2019. október 5., szombat

Kobalt bomba helyett ballisztikus rakéták.
































Kobalt bomba helyett 
ballisztikus rakéták.




Bőröndatombombák



Képzeljünk el egy bőröndöt, ami egy nukleáris fegyvert rejt magában, akár egy ember is elviheti akárhova, s a megfelelő pillanatban felrobbanthatja! Egyes emberek fantáziáját azonnal megragadta e gondolat, s filmekben szerepeltették ezen eszközt, mások – érthető módon – megrettentek a gondolattól, hogy bárki felrobbanthatja őket.
Valójában léteznek ilyen eszközök, vagy csak a hidegháborúban megszokott ijesztgetésekről lenne szó?

1) Mi a bőröndatombomba?

E kifejezést kétféle értelemben is használhatjuk: átvitt értelembe, a könnyebben mozdítható, illetve mini atomfegyverekre kell gondolni, konkrét értelemben, pedig a már említett bőröndbe rejtett nukleáris szerkezetekre – a cikk során bőröndatombomba kifejezéssel egyszerre utalok mindkét jelentésre.
A köznapi beszédben, ha bőröndatomfegyverek szóba kerülnek, mindenki az utóbbi értelemben gondol ezekre (és egyben összeköti a szovjetekkel, oroszokkal), holott a bőröndbe rejtett atombombák létezése nem bizonyított!
Konkrét értelemben, a bőröndatombomba egy rendkívül komplex, sűrített és hordozható eszköz, melynek mérete kb.: 60 x 40 x 20 centiméter. Lényegében egy olyan atombomba, amely esetében a bőrönd játssza a hordozó egység szerepét.

2) Tényleg léteznek bőröndatomfegyverek?

A válasz: igen, legalábbis, kis méretű, mini bombák bizonyosan. Titkosszolgálati jelentésekből tudjuk, hogy a hidegháború alatt mindkét szuperhatalom folytatott kutatásokat kis méretű atomfegyverek kifejlesztése céljából. De a kutatások eredményeként megalkotott fegyverek nem férnének el egy bőröndben, aktatáskában, az viszont tény, hogy akár egy ember is képes mozgatni azokat.
A hordozható nukleáris fegyverek ötlete sem éppen új. Egy újabb elhatárolást kell elvégezni: különbséget kell tenni a hordozható nukleáris fegyverek (lényegében a bőröndatombombák átvitt értelemben) és a bőröndatombombák között.
2.1) Az 1950-es, 60-as évek során az amerikaiak készítették el az első hordozható nukleáris fegyvert, amit Atomic Demolition Munition-nak (~ Romboló Atomlőszer) neveztek, s elsősorban nukleáris aknaként akarták használni.
Suitcasenuke1A különleges erők – elsősorban a SEAL – számára is fejlesztettek egy ADM-t, ezt Special Atomic Demolition Munition-nak (~ Különleges Romboló Atomlőszer) nevezték. Lényegében egy hátizsák volt (súlya: 100 font körül), melyek hidak, alagutak felrobbantására kívántak felhasználni. Két gyalogos katonára bíztak egy darabot, melyet, súlya miatt felváltva cipeltek.
Baloldalon a 60-as években készített titkosítás alól feloldott fotó látható, miközben az eszközt mutatják be.
SADMEgészen az 1980-as években megkötött fegyverkorlátozási szerződésig raktároztak ilyen fegyvereket, utána leszerelték azokat. Így végül sosem vetették be ezeket, s jelenleg múzeumi kiállítási tárgy (a robbanóanyag nélkül persze).
Az amerikai vezetők biztosak benne, hogy a szovjetek is készítettek hasonló szerkezeteket.
A szovjetek a mini nukleáris eszközüket szintén, elsősorban nukleáris aknaként kívánták használni, másrészt a Specnaz elit alakulat számára fejlesztették ki.
A szovjet tudósok is komoly erőforrásokat szenteltek minél kisebb nukleáris fegyverek kifejlesztésére. Az első hordozható fegyverek fenntartása rendkívül költséges volt, emellett túl nagyok és nehezek voltak ahhoz, hogy egy ember cipelje azokat.
A 1970-es években a fegyverek méretét és súlyát is sikerült csökkenteniük (méretek: 60 x 45 cm, súly: 145 kg). Ezek lényegében módosított nukleáris fegyverek voltak, nagyjából 1 kilótonna robbanóerővel.
MK-54 SADMValaha megépített legkisebb – és hivatalosan elismert – nukleáris robbanófej az amerikai fejlesztésű W54, melyet az 50-es évek végén teszteltek. A W54-t eredetileg egy aknavetővel gondoltak kilőni, s 0.01 kilótonna robbanóerővel rendelkezett (kb. 1-2 háztömböt tudna eltörölni a föld színéről).
A W-54 elég könnyű volt, ahhoz, hogy „bőröndatombomba”-ként tekintsünk rá. A W-54-est felhasználták egyrészt az Mk-54 SADM (Small Atomic Demolition Munition) alapjául. Az MK-54 lényegében egy W-54 volt, csak nagyobb és nehezebb. Egy hátizsákot kell elképzelni. Jó lehet az Mk-54 SADM-t „bőröndatombombának” hívták, de súlya miatt mégsem tekinthető annak, legalábbis nem konkrét értelemben
Másrészt a Davy Crockett 120 mm robbanófejnél. Ebben az esetben egy 40 x 60 cm-es hengert kell eléképzelni, mely 68 kg-t nyomott.
Az amerikai hadsereg több 155 mm-es nukleáris tüzérségi töltényhüvelyt fejlesztett ki. Ezek közül csak egyet használtak fel, a W-48-ast. A W-48 robbanófej 86 cm hosszú volt és 53.5-58 kg-t nyomott, teljesítménye: 70 – 100 tonna volt
W-54 Davy Crockett
A legkisebb nyilvánosságot kapott, tesztelt, robbanófej átmérője 12.7 cm, hossza 62.2 cm, súlya 43.5 kg, teljesítménye 190 tonna volt, de ez kevésnek bizonyult a láncreakció beindításához, s a kísérletek során egyszer sem sikerült beindítani a láncreakciót.
[Nukleáris láncreakcióról beszélünk, ha egy magreakció terméke újabb magreakciót vált ki. Ez a magreakciók számának exponenciális változását jelenti. Lényege az, hogy a maghasadás során felszabaduló 2-3 neutron újabb maghasadást váltson ki. Az egy hasadásból származó neutronok számát, amelyek újabb hasadást váltanak ki, k sokszorozási tényezőnek nevezzük. A fentebb felsorolt folyamatok valószínűségeinek aránya határozza meg a kértékét:
k < 1 a láncreakció megszűnik – szubkritikus állapot,
k = 1 a láncreakció stacionárius (a másodpercenkénti hasadások száma állandó) – kritikus állapot,
-
 k > 1 a másodpercenkénti hasadások száma exponenciálisan növekszik – szuperkritikus állapot.]
A kompakt nukleáris tüzérségi töltényhüvelyekben (208 mm vagy kisebb) másként kényszerítik a subkritikus állapotú anyagot szuperkritikus állapotba. A lineáris implózió értelmében az alacsonyabb sűrűségű subkritikus állapotú anyag összepréselése következtében gömbölyű, magasabb sűrűségű, nagyobb kritikus állapotú formát vesz fel. Ahogy a robbanási folyamat befelé préseli az anyagot, a hasadó anyag eléri a szuperkritikus állapot.
E megoldás alkalmazása mellett a leglaposabb bomba kb. 5 cm vastag lenne.
Suitcasenuke5
2.2) A bőröndatombombák konkrét értelemben – tehát a bőröndbe rejtett nukleáris szerkezetek – más kérdés!
Mint már említettem nincs kézzel fogható bizonyítékunk arra nézve, hogy valaha is építettetek volna ilyen bombát, így csak a különböző kijelentésekre támaszkodhatunk.
A bőröndbe rejtett atombombák 1997-ben 
Alexander Ivanovics Lebed – volt nemzetbiztonsági tanácsadó – nyugalmazott orosz tábornokkal folyatott „60 perc” című interjú és egyéb a nyilatkozatai következtében kerültek reflektorfénybe. A nyugalmazott tábornok arra figyelmeztetett többek közt, hogy Oroszország nem tud elszámolni 80-100 db egyenként 1 kilótonna robbanóerejű bőröndatombombával, s azok bárhol lehetne a világon, s bárki megszerezheti azokat.
Azt mondom, több mint 100 fegyver, a feltételezett 250-ből, nem áll az orosz fegyveres erők ellenőrzése alatt. Nem tudom, hol lehetnek. Azt sem tudom, vajon megsemmisítették-e azokat, vagy valahol rejtegetik, avagy eladták, esetleg ellopták, nem tudom.” nyilatkozta a volt tábornok, mondanom sem kell Oroszország mindent tagadott.
További adatok kerültek napvilágra 1998 nyarán, amikor is Stanislav Lunev – katonai hírszerző ügynök – könyvében arról ír, hogy volt szovjet hírszerző ügynökök bőröndatombombákat (konkrét értelemben) rejtegetnek az USA területén, s egy esetleges jövőbeli konfliktus esetén felhasználják azokat.
Világos utasításokat kaptam: Meghatározott helyeken kellett volna bevetni a fegyvereinket, többek közt a nukleárisakat is,” nyilatkozta Lunev californiai kongresszusi meghallgatásán.
A jelenlévők feljegyezték, hogy Lunev sosem tudott meghatározni egyetlen említett helyet sem.
Lunev állítása szerint e bombák évekig működőképesek maradhatnak, ha megfelelő elektromos forrásra kapcsolják azokat.Abban az esetben, ha áramkimaradás lépne fel működésbe lépnek a tartalék elemek. Amennyiben az elemek kezdenek lemerülni, a bomba egy kódolt üzenetet küld az orosz nagykövetségen, konzulátuson található GRU állomásra.” 
Lunev is megerősített Lebed hiányzó bőröndatombombákról tett nyilatkozatát
a hiányzó bombák száma majdnem megegyezik azon amerikai stratégiai célpontok számával, amelyek ellen be kellett volna vetni e fegyvereket”.
2001-ben Barbara Walters interjút készített Vladimir Putyin-val, melyben az orosz elnök a következőképpen nyilatkozott a bőröndatombombáról:
Nem hiszem, hogy ezek létezésében. Ezek csak legendák. Egyesek nyilván azt feltételezik, hogy valaki megpróbált nukleáris titkokat eladni. De nincs dokumentálva, hogy valaha is végeztek-e volna ilyen kutatásokat.”
2004-ben a Kreml Szövetségi Hírszolgálata, interjút készített Viktor Yesin vezérezredessel, (orosz stratégiai rakéta egységek vezetője), melyben úgy vélte Lebed-t a gyakorlatozások során használt különleges aknák téveszthették meg, s ezeket gondolta bőröndatombombáknak.
Yesin úgy vélte egy igazi bőröndatombomba elkészítése túl költséges és nehézkes lenne, ahhoz, hogy bármely állam időt fecséreljen arra, ráadásul nem lenne működőképes tovább pár hónapnál, mivel a hasadóanyag elbomlana.
Senki sem akar jelenleg kifejleszteni ilyen eszközöket,” – hangsúlyozta.

3) Bőröndatombomba építése

A hidegháború alatt mindkét nagyhatalom rendelkezett mini nukleáris fegyverek létrehozásához szükséges – megfelelő – tudással, de egyik sem tudott – hivatalos információk alapján – olyan bombát alkotni, mely belefért volna egy bőröndbe, vagy aktatáskába. Igaz a fenti állítást megcáfolni látszik, hogy a Washington központú Center For Defense Information (CDI) jelentése alapján az amerikaiak a 70-es évek végén képesek voltak akkora szerkezetet előállítani, mely beleférhet egy bőröndbe.
Suitcasenuke6

3.1) Elméletben

A legkisebb ilyen szerkezet egy darab – normál körülmények között, maximális sűrűségű – plutónium (vagy U-233).
A Pu-239 súlya 10.5 kg és 10.1 cm átmérőjű. Egy darab kritikus anyag segítségével 10-20 tonna robbanóerejű detonáció idézhető elő.
A 1.2 kritikus tömeg akár 100 tonnás, egy 1.35 kritikus tömeg 250 tonnás robbanást is előidézhet. Megfelelő technológiával rendelkező államok, a fúzió megfelelő gyorsításával – elméletileg – 1 kilótonnás bombát is készíthetnek ugyanennyi anyagból.
Az a mennyiségű anyag, melyben beindul a láncreakció, a kritikus tömeg. A kritikus tömeghez szükséges hasadóanyag mennyisége függ a felhasznált anyag sűrűségétől, formájától és dúsítottságától. A nagy erejű robbanás összenyomja az anyagot, s növeli annak sűrűségét, igaz így csökkenti a kritikus tömeget. Általánosságban elmondhatjuk, hogy ha robbanóanyagot adunk a meglévő maghoz, az értelemszerűen továbbnöveli a tömeget.
A rendszer súlya tovább csökkenthető vékony berillium visszaverő réteg alkalmazásával, igaz e megoldás növeli a keresztmetszetet. Miután a berillium néhány centiméter vastag, a plutónium mag sugara a berillium réteg vastagságának 40-60%-val csökkenthető. Mivel eltérő sűrűségű a két anyag (10:1) néhány kilógrammot nyerhetnek használatával.
Egy bőröndatombomba elkészítése során hatékony hasadóanyagot (plutónium vagy U-233) kell használni és pontosan annyi nagy erejű robbanóanyagot, ami elégséges a mag normál sűrűségnél nem nagyobb mértékű összepréseléséhez, valamint vékony berillium visszaverő réteg.
A bőröndatombomba két csövet tartalmaz, melyek 1-1 darab urániumot tartalmaznak, s mikor ezek összeütköznek, bekövetkezik a robbanás.
Megbecsülhető az elérhető legalacsonyabb tömeg, még megfelelő mértékű robbanóerő mellett. Mivel alapállapotú plutónium súlya: 10,5 kg és e súly 20-30%-nak megfelelő mennyiségű robbanóanyag kell, tehát eddig 13 kg-nál járunk. A vékony berillium réteg néhány kilóval csökkenti e súlyt, de a szükséges nagy erejű robbanóanyag, időzítő rendszer stb. növeli a súlyt. Abszolút elméleti minimum súly: 11-15 kg, s inkább a 15 kg-hoz közelebb.
A fenti számításokra jó példa a W-54 Davy Crockett. Mindenidők egyik legkönnyebb amerikai robbanófeje volt, 23 kg-t nyomott és a robbanóereje – különféle verziók tekintetében – 10 tonnától 1 Kilótonnáig terjedt. A robbanófej tojás formájú volt, a legvékonyabb pontján 27.3 cm, míg legvastagabban 40 cm átmérőjű volt.
A teszt szerkezet, melyet 1958. október 15.-n és 29.-n robbantottak föl, csupán 16 kg-t nyomott.
Vahid Majidi (korábban a Los Alamos National Laboratory’s kémiai részlegének vezetője). Jelenleg az FBI-nak dolgozik, tudományosan kívánta bebizonyítani, hogy a bőröndatombombák nem jelentenek akkora veszélyt, mint egyesek állítják.
Curt Weldon egy elképzelt bőröndatombomba makettjét tartja a kezébenKezdésként meghatározta egy a Hollywood-i filmekben látható táska méreteit 61 x 25,4 x 30,5 cm, súlya: kevesebb 22.7 kg, tehát egy ember is képes cipelni.
A nukleáris szerkezet vagy plutóniumot, vagy urániumot használ. 9,96 kg plutónium vagy 58,89 kg uránium szükséges egy nukleáris robbanás előidézéséhez. Mindkét anyag esetében szükség van nagy erejű robbanóanyagra is, uránium esetén egyértelműen többre.
Jó lehet az uránium könnyebben beszerezhető, de nehezebb is – túl nehéz ahhoz, hogy valaki egy bőröndben cipelje.
Továbbá lényeges kérdés a karbantartás. Minden nukleáris fegyvert karban kell tartani, különben könnyen elveszítheti hatékonyságát, e tétel a kis nukleáris fegyverekre fokozottan érvényes. A raktáron őrzött fegyverek 1-2 év alatt elveszíthetik hatékonyságukat, s hiába töri fel valaki a vezérlő rendszerüket, semmit sem ér már a fegyverrel.
Amennyiben léteznek bőröndbe rejtett atombombák, azok pár hónap – vagy még rövidebb idő – alatt használhatatlanokká válnak, mivel egyrészt elbomlik a hasadóanyag, másrészt az elektronikát nem lehet kellően megvédeni, s tönkreteszi a sugárzás!
Ebben az esetben is számolni kell egy további veszéllyel: a hatástalanná vált bomba egyes alkatrészeit felhasználhatják egy új fegyver készítésekor.
Itt kerül képbe a 
terrorizmus!


De a két terrorista államra kell gyanakodni , kik az elsődleges terroristák , úgy mint a terrorista zsidó állam , és az USA cionista vadjai , kik a pénzhatalomnak vannak alávetve , és ha az érdekük azt kívánja nem haboznak , akár a harmadik világháborút is elindítják, a kamatrabszolgák hada ellen . Ma még csak azt a 300 családot kéne likvidálni akik kamatrabszolga sorba taszították az emberiséget , és ez 6000 főt érintene , ha akcióba kezdenek, már az egész emberiség sorsa veszélybe kerül , ma még el kerülhetjük az emberiség kihalását , mert a ha a helytartókat is beleszámoljuk a likvidálásra ítélteket, úgy a bankárokkal együtt 100 ezer fő feláldozása lenne a cél az emberiség jövőjének megőrzésére. Amit terrorizmusnak neveznek , az az elsődleges terroristáknak a ténykedésére adott válasz , így ha az elsődleges terroristákat kiiktatjuk , a másodlagos terrorizmus megszünik , mert nem lesz aki terrorizálja a másodlagos vonalat , hisz ha megszüntetjük a kamatrabszolgaságot , az emberek , nemzetek népek szabad emberekké válnak , és nem lesz holokaja , és nem lesz atomfegyveres tsarolás sem . Nem folytatom tovább mindenkinek van fantáziája , és elképzelése , arról , hogy sem ő sem a családjuk ne éljen kamatrabszolga sorban , és ne keljen birodalmakban sem élni , szabad nemzetállamokként éljen ez a bolygónyi ember, hogy ne keljen egy nagy vizfejet eltertani a birodalomba , és főleg ne zsidókból áljon össze az a vizfej .


4) Készíthetnek a terroristák bőröndatombombát?

Mind az amerikaiak, mind a szovjetek által készített bőröndatombombák komoly mérnöki és gyártási kapacitást igényeltek. Egyetlen terrorista szervezet, s jó néhány ország, sem tudná megépíteni néhány skicc alapján. Mindannyian tudjuk, hogy, ami egyszerűnek tűnik a tervek alapján gyakran kivitelezhetetlen a gyakorlatban!
A legnagyobb így nem is az építés, hanem a vásárlás jelenti. A terrorista szervezetek összegyűjthetnek elég tőkét, s vásárolhatnak egyet, avagy esetleg ellophatnak egyet, avagy szerezhetnek hasadóanyagot és segítségével építhetnek egy bombát. Valóban valós veszélyt jelent e lehetőség?
Sajnos a válasz igen. Amíg erősen megkérdőjelezhető, hogy a feketepiacon sértetlen atomfegyvert lehet venni, annak nincs akadálya, hogy alkatrészeket és hasadóanyagot (kérdés: elegendő mennyiséget?) vásároljanak a terroristák, s ezekből előállítsanak egy atombombát. Kétségtelen ennek kicsi a valószínűsége, de még egy gyenge atombomba is jelentős veszélyt jelent magában.
Mivel ha több kis erejű bőröndatombombát egyszerre robbantanak jelentős károkat okozhatnak az adott nemzet gazdaságában, infrastruktúrájában, nem is beszélve a hosszú távú hatásokról.
Sokan kétségbe vonják a bőröndatombombák (konkrét értelemben) létezését, de abban mindenki egyetért, hogy készíthető és készítettek is olyan nukleáris fegyvereket, melyek elég kicsit ahhoz, hogy ellopják azokat. A nemzetbiztonsági szolgálatok minden országban számolnak e veszéllyel.
Paul L. Williams könyvében (Osama’s Revenge – the Next 9/11 – Osama bosszúja, a következő 9/11) a következőket állítja:David Z. 1996-ben állítólag – csecsenföldi Maffia kapcsolatai segítségével – hivatásos KGB ügynököktől vásárolt egy szállítmány SADM-t, avagy “nukleáris bőröndöt”…A fegyverekért, bin Laden 30 millió dollárt fizetett készpénzben és 2 tonna heroint – melyet afganisztáni laborjaiban készíttetett – adott mellé, melynek piaci értéke 700 millió dollár.”
Fizikailag lehetséges akkora nukleáris fegyvert készíteni, mely elfér egy bőröndben, s elméletileg ázsiai fekete piacokon is lehet szerezni ilyen fegyvereket.
Valószínűleg a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy egy terrorista szervezet sem rendelkezik ilyen fegyverekkel, hogy sosem fenyegetőztek, és sosem vetették be azokat. Sokan hitték, hogy a csecsenek rendelkeznek néhánnyal, de ha lett volna nekik bevetették volna az orosz erőkkel szemben a csecsen háború során
Fizikailag lehetséges akkora nukleáris fegyvert készíteni, mely elfér egy bőröndben, s elméletileg ázsiai fekete piacokon is lehet szerezni ilyen fegyvereket.
Valószínűleg a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy egy terrorista szervezet sem rendelkezik ilyen fegyverekkel, hogy sosem fenyegetőztek, és sosem vetették be azokat. Sokan hitték, hogy a csecsenek rendelkeznek néhánnyal, de ha lett volna nekik bevetették volna az orosz erőkkel szemben a csecsen háború során
Suitcasenuke8Felmerülhet a kérdés vajon a terroristák hozzájuthatnak-e ilyen fegyverekhez (ha egyáltalán léteznek), hiszen Lebed elmondása szerint majd 100 orosz bőröndatombomba hiányzik!
A hiány mértékének megállapítását nehezíti, hogy nem lehet igazán tudni pontosan hány ilyen fegyvert készített az orosz. A számadatokra vonatkozó források vagy nagyon szűkszavúak, vagy nem túl megbízhatóak.
Mint említettem a hivatalos és nem hivatalos források egyértelműen tagadták Lebed állításait. Ám az általuk felhozott ellenbizonyítékok és érvek további kérdéseket vetettek föl, illetve ellenmondásosak voltak, s gyanússá tették a forrásokat. Így mégis jogosnak tűnik a felvetés, hogy készítettek mini atombombákat.
A hordozható orosz nukleáris fegyverek tekintetében 3 ok következtében állhatott elő Lebed által említett hiány:a) régi tagországok területén maradtak;b)Oroszország területén kívül maradt bombákat újjáépítettek az ellopott alapanyagokbólc) valamennyi Oroszország területén tűnt el a 90-es évek során.
Ad a) Lebed elmondása szerint a balti országokban, Kaukázus vidékén, Ukrajnában tároltak ilyen fegyvereket.
Két tényezőt figyelembe kell venni:
→ A Szovjetunió megbízhatóan kezelte a nukleáris arzenálját, manapság már nem feltétlen mondható el ez. A 
12.-k GUMO alakulat őrizte valamennyi nukleáris fegyvert, melynek tagjait igen szigorú eljárás során válogatták össze. Megbízhatóak, lojálisak voltak a rendszerhez, szláv, kaukázusi vidéki és közép-ázsiai embereket soha sem választottak az alakulatba.
→ Belerusszai, Kazasztán, Ukrajna kivételével minden tagállamból kivonták a nukleáris fegyvereket az 1990-es évek elején. A kivonás sok esetben a legnagyobb titokban zajlott, s jó néhány esetben elkerülte a CIA figyelmét is. (későbbiekben a kivétel országokból is kivonták, még ha nem is ment mindenhol zökkenőmentesen)
A fenti információk alapján is valószínűtlen, hogy Oroszország területén kívül tűntek volna el, avagy lopták volna el a hordozható nukleáris fegyvereket.
Ad b) Szovjetunión kívül nem gyártottak nukleáris szerkezeteket, így nem volt megfelelő szakértelem, gyártási kapacitás, elég valószínűtlen, hogy Oroszországon kívül nukleáris fegyver előállításához szükséges alapanyagok lennének. Másrészt kevés ember tudta hol találhatóak a hordozható nukleáris fegyverek, így nehezen képzelhető el, hogy csak úgy ellopdosták azokat.
Ad c) A fenti verziók kizárása után kézenfekvő e válasz. Hiába bízták megbízható emberekre e fegyverek védelmét, felmerül a belső ember kérdése, amennyiben egyáltalán megbízhatóak Lebed adatai, s tényleg annyi tűnt el, amennyit ő állít.
Még ha feltételezzük is, hogy eltűnt néhány, igen nehéz lenne használni azokat, s nem tudnák kihasználni a hordozható bombák előnyeit. Mivel a gyakori karbantartási munkákról szóló nyilatkozatok valószínűleg igazak.
A legveszélyesebb időszak a 90-es évek eleje volt, az azóta eltelt időszak alatt az esetlegesen eltűnt fegyverek már használhatatlanokká váltak.

5) Bőröndatombombák előnyei

Jó lehet a W54-es robbanóereje csupán 1 kilótonna volt, ami messze elmarad a hagyományos nukleáris fegyverek erejétől, legnagyobb előnyük pont a méretük és hordozhatóságuk. Könnyen elrejthetőek, és átcsempészhetőek határokon, elhelyezhetőek célpontoknál. Még egy 1 kilótonnás bombának is nagyobb robbanóereje van, mint egy nagy kamionnyi robbanóanyagnak.

6) Konklúziók

Az eddig elmondottakat összegezve, megállapíthatjuk, hogy átvitt értelemben beszélve a témáról: léteznek kis méretű, viszonylag könnyen mozgatható nukleáris szerkezetek, ezen állítást támasztja alá a történeti részben bemutatott szerkezetek!
Konkrét értelemben beszélve már nehezebb kérdés. Sokan biztosra veszik, hogy a Szovjetunió készített bőröndbe rejtett atombombákat, s azokat akár az Egyesült Államok területére is sikerült becsempészniük, így azok napjainkban is jelentős veszélyt hordoznak magukban.
Mások sokkal szkeptikusabbak, s elvetik a bőröndbe rejtett nukleáris szerkezetek létezésének lehetőségét is. Megint mások, pedig elfogadják, hogy létez(het)nek ilyen eszközök, de hangsúlyozzák, hogy azok már rég elvesztették hatékonyságukat, így nem többek, ártalmatlan dobozoknál!
Amennyiben tényleg léteztek – konkrét értelemben – bőröndatombombák, azok a következő kritériumokkal rendelkezhettek:
• 
Kis méret (60x40x20 cm) relatív kis súly (30 kg),
• 
Alacsony robbanóerő (0.1 – 1 kilótonna).
• 
Rövid élettartam, ezért rendszeres karbantartást igényelt, melyek során egyes alkatrészeket cserélni kellett.
Abban az esetben, ha mégis léteznek bőrönd bombák, kérdéses, hogy hol tárolják azokat, s vajon tényleg nyoma veszett-e néhány darabnak. Jó lehet kellő karbantartás nélkül e fegyverek gyorsan használhatatlanokká válnak, de attól még veszélyt jelentenek.
Végül ne feledjük, mikor építették a bőröndatombombákat: jobbára az 50-es, 60-as évek! A taktikai nukleáris fegyverek megjelenése, illetve az irányítási technológia gyors fejlődése folytán a hordozható atombombák elveszítették jelentőségüket.
Úgy vélem mára a bőröndatombomba kérdése nem több, mint puszta ijesztgetés, egyesek jól formált érdekei mentén…

Felhasznált irodalom

- http://www.nationalterroralert.com/suitcasenuke
- http://www.olive-drab.com/od_nuclear_suitcase.php
- http://en.wikipedia.org/wiki/Suitcase_bomb
- Sublette, Carey: Are Suitcase Bombs Possible? http://nuclearweaponarchive.org/News/DoSuitcaseNukesExist.html
- http://cns.miis.edu/pubs/week/020923.htm
- http://www.rotten.com/library/crime/terrorism/terror-tactics/suitcase-nukes
- http://www.unitedstatesaction.com/suitcase-nuclear.htm
- http://www.msnbc.msn.com/id/21723693
- http://hu.wikipedia.org/wiki/Nukleáris_láncreakció
















LGM-30 Minuteman













A LGM-30 Minuteman az Amerikai Egyesült Államok földi telepítésű – és 2009 óta az egyetlen ilyen típusú – interkontinentális ballisztikus rakétarendszere (ICBM), melyből az idők során három típust is rendszeresítettek (Minuteman I-III).
Minuteman III kilövés
Minuteman III kilövés | Forrás
A Minuteman egy háromfokozatú, szilárd hajtóanyaggal – a gyorsítási szakasz után a visszatérő egységek pályáját egy folyékony hajtóanyagot égető rakétamotor segíti – hajtott, 8851 km hatótávolságú irányított rakéta, melynek tengeri megfelelője a Trident rakéták, légi társai a nagy hatósugarú stratégiai bombázók által szállítható gravitációs nukleáris bombák.
A rakétarendszer típusnevének első betűje – “L” – a rakéta silóból indíthatóságára utal, a “G” betű jelzi, hogy földi célpontok ellen szánták e fegyvereket, míg a harmadik betű – “M” – tudomásukra hozza, hogy irányított rakétáról van szó.
A rakétarendszer közismert nevét (Minuteman) az amerikai függetlenségi háborúban során a gyarmati hadseregben harcoló gyors reagálású csapatok tagjai után kapta, de egyben utal a rendszer reagálási gyorsaságára is, mivel kb. egy perc alatt lehet kilőni e rakétákat.
A Minuteman rakéta forradalmi újdonsága mellett az egyes bázisok megépítése önmagukban is rendkívüli mérnöki teljesítménynek bizonyultak. Szemben a korábbi generációs, hosszú reakció idejű, folyékony hajtóanyaggal hajtott interkontinentális rakétákkal a Minuteman gyors reagálású, inerciális irányítású, nagy túlélési képességgel rendelkező fegyverrendszernek bizonyult.
Az öt szerződő partner alkotta konzorcium összesen 4 fajta Minuteman-t fejlesztett és gyártott le a rakéta megálmodásától kezdve napjainkig, melyek mindegyike a korábbi továbbfejlesztett változata.
Időbeli sorrendben: Minuteman I (“A” és “B” típusváltozat), Minuteman II (“F” típusváltozat) végül Minuteman III (“G” típusváltozat).
A jelenleg hadrendben álló arzenál 450 db Minuteman III rakétából áll, melyeket a Légierő Wyoming-i F.E. Warren, a Montana-i Malmstrom és az Észak-Dakota-i Minot bázisok körül telepítettek. A Légierő 2020-ig szeretné hadrendben tartani Minuteman rakétáit, de elképzelhető, hogy e határidőt 2030-ig is kitolják.

Minuteman fejlesztése

A kezdetektől a Minuteman I rakéták kivonásáig

Miközben az 1950-es évek vége felé az Atlas és Titan rakétaprogramok formát kezdtek ölteni a Légierő rádöbbent az első generációs, folyékony hajtóanyaggal hajtott rakéták felhasználhatóságának korlátaira.
Az első generációs rakéták, hajtóanyaguk és sebezhető rádió-inerciális irányítási rendszerük miatt, üzemeltetése veszélyes, telepítése és fenntartása roppant költséges volt.
Az Atlas és Titan rakéták mellett magukkal a silókkal is akadtak gondok, mivel azokat erősen túl méretesre kellett tervezni, hogy a hajtóanyagtöltő rendszer is elférjen bennük. Nem is beszélve arról, hogy a “gyors kilövésű” Atlas F esetén 15 perc alatt pumpáltak 113 tonna hajtóanyagot a rakétába, ami roppant veszélyes művelet volt, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy összesen 4 db Atlas és 2 db Titan I siló semmisült meg üzemanyag-szivárgás folytán bekövetkezett robbanás miatt.
Jó lehet a folyékony hajtóanyag alkalmazásában rejlő problémák nem voltak ismeretlenek a Légierő előtt – nem is vetették el teljesen a szilárd hajtóanyaggal hajtott rakéta gondolatát – de a Légierő Ballisztikus Rakéta Divíziója (AFBMD, 1957. június 1 előtt: WDD) és a Ramo-Wooldridge döntése alapján mégis mind két első generációs rakéta ilyen hajtóanyagot használt, mivel akkoriban kivitelezhetetlennek tartottak egy nagyméretű szilárd hajtóanyaggal hajtott hajtóművet. A kivitelezés mellett egyrészt elképzelhetetlennek tartották, hogy egy szilárd hajtóanyaggal hajtott hajtómű kellő felhajtóerőt tudna létrehozni, másrészt nehezen irányíthatónak vélték.
A helyzet 1957-ben változott meg radikálisan, amikor a WDD tudósait és kutatóit sikerült meggyőzni a szilárd hajtóanyaggal hajtott új generációs ICBM gondolatának elfogadásáról. A fenti vélemény változtatás hátterében az 1957 nyarán a WDD vezetői székében végrehajtott csere állt, ugyanis Edward Hall-t Bernard Adolph Schriever tábornok váltott. Mivel Hall így ideiglenesen munka nélkül maradt, adtak neki egy irodát, s utasították, hogy minden idejét szentelje a szilárd hajtóanyaggal hajtott rakéták problémájának. Edward Hall a kutatási eredményeken túl sokkal többet is lerakott az asztalra!
Több hónapnyi egyedüli munka után sikerült megterveznie egy szilárd hajtóanyaggal hajtott taktikai, közepes és interkontinentális hatótávolságú rakétacsaládot, melynek a Minuteman nevet adta. Hall szerint e relatív kisméretű rakéták, személyzet nélküli földalatti silókban, alacsony fenntartási költségek mellett üzemeltethetőek, s szinte azonnali kilövési lehetőség mellett.
Az AFBMD nem sok érdeklődést mutatott Hall álma iránt, más programoknak sokkal nagyobb prioritást adott.
A Haditengerészet jóval nagyobb fantáziát látott Hall terveiben, s az eredményeket felhasználták a Poseidon rakétaprogram során. Hall tervei alapján olyan mértékű áttörést ért el a Haditengerészet, hogy 1957 őszén javasolta a Légierőnek a Poseidon szárazföldi indítású változatának elkészítését. Az AFBMD megrettenve a Haditengerészet által elért eredményektől, haladéktalanul napirendre vette egy szilárd hajtóanyaggal hajtott rakéta fejlesztését.
1958 februárjában Schriever és Hall Washingtonba repültek és tájékoztatták a védelmi minisztert, a Légierő Stratégiai Légiparancsnokságának (SAC) parancsnokát (Curtis LeMay tábornok), valamint a Légierő vezetőjét a Minuteman koncepcióról. A Titan és Atlas rakétákkal összevetve Hall által elképzelt Minuteman 16 m magas és “csupán” 29,5 tonna tömegű, háromfokozatú rakéta volt, amely 1-5 MT hatóerejű robbanófejet képes 2 414 – 10 500 km távolságra repíteni.
A rakétákat egymástól nagyobb távolságra szétszórt személyzet nélküli silókban tervezte elhelyezni, melyek akár 200 psi (pound per square inch, font/négyzethüvelyk 1 psi = 6 894 Pa)túlnyomásnak is ellenállnak.
Hall elképzelése szerint az alacsony fenntartási költségek mellett minimális terepmunkát kéne végezni és kevés berendezést kéne a silókhoz telepíteni. Az üzemeltetési költségeket tovább csökkentené, hogy az elképzelés szerint egy kétfős irányító-központból lehetne 10 rakétát irányítani. A megbeszélésen Hall a szilárd hajtóanyaggal hajtott rakéta kivitelezhető és 1965-ig 1 600 db Minuteman rakétát lehetne hadrendbe állítani megfelelő szintű termelés mellett.
Minuteman I
Minuteman I | Forrás
Hall terve lenyűgözte mind a Légierőt, mind a Védelmi Minisztériumot. A résztvevő felek egyetértett abban, hogy a jelenlegi ICBM program “kevesebbet képes teljesíteni a kívánatosnál és elérhetőnél”, így kevesebb, mint 24 órával Hall előadása után, 1958. február 28-án a Légierő utasította az AFBMD-t a Minuteman rakéta kivitelezhetőségének vizsgálatára, mely célra 50 millió dollárt csoportosított át. A Légierő további 100 millió dollárt ígért az AFBMD-nek, amennyiben kivitelezhetőnek ítélik a rakétát, a program elindításához.
Nem is csoda, hogy Hall terve meggyőzte az érintett feleket, hiszen egy egyszerű, hatékony, nagy túlélő képességű, háromfokozatú, alacsony költségek mellett gyártható és üzemeltethető, nagy mennyiségben viszonylag gyorsan telepíthető rakéta, mely bármely ellenséges célpontot meg tud semmisíteni ráadásul kellően megbízható, igen csábítóan hangzott minden katonai vezető számára – különösen az első generációs rakéták tükrében.
1958 júliusában az AFBMD hozzáfogott a rakéta fejlesztését végző szerződő fél keresésébe.
Szeptemberre – a Minuteman összeszerelő és tesztelő partner tekintetében – meg is született a döntés, a megbízást a Boeing nyerte el.
A Boeing kiválasztása után nem sokkal sikerült a többi partnert is kiválasztani! Az irányítási rendszer tekintetében az Autonetics Division of North American Aviation (később: Division of Rockwell International), míg a visszatérőegység fejlesztését AVCO Corporation nyerte el.
A három különálló fokozat hajtóművei tekintetében az AFBMD verseny közbeszerzést írt ki a Thiokol Chemical Corporation, az Aerojet General Corporation és a Hercules Powder Company között, azzal, hogy a legígéretesebb ajánlat mindent visz.
Miután sikerült megtalálni az alkalmas szerződő partnert a Minuteman program gyorsan formát kezdett ölteni.
1959 szeptemberében az AFBMD egy földalatti silóból sikeresen kilőtte a leendő rakéta első fokozatának motorját, mely egyértelműen bizonyította, hogy a rakéta túl fogja vészelni a földalatti indítást hatásait.
1961 februárjában végrehajtották az első Minuteman teszt kilövést. A teszt – amely teljes sikerrel zárult – során egy teljes rakétát teszteltek, annak minden rendszerével együtt.
Edwards bázis tesztsilói
Edwards bázis tesztsilói | Forrás
A siker láttán felbőszülve 1961 márciusában a Védelmi Minisztérium a Minuteman program felgyorsítása mellett döntött, s ugyanolyan prioritást adott a programnak, mint az Atlas és Titan ICBM programok élveztek.
1961 novemberében sor került a Légierő kaliforniai Vandenberg bázisán található teszt silóból egy teljes értékű rakéta kilövésére, a rakéta sikeresen teljesítette a tervezett 4 800 km-es távot.
A sikeres tesztekkel egy időben, 1961 márciusában, a Montana-i Malmstrom bázison elkezdték építeni az első rakétaszázad kilövésvezérlő központjait és silóit, melyek már 1961 szeptemberében el is készültek. 1961. december 1-én a SAC kilövésre kész állapotba helyezte első Minuteman I rakétaszázadát.
A Minuteman I rakéták telepítése sosem látott tempóban zajlott, köszönhetően annak, hogy a Minuteman rakéta komplexumok kisebbek és egyszerűbben felépíthetőbbek voltak, mint az Atlas, vagy Titan komplexumok.
Furcsának tűnhet, de 1964 decemberéig nem született döntés a Minuteman I arzenál végleges méretéről, ám a december 11-én született döntés végül 1 000 darabban határozta meg a telepítendő rakétát számát.
Minuteman I két külön változatát is telepítették, Minuteman I/A és I/B.
A fő különbség a hatótávolságban volt keresendő, mivel a Minuteman I/A hatótávolsága, az első fokozatának kialakítása miatt, 3 200 km-el kevesebb volt. A hiba kijavítása miatti teljes halasztása helyett a Légierő a telepítés mellett döntött, s összesen 3 rakétaszázadot, 150 db Minuteman I-A-t telepített, valamennyit a Montana-i Malmstrom bázison:
  • 10. Stratégiai Rakétaszázad (legelső telepített század)
  • 12. Stratégiai Rakétaszázad (aktiválva: 1962. március1)
  • 490. Stratégiai Rakétaszázad (aktiválva: 1962. május 1)
1963 júliusára 150 Minuteman I/A rakéta állt kilövésre kész állapotban, mely mennyiséget – Minuteman I/B rakétákkal – 1963 októberére megduplázták (!). A telepített rakéták száma 1964 márciusára már elérte a 450 db, míg 1965 júniusára a 800 db-t! A 800. Minuteman I rakétát a Légierő Wyoming-i F.E. Warren bázisán adták át.
A rakéták mellett a SAC 1966-ra 1 000 db rakéta komplexummal büszkélkedhetett.
Az 1966-ban elindított Minuteman Csapásmérő Erő Modernizációs Program keretében döntés született a Minuteman I rakéták nyugdíjazásáról. A rakéták Minuteman II, vagy Minuteman III rakétákkal történő felváltásuk egészen a 70-es évek közepéig folytatódott. Az utolsó Minuteman I rakétákat 1969. február 12-én a Montana-i Malmstrom bázison deaktiválták.
A korábbi Minuteman I-es komplexumokat felújították és feltöltötték Minuteman II rakétákkal. A silók átalakításáért felelős szerződő partner, a Boeing, a 9 éves modernizációs programot, az utolsó átalakított bázis átadásával, 1975. január 26 napján fejezte be.

Zakatoló Minuteman

Kilövés vagonból
Kilövés vagonból | Forrás
A Minuteman I fejlesztéséhez érdekességként megemlíthető, hogy a fejlesztések elején a SAC eljátszott a rakéták egy részének (legalább 50-150 db) vasúti kocsikba történő telepítésnek gondolatával [talán még emlékszünk, hogy e gondolat a szovjetektől sem volt idegen! [Lásd:RT-23 (SS-24 Scalpel)].
A SAC 1959. február 12-én közzétett elvárása alapján az első mobil Minuteman-nak hadra fogható kész állapotban kellett állnia 1963 januárjáig. A rakéta vasúti kocsiba telepíthetőségének vizsgálata céljából a SAC egy teljes teszt sorozatot rendelt el (“Operation Big Star” ~ Nagy Csillag Művelet).
A tesztek az utahi Hill bázison, 1960. június 20-án kezdődtek, melyhez egy módosított vasúti kocsit használtak. A vonat az USA nyugati és középső területein zakatolt, melynek során a technikusok ellenőrizhettek olyan tényezőket, mint a vasúti hálózat teherbírása ilyen jellegű igénybevétel esetén, irányítás, a kommunikáció problémái, a vibráció érzékeny műszerekre gyakorolt hatása és a folyamatos vonatozás személyzetre gyakorolt hatásai.
Eredetileg 6 utat terveztek, de 4 utazással a hátuk mögött minden teszt célt elértek. 1960. augusztus 27-én, az utolsó vonatút végén a Légierő a mobil Minuteman koncepció tesztjeit sikeresnek ítélte.
A SAC mobil Minuteman telepítés szándékai ellenére a Légierő a siló telepítésű rakétákat preferálta, s azoknak adott nagyobb prioritást.
A Légierő hozzáállása mellett John F. Kennedy elnök döntése is keresztbe tett a mobil telepítésnek, mivel 1961. március 28-án 3 mobil század helyett 3 siló telepítésű rakétaszázad telepítését rendelte el.
A mobil változat halálos ítéletét Robert S. McNamara védelmi miniszter írta alá, 1961. december 7-én töröltette a programot.
Zakatoló rakéták
Zakatoló rakéták | Forrás

A Minuteman II

1963. október 2-án, röviddel az első Minuteman I századok hadrendbe állítását követően, az USAF főparancsnoksága külön dokumentumot bocsátott ki, melyben leszögezte egy modernizált Minuteman I rakéta iránti igényét.
A Légierő, 1962 márciusában kötött szerződés keretében, ismételten a Boeing-et bízta meg a következő Minuteman fejlesztésével és építésével. Az első repülési tesztet 1964 szeptemberében hajtották végre, s 1966 májusában a SAC hadrendbe állíthatta első Minuteman II (“F” variáns) rakétaszázadát!
Az új rakéta jóval fejlettebb volt elődjeinél (“A” és “B” variánsok)! Az “F” változat második fokozata egy nagyobb, erősebb motort kapott, melynek eredményeként a rakéta hatótávolsága 10 100 km-ről 11 200-ra nőtt, valamint a nagyobb 1,2 MT hatóerejű W-56-os robbanófejet is célba tudta juttatni.
A motorfejlesztés mellett az irányítási rendszer is megújult, így a rakéta jóval pontosabb lett (körkörös szórás maximális hatótávolság mellett: 2,4 km), továbbá memóriájába több célpont koordinátáját is be lehetett táplálni. A fentieken túl az “F” változat álcázó és a légvédelmi fegyverrendszereket megtévesztő eszközöket is szállított már.
A Minuteman II hossza 50 centiméterrel, tömege 3,6 tonnával haladta meg elődjét.
Minuteman II kilövés
Minuteman II kilövés | Forrás
A Minuteman II előnyei miatt 1963. november 8-án Robert S. McNamara védelmi miniszter jóváhagyta az addig telepített teljes Minuteman I arzenál (150 db “A” és 650 db “B” változat) Minuteman II-es rakétákkal történő lecserélését.
A Minuteman Csapásmérő Erő Modernizációs Program 1966. május 7-én a Légierő Missouri-ban található Whiteman bázisán vette kezdetét az első Minuteman I/B rakétaszázad eltávolításával.
1965. február 1 napján a SAC aktiválta a 447. rakétaszázadot az észak-dakotai Grand Forks bázison, az első rakétaszázadot, mely már Minuteman II-es rakétákból állt.
1967 áprilisára már a 200. Minuteman II rakéta is elfoglalta helyét az USA nukleáris csapásmérő fegyverei között. Ekkor a teljes Minuteman haderő már 1 000 db rakétából – 800 db Minuteman I és 200 db Minuteman II – állt.
1969 májusára 500 db Minuteman I és ugyanennyi Minuteman II-es rakéta állt hadrendben.
No persze a rakéták lecserélése csak a számok alapján tűnik egyszerű dolognak, a valóságban teljesen át kellett alakítani az eredeti kilövés vezérlő központokat és egyéb a bázisokhoz tartozó berendezéseket.
A Minuteman II-es rakéták végigszolgálták a teljes hidegháborút, 1991-ben a START egyezmény aláírása következtében kezdték el leszerelni. A Minuteman II arzenál telepítési csúcsán 450 db rakétából állt; valamennyi leszereltél és szétszedték
1996-ben emelték ki az utolsó Minuteman II-es rakétát silójából a Légierő Hill bázisán. 1996-ra a Légierő Ellsworth bázisán egy kivételével az összes silót megsemmisítették, míg a Whiteman bázison a silók 1/3-t robbantották fel, a megmaradtak silók ugyanilyen sorsra jutottak 1997-ben.

Minuteman III-tól napjainkig

1967 tavaszán a Légierő lépéseket tett egy még fejlettebb rakéta fejlesztése érdekében.
A sorozat utolsó tagjának – Minuteman III – fejlesztése 1967 decemberében vette kezdetét. s 1968 februárjában már a 4. teszt kilövésen is túl voltak – valamennyit a Légierő Vandenberg bázisáról lőtték ki. 1971 januárjában sor került az első század telepítésére a Légierő észak-dakotai Minot bázisán (91. Stratégiai Rakétaezred, 741. Stratégiai Rakétaszázad). A rakétákat, olcsóbb telepítés érdekében, modernizált Minuteman I és II rakétasilóba helyezték.
Az erőltetett modernizáció program eredményeként 1975 júliusára a SAC 450 db Minuteman II és 550 db Minuteman III rakétával dicsekedhetett.
Minuteman III
Minuteman III | Forrás
A Minuteman család életét jelentősen befolyásoló következő döntésre 1986 januárjáig kellett várni, amikor a Légierő eltávolított 50 db Minuteman III rakétát az F.E. Warren bázisról (90. Rakétaezred, 400. Rakétaezred) és helyükbe az új Peacekeeper rakétákat telepítették.
A módosítás következtében kialakult rakétaállomány: 450 db Minuteman II, 500 db Minuteman III, 50 db Peacekeeper 1991-ig változatlan maradt.
1991-ben George H.W. Bush utasítást adott az összes Minuteman II rakéta készenléti állapotból történő kivonására és a bázisok megsemmisítésére.
A fenti döntés eredményeként sor került az Ellsworth és a Whiteman bázisok bezárására. A két bázis bezárásával egy időben 30 db raktáron lévő Minuteman III rakétát telepítettek a Malmstrom-i bázison, így 1995 végére a telepített Minuteman III rakéták száma 530 darabra emelkedett. A bázisok átszervezése ügyében még szintén 1995-ben hozott döntés alapján megkezdődött a Grand Forks-i bázis bezárása, melynek során az ott tárolt 120 db Minuteman III rakétát szintén a Malmstrom-i bázisra vitték. A végrehajtott átszervezések után 1998-ra beállt a végleges darabszám: 3 aktív ezredbe elosztva 500 db telepített Minuteman III, mely mennyiséget máig 50 darabbal csökkentettek csupán.
A rakéta jelentőségét növelte, hogy a Minuteman III volt az első olyan amerikai ICBM, amely több, egymástól független célpontokra irányítható, visszatérőegységet szállíthatott (MIRV). A Minuteman III visszatérő egység rendszerét, a visszatéréskor kiszórt csalik mellett három darab Mark 12 vagy Mark 12A típusú MIRV visszatérőegység alkotta.
MIRV visszatérőegység rendszer
MIRV visszatérőegység rendszer | Forrás
Az új rakéta elődjeinél pontosabb navigációs rendszerrel, nagyobb kapacitású fedélzeti számítógéppel rendelkezett, körkörös szórása is alacsonyabb volt (kb. 240 méter).
A fentieken túl a harmadik fokozat motorjának cseréje folytán a hatótávolságot majd 13 000 km-re (12 874 km) sikerült feltornázni és jelentősen több hasznos terhet szállíthatott. E rakéta visszatérőegységeket szállító egységét még egy plusz folyékony hajtóanyaggal hajtott motorral is ellátták a tökéletesebb célravezetés érdekében.
A START II egyezmény által meghatározott robbanófejszám elérése érdekében valamennyi Minuteman III rakétát megfosztottak MIRV képességüktől és egyetlen visszatérőegységet helyeztek el azokon, mellyel drasztikusan csökkentették a rakéták stratégiai értékét (pontosan harmadolták…)
Jó lehet az idők során 450 db-ra csökkentett, egyetlen robbanófejjel felszerelt, Minuteman III rakéták is igen tekintélyes elrettentő erőt képviselnek, különösen ha hozzáadjuk a nem szárazföldi telepítésű rakéták számát is.

Telepítés

A Minuteman csapásmérő arzenál ezredekből és azokat alkotó századokból (1 század = 50 rakéta) épült, épül fel. A Rakétaezred 3, vagy 4 századból álltak, a jelenlegi aktív ezredeket 3 század alkotja.

Aktív ezredek és századok

  • 341. Stratégiai Rakétaezred – Malmstrom bázis, Montana (“Grizzlies”)
    • 10. Rakétaszázad (“First Aces”)
    • 12. Rakétaszázad (“Red Dawgs”)
    • 490. Rakétaszázad (“Farsiders”)
  • 91. Stratégiai Rakétaezred – Minot bázis, Észak-Dakota (“Roughriders”)
    • 740. Rakétaszázad (“Vulgar Vultures”)
    • 741. Rakétaszázad (“Gravelhaulers”)
    • 742. Rakétaszázad (“Wolf Pack”)
  • 90. Stratégiai Rakétaezred – F.E. Warren bázis, Wyoming
  • 319. Rakétaszázad (“Screaming Eagles”)
  • 320. Rakétaszázad
  • 321. Rakétaszázad (“Frontier Warriors”)

Aktív, rakéta nélküli ezredek, századok

  • 526. ICBM Rakétarendszer Ezred – Hill bázis, Utah
    (Ezen ezred feladata: fejlesztések, siló telepítésű rakéták ellátása, program összehangolás és igazgatás, logisztikai ellátás megszervezése, lebonyolítása. 2007-ben az ezredet csoporttá redukálták)
  • 576. Repülési Teszt Század – Vandenberg bázis, Kalifornia (“Top Hand”)
    (E század feladata: a Légierő Globális Csapásmérő Parancsnokság ICBM programjainak végrehajtása)
  • 625. Stratégiai Üzemeltető Század – Offutt bázis, Nebraska
    (E század feladata: stratégiai nukleáris célpontkeresés, meghatározás, elemzés)

Leszerelt ezredek és századok:

  • 44. Stratégiai Rakétaezred – Ellsworth bázis, Dél-Dakota (“Black Hills Bandits”) – Deaktiválva: 1994. július 4.
    • 66. Rakétaszázad
    • 67. Rakétaszázad
    • 68. Rakétaszázad
  • 564. Rakétaszázad (341. Stratégiai Rakétaezred – Malmstrom bázis, Montana) – Deaktiválva: 2008. augusztus 15.
  • 351. Stratégiai Rakétaezred – Whiteman bázis, Missouri – Deaktiválva: 1995. július 31.
    • 508. Rakétaszázad
    • 509. Rakétaszázad
    • 510. Rakétaszázad
  • 321. Stratégiai Rakétaezred – Grand Forks bázis, Észak-Dakota – Deaktiválva: 1995. július 31.
    • 446. Rakétaszázad
    • 447. Rakétaszázad
    • 448. Rakétaszázad
  • 400. Rakétaszázad (90. Stratégiai Rakétaezred – F.E. Warren bázis) – deaktiválva: 2005. szeptember 19.

A Minuteman család modernizálása

Jó lehet a Minuteman rakétacsalád alapvető jellemzőin egyszer sem változtattak, viszont a technológiai fejlődés és a Hadsereg új elképzelései szükségessé tették a Minuteman rakéták és azokhoz tartozó silók, egyéb berendezések folyamatos modernizálását.
Az első jelentősebb módosításokra 1964-ig kellett várni, amikor módosítottak mind a rakétán, mind a földi kiszolgáló egységeken. A módosítás indoka a Minuteman II rakéták telepítése volt, hiszen a Minuteman I silókat át kellett alakítani azok telepítéséhez. Az átalakított földi egységek a WS-133B megjelölést kapták.
Az új földi kiszolgáló egységeket a 6. Stratégiai Rakétaezrednél telepítették először, melyet az 1. Stratégiai Rakétaezred követte, ahol csak egy rakétaszázadot alakították át (e századra, mint “Colocated squadron” vagy “Squadron 20″ hivatkoztak, mivel ez volt a 20. telepített Minuteman rakétaszázad).
Minuteman "család"
Minuteman család | Forrás
Az első WS-133B földi rendszerek felépítése után az 1., 3. és 5. ezredeknél korábban épített WS-133A rendszereket elkezdték átalakítani WS-133B rendszerűvé (az átalakított WS-133A rendszerek új megjelölése: WS-133A-M), hogy a jövőben e ezredekbe is telepíthessenek Minuteman II, III rakétákat.
Az átalakítások során külön feltételeket határoztak meg az egyes rendszerek nukleáris támadások elenni védettségének javítása érdekében (“nuclear hardness”).
A megerősítés első körben csupán a 2. ezredeket érintette, de a későbbi megerősítési program keretében az összes ezredet megerősítették.
A fenti módosításokat a Minuteman Csapásmerő Erő Modernizációs Program és a Siló Modernizációs Program keretében hajtották végre. A megerősítés alatt az egyes berendezések föld alá helyezésére, betonkapszulába helyezésére, elektromágneses impulzus elleni védelmének növelésára kell gondolni.
A földi telepítésű épületek, berendezések mellett a Légierő a rakétákra is kellő figyelmet fordított, s ennek keretében 1966-ban elindított egy hosszú távú a rakéták továbbfejlesztését, folyamatos karbantartását célzó programot, a Minuteman csapásmerő erő legmagasabb szinten tartása érdekében.
1976-ben egy másik átfogó programot is elindítottak, mely a rakéták meghatási rendszerének élettartam növelésére tűzte ki célul. A program által elért eredmények között megemlíthetjük a Minuteman II rakéta második fokozatának új motorját, illetve a Minuteman III rakéta harmadik fokozatának felülvizsgálatát.
A 70-es évek elején a Légierő belefogott egy átfogó modernizációs programba, melynek keretében növelték az egész rendszer elektromágneses impulzus elleni védelmét, tovább erősítették a silókat, javították a Minuteman rakéták motorjainak por és egyéb szennyeződés elleni védettségét, valamint a silók és a kilövésvezérlők közötti adatátvitelt.
További jelentős programok voltak többek között a Rivet SAVE program (legénység létszámának csökkentése), a kiöregedő gyorsító motorok cseréjét célzó Stage 2 Washout és Stage 3 Replacement programok, az Accuracy, Reliability, and Supportability Improvement Program (ARSIP), a kilövésvezérlő központokban elhelyezett akkumulátorok nagy élettartamú lítium akkumulátorokkal történő lecserélését célzó program.
Külön kiemelendő az 1985-ban indított Rivet Minuteman Integrated Life Extension (MILE) program, melynek keretében tervezték a Minuteman rakétákat felkészíteni a 21. század kihívásaira.
A SAC ugyanis 2000 után is jelentős szerepet szánt a Minuteman rakéták számára, s mivel nem fiatal rakétákról volt szó szükségessé vált egy átfogó felülvizsgálat és szükség esetén modernizáció.
A Rivet MILE program – amely a SAC és a Légierő legnagyobb ICBM-ket érintő közös modernizáció programja lett – keretében a 341. Stratégiai Rakétaezrednél (Malmstrom) kezdték el az átalakításokat.
A Rapid Execution and Combat Targeting (REACT) program keretében 50 db Minuteman III kilövésvezérlő központjába (F.E. Warren; Malmstrom; Minot bázisokon) telepítettek új berendezéseket.
A program eredményeként többek között 50%-val sikerült csökkenteni a célzási időt, új kommunikáció berendezéseket építettek a kilövésvezérlőkbe, egyes funkciók automatizálása révén csökkentették a legénységre nehezedő munkaterhet, továbbá sikeresen növelték a legénység túlélési esélyeit.
A Minuteman III Guidance Replacement Program (GRP) keretében kicserélték az NS-20A rakéta irányítórendszert a modernebb NS-50A rendszerrel, melynek eredményeként az irányítási rendszer szolgálati élettartamát 2020 utánra sikerült kitolni.
Az modernizált irányítási rendszerrel felszerelt Minuteman III rakétával két teszt kilövést is végrehajtottal – 1998. június 24-én és 1998. szeptember 16-án – melyek teljes sikerrel zárultak, a rakéták minden elvárt feltételnek megfeleltek, élesen bizonyítva az új rendszer hatékonyságát. A repülési teszteket kétévnyi földi tesztelés követte.
Az új irányítási rendszer sorozatgyártása 2000-ben vette kezdetét,mely során összesen 652 darabot gyártottak az akkor még 500 db rakéta ellátásához.
A Minuteman III visszatérő rendszerét, amely maximum 3 db Mk. 12 visszatérő egységet szállíthatott, eredetileg a General Electric tervezte és gyártotta, de a 70-es években indokolttá vált a visszatérő egységek modernizálása, amely az Mk. 12A jelzést kapta. A legyártott 550 db Mk. 12 visszatérő egységből összesen 300 darabot módosítottak.
Az irányítási rendszer és a visszatérőegységek mellett a rakéták motorjairól sem feledkeztek meg, s 1995 decemberében belekezdtek a Minuteman Propulsion Replacement Programba (PRP).
A program fő célja az egyes fokozat motorok szolgálati idejének 2020 utánra történő kitolása. A program során felülvizsgálták a motorok kialakítását, szerkezetét, így pontosan meg tudták határozni a motorokkal szembeni elvárásokat. Az első és harmadik fokozat motorját módosították, míg a második fokozat motorját környezetkímélőbb hajtóanyaggal töltötték fel.
Érdekességként megemlíthető, hogy az 1994 óta folytatott motor tesztsorozat zárásaként 1999. február 24-én az utahi tesztbázison sor került egy több mint 33 éves Minuteman, első fokozatú, motor tesztelésére, s nem kis meglepetésre az öreg motor minden téren megfelelt a motorokkal szemben támasztott elvárásoknak. Egyébként ez volt a legöregebb motor, amit valaha teszteltek.
2005 elején döntés született a kivont Peacekeeper rakéták MK 21 (robbanófej: W87) visszatérőegységeinek a Safety Enhanced Reentry Vehicle (SERV) program keretében a Minuteman III rakétákra történő telepítéséről, melyhez módosítani kellett a Minuteman III rakéták visszatérő rendszerét.
A program keretében a korábbi MK 12 (robbanófej: W62) és MK 12A (robbanófej: W78) visszatérőegységeket, összesen 300 db rakétán, cserélték le egyetlen MK 21 (robbanófej: W87) visszatérőegységre. A csere mögött egy nagyon fontos tényező húzódott meg, a biztonság. Az öregebb W78 típusú robbanófejekből hiányzott egy fontos biztonsági komponens, melyet már az újabbakba beépítettek, így kulcsfontosságúvá vált a Minuteman III arzenálnak legalább egy részén kicserélni a robbanófejeket.
Az első SERV program keretében módosított rakétát 2006-ban helyezték kilövésre kész állapotba az F.E. Warren bázison.
A folyamatos fejlesztés és karbantartás eredményeként a Minuteman rakétarendszer telepítésétől kezdve folyamatosan képes volt megfelelni bármilyen új kihívásnak. A ma hadrendben álló rakéták megtestesítik az elmúlt 35 év folyamatos fejlesztési, modernizációs eredményeit.

Minuteman komplexum

Az egyes bázisok [missile alert facility (MAF)] két részből állnak: egy földalatti kilövést vezérlő központból és egy föld feletti kiszolgáló épületből.
A 60-as években épített Minuteman MAF-k felépítését a 44. Stratégiai Rakétaezredbe (Ellsworth bázis, Dél-Dakota) tartozó 66. Rakétaszázad részét képező, D-l LCF MAF-val szokták szemléltetni.
A bázis, mely a 10 rakéta siló által alkotott kör közepén helyezkedik el, egy dupla kerítéssel övezett 0,06 km2-es területen helyezkedik el. A külső kerítés egy egyszerű drótkerítés, mely csupán a terület határát jelezni, no meg kinn tartja a kóbor állatokat.
MAF
MAF | Forrás
A belső, szögesdróttal megerősített biztonsági kerítést övezi a földalatti kilövést vezérlő központ kiszolgáló, támogató épületét, mely egyébként a legnagyobb (10 x 33 m) épület az egész támaszponton, amit még egy nagy garázs egészít ki.
A kiszolgáló épületben találhatóak a legénységi szállások, biztonsági ellenőrzőpontok, ellátó egységek, melyek a bázison szolgálatot teljesítők igényeit elégítik ki.
A kiszolgáló épület alatt 12-100 méter mélységben (bázisonként és egyes Minuteman típusváltozatonként eltérő) található a kilövést vezérlő központ (LCC), ahonnan felügyelik és kilövik a 10 rakétát (az egyes központok között minimális távolság 22,5 km).
Egyébként minden századhoz 5 db ilyen központ, vagyis 50 db rakéta tartozott, s minden egyes központ irányíthatta valamennyi a századhoz tartozó rakétát, arra az esetre felkészülve, ha az 5 központból többet semlegesítenének, az azokhoz tartozó rakétákat is ki lehessen lőni.
MAF
MAF vázlat | Forrás
Érthető módon nem olyan egyszerű lejutni ebben a központba! Először át kell jutni a biztonsági ellenőrzőponton, majd le kell mászni a 12 méteres létrán, mely egy 3 méter átmérőjű megerősített betoncsőben helyeztek le (nagyobb mélység esetén létra helyett liftet építettek be). A létra/lift egy megerősített betonból épített kisebb terembe vezet, melynek végét egy 8 tonnás gázzáró, nyomásálló acélajtó (blast door) választja el a kilövést vezérlő központtól. Az ajtó kívülről nem nyitható.
A központ formája miatt leginkább egy oldalára fektetett, 18 m hosszú és 9 méter átmérőjű, termoszra, kapszulára emlékeztet. A kapszula két egymástól elkülönült szobából áll, fala 1,2 méter megerősített beton, melyet belülről megtoldottak még 6,5 mm-es acéllapokkal is.
Variációk egy témára
Variációk egy témára | Forrás
Ennek a kapszulának a mennyezetére függesztették fel azt a 3,6 x 7,2 méter nagyságú doboz, melyben a kilövéshez szükséges berendezések, kommunikációs eszközök, az elszeparált két indítópultok, egy kis mosdó, egy ágy, no és a két rakéta kilövésért felelős tiszt (missileer) helyezkedik el.
Siló keresztmetszet
Maguk a rakéták a központtól biztonságos távolságban található, személyzet nélküli, kilövő létesítményekben tárolják, melyekkel a földalatti kábelek biztosítják a kapcsolatot.
Egy ilyen létesítmény három elemből áll:
  • A rendkívüli módon megerősített, 24 méter mély és 3,6 méter átmérőjű, 100 tonnás tetővel lezárt siló, melyben stabil páratartalmat és hőmérsékletet tartanak fenn
  • A siló felső harmadát körbeölelő, kétszintes, megerősített betonból, belső acéllemezekkel megerősített szerviztermek, ahol generátorok, irányító rendszerek, a siló tetejét nyitó gázgenerátorok és kommunikációs berendezések találhatóak
  • A siló mellett – 3,3 méterrel a föld alatt – találhatóak a kilövő létesítményeket támogató, 5 méter széles 7,6 méter hosszú, épület, ahol energiaforrások és silók hőmérsékletét, páratartalmát szabályozó berendezések kaptak helyet. A Minuteman III rendszer silóinál e létesítmény mélyebbre került, megerősített betonburokba.
Silótető
Silótető | Forrás
Nagy felbontású képekért a MAF-ról: többek között erre található, panorámafotókért pedig:erre tessék

A legénység minden napjai

A Minuteman legénység csoportjai – havonta 6-8 alkalommal, egymást váltva – 24 órás készenléti szolgálatot adnak.
A készenléti szolgálat ideje alatt a két missileer nem hagyhatja el az LCC-t, s folyamatosan ellenőrizniük kell a felügyeletük alatt álló 10 rakétát. Ilyenkor általában 4-6 óra pihenőidőt engedélyeznek számukra, ami nem feltétlen egyszerű dolog, ugyanis a berendezések által kibocsátott zaj mértéke elérheti a 70, a kapszula teljesen zárt állapotában pedig a 90 dB-t (!) – a két tiszt jó lehet mindössze 3 méterre ül egymástól mégis emelt hangon, vagy a headseten keresztül tudnak csak kommunikálni egymással!
A készenléti szolgálat mellett, a legénység tagjai havonta átlagban 15 óra gyakorlati képzést kell teljesíteniük, melynek során újból átismétlik a fegyverrendszer üzemeltetésének szabályait, további információk sajátítanak el, no és persze több órát gyakorolják a rakéta kilövés mozzanatait a szimulátorban.
A szimulátor egy számítógép vezérelt LCC, melyben, akárcsak a repülőgép szimulátorok esetén, az éles helyzetekhez hasonló állapotok között tesztelhetik a legénység reakció idejét, felkészültségét.
Az LCC-ben szolgálatot teljesítő katonáktól folyamatos, magas szintű mentális készenlétet és gyors reakcióidőt, döntési képességet várnak el, melynek része a sok gyakorlás és kevés szabadidő…(a katonák életét három napos szekciókra lehet osztani: készenlét – gyakorlatozás – szabadnap).
httpv://www.youtube.com/watch?v=1SNfBfBNqbE

Minuteman rakéták kilövése

A kilövési parancs beérkezte után az LCC-ben helyet foglaló tisztek ellenőrzik a parancs érvényességét, beállítják a megfelelő háborús terv paramétereket, kiválasztják mely silókból indítanak rakétákat, s csak mindezek után illesztik be az indítókulcsokat a helyükre (melyek az LCC ellentétes végein lévő paneleken találhatóak).
Az automata kilövési protokoll elindításához egyszerre kell a két kulcsot elfordítani. A kulcsok elfordításától számított 60 másodpercen belül kiröppennek a rakéták.
Legalább 2 további és azonos ezredhez tartozó LCC-nek (vagy adott siló(ka)t vezérlő összes LCC kieséses esetén, légi kilövés vezérlő központnak, mely egy átalakított EC-135-ösön található) kell megerősítenie a kilövési parancsot a rakéták indításához – elsősorban azért, hogy ha kilövés közben semlegesítenék a kilövést végrehajtó LCC-t, a másik LCC folytatni tudja a kilövést.
httpv://www.youtube.com/watch?v=Rc6iDrA8F2U
A nagyméretű folyékony hajtóanyaggal hajtott ICBM-kel szemben, melyek lassan emelkedtek a magasba a Minuteman szabályosan kitör a silóból. Három másodperccel a kilövés után a rakéta enyhén elkezd fordulnia célpont felé.
Az első fokozat a kilövést követő 60 másodperc után, miután a rakéta elérte a 24 km-es magasságot, leválik.
A második fokozat 117 másodperc után válik le, végül a harmadik fokozat leválasztásáig 181 másodpercet kell várni, ekkor a rakéta már majd 190 km magasságban jár. A rakéta parabola pályájának csúcsán a visszatérőegység eléri a 1 142 km-es magasságot.
A Minuteman II és III rakétákat többféle csalival is felszerelték, melyek növelik a rakéta túlélési esélyeit a légkörbe visszatérés során.
A Minuteman III visszatérőegységeit szállító egységet még egy plusz hajtóművel is felszerelték a tökéletesebb célravezetés érdekében (találóan negyedik fokozatnak szokták nevezni), melyet a csalik bevetése és a visszatérőegységek leválasztása előtt indít be.

Minuteman röppálya

Repülés közben a rakéta irányításáért felelős számítógép (MGS) felelős a rakéta megadott pályán tartásáért és a visszatérő egységek célba juttatásért.
A gyorsítási szakaszban az MGS határozza meg a rakéta irányát az első fokozat fúvókáinak állítása révén. Ugyancsak a számítógép felel az első fokozat leválasztásáért és a második fokozat hajtóművének begyújtásáért is.
Természetesen a számítógép parancsai határozzák meg a rakéta útját az első fokozat leválasztása után is.
A számítógép vezényli le a második fokozat leválasztását és a harmadik fokozat begyújtását és az előre meghatározott pályára állítását.
Amikor a visszatérő egységeket szállító egység (post-boost vehicle – PBV) leválik a harmadik fokozatról, a számítógép a visszatérő egységek leválasztásához előre megadott pontjára vezérli a PBV-t. Miután ez megtörtént a visszatérő egységeket élesítik és leválasztják a hordozó egységről, mely után a visszatérő egységek egyedi pályán haladnak céljuk felé.
MIRV Minuteman III röppálya
MIRV Minuteman III röppálya | Forrás

Irányítási rendszer

Az Autonetics Division of Rockwell International gyártotta és modernizálta mindhárom generációs Minuteman irányítási rendszerét (e divízió jelenleg a Boeing része).
Az irányítási rendszer teljesen inerciális, mely többek között magában foglalja a fedélzeti számítógépet. A legmagasabb készenléti állapot esetén az irányítási rendszer folyamatosan működött, biztosítva a rakéta 1 percen belüli indíthatóságát.
A kilövés után az irányítási rendszer beállításai már nem lehetett a földről változtatni, így akarták megakadályozni, hogy az ellenség módosíthassa a rakéta pályáját.
Az egyes Minuteman generációkba egyre modernebb rendszereket telepítettek, mely a rakéták megbízhatóságában és sebezhetőségük csökkenésében is megmutatkozott.
A Boeing által fejlesztett NS-50 irányítási rendszert, pont e rendszerek cseréjét célzó modernizációs program keretében, 2008 végére telepítették.
Irányításért felelős fedélzeti számítógép
Irányításért felelős fedélzeti számítógép | Forrás

Minuteman II kivonás és a bázisok megsemmisítése

Megközelítőleg a 20. század harmadán keresztül álltak őrt a Minuteman rakéták az USA északi határa mentén, de a hidegháború végén, 1991-ben megkötött START I. (Strategic Arms Reduction Treaty, Stratégiai Fegyvereket Korlátozó Egyezmény) szerződést hatására döntés született egyes bázisok bezárásáról.
Egész pontosan 1991. szeptember 27-én George H.W. Bush bejelentette drasztikus “béke tervét”. A terv részeként elrendelte valamennyi Minuteman II rakéta készenléti állapotból történő – 72 órán belüli – kivonását.
A fenti döntés után a Pentagon ahelyett, hogy a silók átalakítása után Minuteman III rakétákat telepített volna, inkább a silók felrobbantása mellett döntött, segítve így a START egyezményben foglalt korlátozásoknak történő mihamarabbi megfelelést.
A START egyezmény előírásai értelmében 2001 novemberéig kellett befejezni a silók semlegesítését, vagy azok felrobbantása, vagy végleges betemetése útján.
A leszerelés és a Montana-i Malmstrom bázist, Missouri-i Whiteman bázist és a Grand Forks bázist érintette.
1997-re valamennyi a Whiteman bázison lévő rakéta silót (150 db) és kilövésvezérlőt megsemmisítettek, kivéve egyet, az Oscar-01 jelzésű földalatti kilövésvezérlőt megkímélték és megnyitották az érdeklődök számára
A Malmstrom bázishoz tartozó 150 db Minuteman II-t elszállították és a silókat átalakították Minuteman III rakéták számára. A Minuteman III rakétákat a Grand Forks-i bázisról szállították a silókba.
A Grand Forks bázison, melynek deaktiválásáról még 1995-ben döntöttek, az ottani rakéták elszállítása után 1998-ban elkezdődhettek a robbantások.
Az első – Kanada határától néhány mérföldre található – silót 1998. október 6-án robbantották fel.
A Légierővel együttműködő testület felügyelte azt a 13 758 000 dollár összértékű szerződést, melynek keretében megbízták a Veit and Company Inc és Demteck for demolition cégeket a Grand Forks-i 150 db siló és 15 db földalatti kilövés vezérlő központ megsemmisítésével.
A szerződés alapján három szakaszban került volna sor a létesítmények megsemmisítésére, szakaszonként 50 siló és 5 központ.
A létesítmények 28 500 km2-nyi területen helyezkedtek el, melyeket Grand Forks-tól autóval 30 perctől 3,5 óráig tartó utazással lehetett elérni.
A robbantásokat végrehajtóknak viszonylag egyszerű dolguk volt, hiszen jó lehet több évtizede épült földalatti létesítményekről volt szó a Légierő pedáns módon megőrizte az évek során végrehajtott átalakításokról készült terveket, feljegyzéseket, így a munkálatok során pontosan lehetett tudni hol, mit kell felrobbantani majd.
A fentiek ellenére a megsemmisítést végzőknek végig kellett járniuk az összes felrobbantásra kijelölt földalatti létesítményt, az esetleges eltérések kiszűrése céljából, mely nem kis időd emésztett fel.
A silók és központok felrobbantása mellett környezeti hatásokkal is kellett számolni, hiszen a robbantások után is maradtak a korábbi létesítményekhez tartozó felszerelések, tartályok a helyszíneken, melyeket külön el kellett szállítani, vagy ha helyben hagyták, akkor szabályokat kell kidolgozni azok tárolására.
Összegezve nem volt elég a robbantási munkákat elvégezni, garantálni kellett, hogy bárki is üzemeltesse ezeket a helyeket a jövőben teljesen biztonságban legyen és ne kelljen semmilyen szennyeződéstől tartani.
A silórobbantások az alábbiak szerint zajlottak: első körben eltávolították a silók falára helyezett acéllemezeket, majd lyukakat fúrtak a betonfalban, melyekben 360 kg robbanóanyagot raktak, majd robbantottak. A folyamat a silók ajtajának kinyitásától számítva 180 napot vett igénybe.
A berobbantások után, a START egyezmény értelmében, 90 napot kellett biztosítani az oroszoknak (helyesebben műholdjaiknak), hogy megvizsgálhassák valóban a szerződés szerint zajlott-e a silók megsemmisítése.
A 90 nap letelte után visszatérhettek a munkások és a silók törmelékkel be nem temetett részét lebetonozták, majd földet helyzetek rá, így szintbe hozva a megsemmisített silók feletti területet, amibe fűmagokat szórtak, még jobban eltüntetve a silók nyomait.
Az egyes silók megsemmisítése után következtek a kilövésvezérlő központok. Azok esetén a használható dolgok eltávolítása után lehegesztették a bejárati acélajtót és feltöltötték a liftaknát, elérhetetlenné téve a földalatti központot.
Fontos kiemelni, hogy a START egyezmény nem tiltotta a bezárt létesítmények oktatási, ismeretterjesztő célból történő közszemlére tételét, e szabály alapján.
A Grand Forks bázis Hadieszköz Parancsnoksága és észak-dakotai Állami Történeti Társaság megállapodást kötött a Minuteman rendszer észak-dakotai szerepével kapcsolatos tárgyak közszemlére tételéről.
A közszemlére tett tárgyak és képek között helyezték el a kilövés vezérlő központok falára, a legénység által, felrajzolt graffitikról készült fotók is.

Felhasznált irodalom

  • http://en.wikipedia.org/wiki/LGM-30_Minuteman
  • http://www.strategic-air-command.com/missiles/Minuteman/Minuteman_Missile_History.htm
  • http://www.techbastard.com/missile/minuteman/index.php














MGM-134 Midgetman





Bevezető

Az MGM-134A Midgetman, hivatalosan: Kisméretű Interkontinentális Ballisztikus Rakéta (Small Intercontinental Ballistic Missile, SICBM), az Amerikai Egyesült Államok által fejlesztett interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) volt, mellyel a Légierő a silótelepítésű LGM-30 Minuteman és (2005-ig) az LGM-118 Peacekeeper rakétákat kívánta kiegészíteni.
E rakéta fejlesztésével, mely 1986 és 1992 között zajlott, egy olyan kis tömegű, nagy mobilitású ICBM-t kívántak létrehozni, mely egész biztosan átvészelné egy esetleges nukleáris támadás első hullámát.
A Légierő országszerte szétszórtan, mobil kilövőkön kívánta elhelyezni e rakétákat a minél nagyobb túlélési esély és minél nehezebb megsemmisíthetőség érdekében.
Forrás
Egy kisméretű, mobil ICBM a szovjetektől sem volt idegen gondolat, a Midgetman szovjet megfelelője az RSS 400 Kuryer volt, melyekben közös, hogy mindkettő rakéta csupán a tesztelési fázisig jutott.

Fejlesztés

Az amerikaiak gyorsan felismerték, hogy a szovjet rakéták pontosságának drasztikus növekedése, különös tekintettel a tengeralattjárókról indítható ballisztikus rakétákra (SLBM) komoly veszélyt jelent a nemzet fölalatti, megerősített silóira.
Fennállt a veszélye annak, hogy a szovjetek tengeralattjáróikról jelentős számú rakéta kilövésével megsemmisíthetik az amerikai ICBM-k többségét, még azok kilövése előtt.
Ugyanakkor a fix silókkal szemben egy mobil kilövőre telepített ICBM jóval nehezebb célpontot jelentene. A fenti veszély mellett a szovjetek SS-24 (vasúti kocsikba telepített) és SS-25 (mobil kilövőre telepített) típusú ICBM-ire is megfelelő választ kellett adni.
A Scowcroft Bizottság (teljes nevén: Stratégiai Erők Bizottsága, elnöke: Brent Scowcroft tábornok) Ronald Reagan elnök megbízásából 1983. április 6-án kiadott jelentésében, egyéb kérdések mellett, javasolta egy új, könnyített rakéta fejlesztését, amely mindössze egyetlen visszatérőegységet szállítana.
A rendszer kritériumainak meghatározását célzó vizsgáltatok 1984-ben kezdődtek, s miután Reagan 1986 decemberében jóváhagyta egy kisméretű, alacsony tömegű ICBM fejlesztését, a Martin Marietta zöld lámpát kapott a Midgetman rakéta fejlesztésére.
Az elképzelés szerint az új rakétákat mobil kilövőkre kellene telepíteni, melyeket szétszórnák a nemzet egész területén. A kilövők ellenséges támadás veszélye esetén kigördülnének a nemzet úthálózatára, avagy elhagyva az aszfaltozott utakat, terepen könnyen elkerülhetnék az ellenséges rakétákat.
A rakéta első kilövésére – miután az 1988-ban elrendelt költségvetési csökkentés következtében kis híján törölték az egész programot – 1989 májusában került sor, mely csak részben volt sikeres (az indítást követő 70 másodperccel a rakéta letért pályájáról és megsemmisült a Csendes-óceán fölött).
Első teljesen sikeres tesztre 1991. április 18-ig kellett várni, amikor a rakétát hideg kilövési módszer (a rakétát nagy nyomású sűrített levegő segítségével kilökik a konténeréből, majd csak ezután gyújtják be az első fokozat motorját) alkalmazásával indították egy kilövési tubusból a Légierő Vandenberg bázisán.
A sikeres teszt is kevésnek bizonyult a program megmentésére, a hidegháború lezárultával kialakult viszonyok közepette már nem volt szükség egy ilyen rakétára, 1992 januárjában George H.W. Bush elnök töröltette a teljes programot.
A rakéta egyébként háromfokozatú, szilárd hajtóanyaggal hajtott, hideg kilövési módszerrel indított ballisztikus rakéta volt, melynek hatótávolság 11 000 km volt. A rakéta egyetlen Mark-21 típusú visszatérőegységet szállított, amely egy 475 kT hatóerejű W87-1 termonukleáris robbanófejet rejtett magában. A rakéta körkörös szórása csupán 90 m volt!

Midgetman kilövő

A rakéta mellett a rakétát szállító sugárzás ellen megerősített mobil kilövő prototípusát is megépítették, s későbbi teljes értékű tesztek céljából.
Mobil kilövő
Mobil kilövő | Forrás
A Boeing Aerospace and Electronics and Loral Defense Systems Division által fejlesztett és gyártott kilövő 108 tonnával mérlegelt, csúcssebessége műúton 88 km/h volt, de a terep sem okozott komolyabb problémát számára.
A kilövő beáshatta megát a földbe, növelve a nukleáris robbanással szembeni védelmét. Meghajtását egy 1 200 LE-s Rolls-Royce Perkins dízelmotor biztosította.
A prototípust 1988 decemberében szállították le a Légierő számára, mellyel egészen 1991-ig folyamatosan teszteltek a Légierő montanai Malmstrom bázisán.
Specifikációk
Típus: ICBM
Telepített darabszám: 0, prototípus csupán
Tervező: Martin Marietta
Tömeg: 13,6 t
Hossz: 14 m
Átmérő: 1,17 m
Visszatérőegység / robbanófej: Mark-21 / W87-1
Hatóerő: 475 kT
Üzemanyag: szilárd
Hatótávolság: 11 000 km
Irányítási rendszer: Inerciális
Körkörös szórás: 90 m
Kilövési platform: Megerősített Mobil Kilövő (Hard Mobil Launcher)

Felhasznált irodalom

  • http://en.wikipedia.org/wiki/MGM-134_Midgetman
  • http://www.techbastard.com/missile/midgetman/details.php
  • http://www.globalsecurity.org/wmd/systems/sicbm.htm

Képek

  • http://en.wikipedia.org/wiki/File:Small_ICBM_Hard_Mobile_Launcher_USAF.jpg
  • http://en.wikipedia.org/wiki/File:Midgetman_(XMGM-134A).jpg
Lezárás dátuma: 2010. július














LGM-118A Peacekeeper



Bevezetés

Az LGM-118A Peacekeeper, kezdetekben csupán “MX rakéta” (Missile-eXperimental ~ Kísérleti Rakéta), az Amerikai Egyesült Államok egyik földi telepítésű, 3+1 fokozatú, interkontinentális ballisztikus rakétája (ICBM) volt, melyet 1986-ban kezdtek el telepíteni.
LGM-118A Peacekeeper
LGM-118A Peacekeeper | Forrás
A Peacekeeper rakéták fejlesztésével és telepítésével kívánták megerősíteni az Egyesült Államok nukleáris arzenáljának szárazföldi ágát. A kitűzött jelentős cél ellenére mindössze 50 darabot állítottak hadrendbe.
17 évvel a telepítés megkezdése után – az aláírt, de sosem ratifikált START II egyezmény és a hidegháború lezárását követő nemzeti nukleáris stratégia felülvizsgálatának eredményeként – döntés született valamennyi Peacekeeper kivonásáról, melyre 2003 és 2005. szeptember 19 között került sor.
Az LGM-118A rakéták kivonása óta az USA szárazföldi telepítésű ICBM arzenálját kizárólag LGM-30 Minuteman (III) rakéták alkotják.
Jó lehet a rakétákat leszerelték, de az azokhoz tartozó 500 db visszatérőegységhez (Mk-21) és azokban elhelyezett robbanófejekhez (W87) még komoly reményeket fűznek, egész pontosan a hadrendben lévő Minuteman III rakétákra kívánják felszerelni.

Fejlesztés

Még javában folyt a Minuteman III rakéták telepítése, a SAC (Strategic Air Command, Stratégiai Légi Parancsnokság) tervezői már egy újabb generációs rakétán kezdtek álmodozni.
A SAC abból kiindulva, hogy a Minuteman rakétarendszer alkalmatlan a rendkívüli módon megerősített szovjet silók kiütésére, így elavulttá vált, a lehető legmagasabb technológiai szintet képviselő, vadonatúj, nagy pontosságú, több darab és különböző típusú visszatérőegység szállítására képes, nagy hatótávolságú rakétában gondolkodott, mely nem is meglepő, ha számításba vesszük a Peacekeeper fejlesztését indukáló tényeket.
Az 1970-es években a szovjetek nagy számban kezdtek nagy tömegű, korábbi rakétáknál jóval pontosabb, MIRV (egymástól független célokra vezethető visszatérőegységek alkotta rendszer) interkontinentális hatótávolságú rakétákat telepíteni, melyek jelentős veszélyt jelentettek a Minuteman arzenálra.
Ugyanis ha a Szovjetunió a MIRV rakétákkal ki tudná ütni az amerikai szárazföldi rakéták és stratégiai bombázók jó részét, az Egyesült Államoknak nem maradna olyan fegyvere, mellyel visszavághatna, mivel a Poseidon és Trident I rakéták (SLBM) nem voltak kellően pontosak és hatóerejük sem volt elegendő.
A fentiek alapján az USA-nak olyan rakétarendszerre volt szüksége, amely mindenképpen túléli a rakétacsapások első hullámát és mellyel semlegesíteni lehet a szovjet stratégiai arzenált.
Természetesen egyértelmű volt, hogy az új rakéta nem alkalmas a szovjet tengeralattjárókon szállított szintén MIRV-es rakéta arzenál semlegesítésére, pedig az is komoly csapásmérő-erőt jelentett (1979-ben: kb. 66 db Yankee-, és Delta-osztályú tengeralattjáró, összesen több száz rakéta).
Magányos békefenntartó a Wright Patterson Légibázison
Magányos békefenntartó a Wright Patterson Légibázison | Forrás
A Minuteman fegyverrendszer utódjának keresése 1971-ben vette kezdetét. Az első jelentősebb lépésig 1972. április 4 napjáig kellett várni, amikor a Légierő parancsnoksága megbízta a Space and Missile Systems Organization-t (SAMSO) egy továbbfejlesztett ICBM (“Missile-X” – M-X) fejlesztésével.
Érthető módón a rakéta pontossága mindenek feletti szempont volt, mivel a szovjet SS-18 rakétákat, melyekkel a Minuteman rakétarendszert vették célba, jelentősen megerősített silókban helyzeték el, s számításba kellett venni, hogy a termonukleáris robbanás során a robbanási ponttól távolodva jelentősen csökkennek a robbanás hatásai.
A program elindításával rögtön felszínre került egy igen lényeges kérdés, miszerint mi biztosít nagyobb túlélési esélyt, védelmet az új rakéta számára: megerősített silókban, avagy mobil kilövőkre történő telepítés?
A megerősített silók ellen szólt a szovjet rakéták pontosságának drasztikus növekedése, a mobil telepítés ellen pedig a magas költségek, alacsony pontosság, lassú reakcióidő, de az ellenérvek ellenére mindkét lehetőséget igen alaposan megvizsgálták. Bár a vizsgálódás kissé elhúzódott, egész pontosan 7 évig, mely idő alatt közel 40 elképzelést vizsgáltak meg.
Az egyik mobil telepítési lehetőség keretében a légi telepítés lehetőségét is megvizsgálták: 1974. október 24-én a SAMSO sikeresen indított egy Minuteman I rakétát egy C-5A-ről.
Egy hónappal az indítás után a Védelmi Minisztérium – az intenzív, telepítési problémák megoldására irányuló, politikai nyomás hatására – az M-X rakéta bevethetőségének kezdő időpontját 1983-ről 7985-ra tolta ki.
Az első földi telepítésű verzió, mely a Multiple Protective Shelters (MPS) elnevezést kapta, keretében 4 600 darab nem megerősített bunker között akartak elosztani, véletlenszerűen 200 darab rakétát. Az elképzelés úgy kalkulált, hogy az összes bunker, s így az összes rakéta semlegesítéséhez a szovjeteknek robbanófej készletük közel felét fel kellett volna használni. Értelemszerűen a bunkerek megsemmisítésére lekötött robbanófejeket nem lehetett volna egyéb fontos amerikai célpont ellen bevetni, így azok átvészelhettek volna egy nukleáris háborút.
Az elképzelés egyetlen gyengéje a költségvetés volt, a közel 37 milliárd dollár összköltségű terv gyorsan a kukában landolt.
Egy másik „kevésbé költséges” elképzelés szerint 100 darab MX rakétát hihetetlen mértékben megerősített silókban (10 000 psi = 69 MPa = 703 kg/cm2 túlnyomásnak is ellent álltak volna) kéne elhelyezni egymás közelében („defense pack” elképzelés).
Az elképzelés hátterében álló gondolat szerint egy nukleáris háború első hullámban érkező robbanófejek robbanása keltette utóhatások (sugárzás, elektromágneses impulzus) megzavarták volna ugyanazon hullámban, időben később érkező tölteteket, melyek nem robbantak volna fel. Az elképzelés nem hatotta meg a Kongresszust, így ez is a kukában landolt.
Egy későbbi javaslat szerint rögtön kellene módosított Minuteman silókban telepíteni bizonyos mennyiségű Peacekeeper rakétát, s közben elkezdeni egy kisméretű, nagy mobilitás ICBM fejlesztését, vagyis a Peacekeeper telepítésre csupán tűzoltásként tekintett e javaslat.
Az amerikaiak fantáziáját is nagyon megmozgatta a vasúti kocsikba telepítés ötlete, s akárcsak a Minuteman rakétáknál (lásd: “Project Big Star”) a Peacekeepernél is felmerült ez az ötlet – részletesebben lásd később.
1976 júliusában a Kongresszus megállapította, hogy a silótelepítés nem megfelelő módozat, mivel nem nyújt kellő védelmet a szovjet robbanófejekkel szemben, így elutasította e telepítési mód – költségvetési – támogatását.
A programot egészen 1979-ig parkoló pályára állították, további telepítési módok vizsgálata céljából
A tervek ellenére 1979-ben, 7 évnyi tervezés után, a telepítési mód még mindig kérdéses volt. A problémát Carter elnök döntése oldotta meg, mivel 1979. június 12-én az MPS telepítési mód mellett tette le voksát és utasította a Légierőt a teljes körű fejlesztés megindítására.
A Ballistic Missile Organization, Air Force Materiel Command (jelenleg: Detachment 10, Space and Missile Systems Center) az elnök utasítása alapján még 1979-ben elkezdte a rakéta fejlesztését, melyben közel 27 civil szerződő partner és rengeteg alvállalkozó sietett segítségére.
Ronald Reagan a telepítés felgyorsítása érdekében felülvizsgálta elődje döntését és az MPS megoldás helyett, melynek végrehajtását 1981. október 2-án felfüggesztette, a „defense pack” (szuper erős silókba telepítés) megoldást választotta. Egy későbbi bejelentésében, melyben először nevezte Peacekeepernek az M-X rakétát, finomította telepítési elképzelését („Closely Spaced Basing” terv).
A Kongresszus, mely már korábban elvetette az elnök által preferált telepítési módot, a Closely Spaced Basing elképzelést is elutasította és megtagadta a program költségvetési támogatásának jóváhagyását.
MIRV rakétafej szerelés alatt
MIRV rakétafej szerelés alatt | Forrás
A rakétát 1982 novemberében hivatalosan is a Peacekeeper elnevezést kapta. 1983 januárjában a Reagan kormányzat megbízta a Scowcroft Bizottságot (Stratégiai Erők Bizottsága, elnöke: Brent Scowcroft tábornok) a legmegfelelőbb telepítési mód meghatározására.
A fentieken túl Reagan utasította a Légierő parancsnokságát egy technikai elemzés elkészítésére, melyet a Légierő 1983 márciusára tett le az elnök asztalára.
A jelentés meghatározta a minimálisan telepítendő rakéták számát a szovjet erőfölény kompenzálása érdekében. A telepítendő rakétaszám mellett a Légierő többféle telepítési mód alkalmazását javasolta a minél nagyobb túlélési esély elérése érdekében. A jelentés szerint az egész kérdés kritikus pontja, hogy az USA milyen gyorsan tud reagálni a szovjet fenyegetésre.
A Scowcroft Bizottság jelentésére 1983. április 6.-ig kellett várni, mely 100 darab Peacekeeper, Minuteman silókba történő. azonnali telepítése mellett javasolta egy kisméretű, egy darab visszatérőegységgel felszerelt ICBM fejlesztését is (MGM-134 Midgetman).
A Bizottság vélemény megtette hatását, a Kongresszus jóváhagyta a program költségvetését, s 1983. augusztus 10 napján a védelmi miniszter utasította a Légierőt 100 db Peacekeeper rakétának a wyomingi F.E. Warren légibázison található Minuteman silókba történő telepítésére.
A telepítés mellett a védelmi miniszter elrendelte egy kisméretű ICBM fejlesztésének megkezdését is.
A hányadtatott sorsú rakéta első teszt kilövésére 1983. június 17 napján került sor a Légierő Vandenberg bázisán, a Norton légibázison található Air Force Systems Command Ballistic Missile Office, 6595. Rakéta Tesztelési Csoport felügyelete alatt.
A rakéta 7 800 km megtétele után sikeresen célba ért a Kwajalein-atollon található tesztbázison. Az első 8 kilövést földfelszínen elhelyezett kilövési konténerekből hajtották végre, míg a többit a SAC vandenberg-i silóiból. Összesen 50 teszt kilövésre került sor.
A szolgálatba állítandó rakéták gyártását 1984 februárjában kezdték el és 1986 januárjában kezdték el telepíteni azokat, a SAC terve alapján a 90. Stratégiai Rakétaezredhez tartozó 400. Stratégiai Rakétaszázadhoz (F.E. Warren bázis), ahonnan megelőzőleg kivontak 50 db Minuteman III rakétát.
Az első körben telepíteni tervezett 50 db Peacekeeper bevethetőségének kezdő időpontját már 1986 decemberében elérték, de a teljes telepítés 1988. decemberében fejeződött be.
A második körben telepítendő 50 Peacekeeper állomáshelyéül a szintén 90. Rakétaezredbe tartozó 319. Stratégiai Rakétaszázadot jelölték ki (F.E. Warren bázis), azzal, hogy a telepítést 1989 decemberéig be kell fejezni – természetesen innen is kivontak 50 Minuteman III rakétát, melyek silójába kívánták helyezni a rakétákat. A feltételes mód használata nem véletlen, hiszen a második telepítési hullámra már nem került sor 1985 júliusában a Kongresszus 50 darabban korlátozta a telepíthető egységek számát, mindaddig, míg a kormányzat hatékonyabb telepítési módot nem tud megjelölni.
Reagan 1986. december 19 napján jelentette be a maradék 50 Peacekeeper telepítésére vonatkozó alternatíváját: vasúti telepítés.
Síneken gördülő Peacekeeper
Ronald Reagan elképzelése alapján a már telepített 50 darab rakéta mellett további 50 darabot vasúti kocsikba telepítenék, szerelvényenként kettőt, így összesen 25 vasúti szerelvénnyel számolt.
A tervek alapján egy vasúti szerelvény 2 db mozdonyból, két biztonsági kocsiból, két darab rakétakilövő kocsiból (mindegyikben egy darab rakéta), egy kilövésvezérlő kocsiból, egy üzemanyag-szállító kocsiból és egy karbantartó vasúti kocsiból állt volna.
A rakétakilövő kocsikban elfektetve helyezték volna el a kilövőcsöveket, melyeket a kilövés előtt függőleges helyzetbe emeltek volna.
Vonatozó békefenntartó
Vonatozó békefenntartó | Forrás
A szerelvények, melyeken lévő rakétákat a legmagasabb készenléti állapotban tartották volna, a SAC bunkereiben állomásoztak volna, ahonnan könnyedén kigördülhettek volna, s a nemzeti vasúthálózaton közlekedve jelentősen megnehezítették volna az ellenség dolgát.
A vasúti rendszer fejlesztésében közreműködő szerződő felek a Boeing Aerospace Corp., Westinghouse Marine Division és a Rockwell International Autonetics voltak.
A vasúti szerelvények fő központjául a Légierő F.E. Warren bázisa szolgált volna, de a fő központ mellett 1987 februárjában a Légierő tovább bázisokat jelölt ki – a Légierő Barksdale bázisa (Louisiana); Little Rock bázisa (Arkansas); Grand Forks bázisa (Észak-Dakota); Dyess bázisa (Texas); Wurtsmith bázisa (Michigan); Fairchild bázisa (Washington) – az egyes szerelvények lehetséges támaszpontjául.
A nagy vonatozásnak a Szovjetunió felbomlásával véget érő hidegháború és a menetközben jelentkező költségvetési problémák vetettek véget, sok egyéb katonai fejlesztés mellett, 1991-ben törölték e programot is.
Leszerelés
A leszerelés – George Walker Bush elnök 2001-ben bejelentett rakétaállomány csökkentési elképzelése (6 000 db rakéta csökkentése 1 700 – 2 200 darabra) alapján – 2002 októberében vette kezdetét. No persze az amerikaiakat nem szállta meg a nukleáris leszerelés vágya, az oroszok ugyanilyen mértékű leszerelt vállaltak…
A tényleges leszerelések 2003-ban kezdődtek, s 2004 elejére már csak 29 aktív rakétával kellett számolni, melyet 2005 elejére 10 darabra sikerült redukálni. A leszerelés egészen 2005. szeptember 19 napjáig tartott, mikor a 400. rakétaszázaddal együtt az utolsó Peacekeeepert is deaktiválták.
A teljes program, melynek keretében 114 darab rakétát készítettek, 1998-ig 20 milliárd dollárt emésztett fel. Egy rakétakilövés költsége 20 – 70 millió dollárba került. A 114 rakéta együttes hatóereje 342 MT volt.

A rakéta

Peacekeeper indítás közben
Peacekeeper indítás közben | Forrás
A Peacekeeper egy olyan 3+1 fokozatú, akár 11 db egymástól független célokra vezethető Mark 21 típusú visszatérőegység szállítására is alkalmas ICBM, mely bármely eddig fejlesztett ICBM pontosságát felülmúlta – a rakétára helyezhető visszatérőegységek számát nemzetközi egyezmények alapján korlátozták 10 darabra.
Kialakításánál érthető módon a legújabb fejlesztéseket alkalmazták, akár az üzemanyagot, irányítást, formát, vagy a motorokat nézzük.
A Peacekeeper jóval hosszabb elődjénél (Minuteman) több, mint 21 méter hosszú és tömege eléri a 90 tonnát. A Minuteman III rakétához hasonlóan három darab szilárd hajtóanyaggal hajtott fő és egy folyékony hajtóanyaggal működő kiegészítő fokozattal rendelkezik.
A 8,5 méter hosszú, 49 tonnával mérlegelő első fokozat közel 23 km magasba repíti a rakétát, mire össze hajtóanyagát elégeti, ekkor, leválasztása után működésbe lép az 5,5, méter hosszú, 27 tonnás második fokozat hajtóműve, mely 58 km-ig emeli a rakétát. A második fokozat kiürülése és leválása után akcióba lép a 2,5 m hosszú, 7,7 tonnás harmadik fokozat, ami 214 km magasságig repíti a rakétát.
Az első három fokozat leválasztása után az űrbe érve a rakéta meghajtási rendszeréből már csak a valamivel 1 tonnánál súlyosabb és 1,2 méter hosszú visszatérőegységeket szállító egység marad, melyet egy folyékony hajtóanyaggal hajtott motor segít a minél tökéletesebb manőverezés elérése érdekében.
A külön motor mellett egy inerciális irányítási rendszerrel is felszereltek, hogy földi irányítás nélkül is eljusson a célpontjáig (a külön motor miatt nevezik találóan negyedik fokozatnak).
A rakéta visszatérőegységeket szállító rendszerén helyezkednek el a visszatérőegységek, bennük a robbanófejekkel, melyeket egy külön burok véd a légkörbe történő visszalépéskor keletkező jelentős hővel szemben. A visszatérőegységek, az azokat szállító egységről leválva, ballisztikus pályán haladva érik el célpontjukat.
Érdemes megemlíteni, hogy a Peacekeeper volt az első olyan amerikai ICBM, melynek kilövésekor a hideg indítási módszert alkalmazták.
A rakétákat egy külön (kilövési)konténerben helyzeték el a silókon belül, s a kilövés során először nagy nyomású sűrített levegő segítségével kilőtték a rakétát a konténeréből, s mikor az elérte a 15-20 méteres magasságot, begyújtották az első fokozat motorját.
E módszer segítségével – amellett, hogy kímélték a silók falát, hiszen a motorokat nem a silóban gyújtották be – a Minuteman silók átalakítása nélkül telepíthették a Minuteman III rakétáknál nagyobb Peacekeeper rakétákat.

Specifikációk

Típus: ICBM
Elsődleges feladatkör: Stratégiai elrettentés
Gyártó: Boeing, Martin Marietta, TRW és a Denver Aerospace
Egységár: 70 millió dollár
Tömeg: 96,75 t
Hossz: 21,8 m
Átmérő: 2,3 m
Visszatérőegységek, robbanófejek: max. 10 db Avco Mk-21 visszatérőegység, mindegyikben egy db W87 típusú robbanófej
Hatóerő: 300 kT/robbanófej, kombinált hatóerő 3 MT
Robbantási mód: atmoszférikus
Rakétamotor: Thiokol SR118 (első fokozat); Aerojet General SR119 (második fokozat); Hercules SR120 (harmadik fokozat); Rocketdyne újraindítható folyékony hajtóanyaggal hajtott motorja (visszatérőegységeit szállító egység)
Hatótávolság: 9 600 km
Irányítási rendszer: Inerciális
Körkörös szórás: 120 m
Kilövési platform: fix, földalatti siló

Felhasznált irodalom

  • http://en.wikipedia.org/wiki/LGM-118_Peacekeeper
  • http://www.fas.org/nuke/guide/usa/icbm/lgm-118.htm
  • http://www.hill.af.mil/library/factsheets/factsheet.asp?id=5762
  • http://www.techbastard.com/missile/peacekeeper/index.php










SM-65 Atlas



Bevezető

Az SM-65 Atlas, az 50-es évek végén, a Consolidated Vultee Aircraft Corporation (Convair) által fejlesztett (hordozó)rakéta volt.
Az Atlas, melynek első tesztelésére 1957-ben került sor, az Amerikai Egyesült Államok első interkontinentális rakétája lett.
Jó lehet pályafutását interkontinentális ballisztikus rakétaként kezdte, de a későbbiekben egy egész hordozórakéta-család alapitótagjává vált.
Miután nyugalmazták, mint ICBM, komoly karriert futott be az űrkutatás terén. Az 1960-as évektől műholdakat, űrszondákat és űrhajókat is indítottak vele, többek között az első amerikai úrhajóst is egy Atlas repítette az űrbe.
Az Atlas rakéta 25 méter magas volt és feltöltve 121 tonnát nyomott. A típusváltozattól és a hasznos teher tömegétől függően, a rakéta hatótávolsága 10 300 – 15 100 km volt. 1 megatonnás termonukleáris robbanófejjel szerelték fel és rádió-inerciális, avagy kizárólag inerciális vezérléssel juttatták célba.
Atlas kilövés közben
Atlas kilövés közben | Forrás

Fejlesztés

Az Atlas, mely nevét egyrészt a görög mitológiában az égboltot vállain tartó titán, másrészt a Convair partner cége (Atlas Corporation) után kapta, fejlesztése egészen 1945-ig nyúlik vissza, mikor a hadsereg alá tartozó, Army Air Forces néven futó légierő (leendő USAF) érdeklődni kezdett a stratégiai rakéták fejlesztése iránt.
Az Army Air Forces, 1946 áprilisában fejlesztési megbízást adott a Convair-nek egy olyan 1 500 – 5 500 tengeri mérföld (2 400 – 10 000 km) hatósugarú irányított rakéta fejlesztésére, mely akár nukleáris robbanófej célba juttatására is alkalmas lehet (MX-774, más néven Hiroc program). A program a fenti elvárásoknak megfelelő ballsiztikus rakéta mellett egy robotrepülőgépről is rendelkezett.
A szubszónikus és szuperszónikus változatról egyaránt rendelkező szerződés robotrepülőgépről rendelkező részei egy éven belül a rakétakutatások terén végrehajtott erőteljes támogatások megvonások áldozatává vált.
A ballisztikus rakéta fejlesztési irányai a német V-2-n alapultak, ám azon több módosítást is végre kellett hajtani. Ezek közé tartozott az elkülönített, önálló, nyomás alatt álló hajtóanyag tartályok, a gimbal elvű felfüggesztéssel rendelkező rakétamotorok, valamint a rakéta törzsétől független visszatérő egység.
Az anyagiak és rossz nyelvek szerint a Convair fejlesztőcsapat vezetőjének – Karel Bossar – személye közbeszóltak és 1947 júniusában felbontották a teljes szerződést. A szerződés felbontása ellenére a Convairnek megadták a lehetőséget az addig rendelkezésre bocsájtott pénzügyi keret lehetőségein belül a már építés alatt álló 3 tesztrakéta megépítésére, tesztelésére, valamint az irányítással kapcsolatos további kutatásokra.
Megjegyzendő, hogy ez még messze nem az Atlas volt, hanem az úgynevezett Hiroc (High altitude rocket, nagy magasságú rakéta), vagy más néven RTV-A-2. E kisméretű rakéták tesztjei 1948 vége és 1949 eleje között zajlottak le az új-mexikói White Sans Priving Grounds területén. A tesztek bizakodásra adtak okot és bizonyították a Convar mérnökei által kidolgozott megvalósítások praktikusságát. Ám a felmutatott eredmények kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a légierő meggondolja magát a program törlésével kapcsolatban.
Érdemes megemlíteni, hogy a program kezdetén még egyetlen olyan rakéta sem létezett, mely akár a legkisebb nukleáris robbanófejet képes lett volna célba juttatni, azok tömege miatt.
1949 és 1950 között a RAND Corporation és számos egyéb repülésüggyel foglalkozó think-tank hangsúlyozta jelentéseiben, hogy a közelmúlt technikai áttörései – robbanófejek súlyának csökkentése – lehetővé tették egy nagy hatósugarú, nukleáris töltet célba juttatására alkalmas rakéta kivitelezését.
A fenti jelentések, a CIA – interkontinentális rakéták fejlesztése terén elért szovjet eredményekre – figyelmeztető beszámolói alapján a Légierő 1951 januárjában ismét megkereste a Convair-t egy két lépcsős, 500 000 Dollár összértékű fejlesztési szerződéssel.
Nem volt véletlen pont a Convair megkeresése! A korábbi program törlése után, melynek kormányzati szinten akkor még nem volt kellő támogatottsága. A Convair azonban úgy döntött, hogy saját pénzen folytatja a fejlesztéseket. Az elkövetkező 2 évben, azaz 1951-ig mintegy 3 millió Dollárt öltek a programba.
A megbízás (MX-1953 program) egy minimum 5 000 tengeri mérföld (9 260 km) hatósugarú, a cél felett Mach 6 sebességet elérő rakétára szólt, melynek maximális körkörös szórása (CEP, Circular Error Probability) 1 500 láb, azaz 450 m. Ez úttal is két változatban: szárnyas (azaz robotrepülőgép) és ballisztikus.
A Convair 1951 júliusára készült el a tanulmánnyal, mely egy hatalmas méretű rakétát vázolt fel. Az ekkor már Atlas néven futó ICBM 160 láb magas, 12 láb átmérjű lett volna és 5 vagy 7 nagy rakétamotor felelt volna a mozgatásáért.
1951 szeptemberétől az Air Research and Development Command (ARDC) sürgetni kezdte a Légierő vezetését, hogy biztosítsák a megfelelő anyagi támogatást illetve prioritást a program számára, hiszen úgy a számítások alapján 1960-ra bevethető állapotú lehet az Atlas.
Az USAF vezetése azonban nem osztotta az ARDC lelkesedését és ehelyett egy jóval konzervatívabb, lépésről-lépésre haladó fejlesztést támogatott – innen eredt a szerződés lépcsőzetes jellege. A Légierő először a fő komponenseket – rakétamotorok, irányítási rendszer, rakétatörzs, visszatérőegység – szándékozott kifejleszteni és csak ezután megkezdeni a tesztpéldányok építését.
Atlas
Atlas | Forrás
A Légierő hozzáállása miatt az interkontinentális ballisztikus rakétaprogram meglehetősen lassacskán indult be, teljes mértékben másodlagos program volt az USAF vezetőségének szemében, akik egyértelműen a robotrepülőgépet favorizálták. E részrehajlást jól mutatta a költségvetési keret megosztása: míg az Atlas néven futó ballisztikus rakétaprogram 1951-1954 között „mindössze” 26,2 millió Dollárból gazdálkodhatott, addig a robotrepülőgép program alatt fejlesztett Snark és Navaho ugyanezen időtartam alatt 450 millió Dollárt kapott!
De mielőtt előreszaladnánk ki kell emelni, hogy már a kezdetektől fennálló finanszírozási helyzet mellett technikai problémák is felmerültek: elsősorban a rakétameghajtással, irányítási rendszerrel és a visszatérő egységgel kapcsolatban.
De sok problémával küzdő program mágis fellendült, mégpedig az alábbi tényezőknek köszönhető:
Egyrészt a nukleáris fegyverek terén (is) tapasztalt technikai fejlődés következtében 1952-ben az ARDC tudomást szerzett arról, hogy hamarosan a jelenleginél könnyebb, de ugyanakkora hatóerejű töltetek lesznek elérhetőek. A korábbi, 8-7 000 font tömegű töltetekkel végzett kalkulációkat ki lehetett dobni, küszöbön voltak a 3 000 font tömegű töltetek. E változás sokat lendített a ballisztikus rakéták megvalósíthatóságának megítélésében.
Másrészt komoly fejlesztések zajlottak a nagy erejű rakétamotorok és precíziós irányítási rendszerek terén is. E technikai áttörések, valamint az a tény, hogy az Army és a Navy is igyekezett megkaparintani a nukleáris fegyverprogramok koordinálásának jogát a légierő vezetése 1952 őszén kénytelen volt döntést hozni a kérdésben.
Ezek után a légierő kérésükre az ARDC vázolta a stratégiai rakétarendszert, mely egy 3 000 font tömegű robbanótöltetet képes 6 325 mérföld távolsága és ott a célpont 1 500 láb közelébe juttatni. Becsléseik szerint a program 1-A fejlesztési prioritás mellett 1962-re készen is állhat.
Az ARDC 1953 februárjában egy alternatív, 3 lépcsős fejlesztési programmal rukkolt elő, melynek alapján az első fejlesztési lépcsőben egy rakétamotorral, a másodikban 3 rakétamotorral, míg a harmadik, végső prototípusként funkcionáló lépcsőben már egy 5 rakétamotorral szerelt rakétát tesztelnének. A becslések szerint 1962-re hadrafogható rakétát produkálnának 378 millió Dolláros költségvetésből.
A légierő vezetése 1953 októberében fogadta el a javaslatot és osztotta ki a fejlesztési direktívát az ARDC számára. Ami azonban még mindig nem egyezett az ARDC elképzeléseivel, ugyanis lassabb ütemű programot írt elő. A légierő csupán 1-B fejlesztési prioritást adott a programnak, így annak fejlesztési szakasza csak valamikor 1964 urán fejeződhetett volna be
A rakéta fejlesztési kilátásai 1953 októberének végén változtak meg drasztikusan, melyben egyik honfitársunknak is jelentőse szerep jutott. A légierő kutatásért és fejlesztésért felelős szervezete az, interkontinentális ballisztikus rakétaprogram vizsgálata végett létrehívta az ún. Strategic Missile Evaluation Committee-t, amit elnöke, Neumann János után szimplán von Neumann Bizottságként is emlegettek. A bizottság végleges, 1954 februári jelentésében úgy nyilatkozott, hogy a közelmúlt termonukleáris áttörése megerősítette a bizalmat a ballisztikus rakétaprogram kivitelkezhetőségében és javaslatot tett a légierőnek a program átszervezésére, felgyorsítására.
A fenti események után a Légierő letette a fegyvert és minden téren elfogadta a javaslatokat továbbá 1954. májusában teljes, a “technológia által maximálisan megengedett” sebességbe kapcsolta az Atlas fejlesztését. A program így megkapta az 1-A besorolást, sőt a légierő által sokáig mostohán kezelt program egyik pillanatról a másikra a légierő összes fejlesztési programjánál nagyobb prioritást élvezett. Az Atlasnak innét már csak egy szintet kellett megugrania, nevezetesen nemzeti szinten is elsődleges fontosságú programmá kellett avanzsálnia.
Nem meglepő módon ezt is megkapta, persze ez sem ment azonnal!
A légierő 1954 őszétől elkezdett lobbizott annak érdekében, hogy Eisenhower elnök állítson fel egy bizottságot az ország védelmi potenciáljának tanulmányozására. Az 1955 februári ún. Kilian jelentés határozottan javasolta az elnöknek, hogy emelje elsődleges prioritásúvá az Atlas programot.
Eisenhower 1955-ben nemzeti szinten is elsőbbséget adott a légierő ICBM programjának! Döntéshez a Kilian jelentés mellett a Kongresszus felől érkező nyomás, a CIA értesülései, miszerint az oroszok nagyon is komolyan gondolják a saját ICBM programjukat is hozzájárult.
Sehol a világon nem zajlott le olyan jelentős erőforrás átcsoportosítás az interkontinentális ballisztikus rakéta programok terén, mint a Convair-nál. 1953 márciusában mindössze 10 ember dolgozott a rakétaprogramon, de alig 7 év múltán a Convair közel 12 000 munkása szorgoskodott az Atlas rakétán, a San Diego külvárosában található Kearney Mesa telepen.
Mi sem jelzi jobban az Atlas program volumenét és nemzetpolitikai jelentőségét, mint hogy 30 nagyobb alvállalkozó, 500 kisebb cég és 5 000 beszállító dolgozott a Convair „keze alá”.
A politikai csatározások mellett szépen haladt a rakétafejlesztés. 1954 során a Légierő és két legnagyobb társa a Ramo-Wooldridge Corporation (technikai irányítás és mérnöki munkák) és a Convair (szerkezet és összeszerelés), szünet nélkül dolgoztak az Atlas módosításán, annak érdekében, hogy a rakéta elbírjon egy 680 kg-os 1 MT-s robbanófejet. Az alapos áttervezési folyamat során a korábban 440 000 tonna indulótömeget sikerült majd megfelezni. Menetközben 2 rakétamotor is eltűnt a kezdeti ötből.
A háttérben folyó fejlesztések ellenére 1955 Júniusban a légierő Air Research and Development Command (ARDC) név alatt létrehozott, kutatásokért felelős szervezete utasítást kapott az Atlas program átszervezésére, felgyorsítására.
Ennek elemeként az ARDC a kaliforniai Inglewood-ban, élén Bernard Adolph Schriever tábornokkal létrehozta a Western Development Division-öt (WDD, Nyugati Fejlesztési Divizió). Az első átszervezési lépéseket követően, 1955 májusára a WDD tejhatalmat kapott az Atlas és az alternatívaként, biztonsági tartalékként beindított Titan programok felett.
Az Atlas repülési tesztjei 1957 júniusában kezdődtek Cape Canaveral-ban. Több igen látványos kudarc után, 1958 novemberében végrehajtották az első sikeres kilövést.
Az Atlas a hadseregtől eredetileg a “XB-65″ elnevezés kapta, de 1955-ben átnevezték “SM-65″-re. 1962-től már “CGM-16″ nevet viselte – a C a „coffin” (koporsó) kifejezésre utal.
Bernard Schriever vezetésével rekordidő alatt kiépült az amerikai ICBM arzenál. A tábornok tevékenysége ezen felül Amerika űrprogramjában is fontos szerepet játszott.
A korábbi éveknek köszönhetően a Szovjetuniót nem sikerült megverni az első hadrafogható ICBM versenyében – a Szputnyik 1 pályára állításakor az amerikaiak még vért izzadtak az Atlas sorozatos gyermekbetegségeivel – a helyzet relatíve gyorsan megváltozott!
Az Egyesült Államok az első generációs ICBM-jei, az Atlas és a Titan I, után gyorsan megalkotta a következő generációt. A Kubai rakétaválság idején már folyamatban volt az immáron a katonai szempontból nyerőbb szilárd hajtóanyagú Minuteman rakéták első példányainak telepítése, valamint a gigászi Titan II tesztjei. A Minuteman II, Minuteman III, majd az egész megkoronázásaként a 80-as évek során a Peacekeeper MX következett a szárazföldi telepítésű ICBM-ek sorában.

Telepítés

A Légierő 4 századot (10 rakéta / század) akart telepíteni, de 1957 decemberében a Védelmi Minisztérium a telepítendő századok számát 9-re, későbbiekben 13-ra növelte.
Az első 3 (Atlas D) rakétát 1959 augusztusában helyezték hadrendbe (jórészt a fejlesztő cég személyzete üzemeltette, nem megerősített kilövési állványon) a kaliforniai Vandenberg légibázison.
Az első Atlas kilövőállás építésének kezdetén az interkontinentális rakéták teljesen új típusú fegyverek voltak, így jó néhány igen jelentős kérdés még mindig megválaszolatlan volt.
A helyzetet csak nehezítette, hogy a rakéta, sőt maga a kilövő létesítmények is fejlesztés alatt álltak, így nem volt egyszerű megfelelni a Légierő kölcsönös elrettentési elvének.
A kilövés menete
A kilövés menete | Forrás
A következő év szeptemberére – a Wyoming-i F.E. Warren légibázison – hadrendbe állították az első századot, mely 6 db Atlas D rakétából állt.
Az Atlas D rakétákat első körben egyszerű kilövőkre telepítették, melyeket egy megerősített parancsnoki állásból irányítottak – három kilövőt kezelt egy központ.
Későbbiekben a rakétákat már részben megerősített „koporsókban” helyezték el. A rakétákat vízszintes állapotban egy föld alatti tárolóban helyezték el, s a kilövés előtt emelték függőleges állapotba.
Az Atlas E rakétákat már egy fokkal erősebb koporsókban helyzeték el, míg az Atlas F rakétákat már föld alatti megerősített silókban tárolták, melyek a közvetlen találatot leszámítva ellenálltak bármilyen támadásnak. A változatok, többek közt, tehát a kilövő megerősítettségében különböztek.
Például 3 db Atlas D század – 2 F.E. Warren légibázison, egy pedig az nebraskai Offutt légibázison, föld alatti telepítésűek voltak, de mindössze 5 font/négyzethüvelyk (pounds-per-square-inch, 1 psi = 0.0703 kg/cm2) túlnyomást bírtak.
Összehasonlításként a Washington-i Fairchild légibázison telepített Atlas E századokat szintén vízszintes helyzetben telepítették, de többségüket már föld alatti kilövőkbe. E kilövők már 25 psi túlnyomásnak is ellentálltak.
A Shilling, Lincoln, Altus, Dyess, Walker és Plattsburgh légibázisokra telepített Atlas F rakéták voltak az első függőleges helyzetben, silókba, telepített ICBM-k. E silókat megerősített betonból építették, melyek akár 100 psi túlnyomást is elbírtak.
1962 végére 11 további századot állítottak hadrendbe, melynek során már mindhárom Atlas változatból (D. E, F) telepítettek.
Az Atlas D rakétákra eredetileg G.E. Mk 2 visszatérőegység került, W-38 típusú robbanófejjel. Az Atlas E és F AVCO Mk 4 visszatérőegységet kapott 3,75 MT hatóerejű W-38 termonukleáris robbanófejjel.
Atlas silo
Atlas silo | Forrás
Jó lehet az Atlasokat sosem vetették be és rövid ideig alkalmazták ICBM-ként, mivel a gyors rakétatechnológia-fejlődés elavulttá tette azokat; a rakéták a későbbiekben, mint hordozórakéta jelentős szerepet játszottak (pl.: a 10 db Mercury küldetések 1962–1963 között).
Tekintettel arra, hogy az Atlas egy egész rakétahordozó családot hívott életre, az Atlasok utódait még manapság is használják.
Az utolsó Atlas ICBM századot 1965 végén nyugdíjazták.
A rakéta sorsától függetlenül komoly érdeklődés támadt az Atlas létesítmények irányában. Egyik Atlas D silót könnyű repülőgépek gyártására rendezték be, egy másik főiskolai rendezvényeknek ad helyet.
Az Atlas F silókat is „munkára fogták”! Egyiket feltöltötték vízzel, búvárkodási célokra, egy másikat luxus apartmanná alakították, egy harmadikat pedig, igen magas biztonsági szintű szerverközponttá akarják átalakítani.

Formatervezés

Az Atlas első különlegessége az üzemanyag tankok falainak vastagsága. Nagyon vékony rozsdamentes acélból készítették, merevítő berendezések nélkül.
A tankokban lévő nyomás biztosította a kellő ridegséget. Egy Atlas rakéta, túlnyomás nélkül, pillanatok alatt összerogyott volna saját súlya alatt! A tankokban lévő nitrogént legalább 5 psi túlnyomás alatt kellett tartani, még akkor is mikor nem volt feltöltve üzemanyaggal a rakéta.
A rakéta oldalára két kicsi hajtóművet is felszereltek, melyek megfelelő gyorsulást és fordulékonyságot eredményeztek a fenntartó hajtómű leállítása után is.
Az Atlas fokozatai sem voltak éppen megszokottak. A legtöbb rakéta egy fokozat leválasztásával leválasztja az adott fokozat hajtóművét és üzemanyagtankját is, nem így az Atlas.
A rakétát két darab nagy gyorsítórakéta és egy kisebb fenntartó rakétahajtómű hajtotta (e megoldás a „1.5 fokozatú rakéta” elnevezést kapta). E megoldás igen innovatív megoldásnak számított a fejlesztések során felmerült jelentős problémára, mely probléma az 1954-es újratervezésnél jelentkezett, mivel a tervezők nem tudták biztosan vajon az űr vákuumában is beindítható-e a hajtómű.
Optimális esetben, a Convair mérnökei 2, vagy 3 fokozatból álló meghajtó rendszerrel szerelték volna fel az Atlast. E rendszer előnye, hogy amint egy fokozatból elfogy az üzemanyag, a hajtóművel együtt leválik, így a rakéta – ahogy halad előre – egyre kisebb és könnyebb lesz.
Egyetlen fejlesztő cég sem akar olyan – több fokozatú – rakétát építeni, melyről esetleg kiderülhet a jövőben, hogy csődöt mond, így a Convair kénytelen volt a két nagy gyorsítót a rakéta „fél hajtóműve” köré építeni.
E konfigurációban a 3 hajtóművet egyszerre gyújtották be. Amikor kifogyott az üzemanyag az első fokozatból a két gyorsító levált a rakétáról, de a középső hajtómű, melyhez tartozó tartály tartalmazta az összes üzemanyag 80%-t, továbbra is működött.
Érdemes megemlíteni, hogy a fenti megoldás életképességét bizonyította, hogy Szergej Koroljov is hasonló megoldást választott az első szovjet ICBM (R-7) megalkotásakor.

Típusváltozatok

MX-774 program

A MX-774 program keretében vizsgálták egy lehetséges interkontinentális hatótávolságú rakéta megépítésének lehetőségét. A korlátolt pénzügyi keret mindössze 3 kilövést tett lehetővé. E rakétákon már tisztán látszott a későbbi Atlas rakéta fejlesztése során alkalmazott technológiai megoldások.

Atlas A

Az Atlas első teszt változata, melyet két gyorsító rakétával és egy robbanófej utánzattal szereltek fel. Összesen 8 kilövést hajtottak végre, melyek közül mindössze 4 zárult sikerrel!
Az első tesztelésre (Cape Canaveral-ban) épített Atlas széria kapta az Atlas A megjelölést. E rakéták esetében elsősorban a meghajtást és a repülés közben fellépő légellenállást tesztelték. E változatot a North American által készített két gyorsító hajtotta.
Az Atlas A egy fokozatú rakéta volt, de a rövid hatótávolságú tesztekhez nem is kellett több fokozat.
Az Atlas A repülési profilja egyedinek mondható! Az Atlas A amikor elérte repülés közben a 6 000 méteres magasságot, egy előre programozott fordulatot hajtott végre. A két nagy gyorsító motorjai a kilövést követő 180. másodpercben állították le, melyeket a leállítást után nem választottak le a rakétáról. Körülbelül 10 másodperccel a gyorsító motorok leállását követően, a két tolómotor szintén leállt és a rakétafej elvált a rakétatesttől. Az elválás pillanatában állították a visszatérő egységet a tényleges röppályájára, miután minden további irányítás nélkül elérte célját.
1957. június 11. napján sikeresen fellőtték az első Atlas A rakétát, de a fellövést követő 1 perc után meg kellett semmisíteni, mivel letért pályájáról.
A fellőtt 8 Atlas A közül mindössze 3 teljesített az elvárásoknak megfelelően. A nem túl meggyőző eredmények ellenére igen hasznosak voltak az Atlas A tesztek, mivel többek között egyértelműen bizonyították a kilövési, illetve repülésvezérlési rendszerek működőképességét.

Atlas B

Atlas B
Atlas B | Forrás
Az első „teljes értékű” Atlas ICBM! E rakéta már 1.5 fokozatból állt (két nagy gyorsító és egy kisebb fenntartó rakétahajtómű).
A B típusú rakéták alkották a Cape Canaveral-i repülési tesztsorozat 2. szériáját. E tesztek során a gyorsítókat, illetve az egész meghajtást és a visszatérőegység leválását tesztelték.
A fenti rendszereket kizárólag nagyobb hatótávolság mellett lehetett tesztelni (legalább 10x annyi ideig kellett a B típusnak repülnie, mint elődjének), így az Atlas B már 1.5 fokozatú rakéta volt.
Az Atlas B is két darab North American gyorsítót kapott és melléjük egy North American fenntartó hajtóművet.
A fenntartó hajtómű a két gyorsító hajtóműve között kapott helyet. Valamennyi motor folyékony oxigént/kerozint használt hajtóanyag gyanánt.
Az első kilövésre 1958. július 19-én került sor. A rakéta 43 másodperccel a kilövés után elvesztett tolóerejét és felrobbant – belezuhant a Csendes-óceánba.
A második Atlas B kilövésére 1958. november 28-án került sor. Minden hajtóművet sikeresen begyújtottak az indításnál, s a rakéta – 4 800 méteres magasságban – sikeresen végrehajtotta az előre programozott manővert is. A kilövést követő 10. percben sikeresen leválasztották a két leállított gyorsítót.
A középső hajtómű még további két percig működött hiba nélkül, s a leállítás után nem választották le a rakétáról. A teszt során a rakétafejet is sikerült leválasztani, mely minden további beavatkozás nélkül elérte a célt.
A második Atlas B kilövést teljes siker koronázta, az Atlas teljesítette első nagy távolságú tesztjét.

Atlas C

Utolsó fejlesztési, tesztelési célból épített változat, sosem telepítették, s nem alkalmazták az űrkutatás terén sem.
A nagy hatótávolságú irányítás és a rakéta visszatérőegységének leválasztásának tesztelése céljából készült változat. Az Atlas C már szinte mindenben megegyezett a későbbiekben hadrendbe állított Atlas ICBM-vel.
A C változatnál már mindhárom hajtóművet a Rocketdyne szállította. Mindhárom hajtóművet begyújtották a felszálláskor és e hajtóműveket is folyékony oxigén/kerozin hajtotta.
Az Atlas C rakétát először 1958. december 23-án lőtték fel Cape Canaveral-ből. A teszt során minden célkitűzést sikerült teljesíteni.
Az utolsó Atlas C teszt (1959. augusztus 24.) is abszolút sikerrel zárult, még a visszatérőegységet is sikerült megtalálniuk – 9 656 km repülés után.
Míg az Atlas A és B változatok 22,8 méter hosszúak volt, a C változattól kezdve a rakéta hosszát 25 méterre növelték.

Atlas D

Első szolgálatba állított változat, mellesleg a Mercury program során is e változatot használták.
Az Atlas D rakéta a szolgálatba állítandó Atlas ICBM prototípusa volt. E rakéta kilövései során valamennyi rendszert egyszerre tesztelték! Az Atlas D lett Amerika első működőképes interkontinentális ballisztikus rakétája. Olyannyira bíztak a rakéta sikerében, (vagy éppen annyira égetőnek érezték a „rakéta rés” néven ismert állapotot) hogy már azelőtt elkezdték gyártani a kilövési állásokat, mielőtt elkezdődtek volna a D változat repülési tesztjei.
A D változat szinten teljesen megegyezett a C változattal, „mindössze” a gyorsítórakéták teljesítményét növelték.
A repülési tesztek körülményeit teljes mértékben a leendő szolgálati körülményekhez igazították, gyakorlatilag úgy tesztelték a rakétát, mintha az egy hadrendbeállított ICBM lenne.
A kezdeti hatalmas optimizmus gyorsan lelankadt… Az első kilövésre 1959. április 14-én került sor, melyet május 18-án és június 6-án két újabb követett. Mind három rakéta alig három perccel a kilövés után felrobbant.
A 4. kilövés – 1959. július 28. – viszont sikerrel zárult. A négyből egy sikeres kilövést elfogadhatónak minősítették és a 4. kilövést követő második hónap végén hadrenbe állíthatónak minősítették az Atlas D rakétát.
A Vandenberg, az Offutt és a Warren légibázisokon kezdték el telepíteni. Az első Atlas rakétákat eredetileg függőleges kilövőállásra akarták telepíteni, de a nagyobb biztonság érdekében inkább beton bunkerekben tárolták vízszintes helyzetben. Egy esetleges kilövés esetén a rakéta függőleges állapotba emelése és feltöltése alig 15 percet vett volna igénybe.

Atlas E

Tulajdonképpen egy módosított és továbbfejlesztett Atlas D rakéta. Javítottak a rakéta meghajtásán, növelve a szállítható hasznos teher mennyiségét (8%-val) és a hatótávolságot.
Teljesen független inerciális irányítással szerelték fel, mely egyrészt csökkentette a földi személyzettől függését, másrészt kevesebb embert igényelt az Atlas állomány működtetése, vagyis gazdaságosabb volt.
1961. július 6. napján sor került az első sikeres Atlas E kilövésre (hatótávolság 14 500 km).

Atlas F

Végső, szolgálatba állított változat. Kizárólag az irányítás terén különbözött az E változattól. 1961 és 66 között telepítették.
E rakéta karrierje igazán csak nyugdíjazása után kezdődött, 20 évig szolgált gyorsítóként a különböző űrprogramok keretében.
Az Atlas F volt a végső és legtökéletesebb Atlas változat! E rakétát már függőleges helyzetben tárolták föld alatti megerősített silókban.

Telepítési stratégia

A Légierő kizárólag Atlas D, E, F rakétákat telepített; mindegyiket más-más kilövési konfigurációk közepette. E megoldásra egyrészt a rakétatechnológia gyors fejlődése, másrészt a gyors telepítési igény miatt volt szükség.
Atlas telepítés
Atlas telepítés | Forrás
Az első típusú kilövő sima föld feletti kilövőállások voltak. Egyértelmű, hogy a telepítési gyorsaság ebben az esetben megelőzte a biztonság és védelem kérdését. A későbbiekben a kilövők egyre védettebbé, ezáltal egyre nehezebben felépíthetőekké és költségesebbekké váltak.
Mint már említettem 1959 őszén a Vandenberg-i légibázison – rohamtempóban – telepítettek 3 rakétát, sima kilövőkre, így semmi sem védte azokat. A három közül egyet napi 24 órában kilövésre kész állapotban tartottak.
Az első teljes Atlas D századot 1960-ban állították szolgálatba. E századot úgynevezett könnyű kilövőkre telepítették, melyek mindössze 5 psi túlnyomást bírtak el. A rakétákat vízszintes helyzetben tárolták megerősített betonból épült tárolókban. A tárolóknak mozgatható tetejük volt, a kilövés előtt hátracsúsztatták a tetőt, függőleges állapotba emelték a rakétát, majd feltöltötték és kilőtték.
Egy Atlas D kilövőálláson a következő épületek kaptak helyet: kilövő és szerviz épületek, kilövésvezérlő, irányító épületek, generátor épület és kommunikációs épületek.
A kilövésvezérlő megerősített betonból épített 22 x 24 méteres földbe süllyesztett épület volt. A vezérlő bejáratát, mely megerősített volt, külön alagútban helyezték el.
Az irányító épületek, melyek amennyiben szükséges volt, folyamatosan pontosították a rakéta pályáját 22 x 65 méteresek, szintén földbe süllyesztettek voltak.
A generátorokat magukban rejtő épületek 19 x 20 méteresek voltak. Mindegyik három méretes dízel generátort és vízpumpákat tartalmazott.
Az első Atlas D század telepítése során 6 kilövő alkotott egy csoportot, melyeket két kilövő épületből vezéreltek – e telepítési megoldást „3 x 2” formációnak is nevezték. A későbbi telepítések során már a „3 x 3” telepítési módszert alkalmazták (három kilövő és egy kombinált kilövő / irányítóépület alkotott 1 csoportot és 3 csoport egy századot).
Az Atlas E rakétákat a Fairchild, Forbes és Warren légibázisokra telepítették, melyeket már megerősített föld alatti koporsókba tárolták – vízszintes állapotban. E tárolók már 25 psi túlnyomást is kibírtak. E konfigurációban valamennyi a rakéta karbantartásához, kilövéséhez szükséges létesítményt egy föld alatt megerősített létesítményben helyeztek el, csupán a siló tette látszott ki a földből.
Kilövés előtt a rakétákat függőleges állapotba állították, majd feltöltötték.
A 16 x 27 méteres kilövésvezérlő 45 méterre helyezkedett el a rakétatárolótól, melyeket egy föld alatti alagút kötött össze
Mivel e föld alatti silók tetejére vékony réteg földet hordtak a katonák –találóan – koporsóknak, az Atlas E-t koporsómadárnak becézték.
Az Atlas F legnagyobb előnye a teljesen inerciális irányítási rendszer, mely szükségtelenné tette a földi irányító épületeket. Mivel nem volt szükség földi irányítókra, így a kilövésvezérlő épületeket egymástól nagyobb távolságra is telepíthették, csökkentve annak esélyét, hogy egyetlen robbanófej többet is megsemmisítsen. E rakéták esetén a „1 x 9” telepítési módozatot alkalmazták (9 kilövő, egy kilövésvezérlő).
Az Atlas F rakétákat már a klasszikusnak mondható silókban tárolták. Egy liften helyezték el a rakétát, s amint elrendelték a legmagasabb készenléti állapotot, a rakétát feltöltötték kerozinnal, melyet hosszabb távon is a rakétában tárolhattak. A kilövési parancs megérkezése után folyékony oxigénnel is feltöltötték a rakétát, majd a lift a felszínre emelte, s onnan indították.
A fenti módszernek köszönhetően a parancs beérkezésétől számított 10 percen belül kilőhették a rakétát, így a D és E változatokkal szemben megspóroltak 5 percet.
6 Atlas F századot telepítettek – századonként 12 rakétát – a Schilling, Plattsburg, Lincoln, Altus, Dyess, valamint a Walker légibázisokra.

Specifikációk

- Hossz: 22,9 m; Mk 2 visszatérőegységgel: 25,2 m
- Átmérő: 3,05 m
- Kilövési tömeg: 116 000 kg (Atlas D), 118 000 kg (Atlas E / F)
- Hatótávolság: 16 670 km (Atlas D), 18 500 km (Atlas E / F)
- Robbanófej: Mk 4 visszatérőegység, 4 MT hatóerejű W-38 robbanófej (Atlas F)
- Körkörös szórás: 1,4 km

Szolgálatba álló Atlas rakéták (év szerint)

Atlas D
1959 – 6
1960 – 12
1961 – 32
1962 – 32
1963 – 28
1964 – 13
Atlas E
1961 – 32
1962 – 32
1963 – 33
1964 – 30
Atlas F
1961 – 1
1962 – 80
1963 – 79
1964 – 75

Felhasznált irodalom

  • http://www.techbastard.com/missile/atlas/index.php
  • http://en.wikipedia.org/wiki/SM-65_Atlas














SM-68 / HGM-25A Titan I











Bevezetés

A Titan I az Amerikai Egyesült Államok első valóban több fokozatú, stratégiai, interkontinentális ballisztikus rakétája volt, mely szintén az USAF megrendelésére készült és mellesleg az Egyesült Államok által telepített legnagyobb ICBM címet is elnyerte.
A Titan I rakéta fejlesztése az 1950-es évek vége felé, az Atlas tartalék rakétájaként vette kezdetét. Az első rakéta 1962 áprilisára állt hadrendbe.
A Titan I jelentősége gyorsan az egekbe szökött, hiszen alig pár hónappal az első egység telepítése után, 1962 októberében – a kubai rakétaválság miatt – kilövésre kész állapotba helyezték az összes Titan-t.
Az USAF első két fokozatú rakétája nem futott be hosszú karriert, 3 évvel a telepítések megkezdése után, 1965-ben nyugdíjazták és lecserélték a Titan II rakétákkal.
Érthetetlen módon leszerelése után a Titan I pályafutása nem folytatódott az Atlaséhoz hasonlóan – valamennyit szétszerelték, egyet sem használtak űrkutatási célokra.

Fejlesztés

Az ICBM Scientific Advisory Committee (ICBM Tudományos Tanácsadó Bizottság – rakétafejlesztések terén a Légierő civil tudósokból és mérnökökből álló tanácsadó testülete) javaslatára 1954 júliusában a Western Development Division (WDD, Nyugati Fejlesztési Divizió), mielőtt még a nem tesztelt Atlas-ra építette volna a nemzet teljes interkontinentális nukleáris csapásmérő erejét, elkezdett alternatív megoldásokat is számba venni.
A következő hónapban a WDD utasította a technikai és mérnöki vezetésre szerződött partnerét, a Ramo-Wooldridge Corporation-t, hogy vizsgálja meg alternatív interkontinentális rakéták fejlesztésének lehetőségét is.
A megbízás gyorsabb teljesítése érdekében a megbízott cég közreműködésre kérte fel a Lockheed Aircraft Corporation-t és a Glenn L. Martin Aircraft Company-t.
1954 októberében a vizsgálatok első eredményei alapján, a WDD javasolta a Convair-nek az Atlas fejlesztésének folytatását, jó lehet pontosan ismerte az Atlas korlátait és gyengéit, különösen az addig nem tesztelt meghajtási rendszerét, de figyelmen kívül hagyta ezen aggályokat, hiszen egyértelmű volt, hogy az Atlas-t minden más konfigurációnál hamarabb tudják majd telepíteni.
Ugyanakkor nem is szerették volna túlzottan csak az Atlas-ra bízni magukat, így a fejlesztési ügynökség javasolta az ICBM fejlesztések kiterjesztését egy alternatív rakéta fejlesztése irányába.
A WDD meglátása szerint két fő előnnyel járna egy párhuzamos fejlesztés, egyrészt versenyt generálna a fejlesztőcégek között, másrészt a Légierő választási lehetősége is kiszélesedne.
1955 januárjában az ICBM Scientific Advisory Committee – a WDD meglátásai alapján – javasolta a Légierő számára egy alternatív – két fokozatú – ICBM konfiguráció fejlesztését. A szakértői bizottság javaslata alapján Harold Talbott 1955 áprilisában engedélyezte a WDD számára egy második, teljes értékű, Atlas hátvéd szerepét betöltő ICBM fejlesztését.
Egyetlen kitételt szabott: a győztes cégnek a USA középső területein kellett felépítenie rakétaépítő üzemét.
A Légierő valójában hármas célt tűzött maga elé egy második rakéta fejlesztésével:
- egyrészt el kívánták elkerülni az Atlas esetleges kudarc esetén, a teljes amerikai ICBM program összeomlását,
- másrészt egy olyan hatalmas, kétfokozatú az Atlas-nál nagyobb hatótávolsággal és hasznos teher szállító képességgel rendelkező rakéta fejlesztését, melyet űrkutatási célokra is felhasználhatnak.
- harmadrészt a nemzet ICBM termelő kapacitását minél távolabb akarták tudni mind a keleti, mind a nyugati parttól. A Légerő aggódott a Convair termelő üzemei miatt, hiszen azok California déli részén a szovjet bombázók és SLBM-k hatótávolságán belülre estek! (nem volt tehát véletlen Harold Talbott elvárása)
1955 októberében a Légierő megbízta a Baltomore-i Glenn L. Martin Aircraft Company-t a a Titan I (SM-68A) ICBM fejlesztésével.
A Martin – teljesítve a fő elvárást – építő és tesztelő üzemét, Colorado-ban, Denver mellett építette fel.
A munkálatok 1955 végén kezdődtek és 1958-ra már 16 000 munkás dolgozott a Martin és beszállítói keze alatt.
A fejlesztések során a Martin nem követte a Convair által az Atlas fejlesztésénél alkalmazott megoldásokat, ennek az lett az ára, hogy a rakétájuk jóval nagyobb és nehezebb, mondhatni szükségszerűen két fokozatú lett.
Mivel a Titán tartaléknak készült, így közel sem tervezték akkora intenzívitással fejleszteni, legalábbis addig nem, míg az Atlas-t kellő mértekben nem telepítették. Nem meglepő módon a rakéta fejlesztése 1957-ig igen lassan haladt.
Ám a szovjet Szputnyik fellövése után megváltozott egy, s más! A Légierő elhatározta, hogy 1962-ig mind két rakétát telepíteni kell!
A Légierő számára 1958. júliusában szállították le az első Titan I rakétát, s röviddel ezután elkezdődhettek a tesztek. Az első prototípus, melynek a második fokozat nem volt még teljes értékű, fellövésére 1959 februárjában került sor.
1959 áprilisában a Hadsereg mérnöki alakulatának felügyelete alatt a Colorado-i Lowry AFB-n elkezdték építeni az első Titan I rakéta komplexumot, ahol 3 év múlva hadrendbe helyezték az első Titan I rakétaszázadot.
Az első sikeres kétfokozatú rakéta fellövését jó néhány technikai probléma hátráltatta, kezdve azzal, hogy a rakéták egy része felrobbant az indítópadon
Az első ténylegesen két fokozatú rakéta sikeres kilövésére 1960-ban került sor, a Légierő Cape Canaveral-i rakéta teszt központjából.
A tesztek egészen 1962-ig folytatódtak, amikor az első rakétaszázadot szolgálatra késznek nyilvánították.
1962 során további 5 rakétaszázadot telepítettek: egy másodikat a Lowry AFB bázison; egyet az Idaho-i Mountain Home AFB-n; a California-i Beale AFB-n; a Washington-i Larson AFB-n és végül a Dél-Dakotai Ellsworth AFB-n.
Összesen 54 db silót építettek: kaliforniai Beale AFB-n 9 db-t, a dél-dakotai Ellsworth AFB-n 9 db-t, a washingtoni Larson AFB-n 9 db-t, az idaho-i Mountain Home AFB-n 9 db-t és a coloradói Lowry AFB-n 2×9 db-t.
A Titan I egy hatalmas, az Atlas-nál erősebb kétfokozatú rakéta volt. Az Atlas másfél fokozatával szemben, melynek esetében – a hajtóművek megbízhatatlansága miatt – mindegyik motor egyszerre begyújtották már a kilövéskor a Titan I második fokozatának hajtóműve már elég megbízható volt, ahhoz, hogy meghatározott magasságban gyújtsák csak be.
A Titan I két leválasztható fokozatának legnagyobb előnye a repülés közben, kiürült fokozatok leválasztása folytán, fellépő drasztikus súlycsökkenés volt, melynek következtében a rakéta az Atlas-nál jóval több hasznos terhet (1735 kg) szállíthatott, nagyobb távolságra (11 300 km), kétszer akkora pontosság mellett.
A rakéta első fokozatába két darab Aerojet LR87-AJ-1 motort építettek, míg a másodikba egy Aerojet LR91-AJ-1-t. A hajtóműveket kerozinnal és folyékony oxigénnel hajtották.
Az SM-68 irányítása részben rádió vezérelt, részben inerciális volt, jó lehet eredetileg teljesen inerciálisra tervezték, de végül az Atlas-ba építették csak be.
A teljesen inerciális irányítási rendszer legfőbb előnye lett volna, hogy a rakéta a kilövés után önállóan haladhatott volna az előre beprogramozott célpont felé, s nem függött volna a földi radaroktól.
A Titan I ugyanazt az Mk.4 visszatérő egységet és W68 robbanófejet kapta, mint az Atlas E/F. A Titan I robbanófej nélkül, gyakorló változata az USM-68A Titan Trainer elnevezést kapta.
Az SM-68A megnevezés a Titan I rakéta továbbfejlesztését célzó programra utal, melynek keretében összesen 7 db silóból indítható és módosított irányítási rendszerrel rendelkező Titan I-t (XSM-68A) építettek tesztelési célokra. A programok végül törölték az SM-68B Titan II fejlesztése miatt.

Titan I alkonya

1963. május 24-én – a jóval fejlettebb SM-68B/LGM-25C Titan II és a LGM-30 Minuteman szolgálatba állítása után – Curtis E. LeMay a Légierő tábornoka megerősítette a Légierő egyik ad hoc csoportjának a Titan 1 rakéták 1968-ig történő kivonására vonatkozó javaslatát.
1964. május 16-án Robert S. McNamara védelmi miniszter felgyorsította a leszerelt, így a korábbi 1968-as határidő 1965-re csökkent.
A Légierő az “Added Effort” nevet viselő program keretében döntött az első generációs ICBM-k (Atlas, Titan I ) mihamarabbi kivonásáról.
A Titan 1 rakétákat kivonása 1965. április 1. napján fejeződött be, az Idaho-i Mountain Home AFB bázison az 569. Stratégiai Rakétaszázadhoz telepített rakéta kivonásával.

Titan I rakéta komplexum

A Titan I rakétákat 3×3-as konfigurációban telepítették. Ez annyit jelentett, hogy egy rakétaszázadot alkotó 9 rakétát 3 egységre osztottak, 3 rakéta komplexumra – mindegyik rakéta egy 4,5 megatonnás robbanófejet szállított. A földi radarok és irányító számítógépek elhelyezése miatt kellett a rakétákat hármas csoportokba rakni.
Titan I komplexum
Titan I komplexum (Forrás)
1956-ban a Légierő úgy határozott minden Titan I rakétát megerősített, földalatti silóban kell elhelyezni. A felszíni nukleáris kísérletek adatai alapján a Légierő úgy kalkulált, hogy elfogadható költségek mellett, olyan silóban lehet tárolni a rakétákat, melyek 25 – 100 font/négyzethüvelyk [pound per square inch = psi (1 psi = 6,894 kPa = 0,07 kg/cm²)] túlnyomást is kibírnak. Valójában az összes silót 100 font/négyzethüvelyk túlnyomás elviselésére alakították át.
A gigantikus komplexumok kisebb földalatti városkák voltak, mindegyik önálló víz és energia ellátottsággal rendelkezett. Valamennyi komplexumot mélyen a föld alá temették és az egyes részeket folyósokkal kötötték össze.
A komplexum egyik végében kapott helyet a három „csokorba kötött” rakéta. A rakéták silói közel 50 méter mélyek és 13 méter átmérőjűek voltak.
A silókat megerősített – 60-90 cm vastag – betonból építették, melyen belül még egy acélszerkezet is helyet kapott, ami tartott a rakétát és a rakétaemelő liftet. A földből csak a silók kétszárnyú ajtajai látszottak ki, melyek szárnyanként 125 tonnát nyomtak.
Mindegyik silóhoz tartozott egy hajtóanyag tároló tartály és felszerelés tároló létesítmények, mindegyik 5,2 – 6 méterrel a föl alatt. A silóktól több száz lábnyira volt az irányítóterem és az energiaellátásért felelős berendezések. Ezek a 3 – 5,2 méterrel a föld alá helyezett, kupola tetejű termek is megerősített betonból készültek.
Az irányítóterem, mely az összes kilövéshez szükséges berendezést magában foglalta 12 méter magas és 30 méter átmérőjű volt.
Az energiát biztosító berendezések csarnok magassága 18 méter, átmérője 38 méter volt. A kettő között kapott helyet a komplexum bejárata.
A komplexumokhoz tartozott két darab, a rakéta földi irányításának részét képező, radarantenna. Az antennák 20 méter mély és 12 méter átmérőjű silókban kaptak helyet.
A legénység a rakéta kilövése előtt emelte a felszínre az antennákat.
A komplexum egyes részeit közel 762 méternyi, 2,8 méter átmérőjű és 12 méter mélységben lévő acélcsőhálózat kötötte össze.

A kilövés menete

A kilövési eljárás megközelítőleg 15 percet vett igénybe!
A kilövési parancs beérkezése után, a személyzet feltöltötte a rakéta hajtóanyag tartályait 91 tonna folyékony oxigénnel és kerozinnal. A feltöltés végeztével, a felszínre emelték és kilőtték. A kilövést követően az irányító radar nyomon követte a rakétát és ellátta a rakéta irányítási rendszerét a szükséges adatokkal.
A kilövés során először az első fokozat hatalmas hajtóművét gyújtották be, mely 134 másodpercig működött és 56 kilométer magasságban repítette a rakétát. Az első fokozatot, kiégése után leválasztották és beindították a második fokozat hajtóművét, mely ismét 156 másodperc alatt elégette az össze hajtóanyagát. A második fokozat 241 kilométer magasságig emelte a rakétát, miközben 6,8 km/sec sebességre gyorsította.
Miután a második fokozatot is leválasztották, begyújtottak két kis irányítómotor, 50 másodperc erejéig, melyekkel véglegesítették a rakéta pályáját.
Miután kiégett a két kis hajtómű is a visszatérő egység, mely a robbanófejet szállította, ballisztikus pályán mozogva elérte el célját. Egy 8 850 km-es utazás összesen 33 percig tartott.
A fenti kilövési eljárását először a Vandenberg légibázison demonstrálták 1961-ben.
Titan 1 kilövés
Titan 1 kilövés (Forrás)

Titan I továbbfejlesztése

Az első komoly módosításon átesett amerikai rakéta a Titan I volt. A 1950-es évek végén az Air Force Ballistic Missile Division (AFBMD) komoly vizsgálatokat folytatott az első generációs ICBM-k két fő gyengéjének – folyékony oxigén hajtóanyag és rádió-inerciális vezérlés – kiküszöbölése érdekében.
Üzemanyag alternatíva keresés közben, 1959 januárjában, a AFBMD rádöbbent, hogy minimális módosításokkal a Titan I, a rakétában tárolható hajtóanyaggal (nitrogén tetroxiddal) is hajtható lehetne.
Az új hajtóanyag előnyei vitathatatlanok voltak. Egyrészt a rakétában tarolható hajtóanyag következtében a rakéta folyamatosan kilövésre kész állapotban tartható, így a kilövési idő akár 1 percre is csökkenthető.
Másrészt az új hajtóanyag használata mellett minimálisra csökkenne a hajtóanyag silón belüli felrobbanásának lehetősége.
Harmadrészt az új hajtóanyag használta esetén a silóból is ki lehetne lőni a rakétát, s nem kéne a felszínre emelni – „hard launching” eljárás, melyhez célszerű a silókat W alakúra építeni, így a kétoldalt ferde kivezetések voltak a hajtóműgázok részére.
Jó néhány hónap múlva a Légierő elhatározta, hogy 1962 októberétől kezdve az összes Titan 1 rakéta irányítási rendszerét kizárólag inerciálisra cseréli.

Specifikációk

Gyártó: Martin
Megépített rakéták száma: 155 db (fejlesztés során: 47 db, „sorozatgyártás” során: 108 db)
Teljes tömeg: 105 142 kg
Átmérő: 3,1 m
Teljes hossz: 31 m
Maximális sebesség: 29 030 km/h
Maximális hatótávolság: 11 300 km
Sima robbanófejek száma: 1 (W49-es robbanófej)
Sima robbanófej robbanóereje: 1 440 kT
Visszatérő egység: Mk. 3
Körkörös szórás: 2,02 km
Irányítás: inerciális
Fejlesztési költség: 1 643 300 000 dollár (1960-ban!)
Kilövési költség: 1 500 000 dollár/db (1962-ben!)
Első fokozat:
Teljes tömeg: 76 203 kg
Üres tömeg: 4 000 kg
Hajtóanyag elégetési idő: 138 s
Átmérő: 3,1 m
Hossz: 16 m
Hajtóanyag: folyékony oxigén/kerozin
Motorok száma: 2 – Aerojet LR-87-3
Második fokozat:
Teljes tömeg: 28 939 kg
Üres tömeg: 1 725 kg
Hajtóanyag elégetési idő: 225 s
Átmérő: 2,3 m
Hossz: 9,8 m
Hajtóanyag: folyékony oxigén/kerozin
Motorok száma: 1 – Aerojet LR-91-3
Kilövések: 70, ebből sikertelen: 17. Sikerességi arány: 75,71%. Első kilövés: 1959. 02. 06., és az utolsó: 1965. 03. 05
Titan 1 állomány (év szerint)
  • 1961 – 1 db
  • 1962 – 62 db
  • 1963 – 63 db
  • 1964 – 56 db
1963 júniusában az összes addigi Titan rakétát átnevezték, alábbiak szerint:
Korábbi megnevezés
Új megnevezés
SM-68
HGM-25A
USM-68A
HTM-25B
XSM-68B
XLGM-25C
SM-68B
LGM-25C

Felhasznált irodalom

  • http://www.techbastard.com/missile/titan1/
  • http://www.strategic-air-command.com/missiles/Titan/Titan_Missile_History.htm
  • http://en.wikipedia.org/wiki/HGM-25A_Titan_I










SM-68B / LGM-25C Titan II





Bevezetés

A Glenn L. Martin által fejlesztett és gyártott Titan II az Amerikai Egyesült Államok utolsó folyékony hajtóanyaggal hajtott és egyben a legnagyobb méretű, kétfokozatú interkontinentális ballisztikus rakétája volt, amely későbbiekben a NASA és a National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA) érdekeit is szolgálta, mind hordozórakéta.
Titan II hordozórakéta szállított az űrbe az USAF Defense Meteorological Satellite Program (DMSP) és NOAA időjárás figyelő műholdjait. A módosított Titan II SLV-ket (hordozórakéta változat) a California-i Vandenberg támaszpontról lőtték fel, egészen 2003-ig.
A Titan II ICBM jóval komolyabb teljesítményre volt képes, mind elődje a Titan I. A Titan II erősebb hajtóművet kapott és a legnagyobb hatóerejű – 18 MT-ás Mk.6-os típusú – robbanófejet is képes volt célba juttatni. Érthető módon e rakétákat is megerősített silókban tárolták.
Az 54 db telepített Titan II rakéta jelentette az amerikai nukleáris elrettentő erő gerincét az LGM-30 Minuteman I rakéták hadrendbe állításáig.
Titan II kilövés közben
Titan II kilövés közben | Forrás

Fejlesztés

Az Titan rakétacsalád létrehozás 1955 októberéig nyúlik vissza, amikor a Légierő megbízta a Glenn L. Martin-t egy ICBM fejlesztésével, melynek eredményeként megszületett a Titan I, az USA első valóban kétfokozatú és földalatti megerősített silókban tárolható interkontinentális ballisztikus rakétája.
A Martin gyorsan felismerte, hogy a rakétát tovább lehetne fejleszteni, s e lehetőségre fel is hívta a Légierő figyelmét. Az elképzelés szerint a továbbfejlesztett rakéta nagyobb robbanófejet szállíthatna, nagyobb távolságra és pontosságát is javíthatnák, de talán a legfontosabb tényező a gyorsabb kilőhetőség volt (a Titan I 15 perce helyett akár 1 perc).
A Martin tervei találkoztak a Légierő elképzeléseivel, hiszen a Titan I rakéták szinte még le sem gördültek az összeszerelő szalagokról a Légierő már egy új módosított rakétáról kezdett álmodozni, mégpedig egy olyan rakétáról, mely nem folyékony oxigént használ.
1959 januárjában a Légierő Ballisztikus Rakéta Divízió (1957. június 1-től: Western Development Division, WDD, Nyugati Fejlesztési Divizió) úgy találta, hogy kisebb módosítások révén a Titan I rakétát át lehetne úgy alakítani, hogy megfeleljen az elvárásoknak és a hajtóanyagot a rakétában lehessen tárolni, gyakorlatilag egy percen belül kilőhetővé téve azt. Az új hajtóanyag alkalmazása révén a rakétát nem kéne a felszínre emelni, hanem a silóból lehetne indítani, csökkentve a rakéta sebezhetőségét.
Titan II
Titan II | Forrás
1959 novemberében a Védelmi Minisztérium jóváhagyta az új Titan II (SM-68B/LGM-25C) fejlesztését és egyben elrendelte, hogy Titan I programot 6 rakétaszázad legyártása után le kell állítani.
1960 júniusában a Légierő megbízást adott a Martin-nak a Titan II fejlesztésére. Mivel a Titan II-t a Titan I rakétával párhuzamosan fejlesztették, így az utód gyorsan formát öltött.
A repülési tesztek már 1961 decemberében elkezdődhettek és az első sikeres kilövésre 1963 februárjáig kellett várni, amikor a Titan II a Légierő Florida-i Rakéta Teszt Központjában fellőve sikeresen teljesítette a kitűzött 6 500 mérföldes repülési távolságot.
A rakéta 1963 októberében érte el bevethetőségének kezdő időpontját.
1957 októberében a Kongresszus engedélyezett 4 db Titan I rakétaszázad telepítését. a telepítendő rakétaszázadok számát később 12 darabra módosították, melyet megosztottak a Titan I és II rakéták között.
A 6 300 hatótávolsággal rendelkező Titan I rakétákat a Légierő Colorado és Washington államok között helyezte el, míg a Titan II rakétákat Arizona, Kansas, Arkansas kapta, jelentősen növelve így a rakéták elosztását.
A rakéta komplexumok elhelyezésénél 3 fő szempontot vettek figyelembe: egyrészt a rakéták koncentrálódásának elkerülése, másrészt a rakéták tervezett röppályája alatti területek népessége, harmadrészt logisztikai okok folytán, a tervezett telepítési hely közelében található katonai bázisok.
A Strategic Air Command (SAC) az első Titan II rakétaszázadot 1962. január 1-én helyezte hadrendbe, melyet az elkövetkező 8 hónapban további 5 követett. Az első Titan II rakéta 1963. június 8-án a Davis-Monthan-i 570. stratégiai rakétaszázadnál helyzeték altív állományba.
1963 decemberében mind a 6 db rakétaszázad aktív állományban, kilövésre kész állapotban volt. 1963. év utolsó napján a SAC – amikor jelentést kapott az Arkansas-i Little Rock légi bázison a 374. rakétaszázadnál telepített utolsó Titan II kilövésre kész állapotba helyezéséről – befejezettnek minősítette az új, második generációs ICBM rakétarendszer telepítését.
A rakéta rendszer hadrendbeállása alatt (1963 – 1987, 24 évig, jóval hosszabb ideig, mint eredetileg tervezték) mindössze kér súlyosabb baleset történt.
Az egyik 1978 őszén a Little Rock bázison, ahol egy rakétában hajtóműszivárgás lépett fel és a mentesítő dízelmotor felrobbant hatalmas tüzet okozott. A tűz tönkretette a rakétát és komolyabb károkat okozott a silóban is, konkrétan felrobbantotta. A balesetnek 2 halálos áldozata és 30 sérültje volt.
A másik eset szintén Liile Rock-ban történt 1980. szeptember 18-án, amikor egy feltöltött rakétán 22 fő karbantartási munkákat végzett. Egyikük elejtett egy csavarhúzót, amely zuhanás közben átütötte a rakéta oldalát, minek eredményeként nyomban megkezdődött az Aerozin 50 szivárgása. A helyzetet tovább rontotta, hogy a rakétán robbanófej is volt, így a SAC országos riadót rendelt el és a bázis 16 km-es körzetét lezárták. A robbanás megelőzése érdekében elkezdték vízzel feltölteni a silót, de minden próbálkozásuk ellenére robbanás következett be, melynek erejét jól mutatja, hogy a 730 t-s siló tetőt is a levegőbe emelte. A robbanás hatásaként a robbanófej kirepült és 180 m távolságban ért földet, ahol szétrepedt egy kisebb mértékű helyi szennyeződést okozva. A balesetben – mérgezés miatt – 1 fő maghalt, 18 megsebesült.

A Titan II ICBM alkonya…

1980 decemberében a SAC fontolgatni kezdte a meglévő ICBM arzenál lecserélését. Egy hónappal később a szenátus fegyveres erők bizottsága felkérte a Védelmi Minisztériumot egy hivatalos Titan II megbízhatóságát vizsgáló jelentés elkészítésére.
Az 1981 februárjában kiadott jelentésben, aminek alapját a SAC elképzelése alkotta, a minisztérium javasolt a teljes Titan fegyverrendszer kivonását és egy új ICBM hadrendbeállítását. Az új rakéták hadrendbe állításáig a SAC folyamatosan modernizálná a Titanokat.
1981. október 2-én Frank C. Carlucci védelmi miniszter-helyettes utasításba adta a Titan rakéták mihamarabbi kivonását. A leszerelési program (kódnév: Rivet Cap) formálisan az Arizona-i Davis-Monthan támaszponton vette kezdetét 1982. szeptember 30-án.
A Titan II rakéta a Spruce Goose-i múzeumban
A Titan II rakéta a Spruce Goose-i múzeumban | Forrás
A leszerelési program 1987. június 23-án fejeződött be, amikor a technikusok az utolsó Titan II-t is kiemelték silójából (Little Rock AFB, Arkansas). A Titan II rakéták kivonásával a folyékony hajtóanyaggal hajtott ICBM-k kora végleg lezárult. A deaktivált rakéták jelenleg az Arizona-i Davis-Monthan támaszponton találhatóak.
Az érdeklődők számára Arizona-ban a Sahuarita-t Titan Rakéta Múzeumba (egyik volt siló) elhelyeztek egy robbanófej nélküli Titan II-t.

és a Titan II hordozórakéta színrelépése

A Titan II hordozórakéta állomány részben „kiselejtezett” és e célra módosított Titan II ICBM-k, részben specifikusan űrkutatási célokra módosított Titan II rakétákból állt össze.
1986 januárjában bízták meg a Martin Marietta Astronautics Group-t 14 db Titan II volt ICBM felújítására, átalakítására. E módosított rakéták, melyek már megfeleltek a kormányzat űrkutatási feltételeinek, Titan 23G kódnevet kapták.
A Légierő az első Titan 23G rakétát a Vandenberg támaszpontról lőtte fel 1988. szeptember 5-én.
E rakéta 1 900 kg hasznos terhet volt képes alacsony földkörüli pályára állítani. Az első fokozatba két, kilövéskor begyújtott, Aerojet LR87 folyékony hajtóanyaggal hajtott hajtóművet építettek, míg a második fokozat egy Aerojet LR91 hajtóművet kapott, akárcsak az ICBM változat.

A rakéta

Az elődjéhez képest az első fokozat 2,13 m-vel lett hosszabb, míg a második fokozat össztömege 50%-val nőtt, de a két Titan között a legnagyobb eltérés a hajtóanyagban keresendő.
Titan II kilövés
Titan II kilövés | Forrás
A Titan II rakétában, elődjével ellentétben jól tárolható volt mind az Aerozin 50+ N2O4, mint az oxidátor és az UDMH, mint tüzelőanyag. Mellesleg mindkét anyag nagyon veszélyes kategóriába tartozott és kezelése védőruhában, levegőtől zárt térben történhetett nitrogén gáz feltöltésével.
A használt hajtóanyagoknak köszönhetően eredményeként közvetlenül a parancs beérkezésétől számított 60 másodperc alatt ki lehetett lőni.
Az Aerojet General az első fokozathoz 2 db LR-87-AJ-5-ös hajtóművet kapott 125 sec-os égésidővel és 956,4 kN tolóerővel, a második fokozat pedig LR-91-AJ-4-es hajtóművet.
A vezérmű teljesen inerciális rendszerű volt, mely rendszert a AC Spark Plug biztosított. A fedélzeti számítógép egy IBM ASC-15 volt, s amikor e számítógép alkatrészei nehezen beszerezhetőkké váltak, 1978-79-ben, a legkorszerűbb Delco Universal Space Guidance System (USGS) modellre cserélték (Carousel IV IMU és Magic 352 számítógépeket használt e rendszer) és ezzel üzemeltek kivonásig.
W53 robbanófej
W53 rrobbanófej | Forrás
A Titan II egy darab W-53 robbanófejet szállított Mark 6-os visszatérőegységbe rejtve. A robbanófej hatóereje 9 MT (a legnagyobb hatóerejű valaha is rakétára szerelt robbanófej), de feltételezhető, hogy e rakétát szánták az amerikai kormány által 35 MT hatóerejűnek titulált nukleáris fegyverek szállítására is.
A W-53 robbanófej, amely a B-53 gravitáció bomba Titan II ICBM számára átalakított változata, 3 690 kg-t nyomott, s bár az adatok többsége titkosított a hatóereje, mint említettük, 9 (vagy 10) MT. 1962 és 63 decembere között összesen 60 db robbanófej készült.
A Titan fegyverrendszer kivonásával a robbanófej rendszerben tartása értelmetlenné vált, 1988-ra az utolsót is szétszerelték.

Titan II rakéta komplexum

A Titan II rakétarendszert 1 x 9-es konfigurációban telepítették, vagyis minden rakétaszázad 9 elkülönült komplexumból és azokhoz tartozó egy darab rakétából állt.
Minden Titan II rakéta siló – földalatti csatornahálózaton keresztül – kapcsolatban állt a kilövési központ kapszulájával, ahol 4 fő személyzet teljesített szolgálatot.
A Titan II silók jelentősen különböztek a Titan I silóktól. Legjelentősebb különbségként említhető, hogy a teljesen inerciális irányításnak köszönhetően a Titan II rakéták nem függtek többé a földi telepítésű radaroktól, így a silókat teljesen függetleníteni lehetett egymástól. Minden silót a semmi közepén helyzetek el legalább 7 mérföldre a legközelebbi szomszédságtól.
Mint már említettem a Légierő összesen 6 rakétaszázadot telepített, melyek mindegyike 9 rakétából állt, de mivel a pénz nagyúr, spórolási célból az századokat párokban telepítették, így 2 rakétaszázad alkotott egy valóságos bázist. A logisztikai és ellátási feladatokat a már meglévő SAC bázisok végezték, melyek a rakéták közelében voltak – a telepítésnél is kulcs fontosságú tényező volt a közelben található bázisok száma, jellege.
Egy Titan II komplexum a felszínen kb. 182 m x 182 m nagyságú területet foglalt el. Természetesen minden kilövési épület, berendezés a föld alatt kapott helyet.
A rakétákat védő silókat, melyek 44,5 m mély és 17 m átmérőjű vasbeton aknák voltak (20 %-val nagyobbak, mint a Titan I silók), 1962-ben rendelték meg. A silók 730 t tömegű vasbeton zárófedeleket kaptak, melyeket oldalirányba lehetett eltolni (nyitási idő: 17-20 sec), vagy le lehetett robbantani. Érdekességként megemlíthető, hogy minden silóban 16 fokot és 32%-os páratartalmat tartottak fenn. A silók darabonként 40 millió dollárt emésztettek fel!
A nagyobb silók a Titan II-t meleg indítása (hot launch) miatt volt szükség, melynek során a rakétákat a silóban indították és nem emelték a felszínre mint az elődöt. A meleg indítás alkalmazásának nyilvánvaló előnye mellett volt egy nagy hátránya is: a kilövés során a silóban keletkezett gázokkal is kezdeni kellett valamit. Ezeket két kivezető nyíláson vezették a felszínre.
A silók teljes szerelőhidakkal (9 emelet mélységig) voltak ellátva, így minden karbantartás bent történt.
Kilövés vezérlő panel
Kilövés vezérlő panel | Forrás
A silót 76 méternyi földalatti szervizalagút kötötte össze a parancsnoki központtal. a két létesítmény között helyzeték el a „blast lock” elnevezés létesítményt, mely rendkívüli módon megerősített betonból épült és három szobából állt.
A komplexumba bejutáshoz a legénység le kellett ereszkednie a 11 méter hosszú, blast lock-ig nevezető alagúton. A blast lock mindegyik kijáratát erős dupla gázzáró és nyomásálló acélajtó zárta, melyek 2 721 kg-t nyomtak. Az ajtók 1 000 psi (70 kg/cm2) túlnyomásnak is ellent álltak.
A parancsnoki központ egy 11 méter átmérőjű, kupola alakú, megerősített betonból készített, három emeletes létesítmény volt. A három szintet a kupola mennyezetéhez függesztették csökkentve a lökéshullám következtében fellépő hatást.
A központon belül helyezték el a kilövéshez szükséges berendezéseket és a 4 fős személyzet szükségleteit kielégítő tárgyakat, helyiségeket.
A központ legfelső szintjén helyezték el a legénységi szállásokat és az étkezőt. A középső szinten voltak a kilövési berendezések, számítógépek, míg a központ alsó szintjén lehetett bejutni a központba, továbbá itt voltak a tartalék generátorok, elemek és a vészkijárat.

Titan II telepítés

Eredeti 63 db Titan II rakétából 9 db-t a Vandenberg támaszpont kiképzőbázisa kapott a többi 3 egyenként 18 rakétát tartalmazó körben helyzeték el a Tucson-i Davis-Monthan, Arkansas-i Little Rock és Wichtita-i (Kansas) McConnell támaszpontok körül.
Egy körön belüli két rakétaszázad (2 x 9 siló) alkotott együtt egy rakétaszárnyat.
Davis Monthan és a McConell köré telepített rakétaszárnyak a 15. légi hadsereg, míg a maradék egy szárny a 2. légi hadsereg kötelékéhez tartozott.

Specifikációk

Gyártó: Martin
Gyártott darabszám: katonai célra 90 db (36 db próba, 54 db éles); hordozórakétaként közel 500 db
Teljes tömeg: 154 000 kg
Átmérő: 3,5 m
Teljes hossz: 31,4 m
Maximális hatótávolság: 15 000 km
Sima robbanófejek száma: 1
Sima robbanófej robbanóereje: 9 MT
Visszatérő egység: Mark 6
Irányítás: inerciális
Első fokozat:
Átmérő: 3 m
Hossz: 22 m
Tömeg: 117 027 kg (feltöltve)
Hajtómű: Aerojet LR87
Második fokozat:
Átmérő: 3 m
Hossz: 7,4 m
Tömeg: 29 000 kg (feltöltve)
Hajtómű: Aerojet LR91
Kilövések: 36, Sikerességi arány: 80 %. Első kilövés: 1961. 02. 28.

Titan II állomány (év szerint)

1963 – 56 db
1964 – 59 db
1965 – 59 db
1966 – 60 db
1967 – 63 db
1968 – 59 db (Vandenberg-ban 3 darabot deaktiváltak)
1969 – 60 db
1970 – 57 db (Vandenberg-ban újabb 3 darabot deaktiváltak)
1971 – 58 db
1972 – 57 db
1973 – 57 db
1974 – 57 db
1975 – 57 db
1976 – 58 db
1977 – 57 db
1978 – 57 db
1979 – 57 db
1980 – 56 db
1981 – 56 db (Ronald Reagan bejelenti a Titan II rakétarendszer leszerelését)
1983 – 53 db
1984 – 43 db (a Davis-Monthan bázist végleg leszerelik és bezárják)
1985 – 21 db
1986 – 9 db (a Little Rock bázis leszerelése és bezárása 1987-ben fejeződik be)

Felhasznált irodalom

  • http://en.wikipedia.org/wiki/LGM-25C_Titan_II
  • http://www.techbastard.com/missile/titan2/index.php
































Lockheed UGM-73 Poseidon







Bevezetés

A Poseidon (megjelölés: C-3, alternatív megjelölés: UGM-73) egy közepes hatótávolságú, kétfokozatú, szilárd hajtóanyaggal hajtott, tengeralattjáróról indítható olyan ballisztikus rakétája volt az Amerikai Egyesült Államoknak, amely már több önállóan célra irányítható visszatérőegységet (Multiple Independent Reentry Vehicle, MIRV) szállíthatott.
A rakéta a Polaris (A-3) elődöt váltotta, így érthető módon elvárás volt a rakéta méretével kapcsolatban, hogy – minimális átalakítás és legénység átképzés árán – beleférjen a meglévő indítócsövekbe. A Poseidon rakéta hasznos teherszállító képessége jóval, míg pontossága kétszeresen felülmúlta elődjét, a hatótávolság csökkenése nélkül. Ezen eredmények a rakéta építése előtt lezajlott a navigációs rendszerekben és a meghajtás terén tapasztalható fejlesztéseknek volt betudható. A fő szerződő partner a Lockheed Martin Missiles and Space volt.
Poseidon | Forrás
Poseidon | Forrás

Fejlesztés

A Poseidon az Amerikai Haditengerészet második rakétarendszere volt, amely a Polaris rakétarendszert váltotta 1972-től kezdődően. Elsősorban a pontossága és robbanófej rendszer terén hozott jelentős fejlesztéseket az új rakéta.
1963-ban vette kezdetét egy megnövelt hatótávolságú, s a lehetőségekhez mérten maximalizált méretű Polaris rakéta fejlesztését célzó kutatás. A fejlesztés során elért áttörésekre tekintettel a rakéta új elnevezést kapott, jelezve a korábbi rakétához képest végrehajtott technológiai fejlesztéseket. A rakéta végleges megjelölése UGM-73A Poseidon C-3 lett. E rakétára elfogadható a minden egyéb megjelölést mellőző „Poseidon” elnevezés használata is, mivel szemben a Polaris rakétákkal mindössze egyetlen változatot fejlesztettek.
A Poseidon szélesebb volt elődjénél, aminek köszönhetően biztonságosabban lehetett tárolni az indítócsövekben a keskenyebb Polaris rakétákkal szemben. E tulajdonságának köszönhetően a Haditengerészet anélkül építhetett ki nagyobb rakétaállományt, hogy jelentősebb mértékben át kellett volna alakítani a meglévő indítócsöveket.
Az átmérőben rejlő előnyök mellett a Poseidon rakétát vadonatúj, modernebb navigációs rendszerrel szerelték fel, s e rendszert összekapcsolták a tűzvezető rendszerrel, amit az irányítási rendszerhez hasonlóan szintén a General Electric gyártott.
A Poseidon első fokozatába Thiokol/Hercules szilárd hajtóanyaggal hajtott rakétamotort építettek, míg a második fokozat Hercules szilárd hajtóanyagú motort kapott. Mindkét fokozatot üvegszál burkolattal látták el és manőverező képességüket egy visszintes fúvóka biztosította. A Polaris (A-3) rakétánál alig hosszabb, de valamivel nagyobb átmérővel és tömeggel rendelkező Poseidon hatótávolsága ugyanúgy 4600 kilométer volt, nagyobb pontosság és hasznos teherszállítási képesség mellett, kiemelve a MIRV-esítettséget. Egy Poseidon akár 14 db W68 típusú – MK3 visszatérőegységekbe szerelt – termonukleáris robbanófejet szállíthatott. A visszatérőegységek formáját nagy sebességű visszatérésre tervezték, ami megnehezítette, vagy inkább ellehetetlenítette az antiballisztikus rakétákkal történő semlegesítésüket.
Az alacsony hatóerejű robbanófejek alkalmatlanná tették e rakétákat megerősített célpontok elleni csapásmérésre, ugyanakkor gyengébb célpontok, vagy olyan nem megerősített felszíni célpontok, mint repülőterek, levegő-föld rakéták, radarok ellen jól alkalmazhatóak lettek volna, e célpontokra mért csapásméréssel egyben megnyitva az utat a bombázóknak. Az Öbölháború kezdeti szakaszában demonstrálni is tudták e célpontválasztási módszer hatékonyságát, amikor robotrepülőgépekkel mértek csapást repülőterekre, levegő-föld rakétákra.
Akárcsak a Polaris esetében a Poseidon első fokozatának motorját is még a tengeralattjáróban indították, ami nem volt veszélytelen mutatvány. Ezt követően nagy nyomású gáz segítségével kilökték a rakétát az indítócsőből. A főhajtómű automatikusan beindult amint a rakéta megközelítőleg 10 méterre eltávolodott a tengeralattjárótól. Harci körülmények között körülbelül 50 másodpercenként lehetett volna indítani egy Poseidont.
Az első teszt kilövésre 1968. augusztus 16. napján, a rakéta első teljes értékű tesztelésére 1969 decemberében került sor. Míg az első tengeralattjáróról történő teszt kilövésre 1970. augusztus 3. napjáig kellett várni (SSBN-627, James Madison). A rakétát 1971. március 31. napján nyilvánított hadrendbe állíthatóvá, s végül mind a 31 db Lafayette-osztályú tengeralattjáróra telepítették. A kiöregedő Polaris rakéták cseréje természetesen évekig elhúzódott.
A telepítési csúcsot 496 db rakétával érték el. 1973-ban egy Poseidon teszt kilövés során a rakéta bevethetőségét befolyásoló hibára lettek figyelmesek, így módosították a rakétát, s minden Poseidon rakétával felszerelt tengeralattjárót átfegyvereztek a módosított rakétával. Az újonnan hadrendbe állított tengeralattjárók már eleve a módosított rakétákat kapták. 1984-ben kezdték el kivonni a Poseidon rakétákat, melyeket Trident I (C-4) rakétákkal cseréltek le. 1991-re mindössze 160 db Poseidon maradt hadrendben 10 hajón szétosztva, de 1994 közepére ezeket is kivonták. 1970 és 1978 között megközelítőleg 620 db UGM-73A rakétát építettek.
Poseidon | Forrás
Poseidon | Forrás

Stratégiai szerepe

A Poseidon rakéta nem kisebb stratégiai szerepet kapott, mint az Amerikai Egyesült Államok nukleáris ellentámadási képességének biztosítása a Szovjetunió, vagy a Kínai Népköztársaság részéről érkező (nukleáris) csapás esetén.
A rakéta hatóereje és pontossága túlzottan alacsony volt megerősített célpontok elleni sikeres támadáshoz, így elsősorban nem megerősített katonai valamint civil célpontok ellen tervezték bevetni, melyekben viszont számottevő kárt okozhatott volna, akár oly módon, hogy mindegyik visszatérő egységet egyetlen célra vezetik, akár úgy, hogy több célpontra mérnek kisebb erejű csapásokat.
A rakéta egyik legnagyobb előnye a hordozó platformjában keresendő, vagyis, hogy telepíteni lehetett tengeralattjárókra is, melynek köszönhetően majdnem lehetetlenség lett volna valamennyit kiütni egy első csapás keretében, amely tény garantálta az Amerikai Egyesült Államoknak a nukleáris válaszadás lehetőségét. Nem is beszélve arról, hogy az antiballisztikus rakéta rendszerek jóval nehezebben tudták volna elfogni.
A rakéta az első stratégiai fegyverkorlátozási szerződés (START I) értelmében maximálisa 10 darab visszatérőegységet szállíthatott, melyek egyenként vagy egy 100 kt hatóerejű W76, vagy egy 40 kt hatóerejű W68 robbanófejet szállítottak. Az irányítási rendszernek köszönhetően körkörös szórása 450 méter volt „csupán”. A rakéta méretei nagyjából megegyeztek a Polaris rakétáéval, hossza 10,36 m, átmérője 1,88 m és kilövési tömege 29 200 kg volt.

Specifikációk


Típus
SLBM (Submarine Launched Ballistic Missile, tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta)
Szolgálati időtartam
1971. március 31 – 1992. szeptember
Üzemeltető ország
Amerikai Egyesült Államok
Gyártó
Lockheed Martin Space Systems
Tömeg
29 200 kg
Hossz
10,4 m
Átmérő
1,9 m
Robbanófej, visszatérőegység
10-14 db W68 robbanófej (40 kt), MK3 visszatérőegységekben
Hatótávolság
4600 km (MIRV változat), 5900 km (egy visszatérőegység)
Sebesség
13 000 km/h
Irányítás
Inerciális

Felhasznált irodalom









Hidegháborús radarok





Úgy vélem nem kell különösebben ecsetelnünk a 2. Világháborúban még vállvetve harcoló Egyesült Államok és a Szovjetunió gyors egymás ellen fordulásának történetét. Nem is ez a célja ezen kis írásnak, hanem hogy némi háttér-információt szolgáltasson aBázisnéző projectünk legújabb frissítéséhez, melyben a Hidegháború alatt Kanadába telepített radarvonalakkal bővítettük a meglévő listát.

Figyelem!

A cikkben többször hivatkozom a Google Earth-ös Bázisnéző projectünkre. Nemrég vettem észre, hogy valami el lett baltázva, mert valahogy egy régebbi file került fel, mely nem tartalmazza ezeket a radaros témákat. Igazából némi adatvesztés is bekavart azóta ezen tévedésből adódóan, így azonnal nem tudom pótolni… Pótolva lesz, de várni kell rá még. Köszönjük a megértést! (2009. március 23.)
————————

Pinetree Line

A háborút követően a védelmi illetékesek körében gyorsan realizálódott, hogy bizony a Szovjetunió elég közel van, az Északi sarkkör irányából a szovjet bombázók relatíve gyorsan képesek elérni a kanadai és az északabbra fekvő amerikai városokat. Ez a nyomasztó felismerés arra ösztökélte őket, hogy egy meglepetésszerű támadás kivédése érdekében egy radarállomásokból álló (passzív) védelmi vonal létrehozását javasolják.
A még Roosevelt elnök által 1940-ben létrehozott, amerikai-kanadai katonai tanácsadó szervezet, a Permanenst Joint Board on Defence már 1946 elején rendelkezett azon tervekkel, melyekből kicsit később az első ilyen radarvonal, a Pinetree Line kezdett megvalósulni. Ugyanakkor a világégés utáni évben még túl költségesnek ítélték a rendszer kiépítését, így talonba került a dolog. Kanada inkább Ontario és Quebec, míg az Egyesült Államok a középnyugati és keleti-parti régiókban kezdett radarállomások kiépítésébe. Ezen felül nagyban folytak a sugárhajtású gépek elfogását célzó, később nagy karriert befutó Nike védelmi rendszer fejlesztési munkálatai is.
Aztán 1949-ben valami olyasmi történt amitől Washingtonban sokan a szívroham szélére kerültek: a Szovjetunió az amerikai becsléseknek, várakozásoknak ellentmondva sokkal előbb felrobbantotta első atombábáját. A nukleáris tűzben égő amerikai városok képe minden bizonnyal igen hathatós érv volt, mert az amerikai Kongresszus 1949-ben jóváhagyott 161 millió Dollárt egy, a kanadaiakkal közösen megépítendő, Kanada déli területének teljes szélességben végighúzódó radarrendszer számára.
Az amerikai és kanadai légierő 1950 októberében ült össze a tervek megalkotása végett, majd 1951 januárjában a PJBD benyújtotta a Recommendation 51/1 for the Extension of the Continental Radar Defence System nevet viselő javaslatát, melyből aztán a Pinetree Line néven ismert rendszer valósult meg.
A szóban forgó radarvonalak erősen nagyolt vázlata
Maga a rendszer 33 fő- és 6 kisebb, “réskitöltő” állomásból épült fel. A kanadai városok lefedettsége érdekében ezen állomások jelentősebb hányada a kontinens nyugati részében az 53., míg a keleti régióban inkább az 50. szélességi kör mentén került megépítésre. Ezt a Ny-K irányú vonalat egy második, Új-Skócia déli pontjától a Baffin-sziget déli pontjáig húzódó radarvonal egészítette ki.
A 33 elsődleges radarállomás közül 22, valamint a 6 segédállomás mindegyike amerikai, míg a fennmaradó 11 pedig kanadai pénzügyi forrásokból valósult meg. Ugyanakkor az állomások közül eleinte 16 esetében a kanadai légierő adta a személyzetet, majd 1963-ra lényegében az összes radarállomáson kanadaiak teljesítettek szolgálatot.
Az Armstrong nevő Pinetree állomás 1962-ben. Háttérben az operatív, előtérben az adminisztratív része a bázisnak
Már a radarvonal építésének kezdetekor felmerültek kétségek a rendszer hatékonyságával kapcsolatban. Alapvetően két dolog okozott problémákat. Ezek egyike az volt, hogy a rendszer hagyományos pulzáló radart használt, mely a felszín zavaró hatása miatt képtelen volt észlelni az alacsonyan érkező célpontokat. A gondok másik forrása az volt, hogy a radarállomások relatíve közel kerültek telepítésre az agglomerációs központokhoz, ami által riasztás esetén jó esetben is csak minimális cselekvési idő állt volna a védelmi erők rendelkezésére. A sugárhajtású bombázók megjelenésével ezen probléma még inkább kellemetlenné vált.
A felismerés, hogy az üzemanyagot nem kímélve a szovjet bombázók alacsonyan repülve az utolsó pillanatokig elkerülhetik a felfedezést, ezáltal akár lehetetlenné téve az elfogásukat igen nyomasztóan hathatott az illetékesekre. Nem csoda, hogy a Pinetree vonal építésének kezdetekor, 1951-be már folyamatban volt egy újabb, a Pinetree vonalnál északabbra kiépítendő radarvonal tervezése.

Mid-Canada Line

Dr. W.B. Lewis javaslata alapján a több szempontból is problémás pulzáló radarok helyett immáron Doppler-elvű radarokban gondolkodtak. Az új rendszer a kezdeti elképzelés szerint két, egymástól mintegy 60 km távolságra elhelyezett antennát használt volna – egy adót és egy vevőt. A két antenna által generált nyalábon átrepülve a detektálandó gép megváltoztatja a jelet, mely által jelezhető, hogy valami jön. A megoldás egy másik nem elhanyagolandó vonatkozása az, hogy a működési elvéből kifolyólag a pulzáló radarokhoz képest jóval kisebb energiaigénnyel rendelkezik.
Persze volt egy probléma: a rendszer csak azt jelezte, hogy valami átrepült a védelmi vonal adott két antennája között, de hogy a két antenna közötti 60 kilométeres sávon belül pontosan hol, azt nem. Lewis javaslata erre az volt, hogy két, egymást átfedő vonal kiépítésével nagyjából 30 kilométeres pontossággal meg lehetne mondani, hol történt a nyaláb megtörése, és bár a gép pontos helyzete nem adható meg ezen távolság már az elfogó vadászok radarjának hatósugarában van.
1953 februárjában egy amerikai-kanadai tanácsadó csoport a Military Study Group (MSG) lett felkérve az Észak Amerikai Légvédelmi Rendszer általános tanulmányozására. Az MSG mindkét légierőtől független tanulmányt kért a témában, melyek 1953 nyarára be is futottak és nem meglepő módon mindkét esetben egy Doppler-elvű védelmi vonal építését szorgalmazták nagyjából az 55. szélességi kör mentén. Októberben az MSG mindkét kormányzat számára azt javasolta, hogy a lehető leghamarabb kezdje meg egy korai előrejelző rendszer kiépítését az 55. szélességi kör mentén. 1953 novemberének végére a Mid-Canada Line koncepciója elfogadásra került.
1953 decemberében már el is kezdődött annak vizsgálata, hogy hogy milyen problémák merülhetnek fel a vonal építése kapcsán. Kanadai és amerikai felmérő csapatok vették be magukat a kanadai vadonba annak megállapítása végett, hogy egyáltalán megvalósítható-e az adott területen a vonal. Az vizsgálat eredménye az lett, hogy igen, az új vonal megvalósítható az adott szélességi kör mentén, ám az építkezés csak a téli hónapokban kivitelezhető, mikor a tajga talaja fagyott.
Ezen vizsgálattal párhuzamosan folyt az állomások helyszínének kijelölése is. Ennek kapcsán azonnal kibukott, hogy a kiválasztott helyszínek annyira az “Isten háta mögöttiek”, hogy még pontos topográfiai adatok sem állnak rendelkezésre. Mondanom sem kell, hogy a Szállítási Parancsnokság azonnal elrendelte a tervezett vonal mentén egy 15 mérföldes sávban, az ország teljes szélességében a feltérképezést, amit rekord idő alatt, 1954 tavaszára már be is fejeztek.
A fenti adatokkal felvértezve létrehozták az építési munkálatok vezetésével megbízott csoportot (Systems Engineering Group, SEG), melynek 1954. június 1-ig kellett benyújtania a rendszerrel kapcsolatos végleges jelentést.
Menetközben természetesen folytak magával a radarrendszerrel végzett kísérletek, tesztek is, melyek során arra a következtetésre jutottak, hogy az antennákat elegendő az eredetileg javasolt 60 km helyett 90 km távolságban is elhelyezni. Ez értelemszerűen azzal járt, hogy kevesebb antennát kell majd építeni. Ennek ellenére a rendszer prognosztizált ára növekedett. A légierő korábbi, független vizsgálata által becsült 85 millió Dollár helyett a SEG ekkor már 120 milliósra becsülte a megvalósítási költségeket. Ugyan a SEG jelentése nem lett kész júniusra, a benyújtott köztes tervezetre így is rábólintottak az illetékesek.
A benyújtott jelentésben a megépítendő rendszer 8 nagy szektor irányító központ körvonalazódott, melyek mindegyike maximum 30 automata radarállomást vezérelne. Összesen 90 ilyen állomás szerepelt a tervben. Ezek mindegyike egy magas antennatoronyból állt, melyeken tipikusan 2-2 tányér nézett a szomszédos antennatornyok irányába. Az áramellátás és elektronikai berendezések a torony aljánál létesített épületben kaptak helyet. A szektorvezérlő központokat egymással, illetve a NORAD North Bay-i központjával mikrohullámú kapcsolat kötötte össze.
A pontos helyszínek kiválasztása 1955-ben vette kezdetét, mellyel kapcsolatos felmérési műveletek támogatása végett a kanadai légierő kénytelen volt létrehozni első, dedikáltan helikopteres századát. Erre a helyszínek elszigetelt, távoli volta miatt volt szükség. Az építési munkálatokra rákövetkező évben, 1956-ben vették kezdetüket. 1957 tavaszára a rendszer keleti fele már működőképes volt, majd kevesebb mint egy újabb évre rá, 1958 január 1-én a teljes rendszert beüzemelték. Ezt követően a radarvonal hamarosan integrálásra került a NORAD rendszerébe. A Pinetree Line-nal ellentétben a Mid-Canada Line teljes mértékben kanadai üzemeltetésű volt. A teljes építési költségek egyébként a SEG korábbi, már amúgy is korrigált becslésének mintegy kétszeresét, cirka 224,5 millió Dollárt emésztettek fel.
Bár a Mid-Canada Line komolyabb képességekkel bírt a Pinetree vonalnál, sorsa mégis az lett, hogy pár év után leállításra kerüljön. Ennek elsődleges oka az volt, hogy képtelen volt pontosan jelezni, hogy hol tartózkodnak az észlelt gépek, mindössze az érkezésüket és észlelésüknek hozzávetőleges helyüket lehetett kinyerni, a konkrét koordináták megállapításéhoz továbbra is szükség volt a Pinetree radarokra. A kanadai légierő úgy érezte, hogy a Mid-Canada Line radarjai ugyan nagyobb reakcióidőt biztosítanak, azonban csak minimálisan járulnak hozzá az elfogóvadászok célra vezetéséhez, így nem érik meg a fenntartásukkal kapcsolatos erőfeszítéseket.
Így a történelem ismételte önmagát, hiszen ahogy a Mid-Canada Line beüzemelése alatt is előkészítés alatt állt már egy új, még potensebb rendszer a DEW Line (Distant Eary Warning Line), melynek építése már a Mid-Canada Line teljes elkészülte előtt kezdetét vette.
A DEW Line 1957-es elkészültével a Mid-Canada Line nagyot vesztett értékéből, a kanadai fél a teljes leállítását forszírozta, azonban ebbe az amerikaiak nem egyeztek bele. A rendszer nyugati fele így is leállításra került 1964 január 1-vel. A keleti felét üzemben hagyták, hogy egy extra biztosíték legyen Kanada és az USA keleti, ipari régiónak védelmére. A 60-as évek közepétől ugyanakkor tisztán látszott, hogy a szovjetek egyértelműen a ballisztikus rakétákra hajtanak, amivel kapcsolatban sem a Pinetree, sem a Mid-Canada Line nem képes semmiféle figyelmeztetést nyújtani, így végól 1965- április 1-vel a teljes MCL leállításra került. A Pinetree Line legtöbb állomása még pár évtizedig üzemben maradt, mely alatt természetesen kaptak néminemű modernizálást. A megtartott Pinetree radarok többségét a 80-as évek közepén és második felében kaszálták el.
Az 1974-ben deaktivált Pinetree Armstrong maradványai 2002-ben

Distant Early Warning Line

Még a Pinetree Line építése közben, valamint a Mid-Canada Line építési munkálatainak megkezdése előtt az amerikai és kanadai kormányzat a szovjet technológiai előrelépések következtében megegyezett egy újabb, az előző kettőnél potensebb radarvonal kiépítésében. Helyszínül Kanada sarkkörön túli területét választották. A Distant Early Warning Line, (Távoli Korai Előrejelző Vonal) vagy csak szimplán DEW Line néven ismertté vált vonal a 69 szélességi kör mentén, az északi-sarkkörtől mintegy 300 kilométernyire északra került kiépítésre. Az építés költségeit az amerikaiak vállalták magukra, az üzemeltetés a kanadaiak végezték, néhány állomás kivételével, ahol vegyes felállás volt.
Radar04
Az Azori-szigetekről a Baffin-szigetig húzódó vonal 63 állomásának építési munkálatain összesen 25 000 munkás dolgozott. Amolyan mérnöki csodaként 1957-re a vonal készen állt az aktiválásra. A DEW Line az egyik kulcsfontosságú eleme lett az 1958-ban megalakuló NORAD-nak.
A vonal 3 különböző állomásból állt:
  • automata segédállomásokból, melyet csak néhány havonta ellenőriztek a nyári hónapok során
  • közbenső állomásokból, melyeknek tipikusan pár fős kezelőszemélyzete volt (rendszerint: parancsnok, karbantartó, szakács)
  • nagyobb, kényelmi szempontból jobban felszerelt központi állomások, melyeken változó méretű csapat tartózkodott
A segédállomások voltak a réskitöltők és a Mid-Canada Line esetében is alkalmazott Doppler-elvű radarokat használták az nagyobb állomások közti sávok szemmel tartására. A többi állomás nagy hatósugarú pulzáló radart alkalmazott. Az állomások egy sor rádiós rendszerrel voltak összekapcsolva.
Természetesen a DEW Line is elődjei sorsára jutott a ballisztikus rakéták megjelenésével. Pár állomást bezártak, ám a többség üzemben maradt egy esetleg szovjet támadás esetére, illetve a kanadai légtér szuverenitásának biztosítása érdekében.
A vonalat 1985-ben érte el a modernizálás szele, mikor is a potensebb állomásokat 1985 – 1994 között modernizálták és az újonnan épített állomások mellett egy új rendszer, a North Warning System (NWS) részéve tették azokat. Ezzel egy időben újabb DEW állomásokat is bezártak. A Szovjetunió összeomlása után Washington visszavonta embereit a kanadai NWS állomásokról, teljes mértékben átengedve azt a kanadaiaknak. Az alaszkai és grönlandi, NWS rendszerre átépített állomásokon természetesen maradtak az amerikaiak.
Az DEW Line CAM szektorának egykori központi bázisa, a CAM Main, más néven Cambridge Bay 2002-ben, immáron, mint NWS bázis
A DEW Line leállítása kapcsán vita merült fel az amerikai és kanadai fél között, hogy igazából kinek is kéne állnia a deaktivált állomások eltakarításának költségeit. Az Egyesült Államok azon az állásponton volt, hogy Kanadának kell az általa üzemeltetett bázisok veszélyes hulladékainak kezelését, elszállítását finanszíroznia. Kanada ezzel természetesen nem értett egyet, így 1996-ban végül olyan megállapodás született, melynek értelmében az Egyesült Államok 100 millió Dollárral járult hozzá a cirka 600 milliósra becsült munkálatokhoz.

North Warning System

Az NWS a DEW Line vonala mentén Alaszkától Grönlandig húzódó radarvonal, mely 13 nagy hatósugarú (ebből összesen 11 van Kanadában, melyek közül 8 egykoron DEW állomás volt) és 39 kis hatósugarú (36 Kanadában) állomásból áll össze. A Nagy hatósugarú állomásokon a számos ország, köztünk hazánk által is rendszeresített Lockheed AN/FPS-117 radart használják. A kis hatósugarú, felügyeletet nem igénylő állomásokon pedig Doppler-elvű AN/FPS-124 található.

BMEWS, PAVE PAWS, PARCS

BMEWS

Mint az eddigiekből leszűrhető volt az 50-es évek végére realizálódó ICBM fenyegetettség ellen az addig kiépített 3 radarvonal mit sem ért, új típusú radarállomásokra volt szükség.
Az Egyesült Államok első, ballisztikus rakéták felderítésére szolgáló radarrendszere a mai is aktív Ballistic Missile Early Warning System, avagy BMEWS. Az 1959-ben aktivált, 3 állomásból álló rendszer nagy hatósugarú felderítésre képes és az északi félteke sarki régiója felől érkező rakétatámadás előrejelzésére alkalmas.
A BMEWS és a Pave PAWS radarok által nyújtott lefedettség
A szóban forgó három állomás a következő:
  • Thule Air Base, Grönland
  • Clear Air Force Station, Alaszka
  • RAF Fylingdales,Anglia
Mindhárom állomás bő négy évtizedig használta az 50-es évek végén rendszeresített radarokat, ám ma már modern phased-array radarokkal vannak felszerelve. Legutoljára az alaszkai Clear lett modernizálva, mely a Texasból átköltöztetett PAVE PAWS radart kapta meg. A PAWS-ról egy kicsit később, ám előbb ejtsünk pár szót a BMWES történetéről.
Az eredeti kiépítésben ezen állomások 2 radartípust, az L-sávú AN/FPS-50-est és az AN/FPS-92 használták. Az állomásonkénti 3 db 165 láb magas és 400 láb széles (cirka 50 x 122 m ) AN/FPS-50 radar felelt a korai felderítésért. A fixen kiépített radarok mindegyike 40 fokos látószöggel rendelkezett, így értelemszerűen egy 120 fokos területet lehetett szemmel tartani segítségükkel. A felderített célpont követését a mozgatható, 85 láb (26 m) átmérőjű AN/FPS-92 tette lehetővé.
Radar07
A rendszer prototípusa Trinidad szigetén debütált 1958-ben és 1959-től segítette az Atlantic Missile Range területén folytatott amerikai rakétatesztek elemezését. A szovjet rakéták felderítésére kiépített 3 állomás 1960 első éveiben lett aktiválva. A BMEWS másodlagos feladata egyébként kiépítésének kezdete óta a műholdak követése.
Szemfüles olvasóink már kiszúrhatták a BMEWS egyik hiányosságát, ami nem más, mint a fix 120 fokos lefedettség. A radarok mindegyike az Északi-sarkkör felé néz, ezáltal a dél felől érkező rakéták észlelésére képtelen. Márpedig a szárazföldi telepítésű ballisztikus rakéták esetében is megoldható, hogy azok hosszabb úton, dél felől érkezzenek célpontjukhoz, és akkor még a tengeralattjáróról indítható társaikról nem is szóltunk. Ezen felül többek között a BMEWS kijátszására a szovjetek kidolgozták a Fractional Orbital Bombardment System (FOBS) névre hallgató megoldásukat, mely során a visszatérő egységek a klasszikus ballisztikus röppálya helyett egy felderítés szempontjából jóval kedvezőtlenebb pályán közelednek célpontjuk felé.
Részben a fentebb említett két okból került kiépítésre a műholdas észlelő rendszer, a Satellite Early Warning System. Ezen műholdak a rakéták indításánál elkerülhetetlenül jelentősen megugró hőforrások, hot-spotok után pásztázzák a felszínt. Ezen módszerrel lényegtelen, hogy hol történt az indítás, az kiszúrható. természetesen az oroszoknak is van műholdas előrejelző rendszerük, de az teljesen más elven működik.
Radar08
A BMEWS állomások kivénhedt radarjait Thule és Fylingdales esetében a 90-es évek végén, míg Clear esetében 2001-ben cserélték le. Mindegyik állomás phased-array radart kapott, melyeknél antennafelületenként a maximális látószög 120 fok. Az angliai Fylingdales 3 antennafelületű rendszert kapott, mellyel 360 fokos lefedettséget tud biztosítani.
Modernizált radar @ RAF Fylingdales
Az összes többi ballisztikus rakéták észlelésére alkalmas amerikai állomás 240 fokos lefedettséggel rendelkezik. Mint korábban már említettük az alaszkai Clear-ben található BMEWS állomás lett legutoljára felújítva. Ide 2001-ben telepítették át a texasi Eldorado Air Station PAVE PAWS radarrendszerét. Ennél fogva a Clear tulajdonképpen már nem is BMEWS, hanem a PAVE PAWS. Ettől függetlenül persze feladatköre ugyanaz…

PAVE PAWS

1975-ben a légierő pályázatot hirdetett egy új generációs, ballisztikus rakéták észlelésére alkalmas, phased-array rendszerű (elektronikusan és nem mechanikusan vezérelt) radarrendszerre. Innét is a PAWS név: Phased Array Warning System. Az első két PAVE PAWS állomás 1980 során vált bevethetővé. Az egyik a massachusettsi Cape Cod-ban található Otis légibázis, míg a másik a kaliforniai Beale légibázis területén. Emellett volt még 1-1 PAWS állomás a georgiai Robins légibázis, illetve a texasi Eldorado területén is. Előbbit a Hidegháború befejeződésével költségcsökkentési okokból deaktiválták, míg a texasi radart, mint ahogy már írtuk az alaszkai Clear-ben helyezték újra üzembe 2001 során.
A texasi El Dorado-ban 1980 - 1995 volt aktív a PAVE PAWS. Ez került áttelepítésre Alaszkába 2001-ben.
Mindegyik PAVE PAWS állomás esetében a Raytheon fejlesztette radar egy három oldalú, 32 méter magas épületben kapott helyet, melyek két oldalán találhatóak a 240 fokos lefedettséget biztosító antennafelületek. A PAVE PAWS rendszer elsődleges feladata a tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéták észlelése és követése, de a BMEWS-hez hasonlóan műholdak észlelésére, valamint követésére is alkalmas.

PARCS

Végül, hogy teljes legyen a kép, említést kell tennünk az Észak-Dakotában, a Cavalier Air Force Station területén található PARCS radarról is. A becsületes nevén AN/FPQ-16 Perimeter Acquisition Radar Attack Characterization System (PARCS) a 70-es évek közepén feladott aktív rakétavédelmi rendszer, a Safeguard program egyik radar komponense. Ugyan az eredeti tervek szerint két ilyen radart tervezetek építeni az északi határ mentén – egyet Montana-ban és egyet Észak Dakota-ban – az ABM egyezmény miatt a montanai építkezést leállították, s csak a dakotait fejezték be.
A PARCS radar az észak-dakotai Cavalier Air Force Station területén
A PAVE PAWS-hoz hasonlóan szintén phased-array rendszerű radar egyetlen antennafelülete a Hudson-öböl felé néz. A PARCS a világ jelenleg legnagyobb phased-array rendszere, melynek képességeit tekintve elmondható, hogy egy kosárlabda méretű tárgy észlelésére képes cirka 3 000 km távolságból.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése