2019. december 5., csütörtök

Miért kellett meghalnia Alfréd Herrhausennek, a Deutsche Bank elnökének?



























Miért kellett meghalnia Alfréd Herrhausennek,

a Deutsche Bank elnökének?



2010, szeptember 9 - 07:39 — varitamas 
A szovjet birodalom felbomlásának kezdetén a kommunista világrendszer összeomlásának nagy történelmi pillanatában Helmuth Kohl, a Német Szövetségi Köztársaság Kancellárja, minden rendelkezésére álló eszközt megragadva igyekezett megvalósítani a német állam egységét. Kohl a kelet-európai rendszerváltást kezdetben összekapcsolta egy messze tekintő gazdasági újjáépítő programmal Kelet-Európában. Ez a terv azonban csak akkor lett volna megvalósítható, ha Kohl radikálisan szakít a nemzetközi pénzügyi közösség monetáris politikájával, amely viszont alapvetően befolyásolta volna a második világháború után kialakult hatalmi viszonyokat Európában. Dr. AlfrédHerrhausennek, a Deutsche Bank elnökének a meggyilkolása azt jelentette, miként erről a Spiegel című német hetilap beszámolt, hogy Kohl kancellár elveszítette egyik igen közeli munkatársát, aki képes volt mélyenszántó, a dolgok lényegét értő-elemző stratégiai gondolkodásra. Herrhausen halála megrázta Kohl kancellárt, és kormányát is megfélemlítette. Kohl nem merte vállalni a nyilvánosság tájékoztatását a bűntény hátteréről, és a bűnüldöző szerveknek sem adott olyan utasításokat, amelyek kellően motiválták volna őket a bűntény hátterének a feltárására, és a parancsot kiadó felbujtók megtalálására. Ehelyett a nyilvánosságnak egy mesét tálaltak fel, a terrorista Rote Armee Fraktion (RAF), vagyis a Vörös Hadsereg Frakció nem létező "harmadik generációjáról", amelyik ezt a merényletet állítólag végrehajtotta. Tizenhárom évvel Herrhausen életének kioltása óta még mindig nem találták meg a valódi elkövetőket.
"Mr. Készpénz", az Atlanti-Híd elnöke
A Leleplező korábbi számaiban már foglalkoztunk a Rómában fontos politikai befolyásra szert tettPropaganda Duó-val, vagyis a P2-es néven elhíresült szabadkőműves jellegű páhollyal és viselt dolgaival. A német Vörös Hadsereg Frakció terrorszervezet tevékenységének a kutatói összefüggést találtak nemcsak az Atlanti-Híd (Atlantic-Brücke) nevű egyesület és a RAF között, de az NSZK-t megrázó titkos pártpénz adományozások között is. A titkos pártpénz botrányok egyik kulcsfigurája 10 évvel ezelőtt az a Walther Leisler Kiep volt, aki már a titkos pénzadományozások kezdetén és ma is az Atlanti-Híd nevű egyesület elnöke. Különösnek tűnik, hogy a RAF merényletek áldozatai jelentős részben az Atlanti-Híd tagjai, illetve a vele kapcsolatot tartó más személyek soraiból kerültek ki. Így például az 1977-ben megölt Jürgen Ponto, az 1986-ban meggyilkolt Karl Heinz Beckurts, az l989-ben felrobbantott Alfred Herrhausen, de ebbe a körbe tartozik Herrhausen utóda Hilmar Kopper, valamint az 1991-ben az ugyancsak a RAF áldozatává vált Rohwedder utóda,Birgit Breuel. Walther Leisler Kiep, akit a Német Kereszténydemokrata Párt (CDU) egyik fontos pénzügyi szakértőjének tartanak, és akit bizalmasan csak "Mr. Cash"-nek, (Mr. Készpénznek) neveznek, az Atlanti-Híd Egyesület nagy öregjének számít. A Helmut Kohl kancellár tekintélyét megtépázó titkos pénzadományozási ügynek is Kiep volt az egyik kulcsfigurája. A mai napig sem sikerült kideríteni, hogy kiktől származott az a titkos számlákra átutalt sokmillió márka, amellyel a CDU a választási kampányát finanszírozta.
Ha szemügyre vesszük az "Atlantik-Verein" (Atlanti-Egyesület) és vezetője Kiep tevékenységét, akkor megtalálhatjuk a választ arra, hogy kik lehetnek a titkos pénzek adományozói. Az Atlanti-Egyesület, amely lényegében azonos az Atlanti-Híddal, az NSZK gazdasági, politikai és tömegtájékoztatási vezérkarát mondhatja tagjainak. Ez az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági és politikai életét irányító háttérhatalom németországi irányító központja. A titkosszolgálatok formálisan az adott ország törvényhozói és végrehajtói hatalmát védik és látják el információkkal, de már régóta tudják a kutatók, hogy mindenek előtt a nemzetközi pénzügyi kartell által ellenőrzött háttérhatalmat szolgálják ki. Miközben a CIA a háttérből irányította az olaszországi P2-es páholyt, ugyanezt tette Németországban a P2-es páholy megfelelőjével, az Atlanti-Híddal. Ez a szervezet biztosította, hogy a német ipar, politika, gazdaság, a titkosszolgálatok és a tömegtájékoztatási intézmények vezetői mindig teljesítsék a háttérhatalom amerikai központjából érkező iránymutatásokat. Egy ilyen tevékenység ugyan az NSZK alkotmányába ütközik, de az illetékes német hatóságok mégsem találtak okot arra, hogy ezt az Alkotmánybíróság elé vigyék.
Az Atlanti-Híd, illetve az Atlanti-Egyesület (a kettő lényegében egy és ugyanaz) a hivatalos Amerika kiszolgálója és szoros kapcsolatot tart fent az amerikai külpolitikai és titkosszolgálati apparátus tagjaival. Konkrétan két szervezet ellenőrzi Amerikából: az egyik a Council on Foreign Relations, CFR (a Külkapcsolatok Tanácsa) és az American Council on Germany (a Németországgal foglalkozó Amerikai Tanács). Mindkét Tanácsnak sokáig a közelmúltban elhunyt John J. McCloy volt hosszú időn át a vezetője. A II. világháborút követően McCloy az Egyesült Államok németországi főbiztosa volt. Magánemberként ő volt a Közép-Amerikai országokban nagyhatalomnak számító United Fruit Company igazgatója. Emellett McCloy tagja volt a John F. Kennedy elleni merénylet kivizsgálását eltussoló Warren-Bizottságnak. A CFR-nek egyébként olyan további hírességek is a tagjai voltak, mint Allen Dulles, John McCone, Richard Helms, William Colby és az idősebb George Bush (az Egyesült Államok elnöke és a jelenlegi elnök apja), akik valamennyien a CIA igazgatói voltak rövidebb-hosszabb ideig. A két említett tanács és az Atlanti-Híd között rendkívül szoros volt az együttműködés és a tagok gyakran utaztak egymás országaiba, a személyes kapcsolatok ápolására. McCloy mindig nagyrabecsült vendég volt az Atlanti-Híd rendezvényein, és a legmagasabb beosztású politikusok, beleértve magát Helmuth Schmidt kancellárt is, körülrajongták. Minthogy Walther Leisler Kiep az Atlanti-Híd vezetője volt, rajta keresztül az amerikai titkosszolgálatok könnyen bele tudtak avatkozni a CDU pénzügyeibe.
A CDU nagy port felkavart pártfinanszírozási botrányának szinte minden kulcsfigurája - Kiep, Karlheinz Schreiber és Casimir Prinz zu Sayn-Wittgenstein - az Atlanti-Híd Egyesület tagja. Horst Weyrauch könyvvizsgálónak megengedték, hogy ne végezze el az Atlanti-Híd alapszabályzatán az adózási szempontból szükséges végső simításokat. Ez ugyanúgy nem véletlen, mint ahogy az sem, hogy Karlheinz Schreiber újabb és újabb támadásokat intézhetett a CDU ellen. Mindez arra utal, hogy időközben már más valaki került az Atlanti-Híd kegyeibe, Gerhard Schröder. Ezért volt szükség a CDU pénzügyi botrányának a kirobbantására.
A zsákutcába jutott nyomozás
A Herrhausen ügyet a német bűnüldözési hatóságok teljes kudarca jellemzi. Gerhard Wisnewski, aki "Das RAF-Phantom" (A nemlétező RAF) címmel könyvet írt a Herrhausen ügyben folytatott nyomozás körüli bonyodalmakról, kétségbe vonja, hogy Herrhausent is a RAF 1985 óta működő úgynevezett harmadik generációja ölte volna meg. A hivatalos szervek állítása szerint "az új RAF" számlájára 8 gyilkosság írható, amely 1985-ben Zimmermann meggyilkolásával kezdődött, és a Rohwedder elleni merénylettel ért véget. Már említettük, de megismételjük: A Herrhausen-ügyben folytatott nyomozás eddig teljesen eredménytelennek bizonyult. Wisnewski szerint az úgynevezett "új RAF" a bűnüldöző szervek totális kudarca miatt a legsikeresebb bűnöző csoportnak bizonyult, mivel a gyilkossági ügyekben a felderítési arány normális körülmények között 95 %-os. Az "új RAF" esetében viszont ez a felderítési arány a nullával egyenlő.
"Az antiimperialista sejtek"
Minthogy az "új RAF"-ra nem tudták rábizonyítani a Herrhausen elleni merényletet, egy másik terrorista csoport került a nyomozás előterébe. Ez az úgynevezett "Antiimperialistischen Zellen (AIZ)" vagyis az "Antiimperialista sejtek", akik 1992. áprilisában figyelmeztették a politikusokat, hogy újabb merényletekkel kell számolniuk. Valóban sor került néhány helyen bombarobbantásra, de ezek nem okoztak nagyobb károkat. Amikor a nyomozó hatóság végül is elérte azt, hogy két gyanúsítottat őrizetbe vehessen, a felelősségre vonásukhoz szükséges bizonyítékok hiányoztak. Kiderült, hogy az AIZ is csak fantom. A német terrorista tevékenység kutatói szerint a RAF és az AIZ egy és ugyanazon érem két oldala. Bizonyos háttéremberek végrehajtják a terrorcselekményeket, a titkosszolgálatok elkészítik a tömegtájékoztatási médiumok által terjesztésre kerülő felelősségvállaló nyilatkozatokat, ezeket a szakértők "tudományosan" elemzik, majd pedig a nyomozó hatóságok egy idő múlva elővarázsolnak így, vagy úgy gyanúsítható személyeket. A cél nyilvánvalóan az, hogy ha el kell titkolni az igazi tetteseket, akkor valaki mást kell elkövetőként beállítani az igazságot kereső emberek számára.
A RAF-merényletek és a STASI-kapcsolat
1998. február 19-én a Frankfurter Rundschau a címlapján jelentette: "A Rohwedder-ügyben felmerült új nyomok Stasi-kapcsolathoz vezetnek". Ugyanaznap este a WDR TV-állomás dokumentumműsort sugárzott, amely szerintDetlev Karsten Rohweddernek azért kellett meghalnia, mert rábukkant egy Stasi-hálózat illegális üzleti tevékenységére. Rohwedder azonban úgy nyúlt a Stasi-darázsfészekbe, hogy sejtelme sem volt a rá leselkedő veszélyekről. Rohweddertől - a Hoesch-Konszern vezetőjétől - 1989. nyarán cége egyik leányvállalata segítséget kért. A Fuba nevű vállalat szerződést kötött az NDK-val komputertechnológia szállítására. Kezdetben minden simán ment, de később a bonni gazdasági minisztérium kifogást emelt "illegális technológia átadás" címén. Rohweddernek kellett közvetíteni. Megvizsgálta közelebbről az ügyletet és megállapította, hogy egy svájci cég is részt vesz benne. Az "Intrac"-ról volt szó, azaz egy NDK által irányított vállalatról. Ennek az igazgatója a svájci állampolgárságú Ottokar Hermann a beavatottak körében, mint "technológia beszerző" volt ismert. Rohwedder tovább folytatta kutatását, többször is találkozott Hermannal, utoljára a halálát megelőző 14. napon. Az utolsó találkozón kirobbant a botrány. Rohwedder be akarta kapcsolni az államügyészséget. Bonnban tudták mi történik azokkal, akik veszélyessé válnak a Stasi vállalat-birodalmára. Uwe Harms nyugatnémet üzletember vonakodott együttműködni az NDK-val az illegális fegyverszállítmányoknál. Hulláját egy plasztik zsákban találták meg. Harms esete nem volt egyedülálló. Rohwedder nem tudott az ilyen Stasi gyilkosságokról. Ismeretei hiányosak voltak a Stasi vállalat hálózatáról is. Nem sejthette, milyen veszélyben forog. A nyugatnémet hírszerző szolgálat információitól szintén el volt zárva. Ugyanez vonatkozik a düsseldorfi rendőrségre is, amelynek gondoskodnia kellett Rohwedder biztonságáról. Figyelmeztetést csupán olyan valakitől kapott, akitől ezt a legkevésbé várhatta. 1990. közepénSchalck-Golodkowski személyes levelet írt Schäuble akkori belügyminiszterhez.
Ottokar Hermannról van szó és az NDK állami- és pártvagyonának a Svájcba való juttatásáról az Intrac számlájára, az Állami Vagyonkezelőség kijátszásával. Éppen ez az, amit Rohwedder meg akart akadályozni. Eszerint Rohweddernek azért kellett meghalnia, mert meg akart akadályozni egy illegális technológiai átadást. Ennek csupán annyi a szépséghibája, hogy ekkor már másfél éve nem létezett az NDK, és a nyugat-német csúcstechnológia minden akadály nélkül elérhetővé vált az új tartományoknak nevezett egykori Kelet-Németországban.
1998. február 20-án a Berliner Zeitung további észrevételeket is tett: Ezek szerint a nyugat-német WDR televízió-állomás műsorkészítő csoportjának további állításai is kétségbe vonhatók a Stasi-verzió valóságtartalmát illetően. A nyolcvanas évek közepétől kezdve rendszeresen tartottak titkos találkozót az embargó alá eső áruk beszerzésével foglalkozó Stasi tisztek egy thüringiai faluban, Römhildben, a bajor határ közelében. Erről nincsenek írásbeli bizonyítékok, és az egyetlen tanú, aki a találkozóhelyként szolgáló fazekasműhely tulajdonosa volt, már halott. A WDR film szerint az illető titokzatos körülmények között halt meg, röviddel azelőtt, hogy őt a Schalck ügyben vizsgálatot folytató bizottság Bonnban tanúként kihallgatta volna. A valóságban az illető 1991. novemberében trombózisban halt meg, és a bonni vizsgálóbizottság csupán két évvel később foglalkozott az állítólagos römhildi találkozóval.
Ugyanennek a filmnek egy másik része foglalkozik az Állami Vagyonkezelőség berlini irodája elleni támadással, amelyre 3 nappal Rohwedder halála előtt került sor, és amelyet "Thomas Münzers wilder Haufen"-jei ("Thomas Münzer vad emberei") hajtottak végre. Ez a támadás volt az egyetlen, amit ez a csoport végrehajtott - állítja a WDR film. De ez sem felel meg a tényeknek. A baloldali radikális csoport ui. 1991-ben és 92-ben ismételten akcióba lépett Berlinben. Egy magát biztonsági szakértőnek nevező személy, Klaus-Dieter Matschke,állítólag írásban figyelmeztette a Szövetségi Nyomozó Hivatalt, hogy egykori Stasi tisztek részt vettek olyan merényletekben, mint amilyen például kioltotta Alfred Herrhausen, a Német Bank elnökének az életét.
Valójában maga Matschke is enyhén szólva homályos körökből származott, amelyek tagjai terrorcselekményeket hajtottak végre, majd pedig ezt mások által végrehajtott bűncselekménynek tüntették fel. A Spiegel című hetilap szerint Matschke kapcsolatban állt az alsó-szászországi Alkotmányvédő Hivatal emberével, Klaus Vogttal, aki irányította a Celler börtön falának a felrobbantását. Nyolc éven át terrorista cselekményként tüntették fel ezt, egészen addig, amíg a botrányt a nyomozó újságírók ki nem derítették. Matschke hosszabb időn át az alsó-szászországi Belügyminisztérium egyik informátora volt, aki azonban nem csak információk, hanem biztonságtechnikai berendezések beszerzésével is foglalkozott. A Spiegel megállapítása szerint Matschke megpróbált Klaus Vogtnak állást szerezni Száz-Anhalt tartomány biztonsági apparátusában. A Berliner Zeitung arról is hírt adott, hogy Matschke a Bundesnachrichtendienst (a Szövetségi Hírszerző Szolgálat) részére is dolgozott. Ennek a megbízásából épült be a német terrorista csoportokba.
A WDR filmjéből arra következtethetünk, hogy itt az Alkotmányvédelmi Hivatal (ez az NSZK-ban a nemzetbiztonsági hivatalnak felel meg) és a Szövetségi Hírszerző Szolgálat összejátszásáról van szó, abból a célból, hogy elleplezzék az állítólagos "terrorista merényletek" valódi hátterét. Az ilyen titkosszolgálati alkalmazottakra jellemző, hogy csak a lehető legkevesebbet hazudnak. A tőlük származó idézetek rendszerint sokoldalúan értelmezhetők, és nem adnak biztos eligazítást a nyomozó hatóságok számára.
A RAF-Fantom ismét a figyelem központjában
1997. decemberében egy új csoport, amely a hírek hátterének a kiderítésére alakult, ismét kézbevette a "Das RAF-Phantom" című már hivatkozott könyvet. A GerhardWisnewski köréből származó szerzőgárda kritikailag felülvizsgálta a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) harmadik nemzedékéről szóló információkat, mert ezt a csoportot tették felelőssé az 1980-as évek közepétől elkövetett terrorcselekményekért. A szerzők abból a feltételezésből indultak ki, hogy ez a harmadik generáció valójában nem létezik, és a német titkosszolgálat szüleménye. A képzeletbeli társadalmi bíróság megvizsgálta a szerzőcsoport érvelését, és mivel azt részben hitelesnek minősítette, ezért további kutatást tartott szükségesnek.
A RAF és a terrorizmus egész története, legalábbis Németországban, bővelkedik ún. koronatanúkban. Így például Hermann Feiling, aki súlyos sérüléseket szenvedett el a biztonsági szervektől, 1300 oldalt írt össze a "forradalmi sejtekről" időnként a legkiválóbb rendőrségi stílusban. Mivel ennek nyilvánvalóan a félrevezetés volt a célja, ezért az egész értéktelen. Megemlíthető Karl-Peter Plein, aki a Bundeskriminalamt (Szövetségi Bűnügyi Hivatal) költségére egy előkelő hotelban volt elszállásolva, majd pedig teljesen hamisnak bizonyúlt vallomását visszavonta. Plein kijelentette: "minden hazugság volt az utolsó részletekig." A későbbiekben még szó leszSiegfried Nonne-ról, egy súlyosan beteg emberről, akiről azt a mesét találta ki az Alkotmányvédelmi Hivatal, hogy ő volt az, aki a RAF terroristákat - akik a Herrhausen elleni merényletet állítólag elkövették - a saját lakásában bújtatta. Ez is természetesen hazugságnak bizonyult.
A német nyomozó szervek azonban rá vannak utalva ezekre a koronatanúkra, miután más bizonyítási eszköz nem maradt a kezükben az igazság kiderítésére. Ugyanakkor valamit tenniük kell saját nyomozati kudarcuknak az enyhítésére. Ezek a "koronatanúk", akik ilyen vagy olyan módon nyomás alá helyezhetők és megzsarolhatók, mindazt bevallják, leírják, ami a nyomozóhatóságoknak szükséges.
1997. október 13-án egy másik koronatanú, Birgit Hogefeld, felkereste azt a csoportot, amelyik elhatározta, hogy nem hagyja elfektetni a RAF állítólagos harmadik nemzedéke által elkövetett, és ki nem derített bűntényeket. Birgit Hogefeld is állítólag a RAF-hoz tartozott, és életfogytiglan tartó szabadságvesztésre lett ítélve. Nem akart azonban ismerőse, Wolfgangs Grams,sorsára jutni, akit a biztonsági emberek 1993-ban agyonlőttek. Ezt több szemtanú is látta. Azt viszont, hogy öngyilkosságot követett volna el, senki. Mivel az élet a börtönben is többet ér, mint a halál, ezért Birgit Hogefeld egyéni küzdelembe fogott. Állítólag részt vett az NSZK-ban elkövetett leghatásosabb bűncselekményekben és emiatt a nyomozó-apparátus 10 éven át kereste. Csak egy újabb koronatanú tudott a nyomára jutni. Ezáltal Birgit asszony egy olyan "szuperbűnöző" lett, amilyet még senki sem látott az NSZK-ban. Csalódást keltő azonban, amit ez a "szuperbűnöző" például a Herrhausen elleni gyilkossággal kapcsolatban a Spiegelben előadott. Hogefeld szerint: "a társadalmat csak jól megszűrt részletekben foghatjuk fel. A hiteles csak közvetve tárul fel, például kontakt-személyeken keresztül. Alapjában én is csak megszűrve élem át a társadalmi valóságot már csaknem 14 éve - először az illegalitásban, azután a börtönben - igen korlátozott formában."
"Sajnálatos módon a merénylet ugyan tökéletesre sikerült, de tulajdonképpen mi sem tudtuk, miért gyilkoltuk meg Herrhausent?" Ekkor árulja el a Spiegel című hetilap illetékese, hogy az interjú alanya tulajdonképpen önmaga személyében egy RAF terroristát védelmez. Az interjú valódi célja tehát az volt, hogy bizonyos homályos RAF cselekményeket úgy állítson be, mintha azok valóban a Vörös Hadsereg Frakció által kerültek volna elkövetésre. Birgit Hogefeld csaknem minden merényletre igennel válaszol. Amikor Herrhausenről kérdezik:
"Igen - a RAF volt. Le voltunk törve az éhségsztrájk miatt és ezen túlmenően, csakúgy mellékesen még hozzáteszi: Nem vitatja, hogy a RAF követte el a merényletet. Amikor Rohwedderre kérdeznek rá: Igen - hangzik a válasz. Akartunk egy kicsit a baloldalhoz közeledni, nemde?"
Ezután az interjú-készítő felteszi a kérdést, mit szól ahhoz a könyvhöz, amely sötét hatalmak akciójának tulajdonítja a Herrhausen elleni merényletet. Erre dühösen válaszol Hogefeld:
"Az általam ismert baloldali-radikális összefüggésben ennek az értelmetlenségnek semmilyen jelentősége nincs." Néhány mondattal korábban azonban még azt sem tudta Hogefeld, hogy a radikális baloldal egyáltalán fel tudta-e fogni a Herrhausen merénylet jelentőségét vagy sem. Azt is hozzáteszi, hogy a "RAF-Fantom" emlegetése is értelmetlenség, de még rá is tesz erre azzal, hogy hasonlóan értelmetlenségnek minősíti a Stasi gyanúsítását a Rohwedder elleni merényletben, valamint azt, hogy Klaus Steinmetz, a titkosszolgálat informátora közreműködhetett a börtön felrobbantásánálWeiterstadtban. Vagyis valamennyi olyan tézist, amely kellemetlenül érintette a biztonsági ügyekben illetékes hatóságokat, Hogefeld értelmetlenségnek minősített. Így már az is érthetővé válik, hogy miért kapott a szabadságbüntetését töltő rab engedélyt arra, hogy tévészereplést vállalhasson.
1997. őszén azonban további tévéműsorokra és újságokban közölt egész sorozatokra került sor, amikorHans-Martin Schleyer 1977-ben történt meggyilkolásának a 20. évfordulója volt. 1977-ben Schleyert és kísérőjét meggyilkolták, valamint a Lufthansa egyik gépét, a Landshutot, a géprablók eltérítették, és a kapitányt lelőtték. Az írott és az elektronikus tömegtájékoztatás Németországban szinten minden eseményt részletesen felelevenített. Ennek az is a célja lehetett, hogy segítse az emlékezést, sőt a gyászt. Ami azonban igen figyelemreméltó az az, hogy olyan áldozatokról, akik 12, 8, vagy 6 évvel ezelőtt veszítették életüket, már egy szó sem esett. Így nem tettek említést az 1985-ben meggyilkolt ErnsZimmermannról, Edward Pimentalról és két társáról. Ugyancsak hallgattak az egy évvel később meggyilkolt Karl Heinz Beckurts-ról ésEckhard Gropplerról, valamint Gerold vonBraunmühlről. A sorban Alfred Herrhausen következik, aki 1989 őszén vesztette életét, valamint Jakob Nix, aki ugyanebben az évben súlyos sérülést szenvedett. DetlevRohweddert 1991-ben ölték meg, és ugyanebben az évben Hergard Rohweddert pedig megsebesítették.
Ezzel a tíz áldozattal és két megsebesített személlyel ugyanolyan fontos volna foglalkozni, mint Hans-Martin Schleyerrel. Ugyanis az ő esetük sincs még a mai napig sem kellően felderítve, még ma sem tudhatja a közvélemény, hogy miért kellett meghalniuk, és valójában kik ölték meg őket. Miközben a megemlékezéseken jelen volt Helmudt Schmidt egykori kancellártól kezdve szinte minden illetékes személy, a Szövetségi Bűnügyi Hivatal akkori elnöke, Horst Herold, távolmaradt. Hírek szerint Herold szigorúan ellenőrzött bunkerszerű épületben él egy kaszárnyán belül, amelyet erősen őriznek. Az is figyelemre méltó, hogy amióta Horst Herold visszavonult, a RAF már lemondott a további fegyveres küzdelemről, és különböző békeajánlatokat tett. Ténylegesen már több mint 7 éve nem öltek meg senkit. Horst Herold is előjöhetne rejtekhelyéről, hiszen csaknem bizonyos, hogy a RAF többé nem fenyegeti az életét. Különben is 1977-ben a Herold irányítása alatt álló bűnüldöző hatóság egyetlen merényletet sem akadályozott meg. Hivatali ideje alatt jelentős állami és gazdasági vezető személyiségek váltak áldozatokká.
Azt, hogy a Schleyer-Landshut kettős merénylet lett kiválasztva propaganda célokra, semmi esetre sem véletlen. Hans-Martin Schleyer, a munkaadók szövetségének az elnökeként a gazdasági és a politikai hatalmi elitet képviselte. A merénylet komoly félelmet keltett az NSZK irányító csoportja körében. A Hans-Martin Schleyer iránti rokonszenv ápolása egyben hozzájárulhat a német társadalmat megosztó súlyos ellentétek elhomályosításához, és egyfajta össztársadalmi szolidaritás felkeltéséhez.
A "RAF-Fantom" című könyv 1997. szeptemberében ismét megjelent, de most már kiegészült a Hans-Martin Schleyerrel foglalkozó fejezettel. Ennek az a lényege, hogy Schleyer elrablását minden további nélkül meg lehetett volna akadályozni, és napokon belül az egész ügy véget érhetett volna. A rendőrség azonban a keresett terroristákat ismételten futni hagyta, és elmulasztotta kinyomozott rejtekhelyüknek a megrohamozását. Ez arra utal, hogy a nyomozó hatóságok nemcsak az 1984. utáni RAF merényletek felderítésében bizonyultak tehetetlennek, hanem azt is elősegítették, hogy a terrorista csoport korábbi nemzedékének a cselekményei is sikeresek legyenek. Megállapíthatjuk, hogy már Hans-Martin Schleyer elrablásánál is döntő szerepet játszott az állami bűnüldöző szervek kétbalkezessége, szakmai impotenciája vagy tudatos passzivitása.
Tudományos-e az összeesküvési elmélet ?
A "RAF-Fantom" című könyv szerzői nem féltek attól, hogy az események hátterének feltárásánál különböző jól megalapozott hipotéziseket vegyenek igénybe. Összeesküvések azóta léteznek, amióta az emberek közösségekben, a társadalom különböző formáiban együtt élnek. A történelem folyamán ezrek, sőt milliók váltak különböző összeesküvések áldozatává, amelyek nem Julius Ceasar megölésével kezdődtek, és nem is értek véget mondjuk Jichak Rabin izraeli miniszterelnök meggyilkolásával. Az összeesküvéseket úgy is meghatározhatjuk, mint titkos csoportok koordinált cselekvését, akik egy közösen meghatározott titkos cél érdekében együttesen tevékenykednek. Ha így tekintjük, akkor az összeesküvés szerves részét képezi a politikai-gazdasági és társadalmi élet mindennapjainak, függetlenül attól, hogy arra a titkosan elhatározott közös cselekvésre a politikai szférában, a kormány vagy a parlament hivatalaiban, az üzemekben, vagy az iskolákban, vagy más emberi közösségekben kerül sor. Az emberi természet szerves részét képezi, hogy más hasonló személyekkel, akiket összekötnek a közös szükségletek, érdekek és értékek, valamint az azokat kifejező közös nézetek és célok, szövetkezzenek és a hatékonyság érdekében céljaikat elrejtve - együttesen - cselekedjenek. Ez természetesen azt is jelenti, hogy másokat viszont kizárnak ebből az együttes cselekvésből, mivel azoknak a szükségletei, érdekei, értékei, nézetei és céljai eltérnek az övékétől. Éppen ezért állíthatjuk, hogy az összeesküvés bármilyen csúnyán hangzik is, mindennapi jelenség, és létezését tagadni valójában azt jelenti, hogy félünk elismerni bizonyos tényeket, amelyekkel ilyen vagy olyan okból kellemetlen szembesülnünk.
A rejtett célok érdekében, titokban végzett és koordinált tevékenység gyakran tilos tevékenység is, amely erkölcsi és jogi normákba ütközik, amelyek sok esetben bűnös tevékenységet takarnak el a nyilvánosság elől. Tény azonban, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban, de másutt is, így az Egyesült Államokban is, az összeesküvési elmélet egyfajta becsmérlő, megbélyegző kifejezéssé vált. Akire ezt a címkét ráaggasztják, az diszkvalifikálva van, legalábbis a hivatalos közvélemény és tudományosság szemében. Nem tagadható, hogy vannak olyan rejtett, titkosszolgálati akciók is, ahol bizony sor kerül különböző tiltott anyagok csempészésére, illegális fegyverkereskedelemre, és az is kívánatos lenne, hogy ilyen esetekben szó se essék bármiféle összeesküvés emlegetéséről. Mindez nem változtat azon, hogy bizonyos összeesküvési elméletek - munkahipotézisek - néha nagyon is hihetetlenül hangozhatnak, és nem egyszer hamisnak is bizonyulnak. Ennek ellenére a nem- véletlen, azaz a megtervezett cselekvés (összeesküvés) elméletének a létjogosultságát, mint a valóság feltárás egyik lehetséges eszközét, egy demokratikus társadalomban nem lehet mellőzni. Az összeesküvés ugyanis azt jelenti, hogy valami nem véletlenül, csak úgy magától történik, hanem meghatározott embercsoportok, közös cél érdekében, közös stratégia alapján összehangoltan - és természetesen titokban, gondosan álcázva - cselekszenek.
Egy ilyen összehangolt cselekvésnek a sikerét kockáztathatja, ha az nyilvánosságra kerül, ezért az ilyen összeesküvésnek nevezhető, összehangolt akcióit a hatalmat gyakorló, irányító elit igyekszik a leghatékonyabban titokban tartani. A kutatók számára éppen ezért nélkülözhetetlen eszköz a felszíni jelenségek gyakran érthetetlen halmaza mögé olyan átgondolt stratégiákat - mint munkahipotéziseket - feltételezni, amelyek az összefüggéstelen, inkoherens tényeket értelmesen elrendezik, és amelyek más közvetett bizonyítékokkal együtt elvezethetnek a szigorúan titkolt, összehangolt cselekvések felderítéséhez. Egy elméletnek gyakran csak utólag lehet megtalálni az igazolását, mégpedig azáltal, hogy a bekövetkezett események tényei azt megerősítették-e, vagy sem? Ha egy ún. összeesküvési elmélet feltételezéseit a később bekövetkezett tények alátámasztják, akkor azt már nehéz csupán kitalációnak minősíteni. Ebben az esetben a munkahipotézis már igazságot kifejező nézetté válik. Minden gondolat ilyen vagy olyan fokon elmélet is, mert az absztrakció valamilyen fokán ragadja meg a valóságot. Ha viszont a valóságnak olyan elemeivel foglalkozunk, mint a benne rejlő lehetőségek, vagy a vele szemben támasztott szükségszerűségek és elvárások, avagy a belőle kiolvasható valószínűségek, akkor mindig kikövetkeztetett, elgondolt tendenciákkal, valósággá válható tényezőkkel van dolgunk, esetleg többszörös absztrakción is átment, elvont elmélettel, amely azonban egy demokratikus társadalomban nagyon is megengedett kutatási eszköz. Egyszerűen kikapcsolni az igazság keresésének ezt az eszközrendszerét azzal, hogy megvetően "összeesküvési elméletnek" minősítem, elfogadhatatlan.
Ellenkezőleg! Az a nézetünk, hogy megalapozott hipotézisek felállítása, azaz többek között a véletlen abszolutizálását tagadó "összeesküvési" elméletek segítségével a rejtett folyamatok megközelítése az egyik legfontosabb feladata a tudománynak egy demokratikus államban, és egy állampolgárnak az egyik legtiszteletreméltóbb joga és kötelessége. Ha ezek az elméletek gyakran tévesek is, és nem képesek feltárni a valóságot, nagyon gyakran elvezetnek jogos kérdések felvetéséhez. Jelen témánk esetében az összeesküvési elmélet címkéjével ellátott "RAF-Fantom" című könyv igen is sok jogos kérdésre választ ad, de még több legitim kérdést felvet. Például: Igaz-e, hogy a Vörös Hadsereg Frakció tevékenységét a titkosszolgálatok irányították a háttérből? Ha igen, akkor mikortól van ez így, és ez hogyan történt? Konkrétan mely titkosszolgálatok rejtőzködtek mögöttük, a nyugatiak vagy a keletiek? Milyen célokat próbáltak elérni ezek a titkosszolgálatok a RAF segítségével? A kérdéseket folytathatnánk, de térjünk most vissza közelebbi tárgyunkhoz, az Alfred Herrhausen elleni merénylethez.
"Fókuszban" a Herrhausen elleni merénylet
1992. júniusában a német közszolgálati televízió első csatornája "Fókuszban" című adásában arról tájékoztatta 45 perces műsor keretében a német közvéleményt, hogy téves a Herrhausen halálával kapcsolatos hivatalos rendőrségi jelentés. A rendőrség ugyanis, mint már utaltunk rá, kitartott, és a mai napig kitart amellett, hogy 1989. november 30-án Herrhausent a Vörös Hadsereg Frakció harmadik generációja tette el láb alól.
Az adásban megerősítést nyertek azok az állítások, amelyeket amerikai információs szolgálatok emeltek. Eszerint Herrhausent az angol-amerikai pénzügyi körök legfelsőbb döntéshozóinak, azaz a Carroll Quigley által HÁLÓZAT-nak nevezett háttérhatalomnak, a szigorúan titkos parancsára ölték meg. Ezt a drasztikus lépést figyelmeztetésnek szánták Németország számára, hogy hagyjon fel független gazdaságpolitikai kezdeményezéseivel, és mondjon le Kelet-Európa gazdasági talpraállításáról és fejlesztéséről. Kohl ezirányú stratégiáját Herrhausen dolgozta ki. Amikor később Dieter Karsten Rohweddert is, a német Állami Vagyonügynökség vezetőjét, aki az új német tartományok, vagyis az egykori NDK gazdasági működéséért volt felelős, eltették láb alól, akkor a Kohl-kormány önálló kelet-európai gazdasági terveit lényegében feladta. Az események későbbi menete megerősíteni látszik azt a feltételezést, hogy Herrhausent Kelet-Európa gazdasági talpraállítása érdekében kifejtett stratégiai kezdeményezéséért távolították el az élők sorából. L. Fletcher Prouty, az amerikai légierő ezredese, aki szolgálati idejének utolsó kilenc évében a Pentagon és a CIA összekötő tisztje volt, számos szigorúan titkos akcióról jutott információhoz munkájánál fogva. Mivel nem volt a CIA alkalmazottja, így őrá nem voltak érvényesek azok a szigorú titoktartási előírások, amelyek a CIA alkalmazottjaira kötelezőek. Minthogy összekötő tisztként minden fontos CIA tevékenységről tudomást szerzett, így csaknem tájékozottabb volt magánál a CIA alkalmazottainál is, akik közül a többség csak a saját munkájával kapcsolatos információkat ismeri. Nos, ez az L. Fletcher Prouty 1992-ben utalt egy beszédre, amelyet Dr. Alfred Herrhausennek kellett volna tartania New York City-ben a meggyilkolása utáni héten.
A már említett televíziós műsorban pontról pontra dokumentálva megcáfolták azt a nézetet, hogy Herrhausen életének kioltói a "Vörös Hadsereg Frakció"(német nevének kezdőbetűi után RAF) nevű német terrorista csoport állítólagos "harmadik nemzedékének" a soraiból kerültek volna ki.
Először is rámutattak, hogy az 1980-as évek közepétől azAndreas Baader és az Ulrike Meinhof féle Vörös Hadsereg Frakció minden terrorista akciójánál a rendőrség kivétel nélkül talált bíróságilag is bizonyító erejű nyomokat. Ezek értékelhető módon hozták kapcsolatba a RAF-terroristákat a konkrét bűncselekménnyel. Azaz mindig találtak ujjlenyomatokat, vagy más bizonyítékokat, amelyek nem hagytak kétséget a tetteseket illetően. Herrhausen esetében, és mindazokban a terrorista merényletekben, amelyekért a Vörös Hadsereg Frakció eme úgynevezett harmadik generációja vállalta a felelősséget, a nyomozó szervek sohasem találtak büntetőjogilag értékelhető bizonyítékokat. Christian Seidler - ennek az állítólagos harmadik generációnak az egyik ismert tagja - az 1980-as évek közepén teljesen eltűnt, s azóta sem került elő. Állítólag Seidler volt Herrhausen egyik merénylője.
Egy második verzió szerint a RAF első és második nemzedékének a börtönben lévő tagjai rendelték el a Herrhausen elleni merényletet. Eszerint ezek a szigorúan őrzött börtönökben ülő rabok részletes utasításokat adtak a "harmadik nemzedék" tagjainak, akik aztán ezeket végrehajtották. A már hivatkozott TV műsorban a német büntetés-végrehajtási intézetek alkalmazottai részletes tájékoztatást adtak arról, miért lehetetlen egy ilyen terv elkészítése, valamint a parancs kiadása az olyan börtönökből, amelyeket különös szigorúsággal őriznek. E büntetés-végrehajtási alkalmazottak bizonyították, hogy a Herrhausen elleni merényletet végrehajtó kommandót kivülről kellett, hogy irányítsák. Ezt a börtönből nem lehetett megtenni. A cáfolat kitért a RAF által közzétett nyilatkozat elemzésére is. Ebben a Vörös Hadsereg Frakció tagjai állítólag elismerték, hogy ők követték el a merényletet. A terrorizmus szakértők viszont egyértelműen hamisítványnak minősítették ezt a nyilatkozatot, amelynek az elkészítéséhez a RAF nyilvánosan rendelkezésre álló közleményeit használták fel a korábbi merényleteknél előkerült írásokból. A legtöbb súlyosabb merényletnél, amely a csoport első nemzedéke követett el, ugyanazt az írógépet és ugyanazokat a szavakat használták. A Herrhausen merénylettel kapcsolatosan kiadott közlemény írásképe nem mutatott hasonlóságot a korábbi dokumentumokkal és olyan kifejezések sincsenek benne, amelyek bizonyíthatóan a RAF-al való valamilyen kapcsolatra utalnának.
Részletesen foglalkoztak az adásban a merényletnél használt bombával. Robert Schell bombaszakértő szerint azt a lézergyújtást, amelyet a rendőrség a tett színhelyén talált, és amelyet bizonyítékként hozott fel a Vörös Hadsereg Frakció részére, nem lehetett a bomba felrobbantásához felhasználni. A berendezés gyújtótechnikájának felülvizsgálatával Schell bebizonyította, hogy a bombát, amelyet egy leállított kerékpárra helyeztek el becsomagolva, távirányítású készülék segítségével kellett, hogy felrobbantsák. Ez a berendezés abban a pillanatban kezdett el működni, amikor Herrhausen páncélozott gépkocsija azon az - egyébként elzárt - útszakaszon elhaladt.
Szó volt a német közszolgálati televízió első csatornáján, az ARD-n, egy még élő tanúról, aki állítólag a rendőrségnek részleteket árult el a RAF harmadik nemzedékéről, és annak szerepéről a Herrhausen elleni merényletben. Ez az állítólagos tanú, Sigfried Nonne, a hesseni tartományi szövetségi hatóságok régi informátora. Az ARD adásában visszavonta korábbi tanúvallomását, és részletesen ecsetelte: miként vesztegette meg a rendőrség azért, hogy közreműködjön a Herrhausen ügy valódi háttere kiderítésének az eltussolásában. Nonne azt állította, hogy a hesseni tartományi rendőrség, és az államügyészség 1990. márciusában kereste meg. Közölték vele, hogy a nyomozóhatóságok a Herrhausen gyilkosság hátterének a kiderítését szakszerűtlenül végezték, és ezért most szükség van arra, hogy hamisan tanúskodjon. A hamis tanúvallomások arra szolgálnak, hogy az elkövetett nyomozati hibák némelyikét elleplezzék. Nonne azt is állította a TV-nézők milliói előtt, hogy a hesseni tartományi állambiztonsági hivatal egy magasrangú tisztségviselője százezer márkát ajánlott fel neki, ha elvállalja: ő szállásolta el a RAF merénylőit a Herrhausen gyilkosságot megelőző hetekben. Nonne azt közölte az ARD riporterével, hogy az először az ajánlatot visszautasította, de másodszor már azzal fenyegették, hogy elmegyógyintézetbe zárják, ha nem működik együtt velük. Nonne-t, aki korábban alkoholista és kábítószerélvező is volt, végül is beutalták egy elmegyógyintézetbe, Wiesloch-ban. A harmadik találkozón aztán 1990. március végén Nonne már kész volt együttműködni a rendőrséggel, és vállalni a hamis tanúskodást. Nonne ekkor megnevezett egy Giessen-i szállodát, ahol utoljára találkozott a hatóságok emberével. Az ADR riporterei meggyőződtek arról, hogy az Állambiztonsági Hivatal legalább egy tisztviselője a kérdéses időben valóban a szállodában tartózkodott.
1990. novemberében, vagyis a berlini fal leomlását követően, több olyan sajtóközlemény is megjelent, amely szerint a rendőrségnek hamarosan sikerül eredményt elérnie a Herrhausen ügyben. 1992. januárjában von Stahl szövetségi államügyész bejelentette, hogy hivatala a hesseni tartományi főállamügyésszel együttműködve új nyomokat talált. Ebben az időpontban mutatták be Nonne-t a Herrhausen ellen elkövetett gyilkosság ügyében, mint a tartományi kormány tanúját. Nonne teljesítette feladatát, és kijelentette, hogy a RAF harmadik nemzedéke négy tagjának nyolc héten át - egészen az 1989. novemberében elkövetett gyilkosság időpontjáig - szállást nyújtott. Nonne azt is állította, hogy ez a négy RAF aktivista Christian SeidlerAndrea Klump és két másik férfi volt, akiknek csak a keresztnevét ismerte, és akikPeter-nek és Stephan-nak nevezték magukat. A rendőrség azt is közölte, hogy Nonne házának a pincéjében olyan robbanóanyagok nyomaira bukkant, amelyeket a Herrhausen elleni merénylet során használtak.
Az ARD műsorában Nonne azt állította, hogy minden bizonyítékot mesterségesen állítottak elő. Az ARD nyomozó riporterei megkérdezték Nonne szomszédait, akik elmondták, hogy képtelenség lett volna négy embert a kérdéses hónapokban Nonne lakásán biztonságosan elhelyezni. Nonne a TV-nézőknek felmutatott egy dokumentumot is, amely szerint féltestvére egészen haláláig, 1990. májusáig, nála lakott. A Német Szövetségi Állambiztonsági Hivatal vezetője, Meier, szintén nyilatkozott az ARD műsorában. Elismerte, hogy döntő bizonyíték nincs a Vörös Hadsereg Frakció harmadik nemzedékének a létezéséről. Meier úgy vélte, hogy a Herrhausen ellen elkövetett merényletet hozzáértő profik követték el, titkosszolgálati módszerekkel. A volt NDK irattárából azonban semmilyen értékelhető bizonyíték nem került elő, amely arra utalna, hogy a merényletet a Stasi, azaz keletnémet titkosrendőrség követte volna el. Az NDK titkosszolgálatai egyébként központi szerepet játszottak a RAF korábbi terrorista akcióinál.
Kinek állt érdekében Herrhausen megölése?
Ki volt abban a helyzetben, hogy a Deutsche Bank elnökét, Kohl kancellár barátját és bizalmas tanácsadóját, eltávolítsa az élők sorából, majd pedig olyan hamis nyomokat hagyjon hátra, amelyek látszólag a RAF nem-létező harmadik nemzedékére utalnak? Herrhausen nem csak szoros barátja és gazdasági tanácsadója volt Kohl kancellárnak, de olyan kiemelkedően képzett pénzügyi stratéga, akinek az elgondolásai ütköztek a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeivel. Michael Morrison, a kasseli egyetem tanára, mindig is szkeptikusan fogadta azt a hivatalos verziót, hogy a RAF állt a merénylet mögött. Morrison hangsúlyozta: Herrhausen energikusan támogatta az új alapokra helyezett globális pénzpolitika kialakítását, és szorgalmazta, hogy a harmadik világ, valamint a szovjet fennhatóság alól kikerült kelet-európai országok adósságát egészben vagy részben írják le, engedjék el, ütemezzék át, illetve más módon enyhítsék.
1989. június 6-án a nyugatnémet Handelsblatt c. szaklap ismertette egy ilyen adósságtörlesztési és átütemezési terv részleteit. Herrhausen halála előtt két hónappal, 1989. szeptember 25-én, terjesztette elő elképzeléseit Washingtonban a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap évi közgyűlésén. Ebben büszkén kijelentette, hogy "a Deutsche Bank adósságcsökkentő bank". L. Fletcher Prouty, Morrisey és más szakértők szerint Dr. Alfred Herrhausen meggyilkolása időpontjáig elmélyülten dolgozott egy kelet-európai fejlesztési bank felállításán. Ez a fejlesztési bank a speciálisan fejlesztésre szánt kölcsönöket és kölcsöngaranciákat illesztette volna be azokba a kelet-európai infrastruktúra fejlesztési tervekbe, amelyek célja ezen országok termelő-gazdaságágának a talpra-állítása lett volna. Halála előtt Herrhausen felvásárolta a City of London egyik kulcsintézményét, aMorgan Grenfell céget 2,7 milliárd márkáért. A Spiegelcímű hetilap a Morgan Grenfell átvételét a Deutsche Bank legjelentősebb stratégiai döntésének nevezte a második világháború óta. L. Fletcher Prouty, aki egy ideig bankjegykibocsátó bankárként is dolgozott, egyenesen azt állítja, hogy a Morgan Grenfell Deutsche Bank általi felvásárlása mély megdöbbenést váltott ki a City of London vezető köreiben. A City of London a nemzetközi pénzügyi pénzügyi közösség - vagyis a háttérhatalom - első számú központja, és ezért a háttérhatalom legfelsőbb döntéseit is itt és nem a Wall Streeten hozzák. A City of London egyébként közigazgatásilag is elkülönül Nagy-Londontól és Nagy-Britanniától. Státusza hasonló a Rómában lévő Vatikán államhoz. Ha tehát ez a City of London megneheztel, az komoly következményekkel jár. Herrhausen lépése a londoni bankoknak több fájdalmat okozott, mint az összes többi, amit a németek a második világháború után tettek, állítja Prouty. Herrhausen gazdasági cselekvőképességét akarta megnövelni a Morgan Grenfell ütőerejével. Nem számolt azzal, hogy ezzel a lépésével magára vonja a nemzetközi pénzhatalom legfelsőbb köreinek a haragját.
Herrhausennek már elkészült írásban egy beszéde, amelyet 1989. december 4-én az American Council on Germany (Németországgal Foglalkozó Amerikai Tanács) New York-i tanácskozásán mondott volna el. Ebben Herrhausen részletezni akarta azt az irányt, amelybe a Deutsche Bank tevékenységét kívánta terelni. A New York Times megkapta ennek a beszédnek a szószerinti másolatát, és közölt is belőle részleteket. Azokat a fejtegetéseket azonban, amelyekben Herrhausen Kelet-Európa integrációjával foglalkozik, kihagyta. Herrhausent elsősorban az foglalkoztatta, hogy Nyugat-Európa miként reagáljon a Kelet-Európában lezajló, és látszólag alulról jövő "békés forradalomra". 1989-ben ugyanis beindult egész Kelet-Európában a rendszerváltás, amely végül magát a Szovjetuniót is elérte. Herrhausen úgy vélte, hogy "a szabadság átfogó terv, és nem szabad az állami élet egy szektorára korlátozódnia." Herrhausen célként olyan életszínvonal elérését jelölte meg, amely eddig el volt zárva a Szovjetunió hegemóniája alatt élő népektől.
Herrhausen visszatért a Nemzetközi Valutaalap washingtoni ülésén felvetett kérdésekre is. Hangsúlyozta, hogy Kelet-Európa gazdasági újjáépítéséhez az első lépés az adósságteher csökkentése. Lengyelországgal kapcsolatban kijelentette: "azért, hogy a gazdasági reformnak esélyt adjunk, haladéktalanul meg kell oldani az adósságproblémát. A múltban a bankok hozzájárultak az adósságtörlesztések rendszeres átütemezéséhez, most azonban az a feladat áll a Párizsi Klubba tömörült hitelezők előtt, hogy segítőkész támogatást nyújtsanak. Az ország külföldi adósságának a kétharmadáról van szó. Ha ez tartós megoldás akar lenni, akkor szükség van az eddig követett stratégia kiterjesztésére, amely magába foglalja az adósságok, vagy adósságtörlesztések csökkentését." Herrhausen szorgalmazta fejlesztési bank felállítását Varsóban. Emlékeztetett arra, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap ez évi közgyűlésén Washingtonban már javasolta egy fejlesztési bank megalapítását a helyszínen. Úgy gondolta: a beszédét hallgató pénzemberek feladata az lenne, hogy a beérkező segítségnyújtást összefogják, és szigorú hatékonysági követelmények érvényesítésével elosszák a pénzügyi forrásokat. Herrhausen megállapította: "nagyon jól el tudom képzelni, hogy egy ilyen intézményt létre lehet hozni a Német Újjáépítési Kölcsönalap irányvonala alapján, amely a Marshall-tervtől ered."
Herrhausen tehát igen tevékenyen dolgozott azon, hogy Nyugat-Európa megfelelő válaszlépéseket tegyen a Kelet-Európában és a Szovjetunióban beindult történelmi jelentőségű fordulatot jelentő eseményekre. Az, amit azonban tervbe vett, azaz a kelet-európai államok termelő-gazdaságának a talpra-állítása, éles ellentétben állt azokkal a nézetekkel, amelyek abban az időben a nemzetközi pénzhatalom két központjából - a City of Londonból és a Wall Street-ből - áramlottak. E két központ és a mögötte álló nemzetközi pénzkartell - a neoliberális gazdasági elméletekből kiindulva - a pénzgazdaságot akarta bevezetni Kelet-Európában és a szovjet utódállamokban. A pénzgazdaság a közgazdasággal ellentétben a magánpénzmonopólium alapján működik, amelyet a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőriz. Lényege az, hogy a kamatmechnizmussal működtetett hitelpénzrendszer segítségével eladósítják az egyes államokat, továbbá a gazdasági szinte minden szereplőjét és az egyes polgárokat is. Így mindenki a magánpénzmonopóliummal rendelkező pénzvagyonos réteg kamatfizető adósává válik.
Szükséges még bizonyos külpolitikai vonatkozásokra is kitérnünk. Több angol közéleti személyiség, köztük Conor CruiseO'Brien és Nicholas Ridley, néhány héttel a Herrhausen ellen végrehajtott merénylet előtt, kemény szavakkal óvta a világot egy "Negyedik Német Birodalomtól", amely a német nagyvonalúság leple alatt gazdasági területen érvényesülne és biztosítaná a német hegemóniát. Igaz, hogy Nicholas Ridley, aki szállítási miniszter volt Margaret Theacher kormányában, nyilatkozatai miatt távozásra kényszerült hivatalából. Köztudomású volt azonban, hogy Ridley Margaret Teacher akkori miniszterelnök igazi érzéseit fejezte ki, és az angol korona érdekében beszélt. Pontosabban a brit kormány és az angol uralkodóház felett is álló nemzetközi pénzhatalom nézeteit fejezte ki. A Herrhausen ügy kutatói úgy vélik, hogy a német pénzember és politikus kezdeményezései "elég pokolian összezilálták" Londont ahhoz, hogy igazolják a nemzetközi pénzügyi közösség vezérkarának a parancsát Herrhausen kiiktatására az élők sorából.
L. Fletcher Prouty éveket töltött a J. F. Kennedy elleni merénylet hátterének a kivizsgálásával és tanulmányozta a más vezető politikusok ellen végrehajtott gyilkosságokat is. Prouty az egyik fontos tanácsadója volt Oliver Stonehíres J.F.K. című filmjének. Nos Prouty úgy gondolja, hogy a londoni és a New York-i bankárok ölethették meg Herrhausent.
"A világvezetők meggyilkolása óriási üzlet. Már évek óta tart, és egyre tovább folyik", nyilatkozta Prouty egy interjúban, hozzátéve: "Az olyan embereket, mint Alfred Herrhausen, fontos érdekek sérelme esetén teszik el láb alól. Azok, akik az ilyen kivégzéseket elrendelik, a legfelsőbb szinten találhatók, szentesítve és feljogosítva érzik magukat az ilyen tettek elrendelésére. Az ilyen döntések meghozatalának nyomós okai vannak. Herrhausen nyiltan megmondta, amit tenni kellene. Önállóan - a City of London érdekeivel ellentétesen - cselekedett."
Visszatérve a német közszolgálati televízió tényfeltáró műsorára, az bebizonyította, hogy a Vörös Hadsereg Frakciónak nincs - és nem is volt - harmadik nemzedéke. Ennek kapcsán felmerül az is, hogy mi a helyzet azokkal a további gyilkosságokkal, amelyeket ugyancsak ennek a nem-létező harmadik nemzedéknek tulajdonítottak eddig. Újra emlékeztetünk Ernst Zimmarmann-ra és Edward Pimentalra (megölték őket 1985-ben), Karl Heinz Beckurts-ra, Eckhard Groppler-re és Gerald von Braunmühl-re (megölték őket 1986-ben), Jakab Nix-re (súlyosan megsebesítették 1989-ben), Hans Neusel-re (életveszélyesen megfenyegettek 1990-ben), Detlev Rohwedder-re (akit mgyilkoltak 1991-ben) és Hergard Rohwedder-re (akit súlyosan megsebesítettek 1991-nen). Detlev Rohwedder, akit 1991. áprilisában öltek meg, és aki az egykori Keletnémet állam által kezelt, de az egész kelet-német lakosság tulajdonát képező közvagyonnak a privatizációjáért volt felelős, munkáját rendkívül alaposan és tisztességesen végezte.
Az NSZK-ban szövetségi hivatalként működő Treuhandanstalt (Állami Vagyonkezelőség) Detlev Rohwedder irányításával olyan magasszintű tevékenységet folytatott, amely szakszerűségben és jogi megalapozottságban magasan felülmúlta, pl. a magyarországi Állami Vagyonügynökség (és jogelődjei) privatizációs tevékenységét. A Treuhandanstalt elsősorban a valódi tulajdonosokhoz juttatta vissza a vagyont, másrészt az állampolgárok közös vagyonát nem hagyta jogi védelem nélkül. Magyarországon viszont a pártállami elit technokrata csoportja, amely a saját érdekei szerint vezényelte le a privatációt, először megszüntette az állampolgárok közös tulajdonát képező nemzetivagyon jogi védelmét, majd pedig mindenféle álságos jogi technikákkal lehetővé tette, hogy az állampolgárok tulajdonát képező közvagyon kézen-közön eltűnjön, magánvagyonná alakuljon át, illetve kikerüljön az országból. A magyar állam nem volt tulajdonosa ennek a vagyonnak, csak a kezelője. A tulajdonosok a természetes személyekből álló állampolgárok közössége volt, nem pedig egy jogi absztrakció, a csupán jogi személyiséggel bíró állam. Az állam maga is az állampolgároké, így a technikailag az állam által kezelt-igazgatott közvagyon is az állampolgároké volt valójában. A magyar állam az érvényben lévő - alkotmánypotló - alaptörvény kijátszásával nem kért és nem is kapott felhatalmazást az igazi tulajdonosoktól a közvagyon elidegenítésre. De ha már az általa hozott alaptörvényt is megszegve elkövette ezt a jogtalanságot, akkor legalább utólag el kellene számolnia a nemzet eladott közös vagyonáról az igazi tulajdonosoknak, az állampolgároknak.
(Azért neveztük alkotmánypotlónak a jelenleg érvényes alaptörvényt, mert ez csak helyettesíti Magyarország igazi alkotmányát, a magyar történelmi alkotmányt (ez van összefoglalva a Szent-Korona-tanban), amelynek a felfüggesztése 1944 márciusában, Magyarország német megszállásával kezdődött, majd 1945-tól a szovjet megszállással folytatódott és 1989 óta is tart, mível a rendszerváltást levezénylő reformkommunistából kamatkapitalistává vált pártállami elitnek nem állt érdekében ennek a magyar nemzetet védelmező alkotmánynak a hatályába való visszahelyezése. A történelmi alkotmány ma is érvényes, csak hatálya ideiglenesen nem érvényesül. Az alkotmány abban különbözik az alaptörvénytől, hogy amíg az alkotmány az állam felett áll, azt kötelezi és az állam sem változtathatja meg, addig az alaptörvény csak az állam akaratát tartalmazza, elsősorban az állampolgárait kötelezi és megváltoztatása viszonylag egyszerű. Arra az ellenvetésre pedig, hogy a privatizálás során "nem vált a nemzetközi finánctőke kiszolgálójává" a magyar reformkommunista elit, egy kérdéssel válaszolunk: Mit tett volna másképpen 1989 óta a pártállami technokrácia, ha a rendszerváltástól kezdve nyíltan is a nemzetközi pénzarisztokrácia magyarországi érdekképviseletének és hűséges alattvalójának tekinti magát?)
Lecsap a bécsi rendőrség
1999. szeptemberében sok éve körözött, illegalitásban élő német terroristákat fogott el az osztrák rendőrség. Ennek kapcsán újból felmerült a kérdés, hogy feltámad-e a hivatalosan csak 1998-ban eltűntnek nyilvánított RAF terrorista szervezet. 1999. nyarán Bécs XXII. kerületében egy vendéglősnek feltűnt, hogy két hónapja rendszeresen találkozik egy férfi és egy nő a Wagramer Strasse sarkán, akik egy ideig várakoztak, nézelődtek, aztán megint csak egyedül távoztak. 1999. szeptember 15-én újból felbukkant az említett páros, és a kocsmárosné riasztotta a rendőrséget. A férfi és a nő igazolványaik felmutatása helyett kiütötték a rendőr kezéből a pisztolyt, és a rendőrt fellökve elfutottak. A helyszínen megjelenő riadóautók üldözőbe vették a gyalog menekülő férfit és nőt, majd a lőfegyvert használó férfit lelőtték, aki azonnal meghalt. Társnője ezután eldobta a nála lévő kést és megadta magát. A nyomozás során kiderült, hogy az egykoron rettegett német szélsőbaloldali városi gerillahadsereg, a RAF két tagja került rendőrkézre. A 43 esztendős Horst Ludwig Meyer ellen nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben, mert a Siemens egyik vezetője elleni merénylettel gyanúsították.
A partneréhez hasonlóan hamis olasz útlevéllel utazó gyanús nőről kiderült, hogy ő is körözött terrorista, név szerint Andrea Klump. Az eredetileg szociológus Andrea Klump a RAF veteránjait látogatta a börtönben. A vád ellene az, hogy szerepet játszott a Deutsche Bank elnökének, Alfred Herrhausennek a meggyilkolásában. Klump hallgat és az azóta eltelt időben sem tudott meg a közvélemény sokkal többet arról, hogy valóban volt-e valamilyen szerepe a Herrhausen elleni merényletben. De Andrea Klump letartóztatásával már csak három személy szerepel a körözött RAF-tagok listáján. Ők azok, akiket korábban nem vettek őrizetbe, amikor az NDK összeomlott, és az ott bujkáló egykori RAF-tagok rendőrkézre kerültek.
Mit mondott 1989-ben Herrhausen Washingtonban, a Világbank Tanácskozásán?
Herrhausen úgy vélte, hogy a világgazdaság 1982 óta tartó dinamikus növekedése folytatódik. 1989-re azonban a munkanélküliség vált a legégetőbb problémává, elsősorban Nyugat-Európában. Kelet-Európára rátérve, a Deutsche Bank elnöke hangsúlyozta: "Üdvözölnünk kell a keleti országok nyitását a demokrácia és a piacgazdaság irányába, és ahol csak lehetséges ezt elő kell segíteni. Ebben különleges szerep jut az Európai Közösségre. Ezt nemcsak az támasztja alá, amivel a párizsi világgazdasági csúcstalálkozó megbízta az Európai Közösséget, hanem a Lengyelországnak és Magyarországnak nyújtott támogatások koordinálása is. Még fontosabb az egységes belső piac, amelyet az Európai Ház gondolata újraélesztett, és amely a szikrát Közép- és Kelet-Európa számára is megadta. Nekünk ipari országoknak együtt kell működnünk a fejlődő országokkal a megoldatlan adósságválság leküzdésében, és részben ezzel függ össze, hogy természeti környezetünket a jóvátehetetlen károktól megóvjuk. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, pártatlan szakértőként konkrét eszközökkel - és nemcsak eszmék formájában - hatékony közvetítők lehetnek." - vélte a Deutsche Bank elnöke.
Ez után megállapította, hogy a nemzetközi kiegyensúlyozatlanságok 1989-ben kevésbé sújtották a pénzpiacokat, mint korábban. Ezt az erős dollár, de az időnként gyengének tartott európai valuta szilárdsága is világosan mutatja. Joggal vonakodnak éppen ezért sokan a kiegyensúlyozatlanság minősítésénél a negatív következtetések levonásától mind az amerikai deficit, mind a részben jelentős Európán belüli fizetési nehézségek láttán. Herrhausen feltette a kérdést az újságíróknak: Ha az egyes országokba jelentős magántőke áramlik, részben növekvő közvetlen beruházások formájában, ha a hosszútávú tőkekihelyezés a teljesítménymérleg hiányát meghaladja, és ha a valuták ennek következtében erősödnek és nem gyengülnek, akkor ezek a pénzügyi mérlegben mutatkozó kiegyensúlyozatlanságok talán világpolitikai beavatkozásra való okot jelentenének? Kérdéséhez két magyarázatot fűzött:
Először: jelenleg a hiányok jelentős részét pozitívan kell értékelni, amennyiben ezek a beruházási tevékenységet élénkítik. Ebben a formában a pozitív struktúraváltás kifejeződései, és német, valamint japán szempontból elmondhatjuk: mi finanszírozzuk jelenleg a világgazdaság strukturális alkalmazkodását az új követelményekhez.
Másodszor: a spontán folyamatok eredményeként előálló gazdasági dinamika rendszerint kiegyensúlyozatlansághoz vezet, és a világgazdaság levegő után kapkod e kiegyensúlyozatlanság következtében. Ha rákényszerítjük az azonos idejű, és méretű növekedés kényszerzubbonyát, ez korlátozná a világközösség különösen dinamikus és rugalmas tagjait, akadályozná a növekedést. A dinamikához szükségünk van ezekre a légzési folyamatokra, és így kell nekünk a kiegyensúlyozatlanságokra tekintenünk." Herrhausen Kelet-Európával kapcsolatban a következőket mondotta Washingtonban:
"Különösen a Kelet-Európához való viszonyban, amelynek sok szempontból az Európai Közösség volt a vonatkoztatási rendszere, döntő szerepe van az Európai Közösségnek, hogy ezeket a reformálódó országokat a szabad demokratikus világközösségbe beillessze. Ezt a nagy feladatot csak közösen kialakított, építő-szellemű eljárás keretében oldhatjuk meg. Ami jelenlegi szomszédainknál történik, legalább annyira lenyűgöző, mint a nyugat-európai egységesülési folyamat. Sok szól amellett, hogy ennek a mozgalomnak a történelmi dimenziója még az Európai Közösség integrációját is felülmúlja. A több piac irányába történő mélyreható változások, amelyre elsősorban Magyarországon és Lengyelországban, de még a Szovjetunióban is törekednek, igen kockázatos, és elhúzódó. Elkerülhetetlenek a nagyarányú alkalmazkodási nehézségek, és ezeken túl kell jutni, ha azt akarjuk, hogy a piaci mechanizmusok érvényesüljenek, a piaci hatékonyság növekedjék, és az életszínvonal emelkedjen. A tartós siker fontos előfeltétele, hogy párhuzamosan bontakozzanak ki a politikai és gazdasági reformok."
Herrhausen ezután a glaznoszty és a peresztrojka hatását elemezte a Szovjetunióban, majd ezek kelet-európai hatására tért át:
"A peresztrojka sikere más kelet-európai országoknál is megnövelné a játékteret a társadalom és a gazdaság újjáalakítására. Ezek még olyan reform-beállítódásu országok számára is az előrehaladás előfeltételei, mint Magyarország és Lengyelország. A szovjet kormány figyelmeztetése a balti köztársaságok számára, amelyek különösen messze mentek az autonómia törekvéseikben, jelzés lehet arra, hogy a kisebb kelet-európai országok mozgástere korlátozottabb. Lengyelországban, noha a demokratizálódási folyamat figyelemre méltóan gyorsan előrehaladt, a gazdasági nehézségek óriásiak. Ezért a csaknem 40 milliárd dollárra rúgó külföldi adósság problémáját hamarosan meg kell oldani. Miután a múltban a bankok készek voltak a rendszeres adósság átütemezésre, így most sor került a Párizsi Klubba tömörült - nem állami - hitelezők előzékeny ajánlatára, amely a külföldi tartozás kétharmadát érinti. Ha végleges megoldást akarunk, akkor túl kell jutni az eddigi gyakorlaton, és az adósság illetve az adósságszolgálat csökkentését be kell vonni a stratégiába."
(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Lengyelország külföldi tartózásából 40 milliárd dollárt elengedtek a nem állami hitelezők, és jóval kisebb részben az állami hitelezők. Ennek következtében nőtt Lengyelország fizetőképessége és jobb hitel-besorolást kapott egy ideig, mint Magyarország, amely "ha beledöglünk is fizetni fogjuk adósságtörlesztésünket" jelszóval valóban fizette a főleg hatalmas kamatokból keletkezett adósságát. (Az idézett kifejezés ténylegesen elhangzott egy akkori magasbeosztású pénzügyi vezető szájából, aki ma egyetemi tanár.) Eddig senki sem cáfolta meg tételesen az MNB szakértőinek azt az 1993-ban publikált megállapítását, hogy az 1973 és 1989 között kapott 1 milliárd dollár forrásbevonásért 1989-ig 11 milliárd kamatot fizettünk a nemzetközi pénzügyi közösség irányítása alatt álló pénzintézeteknek és bankoknak. A külföldi tartozás ennek ellenére 20 milliárd dollár volt 1989-ben, amelyben többek között benne volt az 1973 májusában a nemzetközi pénzkartell és a Bilderberg Csoport által Saltsjőbadenben eldöntött kőolaj-áremelés, és a nyomában járó külkereskedelmi cserearányromlás pénzügyi hatása, amely különösen sújtotta a magyar gazdaságot. A magyar exportárúk olcsóbbak, míg az behozott energiahordozók lényegesen drágábbak lettek. Havasi Ferenc a pártállam egyik legfőbb gazdasági irányítója szerint a hetvenes években felvett első 7 milliárd dollár jelentős része a cserearányveszteségek kifizetésére ment el, mert az akkori vezetés nem akarta rontani a javuló életszínvonalat a világpiaci és KGST-én belüli áremelkedésnek a lakosságra történő áthárításával. Erről egyébként részletesen olvashatunk Peter Sheldon (Tőke Péter) "A rendszerváltás feketekönyve" c. dokumentum-regényének a 106-tól a 114-ig terjedő oldalain. A könyv 2002 decemberében jelent meg Budapesten)
Herrhausen el akarta engedeni Kelet-Európa adósságát
Visszatérve az 1989-ben elhangzott washingtoni beszéd ismertetésére, Herrhausen hangsúlyozta, hogy a nagyvonalú adósság-szabályozás egyedül nem képes a gazdasági problémák megoldására. Lengyelország bizonyosan rá van utalva a konkrét nyugati támogatásra, ami azonban csak akkor járulhat hozzá értelmesen a reformpolitikához, ha célirányosan és hatékonyan alkalmazzák, ahogyan az a háború utáni időkben a Marshall-terv pénzeivel történt Nyugat-Európában. Ennek előfeltétele nincs meg a továbbra is uralkodó állami szektor, és a sok tekintetben változatlan bürokratikus struktúrák megléte esetén. Az elengedhetetlen külső segítséget ki kell egészíteni átmeneti időre kívülről irányított segítségnyújtással. A feladat az, hogy biztosítani kell az eszközök célirányos és hatékony felhasználását.
Ilyen összefüggésben lehetne egy helyszíni - tehát Varsóban működő - pénzintézetet igénybe venni, amelyik az anyagi segítséget összegyűjtené, és szigorú nyugati előírások szerint szétosztaná. El tudom képzelni, folytatta a bankelnök, hogy egy ilyen intézet a Kreditanstalt für Wiederaufbau mintájára létesülhetne. (A Kreditanstalt für Wiederaufbaut, KfW-t, azaz az Újjáépítési Hitelintézetet1984-ben alapították, mint a Német Szövetségi Köztársaság és a Nyugatnémet Tartományok közjogi intézményét. Az volt a célja, hogy pénz-, és hiteleszközöket bocsásson a Marshall-terv segélyből - European-Recovery-Program, ERP - a német gazdaság számára, a legsürgősebb újjáépítési feladatokra. Az Újjáépítési Hitelintézet 1989-ben beruházó bankként működött, amely hiteleket nyújtott a német és a fejlődő országok fejlesztési programjai számára. A német gazdaság fejlesztését meghatározott hosszúlejáratú beruházási hitelekkel ez a bank a kereskedelmi bankokkal közösen végezte ebben az időben. A szövetségi kormány támogatásával a KfW finanszírozta az önkormányzatok beruházásait is és a lakásépítkezéseket. Különösen fontos szerephez jutott ez az intézmény az egykori NDK, vagyis az új német tartományok építkezéseinek a finanszírozásánál. Mint a szövetségi kormány központi hitelintézete, a KfW kölcsönöket nyújtott a német gazdaságnak, és külföldön is finanszírozta az erre alkalmas beruházásokat. Ma már azonban Németországban pénzgazdaság lépett a közgazdaság helyébe, amelynek legfelsőbb irányító szerve a Frankfurtban működő Európai Központi Bank.Németország gazdasági és pénzügyi önállósága megszűnt, és a fejlődés homlokegyenest más irányt vett, mint ahogyan azt Herrhausen 1989-ben ajánlotta, és amelyre megalapozott terveket dolgozott ki.)
Herrhausen meg akarta állítani a további eladósodást
A varsói pénzintézet működésének fontos szempontja lenne a már is meglévő vállalkozási kezdeményezések támogatása..." Ehhez azonban megoldást kell találni az eladósodás megállítására. Herrhausen igen nagy súlyt helyezett az adósság probléma megoldására Kelet-Európában és az ún. fejlődő világ országaiban. Erről ezt mondta a sajtó képviselőinek washingtoni tartózkodása során:
"Most nyolcadszor került a Világbank tanácskozásának a napirendjére az adósságprobléma. Az évek során egy sor megoldási módot vitattunk meg: "fresh money" (nem az adósságszolgálatra és kamatfizetésre, hanem a termelőgazdaság számára nyújtott új hitelek D. J.) rövidtávon, később pedig átütemezés hosszú távon. Ezután került sor a Baker-kezdeményezésre (Baker az idősebb George Bush elnöksége idején a külügyminiszter volt, Reagen elnök kormányában pedig pénzügyminiszter D. J.) a növekedési ajánlat, és a "menu approach" ("étlap megközelítés") összekapcsolására. Mindezek az elgondolások nem vittek minket közelebb a probléma megoldásához. Az adósságválság egyre inkább kiéleződött. Az adós országok hiányzó alkalmazkodási képessége, vonakodásuk a reformok bevezetésétől, valamint a hitelezők általi nem kielégítő támogatások vezettek a zsákutcába. Az eddigi stratégia kudarcának a fő okát abban látom: hosszú időn át nem vettük figyelembe, hogy a kezdetben meglévő készpénzválság a végén fizetésképtelenséggé alakult át, és hogy egy ilyen fejlemény friss pénzzel, (fresh money-val), vagyis az adósságterhek növelésével, nem oldhatóak meg, hanem csak adósságkönnyítésekkel. Ilyen értelemben Brady pénzügyminiszter kezdeményezése nagy lépés előre."
Herrhausen ezután arról beszélt az újságíróknak, hogy a Brady-javaslatból kiindulva átfogó ajánlatot kellene tenniük a hitelező bankoknak, amelyet kormányaik és felügyelő hatóságaik is támogatnának. Az adósságok újraszabályozását a következőképpen képzelte el:
"1. Öt éven át a régi adósságokon fennálló jelenlegi kamatteher fokozatosan 70, 60, és 50 %-ra csökkenne a különböző országok egyéni szükségleteinek megfelelően. Ez alatt az öt év alatt a hitelező bankok, amennyiben még erre nem került sor, adóból levonható értékjogosítványokat szerezhetnének tőkeköveteléseik 50 %-nak a nagyságáig.
2. Öt év elmúltával a kamatlábakat ismét az akkor éppen érvényben lévő piaci kamatlábak mértékére emelnék, azért, hogy az adósokat visszavezessék a nemzetközi kamatszinthez. E feltételek betartásánál a régi adósságokon fennálló tőkekövetelések azonnal, vagy fokozatosan - az értékjogosítványok szerinti követelés-elengedés folyamán - 70, 60, és 50 %-ra lennének csökkentve.
3. A kezdetben fennálló hitelek lejárati ideje általában 25 vagy 30 évben kerül megállapításra, egy 5-től 7 évig terjedő türelmi idővel. ("grace period")
Minden egyes adós-stratégia sikere vagy kudarca hosszútávon nem a mi segítségünktől, hanem az adós országok gazdaságpolitikai teljesítményétől függ - folytatta Herrhausen. Az adósságkönnyítéseket a megfelelő gazdaságpolitika éppen úgy nem tudja pótolni, mint az új hitelek nyújtása. Ezek csak bevezethetik azokat. A feltételek esetről esetre történő meghatározása továbbra is nélkülözhetetlen. Egy számításba jöhető adósság és adósságszolgálat csökkentés célja a fizetési kényszer által sújtott országok alkalmazkodási készségének és reformhajlandóságának a fokozása. A szanálási politika hozama, amelyet eddig adósságszolgálatra fordítottak, így a növekvő beruházásokra és a gazdaság támogatására szabadon rendelkezésre állna. Egész biztos, hogy az adós országoknak pénzre van szükségük. Amire azonban semmi körülmények között sincs szükségük, az a további eladósodás. Pénzt úgy lehet előállítani, ha erőforrásokat szabadítunk fel, amelyeket eddig az adósságszolgálatra kellett fordítani." Ezután Herrhausen ismertette az újságírókkal, hogy bankja milyen szerepet játszott Mexikó adósságának a csökkentésében. Herrhausen büszkén nevezte a Deutsche Bankot "debt reduction" (adósságcsökkentő) banknak. Ezután kitért arra, hogy milyen programokkal kell támogatni a reformhajlandóságú adós országokat. Ennek kapcsán beszélt a Fülöp-szigetek, Argentína és Brazília adósságának a csökkentésére kidolgozott ajánlásairól, majd rátért az adósság-elengedést vállaló bankok szerepére:
"A másik oldalon sok bank úgy látja, hogy nincs abban a helyzetben, hogy nagyszabású adósságkönnyítéseket eszközöljön. Vonakodásuk nem meglepő. Végül is az adós országoknak nyújtott adósságkönnyítések a bankok számára fájdalmas érvágást jelentenek. A maradék tőke és kamat biztonságának a megnövelése a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank, vagy nemzeti intézmények által vállalt kezességvállalással fontos hozzájárulást jelentenek ennek az új stratégiának a megvalósításához. Az adósság elengedésben való részvételi készség az egyes intézmények részéről a kockázatok megelőzése. Ismét döntően jönnek számításba azok a lehetőségek, hogy meghatározott terjedelemben adózási szempontból felhasználható értékjogosítványokat eszközölhessenek a szükséget szenvedő országok kötelezettségvállalásaira. Miközben a német és más európai bankok ebben a vonatkozásban viszonylag kedvező helyzetben vannak, az Egyesült Államok és Japán bankjai komoly nehézségekbe ütköznek.
Ezért nyilvánították ki a G7-ek kormányfői júliusban megtartott csúcstalálkozójukon, hogy készek adott esetben adózási, felügyeleti, és mérlegkészítési előírásaikat felülvizsgálni, hogy az adósságok és az adósságszolgálati kötelezettségek csökkentését szükségtelenül gátló akadályokat megszüntessék. Itt van a kulcsa az új adósságstratégia ütemének a megtartására. A kulcsot az Egyesült Államok tartja ezt a kezében." (Pontosabban az Egyesült Államok pénzrendszerét a saját magánmonopóliumaként működtető nemzetközi pénzkartell. D. J.)
Ezután Herrhausen utalt arra, hogy csak szolidaritással, szoros nemzetközi együttműködéssel lehet az adósságproblémát, és az eladósodott országok gazdasági nyomorúságát megoldani.
Adósság-elengedést környezetvédelemért cserébe
Mivel globális természetű problémáról van szó, a megoldás is világszintű előnyökkel járna. A fejlődő országokban az elmúlt években a gazdasági feszültségek következtében a fontos környezetvédelmi feladatok háttérbe szorultak. Amikor ezt bírálatok érték, gyakran azzal utasították vissza azokat, hogy az belügyeikbe történő beavatkozás. Herrhausen itt az egyenlítő-környéki esőerdőkre, illetve az afrikai szavannákra gondolt. Nem lehet csupán egy ország szempontjaiból kiindulni, mivel az egész emberiség közös kincséről van szó. Herrhausen űrhajónak nevezi földünket, hangsúlyozva lakóinak az egymásra utaltságát. Ezért az eladósodott fejlődő országok adósságának a könnyítése, illetve elengedése igazságos ellenszolgáltatás lenne azért, hogy óvják az emberiség közös kincsét jelentő élőhelyét és életterét. Üdvözli, hogy a környezetvédelemről folyó viták a közéleti párbeszéd részei lettek, és kikerültek a szűklátókörű pártpolitika köréből. Herrhausen úgy látja, hogy nincs alapvető konfliktus a piacgazdaság és a környezetvédelem között. Sőt úgy véli, hogy piacgazdasági eszközökkel, amelyek enyhítik az ármechanizmus és a profitérdekek hatását, hatékonyabban lehet megvédeni a természeti környezetet.
Ráfordítás nélküli környezetvédelem azonban nem lehetséges. A gazdaságban olyan termékszerkezet átalakítást kell végrehajtani, amely fájdalmas alkalmazkodással jár. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank - Herrhausen szerint - állítólag jó előfeltételeket szabott a szükséges korrekciók elvégzéséhez mindkét oldalon. A jelenlegi nemzedék e sorskérdések megoldásában felelősséggel tartozik a jövő generációknak is, hasonlóan ahhoz, ahogy meg kell oldani Európa helyzetét, az adósságválságot, a szovjet blokkon belül kibontakozott peresztrojka és glasznoszty problémáit, az akadálytalan világkereskedelmet és a nemzetközi együttműködést.
Herrhausen a bankok hatalmáról és a demokráciáról
Fejtegetéseit azzal kezdi: Ismét közhellyé vált, hogy a pénz kormányozza a világot. A bankárok pedig a pénzhatalom megtestesítői. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk ennek a közhelynek az igazságát, akkor jobban megérthetjük, hogy milyen szerepe van a bankoknak a szabad társadalomban. A kérdést meg lehet közelíteni funkcionálisan. Vagyis milyen követelményeket kell teljesíteniük az adott intézményeknek, milyen hibákat követtek el, sikerült-e elérni a kitűzött célt, biztosítva van-e a teljesítőképességük. Ezek minden gazdasági megfontolásnál elsőrangú szempontok. Vizsgálni kell tehát a cél-eszköz viszonyt, fel kell mérni a siker esélyeit, feltételeit és meg kell vizsgálni a kemény tényeket. Az értékelés ilyen körülmények között meglehetősen korlátozott. Azt kell szem előtt tartani, hogy egy adott vállalkozás mennyi munkahelyet teremt, milyen tőkével rendelkezik, miként tudja érvényesíteni érdekeit a piacon, és mindezt lehetőleg objektív, és számszerűsíthető adatokra támaszkodva. A banktevékenységben mindez nemcsak lehetséges, de szükségszerű is.
Herrhausen hangsúlyozza, hogy minden gazdaságban az egészséges és szilárd pénzrendszer fontos szerepet tölt be. Hatékony hitelintézetek nélkül modern gazdasági élet elképzelhetetlen. Büszkén utal rá, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban sikerült egy ilyen rendszert létrehozni, amely a szilárd márkára, a versenyképes gazdaságra, az innovációs képességre, a világ felé nyitottságra, a fogyasztók igényeinek a kielégítésére, a financiális erőre és a tapasztalatra támaszkodik.
A bankhatalom és az erkölcs
A pénzügyi szektort azonban nemcsak funkcionálisan, hanem más ismérvek szerint is megközelíthetjük. Ekkor azt kell elemeznünk, hogy mennyire elfogadható ez a rendszer a társadalom különböző rétegei számára. Itt olyan normatív értékeket kell szem előtt tartanunk, amelyek erkölcsileg és jogilag legitimálnak egy rendszert. Az, hogy mi fogadható el és támasztható alá erkölcsileg, az a politikai és szociális rendszerben gyökerező alapvető szükségletektől, érdekektől és értékektől függ, és elsősorban értékítéletet jelentenek. Amikor a bankok hatalmáról beszélünk, akkor ebben a második gondolatkörben mozgunk. A bankhatalomról szóló vita egyik alapkérdése, hogy a takaréktevékenység, a hitelnyújtás, az értékpapír-kereskedelem és az értékpapír-kibocsátás, illetve pénzkibocsátás lényegében egy fedél alatt zajlik. Sok kritikus meg van róla győződve, hogy ha a bankok ekkora univerzális hatáskörrel rendelkeznek, az nemcsak érdekkonfliktusokhoz vezet, de lehetővé teszi az ellenőrizhetetlen visszaéléseket is.
Bírálat tárgyát képezi az, hogy a bankok kulcsszerepet játszanak a hitelnyújtásban, és a bankárok részt vesznek a nagy ipari és kereskedelmi vállalatok irányító-testületeiben, felügyelő-bizottságaiban. Így lényegében a gazdasági és társadalmi hatalom itt koncentrálódik. Ezért felmerül a kérdés, hogy hogyan működhet egy szabad társadalom ilyen fokú hatalom-koncentrációval? A hatalomról való beszéd mindig utal annak árnyékára, a hatalommal való visszaélés lehetőségére. A társadalmi, gazdasági, politikai hatalom ezért bizalmatlanságot is kivált. A hatalom lehetővé teszi, hogy bizonyos célokhoz vezető folyamatokat befolyásoljon. A különböző társadalmi csoportok is részben így fogják fel a hatalmat. Ezért esik gyakran szó a pártok, az egyházak, az iskolák, a tömegtájékoztatás, a vállalat-birodalmak, a szakszervezetek és a bankok hatalmáról. Valamennyien rendelkeznek azzal a képességgel, hogy a társadalmi folyamatokat a saját érdekeik szerint befolyásolják.
Bertrand Russell a hatalmat olyan alapvető kategóriának tekintette társadalmi vonatkozásban, mint az energiát a fizikában. Az energiával ellentétben azonban a hatalom esetén egy további tényezőről, a kezdeményezésről is beszélni kell, mert itt tudatos szándékról van szó azért, hogy valamilyen hatást gyakoroljon. A természetben uralkodó energiának ilyen tudatos szándéka nincs. A hatalom esetében olyan reális energiáról van szó, amely változásokat idéz elő a valóságban, de amely egy meghatározott akaratot és célt követ. Vagyis a hatalom mögött meghatározott célokkal rendelkező társadalmi erők állnak. A hatalom növekedése azt jelenti, hogy a hatalom mögött álló erők befolyásolási képessége növekszik, ezért felmerül a kérdés: kinek előnyös, ha ez a hatalom növekszik, és kinek a kárára vagy költségére történik? Lehetséges-e egyáltalán úgy megnövelni a hatalmat, hogy az egyben mások számára ne legyen hátrányos, ne okozzon nekik többletköltséget és terhet.
Herrhausen úgy véli, hogy a legnagyobb hatalom-koncentráció a társadalmi rendszerben történt, amelyben állítólag a lakosság egészéé, vagyis a népé a hatalom. A népuralomnak megfelelő felosztás helyett a hatalom totális összpontosítását találjuk, a párt-, és kormányhatalom különböző szintjein. A szinguláris - egy hatalmi központból irányított - társadalmakban nincsenek szétválasztva az államhatalmi ágak, az eltérő autonóm állami hatáskörök alapján. Ebben a hatalmi struktúrában minden származékos hatáskör a politikai központ hatalmából ered. Ha ennek a központnak növekszik a hatalma, az egyidejűleg a társadalom többi részének a további gyöngítését jelenti. Még akkor is, ha egyes esetekben a központi hatalom növekedése morálisan és tényszerűen is elfogadható, az általános támogatottság elmarad. Azaz hiányzik az a hatalmi egyensúly, amelyben a különböző döntési központok sokoldalúan és kölcsönösen ellenőrzik egymást, megakadályozva a hatalom monopolizálódását.
Herrhausen hangsúlyozza, hogy a németek a II. világháború után ezért választottak tudatosan egy plurális társadalmat különböző befolyási szintekkel és számos önálló döntési központtal. Az NSZK nyílt társadalmában jól tagozott hatalmi struktúra működik, az egyközpontú állami vagy párthatalmi monopólium helyett. Számos autonóm hordozója van a hatalomnak, amelynek befolyása és akaratérvényesítése a másik hatalmának a korlátaiba ütközik. Ezért a hatalmi egyensúly jellemzi az NSZK társadalompolitikai rendszerét. Ebben a plurális hatalmi modellben megvan a bankoknak is a maguk helye, éppen úgy, mint a többi gazdasági, társadalmi, kulturális, vagy politikai csoportnak. Aki ezt bírálja, az rendszerkritikát gyakorol, amit azonban Herrhausen elutasít.
A hatalmi egyensúly a maga konkrét valóságában természetesen nem áll vitán felül. Az egyes erőközpontokat meg lehet vizsgálni, vajon nem rendelkeznek-e túlságosan nagy befolyással és akaratérvényesítő képességgel. Egy ilyen kérdésfeltevés legitim, és ebben az összefüggésben bírálni lehet a bankok hatalmát, nem azért, mert hatalommal rendelkeznek, hanem hatalmuknak a méretei miatt. Tisztázni kell azt is, hogy itt a bankok összességéről, azaz a bankrendszer egészéről van szó, vagy pedig csak egyes meghatározott bankokról és pénzintézetekről? A bankok hatáskörébe tartozik a hitel odaítélése, vagy megtagadása. Egy bank egyidejűleg hitelfelvevő, és hitelnyújtó. A hatalmi viszony bank és ügyfél között mindkét esetben kiemelkedően fontos: akár a hitelnyújtás megtagadásáról, akár a nyújtott hitel visszaköveteléséről van szó. Egy hitelintézet számára a nagy volumen és a betétek nagy szóródása miatt nem okoz problémát egy hitel megtagadása, vagy visszakövetelése. Ez már egész másképp néz ki a hitelkérelmező, vagy adós oldaláról. Egy hitelfelvevő általában nem rendelkezik megfelelő mennyiségű pénzzel, sem széleskörű hitelfelvételi lehetőséggel. Éppen ezért akár a kölcsön megtagadása, akár a hitel visszakövetelése, súlyos követelményekkel jár a számára.
Herrhausen elismeri, hogy ez így van, de nyomban hozzáteszi, hogy ennek a helyzetnek a megváltoztatása magával vonná az egész hitelezési rendszer, a hitelgazdaság beszüntetését. A bankok nem a saját pénzüket kölcsönzik, hanem a befektetőikét. Amikor megtagadják a kikölcsönzését, vagy visszakövetelik, akkor a befektetőik iránti felelősség vezeti őket. A bankok nem azért nyújtanak, vagy utasítják el a hitelt, hogy ezzel a hitelfelvevők egzisztenciáját kockára tegyék, hanem azért, hogy a hitelfelvevők egzisztenciális bizonytalansága ne fenyegesse a pénzbefektetők követeléseit. Ilyen értelemben, mint vagyonkezelők, törvényes és társadalmi kötelezettségeiket teljesítik. A hitelképességet nem a bank hozza létre, hanem a hitelkérő ügyfél maga. A különböző hitelintézetek több, vagy kevesebb kockázat vállalására hajlandók. A köztük lévő verseny bizonyos mozgásteret biztosít a hitelkérők számára. Több német hitelfelvevő úgy jutott hitelhez, hogy maguk a hitelezők tették kockára saját létüket. Ez azonban a többi hitelintézet rovására megy, mert a kölcsönös biztosítási rendszer keretében ők fizetik ki a megingott, vagy csődbe ment pénzintézetek befektetőit. Ezért általános pénzügyi fegyelemre van szükség azért, hogy a hitelrendszer egésze szilárd maradhasson.
Továbbra is bírálatok érik a bankok hatalmát azért, hogy gyakorlatilag ők gyakorolják - a részvényesek képviseletében - a különböző részvénytársaságoknál a hozzájárulási jogot a befektetéseknél. Ennek a döntési jognak a gyakorlása azonban a részvényesek akaratából történik, és azt ők bármikor visszavonhatják a banktól. Ez a részvényletét utáni szavazati jog valójában nem más, mint meghatalmazás arra, hogy a bank szavazzon a konkrét részvénytulajdonos helyett. A bírálók azt állítják, hogy a gyakorlatban a kisrészvényesek túlnyomó része nem vesz részt a döntéshozó közgyűléseken, és utasítási jogával sem él. Ez a szemrehányás igaz, de a bankok helyett a részvénytulajdonosokhoz kellene intézni. Ezt a rendszert be lehetne szüntetni, de csak akkor, ha már sikerült egy hatékonyabbat találni a helyére. Hasonlít ez a helyzet a képviseleti demokráciára, amelyben élünk. A választók nagy része csak meghatalmazott képviselőin keresztül tudja érvényesíteni akaratát, vagy sehogy.
Másik érvelés szerint túlságosan nagy hatalmat gyakorolnak a bankok azáltal, hogy részt vesznek a nagy ipari és kereskedelmi vállalatok irányításában. Elsősorban itt a nagybankok a bírálat tárgyai. Herrhausen az 1989. évi júniusi adatoknak megfelelően utal rá, hogy a németországi nagybankok piaci részesedése a hitelügyletekben 9,8 %, a takarékügyletekben 8,1 %. Ők csak azért minősíthetők nagybanknak, mert mérlegfőösszegük, ügyfélszámuk, kirendeltségeik száma, tőkenagyságuk és részvényeseik száma szerint nagyobbak, mint más német bankok. Ezután Herrhausen áttekinti, hogy 1974-től 1988-ig miként alakult a pénztőke-befektetés a különböző bankoknál Németországban. Eszerint a bankok részesedése messze elmarad annál, mint amit a közvélemény gondol. Ugyanakkor, ahol a bankok részt vesznek az irányításában, természetesen úgy alakítják az ipari és kereskedelmi vállalatok döntéseit, hogy azok megfelelő hozamot eredményezzenek. A nyereséget nézik elsősorban, és profitot akarnak csinálni. Ezen nyugszik az egész gazdasági rendszer és a hitelrendszer is.
A hitelintézetek természetesen részt vesznek az ipari és kereskedelmi vállalatok tervezésében. Itt azonban nem magáról a döntésről van szó, hanem a döntés pénzügyi előkészítéséről, és pénzügyi tanácsadásról. Ez felöleli nemcsak a finanszírozást, de az adózást, és a jogszabályi előírások teljesítését is. Felmerülnek technikai problémák a piacra jutással, a forgalommal, a kutatással és a fejlesztéssel való kérdések is. Egy jó bank a pénzügyi know how letéteményese és ezzel ki kell szolgálnia ügyfeleit. Hogy ez a know how egyben hatalmat is jelent kétségtelen, hiszen a tudás hatalom. Semmilyen korban sem lehetett lemondani a tudásról. Herrhausen úgy vélte, hogy a bankok - konkrétan az NSZK bankjai - sokkal jobbak, mint a hírnevük. Társadalmi párbeszédre van szükség, hogy a lakosság többsége jobban megértse a pénz- és hitelrendszert és benne a bankok működését. Hatalmi egyensúlyról van szó. Ez az egyensúly nem statisztikákon alapul, nincs előre rögzítve, ellenkezőleg: alá van vetve az állandóan változó folyamatoknak. Ha a meglévő hatalmi struktúra elfogadható, akkor miként lehet azt megakadályozni, hogy bizonyos hatalmi ágazatok más hatalmi ágazatok rovására és költségére növekedjenek.
A hatalom egy demokratikus társadalomban csak akkor elfogadható, ha hatékonyan, határok között lehet tartani. A polgári szabadság és a gazdasági szabadság megköveteli a kölcsönös ellenőrzés és ellensúlyok rendszerét, amely a plurális alkotmányos demokrácia rendszerében megakadályozza a túlhatalom kifejlődését. Ez a bankokra vonatkoztatva azt jelenti, hogy létezniük kell olyan illetékes hatósági fórumoknak és mechanizmusoknak, amelyek a bankok hatalmát a társadalom számára kielégítő módon korlátozzák. Ha elfogulatlanul vesszük szemügyre a bankok tényleges működését, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a korlátozás létezik.
Itt a törvényekre és a felügyeleti szervekre kell utalni, amelyek a hitelintézetek banki tevékenységét ellenőrzik. Az állam befolyása szükséges, de nem elégséges szabályozó. A gazdaság a saját törvényszerűségeit követi, amelyeket mindenekelőtt a tulajdon és a verseny határoz meg. A konkurencia a legfontosabb kiigazító eszköz. A német hitelezési rendszerben a konkurencia ma keményebb, mint sok más gazdasági ágazatban, vagy más országokban. A Német Szövetségi Köztársaságban 4430 intézet és csaknem 40.000 banki kirendeltség működik. Ez a legsűrűbb hálózat a lakosság számához mérten valamennyi fejlett ipari országban. Messze túlszárnyalja Nagy-Britanniát, az Egyesült Államokat és Japánt. A német pénzügyi rendszer nyitottságának eredményeként több mint 280 hitelintézet közel 50 országból 900 képviseletet működtet az NSZK-ban. Valamennyi intézmény pénzzel és tőkével működik. A versenyben, mint mindig, vannak sikeresebbek, amelyek befolyása és hatalma viszonylag megnövekszik. A konkurenciának mindig két oldala van. Egyrészt nivellál, kiegyenlít, amennyiben az előnyök kiegyensúlyozására törekszik, másrészt differenciál, amennyiben a hatékonyabb teljesítményt előnnyel honorálja. Itt azonban nem nulla kimenetelű játékról van szó, mert a növekvő gazdasággal az egész társadalom vagyona növekszik.
Herrhausen ezután rátér a tőke és pénzpiac megnyitásával járó új helyzet elemzésére. Egy nyílt gazdaságban nem lehet csupán a német bankok és hitelintézetek tevékenységét - hatalmát - korlátozni, mert ez előnyhöz juttatná a külföldi bankokat és hitelintézeteket. A hitelintézetek nyeresége azonban nem történhet a termelő-gazdaság terhére, hanem a társadalom összvagyonának kell növekednie. A gazdasági etikára a bankoknak is szükségük van éppen úgy, ahogyan szüksége van erre valamennyi gazdasági szereplőnek. A hatalom, a gazdasági hatalom is, nem választható le az erkölcstől. Konkrét gazdasági szereplők cselekednek és nem névtelen, megfoghatatlan gazdasági erők. Ezért minden egyes gazdasági szereplőnek kötelessége, hogy cselekményét erkölcsileg is mérlegelje. Egy kritikus nyilvánosság megfelelően figyelmeztethet. Gondoskodhat arról, hogy a felelősséggel gyakorolt szabadság értékkatalógusát a döntéshozók figyelembe vegyék, mert ott, ahol a szabadságot, mint értéket kritikátlanul abszolút törvénnyé teszik, a valóságban csak a hatalmasok szabadsága növekszik. A kritikus nyilvánosságnak késznek kell lennie a felelősségteljes magatartás parancsát elismerni és megengedni. Vigyáznunk kell arra, hogy jelen társadalmunkat és civilizációnkat ne veszélyeztessük azzal, hogy a plurális hatalmi tényezők kölcsönhatását - a hatalommal való visszaélésre hivatkozva - elfojtjuk. Amikor valakinek, vagy valamely intézménynek a hatalmát csökkentjük, a hatalom nem tűnik el, csupán áthelyeződik a súlypontja.
Herrhausen utal arra is, hogy 1989-re a világ 10 legnagyobb hitelintézete japán bank lett. Az Egyesült Államokban sem bírálják azt, hogy az ottani nagy pénzügyi érdekeltségek és kereskedelmi bankok globális szerepkört vívtak ki maguknak. Franciaországban, Nagy-Britanniában, sőt Spanyolországban és Olaszországban is, Svájcról nem is beszélve, az egyre nagyobb méretű és nagyobb teljesítményre képes bankok létezését pozitív fejleménynek tekintik. Csak az NSZK-ban kelt visszatetszést, hogy több óriás bank létezik. A német hitelintézetek nemzetközi viszonylatban nem túlságosan nagyok és hatalmasak, ellenkezőleg inkább kicsik és viszonylag gyengék.
Herrhausen 1989-ben megjelent tanulmányában nyomatékosan figyelmezteti a bankhatalom bírálóit, hogy a bankári és hiteltevékenység állami korlátozása súlyos károkat okozhat az egész gazdaságnak. Ezért a következőkre hívja fel a gazdaságpolitikusok figyelmét:
1. A bankok természetesen működhetnek úgy is, hogy nem vesznek részt az iparvállalatok irányításában. Több ezer olyan hitelintézet van, amely nem végez ilyen tevékenységet és mégis létezik. Ha kényszerítenek minket, hogy a vállalatokban való tulajdoni részünket egészen vagy részben eladjuk, úgy az minden bizonnyal a jelenlegi részvényesek, illetve társaságaik rovására történhet. Ez nyomást gyakorol a részvényárfolyamokra, amelynek a terheit azoknak kell viselniük, akik ebben a kérdésben vétlenek. Ezenkívül meg kellene kérdezni az érintett vállalatokat, hogy mit jelent számukra régi és megbízható részvényeseiknek a kizárása. Eltekintve attól, hogy jelenleg a vállalati átvételek (fúziók) arra késztetik az iparvállalatokat, hogy részesedéseiket növeljék, és így stabil részvényes-struktúrát hozzanak létre, a bankok többé nem fognak a megmentésükre sietni. Nem lehet egyidejűleg kárhoztatni a bankok tevékenységét és szükség esetén pedig arra kérni a hitelintézeteket, hogy mentsék meg a vállalatokat, és ezzel óvják meg sok ezer munkavállaló munkahelyét.
Herrhausen emlékeztet arra, hogy 20 éve vesz részt a Deutsche Bank igazgatótanácsában, és egyetlen egy esetre sem emlékszik, hogy lett volna olyan vállalat, amely ellenezte a bank tulajdonosi részesedését az adott vállalatban. A törvényhozó politikusok kényszeríthetik a bankokat, hogy tulajdoni részesedéseiket a vállalatoknál eladják. A Deutsche Bank elnöke azonban úgy látja, hogy az is tiltakozást vált majd ki, ha a német bankok részvénypakettjeiket a globalizálódó világgazdaság következtében külföldieknek adják el. Ebben az esetben a nemzeti érdekek sérelmét vetnék a bankárok szemére.
2. Ha korlátoznák a bankok és hitelintézetek részvételét a német iparvállalatok felügyelő bizottságaiban, az is a német iparnak lenne a kárára. Ha már megengedjük az NSZK-ban azt a luxust, hogy a politikában kevés a gazdasági szakértelem, ezt nem szabadna azzal a luxussal kiegészíteni, hogy magában a gazdaságban is lemondjunk erről a szakértelemről. Ha a bankárok elbúcsúznak a felügyelő bizottságoktól, akkor az üressé vált helyeket olyan személyekkel kell majd betölteni, akikkel kapcsolatban fel kell tenni a kérdést: vajon rendelkeznek-e azonos értékű tudással és tapasztalattal, mint azok, akiknek távozniuk kellett. Olyan időben, amikor drámai változások vannak a világgazdasági környezetben, a lehető legtöbb szakértelemre van szükség.
Herrhausen arra is kitér, hogy nehéz eleget tenni annak a követelésnek, miszerint egymással konkuráló vállalatok vezetésében egyazon bank képviselői ne vegyenek részt. A problémát itt az elhatárolás okozza. Hogyan lehet egy olyan vállalatot, amely egyszerre részt vesz a vegyiparban, az energiagazdaságban, a kereskedelemben és az alapanyag gyártásban, elhatárolni a többi vállalattól. A sokféle területen működő vállalatok maguk is állandóan változnak a gazdasági verseny miatt, és küzdenek a fennmaradásukért. Amikor egy vállalat új profillal bővül, akkor a felügyelő bizottságát is meg kell változtatni?
3. A gazdaságot ért károk akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor a teljhatalmat biztosító szavazati jog elvész, és nem kerül a helyébe valami jobb és hatékonyabb. El lehet képzelni, hogy mi történne, ha a részvénytársaságok közgyűlésein az aktív kisebbségek hoznák meg a döntéseket. A nagy német részvénytársaságok már kellő tapasztalatokat szereztek ezen a téren. Isten kegyelmezzen a német gazdaságnak, ha az az egymással rivalizáló kis csoportok játéklabdája lesz.
Alfred Herrhausen így összegezi mondanivalóját a bankhatalomról: "Társadalmunk plurális hatalmi struktúrájában a bankoknak is van hatalmuk. E hatalom kritikai szemléletére szükségünk van. A kritikus vizsgálatnak azonban a tényeken és nem az előítéleteken kell alpulniuk. Minden intézkedésnek, ha valóban úgy hisszük, hogy közbe kell lépnünk, a "Respice finem"alapelvén kell nyugodni, azaz "bármit teszel is, megfontoltan tedd és vedd számításba, mi lehet az eredménye".
Néhány kritikai megjegyzés Herrhausen fejtegetéseihez
Herrhausen, aki nemcsak kiváló gyakorlati pénzügyi szakember, nagyformátumú sikeres nemzetközi bankár, de közgazdasági teoretikus is volt, a bankhatalom elemzésekor nem tért ki bizonyos alapvető összefüggések megvilágítására. Ezt a mulasztást azzal követi el, hogy nem tesz különbséget a termelés elsőbbségén nyugvóközgazdaság, és a forgalom elsőbbségén nyugvópénzgazdaság között. Pénzuralmi korunk elsőszámú téveszméje, hogy a pénzgazdaság azonos a közgazdasággal. Már Aristoteles élesen megkülönböztette az emberi szükségletek kielégítését szolgáló közgazdaságot a "pénzből még több pénzt létrehozó" pénzgazdaságtól. A pénzgazdaságot krematisztikánaknevezte és csak a használati értéket előállító termelő-gazdaságot tartotta ökonómiának. Marx jól ismerte Aristotelesnek ezt a nézetét, és részletesen idézi megállapításait a Tőke első kötetének a 166. oldalán:
"Aristoteles a krematisztikával (pénzszerzéssel) az ökönómiát (gazdálkodást) állítja szembe. Az ökonómiából indul ki. Amennyiben az ökonómia a jövedelemszerzés művészete, annyiban az élethez szükséges és a háztartás vagy állam számára hasznos javak megszerzésére szorítkozik. Az igazi gazdaság (ökonómia) ilyen használati értékekből áll. Mert az ilyen tulajdonnak a jó élethez szükséges mértéke nem határtalan. De van a jövedelemszerzés művészetének másik fajtája is, amelyet kiváltképpen és joggal krematisztikának neveznek, s amelynek következtében úgy látszik, hogy a gazdaságnak és a tulajdonnak nincs határa."
Aristoteles abból indult ki, hogy az árukereskedelem eredeti formája a cserekereskedelem volt, de ennek bővülésével szükségszerűen megszületett a közvetítő közeg, a cserét megkönnyítő egyezményes jel: a pénz. Ennek a jelrendszernek, azaz a pénznek a feltalálásával a cserekereskedelem árukereskedelemmé fejlődött, és ez egy bizonyos szakasz után krematisztikává, a "pénzcsinálás művészetévé" alakult át. A krematisztika viszont minőségileg más, mint az ökonómia. Elsősorban abban különbözik a közgazdaságtól, hogy számára nem a termelés, hanem a forgalom a gazdagság forrása. A kiinduló pont és a végcél egyaránt a pénz. Funkciója az, hogy a pénzből még több pénz legyen. Mivel a pénzvagyon növekedésének nincs felső határa, ezért a növekedése is elvben végtelen. (Valójában ez a növekedés sem lehet végtelen, mert semminek a végtelen növekedése sem lehetséges véges földünkön.) A pénz növekedését tovább fokozza a pénzgazdaságban kifejlődő, majd annak motorjává válókamatmechanizmus, majd a kamatos-kamatmegjelenésével a kamatos kamat mechanizmusa. Amíg nem volt kamatos-kamat, addig a kikölcsönzött pénzre a megállapodott kamatot kellett visszaadni a törlesztéskor. Amikor megjelent a kamatos-kamat mechanizmus, akkor a kamat fizetése meghatározott időhöz lett kötve, és ha az adós nem tudott törleszteni, a kifizetetlen kamatot hozzáadták az eredeti kölcsönhöz, és az most már a kamattal megnagyobbodott összeggel terhelte az adóst, és a kamatot is ezután a megnagyobbodott összeg után kellett fizetni.
"A pénz › gazdasági tevékenység › még több pénz"formula, amely a pénzgazdaság alapvető törvényszerűsége, nem arra törekszik, hogy az emberi és társadalmi szükségleteket kielégítse, hanem egyetlen célja a pénzvagyon korlátokat nem ismerő gyarapítása. A pénz azonban elég soha sem lehet, bármekkora nagy is, mindig lehet még nagyobb. Azaz nem lehet annyi pénzt birtokolni, hogy ne lehessen még többre vágyni. Ez szükségszerűen van így, mert ha a pénzvagyon tulajdonos nem gyarapítja pénzét, azonnal szegényedni kezd azokhoz viszonyítva, akik folyamatosan gyarapítják. Mivel a pénznek nevezett közvetítő jelrendszer tulajdonosa értéket nem állít elő, jólétének nem az értéktermelés és a hasznos teljesítmény az alapja, hanem az, amit a jelrendszer szaporításával másoktól elvesz. A pénz forgatásával csak a mások által előállított érték elosztását lehet irányítani. A valódi értékeket - a fizikai termékeket, valamint az emberi és társadalmi szükségleteket kielégítő szolgáltatásokat - nem a pénzgazdaság, hanem a termelő reálgazdaság állítja elő.
(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy amikor a rendszerváltoztatásnak elnevezett társadalmi-gazdasági fordulat után Magyarországon is felváltotta a közgazdaságot a pénzgazdaság, rendkívül sok értékes munkaerő került át a lényegében improduktív tevékenységet végző és betegesen felduzzadt bankszektorba, amelynek ilyen túlméretezett jelenlétére valójában semmilyen értéktermelő gazdaságnak sincs szüksége. Ezek a tehetséges és jól képzett fiatalemberek lényegében elvesztegetik tudásukat és életenergiájukat, mert munkájuk szinte teljesen értéktelen a többi ember és a társadalom számára. Ennek az egészségtelenül felfúvódott bankrendszernek az igazi funkciója a pénzvagyon- tulajdonosokhoz került magánpénz-monopólium működtetése a nemzetközi pénzoligarchia és hazai kiszolgáló rétege számára. A sors iróniája, hogy ezek a haszontalan tevékenységet végző emberek nincsenek tudatában értéktelenségüknek, önmagukat túlbecsülik és munkájukat aránytalanul magasan díjazzák, pedig valójában mások munkáján élősködnek és csak a mások által termelt értékek elosztásával foglalkoznak. Szerénynek kellene lenniük, nem gőgösnek és arrogánsnak, mint bankárjaink többsége, aki a pénzuralmi rend működtetőjeként és haszonélvezőjeként felsőbbrendű embernek képzeli magát.)
Már utaltunk rá, hogy a pénz növekedését a pénzgazdaságba szervesen beépített kamatos-kamat mechanizmus biztosítja. A kamat pedig akkor kikényszeríthető, ha valódi értéket előállító fizikai gazdaság termékeinek a cseréjéhez szükséges jelet, a pénzt nem az állítja elő, aki a terméket és a szolgáltatást, hanem valaki már. Mivel a pénz előállítása lényegében abból áll, hogy megfestem a papírt, vagy pedig a komputerbe beütök számokat, illetve a banki számlákat vezetem, amelyre különböző számokat írok rá, egyszóval gyakorlatilag fillérekért lehet előállítani a dollárt is, az eurót is, a jent is és a forintot is.
A közvetítő jelek tehát önmagukban értéktelenek, nevezzék akárminek. Ugyanakkor igen nagy szükség van rájuk, mert közvetítő jelek nélkül a gazdasági folyamatok elakadnak, ezért fontos közszolgáltatásként kizárólag az államnak szabadna ezeket a jeleket a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára közszolgáltatásként biztosítani. Ehelyett az történt, hogy egy szűk beruházó bankár csoport nemzetközi szinten, de most már Magyarországon is, megszerezte magának a jelek feletti uralmat, ő állítja elő a saját spekulációs céljainak megfelelően ezeket a jeleket, és bocsátja használatra az értéket előállító reálgazdaság szereplői számára. E jelek használatáért, amely jeleket igen csekély összegért állítanak elő azonban hatalmas sarcot követelhetnek - kamat és kamatos-kamat formájában - az értéket előállító gazdasági szereplőktől. Ezt azért tehetik meg, mert a közösséget megillető monetáris jogokat, úgy mint a pénz megteremtését és kibocsátását, a kamatszabályozást, az árfolyam szabályozást és a hitelezést magánosították, és a pénzoligarchia a saját magánmonopóliumává tette. Ezáltal a közpénzrendszer megszűnt működni, és helyébe lépett a magánpénzrendszer, amelynek keretében a pénzvagyonnal rendelkező szűk réteg hatalmas összegű privátadót szed a társadalomtól kamat formájában.
Elképzelhető, hogy Alfred Herrhausen nagy felkészültsége ellenére sem ismerte a svájci Freiburgban működő Ruhland professzor munkásságát. A XIX. század második felében létrejött német egység megteremtője Bismarck, a vaskancellár, szerette volna, ha életműve a német egység és az a magas kultúra, mely akkor Németországot jellemezte, fennmarad. Sokat foglalkoztatta az a kérdés, hogy a történelemben miért hanyatlottak le olyan magas kultúrák, mint a görög kultúra és a római birodalom volt. Ezért Ruhland professzort és kutatócsoportját bízta meg azzal, hogy derítsék ki a magas kultúrák hanyatlásához vezető okokat. Ruhland professzor évekig tartó kutatásainak az eredményeit több kötetben foglalta össze. Ebben megállapította, hogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a magas kultúrák hanyatlását eredményező pénzügyi-gazdasági egyensúly.
A római birodalom hanyatlásának oka is a pénzgazdaságban működő kamatmechanizmus romboló hatásának volt a következménye. A magánellenőrzés alá került pénzrendszer és a magas kamatok következtében a lakosság egyre inkább eladósodott, amely a parasztság eltűnéséhez, megsemmisüléséhez és az ország egyes részeinek az elnéptelenedéséhez vezetett.
Az akkori világ meghódítását követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése, amely általános társadalmi gyakorlattá vált. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és a pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában. A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása az egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé, elsősorban a birodalom központi tartományaiban. A túlsúlyba jutott pénzvagyon a korrupció legváltozatosabb formáin keresztül alakul át a politika irányítójává. A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként az egykor munkát végző szabad római polgárok most már munkanélküli, eltartott lumpenproletárként "kenyérhez és cirkuszhoz" jutnak.
A római állam birodalmi fegyveres erejét a magán kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszédos államokban. Az érem egyik oldala az elszegényedés, a másik oldala pedig, hogy mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus és az élvezetek hajszolása a pénzvagyonos réteg körében. Mindez magával vonja a közerkölcsök általános hanyatlását, gyakorlattá válik az örökségvadászat, az uzsorakölcsön, a zsarolás, a bírák és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A társadalom alapegységei is bomlásnak indulnak. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Megjelenik és erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása, és mindez felgyorsítja a birodalom egyes területeinek elnéptelenedését. A Római Birodalmat egykor létrehozó, irányító nemesség, születési arisztokrácia, elveszíti vezető szerepét, megsemmisül, és a politikai vezetés a pénzvagyonnal rendelkező bankárok kezébe megy át. Az ókori világ kereskedői a birodalmi fővárosba tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk. A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló állami beavatkozás gyors kiszélesedéséhez vezet. Krónikussá válik az államcsőd, a lakosság létszáma pedig tovább csökken. Mindez a pénzgazdaság - a krematisztika - és a benne működő kamatmechanizmus romboló hatásának az eredménye. De lassan a pénzgazdasági is működésképtelenné válik, minthogy az alapját képező termelő gazdaság fokozatosan megbénult, leépült. A pénzzel, mint jelrendszerrel közvetített gazdasági tevékenység helyébe pedig ismét a naturálgazdálkodás lép.
De az ókori Görögország magas kultúrájának a hanyatlását is a pénzgazdaság, a krematisztika, okozta. Az ókori Görögországban a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36 %, illetve még ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat és munkaeszközeiket. Még a családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaikért kezességet vállalni. Ennek az eladósitási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok igen rövid idő alatt adós-rabszolgákká váltak. Egy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgarendszer, amely az ókor viszonyait jellemezte, fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit. A rabszolga-szerzés, a rabszolga-kereskedelem jelentős kamatjáradékot biztosító, jövedelmező üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel az ókori Görögországban is sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok számát. Az ókori Görög városállamokban tehát a rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok pénzért vásárolták és nem a háborúkban szerezték, mint ahogyan az korábban a gyakorlat volt. A rabszolgaság így valójában a tőke szabad mozgását biztosító, jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33-50 %-ig hoztak profitot, míg a bútorgyártást végző rabszolgák 30 % biztos haszonhoz juttatták a befektető pénzvagyon tulajdonosokat. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, és így kamatjövedelmük fokozására. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek érvényben, amelyek a lakosság többségét belekényszeríti az adósrabszolgaság megalázó helyzetébe. Az ókori görög magas-kultúra hanyatlásához vezető első felkelések is pontosan azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban tehát elsősorban a kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer, a pénzgazdálkodás, azaz a krematisztika volt a bajok legfőbb oka, amelyet a pénzvagyonos elit alakított ki, tartott életben, és amelynek ő húzta az anyagi hasznát.
Ha az ókori görög magas-kultúra és a római birodalom hanyatlásának, vagyis a kamatszedő pénzgazdaságnak ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamatkapitalizmus mai világrendszere is pénzgazdaság, krematisztika, és ahogyan az ókorban, ma is belső törvényszerűségei következtében a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is maximálisan eladósodott az állam, a költségvetés, és hatalmas kamatokat fizetnek a gazdasági élet szereplői is, valamint az egyes emberek. De különösen a földművelést végző parasztokra, farmerekre nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket egyrészt a nagyobb haszon érdekében egészséget rontó módon manipulálják, megváltoztatják az alapvető élelmiszerek génállományát, másrészt növekvő mértékben a világ távoli részeiről importálják. A felgyorsult fuzionálás, a hatalmas világkorporációk létrejötte következtében globális méretű monopolrendszer alakult ki, amely a kis- és közepes vállalatok jelentős részét csődbe juttatta, és amelyek egyre nagyobb számban tűnnek el. A politikai hatalom irányítása is a pénzrendszert magánmonopóliumként birtokló szűk pénzvagyonos - befektető bankári réteg - kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
"A kenyér és a cirkusz" módszere is fontos szerephez jutott. Ma a cirkusz szerepét a látványos és erőszakos sportok, versenyek, és a művészi igény nélküli rendkívül silány kultúrtermékek töltik be. A pénzgazdaság - vagyis a krematisztika - eredményeként az egyes országokon belül és világszinten is felgyorsult a kétpólusú rendszer kialakulása. Egy országon belül ez azt jelenti, hogy a hatalom a pénzvagyon tulajdonosok hegemóniája alatt álló integrált hatalmi elit kezében van, és ez a társadalmi struktúra egyik pólusa. A másik pólust a bérből és fizetésből élő alkalmazottak, valamint a segélyezésre szoruló, egyre nagyobb létszámú rétegek alkotják. Eltűnőben van viszont az önálló anyagi bázissal rendelkező középosztály, amely pénzügyileg is, anyagilag szilárdan áll a lábán, nem fojtogatja az adósság, és éppen ezért önálló politikai akaratképzésre is képes. Ez a középosztály alkalmas lenne arra, hogy az egyes országokon belül visszaállítsa a jóléti államot, és a szociális piacgazdaságot. Ehhez azonban fel kellene számolni a jelenlegi pénzgazdaságot, és vissza kellene állítani a termelőgazdaság, az ökonómia elsőbbségét. Ehhez arra lenne szükség, hogy a pénz ismét olcsó közszolgáltatássá váljék, amelynek feladata az érték előállító termelő gazdaság folyamatainak a közvetítése.
Nemzetközi szinten a kétpólusú rendszer egyrészt a nemzetközi pénzügyi közösségből és az általa kiválasztott pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt olyan szuverenitásuktól megfosztott, önállótlan államokból áll, amelyek döntési jogaikat nemzetek feletti bürokratikus struktúrákra ruházták, amelyek struktúrák alulról demokratikus technikákkal már nem ellenőrizhetők, és amelynek a bürokrata vezetőrétege valójában a nemzetközi pénzoligarchia szakmai kiszolgáló személyzetét alkotja.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság az ókori krematisztikához hasonlóan ma is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akinek a tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni, az állam nem tudja beszedni tőle a magas adókat, és akinek a munkáján a globálisan versenyképes nyereség és önköltség sem állítható elő. Amióta a fejlett ipari országokban a közgazdaságot felváltotta a pénzgazdaság, azóta megszűntek a szociális piacgazdaságot működtető államok. Helyükbe az általános eladósítás lépett, amelynek keretében az állam, a gazdaság és az egyes polgárok is egyre jobban eladósodnak. A monetáris hatalom ki lett véve nemcsak az egyes nemzet államok választott intézményeinek a kezéből, de az Európai Unió esetében még a brüsszeli irányító testületek sem rendelkezhetnek semmilyen monetáris eszközrendszerrel. A monetáris hatalom jelenleg a nemzetek feletti központi bankok kezében van. Ezek a központi bankok pedig függetlenül attól, hogy magántulajdonban vannak-e, mint az amerikai Federal Reserve System, a FED, vagy jogilag nincsenek magántulajdonban, de kizárólag a nemzetközi pénzvilág rendelkezhet velük, mint pl. a Bank of England vagy a Magyar Nemzeti Bank esetében - a nemzetközileg megszerveződött magánhatalom intézményeivé váltak. Ténylegesen ez a szervezett pénzhatalom irányítja a háttérből érdemi döntéseiket.
Már láttuk, hogy a kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság az ókorhoz hasonlóan ma is túlnépesedést idéz elő. A krematisztika másik rendkívül kártékony hatása az, hogy földünk pótolhatatlan erőforrásait felemészti. A pénzgazdaságban a pénz szaporítása a cél, és ennek nincs felső határa. Ugyanakkor a kamatmechanizmus kikényszeríti az állandó növekedést, amely a pótolhatatlan természeti erőforrások végleges kimerüléséhez vezet. A fenntartható kamatfizetést a jelenlegi pénzuralmi rend hatalmi elitje szépítgetően "fenntartható fejlődésnek" nevezi. A fenntartható azonban valami állandót fejez ki, olyan folyamatos gazdasági növekedést, amely a kamatmechanizmus kényszere folytán biztosítja a pénzvagyon növekedését. Véges földünkön semmi nem növekedhet végtelenül. Ezért a pénzgazdaság hosszútávon a pusztulásba viszi az emberiség egyedüli lakóhelyét, Föld nevű bolygónkat.
A valódi közgazdaság, amely az emberi szükségletek kielégítésére törekszik, azért nem jelent ilyen kényszernövekedést, mert az emberi szükségleteknek van természetes határa. A közgazdaságban az ember és a természeti környezet nem arra szolgál, hogy a pénzvagyonosok jövedelme a kamatmechanizmusnak megfelelően minden évben növekedjék. Ebben a gazdaságban a pénz csak segédeszköz - egyezményes jelrendszer -, amely elősegíti a gazdasági folyamatok optimális lezajlását.
Alfred Herrhausennek a figyelmét sajnos elkerülte, hogy a történelem során a birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósítása, amely végül elvezetett az adott állam hanyatlásához, összeomlásához. Ezt bizonyítja a francia forradalom is. A francia királyság a forradalom kitörését megelőző évben, tehát 1788-ban, bevételeinek a 70 %-át volt kénytelen volt adósságtörlesztésre és kamatfizetésre fordítani és átadni az akkor már működő nemzetközi pénzügyi közösségnek. Ezt az óriási pénzügyi terhet a francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval, azaz a közkiadások szigorú lefaragásával tudta csak előteremteni. Többek között ez az eladósodás, és ez a kikényszerített restrikciós politika vezetett azokhoz az éhséglázadásokhoz, amely a háttérhatalom kidolgozott stratégiájának megfelelően a tudatosan előidézett forradalmi válsághoz vezetett.
A német Herrhausennek a bankhatalom elemzésekor ki kellett volna térnie a XX. századot meghatározó nagy világháborúra, amely 20 éves szünettel, lényegében egyetlen 30 éves háborúnak tekinthető, amely két szakaszban zajlott le. A 30 éves világháború első szakaszát, amit az I. világháborúnak neveznek, felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még Herrhausen hazája, a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósságnövekedésnek. Az állami, a vállalatok és az egyes állampolgárok is mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben az a Deutsche Bank, amelynek később Herrhausen egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig az elnöke volt, 15 millió márka alaptőkével rendelkezett. Ez az alaptőke 1908-ig 150 millió márkára, vagyis a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német termelőgazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ban kitört a XX. század 30 éves háborúja.
A tudós egyetemi tanár Herrhausennek, amikor a bankok hatalmát elemzi, igenis ki kellett volna térnie arra, hogy a történelem folyamán a kamatautomatizmussal működtetett pénzgazdaságban a társadalom vagyona bizonyos idő elmúltával szükségszerűen a pénzvagyon monopóliumával rendelkező szűk magáncsoport tulajdonába került. A pénzvagyon - és nyomában a termelő vagyon - koncentrációja már a XX. század elejére olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban mindössze néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek az óriási vagyonkoncentrációnak a tükörképe, vagyis az árnyékoldala az egyes államok, a gazdasági szereplők és a lakosság súlyos eladósodása, kamatfüggőségbe történő lecsúszása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe nem bennfentesnek bekerülni szinte lehetetlen. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok az értékpapírokkal való manipuláció révén különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdét irányító nagybefektetők rá tudják tenni kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is. Ennek az az oka, hogy megfelelő pénzmennyiség és bennfentes információk hiányában a kisbefektetők nem tudják időben kivonni vagyonukat a tőzsdéről. Erre csak a nagybefektetők képesek. Pénzügyi súlyuknál fogva ők döntik el, hogy mikor érjék el részvényárfolyamok a csúcsot, és így csak a nagybefektetők tudják maximális árfolyamon eladni értékpapírjaikat, és hatalmas nyereséget beseperve távozni a tőzsdékről. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait is. Éppen ezért minden tőzsde összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezte és rendezi újjá a mai napig a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Amikor tehát a bankok hatalmáról beszélünk, valójában a nemzetközi pénzügyi közösségnek a hatalmáról van szó, amelyre azzal tett szert, hogy a saját magánmonopóliumává tette a pénzteremtés, a pénzkibocsátás, a hitelezés és kamatszabályozás államokat megillető közösségi jogosítványait. A nemzetközi pénzkartell a magánpénz-monopólium segítségével le tudta cserélni a vezető ipari országokban a termelő gazdaságot pénzgazdaságra. A pénzgazdaságban viszont a kamatmechanizmus révén a pénzvagyon a nemzetközi pénzügyi közösség kezében halmozódik fel. A globalizálódás kibontakozása következtében - a történelemben először - világszinten jött létre a pénz és a vagyon példa nélkül álló centralizációja és koncentrációja.
Történelmi kitekintésünkből látható, hogy akár a görögökről, akár a rómaiakról, akár az arabokról vagy az angolszászokról van szó, a magas kultúrák és birodalmak hanyatlását mindig a gazdasági életben - közelebbről a pénzrendszerben - lévő ellentmondások indították be. A pénzgazdaság szükségszerű elfajulását pedig a kamatautomatizmussal működtetett magánpénzrendszer okozza. Még a szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha eltekintünk ezektől a szovjet sajátosságoktól, akkor láthatjuk, hogy a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális követelményével együtt. A kamatfüggőség tehát a társadalom hanyatlásához, enerváltságához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek "a kenyér és cirkusz" perverz manipulálási módszerei, végül bekövetkezett az az általános hanyatlás, amely pénzügyi, gazdasági és társadalmi krízishez, a birodalmak felbomlásához vezetett.
Az EU-tagság bebetonozza a pénzgazdaságot
Már említettük, hogy a nemzetközi pénzügyi közösség, ha egyelőre még nem a formális világállam - a Globális Unió - felállítására törekszik, de már most létre akarja hozni a világ egy központból történő irányítását, elsősorban a pénzgazdaság rendszerének a fenntartása érdekében. A pénzgazdaság, ahogyan már levezettük, adósságfüggésbe taszítja a benne résztvevő államokat és nemzeteket. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy minden ilyen kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság eddig megbukott a történelem során. Az Európai Uniónak nevezett bürokratikus államok feletti struktúrát azért kényszeríti a nemzetközi pénzügyi közösség Európa népeire, mert fel akarja számolni a nemzetállamokat, amelyek hatékonyan képviselhetik egy adott nemzet - társadalom - érdekeit. Mivel az egyes nemzetállamok önálló erőközpontot és szuverén döntési-centrumot képeznek, ezért annak a társadalomnak, amelyik rendelkezik szuverén nemzetállammal, megmarad a lehetősége arra, hogy kilépjen a kamatkapitalizmus adósságfüggéséből, és beszüntesse a kamat formájában történő adó fizetését a világuralmat gyakorló nemzetközi pénzügyi közösségnek. Európában két állam is megtette, hogy saját nemzeti érdekeinek adott elsőbbséget és megtagadta a nemzetközi pénzügyi oligarchiának azt a követelését, hogy az általa létrehozott bürokratikus struktúra alá helyezze országát. Az egyik Norvégia, a másik Svájc. Mindkettőnek számszerűsítve is bizonyítható hatalmas előnyökkel járt függetlenségének és önálló cselekvőképességének a megtartása. Nem Európától, hanem csak egy antidemokratikus módszerekkel uralkodó nemzetek-feletti bürokráciának a diktatúrájától tartották távol magukat.
(Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy nem Magyarországnak van szüksége az Európai Uniót jelentő nemzetek feletti bürokratikus struktúra diktatórikus uralmára, hanem ennek a nemzetek feletti struktúrának van szüksége Magyarországra, hogy a nemzetközi pénzügyi oligarchia olyan provinciájává tegye, ahol többé nem lehet lecserélni a pénzgazdaságot és a kamatkapitalizmust a termelés elsőbbségén nyugvó közgazdaságra, és olyan pénzrendszerre, amelyet nem a kamatmechanizmus működtet. Nem Európába történő belépésünkről van szó, hiszen Európában vagyunk. Európa létezett, mielőtt kialakították az európai népek felett diktatórikus uralmat gyakorló brüsszeli bürokráciát, amit szépítgetve Európai Uniónak neveznek. Európa létezni fog azután is, amikor ez a bürokratikus struktúra már eltűnik, mert felbomlásra ítéli az a pénzgazdaság, amelynek a működtetésére létrehozták a kamatkapitalizmus rendszerének kigondolói és haszonélvezői.
A Herrhausen-ügy tanúsága
Amikor a nemzetközi pénzügyi közösség minden eszközzel alá akarja vetni Magyarországot az általa létrehozott brüsszeli bürokrácia diktatórikus uralmának, és be akarja kényszeríteni egy nyugati kiadású Szovjetunióba, akkor számunkra a Herrhausen-ügy tanúsága elsősorban a következő:
Ha meg akarunk szabadulni a nemzetközi pénzügyi közösség arctalan pénzviszonyokba bújtatott diktatórikus uralmától, és a kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaságtól, akkor
1. a pénzgazdaságról át kell térni a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről át kell térni az érték-előállítás és a termelés elsőbbségére,
3. A kamatszedő magánpénzrendszert fel kell számolni, és vissza kell térni az olcsó közhitelezésre, valamint az alacsony kamattal, vagy kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról, amely a spekulációnak nyújt elsőbbséget, át kell térni az emberközpontú gazdaságra, amely a teljesítménynek és az érték előállításnak ad elsőbbséget,
5. a pénzvagyon tulajdonosok ellenőrizetlenül működő szervezett magánhatalmáról át kell térni a demokratikusan ellenőrzött közvetlen demokráciára, a gazdasági esélyegyenlőséget is felölelő közhatalom rendszerére. A formális demokráciáról azonban csak úgy térhetünk át a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára, ha megszüntetjük a szervezett magánhatalom anyagi bázisát: kamatszedési monopóliumát. Ugyanis nemcsak az adó származik közpénzből, azaz a társadalom tagjainak a teljesítményéből, hanem a kamat is közpénz, olyan magánadó, amit a társadalom a saját teljesítményéből kénytelen ellenszolgáltatás nélkül átengedni a pénzvagyon tulajdonosoknak,
6. a pénzgazdaság felszámolásával együtt a fenntartható növekedésnek, illetve fejlődésnek nevezett fenntartható adósságszolgálat és kamatfizetés rendszeréről át kell térni a fenntartható erőforrások biztosítására, amelyek lehetővé teszik az élet folytatását földünkön.
7. Nem az egyes ember és közösségei önrendelkezésének a megszüntetésére, és a nemzetállamok felszámolására kell törekedni, hanem a nemzeti önrendelkezés és állami függetlenség megőrzésére. Ebből következik, hogy nem a beolvasztó integrációra, hanem önálló és egyenjogú államok önkéntes társulására van szükség, a 100 %-os viszonosság és egyenlő feltételek alapján.
8. A nemzetek feletti bürokrácia diktatúrája helyett az egyént védelmező családi, nemzeti, egyházi, lakóhelyi, valamint a nagyobb család - a nemzet - védelmére és megerősítésére van szükség.
9. Mindehhez az szükséges, hogy az egyoldalú technikai modernizációról térjünk át az emberi-társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is folyamatosan megvalósító társadalmi modernizációra, amelyről ma fülsiketítően hallgatnak mind a politikusok, mind a társadalomtudomány képviselői.
Csak így érhető el, hogy az ember felett ne ellenőrizetlen hatalmak, köztük a pénz és a bankhatalom uralkodjék, hanem minden egyes ember, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa képességeit, és szabad emberként teljes-értékű életet élhessen. Csak így érhető el, hogy az ember - az emberiség egésze - alkotó értelme segítségével ne csak megőrizze, de még ki is bővítse életlehetőségeit Istentől vagy a Sorstól - a Természettől - kapott egyedüli otthonában, ennek a Földnek nevezett egyre zsugorodó kozmikus-ürhajóban.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése