszter épp ez idő tájt nevezte ki a kitűnő német kapcsolatokkal rendelkező Hain Péter főfelügyelőt a politikai rendőrség vezetőjének. A szervezet célkeresztjébe elsősorban három személy került a kommunista politikusok sorából: Kádár János, Gács László és Ságvári Endre. A fegyveres partizánakciót szervező terrorista nyomára egy Sugár György nevű személy megfigyelése és jelentése alapján bukkantak a hatóságok. A 29 éves textiltechnikus a hét évvel korábbi, Tompa utcai akció során került Ságvári környezetébe. Sugár ténykedését, kapcsolatrendszerét Palotás Ferenc csendőr törzsőrmester ellenőrizte, s ennek birtokában indíthatták meg az akciót a kommunista főkolomposok elfogására. Hain Péter főfelügyelő, az állambiztonsági rendészet volt vezetője a mátyásföldi repülőtéren 1945-ben, immár a bosszú vérszomjas népének karmai között 1944. július 26-án Palotás közölte feletteseivel, hogy Sugár akkori lakhelyére, Nógrádverőcére váltott vonatjegyet. Mivel a csillaghegyi nyomozóparancsnokságon szolgálatot teljesítő Kristóf László csendőr törzsőrmester szintén nógrádverőcei lakos volt, aznap este őt küldték Palotással Sugár figyelésére. Másnap, július 27-én aztán a Nyugati pályaudvartól indulva Kristóf László gyalog, Palotás Ferenc és Cselényi Antal rendőrségi nyomozó gépkocsival követték Sugárt, aki össze-vissza villamosozott a fővárosban. Svéd Lászlónak a Múltunk című folyóirat 2008/1. számában közölt tanulmánya – igaz, kommunista szemszögből – meglehetős pontossággal rekonstruálja ennek a Ságvári számára végzetes napnak az eseményeit. A gépkocsiban ülő csendőrök eltévedtek, s így minden Kristófon múlott, aki kitartóan követte Sugárt, s ennek meg is lett az eredménye. A célszemély ugyanis a Múzeumkertben Ságvári Endrével és Szabados Lajossal találkozott. Aztán a három kommunista elvált egymástól, közben megkerültek az autóval utazó csendőrök is, Kristóf László viszont a Múzeumkerttől immár Ságvárit követte tovább, aki délután 2-3 óra között újra találkozott Szabadossal a kőbányai Liget téren. Ezután villamossal elindultak Budára, a Lotz Károly utcába, ahol betértek egy házba, mert a partizánfelkeléshez szükséges fegyverek ügyében szerettek volna intézkedni, azonban a konspirációs munka szánalmasan dilettánsra sikeredett, hiszen az illetékes házmester éppen nem tartózkodott otthon. Ezt követően tért be Ságvári és Szabados a Budakeszi úton lévő Nagy Béla-féle cukrászdába. Voltaképpen Ságvári vesztét – saját esztelensége mellett – az okozta, hogy Cselényi Antal, a járőr parancsnoka Szabados Lajosban – sajnos tévesen – Kádár Jánost vélte felismerni. Ekkor kért és kapott parancsot telefonon felettesétől, Juhász Istvántól mindkét vörös terrorista elfogására. Az egyenruhások csőre töltött fegyverekkel hatoltak be a cukrászdába és kézfeltartásra szólították fel a két kommunistát. Kristóf és Palotás Szabadossal szemben intézkedtek, és összeszíjazták a kezeit, míg Cselényi és a gépkocsivezető Pétervári János Ságvárit motozta meg. A 32 álneves Spitzer „Sárga Lajos orvos”-ként mutatkozott be, azonban Cselényit nem tudta félrevezetni, aki tömören ennyit felelt neki: „Kár a gőzért, Endre!” Erre a leleplezett Ságvári kirántotta csőre töltött pisztolyát a táskájából, s az eléje ugró Cselényivel dulakodni kezdett. Pétervári sofőr és Kristóf azonnal Cselényi segítségére siettek, mire Ságvári combon lőtte Kristófot, majd rögtön ezt követően Cselényi jobb karját találta el, harmadik lövése pedig Pétervári János hasát érte, aki három nappal később belehalt sebesülésébe. Tehát minden bizonnyal már ekkor kettős hatósági mulasztás történt: először is Ságvárit – akárcsak cimboráját – már a csendőri intézkedés kezdetekor meg kellett volna bilincselni vagy szíjazni, másrészt, mivel lőfegyvert rántott a csendőrökre, már bent a cukrászda épületében le kellett volna Cselényiéknek lőniük. A hirtelen támadt zűrzavart és dulakodást kihasználva Ságvári menekülésre adta a fejét: a kijárat felé rohant, ott azonban fegyverével Palotás tarkóütést mért rá, mégis kijutott az utcára és ott futásnak eredt. Palotás ekkor lőtt rá, azonban a lövedék célt tévesztett, s végül Cselényi Antal lövése okozta Ságvári halálát. Végső soron annyi történt 1944. július 27-én a budai Nagy Béla-féle cukrászdában, hogy az akkori magyar rendfenntartó erők önvédelemből lelőttek egy rájuk fegyvert rántó vörös terroristát. Aki nem mellesleg azért került a látókörükbe, mert, megszegve az 1921. évi III. törvényt, egy olyan párt tagja volt, amelynek működését az említett jogszabály egyértelműen megtiltotta, bűncselekménynek nyilvánította. Tetézte mindezt Ságvári azzal, hogy a fennálló törvényes államrend erőszakos úton történő megdöntésére törekedett, és összejátszott hazánk háborús ellenségeivel, elkövetve ezzel a hazaárulás bűntettét is. Nem véletlen, hogy 1990 után még Ungváry Krisztián liberális világnézetű történész is, egy szükséges „antikommunista minimumot” emlegetve, s a Ságvári nevében véghezvitt törvénytelenségek okán a nemzeti panteonból való kiakolbólításra ítélte az 1944-ben elhalt sztálinistát. Probléma megoldva Ságváriból – miként annyi más köztörvényes bűnözőből és antihősből is – csupán a kommunista mítoszteremtés varázsolt hőst, holott, mint vörös terroristának, semmi keresnivalója nincs a történelemkönyvek lapjain, még kevésbé olyan oktatási intézmények neveiben, amelyekben a jövő generációinak történelemszemléletét formálják. Pontosabban, míg Ságvári nevét viselik: deformálják. Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Forrás: https://kuruc.info/r/9/139939/



"Horthy a nyilasokat ugyanúgy gyűlölte és figyeltette, mint a kommunistákat" - interjú a Ságvárit agyonlövő csendőr fiával


Zimmer Ferenc családjával együtt a háború végén hagyta el Magyarországot. Ha itthon maradnak, az édesapjuk életébe kerülhetett volna, mivel rendőrfelügyelőként tűzharcban ő lőtte le Ságvári Endrét. A vele lévő Kristóf László és Palotás Ferenc csendőrnyomozókat később Ságvári halála miatt kivégezték. Az idős úrral szinte a véletlen hozta össze a Szoljon.hu újságíróját: ügyeit intézni látogatott haza Magyarországra a szolnoki Vincze ügyvédi irodába. Alább olvasható az interjú. - Zimmer Úr! A fennmaradt dokumentumok szerint a Ságvári Endrével tűzharcot vívó rendőrfelügyelőt, az Ön édesapját Cselényi Antalnak hívták. Miből adódik ez a néveltérés? - Engem is Cselényiként anyakönyveztek annak idején, tehát a név stimmel. Sváb származásúak vagyunk, eredeti családnevünk volt a külföldön később a könnyebb kiejtés miatt újra használt Zimmer. – Mielőtt rátérnénk annak a napnak a történetére, ami miatt most beszélgetünk egymással, kérem, szóljon pár szót családi hátterükről is. – Édesapám egyszerű fegyverneki földműves családból származott. Nyolcan voltak testvérek, és mindenki kitanult valami szakmát, ki ács, ki kőműves lett, de ő ezekkel a szakmákkal nem volt kibékülve. Egyik, már a rendőrségnél szolgáló rokonunk példája nyomán elhatározta, hogy ő is rendőr lesz. Amikor bevonult katonának, ennek a rokonnak a segítségével a honvédségtől 1923 körül teljes szolgálati idejének letöltése előtt átengedték a rendőrséghez. Egyenruhás rendőrként kezdett, de nagyon igyekvő volt, így a harmincas évek elején vagy közepén detektívnek léptették elő. - Nyomozóként milyen ügyekkel foglalkozott a rendőrségen? - Kezdetben a bűnügyi osztályon volt detektív, és amikor Horthy betiltotta a szélsőséges pártokat, a nyilasokat és kommunistákat, áthelyezték a politikai osztályra. Emlékszem, először a nyilasok ellen dolgozott, akiket a kormányzó ugyanúgy gyűlölt, mint a kommunistákat. Az volt a feladata, hogy minden cselekedetüket, legyen az illegális nyomda, vagy bármi más, tartsa szemmel. Jó pár évig dolgozott ellenük, majd amikor a negyvenes évek elején lecsendesedtek, azt a feladatot kapta, hogy az illegálisan dolgozó kommunista párt ellen ténykedjen. - Vannak emlékei arról a napról, amikor édesapja Ságvári Endre letartóztatását kapta feladatául? - Hogyne! Tizenkét éves voltam, s akkor este már ágyban voltunk. Úgy tíz óra körül lehetett, amikor valaki jött a házhoz. Anyám átment a szomszédba, megkérte az ott lakó húsz év körüli lányt, hogy jöjjön át ránk vigyázni. Annyit mondott, hogy apánk a közeli Szent János Kórházban van és kocsival jöttek érte. Mire visszajött, mi már elaludtunk, s másnap mesélte, hogy valakit le akartak tartóztatni, lövöldözés volt és aput eltalálta az illető. Aztán apám, amikor két hét múlva hazajött, elmesélte az egész dolgot, és úgy belevésődött az agyamba, hogy sohasem fogom elfelejteni. Ez volt a legsúlyosabb ügye, a fegyverét is csak ekkor használta egész szolgálati ideje alatt. - Édesapja szavai szerint hogyan zajlott le a végzetes találkozása Ságvárival? - Apám, aki a nyomozás vezetője volt, heteken keresztül kereste Ságvárit. Mivel Ságvári sokat utazott vidékre, ezért az ott illetékes csendőrséggel dolgozott együtt. Napokon keresztüli kutatás, megfigyelés és követés után megtudták, hogy a budai Szép Ilonai villamosvasúti kocsiszín mellett levő Nagy Béla cukrászdában, a mai Remiz étteremben lesz találkozója egy másik egyénnel. Amikor megállapították, hogy tényleg ott van, apám betelefonált további utasításért, és azt a parancsot kapták, hogy tartóztassák le. Kocsival voltak, Kristóf László mint csendőrnyomozó, apám mint rendőrdetektív, Palotás Ferenc csendőrnyomozó és Pétervári János rendőr őrmester, a sofőr. Amikor kiszálltak a kocsiból, apám Kristóffal bement, Palotás pedig a kocsi és a cukrászda ajtaja között állt. Odamentek az asztalhoz, ahol Ságvári ült egy másik egyénnel, bemutatták magukat, és felszólították őket, hogy igazolják magukat. Ságvári benyúlt az asztalon levő aktatáskájába, mintha az igazolványát akarta volna kivenni, de egy pisztolyt húzott elő, és rögtön elkezdett lövöldözni. Az első golyó Kristófot találta, eltörte a combcsontját, a csendőrnyomozó elesett, és használhatatlan volt. Apámnak sikerült hátulról átkarolni Ságvárit, megpróbálta lefogni, mert nem voltak arra felkészülve, hogy itt lövöldözés lesz, Walther PP 22-es pisztolya a zsebében volt, Kristófnál eredetileg még fegyver sem volt, apám Liliput tartalék fegyverét kérte el korábban. Ságvárinak még annyi szabad mozgása volt a jobb karjával, hogy hátrafelé visszalőtt apámra, a vállán találta el, de a lövedék úgy ment keresztül rajta, hogy nem ért csontot. Apám elengedte Ságvárit, az meg lövöldözve kirohant a helyiségből. Lelőtte az ajtóban megjelenő Palotást és a kocsiból kiszálló sofőrt is, aki később belehalt sérülésébe. Akkor meglátott egy, az utcából jövő katonát, akinek egyébként semmi köze sem volt az ügyhöz, megfordult és visszaszaladt a cukrászdába. Addigra apám annyira magához tért, hogy fegyverével a kezében fel tudott állni, s ahogy Ságvári futott befele, egyet rálőtt. Ságvári összeesett, de nem ott, hanem a mentőkocsiban halt meg, ahogy vitték a kórházba. - Ha a lövedék eltörte a csendőrnyomozó combcsontját, Ságvárinak nagy kaliberű fegyvere lehetett, ami nem kifejezetten önvédelmi modell. - A golyó ma is megvan, amivel apámat meglőtte. Átment a vállán, a zakója bélésén, de kifelé már nem ütötte át a szövetet. Apám egész életében a kulcsa mellett hordta, ma a húgom őrzi. Ez egy támadófegyver volt, s ha manapság egy ilyen egyén a kormány ellen uszítana, nem lenne mese, azonnal letartóztatnák terroristaként. Akkoriban senki nem volt biztos benne, hogy mi volt a pozíciója Ságvárinak a kommunistáknál. Ő nem is volt valami nagy kommunista, de a lakosságot olyan röplapokkal uszította szabotázsra és kormányellenes tettekre, melyeknek egyik szerkesztője volt. Aztán belőle csináltak hőst a kommunisták a háború után. Nem volt nekik más. Pedig nem volt hős. Én nem értem meg, hogy milyen ésszel gondolkodott. Amikor ott van a két nyomozó civilben, elkezd lövöldözni minden ok nélkül, holott ott vendégek is voltak. Hasonló dolog ez, mint ami most Amerikában, de Budapesten is történik. Mint a Villányi út végén, a McDonald’s-ban, ahol egy őrült szintén elkezdett lövöldözni. - A Ságvári-ügy után hogyan alakult édesapja további sorsa? - Amikor felépült tovább szolgált, kitüntették. Azután 1944 végén elmenekültünk Magyarországról. előbb Németországban éltünk, majd ’48-ban sikerült letelepednünk Kanadában, ahol volt egy nagybátyám. - Itthon veszélyben voltak? - Igen! Kristóf Lászlót és Palotás Ferencet 1958-ban a Biszku Béla által irányított megtorlások során Ságvári megölése miatt kivégezték, holott apám lőtte le. Apámat még 1946-ban vagy '47-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de nem adták ki az amerikaiak, mert nem volt elég bizonyíték arra a sok zagyvaságra, amivel vádolták, s átlátták, hogy ezek hamis vádak. Pedig nagyon sok embert kiadtak az ismerőseink közül is, akiket aztán itthon felakasztottak. Ettől függetlenül apám sokáig volt amerikai vizsgálati fogságban. - Mi volt a konkrét oka a vizsgálati fogságának? - Egyik nap Münchenen keresztül Stuttgartba utazott, és az állomáson várakoznia kellett. Két magyar menekült elkezdte ütni-verni, és ráfogták, hogy Budapesten amerikai ejtőernyősöket lőtt le. Hat hónapig volt Dachauban, ugyanis a koncentrációs táborok egy része fogolytáborokként tovább működött, csak már amerikai kézben. A két ember ismerhette apámat, mert valamilyen okból bekerültek Budapesten a rendőrségre, de még a nevét sem tudták. Végül az amerikaiak elengedték, mert semmi sem támasztotta alá a vádjaikat. Utána édesapám, édesanyám, meg mi négyen testvérek Kanadában találtuk meg a nyugalmunkat. - Kanadában hogyan alakult édesapja további sorsa? - Abból nem lett problémája, hogy itthon rendőr volt, még úgy sem, hogy azok közé tartozott, akiket rendszeresen kirendeltek a kormányzó körüli szolgálatra. Horthy Miklós nagyon megválogatta azokat, akik körülötte dolgoztak és elsősorban olyanok álltak közel hozzá, akik az országnak erről a részéről származtak: Kenderes, Tiszabő, Fegyvernek stb. De a további sorsa keserű volt. Imádta a szakmáját, büszke volt rá, és jól is csinálta, de kint nem folytathatta, többek között nyelvi nehézségek miatt sem. Cipőgyárban dolgozott hátralévő életében, míg sajnos 68 éves korában gyomorrákkal eltávozott tőlünk. Egyébként nagyon csendes, családszerető ember volt. Ritkán hallottam, hogy veszekedtek volna, még ha nem is értettek egyet mindenben, csendben rendezték. Jó fizikuma volt, pedig nem volt nagy ember, de szívós volt. A Ságvári-ügyet nem tartotta olyan fontosnak, alig volt szó róla, pedig húszévi rendőri szolgálata alatt ez volt az első alkalom, hogy fegyverét kellett használnia.
Forrás: https://kuruc.info/r/6/120469/



Frissítve: Elutasították a vérszomjas kommunista keresetét Kristóf László ellen


Elutasította a második világháborúban állítása szerint csendőrök által megkínzott kommunista hazaáruló Legfelsőbb Bíróság (LB) elleni keresetét a Fővárosi Bíróság elsőfokú, nem jogerős ítéletében hétfőn.  A 87 éves Pintér Mariann azért perelte be az LB-t, mert tavaly március 6-án megsemmisítették Kristóf László csendőrnyomozó 1959-ben született halálos ítéletét. A vén komcsinő, Pintér elérhetősége, ahová jókívánságokat küldhetünk: Budapest II. kerület 1026, Bimbó út Telefon: (1) 200-1523 Kristóf Lászlót és két társát Ságvári Endre illegális kommunista hazaáruló 1944. július 27-én Budapesten tűzharcban történt megölése, továbbá négy személy 1944 nyarán történt megkínzása miatt háborús bűntettben mondták ki bűnösnek, a halálos ítéletet pedig végre is hajtották. Az LB 1959-es ítéletet megsemmisítő tavalyi határozatában kimondta, hogy Kristóf László nem követett el háborús bűntettet. Ez viszont a még életben lévő egyik megkínzott, Pintér Mariann szerint személyiségi jogait sértette és ezért pert indított az LB ellen. Egyedül Kristóf halála nyugtatta meg Jellemző a vérszomjas kommunista asszonyság erkölcsi és mentális állapotára, hogy jogi képviselője szerint az asszonyt ért sérelmek egyedüli jóvátétele Kristóf László kivégzése volt. Pintér beteges gyűlöletét azonban az ártatlan csendőr halála sem elégítette ki. A Kristóf meggyilkolása után 47 évvel hozott felmentő ítélet  óta saját bevallása szerint "szinte élni se tud" A Fővárosi Bíróság első fokú ítélete szerint az asszonynak joga volt perelni a történtek miatt és általában az LB ellen lehet pert indítani, ám a konkrét ügyben a személyiségi jogi jogsértés nem történt meg. Az LB ugyanis nem vitatta, hogy bántalmazták az asszonyt és ezzel sérelmet okoztak neki, ahhoz viszont joga volt a bíróságnak, hogy a történteket tavaly a felülvizsgálati eljárásban másként minősítse, mint ahogy azt az 1959-ben eljáró bíróság tette. A felperes egyik jogi képviselője, dr. Kende Péter, hírhedt magyarellenes újságíró az első fokú ítélet kihirdetését követően újságírói kérdésre elmondta, hogy fellebbeznek a döntés ellen. (Stop-Kuruc.info) 
Forrás: https://kuruc.info/r/2/14038/



Gulág-tagadó: fasisztákat legitimáltak


Az MSZP egyik vezető politikusa keményen bírálta a Legfelsőbb Bíróságot, s abszurdnak nevezte azt a döntését, hogy Ságvári „gyilkosát” felmentették, s rehabilitálták. A Magyarországi Munkáspárt 2006 koszorúzást tervez péntekre Ságvári Endre halálának helyszínén. A Jobbik szerdán fekete fóliával takarta le a terrorista Ságvári emléktábláját. A Legfelsőbb Bíróság (LB) bűncselekmény hiányában, illetve elévülés miatt felmentette Kristóf László kivégzett csendőrnyomozót, aki részt vett Ságvári Endre letartóztatásában. Ságvári az elfogásakor fegyvesesen ellenállt, ezért a csendőrök lelőtték. Krausz: Az LB a fasiszta rezsimet legitimálta Az LB ítéletét erős kritikával illette Krausz Tamás történész, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának alelnöke. Krausz a Nap-kelte műsorában katasztrofális döntésnek nevezte az LB határozatát – bár azt elismerte, hogy 1959-ben koncepciós perben ítélték halálra Kristóf László csendőrnyomozót. Krausz azonban úgy véli, Ságvári gyilkosainak felmentése abszurditás. Kritizálta az LB érvelését – mely szerint Kristóf tettét az elkövetéskor hatályban levő törvények alapján kell megítélni –, mert szerinte a polgári demokratikus Magyarország semmilyen formában nem azonosulhat az akkori fasiszta jogrenddel. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság nem vette figyelembe – érvelt Krausz –, hogy a Ságvárit lelövő csendőrnyomozók megbízóit is – sőt, szavai szerint az egész csendőrséget –, háborús bűnösökké nyilvánították a háború után, s a „megbízókat” ki is végezték (Sztójay, Jaross, Baky nevét említette a történész). Krausz kijelentette: a Legfelsőbb Bíróság mostani döntésével legitimálja az akkori fasiszta rezsimet, felemelve azt a demokrácia szintjére, ezért igen komoly mozgalom fog megszerveződni a történész várakozása szerint azért, hogy mindenképpen felülvizsgálják e döntést. Az „ellenállók” megkoszorúznák „A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, valamint a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete tudomásul veszi a bíróság ítéletét, de tiszteletben csak a háborús bűnösökkel szembeszegülők emlékezetét tartja" – áll a két szervezet közleményében, amelyet a Legfelsőbb Bíróság döntése után adtak ki. A két szervezet úgy véli, a háborús bűntettekben változatlanul fennáll az egykori csendőr bűnössége. „Kristóf László bűnlajstromán nevükkel felsorolt áldozatok megkínzása sorakozik álláspontunk szerint soha el nem évülő hatállyal. Tiszteletünket fenntartjuk nekik” – tartalmazza a közlemény. (A bíróság szerint az 1959-es ítéletben rögzített cselekmény minősítése hivatali visszaélés, ami az elbíráláskor már elévült, így ebben a vonatkozásában megszűntették az eljárást. A Legfelsőbb Bíróság kifejtette azt is: a halálos ítélet szerkezete, tartalma alapján egyértelműen koncepciós jellegű, politikailag elkötelezett. – A szerk.) A Magyarországi Munkáspárt 2006 péntekre koszorúzást tervez Ságvári Endre halálának helyszínén, ezzel azt szeretnék kinyilvánítani, hogy Ságvárit az antifasiszta ellenállás hősének tekintik, s elítélik mindazokat, akik a haláláért felelősek. Jobbik: Ságvári terrorista – le az emléktáblával! A Jobbik kedden közleményben tudatta: a Legfelsőbb Bíróság döntésével bebizonyosodott, hogy Ságvári nem hős volt, hanem terrorista, és ezért várhatóan szerdán eltüntetik a "rendőrgyilkos emléktábláját". A táblaleverésből végül csak annyi maradt, hogy fekete fóliával takarták azt le, ám eközben a Jobbik Magyarországért Mozgalom felszólította Hiller Istvánt, hogy jogkövető állampolgárként és az MSZP elnökeként kérjen bocsánatot maga és elődjei nevében az ártatlanul kivégzett Kristóf László rokonaitól, kezdeményezze a Ságvári emléktábla eltávolítását, történészként pedig fejezze be történelemhamisítási kísérleteit! Ságvári emlékét tábla őrzi a budai Remíz mellett – itt történt 1944 nyarán a lövöldözés. Az emléktáblát 2004 nyarán avatta újjá Hiller István. A Jobbik Magyarországért Mozgalom már 2005 elején kezdeményezte a tábla eltávolítását. A Jobbik már akkor is felszólította az MSZP elnökét, hogy „fejezze be a történelemhamisítási kísérletét, ne tartson hazug beszédeket Ságvári emléktáblájánál vagy a Károlyi-szobornál, mert ezzel a fiatalság nemzeti tudatát mérgezi meg”. (nol.hu, mno.hu) Kuruc.info vélemény: Ha David Irving börtönbüntetést kapott holokauszt-relativizáló véleményéért, akkor Krausz Tamás, a jó öreg Gulág-relativizáló is bevonulhatna pár évre. 
Forrás: https://kuruc.info/r/2/834/




Hamis zászlós forradalmak 1956-ban és máskor


Időnként elismétlem, hogy a Kitalált Újkor nem aktuálpolitikai blog, de persze a történelemhamisítás sztorijai nagyon gyakran mutatnak erős párhuzamot, vagy kapcsolódnak a napi eseményekhez. Most az Orbán "Viktatúrája" ellen legnagyobbrészt saját elképesztő, de igazából szerkezetileg rendszerébe kódolt  baklövéséből kirobbanó netadóellenes tüntetések kezdenek emlékeztetni az utóbbi évek mindenféle szines forradalmára, "tavaszára" és a Majdanra, de a hamis zászlós forradalmak jónéhány múltbeli előadására is, nem utolsósorban a magyar és például a lengyel szocializmus történelméből. A múltkori bejegyzésben felvetettem, hogy számomra meggyőző az elmélet, mely szerint az 56-os magyar "szovjetellenes", "kommunistaellenes" felkelés a szovjet szolgálatok és magyar ávós csatlósaik által szervezett kegyetlen, cinikus provokáció volt. Ezt jól alátámasztja, ha megvizsgáljuk a szocialista tábor néhány hasonló "antikommunista" megmozdulását, kiemelten az 56 kapcsán amúgy is gyakran emlegetett lengyel megmozdulásokat. Az ezek során alkalmazott, tankönyvbe illő provokációs módszereket (melyeket nyilván tanítanak is valahol titkos iskolákban, ügynökképzőkön...) nem meglepő módon látjuk viszont a Majdan esetén és sajnos nem zárható ki, hogy még attól közelebb is láthatjuk még. Az egy cseppet sem meglepő, hogy e módszereket térségünkben hol a szovjet-kommunista, hol nyugati, vagy (közel-)keleti titkosszolgálatok alkalmazzák, e módszertannak nincs nemzetisége, ez egy szakma és ráadásul a hideg- és meleg háborúk megkoreografált előadása szerinti "ellenségek" szolgálatait gyakran mozgatják a háttérből ugyanazok az erők. (Vagy a színfalak mögött néha együttműködnek a szereposztás szerint ellenséges szolgálatok.)
Kenyeret, adómentes internetet! Poznań, 1956

Az 56-os  poznańi "munkásmegmozdulás" élén feltűnően jólöltözött, nem igazán munkáskülsejű fiatalemberek haladnak hatásosan demagóg követeléssel. ("Kenyeret követelünk") 56-ban Poznańban nem volt kenyérhiány...
A KGB és ÁVH által provokált 56 összeesküvéselmélete


Csak most néztem utána, hogy a "hamis zászlós 56" elméletének nálunk már a 90-es évek óta számottevő irodalma van. Eddig az alábbi műveket, írásokat találtam a témában, tartalmuk messze több egy puszta konteós felvetésnél, ehhez képest a fősodor történelmi tudatba nem nagyon kerültek még be, a fősodor tömegtájékoztatás legperemén maradtak, bár zömük az interneten is hozzáférhető. A témával való megismerkedésre és az alábbiak küzül több műre e blog hozzászólói hívták fel a figyelmemet, amit ezúton megköszönök. Az elmélet első felvetője tudtommal Tamáska Loránd, aki a Pest Megyei Hírlapnak 1992. november végén „Álcázott államcsíny?”címen adott interjúban beszélt erről, majd ez ügyben visszaemlékezését közölte le a Hunnia 1994. októberi száma, de Tamáska még a két közlés között váratlanul meghalt. (Eltették láb alól a Nagy Titok kifecsegéséért?) A leleplezés úttörője tehát:
Tamáska Loránd: 500 gramm prágai sonka

A Magyar Nemzet:  "A magyar igazságszolgáltatás és törvényszéki orvostan titkai" sorozatában Kő András válogat Tamáska jegyzeteiből, melyet az Amerikában élő családtagok bocsátottak rendelkezésére, ebből kirajzolódik a szerző alakja és jólinformáltságának okai, illetve hitelessége: 
"Száz aktfotó", "Szerelmi háromszög" , "Bécsi gyors".  Az elméletet lelkiismeretesen ismerteti Drábik János 2005-ös könyvében, mely az internetről legálisan letölthető. Nem vonja kétségbe Tamáska igazát, de úgy véli, abban téved, hogy a nemzetközi szerződésekben lett volna olyan pont, mely alapján a szovjet hadsereg fasiszta veszély esetén beavatkozhatott volna hazánkban az ausztriai kivonulás után is. (Amikor Magyarországról is ki kellett volna vonulniuk.) Ebben, mivel e szerződéseket áttanulmányozta, szó szerint igaza lehet, de szerintem Tamáskának is igaza van, a közvetlen szovjet szándékot eltalálhatta, ahhoz nem kellett papír. A könyv nem olyan radikális a megtévesztett forradalmárok hős-státusza megvonása terén, mint Tamáska írása:  Drábik János: "1956 - A magyarok harmadik útja - Kiút a kommunizmus és a pénzuralom zsákutcájából"

Tamáska elméletét tágabb, szókimondóan anticionista szemléletű globális összefüggésekbe helyezi 
Hernádi Tibor: 1956 igaz története című könyve, szerintem találóan. Az ő felfogása már a kommunizmus lebontását is a rendszert eleve létrehozó, a cionizmust is finanszírozó bankárköröknek tulajdonítja és ebben a megvilágításban nem lepődünk meg azon, hogy a rezsimet a látható politikai vezetés háta mögül, illetve a kulisszák mögül irányító titkosszolgálatok, illetve erőszakszervezeti vezetők cinikusan-cionikusan felkeléseket szerveznek látszatra "saját maguk ellen". Ez a szemlélet a kapitalista-kommunista vezetés összefüggéseiről persze óvatosabb fogalmazással lényegében Drábiknál is megvan. Ugyanezt a kendőzetlen fogalmazást és felfogást képviseli Lakatos Pál két cikke is, ahol egyetértőleg idézi fel Tamáska írását és olyan összefüggésekbe helyezi elméletét, mint Hernádi. (Maga Tamáska ugyan utal a kommunista eliten belüli zsidókérdésre, de az 56-os provokáció okainak keresése során nem indul el e pontból messzebbre, ami érdemeiből semmit nem von le.)

Lakatos Pál: 
Szabadkőműves gyarmatosítás 1945 után (Magyar Világ, 2008. szeptember 4.)
Lakatos Pál: 
Megint ötvenhatot szerveznek a Magyarnak? (Nemzeti Hírháló, 2009. május 5.)

És végül az 56-os összeesküvés-elmélet eddigi legalaposabb kidolgozását Szatmári Jenő Istvánnak köszönhetjük, aki először 1996-ban jelentetett meg erről könyvet "1956: lehet, hogy másképpen volt?" címmel, ennek második kiadása 2006-ban jelent meg 
E. S. Fischer álnéven: A magyar forradalom titkos története címmel. Könyve első megjelenése évekkel követi Tamáska interjúját és a Hunnia cikkét, de a szövegben nem hivatkozik rá. A könyvben végigveszi 56 leggyanúsabb, egyúttal legdöntőbb jelentőségű véres eseményeinek elemzését a feltételezett hamis zászlós provokáció szempontjából és ehhez a nyilvános forrásokon túl sok magáninformációt, illetve kutatást használt fel. Külön figyelemre méltó elem a provokátorok között szereplő határon túli, konkrétan romániai, magyar nyelven anyanyelvi szinten beszélő ügynökök kérdése! Nem veti fel ezek esetleges zsidó származásának kérdését, pedig más szocialista tábor-beli hamiszászlós esetekkel összevetve, illetve az 56-os magyar provokáció feltételezhető hazai ÁVH-s sszervezőinek háttere ismeretében ez érdekes lehet.

Egy korábbi bejegyzésben egy olvasó ajánlotta mégaz ügyben Csaba István: 
Az elsüllyesztett háború : történelem-politikai dolgozatok a Magyar Október összefüggéseiről (Salzburg, 1957) c. könyvét, de sajnos erről érdemi tartalmi információt még nem sikerült találnom a neten. (És ez jelzi, hogy mennyire aljas dolog a netes információáramlást bármivel akadályozni, pl. adókkal!!! :D ) A fenti cikkeket, könyveket nem feladatom itt ismertetni, mert az érdeklődők egy kivételével elolvashatják, letölthetik őket a megadott linkeken. (Van, amelyiknél érdemes lehet sietni...) 
Provokátoriskola, alapismeretek: orvlövészek a háztetőn - 1956, Kossuth-tér, 2014, Majdan


Egy aktuális hasonlóság a Szatmári Jenő István könyvében az 56-os Kossuth-téri mészárlás orvlövészeiről írottakkal:  az ottawai egyetemen tanító ukrán Dr. Ivan Kachanovski elemzésében kimutatja, hogy a Janukovics-kormány bukását okozó, tömegmészárlást jelentő majdani orvlövészakciót a felkelőkhöz tartozó provokátorok követték el:  The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine Nem meglepő, hogy a globális fősodor médiumok a szakértői jelentést agyonhallgatják, miközben a kijevi (Janukovics-féle) és moszkvai kormányzati hírek annak idején épp ezt közölték, amire a nyugati propaganda gúnykacaja volt a válasz.
A történelem "előre meg van írva"


Az európai történelem provokatív módon, háttérhatalmi titkostársaságok, vagy titkosszolgálatok által megszervezett forradalmai, felkelései, zavargásai feltárása során később szeretnék e blogon legalább az angliai Wat Tyler-felkelésig, vagy akár a magyar és angol Aranybulla (Magna Carta) ügyéig visszanyúlni, mert szerintem valamiféle folyamatosság megvan már ezektől a Majdanig és napjaink akcióiig. 56 megítéléséhez azonban most elég az I. és II. Világháborúig, illetve az I-ből kinövő bolsevik forradalomig visszamenni és megemlíteni a fősodor történész Antony C. Sutton két művét (meg a többit) arról, hogy a bolsevik és a hitleri rezsimet egyaránt a Wall Street (zsidó) bankárelitje finanszírozta a hatalomba:
Wall Street and the Bolshevik RevolutionWall Street and the Rise of Hitler.Sutton könyvei megírása során feltette a kérdéseket"Miért építette fel az USA a saját ellenségét? Miért építette fel az USA a Szovjetuniót, miközben szintén technológiát adott át Hitler Németországának? Miért akarja Washington elrejteni ezeket a tényeket?"

Sutton nyomán is könnyű belátni,  hogy e bábrezsimek, illetve a bankárelit "lovai", Nagy Britannia és az USA világháborús titáni harcai megkoreografált pokoli színjátékok voltak, melyekben fontos szerep jutott Izrael Állam létrehozásának, de nem a kiszsidók menedékhelyeként, hanem épp ellenkezőleg, egy millenarista Világdráma részeként, ahol az állam létrehozásáért nem volt kis ár a cioniszmus számára "felesleges" zsidó tömegek halálba küldése a cionisták hitleri bábrezsimje által. A cionisták által a háttérből irányított zsidóirtás egyik fontos hozadéka volt e körök számára, hogy a Jaltában szovjet szférába juttatott országok állami és erőszakszervezeti elitjében mindenhol domináns szerephez jutottak a zsidó káderek. Nem e bejegyzés tárgya, hogy ezek a túlélő zsidóság "hasznosítható részét" még a háború után is hamis zászlós zsidópogromokkal késztették alijára, kiemelten Magyarországon és Lengyelországban. Ugyanakkor az új kommunista bűnözőelitekben megjelent egy valódi rivalizálás, hatalmi harc a zsidó és nemzsidó káderek között, ezért a hamis zászlós és őszinte "antiszemita" kampányok néha egybefolynak. A 
Kitalált történelem: a kommunizmus "bukása" c. bejegyzésben idéztem Henryk Pająk lengyel szerző összefoglalóját (sok megnevezett, pl orosz szerző nyomán) arról, hogy a szovjet rezsimet a globalista-cionista bankárkörök hozták létre és ezek döntöttek saját projektjük felszámolásáról, illetve, hogy a kommunistaellenes megmozdulások is e körök helyi titkoszolgálatainak hamis zászlós akciói voltak:
A KOMMUNIZMUS „SZOLIDARITÁS” ÁLTALI MEGDÖNTÉSÉNEK MÍTOSZA 
Ha a neobolsevik globalisták nem hozták volna meg az ítéletet már a 70-es évek elején saját sátáni termékük felett, melyet Szovjetuniónak neveznek, akkor nem lettek volna semmilyen megmozdulások sem 1976-ban (Radom), sem 1980-ban Lublinban, Gdańskban és más városokban. Egyszerűen nem lett volna „Szolidaritás”. Mindennek véget vetettek volna a ZOMO gumibotjai, az orvgyilkosok és börtönök, a tiszteletreméltó nyugati „demokrácia” pedig a kisujját se mozdította volna e „lengyel bajkeverés”, „lengyel hősiesség” újabb megnyilvánulása védelmében.
Ahogy a "nyugati demokrácia" nem mozdította a kisujját 56-ban sem és ahogy Jalta eleve a Nyugat és a nyugati bankárok által létrehozott bolsevik rezsim közötti megállapodás volt, és ahogy a hidegháború és a kétpólusú világrend is egy Nagy Színjáték volt, ahol az e világrend alapjául szolgáló atomparitás érdekében a Nyugat urai gondosan kilopatták saját ügynökeikkel az atomtitkot a színpadi rivális Szovjetunióba. (És fügefalevélül beérték két statiszta kivégzésével.) Pająk kitér rá, hogy a szocialista biztonsági szolgálatok káderei, pl. a KGB emberei az általuk is levezényelt "rendszerváltások" után ezrével vették fel az izraeli állampolgárságot és üzleteltek tovább két "hazájuk" között.

A fenti megállapításhoz más úton, sokkal "szalonképesebb" gondolkodási keretben is eljutott egy lengyel fősodor (bár vitákat keltő) történész, a nemrég elhunyt  Paweł Wieczorkiewicz professzor is. Beszélgetőpartnere Piotr Zychowicz, fiatal revízionista, de ettől még szintén fősodor történész, akinek a varsói felkelésről írt műve már a címében is "őrületnek" nevezi a Varsó pusztulásához vezető akciót :
Prof. Paweł Wieczorkiewicz: Írjuk újra Lengyelország történetét
Mert hiszen a politikai rendőrség főszerepet játszott a Lengyel Népköztársaságnak nevezett előadásban. Nem kizárt, hogy a szocialista Lengyelországban lezajlott összes úgynevezett "események" a szolgálatok provokációi voltak. Poznań '56, '70 Decembere, '76 Júniusa, és végül '80 augusztusa. Ez mindezekben az esetekben nagyon valószínű. Mi most e múltbeli események körül hazafias oltárokat emelünk, miközben a valóság teljesen más lehetett. Egyébként ugyanígy felállíthatjuk a hipotézist, hogy az 1830-as Novemberi Felkelés provokáció volt, az 1863-as Januári Felkelés pedig teljes bizonyossággal az volt.
Vannak erre valamilyen bizonyítékok?
Rengeteg nyom van. Például Radom '76. Legutóbb egy magas rangú akkori pártfunkcionáriussal beszélgettem. És egyszer csak egy kérdést tett fel nekem: Nem tűnt fel magának, hogy a megmozdulások törzsét a Walter-gyár dolgozói alkották, egy hadiüzemé, ahol az emberek 25%-a a kémelhárítás fizetési listáján szerepelt, a többi pedig lényegében katonai szolgálatot látott el? Az üzem teljes dolgozói gárdája az egyszerű munkásokkal együtt a legmegbízhatóbb emberekből állt! És ők egyszercsak fellázadtak volna?Beszélgetőpartnerem az események után átnézte a radomi rendőrökkel a zavargások felvételeit és kiderült, hogy a tömegek legagresszívebb vezetői olyan személyek voltak, akiket korábban soha nem láttak Radomban. Ugyanez ismétlődött meg később Gdańskban.
Wieczorkiewicz professzor számára is beugrott az analógia a szocializmus-kori és a 19. századi provokált felkelések között. Az idegenből hozatott provokátorok módszerére a Szatmári Jenő István könyvében 56-ból említett hasonló esetek mellett idézzük fel az 1848 őszi, a magyarságot a forradalom radikalizálódásába belehajszoló, titkosan megszervezett Lamberg-merénylet fontos állású szemtanúit:
Gángó Gábor: Eötvös József az emigrációban:
Pálffy Jánosnak, a képviselőház alelnökének visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Lamberg halálának napján együtt ebédeltek, Eötvös és ő, a Dorottya utcai kaszinóban, majd visszatértek a Redout-ba, az országgyűlés épületébe, ahonnan ismét átmentek a Casinóba. Ennek ablakából látták a hajóhídról visszafelé tartó csoportozatot.
,,[A]lig voltunk egy negyed óráig a Casinóban, midőn a hajóhíd felől irtózatos zaj hallatszott. Az ablakhoz menve, borzasztó látvány tűnt élőnkbe. Az egész hosszú híd, a hídfő mindkét oldalról, s a pesti és budai part körüle, megrakva volt emberekkel, oly hirtelen teremve maga elé e nagy, roppant tömeg, mintha valamely gonosz szellem a földből bűvölte volna elé, s ezek között puskával, karddal, bottal, vasvillával fegyverzett, nyers, rongyos, meztelen nyakú és karú vad alakok, milyeket én sem azelőtt, sem azután soha sem láttam Pesten."  (forrás: Pálffy János (1940): Magyarországi és erdélyi urak.) 
Érdemes 56 szempontjából alaposan végiggondolni azt, amit (más szerzők mellett) Sutton feltárt életművével, mert ez az 56-os események világpolitikai, történelmi háttereként teljesen használhatatlannak mutatja az eseményekre vonatkozó nézetek, vélemények, írások legalább 90%-át. Ha igaz az, hogy a Wall Street által fémjelzett bankárkörök saját maguk juttatták hatalomra:
- az USA elitjét, benne például a második világháborús vezető Rooseveltet
- a lenini bolsevik rendszert, melynek részére később óriási támogatást nyújtottak a szovjet hadiipar  és a szovjet atomfegyverzet  kiépítéséhez
- Hitler náci rezsimjét, ez utóbbit sokkal rövidebb eldobási idővel, élettartammal tervezve, mint az előző kettőt, bár a szovjet rendszer, másik "törvénytelen gyermekük" "megdöntéséről" is e körök döntöttek, belső ügynökeik révén, lásd Andropov

Akkor miféle esélye lehetett 56-ban a magyar társadalomnak arra, hogy "kivívja szabadságát", hogy "csatlakozzon a Szabad Világhoz"??? Hol volt a Szabad Világ???
Az 56-os évad sikerdarabja Varsó és Pest színpadán: "Nem lesz több zsidó király!"


A titkosszolgálati manipulációk egyik feltűnő eleme 56-ból, hogy láthatóan sok szempontból ugyanazt a forgatókönyvet használták fel a lengyel és a magyar eseményekhez, ahol a poznańi véres megmozdulások egy kis, "laboratóriumi" főpróbaként szolgáltak a nagy budapesti, illetve magyarországi véres drámához. Feltűnő a hasonlóság abban a tendenciában, ahogy 56 során két lépcsőben cserélik le az addigi sztálinista, és elég nyílt "zsidóuralmat" megtestesítő helytartót, illetve közvetlen csapatát egy látványosan nemzsidó "nemzeti kommunista" vezetőre.

Bierut 56 márciusában Moszkvában halt meg a XX. kongresszuson, két héttel azután, hogy meghallgatta Hruscsov híres beszédét a sztálini személyi kultusz elítéléséről. A korabeli lengyel pletykák között a vezető két verzió, hogy megütötte a guta, illetve, hogy a gazdái tették el láb alól. Bierut személy szerint nem volt zsidó, de a Lengyelország élén álló pártállami "hármasfogat" egyetlen díszgoj tagja volt, a tényleges főhatalom a viselt tisztségektől függetlenül általános vélemény szerint az ideológiáért és a terrorgépezetért felelős Jakub Berman kezében volt. Rákosit 56 júliusában váltják le szovjet nyomásra. Már 1953-ban, amikor a moszkvai főnökei a miniszterelnöki tisztségben teszik a helyére a szintén díszgojként prezentált Nagy Imrét (akinek zsidó származását talán épp ennek hatástalanítására Rákosiék pletykaként terjesztették), Berija gúnyosan mondja Rákosinak: "Magyarországnak nem lesz több zsidó királya!". A leváltottak helyére a párt első titkári székébe átmeneti figura kerül, a lengyeleknél Ochab, nálunk Gerő. Mindketten az addigi sztálinista vezetés tagjai, zsidó származásúak. Ochab Gomułka későbbi, 1968-as "anticionista" párttisztogatása idején tiltakozásul lemond az államtanács elnökhelyettesi tisztségéről. (Tehát az ő hátrébb vonása 56 őszén nem volt olyan drasztikus.)  56 őszén, a tömegmegmozdulások következményeként az átmeneti zsidó vezetők helyére hangsúlyozottan nemzsidó, nemzeti kommunista kerül Kádár, illetve Gomułka személyében.  (Bár Gomułka felesége is zsidó, ez nem akadályozza meg a későbbi, 68-as anticionista kampányban.) Gomułka október 21-én kerül pártja élére, Kádár október 25-28-án. 57 májusában a magyar országgyűlés megfosztja elnöki tanácsi tagságától és parlamenti mandátumától Rákosit, ugyanebben a hónapban a Lengyel Egyesült Munkáspárt kizárja tagjai sorából a sztálini korszak tényleges lengyel vezetőjét, Jakub Bermant. A folyamatok és az egyes fázisváltások időpontjai gyakran hónapra egybeesnek...
Forradalomelőkészítő vitakörbe ávósok kerestetnek!


A munkásmegmozdulásokat, sztrájkokat Lengyelországban is megelőzi a Petőfi Körhöz hasonló funkciót betöltő Ferde Kerék Klub (Klub Krzywego Koła), a Varsóban létrejött értelmiségi vitafórum 1955-ös megalakulása, melynek vidéki városokban is voltak fiókklubjai. (A Petőfi Kör is 1955-ben jön létre!) Az egész későbbi "rendszerváltás" megrendezettségét is előre sejteti, hogy 
a varsói vitaklub tagjai között együtt találjuk például a leendő Szolidaritásban vezető értelmiségi Adam Michniket és Jacek Kurońt a későbbi Jaruzelski-féle szükségállapot kormánya sajtószóvivőjével, Jerzy Urbannal! (Mind zsidók, bár  Kuroń  ezt nem ismerte el és mind régi kommunista családok sarjai. Ez a Kör a Petőfi Körrel ellentétben nem szűnik meg egyből 56-ban, az ekkor 10 éves Michnik természetesen néhány évvel később lesz résztvevője.)

A Petőfi Kör és egyúttal a pesti október 23 első véres eseménye, a rádió ostroma provokatív jellegét kiválóan megvilágítja Komlós János szerepe, melyre még egy későbbi bejegyzésben visszatérünk a szocialista berendezkedés egészének és lebontásának  háttérből (és nem is elsősorban Moszkvából) vezényeltsége kapcsán. Kertész Péter: "A Komlós" c. könyvében emlékezik vissza mások mellett Komlós János rabbinövendékből lett ávósból lett Népszabadság kulturális rovatvezetőből lett Mikroszkóp-színpad igazgató (mindeközben Moszad-összekötő) neje. Az Andrássy út 60-ban ismerkedtek össze, ahol a nej az ÁVH pártbizottságon dolgozott, Komlós meg egy darabig Baranya megyei ÁVH-parancsnok volt és a Grősz per egyik mellékperének főkihallgatója. Csak ebben a mellékperben 5 halálos ítéletet hajtottak végül végre, egy fő meghalt a börtönben, talán épp Komlós kihallgatási módszerei miatt. 56-ra Komlós már nincs az ÁVH-nál, talán szándékosan helyezik ki időben egy új feladatra előkészítve, és itt a szó a nejéé:
"Továbbra is elkötelezett rákosisták voltunk."(...) A kis Jani már megszületett és éppen szoptattam, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt Sztálin elvtárs. Annyira bőgtem, hogy János rám szólt, ne áztassam el a gyereket. János a KFKI után került a Külker Minisztériumba, ott is fordított. Ez már 1956-ban volt. Az események fellelkesítettek minket, JÁRTUNK A PETŐFI KÖRBE. JÁNOS EGÉSZ NAP TÜNTETETT, amennyire időm engedte, én is vele tartottam, utána haza kellett mennem a gyerekekhez. JÁNOS ELMENT A RÁDIÓHOZ, A LÖVÖLDÖZÉS ALATT IS OTT VOLT. Azután jött haza, de éppen csak bejelentkezett. Őrjöngtem, hogy maradjon otthon, mert nagy bajok vannak, de visszament, egész éjjel az utcán volt, és csak reggel felé került elő. (...) "A párt később vizsgálta, hogy Jánost 56-ban látták a rádió előtt tüntetni, ezt sokszor a szemére hányták. Ő mindig azt mondta, hogy odament a többi emberrel együtt, de nem tudta, hogy mivé fajulnak az események."

Nemigen kell kommentálni, a kisávósok védik a Rádiót, a Nagyávós(ok?) meg ott van az ostromlók között. Egy ILYEN múlttal egy ilyen kommunista hóhér és leendő (???) Moszad-ügynök szintén ÁVH-s nejével együtt lelkesen eljár a leendő antikommunista, (kis)ávósokat lábuknál felakasztó forradalom ideológiai-szervezeti-hangulati előkészítését végző Petőfi Körbe, majd nem marad távol a forradalmi eseményektől sem. Aztán ezért a haja szála se görbül, 56 után előbb a Rádió Irodalmi Osztályát vezeti (másodszor is sikerült bevennie, már hazajárt oda...), majd a Magyar Nemzet kulturális rovatát, majd a Népszabadságét és onnan megalapíthatja a Mikroszkópot, ahol úgy "bírálják" Hofival a Kádár-rendszert, hogy Kádár és Acél rendszeresen ott töltik a szilvesztert... Komlós az ÁVH(-KGB-moszat) azon Belső Körébe tartozott, akik be voltak avatva abba, hogy az 56-os felkelés hamis zászlós akció és részt vett a dolog megszervezésében, elindításában. A párt által végig szorosan ellenőrzött Petőfi Kör vezetője is zsidó volt, mint lényegében mindenki, aki labdába rúgott az események körül.
A pesti október főpróbája, a poznańi június


Hogy a pesti felkelést megelőző és szerintem több elemében kísértetiesen megelőlegező poznańi 1956 június végi munkásmegmozdulások a szovjet titkosszolgálatok provokációja voltak, azt a lengyel történészszakmában eddig tudtommal csak a már említett Wieczorkiewicz professzor, szovjetológus vetette fel néhány éve, amit a szakma elutasítóan fogadott. Ő sajnos azóta sejtése alaposabb alátámasztása nélkül elhunyt. Az "összeesküvéselmélet" elutasítása mögött azonban (a tények ilyen irányú, friss szemmel történő kutatásának hiánya mellett) az egyik fő ok a magyar októberi felkeléssel való egybevetés hiánya, a másik a bejáratott, és pénzzel, pozíciókkal járó hőskultusszal való szembefordulástól való félelem lehet. A lengyellel szorosan összefüggő, párhuzamosan futó magyar 56 szovjet provokáció jellegét bizonygató magyar szakirodalom ismeretében a lengyel szakembereknek is hozzá kellene fognia az éles szemű Wieczorkiewicz intuíciója alapos ellenőrzésének. (Persze ez a polkorrektség terrorja miatt nem túl esélyes.) A sejtést alátámasztó tények némelyikét épp a kétkedő kollégák cáfolatában találhatjuk! (Gazeta Wyborcza Poznań: "
Nem valószínű, hogy provokáció, bár Moszkva tudott róla")

Az egyik hasonlóság a magyar 56 provokáció jellegét bizonyító tényekhez, hogy június 28-án reggel Ochab pártfőtitkár számára Rokossowski honvédelmi miniszter, a szovjet hadsereg tábornoka (akinek eltávolítása a lengyel honvédelem éléről Gomułka és támogatói egyik fő követelése lesz) felajánlja, hogy ha szabad kezet kap, ő majd rendet csinál Poznańban, ahol ekkor még épp csak megkezdődtek a békés munkásfelvonulások. Tehát a szovjet hadsereg előre felkészülten várja a felkelést, hamarabb tudnak róla, hogy ilyen lesz, mint a munkások! A másik provokációt sejtető tény, hogy akárcsak a Wieczorkiewicz által említett későbbi, 1976-os radomi megmozdulások során, 
az események egy, a lengyel és szovjet titkosszolgálatok által egyaránt kiterjedt ügynökhálózattal ellenőrzött és irányított hadiüzemben robbannak ki. (Hipolit Cegielski gépgyár, akkori nevén Sztálin Művek)

A poznańi események provokatív megrendezettsége olyan feltűnő, hogy az ezt kétlő történészek vaksága hihetetlen! A zavargások "véletlenül" épp a Poznańi Nemzetközi Vásár idején törnek ki, amikor a város tele van bel- és külföldi vendégekkel. A Sztálin Művek dolgozóit egy 55 óta húzódó igazságtalan béradóval hergelik fel (a legjobban kereső darabbéres dolgozók, élmunkások többletkeresetét vonják el adóval), a gyár munkásai és vezetése egy közös delegációt küld Varsóba, hogy tárgyaljon a Gépipari Minisztériummal és a Szakszervezetek Országos Tanácsával. A küldöttség június 27-ére virradó hajnalban sikeres tárgyalások után elégedetten tér vissza a városba. A nyomukban reggel egyből megérkezik a gépipari miniszter, aki a Varsóban megígért intézkedések egy részének visszavonását jelenti be. Ugyanekkorra már feszült a helyzet a város más üzemeiben, ahol a normák ekkorra időzített felemelése miatt a dolgozók júniusban nem kapnak prémiumot, ami keresetük 20-30%-át teszi ki. Vegyük észre, hogy 
közvetlenül nem objektív, anyagi, fizikai oka van a munkások (a megszokott szegényes viszonyokon túli) elégedetlenségének, azt mesterségesen, adminisztratív intézkedésekkel váltja ki a vezetés, mintha csak direkt a düh felhalmozása lenne a cél. Például direkt ekkor emelik meg a normát, először Varsóban megígérik a kérések teljesítését, majd másnap a helyszínre küldött miniszter visszavonja, stb. Az egész felfordulás idejére hihetetlen csapatösszevonások állnak készen a város körül, miközben 27-én este még semmi előjele a másnapi sztárjknak, demonstrációnak és harcoknak, a lengyel honvédelmi miniszteri tisztséget betöltő Rokossowski szovjet marsall már 28-án reggel felajánlja a párt első titkárának, Ochabnak a szovjet beavatkozást és még aznap a lengyel hadsereg több, mint tízezer katonája vonul be a városba négy irányból 359 harckocsival!!!

A békésnek induló demonstráció résztvevőit tipikus provokációval sikerül a 
minden megrendezett forradalom kihagyhatatlan, RITUÁLIS elemét képező börtön-ostromra radikalizálni. Ha csak egy szem Táncsicsot is, de egy magára kicsit is adó forradalomnak politikai foglyot kell kiszabadítania! A 10 óráig békés demonstráció résztvevőit azzal hergelik fel, hogy egy "véletlenül kezükre kerülő" rendőrségi rádiós kocsiból a hangszóró bemondja az álhírt, hogy az előző napokban Varsóban tárgyaló munkásküldöttség tagjait letartóztatták és a helyi börtönben tartják fogva. (Ne feledjük, eddig a tüntetés békés, miért foglalnának el rendőrségi rádiós kocsit, ha azt nem direkt kínálják fel nekik, "véletlenül" kik kaparintják meg a mikrofont, honnan tudják, mit kell bemondani, vajon ismerték-e ezeket a helyi munkások, stb.)
A poznańi Bastille ostroma, ostromlétrákkal.

A várostromot és a börtön 257 foglyának kiengedését az őrség ölbetett kézzel nézi - nyilván erre van parancsuk... Egy másik látványos és a provokációszervező titkosszolgálati szakmában kedvelt elem a felkelők által könnyedén megszerzett tank, ilyenkor mindig kell fotóriportereket is rendelni a helyszínre, a 2006-os budapesti eset egyik mintaadója 56 Poznańában:
Gazdátlan tankot elkötni jó buli!

Nem részletezem tovább, az 56-os poznańi június 28-i "felkelést" gyakorlatilag egyetlen nap alatt vérbe fojtják kb.70 halott árán az előre gondosan odavezényelt katonai egységek útján. Láthatóan egy korlátozott hatású kísérlet, főpróba volt, melyet elvileg lehetett volna országos akcióvá is szélesíteni, de ekkor és itt nem ez volt a cél, azt az előadást pár hónappal későbbre, Budapestre tartogatták.

A szovjet és lengyel titkosszolgálatok az itt megszerzett, illetve gyarapított tudást rutinosan alkalmazzák tovább a lengyel 1968, 1970, 1976 és az 1980-al induló végső Nagy Provokáció "szocializmusellenes" megmozdulásainak előállításához. A szolgálatok már a 70-es tengermelléki felfordulásnál bevetik a később az országos  nagyszínpadon főszerepet kapó színészt, kreatúrájukat, szőröstül-bőröstül tulajdonukat, a jelentésekben Bolek néven szereplő ügynököt. A lengyel hazafiak ma már így ismerik, a magyar közönség inkább Lech Wałęsaként... És persze érdekes kapcsolatai vannak a kommunista szolgálatokkal mindjárt a háború után egy fiatal lengyel papnak, aki a sztálini vasfüggöny idején gond nélkül Franciaországba utazhat, majd később még Rómába is eljut és Bolekkel együtt a kommunizmus megdöntésének egyik jelképe lesz...
Bejegyezte: Bobkó Csaba




Hitler zsidó kollaboránsai - I. - "Add, hogy a gojok kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!"


A fenti idézet ("Add, hogy a gojok kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!") egy tragikus fekete humorral megfogalmazott viccbeli ima volt amit túlélők visszaemlékezése szerint a második világháborús lengyel gettókban, például a varsóiban mondogattak a zsidó kisemberek. Amikor a hitleri náci fenevad által képviselt végveszélyt fokozva zsidó zsidónak farkasa volt...

A minapi hír szerint a kormány Orbán Viktor személyes döntése nyomán visszavonta a döntést a német megszállás tervezett emlékművének megépítéséről, mely az utóbbi időszakban  a zsidólobbiból  a tőle megszokott hisztérikus, kettős mércén alapuló támadást váltotta ki minden létező tömegkommunikációs médiumban. (Népszabadság: 
Elszállt a birodalmi sas: nem lesz megszállási emlékmű )

A hisztérikus magyargyűlölet kampányában a zsidólobbi legfőbb vádja az, nemcsak a szerintük történelemhamisító emlékmű ellen, hanem a magyarság ellen (most és mindörökké), hogy a zsidók deportálásában, illetve megsemmisítésében az emlékműterv szimbolikájával sugalltakkal ellentétben nemcsak a náci németek bűnösök, mert a magyar állam és a magyar nép 
lelkes és túlbuzgó együttműködése, KOLLABORÁCIÓJA nélkül a népirtásra nem kerülhetett volna sor.
Csak egyetlen példa, hogy e perverz felfogásban lényegében 
már a magyarság  válik kollektíven a Holokauszt főbűnösévéaz Index cikke az emlékműépítés elhalasztásáról e mondattal zárul:
"A korszakot kutató, elismert történészek azonban egyetértenek abban, hogy a tömeges deportálás a magyar szervek túlbuzgóságának az eredménye."
Értjük, ha nincsenek túlbuzgó magyar szervek, nincs tömeges deportálás, Hitler szerepe a dologban jelentéktelen... A kampány részeként Radnóti Zoltán, a Bét Sálom Zsinagóga "Zolirabbija"  blogján közzétett eredeti dokumentumok nyomán a Mandiner közölt egy iratgyűjteményt a gettóba hurcolt zsidók javainak igénybevételéről, amit "a zsidóvagyon (magyar) össznépi szétrablásaként" tálalnak:"Így zsidótlanított a magyar állam". A zsidó közvéleményformálók e manapság tipikus álláspontja az Amerikai Népszava megfogalmazásában:
A történelemhamisítás lényege, hogy minden felelősséget a német nácik és a nyilasok nyakába helyezze, a magyar “keresztény-nemzeti” jobboldal antiszemitizmusát, a népirtásban játszott szerepét és felelősségét letagadja. Haláltáborokba küldtek 430 ezer embert, férfiakat, nőket, fiatalokat, öregeket és kisgyermekeket, a vagonokba való berugdosásuk előtt kiszedték az aranyfogaikat, a végbelükben turkáltak az értékeik után, a kedves magyar szomszédokakik a redőny mögűl passzívan figyelték a sárga csillaggal megjelölt szomszédjaik terelését, azonnal elfoglalták a deportáltak lakásait és elrabolták a javaikat.”
Tehát az uszítókórus tagjai "A" zsidóság nevében lépnek fel "A" magyarság ellen, kollektíven vádolva minket, természetesen az események után születetteket is. A cirkusz nem a történelmi igazság megismeréséről szól és nem is az a célja, hogy kialakuljon egy konszenzusos,őszinte, alaptalanul senkit nem vádoló, nem megbélyegző szembenézés a tragikus múlttal és hogy az ártatlan áldozatok minden jóakaratú embertől megkaphassák a nekik kijáró megemlékezést, részvétet. A cél most is a "bűnös nemzet" sémájának erőltetése, mellyel szemben a zsidók az örök áldozati bárny mitikus szerepét töltik be, éppoly kollektíven, mint mi a bűnösökét. A vádlók nem törekszenek a tények alapos, szakszerű feltárására, ez egy koncepciós per, ahol az ítélet előre kész: mindenért a magyar, a goj a felelős.

A zsidólobbi e vádjával való szembeszállásnak nem célja a Holokauszt, a zsidóirtás eltagadása, helyeslése, vagy az egykori áldozatok, minden áldozat sorsa feletti megrendülés indokoltságának tagadása.
A történelmi igazság megismeréséhez, a holokausztipar hazug vádaskodásai leleplezéséhez nélkülözhetetlen 
a zsidóirtásban a hitleri rezsimet túlbuzgó és kegyetlen kollaboránsként kiszolgáló zsidók sokezres tömegének tetteit megvizsgálni.  Ez ugyanis megvilágítja, hogy ez ügyben sem indokolt a kollektív bűnösség elvének alkalmazása, ahogy nem minden magyar volt bűnös a deportálásokban, úgy a zsidók sem mind tartoztak az ártatlan áldozatok közé. A mai vádaskodók még a passzivitást is a szemére hányják a magyar lakosságnak, de a zsidók együttműködésére mindig készek a felmentéssel, hogy "nem volt más választásuk".

A téma természetesen érinti a magyarországi deportálásokat is, ahol ugyan nem volt zsidó gettórendőrség, de éppúgy voltak a deportálást kiszolgáló zsidótanácsok, mint Lengyelországban és volt Kasztner-vonat, azonban most ismerkedjünk meg a zsidótlanítás a magyarnál sokkal erőszakosabb lengyelországi eseményeiben való zsidó együttműködés tényeivel 
Ireneusz T. Lisiak “Hitler zsidó kollaboránsai” című könyve alapján!
A varsói gettórendőrség zsidó rendőreinek karszalagja

A bejegyzés folytatása

Itt nem térek ki Bryan Rigg "Hitler zsidó katonái" c. könyvére, amely a náci német hadsereg és hadiipar zsidó származású, gyakran személyesen Hitler által mentesített katonáiról, tábornokairól, magas rangú hivatalnokairól ír. A témáról jó bevezető cikkek magyarul:
Múlt-kor: Zsidók is szolgáltak Hitler hadseregében
kuruc.info: Meglepetés: Hitler zsidó tábornokokra, főtisztekre bízta százezer katonáját
nyest.hu: 
Minden a protekción múlt? Tiszteletbeli árják a Harmadik Birodalomban
     
Azzal sem foglalkozok most, hogy a szörnyű zsidóirtó program kezdeményezői nem a német, vagy a magyar tömegek voltak, hanem a millenarista-messianisztikus cionizmust is gonosz céljaik eszközéül használó globalista gnosztikus bankárkörök, erről szól kétrészes bejegyzésem: 
Hitler, a cionista báb  és  Kiddush Hashem - a Holokauszt zsidó receptje.
    
Témánk most: csak magyarok működtek-e együtt "túlbuzgóan" a náci hadigépezettel a zsidódeportálásokban és vettek részt a zsidóvagyon eltulajdonításában,  illetve hogy a zsidók, minden egyes zsidó magától értetődően lehet-e az a vádló, aki ezzel minket megvádol és a bíró, aki elítél.

A jelenség nem korlátozódik Magyarországra, ugyanezt adják elő a holokausztiparosok Lengyelországban is:
Hitler zsidó kollaboránsai
Israel Singer, (Zsidó Világkongresszus elnöke 1986-2001, Zsidó Kárpótlási Világszervezet elnöke) jelentette ki 1996-ban:
Több, mint hárommillió zsidó halt meg Lengyelországban és a lengyelek semmit nem tesznek a lengyel zsidók örököseiért. Soha nem fogjuk ezt megengedni. (…) Tudomásunkra jutott, hogy Lengyelország be akarja fagyasztani az országban maradt zsidó vagyon visszaszolgáltatását. Ha Lengyelország nem teljesíti a zsidó követeléseket, nyilvánosan fogjuk támadni és megalázni a nemzetközi fórumokon."
Ezt a programot következetesen végre is hajtják, miközben I. Singert az USÁ-ban a zsidó kárpótlási pénzek többmillió dollárjának elsikkasztása vádjával leváltották tisztségéből.  Egyes külföldi zsidó körök a legszélsőségesebben vádolják Lengyelországot és a lengyeleket a világháború alatti zsidógyilkolásban való együttműködéssel, gyakran a szörnyűségek egyedüli elkövetőjének beállítva őket. A rágalmazókampányok fő célja a lengyelek következetes átminősítése áldozatokból "hóhérokká", hogy később könnyebb legyen csillagászati kárpótlásokat kikényszeríteni belőlük. A vádakkal, hogy a lengyelek a németek lelkes tettestársai voltak, megpróbálják elfedni maguknak a zsidóknak a német megszállók iránti magatartását. Ez pedig, mint történészek kutatásai mutatják, gyakran gyalázatos volt. Sok zsidó, mielőtt a népirtás áldozatává vált, a legnagyobb bűnt követte el: részt vett a saját népe elleni népirtásban, gyakran saját családtagjait is feláldozva. Vajon a tény, hogy végül sok zsidó kollaboráns ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb zsidó, igazolja az övéik ellen elkövetett aljasságokat? És milyen indoklással? Jobb étkezésért, amikor mások éhenhaltak, más zsidók kirablásának lehetőségéért?
Nézzük hát, hogyan viselkedtek maguk a zsidók és hogy van-e erkölcsi alapjuk másokat, különösen a lengyeleket becstelennek ítélni!

 A megszállt Lengyelországban zsidók sokkal gyakrabban kollaboráltak a németekkel, mint lengyelek. Még akkor is megtették ezt, amikor megkezdődött a Holokauszt. Ma a lengyeleket nevezik a németek kollaboránsainak és tettestársainak a zsidóirtásban. A zsidók kollaborációját a XX század legnagyobb zsidó filozófusnője, Hannah Arendt „Eichmann Jeruzsálemben" című könyvében  élesen elítélte:
A zsidók számára a szerep, melyet a zsidó vezetők játszottak saját nemzetük megsemmisítésében, kétségkívül az egész történelem legsötétebb fejezetét képviseli.” (...) „Miközben a Quisling-típusú kormányok többnyire az ellenzéki pártokból kerültek ki, a zsidótanácsok tagjai többnyire az elismert helyi zsidó vezetőkből álltak, akiknek a nácik óriási hatalmat adtak addig a pillanatig, amíg őket magukat is nem deportálták.” 
A Zsidótanácsok létrehozására az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) vezetője, Reinhard Heydrich adott parancsot 1939.09.21-én. Elrendelte a "Vének Tanácsai" létrehozását, melyeket a zsidó társadalom befolyásos személyiségeiből kellett megalakítani, ami, mint a gyakorlat megmutatta, a német utasítások hatékony és túlbuzgó végrehajtása garanciájának bizonyult. A Zsidótanácsok feladata a német utasítások végrehajtása volt és adminisztratív hatáskörökkel rendelkeztek, élelemellátás megszervezése, lakosságnyilvántartás, egészségügy, temetések. Ezen túl a Judenrat-ok kötelesek voltak munkaerőt szállítani, megszervezni a transzportokat a munkatáborokba és megsemmisítőtáborokba, nyilvántartani a lengyel hadseregnek a  szeptemberi hadjáratban résztvett volt zsidó katonáit és értesíteni a németeket tartózkodási helyükről, valamint összeírni a lakosságot a németek számára társadalmi helyzetük és vagyoni állapotuk pontos feltüntetésével. A Zsidótanácsok alá tartozott a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat (Jüdischer Ordnungsdienst), egyfajta belső gettórendőrség.
Bevetésre készen a varsói gettórendőrök


A Zsidótanács tagjai hamar elidegenedtek a zsidó társadalomtól:
Különleges fejadagot kaptak – írja Jacob Zylberstein. – Külön boltjaik voltak, ahol minőségi ennivalót kaptak, elég sokat ahhoz, hogy jól éljenek. Nagyon dühös voltam, hogy a gettó lakóinak egy kis csoportja ilyen ellátásban részesül, de a többség egyszerűen nem törődött ezzel”.
A varsói gettó Zsidótanácsa épületének bejárata. Nem mindenkinek jutott az elitboltok árujából.

Zsidó soviniszták nyíltan kifejezték elégedettségüket, hogy a megszállók Lengyelország területén gettókat hoztak létre, melyekbe beterelték az egész zsidó lakosságot. A zsidó állam egy változatát látták ebben, melynek létrehozásáról a cionista mozgalom kezdetei óta ábrándoztak.  (lásd: V. Żabotyński, „The Jevish War Front, London”, 1940.)
Zsabotinyszky cionista Bétár szervezetének tagjai Berlinben, Hitler uralmának 3. évében. Kit utánoztak???

Már 1939. szeptemberében, amikor Lengyelországban még folytak a harcok, sok lengyel város zsidó lakói ünnepélyesen köszöntötték a Wehrmacht bevonuló egységeit. Így történt többek között Łódźban és Pabianicében, ahol a helyi zsidók kezdeményezésére még felvirágozott diadalkapukat is építettek, a német katonákat pedig a delegációk kenyérrel és sóval üdvözölték. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt meglepő a zsidók részéről. Amikor kitört a háború, a zsidók nem kis része úgy gondolta, hogy az új helyzethez való alkalmazkodás jegyében elegendő elismerni a német uralmat. Az ilyen nézőpont felvétele automatikusan vonta maga után annak elítélését, ami azelőtt volt, a háború előtti lengyel államot, amely szerintük még meg se tudta védeni magát. A gettók létrehozásakor a cionisták egyből megkezdték a lengyel nyelv használatának felszámolását a gettók adminisztrációjában és iskoláiban.
A németekkel való kollaborálásban  a zsidótanácsoknak és eszközüknek, a Zsidó Rendőrségnek (Jüdischer Ordnungsdienst) jutott a főszerep. Baruch Milch zsidó szerző így írt a Lengyelország volt keleti végein, a Lemberg és Tarnopol megyékben élő zsidók sorsáról:
Mindenesetre a Judenrat eszközzé vált a Gestapo kezében a zsidók megsemmisítéséhez, ahogy később a tanács tagjai maguk fejezték ki: “a zsidónegyed Gestapójává” lett. A tanácsok létrehozták a Rendfenntartó Szolgálatot (Ordnungsdienst), mint végrehajtó szervet, ami a leghitványabb elemekből állt. (…) lényegében a Judenrat rablópolitikát kezdett folytatni a saját zsebei megtöltése céljából, hogy ezzel a pénzzel megvesztegesse a hatóságokat és a Gestapót, de csakis a saját maguk és legközelebbi családtagjaik sorsának biztosítása érdekében. Nem tudok egyetlen esetről sem, amikor a Judenrat önzetlenül segített volna bármilyen zsidónak (…). Erkölcstelen tetteik végrehajtásához, mint a hatalmas adók és kivetett hozzájárulások behajtása, a lágerekbe küldendők razziái és a zsidó házak elleni rablótámadások, a zsidótanácsok a saját Ordnungsdienstjeiket használták, melyeknek százalékot adtak a zsákmányból, ezek tagjai pedig tizen-tizenöten támadtak az emberekre, kegyetlenül összeverve őket, pusztítva és rabolva, amit csak lehetett, és mindezt szörnyű közömbösséggel”.  (Baruch Milch, „Testamentum”, Varsó, 2001, 106-107. old.)
A zsidótanács a kollaborációt a munkatáborokba szánt emberek összefogdosásával, razziákkal kezdte. Ebből a zsidók kivásárolhatták magukat. Ludwik Hirschfeld professzor írta visszaemlékezéseiben:
"Behívták az illetőt a zsidótanácshoz és követeltek tőle egy bizonyos összeget, mondjuk 200 złotyt havonta. Az alkudozás végén 20 złotyban maradtak. Akinek pedig nem volt ennyije, az ment a munkatáborba."
A rendőrök is szedtek kenőpénzt. Ezek a – többek között a megsemmisítőtáborokba történő deportálási akciók során – összerabolt pénzek és értéktárgyak a túlélés esélyét adták a rendőröknek. Volt mivel megfizetniük a rejtegetésért a gettó felszámolása után. A háború és megszállás brutális törvénye volt, hogy a legnagyobb esélye a túlélésre a gazdag zsidóknak volt. A rendőrök gazdagsága azonban azoknak az áldozatoknak a tulajdonából származott, akiket ők rángattak ki lakásaikból és tereltek a munkatáborok, vagy megsemmisítőtáborok felé tartó transzportokba.
"Soha és semmivel nem lehet igazolni a Zsidó Rendfenntartó Szolgálat szerepét, mely oly buzgó volt az emberek transzportba történő összefogdosásában és beszennyeződött a hátrahagyott javak elrablásával és ellopásával, gyalázatot hozott magára a transzportba kerülés elleni váltságdíj kikövetelésével"
  – írta Stefan Ernest az események közelségében, még a német megszállás idején.
Baruch Milch könyvének 126-127. oldalán olvassuk:
A Judenrat kiadta ezeknek a gyilkosoknak, hogy három órán belül szállítsák le nekik a megkövetelt háromszáz embert. Maguknak a zsidóknak kellett összefogdosni saját fivéreiket és nővéreiket és átadni őket a hóhéroknak, akik a major udvarán álltak a lakásunk mellett és a beterelt embereket gumibotokkal és ostorokkal fogadták, aztán Bełżecbe szállították őket a mészárszékre. (…) A Judenrat emberei és az Ordnungsdienst az ukrán rendőrök és néhány német segítségével, akiknek külön fizettek, hogy gyorsan dolgozzanak, úgy rohantak az utcákon, mint a veszett kutyák, vagy a megszállottak és patakokban ömlött róluk az izzadság. (…). Szörnyű látvány volt, amint zsidó vitte a zsidót a halálba. (…)”.

A varsói gettó ismert krónikása, Emanuel Ringelblum így írt a zsidó rendőrségről, melynek a holokausztban betöltött szerepéről sok zsidó történész "megfeledkezik": 
A zsidó rendőrségnek már a kitelepítés előtt is nagyon rossz híre volt. Ellentétben a lengyel rendőrséggel, mely nem vett részt a munkatáborokba irányuló razziákban, a zsidó rendőrség belevetette magát ebbe az ocsmány munkába. Szintén kirívóan korrupt és demoralizált volt. Az aljasság mélypontját azonban csak a kitelepítés során érte el. Egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott a visszataszító feladat ellen, mely a saját testvéreik mészárszékre hurcolását jelentette. A rendőrség lelkileg fel volt készítve erre a piszkos munkára, ezért buzgón hajtotta végre. Utólag észbontó belegondolni: hogyan történt, hogy zsidók  – túlnyomórészt művelt emberek, volt ügyvédek (a zsidó rendőrség tisztjeinek többsége a háború előtt ügyvéd volt) – maguk nyújtottak segítő kezet saját testvéreik kiirtásához. Hogy került sor arra, hogy zsidók kézikocsikon gyerekeket és asszonyokat, öregeket és betegeket vonszoltak, tudva, hogy mind a mészérszékre mennek. (…). A zsidó rendőrség kegyetlensége nagyon gyakran nagyobb volt, mint a németeké, ukránoké, letteké. Nemegy búvóhelyet a zsidó rendőrség "fedezett fel", amely "katolikusabb akart lenni a pápánál", hogy a megszállók kedvében járjon. Menekülőket, akik eltűntek a német szeme elől, a zsidó rendőr kapott el (…). A zsidó rendőrség általában érthetetlenül, vadul brutális volt. Honnan jött ez a veszettség zsidóinknál? Mikor neveltük ki ilyen gyilkosok százait, akik az utcán kapják el a gyerekeket, a kocsira zsúfolják és húzzák őket az Umschlagra? (a bevagonírozó placcra) Mindennapos jelenség volt, hogy ezek a haramiák kezüknél és lábuknál fogva dobálták az asszonyokat a kocsikra (…)” (E. Ringelblum, „A varsói gettó krónikája 1939 szeptember – 1943 január”, Varsó, 1988, 426, 427, 428. old.)
Akcióban a zsidó gettórendőrség
A zsidók egy részének a németekkel való kollaborálása még megdöbbentőbb és szégyenletesebb volt a résztvevők társadalmi háttere ismeretében. Ugyanis ellentétben a lengyelekkel, akik közül általában csak a marginális rétegek tagjai, a csőcselék volt kész a németekkel kollaborálni, a zsidók közül az elit jókora része vett részt a kollaborációban…” (Hannah Arendt, „Eichmann Jeruzsálemben”, Krakkó, 1987).
A varsói gettórendőrség főparancsnoka 1940 decemberétől a zsidó Józef Szeryński volt, aki kikeresztelkedésekor változtatta meg a nevét, ami előzőleg Szenkman, Szynkman, vagy Szeinkman volt. Szeryński  1920-ban kezdte pályafutását a lengyel Állami Rendőrség biztosaként és a háború kitörésekor már Lublin megyei rendőrkapitányhelyettese volt. 1940. október 9-én a varsói zsidótanács elnöke, Adam Czerniaków megbízta a Zsidó Rendőri Szolgálat létrehozásával. Mint a Jüdischer Ordnungsdienst parancsnoka felelős volt a gettó lakóinak veréséért és üldözéséért, részt vett a házkutatásokban és letartóztatásokbban, egyik koordinátora volt az Umschlagplatzról a megsemmisítőtáborokba irányuló embertranszportoknak. Állítólag az ő ötlete volt, hogy "marmeládéosztás" igéretével csalogassák a szegény zsidókat az Umschlagplatzra, ahol brutálisan vagonokba rakták és Treblinkába szállították  őket. Hangoztatta, hogy a gyerekek, öregek és betegek táborokba küldésével megadja a túlélés esélyét a legerősebbeknek. A gettóban kivételezett személy volt, a kevesek egyikeként nem volt köteles a Dávid-csillagos karszalagot viselni. Szeryński helyettese a gettórendőrség élén, Jakub Lejkin a háború előtt ügyvéd volt. Lejkin főszerepet játszott a zsidók megsemmisítőtborokba deportálásában és hírhedt volt különleges brutalitásáról. 1942.10.29-én Eljasz Różański, a baloldali Zsidó Harci Szervezet harcosa lőtte agyon a kapitányságról hazafelé menet.
A. Szeryński/Szynkman helyettese, Jakub Lejkin jelentését fogadja, 1941, május
Ez csak néhány, de jellemző példa a zsidó rendőrség tagjainak korábbi társadalmi státuszára. Ilyen körökből, iskolázott emberekből, értelmiségiekből került ki a Jüdischer Ordnungsdienst tagjainak és parancsnokainak döntő többsége. A közrendőrök többnyire fiatal önkéntesek voltak, nagy számban volt diákok, vagy a háború előtt felsőiskolákat végzettek, ők tartották fenn a rendet a gettóban, de járőröztek is a gettó területén a német katonákkal közösen, illetve őrszolgálatot láttak el a zsidónegyed kapuinál.

Baruch Goldstein, a háború előtt a zsidó szocialista Bund fegyveres csoportjainak egyik szervezője kertelés nélkül írta:
 „Fájdalommal és iszonyodva emlékszem vissza a zsidó rendőrségre, a varsói gettó félmillió szerencsétlen zsidó lakosának szégyenére (…). Az SS-tagok és csendőrök által vezetett zsidó rendőrség úgy támadt a gettóra, mint  vadállatok bandája. Hogy mentse a saját irháját, minden zsidó rendőr minden nap elővezetett hét embert,  hogy feláldozzák őket a népirtás oltárán. Magával hozott bárkit, akit el tudott kapni – barátokat, rokonokat, még a legközelebbi családtagjait is. Voltak olyan rendőrök, akik saját idős szüleiket áldozták fel azzal az indoklással, hogy azok amúgy is nemsokára meghalnának.” (B. Goldstein, „The Star Bear Witness”, New York 1949, 66, 106, 129. old.).
Chaim A. Kaplan, a háború előtt egy varsói héber nyelviskola igazgatója írja naplójában:
A zsidó rendőrség, melynek kegyetlensége nem kisebb a nácikénál, a Stawki utcai transzport-állomásra több embert szállított, mint amennyi a Zsidótanács által vállalt normában szerepelt. (…). A nácik elégedettek, hogy a zsidók exterminációja egészen hatékonyan halad. Ezt a tettet zsidó mészárosok hajtják végre. (…). A zsidó rendőrség a legkegyetlenebb az elítéltekkel szemben (…). A náciknak öröme telik a zsidó rendőrség, a zsidó társadalom e csapásának munkájában (…). Tegnap, augusztus harmadikán kipusztították a Zamenhof és Pawia utcákat (…). Az SS-gyilkosok őrt álltak, miközben a zsidó rendőrség dolgozott a belső udvarokon.  Ez mészárlás volt a javából - még a gyerekeknek és csecsemőknek sem kegyelmeztek. Mindenkit kivétel nélkül elvittek a halál kapujába.” (“Scroll of Agony. The Warsaw Diary of Chaim A. Kaplan”, New York 1973, 384, 386, 389, 399. old.). 
Kaplan könyve 231. oldalán keserű korabeli zsidó tréfát idéz, mely rövid ima formáját öltötte: 
Add, hogy goj ügynökök kezébe kerüljünk, csak ne adj minket zsidó ügynök kezére!”
Csk a varsói gettóban kb. 2500 zsidó rendőr teljesített szolgálatot. A második legnagyobban, a Łódź-i gettóban 1200 volt belőlük, a lembergi gettóban pedig majdnem 500. A teljes németek által megszállt Lengyelországban ez lehetett akár több tízezer ember is. A Zsidó Rendfenntartó Szolgálat tagjai nap mint nap végeztek házkutatásokat, razziákat és irányították zsidók ezreit a haláltranszportokba. Ezt olyan buzgalommal és könyörtelenséggel tették, ami példátlan más nemzetek körében.

A buzgóság, a tervek túlteljesítése nem is maradt jutalom nélkül:
"A nácik elégedettek..." "A Hűséges Szolgálatért" Litzmannstadt (Łódź) gettórendőreinek érdemérme




  • A Lauder-kapcsolat - a magyar politikai elit (a jobboldal!) kapcsolatai a hamiszászlós merényleteket elkövető globális cionista vezérkarral
  • Kaméleon - (Morvai Krisztina csodálatos átváltozása a Lauder-holdudvar tagjából a Jobbik húzónevévé)





Zsidók öltek zsidókat, hogy a túlélőket Izraelbe kényszerítsék


A palesztin állam létrehozása körüli huzavona kapcsán ideje rátérnünk a "kitalált újkor", a "hamis történelem" egyik legközpontibb kérdésére, de a Kertész Ákos-botrány is jelzi, mennyire alapvető fontosságú LENNE szembenézni korunk egyik legnagyobb hazugságával. Kiemelten a "jobboldalon", a "hazafias táborban", mert épp ez az a közeg, ami a hamis történelemcsinálók kedvenc célcsoportja, ezek a megcélzott közegek fogadják el a legnaívabbul a háttérhatalom által nekik gyártott "hősöket", valójában a világszétverők ügynökeit.
A fenti címmel természetesen egy jóval nagyobb horderejű kérdésről lesz majd szó, a Nagy Holokausztvallás központi témájáról, de bemelegítésnek itt egy fontos adalék a cionista háború egy mellékhadszinteréről, az arab és más iszlám országok zsidóságának eszközként kezeléséről.

Naeim Giladi : “
Ben Gurion botrányai: Hogyan gyilkolt a Hagana és a Moszad zsidókat


Jellemző, hogy az Amazon lehagyja a cím “kényes” részét, és hogy : ”Out of Print–Limited Availability.” - a könyv elfogyott…
Naeim Giladi, Iraki születésű amerikai zsidó újságíró: “Azért írtam ezt a könyvet, hogy elmondjam az amerikai embereknek, főleg a zsidóknak, hogy az iszlám országokból a zsidók nem önszántukból emigráltak Izraelbe, hanem azért, hogy erre kényszerítsék őket, zsidók zsidókat öltek; és hogy még több arab föld elkobzására nyerjenek időt, zsidók számos alkalommal elutasítottak őszinte békejavaslatokat arab szomszédaik részéről. Arról írok, amit az első izraeli miniszterelnök “kegyetlen cionizmusnak” nevezett. Azért írok erről, mert én is résztvevője voltam.” Giladi bemutatja a fájdalmas igazságot Palesztina cionista meghódításáról és arról, hogy David Ben-Gurion hivatali idejében mesterségesen keltettek antiszemitizmust az iraki zsidó közösségek ellen, hogy az iraki zsidókat Izraelbe vándorlásra ösztönözzék. A cionisták célja a nyers zsidó munkaerő importja volt a Közel-Keletről, hogy legyen, aki szánt és vet a frissen üressé tett földeken. Szintén fel kellett tölteni a hadsereget sorkatonákkal, hogy legyen aki megvédje a lopott területeket.”

Az alábbi interjúban  Giladi részletezi a zsidó titkosszolgálatok által zsidók közé dobott gránátokat, bombákat és általuk gyártott és Irakban terjesztett antiszemita röplapokat. Hogy az izraeli kormány az iraki angolbáb kormányt rávette, fossza meg a zsidókat állampolgárságuktól, mert zömük inkább maradt volna. A tapasztalatlan fiataloknak meg fűt-fát igértek az “igéret földjén”.
Nem minden zsidó ősi álma volt az alija, ezeket ösztönözni kellett, szó szerint “fegyvert tartva a homlokukhoz”. A fegyvert cionista zsidók tartották.

Volt persze ugyanenek a háborúnak egy hadszíntere a II. világháború alatti és utáni Európában is. Utóbbiban különösen a frissen szovjet megszállás alá került országok, közte hazánk túlélő zsidói ellen a zsidó vezetésű kommunista titkosszolgálatok által megszervezett pogromok az érdekesek. Természetesen a kommunista rezsim mindenestől a cionizmust is ESZKÖZÉÜL használó globális (nagyrészt zsidó származású vezetőkkel rendelkező) nagytőke műve, ahogy a hitleri rezsim is, de ez utóbbit még a radikális jobboldali, "antiszemita" közeg jókora, talán nagyobb része se képes felfogni. Működik a történelemhamisítás...

részletek:
Ben Gurionnak a “keleti zsidók” azért kellettek, hogy megműveljék a sokezer hektár földet, amit az izraeli csapatok által 1948-ban elűzött palesztinok hagytak hátra.
És kezdtem megtudni, milyen barbár módszerekkel szabadították meg a születő államot annyi palesztintól, amennyitől csak lehetséges. A világ ma hátrahőköl a baktériumhadviselés gondolatától, de valószínűleg Izrael használta ezt először a Közel-Keleten. Az 1948-as háborúban a zsidó csapatok kiűzték az arab falvak lakosságát, gyakran fenyegetéssel, néha egyszerűen lelőve egy féltucat fegyvertelen arabot, elrettentő például a többiek részére. Hogy az arabok ne térhessenek vissza újrakezdeni az életüket ezekben a falvakban, az izraeliek tífusz- és vérhasbaktériumokkal fertőzték meg a kutakat.
Uri Mileshtin, az Izraeli Hadsereg hivatalos történésze írt és beszélt a baktériumfegyverek használatáról. Mileshtin szerint Moshe Dayan, akkoriban hadosztályparancsnok adott parancsot 1948-ban az arabok kiűzésére falvaikból, házaik lebulldózerezésére és kútjaik használhatatlanná tételére tífusz- és vérhasbaktériumokkal.
Acre olyan fekvésű volt, hogy gyakorlatilag egyetlen géppuskával meg tudta magát védeni, ezért a Hagana baktériumiokkal fertőzte meg a forrást, amely vízzel látta el a várost. A forrás neve Capri volt és északról, egy kibuc mellől folyt a vize. A Hagana elfertőzte a vizet, a lakosság megbetegedett és a zsidó csapatok megszállták Acre-t. Ez olyan jól ment, hogy egy Hagana-osztagot arabnak öltözve beküldtek Gázába, ahol egyiptomi csapatok voltak, és az egyiptomiak elkapták őket, amint két doboz tífusz- és vérhasbaktériumot juttattak a vízellátó rendszerbe, mit sem törődve a civil lakossággal. “Háborúban nincsenek érzelmek” mondta az egyik elfogott Hagana-tag.”
"Az 1950-51-es es bombamerényletek
    Az 1941-es zsidóellenes zavargások kiváló ürügyet teremtettek a briteknek, hogy bevonuljanak Bagdadba visszajuttani a hatalomba a britpárti régenst és britpárti miniszterelnökét, Nouri el-Szaidot.  Szintén ürügyet nyújtottak a palesztinai cionistáknak egy iraki illegális cionista mozgalom létrehozására, először Bagdadban, majd más városokban is,  Bászrában, Amarában, Hillában, Diwaneiában, Abrilban és Kirkukban.
A második világháború után gyorsan váltották egymást az iraki kormányok. A palesztinai cionista hódítás, különösen a deir jasszini palesztinok lemészárlása felerősítette a britellenes mozgalmat Irakban. Amikor az iraki kormány új barátsági szerződést írt alá Londonnal 1948 januárjában, az egész országban zavargások törtek ki. A szerződést nemsokára érvénytelenítették és Bagdad követelte a brit katonai misszió kivonását, amely 27 éve irányította az iraki hadsereget.
1948 folyamán később Bagdad Palesztiinába küldött egy katonai különítményt a cionisták eleni harcra és amikor Izrael májusban kikiáltotta függetlenségét, Irak lezárta a haifai olajfinomítót ellátó olajvezetéket. Abd al-Ilah azonban még mindig régens volt és a britek quislingje, Nouri el-Said újra miniszterelnök volt. Én az Abu Gréb börtönben voltam 1948-ban, ahonnan csak 1949 szeptemberében szöktem meg Iránba.
Hat hónappal később – konkrétan március 19-én – bomba robbant Bagdadban az Amerikai Kulturális Központ és Könyvtárnál, megrongálva az épületet és többeket megsebesítve.  A központ a fiatal zsidók kedvenc találkozóhelye volt.
Az első közvetlenül zsidókra dobott bomba 1950. április 8-án 9.15-kor robbant. Egy három fiatallal arra hajtó autóból dobtak gránátot a bagdadi  El-Dar El-Bida Kávézóra, ahol zsidók ünnepelték a Pészahot.  Négy ember súlyosan megsérült.  Azon az éjjelen szórólapokat osztogattak, amelyek a zsidókat Irak azonnali elhagyására szólították fel.
Másnap rengeteg zsidó, többségükben szegények, akiknek nem volt mit vesztenie, zsúfolódott össze a kivándorlási hivatalokban, hogy lemondjon állampolgárságáról és beadja Izraelbe vándorlási kérelmét. Olyan sok volt a kérelmező, hogy a rendőrségnek zsidó iskolákban és zsinagógákban kellett regisztrációs irodákat nyitnia.
Május 10-én hajnali 3-kor egy gránátot dobtak a zsidó tuljadonban levő Beit-Lawi Automobil Vállalat kirakata felé, részben lerombolva az épületet. Személyi sérülés nem történt.
1950. június 3-án   egy újabb gránátot dobtak ki egy száguldó autóból Bagdad El-Batawin negyedében, ahol a legtöbb gazdag zsidó és középosztálybeli iraki élt.  Senki nem sérült meg, de a robbanást követően cionista aktivisták sürgönyöket küldtek Izraelbe, hogy az Irakra szánt bevándorlási kvótát növeljék meg.
Június 5-én 2.30-kor bomba robbant a zsidó tulajdonban levő Stanley Shashua épületnél az El-Rashid utcán, anyagi kárt okozva, de személyi sérülés nélkül.
1951. január 14-én délután 7-kor gránátot dobtak  a Masouda Shem-Tov zsinagóga előtt tartózkodó zsidók csoportjára.  A robbanás elszakított egy nagyfeszültségű vezetéket, három zsidót ért halálos áramütés, köztük egy fiatal fiút, Itzhak Elmachert, és 30 másik sebesült meg. A támadás után a zsidók kivándorlása napi 6-700 főre ugrott.
A cionista propagandisták máig azt állítják, hogy az iraki bombákat zsidógyűlölő irakiak robbantották, akik ki akarták űzni a zsidókat országukból.  A szörnyű igazság az, hogy a bombákat, melyek iraki zsidókat öltek és nyomorítottak meg és megrongálták a tulajdonukat, cionista zsidók dobták.
Úgy gondolom, hogy a könyvemben szereplő dokumentumok között a legfontosabbak közé tartoznak két röpcédula példányai, melyeket az illegális cionista mozgalom adott ki és amiken a zsidókat Irak elhagyására szólították fel.  Az egyik 1950. március 16-I, a másik 1950. április 8-I keltezésű.
A kettő közötti különbség döntő jelentőségű. Mindkettő feltüntették a kiadás dátumát, de csak az április 8-i mutatja az időpontot: délután 4 óra. Miért tüntették fel az időpontot? Ilyen pontosság példa nélküli volt. Még a vizsgálóbíró, Salaman El-Beit is gyanúsnak találta. Vajon a du. 4 óra feltüntetői alibit akartak a bombamerénylet idejére, amiről tudták, hogy öt órával később fog bekövetkezni?   Ha igen, honnan tudtak a merényletről? A bíró arra következtetett, hogy onnan tudták, hogy az illegális cionisták és a merénylők kapcsolatban álltak egymással.
Erre a következtetésre jutott Wilbur Crane Eveland, a CIA korábbi magasrangú tisztje is, akivel volt alkalmam találkozni New Yorkban 1988-ban. Homokkötelek c. könyvében, melynek megjelentetését a CIA ellenezte, Eveland ezt írja:
"Abból a célból, hogy az irakiakat Amerika-ellenesnek mutassák és hogy megrémítsék a zsidókat, a cionisták bombákat telepítettek az USA Információs szolgálat könyvtára és zsinagógák közelébe. Nem sokkal később röplapok tűntek fel, Izraelbe vándorlásra biztatva a zsidókat. . . .  Bár később az iraki rendőrség bizonyítékokat adott át nagykövetségünknek arról, hogy a zsinagóga és könyvtár elleni támadások, valamint a zsidóellenes és Amerika-ellenes röplamkampányok a földalatti cionista szervezet művei voltak,  a világ nagy része elhitte a jelentéseket, hogy arab terrorizmus váltotta ki az iraki zsidók menekülését, akiket a cionisták “megmentettek”, valójában azért, hogy növeljék Izrael zsidó lakosságát."
Eveland nem részletezi a cionistákat a támadásokkal összekötő bizonyítékokat, de én megtettem a könyvemben. Pldául 1955-ben szerveztem egy bizottságot iraki származású zsidó ügyvédekből, hogy képviseljék olyan iraki zsidók követeléseit, akik még mindig rendelkeztek Irakban tulajdonnal. Egy jól ismert ügyvéd, aki kérte, hogy ne közöljem a nevét, tudomásomra hozta, hogy az iraki laborvizsgálatok igazolták, hogy az Amerikai Kulturális Központ elleni bombatámadásnál talált röplapok ugyanazon az írógépen készültek és ugyanazon a stencilgépen lettek sokszorosítva, amiken a cionista mozgalomnak közvetlenül az április 8-i bombatámadás előtt terjesztett röplapjai.
Elemzések kimutatták azt is, hogy a Beit-Lawi támadásnál használt robbanóanyag megegyezett egy Yosef Basri nevű iraki zsidó aktatáskájában talált robbanóanyag-maradványokkal. A jogász Basrit Shalom Salih cipésszel együtt 1951. decemberében perbe fogták a támadásokért és a következő hónapban kivégezték. Mindketten a Hashura, a földalatti cionista szervezet katonai szárnyának tagjai voltak. Salih végül bevallotta, hogy ő, Basri és egy harmadik férfi, Yosef Habaza hajtották végre a támadásokat.
Az 1952 januári kivégzések idejére a becslés szerint 125 ezres iraki zsidóság 6 ezer fő kivételével már Izraelbe menekült.  Ráadásul a britbarát és cionistabarát báb el-Said befagyasztotta a vagyonukat, beleértve a készpénzt. (Volt lehetőség iraki dinárok kivitelére, de amikor a bevándorlók beváltották őket Izraelben, azt kellett tapasztalniuk, hogy az izraeli kormány megtartotta magának az értékük 50%-át.) Még azok a zsidók is elveszítették állampolgárságukat, akik nem jelentkeztek kivándorlásra, de éppen külföldön tartózkodtak, amennyiben nem tértek vissza egy meghatározott időn belül. Felszámoltak egy ősi, kulturált, prosperáló közösséget és tagjait áttelepítették egy keleteurópai zsidók által uralt országba, akik kultúrája nemcsak idegen, de teljesen gyűlöletes volt számukra."


Hasonló témájú bejegyzések:
"... én ma is kész vagyok rá, önként, hogy elvégezzem Izrael népéért a mocskos munkát, hogy szükség szerint arabokat öljek, hogy száműzzem, elkergessem, megégessem őket, hogy meggyűlöltessem magunkat, hogy forróvá tegyem a talajt a diszpórában élő zsidek lába alatt, és arra kényszerítsem őket, hogy jajgatva, de gyorsan idefussanak az országba.  Még ha itt is, ott is fel kéne ezért robbantanom egy csomó zsinagógát."


"... a németség pozíciói a háború és főleg Hitler tevékenysége nyomán sokkal rosszabbak, mint a háború előtt voltak!
Ezzel szemben a főleg zsidó eredetű (a judaizmus nihilista irányzataival kapcsolatban levő) globalista bankárelit tevékenysége minden területén nyert Hitler háborús tevékenysége és személyes döntései következtében"


"Ez a (végső) Megváltás ... magában fogja foglalni az összes nemzet lerombolását, elpusztítását, legyilkolását és kitörlését: az övéket, az őrzőangyalaikét és az isteneikét. ... A Szent (Isten), aki áldott legyen, el fogja pusztítani az összes nemzetet, Izrael kivételével." 

"A férfi a zsinagógába viszi a gyermekeit és ott, a Tóraszekrény előtt leöli őket: "És ráfröccsentette vérüket a Tóraszekrény oszlopaira ... és ezt mondta: 'Legyen ez a vér vezeklés az összes bűnömért' "






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése