2019. október 5., szombat




















Mágia III. rész .


Angyali Varázslatok


Gyertya varázslat

Lelkünk párjának bevonzásához.


Gyertya varázslat

Gyújts piros gyertyát és hívj magadhoz eme szavakkal segítőket.

" Drága Anael és Afrodité hívlak titeket, szólítalak titeket jöjjetek hozzám, most és segítsetek.
Szívem vágyát teljesítsétek.
Vezessétek hozzám lelkem párját, hogy a földön
magányban ne járjak.
Megérdemlem és elfogadok, egy csodás társat az oldalamon.
Bevonzom mágikus erőmmel, és boldogan élem majd vele életem. Azt akarom így legyen a Vagyok Aki Vagyok nevében"

"Piros színű gyertyám lángja
Vonzza, hívja, vezeti hozzám
Lelkem párját már ma
Szívében fellobban a felismerés lángja
és amint meglát megismer engem
Már ma."

(Ha esetleg el kell oltanod, a gyertya lángját, így oltsd el:
Piros színű gyertyám lángja, aurámat hassa át és vonzza, hívja lelkem párját hozzám folyamatosan. Szívem szeretetének vonzásával. Azt akarom így legyen.
Nedvesítsd be ujjaidat- mutató és hüvelykujjadat - és gyors összecsippentéssel oltsd el. Ne fújd el!)

"Drága Anael és Afrodité köszönöm, hogy meghallgattatok.
Hálásan elfogadom segítségeteket., már most"


Ima a lelki társ megtalálásáért

Ha szeretnél spirituális szinten megalapozott, romantikus kapcsolatra lépni valakivel, mondd el előbb ezt a fohászt.



Ima a lelki társ megtalálásáért

Ha szeretnél spirituális szinten megalapozott, romantikus kapcsolatra lépni valakivel, mondd el előbb ezt a fohászt.



A lelki társ megtalálásáért

Ha szeretnél spirituális szinten megalapozott, romantikus kapcsolatra lépni valakivel, mondd el előbb ezt a fohászt. Képes leszel kiterjeszteni az ima erejét az első megérzéseiddel, mely a lelki társ keresése közben nagyon is számít. Képzeld el, hogy együtt vagy a lelki társaddal tökéletes szeretetben és kölcsönösen nagyra értékelitek egymást, azután mondd:

Szerelem Istenek és Istennők, küldjetek hozzám odafentről Angyalaitokat és Afroditét, a férfi és női Isteneket, hogy segítsenek kifejezni a gyönyörűséget és a kecses bájt. Küldjétek el hozzám Guinevere-t és Izoldát, a mágikus szerelem meghozóit: meghívlak titeket spirituális mennyegzőmre, melyen először spirituális egyesülés révén kelek egybe a lelki társammal. Testem és lelkem legmélyéig érzem szívem választottját, és nagyon köszönöm nektek, hogy lehetővé tettétek számomra ezt az érzést, olyan jó mindenestül magamba fogadni a szeretett társat. Köszönöm, hogy egybekelhetünk és egyesülhetünk, mi, lelkitársak általatok az életben. Köszönöm, amiért egymásra lelhettünk. Köszönet, amiért teljes elragadtatással lehettünk egymáséi és válhattunk eggyé. Köszönöm, hogy ilyen figyelmesen vigyázzátok szerelmi életem.





Istenem, kérlek téged és a Romantika Angyalait, segítsetek nekem abban, hogy csodálatos kapcsolatban élhessek a lélektársammal. Kérlek, vezess engem, hogy megtalálhassam Lélektársamat, segíts, hogy találkozhassunk, és késedelem nélkül boldogíthassuk egymást. Kérlek, segíts olyan körülményeket teremteni, melyek hozzásegítenek ahhoz a csodálatos párkapcsolathoz most azonnal. Segíts meggyógyítani és feloldani minden blokkot tudatomban, testemben és érzelmeimben, melyek félelmet kelthetnek bennem az igaz szerelemmel szemben. Segíts, hogy meghalljam, és követni tudjam isteni vezettetésedet, amely elvezet a lelki társi kapcsolathoz, és segít élvezni azt. Tudom, hogy Lélektársam ugyanolyan lázasan keres engem, mint én őt. Mindketten kérjük, hogy segíts nekünk összetalálkozni és segíts nekünk megismerni és elfogadni az igaz szerelem áldását. Köszönöm!


AZ IGAZ SZERETET 10 TITKA






Az Igazi Szeretet Első titka - a gondolat ereje.

A szeretet a gondolattal kezdődik.
Azzá válunk, amiről gondolkodunk. A szeretettel teli gondolatok szeretettel teli életet és szeretettel teli kapcsolatokat hoznak létre.
A pozitív megerősítések meg tudják változtatni másokkal és magunkkal kapcsolatos meggyőződésünket és gondolatainkat.
Ha szeretni akarsz valakit, akkor figyelembe kell venni az ő igényeit és kívánságait, elvárásait.
Az ideális partnerről kialakított elképzelés segít felismerni őt, amikor találkozol vele.



Az Igaz Szeretet második titka - a tisztelet ereje

Nem lehet szeretni valamit, vagy valakit, ha nem tiszteltük korábban.
Mindenek előtt magunkat kell tisztelnünk.
Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban magunk iránt, kérdezzük meg magunktól: "Mit tisztelek magamban?"
Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban mások iránt - azok iránt is, akik nem tetszenek nekünk - kérdezzük meg magunktól: "Mit tisztelek ebben az emberben?"




Az Igaz Szeretet harmadik titka - az adni tudás ereje.

Ha szeretetet akarsz kapni, egyszerűn csak adnod kell. Minél többet szeretetet adsz, annál többet kapsz.
Szeretni - azt jelenti, hogy egy részt adsz magadból, fizetséget nem kérve és feltételek nélkül.
Cselekedj jót, csak úgy!
Mielőtt egy életre szóló kapcsolatba lépnél, ne azt kérdezd magadtól, hogy a másik ember mit tud adni a számodra, hanem azt, hogy te mit tudsz adni a másik embernek.
Az egész életre szóló, boldog szerelmes kapcsolatok titkos receptje a következő: sohasem arra kell figyelni, hogy mit kaphatunk, hanem mindig azt kell nézni, hogy mit adhatunk.




Az Igaz Szeretet negyedik titka - a barátság ereje

Ahhoz, hogy megtaláljuk az igaz szerelmet, először igaz barátra kell lelnünk.
Szeretni azt jelenti, hogy nem egymásra nézünk, hanem együtt nézünk azonos irányba.
Ahhoz, hogy igazán szeressünk valakit, azért kell szeretnünk őt, aki, nem azért, ahogy kinéz.
A barátság - táptalaj, ahol a szerelem életre kelhet.
Ha szerelmet akarsz vinni egy kapcsolatba, akkor először barátságot kell vinni bele.




Az Igaz Szeretet ötödik titka - az érintés ereje.

Az érintés - a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat.
Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre.
Az érintés meggyógyíthatja a testet és felmelegítheti a szívet.
Ha ölelésre tárod karjaidat, azzal szíved is kitárod.



Az igaz szeretet hatodik titka - a "szabadnak hagyni" elv ereje.

Ha szeretsz valakit, engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor ő a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd.
Még az igazi szeretetteljes kapcsolatban is szükségük van az embereknek mozgástérre.
Ha meg akarsz tanulni szeretni, akkor először meg kell tanulni megbocsátani és megszabadulni a múltbéli sérelmektől és fájdalmaktól.
A szeretet azt jelenti - megszabadulni a félelmektől, előítéletektől, egótól, és fenntartásoktól.

"Ma megszabadulok minden félelmemtől, a múltnak nincs hatalma felettem - ma van az új élet kezdete."



Az igaz szeretet hetedik titka - a szavak ereje.

Amikor tanulunk nyíltan és becsületesen kommunikálni, az élet megváltozik.
Szeretni valakit, ez azt jelenti, hogy ápoljuk a vele való kapcsolatunkat.
Adjuk tudtára az embereknek, akiket szeretünk, hogy szeretjük és értékeljük őket. Soha se féljünk kimondani a varázsszót: "Szeretlek".
Ne hagyjuk ki az alkalmat, ha valakit megdicsérhetünk.
Mindig fejezzük ki a szeretetünket annak, akit szeretünk - lehet, hogy utoljára látjuk őt.
Ha megtudnád, hogy hamarosan meghalsz és lehetőséged lenne felhívni azokat, akiket szeretnél, - kit hívnál fel, mit mondanál... és miért nem teszed meg ezt most?



Az igaz szeretet nyolcadik titka - az elkötelezettség ereje.

Ahhoz, hogy a szeretet igaz szeretet legyen, elkötelezettnek kell lenni felé, és ennek az elkötelezettségnek tükröződnie kell a gondolatokban és cselekedetekben.
Az elkötelezettség - a szeretet valódi próbája.
Ahhoz, hogy igazi szeretettel teli kapcsolatunk lehessen, ahhoz elkötelezettnek kell lennünk ebben a kapcsolatban.
Ha elkötelezettjei vagyunk valakinek, vagy valaminek, akkor feladni - az nem lehet alternatíva.
Az elkötelezettség különbözteti meg a felszínes kapcsolatot a tartós kapcsolattól.




Az Igaz Szeretet kilencedik titka - a szenvedély ereje

A szenvedély lángra lobbantja a szeretetet és nem hagyja kihunyni.
Az örök szenvedély nem egyedül a fizikai vonzalom, hanem az erős elkötelezettség, lelkesedés, érdeklődés és örömteli izgalom együttes segítségével jön létre.
A szenvedélyt újra lehet éleszteni, a múlt eseményeinek újbóli átélésével, amikor éreztük ezt a szenvedélyt.
A spontaneitás és a meglepetések létrehozzák a szenvedélyt.
A szeretet és a boldogság lényege egy és ugyanaz: szenvedéllyel kell élni, minden nap.



Az Igaz Szeretet tizedik titka - a bizalom ereje

A bizalom életbevágóan fontos az igazi szeretettel teli kapcsolatokban. Bizalom nélkül az egyik partner gyanakvóvá válik, nyugtalanná és tele lesz előítéletekkel, félelmekkel, a másik úgy érzi lélektani csapdába került, azt hiszi, hogy nem hagyják szabadon lélegezni, s érzelmileg megfojtják.
Lehetetlen valakit igazán szeretni, ha nem bízunk meg benne teljesen.
Cselekedjünk úgy, mintha kapcsolatunk a szeretett emberrel sohasem érne véget.
Az egyik módja annak, hogy eldöntsük, megfelel-e nekünk a másik ember, meg kell kérdeznünk magunktól: "Feltétlenül és teljesen megbízom a partneremben?" Ha a válasz "Nem!", akkor alaposan el kell gondolkodni, mielőtt elköteleznénk magunkat. 


Asztrál



  1. 1 . rész





    Az asztrális dimenziónak és a projekciónak számtalan megközelítése létezik, amelyek elég bonyolultak. Legtöbbjük félreérthetõ, és össze is zavarhat bennünket. Ez a cikksorozat megpróbálja megvilágítani ezt a témát, és remélhetõleg megmagyarázni ezt az egészet. A teóriák és következtetések, amelyeket itt közreadok, nagyrészt a saját projekciós tapasztalatomból származnak. Ennek a kiadványnak a célja a téma jobb megértetése, valamint egyszerûbb és sokkal hatékonyabb projekciós technikák megismertetése az olvasóval. Az itt tárgyalt elképzelések, ötletek és technikák folyamatosan fejlõdnek, így az újabb és újabb felfedezések folytán mindig változhatnak.


    Mi az asztrális dimenzió?


    Az asztrális a fizikaihoz legközelebb "esõ" dimenzió. Úgy borítja be és hatja át az egész világot (Földet), mint egy hatalmas gondolati (tudat-) háló(zat), felfogva és magában tartva minden gondolatot. Ennek a tartalmát a világ elméinek közös tudata hozza létre. Az összes gondolatot, emléket, fantáziát és álmot tartalmazza, amit a világ élõ teremtményei eddig létrehoztak. A gondolatoknak ez a tengere rétegekre, síkokra oszlik, amiket asztrális síkoknak, asztrálvilágoknak vagy asztrális valóságoknak nevezünk.


    Az asztrális dimenzió asztrális anyagból jön létre, és találóan írhatjuk le gondolati anyagként. Ez a gondolatokra nagyon érzékeny, és bármilyen formába vagy alakba önthetõ. Ezek a kreációk olyan tökéletesek lehetnek, hogy nem lehet õket megkülönböztetni a valóságtól.


    Ez legkönnyebben egy, az asztrális anyag, és az elõhívatlan, nagysebességû film közé vont párhuzammal magyarázható meg. Amikor a filmet fénynek tesszük ki, amely fényt a kamera lencséje fókuszálja, akkor a valóság tökéletes képmása azonnal beleég a filmbe, a fénynek a filmre gyakorolt kémiai hatása miatt. Amikor az asztrális anyagot kitesszük az elmének a gondolatok által fókuszált hatásának, az asztrális anyag azonnal megformálja a valóság pontos képét, az asztrális anyag és a gondolatok kölcsönhatása következtében. Az asztrális dimenzió bármely kreációjának a minõsége, pontossága nagyban függ az azt létrehozó elme erejétõl.





    Álmok


    A tudatalatti a következõképpen hozza létre az álmokat: alvás közben az asztrális dimenzióba érkezünk. A tudatalatti itt bármilye "forgatókönyvet" létrehozhat. Ez a módja annak, ahogy a tudatalatti elme megoldja a problémákat, és ahogyan a tudatos elmével kommunikál. Komplex gondolati formák forgatókönyveinek egymásutánját hozza létre, és az asztrális anyagba (síkba) vetíti õket, ahol azok "szilárddá" válnak. A tudatos elme ekkor az álom-állapotban "végigéli", megtapasztalja ezeket az ott létrehozott történéseket. Ily módon ez olyan, mint amikor egy filmvetítõ gép (a tudatalatti elme) vetít képet a filmvászonra (azaz az asztrális dimenzióba).


    Gondolati (elképzelt) formák


    Minden, a valós világban megjelenõ új tárgy, objektum bizonyos idõ után asszimilálódik az asztrális dimenzióba. Ilyenkor annak a gondolati formája elõször az asztrálvilágnak a legalacsonyabb szintû részében jön létre, abban, amelyik a legközelebb áll a valós világhoz, és az idõ múlásával egyre inkább állandó lesz. Amint a többi gondolati formával is így van, minél több figyelem fordul felé, annál gyorsabban növekszik.


    Minél magasabbra kerülünk az asztrális dimenzióban (azaz minél messzebb a valós vagy fizikai világtól), annál kevesebb gondolati formát találunk úgy és olyannak, ahogyan azt itt a valós világban ismerjük. A fizikai dolgoknak nagyon sokáig kell hatással lenni rá, ahhoz hogy formát öltsenek, és megtalálhatók legyenek az asztrálvilágban.


    Próbált már valaha egy idegen házban sötétben közlekedni? Igen, mindenbe beleütközött. De ilyenkor amint otthonossá válunk abban a házban, a minket körülvevõ formáknak egy képzeletbeli képe alakul ki bennünk, és így már könnyebben tájékozódunk sötétben is. Minél több idõt töltünk ebben a házban, annál erõsebb lesz ez a képzeletbeli kép. Ez hasonló ahhoz, amint a gondolati formák növekednek a többi (asztrális) dimenzióban.


    A gondolati formák fejlõdése visszafelé is hasonlóan mûködik. Ha egy objektum nagyon hosszú idõn keresztül állandó helyen volt, akkor egy tartós gondolati formává alakult az asztrálvilágban. Ha ezt az objektumot elmozdítjuk vagy elpusztítjuk, akkor annak a gondolati formája még továbbra is megmarad. Ily módon pl. az asztrálvilágban olyan bútorokat találhatunk a lakásban, amelyek igazából nincsenek ott, keveredve a sajátjainkkal. Ez a régebbi dolgok megmaradt gondolati formái miatt lehetségesek, amelyek pl. elõzõ bérlõké voltak, stb., és még évekkel azután is a helyükön maradnak, hogy az "eredetijük" elmozdult onnan.


    A gondolati formák nem követik a mozgásban a "valós párjukat". Újak kezdenek fejlõdni ott, ahová az objektumot mozdítottuk, és a régiek pedig folyamatosan elhalványulnak. Minél tovább van egy objektum állandó helyen, annál erõsebb gondolati forma lesz a helyén az asztrálvilágban. Ez az épületekre, építményekre, geológiai tereptárgyakra szintén érvényes. Projektálhatunk egy parkba, és ott akár találhatunk olyan házat, patakot, dombot, ami igazából nincs ott. Ezek valószínûleg léteztek a múltban. Minél magasabbra mozgunk az asztrálsíkok között, annál régebbiek a gondolati formák, és annál távolabbi geológiai idõben érezhetjük magunkat.


    Egy gondolati forma növekedésének az üteme nagyban függ az arra fordított figyelemtõl. Például egy milliók által szeretett, ismert, megtekintett és gondolatban gyakran felidézett festmény sokkal erõsebb gondolati formával bír, valószínûleg, mint az az egyszerû festmény, ami valakinek a hálószobájában függ, és csak kevesek látják. Az asztrálvilágban tapaszalható gondolati formák száma attól függ, hogy milyen közel vagyunk a valós világhoz. Ha nagyon közel vagyunk, mint például egy valós idejû testen kívüli élmény során, akkor valószínûleg csak nagyon keveset (ha egyáltalán egyet is) fogunk látni. A valós idejû testen kívüli élmény során nem is igazán az asztrálvilágban, hanem az asztrál- és a fizikai dimenzió közötti átmeneti zónában létezünk.


    Látás az asztráltérben


    A fizikai testünk körülbelül 220 fokos szögben lát (a periférás látással együtt).Tehát csak elõrefelé látunk, de hátra, lefelé, fölfelé ugyanabban az idõpillanatban nem. Az asztráltestünkben TÖBB mint 360 fokos a látókörünk, és egyszerre látunk minden irányban. Ez a szferikus látás. (gömblátás). Az AP során a szokás hatalma alatt állva, csak egy irányba figyelünk, arra, amerre (szerintünk éppen) az "elõre" van. Ettõl még az összes többi irány látványa is ott van, ugyanabban az idõbe, csak éppen az agyunk nem tudja ezeket egyidejûleg feldolgozni. Ez az agyba az egész életen keresztül berögzõdött, frontális látás szokása ellen való. A gömblátás olyan, mintha egy többirányba látó szemünk lenne, amely egyidejûleg lát az összes irányba !


    Az asztráltestben nincsenek fizikai szerveink, mint amilyen pl. a szem. Ilyenkor a tudatnak egy, a semmiben lebegõ, kivetített, nem-fizikai pontja vagyunk. Ilyenkor a gravitáció sem hat ránk, sem más fizikai törvény. Ebben az állapotban nincs le és fel, jobbra és balra, elöl és hátul. Csak az életünk során belénk rögzõdött látásmód az, ami ezt a perspektívát ránk akarja erõltetni az AP során.


    Fontos a gömblátás megértése, ha hatásosan akarunk mûködni az asztrálvilágban. Ez fõleg akkor van így, amikor valós idõben projektálunk, a valós világhoz közeli síkra. A gömblátás miatt gyakran úgy tûnhet, mintha tükörkép-világban találnánk magunkat, vagy a valóságnak egy megfordított másolatában. Ezt saját magunk okozzuk, amikor elveszítjük az eredeti nézõpontunkat a projekció során.


    A projekció során egy ponton bármikor dezorientáltakká válhatunk, és a normálistól eltérõ nézõpontban találjuk magunkat, amikor gondolkodás nélkül megfordulunk, vagy fejjel lefelé fordulunk. Ez megfordítja a természetes jobb és baloldalt, fel és le irányokat. Arra készteti a tudatalattit, hogy megfordítsa a képet, hogy a normál tudat rendesen mûködhessen.


    Mivel az asztrálvilágban nincs fizikai test, nem szükséges megfordulni ha hátra akarunk nézni. Egyszerûen csak a nézõpontot változtatjuk "hátrafelé"-re. Ez, ha mozgás nélkül történik, akkor a tükörkép-effektust okozza. A következõ ábra illusztrálja ezt a megfordított nézõpontot (megfordulás nélkül). Vegyük észre, hogy a jobb és bal nem cserélõdik fel.



    jobb | bal
    (A) <------------+------------> (B)
    jobb | bal

    Tehát, amint a nézõpontunk (A)ról (B)re változik (illetve a nézési irány) megfordulás nélkül, a jobb és baloldal nem cserélõdik fel. Ez készteti a tudatalatti elmét, hogy kreatív erejét felhasználva kijavítsa a látványt, vagy annak egy részét, azzal, hogy megfordítja azt. Ez könnyebb, és kevesebb gondot okoz a tudatalattinak, mintha el kellene fogadnia a két oldal (örökös) felcserélõdését.


    Hasonló hatást lehet elérni, ha lefekszünk és a fejünk fölé nézünk, vagy pedig fejen állunk, és megpróbáljuk a tárgyak jobb és bal oldalát megfogni. Ez egy kis zavart okozhat a jobb és a bal megítélésében, tehát tudatosan ki kell gondolni, hogy melyik melyik oldal is ebben a megfordított helyzetben. Ez az enyhe kis zavar elég a tudatalattinak ahhoz, hogy valami könnyebben elfogadhatót kreáljon inkább.


    A gömblátás megérthetõ, de attól még zavarba ejthet az AP során, ha elõáll az oldalak felcserélõdése. Inkább számításba kell venni, mint küzdeni ellene. Ilyenkor el kell fogadni a tükörképet, és egyszerûen a tárgyak, objektumok elhelyezkedése alapján tájékozódni, nem pedig a saját jobb- és baloldaról való beidegzõdéseink alapján.


    Az AP során minden amit látunk, az elme által kerül felfogásra. A tudatalatti számára könnyû dolog az AP folyamán megcsavarni vagy megfordítani a valós világnak a tudatos érzékét, akár részben, akár teljes egészében.


    Megjegyzés: a megfordított nézõpont jelensége nagyon gyakran megtörténhet bármely projekciónk során.


    Vizualizációs erõ


    A tudatalatti elme SOKKAL nagyobb vizualizációs erõvel rendelkezik, mint a tudatos elme. Ez körülbelül olyan, mint egy szuperszámítógép egy játék számológéphez képest. Az asztrális dimenzióban, tudatos projekció vagy "tiszta álom" során, amikor a tudatos elme figyel, ez a különbség nagy zavarodottságot okozhat. A tudatalatti végig ott bujkál a felszín alatt a projekció folyamán. Az egész kreatív erõ próbál kitörni, hogy létrehozhasson, és amint tudja, meg is teszi ezt. A kreatív erõnek ez a különbsége (a tudatos tudatalatti elme között), kombinálva az egész élet alatt megszokott egyirányú nézéssel az oka az Alice Csodaországban - effektusnak. Hadd magyarázzam meg.....


    Vegyük ezeket:


    1. A tudatalatti elme hihetetlen kreatív ereje

    2. A tudatos elme gyenge kreativitása

    3. Az asztrális sík érzékenysége a gondolatok iránt

    4. Gömblátás

    5. Jobb és baloldal érzékelésének felcserélõdése.


    És kész is a totális zûrzavar receptje.


    Az Alice Csodaországban-effektus


    Kivetítjük az asztráltestünket, és körbenézünk a szobában. Minden normálisnak tûnik, ám hirtelen észre vesszük, hogy az ajtó rossz falon van... Hogyan? Nézelõdés közben ezt az ajtót hátsó nézetben láttuk, felcserélve az agy természetes jobb- és baloldali perspektíváját. Az agy ezt nem tudja feldolgozni, a (ez eddig megszokott) frontális látásmód miatt. A bútorok, ajtók, ablakok helye normális, de hátsó nézetben ez megváltozik. Ez készteti a tudatalattit, hogy létrehozzon egy ajtót ott, ahol - azt gondolja - annak lennie kell. Amikor ránézünk, igazinak tûnik, noha nem kellene ott lennie. És ha egyszer létre lett hozva, ott is marad, mivel az agy számára feldolgozhatatlan lenne ha eltûnne. Szilárd, igazi ajtók végül is nem szoktak csak úgy eltûnni a semmiben a szemünk elõtt.


    Amikor az ajtó rendes helye felé fordulunk, az ott is van, ahogy rendesen. Ilyenkor két, három, vagy akár több ajtónk is lehet egy helyett. Ha a valódi ajtón megyünk át, a ház többi része, remélhetõleg, olyan lesz, amilyennek lennie kell. De ha az egyik "képzelt" ajtón lépünk át, akkor az elménk tudni fogja hogy az nem igazi ajtó, és nem nyílhat a ház bármely valódi részébe, tudja hogy nem lenne szabad ott lennie. Ha kinyitjuk ezt az ajtót, valami mást fogunk ott találni. Általában egy nem létezõ folyosót vagy átjárót, ami a ház egyéb olyan részeibe vezet, amik szintén nem léteznek.


    Innentõl kezdve, ha ezen az ajtón átlépünk, a Csodaországban találjuk magunkat, ahol minden lehetséges, csak nem túl valószínû. Ilyenkor gyakorlatilag a valóságban nem létezõ de most létezõ ajtón keresztül az asztráldimenzióba léptünk be. Ha a tudatalatti elkezdett létrehozni dolgokat, onnantól már nem is fogja abbahagyni. Erre azért van szükség, hogy a tudatos elme elfogadhassa azt az abnormális helyzetet, amibe került. Ennek a kreativitásnak egy bizonyos szintjénél a tudatalatti elveszíti azt (az állapotot), és az asztrálvilág más részeibe kezd utazni. Az AP-nek ennél a pontjánál a valóság teljesen elvész, és helyette az asztráldimenzióba megy át az egész.


    Az Alice-hatás többféle módon is bekövetkezhet az AP során, a fenti leírás csak egy példa. Az AP-t végzõ személyek gyakran jelentették, hogy egyszerûen elvesztik fölötte az ellenõrzésüket, tárgyak tûnnek fel, majd el, és egyáltalán, minden nagyon furcsa lesz. Ezt alapvetõen a tudatalatti hatalmas létrehozó ereje okozza, amely ilyenkor mûködésbe lép. Elkezd tárgyakat létrehozni és eltûntetni, majd az asztráldimenzió más területére visz, és egyáltalán, mindent megnehezít szegény (AP-t végzõ) személy számára.


    A fenti probléma elkerülése érdekében: koncentráljunk arra amit teszünk az AP során, ne hagyjuk hogy gondolataink elkalandozzanak. Az irányok felcserélõdésének problémája a minimálisra csökkenthetõ, ha mindig az "elõre" irányra koncentrálunk, egyszerre csak egy irányba figyelünk. Megforduláskor szépen körbe kell fordulni a figyelmünkkel, nem pedig egyik pillanatról a másikra a hátsó nézetre váltani. Az asztrálvilág jó hely a nyugalomra, ha komoly terveink vannak.


    A tudatalatti hatalmas létrehozó ereje, persze, kihasználható. Nagyon értékes eszköz, ha tudjuk, hogyan használjuk fel azt. Ezt a 3. részben fogom körvonalazni, "Virtuális valóság projekció" cím alatt, ahol leírom, hogyan hozzunk létre saját személyes asztrális valóságot.


    Olvadó kezek


    Amikor az asztráltestet kivetítjük, közel a valós (fizikai) világhoz, testünk, mint olyan, nincs. De, mivel a tudatos elme ezt nem tudná feldolgozni, így létrehoz nekünk egyet, az éteri (fizikai) test gondolati formáját. Ha elkezdjük egy testrészünket, pl. a kezünket figyelni, észre vesszük hogy nagyon gyorsan "elolvad". Sápadtnak és különösnek tûnik, és néhány másodperc múlva az ujjak elkezdenek "olvadni", mint a hó egy eldobott fáklya alatt. Sápadt kinövésekké fogynak, majd a karok is olvadásnak indulnak. Ez az olvadási hatás általában csak akkor mutatkozik, ha elszántan, szándékosan figyelünk egy testrészt, vagy létrehozunk valamit.


    A testrészek ily módon történõ figyelmes vizsgálata a tudatos elmét használja, ami, mivel gyenge a létrehozó képessége, nem tudja túl sokáig egyben tartani az összetett formákat. Ez okozza az olvadási hatást. Ha az AP során mégis, átmenetileg a testünkre terelõdne a figyelmünk, ez az olvadási hatás nem jelentkezik.


    Létrehozott gondolati forma objektumok


    Az AP folyamán a tudatos elménkkel hozhatunk létre tárgyakat. Ezeknek a gondolati formáknak, létrehozott tárgyaknak a tartóssága a kreációs energiánktól, képességünktõl függ. Attól is függ, hogy mekkora erõfeszítést áldoztunk a létrehozásra.


    A fentebb leírt olvadási jelenség mutatkozik bármely, tudatosan létrehozott tárggyal kapcsolatban. Például, ha létrehozunk egy kardot, amint elképzeljük, meg fog jelenni a kezünkben, egy rövid idõre. Ezután éppúgy, ahogy a kézzel történt, el is olvad majd. Ha koncentrálunk rá, meg tudjuk tartani a saját alakjában, de amint gyengül a koncentrálás, úgy gyengül maga a kreáció is. Ez hasonló a valós világban végzett vizualizációhoz. Nehéz, és koncentrálni kell, ahhoz, hogy a lelki szemeink elõtt valami megjelenjen. Amint a koncentrálás gyengül, úgy halványodik/változik el a képzelt látvány. Ez jól mutatja a tudatos és a tudatalatti elme vizualizációs képessége közötti hatalmas különbséget.


    Hogy tartós gondolati formát hozzunk létre, ahhoz be kell csapni a tudatalattit. Ezzel a témában, mélyebben, késõbb foglalkozom.


    Hogyan történik a projekció ?


    Alvás közben, az "éteri test" vagy más néven energiatest (a fizikai testünk maga) töltõdik. Kitágul és megnyílik, hogy magába szívja és tárolja az energiát. Az energiatest normális körülmények között ezt csak alvás közben tudja megtenni. Amikor megnyílt(ak), a csakrák folyatják az energiát az energia-testbe, éteri anyag formájában. A feltöltõdés alatt az asztráltest különválik, és az asztrálvilágba "utazik", ahol álmokat hozhat létre és tapasztalhat meg.


    Ha ez az elkülönülés tudatosan történik, vagy utána öntudatunkhoz (magunkhoz) térünk, akkor bizonyos ellenõrzésünk lesz felette. Ekkor ez egy testen kívüli élmény, asztrálprojekció vagy tiszta álom.


    A testen kívüli élmény, az asztrálprojekció és a tiszta álom közötti fõ különbségek:


    A testen kívüli élmény


    A testen kívüli élmény (továbbiakban OOBE azaz Out Of Body Experience) egy valós idejû projekció, közel a valós világhoz. Gyakran jelentkezik a halálközeli élmény részeként. Ez akkor következik be, ha egy személy egy bizonyos trauma (autóbaleset, sebesülés, szívroham, szülés) következtében a testén kívülre kerül. Az OOBEn keresztülmenõ (vagy azt végzõ) személy tudatában van, valós idõben követi a fizikai testét körülvevõ világot. Például beszélgetéseket, történéseket. A testbe való visszatérés után sokan ezek közül a személyek közül pontosan leírták a beszélgetéseket és eseményeket.


    Megjegyzés: Az OOBE picivel különbözik az asztrálprojekciótól és tiszta álomtól, ez a különbség pedig a valós idejû, objektív megfigyelés. Ezt az asztráltest okozza, amely nagy adag éteri anyagot tartalmaz, amely közel tartja a fizikai világhoz.


    A valós idejû OOBEt két fõ oka lehet.


    1. Az illetõ személy közel áll a halálhoz, vagy ezt hiszi, amelynek következtében nagy adag éteri anyag vezetõdik át az asztráltestbe, felkészülésként a halál folyamatára

    2. Az illetõ személynek aktívak a csakrái, és ugyanazt csinálják. Éteri anyagot vezetnek az asztráltestbe. A csakra-aktivitás lehet veleszületett vagy begyakorlott, tanult tulajdonság.


    Megjegyzés: Lehetséges a tudatos projekció közben OOBE elérése, ha elég éteri anyagot generálnak a csakrák. Egy OOBE során a valóságot igaziként fogjuk fel (valósnak), az idõ pedig "normális" (azaz valós idejû).


    Gyakorlatilag, amikor a valós világba történõ valós idejû projekciót végzünk, mint egy OOBE, ez a projekció valójában a fizikai- és az asztráldimenzió közötti határ-, átmeneti sávot célozza meg. Ha az asztráltest elég éteri anyagot tartalmaz, akkor csak kicsit tud a valóságtól elrugaszkodni. Ez azt jelenti, hogy a projekció valós idejû lesz, és olyan közel történik a fizikai valósághoz/világhoz, hogy megkülönböztethetetlen lesz attól.


    Megjegyzés: Ezt sokszor kipróbáltam, valós idõben kivetítve magamat a környezetembe (pl. utcára, útfelbontásokhoz, balesetekhez, stb.), majd visszatérés után ellenõriztem a megfigyeléseimet.


    Nagyon erõs akadályai vannak a fizikai világba történõ, tudatos, valós idejû projekciónak, OOBEnek. Ezek közül egy a generált és az asztráltestbe vezetett éteri anyag mennyisége. Ez a valós idejû projekció (OOBE) idejét a csakra- fejlettség és -ellenõrzés fokának megfelelõen határolja be.


    Az asztrálprojekció (AP)


    Ez az, amikor az asztráltestet az asztráldimenzióba vetítjük, ahol a dolgok eléggé különböznek a valós világban megszokottól. Az idõ nagyban torzulhat. Pl. egy óra az asztráldimenzióban lehet hogy csak pár perc a fizikai valóságban, attól függõen, hogy az asztrálvilág mely részében vagyunk. A valóság "folyékony" és változékony.


    A "tiszta álom" ("Lucid Dream")


    Errõl akkor van szó, amikor egy személy teljes mértékben tudatában van annak, hogy éppen egy álmot álmodik. Akár bizonyosfajta ellenõrzés alá vonhatja az álmot, akár asztrálprojekcióvá alakíthatja ezt a tapasztalatot. A tiszta álom sokkal inkább hasonló az AP- hoz mint az OOBE-hez,. mivel az idõ itt is torzul.


    AP vagy tiszta álom ?


    Sok személynek, azok közül akik projekciót végeznek, kihagy az emlékezete a testbõl való tudatos kilépés elõtt, és az asztrálvilágban térnek magukhoz. Az asztráltest elkülönülése után térnek a tudatukhoz, amikor már az asztrálvilágban vannak. Ha elveszítjük a tudatunkat a kilépés alatt, akkor gyakorlatilag tiszta álomról, nem pedig AP-ról van szó.


    A projekciónak mind a három, fent leírt módja közeli kapcsolatban van, pl. mind a háromnak a során elkülönül az asztráltest a fizikai testtõl, és egy, a fizikai testtõl külön álló valóságot tapasztalunk meg.

    2. rész


    Kilépés


    Miután a fizikai test elaludt, az asztrális test mindig a fizikai világba kerül, vetítõdik ki. Amikor az energia-test kitágul, megnyílik, az asztrális test szabadon lebeg, és éppen a fizikai test felett van, az kitágult energia-test általi befolyás mezején belül. Ezen a mezõn belül, amit drót vagy kábel (az Ezüst Szál) aktivitási térnek is nevezünk, az asztrális test közel marad a fizikai világhoz, mivel az éteri anyag mezejében van.


    Tudatos asztrálprojekció közben úgy tûnhet, hogy közvetlenül az asztrál-szintre projektáltunk. DE a kezdetnél mindig van egy átmeneti fázis, ahol egy, a fizikai világhoz közeli asztrális formában létezünk. Ez, a bármely projekciónál meglevõ, kezdeti állapot kimaradhat a tudatból, ha a projekció pillanatában kihagy az emlékezetünk. A test körüli terület, a Szál aktivitási körén belül, éteri anyaggal van feltöltve, és ezen a területen belül az asztráltest valós idõben, a fizikai világhoz közel van tartva.


    Éteri anyag


    Az éteri anyag a bármely élõ szervezet által létrehozott életerõ-szubsztancia ("anyag, lényeg"), amely egyszerûen azáltal jön létre, hogy az adott szervezet ÉL. Ez egy olyan anyag, amely fizikai és az asztrális test között van valahol, részben fizikai és részben asztrális. Ennek az anyaga valahol a fizikai ANYAG és az ENERGIA közötti dolog, és hasonló a közeli "unokatestvéréhez", az ektoplazmához.


    Az éteri anyaggal tudományos kutatások is foglalkoznak. Kórházban haldokló emberek ágyát érzékeny és pontos mérlegre helyezték, és EEG valamint EKG gépekre kapcsolták õket. Minden esetben, a halál beálltának pontos pillanatában egy hirtelen súlycsökkenés következettbe, körülbelül egy negyed unciának megfelelõ mértékben. (1 uncia = 28,35g). Ezt a halál pillanatában az asztrális testbe vezetett nagy mennyiségû éteri anyag okozza. Ez hasonló ahhoz, amikor a halál közeli élmény során az éteri anyag az asztráltestbe kerül. Ez a hirtelen, nagymennyiségû éteri anyag - átvitel a halál folyamatának a kezdete.


    Ektoplazma


    Az ektoplazmát hasonló módon tanulmányozzák. Materializációs médiumokat pontos és érzékeny mérlegekre ültettek, ezután megkérték, hogy hozzanak létre ektoplazmát egy másik hasonlóan pontos és érzékeny mérlegre. A médiumokon olyan mértékû súlycsökkenést tapasztaltak, amennyivel nõtt a létrehozott ektoplazma súlya. Amikor a médium eltûntette az ektoplazmát, ugyanolyan ütemben nyerte vissza azt a súlyt. Az ektoplazmát a csakrák hozzák létre. A médium fizikai tömegébõl hoznak ilyenkor létre másik anyagot, ektoplazmát.


    Dimenziók közötti manifesztáció


    Bármely nem-fizikai, vagy nem-inkarnálódott entitás, beleértve az asztráltestet, annak érdekében hogy valós idõben, a fizikai világhoz közel funkcionálhasson, éteri anyagot kell hogy tartalmazzon. Éteri anyag nélkül a nem-fizikai entitások (lények) visszahalványulnak a saját dimenziójukba, ahonnan erednek. Az éteri anyag csak a fizikai világ élõ "lakos"aitól származhat.


    Energiaáramlás


    Az ismert "Ezüst Szál" több, mint ami csak összekötné a két testet. Ez egy valódi köldökzsinór, ami információt és energiát szállít a fizikai és az "árnyék"-testek között. Bizonyos projektorok látják, mások pedig nem. Néha a köldöktõl, néha a homloktól ered. Az eredete általában a csakra-aktivitástól függ. Amelyik csakra a legerõsebb, a legaktívabb, az ellenõrzi az árnyék-testek felé történõ energiaáramlást. Ezenkívül számít, hogy mit hisz errõl maga a projekciót végzõ személy, és persze a tudatalatti elme kreativitása is. A szál általában ott jelenik meg, ahol azt feltûnni várjuk, a tudatalatti szerint.


    Amint az asztráltest belép az asztráldimenzióba, kell hogy legyen egy jó asztrális-energia-forrása a csakrák felõl, annak érdekében, hogy azzal a dimenzióval szoros kapcsolatban lehessen. A tiszta asztrál-memória (emlékezés az ott történtekre) nagyban függ a rendelkezésre álló energiától. Az asztráltest természetes környezete az asztráldimenzió. Nem fog az onnan eltûnni pusztán az energia hiánya miatt, mint ahogy a fizikai test sem tûnik át más dimenzióba, pusztán azért mert valaki nem pihent vagy evett eleget. Ettõl csak egyszerûen gyenge lesz, és nem tud ott "tevékenykedni".


    Ami ebbõl következik: Az asztrális elmének elég energiájának kell lenni ahhoz, hogy erõs, élénk és színes emlékeket adjon. Ezeknek az asztrális emlékeknek elég erõseknek kell lenniük ahhoz, hogy a fizikai agyban kellõ méretû "gyûrõdést" hozzanak létre, és így a fizikai elme fel tudja õket idézni ébredés után.


    Például, ha nem alszunk napokig, fáradtak és apatikusak leszünk, és a valósággal való "kölcsönhatásaink" gyengék és hatástalanok lesznek. Ha megnézünk egy filmet ebben az állapotban, akkor csak pár emléket fogunk tudni felidézni róla a késõbbiekben. Csak töredékeket. De, ha a filmet kipihenten, frissen és energiával telve nézzük meg, akkor teljesen átéljük és élvezzük, és kristálytiszták lesznek róla az emlékeink.


    Ez hasonló ahhoz, ami egy alacsony energiájú asztrálutazás során történik. Az asztráltestnek energiahiánya van, és nincs elég benyomása az utazásról. Ez okozza, hogy az emlékei nem lesznek dominánsak, amikor visszatér a fizikai testbe. Amint korábban is említettem, éles, színes és élénk emlékeknek kell lenniük ahhoz, hogy az agy emlékezhessen ezekre.


    A csakrák használata


    A csakrák teljes kifejlesztése, és az ellenõrzésük megtanulása éveket vehet igénybe, a természetes képességeinktõl függõen. Mindenesetre ez nem gátolhat minket abban, hogy nagyon alapvetõ, egyszerû módon (máris) használhassuk õket az OOBE-k és tiszta álmok elérésére, már a fejlesztés nagyon korai szakaszában. Az energia-emelés és csakra-stimuláció rendkívül egyszerû és könnyen végezhetõ gyakorlatok. A megemelt energia automatikusan az asztráltestbe fog áramlani, a projekciót megelõzõen és azalatt is végig.


    Az energia-emelésnek és a csakrákon átáramló energia ellenõrzésének a megtanulása által az álmaink, tiszta álmaink és OOBE tapasztalataink meg fognak változni. Élénkebbek lesznek és felejthetetlen élményeket adnak. Ez bizonyos módon egy második élettel ajándékoz meg bennünket, gazdag, élvezhetõ tapasztalatokkal, amikbõl tanulhatunk, és általuk növekedhetünk.


    Magasabb szintek és azok átmeneti zónái


    A lét hét szintjének általánosan elfogadott nevei, az alacsonyabbtól a magasabb felé, a következõk: Fizikai, Asztrális, Mentális, Buddhikus, Atmikus, Anupadaka és Adi. Ezek a magasabb szintek hasonlóak az asztrális dimenzióhoz, de a tudatnak sokkal magasabb szintjével bírnak, és teljesen különállnak attól. A különbözõ szintek között köztes, átmeneti zónák vannak.


    A különbözõ dimenziókra és azok átmeneti zónáira jó analógia Föld légköre. Ha a levegõt vesszük az asztrális dimenziónak, akkor a sztratoszféra lenne az átmeneti zóna, és az ûrben lévõ vákuum a mentális dimenzió. Egy egyszerû repülõgéppel repülhetünk a légkörben. Ez az asztráltest. A sztratoszférába eljuthatunk egy nagyon erõs sugárhajtású géppel, de egy ûrhajúra (a mentális testre) van szükség hogy az ûrben utazhassunk. Ez megmagyarázza, hogy miért van szükség egy más árnyék- testre ahhoz, hogy a létnek ezekre a különbözõ síkjaira utazhassunk.


    Az asztráltest beléphet az asztráldimenzió feletti és alatti átmeneti zónákba, ha megfelelõ típusú energiát tartalmaz. Pl. a fizikai és asztrális szint közötti átmeneti zónában való létezéshez az asztrális testnek éteri energiával kell bírnia. Az asztrális/mentális szint közötti létezéshez mentális energiára van szükség.


    Magasabb szintû projekció


    A csakrák feletti megfelelõ ellenõrzéssel elegendõ energia termelhetõ ezekhez a magasabb szintekhez. A megfelelõ típusú energia létrehozása az ahhoz tartozó szintre fogja emelni a tudatunkat, és energiával tölti fel a megfelelõ árnyék-testet. Ez általában a tudat-emelõ meditáció és a csakrákon végzett, megfelelõen fejlett energia-gyakorlatok segítségével érhetõ el. A tudatunk ekkor meg fogja tapasztalni a létezésnek azt a szintjét. Ha elég energia áll rendelkezésre, és a körülmények megfelelõek, az adott személy az árny-testét egyenesen annak a természetes dimenziójába tudja vetíteni.


    A végzõ személy gyakorlatától és személyes adottságaitól függõen, ha egy testet energiával tölt fel és projektál, ugyanez lehetséges az annál alacsonyabb szintû test(ek)kel is, Az asztráltest magában foglalja a többi árny-testet is, és egy projekció folyamán ki tudja vetíteni a mentális testet a mentális dimenzióba, és így tovább. Ez néha többszörös emlékezést eredményezhet egyazon projekcióval kapcsolatban. Az általános szabály az, hogy amelyik árny-test a legnagyobb energiát tartalmazta, annak lesznek a legerõsebb emlékei. Ezekre fog emlékezni az illetõ, ébredés után.


    Az asztrális dimenziónál magasabb szintekre történõ projektálás magas szintû gyakorlatot igényel. Profinak kell hozzá lenni az energia-emeléses és csakra-ellemnõrzõ gyakorlatokban egyaránt, de ez elérhetõ. Én eddig az Asztrális, Mentális, Buddhikus és Atmikus létezési szintekre projektáltam. Általános hiedelem, hogy emberi lény nem tud az Asztrális, Mentális és Buddhikus szinteknél magasabbra jutni, nem képes elérni az Adi és Anupadaka szinteket.


    Ezek a szintek is el vannak nevezve és körül vannak írva, tehát valakinek már kellett ott járnia, különben ismeretlenek lennének. Ha felismerjük az elme igazi természetét, megérthetjük, hogy nincsenek határok. Valaha olyat is állítottak, hogy a hangsebességet nem lehet túllépni...


    Mellesleg: Ezek a dimenziók nincsenek kitáblázva, hogy "Isten Hozott az Asztráldimenzióban!`, vagy "Mentális Dimenzió, figyelem!". Azokat a szinteket, ahol jártam, az elfogadott neveiken említve fogom leírni.


    Az Asztrális Dimenzió


    Ez egy különös, feje tetején álló világ, amilyet Alice talált Csodaországban. Minden objektívnek, valósnak tûnik, de közben mégis cseppfolyós és változékony. Minden megtalálható itt, szexuális energiával csordultig töltött elemi szintektõl kezdve gyönyörû, lelki harmóniával telített helyekig. Az idõ itt torzul és kitágul. Az Asztrálvilágban töltött egy óra csak pár perc a valós (fizikai) világban. A valós világhoz képest ez sokkal gyorsabban vibrál, olyan, mintha egy videofilmet húszszoros gyorsítás mellett néznénk, de ez itt fel sem tûnik.


    Az asztrális álom-tengerek közötti mozgás a projektorok számára elég nehéz, van akinek sikerül, van akinek nem. Nagy gyakorlatot igényel az elõre eltervezett asztrálutazás megtétele.


    Végtelen számú valóság, sík, képzelet és álomsík van ebben a dimenzióban. Amint említettem, ezek rétegzõdnek, és a megfelelõ gondolatok síkjaiban rakódnak le. Alvás közben, vagy tiszta álom során a tudatalatti létrehoz nekünk egy saját álom-tengert, a személyes álomszínházunkkal. Amikor tudatra ébredünk egy álom alatt, ellenõrzésünk alá vonjuk azt. Ez az ellenõrzés az erõs tudatalattitól kerül átvételre. Annak erõs ellenõrzése nélkül a személyre szabott álom, képzelet meg fog változni. Az asztrál egyéb területeire fogunk kerülni, és a valóság amiben vagyunk, egyéb valóságokkal fog keveredni.


    Az asztráldimenzióba történõ tudatos projekció során annak bármely részébe mehetünk, és elutazhatunk különbözõ valóságokba, más álomsíkokra, vagy több ilyen keverékét tapasztalhatjuk meg. Erre különbözõ technikák vannak, de ezek mindegyike valamiféleképpen a tudatalatti "átverésére" alapul. Némelyik projektor a kezét figyeli, amint olvad, mások körbe-körbe pörögnek hogy felcserélõdjön a jobb- és baloldal. Ezek a módszerek mind a tudatalattit csapják be, tévesztik meg, és így jutnak az asztrálsíkra.


    nagyon nehéz körülírni azt, hogy mi a módja a szintek közötti mozgásnak, igazából ezt próbálkozások alapján lehet megtudni, saját hibánkból tanulva, próba-szerencse alapon. Meg kell tanulni a tudatalattinkkal bánni, hogy miként csapjuk be bizonyos eredmény elérése céljából.


    Elképzelt Valóságba történõ projekció


    Itt egy egyszerû megbízható, saját magam által kifejlesztett módszer a saját személyes képzeletvilágunk megteremtésére. Szerezzünk egy kellemes helyet ábrázoló posztert, fényes és napos helyrõl szólót. Minél nagyobb annál jobb, de a normál poszter-méret is megteszi. Akasszuk a szoba falára ahol a projekciót fogjuk végezni, vagy egy szomszédos szoba falára. Egy kis spotlámpát irányítsunk a képre, a fõ világítás legyen leoltva. (spotlámpa helyett egy éjjeliszekrényen használatos lámpa is jó lesz, ha irányítható a fénye).


    Belépés a képzeletvilágba:

    Projekció közben mozogjunk a kép felé, üresen tartva elménket (azaz ne gondoljunk semmi másra). Arra se gondoljunk hogy mit is csinálunk valójában, csak figyeljük erõsen a képet és mozogjunk annak az irányába. Amint elérjük azt, a tudatalattinkat becsapjuk ezzel, és az kénytelen lesz egy, az ahhoz a poszterhez hasonlatos asztrál-valóságot teremteni. Csak mozogjunk a poszterhez, majd a poszterbe. Ebben a világban minden pontosan olyan lesz, mint a valóságban. Normális, három dimenziós valóságnak fog tûnni, pontos másolatnak, a fizikai valóságtól megkülönböztethetetlennek.


    A képzeletvilág személyre szabása:

    Vágjunk ki és ragasszuk oda olyan tárgyak/személyek képét, amelyeket szeretnénk, ha ott lenne velünk a képzeletvilágban, amikor belépünk oda. Ne egyszerûen odaragasszunk egy egész képet; ollóval vágjuk körbe az alakot. Próbáljunk olyan képeket keresni, amelyek a poszter képéhez mérten arányosak. Ha egy ember képét vágjuk ki és tesszük oda, legyen élõ vagy már halott, a tudatalattink annak a személynek egy gondolati formáját fogja ott létrehozni. Ez kiváló módszer arra, hogy az eltávozottakkal kommunikáljunk.


    Szellemekkel történõ kommunikáció

    Elképzelésem szerint a tudatalatti létrehozza ezt a gondolati formát az adott személyrõl. Ez az alak a tudatalatti emlékei alapján "animálható" teljes részletes tökéletességgel. De ha a szeretet is jelen van, akkor ennek az eltávozott személynek a lelke abba a formába "lesz vonva", és lehetõségünk nyílik az illetõvel beszélgetni.


    Az Akashi felvételek


    Ez az asztrális és mentális dimenzió közötti átmeneti zónában található, részben asztrális, részben mentális, és bizonyos módon kiterjed az összes szintre. Ezek a felvételek tartalmazzák az összes, valaha történt eseményt, gondolatot, mit egy hatalmas, mentális emlékezet, képeskönyv. A felvételek a múlt és a jelen eseményeit és gondolatait tartalmazzák. Kicsit olyan is ez, mint a jövõbe látás. Ahhoz hogy valami értelme legyen a felvételeknek, egy kis álomfejtési gyakorlat kifejezetten segít.


    Ha az Akashi felvételekhez utazunk, a legnagyobb energia által körülvett eseményeket fogjuk látni. Éppen ezért a háborúk, természeti csapások és szerencsétlenségek a legjobban láthatóak. Az õket körülvevõ hatalmas energia miatt az összes többi dolog felett állnak, és ezek látszódnak a legjobban. Ha a jövõbe nézünk, a lehetõségek területére, akkor a szimbolizmusnak az aktuális eseményekkel alkotott zavarba ejtõ keverékét fogjuk látni.


    Ezt a jövõkép-szimbolizmust a fõ vallások hit-rendszerei okozzák. Emberek milliói évezredeken keresztül hittek jóslatok bizonyos formáiban. Akár a Biblia Jelenések Könyvérõl van szó, akár Nostradamus írásairól. Ezek az õsi jóslatok sûrûn át vannak szõve szimbolizmussal. A szimbolizmus meghatározza, hogy hogyan álmodnak és gondolkoznak az emberek a jövõvel kapcsolatban. Ez a szimbolizmus viszont az Akashi felvételekben (tekercseken) a jövõbeli események szimbolikus ábrázolásaként jelenik meg. A szimbolizmus nagy segítség az Akashi felvételek "olvasása" közben.


    Az akashi tekercsek indexként is használhatók. Például, a kicsit késõbb leírt referencia a "Háború Kutyái" könnyen érhetõ egy jelenlegi háborúként. A Kaszás a halál és a pusztulás egyetemes jelképe. Tehát, ha ilyen típusú, jövõbeli események iránt érdeklõdünk, akkor a háborúnak erre a szimbolikus bejegyzésére kell hangolódnunk, azután a kategóriában megkeresni a múlt és a jelen háborúit. Az álomfejtésen kívül nagy segítség lehet némi történelmi, földrajzi, vallásos szimbolika-béli, és háborús vezetõket és államvezetõket illetõ ismeret.


    Például, a lejjebb leírt jövõ-látomásban, ha ismertem volna azt az embert, aki az ott látott tömeghez szónokolt, és felismertem volna az országot, akkor egy pontos jóslatot adhattam volna, ahelyett hogy utólag legyek bölcs.


    Beléptem az Akashi tekercsek tudatállapotába. Nagy tömegû szimbolizmussal találtam szembe magamat. Egyszerre négy dimenzióban láttam. A tudatom ezt nem igazán akarta elfogadni. Háborúkat, szerencsétlenségeket, földrengéseket, vulkánkitöréseket, repülõgép-szerencsétlenségeket, gyilkosságokat, stb. láttam, nagyon zavarba ejtõ és depresszív élmény volt.


    Ám a látott szimbólumok egy kis darabkáját felismertem, és erre hangoltam magamat. A Kaszást láttam a Háború Kutyáit pórázon tartva, amely kutyákról több próféta is írt. Ezek a kutyák félelmetes vadállatok voltak, mészárlásra kész állkapcsokkal. Ez a csuklyás alak tartotta õket ellenõrzése alatt, egy gonosz koponyával az arca helyén, egy kaszát hordozva. Amint figyeltem, elszabadította a kutyákat, ezzel egy közelgõ háborút jelezve.


    Erre a helyszínre hangolva magamat, az egész fölött lebegve, éreztem a napsütést és az alattam elterülõ város illatát. Egy embert láttam, két hatalmas kard alatt egy emelvényen beszélni, több ezer emberhez intézve szuggesszív szavait. Az egyik kard egy keresztes lovag kardjává változott. Az ember Szaddám Husszein volt, a helyszín pedig Bagdad, az ismeretlen katona sírjánál. Ezt hat hónappal az Öbölháború kitörése elõtt láttam. Nem tudtam hogy ki ez az ember és hol is jártam, amíg nem láttam az egészet a televízióban.


    Az Akashi felvételeket lapozgatva olyan, mintha egy végtelen, mentális fotóalbumot nézegetnénk. Félelmetes mennyiségû látvány és hang bombázza a látogatót, amelyek a múltból, a jelenbõl és a lehetséges jövõbõl származnak. Ezek közül a tekercsek közül ki kell egyet választani, ráhangolódni és megnézni. Ekkor az adott tekercset "végigéljük", mintha nézõként ott lennénk a helyszínen.


    Az Akashi tekercsek lekérdezése egyedül is történhet, ha van gyakorlatunk, de ez általában inkább egy gyakorlott lény segítségével történik, aki a létezés egy magasabb szintjérõl származik. Ez olyan, mint egy telepatikus idegenvezetés. A hatalmas információmennyiséget kiszûrik az embernek, és a kívánt tekercset érthetõ formában lejátssza a... könyvtáros.


    Néhány ember azt állítja, hogy az Akashi felvételek közé érve egy könyvtárat talált ott, valódi könyvekkel. A múlt, jelen és jövõ mint szöveg jelentkeztek a könyvekben. Néhányan azt is állítják, elolvastak egy felvételt, azután beléptek a felvételbe, és elsõ kézbõl megtapasztalták azt.


    Ezek mind igaznak tûnnek az Akashi tekercsekkel kapcsolatban. Ezek könyvtáros által vezetett látogatások, ahol az Akashi felvételek valami ismerõs, könnyen megérthetõ és elfogadható dologként kerülnek bemutatásra.


    A mentális dimenzió


    Ez egy látványos dimenzió! Hang-folyamok, a szivárvány színeiben pulzáló fényekkel körülölelve. A gondolatok fények és hangok kaleidoszkópjaként jelennek meg. Az inspiráció kristályosan csillogó ege alatt mész az ötletek mezején. Ha belépünk ebbe a világba, ne is próbáljuk racionalizálni és elfogadni, különben megõrülünk, mert ez az emberi megértés határain túl van. Csak fogadjuk el, hagyjuk sodorni magunkat, és élvezzük !


    Ez lehet az a dimenzió, úgy hiszem, amit a vikingek az Asgardi "Szivárvány Híd"-nak neveztek. Komolyan olyan érzés, mintha egy szivárványon sétálnánk felfelé egy csodálatos szép világba, ahol bizonyára az istenek laknak.


    Létezzünk itt a csodálatos szépségben. Hagyjuk elszabadulni a gyermeket magunkban, hogy játsszon ebben a csodaországban. Minden valósnak és szilárdnak tûnik. Az idõ még jobban eltorzul itt, mint az asztráldimenzióban, a valóság pedig kaleidoszkopikus.


    A buddhikus dimenzió


    Ez egy meleg, absztrakt világ, tökéletes békével és végtelen szeretettel telítve. Ez a színtiszta Fehér dimenziója. Nincs itt más érzékelés, mint a csillogó Fehérség látványa. Ebben a dimenzióban nagyon gyorsan lemondunk a tudatos gondolatokról és az egyéniségünkrõl/egyediségünkrõl. Sokáig nem tudunk gondolkodni, ha belépünk ide, és nem is érzünk erre késztetést. Ellenállhatatlan kényszer vonz minket a csöndes nyugalomba. Olyan, mint elveszni egy nagy halom meleg, tiszta gyapjúban. Ebben a világban megszûnünk egyénnek lenni, és AZ EGYNEK A RÉSZÉvé válunk. Szintén megszûnünk férfinak vagy nõnek lenni. Bizonyos értelemben ez olyan, mint a visszatérés az anyaméhbe. Végtelen szeretõ melegségtõl, megértéstõl, megbocsátástól és megbékéléstõl, MEG-BÉ- KÉ-LÉS-TÕL vagyunk körülvéve és átitatódva.


    Az idõ itt elveszti az értelmét. Ha egyszer belépünk ebbe a világba, soha többé nem akarjuk elhagyni már. És nem is tudjuk elhagyni, egészen addig, amíg a fizikai testünk nem hív és von minket vissza. Ez a lélek megnyugvó- és pihenõhelye.


    Az Atmikus dimenzió


    Ez a dimenzió lehet a szellemvilág. Itt várnak a lelkek azokra, akiket a földi életük során szerettek. Ez a gyülekezés és találkozás boldog helyszíne. Ez az a hely, ahol a lelkek újraegyesülése történik.


    A Fény ebben a világban a legtisztább, legfényesebb ezüst, fényesebb, mint az ívhegesztés villanása. Olyan fényes, hogy lehetetlennek tûnik ránézni, de emellett és mindennek ellenére, ez egy gyengéd és puha fényesség. Ez az isteni szeretet fénye. Az emberek itt olyanok mint amilyenek a valós világban voltak, a leggyönyörûbb formájukban. Gyönyörûen ragyognak, a legfényesebb szeretettõl körülvéve, a boldogság és gyönyör elképzelhetetlen. Az atmoszféra elektromos és életteli, ugyanakkor mélyen spirituális. Ebben a világban ÉREZNI lehet Isten, mint kézzelfogható, mindent átitató hatalom jelenlétét.


    A kommunikáció itt magas szintû telepatikus kép-átvitel útján történik, élénk és valós képekkel történik, a beszédet és a gondolkodást teljesen feleslegessé teszi. Az idõ itt megáll. A valóság sokkal szilárdabb és valóságosabb, mint a normál valóságban. Ehhez hasonlítva a fizikai világ egy fáradt, apatikus álom, félhalott emberekkel.


    Egész életemben csak négyszer léptem ebbe a dimenzióba. Mindahányszor megtettem, a legmélyebb tudatosság-emeléses meditációból, az összes csakrámmal nyitva és teljesen aktívvá téve õket sikerült. Szintén extra korona-csakra aktivitást tapasztaltam. Ez olyan érzés volt, mintha ujjak ezrei vibrálnának a fejem tetején körbe a hajvonal felett, mélyen masszírozva a fejemet.


    Ezzel a négy alkalommal az energiaszint látszólag lehetetlen magasságokra emelkedett bennem, magával víve a lelkemet és tudatomat. Ennek a mélyen misztikus tapasztalatnak a csúcspontján egy hangmagasságában folyamatosan emelkedõ, hosszú, tiszta és csupasz zenei hangot hallottam. Ezt a hangot a lényem belsõ magjában, a szívemben hallottam, amint hív engem és magához von.


    Erre a hangra koncentráltam. Az erõmnek és energiámnak minden egyes grammjával erre a hangra koncentráltam a tudatomat, és erre projektáltam. Elszakadva a fizikai testemtõl egyenesen ebbe a dimenzióba projektáltam. Olyan volt, mint egy nehéz. súlyos függönyön átlépve, áttörve egy másik világba kerülni. Az egész tapasztalat folyamán végig tudatában vagyok a fizikai testemnek, a kettõsségnek.


    Csodálkozással nézek magamra. a fény olyan ezüst és fényes, hogy mélyen a lelkembe ég, és érzem hogy ez egy éltetõ, gyógyító érintés a belsõmben. Elõttem áll régen halott kisfiam. Nyolc éves volt, mikor itt hagyott engem, és most éppúgy néz ki mint amikor elment. Boldogan figyelt, csillogó és fényes szemmel. Magamhoz öleltem és örömkönnyekben törtem ki. Mögé néztem, és csomó embert láttam, akik mind rám vártak. Barátok és családtagok voltak, akiket életem során eddig szerettem és elveszítettem. Sok olyan ember is volt ott, akiket nem ismertem. Azzal együtt õk is ismerõsnek tûntek, és mindegyikõjük iránt szeretetet éreztem. Tapsoltak és felugráltak, amint megláttak és üdvözöltek engem. Örömkönnyek, ölelések, csókok voltak ott...


    Mögéjük tekintve egy természetes szikla amfiteátrumot láttam. A talaj sima szikla, és egy hegygerinc felé emelkedik, néhány száz méterre odébb, és felénk kanyarodik. Ennek a hegygerincnek a tetején az Angyalok. Éppúgy néznek ki, amint Michaelangelo lefestette õket. Hihetetlenül szépek, nagy Fehér tollú szárnyakkal, göndör Arany hajjal és Alabástrom bõrükkel. Hosszúm szikrázó arany harsonákat fújtak, a magas, tiszta hang innen jött.


    Ellépve a tömegtõl, a nyílt tér felé mentem. Az angyalokra néztem és integettem nekik. A hang kezdett elhalni amint ezt tettem, és az Angyalok leengedték a harsonájukat. Egy végtelen másodpercig csöndben álltam, körülnéztem. Utána minden elhalványult, ahogyan csúsztam, zuhantam vissza a fizikai testembe. Sírtam. Sosem akartam volna visszajönni.


    Halál


    Amikor végleg elhagyjuk fizikai testünket, énszerintem a következõ fog történni:


    Az elsõ néhány napban egy valósidejû projekción esünk túl, közel a fizikai valóság dimenziójához, egészen addig, amíg az éteri erõforrásunk ki nem fogy. Utána a második halálon esünk túl, és belépünk az Asztráldimenzióba. Ott megszabadulunk minden vágyunktól, mivel képesek leszünk mindent megtenni, amit valaha is akartunk. Ezt a tudatalattink hatalmas létrehozó erejével tehetjük majd meg. Itt ezeket a vágyainkat teljesen kiélhetjük, amíg észre nem vesszük, hogy csak illúziók voltak.


    Ezután levetjük az asztrális testünket és a mentális dimenzióba lépünk be. Itt pereg le elõttünk az életünk, megvizsgálhatunk minden történést, érzést, gondolatot. Ezek az emlékek, érzések és gondolatok hozzáadódnak az Akashi Tekercsek anyagához, ami a teljes emberi lét összes, a fizikai világból származó tapasztalatának a felvétele.


    Levetve a mentális testünket, belépünk a Buddhikus dimenzióba. Itt maradunk egy idõtlen(nek tûnõ) pihenés erejéig, pihenünk, megbocsátunk, megbékélünk, és: megértjük az ÉN-t. Ebben a világban begyógyulnak a belsõ sebeink, és a lelkünket átjárja az isteni szeretet. A lelkünk még egyszer teljes egész és tökéletes lesz.


    Ekkor levetjük a buddhikus testet, és belépünk az Atmikus világba. Itt a szeretteink isteni jelenlététõl körülvéve várunk. Azután, egy nap, a lét következõ szintjére kerülünk, ahol az élet nagy rejtélye fog leleplezõdni elõttünk.

    3. rész

    PROJEKCIÓS TRÉNING



    Az asztráltestnek a tudat teljes megõrzése mellett történõ kivetítésének eléréséhez négy fõ feltételnek kell teljesülnie.


    1. A test teljes, 100%-os ellazítása, miközben ébren maradunk

    2. 100%-ig arra kell koncentrálni amit csinálunk

    3. Megfelelõ mennyiségû energiánknak kell lenni hozzá

    4. Nyomást kell gyakorolni az asztráltestre, hogy az elkülönüljön.


    Ez a négy dolog együtt testen kívüli tapasztalást fog eredményezni.


    Alább következnek olyan gyakorlatok, amelyek megtanítanak ellazítani a testet, koncentrálni, kiüresíteni/megtisztítani a tudatot, energiát (energiaszintet) emelni, a csakrákat stimulálni, és belépni a transz állapotba.


    A TUDAT ELLAZÍTÁSA


    Relaxálás (lazítás)


    Meg kell tanulnunk és el kell sajátítanunk a test teljes ellazításának a gyakorlatát. Ha már ismerünk egyet, az is meg fog felelni. Itt egy nagyon egyszerû gyakorlatot közlök.


    Üljünk vagy feküdjünk le, és lazítsunk. A lábfejjel kezdve, feszítsük meg majd lazítsuk el az izmainkat. Folytassuk ezt a lábszárral, combokkal, csípõvel, hasizommal, mellkassal, karokkal, nyakkal, és az arccal, egészen addig, amíg a teljes testünk mély nyugalomba nem kerül. Ezt párszor csináljuk így meg, hogy biztosan az összes izom ellazuljon.


    Megjegyzés: a mély fizikai ellazulás a kulcs a transz-állapotba kerüléshez, azaz a mély relaxáció OKOZZA a transz-állapotot. Ha a transz-állapotba kerültünk, akkor az asztráltest kivetítése már viszonylag könnyû dolog.


    Elmélkedés


    Amikor elkezdünk meditálni, a felszínes tudat gondolatai kezdenek majd gyötörni. A felszíni tudat úgy mûködik, mint egy nagy jegyzettömb. Tárolja az üzeneteket, emlékeztetõket, nyomasztó gondolatokat és problémákat amelyek megoldásra várnak, stb. Folyamatosan dolgozik, SOSEM pihen, gondolatok, gondolatok, gondolatok, mindig, egymás után, és mind figyelemért kiált.


    Mielõtt megkíséreljük megtisztítani a tudatunkat, a késõbb leírt "tudatos légzés" gyakorlatával, bölcs dolog ezekkel a felszínes gondolatokkal foglalkozni egy kicsit, elmélkedés formájában. Üljünk le kényelmesen, végezzük el a relaxációs gyakorlatunkat, és gondolkozzuk. Semmi több. Csak gondolkozzunk. Válasszuk ki a tudatunkban levõ legerõsebb gondolatokat, és vizsgáljuk meg õket, próbáljuk megérteni és megoldani azokat.


    Jegyezzük meg a szót: GONDOLKODNI. Az elmélkedés nem foglalja magában a tudat kiürítését, vagy a vizualizációt. GONDOLKODÁST követel meg, mélyen és erõsen, valamirõl, hogy egy mélyebb megértést nyerjünk annak a természetérõl és arról hogy hogyan érint bennünket.


    "Tudatos Légzés" Meditáció


    Ez a meditáció egy egyszerû formája. Megtisztítja a tudatot, és a tudatosságra összpontosít.


    Üljünk vagy feküdjünk le, hunyjuk be a szemünket, végezzük el a relaxációs gyakorlatot és tisztítsuk meg tudatunkat. Lélegezzünk mélyeket, lassan, és összpontosítsunk a lélegzetünkre, amint belép a testünkbe és elhagyja azt. Érezzük, amint bejön, és érezzük amint kimegy a levegõ. A teljes figyelmünket összpontosítsuk a tüdõnkre, és a légzésünkre. Ez az egyszerû gyakorlat elég arra, hogy lefoglalja a felszínes tudatot. A zavaró gondolatokat határozottan hárítsuk el, amint kezdõdnek. Még mielõtt erõt gyûjthetnének ahhoz, hogy megzavarjanak.


    A tudatos légzés lefoglalja a felszíni tudatot, és lehetõvé teszi, hogy egy sokkal mélyebb szinten gondolkozzunk.


    Felszíni gondolatok


    A zajok nagyon zavaróak, felszíni gondolatokat ébresztenek. Egy autóduda hatására: "Ki az, mi történik?".. Egy ajtónyitás - "Ki jön be, ki megy ki?".. A felszíni tudat mindig nagyon kíváncsi a körülöttünk történõ dolgok iránt. Mindent tudni akar, mindenrõl informálni akar bennünket ami körülöttünk történik. Arra fog késztetni, hogy kinyissuk a szemünket, felálljunk, és megnézzük hogy mi történik.


    Ne hagyjuk, hogy ez megtörténjen. HASZNÁLJUK ezeket a zavaró, figyelem-lekötõ gondolatokat gyakorlásul. Ha megtanuljuk figyelmen kívül hagyni õket, a koncentrációs erõink növekedni fognak.


    Ezeket a zavaró kis gondolatokat állítsuk meg amint elkezdõdnek, még mielõtt gyökeret verhetnének és valami erõsebbé fejlõdhetnének.


    Például:


    "Ki az, mi történik?" ------> "Ki az, m..."

    "Ki jön be, ki megy ki?" -----> "Ki jö..."


    Gyakorlattal ezeknek a gondolatoknak az eleje egyre rövidebb és rövidebb lesz, míg végül már csak:


    "Ki...?.....?....." és "K.....?....?...." és a végén: "...?...?...........?..............."


    Sok ember állítja, hogy nem tudja kiüríteni a tudatát, mert az õt körülvevõ legkisebb zajok is túl könnyen megzavarják õt. NE HASZNÁLJUNK zenét vagy bármi zajt ehhez a kiürítéshez, CSAK gyakorláshoz. Ez olyan mint a súlyemelés: ha tollpárnákkal edzünk, ez erõnk nem fog nõni. Ezt el kell sajátítani, igen nehezen, ha meg akarjuk erõsíteni a tudatunkat.


    Lassan de biztosan el fogjuk sajátítani a tudat teljes megtisztításának a képességét. Ha egyszer ez megvan, akkor egy nagyon értékes mentális eszközt nyertünk vele. Képesek leszünk a figyelmünk 100%-ával egy dologra koncentrálni, minden mást TELJESEN kizárva.


    Néha zajos, körülöttem játszó kisgyerekekkel zsúfolt teremben is sikeresen meditálok transz- állapotban. SEMMI sem töri meg a koncentrálásomat.


    KONCENTRÁCIÓ


    Képesnek kell lennünk teljes mértékben arra összpontosítani és koncentrálni, amit csinálunk. A koncentráció hiánya a projekció sikertelenségének leggyakoribb, egyszerû oka. A projekció teljes menetét befolyásolja, a lazítástól kezdve, a transz-állapoton keresztül magáig a projekcióig.


    A koncentrálóképességünk kipróbálásához üljünk le és lazítsunk, relaxáljunk. Csukjuk be a szemünket, és tisztítsuk meg a tudatunkat MINDEN gondolattól. Lélegezzünk lassan és mélyen, és minden kilégzés végén számoljunk. A számolástól eltekintve ürítsük ki teljesen, és nézzük meg hogy ez meddig sikerül. Legyünk õszinték magunkkal, mindahányszor egy gondolat jön, kezdjük elölrõl a számolást.


    Ha tíznél tovább jutunk, akkor jól csináltuk. De, tíz lélegzet még nem elég. Emiatt azonban ne aggódjunk, ez még javulhat a következõ gyakorlatok segítségével.


    Koncentrációs gyakorlat (1)


    Visszamaradó kép: lazuljunk el, lazítsuk el a tudatunkat, és nézzünk egy gyertyát vagy izzót. Helyezzük ezt a fényforrást magunk elé, néhány lábnyi távolságba, és folyamatosan nézzük egy vagy két percig. Csukjuk be a szemünket, és koncentráljunk a visszamaradó képre, amely a szemhéjunk mögött fog megjelenni..Próbáljuk olyan sokáig szem elõtt tartani, ameddig csak lehet. Használjuk a tudatos légzést a tudat üresen tartására mialatt ezt csináljuk. Próbáljuk "növelni" az utóképet, ahelyett hogy elhalványulna.


    Koncentrációs gyakorlat (2)


    Egy pontra koncentrálás: szemeljünk ki egy pontot a falon, és figyeljük. Ne koncentráljunk rá, csak finoman nézzük. MINDEN gondolattól tisztítsuk meg a tudatunkat, és erõszakkal tartsuk is üresen. Koncentráljunk ERÕSEN a tudatos légzésre, mialatt ezt végezzük. Amikor egy gondolatot érzünk formálódni, lökjük el, ne hagyjuk befejezõdni! Tartsuk meg ezt az állapotot amilyen hosszan csak tudjuk. Végezzük ezt a gyakorlatot naponta néhányszor, vagy ha lehet, többször.



    Koncentrációs gyakorlat (3)


    Energia-légzés: üljünk le és lazuljunk el. Csukjuk be a szemünket és tisztítsuk meg a tudatunkat. Végezzük a tudatos légzés gyakorlatát, és közben képzeljük el, hogy a levegõ, amit BE-légzünk, a kedvenc színünkkel megegyezõ színû energia, amit pedig KI-légzünk, az szürke, mérgezõ melléktermékekkel teli. Ez egy megtisztító gyakorlat. A csakráinkat arra ösztönzi, hogy energiát fogadjanak be belégzéskor, és negatív energiát adjanak le kilégzéskor.



    Megjegyzés: tõlünk telhetõ legjobban figyeljünk arra, hogy az izmainkat ezek alatt a gyakorlatok alatt ne feszítsük meg, ez mint mentális gyakorlat. A kezdetekkor úgy érezhetjük, hogy a tudatunkat egy szoros golyóvá kell szorítanunk hogy ne gondolkozzon, de idõvel épp az ellenkezõjét találjuk majd igaznak. Amikor hozzászokunk, a tudat kiürítése NAGYON megnyugtató.


    A transz-állapot


    Amikor elérjük a relaxáció mély szintjét, és a tudati nyugalmat, a testünket nagyon, nagyon nehéznek fogjuk majd érezni. Ez az elnehezülés a fõ jele annak, hogy az agyhullámaink bétáról alfára váltanak, amint elérjük a transz-állapotot. A transz- állapotot a mély fizikai és mentális relaxáció okozza. Semmi különös vagy természetfeletti nincs ebben. Egyszerûen csak annyit jelent, hogy a testünk alvási állapotba került, miközben a tudatunk teljesen éber.


    Hogyan lépjünk a transz-állapotba


    Végezzük a relaxációs gyakorlatot, és nyugtassuk "le" a tudatunkat a tudatos légzés segítségével. Képzeljük el, amint egy létrán mászunk a sötétben. Ne vizualizáljuk a létrát, csak képzeljük el, hogy érezzük amint ezt csináljuk. Kilégzéskor érezzük, amint egy vagy két lépést teszünk lefelé a létrán a képzeletbeli kezeinkkel (lásd késõbb). Belégzéskor képzeljük el, amint egyhelyben állunk a létrán. Amire szükség van, az egy zuhanó érzés a tudatban. Ez fogja az agyhullámainkat az ébrenléti alfa állapotról alvási (béta) vagy mélyalvási (théta) állapotra változtatni. Amikor az agyhullámunk eléri az alfa állapotot, transzban vagyunk. Ezt annyi ideig csináljuk, ameddig szükség van rá (azaz az ereszkedést). A mély-relaxációs tapasztalatainktól és gyakorlottságunktól függõen változik a szükséges idõ hossza.


    Megjegyzés: Amint az elnehezülést érezzük, fejezzük be a mentális ereszkedést


    Ha nem tetszik a létra, képzeljünk el egy liftet, képzeljük el amint kilégzés közben ereszkedünk, belégzéskor áll a lift. Vagy képzeljük el magunkat mint tollpihét, amely kilégzéskor lefelé libben, belégzéskor megáll. Az alacsonyabb agytevékenység eléréséhez mentális zuhanási érzésre van szükség. Ez a zuhanási hatás, a mély relaxációval és mentális nyugalommal kombinálva a transzállapot elérését fogja eredményezni. Nyugodtan használhatunk bármilyen "forgatókönyvet" a zuhanási érzésre.


    A transz ilyen: minden elcsöndesedik, és úgy érezzük hogy egy sokkal nagyobb helyen vagyunk. Nagyon enyhe zúgás, morajlás érzõdik a testünkben. Minden különbözõnek tûnik. Olyan, mint a sötétben egy kartondobozt tartani a fejünk fölé: mindennek megváltozik az atmoszférája. Minden homályosnak tûnik. Transz közben minden éles hang olyan, mint egy-egy robbanás, ütés a napfonatunkban.


    Mély transz


    Az elért transz-állapot szintje nagyban függ a relaxációs ill. koncentrálási gyakorlottságunktól illetve az akaraterõtõl. Mélyebb transz eléréséhez (théta szint) sokkal jobban és sokkal hosszabban kell a mentális zuhanás érzetére koncentrálni, a tudatos légzéssel kiegészítve. A transz elsõ szintje (azaz az elnehezülés), már elég mély a projekcióhoz. Erõsen ellenzem a mélyebb transz erõltetését az elõtt hogy komolyabb tapasztalataink lennének a transz-állapottal kapcsolatban.


    Honnan lehet felismerni a transz-állapotot? Négy nagyon szembeszökõ jele van:


    1. Olyan hidegérzetbõl adódó kellemetlen érzés, amely nem borzongató. Ez folyamatos testhõmérséklet-vesztéssel párosul.

    2. Fura mentális közérzet, minden nagyon laaassúúúnak tûnik. A gondolataink, a gondolkodás úgy lelassul, mintha erõs fájdalomcsillapító hatása alatt lennénk.

    3. A testtõl "külön" érezzük magunkat: erõs lebegési érzés, és minden nagyon távolinak tûnik.

    4. Teljes fizikai bénultság


    Megjegyzés: ez a négy dolog EGYÜTT jelzi a mély transzba való belépést.


    Ne tévesszük össze a könnyû transz jeleit (lebegõ érzés, amint az asztrális testünk "meglazul"; testhõmérséklet elvesztése (hosszabb mozdulatlanság miatt); bénultság érzése (az elnehezülés)) a mély transszal. A mély transz érzése teljesen kényelmetlen, és bármi is legyen az, nem lehet eltéveszteni a jelét.


    Mély transzba esni nagyon nehéz. Magasan fejlett relaxációs, koncentrációs és transz gyakorlat kell hozzá, plusz sok-sok akaraterõ és mentális energia. Véletlenül senki sem fog mély transzba kerülni.



    A túl mélyre kerüléstõl való félelem ellen álljanak itt a következõk:


    Bármikor vissza TUDJUK rántani magunkat. TELJES akarattal arra kell koncentrálni, hogy megmozduljon egy ujj vagy lábujj. Ha elkezdett mozogni egy ujjunk, akkor hajlítsuk be a csuklónkat, mozgassuk a karunkat, azaz "reanimáljuk" a testünket. Fel kell kelni és járkálni pár percig. Ezek mellett a gyakorlatok mellett nem lehet probléma a mély transzba zuhanás.


    Sok embert láttam meditációs tréningeken, stb., akik könnyû transzba léptek, majd nem tudtak visszajönni. Általában valaki szavakkal (szuggesszióval), vagy csuklómasszázzsal, stb., hozza õket vissza a valóságba. Ez fölösleges, és egy "aszimetrikus" tréninget eredményez, azaz koncentráció és akaraterõ nélkülit. Ezek az emberek csak GONDOLJÁK, hogy nem tudnak visszajönni, ezért nem is próbálják nagyon erõsen. Ez arra is jó hogy a csoport figyelmét magukra vonják.


    Megjegyzés: az elménk különösen erõs, és hatalmas érintetlen erõforrásai vannak. MINDENT megtehetek határok nélkül, ha edzésben tartom, kondicionálom és megfelelõen motiválom.


    Az energia-test kinyílása


    A transz-állapotba való belépés után egy ponton túl enyhe bénultsági érzés vesz rajtunk erõt. Ez hamarosan egy mélyülõ vibrációval és zúgással párosul. Hatalmasnak és olvadtnak/olvadónak érezhetjük magunkat. Ez a vibráció, zúgás, nagyság-érzet annak a jele, hogy az energia-test kinyílik és az asztráltest kezd "meglazulni". Ez része a normál alvási folyamatnak. Az energiatest megnyílik annak érdekében, hogy feltöltõdjön energiával és eltárolja azt. Ez alatt az asztráltest szabadon sodródik.


    Bizalom a transzban


    Sok ember egyszerûen azért rontja el a projekcióját, mert nincsenek hozzászokva a transzhoz. Azt hiszik, ez az asztráldimenzióra rövid ideig nyíló ablak. Ez egyszerûen NEM igaz. Ha mentálisan és fizikailag nyugodtak maradunk a transzba lépés során, akkor órákig is fenntarthatjuk ezt az állapotot. Én rendszeresen töltök néhány órát transz-állapotban, meditáció közben.


    Ha a transzba lépés pillanatában ezt gondoljuk: "Igen! Megcsináltam! Transzban vagyok! Sietnem kell és gyorsan kilépni belõle...mielõtt vége szakad!" - akkor biztosan elrontjuk. A transznak vége lesz, egyszerûen a túlizgatottság miatt, azaz megtörjük a mentális és fizikai nyugalmat.


    Jó ötlet hosszabb idõt tölteni transzban, pusztán azért, hogy megismerkedjünk vele, mielõtt projektálni próbálnánk. Csak lazítsunk, maradjunk nyugodtak, összpontosítsunk a tudatos légzésre, és tartsuk meg a transzot. Nem lesz vége addig, amíg nem akarjuk. Szokjunk az érzéséhez.


    Amikor már otthonosak vagyunk ebben, akkor végezzük, transzban, az energia-emeléses és csakra- stimulációs gyakorlatokat, amelyeket késõbb ismertetek.


    Megjegyzés:


    1. Nem SZÜKSÉGES transzban lenni ahhoz, hogy megtanuljuk az energia- és csakra- mûködést, csak úgy könnyebben megy.

    2. A transz-gyakorlás fekve is lehetséges, de jobban megy ülõ helyzetben.


    Az asztráltestünk lazábban fog kötõdni transz-állapotban, úgyhogy próbáljuk felemelni az asztrális végtagjainkat, egyszerre mindig egyet. Használjuk ehhez a KEZünket, amint azt a következõ részben leírom. Összpontosítsunk, és ÉREZZÜK a tuda






ELEMENTÁLOK AZ ASZTRÁLTÉRBEN 
  1. ELŐSZÓ

    Ezen írásunk Az asztráltér fizikája című munka folytatása, amiben az elementálokkal kapcsolatos kutatási eredményeinket összegeztük. A témában járatlan olvasók számára először íme az elementálokkal kapcsolatos általános, közismert információk kivonata, amit különféle okkult szakkönyvekből szedtünk össze.:
    Az elementálok a természetben létező olyan asztrális lények, melyeknek nincs lelke és részben intelligensnek látszanak a viselkedésük miatt. Az okkultisták szerint az ember minden gondolata megjelenik az asztráltérben, ahol aktív, tőle részben független lénnyé válhat azáltal, hogy összekapcsolódik (egyesül) egy elementállal.
    Az ilyen elmeszülte teremtmények jellemzői (viselkedése, erőssége, kinézete) nagyban függenek az őket létrehozó gondolattevékenységtől. A jó gondolat aktív, jótékony erőként, a gonosz pedig kártékony démonként él az asztráltérben. Az ember tehát jobbára tudatlanul benépesíti a környezetét, telíti a képzelete, vágyai, ösztönzései és szenvedélyei szüleményeivel. Ez, mint valami áramlat az erősségével arányosan hat minden vele kapcsolatba kerülő érzékeny szervezetre (más elementálokra, élőlényekre). A buddhizmusban ez a karma, a cselekedet és következményének megnyilvánulása. A kellő szinten beavatottak törekszenek rá, hogy tudatosan hozzanak létre elementálokat, míg a többi ember öntudatlanul vetíti ki őket.
    A Föld asztráltere zsúfolva van olyan elementálokkal, melyek hasonlók az ember vágytestét alkotókhoz, és amelyek az alacsonyabb rendű állatok egyszerűbb vágytestét is alkotják. Az ember az elementálok segítségével képes kapcsolatba kerülni minden körülötte lévő, számára vonzó vagy visszataszító tárggyal. Akaratával, érzelmeivel, vágyaival folyamatosan befolyásolja az elementálokat, amik érzékenyek az ember gondolataira, érzéseire. Az ember vágyteste egy segédeszköz ebben a folyamatban.
    A gondolatok mentális képeket alkotnak, melyek a pszichikai világ anyagából, gyorsan rezgő atomokból állnak. Ezek a rezgések minden olyan lényben érzéseket keltenek, amelyek képesek azokat megfelelően feldolgozni. Ennek révén vonzzák magukhoz a megfelelő rezgésű elementálokat.

    2. AZ ELEMENTÁLOK KELETKEZÉSE

    Az univerzum teremtésében szó szerint minden lélek részt vesz, méghozzá közvetlenül gyarapítva a világot a gondolataival (információ, modulált hullámtér), tetteivel (energia, a létező dolgok fizikai mozgatása) és anyagával (keltett részecskék). A lélekbarionok szinte folyamatosan szülnek, bimbóznak magukból anyagi részecskéket. Neutronokat és neutrinókat, melyek leválnak a lélek hardverjéről és elkeverednek a fizikai világ atomjaival, kölcsönhatásba lépve velük. A fény gerjesztő hatására elbomlanak protonra és elektronra, vagyis hidrogén lesz belőlük. Ez kémiai kötést létesíthet más atomokkal vagy kidiffundálva az emberi testből, a Föld alacsony gravitációja miatt megszökik a világűrbe. Erről korábban már volt szó az Élő hidrogén a Naprendszerben című írásban az Eseményhorizont 2002. évi anyagai között.
    Az ember gondolatai és érzései, amik a tapasztalás során a szellemének információs mátrixát gyarapítják, illetve az emlékezés során frissülnek benne, közvetlen fizikai hatást gyakorolnak a lélekbarionra. Minden információ az időforrások által kisugárzott időhullámok modulációjának felel meg, aminek mozgató ereje van. Megváltoztatja minden elért időforrás rezgésállapotát (perturbálja azt). Ennélfogva a lélekben kavargó gondolatok és érzések befolyásolják a lélek hardveres szerkezetét, felépítését és működését. Ennek egyik következménye az, hogy képesek vagyunk mozgatni az asztráltestünket és a fizikai testünket, vagyis befolyásolni tudjuk a környezetünket.
    A lélekbarionról leváló részecske saját rezgésképét döntően a keletkezésének pillanatában a forrásait érő deformációk határozzák meg. Dominánsan az, hogy miről gondolkodott a lélek (mint a hozzá legközelebb lévő és legnagyobb hatású rendszer), illetve milyen érzések uralták a szellemét. Ezek a rezgések beleíródnak a bariont keltő időrendszer elemeibe és tartósan megmaradnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a részecskék, mint külső tárolók magukba zárják és megőrzik a keletkezésük pillanatában beléjük írt információkat. Ez egyfajta korlátozott tudatosságot, látszat intelligenciát is kölcsönöz az anyagnak, ami belőle kisugárzódva, tehát a saját gravitációs hullámképére finom háttérzajként ráülve befolyásolja a környezetét.
    Az intenzív érzések és gondolatok eredményeként kibocsátott részecskék később hajlamossá válnak arra, hogy összeálljanak felhőszerű képződménnyé, anyagcsomóvá, ami a beléjük írt információs tér erejének engedelmeskedve független életbe kezdhet. Önállóan mozog, reagál a környezetének hatásaira, magához hasonló alaprezgésű részecskékkel táplálkozik és növekszik, erősödik, formálódik. Ezeket a teremtményeket, az ember vágyainak, teremtő képességének működése során keletkező, és róla leszakadó rendszereket hívjuk általában elementáloknak.
    Elementált minden lélek szül, az isteni, emberi, állati és növényi lelkek is, változó mennyiségben maga köré a téridőbe. Végsősoron az egész anyagi univerzum a lelkek teremtménye, korábban kibocsátott anyagfelhő, mely az évmilliárdok alatt hatalmas mennyiségűre nő és bonyolult struktúrákba szerveződik, bolygókat, csillagokat, porfelhőket alkotva. Mégsem hívjuk az egész teremtést elementálnak, mivel ezt a fogalmat (szűkebb értelmében) csak azon teremtmények számára tartjuk fenn, melyek a beléjük íródott információnak engedelmeskedve mozognak és cselekednek. Tulajdonképpen mágikus robotokról van szó, amik korlátozott felfogó és megértő képességgel rendelkeznek és képesek az alkotójuk tudatos irányításától függetlenül tevékenykedni a világban. Mivel többnyire rendkívül hígak, a fizikai világban csak ritkán látjuk őket (parajelenségek). Az asztráltérben viszont sokkal könnyebben észrevehetők a lelki érzékelésünk segítségével.
    Az, hogy egy elementál mennyi ideig marad fenn, számos tényező függvénye. Fizikailag hasonló a helyzete, mint a homeopátiás gyógyszereknek, amiket a készítésük után a külső környezet zavaró hatásai felülírhatnak, tönkretehetnek. Az erősebb hő és fényhatások elzajosíthatják a részecskefelhő belső információ tartalmát. A témát részletesen lásd: A homeopátia működése című írásban az Eseményhorizonton a 2004-es év anyagai között.
    Az elementál ugyan védekezik a felejtés ellen, elmenekülve a számára veszélyes hatások elől, másrészt a táplálkozással, hasonló információ tartalmú részecskék bekebelezésével erősíti önmagát, de ettől még nem válik sem halhatatlanná, sem sebezhetetlenné. Ha információsan letörlődik, akkor hulladék lesz belőle, szétesik (mint az ember teste) és a világegyetem anyagát fogja alkotni a teremtési ciklus végéig. Más lények, elementálok táplálkozhatnak is belőle, tehát kialakul egy asztrális ökoszisztéma (nem bioszféra!), ahol a nagyobbak megeszik a kisebbeket és uralják az általuk bejárt territóriumot.
    Az elementálok elsősorban a teremtőjükből szeretnek táplálkozni, ezért az őket szülő lélek közelében maradnak, mint valami szellem. Folyamatosan kísérik és befolyásolják, hogy minél többet gondoljon és érezzen olyat, amilyet az elementál létrehozásakor tett. A frissen kibocsátott (modulált) részecskéket pedig magukba szívják és egyre nőnek, erősödnek. Tulajdonképpen olyan élősködőkről van szó, amiket az ember maga hoz létre magából, jobbára tudatlanul.

    3. AZ ELEMENTÁLOK MŰKÖDÉSE

    Az elementálok az ember vágyainak, szándékainak asztrális, finomanyagi struktúrába rendeződő manifesztációi. Rengeteg fajtájuk van és nagyon sokmindenre használjuk őket, jobbára nem tudatosan. Segítenek megvalósítani a teremtésünket, mint tőlünk függő, általunk irányítható perifériák, kivetített információs mátrixok. Ez független az erkölcsi ítéleteinktől és tudatos elképzeléseinktől, tehát a lelkünkben zajló természetes információs folyamatokat tükrözi, amit viszont a külső környezet befolyásol a tapasztalatokon keresztül (jó vagy rossz irányokba).
    Egyes elementálok például akkor keletkeznek, ha az ember tudatában (szellemének információs mátrixában) a traumák (fel nem dolgozott tapasztalatok) emléktartománya szoftveresen, pszichikailag elkülönül a többi emléktől. Leválik a személyiség egészéről. Benne marad a lélekben (hardverben), de tudatosan nem hozzáférhető (olyan könnyen) a tudat számára. Ezek a részek hajlamosak teljesen leszakadni a személyiségről (elfelejtődni), de közben fizikailag önállósodhatnak. Mintegy átíródnak a kibocsátott anyagi részecskékbe, hogy elementálként folytassák tovább létüket, kitagadott tapasztalatként.
    A pszichikai és fizikai asztráltér így ezen elkóborolt, elveszett tapasztalatok gyűjtőhelyévé válik, amivel az álmodás, testen kívüli élmény vagy a halál során találkozhat a lélek. Mivel többnyire a számunkra rossz dolgokat választjuk le magunkról (az információs szemetet), ezért az elementáljaink többsége a számunkra rossznak, gonosznak, negatívnak tűnik, amikkel igen kellemetlen szembesülni. Félelmetes élmény, hogy amit korábban sikeresen kizártunk (disszipáltunk), elfelejtettünk a lelkünkből, az nem szűnt meg, hanem visszajár kísérteni, mint valami démoni teremtmény és fenyegeti a lelki békénket. Az efféle negatív elementálok aktívan befolyásolják a gondolkodásunkat, érzéseinket, reakcióinkat, végsősoron az egész életünket. Ha a lélek gyenge, nem képes uralni önmagát a tudása révén, akkor teljesen ezen kivetülések uralma alá kerülhet. A karmája utóléri és legyőzi őt, beteljesül rajta a sorsa - szoktuk mondani ilyenkor.
    A halál során a lélekben az egész életének minden információja (emléke) lefut, újra tudatosul alig egy másodperc alatt. Ennek során felbukkannak az összes kibocsátott elementálok és lehetőség van ezek visszacsatolására, felülírására, azaz megváltására a kitaszított létükből. Ez egy információ feldolgozási folyamat, ami korábban is elvégezhető, még az élet során akár többször is. A dolog lényege, hogy újra tudatosítani kell a traumás élményeket (ez a mágiában az elementál "megnevezése") és meg kell emészteni őket, azaz túltenni magunkat rajtuk. A kibocsátott elementálokat vissza kell hívni és az anyagfelhőket információsan felülírni, megfosztva őket korábbi tartalmuktól, rezgésképüktől. Ezt nevezik az indián varázslók az összegzés folyamatának, amely során az életünkben szanaszét hagyott energiákat kell visszaszívnia az embernek önmagába.
    Az elementáljainak visszaolvasztása nélkül nem képes a lélek átjutni az élete megítélésének folyamatán, vagyis megreked a köztes létben. Nem mehet tovább a mennyország irányába, amíg nem tisztázta magában a saját életével kapcsolatos eseményeket, nem rendezte el a dolgait maga mögött. Az elementálok a megváltásuk, információs letörlődésük után szétesnek, anyagfelhőjük ugyanúgy elkeveredik a környezet atomjaival, mint a lebomló fizikai és asztráltest. Tehát a cél végsősoron az anyagi burok levedlése, a megszabadulás a testi léttől. A mesterek számára az egész folyamat csak néhány másodpercig tart, mivel ők tudatosan élik az életüket és gyorsan képesek a saját elementáljaikat megváltani. Mások évszázadokig is elszöszmötölnek a feladattal, nyugtalan kísértetként kóborolva addig az asztráltérben. A fenntartási rendszer angyalai segíthetnek a folyamatban, elmagyarázva a technikai részleteket, de nem erőltetik a dolgot, mivel az sok esetben igen kellemetlen, sőt fájdalmas élmény az illető számára. Ahogy mondani szokás: szarnak és bajnak senki sem akar a gazdája lenni.
    A köztes létben ragadt lelkek tehát alapvetően nem gonoszak, csak nincsenek tudatában a saját leszakadt személyiségfoszlányaiknak (árnyaiknak, sötét oldaluknak), amik viszont viselkedhetnek gonosz lény módjára. Az elementálok a korlátozott információ feldolgozó képességük miatt rosszul tudnak alkalmazkodni a változásokhoz, mivel nem igazán intelligensek. Persze egy intelligens lélek intelligensebb elementált kelthet, mint egy tudatlan, de mivel az elementálnak nincs lelke (központi információ feldolgozó egysége), ezért a lehetőségei, mint egy fémrobotnak is, erősen korlátozottak. Jobbára csak táplálkoznak és manipulálnak, a születésüktől fogva meglévő képességeik révén.
    Amennyire tudjuk, az állatok és növények nem rekedhetnek az asztráltérben a saját elementáljaik miatt, mivel nekik nem kell megítélniük a saját életüket. Az ítélet a gondolkodó, tehát intelligens lelkek sajátja, vagyis az embereké és isteneké. Az állati lelkek azonnal tovább haladnak a saját tranzitterük (mennyországuk) felé, ahonnan az őket felügyelő angyalok irányítása szerint, a maguk menetrendje alapján újraszületnek. A kibocsátott elementáljaikról az angyalok gondoskodnak.
    Az elementálok nem csak a gazdájukból képesek táplálkozni, információt és anyagot vételezni a fennmaradásukhoz, hanem másokból is, amennyiben azok hasonló rezgéseket termelnek. Ezeket a lényeket nevezzük asztrális vámpíroknak, szellemi élősködőknek, démonoknak (incubus, succubus) - kultúrkörtől függően. Mivel az elementálok képesek egymást bekebelezni, ezért idővel létrejönnek kollektív elementálok is az asztráltérben, amik uralni fogják a környezetüket és képesek sok emberre egyszerre rátelepedni.
    Nem csak az egyes népcsoportoknak, hanem az egész emberiségnek is vannak ilyen, kollektív tudatlanságba, felejtésbe taszított kísérői. Ők, pontosabban ezek az emberiség közös démonai, a múltban leválasztott rémei, amik befolyásolják a globális folyamatokat. Háborúkat képesek kirobbantani, tömeghisztériát okozni, parajelenségeket kelteni, sőt természeti katasztrófákat is előidézhetnek annak érdekében, hogy az emberek a számukra kedvező információ tartalmú részecskéket árasszák magukból (félelem, rettegés, gyűlölet, elutasítás, önzés, agresszió, stb), amiket aztán magukba szívhatnak.
    A médiaipar szintén ezek terméke és kiszolgálója azáltal, hogy szuggesztíven rákényszerít a társadalomra bizonyos gondolkodási mintákat, értékrendet és viselkedést (konformizál, uniformizál, leköti a figyelmet, stb). Az ilyen kollektív démonoktól csak a lélekcsoport felettes vezetője, istensége képes az emberiséget megváltani, s egyben átprogramozni a közösség gondolkodását, hogy ne etesse tovább a "fejére nőtt" teremtményeit. Az emberiség addig nem képes feljebb lépni a lelki fejlődésében, amíg szembe nem néz a saját démonaival, a teremtési ciklus során felhalmozott szemetével. Erre legkésőbb az ítélet napjáig sort kell kerítenie, ami nagy lelki traumák és fájdalmas visszaemlékezések formájában manifesztálódik a társadalomban. Ezt a folyamatot hívjuk az utolsó idők csapásainak, katasztrófáinak.

    4. TALÁLKOZÁS EGY ELEMENTÁLLAL

    A folyamat megértése érdekében közöljük az egyik kollégánk visszaemlékezését arról, milyen élmény volt a számára találkozni egy idegen (nem saját keltésű) elementállal, ami táplálkozni akart belőle.:
    "Éjszaka, alvás közben történt velem a következő különös dolog. Épp odakint csavarogtam, kívül a testemen az asztráltérben, amikor egy erdei környezetben megtámadott valami. Mindenféle előzmény nélkül a jobb vállamra erős szorítással rátapadt egy amőbára emlékeztető, macska méretű lény. Élőlénynek nézett ki, valami állatszerűségnek, de nem volt intelligens. Komoly fájdalmat okozott, ahogy megpróbált az áttetsző csápjaival a nyakam és a fejem felé tapogatózni. Valószínűleg az asztráltestemből akart táplálkozni, energiát vagy anyagot vételezni tőlem, belőlem.
    Sosem találkoztam korábban még ilyen lénnyel, sőt hasonlóval sem. Viszont régen olvastam róla Carlos Castaneda egyik könyvében, aki Don Juan tanításait közzé téve azt állította, hogy vannak a Földön olyan lények, amik az "emberi tudomással" táplálkoznak. Sem én, sem az ismerőseim nem láttak még ugyan ilyen lényeket, de talán rosszul értelmeztük az indián varázslók leírását. A tudomással való táplálkozás lehet az aurában tárolt energia elszívása is. Asztrális energiavámpír lényeket, lélektelen elementálokat ismerünk, és szükség esetén el is tudunk velük bánni, hisz ez a mágusok képzéséhez hozzátartozik, mint alapvető technika.
    Mivel a lény igencsak mohón viselkedett, és fájt is a kéretlen közeledése, úgy döntöttem, hogy megszabadulok tőle. Bal kézzel megragadtam a lényt, aminek semmilyen érzékelhető tapintása nem volt, tehát igen híg lehetett szerkezetileg. Letépve magamról messzire elhajítottam. Csíkos nyomokat hagyott rajtam, nem csupán a bőrömön, hanem belül az asztráltestemben is, amiket gyorsan begyógyítottam. Utólag átvizsgálva magam nem tapasztaltam, hogy a fizikai kullancsokhoz hasonlóan pl. megfertőzött volna valamivel. Főként azért nem, mert az asztráltérben nincsenek mikrobák (vírusok, baktériumok, gombák, egysejtűek).
    A lény lopakodva támadott, a paravédelmi rendszerem semmit sem jelzett előre. Valószínűleg azért, mert nem valós, hanem virtuális (pszichikai) lény volt, amit valaki valamiért rámuszított, esetleg magától támadott, mert éhes volt. Ha lelkes lény lett volna, már messziről kiszúrom, de nem észleltem semmi lélekjelenlétet, se gondolatokat, se komplex tudatosságot. Ha másra nem is, de arra jó volt ez a találkozás, hogy gyakorlatoztassa a paravédelmi rendszerem."
    Idézet egy másik kollégánktól: "Egy látó barátom mesélte, hogy ő kétszer látott már ehhez az amőbához hasonlót. Az egyik egy lélek volt, aki megszállt egy embert és ilyen amőbás jellegű energianyúlványokat fejlesztett ki, hogy rátapadhasson. A másik egy cicához hasonlított, de nem a megjelenésében, hanem a viselkedésében. Erről kiderült, hogy egy elementál. Sok emberre szoktak rátapadni effélék, egyszerűbb elementálok vagy bonyolultabbak, amik részben intelligensen viselkednek. Egyes fejlettebb átkok szintén elementálok formájában támadják meg a célpontjukat."

    5. ELEMENTÁLOK A TEREMTÉSBEN

    Az elementálok keltődése fizikailag hasonló ahhoz a folyamathoz, ahogy az Isten (Mindenható térszerán) szüli a lelkeket. Amilyen információs állapotban van közben az isteni lélek, olyan típusú, alap információ tartalmú lelket szül. Ezért lesznek egyesek tehetséges harcosok, mások tudósok, vezetők, szülők, munkások, gonosztevők, stb. "Nem mindenkit teremt az Isten jókedvében." Így már érthető a mondás.
    Az isteni lelkek által teremtett különféle elementálokat hívjuk természet szellemeknek, amik a sziklákban, hegyekben, felhőkben, folyókban laknak, de bárhol másutt is előfordulhatnak. Ezek valójában a különböző feladatokat ellátó istenek szándékainak megvalósítói, végrehajtói. Sokkal erősebbek, intelligensebbek és hosszabb életűek, mint az emberi elementálok. Ezek között is vannak jók és rosszak, a szónak abban az értelmében, hogy különféle hatásokat váltanak ki a világban (teremtenek vagy pusztítanak). Ezek nem angyalok, de nem is démonok, bár sokan összetévesztik őket velük.
    A lélekről leváló részecskék javarészt beépülnek a fizikai és asztráltestbe, illetve az anyagcsere révén idővel elhagyják azt és elkeverednek a természetben, beépülve más élőlényekbe. Ha ezek a barionok újabb, még kisebb részecskéket szülnek, azok is hordozni fogják a keltőjükre jellemző információkat. Így tükrözi az egész teremtés a keltő Isten gondolatait és szándékait, több megvalósulási lépcsőn (manifesztációs formán) keresztül.
    Minden teremtményt (lelkeket, részecskéket, elementálokat) időszálak kötnek össze a teremtőjével (az Istennel, illetve a felettes létező lélekkel). A szálakon át ugyan oda-vissza folyamatosan átmegy minden információ, de csak erősen szűrve (1D-sre redukált formában). Emiatt az információ hatásában legyengülve, háttérzajként perturbálja a szál túloldalán működő időhurkot. Vagyis a térben eltávolodó teremtmények nem követik szorosan a lélekben zajló információs változásokat. Emiatt hosszasan megőrzik a születéskori állapot lenyomatát az alkotójukról, valamint önálló változásokon mennek keresztül (akár a felismerhetetlenségig megváltozhatnak). Ettől tűnnek a teremtmények önállónak, mintha szabad akaratuk lenne, ami független az alkotójuk szándékától. Valójában a teremtésben senkinek, egyetlen teremtménynek sincs igazi szabad akarata, hisz ezt az akaratot mindenki a teremtőjétől kapta. Rajta keresztül nyilvánul meg az isteni szándék, legfeljebb ennek nincs tudatában, mert nem megvilágosodott az illető.
    Az elementálok pszichikailag olyannak látszódnak, amilyen információ tartalmuk van. Fizikailag viszont olyannak (ha lélekkel látva közvetlenül a gravitációs hullámterüket figyeljük), amilyen felhőt alkotnak a részecskéik. A kettő akár gyökeresen eltérhet egymástól, ezért nem tudnak megegyezni sokszor a látók és varázslók abban, hogy mik is azok a dolgok, amiket látni szoktak. Ezen csak gyakorlással és a látott dolgok megbeszélésével lehet segíteni (meg kell állapodni abban, hogy mi micsoda).
    Szigorú fizikai értelemben véve az elementálok, amik a keltőjük vágyait, félelmeit, információ tartalmát (részben) hordozzák, csak azért tapadnak a gazdájukra (vagy másokra), mert a saját holografikus hullámterük vonzó interferenciába kerül az illetővel. A hasonló a hasonlót vonzza alapon találják meg célpontjukat és szegődnek hozzá. Ebben az értelemben a működésüket nem is tekinthetjük igazi élősködésnek, csak fizikai jelenségnek, a teremtés egyik érdekes mellékhatásának.
    Mivel az interferencia többnyire csak részleges vonzást jelent a gyakorlatban, ahogy két lelkes ember kapcsolatában is vannak vonzó és taszító tulajdonságok, úgy itt is lesznek problémák. Az elementál a vonzó rezgések révén kapcsolódik és ragaszkodik az "áldozatához", miközben a taszító rezgéseivel zavarja, fárasztja, rémiszti az embert. Hasonlóan ahhoz, ahogy a múltunk egyes emlékei is nyomasztanak minket, ha valamiért eszünkbe jutnak, az ilyen teremtmények sem feltétlenül kellemesek a számunkra.
    Ha az emberi lélekbarion képes lenne további lelkeket szülni magából, kellő szintű tudatossággal akár ezzel is elláthatnánk az elementálokat, kylkhort készítve, ahogy az istenek csinálják ezt velünk. Mivel mi az ő "lelkes" elementáljaik vagyunk. Megfelelő mágikus ismeretek birtokában tehát az elementálok rengeteg mindenre felhasználhatók, de az efféle varázslatok ismertetése meghaladja a cikkünk kereteit, ezért eltekintünk tőle.
    Az élőlények, mint disszipatív struktúrák a működésük során állandóan termelnek magukból ilyen "hulladékokat", ezért teljesen fölösleges bárkinek is azon erőlködnie, hogy ne hozzon létre teremtményeket. Másfelöl, ahogy azt Theodore Sturgeon sci-fi író mondta hajdanán: "Minden mű kilencven százaléka szemét".

    6. AZ ELEMENTÁLOK KÉPZŐDÉSÉNEK INFORMÁCIÓGEOMETRIAI MODELLJE

    A tudatunk operációs rendszere a tapasztalás során folyamatosan asszociációkat alakít ki a bejövő információkkal kapcsolatban. Minden amit éppen érzékelünk, felidéz bennünk mindent, amire emlékeztet az addigi életünkből. Ha látunk egy piros pöttyös bögrét, a bögre fogalma a szellem információs mátrixában (az én saját világomban) tartalmazni fogja a piros pöttyös labda képét is. Továbbá a labdázás örömét vagy azt a kellemetlenséget, hogy nagyon megrúgott a bátyám a piros pöttyös labdával. Egyszóval minden eseményt az életemből. Minden pillanatban felépül tehát (közel fénysebességgel) egy asszociációs mátrix, ami meghatározza a tapasztalásomat, s egyben az érzékelésemet, a felfogásomat a világommal kapcsolatban.
    A hétköznapi tudatállapotban a tudatnak időre van szüksége a mátrix felépítéséhez, mert lelassítva működik. Azzal a csökkentett sebességgel, amit a nagy és tohonya fizikai test irányítása a születésünktől fogva megkövetel tőlünk. A lélek képes a megszokottnál több százszor gyorsabb gondolkodásra, működésre is, csak éppen nem használjuk ezt a képességünket (néhány profi mestert kivéve).
    Az asszociációs mátrix felépítése addig tart, míg a tudati fókusz (figyelem) áthalad az emlékeken és felépíti az aktuális pillanatban érzékelt dolgokhoz kapcsolódó hasonlósági táblázatot. Ennek során hozzácsatolja a friss élményt a személyiség többi részéhez azáltal, hogy asszociációsan kapcsolatba hozza, beköti a tudati mátrixába. Ez a folyamat a gondolkodás, értékelés, ítélkezés, a természetes belső reakció, ami mindannyiunkban folyamatosan lejátszódik és ami csapongóvá, fegyelmezetlenné teszi (szükségképpen) az elménket.
    Ha egy élmény túl hirtelen és túl intenzíven zajlik le bennünk (pl.: a tévéfilmben túl gyorsak a kameraváltások, bevillanó képek), akkor nincs ideje a tudatunknak felépítenie az asszociációs mátrixot. Így nem tudja kellő pontossággal becsatolni az élményt az emlékmátrixába, ami "lógni fog" a puszta regisztrációs tárolóban. Más néven (ahogy a pszichológusok mondanák) a tudattalanba kerül. Maga a tudattalan azért tudattalan (vagy tudatalatti), mert a tudat normálisan nem látja. Nem mutat rá asszociációs link vagy csak kevés (az időrendi beágyazódás kapcsolata). Másrészt nem vezet ki belőle asszociáció, ha mégis odajut a figyelmünk, vagyis semmi nem jut az eszünkbe róla. Sehová sem tudjuk tenni az élményünket.
    Ennek a folyamatnak lesz egy speciális esete a tudathasadás (skizofrénia), amikor a tudat két vagy több elkülönült személyiségterület között kapcsolgat. Mintha több szellem (szoftver) futna párhuzamosan, de időosztással (felváltva) a lélekben (hardver) és vetélkednének az irányításért, amennyiben valahogy tudomást szereznek egymásról.
    A reinkarnáció (a feltudati törléssel való újraszületés egy új környezetbe) tipikusan skizofrén viselkedés a lélek számára, mert a korábbi életeinek személyiségei és emlékei háttérbe szorulnak. A tudatalattiba, ami fizikailag a lélek centrumának, az öt dimenziós szentélynek felel meg. Ugyanígy az Isten számára megnyilvánulni a teremtményein keresztül szintén skizofrén állapot, amikor egy konkrét léleknek képzeli magát, megfeledkezve önnön eredeti természetéről. Az előző életekre való visszaemlékezés képessége pontosan ezért jár együtt a megvilágosodással, mert segít a személyiségnek felfogni a tényt, hogy ő nem egy önálló és elszigetelt létező (információs mátrix), hanem egy sokkal nagyobb, bonyolultabb és öregebb rendszer lokális terméke. A megvilágosodási folyamat célja tehát az, hogy az Isten öntudatára ébredjen a teremtményében (istenemberré válás).
    Ebből az irányból megközelítve a jelenséget azt is mondhatjuk, hogy a léleknek valójában semmi mása nincsen, csak tudatalattija. A tudatfeletti az életében virtuálisan elkülönített (kisebbik) rész, az éppen futó, legfrissebb és legfontosabb információk adatbázisa (mint a programok a memóriában), amire szüksége van az élete fenntartásához. Az énünket azáltal különítjük el önnön nagyobb teljességünktől, hogy definiálunk egy folyamatosan söprő, pásztázó tudati fókuszt, és az azt vezérlő programot, amely rendszerbe próbálja szervezni az élményeket. Ez a vezérlőegység a sokat emlegetett egó (éntudat).
    Meditáció közben vagy a testünk halálakor szokott megtörténni, hogy az egónk leáll, megszüntetve az elkülönítést a tudatalattitól. Ekkor a személyiség egész területe (vagy egy nagyobb része) azonnal hozzáférhetővé válik a számunkra, és ez olyan, mint az igazi öntudatra ébredés, felébredés élménye. Tehát a szembenézés az elementáljainkkal valójában nem más, mint az egó leállítása. Ilyenkor elvileg arra is lehetősége nyílik a léleknek, hogy a felismert elementálok anyagát visszaolvassza önmagába, megszüntetve a részecskék további létezését. Az Isten ugyanezt csinálja az univerzum teremtési ciklusa végén, amikor lebontja az egész káprázatot és a rendszer összemegy újra egy pontba.
    Ha a lokális személyiség (amely jóval butább az egésznél) az élet ellentmondásai miatt nehéz választások elé kerül, például trauma éri, a belső információ tartalma egyfajta kétpont oszcillációba kezd. Megpróbálja eldönteni, melyik lehetőséget válassza és közben ide-oda jár a végletek között. Amikor sikerül döntenie, a számára jónak tetszőt megtartja, a rosszat leválasztja, azaz tudatosan elhatárolódik tőle. "Én nem vagyok olyan. Sőt, semmi közöm hozzá." A kitagadott részből lesz a tudattalanba kerülő információ, amit leválasztott magáról. Ez benne marad fizikailag a lelkében (szellemként eltárolva), csak nem foglalkozik vele, mint felejtésre ítélt, kellemetlen tapasztalattal. A művelet lényege, hogy segítsen a szemetet eltávolítani (kitakarítani) az információs mátrix fontos, éppen futó részéből, hogy ne vonja el az egó figyelmét más dolgokról.
    Az egó megállítása tehát az emlékezés legjobb eszköze. Sokan csak hipnózisban képesek rá, a mesterek számára ehhez nem kell külső segítség. Az indián varázslók ezen műveletet hívják "a világ megállításának". Akik nem képesek megállítani az egójukat, valójában félnek attól, ami ilyenkor bekövetkezik. Félnek a szembesüléssel önnön nagyobbik részüktől, annak jó és rossz emlékeitől. Félnek az identitásuk (hamis önazonosságuk), énképzetük sérülésétől, elvesztésétől, amit szellemi halálnak tekintenek. Ez okozza a ragaszkodást bizonyos külső dolgokhoz, tárgyakhoz, személyekhez, ideákhoz, s válik okozójává a reinkarnálódásnak (a testi léthez való ragaszkodás). Tipikusan olyan helyzetről van szó, amikor a farok csóválja a kutyát.
    A külvilág dolgaihoz való ragaszkodás fizikai oka az, hogy az egónak az öndefiniáláshoz szüksége van "horgonyzó helyekre", külső vonatkoztatási pontokra, amikhez képest meghatározhatja önmagát (identifikáció). Ezek az életünk fontos dolgai, amik körül az életünk, a gondolataink és tetteink rendszerint forognak. Értelmet, célt, rendező erőt és támpontot adnak az élethez, a tapasztaláshoz, tehát az elvesztésük katasztrófális következményekkel (sérülésekkel, pusztulással) járhat az egó számára. Csak megfelelő tanulási folyamat révén lehet olyanra formálni az egót, a tudatos ént, hogy az képes legyen külső horgonypontok nélkül is megállni a világban, pusztán önmagára (a benne lakozó isteni tudatosságra) támaszkodva. Az ilyen (megvilágosodott) lelkek éppen ezért nem halnak meg a fizikai testük elvesztésekor, mivel nem az anyagi világ dolgaihoz képest határozzák meg magukat. Számukra semmiféle törést, bajt nem okoz a "halál", amit úgy tekintenek, mint vedlést, a test nevű ruhától való megszabadulást.
    Az emlékmátrix tehát nem más, mint a tudatalatti egy aspektusa, praktikus leválogatása. Erre feltétlenül szükség van ahhoz, hogy elemezhetők legyen az élmények és a lélek okulhasson a tapasztalatokból, azaz tanulhasson, alkalmazkodhasson a világhoz. Az egónak a halálkor azért kell leállnia (mint egy programnak, ami elvégezte a feladatát), mert nincs már tovább szükség a futtatására (test híján).
    A fentiekből következik még az az érdekesség is, hogy az egó leállásához nem szükséges előtte feltétlenül szembenézni a tudatalattival, az elementálokkal. Az úgyis automatikusan megtörténik, amint leáll az egó, befejezve futását. A halálkor a lelket vezérlő operációs rendszer a háttérben (tudatalatt) elvégzi az Isten által előírt "kilépési procedúrát". Leválasztja a lelket a testhez kapcsoló időszálakat, összehasonlítja a feltudatban eltárolt információkat a tudatalattiban és a Jupiter akashában őrzött másolatokkal (nehogy hiányozzon valami a helyes ítélethez) és jelzést küld a fenntartási rendszernek (felettes létezőjének), aki szól a halál angyalainak, hogy segítsenek a kilépési folyamatban.
    Az egó azonban addig nem tud leállni, amíg vissza nem csatolt az adatbázisába minden kintlévő adatot. Ha erre nincs lehetősége, a folyamat megreked, aminek elkerülésére valahogy felül kell vezérelni a rendszert (erőltetett megszakítás). Ennek két módja lehetséges azon kívül, hogy durván kilőjük az alkalmazást. Vagy segítünk neki begyűjteni az utolsó hiányzó adatokat (szembenézni), hogy a művelet befejeződjön vagy megpróbáljuk rávenni arra, hogy hagyja a begyűjtést és egyszerűen álljon le. Ehhez viszont arra van szükség, hogy az egó ne kötődjön tovább az életének dolgaihoz, engedje el azokat.
    Mindkét dolog meg szokott történni akkor, amikor egy (nem kellően gyakorlott) szellemet próbálunk segíteni a továbbhaladásban, miután a testétől elvált és a köztes létben van. A megjelenő angyalok, rokonok próbálják rávenni, hogy ne kötődjön az elvesztett dolgaihoz (feleség, gyermek, szülő, vagyon, stb), hanem menjen tovább bátran a fény felé (azaz álljon le az egója). Ebben segítenek a lélek által szemlélt (imént elhagyott) fizikai világban az élők által elvégzett a temetési szertartások, halott búcsúztató szövegek és egyéb vallási rituálék.
    Visszatérve az elementálokra: a lényeg, hogy csak olyan lelkekkel és más elementálokkal tud kapcsolatba lépni, akikkel/amikkel van kapcsolódó asszociációs tartalma. Minden kapcsolatba lépéskor (táplálkozás) az információs mátrixa erősödik, ami újraindítja a belső ciklusát, csak egy nagyobb energiaszinten (erősebben). Ez látszólag fennmaradási törekvésnek és intelligens táplálkozásnak, növekedésnek tűnik, pedig csak egy rekurzív folyamat.
    Amikor egy teremtési ciklus a végéhez közeledik, a fejlődésükben lemaradozó lelkek megpróbálnak sietni, hogy minél jobb eredménnyel zárják a ciklust. Emiatt az utolsó időkben általánosan megfigyelhető, hogy egyre gyorsabban zajlanak a társadalmi változások (hajrá a célegyenesben). A dolog mellékhatása, hogy akik nem bírják a tempót, sorra lemaradnak. Az embereknek nincs idejük felnőni szellemileg a kihívásokhoz, amiket a rohanó világ támaszt. A követelmények teljesíthetetlenekké válnak.
    Egyre gyorsan zajlanak az események: a közlekedés, a technikai fejlődés, a háborúk, politikai és pénzügyi változások, jogszabály módosítások, a kultúrális átalakulások, népvándorlások, stb. Végül sem egyénileg, sem kollektíven nem tudjuk már tudatosan feldolgozni az eseményeket, vagyis egyre több elementált termelünk ki. A közösséget próbára tevő konfliktusok így sorozatos, értelmetlen és kezelhetetlen (permanens) agresszió, azaz háborúk, nemzetiségi villongások, stb formájában manifesztálódnak körülöttünk. Ezek nem tudatos reakciók a csoport részéről. Erre mondjuk azt, hogy elszabadul a pokol: a fejünkre dől a saját teremtésünk. A megváltónak ebből a káoszból kell kimentenie a lelkeket és erővel felülvezérelni a rendszer.


    ELEMENTÁLOK és ELEMENTÁROK

    Az elementálok az Isten által létrehozott teremtési terv végrehajtói itt a Földön


    Manók, tündérek, sellők. Ők a mesék, mítoszok, mondák gyakori résztvevői, hol pozitív, hol negatív szerepkörrel. De hogy kerülnek a szellemtudomány "asztalára"? Nem csak az ember játékos képzeletének antropomorfizált végtermékei? Hiszen ki látott már közülük egyet is? - kérdezhetné az egyszerű ember. Persze a válasz ennél sokkal bonyolultabb.
    Az elementális lények - merthogy róluk van szó - nagyon is léteznek, és körülöttünk élnek. Szokták őket természetszellemeknek is nevezni. Fajtáik és feladataik számosak és szerteágazóak: minden természeti folyamatban részt vesznek, tulajdonképpen ők alkotják a minket körülvevő érzéki világot. Ha egy mondattal szeretnénk kifejezni a feladatukat, azt mondhatnánk, hogy az elementálok az Isten által létrehozott teremtési terv végrehajtói itt a Földön. Ők a kapocs a felsőbb világok és a fizikai sík között. Létezési síkjuk ennek megfelelően a legközelebb van az emberhez. Így a szellemi érzékelés első élményei is hozzájuk kötődnek - éteri látással már láthatóvá válnak az ember számára is.
    Fontos tudnunk, hogy csak két síkon léteznek; éteri és asztrális testük van, fizikai testtel és ÉN-tudattal viszont nem rendelkeznek. Fejlődés tekintetében ily módon valahol az ember és az állat között vannak. Az állatnak fizikai, éteri és asztrális teste van, az embernek pedig Én-tudata is. Emiatt az elementálokkal való kommunikáció is más, mint amit az ember megszokott. Ők az ÉN hiányában képtelenek felfogni a racionális érvelést és a gondolatokat. Csak az asztrális test természetének megfelelően, érzelmekkel átitatott imaginációs képeket értenek meg. Hiba lenne azonban azt képzelnünk, hogy az elementálok "butábbak" lennének nálunk. Sok képviselőjük (például a pánok) az embert messze meghaladó intelligenciával, tudással és munkabírással rendelkezve végzi a reábízott feladatot.
    Az elementálok csoportokba rendezésénél az egyik fő szempont az, hogy melyik halmazállapotú elemmel van dolguk. Eszerint megkülönböztetünk föld-, levegő-, víz- és tűzelementálokat. Vannak ezen osztályzásba nem tartozó természetszellemek is, de őket később tárgyaljuk.
    Érdekes megjegyezni róluk, hogy az ember által érzékelt formájuk mindig változik. Az esetek többségében valóban manó-, sellő-, faun- vagy tündérformát öltenek, hogy ezzel is megkönnyítsék az ember dolgát. Ténylegesen azonban éteri és asztrális energiaformákból, spirálokból állnak, ami a közönséges ember számára teljességgel megfoghatatlan. Így az elementálok a kedvünkért antropomorfizálódnak, és emberhez közeli, humanoid formákat vesznek föl. Mivel hosszú idő óta élnek velünk, mondhatjuk, hogy "ránk alakultak", ezzel is segítve azt, hogy felismerjük őket és kommunikáljunk velük.
    Hogyan születnek az elementálok? Életciklusuk kezdete mindig a magasabb hiererchiákhoz kötődik. Fajtájuk szerint a különböző angyali rendekből válnak ki, onnan fűződnek le. Munkájuk végeztével - ideális esetben - oda is térnek vissza. Az újszülött természetszellemeket a rudimek névvel illetik. Születésükkor még nehéz felismerni, hogy melyik elemhez fognak tartozni, végső formájukat csak később veszik föl. Halálról esetükben nem beszélhetünk. Vagy visszatérnek az őket teremtő rendhez, vagy - rosszabb esetben, ha képtelenek feltöltődni - itt ragadnak lebénulva az anyagi síkon. Sajnos ilyenkor gyakran az ellenerők kaparintják meg őket.
    Ember teremtette elementálok
    Legfontosabb és legnagyobb csoportjuk az elementárok. Jelentőségük legalább akkora, mint a természetszellemeké. Fő jellemzőjük az, hogy az emberi tudat hozza létre őket. Kezdetben csak gondolatformák és érzelemfelhők, amik az állandó ismételgetéssel, és az esetleges tudatos összpontosítással energiát kapnak, és később önálló életre kelnek. Ilyenek az átkok, kívánságok, imák, erős gondolatok és érzelmek. Mindig a levegő kilélekzésekor jönnek létre, és kilenc másodperc múlva kelnek életre. Itt be lehet vetni egy ügyes trükköt is. Ha rajtakapjuk magunkat, hogy helytelen gondolatokat teremtettünk, akkor kilenc másodpercen belül lehetőség van ezek semlegesítésére, egy ellentétes gondolattal. Fontos, hogy próbáljunk mindig tudatában lenni annak, hogy miket teremtettünk, mert a felismerés hiánya nem mentesít a következményektől. Az erkölcsös gondolatok hatására segítő, harag és gyűlölet hatására pedig negatív elementálok keletkeznek. Az átoklényekről megjegyzendő, hogy mivel poláris lények, egyik felük mindig a teremtő személy aurájába kapcsolódik. A másik fél pedig a célszemély energetikai védelmétől függően képes rákapcsolódni az aurára. Ha ez nem sikerül, akkor bumerángszerűen visszavágódik a feladóhoz, visszaadva az összes beléültetett információt: magát az átkot.
    Különleges elementálcsoportok és feladataik
    Ide tartoznak a születésnél és a halálnál tevékenykedő elementálok, a kultikus és vallási eseményeken létrejött és működő természetszellemek. Külön csoport az ember érzékelését segítő elemi lények. A szaglásnál a föld, az ízlelésnél a víz, a tapintásnál a tűz, a látásnál a levegő, a hallásnál pedig a víz és a levegő elementáljai együttesen segédkeznek az embernek. Nélkülük nem lennénk képesek az érzéki világ észlelésére.
    Faun
    Ők a "fák szellemei", a fák növekedését segítő földelementálok. Egészséges fánál a faun spirálszerűen áthatja a fát, a lombtól egészen a gyökérig. A faun meghatározott irányba tereli a gyökerek és az ágak növekedését. Amikor egy fa kiálló ágait lenyesik, és az ember által kitalált képre alakítják, a faun szenved. Amikor a faun elhagyja a fát, a fa elpusztul.
    Déva
    Ők fejlett levegőelementálok. A növény ősképének impulzusait juttatják el a földelementálokhoz, hogy az egy fajba tartozó növényeket hasonlóképpen építsék föl. A dévák gondoskodnak arról is, hogy a hely egyedi minőségét beleszőjék az ősképbe. Ezért hívják őket a ,,tér tündéreinek" is.
    Múzsa
    Magasra fejlődött tűzelementálok. A "szférák zenéjét" hozzák le a Földre. Hangversenyeken ott táncolnak a zenészek feje fölött. Szívesen ihletik meg az arra érzékeny embereket új zenei művek alkotására.
    A sellők (vízelementálok) felelnek a kisebb vizek élővilágának és összhangjának a fenntartásáért.
    Az elfekhez tartoznak a rétek, a mezők.
    A koboldok (földelementálok) azok, akik gondoskodnak egy adott tér, szoba, lakás szellemi védelméről. A koboldhívó ima a Manifesztum második számában található.
    Az ember szerepe az elemi lények életében
    Mivel a mai emberiség teljesen elvesztette kapcsolatát az éteri világgal és annak lakóival, hajlamos úgy élni és viselkedni, mintha azok nem is léteznének. Ez azonban nagy hiba! Az elementálok körülöttünk élnek, részt vesznek a minket érintő folyamatokban, és elsősorban értünk dolgoznak. Hálával és szeretettel kell rájuk gondolnunk, még ha nem is érzékeljük őket.
    Saját akaratukból kötik le magukat az anyagi síkra, azonban feladatuk végeztével elhagyni csak emberi segítséggel tudják azt. Az ilyenkor történő emberi segítség egyfajta megváltás számukra, és ekkor képesek csak visszatérni az őket kiválasztó felsőbb hierarchia valamelyikébe. Mit tehet az ember? Fontos, hogy úgy tekintsünk a minket körülvevő világra, hogy mindenben ott vannak a természetszellemek. Még ha nem is látjuk őket, képzeljük csak el! Át kell hatnunk a világot szellemiséggel, hogy az elementálok felszabadulhassanak. Ezt úgy tehetjük meg, hogy az adott tárgy gondolatához valamilyen szellemi, szellemtudományi ismeretet kötünk. Ez könnyíti meg az elszabadulást számukra. Mi történik, ha nem váltjuk meg őket? Egyik esetben az ellenerők hatása alá kerülnek. Ilyenkor eredeti feladatukat nem tudják végrehajtani, hanem a gonosz munkájában segítkeznek. Az embert tekintve az ahrimanizált elemi lények a különböző lénytagjainkra (éter, asztrál, stb.) vannak pusztító hatással.
    Az ahrimanizált földelementálok belülről a logikus gondolkodást rombolják le, kívülről pedig vírusok, paraziták és bacilusok képében hatnak az emberre. Az ahrimanizált tűzelementálok belülről megpróbálják az ember éntudatát kioltani, és ezzel visszasüllyeszteni az állatok szintjére. Kívülről a növényi mérgek jelzik munkájukat. Az ahrimanizált vízelementálok a nemes gondolatokat támadják meg, az ahrimanizált levegőszellemek pedig a jóakaratot próbálják kiirtani, gyakran nagy sikerrel... Ha viszont külső környezetben nyilvánulnak meg, akkor a természeti folyamatok eltúlzásával okoznak katasztrófákat. Az ahrimanizált földelementálok földrengéseket, az ahrimanizált vízelementálok árvizeket és áradásokat, az ahrimanizált levegő elementálok viharos szelet, orkánt, az ahrimanizált tűzelementálok pedig tűzvészeket okoznak.
    Más nézőpontból megvizsgálva, az ember a környezettel való kapcsolata folyamán számtalan elemi lényt köt a saját aurájához. Ezek az elementálok - ha nincsenek felszabadítva - a halálutón is ott maradnak, így a következő testet öltéskor súlyos terheket róhatnak a testre és a lélekre (például a földelem fölhalmozódása a figyelem és az összpontosító képesség hiányához vezet, ezenkívül felerősödhetnek a természetes dolgokkal szembeni allergiás reakciók).
    A természetszellemekkel való foglalkozásnak érdekes területe a Föld gyógyítása. Mindenki
    tisztában van azzal, hogy az emberiség milyen mértékben szennyezte el, rombolta le maga körül a környezetét. Az ipari tevékenység, a kommunális szennyezés, a bányászat csak egy kis
    szegmense a valóságnak. Maga a gyógyító tevékenység nem is ezekre a fizikailag okozott károkra, hanem a bolygó energetikájának egyensúlyba hozatalára, és az elementálok munkájának újraindítására és serkentésére vonatkozik. Sok esettanulmány mutatja azt, hogy a szellemi érzékeléssel nem bíró emberek nem is tudják, hogy mitől nincsen jó termés az adott területen. Mitől merül ki idő előtt a talaj? Miért apad el egy öreg, tiszta vizet adó forrás?
    Az ember tudatos vagy tudattalan tájkép-átalakító munkája évezredes harmóniát képes napok alatt lerombolni. Persze helyrehozni sajnos már képtelen. A természetszellemek munkáját megzavarva a legnagyobb károkat okozzuk saját magunknak. Sajnos az elemi lények - logikus gondolkodás hiányában - nem tudnak alkalmazkodni a hirtelen váltásokhoz, így a környék energetikai rendszere összeomlik. Ennek orvoslására lett kifejlesztve a litopunktúra nevű módszer. A Föld meghatározott pontjaira köveket helyezve gyógyíthatóak e sebek. Olyan, mint az emberi akupunktúra, csak nagyban.
    Érdemes kijárni sokat a természetbe, és megpróbálni ráérezni valamilyen módszerrel a természetszellemek létére. Nem baj, ha nem vagyunk jártasak energetikai módszerekben, és az sem, ha nincs éteri látásunk. Egy kis szeretettel és jószándékkal sokat segíthetünk nekik nehéz munkájukban. Hiszen értünk dolgoznak ők, a Teremtés napszámosai.

    Tűzelementálok

    Szalamandrák


    A mítoszokban mint szalamander ismerhetünk rájuk. Ők nem közvetlenül a felsőbb hierarchiákból válnak ki; az állatok csoportlelke az, amelyből lefűződtek. Az állatok csoportlelkei viszont az erőkből (mozgásszellemek) származnak. Éteri testük hőéterből áll. Szerepük az, hogy a hőt eljuttassák a növényekbe, és biztosítsák a Föld belső hőjét. A tűz szellemei a rovarokhoz vonzódnak, és gyakran kötődnek a különböző virágporokhoz, egyfajta hajóként használva őket. Hozzájuk tartozik az átváltozás minősége. Ennek megfelelően a komposztban tanulmányozható legjobban a működésük.A tűzelementálok születésével kapcsolatban megfigyelhető, hogy a háziasított állatok csoportlelkéből könnyebben válnak ki, mivel ezek közelebb állnak az emberhez.



    Levegőelementálok

    Tündérek és szilfek


    Más néven tündérek vagy szilfek. A légnemű és gázjellegű dolgokban vannak jelen. Az angyali rendről fűződnek le. Étertestük fényéterből áll. Általában nem egyedül vannak jelen, mindig kapcsolódik hozzájuk egy más jellegű szellemiség (például a köd=víz+levegő). Hozzájuk tartozik a növények ősképének beleszövése az egyedi növénybe. Ennek köszönhetjük, hogy az egyéni vonásokon túl az egy fajba tartozó növények hasonlítanak egymásra. Ha ők nem lennének, akkor a növényeket nem lehetne fajok szerint csoportosítani, mert egyik sem hasonlítana a másikra.
    A levegő szellemei rokonszenvvel viseltetnek a madarak iránt. Ha sikerül gyújtópontjukat egy madárhoz kötni, az emeli tudatszintjüket és fejleszti őket. Amikor a madár repül, szárnyainak érintkezése a levegővel egyfajta zenének hangzik számukra.
    Ha valaki repülőn utazik, érdemes esetleg egy pillantást vetnie éteri látással a szárnyakra, csakhogy kiderüljön a levegőelementálok fontos szerepe az ember életében...



    Földelementálok

    Gnómok, törpék, manók, koboldok


    Őket szokás más néven gnómoknak, törpének, manóknak, koboldoknak nevezni. Feladatuk a Földön fellelhető szilárd halmazállapotú tárgyakhoz köti őket. Nekik köszönhetjük az anyagi megvalósulást. Születésükkor archékról (korszellemek) fűződnek le. Éteri testük életéterből áll, asztrális testük pedig a Föld asztrális testével esik egybe. Az elementálok közül ők a legintelligensebbek. Tudatosak, figyelmesek, képesek egy pontra fókuszálni.
    Szerepük szerint ők juttatják el a növényekbe a tápanyagot, és szabják meg azok növekedési irányát is. Érdekes módon a holdfázisok nagyban befolyásolják érzelmeiket. Teliholdkor rossz hangulatban leledzenek, újholdkor viszont jókedvük van. Fontos tudni, hogy a kétéltű állatok éteri és asztrális rezgése blokkolja a földelementálok energetikai rendszerét, ezért félnek a kétéltűektől. Az ellenerők kedvelt trükkje, hogy a földelementálok gyújtópontját egy kétéltűhöz kötik, ekképpen bénítva le, és szakítva el őket a feladatuktól.



    Vízelementálok

    A mondák sellői, nimfái és udinéi


    A mondák sellői, nimfái és udinéi ők. Minden folyékony és víznemű szubsztanciában megtalálhatóak. Az arkangyali rendről válnak le. Éteri testük hangéter, vagy más néven kémiai éter. Tudatuk álomszerű állapotban van, kevésbé éberek és tudatosak, mint a földszellemek. Megjegyzendő, hogy szellemi szempontból ők vesznek részt mindenfajta kémiai folyamatban, reakcióban. Feladataik közé tartozik a folyadékok áramlásának fenntartása a növényekben. Segítségükkel játszódnak le a levelekben a kémiai asszimilációs folyamatok, és ők tartják fenn a folyadékháztartást is. Érdekes ellentmondás, hogy a vízelementálok és a halak kapcsolata hasonlít a földelementálok és a kétéltűek kapcsolatához: éppen a víz szellemei nem kedvelik a halakat!



    A természet lények fajtái fajtái

    Ahogy a mesében, az ezoterika világában is mindennek megvan a helye, bizonyos formában még a tündéreknek is.


    A tündérekről általában kedves mesék jutnak az eszünkbe, ahol e parányi, jóságos csodalények fehér ruhában, varázspálcával a kezükben pillangóként repkednek, teljesítve a jó emberek kívánságait.


    A tündér szó, angolul "fairy", eredete a latin "fata" (sors, istennő), illetve az ófrancia "fay" (varázslat, bűbáj) szavakra vezethető vissza. Tehát mindenképpen olyan felsőbbrendű, halhatatlan lényre utal, aki emberfeletti varázserővel rendelkezik. A meséken kívül sok nép hit- és mondavilágában léteznek, de legerősebben Írországban és a Balkánon maradtak
    Az ír tündérek

    Az írek szerint régen, amikor az ember még közelebb állt a természethez, a tündérek együtt éltek az emberekkel. Ekkor a tündérek óriások voltak, majd ahogy az emberek egyre inkább kizsákmányolták a természetet, törpévé váltak, és a föld alá menekültek. A föld alatt tündérösvények mentén közlekednek, amelyek tündérbokrok közelében húzódnak, mint a kökény, galagonya vagy a mogyoró. Írországban még ma is látni "tündérdombokat" (sidhe), melyeket egy-egy tündérkirály és -királynő ural. Az év egy bizonyos napján előbújnak, de általában nem láthatják őket az emberek, csak azok, akik szépen tudnak zenélni. A monda szerint a tündérek hozták magukkal a hárfát még amikor istenek voltak, de mivel táncolni jobban szerettek, mint zenélni, így a zene tudományát később az emberekre hagyták.
    A Balkán tündérei

    Az itt élő tündérek betegségeket, és egyéb kellemetlenségeket okozó negatív alakok voltak. Az emberek féltek tőlük, ezért nem is merték a nevükön nevezni őket, nehogy haragra gerjedjenek. A balkáni tündérek általában a tavaszi és koranyári pogány ünnepeken jelentek meg az emberek között, de olykor vihar vagy forgószél formájában is előfordultak.
    A magyar tündérek

    A régi magyar néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének. Sok vár van itt, amelyről úgy vélekednek, hogy tündérek lakták vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak.
    A tündérek szerepe ma

    Sokféle elmélet létezik, amely szerint a tündérek valamilyen formában ma is léteznek, és minket, embereket segítve vagy gátolva, köztünk élnek. A világot Jin és Jang erők egyensúlyaként tekintő elmélet szerint a Jang világa a pozitív energia forrása. Erre a világra hangolódtak a természet szellemei, és a tündérek is. Bennük testesül meg a természet intelligenciája, és az ő feladatuk minden életfolyam irányítása.

    Egyes elméletek szerint a tündérek sok tekintetben a szellemekhez hasonlítanak. Bizonyos képzetek szerint azonban a tündérek az emberek érzelmeiből táplálkoznak. Vannak, akik segítik az embereket, inspirálják őket, ötleteket adnak nekik, majd később ezekből merítenek erőt. De vannak, akik energiát vesznek el az emberektől, ami például álmatlan éjszakákban, hirtelen megszakadó párkapcsolatokban nyilvánul meg.
    Ezoterikus értelemben tehát a tündérek nem az emlékeinkben élő apró pillangószerű lények, hanem egy magasabb energiaszint erői, amelyek hatással vannak ránk, és környezetünk energiamezőjére.

    A tündérek fajtái

    Egyes nézetek szerint nem lehet olyan egyszerűen csoportosítani a tündéreket, hogy jók vagy rosszak, mert legalább annyiféle tündér létezik, ahány fajta ember. Legismertebbek a manók, koboldok, goblinok, gnómok, trollok, elfek, szilfek vagy pixie-k. Lehetnek szorgalmasak, félénkek, szemtelenek, de vannak köztük morcos, ellenséges fajták, akik nem szeretik az embereket, csak a kincsüket akarják. Ezek a kis, zöld lények a koboldok. Vannak segítőkész, védelmező tündérek is, például a manók, akik erdőkben, fák között élnek, vigyázva azokra. Ha egy fát nehéz kivágni, az azért van, mert egy manó védelmezi.

    Aine - Tündéristenn
    ő, Fennine nővére, Egogabal, a Tuatha Dé Danann egyik királyának lánya. Desmond earl-je beleszeretett, amikor meglátta Aine-t Lough Gur mellett üldögélni. Elrabolta és feleségül vette. Az ő fiuk volt earl Fitzgerald.
    Desmond earl-jének egy tabut kellett megtartania. Nem volt szabad semmin sem meglepődnie, amit a fia tesz. Ám egyszer megszegte a fogadalmat, amikor meglátta fiát amint egy üvegből ugrál ki-be. Ekkor fia vadliba képében elmenekült, Aine pedig eltűnt Knock Aine-be.

    Arkan Sonney - A Man szigetén él
    ő tündér disznók, azaz szerencsemalacok. Szerencsét hoznak, ha valaki el tudja őket fogni.

    Aughisky - Az ír Each -Uisge megfelel
    ői.

    Awd Goggie - A Bogie egyik fajtája. Elvarázsolt erd
    őkben, gyümölcsösökben él, és gyermekeket rabol. Az okos gyerekeknek távol kell maradniuk ezektől a helyektől nehogy elvigye őket az Awd Goggie.

    Banya (Hag) - A Brit szigetek ősi istennője, aki a Holddal hozható összefüggésbe. A háromarcú holdistennő harmadik aspektusa, a fogyó holdnak felel meg. A népmesék öregasszonya, aki segítséget nyújt azoknak akik megérdemlik.

    Banshee - Ír halálszellemek, általában n
    ői alakban jelentkeznek. A skótok Bean -Nighte néven nevezik őket. Hosszú hajuk van, zöld ruhát és szürke köpenyt viselnek. Szemük vörösen izzik a folytonos sírástól. Kiáltásuk halált hoz arra, aki meghallja.

    Barguest - Egy szarvakat visel
    ő, nagyfogú, karmos, tüzes szemű Bogie féle. Sok formát fel tud venni, de általában bozontos, fekete kutyaként jelentkezik. Ha valami híres személy hal meg, a Barguest végigvezeti az összes üvöltő kutyát az utcákon.

    Bauchan - Szintén egy Bogan-féle, a Hobgoblinok fajtájából. Mint a legtöbb tündér, nagyon szeretik a trükköket. Néha veszélyesek, néha segít
    őkészek, ahogy a kedvük tartja.

    Bean-Nighe - A Banshee egyik elnevezése. Az ír és a skót folyók, patakok mellett gyakori.
    Ő mossa azoknak az embereknek a vérfoltos ruháit, akik hamarosan meghalnak. Azoknak a nőknek a szellemi, akik szülés közben haltak meg. Addig kell mosniuk amíg meg nem halnak.

    Bean-Tighe - Jóságos, nagymamaszer
    ű teremtmények. Elvégzik a mindennapi házimunkát és vigyáznak a gyermekekre, amíg tejet és süteményt adnak nekik fizetségül.

    Bendith y Mamau - Carmarthenshire-ben (Wales) a tündérek elnevezése. A név jelentése Az Anya Áldása. Ezt a kifejezést az átkok elleni védekezésül használják.

    Black Annis - Egy kannibál banya.

    Bodach - Egy Bugbear, vagy Bug-A-Boo. A kéményeken lecsúszva elrabolja a csibész gyerekeket.

    Boggart - A gonosz Brownie-k.

    Bogie - Egy általános név a különböz
    ő goblinfajtákra, akik bármilyenek lehetnek: a gonosztól egészen a jóindulatúig.

    Bogles - A goblinok egyfajta megjelenési formája. Csak a hazugokkal és a gyilkosokkal szemben követik el gonosztetteiket.

    Brown Man of the Muirs - A vadállatok védelmez
    ője.

    Brownie - Apró, bozontos,
    ráncos, barna bőrű kis teremtmények. Vagy meztelenek vagy rongyos, barna ruhácskákban járnak. Szeretnek házakba beköltözni, amikről azután gondoskodnak. Éjszaka elvégzik a munkákat, elrendezik a szarvasmarhák és jószágok dolgát. Ha lusta szolgáló van a háznál, őt bosszantják. Minden Brownie elvárja a tejszínt, a tejet és a mézes süteményt. Nem szabad ruhát és túl sok ételt előlhagyni, mert ezt támadásnak veszik és elhagyják a házat. Gondoskodni kell róluk, nem kritizálni a munkájukat. Amikor egy paraszt kritizálta a kaszálást, akkor a brownie az egész termést bosszúból feldobta egy sziklaszirtre.

    Bwca - A brownie walesi fomája. Hajlamosak hisztizni, ha kritizálják a munkájukat. Megvetik a pletykákat és a nagyorrú embereket.

    Cannered-Noz - A Bean-Sidhe breton formája.

    Churn Peg és Melch Dick - Egy tündérpáros, akik féltékenyen
    őrzik a mogyorót és utálják a lusta embereket. Gyakran XV. századi paraszti ruhákba öltöznek.

    Cluricaun - Amikor befejezte a munkáját, leprechaunná változik. Borospincéket fosztogat és birkákat, juhokat kínoz azzal, hogy rajtuk lovagol fel és alá a holdfényben.

    Coblynau - Walesi bányatündérek, olyanok mint a Knockerek. Jó jelnek számít, ha valaki találkozik velük, mivel ahol
    ők bányásznak, ott vannak a jó érclelőhelyek.

    Corrigan - Éjjel gyönyör
    ű szűzként, nappal ronda banya képében jelentkezik. Azt a napot várja, amikor egy ember beleszeret és követi őt a nappalba. Ekkor végleg asszonyi formát ölthet.

    Daoine Maithe - A Jó Emberek népe, akik jelen voltak a Bibliai értelemben vett bukáskor, de nem buktak el és azóta is várják az üdvözülést. Ebből kifolyólag nem lehet tudni pontosan, angyalok vagy tündérek-e valójában.

    Daoine Sidhe - A Tuatha Dé Danann elnevezése, miután Mil fiai a föld alá, a tengerek mélyére és a távoli nyugati szigetekre
    űzték őket Írországból. Királyuk Finvarra, akinek a Knockma domb alatti tündérkastélyban van a székhelye. Nagy fidchell játékos, még egy ember sem tudta megverni ebben a játékban. Nagyon szereti a nőket, gyakran rabol magának asszonyt az emberi világból. Népe nagyon szeret hurling-meccset játszani, ami átmenet a gyeplabda és a rögbi között.

    Dombi Emberek - Angliai tündérek, akik zöld földhalmokban élnek.






    Barna Manók
    Kb. egy méter magasak, barna ruhát viselnek. Az arcuk is barna, hajuk pedig meglehetősen kócos. Felelősséget vállalnak annak a háznak a rendjéért, ahol laknak. Éjszaka előjönnek, és elvégzik a félbemaradt házimunkát. Az áldozatok és a jutalmak elijesztik őket, de elvárják, hogy kint hagyjanak nekik egy kis tejet, tejszínt vagy süteményt. Nem kedvelik a papokat, a sérelmeket pedig kegyetlenül megbosszulják. Amolyan sértődékeny és büszke kis házimanók.
    Bean Sidhe
    "Tündérlány". Kapcsolatban áll bizonyos családokkal. Ha a család egyik tagja haldoklik, a többiek sírni hallják a bensit.
    Bwca/Bwbachod
    A barna manók egyik fajtája.
    Caoineag
    Ejtsd: Konyak. "Síró", a bensi egyik fajtája.
    Cyhyraeth
    A bensi egyik fajtája. Általában a járványok és balesetek nyomában járó tömeghalálozás előtt sír vagy nyöszörög.
    Coblynau
    Bányaszellemek, hasonlítanak a kopogtatókhoz. Magasságuk fél méter, úgy öltöznek, mint a bányászok. Bár csúnyák, szellemesek és kopogtatnak, mikor gazdag telért találnak.
    Daoine Sidhe
    Írországban a tündérnép neve.
    Dombok Népe
    Zöld halmok alatt élő tündérek Angliában.
    Driádok
    Fákban, főleg tölgyfákban lakó szellemek. A druidák gyakran tőlük kértek tanácsot. A makkgubacsot a druidák Kígyótojásnak nevezték, és sok bájolásukhoz felhasználták.
    Elfek
    Anglia csapatokban járó tündérei. Skóciában két udvartartásuk van: a Seelie és az Unseelie. Az elflövés olyan betegség vagy fogyatékosság, melyet a néphit szerint az elfek nyilai okoznak.
    Ellyllion
    Walesi tündérek, királynőjük Mab. Mérgesgombával és boszorkányvajjal, az öreg fák gyökerénél növő egyik kocsonyásgomba-fajjal táplálkoznak.
    Föld alatti tündérek
    Brochokban és dombokban élnek. Imbolc, Beltane, Lughnassadh és Samhain ünnepén útra kelnek.
    Fenodeeree/Phynnodderee
    Manx megyei, csúnyának tartott, szőrös barna manók.
    Goblinok/Hobgoblinok
    Eredetileg így hívták az összes apró, de barátságos barna manót.
    Gwragedd Annwn
    Walesi tótündérek.
    Koboldok
    A föld alatt élnek, és ők őrzik a föld kincseit. Jól bánnak a fémekkel, kardok és mellvértek készítésében egyenesen verhetetlenek.
    Kopogtatók
    A bányászok iránt jóindulattal viseltető bányaszellemek. Ott kopogtatnak, ahol gazdag telér húzódik. Buccának is nevezik őket.
    Lepracaun
    Lip-re-csaunok vagy leprikónok. Ír magányos tündérek. Cipőket készítenek, s többnyire arannyal teli csöbröt őriznek.
    Phouka
    Különböző állatok alakját öltik. Gyakran veszélyesek.
    Plant Annwn
    Walesi Föld alatti tündérnép. Tavakból nyílik királyságuk bejárata. Királyuk Gwynn ap Nudd. Tarka teheneik vannak - Gwartheg Y Llyn, továbbá fehér kopóik - Cwn Annwn.
    Pwca
    Puck alakmása. Ha valaki a segítségüket akarja kérni, tejet kell elöl hagyni ajándékul. Rosszindulatúak is lehetnek.
    Seelie Udvari Népe
    Csapatokban járó tündérek. Az emberekkel jóindulatúak, bár a sértéseket ők is megtorolják legyen akármilyen apró is.
    Sluagh/A Sereg
    Fel nem oldozott halottak népe, ők a pogány ősök. A legfélelmetesebbek a skót felföld tündérei közül.
    Sidhe
    Tündérek föld alatti lakhelyei, őket magukat is így nevezik. Csodálatos föld alatti birodalmat rejtenek magukban e tündérdombok.
    Tenger Népe
    Ők a sellők, vízitündérek. Deréktól felfelé emberi alakúak, halfarkuk van. Éneküknek a halászok képtelenek ellenállni, így a sellők gyakran csábítják őket halálba. Ír megfelelőjük a Murdhuacha (maru-cse), vagyis hableányok.
    Tylwythteg/Tündércsalád
    Walesben leggyakrabban így hívják a tündéreket. Ha valaki a kedvükben akar járni, Bendith Y Mamauként emlegeti őket (áldott legyen az anyja neve).
    Unseelie Udvari Népe
    Az emberekkel nem túl barátságosak. Vagy magányosan járnak és gonoszak, vagy csapatokban. Utóbbi esetben Sluaghnak nevezik magukat. Elfnyilaikkal lődözik az embereket és a lábasjószágokat.

    Tündérek

    A tündérek talán a legtöbb különféle elnevezéssel illetett "természetfeletti lények.


    A tündérek talán a legtöbb különféle elnevezéssel illetett "természetfeletti lények. Skóciában, Írországban hívják őket Aprónépnek, Írországban Nemeseknek, Cornwallban Régi Népnek. A Jó Szomszédok és a Béke Népe elnevezés is tündéreket takar. Korábban fay-nek nevezték őket. Ma inkább a "fairy" megjelölést használjuk a tündérnépek többségére.
    Némely tündérek barátságosak, mások gyanakvóak, esetenként vadak az emberekkel szemben. Találkozhatunk föld alatti, tavakban, patakokban vagy tengerekben lakó tündérekkel, de a kelta tündérek jobban kedvelik a magaslatokat, esetleg a vadon mélyét, tavak partját.
    Magasságuk eltérő. Akadnak parányiak, férméteresek, 100-120 cm magasak, de embernagyságú vagy még magasabb tündérek is léteznek.
    Többnyire kisebb-nagyobb csapatokba tömörülnek egy-két magányos társukat leszámítva. Utóbbiak öltözködése is jóval egyszerűbb: rókabőrt, leveleket, zöld mohát, virágokat, vakondprémet vagy pókhálót öltenek magukra. A tündék szeretik a szép holmikat. Sapkájukat tollal, ruhájukat aranycsillámokkal díszítik, fejükön gyakran viselnek drágaköves koronát. Többnyire a helyi népviseletnek megfelelő színű ruhát hordanak. Írországban pl. a Daoine Sidhe és a Shefro tündérek zöld köpenyt és piros sapkát viselnek, a nők ruhája zöld, cipőjük szintén piros. Az elfek hagyományos viselete a zöld, míg Manx megye tündérei a kék színt kedvelik. Néhány leírásban fehér színű ruhában ábrázolják a tündéket. A kelta országokban mindemellett a zöld a kedvenc színük (a kelták a zöld színt a halállal társították), majd ezt követi a piros. Hajuk lehet vörös, barna, fekete vagy szőke, a nőké mindig hosszú, hátukra omló. Többnyire álnéven mutatkoznak be az embereknek (ha ugyan bemutatkoznak). Utálják, ha az emberek kilesik őket. A fogság elől némelyikük madárrá változva menekül.
    Táplálékra és alvásra egyaránt szükségük van. Könnyen megbetegednek, de akár meg is ölhetik őket.
    Gyakran töltik szövéssel, fonással az idejüket. Szerveznek maguknak vásárokat, piacnapokat, lovasfelvonulásokat, kedvelik a vidám tivornyákat, vadásznak vagy sportjátékokat játszanak (szeretik pl. a jéghokit). Kedvelik a zenét és a táncot. Játszanak pánsípon, dudán, cimbalmon, tamburinon, hárfán, sípon és dobon. Szeretik a rendet, a titoktartást és a nagylelkűséget. Hálásak, ha az emberek friss vizet hagynak nekik, de jó szívvel fogadják a tejet, sajtot, kenyeret, de a bor és a sütemények rituális felajánlása is hozzásegít a tündérek barátságának elnyeréséhez. De kedvelik például a gyömbért is. Az áldozatot a szabadban kell elhelyezni, lehetőleg zöld növények vagy fák közelében. Azonban ne várjuk, hogy a felajánlott ételnek, italnak másnapra lába kelljen. A hagyomány szerint a tündérek és a hozzájuk hasonló szellemi lények mindössze az emberi táplálék belső lényegét veszik magukhoz, a külső formát hátrahagyják. A legtöbb tündért meg lehet idézni különböző szertartások alkalmával, kérhetjük a segítségüket, parancsolni azonban nem szabad nekik, azt ugyanis nem tűrik. A tündérek pedig szinte mindig megtorolják sérelmeiket. Nem állhatják még a hideg vasat, nem mernek átugrani a folyóvizek fölött sem. Megijednek a sótól, csengőktől, a lópatkótól, a füttyszótól, az ujjpattintástól és a kifordított ruhától. Nem kedvelik az orbáncfüvet, a piros verbénát, a százszorszépet, a madárberkenyét, de a legkönnyebben talán egy négylevelű lóherével tarthatjuk magunktól távol őket. Aki átnéz egy kőbe fúrt lyukon, állítólag könnyűszerrel megláthatjuk a tündéreket. Úgy tartják, aki az óramutató járásával ellenkező irányban háromszor megkerül egy tündérhalmot, az megnyitja előtte kapuit.
    A régi néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének, ahol a néphagyomány egyébként a mai napig számos várat régen tündérek által lakottnak vagy általuk építettnek tart. Ezek a régi várak az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai és a kolozsvári várak.
    A tündérek társas viszonyban élnek, és érdekes, hogy a mondák többnyire csak tündérlányokról mesélnek, férfiakat csak nagyon ritkán emlegetnek.
    Az egyik legfontosabb jellemzője a magyar tündérlegendáknak az arany szín központi szerepe - lépten-nyomon találkozunk sarkig érő aranyhajú tündérekkel aranyos ruhában. A tündérek "Arany Boldoghonban" élnek és arany oroszlán áll őrt a palota kapujában, ahol minden aranyból van. Az 





Reinkarnáció


BEVEZETÉS


Bármily nehéz egy új igazságnak érvényesülni a hadakozó vélemények között, ami a mi modern civilizációnk jellegzetessége, még sokkal nehezebb egy olyan igazságnak érvényesülnie, amely csupán a közelmúlt és a jelen számára új. Ha szemünk végigtekinthetne fajunk szellemi fejlődésének történetén sok-sok évezreden keresztül, egy világszerte uralkodó eszme pár rövid évszázadig tartó hiánya néhány nemzetnél nem tenne ránk mélyebb benyomást. De ha ez a hiány – mindössze kis repedés egy ősidőkbe nyúló múlton – magába foglalja Európa szellemi fejlődését, és az európaiak tanulmányainak irányát, akkor az időbeni viszonylagosságához és érvei súlyának relativitásához képest aránytalanul nagyobb a fontossága. Habár nagy és értékes az, amivel az európaiak hozzájárultak az emberiség mentális kincsesházához, mi európaiak nagyon hajlunk arra, hogy túlbecsüljük ezt, és elfelejtsük, hogy Európa nagyon rövid időre kiterjedő szellemi teljesítménye józan belátás szerint nem múlhatja felül az Európán kívüli fajok sok ezer év alatt leszüretelt szellemi termését. A látszólag elkápráztató közeli múltunk, mint amikor egy szemünk elé tartott lemez elzárja előlünk a Napot, elrejti mentális tekintetünk elől a világ egész múltját, ez pedig nagy veszélyt jelent, amely ellen meg kell védenünk magunkat.

Sem az egyéneknél, sem a nemzeteknél nem azonos a szellemi önteltség a szellemi nagysággal. Az az érzés, amely az angolt arra készteti, hogy minden sötétbőrű fajt alacsonyabb rendűnek tekintsen és egyöntetűen a ’nigger’ gyűjtőfogalommal illessen, akiktől semmi sem tanulható, kicsinyes és szűklátókörű. A bölcs szívesen figyel azokra, akiknek gondolkodási szokásai a lehető legeltérőbbek az övéitől, tudva, hogy így esetleg megpillanthatja az igazság egy új oldalát, ahelyett, hogy ismét csupán egy már ismert oldal puszta visszatükröződését lássa. Az emberiség faji szokásai, hagyományai, környezete olyanok, mint a színes üveg, amelyen keresztül az igazság napját nézik; minden egyes üveg megfesti saját színével a napsugarat és a fehér sugarat pirosan, kéken és sárgán közvetíti, ahogyan akarjuk. Minthogy nem szabadulhatunk meg saját üvegünktől, és nem foghatjuk fel a tiszta, színmentes sugárzást, bölcsen tesszük, ha összegyűjtjük a színes sugarakat és így állítjuk elő a fehéret.

Az újraszületés olyan igazság, amely fajunk sok-sok millió tagjának elméjét uralta és a nagy többség gondolkodását formálta megszámlálhatatlan évszázad óta. A sötét korszak alatt eltűnt az európai gondolkodásból, és így megszűnt befolyásolni szellemi és erkölcsi fejlődésünket – mellékesen megjegyezve nagyon is e fejlődés kárára. Az utolsó évszázadban időről időre átvillant néhány nagyobb nyugati gondolkodó elméjén, mint az élet legrejtélyesebb problémáinak lehetséges magyarázata. Az utóbbi években, amióta az ezoterikus tanítás alapvető részévé nyilvánították, állandóan vita tárgya, és folyamatosan teret nyer az élet és fejlődés misztériumainak meggondoltabb tanulmányozói körében.

Természetesen nem fér kétség ahhoz, hogy az újraszületés tana a Kelet nagy történelmi vallásaiban alapvető tantételként szerepelt. Mind Indiában, mind Egyiptomban, az etika alapeleme az újraszületés. A zsidóknál általános volt a farizeusok1 közt, és a népszerű hit kiolvasható az Új Testamentum jó néhány sorából, mint amikor Keresztelő Szt. Jánost Éliás újraszületésének tekintik, vagy amikor a tanítványok kérdezik, hogy a vakon született szülei vétkeiért szenved-e, vagy valamely előbbi saját vétkéért. A Zohar szintén úgy beszél a lelkekről, mint olyanokról, mint amelyek alá vannak vetve a lélekvándorlásnak. „Minden lélek alá van vetve a körforgásnak (metempsychosis, a’leen b’gillgoolah), de az emberek nem ismerik a Szentséges útjait: áldott legyen! Nem ismerik azt a módot, amely szerint megítéltettek minden időkben, és mielőtt ebbe a világba jöttek és amikor ezt elhagyták.”2 A Kether-Malkuth viszony nyilvánvalóan ugyanezt az eszmét tükrözi, mint amelyet Josephus vall, amikor azt mondta, hogy: „Ha ő (a lélek) tiszta, akkor kegyben részesül és örvendezni fog a végső napon; de ha bemocskoltatott, akkor egy ideig fájdalomban és kétségbeesésben fog vándorolni.”3 Ugyanígy látjuk, hogy az egyház kiváló atyái is tanították ezt a tant és Ruffinus4 megállapítja, hogy a benne való hit általános volt az ősegyház atyái között. Szükségtelen megemlíteni, hogy a gnosztikus filozófusok és a neo-platonisták tanuk szerves részének tartották.

Ha a nyugati félgömbre tekintünk, a reinkarnációval, mint szilárd és meggyökeresedett hittel találkozunk Észak- és Dél-Amerika törzsei között. A mayák, akiknek nyelve és szimbológiája rendkívül érdekesen kapcsolódik az ősi egyiptomihoz, a mai napig megtartották ezt a hagyományos tant, ahogy azt a Plongeon házaspár kutatásai megállapították. Ezeket még ki lehetne egészíteni sok más törzs nevével, egykor híres nemzetek maradványaival, akik hanyatlásukban is megtartották az ősi hitet, amely valamikor összekapcsolta őket a régebbi világ leghatalmasabb népeivel.

Aligha várhatjuk el, hogy ilyen óriási múltú és ilyen fényes szellemi eredetű tanítás eltűnjön az emberiség elméjéből; így aztán azt látjuk, hogy az az elhomályosulás, amin néhány évszázaddal ezelőtt keresztülment, nagyon részleges volt csak, és az emberi fajnak csupán kis töredékét érintette. Az Európát elárasztó tudatlanság magával sodorta az újraszületésbe vetett hitet, és elsöpört minden filozófiát, minden metafizikát és minden tudományt. A középkori Európa nem nyújthatott megfelelő táptalajt, amiből az ember természetére és rendeltetésére vonatkozó bármilyen széles látókörű tanítás kivirágozhatott volna. De Keleten, ahol kifinomult civilizáció élvezte létét, amíg Európa barbárságban volt elmerülve, Keleten, ahol filozófusok és költők éltek, míg Nyugat javában analfabéta volt; Keleten ez a nagy tan elvitathatatlanul uralkodott, akár a bramanák finom metafizikájában, akár abban a nemes erkölcsiségben, amelynek hazája Buddha és az Ő Jó Törvényének árnyékában található.

Bár előfordul, hogy a természet valamely tényét a világ egy részében egy ideig nem ismerik fel, de a tény maga nem semmisíthető meg, és rövid eltűnése után ismét az emberek látókörébe kerül. Ezt az időnkénti felbukkanást megfigyelhetjük az újraszületés tanának európai történetében, és ez követhető a kereszténység alapításától napjainkig, amikor már egyre növekvő mértékben fogadják el.

„Amikor a kereszténység első ízben söpört végig Európán, vezetőinek belső gondolatvilága mélyen át volt hatva ezzel az igazsággal. Az egyház eredménytelenül próbálta kiirtani, és különböző szektákban még Erigena és Bonaventura, az egyház középkori ügyvédei idején túl is virágzott. Minden nagy intuícióval megáldott lélek, mint Paracelsus, Böhme és Swedenborg, követői voltak. Az olyan itáliai szellemi nagyságok, mint Giordano Bruno és Campanella is vallották. A német filozófia legjavát is ez gazdagítja. Schopenhauer, Lessing, Hegel, Leibnitz, Herder és az ifjabb Fichte komolyan hirdetik. Kant és Schelling antropológiai rendszereiben utalások találhatók rá. Az ifjabb Helmont a ’De Revolutione Animarum’-ban kétszáz problémával kapcsolatban felhoz minden érvet, amely az emberi lélek testekbe való visszatérésének bizonyítására felsorolható, a zsidó eszméknek megfelelően. Az angol gondolkodók közül a cambridgei platonisták érveltek mellette nagy felkészültséggel és áthatóan, legkimagaslóbban Henry More; Cudworth-nél és Hume-nál pedig mint a halhatatlanság legésszerűbb teóriája szerepel. Glanvil ’Lux Orientalis’-ában alaposan körbejárja a kérdést. Fourier és Leroux elméjét rabul ejtette. André Pezzani ’A lelkek életének sokszorossága’ című művében a római katolikus vezeklés eszméje alapján dolgozza ki ezt a rendszert.”5

Schopenhauer olvasói jól ismerik az újraszületés tanának megjelenését filozófiájában. Minthogy a nagy német filozófus tanulmányozta az Upanishadokat, így a keleti gondolatok átitatták gondolatvilágát, ezért furcsa is lett volna, ha rendszerében nem talált volna helyet a hindu bölcselet ezen sarokköve. Nem is Schopenhauer az egyedüli filozófus, aki a művelt és misztikus németek közül elfogadja az újraszületést, mint a természet egy szükséges tényezőjét. Fichte, Herder és Lessing véleménye bizonyára jelent valamit a művelt világban és ezek az emberek az újraszületésben látják máshogyan megoldhatatlan problémák megoldását. Igaz ugyan, hogy a művelt világ nem zsarnoki állam, és senki sem erőszakolhatja társára saját véleményét személyi tekintély alapján; mindazonáltal nem annyira a vélemények tömege, mint inkább a minősége nyom itt a latban. És noha kisebbségben vannak, a Nyugat tekintélyesebb és tájékozottabb szellemóriásainak megfontoltan kifejtett véleménye tiszteletteljes meghallgatást követel azoktól, akiknek elméjét a hagyomány nem kötötte annyira gúzsba, hogy ne tudnák méltányolni egy nem divatos igazság bizonyítására felhozott érvek értékét.

Érdekes megjegyezni, hogy az újraszületés puszta eszméjét Nyugaton – legalábbis a képzett emberek – nem tekintik többé képtelenségnek. Fokozatosan tölti be egy lehetséges elmélet helyét azon érdemei és képességei alapján, hogy rejtélyes és látszólag össze nem függő jelenségeket megmagyaráz.

Ami engem illet, akinek ez bizonyított tény, én azon vagyok, hogy e műben inkább valószínű feltevésként tüntessem fel, amely minden más elméletnél több fényt vet az emberi szervezet, jellem, evolúció és rendeltetés homályos problémáira. Az egyik Mester szerint az újraszületés és karma tanai azok, amelyekre a Nyugatnak a legnagyobb szüksége van; így tehát nem lehet rossz, ha a Mesterek egy követője vázlatot készít az átlag olvasó számára az ezoterikus filozófia e központi tanításáról.




AZ ÚJRASZÜLETÉS JELENTÉSE



Kezdjük annak világos megértésével, hogy mit is értünk újraszületésen. Ami a szó eredetét illeti, ezen a fizikai vagy testi burokba való valamennyi ismétlődő belépés értendő. Kétségkívül valami viszonylag állandó létére utal, ami sorozatosan valami viszonylag mulandóba költözik és ott lakik. De a szó nem magyaráz meg nekünk semmit ezeknek a viszonylag maradandó és mulandó valamiknek a természetéről, kivéve, hogy a mulandó lakóhelyek ’húsból’ vannak. Létezik egy másik szó, amelyet gyakran használnak az újraszületés szinonimájaképpen, a lélekvándorlás (metempszichózis) szó, amely a folyamat másik oldalára utal; itt mellőzik a lakóhelyet, a hangsúly a psziché – a viszonylag állandó – átmenetelén van. Összetéve a kettőt, mint az egész elgondolás leíró elemeit, előttünk van egy psziché vagy ’lélek’ belépése egymást követő húsból való ’testekbe’; és bár a ’lélek’ szó nagyon is kifogásolható lazasága és teológiai mellékzöngéi miatt, mégis a legtöbb ember fejében pillanatnyilag egy, a fizikai keretet túlélő létformát jelent, amellyel a földi élet alatt kapcsolatban volt.

Ilyen általános értelemben, eltekintve minden különleges exoterikus vagy ezoterikus tanítástól, az újraszületés és lélekvándorlás elnevezések olyan lételméletre utalnak, amely szerint a látható anyag egy formájában egy finomabb lényeg (princípium) lakik, ami túléli a fizikai burkot és annak halálakor azonnal, vagy egy idő múlva továbbmegy, hogy valamely más burokban lakjék. Sosem hangzott el talán ez a tan, legmagasztosabb formájában világosabban vagy szebben, mint abban a híres bátorításban, amit a Bhagavad Gitá-ban Krishna intéz Arjunához:

„Az örök, elpusztíthatatlan, mérhetetlen, testet öltött Egynek ezek a testei azonban végesek… Aki a test lakóját gyilkosnak nézi, vagy aki azt hiszi, hogy az meggyilkolható, tudatlan mindkettő. Nem öl az, és meg sem ölhető. Nem születik és nem hal meg; ha már volt, többé meg nem szűnhetik, kezdet nélküli és végtelen, ősi és örökkévaló, s ha testét meg is ölik, ő meg nem ölhető. Aki tudja, hogy ő elpusztíthatatlan, örök, kezdet nélküli és elfogyhatatlan, hogyan lenne gyilkos az ilyen ember, Pártha, vagy miképpen lehetne gyilkosság oka? Amint az ember eldobja elavult ruháit és új öltözéket vesz, úgy hagyja el elavult testeit lakójuk és új testeket ölt magára. Fegyver nem sebzi, tűz nem égeti, víz nem oldja, szél föl nem szárítja. Megsebezhetetlen, elhamvaszthatatlan, nedvesség és szél nem árt neki. Örökkévalónak, mindent áthatónak, állandónak, mozdulatlannak, ősinek, megnyilvánulatlannak, elképzelhetetlennek, változatlannak mondják. Mivel tudod, hogy ilyen, nem szabad bánkódnod.”6

Az ezoterikus filozófiában tehát az újraszületés elmélete egy élő és egyéniesült lényeg (princípium) létét tanítja, amely az ember testében lakik, élteti azt és a test halálakor, hosszabb vagy rövidebb idő elteltével egy másik testbe költözik. Így a sorozatos testi életek úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint egy fonálra fűzött gyöngyszemek; a fonál az élő princípium, a rajta lévő gyöngyszemek pedig a különvált emberi életek.




MI AZ, AMI ÚJRASZÜLETIK?



Miután megértettük, hogy az újraszületés eszméje annyit jelent, hogy valami élő az emberi testek sorozatában tartózkodik, természetes a kérdés: Mi ez az élő valami, ez a fennmaradó és újraszülető lényeg (princípium)? Minthogy az egész tanítás megértése azon múlik, tökéletesen megértjük-e a választ erre a kérdésre, nem kárba veszett idő, ha elidőzünk azoknál a körülményeknél, amelyek ennek az élő lényegnek az emberi formába történő első beleszületését körülvették és ahhoz elvezettek. Hogy ezt a beleszületést teljesen érthetővé tegyük, nyomon kell követnünk az ember fejlődésének lépéseit.

Azok, akik más teozófiai könyveket olvastak, emlékeznek arra, hogy azok a monádot, vagy atma-buddhit úgy írják le, mint ami minden fejlődés forrása, minden dolog gyökerében lévő hajtóerő.

Azok, akik a szaknyelvi megnevezést nem ismerik, ezt az eszmét, amelyet a teozófusnak az elnevezés közvetít, úgy foghatják fel, ha az egyetemes életre gondolnak, minden létező gyökerére, amely saját megnyilvánulásaként fokozatosan kifejleszti a világunkat alkotó különböző formákat. E helyen nem tudunk visszatekinteni földünk fejlődésének korábbi korszakaira.

Itt meg kell elégednünk annyival, hogy a jelenlegi állapot kezdetén vesszük fel a fonalat, amikor annak csírája, aminek emberré kellett válnia, korábbi fejlődésének eredményeként megjelent földgömbünkön. H.P. Blavatsky a Titkos Tanítás második kötetében részletesen ismerteti a fejlődést, és ezt a munkát kell ajánlanom a komoly és alapos tanulmányozónak.

Elégedjük meg itt annyival, hogy az a fizikai forma, aminek emberré kellett válnia, lassan és nagyon fokozatosan fejlődött, két gyökérfaj végigment saját teljes fejlődésén és a harmadik gyökérfaj is megtette útjának felét, mire az emberiség jelenlegi fizikai vagy állati természetének kialakulása befejeződött. Ez a természet, amelyet helyesen nevezünk állatinak, mert magába foglalja mindazt, ami az emberben az állattal közös – a sűrű fizikai test, annak éterikus hasonmása, vitalitása, szenvedélyei, étvágyai és vágyai – ezt a természetet évmilliókon át építették földi és egyéb kozmikus erők. Beárnyékolta, beburkolta és áthatotta azt az Egyetemes Élet, ’a fejlődés mögött rejlő erő’, az az élet, amelyet az emberek minden korban isteninek neveztek.

Egy, a Titkos Tanításban idézett okkult szövegmagyarázat a fejlődés e szintjéről beszélve megemlíti a szaknyelven ’asztrális hasonmásoknak’ nevezett formákat, amelyek az emberek fizikai testeivé fejlődtek, és a következőképpen írja le azt a helyzetet, ameddig eljutottunk:

„A rupa (forma) azoknak a monádoknak lett az eszköze (hatodik és hetedik princípiumok), amelyek befejezték átköltözéseik ciklusát a három előző kalpában (kör-ben). Ekkor azok (az asztrális hasonmások) váltak a kör első emberi gyökérfajának embereivé. Nem voltak viszont befejezettek, és öntudatlanok voltak.”7

Mondhatnánk, hogy itt a fejlődő életmegnyilvánulás két pólusa volt meg: Az alsóbb síkon az állati, minden rejtett képességével, viszont szükségszerűen értelem nélkül, tudat nélkül a földön céltalanul bolyongott, önkéntelenül, a benne rejlő hajtóerő által mozgatva, ami őt állandóan előre ösztökélte. Ez az isteni erő a tiszta égi természete miatt önmagában túl magasrendű volt ahhoz, hogy az alsóbb síkokon tudatossá válhasson és így képtelen volt arra, hogy áthidalja a szakadékot, amely közte és az állati elme között tátongott, amelyet bár éltetett, de megvilágítani nem tudott. Ilyen volt az a szervezet, amelynek emberré, egy csodálatos rejtett képességekkel megáldott teremtménnyé, egy felhúrozott, zenére kész hangszerré kellett válnia. Hol volt az energia, amelynek a rejtett képességeket a felszínre kellett volna hoznia, hol volt az érintés, amelynek fel kellett volna ébresztenie a dallamot és azt a lelkeket felpezsdítően a mindenségbe szétszórnia?

Amikor ütött az óra, megérkezett a válasz a mentális vagy manaszikus síkról. Mialatt az imént leírt kettős fejlődés, a monádikus és a fizikai lezajlott a földgolyónkon, a fejlődésnek egy harmadik vonala – amelynek saját célját az emberben kellett megtalálnia – teljesedett ki egy magasabb világban. Ez a vonal az intellektuális fejlődés volt, és a fejlődés az Értelem Fiait (manaszaputrák) érintette, akik ön-tudatos, intelligens lények, amint erre a nevük is utal. Róluk több különböző néven beszélnek: a Fény Urai, Dhyan Chohanok, Kumarák, Szoláris Pitrik, a Bölcsesség Sárkányai, stb. Ezek allegorikus és költői nevek, amelyek vonzókká és közeliekké válnak a tanuló számára olvasmányai során, amelyek azonban sok bajt és zűrzavart okoznak a kezdőnek, aki nem tud rájönni, hogy a lények egy osztályával, vagy egy tucattal van-e dolga. Tény az, hogy az elnevezés több fokozatot foglal magába. De van valami, amit a kezdőnek meg kell értenie: a fejlődés egy bizonyos fokán az emberbe beléptek és testet öltöttek bizonyos ön-tudatos intelligens lények, akik mögött hosszú intellektuális fejlődés állt, akik a fizikai emberben kész és további fejlődésük számára alkalmas eszközre találtak.

Az Értelem Fiainak eljövetelét költőien adják vissza Dzyan Könyvének stanzái:

„ A Bölcsesség Fiai, az Éjszaka Fiai, lejöttek, újraszületésre készen … A harmadik gyökérfaj készen volt. ’Ezekben fogunk lakozni’ – mondták a Láng Urai. … A harmadik gyökérfaj lett a Bölcsesség Urainak vahan-ja (eszköze).”8

A Bölcsesség ezen Urai születtek meg tanítókként és váltak az újraszülető emberi egók atyjaivá, míg az alacsonyabb fokon álló Szoláris Pitrik a vezető fajok újraszülető egói lettek. Ők az elme, vagy inkább elmék az emberekben, a manasz, vagy ötödik princípium, amelyet néha emberi, vagy racionális lélekként írnak le. Én szívesebben beszélek az újraszülető egóról mint gondolkodó-ról, inkább mint emberben lévő elmé-ről; mert a gondolkodó elnevezés egyéni lényre utal, míg az elme szó elmosódó általánosságot éreztet.

Érdekes és jelentőségteljes, hogy a man szó, amely oly sok nyelvben megtalálható, ehhez a manaszhoz vezethető vissza, annak gyökeréhez, a man-hoz, ami annyit jelent, hogy gondolkodni. Skeat9 felsorolja e szót angolul, svédül, dánul, németül, izlandiul, gótul, latinul (mas mans helyett) és a szanszkrit man gyökérből vezeti le, és ezért az embert ’gondolkodó állatnak’ határozza meg. Így valahányszor man-t mondunk, gondolkodót mondunk és visszakerülünk abba korba, amikor a gondolkodók ’lejöttek’, vagyis testet öltöttek a befogadásukra épített fizikai eszközben, amikor az értelmetlen állat gondolkodó lénnyé vált, a manasz révén, amely elfoglalta és beléköltözött. Ez akkor történt, amikor az ember (man) beöltözött ’bőrruhájába’ a fizikai anyagba süllyedése után azért, hogy a tudás fájáról ehessen és így ’Istenné’ válhasson.

Ez az ember (man) kapocs az isteni és az állati között, amiket alapvetően összekapcsolódóknak, a szoros összeköttetéstől mégis távol állóknak láttunk. Egyik kezét felfelé, az isteni monád felé nyújtja, a Szellem felé, akinek ő kiáradása, felfelé törekedve, hogy hasonulhasson a magasztos természethez, hogy értelme szellemiséggé, tudása bölcsességgé válhasson. Másik kezét az állatra helyezi, amely az alsóbb síkok legyőzése során hordozni fogja őt, amely állatot meg kell nevelnie és uralma alá hajtania saját céljai számára, és a magasabb élet megnyilvánítására alkalmas, tökéletes eszközzé tennie. Hosszú az előtte álló feladat, nem kisebb, mint hogy felemelje az állatot az istenihez, az anyagot szellemmé finomítsa, hogy a felfelé vezető íven vezesse azt az életet, amely a lefelé menőn áthaladt, és amelynek most felfelé kell kapaszkodnia, magával hordozva igazi hazájából való hosszú száműzetésének minden gyümölcsét. Végül egyesítenie kell az ’Egy’ elkülönült részeit, a szellemet öntudatossá kell tennie minden síkon, hogy az anyag az ő tökéletes megnyilvánulásává váljon. Ilyen magasztos a feladata, amelynek beteljesítéséhez az újraszületést kapja eszközül.

Ez az ember (man) tehát a mi valódi emberi énünk és tévedünk, ha testünket nevezzük ’én’-nek és túlságosan kihangsúlyozzuk ideiglenes ’bőrruhánkat’. Ez éppen olyan, mintha az ember a ruháját tekintené önmagának, önmagát pedig csupán mint ruháinak függelékét. Mint ahogyan a ruháink a mi kedvünkért léteznek és nem mi azok kedvéért, és azok csupán az éghajlat, kényelem és szokás által szükségessé vált dolgok, épp úgy testeinkre is a minket körülvevő környezet miatt van szükségünk, szolgálatunkra léteznek, nem leigázásunkra. Vannak olyan indiaiak, akik sosem beszélnek testi szükségletekről úgy, mint sajátjukról. Ők azt mondják: ’A testem éhes.’, ’A testem fáradt.’ – nem pedig: ’Éhes vagyok.’ vagy ’Fáradt vagyok’. Ámbár ez a mondat szokatlanul hangozhat nekünk, közelebb van az igazsághoz, mint mikor mi a testünkkel azonosítjuk magunkat. Ha megvolna az a szokásunk, hogy gondolatban ne a lakóhelyünkkel azonosítsuk magunkat, amelyben élünk, hanem az emberi énnel, amely ebben lakozik, az élet tágabb és derűsebb dologgá válna. Úgy kellene leráznunk bajainkat magunkról, mint a port a ruházatunkról, és rá kellene ébrednünk arra, hogy a velünk történő dolgok mértéke nem a fájdalom vagy az öröm, amelyek testünket érik, hanem a haladás vagy késleltetés, amelyet a bennünk lévő ember számára jelentenek. Minthogy minden dolog tapasztalatot eredményez és mindegyikből megtanulható valami lecke, ki kellene húznunk a bajok méregfogát azzal, hogy megkeressük bennük a bölcsességet, amely úgy van ott elrejtve, mint a szirmok a rügyben. Az újraszületés fényében megváltozik az élet arculata, mert a bennünk lévő örök ember iskolájává válik, aki a fejlődését keresi benne: az emberé, aki volt, van és lesz, aki számára sosem üt az óra.

A kezdő ragadja meg hát keményen azt az eszmét, hogy az ember a gondolkodó, az egyéniség, az újraszülető egó, és hogy ez az egó egyesülni törekszik az isteni monáddal, mialatt neveli és tisztítja az állati ént, amelyhez a földi élet alatt hozzákapcsolódott. Ezzel az isteni monáddal, az Egyetemes Élet attól el nem választható szikrájával egyesülve a gondolkodó spirituális egó-vá, isteni emberré válik. A gondolkodó-t néha a monád eszközeként, éterikus burokként is emlegetik, – mint ahogy az is – akin keresztül a monád minden síkon tevékenykedhet. Ezért találjuk meg gyakran teozófus íróknál azt a mondást, hogy az emberben lévő triád vagy háromság az, ami újraszületik. Ez a kifejezés, bár nem pontos, de elfogadható, ha a tanuló nem felejti el, hogy a monád egyetemes, nem valaminek a része. Csupán tudatlanságunk vezet miket félre, hogy különválasszuk magunkat testvéreinktől, és különbséget lássunk az egyikben és a másikban lévő fény között.10 Minthogy a monád egyetemes és nem különbözik az eltérő személyekben vagy egyénekben, szigorúan véve csak a gondolkodóról mondhatjuk azt, hogy újraszületik, és ez a gondolkodó, mint egyéniség az, akivel a továbbiakban foglalkozunk.

Ebben a gondolkodóban található meg valamennyi képesség, amit elmének nevezünk. Benne van az emlékezőtehetség, az intuíció, az akarat. Ez gyűjti össze földi életeinek valamennyi emlékét, az életekét, amelyeken áthalad, és elraktározza a tudás e felhalmozott kincseit, hogy saját isteni alkímiájával átalakítsa azokat önmagában a tapasztalatnak és tudásnak azzá a lényegévé, amit bölcsességnek nevezünk. Még földi életünk rövid tartama alatt is megkülönböztetjük a szerzett tudást a bölcsességtől, amelyet fokozatosan – sajnos túl ritkán – leszűrünk ebből a tudásból. A bölcsesség egy élettapasztalat gyümölcse, az idős ember mindent magában foglaló tulajdona. Egy teljesebb és gazdagabb értelemben a bölcsesség sok testetöltés gyümölcse, amelyekben tudást gyűjtöttünk, tapasztalatokat halmoztunk fel, amelyekben a türelem tökéletes munkát végzett, úgy, hogy végül is az isteni ember az évszázados fejlődés dicső eredménye lett. A gondolkodóban van meg tehát minden múltbeli tapasztalatunk raktára, a sok újraszületés során elvetett mag korábbi életekben való learatásának eredménye, az az örökség, amelyhez mindenki biztosan hozzáférhet, amint megtanult az érzékek bűvköre, a földi élet megpróbáltatásai és viharai fölé emelkedni, arra a magasabb síkra, amin igazi énünk lakozik.




MI AZ, AMI NEM SZÜLETIK ÚJRA?



Az előbbi fejezetben láttuk, hogy az ember külső formája, fizikai természete lassan, két és fél gyökérfaj időtartama alatt épült fel, amíg kész lett az Értelem Fiainak befogadására. Ezt a természetet neveztük el állatinak és ez négy megkülönböztető részből vagy ’princípiumból’ áll: I. a test; II. az éterikus hasonmás; III. a vitalitás; IV. a szenvedély-természet – a szenvedélyek, erős vágyak és kívánságok. Ez a szó legszorosabb értelmében az állati ember, aki rokonaitól, az egyszerű állatoktól a gondolkodó által reá gyakorolt befolyás révén különbözik, aki azért jött, hogy nevelje és megnemesítse. Vegyük el a gondolkodót, mint a született értelmi fogyatékos esetében, és előttünk áll az állat, noha a formája emberi.

Már most az állati embert meglelkesítő és vele összekapcsolt gondolkodó az alacsonyabb természetnek olyan képességeket kölcsönöz, amelyeket az állati ember megnyilvánítani képes, és ezeket az emberi agyban és azon keresztül működő képességeket nevezzük mi agy-elmének, vagy alsóbb elmének. Nyugaton a hétköznapi beszédben az agy-elme fejlődését tekintik annak, ami az emberi és állati lény közötti különbséget eredményezi. Azt, amit a teozófus csupán alsóbb, vagy agy-elmének tekint, az átlag nyugati ember magának az elmének véli, és ebből sok zavar származik, ha teozófusok és nem teozófusok jönnek össze.

Mi azt mondjuk, hogy a gondolkodó, aki az állat-embert elérni és befolyásolni törekszik, levetít egy sugarat, amely az agyvelőt éri és benne hat, és hogy az agyon keresztül annyit nyilvánít meg a mentális erőkből, amennyit az az agy formájánál és egyéb fizikai sajátosságánál fogva tolmácsolni képes. Ez a sugár rezgésbe hozza az agyi idegsejtek molekuláit, mint ahogy a fénysugár megrezegteti a retina-idegsejtek molekuláit, és így felébreszti a tudatot a fizikai síkon. Mérlegelés, ítélet, emlékezet, akarat, fogalom-alkotás – ahogy ezeket a képességeket ismerjük, amelyek az agy teljes aktivitásakor nyilvánulnak meg – ezek mind a gondolkodó által kiküldött sugár következményei, és ezeket azok az anyagi feltételek módosítják, amiken keresztül működniük kell. Ezekbe a feltételekbe beleértjük az egészséges idegsejteket, az illető idegsejt-csoportok jól kiegyensúlyozott fejlődését, a sejtek által asszimilálható, tápanyagokat tartalmazó teljes vérellátást, ami könnyen adja le a szállított oxigént. Ha ezek a feltételek, vagy bármelyik közülük hiányzik, az agy nem tud működni, ilyen agyban a gondolkodás folyamata nem tud tovább lejátszódni, mint ahogy a törött fújtatójú orgona sem tud dallamokat lejátszani. Nem az agy hozza létre a gondolatot, mint ahogy az orgona sem hoz létre dallamot; mindkét esetben van egy játékos, aki a hangszeren, az eszközön játszik. De a játszó önkifejezései lehetőségeinek, akár zenével, akár gondolattal fejezi ki magát, határt szab az eszköz képessége.

Feltétlenül szükséges, hogy a tanuló világosan megértse ezt a különbséget, ami a gondolkodó és az állati ember között van, akinek agyát a gondolkodó használja, mert a kettő bármilyen összezavarása érthetetlenné fogja tenni az újraszületés tanát. Mert amíg a gondolkodó újraszületik, az állati ember nem.

Van itt egy komoly probléma, ami nagyon sok más nehézséghez vezet. Megszületik az állati ember, a valódi ember pedig hozzá van kapcsolva; a valódi ember az állati ember agyán keresztül működik, újraszületésről újraszületésre, miközben ugyanaz marad. Sorozatosan élteti, mondjuk Sashital Dev, Caius Glabrio, Johanna Wirther, William Johnson állati embereket, és mindegyikben tapasztalatokat szerez, mindegyiken keresztül tudást halmoz fel, mindegyikből begyűjti azt az anyagot, amelyet az szolgáltat és saját örök lényébe szövi. Az állati ember valódi önvalójával egyesülve nyeri el halhatatlanságát. Nem Sashital Dev inkarnálódik Caius Glabrioként, azután pedig mint Johanna Wilther, hogy végül a 19-ik századbeli Anglia William Johnson-jaként viruljon ki, hanem az egyetlen örök Értelem Fia, aki ezek mindegyikében sorban lakik, összegyűjtve mindegyikből az új tapasztalatokat, friss tudást. Csupán ez az újraszülető ego képes az újraszületéseinek sorozatára visszatekinteni, emlékezve minden földi életre, minden egyes zarándokút történetére, bölcsőtől a koporsóig, az egész drámára jelenetről jelenetre, évszázadokról évszázadra. Képzelt szereplőinket tekintve, William Johnson a 19-ik században nem tud visszanézni, sem visszaemlékezni újraszületéseire, mert ő korábban soha meg nem született, szemei soha nem pillantották meg egy korábbi nap fényét. De William Johnson veleszületett jelleme az a jellem, amellyel a világra jött, az a jellem, amelyet Wirther Johanna kovácsolt Németországban, Caius Glabrio Rómában, Sashital Dev Hindusztánban és földi elődjei közül sokan, sok országban és sok civilizációban. Mindennapi életével új vonásokat tesz hozzá korszakok óta tartó munkájához, úgy, hogy kezeivel a korábbiaktól különbözőt – hitványabbat vagy nemesebbet – fog örökösének, utódjának kezeibe helyezni az élet színpadán, aki így valójában – de nem a külvilág értelmezésében – saját maga lesz.

Így a kérdés, amely oly természetesen merül fel, és amelyet oly gyakran kérdeznek: ’Miért nem emlékszem én elmúlt életeimre?’ valóban az újraszületés elméletének félreértésén alapul. Az ’Én’, az igazi ’Én’ emlékszik, de az állati ember, amely még nincs teljesen összehangolva igazi Énjével, nem emlékezhet vissza egy olyan múltra, amiben neki személyesen semmi része nem volt. Az agy emlékezete csupán azon események feljegyzéseit tartalmazhatja, amelyekben érintett volt. A jelenlegi William Johnson agya nem a Johanna Wirtheré, sem Cains Glabrioé, sem pedig Sashital Devé. William Johnson a vele kapcsolatos korábbi életekből csak úgy kaphat emlékképeket, ha az agya képes válaszrezgésekkel felelni azokra a finom rezgésekre, amelyeket az ő múlandó, személyes énje és az örökkévaló Énje közötti hidat alkotó sugár kibocsát. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, szorosan eggyé kell válnia ezzel az igazi Énnel, és abban a tudatban kell élnie, hogy ő nem William Johnson, hanem az Értelem Fia, William Johnson pedig csak átmeneti lakóhely, amelyben saját elhatározásából él. Ahelyett, hogy az agyi tudatosságban élne, a magasabb tudatosságban kell élnie. Ahelyett, hogy valódi Énjére, mint valami kívülállóra, az átmeneti William Johnsonra pedig, mint ’Én’-re tekintene, a gondolkodóval kell magát azonosítania. William Johnsonra olyan kívülálló szervként kell tekintenie, akit a fizikai síkon végzett munkához hasznos, maximális hatékonyságúra kell kifejleszteni és nevelni, a hatékonyságba beleértve William Johnson agyának igazi gazdája iránti gyors fogékonyságát is.

Amint a hús embere nagy nehezen és fokozatosan megnyílik a magasabb síkokról származó befolyások irányába, és a valódi Én egyre nagyobb mértékben képes befolyásolni testi lakóhelyét, múltbeli testetöltések felvillanásai suhannak át az alsóbb tudaton, ezek pedig egyre kevésbé lesznek majd villanások, inkább állandó látomások, míg végül a múltat ’enyém’-ként ismerjük fel az emlékezés folytonosságánál fogva, ami az egyéniség érzetét kelti. Akkor a jelenlegi testetöltést csupán az Én utolsó ruhájaként ismerjük fel, amelybe az öltözött, és azt semmiképpen sem azonosítjuk az Énnel, éppoly kevéssé, mint ahogy nem azonosítjuk magunkat a ruhával, amelyet felveszünk. Az ember nem tekinti ruháját önmaga egy részének, mert tudatosan képes azt levetni, és önmagától különállónak tekinteni. Amikor a valódi Ember testével ezen a síkon tudatosan megteszi ezt, nyilvánvalóan tökéletessé válik.

Tehát a ruha – ’a bőrből való ruha’, az éterikus más, a vitalitás, a szenvedélytermészet – nem születik újra, hanem elemei szétoszlanak és visszatérnek oda, ahová az alsóbb világokban tartoznak. Mindaz, ami William Johnsonban a legjobb volt, az egó-val boldog pihenésbe merül, míg az az impulzus, amely földi életében éltette, kimerül, és visszahullik a földre.



AZ ÚJRASZÜLETÉS FOLYAMATA


Miután világos képet nyertünk az újraszülető egóról vagy gondolkodóról, és a közte és a mulandó állati-ember közötti különbségről, a tanulónak most az újraszületés folyamatát kell megértenie.

Ezt a folyamatot úgy foghatjuk fel a legtisztábban, ha átgondoljuk azt a síkot, amelyhez a gondolkodó tartozik és azt az erőt, amellyel dolgozik. A gondolkodó az, akit az ember ötödik princípiumának nevezünk. A mikrokozmoszban, az emberben lévő ötödik princípium megfelel a makrokozmosz, az emberen kívül lévő világegyetem ötödik síkjának. Ezek a síkok az ezoterikus filozófia szerint az Elsődleges Lényeg (szubsztancia) különböző megnyilvánulásai, a tudat pedig mindegyik síkon az adott sík feltételrendszerén keresztül végzi tevékenységét, bármik is legyenek azok. A ’Lényeg (szubsztancia)’ szóval fejezzük ki a Létezést legkorábbi objektív formájában, az EGY szakaszosan ismétlődő aspektusának elsődleges megnyilvánulását, a leendő kozmosz első fátylát minden megnyilvánuló dolog homályos kezdetén. Ebben a szubsztanciában benne van mindennek a lehetősége, a legéteribb szellemnek ugyanúgy, mint a legsűrűbb anyagnak. Crookes professzor a kémiában azt állította, hogy a könnyű hidrogén, vagy más néven elsődleges szubsztancia az, amiből az atomok épülnek fel, az atomokból a molekulák, a molekulákból pedig összetett szubsztanciák és így tovább az egyre bonyolultabb irányába. Az ezoterikus filozófia ugyanúgy definiál egy elsődleges közeget (szubsztanciát), amelyből a kozmosz kifejlődik, és amely a legritkább formájában szellem, energia, erő, legsűrűbb formájában pedig a legszilárdabb anyag. Minden világ valamennyi változó formája ebből a közegből (szubsztanciából) van, sűrűbb vagy ritkább tömegekbe felhalmozódva, több vagy kevesebb energiával áthatva. Egy sík csupán a lét egy adott szintjét jelenti, amin ez a szellem-anyag arány változik bizonyos határok között, és bizonyos törvények szerint működik. Így a fizikai sík alatt a mi látható, hallható, tapintható, szagolható, ízlelhető világunk értendő, amelyen érzékszerveink segítségével kerülünk kapcsolatba a szellem-anyaggal – a tudomány energiának és anyagnak nevezi ezeket, mintha különválaszthatók lennének – legyen az szilárd, folyékony, vagy gáznemű, stb. Ugyanígy van a többi síkkal, valamennyit a szellem-anyag egyensúlyuk sajátosságainál fogva különböztethetjük meg. A tudat valamennyi síkon megnyilvánul, a sík szellem-anyagán keresztül működve. Ehhez a hevenyészett és tömörített megállapításhoz még hozzá kell fűznünk azt a további tényt, hogy ezek a síkok – mint már megállapítottuk – nem olyanok, mint a hagymahéjak, egyik a másikon, hanem mint a testünkben lévő levegő és éter, áthatják egymást.

Az ezoterikus filozófia szerint hét ilyen princípium van, amik analóg kapcsolatban vannak a Világegyetem hét síkjával. Ezek közül a gondolkodó síkja az ötödik. 11

Ez az emberben lévő ötödik princípium felel meg a Világegyetem ötödik síkjának, a mahatnak, az Egyetemes Elmének, ’az isteni fogalomalkotásnak’, amelyből a formateremtő, vezérlő, iránymutató energia közvetlenül származik, és ami a fizikai síkon általunk energiáknak nevezett minden energiaforma alapja. (Ezt a síkot gyakran a harmadiknak nevezzük, mert az atmából, mint elsőből kiindulva, a harmadik. Nem számít, hogy hányadiknak nevezzük, ha a tanuló megérti, mi a viszonya a többihez képest.) A formák egész világa – legyen az finom vagy sűrű – az Egyetemes Elme ezen energiája által és rajta keresztül fejlődik, összekapcsolva és szétválasztva az atomokat, formákba egyesítve, majd újra szétszórva azokat, felépítve és lerombolva, összeállítva és pusztítva, vonzva és taszítva. A filozófus szemében ez egyetlen energia, a tudós megfigyelése szerint sokfajta energia, valójában lényegét tekintve egy, megnyilvánulásait tekintve sok. Tehát az ötödik síkról ered minden forma teremtése, a teremtést olyan értelemben véve, hogy az meglévő anyagot formál meg, új formákat kialakítva. Az ezoterikus filozófiában ez a gondolaterő a forma egyetlen forrása. H. P. Blavatsky így beszél róla:

„A gondolat titokzatos ereje teszi lehetővé, hogy külső, érzékelhető, észrevehető jelenségeket hozzon létre az önmagában rejlő energia segítségével.”12

Az ember ötödik princípiuma pontosan úgy működik, mint a világegyetem ötödik síkja; a gondolkodóban rejlik a minden dolgot létrehozó energia, és a gondolatnak ebben a teremtő erejében fogjuk az újraszületés folyamatának titkát megtalálni.

Azok, akik szeretnék bebizonyítani önmaguknak, hogy a gondolat képeket, ’gondolatformákat" hoz létre, tehát hogy a szó legszorosabb értelmében ’a gondolat valami dolog’, megtalálhatják azt, amit keresnek a mostanában annyira elterjedt úgynevezett hipnotikus kísérletek beszámolóiban. Egy fogalom gondolatformája rávetíthető egy üres papírlapra, és így láthatóvá válik a hipnotizált személy számára; vagy annyira objektívvé tehető, hogy a hipnotizált személy tényleges fizikai tárgyként fogja látni és érezni. Egy ’médium’ pedig ’szellem’-nek fog látni egy jelenlévő személy elméjéből kipattanó, egy emberi lényre vonatkozó gondolatot, minthogy ez a gondolat visszatükröződik a személy aurájában, az őt körülvevő magnetikus környezetben. Vagy a tisztánlátó transzban, vagy éberen felismeri és leírja a valamely jelenlévő személy által tudatosan létrehozott formát, anélkül, hogy az illető beszélne, csupán az akaratát hozva működésbe, hogy gondolatban világosan létrehozza a képet. Minden ’vizualizáló’ személy bizonyos fokig tisztánlátó, és saját kísérlettel meggyőződhet az akaratnak a finom anyagot formáló erejéről.

A kevésbé finom asztrális anyag ugyanúgy formálható, mint ahogy az Eddy tanyán H.P. Blavatsky formálta a médium kivetített asztrális képét az általa ismert személyekhez hasonló képmásra, akiket a többi jelenlévő nem ismert. Nem tekinthetjük ezt furcsának, ha nem felejtjük el, hogy a gondolkodási szokások még azt a sűrű anyagot is átalakítják, amelyből fizikai testünk áll, míg az idősebb ember jellemző tulajdonságai bevésődnek az arcára, azok szépsége nem a forma és a szín, hanem a kifejezés – a belső én által kialakított álarc kifejezése. Minden szokásossá vált gondolat, bűn vagy erény rányomódik a fizikai vonásokra, és nincs szükségünk tisztánlátó szemre az aura megvizsgálásához, hogy meg tudjuk mondani, vajon a mentális beállítottság nagylelkű-e vagy kapzsi, nyíltszívű-e vagy gyanakvó, szerető-e vagy gyűlölködő. Ez annyira ismert tény, hogy nem is kapjuk fel tőle a fejünket, de mégis eléggé jelentős, mert ha a test sűrű anyagát így formálhatják a gondolat erői, mi a hihetetlen, vagy éppen furcsa abban az elképzelésben, hogy az anyag finomabb formái szintén ilyen plasztikusan és engedelmesen veszik fel azt az alakot, amellyé a halhatatlan művész, a gondolkodó ember ügyes keze formálja?

Ebből a megközelítésből tehát a manasz belső természete egy formát létrehozó energia, és egy külső dolog megnyilvánulásakor a következő folyamat megy végbe: a manasz létrehoz egy gondolatot, és ez a gondolat formává válik a manaszi vagy értelmi világban. Innen átmegy a káma-manasziba, amelyben sűrűbbé válik; innen az asztrálisba, amelyben még sűrűbb, és látható a tisztánlátók számára. Ha képzett akarat irányítja tudatosan, akkor azonnal átjöhet a fizikai síkra, és itt beöltözhet fizikai anyagba, így tárgyiasulhat az átlag-szem számára, míg normál esetben az asztrálsíkon marad, mint egy öntőforma, amely majd be fog épülni a fizikai életbe, ha a körülmények abba az irányba sodorják. Az egyik Mester azt írta, hogy az adeptus képes „a látható világba kivetíteni, és ott materializálni olyan formákat, amelyeket képzelete a láthatatlan világban az élettelen kozmikus anyagból alakított ki. Az adeptus semmi újat nem teremt, csupán felhasználja és irányítja azt az anyagot, ami a természetben körülötte rendelkezésre áll, azt, ami az idők végtelenségén át minden formán keresztülment. Csupán ki kell választania azt, amire szüksége van, és visszahívnia az objektív létezésbe.”13

Egy példa a fizikai világ jól ismert tényeiből talán segíti az olvasót annak a megértésében, hogyan válhat így a láthatatlan láthatóvá; egy formáról beszéltem, amely fokozatosan sűrűbbé válik, amint a manaszi világból a káma-manasziba megy át, abból az asztrálisba, az asztrálisból pedig a fizikaiba.

Gondoljunk a látszólag üres üvegtartályra, amely azonban telve van láthatatlan gázokkal, hidrogénnel és oxigénnel. Egy szikra egyesíti ezeket és ’víz’ keletkezik, de gáznemű állapotban. A tartályt lehűtik és a gőzpára fokozatosan láthatóvá válik. Azután a gőz az üvegen vízcseppekként csapódik le, végül a víz megfagy és szilárd jégkristályok rétegévé válik. Így ha a manaszi szikra felvillan, a finom anyagot gondolatformává alakítja; ez káma-manaszi formává sűrűsödik (hasonlatunkban a gőzpára), ez az asztrálisba (hasonlatunkban a víz) és így a fizikaiba, amelyet a jég szemléltet.

Az ezoterikus filozófia tanulója fel fogja ismerni, hogy a természet fejlődésében minden rendezett sorrendben megy végbe, és hozzá fog szokni, hogy a fizikai sík anyagának különböző állapotaiban az anyagnak a ’láthatatlan’ világok különböző síkjain lévő állapotai analógiáját lássa. De a nem-teozófusnak csak azért adjuk a szemléltető példát, hogy konkrét fizikai képet nyújtsunk a sűrűsödési folyamatról, bemutatva, miképpen sűrűsödhet a láthatatlan láthatóvá.

Az is igaz persze, hogy a ritkább anyagnak a sűrűbbe való tömörödése tapasztalatunk egyik leghétköznapibb ténye. A növényzet azáltal nő, hogy a légkörből gázokat vesz fel, és anyagukat folyékonnyá és szilárddá alakítja. Az életerő tevékenysége azáltal nyilvánul meg, hogy folyamatosan építi a látható formákat a láthatatlanból, és akár igaz az előbbi gondolatsor, akár nem, semmi lényegileg lehetetlen vagy még csak rendkívüli sincs benne. Igazsága nyilvánvaló, és itt azok tanúságtétele, akik látják a gondolatformákat a különböző síkokon, egyértelműen értékesebb, mint azoké, akik a gondolatformákat nem látják. Száz vak ember szavának, amely letagad egy látható tárgyat, kisebb súlya van, mint egyetlen ember szavának, aki lát, és aki tanúskodik arról, hogy látja azt. Ebben a tekintetben a teozófus megelégedhet a várakozással, tudva, hogy a tényeket nem változtatja meg a tagadás, és hogy a világ fokozatosan el fog érkezni a gondolatformák létének felismeréséhez, mint ahogy a XIX. század vége felé – a gúnyolódás egy hasonló időszaka után – elérkezett a Mesmer által állított tények létezésének felismeréséhez.

Úgy találtuk tehát, hogy az események a manaszi vagy káma-manaszi síkon kezdődnek, mint gondolatok, vagy szenvedély- illetve érzés-szándékok, azután asztrális formát vesznek fel, végül pedig tettek és események formájában jelennek meg a fizikai síkon úgy, hogy ez utóbbiak a korábban létező mentális okok okozatai. Az ezoterikus filozófia szerint a test is ilyen okozat, és az éteri hasonmás mintájára alakul ki. Ez a fogalom már eléggé ismerős olvasóimnak. Világosan meg kell érteni azt a gondolatot, hogy az éteri anyagból levő test mintegy öntőformaként szolgál, amibe a sűrűbb anyag beleépíthető. Ahhoz, hogy az újraszületés folyamatát egyáltalában megértsék, pillanatnyilag el kell fogadni azt az elképzelést, hogy a fizikai test fizikai molekuláknak egy előzőleg már létező éteri formába történő beépítésnek az eredménye.

És most térjünk vissza a gondolkodóhoz, aki formákat teremt, aki minden bizonnyal az alsóbb manaszon, vagy a káma-manaszon keresztül működik az átlagembernél, minthogy még nem remélhetjük, hogy a tiszta manaszi tevékenységnek pillanatnyilag sok nyomát fedezhetjük fel. Mindennapi életünkben gondolkodunk, és így gondolatformákat teremtünk: „Az ember állandóan benépesíti környezetét a maga sajátos világával, telíti azt képzelete, vágyai, ösztönzései és szenvedélyei teremtményeivel”.14

Ezek a gondolatformák aurájában, vagy magnetikus légkörében maradnak, és az idő múlásával növekvő számuk egyre halmozódó erővel hat rá vissza. A gondolatok és gondolattípusok ismételgetése napról napra növeli erejüket a felgyülemlett energiával, míg végül a gondolatformák bizonyos fajtái annyira eluralkodnak az ember mentális életén, hogy inkább válaszol ösztönzésükre, mintsem új döntést hozna. Amit pedig szokásnak nevezünk, az az így felhalmozott erő külső tükröződéseként jött létre. Így épül a ’jellem’, és ha közelebbről ismerünk bárkit, akinek érett jelleme van, meglehetős biztonsággal előre jelezhetjük tetteit bármely adott körülmények között.

A halál órájának elérkeztekor a finomabb testek megszabadulnak a fizikaitól, egyedül az étertest oszlik fel a fizikai formával. Az elmúlt élet eredménye, a gondolattest jelentős ideig megmarad, a tapasztalatok és a sok különálló gondolat feldolgozásának folyamatán megy keresztül, átadja az eredményeket a kauzális testnek, majd neki is a felbomlás a sorsa.

Amint az újraszületés ciklusa megközelíti a kauzális testet, vagyis az újraszülető egót, az megformál egy új mentális, majd egy új asztrális testet. Közben a Karma Urai biztosítanak egy öntőformát, ami alkalmas a ledolgozandó karma kifejezésére, ezt követően épül meg az éterikus hasonmás. Minthogy a fizikai agy a fizikai test többi részével együtt ebbe az éteri hasonmásba épül bele, a fizikai agy, felépítésénél fogva fizikai kifejeződése (bár nem tökéletesen) az újraszületendő emberi lény mentális szokásainak és képességeinek. A megfelelő fizikai eszköz pedig alkalmas képességei megedzésére, így lehetővé válik számára a fizikai síkon való megnyilvánulás.

Példaként nézzünk meg egy gyakorlati esetet a gonosz és az erényes fajtájú gondolatra, mondjuk egy önző és egy önzetlen jellemre. Az egyik személy állandóan az önzés, az önmagára vonatkozó vágyak, remények, tervek gondolatformáit hozza létre, és ezek körülötte csoportosulnak, újra visszahatnak rá. Arra kezd hajlani, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szolgálja önmagát, anélkül, hogy mások igényeit figyelembe venné, csupán saját érdekeit tartva szem előtt. Meghal, és jelleme már önző fajtájúvá keményedett. Ez nem múlik el, és a megfelelő időpontban éteri formát vesz fel, ami a következő fizikai test mintájaként szolgál. Hasonló típusú családhoz vonzódik, olyan szülőkhöz, akik fizikailag képesek neki olyan anyagot biztosítani, ami hasonló sajátságokkal rendelkezik, a fizikai test ebbe az éteri mintába épül be, az agy pedig felveszi azt az alakot, amely fizikailag alkalmas a saját vágyak kielégítése durva hajlamainak megnyilvánítására, ugyanakkor a közösségi értékrend megnyilvánítására szolgáló fizikai alap hiányzik. Egy testet öltés állandó és lelkiismeretlen önzésének szélsőséges esete az oka a következő testet öltés ’bűnöző típusú agya’ lére jöttének, és a gyermek a hitvány jellemnek ezzel az eszközével születik meg, amiből a halhatatlan gondolkodó alig lesz képes tiszta és gyengéd dallamnak egy hangjegyéhez is hozzájutni, bármennyire törekedjék is rá. Mindaz az élet, amely a manasz sugarán keresztül született bele ebbe a személyiségbe, elhomályosul, megtörik, és küszködni fog a káma ködében. Néha, bár minden körülmény gátló, a dicső fényes oldal megvilágítja és bizonyos fokig megváltoztatja fizikai eszközét, kínnal és erőfeszítéssel letiporja itt-ott az alacsonyabb természetet, s habár lassan, a haladás egy vagy két fájdalmas lépését sikerül megtennie. De az egész életen keresztül a múlt fog a jelenen uralkodni, és az elfelejtett időkben megtöltött poharat a vonagló ajkaknak az utolsó cseppig ki kell üríteniük.

A második feltételezett esetben egy ember állandóan az önzetlenség, a másokat megsegítő vágyak, a mások jólétére vonatkozó tervek, mások javát célzó komoly remények gondolatformáit hozza létre. Ezek körülveszik őt és visszahatnak rá, és szokásává kezd válni az önzetlenség, megszokja, hogy mások jólétét a magáé elé helyezze és így, amikor meghal, jelleme lényegileg önzetlenné vált. Visszatérve a földi életbe az előző jellegzetességeit képviselő modellforma olyan családhoz vonzódik, amely képes tiszta minőségű anyaggal ellátni, ami hozzászokott ahhoz, hogy a felsőbb Én ösztönzéseire válaszoljon. Ezek, beépülve az éteri mintába, önfeláldozó hajlamok megnyilvánítására alkalmas fizikai agyat adnak, egyúttal pedig a durva ösztönök megnyilvánítására alkalmas fizikai alapok hiányzanak. Itt tehát egy testet öltés önfeláldozó szokásának különleges esetében megkapjuk a következő testet öltésben létrejövő jóakaró és emberbarát-fajtájú agy keletkezésének okát. A gyermek a fényes tulajdonságú eszközzel születik meg, amely a halhatatlan gondolkodó leggyengébb érintésére is megrezzen és árasztja magából a szeretet és szolgálat isteni dallamait. A világ pedig elámul egy emberi élet dicsőségén, az eredményeken, amelyek inkább a természet puszta kiáradásának látszanak, mint korábbi tudatos erőfeszítés koronájának. Ezek a fenséges, áldást árasztó jellemek azonban hosszas, bátran megvívott harcok külső jelképei, a jelen előtt ismeretlen múlt harcainak eredményei, amelyeket viszont a belső ’győző’ ismer, és amelyeket egy napon az általa éltetett személyiség is meg fog ismerni.

Így jön létre lépésről lépésre az ember fejlődése, a jellem egyik személyiségen keresztül formálódik a másik után, a nyereségek és veszteségek szilárdan rögzülnek az asztrális és mentális formában, és ezek irányítják a következő fizikai megnyilvánulásokat. Minden erény tehát egy előre megtett lépésnek, az alsó természet fölött aratott diadaloknak külső jele, jelképe, a veleszületett minőség, a mentális vagy erkölcsi jellegzetességek pedig, amelyekkel egy gyermek megszületik, elmúlt harcok, elmúlt győzelmek, vagy elmúlt kudarcok kétségtelen bizonyítéka. Eléggé visszataszító elmélet a mentálisan és erkölcsileg renyhék és gyávák számára, de a legnagyobb mértékben bátorító és lelkesítő tanítás azoknak, akik nem tartanak igényt semmiféle emberi vagy isteni jóindulatra, hanem megelégednek azzal, ha türelmesen és szorgalmasan megdolgoznak mindenért, amire igényt tartanak.

Nagyszerűen fejezte ki ezt az igazságot Edward Carpenter ’Idő és a Sátán titka’ című művében ’A demokrácia felé’ fejezetben:

„A teremtés művészetét, mint minden egyéb művészetet, meg kell tanulni;

Lassan, lassan, sok éven át építed testedet.

És az erőt, amellyel most rendelkezel (olyan amilyen) tested felépítésénél, a múltban szerezted, más testekben;

Úgy fogod majd használni a jövőben újra a most megszerzett erőt.

De a testet felépítő erő magában foglal minden erőt.”

* * * * *

„Őrizkedj attól, hogy ezt vagy azt önmagadért keresd. Én nem azt mondom, ne keress, de vigyázz, hogyan keresel.

Mert a hadjáratra induló katona nem azt nézi, hogy milyen új felszerelést vihetne még a hátán, hanem inkább azt, hogy mit hagyhatna még e1;

Mert jól tudja, hogy minden további dolog, amit nem használhat és kezelhet szabadon, csupán akadály számára.

Így ha hírnevet, jólétet, örömöt, vagy bármit keresel a magad számára, annak a dolognak képe, amit keresel, hozzád jön, és hozzád kapcsolódik – és neked magaddal kell azt cipelned.

És az így életre keltett bálványok és erők körülvesznek, és új testet alkotnak számodra – amely megköveteli fenntartását és kielégítését,

És ha most nem vagy képes félrelökni ezt a bálványt, nem leszel képes megszabadulni később attól a testtől; hanem kénytelen leszel magaddal cipelni.

Vigyázz, nehogy síroddá és börtönöddé váljék – az öröm szárnyaló háza és palotája helyett.”

* * * * *

„Nem látod hát, hogy a halál nélkül sosem győzhetnéd le a halált?

Mert az érzékek dolgainak rabja lévén, olyan testet öltöttél magadra, amelynek nem vagy ura, élő sírrá ítéltettél, ahol ez a test el nem pusztul. De most fájdalom és szenvedés által kikerülsz ebbő1 a sírból; és a megszerzett tapasztalat révén új és jobb testet fogsz magadnak építeni;

És így tovább sokszor, míg csak szárnyakat nem társz ki, és nem összpontosítasz testedben minden erőt, ördögit és angyalit.”

* * * * *

„És a felöltött testeim, amik meghódoltak előtte, olyanok voltak, mint a lángövek rajtam, de én félredobtam őket;

És a fájdalmak, amiket egy testben eltűrtem, erők voltak, amikkel bánni tudtam a következőben.”

Nagy igazságok, nagyszerűen elmondva. És egy napon az emberek Nyugaton is hinni fognak bennük, mint ahogy Keleten hisznek és mindig is hittek bennük.

A halhatatlan gondolkodó emberöltők ezrein át türelmesen fáradozik küldetésén, hogy felfelé vezesse az állati embert, amíg az alkalmassá válik arra, hogy az eggyé váljon az Istenivel. Egy életből talán csak egy töredéket nyer munkájához, mégis a végleges modell az, hogy az emberben, akiben élete munkája testesül meg, valamivel kevesebb állati legyen, mint amikor az a földi életbe jött. Erre a valamicskét javított mintára formálódik a következő ember, és tőle halálakor ismét egy valamivel még kevésbé állati mintát nyerünk a következő fizikai test számára, és így tovább, újra és újra, emberöltőn és emberöltőn, évezreden és évezreden keresztül, sok visszaesésből állandóan talpra állva, sok nemesen jóvátett kudarccal, sok lassan gyógyuló sebbel, de egészében mégis fölfelé, de egészében mégis előre.

Az állati fogyófélben, az emberi növekvőben; ilyen az emberi fejlődés története, ilyen az ego lassan teljesített feladata, ahogyan önmagát az Isten-ember szintjére emeli. Ebben a folyamatban egy ponton a személyiségek kezdenek átlátszókká válni, a gondolkodótól érkező rezgésekre válaszolni, és homályosan kezdik érezni, hogy többek pusztán elkülönült életeknél, hogy kapcsolatban vannak valami maradandóval, halhatatlannal. Lehet, hogy még nem is ismerték fel teljesen céljukat, de már elkezdi őket áthatni és megremegtetni a fény érintése, mint ahogy a rügyek remeknek meg tavasszal burkukban, készülődve arra, hogy felpattantsák azokat és kibontakozzanak a napsütésben. Ennek a bennünk lévő örökkévalóságnak és az út vége iránti kíváncsiságnak az érzése süt át erőteljesen Walt Whitman egyik verséből:

Kalifornia partjainál állva arcomat nyugat felé fordítom,

Kérdezősködve, fáradhatatlanul, a fel nem fedezettet kutatva,

Én, a megvénült gyerek, túl a tenger habjain, a messzeséget kémlelem,

A szülői ház felé, a népvándorlás földje felé,

Távolba tekintek Nyugati tengerem partjairól, a kör majdnem bezárult;

Nyugat felé elindultam Hindusztánból, Kasmír völgyeiből,

Ázsiából, északról, az Istentől, a magasból, a hőstől,

Délről, a virágos félszigetekről, és a fűszeres szigetekről,

Hosszú vándorutat jártam be azóta, amíg a földet körbebarangoltam,

Most arcomat újra otthonom felé fordítom, boldogan, jókedvűen.

(De hol van az, amiért oly sok ideje elindultam?

És miért nem találtam még meg?)



AZ ÚJRASZÜLETÉS CÉLJA



Általánosságban már láttuk, hogy az újraszületés célja az állati ember nevelése, amíg az isteni tökéletes eszközévé nem válik, és hogy e nevelés végrehajtója az újraszülető ego. Kövessük röviden az utat, amin ez a célhoz megvalósul.

Amikor a manaszaputrák lejöttek, hogy lelket leheljenek az állati emberbe, lakhelyük olyan anyagból állt, ami még nem érte el teljes szilárdságát. A gondolkodó ezen át dolgozva, először azt fejleszti ki, amit pszichikai képességeknek neveznek, ellentétben az intellektuálisakkal. A szellemi az asztrális anyaggal való első érintkezésekor pszichikaiként nyilvánul meg, és csak fokozatosan válik intellektuálissá, vagyis logikussá, gondolkodóvá és megfontolóvá az anyag sűrűbb fajtájával való hosszas kapcsolata során. Először intuitív, tisztánlátó, társaival gondolatátvitel útján értekező, amikor viszont sűrűbb anyaggal kell dolgoznia és annak nehezebb részecskéit rezgésbe hozni, az intuíció gondolkodássá, a gondolatátvitel pedig beszéddé válik.

A folyamatot úgy értjük meg a legjobban, ha elképzeljük a mindig sűrűbb és sűrűbb anyagban elindított rezgéseket, amelyek a kevésbé sűrűben pszichikus, a sűrűbben racionális képességekként nyilvánulnak meg. A pszichikusak a gyorsabb, finomabb, közvetlenebb képességek, beleértve a tisztánlátást (clairvoyance), tisztánhallást (clairaudience), az intuíció alacsonyabb formáit, a gondolathatások beszéd nélküli küldésének és vételének képességét. A racionálisak lassúbbak és magukba foglalják az agy-elme minden folyamatát, amelyek jellemzője a megfontolt gondolkodás, egy logikai lánc összekovácsolása, láncszemenként összekapcsolva azt, és ami ennek a mentális munkának szükséges feltétele, a beszéd kidolgozása.

Ha a folyamat tökéletessé vált és az agy elérte értelmi képességének csúcspontját, az őt érő asztrális impulzusokra gyorsan válaszol és azonnal lefordítja azokat agyi megfelelőikre. Ekkor elérkezett a következő nagy előrelépés ideje: az agy megtanítása arra, hogy a finomabb rezgésekre közvetlen választ adjon, és azokat az agy-öntudat a lefordítás késleltető folyamata nélkül befogadja. Ekkor a pszichikus képességek gyakorlása a fejlődő ember tudatos eszköztárává válik, és azokat normálisan és erőlködés vagy erőfeszítés nélkül használja. Az agy-elme és a psziché így egységessé válnak és az intellektuális tapasztalatokkal kiegészítve minden pszichikus erőt visszakapunk. Az ideiglenes elsötétedés, amelyet a fejlődő embert körülvevő legsűrűbb anyag felhalmozódása okoz, az anyag képlékennyé és átlátszóvá válásával fokozatosan csökken, és ez a durva anyag ’megváltása’, vagyis tökéletes eszközzé nevelése a szellem megnyilvánulása számára. „A civilizáció mindig a pszichikus és spirituális rovására fejlesztette a fizikait és intellektuálist”15, de e nélkül a fejlődés nélkül az állati ember sosem válhatott volna istenivé, ’tökéletes hetes lénnyé’, akinek kifejlődése az újraszületés célja.

Árja gyökérfajunkban a felfelé vezető íven vagyunk; a tiszta és egyszerű intellektualitás kezdi elérni lehetősége legmagasabb szintjét, és minden területen pszichikus tevékenységek jelei jelennek meg, amelyek ha az értelem fölé és nem mögé fejlődnek, a szellemi ember első diadalának a jelei lesznek. Fajunk néhány emberében ez a diadal már beteljesedett, és ők azok, akikről mint arhátokról, mahatmákról és Mesterekről beszélünk. Náluk a test a szellemi ember puszta eszköze, akit nem zár be és nem korlátoz az általa lakott test, de aki számára a test alkalmas eszköz a fizikai síkon végzendő munkára. Ez a test engedelmesen válaszol tulajdonosának minden ösztönzésére, és olyan erőket és képességeket bocsát rendelkezésére a durva anyag világában való használatra, amelyek más módon elérhetetlenek volnának egy szellemi lény számára. Egy szellem tevékeny lehet a szellemi síkon, de érzékek nélküli a többi síkon, mert képtelen finom lényegével a durvább anyagú síkokon működni. Egy szellemi intelligencia működhet a szellemi és mentális síkokon, de még mindig túl finom ahhoz, hogy a durvábbon is működjék. Csak amikor a testetöltés révén az anyagon anyaggal lesz úrrá, akkor válhat működőképessé minden síkon a ’tökéletes hetes lény’. Ez az ’arhát’-ság jelentése: az arhát olyan szellemi intelligencia, aki legyőzte, leigázta és megtanította az anyagot, míg teste csupán önmagának materializálódott kifejeződésévé vált, ő pedig kész megtenni azt a lépést, ami Mesterré, vagy győzedelmes Krisztussá teszi.

Természetesen az ilyen tökéletessé vált hetes lényben összegyűlik a világegyetem minden erője, a szellemiek, a pszichikusak és az anyagiak egyaránt. Ahogyan az ember élő testében kicsiben képviselve vannak a fizikai világegyetemben található erők, ugyanúgy a pszichikus és szellemi természetűek is éreztetik ösztönzéseiket, a pszichikus és szellemi világegyetem erői is lehozhatók a fizikai világba. Ebből jönnek létre a látszólag ’csodaszerű’ hatások, amelyeknek rejtett oka van, de amelyek azért még léteznek. Ahogyan egy elektromos áramkör zárásakor robbanás jöhet létre sok mérföldre a zárási ponttól, úgy nyilvánulhat meg a gyakorlott akarat cselekedete anyagi jelenségben egy, a sajátjánál sokkal alsóbb síkon. Az ember tudatlansága teremti a természetfelettit; a tudás mindent a természet szintjére egyszerűsít; mert a természet a Mindennek csupán egy része (aspektusa), az a része, amely az adott pillanatban megnyilvánul.

Felmerülhet a kérdés: és ha ezt a célt elértük, milyen végkifejletet szolgálunk ezáltal? Ennél a pontnál több ösvény tárul a győzedelmes szellemi ember elé. Elérte az ebben a világban elérhető teljesítmény tetőfokát. További fejlődéséhez a lét más szféráiba kell átlépnie: nyitva áll előtte a nirvána, a szellemi tudás teljessége, az üdvözítő látomás, amelyről a keresztények suttognak, a megértésen túli béke állapota. Egy másik ösvény a lemondás ösvénye, a földi élet önkéntes vállalása a faj szolgálata érdekében, az ösvény, amelyrő1 Kwan Yin azt mondta, amikor eltökélten rálépett: „Sosem fogom keresni, sem elfogadni az egyéni üdvözülést – sosem lépek a végső békébe egyedül; hanem örökké és mindenhol a világ minden teremtményének egyetemes megváltásáért fogok élni és törekedni.”16

Ennek a választásnak céljáról és természetéről az Arany Szabályok Könyve mesél nekünk, amelyből néhány töredéket H.P. Blavatsky fordított le oly nagyszerűen angolra. A győző diadalmasan áll, ’elméje, mint a nyugodt és határtalan óceán terül el a parttalan térben. Az életet és halált erős kezében tartja’.17 Ekkor felvetődik a kérdés:

„Most már biztosan eléri nagy jutalmát! Az ezzel járó ajándékokat vajon saját nyugalmára és üdvére, jól megérdemelt jólétére és dicsőségére fordítja-e – ő, a nagy káprázat legyőzője?”18

De a felelet világosan csendül:

„Nem, óh te, a természet titkos tudományának jelöltje! Ha valaki a szent Tathágata nyomdokaiba akar lépni, azokat az adományokat és erőket nem tarthatja meg önmagának… Tudd meg, hogy az emberfeletti tudás és az elnyert déva-bölcsesség áramlását önmagadból, álaja csatornájából más mederbe kell öntened… Tiszta friss vizét, tudd meg ó nardzsol, aki a titkos ösvényen jársz, arra kell használni, hogy megédesítse az óceán keserű hullámait, ezt az emberi könnyekből gyűlt hatalmas fájdalom-tengert… Önmagadat az emberek hálája és elismerése nélkül, a jövendő kalpá-k átélésére ítélve, beépítve a Védő Falba, mint kő a többi kő között – ez a jövőd, ha a hetedik kapun áthaladtál. Sajátkezűleg építette ezt a könyörület sok-sok Mestere; az ő gyötrelmeik emelték, az ő vérük kötötte meg és most védi az emberiséget, mióta ember az ember, oltalmazva még más, sokkal nagyobb nyomorúságtól és bánattól. ... a könyörület beszél és így szól: ’Lehet-e üdvösség, amikor minden, ami él, szenvedni kénytelen? Légy te megváltva és halld az egész világ jaját?’ Most hallottad a mondottakat. Feljutsz a hetedik fokra és átmégy a teljes tudás kapuján, de csak azért, hogy eljegyezd magad a szenvedéssel; ha tathágata akarsz lenni, kövesd elődeid nyomdokát, maradj önzetlen a végnélküli végig. Megvilágosodtál – válaszd meg utadat.”19

A választás, amely elfogadja az ismételt újraszületést addig, amíg a faj el nem éri beteljesedését, a Mester, a tökéletessé vált ember koronája. Bölcsességét, erőit, mindenét az emberiség lábához teszi, hogy szolgálja, segítse azt, vezesse azon az úton, amelyet maga is bejárt. Ez tehát a cél, ami az újraszületésen túl vár azokra, akik erős lelke képes a Nagy Lemondásra. Ők válnak a világ megváltóivá, fajuk virágaivá és dicsőségévé. Az újraszületés építi fel a tökéletes hetes lényt, akinek egyéni győzelme segíti elő az emberiség, mint egész megváltását.




AZ ÚJRASZÜLETÉS OKAI



Az újraszületés alapvető oka, mint minden megnyilvánulásé, a tevékeny élet utáni vágy, az érző lét szomjazása. A természet bizonyos mélyen fekvő lényege, amely munkája során szembetűnő, viszont eredete és oka érthetetlen, a ’periodicitás törvénye’-ként nyilvánul meg. „Az olyan váltakozás, mint a nappal és éjszaka, élet és halál, alvás és ébrenlét, olyan általános tények, annyira tökéletesen egyetemesek és kivétel nélküliek .




Élet a halál után



I. FEJEZET
LEHET-E TUDNI VALAMI BIZTOSAT?


Az élet a halál után témaköre mindnyájunk számára rendkívül fontos, nemcsak azért, mert egy napon mi is biztosan meghalunk majd, hanem sokkal inkább azért, mert a legfiatalabbakat leszámítva alig akadhat közöttünk, aki ne veszítette volna már el (ahogy mi mondjuk) a halál által egy számára nagyon kedves, nagyon szeretett valakijét. Ezért, ha a halál utáni életre vonatkozóan bármilyen információ elérhető, természetes, hogy nagyon szeretnénk azt megszerezni.

Az első gondolat, ami a fenti cím elolvasása után általában az ember eszébe ötlik: ’Tudható-e egyáltalán valami biztos a halál utáni életről?’ A legkülönfélébb elméletek állnak mindannyiunk rendelkezésére e témában, amelyeket a különböző vallási testületek tártak elénk, de még e felekezetek legodaadóbb hívei sem hisznek igazán az erről szóló tanításokban, mivel még mindig úgy beszélnek a halálról, mint a ’rémségek királyáról’, és az egész kérdést úgy szemlélik, mint amit titokzatosság és rettegés vesz körül. Bár olyan kifejezéseket használnak, hogy ’elaludt Jézusban’, ennek ellenére feketébe öltöznek, gyászfátylat viselnek, visszataszító fekete keretes értesítést nyomtatnak, vagyis körülveszik a halált a gyász és a bánat minden lehetséges jelével, mindennel, ami még sötétebbnek és rettenetesebbnek láttatja. Rossz örökséget kaptunk, ezeket a komor temetési szokásokat elődeinktől örököltük, megszoktuk azokat, és egyáltalán nem látjuk be mindezek képtelenségét és borzalmasságát.

A régiek ebből a szempontból bölcsebbek voltak nálunk, mert nem azonosították a sötétség ezen kísérteteit a test halálával – részben talán azért, mert sokkal ésszerűbb módszerük volt a test eltemetésére. Ez a módszer nemcsak végtelenül jobb volt a halott számára és sokkal üdvösebb az élőknek, hanem mentes is volt a lassú felbomlással kapcsolatos hátborzongató hiedelmektől. Akkoriban sokkal többet tudtak a halálról, mint mi, és éppen, mert többet tudtak, kevésbé gyászoltak.

Az első, amit a halálról szem előtt kell tartanunk az, hogy a halál az élet teljesen természetes velejárója. Ennek nyilvánvalónak kell lennie számunkra mindjárt az elején. Ha egyáltalán hiszünk Istenben, aki a szerető Atya, akkor tudnunk kell, hogy egy olyan sors, mint a halál, amely mindannyiunk számára egyformán elérkezik, önmagában senkinek sem jelenthet valami rosszat, és akár ebben a világban vagyunk, akár a következőben, egyaránt biztonságban vagyunk az Ő kezében. Már ennek a megfontolásnak is meg kellene mutatnia nekünk, hogy a halál nem olyan valami, amitől rettegni kell, hanem egyszerűen egy szükséges lépés fejlődésünk folyamatában. Nem lenne szükség arra, hogy a teozófia a keresztény nemzetek között közvetítsen, és tanítsa, hogy a halál barát és nem ellenség, ha a kereszténység nem felejtette volna el olyan nagymértékben saját legjobb hagyományait. A sírhelyet egyenesen úgy tekinti, mint ’a túlvilág, ahonnan nincs visszatérés’, és az átkelést, mint ugrást a sötétbe, valami rettenetes, ismeretlen űrbe.

Ebben a kérdésben, mint ahogy sok más kérdésben is, a teozófiának örömhíre van a nyugati világ számára: be kell jelentenie, hogy a síron túl nem sivár, áthatolhatatlan, feneketlen mélység, hanem helyette fénnyel és élettel teli világ van, amely világosan, teljesen és pontosan megismerhető, mint saját városunk utcái. Pontosan úgy teremtettünk mi is a magunk számára komorságot és rettegést, mint a gyerekek, akik kísértethistóriákkal rémisztgetik magukat, pedig csak a tényeket kellene tanulmányoznunk, és minden mesterséges homály azonnal elvonulna. A halál nem a rémségek sötét királya, nem kaszás csontváz, aki hirtelen elvágja az élet fonalát, sokkal inkább angyal, akinek arany kulcs van a birtokában, amellyel ajtót nyit számunkra a jelenleginél teljesebb és magasabb rendű életbe.

Természetesen azt mondják majd az emberek: ’Ez nagyon szép és költői, de honnan tudhatjuk biztosan, hogy valóban így van?’ Ezt sokféle módon lehet megtudni. Sok nyilvánvaló bizonyíték van azok számára, akik veszik a fáradságot, hogy egybegyűjtsék azokat. Shakespeare állítása valóban rendkívül figyelemre méltó, ha meggondoljuk, hogy a történelem hajnalától fogva és minden országban, amelyről valamit is tudunk, az eltávozottak visszatértek a másvilágról és megmutatták magukat embertársaiknak. Ezeknek a jelenségeknek az igazolására elegendő un. jelenéssel rendelkezünk. Volt idő, amikor divat volt ezeket az eseményeket kinevetni, ma ez már nincs így, amióta olyan tudósok, mint Sir W. M. Crookes, a tallium fém felfedezője és a Crookes féle radiometer feltalálója, és Sir Oliver Lodge, a nagy villamossági szakember, valamint kiváló közéleti emberek, mint Mr. Balfour, Anglia későbbi miniszterelnöke, olyan egyesülethez csatlakoztak, amely e jelenségek vizsgálatát tűzte ki célul, és amelyben ők maguk is tevékenyen részt vettek. Olvassák csak el ennek a ’Pszichikai Jelenségeket Kutató Társaság’-nak (Society for Psychical Research) a tudósításait, és megtalálják majd azokat a részeket, amelyek halottak visszatérését támasztják alá. Olvassanak olyan könyveket, mint Mr. Stead: ’Igaz kísértethistóriák’ (Real Ghost Stories), vagy Camille Flammarion: ’Az ismeretlen’ (L` Inconnu) című művét, és egy sor olyan jelenség magyarázatát találják meg, amelyek nem évszázadokkal ezelőtt távoli földrészeken mutatkoztak, hanem itt és most is közöttünk élő személyeknek, akiket meg lehet kérdezni, és akik tanúsíthatják ezen tapasztalatok valódiságát.

A halál utáni élet egy másik bizonyítási vonala a modern spiritizmus tanulmányozása. Tudom, nagyon sokan gondolják úgy, hogy e területen csak csalás és ámítás létezik, de én személyesen is tanúsíthatom, hogy ez nem így van. Csalás és ámítás előfordulhat, sőt elő is fordul bizonyos esetekben, azonban bátran állítom, hogy nagy igazságok rejtőznek a dolgok mögött, amelyek bárki által felfedezhetők, aki hajlandó a szükséges időt és türelmet ezen dolgok felfedésére áldozni. Ezekről a témákról is tanulmányozható jelentős irodalom, de ha valaki úgy kívánja, folytathat közvetlen kutatásokat, amint én is tettem. Azonban sokan vannak, akik sem időt, sem fáradságot nem hajlandók ilyesmire áldozni. Rendben, ez rájuk tartozik. Ha viszont nem akarnak utánajárni, akkor ahhoz sincs joguk, hogy kigúnyolják azokat, akik e jelenségeket látták, ennél fogva tudják, hogy ezek a jelenségek igazak.

A bizonyosság harmadik vonala, ami a teozófus tanítványoknak leginkább kínálkozik, a közvetlen kutatás. Minden emberben vannak olyan látens képességek, kifejletlen érzékek, amelyek segítségével a láthatatlan világ közvetlenül megismerhető. Bárkinek, aki veszi magának a fáradságot, hogy e képességeket kifejlessze magában, a síron túli világ nappali világossággal fog megnyílni. Jó néhány teozófus tanuló már kifejlesztette magában ezeket a belső érzékeket, és az így megszerzett bizonyosságot szeretném önök elé tárni.

Nagyon jól tudom, hogy ez olyan jelentőségteljes állítás, amelyet egyetlen egyházi képviselő sem tenne, ha előadná a halál utáni állapotokról szóló saját magyarázatát. Azt mondaná: ’az Egyház így tanítja’ vagy ’a Biblia azt mondja’, de soha nem fogja azt mondani, hogy ’én, aki önnel beszélek, én magam láttam, és tudom, hogy igaz’. A teozófiában azonban képesek vagyunk nagyon határozottan állítani, hogy sokan közülünk személyesen tudják azt, amiről beszélünk, mivel általunk megvizsgált, kétséget kizáró tények sorozatával foglalkozunk, és ezeket önök saját maguk is ellenőrizhetik. Mi azt ajánljuk önöknek, amit mi tudunk, hozzátéve, hogy ’hacsak nem kínálkozik abszolút ésszerűnek, ne elégedjenek meg állításainkkal, nézzenek utána, amennyire csak lehetséges, így kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy másoknak hitelt érdemlően beszélhetnek róla, ahogy mi tesszük.’

De melyek azok a tények, amelyeket ezek a vizsgálatok feltártak?






II. FEJEZET
A VALÓS TÉNYEK



A valóságos helyzet sokkal racionálisabb, mint az általánosan elfogadott elméletek. Nem az derült ki, hogy az ember halálával hirtelen változás állna be, nem tüntetik el valamiféle csillagok mögötti égbe. Ellenkezőleg, az ember pontosan ugyanaz marad, aki megelőzőleg volt, ugyanaz az intellektus, ugyanaz a tulajdonságait és erőit illetően, és olyan helyzetben találja magát, amilyent saját gondolatai és vágyai teremtettek számára. Nincs kívülről jövő jutalom vagy büntetés, hanem a tényleges eredménye annak, amit az ember önmaga tett, mondott vagy gondolt itteni földi életében. Valójában az ember földi élete során készíti elő magának azt a fekhelyet, amelyben halála után nyugodni fog.

Az első és leginkább szembetűnő tény, hogy halálunk után nem valamilyen ismeretlen, új élet vár ránk, hanem a jelenlegi folytatása. Halottainktól nem vagyunk elszakítva, mert szüntelenül körülöttünk vannak. Az egyetlen választóvonalat saját tudatosságunk korlátai jelentik, mert hiszen nem szeretett halottainkat veszítettük el, csak azt a képességet, hogy látni tudjuk őket. Nyilvánvalóan lehetséges tudatosságunk fejlesztése, hogy szeretteinket újra láthassuk, és beszélhessünk velük, mint annak előtte, és ezt mindnyájan folyamatosan tesszük is, habár ritkán emlékszünk erre teljességében. Egy ember megtanulhatja tudatát asztrális testében összpontosítani, mialatt fizikai teste még ébren van, de ez különleges fejlesztést igényel, és az átlagember esetében ez sok időt venne igénybe. Mialatt fizikai teste alszik, minden ember kisebb vagy nagyobb mértékben használja asztrális tudathordozóját, és naponta érintkezik eltávozott szeretteivel. Néha részlegesen emlékezünk a velük való találkozásra, és ilyenkor azt mondjuk, hogy velük álmodtunk. Legtöbbször azonban nem emlékezünk vissza az ilyen összetalálkozásokra, és nincs tudomásunk megtörténtükről. Azonban kétséget kizáró tény, hogy a ragaszkodás kötelékei még ugyanolyan erősek, mint valaha, úgyhogy amint kiszabadul az ember a fizikai test burkából, azonnal keresi az általa szeretett lények társaságát. Az egyetlen változás valójában az, hogy a halál következtében az ember a nappal helyett az éjszakákat tölti kedveseivel, és hogy ennek asztrálisan van tudatában, nem pedig fizikailag.

Teljesen más és külön megfontolást igényel az emlékezetnek az asztrális síkról a fizikai síkra történő áthozása, amely nem érinti tudatosságunkat azon a másik síkon, sem képességeinket, hogy azon teljesen könnyen és szabadon működjünk. Akár emlékszünk halottainkra, akár nem, ők szorosan mellettünk élik életüket, és az egyetlen különbség az, hogy azt a porhüvelyt, amit mi testnek nevezünk, ők már levetették. De ez éppen olyan kevéssé jelent változást, mint ahogy a személyiségben sem jelent változást, ha az ember leveti a kabátját. Kissé könnyebbnek, szabadabbnak érzi magát, mivel kevesebb súlyt kell hordoznia. Pontosan ugyanez a halottak esete is. Az emberi szenvedélyeket, a vonzódásokat, az érzelmeket és az intellektust legkevésbé sem befolyásolja a halál, hiszen egyik sem tartozik ahhoz a fizikai testhez, amelyet ő letett. Ledobta ezt a ruhát, egy másikban él, de ugyanúgy képes gondolkodni és érezni, mint azelőtt.

Tudom, milyen nehéz az átlagos elmének felfogni annak valóságát, amit nem lát a szemével. Nagyon nehéz lecke tudomásul vennünk, hogy látóképességünk mennyire részleges, és felfogni, hogy egy olyan óriási világban élünk, amelyből csak egy nagyon kis részt láthatunk. Ennek ellenére a tudomány meglehetős biztonsággal állítja, hogy ez így van, hiszen parányi életek egész világát írja le, amelynek a jelenlétéről az érzékeink alapján tudomásunk se kellene legyen. Azon teremtmények parányiságuk ellenére sem lényegtelenek, mivel néhány ilyen mikroba körülményeinek és szokásainak ismeretétől függ egészségmegtartó képességünk, és sok esetben maga az élet is. Azonban érzékeink más irányban is korlátozottak. Hiszen még a bennünket körülvevő levegőt sem látjuk, érzékszerveink nem tájékoztatnak létezéséről, kivéve, ha mozgásban van, amiről a tapintással veszünk tudomást. Mégis, ebben a levegőben olyan erő lakozik, amely leghatalmasabb hajóinkat is képes ronccsá zúzni, és legerősebb épületeinket ledönteni. Láthatják, hogy mindannyiunk körül hatalmas erők működnek, amelyeket szegényes és részleges érzékelésünk nem képes jelezni. Ebből világosan kitűnik: őrizkednünk kell, nehogy abba a tragikusan mindennapi hibába essünk, hogy amit látunk, az az összes látnivaló.

Azt is mondhatnánk, hogy toronyba vagyunk zárva, és érzékszerveink piciny ablakok, amelyek csak bizonyos irányok felé vannak nyitva. Sok más irányba teljesen le vagyunk zárva, de a tisztánlátás vagy asztrális látás egy vagy két újabb ablakot nyit meg számunkra, megnöveli kilátásunkat, elénk tár egy új és tágabb világot, amely része a réginek, noha erről azelőtt nem tudtunk.

Mit kellene először látnunk ebben az új világban szétnézve? Tegyük fel, hogy valaki közülünk áthelyezte tudatát az asztrális síkra. Milyen változásokra bukkanna elsőként? Első pillanatban nagyon kis különbség lenne, valószínűleg feltételezné, hogy ugyanazt a világot látja, mint azelőtt. Engedjék meg, hogy legalább részben elmagyarázzam, miért van ez így, mert ahhoz, hogy teljesen elmagyarázzam, egy egész tanulmányra lenne szükség az asztrális fizikáról. (Erről részletesen a `The Other Side of Death` c. könyvemben írtam.) Ahogy az anyagnak különféle halmazállapotai vannak a fizikai síkon, mint szilárd, cseppfolyós és légnemű, ugyanúgy az asztrális anyagnak is különböző sűrűség-fokozatai vannak, és mindegyik halmazállapot a hozzá hasonlóhoz vonzódik, ami a fizikai síkon neki megfelel. Eltávozott barátja tehát még mindig falakat, bútorokat látna, amelyeket megszokott, mert bár a fizikai anyag, amelyből összeállnak, már nem lenne látható, de az asztrális anyag legsűrűbb típusa mégis világosan körvonalazná számára e tárgyakat. Igaz, ha a tárgyat közelebbről megvizsgálná, észrevenné, hogy annak minden részecskéje láthatóan gyors mozgásban van, ahelyett, hogy láthatatlan lenne, ahogy a fizikai síkon. Kevés ember figyeli meg ilyen gondosan, és az az ember, aki meghal, gyakran először nem is tudja, hogy bármi változás történt vele.

Körülnéz és ugyanazokat a helyiségeket látja, amelyek ismerősek számára, azokkal benépesítve, akiket ismer és szeret, mivel nekik is van asztrális testük, amelyek új látóköre tartományán belül esnek. Csak fokozatosan veszi észre, hogy bizonyos módon van különbség. Például hamarosan észreveszi, hogy számára minden fájdalom és fáradság eltűnt. Ha el tudják egyáltalán képzelni, mit jelent ez, némi fogalmuk lesz arról, milyen is a magasabb rendű élet valójában. Gondoljanak csak arra, hogy önöknek, akiknek alig volt valaha egy nyugodt pillanatuk, és alig emlékeznek arra mozgalmas életükben, hogy mikor pihenték ki magukat utoljára, mit jelent, hogy soha többé nem kell tudniuk kimerültségről és fájdalomról. A nyugati országokban olyan rosszul értelmeztük a halhatatlanságról szóló tanítást, hogy egy halott ember általában nehezen tudja elhinni, hogy ő halott, egyszerűen azért, mert még mindig lát és hall, gondolkodik és érez. ’Nem haltam meg’ – mondja gyakran – ’életben vagyok, mint eddig, és jobban vagyok, mint valaha voltam.’ Természetesen így van, és éppen erre kellett volna számítania, ha helyesen tanították volna.

Állapotának megértése talán a következőképpen folyik le: látja maga körül barátait, de csakhamar észreveszi, hogy nem mindig tud kapcsolatba lépni velük. Beszél hozzájuk, de úgy tűnik, nem hallják őt. Megpróbálja megérinteni őket, de úgy találja, hogy nem tud hatni rájuk. Ekkor még mindig bebeszélheti magának, hogy álmodik, és mindjárt felébred, mivel máskor (amikor azok alszanak, ahogy mi mondjuk) barátai tudnak róla, beszélnek vele, mint régen. De fokról-fokra fedezi fel, hogy meghalt, és akkor rendszerint kezdi kényelmetlenül érezni magát. Hogy miért? Újra csak azért, mert helytelen tanítást kapott. Nem képes megérteni, hogy hol van, vagy mi történt, mivel helyzete nem az, amit a hagyományos álláspont alapján elvárt. Ahogy egy angol tábornok mondta egyszer erről a helyzetről: ’Ha halott vagyok, hol vagyok? Ha ez a mennyország, akkor nem tartom sokra, ha a pokol, akkor jobb, mint amit vártam.’






III. FEJEZET
A TISZTÍTÓTŰZ



Rengeteg teljesen szükségtelen szorongást, sőt súlyos szenvedést is okoznak azok, akik a világnak továbbra is nem létező mumusokról szóló buta történeteket tanítanak az értelem és a józan ész használata helyett. Az alaptalan és istenkáromló hamis elmélet a pokol tüzéről többet ártott, mint hirdetői tudnák, mert rosszat tett a síron túl és ezen az oldalon is. De most a `halott` ember találkozik egy másik halottal, akit okosabban oktattak, tőle meg fogja tanulni, hogy nincs ok a félelemre, hogy ebben az új világban értelmes, élhető élet van, ugyanúgy, ahogy a régiben.

Fokról-fokra ráébred majd, hogy sok dolog van, ami új, és sok ahhoz hasonló, amit már ismer, mivel ebben az asztrális világban a gondolatok és a vágyak látható formában fejeződnek ki, bár ezek többnyire a sík finomabb anyagából állnak. Ahogy asztrális élete előre halad, ezek egyre szembetűnőbbek lesznek, mivel – ne felejtsük el – ő ez alatt egyre inkább magába vonul vissza. Inkarnációja idején az Én valójában azzal van elfoglalva, hogy először kibontakoztatja magát az anyagban, azután onnan erőfeszítései eredményeivel visszahúzódik. Ha az átlagembert megkérnék, hogy húzzon egy jelképes életvonalat, valószínűleg egyenest húzna, amely a születéssel kezdődne, és a halállal végződne, de a teozófus tanuló inkább egy nagy ellipszissel ábrázolná az életet, amely magasabb mentális szinten az Én-től indulna ki, és ugyanoda térne vissza. A vonal a mentális sík alsó részébe, majd az asztrális síkba ereszkedne le. Az ellipszis vonalának aránylag nagyon kis része lenne a fizikai síkon, és a vonal hamarosan újra felemelkedne az asztrális és a mentális síkokra. A fizikai élet tehát az ív azon kis részével jelölhető, amely az asztrális és a fizikai sík közötti határvonal alatt helyezkedik el, a születés és halál pedig csak egyszerűen az ellipszis és az egyenes két metszéspontján lenne jelölhető. Nyilvánvaló, hogy a két metszéspont semmiképp sem lehet az egész ábra legfontosabb pontja.

A valódi középpont pontosan az Én-től legtávolabb eső, úgynevezett fordulópont lenne, amelyet a csillagászatban afélium-nak (naptávol) neveznek. Ez nem a születés, sem a halál, hanem a fizikai élet középső pontja lenne, az a pont, ahol az Én kifelé irányuló ereje kimerül, és megkezdődik az önmagába való visszatérés hosszú folyamata. Gondolatai fokról fokra felfelé irányulnak, egyre kevesebbet és kevesebbet törődik pusztán fizikai dolgokkal, és most már végképp le is veti a sűrű testet. Elkezdődik élete az asztrális síkon, de ennek egész időtartama alatt tovább folytatódik az önmagába való visszahúzódás. Ennek az az eredménye, hogy az idő múlásával egyre kevesebb figyelmet fordít az alsóbbrendű asztrális anyagra, amelyből a fizikai tárgyak másai vannak, és egyre inkább a magasabbrendű anyaggal van elfoglalva, amelyből a gondolatformák épülnek fel, ahogy a gondolatformák az asztrális síkon egyáltalán megjelennek. Élete egyre inkább a mentális, a gondolati világban válik életté, és az általa már elhagyott világ asztrális hasonmása elhalványul. Nem azért, mert megváltoztatta térbeli tartózkodási helyét, hanem mert érdeklődésének középpontja áttolódott. Vágyai még mindig fennállnak, és az őt körülvevő formák nagyrészt ezen vágyak kifejezői lesznek. Főképp ezek természetétől függ majd, hogy élete boldog vagy boldogtalan lesz.

Ennek az asztrális életnek a tanulmányozása sok erkölcsi előírás világos magyarázatára derít fényt. A legtöbb ember elismeri, hogy a másoknak ártó vétkek határozottan és nyilvánvalóan helytelenek, de némelykor csodálkoznak azon, hogy miért kell rossznak nyilvánítani a féltékenység, gyűlölet vagy becsvágy érzését mindaddig, amíg ezek nem nyilatkoznak meg szavakban vagy tettekben. Egy pillantás az asztrális világba pontosan megmutatja, hogy az ilyen érzések mennyire bántják az őket tápláló embert, milyen heves szenvedéseket okoznak neki halála után. Ezt jobban megértjük, ha megvizsgáljuk az asztrális élet néhány tipikus esetét és azok fő jellegzetességeit.

Gondoljunk először egy szürke átlagemberre, aki se nem különösen jó, se nem különösen rossz, aki valójában semmilyen vonatkozásban nem különleges. Az ember a halála után nem változik meg, így jellegtelensége megmarad fő jellemvonásként (ha annak vehetjük). Nem lesz része sem különleges szenvedésben, sem különleges örömben, és az asztrális életet feltehetően unalmasnak találja majd, mivel földi tartózkodása alatt nem fejlesztett ki gondolkodó érdeklődést. Ha nem voltak más ötletei, mint a pletyka, vagy amit sportnak neveznek, vagy ha üzleti dolgain vagy az öltözködésen kívül más nem járt az eszében, akkor unalmas lesz számára minden, ha a felsorolt dolgok többé már nem lehetségesek. Még rosszabb a helyzete annak az embernek, akinek erős alacsonyabb rendű vágyai voltak, amelyeket csak fizikai síkon lehet kielégíteni. Gondoljanak csak egy alkoholistára vagy egy kéjvágyó emberre, aki fizikai életében hatalmas szenvedély rabszolgája volt, ami a halál után is fennmarad, sőt erősebbé válik, mint valaha, mert a rezgéseknek már nem kell a nehézkes anyagi részecskéket mozgásba hozniuk. Azonban annak lehetősége, hogy ez a rettenetes szomjúság kielégülést nyerjen, örökre elveszett, mivel az a test, amely egyedül kielégíthetné, már megszűnt.

Amint látjuk, a tisztítótűz lángja nagyon is alkalmas jelkép az ilyen rettenetesen kínzó vágyak rezgéseire. Elég sokáig eltarthat, mivel fokozatosan sorvad el, és az ember sorsa kétségkívül szörnyű. Mégis, két dolgot figyelembe kell vennünk ilyen esetekben.

Először is, ezt a sorsot az ember teljes mértékben magának okozta, meghatározva erejének és időtartamának pontos fokozatát. Ha irányította volna ezt a vágyat földi élete során, sokkal kevesebb szenvedést okozott volna magának halála után.

Másodszor, ez az egyedüli módja, hogy megszabadulhasson ettől a hiányosságtól. Ha a lélek közvetlenül átmehetne egy kéjvágyó és alkoholista életből következő inkarnációjába, akkor vétkének rabszolgájaként születne meg, amely vétek kezdettől fogva uralná őt, és nem menekülhetne attól. Most azonban, hogy ez a vágy elhal, ő e teher nélkül kezdheti el új életpályáját, és a lélek, aki ilyen kemény leckét kapott, mindent el fog követni, hogy visszatartsa alacsonyabb tudathordozó eszközeit az ilyen tévedések megismétlésétől.

Mindez ismert volt a világ számára már az ókorban is. Világosan tükröződik ez Tantalos mítoszában, aki minduntalan égő szomjúságban szenvedett, és arra ítéltetett, hogy örökké lássa a vizet, amint távolodik, mihelyt szájával érinthetné. Sok más bűn jár ilyen és ehhez hasonló borzalmas következménnyel, bár mindegyiknek megvan a sajátságos jellemzője. Képzeljék el a zsugorit, mennyire szenved majd, ha aranyát nem halmozhatja, ha talán már azt is tudja, hogy idegen kezek hogyan szórják szét. Vagy gondoljanak arra, hogy a féltékeny ember mennyire szenved majd féltékenységétől, tudva, hogy már nem áll módjában közbeavatkozni a fizikai síkon, de most még erőteljesebben érzi, mint valaha. Emlékezzünk a görög mondavilág Sziszifuszára, aki arra volt kárhoztatva, hogy egy nehéz sziklát görgessen fel a hegycsúcsra, csak hogy visszagurulni lássa abban a pillanatban, amikor már majdnem elérhetőnek látszott a siker. Milyen találó példa ez az olyan emberre, akinek csak e világi törekvései voltak, akinek egész becsvágyát öncélú tervek kovácsolása jelentette, ennek következtében így folytatja az asztrális világban is. Gondosan építi fel terveit, amíg az az elméjében tökéletes nem lesz, és csak azután ébred rá, hogy elvesztette fizikai testét, amely a megvalósításhoz szükséges. Reményei összeomlanak, de a szokás annyira belégyökeresedett, hogy újra és újra megkísérli felgörgetni ugyanazt a sziklát becsvágya ugyanazon hegyére, mindaddig, amíg a bűn ki nem merül. Akkor végre megérti, hogy nem kell szikláját görgetnie, hadd nyugodjon az békében ott, a domb alján.

Eddig a hétköznapi ember esetét vizsgáltuk, és olyanét, aki durva és önző vágyaival tér el az átlagembertől. Vizsgáljuk most meg az olyan ember esetét, aki a másik irányban tér el az átlagostól, és akinek érdeklődése értelmesebb célok felé irányul. Ahhoz, hogy megértsük, milyennek tűnik számára a halál utáni élet, figyelembe kell vennünk, hogy a legtöbb ember ébredő élete és ereje nagyobb részét munkával tölti, amelyet nem kedvel igazán, és amit egyáltalán nem végezne, ha nem lenne szükséges megélhetése előteremtése vagy azok támogatása, akik tőle függnek.

Képzeljék el annak az embernek a helyzetét, aki számára megszűnt ennek a nyomasztó fáradozásnak a szükségessége, amikor nem kell a megélhetésért küzdenie, mivel az asztrális testnek sem élelemre, sem ruházatra, sem szállásra nincs szüksége! Ez az ember gyermekkora óta most fogja először szabadnak érezni magát, azt tehet, amit akar, egész idejét választott foglalatosságának szentelheti, bármi legyen is az, mindaddig, ameddig az olyan természetű, hogy fizikai anyag nélkül megvalósítható.

Tegyük fel, hogy egy ember legfőbb öröme a zene. Az asztrális szinten alkalma van a Földön komponált minden nagyszerű muzsikát meghallgatni, sőt képes ezen új körülmények között többet is meghallani abból, mint korábban, mivel itt más és teljesebb harmóniák is léteznek, mint amit tompa fülei fel tudtak fogni. Az, aki a művészetben talál élvezetet, aki a formákban és színekben megtalálható szépséget szereti, ezen magasabb rendű világ egész szépsége előtte áll, amiből kedvére választhat.

Ha öröme telik a természet szépségében, páratlan lehetősége van abba belemerülni. Átadhatja magát élvezetének, mivel könnyedén és gyorsan mozoghat egyik helyről a másikra, és a természet csodáit gyors egymásutánban élvezheti. A fizikai testben élő embernek az ilyen helyek felkereséséhez évekre lenne szüksége. Ha érdeklődése a tudomány vagy a történelem felé fordulna, a világ könyvtárai és laboratóriumai rendelkezésére állnak. A kémiai és biológiai folyamatok megértése sokkal teljesebb lesz, mint azelőtt, mivel most képes látni a belső és a külső működéseket, az indítóokokat és azok hatásait is. Mindezekhez hozzájárul az a csodálatos gyönyör, hogy ott semmilyen fáradság nem létezik. Itt, ahogy haladunk tanulmányainkban vagy kísérleteinkben, folytonosan tapasztaljuk, egy idő után mennyire nem vagyunk képesek folytatni, mivel agyunk csak egy bizonyos igénybevételt képes elviselni. A fizikai léten túl – úgy látszik – nem létezik fáradság, mivel a valóságban az agy és nem az elme fárad el.

Egész idő alatt pusztán önző kielégülésről beszéltem, még ha az racionális és intellektuális is. Vannak közöttünk olyanok, akik nem lennének elégedettek, ha nem tehetnének ennél valami magasabb rendű dolgot, akiknek legnagyobb öröme embertársaik szolgálata. Mit tartogat számukra az asztrális élet? Erőteljesebben jótékonykodhatnak, mint valaha, kedvezőbb körülmények között tehetik azt, mint az alacsonyabb, fizikai síkon. Ezrek vannak, akiken segíthetnek, és sokkal biztosabbak lehetnek afelől, hogy valóban több jót tudnak tenni, mint amire mi ebben az életben általában képesek vagyunk. Néhányan az általános jó céljainak szentelik magukat, mások elsősorban saját családjuk vagy barátaik körében felmerülő esetekkel vannak elfoglalva, legyenek az érintettek élők vagy holtak. A tények különös felcserélése az élő és holt kifejezés, mivel a valóságban mi vagyunk halottak, akik ezekbe a durva, korlátozott fizikai testekbe vagyunk temetve. Ők, akik fizikai testüktől már megszabadultak, sokkal szabadabbak és cselekvőképesebbek, mivel kevésbé gátoltak. Az anya, aki eltávozott abba a magasabb rendű életbe, gyakran őrködik gyermeke fölött, valóságos őrangyal számára. A ’halott’ férj gyakran marad még szomorkodó felesége közelében, elérhetően és kapcsolatban vele, és hálás, ha képes éreztetni, hogy erőben és szeretetben él a közelében, mint hajdan.

Ha mindez így van, azt gondolhatnánk, hogy jobb minél hamarabb meghalni, az ilyen tudás valósággal buzdít az öngyilkosságra. Ha csak magunkra és saját örömünkre gondolunk, akkor ez határozottan így is lenne. Ha azonban Isten és felebarátaik iránti kötelezettségeinkre gondolunk, rögtön látni fogjuk, hogy az ilyen gondolkodás nem helyeselhető. Egy cél érdekében vagyunk itt, amely cél csak ezen a fizikai síkon érhető el. A léleknek sokat kell fáradoznia, sok korlátozáson kell keresztülmennie, hogy elnyerje ezt a földi inkarnációt, ezért erőfeszítéseit nem szabad szükségtelenül eldobni. Az életösztön isteni módon van belénk ültetve, és kötelességünk ezt a földi életet a lehető legjobban felhasználni és megtartani, ameddig csak a körülmények engedik. Megtanulandó leckéink vannak ezen a síkon, amiket sehol máshol nem tudunk megtanulni, és minél előbb megtanuljuk leckéinket, annál hamarabb szabadulunk meg a visszatérés kényszerétől ide, ebbe az alacsonyabb és korlátozottabb életbe. Senkinek sem szabad vennie a bátorságot, hogy életének véget vessen, mielőtt ideje elérkezett, amikor azonban halálának ideje eljön, örvendezhet, mivel valóban átmenőfélben van a munkából a pihenésbe.

Az, amit most elmondtam, jelentéktelenné válik az azt követő élet, a mennybéli élet dicsősége mellett. Ez itt a tisztítótűz, az pedig a végtelen boldogság, amiről a szerzetesek álmodnak, és a poéták énekelnek, és ami egyáltalán nem álom, hanem élő és dicsőséges valóság. Néhány embernek boldog az asztrális élete, másoknak boldogtalan, aszerint, amit előkészítettek maguknak, de ami azután következik, tökéletes boldogság mindenki számára, és minden egyes ember szükségletének pontosan megfelel.

Ennek a fejezetnek a lezárása előtt tekintsünk még át egy vagy két kérdést, amelyek örökösen visszatérnek azok elméjébe, akik a következő életről keresnek információkat. Néhányan azt kérdezik, hogy képesek leszünk-e ott továbbfejlődni? Kétségtelenül, mivel a haladás az isteni terv döntése. A haladás pontosan fejlődésünk arányában lehetséges számunkra. Aki vágyának rabszolgája, csak a vágy elkoptatásával tud haladni, mégis, az ő helyzetében ez a legjobb, és ez lehetséges. Az az ember, aki szíves és segítőkész, sokféle módon és sokat tanulhat azon a munkán keresztül, amelyet az asztrális szinten képes végezni. Az önzetlen törekvésben végzett gyakorlat következtében többleterővel és képességekkel fog visszatérni a Földre. Tehát nem kell félnünk, ha a haladásra gondolunk.

Egy másik kérdés is gyakran felvetődik: vajon felismerjük-e szeretteinket, akik előttünk távoztak el? Egészen biztosan, mivel sem ők, sem mi nem változtunk. Akkor miért ne ismernénk fel őket? A vonzódás még fennáll, és mágnesként egymáshoz vonzza azokat, akikben működik, gyorsabban és biztosabban, mint itt. Igaz, ha a szeretett lény már régebben elhagyta ezt a Földet, eljuthatott az asztrális síkon túlra, és beléphetett a mennyei életbe, ez esetben várnunk kell, amíg mi is elérjük azt a szintet. Ha azonban elérjük, tökéletesebb az egymásra találás, mint amit ebben a börtönben valaha is megélhetünk. Legyenek biztosak abban, hogy akiket szerettek, nem veszítették el. Ha a közelmúltban haltak meg, megtalálják őket az asztrális síkon, ha régebben távoztak el, akkor a mennyei életben, de az újraegyesülés bizonyos, ha megvan a ragaszkodás, mivel a szeretet az Univerzum egyik leghatalmasabb ereje az életben is és a halálban is.

Végtelenül sok érdekes információ adható erről a magasabb életről. El kell olvasni az erre vonatkozó irodalomból Annie Besant ’A halál, és ami utána van’ (Death and After) című könyvét, valamint ’Az asztrális sík’ (The Astral Plane) és ’A halál másik oldala’ (The Other Side of Death) című könyveimet. Ennek a tárgykörnek a tanulmányozása megéri a fáradságot, mivel az igazság ismerete megszünteti a halálfélelmet, és megkönnyíti az életet, mivel megértjük célját és végét. A halál nem szenvedést hoz, hanem csak örömet azoknak, akik igaz, önzetlen életet élnek. A ősi latin közmondás szerint a halál az élet kapuja (`Mors janua vitae`). Pontosan az: kapu a teljesebb, magasabb életbe. Az Isteni Igazságosság nagy törvénye uralkodik, a síron túl ugyanúgy, mint itt, és működésében fenntartás nélkül bízhatunk ott is és itt is, mind önmagunk, mind szeretteink esetében.




IV. FEJEZET
A MENNYEI VILÁG



Minden vallás megegyezik abban, hogy kinyilvánítja a mennyország létezését, azt állítva, hogy áldásainak élvezete egy helyesen eltöltött földi élet után következik. A kereszténység és a mohamedán vallás jutalomként beszél róla, mint amit Isten oszt ki azoknak, akik Őt megörvendeztették. A legtöbb más hitvallás inkább úgy írja le, mint ami a helyesen leélt élet szükségszerű eredménye, pontosan úgy, ahogy nekünk kell teozófiai nézőpontból leírnunk. Annak ellenére, hogy minden vallás elragadtatva szól erről a boldog életről, egyiknek sem sikerült leírásaiban a valóság benyomását keltenie. Mindaz, amit leírtak a mennyországról, teljes mértékben eltér bármitől, amit mi ismerünk, úgyhogy sok leírás egyenesen abszurdnak tűnik számunkra. A gyermekkorunkból ismert legendák alapján vonakodunk ezt elismerni, de ha elolvassuk egy másik nagy vallás történetét, mindjárt így látjuk. A buddhista vagy a hindu könyvekben szinte túlzó leírások találhatók végtelen kertekről, amelyekben a fák aranyból és ezüstből vannak, gyümölcseik különféle ékszerek, és az ember kísértésbe eshet, hogy mosolyogjon, ha nem jut eszébe, hogy a buddhisták vagy a hinduk számára a mi meséink arany utcái és gyöngyből kirakott kapui látszanak ugyanilyen valószínűtlennek. Tény, hogy a képtelenség ezekben a leírásokban akkor jelenik meg, ha szó szerint értjük azokat, és elmulasztjuk felismerni, hogy minden egyes leírás a saját szemszögéből ugyanarra a feladatra vállalkozik. Mind egyformán tökéletlen, mert a mögöttük levő nagy igazság teljességgel leírhatatlan. A hindu író kétségkívül látott néhányat az indiai királyok káprázatos kertjeiből, ahol az általa leírt díszítő elemeket általánosan alkalmazták. A héber írástudónak nem voltak hasonló élményei, azonban ő valamely nagy és nagyszerű városban lakott – valószínűleg Alexandriában – és az ő szemszögéből a nagyszerűséget egy város fejezte ki, amit anyagának és díszítésének gazdagságában földöntúlivá tett. Mindegyikük olyan igazságot próbál az elméje számára ismerős hasonlatokkal lefesteni, amely túl lenyűgöző ahhoz, hogy szavakba önthesse.

Voltak, akik látták az égi dicsőséget, és megpróbálták azt akadozó szavaikkal leírni. Volt köztük néhány teozófus tanítvány is, sőt a `The Devachanic Plane or the Heaven World` című műben megtalálhatják saját, ez irányba tett kísérletemet is. Ma már nem beszélünk aranyról és ezüstről, rubinokról és gyémántokról. Ha a formák és színek szépségének és lehető legnagyobb finomságának fogalmát szeretnénk közvetíteni, inkább hasonlítjuk a naplemente színeihez, a tenger és az ég ragyogásához, mivel számunkra ezek mennyeibbek. Azok, akik látták közülünk az igazságot, jól tudják, hogy leírására és a valóság közvetítésére tett minden kísérletünk eredménytelen, mint a keleti írástudóké is, mivel azt semmilyen szóval nem lehet érzékeltetni, de egy nap minden ember látni fogja és megtudja.

Ez a mennyország nem álom, hanem ragyogó valóság, de ahhoz, hogy abból bármit felfogjunk, a témához tartozó egyik alapfogalmat tisztáznunk kell. A mennyország nem hely, hanem a tudatosság egy állapota. Ha megkérdezik ’Hol a mennyország?’, azt kell felelnem, hogy ebben a pillanatban is itt van körülöttünk, olyan közel, mint a levegő, amelyet belélegzünk. „A fény mindig körülvesz benneteket” – ahogy Buddha mondta hosszú idővel ezelőtt – „csak le kell venni a kötést a szemetekről, hogy lássatok”. De mit jelent a kötést ledobni? Mit jelképez? Ez egyszerűen csak a tudatosság magasabb szintre helyezésének kérdése, annak elsajátítása, hogy tudatunkat finomabb anyagú tudathordozóba összpontosítsuk. Már beszéltem ennek lehetőségéről az asztrális testtel kapcsolatban, ami által az asztrális világ válik láthatóvá. Ez ugyanannak a folyamatnak egy további fokozata, azaz a tudatosságnak a mentális síkra emelése, mivel az embernek azon a szinten is van teste, amelyen keresztül felfoghatja rezgéseit, így a mennyország pompás ragyogásában élhet, noha még rendelkezik fizikai testtel is. Ilyen tapasztalatokat követően kevéssé érez kedvet majd, hogy visszatérjen az utóbbi testbe.

Az átlagember ezt a boldogságot csak halál után éri el, és ritka eseteket kivéve akkor sem azonnal. Elmagyaráztam, hogy a halált követően az Én hogyan húzódik folyamatosan vissza önmagába. Az egész asztrális élet valójában nem más, mint állandó visszahúzódási folyamat, és amikor az idő előrehaladtával a lélek eléri annak a síknak a határát, meghal annak a világnak a számára is ugyanúgy, ahogy a fizikai síkon tette. Azaz leveti annak a síknak a ruháját is, maga mögött hagyja, mialatt továbbhalad egy magasabb és még teljesebb életbe. Ezt a második halált sem előzi meg semmilyen szenvedés, de ugyanúgy, ahogy az első halál esetében, általában öntudatlansággal jár, amelyből az ember fokozatosan ébred fel. Néhány évvel ezelőtt írtam egy könyvet ’A devacháni sík’ (The Devachanic Plane) címmel. Abban igyekeztem bizonyos mértékben kibővíteni a leírást arról, ami látható, és táblázatba foglalni ennek a dicsőséges fényországnak a felosztását, amennyire csak tudtam, példákat bemutatva arról, amit vizsgálódásaink során megfigyeltünk a mennyei élettel kapcsolatban. Most megkísérlem a dolgot más szempontból önök elé tárni, és akik úgy kívánják, kiegészíthetik információikat könyvem elolvasásával is.

Talán a legátfogóbb kezdő megállapítás az lehet, hogy ez az Isteni Elme síkja, hogy itt magának a gondolatnak a birodalmában vagyunk, és hogy minden, amit az embernek egyáltalán lehetséges elgondolnia, az itt élő valóságban van jelen. Mi nagyon előnytelen helyzetben munkálkodunk azon szokásunkból eredően, hogy az anyagi dolgokat tekintjük valóságosnak, és ami nem anyagi, azt álomszerűnek, épp ezért valótlannak véljük. Viszont a tény az, hogy minden, ami anyagi, szintén ebbe az anyagba van temetve és elrejtve, és bármennyire valóságos, sokkal kevésbé nyilvánvaló és felismerhető, mint magasabb nézőpontból szemlélve lenne. Így, amikor a gondolatok világáról hallunk, azonnal valami valószerűtlen világra gondolunk, ami olyan anyagból épült, ’amiből az álmok vannak’, ahogy a költő mondja.

Képzeljük el, hogy amikor egy ember elhagyja fizikai testét, és tudata kinyílik az asztrális életre, az első érzete annak a világnak az erőteljes életszerűsége és valósága lesz. Ezért úgy gondolja: ’most érzem először, mit jelent élni’. Amikor pedig elhagyja azt az életet egy magasabb felé, pontosan ismétli ugyanazt a tapasztalatot, ez az élet viszont sokkal teljesebb, tágabb és erőteljesebb, mint az asztrális, megint csak össze sem lehet hasonlítani. Mindezeken túl szintén létezik egy másik élet, amely úgy viszonylik az előzőhöz, mint a napsugárzás a holdfényhez, de ezen egyelőre felesleges elmélkedni.

Lehetnek sokan, akik számára hihetetlen, hogy a gondolat birodalma valóságosabb, mint a fizikai világ. Ez bizonyára így marad számukra mindaddig, amíg nem szereznek tapasztalatot ennél magasabb rendű életről, és akkor egy pillanat alatt sokkal többet fognak tudni, mint amennyit szavak valaha is elmondhatnak nekik.

Ezen a síkon létezőnek érezzük az Isteni Elme végtelen teljességét, aminek határtalan gazdagsága mindenki számára nyitva áll, annak arányában, ahogy az adott lélek képessé tette magát befogadására. Ha az ember már teljesítette a neki elrendelt fejlődést, ha az isteni természetet, amelynek csírája benne van, teljesen megvalósította és kibontakoztatta magában, ez az egész dicsőség elérhetővé válik számára. Mivel ezt még egyikünk sem érte el, mivel csak fokozatosan emelkedünk a felé a ragyogó beteljesülés felé, ebből következően senki sem tudja azt teljes mértékben érzékeltetni. Minden egyes lélek csak annyit képes felfogni és megismerni belőle, amennyit megelőző erőfeszítései lehetővé tettek számára. A különböző egyének képességei nagyon is eltérők. Egy keleti hasonlat szerint mindenki a saját serlegét hozza, vannak közöttük nagyok és vannak kicsik, de kicsi vagy nagy, mindegyik színültig megtelik. A mennyei üdvösség tengerében sokkal több van annál, mint amire bárkinek is szüksége van.

Valamennyi vallás beszél erről a mennyei üdvösségről, de csak kevés tárja elénk elég világosan és pontosan azt a fő gondolatot, amely egyedül magyarázná meg ésszerűen, hogyan lehetséges ilyen üdvösség egyformán mindenki számára. Valójában az egész elgondolás kulcsa az a tény, hogy minden ember maga hozza létre saját mennyországát, Isten saját gondolatának szavakkal ki nem fejezhető ragyogásából választva ki azt. Földi élete folyamán az ember a sajátmaga által gerjesztett okok révén maga határozza meg mennybéli életének mind a hosszát, mind a minőségét. Pontosan arra számíthat, amit kiérdemelt, éppen olyan örömben lesz része, mint amely legjobban illik egyéni beállítottságához. Ugyanis ez olyan világ, amelyben minden lénynek azon a szinten történt tudatra ébredésétől fogva a legmagasabb szellemi üdvösséget kell élveznie, amelyre képes. Olyan világ, ahol az ember törekvéseire adott válasz erejét csak az ember törekvésekre való képessége korlátozza.

A földi élete folyamán alkotott vágyai és szenvedélyei által az ember asztrális testet készített magának, abban kell élnie asztrális létezése alatt, és az az idő számára boldog vagy nyomorúságos, felépített asztrális testének jellege szerint. Most a tisztítótűz véget ér, mivel természetének alacsonyabb része megsemmisült, mert már csak a magasabb és kifinomultabb gondolatok maradnak meg, a nemes és önzetlen törekvések, amelyeknek földi élete során utat engedett. Ezek köréje gyűlnek, egyfajta burkot képeznek körülötte, amelynek közvetítésével majd képessé válik ebben a finomabb anyagban bizonyos rezgéstípusokra reagálni. Ezek az őt körülvevő gondolatok képezik azokat az erőket, amelyek révén a mennyei világ gazdagságából merít, és amelyet végtelen kiterjedésű tárháznak fog találni. Ebből pontosan azoknak a gondolatoknak és törekvéseknek az ereje által meríthet, amelyeket ő hozott létre a fizikai és az asztrális életben. Gyengéd érzelmeinek és odaadásának legnemesebb része most meghozza eredményeit, mivel más nem maradt, mindaz, ami önző vagy mohó volt, mögötte maradt a vágyak síkján.

A szeretetnek két fajtája van. Az egyik, ami alig érdemli meg ezt a magasztos elnevezést, amelyik mindig arra gondol, hogy mennyi viszonzást kap a befektetett ragaszkodásért, amelyik örökké aggódik a másik személy cserébe mutatott érzelmének pontos mennyisége miatt. Így állandóan belebonyolódik a féltékenység és a gyanakvás gonosz hálójába. Az ilyen érzés, amely mohó és sóvársággal telt, meghozza kétséges és nyomorúságos eredményét a vágy síkján, amelyhez oly egyértelműen tartozik.

Van azonban a szeretetnek egy másik fajtája, amelyik soha nem arra gondol, mennyit kap viszonzásul, csak egy célja van, hogy érzelmeit fenntartás nélkül szeretete tárgyának lábai elé öntse, és csak arra gondol, hogyan fejezhetné ki a szívét teljesen betöltő érzelmeket. Ez határtalan, mert nincs benne mohóság, sem az önmagához kötés, sem viszonzás elvárása, ennek következtében hatalmas erőkiáradása van, amelyet sem az asztrális anyag nem tud közvetíteni, sem az asztrális sík dimenziói nem képesek azt tartalmazni. Ennek a magasabb szint finomabb anyagára és tágabb terére van szüksége, ezért az így létrehozott energia a mentális világhoz tartozik.

Ugyanígy létezik olyan vallási áhítat, amelyik főleg arra gondol, hogy mit kap az imáiért, és Isten imádását egyfajta alkudozási szintre alacsonyítja le. Létezik ugyanakkor valódi áhítat is, amikor az istenségről való elmélkedésben az ember teljesen elfeledkezik önmagáról. Mindannyian jól tudjuk, hogy legmagasabb áhítatunkban is van valami, ami még soha nem járt megelégedéssel, hogy a legnagyszerűbb törekvéseink még sohasem teljesedtek ki, hogy ha valóban önzetlenül szeretünk, akkor érzéseink a fizikai síkon kifejezhetetlenek, hogy a legnemesebb zene vagy a legtökéletesebb művészet által szívünk legbelsejében felkavart mély érzések olyan magasságokba és mélységekbe érnek el, amelyek ismeretlenek ezen a tompa földgolyón.

Mégis, mindez számításainkon túlmenően az erő olyan csodálatos képessége, amelynek valahol és valahogyan meg kell hozni az eredményeit, mivel az energia-megmaradás törvénye ugyanúgy érvényes és ugyanolyan biztos a gondolatok és a törekvések magasabb síkjain, mint a hétköznapi mechanikában. De mivel vissza kell hatnia arra, aki mozgásba hozta, és mivel a fizikai síkon annak korlátozott és sűrű anyaga miatt nem tud működni, hogyan és mikor hozza meg elkerülhetetlen visszahatását? Egyszerűen megvárja, amíg az ember eléri a mentális világ szintjét, és felhalmozott energiaként marad mindaddig, amíg az alkalom elérkezik. Mindaddig, amíg az ember tudata a fizikai és az asztrális síkra összpontosul, addig nem tud hatni rá az energia, de amint teljesen áttevődik a mentális síkra, készen áll számára az energia, zsilipjei megnyílnak, és elkezd működni. A tökéletes igazságszolgáltatás beteljesedik, és nem vész el soha semmi, még ha nekünk ebben az alacsonyabb világban úgy is tűnik, hogy célját tévesztette, vagy semmivé lett.






V. FEJEZET
SOKFÉLE LAKHELY



Az elképzelés kulcsa annak megértése, hogyan készíti elő az ember saját mennyországát. Itt, az Isteni Elme síkján minden elképzelhető szépség és dicsőség jelen van, de az ember arra csak azon az ablakon keresztül nézhet ki rá, amit sajátmaga készített magának. Minden gondolatformája egy ilyen ablak, amelyen át hatás érkezik hozzá a kinti erőktől. Ha földi életében főleg fizikai dolgok érdekelték, akkor csak kevés ablakot készített magának, amelyen keresztül ez a magasabb dicsőség rá sugározhat. Mégis, minden embernek támad tiszta, önzetlen érzése, hacsak egyszer is egész életében, és most ez is egy ablakká válik számára. Minden embernek jut valamennyi az áldás csodálatos időszakából, a teljes vademberi állapot korai szakaszát leszámítva. Ahelyett, hogy azt mondanánk – ahogy az ortodox tanok hirdetik –, hogy egyesek a mennyországba, mások a pokolba kerülnek (ha a legalacsonyabb asztrális életet olyan rettenetes kifejezéssel szándékozunk illetni, mint pokol), sokkal helyesebb lenne arról beszélni, hogy minden ember kiveszi a részét mindkettőből, és ezek csak arányaikban térnek el egymástól. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az átlagember lelke még csak fejlődése korai szakaszában van. Megtanulta aránylag könnyen használni fizikai eszközét, még asztrális testében is elég szabadon működik, habár ritkán képes arra, hogy ténykedései emlékét átvigye fizikai agyába. Mentális teste azonban nem eszköze tényleges értelemben, mert nem tudja úgy használni, mint alsóbb testeit, nem tud közlekedni benne, nem tudja mentális teste érzékeléseit normál módon információk vételére alkalmazni.

Ezért nem szabad arra gondolnunk, hogy ott élénk tevékenységet folytat, vagy képes szabadon mozogni, mint ahogy az asztrális szinteken tette. Állapota leginkább befogadó, kapcsolata a külvilággal csak saját ablakain keresztül történik, ezért rendkívül korlátozott. Aki ott teljesen aktív tud lenni, az már több, mint ember, az bizonyára már megdicsőült szellem, nagy és magasan fejlett lény. Az ilyen lélek ott teljes tudatossággal rendelkezik, mentális eszközét ugyanolyan szabadon tudja használni, mint az átlagember a fizikai testét, és a magasabb tudás óriási területei nyílnak meg számára.

Most azonban egy ennél kevésbé fejlett emberre gondolunk, akinek vannak ablakai, és csak ezeken keresztül lát. Az ő mennyországának megértéséhez két dolgot kell figyelembe vennünk: viszonyát magához a síkhoz és viszonyát a barátaihoz. A kérdés, hogyan viszonyul a környezetéhez ezen a síkon, két részre bontható: először a sík anyagára kell gondolnunk, ahogy azt a gondolatai formálják, másodszor a sík erőire, amiket a törekvéseire adott válaszok előhívtak.

Említettem már, hogyan veszi körül magát az ember gondolatformákkal. Itt, ezen a síkon magának a gondolatnak az otthonában vagyunk, így az említett gondolatformák rendkívül fontosak mindkét szempontból. Élő erők vannak az ember körül, a sík hatalmas angyali lakói, sok rendjük nagyon érzékeny bizonyos emberi törekvésekre, és gyorsan válaszolnak is azokra. Természetesen az embernek mind gondolatai, mind törekvései a földi élet során már előkészített sorban helyezkednek el. Úgy tűnhet, hogy amikor valaki ilyen szellemi erejű és élénkségű síkra költözött át, teljesen új tevékenységek iránt támadhat fel érdeklődése mind ez ideig szokatlan irányokban, ez azonban nem lehetséges. Mentális teste egyáltalán nem működik még úgy, mint alsóbb tudathordozói, és semmi esetre sem áll teljesen irányítása alatt. Egész, sok előző életből álló múltja során mentális teste megszokta, hogy a benyomásait és a működésre ösztönző hatásait alulról, az alacsonyabb tudathordozókon keresztül kapja, főleg a fizikai testtől, néha az asztrálistól, és csak nagyon kevés esetben készteti működésre a saját szintjéről kapott mentális rezgés, ezért nem tudja azokat hirtelen felfogni és válaszolni rájuk. Gyakorlatilag nem indít el új gondolatokat, csak amiket már megformált, az ablakokat, amelyeken keresztül kinéz új világára.

Az ablakokat két tényező lehetséges változatai határozzák meg: az irány, amerre néznek és az üveg fajtája, amelyből állnak. A magasabb gondolat nagyon sokfelé irányulhat. Az olyanok, mint a jóindulat és az odaadás annyira személyes jellegűek, hogy helyesebb ezeket az embernek a többi emberhez való viszonyával kapcsolatban vizsgálni. Vegyünk először inkább egy olyan példát, ahol ez az elem nem jelenik meg, ahol csak környezetének hatásával kell foglalkoznunk. Tegyük fel, hogy az illető egyik mennybéli ablaka a zene. Itt hatalmas erővel állunk szemben. Tudjuk, milyen csodálatosan fel tudja emelni az embert a zene, egy időre új lénnyé alakíthatja egy új világban. Ha ezt valaha tapasztalták, beláthatják, hogy itt egy óriási erő jelenik meg. Akinek viszont nincs zene a lelkében, ablaka sincs nyitva ebbe az irányba. Akinek van zenei ablaka, azon keresztül a benyomások három teljesen különböző csoportját fogja megélni, amelyek ablaküvegének fajtája szerint fognak módosulni. Nyilvánvaló, hogy üvege nagymértékben korlátozhatja kilátását; lehet színes, ez esetben csak bizonyos fénysugarakat enged át, lehet gyenge minőségű, ez esetben torzíthatja és sötétítheti a belépő sugarakat, például, ha valaki csak bizonyos fajta zenét volt képes értékelni a Földön, stb.

Ha jó minőségű ablakot tételezünk fel, mit kaphat az ember azon keresztül?

Először is érzi majd, hogy a zene a sík erőinek rendezett mozgását fejezi ki. A szférák zenéjének költői elképzelése mögött kétséget kizáró tény áll, mivel ezeken a magasabb szinteken minden bármilyen fajta mozgás és tevékenység mind a hangok, mind a színek ragyogó harmóniáját hozza létre. Minden gondolat – az ember sajátja ugyanúgy, mint a másoké – ezen a módon jut kifejezésre, szépséges, mégis leírhatatlan, állandóan változó hangzatok sorozatában, mintha ezer szélhárfa zengne. A mennyország eleven és ragyogó életének ez a zenei megnyilvánulása egyfajta mindig jelenlévő, örökké örömet okozó háttérül szolgál minden más ottani tapasztalathoz.

Másodszor, a sík lakói között létezik a lények egy osztálya, az angyalok egyik nagy rendje, ahogy keresztény barátaink neveznék őket, akik elsősorban a zenének szentelték magukat, és sokkal nagyobb mértékben fejezik ki magukat a zenével, mint a többiek. A régi hindu könyvekben Gandharva néven illették őket. Az, akinek a lelke összhangban van a zenével, bizonyosan felkelti figyelmüket, kapcsolatba kerülhet némelyikükkel, és egyre fokozódó élvezettel fogja megtanulni a csodálatos új kombinációkat, amelyeket ők alkalmaznak.

Harmadszor embertársai által alkotott zeneműveknek is lelkes hallgatója lesz a mennyei világban. Gondolják el, hány nagy komponista előzte meg őket: Bach, Beethoven, Mendelssohn, Händel, Mozart, Rossini mind ott vannak, nem holtan, hanem tele erőteljes élettel, örökké árasztva sokkal nagyszerűbb dallamokat, ragyogóbb harmóniákat, mint amire a Földön valaha is képesek voltak. Ezek mindegyike csodálatos melódiák forrása, és földi zenészeink ihlete valójában az ő üde dallamaik sápadt és távoli visszhangja. Sokan vannak annak tudatában, hogy ennek az alacsonyabb világnak a zsenije nem más, mint az előttünk eltávozottak korlátlan erőinek visszatükröződése. Tőlük ragad meg a fogékony ember néhány gondolatot, ez gyakrabban történik, mint gondolnánk, újra megjeleníti, amennyire ezen az alsóbb szinten lehetséges. A zene nagy mesterei mesélték, hogy néha valamely nagy oratórium, fenséges induló, nemes kórusmű egészét hallják egyetlen zengő akkordban, és ilyen módon jut el hozzájuk az ihlet, de ha megkísérlik hangjegyekkel leírni, sok kottaoldal szükséges a hallottakat kifejezéséhez. Ez pontosan kifejezi a mennyei muzsika különbségét attól, amit itt ismerünk. Egy hatalmas akkord ott képes közvetíteni azt, ami itt órákat venne igénybe, sokkal kisebb hatást keltve.

Hasonló tapasztalatai lehetnek annak az embernek is, akinek ablaka a művészet. Neki is ugyanaz a három élvezeti lehetősége van, mivel a sík rendje színekben és hangokban fejezi ki magát. Valamennyi teozófus tanuló ismeri azt a tényt, hogy a déváknak színnyelvük van. A dévák egy szellemi rendet alkotnak, és színvillanásokkal érintkeznek egymással. Itt is munkálkodnak még a középkor nagy művészei, nem ecsettel és vászonnal, hanem sokkal könnyebben, mégis lényegesen hatékonyabban: a gondolat erejével formálva a mentális anyagot. Minden művész tudja, hogy még a legsikeresebb mű is mennyire elmarad az elméjében meglévő elképzeléseitől, amit papíron vagy vásznon létrehozott. Ezen a síkon gondolkodni annyi, mint megvalósítani, és lehetetlen csalódni. Ugyanez igaz a gondolat minden irányára, ezért ténylegesen létezik a tanulás és az öröm végtelensége, messze túl azon, amit itt lenn véges elménkkel felfoghatunk.






VI. FEJEZET
ÉGI BARÁTAINK



Térjünk témánk második részére, arra a kérdésre, hogyan viszonyul az ember azokhoz, akiket szeret, vagy akik iránt odaadást és csodálatot érez. Újra és újra megkérdezik az emberek, hogy vajon találkoznak-e szeretteikkel és felismerik-e őket ebben a nagyszerűbb életben? Vajon ebben az elképzelhetetlen ragyogásban hiába keresik-e az ismerős arcokat, akik nélkül minden hiábavalónak tűnik? Szerencsére erre a kérdésre világos és egyértelmű a válasz. A barátok ott lesznek a kétség legkisebb árnyéka nélkül, sokkal teljesebben, valóságosabban, mint valaha, amikor még velünk voltak.

Ugyancsak gyakran megkérdezik: ’Mi a helyzet a barátainkkal, akik már a mennyei életet élvezik? Látnak-e minket itt alul? Figyelnek-e bennünket, és várnak-e ránk?’ Aligha, mivel bármelyik kérdés esetében nehézségek állhatnak fenn. Hogyan lehetne boldog az eltávozott, ha visszanézve azokat, akiket szeretett, szomorúságban vagy szenvedésben, vagy ami még rosszabb, bűnelkövetésben látná? És ha a másik változatot fogadjuk el, hogy nem látja, de vár rá, ez az eset nem sokkal jobb. Akkor ugyanis az ember a várakozás hosszú és fárasztó időszakát, a bizonytalanság fájdalmas idejét élné át, ami gyakran évekig tartana, mialatt a barát már sok esetben annyira megváltozna, hogy már nem is állna fenn többé rokonszenv. A Természet által oly bölcsen létrehozott rendszer révén ezek a nehézségek elkerülhetők. Azokat, akiket az ember legjobban szeret, mindig maga mellett tudhatja legnemesebb, legjobb mivoltukban, semmilyen árnyék vagy diszharmónia nem férhet közéjük, mert egész idő alatt pontosan azt kapja tőlük, amit kíván. Ez az elrendezés – ahogy valóban elvárhatjuk – végtelenül különb bárminél, amit az emberi képzelet képes lenne ajánlani helyette, mivel mindazon feltevések, hogy mi a jó, emberi elgondolások, de az igazság Isten eszméje. Hadd próbáljam meg megmagyarázni.

Valahányszor nagyon mélyen szeretünk valakit, erős mentális képet alkotunk róla, és gyakran van jelen elménkben. Elkerülhetetlenül magunkkal visszük mentális képét a mennyei világba, mivel természetszerűleg ahhoz az anyagszinthez tartozik. Azonban a szeretet, amely megformál és megőriz egy ilyen képet, hatalmas erő, amely elég erős ahhoz, hogy elérje, és hasson annak a barátnak a lelkére, a valóságos emberére, akit szeretünk. A szeretett lélek azonnal és szenvedélyesen válaszol, és belemerül a gondolatformába, amelyet létrehoztunk róla. Ilyen módon barátunkat valóságosan jelenlevőnek érezzük, élénkebben, mint valaha. Ne felejtsük el, hogy a lélek az, akit szeretünk, és nem a test, és a lélek az, aki itt van velünk. Azt lehetne mondani: ’Igen, így lenne, ha az a barát halott lenne, de tegyük fel, hogy életben van, nem lehet egyszerre két helyen.’ Ami azt illeti, tény, hogy lehet egyszerre két helyen, gyakran kettőnél több helyen is, és az, hogy mi általában élőnek vagy halottnak mondjuk, a legkevésbé sem számít. Próbáljuk megérteni, mi is tulajdonképpen a lélek, és jobban látjuk majd, hogyan lehetséges ez.

A lélek egy magasabb síkhoz tartozik, sokkal nagyobb és nagyszerűbb dolog, mint amilyen bármelyik megnyilvánulása lehet. Viszonya saját megnyilvánulásához olyan, mint egyik dimenzióé a másikhoz, mint a vonalé a négyzethez vagy a négyzeté a kockához. Megannyi négyzet sem hoz létre soha kockát, mert a négyzet két-dimenziós, a kocka viszont három. Akárhány kifejeződés egy alsóbb síkon sem merítheti ki a lélek teljességét, mivel a lélek magasabb síkon van. Csak kis részét helyezi magából a fizikai testbe tapasztalatszerzés céljából, ami csak ezen a síkon tehető meg. Egyszerre csak egy ilyen testet ölthet fel, mert ez a törvény. De ha ezer testet ölthetne is, az sem lenne elegendő, hogy kifejezze, mi is a lélek valójában. Csak egy fizikai teste lehet, de ha egy barátban olyan szeretetet ébreszt, hogy annak gondolataiban erős mentális képként van jelen, akkor erre a szeretetre azáltal képes reagálni, hogy az illető által képzett gondolatformába saját életét árasztja, és önmaga valódi kifejezésévé éleszti azon a szinten, amely két teljes síkkal magasabb, mint a fizikai, és ezért még jobban tudja benne kifejezni tulajdonságait.

Ha még mindig nehéznek tűnik elképzelni, hogyan lehet az ember tudata aktív abban és ebben a megnyilvánulásban is, akkor hasonlítsuk össze egy egyszerű fizikai kísérlettel. Mindnyájan, akik széken ülünk, egyidejűleg különféle fizikai érintkezések tudatában vagyunk. Érintjük a szék ülését, lábunk a földön nyugszik, kezünk érzi a szék karfáját, vagy egy könyvet tart, mégse nehéz agyunknak mindezen érintkezéseket egyszerre tudatosítani. Akkor miért lenne nehezebb a léleknek, amely sokkal több, mint a puszta fizikai tudat, hogy tudatos legyen egyidejűleg egynél több megnyilvánulásban, amúgy a sajátjánál alacsonyabb síkokon? Valójában ugyanaz az ember érzi mindezeket a különböző kapcsolatokat, valójában ugyanaz az ember érzi a gondolatképeket, és valódi, élő és szerető mindegyikben. Számunkra mindig a legjobb állapotában van jelen, mivel ez sokkal teljesebb kifejeződés, mint amilyen a fizikai síkon még a legjobb körülmények között is lehetne.

Kérdezhetnénk, hogy befolyásolja-e ez valahogyan a szeretett barát fejlődését? Bizonyára, mivel további lehetőségeket teremt számára a megnyilvánulásra. Ha fizikai teste van, akkor azon keresztül már tanulja fizikai leckéit, de ez lehetővé teszi számára, hogy ugyanakkor a gyengédség képességét sokkal gyorsabban fejlessze a mentális síkon tőlünk kapott forma segítségével. Így az iránta érzett szeretetünk rengeteget ad neki. Amint mondtuk, a lélek sok képmásban megnyilvánulhat, ha eléggé szerencsés, hogy készítettek ilyeneket számára. Akit sok ember szeret, sok mennyország részese lehet egyszerre, ezáltal sokkal gyorsabban bontakozhat ki. Azonban ez az óriási többletlehetőség azoknak a szeretetre méltó tulajdonságoknak a közvetlen eredménye és jutalma, amelyek sok embertársa gyengéd figyelmét magára vonták. Így nemcsak kap szeretetet tőlük, hanem azáltal, hogy felfogta azt, ő maga is megnő szeretetben, függetlenül attól, hogy ezek a barátok élők vagy holtak.

Észre kell azonban vennünk, hogy a kapcsolat tökéletességének két lehetséges korlátja van. Először is a barátról teremtett kép lehet részleges és tökéletlen, így lehet, hogy sok magasabb képessége nincs képviselve, ezért lehet, hogy nem tudnak azon keresztül megmutatkozni. Másodszor a barát részéről is lehet nehézség. Egy elképzelést pontatlanul formálhattunk meg, és ha barátunk nem magasan fejlett lélek, még az is megeshet, hogy mi túlértékeltük egyik vagy másik irányban, ez esetben gondolatképének lehetnek olyan részei, amelyeket nem tud teljesen kitölteni. Ez azonban nem nagyon valószínű, és csak akkor fordulhat elő, amikor teljesen méltatlan alanyt oktalanul bálványoz valaki. Az ember, aki a képet alkotta, még akkor sem talál barátjában változást vagy hiányosságot, mert ő ebben a létben jobban képes betölteni az eszményképet, mint a fizikai élete idején. Mivel még fejletlen lélek, lehet, hogy nem tökéletes, de még mindig jobb, mint korábban, így a mennyek lakójának öröméből semmi nem hiányzik. Barátja képek százait töltheti meg azon tulajdonságokkal, amelyekkel rendelkezik, de ha egy tulajdonsága még fejletlen lenne, nem fog azonnal kifejlődni csak azért, mert neki tulajdonították. Itt van azok mérhetetlen előnye, akik olyan személyekről formáltak gondolatképeket, akikben nem csalatkozhatnak, és mivel csalódás nem lehetséges, inkább azt kellene mondanunk, hogy azokról, akik képesek felülmúlni még a legmagasabb elképzelést is, amit az alacsonyabb elme teremthet róluk. A teozófus, aki elméjében képet alkot a Mesterről, tudja, hogy minden tökéletlenség csak saját maga részéről állhat fenn, mivel a szeretet és az erő olyan mélységéből merít, amelyet mentális mélységmérője sohasem érzékelhetne.

Felmerülhet a kérdés, hogy mivel a lélek idejének olyan jelentős részét tölti a mennyei világ áldásának élvezetével, milyen fejlődési lehetőségei vannak ott tartózkodása alatt? Ezek három csoportba oszthatók, habár mindegyiknek még sok változata lehetséges.

Először is, a benne meglevő bizonyos képességek révén néhány ablakot már megnyitott a mennyország felé, e képességek hosszú időn át történő gyakorlása révén nagymértékben megerősíti azokat, és következő földi inkarnációjába e tekintetben tehetséggel gazdagon megáldva fog visszatérni. Gondolatai ismétlés révén intenzívekké válnak, és az ember, aki talán ezernyi évet tölt azzal, hogy önzetlen jóakaratot próbáljon árasztani magából, ennek az időszaknak a végén biztosan fogja tudni, hogyan kell erősen és nagyon szeretni.

Másodszor, ha ablakán át olyan törekvést indít el, amely kapcsolatba hozza nagy szellemi rendekkel, bizonyára sokat nyer a velük való érintkezésből. A zenében az említett szellemi rendek a felhangok és zenei változatok mindenféle fajtáját használják, amelyek megelőzőleg ismeretlenek voltak számára, a művészetben ezer és ezer formát ismernek, amiről neki fogalma sem volt. Mindezek fokozatosan befolyást gyakorolnak rá, és ily módon gazdagabban kerül ki a dicsőséges mennyei életből, mint ahogy belépett.

Harmadszor az általa alkotott mentális képen keresztül további információkat fog szerezni, amennyiben ezek az emberek elég fejlettek ahhoz, hogy őt képesek legyenek tanítani. Ismét megállapítható, hogy a teozófus, aki a Mesterről alkotott képet, ezen a képen keresztül nagyon világos tanítást és támogatást fog kapni, ami kevésbé fejlett emberek esetében kisebb mértékben lehetséges.

Mindezek felett és ezeken túl a lélek vagy ego élete visszatér saját kauzális testébe, az eszközbe, amelyet, eltekintve fokozatos fejlődésétől, életről életre változás nélkül hordoz magával. A dicsőséges mennybéli élet is véget ér, és akkor leveti a mentális testet is, amint a többi testével tette, és megkezdődik az élet a kauzális testben. Itt a léleknek nincs szüksége ablakokra, mert ez az igazi otthona, ahol az összes fala leomlott. Az emberek többsége még nagyon csekély tudatossággal rendelkezik ebben a magasságban. Pihennek, figyelmetlenül ábrándozva, alig ébren, de látomásuk igaz, habár fejlettségük hiányában korlátozott. Mégis, ezek a korlátok minden visszatérés alkalmával kisebbek lesznek, ők maguk viszont nagyobbak, így ez a legigazibb élet kiterjedtebb és teljesebb lesz számukra. Ahogy a tökéletesedés folytatódik, ez a kauzális élet egyre hosszabb lesz, az alacsonyabb szinteken való létezéssel összehasonlítva arányaiban egyre nagyobb lesz. Ahogy fejlődik az ember, képessé válik arra, hogy adjon, és ne csak kapjon. Azután valóban közeledik győzelme, megtanulja a krisztusi leckét, az áldozat mindent megkoronázó dicsőségét, annak mindenek feletti örömét, hogy egész életét kiárassza embertársai megsegítésére, hogy saját énjét a közösségnek áldozza, hogy égi erejét az emberek szolgálatába állítsa, hogy mindezt a csodálatos mennyei erőt a Föld küszködő fiainak megsegítésére fordítsa.

Ez része az előttünk álló életnek, ezek lépcsőfokok, amelyeket mi, akik az aranylétra legalján állunk, magunk előtt láthatunk magasodni. Így hírt adhatunk róla azoknak, akik még nem látják, hogy megnyithassák szem


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése