Sárga
lábú enyveskezű klánok V. rész.
Varga
Domokos György
Törzsi
trilógia
Ötödik
könyv
A
törzsi háború természetrajza- a
rendszerváltozás Magyarországán -
Harmadik
könyvA MEGOLDÁS NYOMÁBAN
KÉTFÉLE
"FILOZÓFIA"
Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?
Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?
A
kérdés így vetődik fel: Milyen "filozófiával"
(látásmóddal, életfelfogással) lehet eljutni a zsidó - magyar,
pontosabban a magyar zsidó - nem-zsidó magyar együttélés
krónikus problémájának megoldásához, a két törzs éles
szembenállásának legalább mérsékléséhez?
Előre
bocsátom, hogy ha van ilyen filozófia, az az átfogóbb
konfliktusra is gyógyír lehet: az antinacionalista - nacionalista
viszályra. Továbbá: mivel gyógyírt keresünk, nem jöhet
számításba semmi olyan (megoldást ígérő) filozófia
(életfelfogás), amely ténylegesen (tehát nem csak a hiedelmek
vagy vádak szintjén) zsidó-, magyar-, idegen-, vagy bármilyen
más formában faj-, nemzet- vagy nemzetiséggyűlölő. Számításba
jöhetnek viszont olyan megfontolások, amelyek határozottan a
konfliktust tápláló, hamis gondolkodásmódok felszámolását
célozzák. Még akkor is, ha e gondolkodásmódok képviselőit sem
kímélik - ha bizonyítható, hogy e kíméletlenség független a
gondolkodásmód képviselőjének származásától, etnikumától.
Lényegét
tekintve két ellentétes szemlélet ("filozófia")
kínálkozik.
Az
egyik statikus, a másik dinamikus; nevezhetnénk az elsőt
abszolútnak, a másikat relatívnak is, hogy ne kössünk (rögtön
a dinamikusnak szavazva bizalmat) eleve értékítéletet hozzájuk;
a statikus és dinamikus elnevezés azonban túlságosan is
megragadja, kifejezi a lényeget. Az első felfogás ugyanis kész
(állandó) ténynek tekinti, amit lát, a második pedig változónak
és megváltoztathatónak. Az első azt nézi, mi van, a második
azt: mi lehet. Az első tehát - múlt és jelen valóságának
biztos talaján állva - tárgyilagosabb és igazabb (itt derült
ki, miért nem eleve rosszabb a statikus a dinamikusnál), hiszen
azt és annyit lát, ami már cáfolhatatlanul benne van; a másik
azonban azt is belelátja, ami még nincs benne, de hite
szerint benne lehet. A szemlélet statikussága ráadásul
nem jelenti az általa vezérelt tevékenység (hadviselés)
statikusságát, éppen ellenkezőleg. A statikus szemlélet
dinamikus (erőteljes, lendületes) cselekvéssel jár; a dinamikus
szemlélet annál lassúbbal, körülményesebbel.
A
zsidó - magyar kérdésre alkalmazva nézzük előbb az egyik,
aztán a másik filozófiát.
(A
statikus)
Az
első felfogás a napi tapasztalatok, megnyilatkozások alapján
arra a felismerése jut, hogy a zsidók eleve ellenségesek a
"nemzeti" politizálással szemben, ezért ezt erősen
támadják. Egészen pontosan fogalmazva: a magyarországi zsidók
többsége (de a vélhetőleg vagy tudhatólag zsidóként
megnyilvánulók többsége egészen bizonyosan) eleve ellenséges a
többé-kevésbé hangsúlyosan magyar, nemzeti, vagyis
"nacionalista" politizálással, valamint e politika
elfogadóival - hirdetőivel és gyakorlóival - szemben, ezért
akkor és ott támadja (gyengíti, rombolja, hitelteleníti) őket,
amikor és ahol csak lehetséges. A napi tapasztalatok és
felismerések arra is kiterjednek, hogy a támadások, majd
ellentámadások megítélésekor a szellemi, politikai, gazdasági
és médiaelit nagyobbik (balliberális, antinacionalista) része
nem azonos mércével mér: nem hajlandó tudomásul venni,
különösen nem valamiféle veszélyként és veszteségként
értékelni az említett zsidóktól elkövetett támadásokat
(rombolásokat); viszont hajlamos minden "túloldali"
önvédelmi vagy ellentámadási akciót antiszemita
megnyilvánulásként (azaz főbenjáró bűnként) értékelni.
E
tapasztalatok, felismerések birtokában az első filozófia (azaz a
statikus felfogás) képviselője arra a logikus meggyőződésre
jut, hogy a helyzet megoldásának kulcsa: a kettős mérce
felszámolása, mégpedig a nyilvánosság segítségével. "Halál
a kettős mércére!" - írja egyik könyve előszavában. A
gyakorlatban alkalmazható hadviselés lényege a következő: saját
fegyverével kell legyőzni a támadót, a nyilvánosság elemi
igazságérzetére apellálva. Ne csak a színét lássa a
dolgoknak, hanem a visszájukat is.
Minden
vádat következetesen vissza kell fordítani. Ha antiszemitizmussal
vádol, idézz zsidókat. Ha gyűlölettel, bizonyítsd be, hogy ő
gyűlölködik. Ha kirekesztéssel, akkor azt, hogy ő a kirekesztő.
Ha fajvédelemmel, akkor azt, hogy ő a fajvédő. Ha
szélsőségességgel, akkor azt, hogy ő a szélsőséges. Ha
diktatórikus hajlamokkal, módszerekkel, ugyancsak bizonyítsd: ez
a vád szintén őt illeti inkább.
Ha
kíméletlen, légy te is kíméletlen. Ha méltóságodban sért,
te hasonlóképp. Ha ellehetetlenítésedre, szellemi
megsemmisítésedre törekszik, nem maradsz adósa. Ha igazságtalan
veled, "az igazság kedvéért" te is igazságtalan leszel
vele. Ha szemet, szemért - legyen szemet szemért. Ha megdob kővel,
visszadobod kővel. Akár kettővel; de véletlenül sem kenyérrel.
Az
első (élet)felfogás ugyanis nem hisz az együttérzés, a
szeretet átütő erejében. S erre alapos oka van. Az e
"filozófiát" megtestesítő szemet-szemért-fajtájú
hadviselés bizonyos szempontból rendkívül hatékony: az addig
defenzívába szorult, méltóságukban megalázott, tehetetlenségre
kárhoztatott "nemzetiek" minden sikeres választ
(ellentámadást) az igazság pillanataként élnek meg, egészen
pontosan: az igazság eljövetelének felemelő pillanataként.
Felszabadulásként. A győztes bajvívót felszabadítóként,
szabadságharcos hősként ünneplik. A győzelem felemeli a
fejeket; méltóságot, önbizalmat ad; összetereli és
összekovácsolja azokat, kik addig magukban küszködtek,
keseregtek és átkozódtak. A nemzet egyik fele úgy fogja érezni,
hogy újra van magyar nemzet, jó érzés hozzá tartozni, érdemes
érte - ha mozgósítanak - megmozdulni, tüntetni, harcolni.
A
mozgolódás eleinte páni félelmet kelt a zsidók körében; ám
nemcsak ott, hanem az egész antinacionalista táborban. Van okuk
félni. Nemcsak a szélsőjobbos régmúlt (nyilasok) kísértésétől;
hanem saját kíméletlenségük miatt is. Nemhogy bűneikkel együtt
elkullogtak volna, inkább harsányan megalázták a helyükre
törekvőket; őket mondták (bagoly mondta verébnek)
antidemokratának, szélsőségesnek, szalonképtelennek. A félelem
gyűlöletet fakaszt és vakká tesz: a felszabadulásukat s
méltóságuk meglelését önfeledten ünneplők hada így válik a
zsidó (antinacionalista) hangadók szemében, száján és tollán
fasiszta, nemzetiszocialista csőcselékké. Az önszuggesztió, az
önbecsapás azonban, amikor már ilyen méreteket ölt, amikor már
a valóság az égvilágon semmiképp nem igazolja, hamisságként
üli meg a lelket. Az antinacionalista hangadók lassan
visszavonulót fújnak. Eljött az igazság újabb pillanata. E
körökben kimondatik, hogy a nemzet voltaképpen mégiscsak fontos.
A nemzeti eszme szükséges. Az antinacionalistáknak élen kell
járni abban, hogy a népnek nemzeti eszmét adjanak. Hogy ők
adjanak nemzeti eszmét. Hogy olyan legyen az a nemzeti eszme.
Amilyennek lennie kell. Innentől fogva nemzeti középről fognak
beszélni; lakosság helyett polgárokról; óriási kokárdákkal
fognak a nemzeti ünnepeken díszelegni; nemzetiszín lobogókat
lobogtatni... Az első filozófia tehát (legalábbis látszólag)
teljes csatát, sőt, háborút nyert. A hangadó zsidókat, s még
ennél is fontosabb: általában az antinacionalistákat áthangolta
a nemzeti eszme (bizonyos mértékű) elfogadására,
létjogosultságának (bizonyos mértékű) elismerésére.
Mindennek tetejébe: az ellenségeskedés (a törzsi háború)
súlypontját (törésvonalát) e "filozófia" segít oda
helyezni, oda tolni, ahová való: a zsidók - nem-zsidók közül
az antinacionalisták - nacionalisták közé.
Többé
(legalábbis látszólag) nem állja meg a helyét az a nézet, hogy
a zsidók többsége eleve ellenséges a "nemzettel", "a
nemzeti eszme" követőivel szemben. Legfeljebb a harcosaival
szemben. A győzőt (az őket legyőzőt) ugyanis változatlanul
esküdt ellenségüknek fogják tekinteni. A győző ugyanis
ugyanazt akarja, amit ők: végső győzelmet. A győző nem fog
hinni a megváltozásban, mert átlát a változás okán: az ő
győzelme, az ő kíméletlensége vezetett egyáltalán valamelyes,
részleges eredményre. Nem az történik tehát, hogy a hangadó
zsidók (s általában az antinacionalisták) belátják a nemzeti
eszme érték mivoltát, és üdvözlik és megkövetik a győzőt,
tisztelettel adóznak hősies szabadságharcáért, az egész magyar
nemzet (s benne a zsidók) felszabadításáért; hanem azt látják
be, hogy csatát veszítettek, meg azt, hogy a teljes tagadás, a
teljes elutasítás talaján maradva újabb vereségekre vannak
kárhoztatva, ezért kell változtatni a taktikán; de nem kell
változtatni hiten és meggyőződésen. A népet nem lehet
leváltani. A győzőt viszont talán mégis két vállra lehet
fektetni...
A
zsidó és nem-zsidó magyarok közt folyó törzsi háború az első
filozófia törekvése nyomán tehát valamelyest átalakulhat, de
aligha vezethet megbékéléshez. Ám ez nem jelenti azt, hogy
amihez vezet, az ne lenne valamifajta megoldás. A "nemzeti"
hadtestben ugyanis jócskán akadnak, akik egyáltalán nem érzik
rossz bőrben magukat a nemzet feltűnő kettéválása miatt.
Magukat fogják a nemzet igazi képviselőinek tekinteni, a
többieket pedig a nemzet ellenségének, akik ellen a sok
tehetetlenkedés, számtalan eredménytelen próbálkozás
(csatavesztés) után nagyon is jól esik a szervezett és időnként
már sikeres hadakozás. Az első filozófia alkalmazása nyomán,
akárhogy is, tisztult a kép, egyszerűsödött a helyzet: jobban
látszik, hol állnak a mieink, hol az ellenségeink. Nincs átjárás,
mert minek. A magyar zsidók "úgysem lesznek" soha igazi
magyarok, igazi nemzetiek, igazi hazafiak; a magyarok pedig úgysem
lesznek (nem is lehetnének) zsidók. Ilyen egyszerű ez.
Az
első filozófia bajnokai és követői számára.
Az
első filozófia bajnoka végül is megdicsőül - megdicsőülve
érzi magát -, és igaza van. Mérhetetlen sokat harcol (dolgozik),
nincsen sem nappala, sem éjjele (néhány valóban kurta órát nem
tekintve). Amit ő tud, a nem-zsidók között nagyon kevesen tudják
(meg a zsidók között is). Hogy a tükröt magasan tartsa, a
visszásságokat, a kettős mércéket, a hamisságokat minden
áldott nap felmutassa, az különleges tulajdonságokat és
képességeket kíván. Bámulatos tájékozottságot: óriási
ismerethalmazt múltról és jelenről, mérhetetlenül sok friss
információval az egész világról és világból; kiváló
áttekintőképességet és gyors reakciókészséget; s nem kevésbé
kiváló lelki és testi állapotot. Miközben minden áldott nap
osztogatja elemi csapásait az ellenségre, s mindig csak a
jelképekre s jelképerejű hangadókra, az így-úgy erősekre és
hatalmasokra, soha nem a közkatonákra, aközben ugyanúgy
egyfolytában záporoznak a rá mért csapások; nem egyszer övön
aluli ütések, gyilkos (megsemmisítésére törő) dumdum
lövedékek. Különös, de a megsebzett vad még örül is
sérüléseinek, kibuggyanó vérének: ez is harci kedvét,
elszántságát növeli. S valószínűleg adrenalinszintjét. Még
több csapást, még nagyobb pofonokat osztogat; egy jobbegyenessel
indít, aztán még eggyel, majd ad egy jobbcsapottat, utána egy K.
O.-t, eközben hangosan nevet a liberális kiütéseken, s igyekszik
kikacagtatni a még egyszer visszajötteket, a D-209-est és korát.
Időnként
mellésújt, ártatlanokat, legalábbis méltatlanokat eltalálva.
Belefér. Saját tábora hatalmasainak is élvezettel vág oda
egyet-egyet. Ez is belefér.
Saját
tábora hatalmasai túlnéznek rajta és továbblátnak nála. Az
első felfogás ("filozófia") bajnoka mindig csak a
jelképeket, a jelképerejű személyeket látja maga előtt, mint
az igazságra nevelendőket és szorítandókat. A hatalom (a párt,
a politika) maga előtt látja a tömegeket is, közöttük a még
meg nem nyert, névtelen szavazókat; és maga mögött tudja az
egyszerű szemnek többnyire láthatatlan, arctalan hatalmi
szövedéket. A még meg nem nyert szavazók félnek a bajnoktól,
mert azt a képet látják róla, amelyet a hangadók láttatni
akarnak velük: a náci brutalitás megtestesítőjét. A hatalmi
szövedék fél minden elszabadult szabadságharcostól, mert a
féktelen szabadságra minden hatalom rámegy (rámehet) előbb vagy
utóbb. Minden hatalom része egy hatalmi szövedéknek, ezért
minden hatalom, a bajnoké is, előbb vagy utóbb a bajnok gúzsba
kötésén (óvatos ki- és elrekesztésén) fáradozik.
Az
első felfogás bajvívója tehát részterületeken részfeladatokat
fog kapni. Nem kerülhet be a "nemzeti" média fősodrába
(a frissen alakuló hírtelevízióba), egy darabig viszont
megmaradhat a radikálisoknak (a "szélsőségeseknek")
fenntartott hadszíntereken. Kívül a szalonon. A politikai
korrektség határvonalain.
A
bajnok és "filozófiája" tehát mégis veszített.
Látszólag legalábbis. Valójában minden megnyert, amit
megnyerhetett. A "nemzeti" oldal kellőképpen
megerősödött, hogy alkutényező lehessen. Vége a teljes
kiszolgáltatottságnak, a baloldali hegemóniának. A törésvonal
is jobb helyre került: a szocialisták (elnökükkel és
miniszterelnökükkel együtt) immáron semmivel sem kisebb
ellenségek, mint a szabad demokraták (elnökükkel együtt).
Szocialista és liberális, kommunista és zsidó, egykutya:
balliberális. Így, együtt. Így, együtt "nemzetellenes",
"magyarellenes", "hazaellenes". Így, együtt "a
globalista érdekek hű kiszolgálója". Szinte már mindegy
is, ki zsidó, ki nem zsidó. Nincs külön ellenség, nincs külön
gyűlölködés.
Nem
ide akartunk eljutni?
(A
dinamikus)
A
dinamikus mindent mozgásában lát. Születésében, fejlődésében,
de legalábbis lehetséges változásaiban és változataiban. Az
összefüggések érdeklik: megérteni, mi, miért és hogyan.
Pontosan tudja, hogy az életnek sem értelme, sem valamiféle
örökérvényű, támadhatatlan logikája, de tudatosan úgy éli
egész életét, mintha mégiscsak volna.
Akárcsak
a statikus gondolkodó, a dinamikus is - saját tapasztalatai, mások
megnyilatkozásai alapján - arra a felismerése jut, hogy a zsidók
általában eleve ellenségesek a "nemzeti" politizálással
szemben, ezért ezt erősen támadják. A dinamikust azonban
mindennél jobban érdeklik ennek okai és személyes indítékai.
Képes bemászni az "ellenség" gyomrába. Még akkor is,
ha tudja: a megismerés - megértés; a megértés - elfogadás.
Megbocsátás. Ellenségeinknek.
Filozófiájának
alaptétele, hogy senki nem tehet arról, hogy az, ami. Ha
szerencsés helyre született, szerencsés tulajdonságokkal, akkor
szerencsés. Ha szerencsétlen helyre, szerencsétlenül, akkor
szerencsétlen. S bár gonosznak nem születnek az emberek, hanem
azzá lesznek, ám ha mégis születnének, akkor sem tehetnek róla.
Minden
ember: Ember. Csupán arányokban és helyzetekben különböznek
(különbözünk). Ha elfogadjuk (márpedig a dinamikus elfogadja),
hogy a helyzet (azaz a gonosz "rendszer", illetve a
"rendszer" gonoszsága) teszi az embert gonosszá (önzővé:
kíméletlenné és haszonlesővé), akkor a "rendszert"
(az összefüggéseket) kell górcső alá venni, ott kell a hibát
megkeresni. Ha megváltoztatjuk a "rendszert" (az
összefüggéseket), ha kijavítjuk a hibát, "megjavul"
az ember is. Ha ráadásul elfogadjuk (márpedig a dinamikus
elfogadja), hogy minden emberben minden ott van (csak más-más
arányokban), akkor azt is elfogadjuk és elismerjük, hogy
valamilyen értelemben és valamely mértékig helyzet és közeledés
függvénye, kiből mit váltunk ki. Azaz végső soron mi
dönthetjük el (a mi "szabadon választható"
viselkedésünk dönti el), hogy milyen (lehet) a másik ember!
A
dinamikus olyasféleképpen látja a világot és szemléli a zsidó
- nem-zsidó, antinacionalista - nacionalista törzsi háborút,
mint a "mester" a magyarok és románok közötti
háborúságot.
"A
mester [Gregorian Bivolaru román jógi] úgy gondolja, ha a magyar
értelmiség megnyílna, és megértené a jógában ismert
rezonancia törvényszerűségét, az számos rendkívüli eseményt
tenne lehetővé. Segítségével az emberek rájönnek, hogy az
intelligencia még nagyobb intelligenciát vonz, a jóság még
nagyobb jóságot, a zsenialitás még nagyobb zsenialitást; ám
ezzel szemben a szkepticizmus, a közöny még több szkepticizmust
és közönyt idéz elő. Azok fognak elsőként kivételes
eredményeket elérni a jógában és az életben, akik megértik
ezt." Továbbá: "Szerinte minden nemzet rendelkezik a
csak rá jellemző szellemi tulajdonságokkal. Olyan ez, mint a
különféle gyümölcsök a kertben - mindegyiknek megvan a maga
jellegzetes íze és zamata, és nem lehet, nem szabad összekeverni
őket. Ennek köszönhető a honvágy, ez adja a hovatartozás
érzését, és egyáltalán nem baj, ha mondjuk románok is
meditálnak a magyar nemzeti lélek ébresztéséért."
(Lukács Csaba: Térerő. Román mester meditált a magyar szellem
ébredéséért. Magyar Nemzet, Magazin, 2002. december 14.)
Hogy
teljesen világos és félreérthetetlen legyen: a másik ember nem
ilyen vagy olyan, hanem egyszerre ilyen is, meg olyan is. Hogy egy
adott helyzetben és pillanatban éppen milyen, az - nyilván
bizonyos korlátok, lehetőségek között - a kívülről érkező
behatástól függ. Azaz: akár tőlem is.
Ha
egy zsidóról eleve azt feltételezem, hogy az ellenségem, s így
is viselkedem vele, szinte bizonyos, hogy bizalmatlanságomra
bizalmatlansággal felel, és csakugyan ellenségemmé válik. Ha
egy olyan zsidóval szemben, aki engem eleve ellenségének gondol,
bizalommal és barátsággal viseltetek, kicsi az esélye, hogy
ellenséges érzülete csorbítatlan maradhatna.
Az
összefüggés azonban soha nem ilyen egyszerű, ezért a dinamikus
(bizonyos értelemben humanista) "filozófia"
képviselőjének számos olyan elvi és gyakorlati akadállyal kell
szembenéznie, amellyel a statikus felfogásúnak nem kellett.
Elvi
és gyakorlati akadály egyszerre, hogy e zsidók (zsidó
identitásúak) egy nagyobb közösség (leginkább: sorsközösség)
tagjai, amelyhez többé vagy kevésbé kötődnek. E közösségekre,
habár szintén igaz, hogy nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek
is, meg olyanok is, mégiscsak erősebb állandóság (statikusság),
és kisebb, lassabb változékonyság (dinamizmus) jellemző, mint
az egyénekre, akikből összeáll. Ebből következik, hogy a
megértéssel és bizalommal való közeledésem addigi
ellenségemben mint egyénben felvillanthatja ugyan a jó érzést
és a békés gondolatot ("Rendben, ássuk el a csatabárdot!),
de mint sorsközössége tagja azonmód erős (gondolati és
cselekvési) szabályozás (korlátozás és önkorlátozás) alá
kerül.
Márpedig
e sorsközösség különösen a holokauszt óta és miatt
a nem-zsidó magyarsággal szemben erősen
bizalmatlan. A bizalmatlanságba nehezen múló fájdalmak és
félelmek keverednek, de nem kevésbé sértettség, gyűlölet és
megvetés is. A megértésre (empátiára) komolyan hajló dinamikus
filozófus (vagy inkább filozofálgató, hogy mégse
vegye olyan szemérmetlenül komolyan magát) rendre
szembetalálkozik azzal a furcsasággal, hogy szülő és gyermek
közül mindig az hajlik jobban a megbékélésre, aki közelebb van
(élt) az Égő Áldozathoz (szülejéhez, szüleje szüleihez,
testvéreihez, rokonságához), tehát az, akinek közvetlenebbek az
emlékei, fájdalmai és veszteségei. Vagyis a szülő. A gyermek,
akiben nem csak a történelmi valóság kap helyet, de - saját
élmény híján - a mesterséges és virtuális
holokauszt-emlékezet is, kevésbé hajlik a megbocsátásra. Mivel
neki nem jutott a közvetlen szenvedésből és fájdalomból
(közvetettből talán annál inkább), úgy véli, az ő feladata a
számonkérés és bosszúállás, a magyarság kollektív
bűnösségének hangoztatása, a bűnbánat és bocsánatkérés
követelése. Eközben soha, semmilyen körülmények között nem
bocsát meg semmit, nem lát meg s nem értékel az értékén
egyetlen alázatos (sőt, bizonyos értelemben megalázkodó)
gesztust sem. Hiszen, aki maga is szenvedett, csak annak van joga
megbocsátani; aki maga nem szenvedett, annak nincs; annak
zsidóbbnak kell lenni a zsidónál.
Ha
történetesen nem-zsidó, akkor is.
Ez
a másik furcsaság, mellyel a dinamikusnak kénytelen-kelletlen
számolnia kell. A zsidó szenvedés egyediségének mítosza olyan
sikeresen üli meg a bűntudatos, ám teljesen ártatlan lelkek
egyikét-másikát, hogy ezek szükségét érzik annak, hogy egész
nemzetük helyett vezekeljenek. Méghozzá oly módon, hogy árgus
szemmel figyelik a régi és az új generációk "antiszemitizmusát"
("zsidógyűlöletét") - még ha ennek létét többnyire
csak vélni lehet is - vagy újabb divat szerint:
holokauszt-tagadását és -relativizálását, s mindenkinél
hangosabban figyelmeztetik a közéletet a leselkedő, örök
(múlhatatlan) veszedelemre. Mindeközben a zsidóság tragédiájának
egyediségére építve a holokauszt-ipar olyan sikeresen veszi meg
a legkevésbé sem naiv, ám anyagi vagy érvényesülési előnyt
remélő nem-zsidókat, hogy ők - "garantáltan"
nem-zsidóként - jócskán növelik az üzletkötők
"szavahihetőségét", az üzlet "tisztaságát",
no és (anyagi, politikai és érvényesülési) hozamát.
Dinamikus
filozofálónknak tehát egyáltalán nincs könnyű dolga, hiszen
(látszólag legalábbis) igen csekély esélye marad a törzsi
háborúság csillapítására. Gesztusai, üzenetei nyomán ugyan
akadnak, akik lelkesen üdvözlik, ám mindig csak egynéhányan,
mutatóba; ráadásul - a közösség nyomására - többnyire ezek
is hamar visszahúzódnak.
A
közösség hangadóinak ugyanis nem feltétlenül érdekük a
háborúság csillapodása. Nem olyan gesztusokra (közvetítőkre,
filozófusokra) van szükségük, amelyek (akik) közelítenék a
két tábort, hanem olyanokra, amelyek (akik) az ő táborukat
erősítik. Az olyasféle emberi gesztusok és megnyilvánulások
számukra elfogadhatatlanok, amelyek az egyenlő mércével való
mérés, vagyis a kölcsönös belátás alapján terelnék
(közelíttetnék) egymás felé a harcoló csapatokat. A te
közeledésed, a te gesztusod elfogadásának világos feltétele és
egyetlen esélye, ha egyenesen, félreérthetetlenül szembefordulsz
előbb magaddal (Canossa-járás), aztán a "tieiddel".
Vagyis ha elhatárolódsz tőlük, ha nem keresel mentségeket
számukra, hiszen "antiszemiták", "fasiszták",
"nácik" - vagyis a nemzeti oldal harcosai - számára nem
létezhet semmiféle mentség.
Akkor
pedig mi értelme bármiféle gesztusnak, a frontok bármilyen
barátkozásának?
A
frontkatonák sem kérdezték meg feletteseiket, jó-e az, ha az
ellenséggel szóba elegyedünk. Csak amikor már sokadik napja ott
álltak, egymással farkasszemet nézve, támadási parancsra várva,
bekövetkezett egy különös pillanat: ugyanaz a dolog (az
"ellenség") kezdett egészen másnak - pontosabban,
egészen hasonlónak mutatkozni. A hiedelmek, hamisságok, sőt,
hazugságok egyszeriben fogódzkodó nélkül maradtak. Ott,
testközelben, a tétlenség (a várakozás) csöndjében, hirtelen
támadt a felismerés (a megvilágosodás): ti és mi egyek vagyunk.
Ugyanannak a háborúnak egyaránt vesztesei, egyaránt áldozatai.
A
dinamikus erre az egy lapra tesz fel mindent: e felismerés
előidézésére. E felismerést megelőzi egy másik: a
frontkatonák, s általában a jóhiszemű vesztesek és áldozatok
többen vannak, mint a megfontolt bajkeverők, ilyen-olyan
haszonlesők. A dinamikus tehát azon fáradozik, hogy a szembenálló
jóhiszeműek (frontkatonák és hátországbeliek) kíváncsiságát
valamiképpen egymás felé fordítsa; az ellenséges harcosokat
testközelbe (de legalább látótávolságba) hozza; hogy a
hiedelmek és hazugságok kipukkanásával végre mindenki a maga
(emberi és emberséges, egyaránt gyarló és szeretetre méltó)
valóságában mutatkozzék.
A
dinamikus természetesen tisztában van vele, hogy nem mindenki
vágyja sem a megbékélést, sem a megvilágosodást. Jól ismeri
a kognitív disszonanciajelenségét, azt a homo
sapiensben támadó kellemetlen, sőt, idegesítő érzést,
amikor ki akarják billenteni meggyőződéséből; amikor ki
akarják kezdeni jól bevált sémáit; amikor olyasvalakit
dicsérnek előtte, vagy olyasvalakihez kell neki megértéssel
fordulnia, akit már egy életre megutált; ráadásul, lássuk be,
voltaképp felemelő érzés ellenségeinket utálni, megvetni
(értsd: megvetéssel súlytani, büntetni), hiszen ezzel
önazonosságunkat erősítjük. A dinamikus számára az ekképpen
gondolkodók (pontosabban: érzők) ugyancsak a jóhiszeműek
táborát szaporítják, tehát nem késztetik életfelfogása
elhagyására. Az viszont tény, hogy erőteljesen csökkentik
küldetése hatékonyságába - azaz "filozófiája"
eredményességébe - vetett hitét; s nem ok nélkül.
Végül
is szánalmasan kevesen hallgatnak rá. Nem szólva arról, hogy
meghökkentően sokan vélik úgy hajdani "hívei" közül
(akik benne sokáig az első filozófia derék harcosát látták),
hogy "átállt", azaz áruló lett. Legújabban pedig
(amióta, maga sem tudja, hogyan, bekeveredett a legnézettebb
reggeli tévéműsorba), valósággal ügynöknek hiszik (bár arról
nincs híre, hány per hányasnak). Azon ugyan elmerenghetünk,
hogy filozofálónk viselkedését ("küldetését")
korábban és később sem az szabta meg, hányan lelkesednek érte,
hanem csakis az, hogy ő mit érzett igaznak és helyénvalónak;
mert ez arra utal, hogy nem ő szabja meg igazságait, hanem az
igazságok terelik őt. Számára a küldetés nem választás,
hanem kényszerű adottság. Nem tudja, hogy az igazat látja-e, de
minden "igéjét" az határozza meg, mit lát (mit gondol)
igaznak; sosem fogja másnak látni, mint aminek, sem a mások
kedvéért, sem a maga kényelmére. Nem azért, mert ne akarná,
hanem mert nem tudja: odalenne az élet (az Élet) maradék
méltósága.
Egyre
nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy e második felfogás legfeljebb
lelki szépségekben állja a versenyt az elsővel, semmi másban.
Az első felfogás - még ha olykor kellő kíméletlenséggel is -
mégiscsak átrendezte Magyarország hatalmi viszonyait: a jobboldal
(valamelyest legalább) megerősödött, önérzetessé, büszkévé
és boldoggá vált, megtörve a baloldali hegemóniát. Igaz, a
törzsi háború nem szűnt meg, sőt, bizonyos értelemben a
konfliktus kiszélesedett; a magyar zsidó - nem-zsidó magyar
ellentétek viszont ennek nyomán némileg háttérbe húzódtak.
(Régi tapasztalat: a nagyobb baj elfedi a kisebbet.) A
nacionalisták elleni politikának (a baloldalnak a jobboldal
lejáratására) vannak más bevethető eszközei is, mint az
A-fegyver (azaz az "antiszemitizmus elleni" küzdelem);
pl. az R-fegyver (azaz "roma-" vagy "rasszista-fegyver"),
vagy a "Gy-fegyver" (azaz "gyűlölet-fegyver").
Töredelmesen
lássuk be, hogy a zsidó - nem-zsidó konfliktus felszámolása, de
legalább mérséklése tekintetében a második filozófiának
egyetlen egy okból maradt létjogosultsága. Az a tény, hogy nem
legyőzni, hanem meggyőzni akar; hogy a saját táborát nem a
másik ellenében törekszik megerősíteni, hanem az együttes
hozadékot szeretné emelni; ez, ha szűkebb körben is, mégis csak
figyelmet és rokonszenvet ébreszt. Ennek folytán pedig inkább
csökkenti, semmint növelné a távolságokat. Oldja a félelmeket,
bontja a szellemi és érzelmi kőkerítéseket, betonfalakat.
Könnyen lehet, hogy nagyon hosszú időre van még szükség a
látványos eredményhez. Ez sem feledteti a jó érzést: az idő
neki dolgozik.
S
ha mégsem?
Az
út a fontos, nem a megérkezés.
"RÉSZEMRŐL
SZÓLÁSSZABADSÁG VAN"
Antiszemita - zsidó eszmecsere
Beszélgetés Gabor Laufer moderátorral
Antiszemita - zsidó eszmecsere
Beszélgetés Gabor Laufer moderátorral
- Az
Index internetes politikai fórumon ön egy ugyancsak figyelemre
méltó vitaoldalt indított "Antiszemita - Zsidó eszmecsere"
címen. Nem önmagában a téma érdekes, hiszen a "zsidókérdésről"
megszámlálhatatlan mennyiségű vita folyt és folyik az
Interneten, hanem a társalgás feltűnően kulturált hangneme.
Ebben a gondolatkörben leginkább az alpári stílushoz vagyunk
hozzászokva. Hogyan sikerült saját magát és vitapartnereit
ennyire visszafognia?
- A
magam visszafogására nem volt szükség. Mondhatnám, hogy
alaptermészetemhez tartozik a kulturált és logikus beszélgetés,
vitatkozás. Régen rájöttem arra, hogy sokkal hatékonyabb egy
ellenvélemény, ha higgadtan, nyugodtan van előadva, több okból
is. Először is: könnyebben megérti a másik. Másodszor:
azáltal, hogy a vitapartnernek nem adok alapot arra, hogy érzelmek
alapján kinyilvánított kijelentésekbe köthessen bele,
rákényszerítem őt, hogy a lényegre válaszoljon. Végül pedig:
hiába vagyok meggyőződve, hogy nekem van igazam, azt, hogy másnak
más a véleménye, mint az enyém, nem tekintem egy olyan hibának,
amiért haragudni kellene. Hanem olyannak tekintem, amit ki kell
"javítani". Mint ahogy senki nem haragszik egy elromlott
vízcsapra, hanem kihívja a szerelőt. Mindezeknek a megértéséhez
az is hozzásegített, hogy itt Amerikában 1981 óta veszek részt
ilyen stílusú telekommunikációkban, tehát gyakorlatom is van e
módszerek alkalmazásában.
A
vitapartnerek visszafogása is több tényezőn alapult. Sokat
segített, hogy mint az Index moderátora kezdtem neki az egész
topicnak, s a legelső hozzászólásban lefektettem az
alapszabályokat. Félreérthetetlenül leszögeztem, hogy a
részemről szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar,
egyet kivéve: senki nem sértegetheti, szapulhatja, vagy más módon
személyében nem támadhatja a másikat, mert az le lesz törölve,
viszont csak az lesz letörölve. Megjegyzem, az Index többi
moderátora tiszteletben tartotta ezt a törekvésemet, anélkül,
hogy külön megbeszéltem volna velük... Szintén sokat
segíthetett, hogy eleve vitára szólítottam az antiszemitákat
is. A hozzászólók többségének éreznie kellett, hogy itt
valami másról van szó, mint a többi, amúgy szintén a zsidókkal
kapcsolatos topicban.
Ahogy
megindult a beszélgetés, komolyan vettem minden hozzászólást,
függetlenül a tartalmától, szintjétől. És ez, mondhatnám,
"ragadt". Mindenki megpróbált "felnőni" a
színvonalhoz. Aki mégis megpróbált alpári hangot megütni, azt
csak egyszerűen megkértem, olvassa el a topic indítóját.
Mindezek eredményeképpen most már túl vagyunk az ötezredik
hozzászóláson, s nem hiszem, hogy 10-15-nél többet kellett
volna törölnöm belőlük.
Érdemes
hozzáfűzni, hogy évekkel ezelőtt, még az Internetto
moderátoraként azt javasoltam a "főnökségnek", hogy
Magyarországon most sokkal inkább a szólásszabadságot kellene
gyakorolni, mint az antiszemita megjegyzések elfojtását; de erre
azt a választ kaptam, hogy törvények vannak ezzel kapcsolatban -
amit mint USA-ban elő ember én nem tudtam. Ennek ellenére az a
véleményem, hogy minden konfliktus egy bizonyos pontig jobban
megoldható, ha nyitva maradnak a kommunikációs csatornák, és
egy ilyen jellegű fórumon való beszélgetés bőven azon a
bizonyos ponton innen van.
- Megkönnyítette-e
a dolgát, hogy mindjárt az elején kinyilvánította: "zsidónak
születtem"?
- Valószínűleg
igen. Hiszen ha egy zsidó hívja meg az antiszemitákat
véleménynyilvánításra, annak még talán egy antiszemita
szemében is több értéke van, mintha egy másik antiszemitával
közös egyetértésben szapulja a zsidókat. Jobban észrevehették
a szándékom őszinteségét, hogy én tényleg feltárni szeretném
a problémát, amihez természetesen ugyanúgy szükség volt az
antiszemita véleményekre is.
- Az
ön apja megjárta Auschwitzot, túlélte, de 32 másik családtagja
nem élte túl. Nem tette ez eleve lehetetlenné, hogy ön
emberszámba vegye az igazi antiszemitákat?
- Egyáltalán
nem. "Szerencsére" én már úgy születtem, hogy nem
ismertem a 32 családtagot, tehát számomra végül is "soha
nem léteztek". Talán más lett volna a helyzet, ha én is
jelen lettem volna és felfogtam volna, amikor mindez megtörtént,
de nem voltam jelen. Ráadásul apám elhagyta Magyarországot,
amikor még 16 hónapos voltam, úgyhogy az ő hatása sem létezett
számomra. Anyám egy reformátushoz ment férjhez, aminek az lett a
következménye, hogy vallás, származás nem volt téma otthon.
Azon kívül, hogy valamiképp tudtam, zsidó vagyok, ezzel
kapcsolatban semmilyen más otthoni befolyás nem ért. Nagymamám
testvére mesélt még gyerekkoromban Auschwitzról,
tömeggyilkosságokról, de mint gyerek, nem sokat értettem belőle,
nem esett le a tantusz.
Mire
megérett a saját tudatom, addigra rájöttem, hogy az
antiszemitizmus egy évezredes jelenség, és mint ilyennek,
összetett okának, magyarázatának kell lennie. Lehetetlennek
tartottam, hogy "az antiszemiták a rossz emberek, a zsidók a
jó emberek", mert ez így nevetségesen hangzott számomra. 26
éves koromban kijöttem az USA-ba, ahol az antiszemitizmus kisebb
probléma, mint Magyarországon, ezért nem is találkoztam össze a
jelenséggel. Életem első részében, több mint négy évtized
alatt tehát nagyon keveset foglalkoztatott az egész kérdés.
Akkor támadt fel iránta az érdeklődésem, amikor rátaláltam az
Internettóra, később pedig az Indexre, és megdöbbentett az ott
látott antiszemitizmus. Addigra viszont már rég egy higgadtan
gondolkodó ember voltam, úgyhogy az, hogy családom 32 tagja
meghalt a koncentrációs táborokban, az, hogy apám megjárta
Auschwitzot, számomra "egyszerű tény"-ként szerepelt a
tudatomban.
- A
hozzászólások száma már elérte az ötezret. Ilyen páratlanul
bőséges mennyiségből talán már levonhatók következtetések.
Mennyire teljesült az a célja, hogy "az antiszemiták
kifejtenék, hogy MIÉRT nem szeretik a zsidókat, és hogy az
ellenzék kifejtse, hogy MIÉRT nem értenek azzal egyet"?
Össze tudná-e - össze lehet-e - foglalni a válasz lényegét
néhány mondatban?
- Néhány
mondatban elég nehéz, de megpróbálom. Talán ott kezdeném, hogy
az antiszemitizmus egy több rétegű jelenség, ezért nincs EGY
válasz arra, hogy az antiszemiták miért nem szeretik a zsidókat.
A legősibb persze a keresztény-zsidó ellentét, mivel sok
keresztény úgy érzi, hogy a zsidókat KELL hibáztatni Jézus
keresztre feszítéséért. Lehetne mondani, hogy ez az
antiszemitizmus alapja, nem általánosságban, hanem inkább úgy,
mint egy ház alapozása. Ez "szállította" a
zsidó-ellenességet majdnem kétezer éven keresztül, ennek
ellenére a mai idők antiszemitáinak a többsége nem ezért
zsidóellenes, az Index fórumán is csupán néhányszor bukkant
elő ez az érv.
A
második kategória azoké az antiszemitáké, akik alapjában véve
nem tudják, hogy miért azok. Otthon, iskolában, haveroktól,
valakiktől hallották, hogy a zsidókat utálni kell. Igazán soha
nem gondolkoztak el róla, hogy miért, érzelmileg és értelmileg
egyszerűen elhitték, hogy ez "így helyes".
A
következő kategória az előbbinek talán egyik alkategóriája
lehetne, de mégsem az, mivel ennek a tagjai nagyon is "tudják",
hogy miért utálják a zsidókat. Ám nem valószínű, hogy
személyes tapasztalataik miatt, sokkal inkább azért, mert az
antiszemitizmus először beléjük lett oltva, később pedig ehhez
okot kerestek - és találtak. Ide tartozik a mai antiszemiták
többsége, akik szerint "a zsidók túlreprezentáltak",
"a zsidók elfoglalnak minden fontos pozíciót", "a
zsidók irányítják a politikát, a művészetet, a tudományt".
Ennek az alcsoportnak a tagjai nagy palesztinpártiak, Izraelt
hibáztatják mindenért, mondván, hogy "a zsidók
erőszakosak, gátlástalanok, szándékosan összefognak a
nem-zsidók ellen". És ennek a csoportnak egy különösen
szélsőséges alcsoportja a holokauszt-tagadóké, akik mindenáron
fel szeretnék menteni Hitlert és a nácikat, hogy ezzel az utolsó
emocionális gát is le legyen rombolva a saját zsidógyűlöletük
útjában.
Miért
van ez a sok, különböző típusú antiszemitizmus egy kategóriába
sorolva? Mert az idetartozók a zsidók létezésével és
aktivitásával indokolják a saját életük sikertelenségeit.
Vagy ha sikeresek, akkor azt, hogy miért nem még sikeresebbek.
Gyakran a zsidók létezésével magyaráznak mindent, amit az
életben helytelennek, rossznak éreznek, de nem látják az okát.
Például X.Y. rakodómunkás műszak után lemegy a kocsmába és
szidja a zsidókat, mert neki nehéz az élete. És elhiszi, hogy ha
a zsidók nem léteznének, akkor neki sokkal jobb élete lenne. Azt
nem tudja, hogyan és miért, de így érzi, ezt hiszi. Vagy X.Y.
hivatalnok meg van győződve, hogy a zsidók miatt nem ő a főnök.
Vagy X.Y. művésznek szent meggyőződése, hogy azért a zsidók
munkáját fogadják el, mert zsidók. És így tovább, sok száz,
sok ezer példát lehetne sorolni.
Az
ellenoldalon lévők miért nem értenek egyet ezzel? Ennek is több
oka van. A leggyakoribb, hogy az antiszemita vádaskodás nincs
alátámasztva, megindokolva, bizonyítva. Számtalanszor
megkérdeztem: "Ha azt állítod, hogy a zsidók kontrollálják
ezt, azt vagy amazt, magyarázd el pontosan, hogyan történik ez?".
A maximum, ami válaszként jött, hogy "hát....összefognak,
egymást teszik pozíciókba...", stb., de olyan, hogy pontosan
"ez és ez történt", számokkal, nevekkel, adatokkal,
bizony nem akadt.
Az
egyet nem értés másik fő oka az lehet, hogy a filoszemiták is
valahol érzik, amit én számokban fejtettem ki: ha a magyarországi
zsidó - nem-zsidó eloszlást vesszük, a lakosság 0,8%-a nem
lehet képes kontrollálni a 99,2%-ot fegyveres diktatúra nélkül.
Akármennyire is összefog az a 0,8%, mindegyik 1 zsidóra 124
nem-zsidó jut, és ez a szám önmagáért beszél.
- Történt-e
valódi eszmecsere, vagyis közeledtek-e az álláspontok?
- Eszmecsere
bőven történt. Sok anti- és filoszemita kifejtette az
álláspontját, amikből számos részletesen meg lett vitatva. Az
álláspontok közeledése viszont már más kérdés, és nehéz
egyenesen megválaszolni, mert rendszerint nem derül ki rögtön.
Senki, aki leél 20-30-40 évet egy adott állásponttal, nem fog a
fejéhez kapni egy ilyen beszélgetés után, hogy "hát én
milyen mamlasz voltam", és nem fogja hirtelen elfelejteni az
addigi álláspontját. Reálisan azt lehet elvárni, hogy a
beszélgetés beékelődik az emberek tudatába, és egy későbbi
életkonfliktus esetén, amikor a szokásos idevonatkozó érvet elő
akarja húzni a tudatából, valami más is kijön vele együtt, ami
esetleg befolyásolja, mi fog történni végül is.
Ennek
ellenére több részletkérdésben volt közeledés, például több
antiszemita elfogadta, hogy az teljesen kizárt, hogy magas
intellektuális pozíciókat minden érdem nélkül el lehessen
foglalni, csak azért, mert valaki zsidó. A filoszemita oldalról
meg, ha más nem is, de én megértettem, hogy egy komplex
társadalmi problémáról van szó, amit, ha kétezer évig nem
lehetett csak úgy elfojtani, akkor most sem lehet, ehelyett meg
kell érteni, fel kell tárni, és meg kell próbálni valamiféle
megoldást keresni. A beszélgetés mindenesetre még mindig teljes
gőzzel folyik...
- Ébredtek-e
a vitázó felek között kölcsönös tiszteletek, barátságok?
- Azt
hiszem, igen. Azáltal hogy a légkör higgadt maradt, mindkét
oldal résztvevőinek módja volt megtapasztalni a másik gondolkozó
emberi mivoltát.
- Az
ötezer hozzászólás alapján meg lehet-e határozni, hogy mi a
viszály legfőbb oka?
- Meg
bizony. A vita során kénytelen voltam sok mindennek utánanézni,
és egy alaptétel tisztán, világosan és statisztikákkal is
igazolhatóan kiderült: bizony van zsidó túlreprezentáció.
Amiatt, hogy ennek magyarázata nem nyilvánvaló, nem is kétséges,
hogy maga a tény ellenérzést válthat ki sok nem-zsidóból.
Olyannyira, hogy még azon is elgondolkoztam, hogy vajon nem ebből
táplálkozott-e a viszály kétezer éven keresztül, és a vallási
kérdés csak eltakarta ezt... És persze az antiszemiták közül
senki nem rohan - de még a filoszemiták közül sem - a jelenségre
pozitív magyarázatot találni. Marad tehát a negatív magyarázat,
amit az antiszemiták állítanak: a zsidók agresszívabbak, jobban
összetartanak, protekcionista köröket alakítanak, egymást
rakják zsíros pozíciókba, stb. Mint mondtam, nekem ez a számok
miatt nem fogadható el. Ha a populáció 40%-a zsidó lenne, 60%-a
nem-zsidó, akkor még lehetségesek lennének az ilyen indoklások,
de 0,5-2%-os zsidó és 98-99,5%-os nem-zsidó eloszlásban, egy
amúgy demokratikus struktúrában nem látom lehetségesnek. Nem
azt mondom, hogy ilyen soha nincs, csak azt, hogy ez nem lehet egy
globális magyarázat az egész jelenségre.
Mi
lehet a pozitív magyarázat?
Legalább
két lehetséges változata van. Az egyik az, hogy a zsidók között
évszázados hagyomány a tanulás, művelődés, az élet
intellektuális aspektusának az előtérbe helyezése. Ki tudja,
hogy mikor, miért és hogyan kezdődött, de ez tradicionálisan
így van. Természetesen a tudás, műveltség, intellektualitás az
életben képessé teszi az embereket magasabb és jobban fizető
pozíciók elérésére.
A
másik pozitív magyarázat komoly kérdőjeleket von maga után, és
a vitában még a legtöbb filoszemita is ellene volt. Amerikai
statisztikák szerint az askenázi zsidók IQ-ja 15-17 ponttal
magasabb az átlagnál, és a világ zsidóságának a túlnyomó
többsége askenázi zsidó. A 20. században kiosztott Nobel-díjak
közül a zsidók teljesen "eltorzult" arányban
részesültek. Az 1901 és 1995 között kiosztott 663 Nobel díjból
egyes források szerint 140 ment zsidóknak, de ha ezt elfelezzük,
vagy akár elnegyedeljük, az arány még akkor is "torz"
marad: hiszen a zsidóság a világ népességének mindössze
0,23%-át teszi ki, ennek alapján nem több, mint 2-3 Nobel-díj
juthatott volna csak neki. De ha nem az egész világot, csak a
fejlett régióját számoljuk, még akkor is csak kb. 10-12 Nobel
díj juthatott volna. Lehet, hogy a zsidóság az átlagnál
intelligensebb embercsoport? Ez persze önmagában fajelméletnek
tűnik, és mint ilyen, nehezen vagy egyáltalán nem fogadható el
a legtöbb embernek. Ha viszont mégis igaz lenne, akkor nagyon is
megmagyarázná a zsidó túlreprezentációt, főleg az
intellektuális területeken.
A
konklúzióm: teljesen mindegy, hogy az előbbi vagy az utóbbi
magyarázat igaz, mert a társadalomnak így is, meg úgy is az az
érdeke, hogy a fontos pozíciókba a legrátermettebbek kerüljenek.
Még talán annyit hozzá lehetne tenni, hogy alapvető emberi
tulajdonság: a már pozíciókban lévő emberek valamennyire
segítik a hozzájuk közel állókat. A negatív magyarázat mint
részletkérdés tehát jelen lehet, de magát az egész jelenséget
nem képes megmagyarázni.
- Van-e
esélye annak, hogy a zsidó - nem-zsidó ellentét teljesen
periférikussá, érdektelenné váljon? Azaz: lát-e megoldást
ennek a viszálynak a visszaszorítására?
- Nem
könnyű a dolog, hiszen végül is egy kétezer éve tartó
viszályról van szó, aminek több mélyre nyúló gyökere van.
Még azoknak sem könnyű megérteni a jelenséget, akik egyébként
olvasottak, intelligensek, és aktívan foglalkoznak a kérdéssel.
Mennyi esélyük van akkor azoknak, akik nem ilyenek? Mitől kapna a
fejéhez az átlagos antiszemita és kiáltana fel: "Nahát...nem
volt igazam!"? Vagy mitől kapna a fejéhez az átlagos zsidó
és kiáltana fel: "Nahát....nem szép tőlem, hogy orvos
akarok lenni, amikor olyan sok nem-zsidó is orvos szeretne lenni!"?
Az orvos persze bármilyen más szakmával, pozícióval
behelyettesíthető...
Mégis
elképzelhető, hogy néhány generáción belül a probléma
egyszerűen "megoldja magát" azzal, hogy a 20. században
megindult "nagy keveredés" folytatódásával a zsidóság
mint olyan el fog "halványulni", idővel pedig meg fog
szűnni, függetlenül attól, hogy vannak genetikus különbségek
vagy nincsenek. Mindenesetre, ha ez bekövetkezik is, hosszú időbe
fog telni, és addig is jó lenne valamiféle megoldást találni.
Úgy vélem, ebbe az irányba vezetne, ha az egész kérdést
tudományos alapokon kutatnák. Ezt azonban egyelőre senki nem meri
vállalni, mert attól tart, hogy a fajelmélet feltámasztásával
vádolnák - emiatt valószínűleg senki nem is adna pénzt egy
ilyen kutatásra. Pedig a bizonytalanságnál szerintem mindig jobb
a tudás.
Szintén
segíthetne az eddigieknél sokkal nyíltabb, társadalmi szintű
vita. Mint már utaltam rá, nem vagyok meggyőződve arról, hogy
hosszú távon egészséges volna az érzelmek elfojtása, bármivel
kapcsolatban is. Képzeljen el egy olyan televíziós beszélgetést,
mint amilyen a miénk volt e-mailen keresztül. Meggyőződésem,
hogy ugyancsak mindenki nyerne rajta.
AZ
"ELLENSÉG" GYOMRÁBAN1
Látogatóban Jáhim Károlynál
Látogatóban Jáhim Károlynál
Bevezető
Jáhim
Károly kitalált név. Aki mögötte lakozik, annál közismertebb:
"nemzeti" oldalon gyakran emlegetik elrettentésül néhány
mondatát mint a törzsi háború okának és jelenlétének kirívó
példáit, bizonyságait... Jáhim - leginkább keresztényi
alázatból - szívesen találkozott s beszélgetett velem, az
interjútól azonban mereven elzárkózott. Noha eleve felajánlottam
és megfogadtam, hogy csak az és úgy jelenik meg, ahogy neki is
elfogadható, még ahhoz sem járult hozzá, hogy találkozónkról,
eszmecserénkről a magam benyomásai, következtetései napvilágra
kerülhessenek.
Akárhogy
töröm is a fejem, ennek az elzárkózásnak két igazi magyarázata
lehetséges. Az egyik, hogy Jáhimnak és övéinek (törzsének)
egyáltalán nem érdeke a tisztázó gondolatok megszületése és
napvilágra kerülése. Mit is nyilatkozott egyszer Heller Ágnes az
Aktuálisban, Betlen Jánosnak? Nem baj, hogy antiszemitizmus van,
mert ez gátolja a zsidók asszimilációját. Fordítsuk meg a
gondolatot: nincs szükség közeledésre, kibeszélésre,
megbékélésre, mert ez erősíti a zsidók asszimilációját
(beolvadását, felszívódását)! Nem zárható ki, hogy néhány
évvel ezelőtt Vásárhelyi Mária is emiatt hárította a
Demokrata számára készítendő interjúra való felkérésemet;
de számos jel inkább arra utal, hogy nem ez az igazi ok. Sokkal
inkább az, hogy a Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok
fejében a Magyar Demokrata-féle lapok és a hozzám hasonló
szerzők magát a Sátánt testesítik meg: azt, aki nem átallja
ezt a mérhetetlenül sokat szenvedett, a holokauszt borzalmas
tömegpusztítását is megszenvedett népet (a zsidóságot)
írásaikkal, szellemiségükkel újra üldözőbe venni - netán
újabb tömegpusztításnak kitenni.
Ugyanis
aki zsidóságát és magyarságát egyaránt értékként,
gazdagságként éli meg, aki liberalizmusát és baloldaliságát a
fasizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobb sötét erőivel való
szembenállásként fogja fel, az semmilyen tekintetben nem képes
sem megérteni, sem elfogadni, ha zsidóságáért, liberalizmusáért
vagy baloldaliságáért támadják. Ő - aki, még egyszer mondom,
zsidónak, magyarnak egyaránt épnek és teljesnek érzi magát -
nem azért gúnyolódik a buzgó magyarkodókon, hazafiakon
("nacionalistákon"), mert idegen volna tőle a magyar
élet, a magyar haza, a magyar kultúra, hanem ellenkezőleg: úgy
látja, úgy érzi, úgy éli meg, hogy ezt az életet, hazát,
kultúrát akarják kisajátítani, elvenni, megtagadni tőle, csak
mert ő másképp magyar, csak mert zsidó is, csak mert világpolgár
is.
Olyannyira
nehezére esik e téren bármiféle megértés és elfogadás, hogy
még azzal sem elégszik meg, ha mondjuk te, a másik oldalról,
közeledési vágyadat, megértésedet vagy éppen szeretetedet
nyilvánítod. Ő azt is megköveteli tőled, hogy nyilvánosan és
teljesen tagadj meg mindenkit, aki őt támadja. Mert aki őt
támadja, mint mondottam, az maga a Sátán, és aki nem harcol
vele, vállvetve, a Sátán ellen, az a Sátán szolgája. Az
aktualitások nyelvére fordítva, világosan fogalmazva: Lovas
Istváné, Bayer Zsolté, Bencsik Andrásé.
Innentől
kezdve bezárul a kör, s kitörni, úgy tűnik, lehetetlenség
belőle. Mert ehhez bizony kölcsönös megértés, bőséges
kibeszélés, a gesztusok boldog elfogadása és viszonzása
kellene. A Vásárhelyi Máriák és Jáhim Károlyok azonban azért
sem fogadhatnak el nyilvánosan gesztusokat olyanoktól, akik a
világ előtt nem tagadják meg a Sátánt, mert társaik szemében
ők is rögvest a Sátánnal cimborálnának. S ha netán újra
világégés lenne, akkor azért ők is felelősök lennének, az ő
lelkükön is száradna... Lehet-e valamit kevésbé kívánni?
Jáhim
Károly kérésének eleget is teszek, meg nem is. Mélyen hallgatok
arról, hogy kicsoda ő, megóvom riadt lelkét a vak támadásoktól:
minden olyan szó, mondat helyére sötét foltokat
illesztek találkozásunkat felidéző írásomba (utólag
cenzúrázom magam), amelyből személye egyértelműen azonosítható
lenne. Egyetlen adat tekintetében pedig még el is torzítottam a
valóságot. Ám minden másról szabadon beszélek, amiről úgy
gondolom, hogy az álláspontok és érzések valóságának
megértését, s ezen keresztül a szellemi gettók felszámolását
segítheti elő. Elképzelni sem tudok ennél magasabb rendű
szempontot a magam - s talán nem csak a magam - számára.
Budapest,
2001 telén - 2002 tavaszán
*
A
metrót valami miatt lezárták, késtem is vagy tizenöt percet.
Mint kiderült, Jáhim és felesége, ■■■■■■, már azt
hitték, hogy nem jövök, a rádiótelefonomon is hívtak, csakhogy
a villamos csörömpölése nyilván elnyomta a táskám belső
zsebében ügyelő mobil muzsikáját. Alapos kilépés után végre
megérkeztem lakhelyükre, egy pesti bérház kapujába, csengőn
felcsörögtem, s mire lifttel felértem, Jáhim Károly filozófus
már kint várt a függőfolyosóra tárt ajtóban ■ ■■■■■■■■■■■■
■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■
■ ■■■■ ■■■■ ■■■■■■■ ■■
■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■
■■■■■■■■ ■■■■■■■■ ■■■■■
■■■■■■. Elnézésüket kértem. Bevonultunk a kellemesen
tágas lakás legbelső szobájába - jellegzetes humán értelmiségi
berendezés, nem túl öreg, nem is túl modern bútorok és
szőnyegek, inkább sötétebb (komorabb), mint világosabb
(derűsebb) színűek. Kaptam egy finom nescafét, ezt azzal
fogadtam el, hogy épp most szokom le a kávézásról, ilyenkor
különösen jólesik a vétkezés váratlan lehetősége.
Könnyednek éreztem magam, és biztatónak a kilátásokat: itt, az
"ellenség" gyomrában, a szeretet tiszta szándékú -
bár felettébb kíváncsi - küldötteként megtudhatok,
megérthetek valamit a háború természetéből.
Jáhimmal
egymással szemben foglaltunk helyet egy-egy fotelben, elválasztatva
egy alacsony (hál' Istennek nem dohányzó) asztallal; ■■■■■■
pedig mellettünk, egy kanapén telepedett le, kissé kiesve
látómezőmből. Az ütközet nyilvánvalóan a két neves törzsi
harcos között fog zajlani. Az egyik térfélen Jáhim Károllyal,
akinek az ún. nemzeti oldal két kijelentését nem tudja
megbocsátani. Az egyik: "■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■
■■■■ ■ ■■■■ ■■ ■■■■■■". A
másik (amelyet ■■■■■ ■■■■-nak mondott
volna): "■■■ ■■■■■■■■■■■
■■■■■■ ■ ■■■■ ■■■■ ■■■■ ■
■■■■ ■ ■■■■ ■■■■■■ ■■■■ ■■■■■
■ ■■■■■■ ■■■■■■ ■ ■■ ■■■ ■■
■■■■ ■■■■■■■■■ ■ ■■■■ ■■
■■■■■ ■■ ■■■■■■■■ ■■■■■■
■■■■■■■■■■ ■■ ■■■■■■■ ■■
■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■." A
szemközti térfélen az "ők" egy megbélyegzett
példánya, akit főképp ama bizonyos, Népszabadság-beli
cikke (V. Domokos György: A kisebbség és a zsarnokság,
1990) emelt a konok antiszemiták tüzes trónjára.
Jáhim
két kijelentése (pontosabban: a neki tulajdonított két
kijelentés) azóta szép pályát futott be. Részei annak a
viszonylag - a törzsi ellenségeskedés hevességéhez képest
mindenképp - szerény bizonyítékhalmaznak, amelyet hatásos
érvként lehet felhasználni a másik "valóságos, ám
rejtegetni szánt" jellemének igazolására. Amikor az
Orbán-kormány működésének első évében úgy látszott, hogy
a balliberális tábortól ismét rendre bevetett
politikai (és média-) eszközök és módszerek ugyanazzal a
sikerrel fenyegetnek, mint Antall Józsefék idején,
úgy láttam, itt az ideje, hogy hosszabb tanulmányt írjak a
baloldali rasszizmusról. Érveim kikezdhetetlennek szánt
betonalapjába mindenekelőtt Jáhim "gyűlöletbeszédét"
siettem beépíteni. Íme:
Azt
kutatjuk, hogy fellelhetők-e a baloldali és liberális rasszizmus
nyomai. A kutatásra az a mély (természetadta, logikusnak látszó)
sejtésünk ösztönöz, hogy a másokkal (más embercsoportokkal,
más identitásokkal, ill. identitásúakkal) szembeni
előítéletesség, türelmetlenség, gyűlölködés nem lehet
csakis a jobboldal sajátja. Megfordítva: semmiféle adat és
semmiféle spekulatív meggondolás nem támasztja alá, hogy a
másik (a baloldali-liberális) oldalon több lenne a krisztusi
türelemmel és keresztényi szeretettel megáldott ember. Amikor
Jáhim Károly azt a - mára közismerté vált - kijelentését
tette, hogy "■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■
■■■■■ ■■ ■■■■ ■■ ■■■■■",
akkor ebben az egyetlen mondatban kikristályosodott mindaz, ami
dolgozatunk témája. Létezik a "mi", azaz egy
behatárolható kör, amely szemben áll az "ők"-kel,
egy másik behatárolható körrel. A szembenállás nem a politika
és gazdaság megszokott síkján, a józan érdekek szerint, az
ésszerűség határain belül nyilvánul meg, hanem az érzelmek,
ösztönök, zsigerek, identitások, "törzsek" mélyebb
szintjén. Az "ők" szembenállását a "mi"
(Jáhim) oldaláról a legtöbbször az antiszemita,
rasszista, náci, (fél)fasiszta, szélsőjobboldali, nacionalista,
nemzetieskedő, magyarkodó jelzőkkel illetik. Kellő
dekódolás után ezek segítenek bennünket mindkét "törzs"
csoportképző ismérveinek meghatározásában: Az "ők"-re
hangsúlyosan jellemző a nemzettudat, a magyarságtudat. Mivel
Magyarországon (is) az jellemző, hogy a keresztény, konzervatív
jobboldal vállalja a nemzet- és magyarságtudatot, ezért az
"ők"-be ő is beletartozik. De milyen különös: hogy
ha gyökereiben liberális erő (a Fidesz) vállalja fel a nemzeti
retorikát és politikát, akkor ez is az "ők" részévé
válik. Ennek az az oka, hogy a vizsgált társadalmi jelenségben,
a rasszizmusban az érzelemnek, gyűlöletnek kiemelt szerepe van,
ezért a csoportképzésben a közös ellenségkép legalább
akkora - ha nem nagyobb - szerepet játszik, mint a közös
kulturális, szellemi identitás, esetleg a származás. Az
érzelem, a gyűlölet elvakultsága teszi lehetővé, hogy akár
még vallását gyakorló zsidó is, ha a "nemzeti oldal"-hoz
kötődik, vagy csupán nem hajlandó beszállni a "mi"
szellemi csapatába, "antiszemita" billogot kaphat. (Ez
fordítva is működik: a nemzeti tudattal, jelképekkel vagy a
nemzeti oldal kiválóságaival szembeszállók gyakran lesznek
"zsidók", még ha véletlenül sem zsidó származásúak.)
A
"mi"-be - az "ők"-re vonatkoztatott jelzőkből
és a közös ellenségképből megítélhetően - azok tartoznak,
akikben a nemzet- ill. magyarságtudattal (a magyar identitással)
együtt vagy akár helyette
erős internacionalista, kozmopolita, globalista, materialista,
esetenként zsidó (ön)tudat dolgozik, a
legtöbbször baloldali és liberális önazonosságként
kifejeződve.
A
"baloldali rasszizmus"-t végül elsodorta az idő, mivel
egy másik témára-könyvre kaptam ösztöndíjat (Elsőkből
lesznek az elsők. A magyar média metamorfózisa),
amelynek köteteiben azonban (MédiaHarcok és MédiaArcok) bőven
foglalkozom a magyar törzsi háború kérdéskörével is.
Igyekeztem megfejteni, mi volt a táplálója annak a heves
gyűlöletnek, amely nagyon gyorsan egymás ellen fordította a
legfőbb rendszerváltoztató pártokat és a hozzájuk kötődő
médiaerőket; mi volt az oka annak, hogy a "Beszélős"
szabad demokraták számára hirtelen nagyobb ellenséggé
növekedett a Magyar Demokrata Fórum, mint az addigi egyetlen
pártnak (az MSZMP-nek) a jogutódja, a Magyar Szocialista Párt. A
választ egyebek között a félelem markáns jelenvalóságában
leltem meg. A félelem alakította-teremtette meg a legmélyebb,
legmeghatározóbb törésvonalat, eltolva, betemetve a természetes
szakadékot.
Akkori
felismerésemet megőrizve és némileg meghaladva, mindenesetre
szilárd vélekedéssel felvértezve hívtam fel egy szép napon
Jáhim Károlyt. Mégpedig nem sokkal az után, hogy újabb
felszólítás tétetett közzé a magyar médiában a hazai
rasszizmus terjedésének megfékezésére. "A keresztény
egyházak hívei között sajnos sokan vannak antiszemiták, cigány-
és idegengyűlölők" - állapítja meg a levél
(Népszabadság, 2001. október 29., 1. o.), melynek aláírói
(hívő keresztények) között ott találtam Jáhim nevét is.
Abban a pillanatban, hogy megláttam, erős vágy fogott el, hogy
találkozzam ezzel az emberrel. Feltétlenül meg akartam tudni:
vajon hogyan forog az agya? Mi dolgozik benne: milyen érzések,
szándékok, megfontolások? Miért mondta azt az ■■■■■■■
■■■■■-nek? Ki az az ■■■■■■? Zsidók? Miért
nem lehet ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■■?
Valóban létezne egy kemény mag, zsidó összeesküvés, amelybe
mégsem annyira a félelem tereli össze a maga ösztönösségével
a szereplőket, sokkal inkább pusztán a hatalomvágy?
Nem
emlékszem pontosan mindenre, mit mondtam a kagylóba. Annyi
bizonyos, hogy interjút kértem tőle leendő könyvembe (A törzsi
háború természetrajza Magyarországon), nem felejtettem el
megemlíteni A kisebbség és a zsarnokság című,
Népszabadság-beli egykori opusomat, és nyilván kifejtettem
tántoríthatatlan meggyőződésemet, hogy a demokrácia
intézményrendszere, akárhogy is, de megszilárdult, már nem
ugyanaz a tét, mint '90-ben volt, épp ideje felszámolni a
szellemi gettókat, amelybe a magyar értelmiség önkéntesen
belenyomorítja magát. Ehhez pedig elengedhetetlennek ítélem,
hogy megkeressük egymást, s próbáljuk megérteni egymás
gondolkodásmódját, indítékait. Mit jelent például az, hogy
■■■ ■■■ ■■■■■■ ■■■■■ ■ ■■■
■■■■■■■■■ ■■■ ■■■■■ ■■■■■■■■■■?
S végezetül ígéretet tettem, hogy az interjúból csak az fog
megjelenni, amire áldását adja; ha netán az egészet
visszavonná, akkor sem szólok egy szót se, az is öröm, hogy
beszélgettünk.
Jáhim
válaszát a maga teljességében - magánbeszélgetésről lévén
szó - nem adhatom közre. Csak odáig merészkedem a közlésében,
ameddig úgy gondolom, hogy magánérdeket nem sértek vele, és
amit meghagyok benne, a történethez tartozik. Az ■■■■■
vonatkozásában mindenesetre világossá tette véleményét az
információ közrebocsátójáról; s mindjárt ehhez kapcsolta
aggodalmát: bármit nyilatkozna, úgyis félremagyaráznák, még
akkor is, ha szó szerint jelenne meg. Már '92 óta nem publikál
politikai témában, de azóta is állandóan előveszik és
támadják, sőt, Seszták Ágnes a Demokratában még arra is
felszólította, hogy ■■■■■■ ■■■■■■■■
("■■■■■■■■ ■ ■■■■■■■■■■■
■■■■■■").
Azonban
rokonszenvesnek találta szándékomat és eltökéltségemet, ezért
arra kért, e-mailen küldjem át neki, mi érdekelne pontosan, mit
kérdeznék és kit kérdeznék még rajta kívül. A kérdések
helyett - hisz ezek a beszélgetés függvényében formálódnak -
elküldtem neki a könyv tervét, s néhány nevet, azokét, akiket
már felkértem és kötélnek is álltak (Zöldi László újságíró,
médiaszakember, és Kuncze Gábor pártelnök például). Jáhim
hamarosan válaszolt, ebből kiderült, hogy telefonbeszélgetésünk
és szinopszisom rokonszenves volt neki, úgy érzi, hogy erről a
fontos témáról szépirodalmi formában óhajt megnyilatkozni, és
ez a döntése "végleges és megmásíthatatlan".
Tiszteli a könyvtervben megmutatkozó tisztázó szándékot, ha
nem ért is egyet - a vázlatpontokból kikövetkeztetett -
alapelveivel. Viszonylagos nyitottsága jeleként nem zárkózik el
egy velem való találkozástól, de ennek ekként szabta meg a
feltételét: "ha arra négyesben, az én társam és az Ön
barátnője jelenlétében kerül sor", továbbá ha a
beszélgetés során fel sem merül "■■■■■ ■■■■■■
vagy más Demokrata-szerzők neve és viselt dolgai, ezektől
ugyanis, sajnos abszolúte nem csak képletes értelemben,
egyszerűen hányingert kapok".
Természetesen
elfutott a méreg. Mi az, hogy "végleges és megmásíthatatlan"
?! Mi az, hogy csak tanú jelenlétében hajlandó leülni velem?!
Vigyem a barátnőmet?! Mi az, hogy előre kiköti, miről nem
beszélhetünk?! Mit képzel, ki vagyok én és kicsoda ő, hogy
példátlan gesztusomat ilyen kényszeredetten és elutasítóan
fogadja?! Azt hiszi, nekem nincs hányingerem ettől?!
Aznap
este ezzel feküdtem le. Másnap kora reggel viszont különös
átváltozásra ébredtem: az öröm, hogy mégis találkozhatom
vele, akármilyen furcsa, teljesen átvette az uralmat hangulatomon,
elnyomva rossz érzéseim minden rezdületét. Rögtön gépbe
klimpíroztam s elküldtem válaszom, hogy rendben, feltételeit
elfogadom, egyetlen kérésem, hogy ő azzal lesz, akivel akar, de
én mehessek egyedül. Ki gondolta volna, hogy részemről ez az
egyetlen, apróságnak tűnő feltétel bántani, sőt, sérteni
fogja? Ha nem tartozna nagyon is hozzá vizsgált témánkhoz, meg
sem említeném; csakhogy igen beszédesen tükrözi vissza
lelkiállapotunkat. "Ez az én harcom, én már fel vagyok
vértezve, de a kedvesemet nem rángatom bele" - gondoltam én.
"Engedek az óhajának, meghívom ide a lakásomba beszélgetni,
de a barátnőjét már nem akarja hozni, mert keveredni, azt már
nem akar, mert ez is kirekesztő" - gondolhatta ő. "Nem
akarom izgalmaknak kitenni, babát vár" - szögeztem le neki.
"Azt gondolod, olyan izgalom lesz, hogy elmegy tőle a
gyereke?!" - felelte jól kihallható sértődéssel, de aztán
csak felajánlott egy szombat délutáni időpontot, és ebben végül
megállapodtunk.
*
S
most itt ültem vele szemben, a találkozás és várakozás szinte
megmagyarázhatatlan lelkesültségében. Innen, ebből a helyzetből
én már csak gazdagabban kerülhetek ki, mint amikor beléptem -
bizonyára ez dolgozott bennem. Jáhim mindenesetre felfoghatott
valamennyit az érzéseimből és gondolataimból, mert
bevezetésképpen megjegyezte, hogy noha ez a találkozás számomra
öröm, neki valóságos gyötrelem, a téma puszta gondolatától
görcsbe rándul a gyomra. Mint hívő katolikusnak azonban, úgy
érezte, nincs joga visszautasítani az én jóindulatú
közeledésemet. ("Én, ha úgy tetszik, csak szolidaritásból
álltam ki a zsidóság mellett" - jelentette ki egy ízben.)
Kétségtelenül
őszinte eszmecserénk csaknem két órán át tartott. Nem kaptam
felhatalmazást, hogy bármiről is beszámolhatnék olvasóimnak,
ezért mostantól fogva kerülöm beszélgetésünk részleteinek
felidézését. Meggyőződésem azonban, hogy a következtetések
levonása - s az ezeket megalapozó (megelőző) megállapítások
lényegének bemutatása elkerülhetetlen, és senkinek nem lehet
ellenére, sem kárára; hacsak azoknak nem, akiknek valami módon
érdekük a homály, az értetlenség, s az ezek táplálta
háborúság fennmaradása.
A
félelem
Jáhim
Károly fél. Félelmét teljesen és egészében valóságosként
éli meg. "A feleségem ugyan ■■■■■■■■
származású, de amikor itt megkezdődnek az üldözések, ő is
zsidónak fog számítani." - mondta valóságos keserűséggel.
"Ugyan már, mitől félnek? - szegezték nekem a kérdést nem
sokkal később hallgatóim egy előadáson. - Hiszen ők uralkodnak
a médiában és a kultúrában, sőt, a gazdaságban, a
pénzvilágban..." Fogalmam sincs eme uralom valóságosságáról
és méreteiről, később kifejtendő okok miatt nem is kívánom
ezt vizsgálni, ám évtizedes tapasztalataim alapján annyit mégis
bátran ki merek jelentetni, hogy egyeduralom semmiképp sincs, de a
kirekesztettség vagy üldözöttség krónikus jelei sem
mutatkoznak. Meg kell tehát tudnunk különböztetni azokat a
félelmeket, melyeknek vannak valóságos okaik, azoktól, amelyeket
érzéki csalódások, nyugtalan, riadt képzeletek ébresztenek.
Egyszersmind számítani kell rá, hogy a félelem semmibevétele,
vagy "ügyes zsidó praktikaként" való kinevetése,
kigúnyolása, a félelem jogosságának hitét, okvetlenségét
fogja megerősíteni.
A
"félelmi logika" kétségtelenül valóságos tényekre
és jelenségekre épül, és a következőképpen írható le: a)
Magyarországon vannak olyan politikai tényezők, akik/amelyek
általában a zsidókat (értsd: a zsidóság egészét)
nemzetellenesnek, hazafiatlannak látják, egyúttal pedig a
globalista erők és internacionalista érdekek megágyazóinak, a
multinacionális és multikulturális törekvések feltétlen
kiszolgálóinak. b) Mivel ezek a politikai tényezők egytől-egyig
a jobboldalon tanyáznak, egytől-egyig nemzeti (nacionalista)
retorikát hangoztatnak, a jobboldal pártjai nyilván hallgatólagos
szövetséget kötöttek egymással, és szintén nyilvánvalóan a
zsidóság ellenében, a zsidóság kirekesztésére, a zsidóság
kárára. c) Mivel az antiszemitizmus mindig a nacionalizmusban
gyökerezik, akárcsak a fasizmus és a nácizmus, a nemzeti
(jobboldali) erők lényegüket tekintve antiszemiták, fasiszták,
nyilasok, még ha nem ténylegesen is, de potenciálisan. Vagyis
bármikor bekövetkezhet, hogy a MIÉP a jobboldal többi részének,
így a Fidesznek a segítségével széleskörű tisztogatásokba
kezd. Jönnek újra a zsidótörvények, aztán újra a
likvidálások...
A
bal- és jobboldaliság (A félelmi logika megbicsaklása)
Nincs
itt a helye, hogy a valóság kevésbé nyugtalanító tényeivel
szembesítsük a zsidóirtás rémlátomását (hogy a
legfontosabbat mégis megemlítsem: az Európai Unió mégiscsak más
külpolitikai tényező - környezet -, mint a náci Németország);
számunkra itt e pillanatban a látomás logikájának megértése
fontos. Jáhim feltette nekem a kérdést, hogy én mint egy
köztiszteletnek örvendő író, Varga Domokos fia hogyan
részesülhettem olyan nevelésben, hogy a jobboldalra kerültem.
Elmosolyodtam, s azt feleltem, igencsak helyénvaló a kérdése.
Édesapám mindig is óvakodott attól, hogy megmondja, mi gyerekek
miről, mit gondoljunk. Sokat olvasott nekünk, sok könyvet adott a
kezünkbe, a vendégekkel ott politizáltak a fejünk felett, de a
megítélést, a következtetést mindig ránk hagyta. Nos, amikor
utolsóként átvettem az Új Magyarország főszerkesztését, az
első dolgom volt, hogy a címoldalon kinyilvánítsam: a baloldali
értékeket semmivel nem tartom alábbvalóknak, mint a
jobboldaliakat - csakhogy a baloldal több évtizedes hegemóniáját
tekintve, úgy érzem, a jobboldali (nemzeti, konzervatív,
keresztény) értékek támogatásának van itt az ideje. "Úgy
látszik, nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett"
- állapította meg vendéglátóm a legnagyobb csodálkozásomra. S
hozzátette: "Fiatal korodban te nem láttad azokat a filmeket
az ellenállókról? A koncentrációs táborokról?" De igen.
"Akkor hogyan tudsz jobboldali lenni?" Visszakérdeztem:
"És te nem emlékszel Rákosiékra? Nem emlékszel 56-ra?
Akkor hogy tudsz baloldali lenni?" Ezt felelte: "Számomra
az a Rákosi-klikk volt. És nem a baloldal. Mint ahogy ez a mostani
MSZP sem a baloldal. Nincs ma Magyarországon igazi baloldal."
A
félelem, lám, könnyedén megengedi a logika megbicsaklását. A
jobboldal egészéhez habozás nélkül lehet a szélsőséges
nacionalizmus, fasizmus, antiszemitizmus képzetét társítani, a
baloldalhoz viszont - ha épp beárnyékolja valami - csak klikkeket
és elhajlókat. A jobboldal tehát - e félelmi logikából adódóan
- lényegéből fakadóan ember- és
emberiségellenes, kirekesztésre és megsemmisítésre törekszik,
a baloldal viszont épp ellenkezőleg: lényegét
tekintve emberséges és haladó, és csak kivételes
elhajlásaiban jelent veszedelmet az egyes ember és az emberiség
egésze számára.
Ki
zsidó?
Radnóti
Miklós elhurcolása óta tudjuk, még a kikeresztelkedettek is
annak minősíttethetnek. A felmenők tüzetes vizsgálata, a
nagyszülők gondos számbavétele óta még az is, aki már csak
távoli emlékeiben őrzi zsidóságát. A mindenben összeesküvést
szimatoló egyokúak (azaz a mindent egy okra
visszavezető, elvakult megfigyelők) számára még az is, aki csak
úgy cselekszik, csak úgy gondolkodik, csak olyannak látszik, mint
az ő fejükkel elképzelt, jelképpé lényegült zsidó. Jáhim
Károlyt talán az tette újra zsidóvá, hogy, úgy érezte - noha
ez elhomályosulóban volt -, hogy zsidó énjét, identitását
megtámadták, s ha nem feltétlenül életveszélyesen is, de
fenyegetik. Értelemszerűen szolidaritást vállalt mindenkivel,
akiről úgy gondolta, zsidósága miatt szintén veszély
fenyegeti.
Jáhim
Károly azonban tisztában van azzal, hogy a Fidesz mögé számtalan
olyan értelmiségi felsorakozott, akit gyökerei egyébként a
zsidósághoz kötnek. Beszélt arról, hogy ezek közül néhányan
jó előre (még az 1998-as választások előtt) megmondták neki,
hogy itt csak a Fidesz nyerhet, és aki most beáll mögéjük, az
zsíros pozíciókhoz és megbízásokhoz juthat. Őt is hívták
többször.
Jáhim
Károly filozófus azonban nem ment. Mielőtt azonban feltennénk a
kérdést, vajon miért nem, meg kell állnunk egy pillanatra.
Azok
a zsidó származásúak, kötődésűek, akik a Fidesz Magyar
Polgári Pártot - vagy akár magát a miniszterelnököt - napi
munkájában támogatták, tekinthetők-e bármilyen értelemben
üldözöttnek, kirekesztettnek? Vajon érzik-e magukat létükben,
egzisztenciájukban fenyegetve? Ha nem, akkor mitől függ az, hogy
valaki fenyegetve érzi-e magát vagy sem?
Úgy
tűnik, nem elegendő ismérv az, hogy bárminemű zsidó kötődése
van. Tehát zsidózás és antiszemitizmus ide vagy oda,
Magyarországon valójában nem a "fajok" szerinti, hanem
magatartások és viselkedések szerinti megkülönböztetés van.
Az antiszemitizmus jelenvalóságának kétségtelen jele, hogy a
nem tetsző magatartásokhoz és viselkedésekhez (a "nemzeti"
oldalon) viszonylag széles körben társítják azonmód a zsidó
képzetét és fogalmát. De ez annak az optikai csalódásnak is
kétségkívül egyenes következménye, hogy azok a zsidó kötődésű
és identitású honfitársaink, akik jól érzik magukat ebben az
országban, ők nem jelennek meg, illetve nem zsidóként jelennek
meg a médiában. Akik viszont rosszul érzik magukat, azok
általában identitásukban is megsértve-megalázva érzik magukat,
ennek szívesen hangot is adnak, különféle politikai erőkkel
karöltve (természetesen a "nem nemzeti" oldalon). Ebből
alakul ki az a hamis kép (benyomás) a nagyközönség ilyesmire
amúgy fogékony részében, hogy a zsidók nemzetellenesek, a
zsidók Fidesz-ellenesek, a zsidók csak rosszat akarnak az
országnak; majd a még hamisabb képzettársítás, hogy aki
"nemzetellenes", "Fidesz-ellenes",
"országellenes", az biztos zsidó. Érzékeny lelkületű
ember, mint amilyen Jáhim Károly, az ilyen igazságtalanságot nem
fogadhatja el.
Érzékenység-túlérzékenység
Ebben
az érzékeny kérdésben Jáhim Károlyt a jelenség üstökön
ragadása érdekli inkább, a jelenség mögötti mély
összefüggések, okok, magyarázatok kevésbé. Paradoxon, de
igazságait (pontosabban igazságaiba vetett hitét) éppen
hajthatatlanságával tudja megőrizni: ha megértő volna azok
iránt és csak legyintene rájuk, akik "zsidóznak",
mindazok cinkosának kellene éreznie magát, akik - rémlátomása
szerint - felelősek a zsidóság újbóli fenyegetéséért, ne
adj' Isten, üldözéséért, kiirtásáért. "Az Igazság"-ra
kihegyezett, valójában érzéki csalódások táplálta logikája
azonban ennél is tovább űzi: a "szélsőjobb"-ban ott
rejlik a "jobb", tehát minden, ami "jobb", az
potenciális "szélsőjobb", azaz zsidóüldözés,
zsidóirtás. Jáhim Károly tehát csak akkor tudja megőrizni a
maga - egyébként kétségbevonhatatlan - tisztességét, ha immár
- hogy elhúzott jobbra - távol tartja magát a Fidesztől. Sőt,
ha szíve legmélyéből gyűlöli.
Kétségbevonhatatlanul
ez a helyzet: beszélgetésünk során Jáhim számtalan jelét adta
ennek. Más kérdés, hogy gyűlölete táplálásához két
oldalról is bőségesen kap muníciót. Csurka pártja, a MIÉP,
mint a magyarországi "szélsőjobb" reprezentánsa és
mint parlamenti ellenzék, ténylegesen támogatja a kormánypártot,
a Fideszt. Megfordítva: egy-egy törvény keresztülhajtásakor
(parlamenti megszavaztatásakor) a Fidesz számít a
MIÉP-szavazatokra. Jáhim csúsztató dekódolásában: "Tehát
épít a szélsőjobbra. Hajlik a szélsőjobbra. Hajlik a
szélsőségre. Támogatja a szélsőséget. Maga is szélsőséges.
Magyarországon ma a szélsőjobb uralkodik..."
Jáhim
gyűlöletét a Fidesszel szemben azonban egy másik tényező is
erősen táplálja: mint olyan értelmiségi, aki a hatalomból
büszkén (és voltaképp becsületesen) nem kért, hatalmi
arroganciaként él meg minden olyan kormányintézkedést vagy
politikai húzást, amelyről úgy gondolja, hogy a fő célja a
Fidesz és körei erősítése, vagy éppen a Fidesz ellenfeleinek
gyengítése. A Fideszt leginkább egy olyan pragmatikus pártnak
látja, amely elárulta a baloldalt, és csak azért ment át a
jobboldalra, mert ott volt üres hely a hatalom megszerzéséhez;
erre pedig azért van olyannyira szüksége, hogy saját magának és
kiszolgálóinak minél többet tudjon lenyúlni.
Abban
magam is osztottam Jáhim nézetét, hogy a korrupció ma már
beteges méreteket ölt Magyarországon. Ezen azonban, véltem, csak
egy olyan civil kezdeményezés tud változtatni, amelyben az
értelmiséget nem osztja meg a törzsi szembenállás. 1990-ben
erre semmi esély nem volt. De ma azért vagyok itt (mondtam
Jáhimnak), mert hiszek benne: a demokrácia működik, ideje
kiszállni a gettókból, a pártpolitikák feltétlen
kiszolgálásából. Jáhimnak tetszett a gondolat, de
hitetlenkedett is: ő ugyan szóba állt velem, de vannak olyanok
(pl. Vásárhelyi Mária), akik még erre sem hajlandók a másik
táborhoz tartozókkal.
Jáhim
valóban viaskodik saját gyűlöletével. Sőt - talán
megbocsátja, hogy elárulom - imádkozik azokért, akik benne
(lehet, hogy éppen gyűlöletükkel) gyűlöletet ébresztenek.
Jáhim Károly embernek, filozófusnak egyaránt olyan érték, akit
és amelyet érdemes óvni s őrizni. Kissé pragmatikusabban
fogalmazva: akiből érdemes Magyarországnak hasznot húznia.
Izrael,
Németország
"Menj
haza Izraelbe!" Mit keresnék én Izraelben? - tette fel a
kérdést Jáhim Károly, karját széttárva. Megjegyzem, ezek azok
a gesztusok, amelyek közvetlen látványa, megtapasztalása
mindennél többet ér "az igazság" kiderítésén
fáradozó kutatónak.
Jáhimnak
ez a hazája. Jáhim magyar. Nem úgy magyar, mint én, te, ők, és
én sem úgy vagyok, más sem úgy magyar, ahogy a harmadik vagy a
negyedik. Mindenki másképp. Egy biztos azonban: magyar.
Jáhim
olykor kint él Németországban, ott dolgozik, nyugodt, csendes,
időnként talán már-már unalmasnak is mondható körülmények
között. Maradhatna akármeddig, néhány hosszú hónap múltán
azonban mindig visszajön. "Hazajöttem, hogy szembesüljek a
végzetemmel" - mondja. S csak később, némi töprengés után
teszi hozzá: nem biztos, hogy fizikailag is megsemmisítenék. Csak
munkái nem jelenthetnek meg...
Németország.
Milyen különös, hogy a nácizmus egykori fészkében zsidó
entellektüelek milyen otthonosan, pontosabban: milyen biztonságban
tudják érezni magukat! Németország mindmáig hatásosan
meakulpázva, kétségtelenül kínosan ügyel rá, nehogy
antiszemita hírébe keveredjék. Ott habozás nélkül meghozták a
világ legabszurdabb törvényét, amely szerint börtön jár
azért, ha valaki bármi módon tagadja a holokauszt megtörténtét.
(Ha más népirtást tagadna, azért nem jár büntetés. Mi lehet
erősebb érv az antiszemitizmus határán ingadozónak a zsidók
befolyásoló erejéről?!) Mindez arra enged következtetni, hogy
az antiszemitizmussal bármiképp kapcsolatba hozható jelenségek
visszaszorítása Magyarországon ténylegesen megnövelné a
zsidóság (de legalább egy része) biztonságérzetét. Ebből
pedig egyenesen az következne, hogy a magukat eddig
bizonytalanságban (kirekesztettnek, üldözöttnek) érző zsidó
identitásúak megértőbbek lennének a többséggel, netán a
mindenkori jobboldali kormánnyal.
Okos
politikai praktika és tisztalelkű naivság
Nem
kell túl sok politikai éleslátás hozzá, hogy kevésbé nemes
tényezők ezeket az összefüggéseket felismerjék és saját
céljaikra kiaknázzák. Az antiszemitizmussal mindkét politikai
oldal teljesen tudatosan játszik; de még azt is megengedem, hogy
kezdetben vala a jó politikai ösztön, s csak a könnyű siker
tapasztalata tette aztán tudatossá a hol fegyverként, hol
zászlóként való alkalmazását.
A
balliberális politikai köröknek egyáltalán nem érdekük, hogy
a hazai zsidóság biztonságban érezze magát bármilyen
jobboldali kormányzás alatt; de még az sem, hogy nyugta legyen
bármiféle jobboldali (nemzeti) erőtől. A zsidó származásúak
olykor túlfűtött érzékenysége, rémlátomásokra való
hajlandósága ugyanis kiválóan mozgósítható a jobboldal elleni
frontális támadásokhoz. "Az antiszemitizmus elleni harc"
fegyverét a baloldal minden olyan esetben előhúzza, ha
vetélytársa győzelmi esélyeket táplál. Legyen ez akár
Ausztria és Kurt Waldheim köztársasági elnökjelölt nyerési
pozíciója, vagy Magyarország s Orbán Viktor és a Fidesz.
Orbántól az 1998-as választások környezetében mint a fasizmus,
a diktatúra megtestesítőjétől kellett rettegni (ld. pl. mint
"mini duce"); két választás közt mint a cigányok
elleni rasszizmushoz felelőtlenül asszisztáló miniszterelnöktől;
a 2002. évi választásokhoz közeledve újra a nagyágyú, az
"antiszemita veszély" volt élesre töltve és ismétlésre
állítva. A szocialisták négy-öt olyan témát dobnak be
rendszeresen, melyről a társadalomnak "beszélni kell",
ezek között - olyan díszes társaságban, mint az egészségügy,
a mezőgazdaság (az "agrárium") és a szegénység -
mindig ott szerepel a "szélsőjobboldali veszély".
Kovács Lászlótól, az MSZP elnökétől az egyik Kereszttűzben
(a Nap-kelte műsorában) volt alkalmam megkérdezni, mi is ez a
veszély. Talán néhány MIÉP-es fegyvert fog? A pártelnök ettől
nem tart, de attól ugyancsak, hogy a Fideszt, ha újra kormányra
kerül, megint támogatni fogja a MIÉP, sőt, ez még a kormányba
is bekerülhet. Vajon az 1998 és 2002 közötti kormányzati
ciklusban hány szélsőjobboldali törvényt szavaztak meg a
koalíciós honatyák a MIÉP segítségével...?
Csurka
összeesküvés-elméletéhez, különös módon, kiváló
alapanyagot szolgáltatnak azok a nemzetközi hatalmi tényezők,
amelyek alapos körültekintés nélkül, ugyanakkor jól
kitapintható érdekeket szolgálva szólnak bele az országok
("nemzetállamok") belső ügyeibe. Ha Jörg Haider és az
osztrák Szabadságpárt előretörése esetében még lehetett is a
jobboldali előretörés veszélyére hivatkozni és az Európai
Unió baloldali erőinek beavatkozását ezzel indokolni, Kurt
Waldheim ügyében nem lehetett. Amerika akként való beavatkozása,
hogy - utólag kiderült: hamisan (!) - Waldheimnek náci háborús
bűnöket tulajdonított, és ezért megtagadták tőle a beutazási
engedélyt, - teljesen nyilvánvalóan az osztrák baloldal
jelöltjének (esélyének) erősítését szolgálta.
Jáhim
szavaiból, kérdéseiből, félelmeiből különösebb merészség
nélkül azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az osztrák és
az amerikai zsidók számottevő része gondolhatta és gondolhatja
úgy, hogy a jobboldal győzelmi esélyének fenyegető árnyékában
feltétlenül meg kell támogatni a - biztonságot jelképező -
baloldalt. E körökből nyilvánvalóan csak elenyészően kevesen
tudtak arról, hogy a vád eleve hamis volt, mint ahogy elenyészően
keveseknek jutott eszébe a Kurt Waldheim igazát alátámasztó
bizonyítékoknak hitelt adni. Az "antiszemitizmus elleni harc"
(röviden: A-fegyver) bevetése éppen azáltal kecsegtet a kis
befektetés ellenére nagy politikai haszonnal, mert az érzelmek
(félelmek) révén könnyűszerrel mozgósítja a lényegében
tiszta szándékú, egyszersmind nemegyszer ugyancsak befolyásos
önkéntesek hadát.
Egyszerűen
nincs okunk kétségbe vonni például azt, hogy Amerika budapesti
nagykövet asszonya, Nancy Goodman Brinker, aki a Magyar Nemzetnek
adott interjúja szerint (A gyűlöletbeszéd csak ront a helyzeten,
2001. november 22.) "anyai ágról hatodik, apai ágról ötödik
generációs" zsidó, tiszta szándékkal említette meg egy
(amerikai diákoknak tartott) előadásában arról, hogy
Magyarországon a politikai elit köreiben is jelen van
antiszemitizmus. Ha pusztán az a hátsó megfontolás vezérelte
volna, hogy a választások előtt használhat a hazai baloldalnak,
ha a nagytekintélyű nagykövet szavait lobogtathatja a leselkedő
jobboldali veszély legfőbb bizonyítékaként, akkor esze ágában
sem lett volna a szóban forgó interjúban - rákérdezés híján
- származásáról beszélni, mert akkor nyilván azt is tudta
volna, hogy ez a tény viszont csökkentheti kijelentése súlyát.
("Nyilván csak azért mondja...", vagy "Nyilván
csak azért olyan érzékeny, mert zsidó".) Így viszont újra
azzal szembesültünk, hogyan tapasztalta meg egy minden bizonnyal
tiszta lélek (diplomáciai küldetése előtt a rákellenes
küzdelmek egyik vezéregyénisége volt Amerikában) a maga
tiszteletre méltó érzékenységével a magyarországi
antiszemitizmus kétségbevonhatatlanságát, ám semmit nem fogva
fel a magyarországi törzsi háború természetéből, a nemzeti és
nemzeten túli erők küzdelmének gyökereiről, a háborúság
legalább kétoldali gerjesztéséről, nyíltan beleavatkozott a
belháborúba.
Márpedig
ezek a beavatkozások, akármennyire tiszta szándékúak is, a
másik oldal szintén valóságban gyökerező félelmeit ugyancsak
sikeresen táplálják. Hisz' aligha vonható kétségbe, hogy a
nagypolitikában Amerika és az ő jóvoltából Izrael követeli
meg magának, hogy más mércével mérettessék meg, mint mindenki
más, azaz első legyen az egyenlők között. De a nemzetközi
baloldal is az "antiszemita fenyegetés" ürügyén lépett
fel a Haider választási sikere után Ausztriával szemben az
ismert hevességgel és gyorsasággal (és a jogi megalapozottság
teljes hiányában). Nem kell tehát alantasnak, született
antiszemitának (fasisztának, nácinak, nyilasnak,
szélsőjobboldalinak stb.) lenni ahhoz - csupán egy másfajta
félelmi logikának kell engedelmeskedni -, hogy valaki követésre
méltónak ítélje Csurka István zászlaját, amellyel a haza
védelmében: a "Budapest - New York - Tel-Aviv tengely"
ellenében vezeti népét szent háborúba. Magyarország sorsát
épp elégszer döntötték el (s mondhatjuk, döntötték romba)
valóban idegen erők ahhoz, hogy az ennek megismétlődésétől
való félelem hasonló riadalommal töltsön el némelyeket, mint a
zsidóüldözés réme másokat.
Van-e
értelme a párbeszédnek? A törzsi háborúzás mint az ember
természetes megnyilvánulása
Minél
bizonyosabb mindkét oldalon a jó szándék, annál indokoltabb
minden olyan törekvés, amely a törzsek valóságos vagy szellemi
közelítésén fáradozik.
Az
a tény, hogy noha Jáhim Károly szorongott és attól tartott,
hogy egy-egy beszédtémától hányingere lesz, s mégis otthonában
fogadott, ékes bizonyítéka annak, hogy ennek a törzsi háborúnak
a legjelesebbjei olykor egyben az áldozatai is; akiknek éppen
ezért végső soron érdekük e háború
felszámolása.
Csak
azért végső soron, és nem magától értetődően,
mert a törzsi háború makacs fennmaradásának, fenntartásának
csak egyik oka a mögötte megbújó politikai érdek, amely aztán
könnyűszerrel lovagolja meg a félelmeket és sérelmeket. A
másik, mélyebb oka az emberi természet ama ősi vonásában
rejlik, amely férfias küzdelmekre, bátor megmérettetésekre
sarkall, s amely hősi babérokra vágyik. A két tábor
frontharcosait a nagyközönség lelkesebb része valódi hősöknek
kijáró zajos ünneplésben és együttérző kézszorításokban
részesíti; azt pedig, aki óvatosan érdeklődik a másik tábor
igazságai iránt is, s elkezd "egyrészt-másrészt"
árnyalásokkal fogalmazni, gyorsan kizárja szívéből (itt
szerényen utalok a magam példájára: táborbeli népszerűségem
zuhanására). Csoda-e, hogy a frontharcosok legtöbbje - akárcsak
a rajongók serege - egy sajátságos szemüvegen keresztül látja
a világot: ami megerősíti igazában, azt észleli, ami
gyengítené, azt nem észleli.
Ha
a frontharcosokon (katonákon) múlna a dolog, a háborúság
valószínűleg még sokáig, akár az idők végezetéig eltartana.
Az élharcosok ugyanis rendszerint csak akkor unják el a
háborúskodást, amikor soraikban túl sok a halott, de kevés a
dicsőség. Törzseinket azonban ilyen veszély egyáltalán nem
fenyegeti. A jobboldal megírhatja győzelmi jelentését:
tízegynéhány évvel a rendszerváltás után végre sikerült
felszámolnia a baloldali hegemóniát, kialakulóban van a valódi
demokráciához szükséges erőegyensúly. Média- (és egyéb)
harcosai komoly pozíciókat foglaltak el, amelyeknél a dicsőségen
túl egyre gyakrabban anyagi természetű hozadékokkal is lehet
számolni. A baloldal persze annál frusztráltabb, s annál jobban
felértékelődnek az itteni ügyes harcosok. Egyik félnek sem
eléggé érdeke tehát ebben a pillanatban, hogy a békesség
mezejére lépjen. Ezt az állapotot kiválóan tükrözi a
jobboldal közismert harcosának, Bencsik Andrásnak (a Magyar
Demokrata főszerkesztőjének) egyik interjúban tett lakonikus
megjegyzése: "A pacifistákat mindkét oldalon lelövik."
(Ld. Varga Domokos György: Elsőkből lesznek az elsők, II. kötet:
MédiaArcok.)
Akkor
pedig?
Nyilvánvaló,
hogy a háborúskodás más érdekek, más szempontok szerint
szorítható csak vissza. Ennek aprólékos elemzését majd máskor
és másutt elvégzem, itt csak utalok rá: számottevő változás
akkor indulhat be, ha egyfelől a nagyközönség, másfelől a
törzsek csendes többsége számára megvilágosodik, hogy a magyar
belpolitika konszolidálása, a csatabárd elásása nagyobb közös
haszonnal járhat, mint amennyit a győztes (hát még a vesztes)
pozíciójából lehet kinek-kinek nyerni. Ide, Jáhim Károlyhoz az
egészből most annyi tartozik, hogy személyén - találkozásunk
apró epizódjain - keresztül egyetlen összetevőre, az értelmiség
lehetséges szerepére vonatkozóan néhány szerény következtetést
már levonhatunk.
A
magyar értelmiségben, de legalábbis egy részében van fogékonyság
arra, hogy nézőpontját a törzsek szintjéről magasabbra emelje.
Jáhim Károly áldozatként éli meg a mostani (2001-es, számára
vesztesnek tűnő) helyzetet, még akkor is, ha érzelmei palettáját
a mártíromság felemás tónusa is megszínesíti. Éppen ezért
feltehetőleg nyereségként élné meg, ha a másik oldalról olyan
gesztusok sorozata érkezne, amelyek az ő félelmei okát jogosnak
- ha nem is indokoltnak - ismerné el; s amelyek világosan és
egyöntetűen kifejeznék, hogy ebben az országban soha senkinek
semmilyen hátránya nem származhat pusztán abból, hogy ő vagy
bárki más zsidónak vallja magát. Ezen pedig azt is érteni kell,
hogy többé nem lenne vizsgálandó és nem vizsgálható (ahogy
egyébként én is tettem 1990-ben, ama Népszabadságbeli
írásomban), hogy a zsidó származásúak-kötődésűeknek a
közélet mely területein van nagyobb hatalmuk a számarányukhoz
képest. Egyáltalán: az sem lenne vizsgálható, ki zsidó;
pontosabban: soha semmilyen messzemenő következtetést nem lehetne
levonni abból, hogy valaki zsidó származású. Konszenzus
vigyázna erre, afféle hazai "politikai korrektség".
E
roppant nehéznek látszó feladat elvileg megoldható.
Roppant
nehézzé mindenekelőtt az teszi, hogy vélt vagy valódi
felismeréseinket tudatosan el kell zárni magunk elől. Úgy véljük
például, hogy miként saját történelmük, kultúrájuk, úgy
saját, jellegzetes magatartás-jegyeik is lehetnek népeknek,
nemzeteknek, etnikumoknak. Egy cigány származású szociológus
szerint például a cigányság azért sem tud azzal a szigorú
határozottsággal és következetességgel fellépni meggyilkoltjai
kárpótlásáért, mint a zsidóság képviselői, mert a
cigányoktól idegen az a felfogás, hogy szüleik, testvéreik
haláláért ők részesüljenek bármiféle pénzből; ha pedig
mégis pénzhez jutnának, akkor ezt azoknak az áldozatoknak a
síremlékére költenék, akiket valóban megillet. (Ennek az
egyébként ismert szociológusnak a nevét felhatalmazása híján
nem áll módomban közölni.) Az efféle esetekben például
tudatosan meg kell akadályoznunk, hogy bármiféle általános
megállapításra jussunk a zsidóság egészére vonatkozólag. Ha
nem ezt tennénk, nem tudnánk elkerülni, hogy a jó ítéleteink
közé olykor elmarasztalóak is keveredjenek; abban a pillanatban
viszont már azt sem, hogy zsidóellenesek, azaz antiszemiták
legyünk. Tehát mindenféle általános megítélésnek,
akármennyire csábítóak is, ellene kell állnunk. A zsidó szónak
és megjelölésnek semmilyen értelemben nem lehet politikai
aktualitása, értéksemlegesnek kell lennie, mint egy tetszőleges
keresztnévnek.
Természetesen
ez a fajta "politikailag korrekt" gondolkodás csak akkor
és úgy működhetne, ha a másik oldalon senkinek semmi előnye nem
származhatna pusztán abból, hogy zsidó, illetve senkinek
semmi hátránya nem származhatna pusztán abból,
hogy nem zsidó. Ehhez a zsidó származásúknak-kötődésűeknek
is meg kellene tenniük a maguk sorozatos gesztusait. Nekik sem lesz
könnyű dolguk, hiszen az A-fegyver bevetése túlságosan gyors és
bőséges hozammal kecsegtet. Ráadásul e fegyver kiegészítő
töltetei, mint pl. a "gyűlöletbeszéd", önálló
bevetésre (és pusztításra) is alkalmasak. Hatóerejük közös
titka, hogy miközben közvetlenül az emberi szívet támadják, az
emberi elmét kábítják el s kapcsolják ki ügyesen. Napjaink
történelme példák tömkelegén mutatja be, hogyan is történik
ez. Két olyan nevezetes, és ennek megfelelően súlyos esettel
hozakodom elő, amelyek valamilyen képzeletbeli lakmuszpapírnak is
megfelelnek: ha ezekről szóló okfejtésemet sikerül legalább
részben megértetni és elfogadtatni (például Jáhimmal), akkor
komoly esélyét látom a háborúság kétoldalú megfékezésének:
bebizonyosodhatik ugyanis, hogy az értelem, a higgadt, logikus
érvelés képes a félelmek és gyűlöletek falát ledönteni
(azaz a félelmi logikán s az önfeledt harci hevületen
győzedelmeskedni); ha nem sikerül, akkor nyilvánosan ki kell
jelentem, hogy magam részéről nem bizakodom tovább.
A
két eset közös pontja Bayer Zsolt, ■■■ ■■■■■
■■■■■■ ■■■■■■■■■■■■■■■ ■■
■ ■■■■■■■■■■■; a másik nehézsúlyú
szereplő pedig nem más, mint Lovas István. E két harcos ma a
jobboldali médiahadtest két legnépszerűbb s talán legnagyobb
hatású személyisége, akik nagyon sokat tettek a baloldali
hegemónia felszámolásáért. Nagy munkabírás, kemény, rámenős,
gyakran személyeskedő stílus - és e tekintetben szilárd
következetesség - jellemzi mindkettejüket, Bayert pedig még a
szokványosnál jobb fogalmazókészség is.
A
baloldal és - a már említett képzettársítás miatt is - a
zsidóság az ellene való elementáris támadásként éli át
Lovas és Bayer minden megnyilvánulását. Alkalomadtán górcső
alá lehetne venni, éppenséggel melyik oldal rangos vitézei és
közlegényei törtek több borsot a túloldaliak orra alá, kinek a
beszédében volt több az utálkozás és gyűlölet, ki kezdte és
ki folytatta, a példa kedvéért azonban tekintsünk el az
előzményektől. A nagy kérdés ebben az esetben egyszerűen úgy
tétetik fel, hogy helyénvaló-e akár az egyik, akár a másik
törzs (vagy mindkettő) vitézeit valamiféle "gyűlöletbeszéd"
címén kiiktatni a magyar nyilvánosságból (közéletből,
demokráciából).
Bayer
Zsolt az ATV péntek esti Sajtóklubjában a következő
kijelentéseket tette: "Ezek a rohadt gyilkos gazemberek, ezek
a mocsadék utolsó állatok most megpróbálják átretusálni
'56-ot egy ilyen szocialista forradalommá. Egyébként ha '56
szocialista forradalom volt, akkor ezek hogy magyarázzák meg, hogy
a saját elvtársaikat akasztgatták '56 után?" "És ezek
után csodálkoznak, hogy ha van néhány ember, megkeseredett,
egész életében testileg, lelkileg nyomorékká tett
szerencsétlen, aki kifütyül egy Kovács Lászlót vagy egy
Medgyessy Pétert. Ne felejtsük el, kérem szépen, '56 után az
élet arról szólt, hogy Kádár rendszerében vezető
funkcionáriusnak lenni az egyet jelentett a hazaárulással."
"...milyen konszenzust lehet kialakítani gyilkos, hazaáruló,
senkiházi rohadékokkal? Semmilyet, és ha időnként valaki
kifütyüli őket, akkor utána nem megsértődni kell, hanem mélyen
elgondolkodni, és elmenni örökre a jó büdös francba, és
nagyon örülni, hogy nem lógunk a lámpavason." Az MSZP
mindezek után feljelentette a Magyar ATV-t. A tévécsatorna
tulajdonosa rögtön megijedt, és be sem várva az ORTT
Panaszbizottsága (egyébként elmarasztaló) döntését, Bayert
leparancsolta a képernyőről. Nos, az idézett szövegből
teljesen nyilvánvaló, hogy Bayer ebben az esetben azokra a
személyekre használta a "gyilkos" szavakat, akik "magas
funkciójuknál" fogva szerepet játszottak a kádári
gyilkosságokban (akasztásokban), de legalábbis a gyilkos és
segítői (Kádár és a Kádár-rendszer) "tisztára"
mosdatásában. Rájuk pedig semmilyen szó nem lehet elég erős,
legalábbis nem lehet erősebb, mint a fizikailag végrehajtott
gyilkosság. Az MSZP a "gyűlölet" hangoztatásával
ügyesen átrakta az egész kérdést a törzsi hadszíntérre:
innentől kezdve nem az számított, hogy Bayer mitől jött
indulatba, csak az számított, hogy gyűlölt, ez pedig ma,
Magyarországon kivívhatja minden "politikailag korrekt"
tényező haragját (még a vállalkozókét és a hirdetőkét
is!). Nos, úgy vélem, hogy amíg a baloldal, pontosabban a
zsidóság köreiben nem akadnak olyan hangadók, akik menten
kijelentik, hogy bár Bayer indulatos stílusát általában nem
tartják szerencsésnek (árt a "társadalmi megbékélésnek"
stb.), de ennek az egésznek semmi köze az oktalan gyűlölethez,
s főképp nincs köze ahhoz a gyűlölethez, amely a demokráciát,
az elnyomott kisebbségeket, netán a zsidóságot fenyegetné;
ezzel szemben köze van a hajdani akasztásokhoz, a hősök jeltelen
elkaparásához, a büntetlenül maradt bűnösökhöz; nos amíg
ezt bárki a véleményvezérek közül ki nem jelenti, addig a
finom megkülönböztetés abban az irányban sem működhet. "A
látszat a valóság", hangoztatta mindig az MDF egyik volt
kampányszervezője, s ha a látszat szerint teljesen egységes a
nyilvánosság előtti reakció, akkor a gyarló földi halandók
számára a valóság is az lesz, hogy ugyanígy egységes mögötte
a gondolkodás és a magatartás is. Az égvilágon semmi köze
ennek a fajhoz - fajelmélethez, alsóbb- és felsőbbrendűséghez
(ez is mind csak a kibeszélhetetlenségből fakadó könnyű, de
veszedelmes butaság: úgy csinálni, mintha a mai törzsi háborúság
mögött meghúzódó legfőbb ellentét egyívású volna a hitleri
faji megkülönböztetéssel, ergo ugyanaz a veszedelem is). A ma
embere számára a zsidóság sokkal inkább etnikai, történelmi
képződményként jelenik meg, csakúgy mint saját maga: a magyar
ember nem felmenői miatt tartja magát magyarnak, hanem magyar
érzelmei miatt. Itt valójában nacionalista (nemzeti, hazafias) és
internacionalista (globalista, kozmopolita, univerzalista)
felfogásúak között folyik a harc, s a származásnak és a
kötődésnek egyedül a látszat és a valóság gyakori
egybeesése, a zsidó identitásúak egyoldalúnak tűnő
gondolkodása és elkötelezettsége ad jelentőséget. Amíg ezt a
csalóka képet nem próbálják maguk is nyilvánosan széttörni,
addig csakugyan a látszat marad a valóság (s marad a végtelen
háborúság...).
E
kétségkívül hamis látszatot csak megtetézi a második eset:
Lovas István és Bayer Zsolt, illetve műveik kiszorításának
kísérlete a magyar közgondolkodásból, illetve a könyvterjesztés
fősodrából. A 168 Óra 2001. november 8-i számában Nyíri Pál
("kulturantropológus, tudományos főmunkatárs, University of
Oxford") azt kifogásolja, hogy Lovas könyveit a Libri
könyvpalotájában nem valamelyik eldugott sarokban, hanem jól
látható helyen kínálgatják. ("...Lovas István és a hozzá
hasonlók könyveit legalább a vásárlók által különösen jól
hozzáférhető kínálópultokról vonják be.") Nyíri
vásárlói bojkottra szólítja fel az olvasókat. A november 22-i
számban egy névtelen olvasói levél már azt is kifogásolja,
hogy Lovasnak könyvbemutatót tartottak a Libri könyvpalotában, s
ez nyilván tükrözi a "Libri új irányvonalát" (értsd:
a Libri azonosul a szélsőjobbal). Ennek nyomán - ahogy az ATV
tulajdonosa szélvészgyorsan felfüggesztette Bayer Zsoltot -, most
a Libri egyik tulajdonosa döntött úgy, hogy Bayer Zsolt küszöbön
álló könyvbemutatója maradjon el.
A
"nemzeti oldal" két legnépszerűbb médiavitézét nyílt
sisakos viták (szellemi csörték) helyett "adminisztrációs
eszközökkel" legyőzni vagy hátrányos helyzetbe hozni a
baloldal (és a zsidóság) homogénnek mutatkozó tábora részéről
(de legalábbis nyilvánvaló nyomására), úgy vélem, több mint
meggondolatlanság. Lovast is, Bayert is lehet ezer dolog miatt
kritizálni, de cikkeiket és könyveiket úgy általában
antiszemitának, oktalan gyűlöletbeszédnek
tartani, még bizonyításra váró feladat. Nem felejtendő el,
hogy - a könyveivel többször is a sikerlisták élén tanyázó -
Lovas és Bayer nem egy védhetetlenül szélsőjobboldali napilap
jeles szerzője, hanem a jobboldali napilapé.
Mégpedig eme napilap talán két legnépszerűbb újságírójáról
van szó, akiket ha a baloldal (és a zsidóság) sommásan
leantiszemitáz, leszélsőjobboz, akkor lényegében (hatásában)
az egész jobboldali közönséggel teszi ugyanezt. Talán nem kell
mondanom, hogy ez a képtelenség kinek - kiknek - a fejére hull
vissza. Ha nincsenek a baloldalon (és a zsidóság köreiben) olyan
hangadók, akik valósággal megkövetelnék, hogy a
személyek - sőt, egy fél ország - diszkvalifikálása helyett a
gondolatok kritizálása folyjék; és akik arra szólítanák
fel törzsük tagjait, hogy az A-fegyver helyett, melyet
már-már válogatás nélkül alkalmaznak, csakis ellenérveket
szabadjon bevetni; akkor újra a látszat fog győzni a valóság
felett: a zsidóság úgy, ahogy van"nemzetellenes",
"magyarellenes", "idegen érdekek kiszolgálója".
Legalábbis - képletesen - egy fél ország szemében.
Akármennyire
nehezére esik is Jáhim Károlynak (és a hozzá hasonlóan érző
és gondolkodó seregnyi sorstársnak), előbb-utóbb meg kell
szabadulnia előítéleteitől, ha azt szeretné, hogy a túloldal
emberei is megszabaduljanak az övéiktől. Ehhez a megszabaduláshoz
minden bizonnyal hozzá fog segíteni az Európai Unió kibővülése,
s vele a bal- és jobboldal teljes elnemzetköziesedése,
hagyományos értelmezésük - és különbségeik - elhalványulása.
De addig is érdemes talán megfontolni az imént elmondottakat.
A
jobboldal megerősödése, a baloldali hegemónia felszámolása
miatt többé nem lesz mód a kettős mérce nyakló nélküli
működtetésére; nem lesz lehetőség a közerkölcsöktől és
közmegítélésektől elrugaszkodó felfogások közvéleménnyé
formálására-dagasztására. Azok a politikusok, írók és más
közéleti emberek, akik ezt nem értik meg, magukat fogják
kirekeszteni a magyar közéletből, illetve kisodortatni a közélet
perifériájára.
Az
■■■■■■-ről
Nem
jelenthet ki többé Jáhim Károly olyat, hogy "■■■
■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■ ■■■■
■■■■ ■■■■ ■ ■■■■ ■ ■■■■ ■■■■■■
■■■■ ■■■■■ ■ ■■■■■■ ■■■■■■
■ ■■ ■■■ ■■ ■■■■ ■■■■■■■■■
■ ■■■■ ■■ ■■■■■ ■■ ■■■■■■■■
■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■ ■■■■■■■
■■ ■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■■ ■■■■■■■." (idézi
■■■■■ ■■■■■ ■ Demokrata, 1998. ■■■■■■
■.)
Mindenekelőtt:
mondott-e ilyet egyáltalán Jáhim Károly filozófus ■■■■■
■■■■■ újságírónak? Jáhim, ott a fotelben, szemközt
velem, a mellére fektette tenyerét, pontosan azzal a mozdulattal,
ahogy igazunkat szoktuk bizonygatni. "Úgysem hiszel nekem, de
ez soha nem hangzott el." Nos, akkor sem, ahogy ezt
kijelentette, és most sem, amikor minderről megemlékezem, egy
pillanatig sem éreztem úgy, hogy Jáhim hazudik. De ugyanígy nem
gondolom, hogy ■■■■■ lódított volna. Valószínűbb,
hogy ő a maga olvasata szerint mondattá (pontosabban két
mondattá) sűrített több gondolatelemet, amelyek viszont ebben a
formájukban már mégsem Jáhiméi.
Kimerítő
beszélgetésünk alapján ki merem jelenteni, hogy Jáhim nem
gondolja azt, hogy "■■■■ ■■■■ ■■■■ ■
■■■■ ■■■■■■ ■■■■ ■■■■■".
És azt sem gondolja, hogy ■■■ ■■ ■■■■■■
■■■■■■■■■■ ■■ "■■■■■■ ■
■■■■■■■■■■■■ ■■■■■■ ■■■
■■■■■ ■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■."
Azt viszont erősen hiszem - épp elégszer tapasztalhattam meg a
saját bőrömön -, hogy Jáhimra és sorstársaira ugyancsak
jellemző az a beidegződés, amely fonákjára fordítva a nemzeti
tábornak is sajátja. Ha nem értik valamely őket sértő, övékkel
ellentétes megnyilatkozás mélyebb indítékát, akkor nagyon
gyorsan elintézik azzal, hogy az illető biztos antiszemita,
fasiszta, náci, szélsőjobboldali; ahogy a másik oldalon: "biztos
zsidó". Ugyancsak meggyőződésem, hogy az "■■■■■"
- ha ez ■ ■■■■ elhangzott - nem a befolyásos zsidók
kódolt megfelelője akart lenni (megjegyzem, ezt ■■■■■
sem állítja). Sokkal inkább a politikai befolyását szép lassan
elveszítő baloldali értelmiség egyik rangos képviselőjének
vágyálmát tükrözi: az olyan "jöttment senkik",
"gátlástalan törtetők", mint amilyenek Jáhim szemében
az ifjú Fidesz-harcosok, nem fogják tudni megkerülni a magyar
értelmiséget; legalábbis azt a részét nem, amely a sajátosan
eltorzult gondolkodás szerint az igazi értelmiséget
jelenti.
Könyörögjünk
1)
Istenem, add, hogy az "enyéim" között ne akadjon
egyetlen egy félnótás sem, aki Jáhim félelmét igazolja; aki a
látogatás jóindulatú mozzanataiból sanda következtetéseket és
elmarasztalásokat kerekít vendéglátóm kárára!
2)
Istenem, add, hogy az "övéi" között ne akadjon
egyetlen egy idült bajkeverő sem, aki az én félelmemet igazolja:
követ hajít arra a harcosra, aki a legbátrabbat cselekedte!
Szóba
elegyedett az ellenséggel.
"CSAK
MI NE KERÜLJÜNK HÁTRÁNYBA"
Beszélgetés Zöldi Lászlóval
Beszélgetés Zöldi Lászlóval
A
magyar média egyik legkiválóbb ismerője: újságíróként
(főképp filmkritikák szerzőjeként), szerkesztőként (az Élet
és Irodalomé, és a Népszabadságé), sajtótörténészként és
médiakutatóként (specialitása a vidéki sajtó), oktatóként
(Budapesten és vidéken), sajtóügynökség vezetőjeként
(Kárpátia). "Sokáig azt hittem, hogy legalábbis a magam
személyében meghaladtam ezt az urbánus-népies ellentétet"
- meséli most az új évezred kezdetén, 55 évesen. Már
egyetemistaként találkozott ezzel a jelenséggel, diákként
megbeszélték egymás között, sőt például Ránki György
történészprofesszor szemináriumain is. "És eljutottunk
arra a következtetésre, hogy kinek-kinek a maga egyéni módján
szintézisbe kell ezt a kettőt foglalni, és úgy felfogni az
egészet, hogy a népi kultúrának is meg az urbánus kultúrának
is megvannak a maga szépségei, a maga értékei. Nem kell egyikhez
sem csatlakozni, hanem ki kell izzadni a magunk számára egy egyéni
szintézist, amelyben az értékek már nem népiek vagy urbánusak,
hanem már valami más egységet alkotnak." Zöldi László
szomorúan tapasztalta, hogy felnőttként változatlanul lett dolga
ezzel az ellentéttel. Neki nincs mit vállalnia a zsidó
gyökerekből, nincs mit vállalnia a népi gyökerekből, mert -
ahogy mondja - "zsidó gyökereim nincsenek, népi gyökereim
vannak, de kritikával szemlélem az úgynevezett népnemzeti
felfogást. Nekem van egy megszenvedett értelmiségi szintézisem,
én ezzel szeretnék azonos lenni." Elismeri mindazoknak a
magyar értelmiségieknek a jogát, akik egy másik vagy harmadik
felfogással szeretnének azonosak lenni. "Csak én ne kerüljek
hátrányba. Csak mi nem kerüljünk hátrányba, akik nem valljuk
egyiket sem" - fűzi hozzá.
A
nyilvánosság növekedésével
volt minek lobot vetnie
volt minek lobot vetnie
- Szerinted
van-e Magyarországon törzsi háború?
- Nem
tudom, hogy van-e vagy nincs. Légy szíves írd körül: te mit
tekintesz törzsi háborúnak. Hogy azonos fogalmat használjunk.
- Elsősorban
is azt a jelenséget, amikor az értelmiség nem az értelem, hanem
az érzelmei szerint osztódik: nem az számít, hogy mi hangzik el,
hanem az, ki mondja. A magyarsághoz való érzelmi kötődések és
a vele való szembenállások és a zsidósághoz fűződő
viszonyunk: amikor például egyszerre érzem magam magyarnak és
zsidónak, de zsidóságomban érzem megtámadva magam, ha a másik
a magyarságát hangsúlyozza velem szemben, ha kétségbe vonja
magyar kötődéseimet....
- De
érezhet így cigány származású értelmiségi is...
- Érezhet,
de úgy vélem, hogy az értelmiségi harcok kiterjesztése a
cigányságra csak egy ügyes harci húzás...
- Ebben
van valami.
- De
szorosan idetartozónak érzem azt a háborúzást, amely egyfelől
a magyar nemzeti hagyományokhoz és jelképekhez érzelmileg
szorosan kötődők, másfelől a feltétlen nyitás, a feltétlen
modernitás, a feltétlen globalizáció hívei között zajlik,
vagyis hát nacionalisták és antinacionalisták állnak szemben
egymással. Mindenesetre amikor Tamás Gáspár Miklós bedobta ezt
a kifejezést - a "törzsi háború"-t -, nem sietett
értelmezni, hanem olybá vette, hogy úgyis mindenki tudja, miről
van szó.
- Hát
nem tudom, hogy van-e törzsi háború, akár Tamás Gáspár Miklós
használja ezt a kifejezést, akár Varga Domokos György. Én
inkább polgárháborúnak, konzervatív és liberális polgárok
háborújának nevezném. Ami nem is biztos, hogy tíz vagy tizenkét
éve zajlik, lehet, hogy már száz év óta tart. Én sokáig
filmkritikus is voltam, és elsősorban a dokumentumfilmekkel
foglalkoztam. Eszembe jut az, amit néha a tanítványaimnak is el
szoktam mondani a riport ürügyén. Körülbelül húsz évvel
ezelőtt volt a biafrai polgárháború. Két törzs harcolt
egymással, az egyik keresztény, a másik muzulmán. Az egyik volt
a kormányképző elem, a másik az ellenzéki. A kormánypárti
törzsek harcosai elfogtak néhány száz ellenzéki harcost és ki
akarták végezni őket az őserdei úton, eközben egy Jacopetti
nevű olasz dokumentumfilmes ott volt a kamerájával. A
kormánypárti katonák már épp ki akarták gépfegyverrel végezni
a lázadókat, amikor a Jacopetti azt mondta, hogy állj, tessék
átvinni őket az út napsütötte oldalára, mert az árnyékos
részen felvéve rosszul sikerülne a film. Átvitték őket, aztán
mind egy szálig kivégezték. Ezt az egészet meg lehet közelíteni
afelől, hogy micsoda disznóság: az egyik törzs harcosai kivégzik
a másik törzs harcosait. Bár nem biztos, hogy mi ketten ugyanazon
az oldalon állunk, de egy valamiben talán közös nevezőn
vagyunk. A közös nevező az, hogy nekünk nem kell besorolni
magunkat az egyik törzshöz vagy a másik törzshöz, hanem a
megfigyelő pozíciójából kell dokumentálni a körülöttünk
dúló szellemi polgárháborút. Jacopettit annak idején
kigolyózták a szakmából, mert kiderült ez a "turpisság".
Természetesen én is elítélem, hogy átvitette a majdani hullákat
a napsütötte oldalra, a kérdés azonban úgy is megfogalmazható,
hogy mi van akkor, ha a kormánypárti katonák árnyékos helyen
lövik agyon az ellenzéki harcosokat. Akkor nincs
dokumentumfelvétel, akkor a világ nem szerez tudomást a
tömeggyilkosságról.
- A
mi szempontunkból mégiscsak az a fontos, hogy te is, én is
megmenteni szeretnénk az áldozatokat. Nem feltétlenül tartjuk
üdvös dolognak, hogy a mi saját törzsi háborúnk is szedi - ha
nem is halálos - áldozatait.
- Olyannyira
nem tartom üdvösnek, hogy ebben a polgárok háborújában engem
egy valami rettenetesen zavar. Ötvenöt éves vagyok, vagyis már -
majdnem azt mondtam, hogy a felszabadulás után - 1945. április
4-e után születtem, és sokáig azt hittem, hogy legalábbis a
magam személyében meghaladtam ezt az urbánus-népies ellentétet.
Egyetemistaként találkoztam ezzel a jelenséggel, amelyet mi,
diákok megbeszéltünk egymás között, sőt például Ránki
György történészprofesszor szemináriumain is. És eljutottunk
arra a következtetésre, hogy kinek-kinek a maga egyéni módján
szintézisbe kell ezt a kettőt foglalni, és úgy felfogni az
egészet, hogy a népi kultúrának is meg az urbánus kultúrának
is megvannak a maga szépségei, a maga értékei. Nem kell egyikhez
sem csatlakozni, hanem ki kell izzadni magunknak egy egyéni
szintézist, amelyben az értékek már nem népiek vagy urbánusak,
hanem már valami más egységet alkotnak. Szomorúan tapasztalom,
hogy felnőttként változatlanul lett dolgom ezzel az ellentéttel.
Lapszerkesztőként is, újságíróként is, sajtótörténészként
is. Azt azonban nem merném állítani, hogy a diákjaim között is
találkozom ezzel a polgárháborús - vagy ahogy te mondod: törzsi
háborús - jelenséggel. Ahogy érzékelem, ők is idegenkedve
szemlélik ezt az egészet. De azt is érzékelem, hogy a felnőtt
társadalom megpróbálja a maga konfliktusait rájuk erőltetni.
- Különös,
hogy az imént, amikor a törzsi háború lényegét igyekeztem
megragadni, ez a két hagyományos fogalom - népies, urbánus - nem
jutott eszembe, pedig '90-ig leginkább ezeket használták a szóban
forgó jelenségre. Utána viszont inkább a nem-zsidó - zsidó
fogalompár felé tolódott el a szóhasználat. Csak a
szóhasználat?
- Nem
biztos, hogy volt más eltolódás, egyszerűen a társadalmi
nyilvánosság szerkezete úgy alakult, hogy ami addig a felszín
alatt parázslott, az most hirtelen lobot vetett, nyilvánosságra
került.
- Volt
tehát a rendszerváltás előtt is ilyen parázs?
- Persze
hogy volt! Több mint százéves a parázs.
- És
ennek '45 után nem voltak szunnyadásai?
- De.
Biztos, hogy voltak.
- És
mitől lobban fel már '88-89-ben?
- Attól,
hogy ott volt a parázs, s a nyilvánosság növekedésével volt
minek lobot vetnie. Hogy ez aztán nem pusztította el a házat, a
falut, a várost, az már egy másik kérdés. De önmagában az új
helyzetet én nem gondolom eredendően, minőségileg másnak.
Bizonyos politikai erők szerveződtek a törésvonalak mentén, még
pártok is.
- Meg
tudnád mondani, melyek voltak ezek a törésvonalak?
- Nagyon
egyszerűen meg tudom fogalmazni, még csak nem is a saját
szavaimmal. Tizenöt évig dolgoztam az Élet és Irodalomnál. A
nyolcvanas években főszerkesztő-helyettes voltam, s amikor
odakerültem, a hetvenes évek második harmadában, már
szembesültem egy felfogással. Az Élet és Irodalomban nem volt
mindig ez az uralkodó felfogás, de amikortól kezdve Jovánovics
Miklós szerkesztette a lapot, eléggé előtérbe került. Szóval
Jován - így neveztük őt - nem nagyon szólt bele a részletekbe,
nagyvonalú főszerkesztő volt, ráhagyta a lapot a helyettesére,
később a helyetteseire. Egy valamihez azonban ragaszkodott: ez
volt "az egy király, egy cigány" gyakorlat. Tehát egy
újságoldalon ne tömörüljenek az úgynevezett urbánus szerzők,
keveredjenek írásaikkal az úgynevezett. nemzeti szerzőkéivel.
Mai szemmel nézve egy primitívnek mondható népfrontpolitikát
folytatott, vagy akár még durvább szavakat is lehetne használni.
Mindazonáltal akkoriban ez a szerkesztési gyakorlat valamiféle
meghaladási kísérlete volt ennek a népi-urbánus ellentétnek.
Nem állítom, hogy strigulázta volna, hogy egy urbánus mellett
mindig legyen egy népies, de egy évfolyamon belül tartani kellett
az arányokat. Nos, ez nem volt ugyanaz az Élet és Irodalom, mint
mondjuk a Nemes György-féle érában, vagy amelyet Bata Imre
szerkesztett, vagy amelyet a mostaniak szerkesztenek. Ezt a
felfogást furcsának találtam eleinte, de aztán megbarátkoztam
vele.
- Mitől
kellett félni? Hogy túl sok lesz az egyik vagy túl sok a másik?
- Ne
legyen túl sok az egyik, és ne legyen túl sok a másik.
- Akkor
így kérdem: mi történt volna, ha nem szabályozza?
- Azt
nem tudom. Csak azt, hogy jött egy új főszerkesztő, aki máshová
helyezte a hangsúlyokat.
Én
meghaladtam valamit, amiről kiderült,
hogy mások nem haladták meg.
hogy mások nem haladták meg.
- Egy
korábbi beszélgetésünk során szóba került, hogy történelmi
okokból valóban jellemző az - amit egyébként Szabó Miklós
történész is állított -, hogy Magyarországon a médiában
országos arányukhoz képest túl nagy a zsidó származásúak
aránya. De arról is beszéltél, hogy a kérdezők olykor észre
sem vették, hogy interjúalanyaik ugyanabból a kultúrkörből
kerültek ki, mint saját maguk.
- Igen,
ez így volt, csakhogy ez nem csupán az egyik kultúrkörből
kikerült újságírókra vonatkozik. Egy urbánus kérdező
ugyanúgy hajlamos volt szinte kizárólag az urbánusok körében
interjúkat készíteni, mint ahogy egy népnemzeti kérdező csakis
a népnemzetiekében. A szerkesztő éppen arra való, hogy
figyelmeztesse munkatársait a megfelelő arányokra. Persze, egy
olyan korszakban, amikor a szerkesztőségek nem föltétlenül
világnézeti alapon álltak össze, hanem igyekeztek a tehetséges
embereket összegyűjteni mindkét táborból. Úgy is mondhatnám,
hogy akkor még nem szekértáborból. Ami az említett téma
történetét illeti, azt hiszem, hogy elég jól ismerem, már csak
azért is, mert médiatörténetet tanítok, tehát
kénytelen-kelletlen utána kellett néznem egy csomó mindennek.
Nem akarom Ádámnál-Évánál kezdeni, csak egy valamire szeretném
felhívni a figyelmedet. Az osztrák-magyar monarchia idején,
amikor Galíciából, Volhiniából és Bukovinából sokszázezer
zsidó került elsősorban Északkelet-Magyarországra, majd
szivárogtak nyugat felé, és Budapesten meg a Dunántúlon is
megtelepedtek, akkor az értelmiségi foglalkozások között az
újságírás - vagy ahogy nevezték: a hírlapírás - megvetett
foglalkozás volt. Abban az időszakban a zsidók kiszorultak az
úgynevezett állami pályákról. Tehát egy zsidó nem nagyon
lehetett ügyész, de lehetett ügyvéd. Nem nagyon lehetett
katonatiszt, de lehetett katonaorvos, és így tovább. Ennek
következtében a szabadfoglalkozású rétegbe meglehetősen sok
zsidó származású értelmiségi szívódott fel. Erre lehet száz
évvel később azt mondani: micsoda disznóság, hogy a
számarányuknál nagyobb mértékben képviseltették magukat, én
azonban úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem volt disznóság. Ők
jobb híján voltak ott, sűrűsödtek és csoportosultak az
egyébként megvetett értelmiségi foglalkozásokban. A hírlapírás
csak a huszadik század tízes éveiben kezdett a társadalom
pereméről beljebb vergődni, és csak a húszas-harmincas években
lett egy viszonylag elismert foglalkozás. Pontosan az következett
be az újságírással, mint a középkor végén és az új kor
hajnalán: a zsidókat száműzték a városokból, csak falvakban
telepedhettek le és megvetett foglalkozásokat űzhettek, tollal,
bőrrel és hasonlókkal kereskedhettek. Ám amikor a feudalizmus
átváltott kapitalizmusba, az olyan megvetett foglalkozás, mint a
kereskedőség hirtelen az élvonalba, a gazdasági elitbe repítette
a zsidó származású üzletembereket. Magyarországon, a XIX.
század végén, a XX. század elején pontosan ez következett be.
És van itt még egy másik dolog is: az örök vitatéma lesz, és
én nem akarok belemenni, hogy a koncentrációs táborokban hány
százezer magyar zsidót pusztítottak el. A különbség a
hatszázezer és a négyszázezer között nyilván abból adódik,
hogy az egyik felfogás a bécsi döntések után megnagyobbodott
Magyarország területén élőket veszi figyelembe, a másik az
úgynevezett. Csonka-Magyarországon élőket.
- Állapodjunk
meg abban, hogy mindkettő sok.
- Rengeteg.
Szörnyű, ami történt, de ennek a mi mostani témánk
szempontjából van egy következménye. Horthyt, ugye,
felszólították a szövetséges hatalmak, hogy hagyja abba a
zsidók deportálását. Ennek következtében a vidéki zsidóságot
még elszállították Auschwitzba, de a budapestieket már nem
szállították el. Elszállították az újpesti és a kispesti
zsidókat, hiszen a mostani peremkerületek akkor még nem tartoztak
a székesfővároshoz, de a szűkebben vett Budapesten megmaradtak.
a zsidók, csillagos házakba, gettóba szorítva. Annak ellenére,
hogy a nyilasok nem tudom én, hány ezer embert öltek a Dunába,
annak ellenére, hogy a gettóban jó néhány ezer zsidó éhen
halt, Budapesten megmaradt 80-100 ezer zsidó. Vidéken pedig a
sokkal nagyobb lélekszámú zsidóságból megmaradtak mintegy
húszezren. Természetesen volt vidéken antiszemitizmus, de ezt a
háború után alig lehetett ott élő személyekhez kötni.
Ellentétben Budapesttel, ahol szintén volt antiszemitizmus, és
ezt ott lehetett tömegével élő személyekhez kötni.
- Én
úgy tudom, a vidéki zsidó fontos tagja volt a helyi
társadalomnak.
- Attól
még utálhatták. Mind a ketten tudjuk, hogy az antiszemitizmushoz
nem kell zsidóság. Lengyelországban alig vannak zsidók, mégis
van antiszemitizmus. Tehát az emlékekből is elég jól el lehet
lenni, ha valaki nagyon antiszemita akar lenni. Mindebből az
következik a mi témánk szempontjából, hogy 1945 után a
budapesti szerkesztőségekben lényegesen több zsidó volt, mint a
vidéki szerkesztőségekben. Gondolom, ez eléggé logikus az eddig
elmondottak alapján.
- És
akkor az Élet és Irodalomnál is ez volt a helyzet?
- Ezt
az édesapádtól kéne megkérdezni, egy szobában dolgoztunk. Én
egyébként nem tartottam számon, hogy ki a zsidó és ki nem
zsidó. Azt azonban hallottam, hogy a korábbi ÉS-nél, ahol én
még nem dolgoztam, mások voltak az arányok.
- Milyen
értelemben?
- Olyan
értelemben, hogy mások voltak az arányok és mások a hangsúlyok.
Azért sikamlós dolog erről beszélni, mert olyan látszat
keletkezik...
- Utólag
kihúzhatjuk, de legalább lássak és értsek világosan.
- Ó,
nem! Beszéljük ki a témát! Beszéljük ki! Azért sikamlós
erről beszélgetni még így, intim körülmények között is,
mert az nem úgy van, hogy én dolgozom egy szerkesztőségben, és
számon tartom, hogy ez zsidó, ez meg nem zsidó. Nem így működik
a dolog.
- Téged
például bántana egy olyan kérdés, ha megkérdeznék, hogy zsidó
származású vagy-e?
- Nem
vagyok zsidó származású, és nem is bánt a kérdés.
- Tehát
ott voltál, és nem foglalkoztatott igazán, hogy ki zsidó, ki
nem.
- Azért
nem volt számomra téma, mert akkor én fiatal ember voltam, és
mint mondtam, úgy éreztem, hogy már meghaladtam ezt az
urbánus-népies ellentétet. Nem azt kerestem a másikban, hogy
most milyen kulturális közegből származik. Kerestem benne az
értékeket, megpróbáltam vele együtt dolgozni. Gondold el, hogy
fiatal emberként bekerülök egy szerkesztőségbe, és megpróbálom
elfogadtatni magam. Csak később, bizonyos megjegyzésekből derült
ki, hogy a kollégám zsidó vagy nem zsidó. És ehhez még
hozzátartozik, hogy én ízig-vérig vidéki ember voltam,
Kecskeméten érettségiztem, Debrecenben szereztem diplomát,
frissen kerültem a fővárosba, egyébként az MTA
történettudományi intézetébe. Nem volt szemem ahhoz, hogy
észrevegyem valakin: zsidó-e vagy nem zsidó. Ehhez tulajdonképpen
még most sincs szemem. És bár most a szellemi polgárháborúról
beszélgetünk, nem akarom azt sugallni, hogy huszonöt évvel
ezelőtt a ki honnan jött? rettenetesen fontos téma lett volna.
Fontosabb is lehetett volna, mint amekkora jelentőséget akkor
tulajdonítottam neki.
- Ezen
mit értesz?
- Azt
hogy kicsit naiv voltam, gyanútlan. Én meghaladtam valamit, amiről
kiderült, hogy mások nem haladtak meg. Sem pro, sem kontra.
- Tehát
egyik oldalon sem.
- Egyik
oldalon sem. És vagy megpróbálok egy új minőséget kiküzdeni,
amelyben ezek ilyen formában nincsenek jelen; vagy pedig
csatlakozom az egyik vagy a másik táborhoz. Ha volt emiatt
személyes problémám, akkor ez az, hogy a Senki földjén találtam
magam. Mert sem ide nem akartam csatlakozni, sem oda. De nem éreztem
magam egyedül. Mert az én nemzedékemből és a még
fiatalabbakból nagyon sokan gondolkoztak úgy, mint én. Keserűen
tapasztalták azt, hogy csoportot alkotnak ugyan, de magukra
maradtak, mert innen is lőnek rájuk, meg onnan is. Hadd mondjak el
egy példát! Az én nevem Zöldi. Akadtak olyanok a szellemi
életből, akik viccesen megkérdezték: ugye, korábban Grünernek
hívtak. Nem hívtak Grünernek.
- Kik
kérdeztek ilyet?
- Nem
az a kérdés, hogy kik, hanem az, hogy két pohár sör után.
- Jellemzően
valamelyik táborból?
- Mindkét
táborból. Voltak tehát olyan emberek a magyar szellemi életben,
akiket foglalkoztatott, hogy milyen közegből jöttem. S nyilván
olyanok is, akik erről nem kérdeztek meg engem, de azért
beszéltek róla. Engem viszont nem érdekelt, hiszen én tudtam,
honnan érkeztem.
A
törzsi háború megosztja az újságíró-társadalmat,
a szellemi igénytelenség viszont egységesíti
a szellemi igénytelenség viszont egységesíti
- Annak,
hogy ki milyen közegből származik, úgy vélem, mégiscsak lehet
jelentősége. Hiszen ez befolyásolja a viselkedését,
gondolkodását. Ha világos, hogy ő kicsoda, és tudjuk, hogy e
miatt gondolkodik úgy, ahogy, ez tiszta képlet. De ha rejtegetjük,
hogy ki kicsoda, ha nem szabad tudni, akkor a megnyilvánulásából
próbálunk olvasni, és nyilván sokszor helytelenül. Azt fogjuk
hinni, hogy biztos azért mondja, mert zsidó, miközben lehet hogy
nem zsidó, vagy lehet, hogy az, de mégsem azért mondja.
- Én
viszont azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért hamis ez a
következtetés, mert ez a probléma nem létezik. Hanem azért,
mert ez jellegzetesen fővárosi probléma. Hivatásszerűen
foglalkozom a vidéki médiumokkal, s járom a szerkesztőségeket.
Beszélgetek a megyei lapoknál dolgozó újságírókkal, és azt
hiszem, jól ismerem ezt a kisvárosi közeget. Ez, amiről
beszélgetünk, ilyen formában sehol nem probléma. Komoly gondnak
érzem, hogy a mai magyar sajtó megítélésénél kizárólag a
fővárosi beidegződések uralkodnak. Hadd mondjak erre is egy
példát! Feszültséget, már-már bojkottot váltott ki a fővárosi
sajtóban, hogy 2000 elején Elek István miniszterelnöki
főtanácsadónak nemcsak cikke jelent meg a Magyar Hírlapban,
hanem a főszerkesztő asszony bejelentette, hogy eztán lesz egy
rovata. Éppen úgy, mint Bolgár Györgynek, R. Székely
Juliannának és még egy-két liberális közírónak. Talán
emlékszel, hogy milyen felhorkanás követte az ötletét. Én
megértem az indulatokat. De szerintem sem a tiltakozókban, sem a
főszerkesztő asszonyban nem tudatosodott, hogy amikor arra
gondoltak: a fővárosi sajtó politikailag tömbösödött, és
szíveskedjék Elek István maradni a Magyar Nemzetnél, ahonnan
egyébként kigolyózták, akkor ez nem a magyar sajtó fő sodra. A
magyar sajtó nagyobbik részét huszonvalahány vidéki napilap
alkotja, körülbelül nyolcszázezer példánnyal és hárommillió
olvasóval. És a magyar sajtó nagyobbik részéből hiányzik a
politikai tömbösödés. Annak következtében, hogy tizenegy évvel
ezelőtt külföldiek privatizálták a pártlapokat, s az
elsősorban német sajtóbefektetők igyekeztek meghonosítani a
politikai távolságtartás szemléletét, többé-kevésbé
sikeresen. Tizenegy év múltán ez a vidéki sajtóban azzal a
következménnyel járt, hogy az értelmesebb főszerkesztők
legalább két, de inkább három publicistát tartanak. Tartanak
egy baloldali liberálist és egy konzervatívot. De ha mondjuk
hatvan-hetvenezer példányban jelenik meg az újság, és egy picit
jobban áll anyagilag, akkor tartanak egy liberálist, tartanak egy
baloldalit, tartanak egy Fideszhez húzót és egy kisgazdákhoz
vonzódót is. Ez jellemez a nyolcszázezerből körülbelül
ötszázezer példányt. Ez azért elég nagy szám, ha arra
gondolunk, hogy az országos politikai napilapok példányszáma
alig haladja meg a háromszázezret. Szerintem nincs abban semmi
természetellenes, hogy különféle felfogású publicistákat
alkalmaznak a vidéki főszerkesztők, és rovatot adnak nekik.
- Át
kellene-e ültetni ezt az országos sajtóba?
- Nem
biztos, hogy kellene. Én nem nehezményezem azt, hogy az országos
sajtó politikailag tömbösödött. Csak azt mondom, hogy ebből
nem szabad általánosító következtetéseket levonni. Tudniillik
nem igaz, hogy Magyarországon a sajtó politikailag tömbösödik.
Mert csak a harmada tömbösödik. Kétharmada nem. Ebben a vidéki
sajtógyakorlatban azért van valamilyen világnézeti
csoportosultság, de szerkesztőségen belül. Egy megyének ugyanis
általában egy napilapja van, Budapestnek viszont több is akad. Én
tehát a budapesti hagyományok miatt meg a fővárosi
sajtóhelyzetre való tekintettel, többé-kevésbé logikusnak
tartom a budapesti politikai tömbösödést. A vidéki hagyományok
miatt meg a vidéki sajtószerkezet miatt pedig logikusnak tartom,
hogy a vidéki sajtó nem tömbösödik politikailag. Számomra az a
legnagyobb probléma, hogy a baloldalon is meg a jobboldalon is
fogalmuk sincs a pesti kollégáknak arról, hogy a magyar sajtó
egésze nem úgy fejlődött, ahogy ők ezt a saját
szerkesztőségükben megszokták. Ráadásul a vidéki sajtóban
létezik egy újabb jelenség is. Azokban a szerkesztőségekben,
ahol rengeteg fiatal van, mondjuk, harmincöt éves a főszerkesztő,
és huszonkilenc meg huszonhét éves a két főszerkesztő-helyettes,
és huszonévesek vannak a rovatokban, ott már ezt az előbb
említett felfogást is kezdik meghaladni. Olvasom a jegyzeteket, és
nem tudom megállapítani a publicistákról, hogy hova tartoznak.
Nem tudom azt mondani, hogy ez most liberális, ez most konzervatív,
ez most ilyen vagy olyan. Nagy ívben lesajnálják a politikát, a
politikát visszaszorították a maga helyére. Foglalkoznak a
politikával és a politikusokkal a hír meg a tudósítás
szintjén, legfeljebb a funkcionális interjú szintjén, egyébként
azonban nem. Az élet természetes része a politika, mondják, de
nem kell olyan nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Ez hiányzik
a vidéki sajtó többségéből, és végképp hiányzik az
országos sajtóból. Márpedig ha ezt a fiatal vidéki újságírók
így gondolják, akkor nyilvánvaló, hogy tőlük ez az egész
törzsi háborúság rettenetesen távol van.
- De
nincs távol az idősebb publicistáktól...
- Fogadjuk
el egy pillanatra azt a népnemzeti körökben közkeletű
előítéletet, hogy az urbánus kultúrából érkezett és a
fővárosban dolgozó - tehát nem feltétlenül budapesti születésű
- újságírók kozmopoliták. Ha egy kozmopolita nincs tisztában a
szakmája vidéki helyzetével, akkor ez bocsánatos vétek; végtére
is világpolgár, mit neki Mucsa. De vajon mivel magyarázható,
hogy a népnemzeti elkötelezettségű fővárosi újságíróknak
ugyanúgy fogalmuk sincs a magyarországi média minden tekintetben
jelentősebb részéről, a vidéki szerkesztőségekről, mint az
úgynevezett kozmopolitáknak. Fölírtam magamnak néhány nevet.
Végiggondoltam, hogy kik azok a tehetséges konzervatív újságírók,
akiknek az írásaival nekem találkoznom kellene a Magyar
Nemzetben, a Magyar Fórumban, a Magyar Demokratában és a Heti
Válaszban, esetleg a Kis Újságban.
- Mielőtt
szemezgetnél a listádról, reagálnék a kérdésedre. Az egyik
oka a tudatlanságnak talán az lehet, hogy a törzsi háborúnak
bár megvannak a maga valóságos indítékai, a harc sok
tekintetben mégis inkább az ellenőrizetlen érzelmek és
elszabadult képzeletek, vagyis az előítéletek síkján zajlik,
ott pedig nincs szükség tényekre, tárgyilagos ismeretekre, tehát
érdektelen, hogy milyen is az a vidék.
- De
bocsáss meg, nem az a dolgunk, hogy ragaszkodjunk a tényekhez? Nem
úgy tudjuk az előítéleteket oszlatni?
- Nem
feltétlenül akarjuk oszlatni. Kényelmesen el lehet éldegélni
valamely tábor berkeiben.
- Volt
egy nagyon érdekes kalandom az Élet és Irodalom
szerkesztőségében. Amikor odakerültem, publicisztikai
rovatvezetőt csináltak belőlem, és akkorát buktam, mint ide
Lacháza. A nagyágyúkhoz fordultam kéziratokért, s éreztem,
hogy nem adnak igazán jó írásokat. Nem értettem a dolgot. Aztán
egy vén róka felvilágosított sörözgetés közben, hogy ezek a
nagyágyúk jól fizetett emberek, akiktől sok helyről kérnek
írást, s ugyanarról a rókáról a harmadik-negyedik bőrt is
lehúzzák. Azzal tisztában voltam, hogy teljesen kihagyni őket
nem lehet, minden számba kell egy-két sztárpublicista. Miután
vidéki fiú voltam, már akkor elég jól ismertem a vidéki
sajtót, folyamatosan olvastam a megyei lapokat; egyszerűen nem
foglalkoztam tovább a divatos publicistákkal, hanem felfedeztem a
vidéki fiatalokat. Az Élet és Irodalom nyolcvanas évekbeli
fellendülése többek között azzal magyarázható, hogy mivel
nagyon sok vidéki publicista dolgozta be magát a lapba, a magukra
hagyott vidéki értelmiségiek kaptak egy szellemi társat, amely
az ő gondjaikkal és gondolataikkal is foglalkozott, és amelyet
pénteken délutántól vasárnap estig olvashattak. Ez nemcsak az
én érdemem, hanem Katona Éváé is, aki a riportrovatot
szerkesztette, kölcsönöztük egymásnak a nem-budapesti
szerzőket. Tucatjával említhetném azokat, akik ismertté váltak.
Egyébként ez könnyítette meg a helyzetemet a kilencvenes
években, amikor egy sajtóügynökséget alapítottam: azokhoz az
emberekhez fordulhattam, akiket a hetvenes évek végétől fedeztem
fel az Élet és Irodalom számára, s azóta már főszerkesztők
és főszerkesztő-helyettesek különféle vidéki lapoknál. Hol
van ma az a kényszerhelyzetben lévő, konzervatív
szerkesztőségben dolgozó publicisztikai rovatvezető, aki
felfedezné a vidéken élő, fiatal és kevésbé fiatal
konzervatív publicistákat? Felírtam magamnak néhány nevet. A
balassagyarmati Ádám Tamásét és a salgótarjáni Sulyok
Lászlóét, az egri Kühne Gáborét és a miskolci-ózdi
Görömbölyi Lászlóét. A nyíregyházi Palotai Istvánét és
Balogh Józsefét, a debreceni Filep Tiborét és Turi Gáborét, a
békéscsabai Fehér Józsefét és Gubucz Katalinét., a
békéscsabai-hódmezővásárhelyi Dányi Lászlóét, a szegedi
Dlusztus Imréét és Nikolényi Istvánét, a kecskeméti Heltai
Nándorét, a szolnoki H. Molnár Lajosét, a székesfehérvári
Tihanyi Tamásét és az esztergomi Raffael Balázsét, a
győri-pápai Gülch Csabáét és a szombathelyi Kozma Gáborét, a
kőszegi Lakatos Ferencét és a várpalotai Józsa Benőét. A
veszprémi Balogh Elemérét és a zalaegerszegi Szvitek Erzsébetét.
Én ugyanis olvasom a konzervatív sajtót, sőt egyike vagyok
azoknak, akik talán a legrendszeresebben olvassák, ezért újra
megkérdezem: hol van az a konzervatív rovatvezető vagy
lapszerkesztő, aki az említett publicisták közül bárkit is
közölt volna bármikor?
- Szerinted
kényelemből vagy tudatlanságból nem, vagy mert nem tartozik a
saját kis csapatába?
- Ahogy
a baloldalon, úgy a jobboldalon is van tagozódás. Élet-halál
harc folyik a lehetőségért. Mert ismertséggel jár,
presztízzsel, képernyő-megjelenéssel, esetleg még valamennyi
pénzzel is. De ha tizedik éve itt vannak a tehetséges vidéki
publicisták, és tizedik éve háborítatlanul lehetne őket
foglalkoztatni, akkor a jobboldal miért a baloldalra mutogat, hogy
még mindig a régiek vannak ott?
- Egyébként
úgy véled, hogy ezeknek a publicistáknak a főnökei megengednék,
hogy az országos sajtóban írjanak?
- Vagy
igen, vagy nem. Ha külföldi tulajdonú magyar szerkesztőségben
dolgoznak, akkor nem biztos, hogy írhatnának. De el sem jutottak
odáig, hogy elháríthassák a felkérést, mert meg se keresték
őket. És szerintem azért nem, mert még a nevüket sem hallották.
Ha ebben a szobában három konzervatív újságíró ülne,
szerintem még az is gondot okozna nekik, hogy három vidéken
megjelenő napilapnak a nevét pontosan elmondják. Pedig már nem
is kéne előfizetni ezekre az újságokra, szinte kivétel nélkül
mindegyik hozzáférhető interneten.
- Én
biztos nem tudnám felsorolni.
- Na
de a másik kettő sem. Mint ahogy jártam én már úgy
rádióvitában, speciel a vitapartnerek nem konzervatívok, hanem
baloldaliak és liberálisak voltak, hogy tíz perc után kénytelen
voltam kiinteni az üvegfal mögé a szerkesztőnek, hogy álljunk
le - még szerencse, hogy nem élő adás volt -, tudniillik úgy
próbáltak beszélni a vidéki sajtóról, hogy egyetlen vidéki
lapot sem neveztek meg pontosan. Tehát még mindig a
tárgyismeretnél tartok. Hál' istennek én abból élek, hogy a
jobboldalon és a baloldalon reménytelenül nem ismerik ezt az
egész médiaközeget. A törzsi háború megosztja a magyarországi
újságíró-társadalmat, a szellemi igénytelenség viszont
egységesíti.
Mindenki
identifikációs válságban van,
aki nem gondolja végig a gyökereit
aki nem gondolja végig a gyökereit
- Hogyan
sikerült bekerülnöd az ÉS-hez, később pedig a Népszabadsághoz,
ha egyszer nem voltál táborszerető ember?
- Ezt
mindenki tudta is rólam. Hogy sem ide, sem oda nem vagyok
besorolható. Az Élet és Irodalomhoz Jovánovics Miklós vitt, a
Magyar Ifjúságban figyelt föl az írásaimra. Azt hiszem, az
ÉS-nél azért becsültek meg, mert szorgalmas voltam, elég jó
szemem volt, és tudtam hozni a határon túli területekről meg a
vidéki Magyarországról azokat a véleményeket, amelyektől
országos jellegű lett a lap. Tizenöt évet dolgoztam az Élet és
Irodalom szerkesztőségében, hogy jól vagy rosszul, ezt nem az én
dolgom minősíteni, de ha volt erényem, akkor az elfogulatlanság
és az ország fővároson túli részének ismerete volt. A
Népszabadsághoz elég érdekes időszakban kerültem: '89-ben,
kulturális főszerkesztő-helyettesként. Arra kértek meg, hogy
azt a vitakultúrát, amelyet én az Élet és Irodalomban
meghonosítottam, próbáljam megteremteni a Népszabadság
hasábjain is. Megint nem az én feladatom megítélni, hogy ez
mennyire sikerült, valószínűleg kevésbé, mert itt jóval
kevesebb időt töltöttem. De emlékszem a sokféle véleményre,
ahogy emlékszem látványos konfliktusokra is. Például nagyon
jóban voltam Gosztonyi Péterrel, Bernben élő hadtörténésszel,
aki akkor még élt. Állítása szerint én közöltem tőle
Magyarországon az első írást, még az Élet és Irodalomban. Már
a Népszabadságnál voltam, amikor közeledett június 16-a, tehát
Nagy Imréék újratemetése, vagy október 23-a, már nem
emlékszem. Mindenesetre egy kedd reggel fogtam magam, kimentem
Svájcba, csináltam Gosztonyi Péterrel egy egész oldalas
interjút, '56 őszén ő volt ugyanis Maléter Pál segédtisztje
az Üllői úti laktanyában. Még aznap este visszarepültem,
másnap beterveztük a cikket, szombaton meg is jelent. Ez akkoriban
elég eretnek dolog volt a szerkesztőségben. És nem volt egyedi
eset. Ez volt az az időszak, amikor Heller Ágnestől, aki éppen
Ausztráliában tanított, sikerült szerezni egy angol nyelvű
dolgozatot, ezt Radnóti Sándor lefordította magyarra, s megjelent
a Népszabadságban.
- Egy
emigránstól...
- És
ez a Népszabadságban szokatlan dolog volt, ezért is voltak
konfliktusaim a kollegáimmal, de nem minden kollegámmal.
- Miért
kellett eljönnöd?
- Nem
kellett eljönnöm.
- Akkor
miért jöttél el?
- Ennek
két oka volt. Az egyik egy magánéleti probléma. Egy ilyen
napilapot úgy csinálnak, hogy a főszerkesztő-helyettes egy héten
keresztül reggeltől estig szerkeszt, tehát reggel kilenckor
bementem a szerkesztőségbe, és éjfél előtt sose kerültem
haza. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy van egy négy-ötéves
kislányom, akit nagyon szeretek, és minden három hétből egy
hétig nem látom. Persze, ő sem lát engem. És volt egy más
természetű ok is, mely közelebb áll a beszélgetésünk
témájához. '89 októberében mint filmkritikus a mannheimi
filmfesztiválon voltam, öt teljes napig. Visszajövök a
szerkesztőségbe, és találkozom a folyosón Gyurkó Lászlóval.
Megkérdezem tőle, mit keresel itt. Mondja, hogy hát ő
főmunkatársa a Népszabadságnak. Én nem szóltam semmit,
bementem a főszerkesztőhöz, és mondtam neki, hogy valamit nem
értek. Én vagyok az a főszerkesztő-helyettes, aki a személyi
ügyekkel foglalkozik. Hogy-hogy nem tudok arról, hogy Kádár
János életrajzíróját idefogadtátok főmunkatársnak?!
Kiderült, hogy a Rudi bácsi kérte. És jellemző rám, hogy én
nem tudtam, ki az a Rudi bácsi. Akkor tudtam meg, hogy Rudi
bácsinak becézték Nyers Rezsőt, a Magyar Szocialista Párt
alapító elnökét. Nyilván emberbaráti gesztust tett, amikor
beprotezsálta Gyurkó Lászlót. A gesztussal nekem nincs is bajom.
Nekem azzal volt bajom, hogy egy év óta azzal kínlódtam, hogy
kinyissam a lapot, s akkor odajön főmunkatársnak egy olyan író,
aki a korábbi rendszer névadója mellett kötelezte el magát.
Adott esetben még én is kértem volna tőle kéziratot valamiféle
egyensúlynak a jegyében. Na de ez az intézkedés, amelyet
szerintem nem gondoltak kellőképpen végig, keresztbevágta
mindazt, amit én szerettem volna csinálni.
- Mennyire
készülődött már ekkor a Népszabadság a törzsi háborúra,
mely az első szabad választások után - feltűnően - kezdetét
vette?
- Ilyen
konfliktusokra nem emlékszem. Vagy azért, mert nem voltak, vagy
azért, mert kilúgozódott az agyamból, hogy készültek
valamiféle törzsi háborúra. Szerintem arra készültek, hogy
konszolidálják a lapot. Ehhez nem illett Gyurkó odavétele.
- Említettél
egyszer egy esetet, amikor abból viszont konfliktus támadt, hogy
ugyanazt az írást némelyek antiszemitának tartották, mások
viszont nem...
- Mindegyik
részletét nem ismerem az ügynek, tehát csak azt mondom el, amit
én éltem át. Én voltam az ügyeletes főszerkesztő, így hívták
a főszerkesztő-helyettest azon a héten, amikor szerkesztett.
Akkor történt, hogy a katolikus egyház egy szerzetesrendet
telepített Auschwitzba a koncentrációs tábor mellé. Úgy
rémlik, mintha ezt izraeli fiatalok nehezményezték volna.
Átugráltak a kolostor kerítésén, és valamit még rajzoltak is
a falra. Tehát, úgyszólván, a törzsi háború kellős közepén
vagyunk. Volt nálunk egy jó tollú, egyébként szociológus
publicista, írt egy töprengő eszmefuttatást a harmadik oldalra.
Én ezt jónak találtam, s betettem a másnapi lapszámba. S az
írás este, lapzártakor még bent volt, másnap reggel már nem
volt bent a lapban. Valamikor tizenegy óra felé mentem haza, s
másnap kilenckor megyek be a szerkesztőségbe, és nincs benne a
cikk az újságban. Kiderült, hogy késő este a főszerkesztőhöz
bement három munkatárs, és azt mondták, hogy ezt nem szabad
megjelentetni, mert ez egy antiszemita cikk. Jellemző a
gondolkodásomra - pedig akkor már nem voltam naiv -, hogy bennem
föl sem merült az, ami a főszerkesztőben felötlött. Ő maga
mesélte, hogy azt mondta nekik: "Gyerekek, hát - és itt
mondta a publicistának a nevét - ő félzsidó. Miért
gondoljátok, hogy antiszemita cikket írt?" Szó szót
követett, végül a cikk nem jelent meg. Ebben én csak azt
sérelmeztem, hogy az egész partizánakció volt, titokban történt.
Tudniillik bejöhettek volna hozzám, és meg tudtuk volna beszélni
az ügyet. Lehet, hogy igazat adok nekik. Mind a mai napig nem
ismerem az ő érveiket. Talán meg tudtak volna győzni arról,
hogy veszélyezteti az általam is kívánatosnak tartott
egyensúlyt, ha a cikk megjelenik. De az is lehet, hogy ebben zsidó
túlérzékenység volt. Azért nem ismerem az okot, mert én még
akkor sem tartottam számon, hogy ki zsidó és ki nem zsidó, ki
félzsidó vagy mennyire zsidó. Ez sose volt téma számomra.
- Volna
egyébként értelme tudni, ki zsidó vagy nem-zsidó?
- Ez
jellegzetesen a kilencvenes évek fejleménye. Valami a felszínre
került, és szerintem egy értelmiségi számára nagyon fontos az
önmagával való azonosulás. Tehát mindenki identifikációs
válságban van, aki nem gondolja végig az életét, nem gondolja
végig a gyökereit, nem gondolja végig, hogy milyen kultúrából
származik, milyen kultúrához szeretne eljutni. A hatvanas,
hetvenes években nem volt annyira lehetséges egy értelmiség
számára az önmagával való azonosság, a kilencvenes években
viszont már minden további nélkül lehetséges. Ha valaki
felvállal egy magyar-zsidó vagy zsidó-magyar önazonosságot, ám
tegye. Ha valaki felvállalja a népi gyökereket, ám tegye.
- "Ám
tegye", vagy ez lenne a jó, a kívánatos?
- Azért
nem mondom, hogy jó, mert akkor szembekerülnék önmagammal.
Hiszen én is azonos vagyok önmagammal, és nincs mit felvállalnom
a zsidó gyökerekből, nincs mit felvállalnom a népi gyökerekből.
Mert zsidó gyökereim nincsenek, népi gyökereim vannak, de
kritikával szemlélem az úgynevezett népnemzeti felfogást. Nekem
van egy megszenvedett értelmiségi szintézisem, én ezzel
szeretnék azonos lenni. De elismerem mindazoknak a magyar
értelmiségieknek a jogát, akik egy másik vagy harmadik
felfogással szeretnének azonosak lenni. Csak én ne kerüljek
hátrányba. Csak mi nem kerüljünk hátrányba, akik nem valljuk
egyiket sem.
"Laci,
nagyon köszönöm,
hogy erőszakoskodott"
hogy erőszakoskodott"
- Abból,
amit elmondtál, egy másik út lehetősége bontakozik ki, mint
amelyikre én gondoltam. Hisz elképzelhető, hogy fontosnak tartjuk
magyarságunkat, zsidóságunkat, és akkor már így vagy úgy, de
nyíltan beszélünk róla. De nem kevésbé képzelhető el, hogy
az egészet személyes ügyünknek tekintjük, már csak azért is,
hogy ne hozzuk hátrányos helyzetbe azokat, akik kevésbé szeretik
hangoztatni a magyarságukhoz, a nemzethez vagy éppen a
zsidóságukhoz fűződő érzéseiket, értékeiket.
- De
bocsánat, mitől nemzetibb valaki, mint én, aki sokkal jobban
ismerem a vidéki Magyarországot, mint ő? Sokkal jobban ismerem a
vidéki sajtót, mint ő. Sokkal jobban ismerem Erdélyt, mint ő.
Mitől nemzetibb? Még akkor is, ha én nem tartom magam nemzetinek.
- Mert
az egyik ismeret, a másik érzés. És pont ezt látom a dolog
lényegének, hogy ő tarthassa magát nagy nemzetinek, nagy
magyarnak, de a másikat, akiben történetesen az ismeretek és nem
az érzések dominálnak, ne tekinthesse kevesebbnek,
értéktelenebbnek.
- Erre
két dolgot tudok mondani, mind a kettő anekdota. A legenda szerint
több mint száz éve úgy alapították a New York kávéházat,
hogy az ünnepség során a kulcsot egy párnán odavitték Molnár
Ferenchez és társaságához, akik fiákerbe ültek, elvitették
magukat a Duna-partra, s a kulcsot bedobták a vízbe: hogy sose
lehessen a kávéházat bezárni. Ugyanő, Molnár Ferenc, akit nem
lehet a népi kultúrához sorolni, bement egyszer a New Yorkba,
találkozott egy olyan konzervatív újságíróval, aki arról volt
nevezetes, hogy eléggé gyűlölködő hangnemben nyilvánított
véleményt a különböző lapok hasábjain. Odament hozzá az
akkori liberális újságírás vezérképviselője és azt mondta
neki: "Öregem, szeretném, ha megállapodnánk valamiben. Ti
üssétek Károlyi grófot, mi ütjük Tisza Pistát, egymást ne
üssük." Ez a már száz évvel ezelőtt is foszladozó
szolidaritás napjainkra teljesen megszűnt. Az újságíró szakma
eljutott oda, hogy nemcsak az ellenkező tábor politikusait ütjük,
hanem egymást is. Holott nyugodtan leülhetnénk egy kávéházban,
beszélgethetnénk egymással, ahogy mi most egymással
beszélgetünk. Én ezt hiányolom, még akkor is, ha tudomásul
veszem, hogy ilyen helyzet alakult ki... A másik történet. Pár
évvel ezelőtt a fiammal együtt Izraelbe készültem. Különböző
helyeken fordultam meg, s különféle metakommunikációs jelekből
azt érzékeltem, hogy csikorogtak az agytekervények, amikor szóba
került a nyaralásom. Hogy ez a pali miért megy Izraelbe. Csak tán
nem zsidó?
- Nem
lenne jobb egy olyan világ, ahol nyugodtan megkérdezhetnék, hogy
te zsidó vagy-e, azért mész?
- Mindenesetre
nem kérdezték meg. Mikor negyedszer vagy ötödször történt
meg, elhatároztam, hogy változtatok a technikán. Amikor
megkérdezték, hova megyek nyaralni, azt feleltem, hogy megyek a
Szentföldre. Onnantól kezdve mások voltak a tekintetek: egy
keresztény keresi a gyökereit... És az út is életem egyik
legnagyobb élménye lett. Én egy kis faluban éltem az ötvenes
években, ahol ministráltam.
- Melyik
falu volt ez?
- Kiskőrös...
A plébános mellett lóbáltam a füstölőt vasárnaponként.
Életemben először a plébánián ittam kakaót és ettem
kuglófot. Otthon én ezeket nem ismertem. Van nekem egy
újszövetségi élményem, egy katolikus élményköröm, és
óriási érzés volt Názáretben, Betlehemben és más helyeken
találkozni a keresztény relikviákkal. És óriási élmény volt
a fimnak ezekről mesélni. Az emlékezetemből sorra előjöttek a
régi képek, történetek, s a legnagyobb megdöbbenésemre egy
csomó mindent el tudtam mondani, amiről úgy gondoltam, hogy már
réges-rég elfelejtettem... Izraelben különben nincs vasútvonal,
mindenki busszal vagy autóval közlekedik. A busz veszélyes volt
már akkoriban is, mert robbantgatták a palesztin terroristák,
ezért taxit béreltem. De túl drága lett volna, ha csak a fiammal
ülök a taxiba. Csatlakozott hozzánk egy hölgy, nálam jó húsz
évvel idősebb, a műszaki egyetem adjunktusa. Készültünk ide,
oda, amoda, egyeztetni kellett a programot. És ő, aki a pesti
gettóban élte át 1944-et és '45 elejét, azt mondta, hogy ne
haragudjak, de ő nem hajlandó se Názáretbe menni, se Betlehembe.
Mondom neki, engem erősen érdekel a zsidó kultúra, és én
nagyon szívesen elmegyek vele olyan helyekre, ahol ennek emlékeivel
találkozhatom. És tegye már meg nekem azt a szívességet, ha már
anyagi okból össze vagyunk zárva egy taxiba, hogy eljön velem
néhány olyan helyre, ahol keresztény emlékeket nézünk meg. És
próbáljunk megállapodni olyan közös programban, amely
tartalmazza ezt is, azt is. Nagynehezen beleegyezett. Ez az
egyébként nagyon értelmes matematikus a második hét végén azt
mondta, hogy Laci, nagyon köszönöm, hogy erőszakoskodott, soha
nem gondoltam volna, hogy ilyen szép keresztény emlékek vannak
errefelé. Értse meg, hogy nekem rettenetes élményeim voltam a
második világháborúban, de úgy látom, hogy ebben a tekintetben
túlérzékeny voltam. Én ezt a vallomást személyes győzelemként
éltem meg.
A
kivörösödő arcokból jöttem rá,
mennyire tévednek a konzervatív táborban
mennyire tévednek a konzervatív táborban
- Úgy
tűnik, a rendszerváltozásunk során ebből a személyes
meggyőzésből volt túl kevés. Ezért is fordulhatott elő, hogy
olyan embereket, mint Antall József és Göncz Árpád, sikerült
egymás ellen fordítani, egymással szemben kijátszani. A végén
már Göncz Árpádot állították be a demokrácia
megtestesítőjének, Antallt pedig az antiszemitizmus és a
szélsőjobb szálláscsinálójának. Van egy olyan érzésem, az
egész háborúzás már virtuális szinten zajlott, egyre távolabb
a valóságos érdekellentétektől. Ezt tükrözi, amit te mondtál,
hogy a vidék mentes volt ettől a csetepatétól.
- Vidéken
csak a fővárosi események visszfényeként létezett. Máig
emlékszem egy veszprémi újságíró korabeli megfogalmazására:
"A médiaháború súlyos pesti sértés." Egyébként
azzal kezdted a kérdésedet, hogy Antall Józsefet és Göncz
Árpádot szembeállították egymással. Én ezt másképp fogom
fel. Médiatörténetet tanítok, és kénytelen leszek megint a
tényekhez ragaszkodni. Én nemcsak hogy ismertem Antall Józsefet,
hanem az ÉS-ben szerzőm volt, mint orvostörténész. Elég sokat
bajlódtam a kézirataival, mert belebonyolódott a körmondatokba,
és egy szerkesztőnek az a dolga, hogy minden mondatban legyen
alany és állítmány is. Szerintem elég tisztességes viszony
alakult ki közöttünk. Én azért becsültem őt
miniszterelnökként, mert amit elintézhetett volna hatalmi szóval,
azt inkább a nyilvánosság meggyőzésével próbálta. És erre
nagy szükség volt, hiszen neki mint a rendszerváltozás utáni
első szabad választáson pozícióba került miniszterelnöknek
egy sereg olyan dolgot kellett jogilag rendezni, amely korábban fel
se merülhetett. Az Antall - Göncz ellentétet úgy fogom föl,
hogy ők személy szerint nem túlzottan távolodtak el egymástól.
Az Antall - Tölgyessy paktumot követő jogi csűrés-csavarásokat,
nyilvános levélváltásokat a közvélemény azonban személyes
ellentétükként érzékelte. Nem hiszem, hogy emberi konfliktusaik
lettek volna.
- Én
meg tudom, hogy voltak. Médiakönyvemben finoman említést is
teszek róla, hogy Göncz Árpád attól félt, Antall kamionnal
akarja elüttetni őt.
- Erre
annyit tudok mondani, hogy úgy látszik, öregedő fejjel is naiv
vagyok és jóhiszemű. Számomra Göncz és Antall személyében
két ÉS-szerzőm huzakodott egymással. Antall erre már nem tud
mit mondani, Göncz még tudna. Mindenesetre én fontosnak
tartottam, hogy nem túl rendszeresen ugyan, de mind a két szerző
megjelenjen a lapban. Ebből soha semmilyen vita nem volt a
kollégáimmal. Úgy rémlik, hogy a mi értékelvűségünk elég
jól működött a hetvenes-nyolcvanas években... Ami kérdésed
lényegi részét képezi: az ellentét nem annyira Antall és
Göncz, mint az MDF és az SZDSZ között létezett. És én úgy
éreztem, hogy létezett valamiféle zsidó túlérzékenység,
nyilván nem előzmények nélkül. A kilencvenes évek elején a
Jókai téri Bábszínház épületében Vámos Miklós
kezdeményezett egy est-sorozatot, ahol a korabeli ellenzék
képviselői gyűltek össze; beszédeket tartottak, tárcákat
olvastak fel, humoreszkeket, s tudom is én, még micsodát. Egyebek
között az én mondataimat is, amelyeket a korabeli sajtóból
gyűjtöttem. Én nyilván ezért mentem el, kíváncsi voltam a
fogadtatásra. Iszonyúan nagy tömegek szorongtak a
színházteremben. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten mennyire
veszélyes a számokkal dobálózni. Már terítékre került, hogy
a Magyar Televízióból iksz száz embert el kell távolítani.
Végül is csak nagyon keveseket távolítottak el, nem úgy, mint a
Magyar Rádióból, de ezt akkor még senki sem tudta. Ha a
kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor
feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat
foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhány száz.
Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat
részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer
emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek
közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják
eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a
kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a
konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar
Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért
küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az
életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték,
hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt. Tehát valamikor
1938 táján. '38 után jött '39, '40, '44 március 19-e, '44 nyara
- a deportálások -, és '44 október 15-e, a nyilas
hatalomátvétel. Valószínűleg ez volt az egyik oka az általam
említett zsidó túlérzékenységnek. Tehát bármilyen
kormányintézkedés kiválthat ilyen érzületet, mint ahogy
akkoriban ki is váltott. Hadd mondjak erre egy egészen friss
példát! Tanítok a szombathelyi főiskolán is, s mikor legutóbb
jártam ott, körülnéztem a városban. Találtam egy könyvet,
megvettem, és később kiderült, hogy fantasztikus kötet. Az a
címe, hogy Ködkárpit, és egy Hoffmann János nevezetű
polgárembernek a naplója. Szombathelyről elszármazott
nagykanizsai zsidó kereskedő volt, aki '40 táján elkezdett
naplót vezetni, és egészen a deportálásig vezette. Később
meghalt Auschwitzban, nem tudom, hogy elgázosították vagy "csak"
éhen halt. A lényeg az, hogy a lánya évtizedekig nem nyúlt
hozzá az apja naplójához, nemrégiben azonban elolvasta és
kiadatta. Fantasztikusan érdekes könyv, mert nem utólag magyaráz
a szerző bizonyos dolgokat, hanem az események kellős közepén
leírja azt, hogy négyszázezer vagy hatszázezer magyar
állampolgárt hogyan szorítottak ki fokozatosan az életből.
Kezdték azzal, hogy mondjuk egy zsidó kereskedő nem juthatott
hozzá azokhoz a szövetekhez, amelyekhez egy keresztény kereskedő
hozzájuthatott. Folytatódott a strómansággal, hogy át kellett
engedni a céget az egyik keresztény segédnek. Aztán a tovább
diszkrimináló zsidótörvények, majd a deportálás... Nagyon
pontosan érzékelhető a naplóból, hogy egy család körül
miként szűkülnek a lehetőségek, hogyan kezd az élettere
megszűnni. Az állam szinte hozzászoktatta a polgárait, hogy a
zsidókat végül be kell zárni a marhavagonba, és elviszik őket
ismeretlen céllal, talán soha nem térnek is vissza, és nagyon
sokan nem is tértek vissza. Amikor én a bábszínházban láttam a
kivörösödő arcokat, akkor azt értettem meg, hogy az Auschwitzot
és a koncentrációs táborokat túlélők gyerekei hallottak
valamit a szülőktől, és most a dèja-vu érzés vett erőt
rajtuk. És mindegy, hogy indokoltan vagy indokolatlanul. Tehát én
most abba nem akarok belemenni, hogy ez az érzület mennyire felelt
meg a valóságnak. Én csak arról beszélek, hogy...
- Hogy
az érzület valóságos volt.
- ...hogy
az érzület valóságos volt. És arról, hogy az 1991-es többség,
az államhatalom, a többségi politikai hatalom akart valamit,
feltételezem, hogy nem deportálni akart, de ez a túlélő
gyerekek szempontjából mégis nagyon hasonlított erre a '38-'44
közötti időszakra. Ezt mindenképp figyelembe kell venni, ha a
médiaháború, avagy: a szellemi polgárháború kezdeteiről
beszélgetünk. Persze, mindezt fordítva is megfogalmazom. '94 és
'98 között a Horn-kormány legnagyobb hibájának azt tartom, hogy
nem gondolta végig: ha többséget alkot, akkor a kisebbségbe
szorulók érzékenységét mennyire érdemes figyelembe venni.
Jószerivel
semmi mást nem csinálnak,
mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik
mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik
- A
Magyar Nemzetet mindenesetre megtartotta Horn Gyula.
- Én
nem csupán a Magyar Nemzetről beszélek. Horn speciel megmentette
a Magyar Nemzetet, Orbán nem biztos, hogy megmentette, de én is a
sajtóra akarok kilyukadni. Úgy tanítom például a médiatörténet
legutóbbi negyven évét, hogy elmondom a diákjaimnak a
következőket: a konzervatív sajtó rosszabb helyzetben van, mint
a liberális vagy a baloldali sajtó. Hiszen a baloldali sajtónak
ötvenéves hagyománya van egy, '48-tól számítsuk '89-ig, és
még tovább, ekkor már nyilván más körülmények között. A
liberális sajtónak legalább annyi hagyománya van, hogy a
nyolcvanas évektől a szamizdatok révén tíz évet fejlődhetett,
utána pedig több mint tíz évet. A konzervatív sajtónak meg nem
tudom, mikortól lehet a kezdetét venni, de feltételezem, hogy a
Hiteltől, tehát valamikor '88-tól. Komolyan gondolom, hogy a
Horn-kormánynak kellett volna gesztusokat tennie, a Magyar Nemzeten
túl is, bár nyilván vannak, akik ezt is sokallják.
- Később
már Horn Gyula is.
- Igen.
Ám a médiavalóság elemzőjeként gondjaim vannak a szakmám
konzervatív részével. Utalok itt arra, amiről már beszéltem: a
nem ismert és nem foglalkoztatott vidéki publicistákra, másrészt
pedig felteszek egy kérdést. Hogyan lehetséges az, hogy jelenleg
a konzervatív tábor legjobb publicistája Solymosi Frigyes szegedi
akadémikus? Tehát egy nem hivatásos újságíró a legnyitottabb,
legérdekesebb gondolkodó a másik táborban. Mivel magyarázható
az, hogy a konzervatív tábor publicistái arra kárhoztatják
magukat, hogy propagandisták legyenek? Jószerivel semmi mást nem
csinálnak, mint a kormánypolitika bizonyos tételeit megzenésítik.
Tisztelet az egy-két kivételnek.
- Itt
is adódik a kérdés: normális, demokratikus politizálás ez,
vagy e mögött törzsi háborúzás folyik?
- Megint
kénytelen vagyok történelmileg megalapozni a mondandómat.
Döbbenten fedeztem fel, hogy már Angliában a XVIII. században
egészen más típusú sajtó rajzolódott ki, mint a kontinensen,
mondjuk, az Elbától keletre. Angliában a sajtó egyre inkább
gazdasági befektetés lett, és nyereségre törekedett. Kétszáz
év alatt úgy alakult a hagyományrendszere, hogy a sajtó
ellenőrizte a politikát. Az Elbától keletre, tehát a
kontinentális fejlődés keretében, egyebek között
Magyarországon is, a sajtó sosem volt gazdasági befektetés.
Mindig politikai befektetés volt, és nem kellett nyereségesnek
lennie. Lehetett nyugodtan veszteséges, függetlenül attól, hogy
éppen milyen politikát szolgáltak ki az újságírók. Tudniillik
az újságírók propagandisták voltak, akár kormánypártiként,
akár ellenzékiként. Nem azt mondom, hogy egy újságírónak ne
legyen világnézete. De az a jó, ha utánajár a tényeknek, akár
riporterként, akár publicistaként, és a tényekből próbálja
kibontani a véleményét. Amelyet aztán be lehet egy bizonyos
világnézeti irányba sorolni, a tények azonban állják meg a
helyüket. Én ezt a zsurnalizmust tartom mérvadónak, nem a
lejbzsurnalizmust. Sajnos, a tényközpontúság, ha nem is
teljesen, de hiányzik a magyar újságírásból. Pedig az
angolszász rendszer azóta egész Nyugat-Európában meghonosodott.
És kétszáz év alatt két alapelv kristályosodott ki: az egyik
az egyenlő távolságtartás elve, a másik az automatikus
válaszadás joga. Az előbbi, ugye, azt jelenti, hogy a
szerkesztőségnek egyenlő távolságot kell tartania a különféle
politikai tömörülésektől. Ez Magyarországon magyaros módon
valósult meg: minden párt egyenlő, de van két egyenlőbb. Az
egyik a Fidesz, a másik az MSZP. '94 és '98 között a külföldi
tulajdonban lévő vidéki magyar lapok a két nagy pártnak
kedveskedtek, elsősorban az MSZP-nek, másodsorban a Fidesznek, a
kis pártok pedig dühöngtek. '98 óta ugyanezek a lapok elsősorban
a Fidesznek, másodsorban az MSZP-nek kedveznek, és a kis pártok
továbbra is dühöngenek. De azért tendenciaszerűen megvalósult
az egyenlő távolságtartás elve a vidéki lapoknál. Ugyanez
Budapesten, a Népszabadság kivételével, kevéssé valósult meg.
A Népszabadságnál kínosan vigyáznak az egyenlő távolságtartás
elvére, nem a szó világnézeti értelmében, hanem hogy ne
kerüljenek túl közel egyik párthoz sem. Gondolom, hogy neked
sincs más véleményed erről, olvastam a médiakönyvedet.
- Valóban.
- A
másik angolszász sajtóhagyomány, az automatikus válaszadás
joga azt jelenti, hogy amikor a politikai többségnek van egy
döntése, amely lehet adott esetben egy kormányzati döntés is, s
ezt valaki bejelenti a nyilvánosság előtt, akkor a médium
képviselőjének kötelessége odadugni a mikrofont a kisebbségi
vélemények képviselői elé, hogy tíz-húsz-harminc másodpercben
szintén mondhassák el a magukét. Ez, amiről most beszélek, a
külföldi tulajdonban lévő magyar lapoknál a világ
legtermészetesebb dolga. Mondok egy példát! Az Orbán-kormány,
mondjuk, hoz egy döntést a családi pótlékról. Szalai
Annamária, a Fidesz Zala megyei elnöke hazajőve a parlamentből
elmondja a véleményét a Zalai Hírlap munkatársának, Göndör
Ferenc, az MSZP megyei elnöke szintén elmondja a véleményét, és
az összes párt hazaérkező képviselője elmondja a véleményét
erről a döntésről. Ez jelent fejenként tíz sort és egy
fényképet, az egészből lesz egy kétflekkes anyag. Ezt
reflexszerűen művelik a vidéki szerkesztőségek. Kérdezem én,
hogy a Magyar Nemzet mennyire műveli reflexszerűen? Vagy a
Népszava?
- Tudjuk,
hogy nem.
- Miért
nem?
- Mert
megélnek a háborúzásból.
- De
a Népszabadság műveli.
- Az
meg ebből él meg. Az olvasóiból. Részben a megmaradt
előfizetőkből. Ha nyíltan pártlap volna, sokkal kevesebben
vennék, holott a baloldaliságát azért vállalja. Nem biztos
egyébként, hogy ha veszteséges lenne, jutna olyan mentőövhöz,
mint eddig a Magyar Hírlap vagy a Népszava.
- Na
de meg lehet nézni, hogy ez a gyakorlat milyen következményekkel
jár. Egy kis magyar megyében a Népszavát nyolc-kilencszázan
olvassák, a Magyar Hírlapot és a Magyar Nemzetet kétezernél
valamivel többen. Ezt el kell osztani 3,6-del, és kijön az
eladott példányszám. Ugyanebben a kis megyében a Népszabadságot
tizenkét-tizennyolcezren olvassák. És százötven-kétszázezren
a megyei lapot. Az emberek fogékonyabbak azokra az újságokra,
amelyek komolyan veszik a polgári demokratikus sajtóhagyományok
két alapelvét.
- Végezetül
vessünk egy pillantást a jövőbe! Tapasztalataid szerint a
tanítványaid hogyan fognak újságot írni? Ugyanúgy elragadják
majd őket is az érzelmeik, indulataik, ugyanúgy egymásnak esnek?
Vagy maradnak nekik ellenfélnek a politikusok, függetlenül
pártoktól, oldalaktól?
- Évenként
kétszáz-kétszázötven főiskolással és egyetemistával
találkozom. Elég régóta tanítok médiatörténetet és
műfajelméletet, vannak tehát olyan hallgatók, akiknek a végzés
utáni tevékenységét már figyelemmel kísérhetem. Azok vannak
kedvezőbb helyzetben, akik vidéki lapnál dolgoznak. Egy kis
szerkesztőségben ugyanis több mindent lehet csinálni, jobban meg
lehet tanulni a szakmát. Ráadásul a vidéki szerkesztőségek
távolabb vannak a politikai erőközpontoktól, ezért aztán az
újságírók ritkán kényszerülnek arra, hogy a politikusok
kegyét lessék. Ellentétben azokkal a tanítványaimmal, akik a
politikailag tömbösödött fővárosi sajtóban helyezkedtek el.
Arra panaszkodnak, hogy azonosulniuk kell a szerkesztőség
irányvonalával, holott ők szívesebben művelnék a tényszerű
újságírást. Intő példának szoktam említeni a diákoknak
Harley és Defoe példáját. Harley whigként kezdett a XVII.
század végén. Liberális politikusként karolta föl Defoe-t, a
pamfletszerzőt. Aztán fogta magát, s átállt a torykhoz, mert
miniszteri széket kapott a konzervatívoktól. Pálfordulását
hogyan kövesse Defoe, ki vele korábban szívből azonosult? El is
ment a kedve a politikai újságírástól, s bánatában megírta a
Robinson Crusoe-t. Kínjában világhírű lett, ez igaz, de a
tanítványaim értenek a példából: igyekeznek távolságot
tartani a politikusoktól. Kérdés, persze, hogy az egy lépés
távolság-e vagy közelség? Elvégre az újságírónak szüksége
van olyan információkra, amelyeket csak a politikustól kaphat
meg, a politikusnak pedig szüksége van az újságíróra, akinek a
közvetítésével mondandója eljuthat a választókhoz. A
hetvenes-nyolcvanas évek talán legjobb publicistájának, Bertha
Bulcsúnak van egy örökbecsű mondása, mely az írókról szól,
de az újságírókat is jellemzi: "Ha az író túl közel
megy a hatalomhoz, akkor megég, ha túl távol kerül tőle, akkor
megfagy."
"A
ZSIDÓKTÓL MINDEN KITELIK"
Látogatás egy kivégzett antiszemita rokonánál
Látogatás egy kivégzett antiszemita rokonánál
Minden
egyes könyvnek megvan a maga története - nem különben minden
interjúnak. Olykor éppen annyira fontos és érdekes, mint maga a
mű. E mostani beszélgetés alanya hetvenhét éves, "tisztességben
megőszült" hölgy, kinek nevét mégsem szeretném senkinek
az orrára kötni. Az ő - és családja - védelmében. E
Felvidékről elszármazott, zárdában nevelkedett, arisztokrata
beütésű hölgy ugyanis megtette nekem és olvasóimnak azt az
óriási szívességet, hogy maradéktalanul őszintén beszélt,
alig tekintettel témánk kétségkívül kényes voltára. Ennek
köszönhető, hogy egy olyan világosan dokumentált látlelet
született, amelyen ragyogóan nyomon követhetők azok a
gondolkodási és érzelmi mechanizmusok, amelyek a törzsi háborút
táplálták egyik irányból - s fáradhatatlanul táplálják mind
a mai napig.
E
gondolatoknak és érzelmeknek az ad páratlan jelentőséget, hogy
gazdájuk egy szellemileg élénk és érdeklődő személyiség,
aki nem zárja le mesterségesen maga előtt az előítéleteivel,
érzelmi beállítottságával ellentétes tapasztalatokat,
információkat. Annál különösebb, hogy az új felismerések
miért képtelenek lerombolni, vagy legalább egyensúlyából
kibillenteni a meglévő gondolatok karcsú tornyát. Ami persze
azért érdekes és tanulságos igazán, mert éppen hogy nem
egyedi, hanem valószínűleg általános esettel állunk szemben.
Az
interjúban elhangzó adatokból, viszonyokból talán kinyomozható,
ki is az interjú alanya. Megtehettem volna, hogy a rokonságra
utaló nevek elhagyásán túl e nyomokat is eltakarítom,
összezavarom - csakhogy ez már a hitelesség kárára ment volna.
Különben is, a jelek tisztán azt mutatják, hogy bár a törzsi
háború az egzisztenciákat is eléri (ismert törzsi harcosok ne
is próbáljanak munkát-kenyeret koldulni az ellenség táborában),
egy "közkatona" jogi meghurcolásának veszélye
(gyűlöletkeltés címén) nagyjából nulla. De még ennél is
többet gondolok: szent meggyőződésem, hogy a nyilvánvalóan
őszinte kitárulkozás mindenkinek üdvözítő, aki legalább
megérteni, hát még ha túlhaladni szeretné a mostani háborús
állapotot. Értelmes emberek nem nyugodhatnak bele abba, hogy a
demokrácia, a szólásszabadság, az új nyilvánosság már
második évtizedében vagy csak rejtjelezve beszélhessünk, vagy
sehogy se, közös dolgainkról. Nos, ez a felismerés fogja végképp
megvédeni interjúalanyomat az ostoba kutakodásoktól és
háborgatásoktól.
Így
legyen.
*
- Kolosváry-Borcsa
Mihályra, a Sajtókamara vezetőjére ön azt mondta nekem a
telefonban, hogy zseni volt. Milyen tekintetben?
- Nagyon
tehetséges volt. Lófő volt, de "minden lófő bolond egy
kicsit", mondta nekem. Erdélyi, az édesapja Borcsa Mihály,
de őt tulajdonképpen a nagybátyja nevelte fel, így lett
Kolosváry Borcsa Mihály. Na most, amikor visszajött Erdély, mint
általában az erdélyiek mind, magas pozícióba került. A
kamarától 800 pengő tiszteletdíjat kapott, amit ő soha nem vett
fel, hanem az újságíró-feleségek szülési segélyének
alapjára adta be.
- Ez
nála propagandafogás lehetett, vagy ilyen jólelkű ember volt?
- Végtelenül
jólelkű ember volt. Nagyon sokszor előfordult, hogy amikor már a
zsidótörvény bejött, állástalan újságírók rohantak hozzá,
és még ő adott nekik pénzt. Például Kolozsvárról Bíró...,
Bíró...- nem tudom már, ki, és a Sajtótanácshoz továbbítottuk,
mert ezüst vitézségi érme volt, csak az volt a baj, hogy mire a
Sajtótanácstól lejött az irat, az illetőt elvitték.
- Mert
zsidó származású volt?
- Persze.
Persze. Hát volt egy lista. Amit velem nem engedtek íratni, de nem
is bánom. A kolleganőm írta és, nem is tudom, minek nevezzem, a
... Alfréd doktor. Ők írták együtt. Manipuláltak valamit,
szerintem.
- Mi
volt ezen a listán?
- Megvolt
mindenkinek a kartotékján jelölve, hogy A, B, C. Származásilag
volt egy ilyen beosztás rajta. Na most elővették ezeket a
kartonokat és egy bizonyos listát gépeltek, azt, amelyiket nekem
nem engedtek.
- A
Sajtókamarának azokról a tagjairól...?
- A
kamarai névsor listája volt, és abból ők nyilván kiszűrtek
bizonyos elemeket, akiket ők kiadtak. Kiadtak vagy nem adtak ki.
- Lehet
ezt tudni? Ő most inkább mentette a zsidókat, akit lehetett, vagy
elősegítette a tisztogatást?
- Hát
ő nem volt zsidóbarát. Horthyval is azon rúgtak össze...
Először ugye az Andrássy út 23-ban voltunk. Aztán megvették az
Andrássy út 101-et, a török követség volt épületét, és
akkor volt ott egy nagy ünnepség, meghívták Horthyt, de már
mindenki előre nevetett, hogy nem fog jönni, hanem Bárczyházit
küldi, a miniszterelnökségi államtitkárt. Valóban ő jött el,
volt egy nagy rádióelőadás is, vitéz Turánszky László volt
akkor a sajtófőnök, nagyon elegáns, szép, arisztokratikus
külsejű férfi. Hát, ugye, minden hónapban jöttek, mert be
kellett egy bizonyos összeget fizetni és a sajtókamarai
igazolványt újítani. És ezt kezeltük. Meg hát nekem volt egy
stencil írógépem, a Continentál Silentem, azon írtam a
stencileket, és hát egymással szemben ültünk a kolleganőmmel,
én egy Adleren írtam, meg ő is, gépeltünk. Mit óhajt még
tudni?
- Azt
szeretném érzékelni, hogyan lehetséges, hogy a rendszerváltozás
Magyarországán bizonyos értelemben megismétlődött az, ami a
második világháború Magyarországán: Kolosváry-Borcsa Mihályt
ön jóindulatú és jószándékú emberként írja le...
- Persze!
Ő állandóan azt hangsúlyozta, hogy ezek zugfirkászok. Nem írják
meg az igazat, és az egész kulturális életünket ellepik. Na
most, létrehozta a Sajtófőiskolát, pontosan azért, hogy ne
képzetlen újságírók kerüljenek ki, az úgynevezett slapajok,
hanem olyanok, akiknek a nyomdatechnikától kezdve a nyelvekig
mindent tanulniuk kellett. Dr. Mihelicsi volt annak az igazgatója,
aki egyébként az Új Embernél is igazgatói szerepet töltött
be, báró Krai István volt a titkár, és én hetente kétszer
gépeltem nekik. A Pálfinak a nagybátyja, aki most halt meg
nyolcvan éves korában, az is slapaj volt.
- Mi
lehet az oka annak, hogy akkor is, most is ennyire kiéleződtek az
ellentétek?
- Mert
a zsidóság, sajnos, nem fér a bőrébe. Ne haragudjon, de amikor
az én barátnőm, aki soha életében nem tartotta magát zsidónak,
mert minden nap hetes misére járt, egyszerre elkezdett őrjöngeni,
hogy itt zsidóüldözés lesz. Most, pár éve.
- A
rendszerváltás után.
- Most,
igen. Meg is halt, szegény, két éve. Mondtam neki, hogy most már
döntsd el végre, hogy te most zsidó vagy, vagy mi vagy. Mert hogy
"itt gyilkolni fogják megint a zsidókat". Szóval
akikben volt egy kis beütés, azokra rájött a frász. Valóban.
Attól féltek, hogy itt megint lesz egy holocaust. És most is
attól félnek. És úgy irányítják és keverik a sajtót,
sajnos! Látom, hogy a Lovasék kapnak két órát egy héten, a
többit a zsidók mismásolják el, állandóan félrebeszélnek.
Hát az ember nem hülye, én hallgatom az összes adót, nekem
hatvanhárom adóm van, ami bejön, még arab adóm is van. Hát
összevissza kevernek mindent, keverik állandóan a kártyát,
addig, amíg... Most, ugye, ezzel a bin Ladennel. Most megint... Na,
mindegy. Nekem megvan erről az egészről az egyéni véleményem.
Én egy zsidó városban nőttem fel, ahol viszont nem számított,
hogy ki zsidó, és ki nem-zsidó.
- Pontosan
hol?
- Munkácson.
Az egy kimondottan zsidó város. De nem számított, ki volt zsidó,
ki nem, tudniillik a Magyar Párt vezetője, a Rövid Vozáry
Aladárnak a felesége egy rabbi lánya volt, a Gergely Márta, és
az őslakó párt azért tudott befutni, mert a zsidók mind
odaszavaztak. És mind magyarnak vallotta magát.
- S
hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy a végén, már '45 után,
egy olyan embert, akinek a képe most körvonalazódik előttem,
kivégeztek? Az, hogy nem szerette a zsidókat, mert úgy érezte,
hogy bemocskolják az ő magyar kultúráját, még emberileg
érthető. De hogyan lett ebből aztán könyvek megsemmisítése,
aztán az ő megsemmisítése?
- A
zúzda, a zúzda, a könyvzúzás! Hát ez volt a legnagyobb...
melléfogása! Mikor mi ezt először megláttuk, mert szerencsére
nem nálunk történt, a híradóban, hogy Kolosváry-Borcsa bezúzza
Thomas Mann könyveit! Hát nézze, Thomas Mannt nem lehetett volna
bezúzni, már könyörgöm, valaki, aki ilyen művelt és okos, az
miért vállal egy ilyen szerepet? Hát akkor ő már sajtó
kormánybiztos lett.
- És
miért vállalta ezt a szerepet?
- Hát
azért karrierizmus, volt benne. Mert az erdélyiek, mondjuk meg,
úgy ahogy van, mind szerettek karriert csinálni. Ez az igazság.
Nagyjából. Viszont ezzel együtt egy végtelen nagy tudású,
nemes lélek volt általában.
- Egy
kortárs elbeszéléséből tudom, hogy a bírósági tárgyalására
megidézték Thury Zsuzsát, akit ő megmentett annak idején, s
most kérte, hogy tanúskodjon mellette. Ebből a tanúskodásból
azonban az lett, hogy a népbíróság erre hivatkozva ítélte
halálra, mondván, itt a legfőbb bizonyíték, Kolosváry-Borcsán
múlt a zsidó származású újságírók elhurcolása és halála,
mert ha akarta volna, mindenkit kihúzhatott volna a listáról.
Nos, ez az ember, amikor a halálos ítélet kimondása után
vezették el, Thury Zsuzsa előtt megállt egy pillanatra, és
mélyen meghajolt előtte. Ez is nemes lélekre vall.
- A
nőkkel szemben mindig abszolút gavallér volt. Nekem is kezet
csókolt, noha egy taknyos voltam.
- Mint
nagy tudású ember nem sejtette, mi várhat rá? Vagy erősebb volt
a karrierizmusa?
- Úgy
látszik, fogalma sem volt... Pedig mindenki tudta, hogy a háború
elveszett, hiszen már olyan leveleket kaptunk, hogy az Andrássy
utat ki fogják a fejetekkel kövezni. Véletlenül, amikor a
kolleganőm szabadságon volt, egyszer benyúltam a fiókjába,
képzelje el, ott találok egy ilyen rakás levelet. Azt hittem, a
frász jön rám. Na most, gyűjtöttük mi a Kommünben megjelent
lapokat is, tudniillik Darvas Iván édesapja, Darvas János, az
volt a haditudósító század parancsnoka. Mindig nagy röhögés
volt, hallgassam meg, hogy Darvas János milyen vérforraló
cikkeket írt a Kommünbe. Mi csak úgy hívtuk őt, hogy
szalonbolsevista.
- Ehhez
képest Darvas Iván az SZDSZ-nél kötött ki.
- Meg
is tagadta az apját. Hallgattam egy interjúját, amelyben azt
mondta, hogy sajnos az apám fasiszta volt. Soha a büdös életben
nem volt fasiszta az öreg.
- A
Sajtókamarának csak nem-zsidók lehettek a tagjai?
- Az
utolsó percig voltak ott zsidók. Ott volt a Hetényi Buxi, a Lovig
Károly, akkor a Zsurkai bácsi, meg a Steiner Vilmosné - milyen
államtitkárnak a felesége? Szóval voltak zsidók bőven a
kamarában.
- Ők
később nem próbálták menteni az ön nagybátyját?
- Fogalmam
sincs. Én egyedül Zsohár Istvánnal találkoztam, az is ült
börtönben valameddig. Amikor Pestre kerültem, felhívtam a
jogászunkat, dr. Daniel Áront, és azt kérdeztem tőle, mondja,
Áron, bevallhatom, hogy hol dolgoztam, és azt mondta, Isten őrizz,
nem!
- Ha
vissza tetszik gondolni azokra a hétköznapokra, hol lett az egész
elrontva, vagy mennyire volt az egész elkerülhetetlen?
- Nézze,
állítólag Gömbös volt az, akitől még Hitler is tanulta a
jobboldaliságot. Vitéz Jákfai Gömbös Gyula, ugye, akinek a
szobrát aztán felrobbantották. Ő az, akitől az olaszok is
átvették a fasizmust. Mert ő volt a nagy fasiszta és mindenkinek
ő volt a tanácsadója. Egy nagyon antipatikus ember volt
egyébként. Szóval Hitler úgy csinálta, hogy szuggerálta szinte
az embereket, szerintem, mert most, hogy nézek ilyen régi
filmeket, azt mondják, hogy Hitler mindent úgy csinált, hogy nem
kért semmit, hanem ajánlják fel neki. Hát a szlovákok pénzért
adták ki a zsidókat, fizettek is. Majdnem elájultam, ezt most
tudtam meg, hogy Tisó, akit szenté akartak avatni ezek az őrült
szlovákok, ez egy pap volt. Ő volt a miniszterelnök, vagy mi, és
pénzért adta ki a zsidókat a németeknek.
- Ez
még mindig nem magyarázza meg, hogyan fajulhattak odáig a dolgok,
hogy ez az ember akasztófán végezte. Nem ő hozta a
zsidótörvényeket...
- De
a kamarában végrehajtatta.
- Ez
igaz, ez azonban mégsem előzménye, hanem következménye volta a
zsidótörvényeknek.
- Nézze,
ez egyértelmű volt. Ezt végrehajtatta. És bezúzta a
zsidókönyveket. Hát én amikor ezt láttam, mint fiatal lány is
azt mondtam a vőlegényemnek - szegényke meghalt, Isten
nyugosztalja -, hogy ennek nem lesz jó vége. Ezt az őrültséget
miért kellett egy ilyen kultúrembernek elvállalni?!
- És
miért kellett?
- Azt
hiszi, hogy tudom? Meggyőződéses volt. Szerintem meggyőződéses
volt.
- De
mitől válhatott meggyőződésévé? Azt tudom, hogy a budapesti
orvosok, ügyvédek, újságírók nagy része zsidó származású
volt. Ezt nem lehetett elviselni?
- Nem
tudom. Esküszöm, hogy nem tudom.
- Pedig
amiatt nagyon érdekes lenne, hogy nincs-e olyan tanulsága annak a
korszaknak, amely segítheti elkerülni, hogy hasonló ma is
bekövetkezhessen.
- Abszolúte
nincs. Ugyanaz a helyzet most is. Csurkának sajnos igaza volt,
ugye, ő követeli most, hogy világítsák át az egész médiát.
Azonkívül most ő akar anyai jogon nem tudom mit csinálni, de a
zsidókat és cigányokat kizárja. Hát őrült ez a Csurka, a
cigányokat miért zárja ki? Azok éppúgy üldözöttek voltak,
azokat éppúgy elvitték. Kezdetben nem is tudtam, hogy a
cigányokat is elvitték a származásuk miatt. Én, mondjuk, az
egészet nem tudtam megérteni, mert mondom, egy zsidó városban
nőttem fel. Engem a sors odasodort a kamarába, nagyon jó állásom
volt, de volt egy olyan időszak, amikor azon gondolkodtam, hogy
elmegyek. Bennem soha nem volt előítélet semmiféle faji alapon
vagy nemzetiséggel kapcsolatban. Az urammal mindig ezen
vitatkoztunk, mert azt mondtam, hogy miért, ha egy néger
ugyanolyan kultúrszinten van, mint én... Azt mondta, hogy
beszélhetek én ilyen marhaságot?!
- Amit
Csurkáról tetszett mondani, az azt jelenti, hogy az ellentétek
megint beletorkolhatnak egy nyílt összeütközésbe?
- Viszont
sajnos a média tehet róla. Mert ahogy viselkednek, és ahogy
kifacsarják a híreket, és megmásítják, és összevissza
hazudnak, és amikor erőszakkal belebeszélnek, nem is hagyják
szóhoz jutni azt a szerencsétlen alanyt, úgy, hogy az a végén
azt sem tudja, hogy hol van... Hát ne haragudjék, én közéjük
lőnék! Hát mit képzelnek ezek a magyar zsidók? Hogy nekik
mindent lehet?!
- Amikor
tetszik nézni a televíziót, csak magyar zsidókkal, vagy
egyáltalán, csak zsidókkal fordul elő, hogy ilyet csinálnak?
Zsidónak kell lenni ahhoz, hogy valaki balos legyen, rámenős
legyen...?
- Nézze,
itt van a Bauer Tamás. Most, ugye, kiderítették, hogy Bauer
Miklós bácsi, ugye, a körmös Bauer Miklós bácsi verte nem
tudom kit. Most pedig Bauer Tamás pofázik legjobban a
szerencsétlen Orbán ellen. Csűrik, csavarják, nézze,
borzalmasak. Ugye, ez az óhéber duma, ez közismert náluk, ezt
nagyon jól tudjuk. Csűrni, csavarni remekül tudnak. És nem
csoda, higgye el, nem csoda, hogy ők maguk fogják maguk ellen
provokálni az embereket. Ezzel a sok összevissza beszéléssel. Én
mindig élvezem... Milyen Zsolt?
- Bayer?
- Bayer
Zsolt. Itt volt a komáromi híd átadása, véletlenül kapcsoltam
be a televíziót, végigbőgtem az egészet. Felvidéki vagyok, hát
hogyne... És Bayer Zsolt idézett egy Kis Ignácot, vagy hogy
hívják, aki azt kifogásolta, hogy "de a nehézségeket nem
beszélték meg". Hát mosson kezet, mosson lábat, mosson
arcot, és tanuljon meg viselkedni. Egy avatáson hol beszélik meg
a nehézségeket? Azt nyilván előtte beszélték meg. És
egyáltalán, ahogy le akarják járatni ezt a számomra igen
szimpatikus kormányt! Mert én ennek a kormánynak azóta
drukkolok, amióta ez a loboncos hajú fiú beverte az oroszokat a
betonba. Emlékszik maga arra? Hááát! Én azt mondtam, hogy ebből
a fiúból miniszterelnök lesz. És bejött... Hát ne haragudjon,
de amit Nagy Imrével is csináltak! És az amerikaiak olyan
szemetek, hát én végig bőgtem Ózdon, mert ugye Ózdon voltunk
huszonhárom évig, az egy kis Moszkva volt, de ott becsületes
kommunisták voltak, nem ilyen bitangok. Ott nem engedték az úri
népet bántani. És ötvenhatban is megfenyegették a zsidó
fotóst, aki fényképezett, amikor a gyásztüntetés volt - hogy
ne fotózzon, mert amikor őt bújtatták, meg a családját, akkor
nem fotózott. Hoppá! És az öreg abbahagyta a fotózást. Szóval
azok az ózdi kommunisták igazán becsületes kommunisták voltak.
Ezek a pestiek?! Utcaszar, ócska trógerek! Amikor Kovács László
elkezdi a Varsói Szerződést dicsérni, minden alap nélkül.
- Washingtoni
Szerződést akart mondani.
- Hát
ennyire látszik a moszkovita kötődés... Amikor Nagy Imréék
segítséget kértek, az igazság az, hogy Ózdról is kimentek,
aztán visszajöttek.
- Mármint
az oroszok.
- Na
ugye, mert a forró dróton megvolt a csere, az amerikaiaknak a
kanális volt a fontos, a Szuezi csatorna, itt meg az oroszok
csináljanak, amit akarnak. És emlékszem, hogy akkor Ózdon a
megyei párttitkárt egy szál gatyában elvitték, a Földesit,
mert az külön tanácsot nevezett ki, és azt mondta, ha az oroszok
újra bejönnek, az ózdi gyár mind a négy sarkát felrobbantják.
Képzelheti, az egyik saroknál ott laktunk mi. És amikor
visszajöttek az oroszok, jött velük egy zsidó tolmács, aki
állítólag magyar volt. Folyt a kihallgatás, és fel kellett
állni az egyik mérnöknek, aki a gyárigazgató öccse volt és a
SZU-ban végzett, hogy Pan tovaris, a tolmács nem azt mondja, hanem
hazudik. A király meztelen. Erre a Pan tovaris jól fenéken
billentette a saját tolmácsát. Szóval mindenütt ott voltak és
mindenütt keverték a dolgokat. Például amikor megvettem Illés
Béla Kárpáti rapszódiáját, el voltam ájulva, mert azt hittem,
hogy a Kárpátokról szól. Pedig egy nagy kommunista propaganda.
De ennek az Illés Bélának az apja - talán Huszton - olyan
kocsmáros volt és olyan magyar érzelmű, hogy állandóan magyar
sujtásos ruhában járt. Hát gondolom, hogy forgott a sírjában,
hogy ilyen gazember fia lett, aki orosz tisztként jött vissza.
- Mit
gondol, 1919 választóvíz lehetett?
- Sajnos
igen. Ezt még a rabbik is elismerték, nem egyszer, Raj Tamás vagy
valamelyik, hogy sajnos őket azonosítják a 19-es zsidókkal. Az
én apámat is Szamuelyék akarták felakasztani Munkácson. Az
urakat, ugye. Mindig mondták, mert az apámnak vörös szakálla
lett idős korában, hogy jól fog állni a kötél a szakállához.
Csak az volt a szerencse, hogy Romanelli Olaszországból bejött,
és Héjas Iván különítményével együtt meggátolták. Erre
mondják, hogy sajnos minket azonosítanak Kun Bélával meg
ezekkel. És ezek túl akartak tenni, ugye, mindenben, a
Szovjetunión, nyalásban...
- Nem
lehet, hogy éppen azért, mert sokan azonosították a '19-es vörös
zsidóságot a nemzeti érzelmű zsidósággal, ez utóbbiak
kénytelen-kelletlen elkezdtek valóban közeledni az előbbiekhez?
Ha úgy tetszik, önvédelmi reflexből.
- Nézze,
a zsidóknál megvan az, hogy hihetetlenül összetartók. Azonkívül
pedig, ugye, szemet szemért, fogat fogért. Tehát ők
huszonhetedíziglen is követelni fogják a jussukat, és nem
felejtenek. Náluk nincs megbocsátás. Mint ahogy az egyik rabbi
mondta - azt hiszem, Járai Judit idézte őt a televízióban -,
hogy mi megbocsátunk, de nem felejtünk. Hát hogy lehet úgy
megbocsátani, hogy az ember nem felejt?! Akkor nem bocsátott meg.
Ők nem ismerik a megbocsátást. Amit azokkal a szerencsétlen
arabokkal csinálnak, hát már mindenkinek forr a vére, akiben egy
csöpp igazságérzet van. Én voltam kint Bagdadban és láttam ott
az arabokat. Azok nem koszosak! Azok tisztelettudóak! Az én
unokámat állandóan elkapdosták, meg akarták csókolni,
megmelegítették a kajáját, végtelenül rendesek voltak. És
olyan abszolút urak voltak, mint egy angol gentleman. És akkor
rájuk mondják, hogy koszos arabok. Dehogy koszos arabok azok! Szó
sincs róla! Nem mintha a munkácsi zsidók koszosak lettek volna,
mert azok se voltak koszosak. Mert jártak ebben a hófehér
hogyhívjákban és fekete kalapban. Nagyon elegánsak voltak ezek a
bóherek egyébként. És volt egy csodarabbi, aki úgy festett -
nagyanyám mondta mindig -, mint egy hindu herceg. Volt egy gyönyörű
lánya, és annak az esküvőjére az egész világ zsidósága
eljött oda, Munkácsra. A nagyanyámat egyébként nagyon sokan
nézték zsidónak, de nem volt az. És amikor a nagyapám meghalt,
nagyon érdekes... egyedül a zsidó rabbi, tehát ez a csodarabbi
küldte el a bóherét a nagyanyánkhoz, hogy "a pénztárcánk
rendelkezésére áll". Mert ott maradt a két lánnyal. Se az
evangélikus pap, se a katolikus pap nem tett neki ilyen
felajánlást. De a zsidók rögtön jöttek, mert a nagyapám annak
idején, mint postafőnök, előfordult, hogy jött csomagjuk,
kifizette, átvette, és akkor ők utólag jöttek és fizették ki.
És ezt annyira nem felejtették el! Azért mondom, hogy a zsidók
nem felejtenek. Amikor a nagyapámat temették, akkor volt az...?
Tény, hogy megjelent egy elegáns úr, és egy malomkerék nagyságú
koszorút tett le. És akkor meghajolt, nem várta végig, és
elment. Nézték, hogy ki lehet a Kro és Bainish (?)
cég... Nahát, ez a nagyanyámmal történt. "Tarnopolból
indult", kis tálcákat, cukorkákat meg cipőpertlit
árultak... És nagyanyám kinézett egy havas délelőtt, látta,
hogy ott kuporog a munkácsi kastély udvarán ez a kis zsidó.
Felhívatta, megitatta, megetette, és ő volt az, aki nagyanyám
temetésére hozta azt az őrült nagy koszorút. A család aztán
kapcsolt, hogy Kro és Bainish (?), ez a híres
porcelán- és üvegkereskedő, ez lett abból a Tarnopolból indult
kis fiúcskából. Hát mondja a barátnőm, hogy belenézett
valamelyik nap egy újságba, ott vannak a megjelenő könyvek, és
köztük van Dövényi Lajos: Tarnopolból indult. Dövényi Nagy
Lajos. Hát őt ezért a könyvéért ítélték halálra... Nézze
meg, ő az!
- Egy
régi képeslapban. Akár egy magyar paraszt arca.
- És
így nézett ki Kolosváry.
- Eléggé
meg van már törve. Nem is tudtam, hogy a Magyar Élet Pártjának
volt tagja. Elég hátborzongató, hogy e párt neve alig különbözik
Csurka MIÉP-jétől, és pontosan e párhuzamba állítások
jogossága vagy alaptalansága érdekel. Nem lenne jó, ha még
egyszer bárkit is kivégeznének, mert elmondja...
- Az
igazat.
- Nem
biztos, hogy az igazat. Hisz' ön szerint se volt helyes Thomas Mann
könyveinek megsemmisítése.
- Hát
nem. Én tudniillik nagy tisztelője vagyok Thomas Mannak, és
minden könyvét meg is vettem és olvastam. Hát egy remek író,
na! A József és testvéreit egy nyáron át olvastam ki. Tapolcán
volt egy kis víkendházunk, a gyerekek lent voltak a strandon...
- Vajon
az ellentéteket az is táplálja, hogy a zsidóság rámenősebbje
akár a svájci bankokat is megcsapolja kárpótlás címén, a
nem-zsidókat pedig ez ingerli?
- Én
nem tudom, hogy mi táplálja, de hogy valami táplálja és mindig
táplálja, az biztos. Mondom magának, hogy ezek kihívják maguk
ellen a sorsot. Hát ez a szomszédasszonyom is, aki egy kazár
zsidó, és soha életében nem volt sémi. Szőke. És azt mondja
nekem, évekkel ezelőtt, vagy hat éve, még az uram élt, hogy itt
zsidóüldözés lesz. Mondom, honnan veszed ezt az őrültséget?!
Azért, mert én megyek a villamoson és ott zsidóznak a hátam
mögött. Hát mondom, idefigyelj, te kazár vagy, nem vagy sémi. A
kazárok azok nem zsidók. Azok csak fölvették a sémi vallást.
Aztán meg azt mondja, hogy de már a miniszterek között egy zsidó
sincs. Mondom, miért? A Knesszetben hány hülye goj ül? Mondom
neki, te rajtam nem tudsz kifogni, mert én munkácsi vagyok. "Már
nincs egy miniszter sem, aki zsidó lenne." Ezek így mérik,
ugye...
- Nem
apadna-e a viszály, ha kevesebb lenne a képmutatás? Ha...
- Ha
végre nyugodtan lehetne beszélni. Mostanában zsidó vicceket
mondogatnak a tévében, ez a legújabb, hát végre, most már kezd
feloldódni. Ha valaki zsidó, hát az zsidó, na és, mi van?!
- Gyakran
veszem észre, hogy aszerint foglalkoznak valakinek a zsidóságával,
hogy éppen származik-e előny belőle.
- Nézze,
ez a föníciaiak szokása. Ez egy föníciai nép, ez hatezer évvel
ezelőtt is ugyanezt csinálta. Ezt mindig csak a pénz érdekelte...
- De
amikor ezt tetszik mondani, eszembe jutnak azok zsidók, akiket
Lovas István is bőségesen idéz írásaiban, s akikre éppen az
jellemző, hogy bárkivel szemben is kimondják az igazságot. Akár
a hivatalos izraeli politika ellen - és a palesztinok mellett - is
fellépnek. Ha mi nem általában a zsidókról beszélnénk, hanem
arról, hogy vannak mohó, és vannak nem mohó zsidók, ezzel a
szemléletmóddal nem lehetne kihúzni az ellenségeskedés
méregfogát?
- Na
de idehallgasson! Akkor a másik oldal hagyja abba! Örökösen a
keresztények piszkálását, meg a keresztény miniszterelnök
piszkálását!
- De
nem biztos, hogy azért piszkálódnak, mert zsidók. A szocialisták
is piszkálódnak...
- Nézze,
az SZDSZ most csinál egy nagy Kossuth-izét!
- Hadd
csinálja!
- De
idefigyeljen, a Kossuth, az zsidó volt. Pardon. És szabadkőműves.
És kivitte magával Amerikába a pénzt és elnőzte! Én
Széchenyi-párti vagyok. Az volt a nagy magyar!
- Azt
honnan lehet tudni, hogy Kossuth zsidó lett volna?
- Mert
az volt. Csak ezt nem szellőztetik, könyörgöm. Méghozzá
cionista volt.
- Legalábbis
szabadkőműves.
- Tudja,
hogy egy magyar alapította a cionista pártot?
- Tudom.
Herz Tivadar.
- És
nézze meg, hogy Nagy Imrét kivégezték, de Vásárhelyi Miklóst
már nem, mert ő zsidó volt.
- Mert
Nagy Imre volt a miniszterelnök, ő meg csak a titkára. Egyébként
is Nagy Imre ellen vallott...
- Ellenben
tudja, hogy van egy nagyszerű könyv, amit mindenkinek odaadnék,
aki a zsidóságot akarja, mondjuk, méltányosan megismerni. Annak
a Kopátsy Sándornak a lánya írta, aki Budapest rendőrfőkapitánya
volt '56-ban, de nem volt hajlandó lövetni a forradalmárokra,
erre becsukták. Hát ahogy a lánya leírta, hogy mikor döbbent rá
arra, hogy neki zsidó az anyja, egy miskolci zsidó lány, és hogy
ő zsidó származású, és hogy kezdett akkor ő gyűlölködni.
Állandóan mondták neki, hogy az apja miatt nem tanulhat majd, nem
érettségizhet stb. És hogy a zsidóság mindenütt milyen őrült,
mert végül a zsidó rokonság vitte őt ki, de odakint nem
engedték meg, hogy egy zsidó fiú elvegye feleségül, mert azt
mondták neki, hogy egy büdös kurva vagy, mert csak fél zsidó
volt. Csak meg kell nézni, én is láttam, Salem Alechem: A
tejesember. A hegedűs a háztetőn. Az volt az első dolgom, hogy
elmentem megnézni, olyan szerencsém volt, mert utána le is vették
a műsorról. Abban benne van, hogy amikor hozzá akar menni egy
keresztény fiúhoz a lány, vagy fordítva, akkor megtépik a
hajukat és őrjöngenek, mert ők azok, akik annyira összetartanak.
Ezért van az, hogy - ahogy anyám mondta - egy zsidó vagy nagyon
hülye, vagy nagyon okos. Mert egy degenerált nép tulajdonképpen.
És ez a Samir! Ezt a pokolra tudnám küldeni! Mert az a másik, az
a jóindulatú, elegáns úriember...
- Simon
Peresz.
- Az
már végig tárgyalt volna Arafattal. De az az átok Samir nem
engedte. Most már az amerikaiak rájuk parancsoltak, de most meg az
arabok jelentették ki, hogy nem tárgyalnak. Hoppá! Ne haragudjon,
ezek kövekkel védik magukat, miközben azok a legragyogóbb
fegyvereket kapták meg Amerikától. Bocsánatot kérek, Csurka
István tökéletesen megmondta, Amerika azt kapta, amit
megérdemelt. Na hiszen... Milyen Tamás? Mindig Mérges Tamást
akarok mondani... Milyen Tamás?
- Kire
tetszik gondolni?
- Az
egyik újságíró, aki folyton kérdez. Az is zsidó.
- A
Nap-Keltében?
- Igen!
Na most a múltkor, nem tudom, mi történt, mert a következőre
kapcsoltam be véletlenül az egyik magyar televízión. Ül egy
nagy kereszttel a nyakában Havas Henrik. Itt ül a milyen István,
ez a nagy szakállas zsidó, a Heti Hetesben, én különben nagyon
szeretem, nagyon jó pofa.
- Verebes?
- Igen,
a Verebes István, és itt szemben ül vele egy másik zsidó.
Milyen Mátyás? Képviselő.
- Eörsi
Mátyás.
- Szemét
alak. Annak a nagybátyja, az Eörsi István, amikor a pápa itt
volt, egy olyan verset írt, hogy drágább lett a koton
Magyarországon, mert itt van a római pápa. Azt az embert lelőttem
volna! És még egy. Ezek szabadon árulják a hazát. Azelőtt, ha
valaki kiment, és olyanokat mondott, mint a Tamás Gáspár Miklós,
hogy Orbán Viktor, az judeofasiszta, amikor hazajött, agyonlőtték.
De legalábbis becsukták hazaárulásért. Innen látni, hogy nem
tartják Magyarországot saját hazájuknak. Hoppá! Itt ez a baj!
És akkor fogja fejét a Forró Tamás, hogy borzasztó, mikor két
zsidó így összevész. Így kimondta. Mert szemben ült a Havas
Henrik egy nagy kereszttel, az Eörsi Mátyás egyik oldalon
hajtogatta, hogy milyen borzasztó, hogy a fradipályán azt
mondogatják, Auschwitzba megy a vonat, meg micsoda, Verebes István
pedig azt mondta, na, "záksón". Az én apám meg a
barátja is állandóan lebüdöszsidózták egymást, az keresztény
volt, az apám zsidó, de nem dőlt össze a világ. Erre Forró
Tamás égnek emelte a karját, hogy borzasztó, hogy két zsidó
így bántja egymást. Szörnyű ezt neki nézni! Havas Henrik meg
röhögött a nagy kereszttel a nyakában. Az is egy minden hájjal
megkent csirkefogó. De nagyon okos.
- Pedig
nem zsidó.
- Tudom.
Nekem mondja?
- Csak
azért jegyeztem meg, mert nem lehet, hogy elkövetjük azt a hibát,
hogy valakinek a viselkedését azzal magyarázzuk, ő biztos zsidó
vagy biztos nem zsidó, pedig lehet, hogy egyszerűen csak okos vagy
éppen hülye. Vagy egyszerűen hidegen hagyja a nemzet.
- De
könyörgöm, ők a nemzetellenesek! Hát nekem volt egy
háziorvosom, Isten nyugosztalja, meghalt...
- Ön
szerint teljesen eltűntek azok a zsidók, akiknek fontos volt a
magyarságuk, akik életük árán is védték a hazát?
- El.
Az a generáció kihalt.
- A
huszti kocsmárosok, vagy az olyanok, akik Munkácson a magyar
őspártot győzelemre vitték?
- Ki.
Hát persze! Ez az én korosztályom volt, meg még idősebbek. Ezek
kihaltak. Én akkor gyerek voltam.
- De
nyilván továbbadták az érzéseiket. Vagy lehet, hogy a holocaust
akkora törés volt, hogy megállt az asszimiláció?
- Meg.
Teljesen megállt. Egyébként Munkácson nagyon sok kevert házasság
volt. Az anyám mindig azt mondta, ezen nevettünk, én tizenegy
vagy tizenkét éves voltam, amikor elkerültünk, de mindig azt
mondta, hogy ha a lányaimnak eszük lenne, csak zsidóhoz mennének
férjhez, mert az majd vesz egy nercbundát, vagy egy briliáns
gyűrűt. Mert a zsidó feleségének jó dolga van.
- Az
a különös, hogy Erdélyben még 1990-ben is ismeretlen volt ez a
törzsi ellenségeskedés zsidók és nem-zsidók között.
- Valóban.
És a Felvidéken sem volt ilyen. Kárpátalján sem.
- És
vidéken is legfeljebb nyomokban fedezhető fel a mai napig.
- A
parasztság abszolút nem volt zsidógyűlölő.
- De
a vidéki kisvárosokra se volt jellemző. Olyan, mintha ez az egész
törzsi háború Budapestre koncentrálódna.
- Mert
itt vannak mind! És mert ellepnek mindent! Akkor is azt csinálták,
hogy az összes művészi ágazat az ő kezükben volt. A sajtó.
Minden. Emlékszem, még a 23-ban voltunk, és a földszinten volt a
Pátria klub, hát naponta láttam onnan kisétálni az Egyed
Zoltánt a Karádi Katalinnal. Nem tudom, ismeri-e a nevet? Egyed
Zoltán egy híres újságíró volt, erdélyi zsidó. És Karádit
feljuttatta a csúcsra, utána Karádi nem volt hajlandó neki
feküdni, erre mindennek elmondta. Úgy hogy egyik nap megyek ki a
titkárságra, és látom, hogy szegény Karádi ott feszeng. Hát
nekem nagyon tetszett a hangja, s mint fiatal lány odamentem hozzá,
hogy művésznő, adjon nekem egy autogramot. "Nagyon
boldogan." Aztán átmentem a nyilvántartó szobába, ott
dolgoztam, egyszer csak Kolosváry raportra rendel. Azt mondja, "Hát
te mit csinálsz? Ettől a büdös kurvától kértél autogramot?"
Szó szerint. De mondom neki, Mihály bácsi, nem kurva az, csak
nagyon jó a hangja. "Idefigyelj, tudod, milyen hülye ez? Azt
mondta, hogy nekem nincs atmoszférám Egyedtől." Hát egy
kicsit primitív volt a Karádi. De hát Egyed, abban a pillanatban,
amikor nem úgy táncolt, ahogy ő fütyült neki, akkor már
rögtön, zutty le a keresztény nőt! És ez így ment sorban. A
Ráday Mihály papája, egy gyönyörű szép férfi volt, soha
senki nem mondta volna meg, de tele voltunk zsidó színészekkel.
Alpári Ritától kezdve a legragyogóbbakig. És hogy tudták tolni
őket! Ajaj! Én nagyon jól tudom, mert a színházi életben bent
voltam...
- Ha
olyan ragyogóak voltak, miért baj, hogy felfelé nyomták őket?
- Mert
voltak keresztények is, olykor sokkal nagyobbak, akiket nem
nyomtak. A Tasnádi Fekete Mária, aki, úgy emlékszem, Miss
Magyarország is lett. Azt például teljesen eltűntették a
süllyesztőben, egy keresztény, gyönyörű.... még mindig be van
kapcsolva? Jézus Máriám! Állítsa le! Én annyit zsidóztam itt,
hogy a végén engem fognak....
- Nincs
mitől félnie. Megállapodtunk: csak az jelenik meg, amire áldását
adja... Ott tartottunk, hogy eltüntették a süllyesztőben...
- El.
Aki nem feküdt, vagy nem tetszett nekik.
- Ugorjunk
egy óriási nagyot, itt vagyunk az új évezredben. Hány éves
tetszik lenni?
-
'24-ben születtem. Hetvenhat, vagy már hetvenhét. Nézze, én már
tízéves korom előtt jártam Munkácson a kommunista gyűlésekre,
mert nagyon érdekelt. És én is ott ordibáltam, hogy kenyeret,
munkát a népnek, és le a nagyhasúakkal. És a cseh rendőrök
nagy hassal, békésen mentek, és nem szóltak semmit se közbe. De
hát az egy demokrácia volt, könyörgöm! Abban éltünk!
- Ami
most van, az nem igazi demokrácia?
- Hát
persze hogy nem! Amikor az emberek nem mondhatják nyugodtan, hogy
te büdös zsidó, de nagyon szeretlek, mert a haverom vagy, mert
akkor rögtön jön valaki, hogy be kell csukni, mert zsidózott...
- Lehet,
hogy nagyobb kára van ennek a...
- Ennek
a bezárkózásnak.
- Ez
az óvatoskodás nem fékezi, hanem táplálja az ellenérzéseket,
önnek ez az érzése?
- Nézze,
nekem az az érzésem, hogy sajnos se az Antall-kormány, se a
mostani kormány nem mert szembeszállni se a volt zsidó ávósokkal,
lásd Horn Gyulát is, olyan nagy potentát, miközben köztudott,
hogy pufajkás volt...
- Hiába
köztudott, ha egyszer a választók arra a pártra szavaztak,
amelynek ő volt a feje. Nem az az igazi demokrácia, hogy akár is
őt megválaszthatják?
- De
igazi demokráciában gyilkosokat nem szokás megválasztani.
- Ez
azt jelenti, hogy olyan értelemben nincs igazi demokrácia, hogy
maga a jónép sem érett meg eléggé?
- Nem
hát! És idehallgasson! A másik dolog, hogy sajnos a nép nagy
része a kommunistákra fog szavazni. Mondja, hogy én mondtam. Mert
a barátnőm is azt mondja, hogy megáll az esze, hogy tanult,
művelt emberek mind azt sírják vissza, hogy sokkal jobban meg
lehetett élni Orbánék előtt. Nem fogják fel, hogy mi minden
érte ezt az országot azóta. Hogy árvíz volt, hogy szárazság
volt... Hogy a kormány mit meg nem tesz, a házakat újjáépíti -
hát hol volt még egy kormány, amelyik ezt csinálta?! Hát ez az
Orbán-kormány annyi mindent csinált, hogy ezt még Széchenyi sem
tudta produkálni, pedig ő is rengeteg mindent produkált.
- Tehát
azt tetszett mondani, hogy az egyik megoldás az lehet, ha nyugodtan
beszélhetünk...
- Hát
persze! Ne, ne tagadjuk azt, hogy zsidók vagyunk, ha azok vagyunk.
Hát mit kell azt tagadni?! Szégyellik magukat? Zsigmond állt fel
egyszer, a képviselő, aki azt mondta, hogy miközben annyit
beszélünk a zsidóságról, nincs ember, aki bevallaná, hogy én
zsidó vagyok. Mondta ezt nyolc-kilenc éve. A másik dolog, hogy
ott volt Antall. A barátnőm addig szidta, amíg meg nem tudtam,
hogy félzsidó. Mondtam neki, hogy te őrült, félzsidó, most
miért szidod. Igen? Attól kezdve nem szidta.
- Nem
egy buta dolog ez, hogy véleményünket aszerint változtatjuk,
hogy az illető zsidó vagy nem?
- De
ez a barátnőm, aki soha életében nem volt más, mint keresztény,
mert anyai részről végig keresztény volt, apai részről végig
zsidó orvosok voltak, és hát ugye, együtt jártunk a zárdába.
A zsidó lányokkal! De a cigány lányokkal is! A prímásnak a két
lánya, hát karonfogva jártam velük haza! Hát az volt az igazi
demokrácia! Lássa, a tótok... Erre mondta valaki, hogy "nem
tudjuk, de nem engedünk", ez volt jellemző a tótokra. Hát
innen látszik, hogy nagy soviniszta nemzet a szlovák. Mondom, majd
elájultam, hogy még fizettek is a németeknek, hogy vigyék el a
zsidókat. Őrült az a boxbajnok, akit elküldtek nyugdíjba, aki
szentté akarta avatni Tisót, ezt a papot...
- Meciár?
- Igen,
Meciár vagy hogy hívják.
- Van
remény arra, hogy ez a törzsi háború oldódjék, fékeződjék?
- Nézze,
amíg Amerika tele lesz zsidókkal, és mindent ő akar irányítani
az egész világon... Egyszer a Bencsik András mondta, hogy
lehetséges, hogy Amerika egyszer elveszíti vezető szerepét...?
Ezt taglalta. S két nap múlva megtörténik. Csak nézem, mi ez,
bombázzák New Yorkot? Összedőlt a világ. New Yorkot még sose
bombázták, ugye? New York mindig bombázott. Vietnám, észak,
kelet, dél, nyugat... Mindenütt. Mindenhol beleavatkozott
mindenbe. És akkor otthagyta a jó, remek fegyvereket, és most
azzal támadnak ellene. Mondja, miért amerikai állampolgár ez a
Lovas?
- Mert
a Kádár-rendszerben sittre vágták, aztán sok hercehurcával
kapott egy olyan útlevelet, ami csak kifelé szólt.
- Mert
azt mondta valahol, hogy az amerikai nép végtelenül jóságos, ha
valaki kivándorol, hűtőszekrényt meg minden egyebet oda raknak
az ajtajába, de névtelenül, és nem is mutatkoznak. Erre mondta
azt a barátnőm, aki nemrég jött haza Párizsból, hogy ő meg
azt hallotta a Pannon rádióban, hogy állítólag zsidó ez a
Lovas. Mondom, micsoda? De hát lehet.
- Lovas
azt mondja, ő nem tudja, hogy az-e. A balhé meg azért tört ki,
mert kivándorlási engedélyt kért Izraelbe, s ezt az Élet és
Irodalom megszellőztette.
- És
miért akart pont Izraelbe menni? Idefigyeljen! Nem lehetséges,
hogy ő is egy agent provokatör? Mert nekem minden lehetségesnek
tűnik. A zsidóktól minden kitelik. Beáll egy látszólagos
tömbbe, pofázik - pardon -, és közbe keveri a... tudja, mit.
(Budapest,
2001. őszén)
FÉLIG ZSIDÓ, FÉLIG MAGYAR
- VAGY TÁN EGÉSZEN AZ?2
Beszélgetés Kozma Györggyel
Kozma
György a törzsi háborúval sújtott magyar kozmosz sokdimenziós
koordináta rendszerének abszolút nulla pontján áll. Egy
testben, egy lélekben katolikus és zsidó vallású, neves magyar
és zsidó ősök leszármazottja - erdélyi fejedelmek az egyik
oldalon, prágai csodarabbi a másikon -, zsidóként inkább
konzervatív (hagyományok kutatója és ápolója), konzervatívként
inkább liberális ("csak saját viselkedésünk felett van
hatalmunk"), jobboldaliként pedig inkább a baloldalra szavaz
("a bűnösöket is szeretnünk kell, az ellenségünket is
szeretni kell, és nem szabad elvenni tőlük a lehetőséget, hogy
saját kárukon tanuljanak" - írja egyik nekem szánt
levelében).
Az
abszolút nulla pont elvileg az egyetlen pont, ahonnan egyszerre
mindkét szembenálló törzs torzító elfogultságok nélkül
vehető szemügyre. Ezért kerestem meg Kozma Györgyöt, a
budapesti Rabbiképző tanárát, a Hócipő és a Napi Gazdaság
karikaturistáját, filmek egykori forgatókönyv-íróját,
színdarabok dramaturgját, s több olyan, témánkba vágó könyv
szerzőjét, amelyekben egyszerre jut szerephez az álomszerűen
kavargó mítosz és a jól dokumentált valóság, az elfeledésre
ítélt antiszemita dédnagynénitől a váratlanul felbukkanó
rabbi ősökig. Kíváncsi voltam, rendszerváltozás előtt és
után hogyan élte meg magyarságát és zsidóságát. Amint arra
is, hogy a szabadság szép igézetében vajon honnan támadt fel
hirtelen az egymás torkát szorongató törzsi veszedelem? Volt-e
ennek valamilyen közvetlen előzménye? Talán az az ember, akinek
lelkében s csontjaiban egyszerre él Bethlen Gábor és Báthory
István, a másik oldalról meg Löw rabbi, tudja annak a titkát
is, hogyan lehet összebékíteni az évszázadokkal később
egymással szembeforduló utódokat. Választ tud esetleg adni arra
is, szükségszerű-e egymás megtagadása, valóban
elkerülhetetlen-e az egymást emésztő rivalizálás, vagy igenis,
lehetünk egyszerre teljesen zsidók és teljesen magyarok. Már
csak azért is, mert valamikor talán már voltunk is...
(2002.
tavaszán)
"Nem
merült fel, hogy mind a ketten
félig vagy egészen zsidók vagyunk"
félig vagy egészen zsidók vagyunk"
- Mennyire
játszott szerepet az életedben a rendszerváltozás előtt, hogy
félig zsidó, félig magyar vagy?
- Talán
ott kezdem, hogy 1972-ben egy országos tanulmányi versenyen,
magyarból elért tizedik helyezésemmel felvettek az egyetemre,
rögtön érettségi után. S miután nekem nem volt olyan nagy
élmény az az egyetemen - láttam, hogy baromi rossz tanárok
vannak, akik azzal törődnek, mondjuk, hogy hosszú a hajam, szóval
rém kellemetlen volt az egész - ezért '74 nyarán kimentem
Franciaországba, és kint maradtam. Egyetemre jártam, dolgoztam...
Viszont epilepsziás voltam, ezért hazajöttem egy fél év múlva.
Túl sok volt nekem. A szabadság is megijesztett. Akkor én még
kamasz voltam, 19 éves koromban. Ténylegesen megijedtem, azt
hiszem. Anyám beteg volt, ez is belejátszott a dologba. Szóval,
nem volt egy normális ügy. Mindenesetre az apám talált
összeköttetést, hogy hazahozzanak, és volt papírom, hogy beteg
vagyok, ezért így megúsztam retorzió nélkül. Egy évet
halasztottam az egyetemen...
- Ha
jól értem, engedély nélkül maradtál kint.
- Disszidálásnak
számított, mert hogy nem jöttem haza egy hónap után. Hanem csak
háromnegyed év után. Kint képkeretező voltam, meg ilyesmi. Az
egyetemen meg színházszakra jártam... Néhányan Párizsban
maradtak viszont. Például egy barátom... A nevét majd
kihagyhatjuk...
- Azt
hiszem, ma már nem számít szégyennek.
- Nem
illik ilyesmit mesélni. Mindenesetre professzor lett nyugaton, ott
is, itthon is tanít.
- Akkor
még kevésbé vet rá rossz fényt.
- De
hát mégiscsak egy ismert név. Ezért nem illik. Azért gondolom,
mert mai szemmel nézve ez például egy zsidó család. Azelőtt
föl nem merült köztünk. Vagy ott van, akinél albérletben
laktam, a Lajtai Péter. Mint utólag megtudtam, rabbiképzőt
végzett, majd elkerült a Halász-színházba színésznek. De
akkor, amikor ott laktam náluk, nem merült fel, hogy mind a ketten
félig vagy egészen zsidók vagyunk. Ő egyébként teljesen
ortodox lett, és mint gyémántkereskedő talán most Amsterdamban
él. Én viszont, mielőtt hazajöttem, azt gondoltam, hogy mi
lenne, ha kimennék Izraelbe. És elmentem az Izraeli
Nagykövetségre. Ott azt mondták, hogy de hát én nem tudom
bizonyítani, hogy zsidó vagyok. És tény és való, nem tudtam
bizonyítani. Nagyon megsértődtem ezen. Máig úgy érzem, hogy
nem volt fair, mert épeszű ember nem mondja, hogy zsidó, ha nem
az. Ez elég megdöbbentő volt.
- Édesanyád
vagy édesapád zsidó?
- Anyám.
- Ennek
ellenére nem ismerték el zsidó voltodat?
- Nem.
Nem volt róla papírom.
- Anyádnak
se volt róla.
- Nem.
És én nem is tudtam, hogy ez számít, vagy nem. Nem foglalkoztam
vele. Ellenben amikor hazajöttem, a társaság, amibe belekerültem,
már nem ugyanaz volt, mint a régi. Nem volt nekem különösebb
társaságom a gimnáziumban, néhány barát csak, de most az a
tény, hogy kint maradtam, emelte a szociális státuszomat. "Ez
az, aki disszidált?" - suttogták. Egy elegáns társaság,
amely a Fiatal Művészek Klubjába járt, s Hajas Biki - azaz Hajas
Tibor - volt a központja, egy happening-művész, ki, mint tudjuk,
börtönben ült azért, mert horogkereszteket rajzolt a falakra. S
a per során árulta el a mamája, hogy fiacskám, mi is zsidók
vagyunk. Biki aztán meghalt autóbalesetben. Nagyon erősen
jobboldali stílusban beszélt akkoriban, már a 70-es években, de
tény, hogy később már nem volt antiszemita, az egész lezajlott
neki egy nagyon vad lázadás formájában. Azóta is tudom, hogy
akiben ez az antiszemita érzés túlzó méreteket ölt, az inkább
- ahogy ezt ő is tudta magáról - egy ilyen lelki sérülésnek a
tünete, s én nem gondolom ezt politikai véleménynek. Ő egy
magyar srác, aki utálja a zsidókat, ez viszont tilos, és mindent
kell csinálni, ami tilos, mert ez a rendszer rossz. Ennyi. S ezzel
tulajdonképpen én is azonosulni tudtam belsőleg, mert hát az
akkori kommunista rendszert nem különösebben tartottam jónak.
Féltem és rosszul éreztem magam benne, és úgy éreztem, semmi
remény semmire, ezért belementem ebbe a szubkulturális közegbe
és életstílusba. Tudtam például, hogy a marihuána jót tesz az
epilepsziásoknak, ezért rászoktam erre a fűre. Nem akarom
szépíteni utólag, már rég leszoktam róla, de nekem jót tett,
azt hiszem. Nem tudom, másoknak is jót tesz-e, mindenkinél
máshogy van. Tehát ez egy ilyen nagyon törvényszegő vagy
törvényt nem tisztelő közeg volt ebből a szempontból. Különben
pedig nagyon is konzervatív gondolkodásúak voltak ezek a vezető
szellemi guruk, például Szentjóbi állandóan a Hamvas Bélát
ragozta. Erdély Miklós volt még kitüntetett szerepben, egy
avantgarde próféta, aki azonban nem volt hagyományos szempontból
zsidó. A szülei egyrészt kitértek, másrészt speciális
Jézus-hívő zsidók voltak. Ezt is csak így utólag tudom,
akkoriban nem volt ez téma. Soha nem merült fel. A Hajas Bikinél
felmerült, mert nála annyira abszurd volt ez a helyzet... A
harmadik főember pedig Bódy Gábor volt, egy ilyen szóbeli
antiszemita, össze is veszett az anyjával, akiről később
megtudtam, hogy zsidó. Az apja ellenben egy dzsentri. Gábor
szerette mondani, nekem, a Kozma Gyurinak, aki forgatókönyvet
írtam Xantus János filmjébe meg mások filmjeibe is, s
szövegíróként ott ültem ennek a társaságnak a perifériáján,
hogy "A kezetekben van az egész filmgyár!" Mondja nekem
az a Gábor, aki mondjuk a főnököm, akár tolmácsként dolgozom
a filmjében, akár dramaturg vagyok a győri színházban. Ezen én
csak teljességgel megdöbbenni tudtam. Természetesen nem tudtam
róla, hogy neki voltak ilyen gyanús államvédelmi ambíciói, ezt
senki nem tudta, de ettől az én szememben nem csökken az ő
furcsasága. Most mit csináljunk? Nagyon magával ragadó és
lenyűgöző tudású tehetség volt, akinél nekem nem volt
meglepő, hogy mindent el tud intézni, mert a filmesek mindent el
tudtak intézni... Ha megpróbálom távolról nézni, mindig nagyon
sokféle érzelem volt ezekben a kapcsolatokban, de azért volt egy
nagyon nagy arányú biztonságkeresés is. Hát persze, hogy művész
akarok lenni és filmes, mert a szovjet rendszerben különleges,
hímes tojásként bántak velünk. Tehát ez volt az a közeg, ahol
éltem, de kilógtam belőle egy kicsit, mint mindenhonnan.
- És
még mindig a rendszerváltás előtt vagyunk?
- Igen.
- Tehát
így-úgy, de azért akkor is téma volt időnként, ki zsidó, ki
nem.
- Inkább
úgy jelentkezett a dolog, hogy elmesélték például a Bikiről,
hogy képzeld, ez történt vele, de soha többé különösebben
nem beszéltünk róla, hogy ez hogyan is van.
- Többnyire
inkább csak utólag jöttél képbe?
- Igen,
csak most, utólag teszem ezeket hozzá.
- Nem
ez volt a szempont.
- Ez
egyáltalán nem volt szempont.
- Nem
kezdtek aszerint alakulni a társaságok és táborok, hogy ez most
zsidó vagy nem.
- Egyáltalán
nem. Teljesen vegyes társaság volt.
- Művész-művész.
Avantgarde-avantgarde. A többi nem számít.
- Egyik
könyvemben, a Kalandor lélek című regényemben, leírom ezt a
közeget. '98-ban jelent meg. De mondjuk utólag nagyon erősen
rátettem a zsidó folklórt, s az egészet egy lélekvándorlós,
misztikus közegbe helyeztem, mert a regény ezt igényelte. S mert
ez rímel egy kicsit Ritoók Emma könyvére, a Szellem
kalandoraira. Mert Ritoók Emma a főszereplője a könyvemnek, az
én antiszemita dédnagynéném. Akiről korábban nem tudtam, hogy
létezik.
- Antiszemita
dédnagynéni?
- Igen,
de mondom, róla nem tudtam. Csak utólag olyan nagyon furcsa nekem
ez.
"De
nem hugenották voltak"
- Szóval
ez volt a közeged, s akkor eljött a rendszerváltozás...
- Én
úgy érzem, hogy azért már '85-ben lehetett tudni, hogy a
Gorbacsov egy más fajta típus, tehát nem fognak minket lelőni,
csak azért, mert másképp gondolkodunk. Ja, és azt azért hozzá
teszem még az előzőekhez, hogy ami Izraellel történt '72-ben,
vagy mikor volt a müncheni olimpia, az azért eléggé megrázott.
Meg az Izraellel szembeni állandó propaganda. Én eléggé
hozzászoktam ahhoz, hogy rám azért, mert zsidó vagyok, lehet
valakiknek haragudni. Tehát itt van ez a hatalmas Szovjetunió, meg
itt van az a hatalmas, Izraelnél mondjuk sok százszor nagyobb és
népesebb arab világ, és ezek láthatóan képesek egy rakétát
egy óvodára simán rálőni vagy a sportolóinkat simán lelőni.
Akkor nem gondoltam, hogy az én sportolóimat, de
most így fogalmazok. De hát mindenkit megrázott az ilyesmi, nem
kellett ahhoz zsidónak lenni, hogy ennek a kegyetlensége
abszurdnak tűnjön.
- Ráadásul
a hivatalos magyar állami politika is Izrael ellenes volt...
- Igen,
és mivel én őket amúgy is utáltam, azonosultam Izraellel ebben
az ügyben, és nem csak én, hanem akkor mindenki. Ehhez nem
kellett zsidónak lenni. Nem mint zsidó éreztem felháborítónak,
hogy "arab testvéreinket bántják a gonosz, agresszív
izraeliek", hanem ettől vált nekem nevetségessé a rendszer,
hogy ilyen nevetséges hazugságokat képes volt egyáltalán
kiejteni a száján, és mást se tudott, csak hazugságokat.
- Ma
hogyan tekintesz azokra, akik akkor zsidó létükre fújták az
Izrael ellenes szövegeket...
- Én
akkor még nem tudtam, hogy ezek zsidók. Hogy a Kulcsár István
vagy az Avar János...
- ...'90
után pedig egyszeriben fontos lett nekik a zsidóságukat
hangoztatni vagy a zsidóság mellett kiállni?
- Hát
ez elég megdöbbentő. Nekem nem tűnik őszintének. Az az
igazság, hogy ebben az ügyben - noha nem tartom szerencsésnek a
jobboldali retorikát, mert kontraproduktív, de - nagyon is
megtudom érteni, hogy ha valaki haragszik az ilyen
köpönyegforgatókra, akik a kommunistákat, akár kénytelenségből
is, de mégis csak kiszolgálták. Vagy ma egy finomabb változat,
hogy az Európai Unió véleményével azonosul, ami egyértelműen
antiizraeli és palesztinbarát nézet. Szóval ezek furcsa dolgok.
Mondjuk, elhiszem, hogy vannak fordulatok, ilyenek minden táborban
és minden emberrel előfordulnak...
- Én
például sokaknál, akik most a jobboldalon vannak, teljesen
őszintének érzem ezt a fordulatot. De ugyanígy el tudom képzelni
az őszinte átváltozást a balliberális oldalon maradottakról
is.
- Valóban
lehetséges. De - biztos van ebben irigység is - még mindig ők a
szakma legjobbjai? Kétségtelenül nagyszerűek, konkrétan például
az Avar János és a Várkonyi Tibor - ráadásul ő soha nem is
volt baloldali... Tehát én nem gondolom, hogy mindenki
tisztességtelen ebben a társaságban, de azért sokan biztosan...
Nehéz kor volt ez, és én nem akarok másokat megítélni, az
semmiképp se veszi jól ki magát, nagyon nehéz egy embert
megítélni, pláne azt, akit nem ismersz... Olyan sokféle okból
lehet átállni ide vagy oda... És az ilyen fő figurák, mint a
megtérők... egy se jusson eszembe. Nem akarom, hogy eszembe
jusson, nem érdekel, hogy ő most éppen a jó vagy a rossz oldalon
áll, ha egyszer sokáig szimbóluma volt ennek a szerintem nagyon
embertelen rendszernek. Nem érdekel, hogy esetleg most
megvilágosodott, és idős korára esetleg a jó oldalra került.
Ez engem nem tud meghatni, mert számomra ő nem ő. Számomra egy
szimbólum. Ugyanúgy, ahogy a zsidóság - nem én vagy konkrétan
a másik zsidó - szimbólum, és nagyon sok mindennek szimbólumai
a zsidók, és igenis, miért ne lehetne ránk haragudni, vagy
idézőjelben "ránk". Én nem vagyok azonos azzal, akire
haragszanak, mert én nem érzem úgy, hogy bárkinek rosszat tettem
volna. Úgy hogy én nem veszem magamra, ha valakire haragszanak, és
persze ha valakinek kell haragudnia, mert sérült, annak nem lehet
azt mondani, hogy ne haragudj. És ráadásul sokszor jogos is a
harag, mert az tény, hogy voltak ezek a szélsőséges, kommunista
és ÁVH-s sztorik, amiket persze nem lehet véletlenszerűen minden
zsidóra kiterjeszteni mint kisebbségre, de hát attól még le
kell nyelni a békát, mert ez egy emberi dolog. Ha ezek mind
hugenották lettek volna, akkor lehet, hogy a franciákat utálnák
annyira. De nem hugenották voltak.
"Eltett,
eldugott szövegek kerültek elő"
- Tehát
'85-ben már lehetett tudni...
-
'85 táján, akkor halt meg az édesanyám, aztán nagyanyám is
meghalt, ők voltak a zsidók a családban, és eltett, eldugott
szövegek kerültek elő. Ezekből kiderült, hogy nekem szépapám
volt a Löw Lipót szegedi rabbi, ott volt az ő életleírása,
benne egy héber szöveg, s nem tudtam, mi az. Elmentem Raj
Tamáshoz, s mondta, hogy ez a híres prágai rabbinak a családfája.
Na, akkor én megtanulok héberül, gondoltam magamban, én ennek
azért utánajárok. Most jut eszembe, hogy erről a prágai
rabbiról hallottam az egyetemen is, de sose hittem el a Gólem
történetét. Sose csinált agyagembert, ennek utánanéztem. Hanem
a Gólem egyrészt a Kabalában egy olyan hely, ahol - van egy ilyen
legenda, hogy amikor az örökkévaló teremtette a világot, akkor
a szigor kelyhéből akarta megalkotni, teljesen keményre, hogy úgy
mondjam, de az a kehely kicsordult, és azok a kiömlött
lélekszikrák most mindenben benne vannak. És a Messiás lelke van
a Gólemben, ami az űrnek egy bizonyos része, amit Resimunak
hívnak, Maradványnak. A Gilum egyébként azt jelenti, hogy
megtestesülés. Tehát azokról a rabbikról mondják, azokról a
bölcsekről, vezetőiről a közösségnek, akiket az ő híveik
messiásnak, felkentnek, királynak tekintettek. Vagyis ez egy rang
a zsidóknál, de nem egyszerűen királyi rang, hanem Messuah: "Aki
bevallja a bűneit, azt felkeni a pap", benne van a Mózes 3.
könyvének 18-29 részében. Megjegyeztem, mert tanítok a
Rabbiképzőben, és legalább pár ilyen idézetet tudjak. Mert
most már megtanultam héberül. '96-ban vagy '97-ben vizsgáztam
belőle, s utána rögtön írtam egy könyvet arról, hogy van egy
magyar srác, aki filmet akar csinálni történetesen a
Nijinskyről, aki első könyvemnek a főszereplője. Nijinsky a
nagyanyám barátnőjének, a Szerb Klári néninek a szomszédja
volt, ezért még elmentem Klári nénihez, aki Szerb Antal felesége
volt, és utánajártam, milyen volt az a világ. A szomszédban
Herczeg Ferenc lakott, és Nijinsky, aki mint tudjuk, lelki sérült,
táncos, aki olyan csodálatosan szép volt, hogy férfiak és nők
is beleszerettek, és ettől teljesen megbolondult... De úgy
döntött, hogy Isten segítségével a helyes úton marad, és
ezért elvett egy magyar gróf kisasszonyt, Pulszky Romolát, akinek
a nagymamája kikeresztelkedett dávidházi zsidó volt, gyereke
lett, s az egyik unokája éppen most is járja a világot egy erről
szóló színdarabban. Tehát erről írtam egy könyvet még a
rendszerváltozás előtt, ennek köszönhetően '90-ben engem
elküldött a Hebrasztikai-tanszék ösztöndíjjal a Héber
Egyetemre, de '91-ben kitört ott a háború, akkor hazajöttem, s
utána már csak fél évet jártam, mert másodszor is
megismétlődött velem...
- Melyik
városban voltál?
- Jeruzsálemben.
S emlékszem, milyen bosszantó volt, hogy a palesztin diákok egész
éjjel üvöltetik a zenét, és akkor próbáltam magyarázni, hogy
ez baromira rossz, mert nem tudunk aludni, és erre azt mondják,
menjetek akkor haza, meg mit tudom én. Az egyik viszont azzal állt
elő, hogy ha nem mondom meg senkinek, akkor elvisz hozzájuk
kajálni, de ezt nem szabad, hogy megtudják a többiek, mert neki
speciel vannak zsidó barátai, de ha a többiek megtudják, akkor
bántják. Csak mint érdekességet mesélem... Szóval röviden az
a válaszom, hogy nekem pillanatnyi, epizódszerű kapcsolatom volt
a zsidósággal a hetvenes, nyolcvanas években, és nem igazán
érdekelt. Viszont nagyon kezdett érdekelni, mert láttam, hogy itt
nagyon el lett titkolva előttem, hogy jelentős figurák is vannak
a családban. Egyrészt a hiúságomat kellemesen borzolta, másrészt
hogy ne lennék kíváncsi rájuk, hiszen nagy irodalom van róluk?!
Megtudtam, hogy kik ezek a zsidók. Hogyan imádkoznak, mit
imádkoznak, mit kérnek istentől, ki az ő istenük. Elkezdvén
héberül tanulni, kiderült, hogy a JHVH, a héber istennév, azt
jelenti, hogy teremtő. Ja, kérem szépen, ha teremtő?! De nem azt
mondják, hogy isten teremtette a világot, hanem hogy "a
teremtő felső fényeket helyezett az ember elé". Hát ez nem
ugyanaz! Nem ugyanaz a világ! Mondjuk, én nagyon szerencsésnek
tartom magam, hogy ilyen jó a nyelvérzékem, több nyelvet tudtam
addig is, s a héber után most arabul tanulok például.
- Arabul
miért?
- Mert
része az orientalisztikának. Ez egy rokon nyelv. Ha az ember tud
oroszul, akkor már kicsit érti, ha lengyelül mondanak valamit.
Ugyanez a helyzet itt is. Az alapszavak kilencven százaléka
azonos. Az arámi az átmenet, és a héber, az arámi és az arab -
a történetből, a bibliából is tudjuk, hogy ez egy család -
unokatestvérek, tehát ez egy testvérháború, ami most folyik. S
ez nagyon érdekes.
"Az
egész magyar 16. század,
mind távoli rokonom"
mind távoli rokonom"
- Tehát
minél többet akarsz megtudni az unokatestvérekről.
- Igen.
És a tények különösen érdekelnek, mert amikor aztán megtudtam
azt, hogy nekem magyar őseim is vannak... Magyar őseim közül
Ritoók Emma úgy kezdi a naplóját - amely ötven évig zárolva
volt -, hogy mindenkinek jó, ha tudja, kik voltak az ősei, és ő
leírja konkrétan, hogy a Bethlen Gábor nagymamája az neki
egyenes ági őse, meg a Pázmány Péternek, meg a Báthorynak,
aki, mit tudom én, sógora annak a Homonnaynak, aki neki egyenes
ági őse, következésképpen emiatt a Rákócziak, az
Eszterházyak, a Wesselényiek... S akkor így kiderült, hogy az
egész magyar 16. század, a Balassiak például, mind távoli
rokonom. Erről szól majd a következő könyvem, bár most éppen
nincs időm rajta dolgozni, de az biztos, hogy most egészen másképp
írnám meg azt a kilencvenben megírt könyvet is. Mert amikor azt
írtam, ezt nem tudtam. Én kitaláltam magamnak abban a könyvben
egy muszlim őst, mert kellett az arányokhoz. Annál jobban
megdöbbentett, hogy valóban lehetnek muszlim őseim is... Sietnem
kellett a könyvvel, s nem lett igazán jó, mert kellett volna még
hozzá az a kutatás, amit azóta csináltam a XX. Század
Intézetben. Nem lehet Ritoók Emmáról főszerepben úgy írni,
hogy töredékét ismerem az életének. Mondjuk a könyvét
ismertem, de a naplója még zárolva volt. A családban nehéz volt
kiharcolnom a nagynénémtől, hogy engedélyezze, hogy én írhassam
meg az életrajzot. Tehát az a lényeg ebben, hogy a
dédnagynénémnek és a dédszüleimnek a dédszülője vagy
szépanyja, ezt most nem tudom pontosan, hányadik nemzedék, a
szépanyjának a szépanyja talán, vagy az én szépszülőmnek a
szépszüleje, szóval nem tudom pontosan, de körülbelül a
tizedik nemzedék lehet... Tehát ő volt az Csiffy Rebeka, akit
elrabolt Hasszán aga, Nagyvárad beglerbégje, s akitől három
gyereke született, akiknek a leszármazottai most is ott élnek.
Tehát gondoltam, hogy nekem vannak távoli unokatestvéreim
Törökországban. Aztán tovább néztem a történelmet, s egyszer
csak kiderült, hogy de hiszen ... Homonnay Drugeth lány volt a
Szapolyai János felesége vagy anyja, ezt mindig összekeverem,
felnőtt fejjel az összes figurát nem tudom hirtelen megjegyezni,
a Szapolyai viszont unokatestvére a Hunyadiaknak, és mivel a
Hunyadi János feleségét is elrabolta egy bég, s szultán
felesége lett. S Hunyadi Jánosnak másodunokatestvére Bajazid
szultán, amit Nemeskürty tanár úr könyvéből sikerült
kihámoznom. Tehát így több nemzedékben is vannak muszlimok a
családban, s végül is ez is inspirált arra, hogy a muszlim
vallásra betérjek. Mivel úgyis megvagyok keresztelve, már
gyerekkoromtól katolikus vagyok, én nem akartam azt, hogy itt van
ez a három vallás, a zsidó vallásnak a két leágazása, a
keresztény és a muszlim, és csak azért, mert a muszlimok most
éppen ilyen negatív figurák a történelemben...? Úgy éreztem
pár évvel ezelőtt, hogy én egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy
én csak katolikus zsidó vagyok, nekem muszlimnak is lenni
kellett... Lehet különben, hogy ezt kihagyjuk, mert ehhez senkinek
semmi köze. A vallás az magánügy.
- Olyan
értelemben nem magánügy...
- De
letartóztathat a CIA.
- Meglehet...
Szóval azért nem magánügy...
- Jó,
akkor hagyjuk benne.
- ...
mert közel s távol szerintem nincs még egy ember, akinek
megadatott, vagy aki arra teremtetett, hogy ilyen pozícióból
lássa a világot.
- Igen,
mert ismerem az ateista életemből azt, hogy nincs is isten, aztán
a zsidó vallásból megtudtam, hogy de van... Vagy van is, meg
nincs is. Ezt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy az "is"
az egyetlen biztos. Az "is" "tény". "Istény".
Így aztán a gyerekek is megértik. Igen, ez egy jó pozíció
szellemileg. És én ilyen misztikus-ezoterikus tanulmányokat is
szorgalmasan végeztem, mert nagyon érdekelt...
"A
helyi sámánének kell legyen a kedvencem ahhoz,
hogy engem elfogadjanak?"
hogy engem elfogadjanak?"
- Kicsit
szálljunk vissza a hétköznapi régiókba és 1985-be, amikor
tehát élted a művészvilág életét...
- De
én ezt akkor abbahagytam, mert hogy vallásos lettem. Én tényleg
úgy gondoltam, hogy én márpedig ezt, hogy rosszak a kapcsolataim,
hogy egyik lány a másik után... igazából én ezektől a
dolgoktól nagyon féltem, összekuszálódott bennem minden
akkoriban, mert az enyhe kábítószer lehet, hogy az embernek nem
árt, de nekem összezavarta az érzelmi világomat. Le akartam
állni ezzel a kuszasággal és életstílussal, amiben bibliai
törvényeket szegtem meg. Akkor még nem tudtam a magyar őseimről,
csak a zsidó őseimről tudtam, hogy ezek ilyen csodarabbik, mert a
Bálsentov, meg a Majmodinész, meg a Rási, meg a Dávid király,
ez mind benne van ebben a családban. Sok százezren vannak ilyenek,
mint ahogy a dzsentrik is mind rokonai Rákóczinak, s Árpádnak is
millió rokona van. Ugyanez van a zsidóknál is, tehát ez nem egy
annyira különleges dolog, de én ezt arra "használtam",
hogy megtérek, és igenis, betartom a szabályokat, amiket a biblia
előír. Ezek a neológ, vagyis ezek a konzervatív, vallásos
rabbik, akik itt szolgálnak, nem vállalták, hogy a
körülmetélésemet intézik, mert hogy epilepsziás vagyok és
komplett őrült, meg ismer egy bizonyos távolságból sok-sok
ember - amit nem sajnálok, mert ez egy jó védekezés -,
mindenesetre nem vállalták, de a Lubavicsi rabbi, aki akkor
költözött ide Magyarországra, és aki szintén távoli rokon, az
viszont vállalta, hogy szerez egy orvost, és az egészet intézi.
És tényleg nem volt olyan rémes, hát pár hétig nagyon
fájdalmas élmény, de nem fájdalmasabb, mint ha lejön a plezúr
a térdedről. Utána úgy gondoltam, hogy nekem meg kell házasodni,
a feleségem egy betért zsidó nő, aki különben a Komoróczy
titkárnője volt, s úgy ismertem meg, hogy az ösztöndíjamat
intézte '90-ben.
- Betért?
- Igen.
Egy magyar lány, aki úgy gondolja, hogy neki a zsidó vallás az
igazi. De én is úgy érzem, hogy betért vagyok, mert az egészről
nem tudtam semmit. Be se mertem menni egy zsinagógába, mert a
béemesek odabent ülnek, és mivel én füvet szívok, egyből
letartóztatnak. Ez egy paranoia volt persze, de csak akkor mentem
végül be, amikor már zsidónak számítottam teljesen, úgy
éreztem. Nem sajnálom, hogy így történt. A közelben van egy
öregek háza, oda járok imádkozni, egy ortodox hely, és én az
ortodox gyakorlatot szeretem. Mivel felnőtt koromban is szabadon
választottam, nekem az tűnt egyrészt kényelmesnek, közelinek, s
az embernek a legközelebbi helyre kell menni, ez szabály is...
- Szabály?
- Igen.
Ezek a szabályok arra valók, hogy megkönnyítsék az életet.
Mindent az Ego nem tud kiszámítani, s vannak ilyen jó kis
berögzült utak... A másik, hogy én homályosan sejtettem, hogy
ezzel az egész asszimilációval és reformmal van valami elvi
problémám. Ezt nem tudom ennél pontosabban most se megfogalmazni,
meg nem is érdekelnek az elvek. De hát látom a történelemből -
én most zsidó történelmet tanulok a CEU-n, azaz a Soros-féle
Közép-Európa Egyetemen, mert kell egy doktori, ahhoz, hogy
taníthassak -, hogy hát a zsidóságnak azért nagyon kemény
alkuhelyzet volt. Ha hajlandóak vagytok lemondani arról, hogy
olyan furcsa módon gesztikuláltok, és ilyen furcsa és idétlen
szakállatok van, akkor hajlandóak vagyunk nektek bizonyos polgári
jogokat odaadni, és akkor nem csak pénzzel foglalkozhattok, hanem
lehettek újságírók meg ügyvédek... Szóval én nem tudok ebben
tisztán látni, de ösztönösen úgy éreztem, hogy én ebbe a
történetbe nem akarok belemenni, hanem inkább az ortodoxokhoz
megyek.
- Ha
már akkor tudatában lettél volna magyar őseidnek, akkor is
vállaltad volna ezt?
- Ez
jó kérdés, mert most kevésbé vagyok ilyen zsidó, vallásos
vagy ortodox.
- Tehát
mióta tudod, azóta két felé nyitottál? Két ember lettél?
- Iiigen.
Azt hiszem. Ez még nagyon friss.
- Mennyire
okoz ütközéseket önmagadban, vagy nagyon jól lehet ezzel a
kettősséggel élni? Inkább gazdagodásként éled meg, vagy
inkább törésként?
- Nagy
megkönnyebbülés számomra. Ez nagyon hiányzott nekem, hogy én
valóságosan érezzem, hogy közöm van ahhoz, ami itt van. Tehát
nekem az egy kicsit zavarba ejtő, ahogy nálunk van... Emlékszem,
a nagyanyám az József Attila barátja volt, meg a Radnótinak
is... Az Arany János volt a kedvenc költője... Szóval, ismerem
ezt az attitűdöt, és valahogy úgy érzem, jó-jó, ez valahogy
nagyszerű, de hogy ha én most elutazom, mit tudom én, Borneo és
Celebesre, akkor nekem a Borneo és Celebes-i, helyi sámánének
kell legyen a kedvencem ahhoz, hogy engem elfogadjanak? De attól
még az én elmúlt négyezer évem nem Borneo és Celebeshez köt.
Vagy hogy ha már ötszáz éve ott élek, vagy ezer éve, akkor is,
az én történetem eleje Izraelben játszódik mint zsidónak.
Tehát akármennyire is szeretem a Borneó és Celebes-i
sámánénekeket, nekem attól még vállalnom kell mégiscsak, hogy
egy ilyen különleges történet része vagyok.
"Csak
konfliktusokban nyilvánul meg
a valóság és az igazság"
a valóság és az igazság"
- Miért
kell vállalnod? Különben lógnál a levegőben? Ez valamiféle
gyökérkeresés? Megkapaszkodás?
- Ezek
elsősorban retorikák...
- Amit
tudományosabban úgy mondhatnánk, hogy önazonosság? Valóban
szükség van rá?
- Nem
hiszem, hogy szükség lenne. Én csak azt mondom, hogy ezek inkább
retorikus dolgok, beszédformák. Igen, így is lehet fogalmazni,
hogy az identitásának a biztonságát adja, de hogyha azt mondom
magamnak, hogy egy fantasztikus és csodálatos és különleges
néphez tartozom, és mellesleg ennek a népnek az egyik ága
történetesen, mit tudom én, a nyolcadik században a karaiták az
uralkodó osztályt adták Levédiában, ahol az Álmos, az Előd, a
Kond meg a többiek, s mellettük a többi törzsek ott a kazárokkal
keveredve évszázadokig két nyelvűen a héber Bibliát olvasták,
és ezek is az őseim, a magyar-zsidó keveredés már akkor
megkezdődvén. Ezt csak zárójelben mondom, de igenis érdekes,
hogy nem a vérünkben vagy a genetikánkban hordozzuk szerintem az
emlékeket, hanem érdekes azt tudni, hogy lehetett egy olyan ősöm,
aki például sohasem okozott fájdalmat állatnak, mert úgy vágják
le a kóser állatokat, hogy vigyáznak, egyből elvágják a nyaki
verőeret, és ezáltal rögtön beáll az agyhalál, tehát nem
kerül be a húsba a fájdalom. Ez például nagyon is érdekes. De
ettől én még persze okozhatok fájdalmat az embereknek, ez nem
egy ilyen direkt összefüggés... Ezer apró érdekesség. Ha
vannak török őseim, akkor fantasztikusan tetszik nekem, hogy mi,
muszlimok lehajolunk a földig, ahogy különben régen a zsidók is
lehajoltak a földig Isten előtt naponta, most már csak évente
egyszer. A muszlimoknak odaadtuk ezt a rítust. Vagy nagyszerűnek
tartom, hogy a keresztények megőrizték a messiáshitet, mert a
zsidókat annyira megijesztették, hogy elengedték. A reformzsidók
például azt mondják, hogy a messianizmus az egy történelmi kor.
De hát nekem az nagyon tetszik, hogy van egy bizonyos rabbi, ahogy
a zsidók mondják, a Dávid fia, és ezért ő lehetne az a bűneit
bevallott és most ezért tiszta ember, akit akár vezetőnek is
megválaszthatunk. Tehát nagyon jó, hogy a keresztények ezt
megőrizték, és nem olyan jó, hogy mi zsidók elengedjük. Ezek a
történetek, igen, az identitásban segítenek, de szerintem inkább
az van, hogy ezeket mindig újra és újféleképpen meséli el
minden nemzedék. És az egész félreértés, ami e körül forog,
az egy nemzedéki félreértésnek tűnik nekem. És nagyon hasonlít
azokhoz a történelmi vitákhoz, mondjuk a haszidok és az ő
ellenfeleik között folytak a 18. században, vagy mondjuk a 16.
században, a reneszánsz idején Lurija és a követőik újfajta
módon imádkoztak, bensőségesebben, aminek sok ellenzője volt,
és a 12. században a Majmodinész egy ilyen racionalizmust
vezetett be a vallási magyarázatokba, aminek rengeteg ellenzője
volt. És végigmehetünk így. A 8. században a karaidák csak a
bibliát és a Mózes könyvét olvasták és nem voltak hajlandóak
elismerni azokat a szóbeli hagyományokat, amiket a rabbik
hagyományoztak. Vagy a szaddukeusok és a farizeusok az 1-2.
században, ezek ugyanúgy szemben álltak egymással. Mindig két
párt volt, és persze a bölcsek mindig azt mondták, hogy mind a
kettő Istentől jön, mind a két vélemény. Ez rengeteg embert
mindig megzavart, pedig ezek a harcok természetesek, mert a világ
ilyen kettős arcú jelenség, és csak konfliktusokban nyilvánul
meg a valóság és az igazság. Tehát mind a kettőnek igaza van,
a konfliktus két oldalának.
- Te
tehát vagy, ahol vagy, s onnan figyeled a magyarjaidnak és a
zsidóidnak az egymás elleni gyürkőzéseit, habár nem vagy a
bölcs rabbi...
- Arra
nincs esély és nem is kell. Harcoljanak.
- Valóban
törvényszerű, hogy ez a harc folyjék?
- Kell
folyjon!
- Kell?!
Ez valamilyen értelemben jó is?
- Igen.
Az ember egy harcos lény, és azt hiszem, egyre többet tudunk a
világról azért, mert ilyen harcokat folytatunk. Gondolj bele!
Néztem a magyar történelmet. Azért az nem volt egy sima ügy,
hogy Mátyást megválasztják királynak. Ehhez oda kellett vinni
az összes köznemest a Duna jegére, meg oda kellett ígérnie
magát a Garai lányának, meg a Podjebrád György lányának, meg
a Cillei lányának - szóval kemény harcok voltak ezek. Vagy hogy
a Bocskai legyen a főnök, az sem volt olyan evidens. Ahhoz a
Homonnaynak a nyergét méreggel meg kellett kenni, hogy ne ő
legyen a fejedelem, ugyanígy a Bethlen idejében a Báthory Gábort
nagyon gyanús körülmények között tették el láb alól. A
Bethlen bebörtönözte a Pécsi Simont, aki az összes előző
fejedelemnek a titkára volt, és ugye héberről fordította
magyarra a zsoltárokat. Magyar volt, de zsidózó magyar, az
unitáriusok egyik vezetője... Tehát ha közelebbről nézzük a
történelmet, mióta a világ, világ, ezeknek a különböző
vezetőknek a családjaiban nagyon kemény hatalmi harcok folytak. A
Dávid-i ház harcai?! - nincs is nekem se agyam, se időm, hogy
alaposan végignézzem, de azért ha csak felületesen nézzük is
meg zsidó vagy a magyart történelmet, ha egyszer a sorsom, hogy
pont közösségi vezetők az őseim, mit tudom én, harminc
valahány ezer őse van az embernek a 15 században, és még több
régen, és hát ezeknek az ősöknek a többsége azért
átlagember... De hát csak a vezetőkről van írás, persze hogy
azt nézi meg az ember, mert az az érdekes. És hát azért az
akadémia vezetők a talmudban, azok mindig Dávid-háziak voltak.
De az úgy volt, hogy mivel több tízezer Dávid-házi család
volt, nem volt olyan nehéz találni közülük fejedelmet - az
arisztokrácia köréből kellett kikerülnie. De hát az egy kemény
harc volt, amíg eldőlt, hogy melyik legyen. Nem egyszerűen az,
hogy most leülünk, és akkor megvitatjuk, mi a véleményünk az
egészségügyről. Hanem évekig harcoltak. Ott is voltak pártok,
a Beni Nature bankárcsalád, amelyik az egyik Dávid-házi
fejedelmet támogatta, mondjuk, az Exilarchát, a Száműzetés
Fejedelmét támogatta, aki az egyik párt volt, a másik pedig a
másikat támogatta. Ez a történelemben egyszerűen mindig így
ment. Harcok folytak, érdekharcok.
- Ebben
igazad lehet. De ha onnan nézem a dolgot, hogy ennek a harcnak az
is lehet az oka, hogy nem látják és nem értik a másik
indítékait, akkor nem biztos, hogy ez egy elkerülhetetlen végzet.
Én például minél inkább megismerem az eddigi ellenfeleimnek,
olykor ellenségeimnek a gondolkodását, annál kevésbé tudok
haragudni rájuk, annál kevésbé tudok ellenséges érzületeket
táplálni velük szemben. Ezért mégiscsak azt gondolom, hogy
abban különleges köztes helyzetben, amiben vagy, különleges
ismeretekre tehetsz szert, és képes lehetsz ezeket megosztani
másokkal. És talán mégsem volna baj, ha ez a harci kedv
valamelyest mégis lanyhulna.
- Imádkozni
lehet, de nincs hatalmunk az emberek fölött, csak a saját
viselkedésünk fölött. Csak annyit tehetek, hogy én, mondjuk,
igyekszem tanulmányozni a történelmet, és látni, hogy ahhoz
képest, milyen vadak voltak az őseink, akár a magyar, akár a
zsidó oldalon... Az, hogy az egyik feljelenti a másikat a világi
hatóságoknál, ezt természetesnek tűnik, hiszen rendszeresen,
minden évszázadban előfordult. A Lubavicsi Rebbe, a mostani New
York-i Shneerson rabbinak a szépapja a 18. században ült a cári
börtönben, és a Szádja Gáont a 10. században szintén
feljelentették a kalifánál, be is tiltották aztán az akadémiát.
És ha visszanéz valaki száz év múlva, akkor azt fogja mondani,
hogy baromi szép tőlünk, hogy mi azt szeretnénk, hogy béke
lenne, de ez naivitás.
"Szenvedek,
hogy viccesnek kell lenni"
- Nem
feltétlen a béke hiányzik, de az igen, hogy az az állapot,
amelyben létezünk, amikor azért nem vagyok hajlandó meghallgatni
és megérteni a másikat, mert a másik oldalhoz tartozik, szóval
ez a szellemi gettó mégiscsak számoltassék fel. Éppen azért,
mert ez kölcsönösen veszteség.
- Ezzel
egyetértek. Azért is mesélem ezeket a dolgokat. Nagyon nehéz
egyébként tematizálni ezt a problémát. S én tényleg úgy
érzem, ez egy nagy áldás, hogy én mind a két oldallal
foglalkozom. De hát én azért egy karikaturista vagyok...
- És
még mi minden. Könyveket írsz, történelmet okítasz, sereg
nyelvet beszélsz...
- Igen,
de a közgondolkodásra egy ember nagyon minimálisan hat, és én a
közgondolkodásra annyiban hatok, hogy a karikatúráim például
igyekeznek nem gúnyosak lenni. Emlékszem, hogy amikor
Farkasházyhoz, a Hócipőhöz mentem kilencvenben... A Postánál
dolgoztam, és a Posta volt az ő szponzora, ezért állt velem
egyáltalán szóba. '84-ben volt egy megrendelésem az akkori
Művelődéskutató Intézettől, hogy írjam meg a pesti kabaré
száz évét. És abban írtam azt a Farkasházyékról, hogy azt a
cinikus és hitetlen közeget jeleníti meg, amit elvár tőle a
nép. De hogy szó szerint idézzem: "A tévéközönség
sokrétűsége sokszínűvé alakította a kabarét, egyben
fokozatosan kialakult az a kabaréhang, amelyet mindannyian
ismerünk. A mai [tehát a hetvenes évekbeli] kabaréhang közös
nevezője, amely összeköti a különböző szerzőket, Sándor
György, Tímár, Peterdi, Romhányi, Szilágyi, s a legújabb
szerzők, Boncz és Farkasházy tréfái a cinizmusban oldódnak
fel, és azonosulnak a közönség tehetetlenségével. Persze
gyakran lelkesítő és buzdító, mint Bodrogi Gyula, vagy Kazal
László, aki Marx elvtárssal vitatkozik, de elsősorban mindegyik
a gúnyra épít, és nem pedig az éleslátó humorra, vagy erre
csak ritkán, és így értéket rombol, értékválságot fejez ki,
mert sem a hatóságokkal, sem a társadalommal nem azonosul. Pedig
a kettőnek sok a közös érdeke. A kabaré egy sokrétű
társadalomban centrális helyzetbe került, de minden mondatával
minden irányba akar szólni, pontosabban, csak kacsintani mer,
ebből fakad a cinizmus, és ez végső fokon mindannyiunknak
megalázó."
Na
most, lefogadom, hogy nem olvasta el Farkasházy, amikor odaadtam
neki, hogy tudja, kivel áll szemben. Nagyképű az ember
fiatalkorában, és akkor még elég fiatal voltam, s azt hittem,
hogy majd úgysem fogadja el a rajzaimat, de csodák csodájára
elfogadta, s azóta is rajzolok neki, minden nap tulajdonképpen.
- Első
pillantásra feltűnt nekem, hogy ezek a rajzok egészen más
hangulatot árasztanak, mint általában az egész újság.
- Mindenki
mondja. Nagyon sok olyan ember van, tudom, mert mondják, aki csak
miattam veszi. Mert annyira durvának és megalázónak tartják a
többit. Nem szoktam ezt szóvá tenni, s most se szívesen teszem,
mert úgy tűnhet, mint ha opportunizmusból akarnám most bántani
őket. Azért is olvastam fel a 83-ban készült szöveget, hogy
lássad, én már akkor azt gondoltam, hogy az efféle cinikus,
gunyoros, populista kabaré nekem nem szimpatikus, és továbbra sem
az. Most szorulok rá először, hogy én is ilyen vicces
karikatúrákat rajzoljak, hiszen nagyon keveset fizetnek és két
gyerekem van. De mindegy, nem érdekes, hogy én mennyire szenvedek,
hogy viccesnek kell lenni.
- Ezeket
is a Hócipőnek rajzolod?
- Meg
a Napi Gazdaságnak és a Budapesti Könyvszemlének, a Buksz-nak.
"Gömbös,
amikor ráunt Németh Lászlóra,
felhívatta a kávéházakban Karinthyt"
felhívatta a kávéházakban Karinthyt"
- Magyarországon
is lényegében két tábor áll szemben egymással...
- Hát
igen, ezek a felvilágosodásnak az örökösei. Nevezzük az
egyiket, mondjuk, a baloldali liberálisoknak, akik azt gondolják,
hogy a közösségi szimbólumok használatával felkorbácsolt
közösségi érzelmek azok mindenképp megosztóak, és végső
esetben kirekesztők. Ez nem tesz jót, ez nem praktikus, ez nem
kifizetődő, ez megosztja a piacot... Tehát kapitalista és
szocialista szempontból egyaránt az lenne a jó, ha látnánk,
hogy a másik is csak ember, hol ilyen, hol olyan, és az, hogy
zsidó vagy nem zsidó, vagy akármilyen más csoporthoz tartozik -
fradista vagy bármi más -, az ne ossza meg az embereket. Ezért
próbálják gúnnyal, lenézéssel, meg mindenféle kirekesztő
eszközökkel lehetetlenné tenni azokat, akik a nemzeti
hagyományokat többé vagy kevésbé fontosnak tartják, vagy
használják ezeket a politikában. Én meg azt hiszem, hogy mielőtt
megítélnénk, talán meg kellene fogalmazni, mit gondolnak azok,
akik a hagyományokat fontosnak tartják. Személy szerint én ezt
úgy élem át, mert én fontosnak tartom a hagyományokat, és az
életemben nagyon sokat segítenek a zsidó hagyományok is, meg a
magyar nemesi hagyományok is, hogy a magánéletben nagyon is helye
van Istennek, a családnak és a nemzetnek - de hát nem lehet
hermetikusan szétválasztani a magánéletet és a közéletet,
tehát kihatnak egymásra. A magánéletben ezek mindenesetre
döntőek, alapvetőek. Az a sajátos helyzet alakult ki szerintem -
de ezt talán a hozzáértők jobban el tudnák mondani -, hogy
valami olyasmi történik, ami nagyon egészséges. Ugyanúgy, ahogy
velem előfordult, hogy felfedeztem a zsidó és a dzsentri őseimet,
nyilvánvaló, hogy a többi ember is ilyesfajta felfedezéseket
tapasztal. Amikor könyvtárba megyek, majdnem mindig találkozom
valakivel, aki most tudta meg, hogy X.Y. az őse. Idősebbek,
fiatalabbak. Negyven évig diktatúrában éltünk, előtte pedig
ezer évig nem merült fel, nem volt se ideje, se pénze ilyen
széles rétegeknek, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. De a
Horthy-rendszer békésebb szakaszában is: az emberek többsége
vagy a nyomor miatt, vagy egyéb okok miatt nem igazán tudott
gondolkozni. Csak egy nagyon szűk réteg. Most viszont ez
mindenkinek megadatik, és ez egy új helyzet, és meg lehet érteni,
nagyon sok szenvedésen ment át főleg az idősebb nemzedék, és
nagyon nehéz az embernek mindig megtalálni az arany középutat,
és mindig a mérsékelt és mértékletes irányt. És engem
nagyon-nagyon zavar, hogy a baloldali hangadó értelmiségiek
ennyire felkapják a vizet, hogy ha az ember a hagyományok
fontosságát akár megemlíti. Én nem vagyok annyira verbális
típus, nekem például van egy Bocskai-egyenruhám, amilyet a
MIÉP-es testvéreink hordanak. Én azt gondolom, hogy az, aki
antiszemita, az ugyan egy súlyos tévedésben és lelki sérülésben
van, de mégiscsak a testvérünk esetleg. Akár azért, mert
konkrétan dédnagynéném unokatestvére volt Kozma Miklós
belügyminiszter, és nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy
szörnyetegre, noha hozzákapcsolódik annak a sok tízezer zsidónak
a nácik általi megölése, mert ő utasította ki őket mint
kormánybiztos. De mégiscsak az Illyéssel és a Cs. Szabóval és
a Máraival és a Zilahyval és a Móricz Zsigmonddal próbáltak
egy szélesebb szövetséget kötni azért, hogy Magyarországot a
harmincas években, a Gömbös-kormány idején, nagyobb nemzeti
konszenzussal vezessék. Gömbös, amikor ráunt a Németh Lászlóra,
felhívatta a kávéházakban Karinthyt, mert ővele szeretett egész
éjszaka dumálni. Szóval a holocaust előtt az, hogy valakit
irritál a zsidó befolyás, ami ténykérdés, az nem volt ilyen
szörnyű és ijesztő. Ha valaki most elkezd érdeklődni ezek
iránt, és látja, hogy valóban nem csak tévedések voltak ott a
jobboldalon, hanem nemes kezdeményezések is, akkor lehetetlenség,
hogy az emberben ne támadjon valamiféle azonosulási érzés. A
másik emberszámbavételét hiányolom.
- Mennyire
osztod azt a véleményem, hogy ez nagyon sokaknál teljesen
ösztönös, s egyetlen dolog zakatol a fejükben, hogy márpedig ez
a magyarság nem védte meg az ő felmenőiket...
- Nagyon
sokan védték. Éppen ezt mondom.
- Védték,
és mégsem képesek tudomásul venni. Vajon miért nem?
- A
fájdalom miatt. Ha valaki nem mind a két oldalt nézi, ahogy én
próbálom... Ma már a zsidó családok hatvan százaléka vegyes
család, nem egyedül vagyok, akinek mind a két oldalon vannak
rokonai. De az idősebb nemzedéknél, ahol tiszta zsidó családok
vannak, azoknak ez feldolgozhatatlan, és nem is lehet elvárni
tőlük, hogy feldolgozzák.
- Én
úgy veszem észre, hogy nem csak idősekre jellemző ez a merev
elutasítás.
- Mert
családon belül tovább megy, gondolom. Mondjuk, én nem tudok
helyettük beszélni. Annyira azért mindig tudtam, hogy kettős
gyökerű vagyok, hogy ne tudjak a kizárólagosan magyar vagy
kizárólagosan zsidó állásponttal azonosulni. De megértem. S
azt is megértem, hogy türelmetlen a két oldal, illetve hogy mind
a két oldalnak vannak türelmetlen szárnyai. Nem szívesen mondok
neveket, mert azt hiszem, itt is, ott is vannak barátaim. Sok
barátom van a múltból, ha most nem járok is össze senkivel,
mert diákként, tanárként és kétgyerekes családapaként, így
ötven felé az ember már nem jár össze senkivel. Nagyon sok
barátommal ebben a kérdésben különbözően ítéljük meg a
dolgokat, mert sokkal egyszerűbb egy közhellyel elintézni az
egész kérdést. Emberek vagyunk, az emberekben vannak
szenvedélyek, vannak haragok, én ezt megértem. Igenis
árnyaltabban kellene nézni, mi számít antiszemitizmusnak!
Emlékszem, '90 valahányban itt volt a Csurka István, aki akkor
még az MDF tagja volt, és Konrád György. Pont nálam találkoztak
akkoriban, de nem azért, mintha én tudatosan törekedtem volna az
összehozásukra, hanem akkor Soma volt az élettársam, az
énekesnő, és őt annyira szerette mindenki, hogy ide akartak
jönni... Talán jól főzött, nem tudom. De itt volt Esterházy
Péter is, meg Kornis Mihály is, s természetes volt, hogy itt
vannak. Csurka jóba volt Kardos G. Györggyel is, neki egy csomó
zsidó barátja volt. Nem beszéltem vele sokat, akkor éppen
egyáltalán nem, de nála olyasféle dolog ez az antiszemitizmusnak
nevezett fegyver, hogy ő ezt önvédelemből és politikából
használja. Írásaiból is ezt látom. Vagy Ritoók Emma esetében
az volt a döntő motívum, hogy ő mennyire asszony, mennyire
teljes értékű asszony, vagy mennyire nem az. Az angol
történelemből ismeretes a bekerítés kifejezés. Amíg be nem
kerítették a mezőket, addig a férfiak ugye vadásztak,
halásztak, építettek, harcoltak, amit egy férfi csinál, a
bekerítéssel pedig egyszer csak proletárrá tették őket. A
férfi szerepnek és a női szerepnek az átalakulása lényegében
a kapitalizmussal egyidős, és talán efelé kellene mennie a
gondolkodásomnak, utána kellene nézni, mert most azt gondolom,
hogy akár a nemi szerepében sértett ember, akár az ambíciójában
sértett ember, de lehet az ember akár gazdaságilag is sérült
negyvenéves diktatúra után, szóval az biztos, hogy nagyon nagy
sérüléseknek kell találkozniuk ahhoz, hogy utána ne tudja
megállni, hogy ezt rá ne vetítse a külcsoportra, a tőle eltérő
csoportra. És ezek közül a leglátványosabb és legkézenfekvőbb
a zsidóra való vetítése az én bajaimnak. Lehet, hogy ez túlzás,
lehet, hogy ez nagyon pszichologizáló, de csak így tudom én ezt
az egészet megérteni. Így viszont sajnálom azokat, akik
beleesnek ebbe a csapdába.
"Mi,
a Lukács, a Gyuri,
ő mondja meg nekem?!"
ő mondja meg nekem?!"
- Biztos,
hogy sérültnek kell lenni ehhez? Hiszen úgy tűnik, elegendő az,
hogy az egyik oldalon jó érzést okozzon a hagyományok ápolása,
a magyarsághoz, a nemzethez, az országhoz való kötődés
hangoztatása, a másik oldal pedig úgy érezze, hogy ez
nacionalizmus, ami ellene irányul, mert ő a nagyvilágban tudna
teljesebb értékű ember lenni, ahol a magyar gyökereket nem lehet
számonkérni...
- Ez
is lehetséges. Hogy is van ez a Bibliában? Izsáknak van két fia,
Jákob és Ésua, és ezek archetípusok, akik harcolnak a
lelkünkben. Minden zsidóban van egy nem-zsidó lélekrész, egy
mély mag, ezt mondják a misztikusok. Mint ahogy a férfinak is van
női része. Ez egy jungi elképzelés. És a jungi
pszichoanalitikus szempontból úgy néz ki a dolog, hogy akinek
sérült vagy kiegyensúlyozatlan a lelke valami miatt, nem
feltétlen tudja, hogy miért... Elképzelhető, hogy Csurka egy
rossz kompromisszumot kötött annak idején, ami miatt önvád
gyötri. Ezt nála nem tudom, de a Ritoók Emma esetében tudom. És
én attól tudom megérteni és megbocsátani ezt a vakságot, hogy
miközben általában minden antiszemitának vannak kitüntetett,
szeretett zsidói, és mégis egy ilyen átkozódásba megy bele,
hogy a lelkében ez az egyensúly az Ésau és a Jákob között
megbillent. Mert például nagyon rossz tapasztalata volt a
zsidókkal, mint Ritoók Emmának az Ernst Blochhal, aki ki akarta
használni, névházassággal akarta megszerezni a pénzét, szóval
egy rémes dolog volt. Ráadásul úgy gondolom, itt lehet még egy
misztikus dolog, például a Ritoók Emma esetében. Általában a
dzsentri magyarok esetében szerintem sokszor van az - bár lehet,
hogy nem lehet általánosítani a dzsentri magyarokra -, hogy
nagyon fontos nekik, hogy magyar messiás az ősük. Mert Bocskai
magát nevezte így, egy levelében Dávidhoz hasonlította magát,
ez egy protestáns szókép volt. És gondolom, a Bethlen is,
Hunyadi is, vagyis az én őseim. Akkor hogy jön ahhoz Lukács
György, hogy most ő mondja meg, hogy én piros drapériát vagyok
köteles feltenni. Micsoda ízléstelen hülyeség ez! Márpedig ő
Lukács Györgyöt nagyon tisztelte és szerette, ott van az egész
levelezése.... Mi, a Lukács, a Gyuri, ő mondja meg nekem?! Ez egy
hirtelen ötlet és lehet, hogy nem olyan tapintatos, de olyan mint
a Viktorral: olyan lelkesen ajnározták egy csomóan a másik
oldalon, és én is olyan lelkesen örültem, hogy van egy ilyen
fiatalember, és akkor olyan furcsa, kétségtelenül furcsa, ha...
nehéz ezt a pimasz hasonlatot folytatni, mert az a sajnálatos
helyzet, hogy számomra az ő egyedi gesztusai külön-külön nem
támadhatóak, tehát nem ugyanolyan ízléstelen, mint Lukács
György a piros drapéria kötelezővé tételével, mert speciel
nagyon jó ízlésű ez a mai jobboldal. Hála Istennek, ezek a
túlzó hasonlatok nem tudnak végigmenni. Az más kérdés, hogy
azt a magánéletben szerintem helyes hangsúlyt, hogy Isten, család
és haza, azt kötelezővé tenni, visszaüt. Emiatt amikor azt
kérded, kire szavazok, akkor nagyon erősen kell gondolkodnom, hogy
akarom-e, hogy ez a kormány folytassa, noha nagyon sok mindent
jónak látok, amit csinál. De hát a módszereik - azért mégsem
véletlen, hogy a Lukács György- fordulat jutott eszembe -, noha
kétségtelen nagyon nehéz az egész pályás letámadás helyett
bármi mást csinálni negyven év diktatúra után egy ilyen
átmeneti időszakban. Tehát ez mind védhető, amit csinálnak, de
nagyon bizonytalan vagyok, mert oké, hogy zseniális politikus, de
ha még négy évig maradnak, ha egyfolytában csúcson van, egy
rendes ember is elveszhet benne. Lehet, hogy érdemes lenne egy
kicsit elmélyednie abban, hogy kiegyensúlyozottabb emberként
esetleg négy év múltán jobban tudja folytatni. Ezt persze neki
kéne mondanom.
- Nem
azt kérdeztem, most kire szavaznál, mert ez végképp magánügy,
hanem arra lennék kíváncsi, hogy abban a lelki állapotban,
amikor megérkezett a rendszerváltozás, akkor kikhez vonzódtál.
- Azokból
az ismeretségi köreimből adódott, hogy én az SZDSZ-nek
drukkoltam, és nekem mondjuk a Demszky Gábor hősnek tűnt. Már a
hetvenes évektől ismertem, és tudtam, hogy nem mernék olyanokat
csinálni. Mert azt viszont nem tudtam, hogy neki van egy védelmi
háttere, mert neki is volt egy magas rangú őse a pártban, mint
majdnem mindenkinek. Mindenesetre nagyon bátornak tűnt és nagyon
tetszett nekem. Most is tetszik. És nagyon is el tudnék képzelni
egy "Orbán-Demszky dve bratanszki"-t, egy ilyen kormányt.
Csináltam is erről egy karikatúrát. Szóval akkoriban ez volt a
természetes, de féltem azért...
- Akartam
is kérdezni, voltak-e félelmeid ekkortájt, a rendszerváltozás
eufóriájában...
- Láttuk
ezeket a szélsőségeseket... Mi béemeseknek neveztük azokat,
akik rosszat akarnak és buták és agresszívek, és láttuk, hogy
ezek egy része átmegy antiszemita csőcselékbe, és azért ez
aggasztó volt és ijesztő volt.
- Tudnál
erről valami kézzelfoghatóbbat mondani?
- Nem.
Ez egy érzés volt. És abban nyilvánult meg, hogy én nem akarok
a választások második fordulójában itt lenni, nem akarok ezzel
foglalkozni, inkább elmentem nyaralni a tel-avivi tengerpartra.
- De
mégis, milyen jelekből gondoltad, hogy a béemesek átmentek
antiszemitába.
- Ezt
most így fogalmazom, ezt a szellemi nívót... Lehet, hogy egy
béemes sem ment át antiszemitába. Mondjuk a Csurkán kívül, aki
viszont lehet, hogy nem béemes és nem a nap 24 órájában
antiszemita. Tehát nehéz ezt így konkrétan beazonosítani.
- Lehet,
hogy Csurka nem antiszemita, azt mondtad?
- Iiigen.
Igen. Én azt hiszem, hogy ezzel ő úgy van, mint a többi
dologgal, hogy magánemberként, amikor arányaiban nézem a
dolgokat, a Csurka antiszemitizmusa egy igazi antiszemitáéhoz
képest, aki tényleg nagyon haragszik a zsidókra, tényleg nagyon
gyűlöli a zsidókat, anélkül, hogy tudná, hogy
ezek kik, szóval ehhez képest Csurkánál ez egy politikai játszma
brutális eszköze, de mégiscsak eszköz. Ő személy szerint, nem
hiszem, hogy antiszemita volna. Lehet, hogy van benne egy rossz
érzés, ami a lelki sérülésével függ össze, amiről nem tudom
pontosan, hogy mi lehet. Lehet, hogy ez a nagytestűség állandó
kizártságot eredményezett az életében.
"A
székely rovásírás is
részben héber betűkből áll"
részben héber betűkből áll"
- Nem
lehet, hogy inkább az játszik szerepet, ami a Frankfurti
Könyvvásárról írt eszmefuttatásából is kiderül? Hiába jött
a rendszerváltozás, mindegy, hogy ki van kormányon, mindig egy
jól behatárolható kör képviseli a magyar kultúrát. Tény,
hogy ma sehol nem játsszák például a színdarabjait.
- Ezzel
az a probléma, hogy ez a kör egyrészt nem csak zsidókból áll.
Másrészt olyan zsidókból, akik magukat nem tekintik zsidónak,
mert mondjuk reformátusok, mint a Kornis Mihály meg a Nádas
Péter. Tehát őket nem lehet igazán zsidónak tekinteni. Vagy nem
vallásos, mint a Konrád. Esterházy pedig, és egy sereg fiatal
író, aki ott van, nem-zsidó.
- Kornis,
úgy tudom, katolikus.
- Lehet,
hogy katolikus, nekem tök mindegy.
- Kornis
különben szolidaritásból vállalja zsidóságát.
- Ez
nagyon szép dolog, és egy rendes katolikus ezt is teszi, ha a pápa
nyomában akar járni. Az elmebaj, azért haragudni, mert
történetesen ebben a műfajban, az előkelő irodalomban, négyezer
éves irodalmi hagyományaik okán, esetleg jobbak a zsidók, mint a
magyarok. Akkor mi van?! A cigányok jó zenészek. Vannak olyan
népek, amelyek bizonyos dolgokban tehetségek. A kommunikáció,
speciel a verbális kommunikáció egy zsidó sajátosság. A
kereszténység azért egy zsidó eredetű dolog, mert nyilván
nagyon jól fogalmaztak meg valamit azok a zsidó próféták. Nincs
mese. Én nem csodálkoznék olyan nagyon, ha a kommunikáció, és
általában a verbális kommunikáció területén túlsúlyban
lennének a zsidók, és én azon sem csodálkoznék, mivel én
vallásos vagyok, hogy ha esetleg Isten akarna ezzel mondani
valamit. "Aki átkozza a zsidókat, azt átok éri, és aki
áldja őket, azt áldás éri." Ugyan a zsidók
nem egy etnikum eredetileg, ugyanúgy, ahogy a
magyar eredetileg tíz törzs volt és az egyik volt a magiar, s ez
a szó a héberben azt jelenti, hogy megtért. Mert
őseink abban az időben kétnyelvűek voltak, mert a székely
rovásírás is részben héber betűkből áll. Hiszen az egy
karaita-kazár törzs volt, ahova betértek a magiarok.
A zsidó pedig azt jelenti, hogy jehudi, visszhangzó,
és a tizenkét törzs közül az egyik, a királyi család épp a
visszhangzók közül jött, és az ő hagyományaik véletlenül
elterjedtek és nagyon sokat adtak minden népnek. Miért ne lehetne
őket akár különlegesen szeretni. Vagy támogatni is lehetett
volna, ehelyett több ezer éven át egyfolytában meg akarták ölni
őket, és mégis megmaradtak. Hát ez egy csodálatos történet,
egy valóságos Isten-bizonyíték. Úgy hogy én az antiszemitákat
őszintén szólva pont most egyszerűen nem tudom sehova
elhelyezni, és szerintem nem érdemes különösebben háborogni
rajtuk, mert aki mindezt látva mégis antiszemita, az nyilvánvalóan
valamit vagy nagyon akar, például feltűnni akar, vagy pedig
valami nagyon nagy baja van, mert hát annyira abszurd az egész.
- Jó,
fogadjuk el, hogy a zsidóknak általában jobb a verbális
kommunikációs készségük. Ám nem feltétlenül azok jutnak
megjelenési, kiállítási lehetőséghez, akik valóban jobbak.
- Ez
biztos.
- Nem
feltétlen azokat nyomják felfelé, akik megérdemlik.
- Ez
biztos, és ez szomorú. De ebben meg, én azt gondolom, ajánlatos
szerénynek lennem, és nincs hatalmam az emberek és helyzetek
fölött. Engem megdöbben, hogy a demokráciának van egy ilyen
sajátossága, hogy nem a legokosabb, legkifinomultabb, a
legárnyaltabban gondolkozó emberek kerülnek a döntéshozók
közelébe vagy döntési helyzetbe, hanem a legrámenősebbek,
legsimlisebbek, legsumákabbak, legdörzsöltebbek. Magasabb ugyan
az intelligenciájuk, mint az enyém, ezt feltételezem, ugyanakkor
van egy olyan durva rétegük, amellyel a nép egyszerű fiaival is
olyan módon tudnak azonosulni, ahogyan én nem.
- Ettől
politikusok.
- Közösségi,
közösségvezetői lelkület ez, ami belőlem kétségkívül
hiányzik. De azért dolgozom rajta, ez a karikatúrista énem...
Szeretnék ugyan tisztességes, és nem gúnyos, nem cinikus
karikatúrákat rajzolni, és mondom, eddig nagyon keveset rajzoltam
is ilyet, de lehet, hogy nem lehet. Ha Fábry Sanyira gondolok, akit
nagyon tisztelek a tehetségéért, és nagyon sajnálom, hogy így
lepusztul a szemünk láttára, nagyon ordenáré, amit néha művel,
de hát aláírom, hogy baromi tehetséges és fantasztikusan tud az
egyszerű emberek nyelvén megszólalni és azokat nevetésre
fakasztani, és ez egy áldás, és ez nagyszerű. Ezt nem tudom. De
hát van karizma és van sors. Ha én azt látom, hogy nekem nincs
hatásom és soha nem is volt, és valószínűleg soha nem is lesz,
akkor be kell látnom, hogy van ilyen. Hát ez rejtélyes, hogy ez
hogy megy, miért tartanak valakit egyszerre csak jelentősnek. Itt
vigyáznom kell a hiúságomra, vigyáznom kell a biztonságvágyamra,
mert ez hozza be a hatalom-akarást. Irigyeljem ezeket a
kabarémestereket? Akik nagyon sokat dolgoznak, sokat kell
produkálniuk, bejárni az országot minden héten, és évtizedek
óta, és elhanyagolni a magánéletet, és a belső értékeket és
a belső egyensúlyt? Húsz ember csinálja neki a poénokat - én
dolgoztam a Fábry Sanyinak mint szerkesztőféleség -, szóval itt
nagy üzemek dolgoznak, ijesztő nézni: négy-öt ember mindegyik
ilyen csúcson lévő figurának. S nem tudom igazán azt gondolni,
hogy ez baj lenne, hogy ők rosszabbak, mint bárki más. Nagyon
furcsa helyzet, hogy így ötven felé mi nagyon kezdők és
fiatalok vagyunk, mert mi a húszas-harmincas éveinkben nem
publikálhattunk. A Népszabadságban megjelent egy verskritikám,
egyetlen egyszer, egyetemista koromban. Szólt egy tanárom, hogy
írjak, írtam, és lehozták. Akkor mindenki, mint ma egy
fideszestől, hátra hőkölt, hogy hova kerültem én bele. És
akkor odamentem a tanáromhoz, és azt mondtam neki, ne haragudj, én
többet nem akarok megjelenni a te lapodban - és nem is jelentem
meg azóta soha. Nem azt mondom, hogy ez egy nagy szám, de én ki
akartam maradni, és az, hogy én '86-87-ben kezdtem publikálni, az
azt jelenti, hogy majdhogynem negyven éves voltam, amikor először
megjelentem. Hát akkor mit várok? A Farkasházy meg a Fábry a
hetvenes években is a megfelelő helyen ültek, és nem azért,
mert nem-zsidók mellesleg, hanem tehetségesek. És az egy
véletlen, hogy érzületileg olyan idegennek tűnik néha. Attól
még jót tudok nevetni rajtuk, hogy örülök, hogy nekem nem ilyen
a humorom.
"Bennem
minden hang megszólal,
s hagyom is, hogy megszólaljon"
s hagyom is, hogy megszólaljon"
- Létezik
jellegzetes zsidó gondolkodás?
- Hát...
- Zsidó
érzület, zsidó magatartás...?
- Biztos
van... Ha azt mondom, hogy a verbális kommunikációban a zsidók
nagyon erősek? Vagy ha az olyan sikerkönyveket nézzük, mint
például a Biblia? Akkor valószínűleg több sajátosságuk is
van. Például az az elképzelés a zsidó vallásban, hogy nem azt
mondják, hogy egy bizonyos hitrendszerhez, dogmához kell
ragaszkodni, hanem bizonyos jótettek a lelkemet építik, és
amikor a testem meghal, a lelkem máshol lesz attól, hogy nekem
kötelező a koldusnak adnom időnként. Ezt aztán átvette a többi
vallás is. Ez a koncepció nyilván egyfajta gondolkodásmód, de
ez nem jelenti azt, hogy ettől nem lehet valaki zsugori vagy
éppenséggel gonosz. Tehát én azt gondolom, hogy az ember hol jó,
hol rossz, tehát átlagosra jön ki az ember élete, legalábbis én
mint átlagos ember, én ezt érzem állandóan, hogy hol jó
vagyok, hol rossz, a helyzetek rajtam kívül adódnak. Itt lesz
száz mondat, és ha ebből ötven olyan, hogy vagy az egyik fél,
vagy a másik fél felszisszen, nem is akarom most kontrollálni
magam, vagy én magam is csodálkozni fogok, hogy mi jön ki
ebből... Nem is tudom, mit mondjak erre, hogy van-e jellegzetes
zsidó gondolkodás. Van egy olyan diskurzus, egy olyan beszédmód,
amelyik azt mondja, hogy van ilyen, s ennek egyik része abba
torkollik, hogy ez ráadásul káros és ártalmas, ezt viszont én
természetesen nem gondolom. Mert én azt gondolom, hogy nekem
inkább fontos az a hagyomány, a bölcsesség könyvei a Bibliában,
s később is a posztbiblikus korokban, amikor tovább megy a
keresztény misztikába...
- És
ha olyan szempontból gondoljuk végig, hogy a zsidó történelemnek
megvannak a maga sajátosságai, amelyekből esetleg következne,
hogy ma egy zsidó, ha választania kell, inkább a globalizáció
folyamatát erősíti szemben a nemzeti összetartozással?
- Ezt
nem hiszem. Mint mindig, fele-fele az arány, mint a magyaroknál
is, és minden népnél. Fele azt gondolja, hogy majd a globalizmus
vezet el egy minden szempontból gazdagodó és nyitott
társadalomhoz, amely jót tesz az embereknek, a másik fele pedig
az - zsidóknál és magyaroknál egyaránt -, hogy a nemzeti
szimbólumok és a hagyományok nagyon fontosak...
- Ugyanezt
gondolod arra is, hogy a zsidóság nem fél a baloldaltól,
baloldaliságtól, ugyanakkor fél a jobboldaltól?
- Ez
jó kérdés. A szélsőjobbtól nem csoda, hogy fél, hisz a
szélsőjobb egyik jelszava, hogy a zsidóságot el kell távolítani
a környezetünkből...
- A
szélsőbal is irtotta a zsidókat...
- De
a fő csapásiránya nem ez volt. Kétségkívül zavarba ejtő,
hogy én nem látok a szélsőségesek között lényeges
különbséget, és én nem félek a tisztességes jobboldaltól.
Nagyon csodálkoztak a barátaim a nyolcvanas években, amikor azt
mondtam nekik, hogy szerintem a Reagannek igaza van, és a
Szovjetunió fel fog bomlani. Emlékszem, hogy György Péter is
hogy csodálkozott, s máig is, ha találkozunk, csak ennyit mond,
hogy emlékszik, én '83-ban azt mondtam, miért kell egy ekkora
nagy országnak egyben maradnia. Én nem is emlékszem erre. Nekem
speciel a jobboldallal sose volt bajom, az, hogy vannak a
politikusok holdudvarában becstelenségek, az természetesen minden
politikusra vonatkozik. Én például koncepcionálisan nem tudom
kifogásolni azt, ami a jobboldali kormány elmúlt négy évében
történt, kivéve azt, hogy a parlamentnek, a sajtónak és a
bíróságoknak kicsit megkaparták a felszínét, de hát az
vitatható, hogy ténylegesen mennyire ártottak ezzel. Nem
döntöttem el, hogy én most jobboldali vagy baloldali vagyok, mert
bennem minden hang megszólal, s hagyom is, hogy megszólaljon.
- Ami
szerintem nagyon jó.
- A
baloldal, ugye, hisztérikusan támadja a jobboldalt, de hát ez a
dolga, és a jobboldal meg hisztérikusan támadja a baloldalt, de
hát ez a dolga. Én inkább misztikusan nézem ezt, mert a bal- és
jobboldal eredetileg a Kabbalában a szigornak és a szeretetnek az
oszlopa, amivel teremtette az úr a világot...
- Melyik
ebből a szeretet és melyik a szigor?
- A
baloldal a szeretet, azt hiszem, és a jobboldal a szigor, de ez
rendezői jobb és rendezői bal. Én kétkezes vagyok, sose tudom,
hogy melyik, melyik, és ha megkérdezik, hogy jobbra vagy balra
kell fordulni, mutatom, hogy erre. Én nem tudom, mi az, hogy jobb-
és baloldal.
- Említetted
a közös ősi eredetünket, zsidókét és magyarokét. Mennyire
látod ezt a történelemtudomány által alátámasztottnak, és
könnyíti-e ez a létezésed?
- Hát
igen, én azért találtam meg ezeket az idevágó történelmi
eszmefuttatásokat, mert nekem, mivel két gyökerű vagyok,
könnyíti a létezésemet. Ugyanakkor tudom, hogy vannak, akik
Arthur Koestlernek a Kazár-könyvét hülyeségnek tartják,
illetve ezeket a tényeket - amik biztos, hogy tények, az nem
kérdés, hogy volt egy Kazár birodalom több száz évig, és a
magyarok is ott éltek, és az egy zsidó felső réteg volt, amely
politikai okokból vált zsidóvá, betértek a zsidó vallásra,
azért, mert a muszlim és keresztény, kelet és nyugat közötti
ütköző állam volt. Ugyanúgy, ahogy Erdélyben is az unitárius
Pécsi Simon azért lett kancellár több fejedelem alatt, mert mint
zsidózó keresztényben, a muszlimok megbíztak benne, ugyanakkor a
keresztényekkel is szót értett. Ilyen politikai helyzetek nem
ritkán vannak, amikor a kettős vagy hármas szorításból éppen
az ősi, eredeti zsidó vallás kerül ki egy-egy időre győztesen.
Tehát az, hogy volt a Kazár birodalom, ahol a magyarok éltek,
nekem egy szép elképzelés...
- Van
annak jelentősége, hogy zsidó vallás, de nem zsidó vér?
- Én
nem tudok semmit a biológiáról, én itt megint azt hiszem, hogy
vannak olyan retorikai fordulatok, amelyek egy-egy korban nagyon
fontossá váltak. Amikor megszűnt a vallás dominanciája, akkor
ez a rasszizmus-elképzelés a Darwinból meg a többiekből nagyon
hitelesnek tűnt a tömegeknek, de ettől még azt gondolom, hogy ha
létezik is olyan, hogy genetikai marker egy bizonyos népre, akkor
is az eredeti zsidók az nem egy etnikum volt, tehát én ezzel nem
tudok mit kezdeni. És hát azonkívül, hogy ez egy szimbólum,
persze, a vér az az élet.... Magánszinten én most nem tartom
különösebben aktuálisnak, hogy veszélyesnek tartsam ezeket a
különböző gondolatokat...
"Nem
mindjárt a tizedik fokozatban
kell haragudni az antiszemitákra"
kell haragudni az antiszemitákra"
- Nem
veszélyre gondolok, inkább megint gazdagodásra. Ha nemcsak
betértek lettek volna...
- Nagyszerű,
hogy betértek, s az Aba Sámuel családja eredetileg kabarok vagy
kazárok voltak, ha jól olvastam valahol, és a Bethleneknek ők az
ősei. Az biztos, hogy túlságosan messzire mennék, ha azt mondom,
hogy Bethlen István idején sikerült visszacsinálni a numerus
clausust például. De hát ezek olyan misztikus véletlenek...
Amikor a Teleszky nevű pénzügyminiszter-helyettes, aki zsidó
volt, rákérdezett, hogy Kozma Miklós hogyan utalt át a rádió
bevételeiből a kormánynak, Bethlen István azt mondta neki, hogy
aki ilyeneket kérdez, annak tudok mutatni egy gyorsabb utat
Palesztinába. Tehát antiszemita fordulatokat viccesen használni,
azt zsidók is szoktak. Azt hiszem, azt mindenki mindig pontosan
érzi, hogy valaki rosszindulatú, gonosz módon használja ezeket a
vér és talaj közeli metaforákat, vagy pedig viccesen és
szeretettelien. A történelem pedig azt mutatja, hogy háromszáz
évenként szoktak nagyon élesen felmerülni a zsidók elleni
panaszok. 1048: keresztes háború. 1348: pestis, s az utána
következő antiszemita támadások. 1648: Ukrajna - ez a Heckmann
Hremiczky, mellesleg a Rákóczi szövetségese volt, háború
folyt, s egy csomó faluban pogromok voltak. Utána 1948 a következő
évszám, amikor újra kiéleződött, most a Közel-Keleten, a
zsidóellenesség.
- De
volt közben 1812, szintén Ukrajna...
- Minden
évben történik valami, persze. Csak érdekes módon, háromszáz
évenként vannak ezek a csúcspontok, nekem ez feltűnt, nem láttam
megírva sehol. Ezt csak arra mondom, hogy most 240 év múlva jön
el a Messiás egyes hagyományok szerint, aztán a többit majd
meglátjuk. Most már feltalálják ezeket a pótszerveket, a
pótmájat, a pótszívet, ilyesmit, s elképzelhető, hogy nekünk
nem kell százévesen meghalni, esetleg csak kétszáznegyven
évesen. S akkor elvben letelik az első hatezer év, amely az első
próféta születésétől, Ádámtól tart odáig, és esetleg
addigra több ember is rájön arra, hogy nem szabad ilyen véletlen
eltéréseket annyira felfújni, mert minden vallásban ugyanaz van:
legyünk rendesek egymáshoz, és ne hergeljük egymást
különösebben. Na most, én ennek biztos, hogy nem feleltem meg,
mert nekem tuti, hogy volt öt-hat olyan gondolatom, amitől én is
felháborodnék, ha nem én mondanám, és ha olyan felháborodós
típus lennék. Szóval én nagyon aggódom, hogy ez az
antiszemitizmus és ez az anti-antiszemitizmus középponti kérdéssé
vált, lakmuszpapírrá. Mert szerintem az az érdeke az országnak,
hogy ha van egy tisztességes jobboldal, és van egy tisztességes
baloldal, ez nagyon jó, de az, hogy ilyenfajta módon kelljen
állandóan védekezni, amikor nem voltam sose baloldali, mert miért
legyek baloldali. A Demszkynek szerintem egy nagyon jó elképzelése
volt, hogy kommunisták nélkül is ment volna az SZDSZ-nek. A
kommunistákkal szövetkezni szerintem nem jó, és saját maguk
alatt vágják a fát. Senkivel nem tudom elhitetni, hogy nem
mindjárt a tizedik fokozatban kell haragudni az antiszemitákra,
hiszen sok-sok szempontból megérthető, hogy más népekről
igenis általánosításokat gondolunk, szabad azt mondani a
franciákról, hogy békaevők, és így meg úgy szerelmeskednek, a
zsidók meg igenis a történelemben rá voltak kényszerítve a
pénzes és a kommunikációs központi szerepre, ami igenis nagyon
sok helyzetben kínos. Tényleg vallásosnak kell lennie ahhoz,
ugyanakkor lelkileg egyensúlyban, hogy valaki szeresse a zsidókat.
Mégis baj persze, ha túl hangosak azok, akik nem
kiegyensúlyozottak lelkileg és nem vallásosak, és ők arra
használják a valóban meglévő negatív vonásokat a zsidóság
történelmi és társadalmi szerepében, hogy megosszák, méghozzá
egy ilyen rossz vonal mentén az egyes közösségeket. Szóval ez
nekem furcsa, nem tudom, mit mondjak... Viktor rátalált arra, hogy
legyenek zászlók a házakon. Ez nagyszerű. Tényleg jók ezek a
kulturális rendezvények, akár a Millenárist nézem, vagy a
Terror Házát... Persze, a pénzeken és a koncepción vita
folyik... Ki érdemli meg jobban, mint a Bereményi Géza, hogy
kapjon egy milliárdot a filmjére, ha egyszer csak egy egymilliárd
van. Talán a Jancsó kapjon? A Miki bácsit nagyon szeretem, a régi
filmjei nagyszerűek, de igenis kapjon a Bereményi, aki
ötvenvalahány éves! És igenis van olyan véletlen, hogy ő a
haver, mit tudom én, kinek, és attól ismeri a Viktor, hát miért
ne kapjon? Kis ország ez ahhoz, hogy mindenki tudjon kapni, és
mindig minden igazság szerint legyen. Miért, hát Jancsó
véletlenül nem azért kapott, mert véletlenül jóban volt Aczél
Gyuri bácsival? Nekem nem Gyuri bácsi, mert ő rúgott ki az
állásomból. De hát így megy ez az élet! El van túlozva ez a
harag, ami a baloldaliak részéről itt megnyilvánul. Meg az a
harag is, ahogy a jobboldal ágált Demszky meg a HIT Gyülekezete
ellen, számomra ez is rejtély. Pedig, úgy tudom, nincsenek is
annyira rosszban Viktor és a Demszky. Valahogy én mind a
kettőjüket a legtehetségesebb magyar politikusnak tartom, és
abban reménykedem, hogy most a választásokon kijön egy olyan
eredmény, hogy igenis, üljenek le egymással és értsenek szót.
Az lenne a legjobb, ha azok vezetnék az országot, akik a leginkább
értenek hozzá. Mostanában már sokan mondják, hogy bezzeg az
Antall. Száz százalék, hogy az Orbánra is azt fogják mondani öt
év múlva, hogy az Orbán, az igen. Pláne, hogy ha most elveszíti
a választásokat, sajnálni fogjuk. Pedig az, hogy határozott
koncepciója van, és azt végig is viszi... Én azon tényleg nem
tudok olyan nagyon sírni, hogy sérülnek baloldalinak nevezett
érdekek. Hiszen nálunk a baloldal nem baloldali! A baloldal
nálunk, úgy ahogy van, egy jobboldali párt, ezért igen, kissé
szélsőjobbra tolódik populista mércével a jobboldal. De hát
ettől még nem dől össze a világ! Éppenséggel nincs errefelé
háború. Persze lehet, hogy lesz. Mert azzal érvelnek, hogy
veszélyes nagyon behergelni a népet. Mert az tény, hogy van egy
tájékozatlan és érzelmileg éretlen tömeg, amelyiknek nem tesz
jó, ha ilyen ostobaságok, mint amilyen az antiszemitizmus,
szalonképessé vannak téve. De az nem igaz, hogy most
szalonképessé lenne téve. Egyszerűen demokráciában
megoldhatatlan, hogy szájkosárral mászkáljanak az emberek. Talán
jó is, hogy vannak, mert érdemes észrevenni, hogy bizonyos
viselkedéseket, bizonyos dolgokat a zsidókhoz kapcsolnak, amelyek
amúgy is tényleg problematikusak. Ezek mind ilyen erkölcsi
dolgok. Nem lehet kötelezővé tenni, hogy az emberek ne szeressék
a meztelen nők fotóit. De nem kell azt gondolni, hogy az nem egy
szomorú dolog, hogyha ezek vannak a központjában egy kulturális
életnek. Nem tudom. De az is biztos, hogy az is lehetetlenség,
hogy álszent módon, álvallásos díszletek között úgy
csinálunk, mintha nem is vennénk emberszámba, aki ilyen
közönséges. Igazából az emberi nyelvben van egy olyan
egysíkúság, amely lehetetlenné teszi a valóság
sokoldalúságának a jó kifejezését. Nem lehet, nem tudok úgy
fogalmazni, hogy valahogy tényleg érzékeltessem azt, hogy azt sem
tartom tragédiának, hogy ha a baloldal győz. Semmi baj nincs,
hogy ha váltják egymást. Mind a kettőben vannak pozitív és
negatív vonások, és mind a kettőnek az ember a maga
szempontjából a jó oldalát is láthatja. Nem gondolom azt se
bajnak, ha tovább megy ez a kormány, de nem azért kell leváltani,
mert olyan szörnyű bűnöket követett volna el. Amit hibájául
rónak fel, a nagy határozottság, így lehet csak politizálni,
így lehet csak egybetartani egy pártot. Azt mondják, olyanok,
mint a bolsevikok. Tényleg ellenszenves, de nem azért, mert
olyanok, mint a bolsevikok, hanem mert a bolsevikok is kénytelenek
voltak egy velük nagyon ellenséges közegben egy teljesen új
nyelvet és politikai kultúrát "kialakítani". De mivel
ez ötven éve volt, s ázsiai volt a főhatalom, ezért sokkal
kíméletlenebb volt: tragédiák, gyilkosságsorozatok kísérték.
- Végül
is, ami itt Magyarországon zajlik, az egy sima politikai csetepaté,
vagy valóban a törzsi ellentétek táplálta gyűlöletek,
indulatok feszülnek egymásnak?
- Nem
érzem így, talán mert nekem nehezen megy a gyűlölet és utálat.
Én azokra tudok haragudni, akik gyűlölködnek és utálkoznak,
akármely oldalon. Hogy hogyan lehet ebből kimaradni? Azon vagyok,
hogy kimaradjak. Ez némileg talán az életszínvonalamon is
látszik.
- Márhogy
olyan alacsony?
- Igen.
Se kocsim, se nyaralóm, se cégem, se állásom nincsen.
"NEM FOGLALKOZOM VELE, KI A PATRIÓTÁBB".
Beszélgetés Kuncze Gáborral, az SZDSZ elnökével
"Nemzeti"
körökben sem ő, sem pártja nem túl népszerű, s még így is
nagyon finoman fogalmaztunk. Jobban megközelíti a valóságot,
hogy a Szabad Demokraták Szövetsége, elnökével együtt, a
legfőbb ellenség, s "odaát" szívből és "lelkesen"
utálják. Kicsi tehát a valószínűsége, hogy osztatlan
elismerést arassak, amikor a 2002. január 10-én készített
interjú alapján megállapítom: Kuncze Gábor őszintén beszél,
teljesen világos az álláspontja, még akkor is, amikor egyenesen
megmondja, miről, miért nem akar beszélni. Olyan politikus képe
rajzolódott ki, akit már a piarista gimnáziumban eltöltött évek
is arra neveltek, ne fogadja el a dogmákat, sémákat; ilyen
értelemben kerüli az ideológiákat, keresi a gyakorlati
megoldásokat. Úgy véli, a vitának ezeken (a megoldásokon)
kellene zajlania, és nem azon, hogy ki nemzeti, ki nemzetellenes,
ki tevékenykedik a hazáért, és ki hazaáruló. A SZDSZ-t nem
tartja kevésbé nemzetinek, mint a többi pártot; szerinte a párt
tiszteletben tartja a hagyományokat, de azon a helyen kezeli őket,
ahol most - megítélése szerint - lenniük kell. Ám úgy látja,
hogy a Fidesz "nemzeti" politikát folytató pártként
egy jól kiszámított politikai kalkulációnak megfelelő
szerepeket játszik. Arra a kérdésre, hogy az SZDSZ milyen módon
kötődik a hazai és nemzetközi zsidósághoz, ezt feleli: pártja
liberális párt. Eltévedhetünk a különböző csapdák között,
ha ezt megpróbáljuk feldúsítani vagy "lebutítani"
származási vagy etnikai alapon. "Ezért nem megyek bele ebbe
a kérdésbe."
*
- Ön
a Kereszttűzben egyik kérdésemre azt válaszolta, hogy
tizenegyedik éve nem érti, mi az, hogy nemzeti és nem nemzeti.
Nem érti vagy nem akarja érteni? Mert esetleg értelmetlennek és
feleslegesnek tartja ezeket a fogalmakat a magyar pártokra
használni?
- Magukat
a fogalmakat természetesen pontosan értem. Amit én nem értek, az
az, hogy hogyan sikerült egy olyan hangulatot kialakítanunk,
amelyben a részt vevő felek bármelyike mondhatja a másikról,
hogy az nemzetietlen, én meg bezzeg nemzeti vagyok. Hogy lehet az,
hogy bármelyik demokratikusnak tekinthető párt kétségbe
vonhatja a másiknak a törekvéseit arra vonatkozóan, hogy ő is
szeretné, hogy ez az ország, ez a nemzet lépne előre. Valójában
itt a vitának a megoldásokon kellene zajlania, és nem azon, hogy
nemzeti, ki nemzetellenes, ki ténykedik a hazáért, és ki
hazaáruló. Ha az ember különböző demokratikus országok életét
figyeli, akkor ilyen típusú vita ott nem szokott lenni, ez
speciálisan minket jellemez.
- A
rendszerváltozás első szabad választása előtt a Nyilvánosság
Klub azt kezdte el számolni, hogy A Hétben és a Híradóban
hányszor hangzik el a "nemzet", a "magyar" és
a "falu" szó. Nyilvánosan levonták azt a
következtetést, hogy e szavak elszaporodása miatt háttérbe
szorulnak a polgári értékek, tért nyer a nacionalizmus. Távol
esik-e az igazságtól, ha azt mondom, hogy a szabad demokraták és
a Nyilvánosság Klub hangadói között nagy a szellemi rokonság?
- Válasszuk
ketté a dolgot! Az, hogy a rendszerváltozás fordulóján ezek a
kifejezések hirtelen sokkal többször fordultak elő, mint a
korábbi időszakban, azt én teljesen természetesnek gondolom,
mert az 1990 előtti négy évtizedet éppen nem a nemzeti
sajátosságokra való figyelés jellemezte, hanem az országot
megpróbálta valamilyen szempontrendszerbe besorolni, ami inkább
internacionalistának volt nevezhető. Megjegyzem, ezt az ország
egyébként rosszul élte meg. És mondhatjuk, hogy ezt az akkori
demokratikus ellenzék is rosszul élte meg. Ha valaki az akkori
szamizdat-irodalmat tanulmányozza, akkor ott mondjuk Erdéllyel
vagy a határon túli magyarokkal foglalkozó cikkek is szép
számmal fordulnak elő, ahogy a magyar sajátosságokra való
hivatkozás is nagy súllyal van jelen. Ezért aztán ez a fajta
vizsgálat - amelyre egyébként én nem emlékszem, hadd tegyem
hozzá - számomra semmiképpen nem azzal az eredménnyel jár, hogy
a nemzeti léttel kapcsolatos kifejezések elszaporodása egyenlő
lenne a nacionalizmus erősödésével. A nacionalizmus erősödése
azonban ettől függetlenül megfigyelhető volt.
- Egyik
könyvemben a Félelmek korának neveztem azt az időszakot, amikor
még a szabad választások előtt a kádári rendszer ellenfelei
egymás ellen fordultak. A nacionalizmustól való félelem a szabad
demokraták meghatározó személyiségeire is kiterjedt. Ön nem
így látja?
- Ez
most megint egy másik pálya. Nacionalizmuson, ugye, most a nemzeti
vonal szélsőséges megnyilvánulásait értjük? Ez a
nacionalizmus ennek az országnak már nagyon sokszor okozott kárt,
és az már érzékelhető volt '88-89-ben is, hogy egy ilyen irányú
elmozdulásra is számítani lehet. Ez ugye megint magyarázható
azzal, hogy negyven éven keresztül ezt a fajta érzést,
szemléletet - mindegy, hogy minek nevezzük - mesterségesen
elfojtották. Egy csomó dolog megvitatatlan, kibeszéletlen maradt,
nyilván ennek tudható be, hogy szélsőséges - szélsőségesen
nacionalista - nézetek is kezdtek felbukkanni, erőre kapni. És
erre a veszélyre az SZDSZ felhívta a figyelmet. Mert ezt a
veszélyt már érzékelte akkor is. Egyébként azt, hogy ez a
veszély valóban létezik, napjaink történései igazolják.
- Visszamennék
a történelembe, mégpedig Pelle János segítségével, akinek
nemrég jelent meg a könyve Jászi Oszkárról. Pelle azért is
érdekes most nekünk, mert egyik aláírója annak a levélnek,
amelyben hazai magyar zsidó értelmiségiek Izraellel való
szolidaritásuknak adnak hangot, ám e könyvben egyetértőleg
idézi Szekfű Gyula véleményét a polgári radikálisok
vezéralakjáról. "Szekfű Gyula Jászit és a mögötte álló
értelmiségi csoportot egyszerre vádolta az antiszemitizmus
gerjesztésével, felszínességgel, elvtelenséggel és doktriner
elfogultsággal. A polgári radikálisok minden bűne a zsidóság
fejére szállt, pedig ilyen bűn elég sok volt. A párt tagjai
kitűntek minden magyar specifikum lebecsülésében. (...)
Gyökértelenségüket mi sem mutatja inkább, mint hogy ez a
polgári párt kénytelen volt a polgárság esküdt ellenségével,
a szociáldemokráciával barátkozni" És akkor most jöjjenek
a kérdések! Először is: van-e, volt-e hajlandóság az SZDSZ-ben
a magyar - és tegyük hozzá: keresztény - specifikumok
lebecsülésére? Gondolok itt a micisapkára vagy
a cápalátogatásra például.
- Szerintem
nem volt, és ma sem érhető tetten. Most lehet itt egyedi
megnyilvánulásokra hivatkozni és utána mindjárt azonosítani az
SZDSZ-szel, csak hogyha ezen az úton haladunk, akkor én nem tudok
olyan pártot, amelyikhez valamelyik közel álló személyiség ne
mondott volna valami olyat, amivel ha a pártot azonosítom, akkor
hová jutunk?! De tény, hogy az SZDSZ máshol fogta meg a dolgok
lényegét, más módon képzelte el az ország jövőjét, kevésbé
akart a múltból meríteni olyan szimbólumokat, amelyek valamikor
nagyon fontos szerepet töltöttek be, de amelyeknek az SZDSZ
véleménye szerint a jövőre nézve tényleges - közjogi vagy
egyéb meghatározó - szerepük nincsen. Tiszteletben tartja tehát
a hagyományokat, de azokon a helyeken kezeli őket, ahol most -
megítélése szerint - lenniük kell.
- Nem
valamiféle gyökértelenségre utal-e, hogy az SZDSZ 1994-ben
"kénytelen volt" a polgárság addigi esküdt
ellenségével, a szocialistákkal kormányra lépni?
- Nem
volt kénytelen kormányra lépni. Ez semmilyen gyökértelenségre
nem utal, ez fel sem vethető. Azt gondoljuk meg inkább, hogy
1988-90-ben a rendszerváltás volt a tét. 1994-ben pedig az volt a
kérdés, hogy tovább lehet-e vinni a rendszerváltás lendületét.
Ekkor már a közjogi részen, a politikai berendezkedésen
lényegében túl voltunk, de ezt az intézményrendszert is
erősítenünk kell, s főleg hátra volt még a gazdasági
rendszerváltás. Az SZDSZ '94-ben azért vállalta a koalíciót a
szocialista párttal, hogy segítse továbbvinni a rendszerváltás
folyamatát. Ma, amikor ugye 2002-t írunk, ezt már visszamenőleg
mindenki megkérdőjelezi, mert hajlamos mindenki elfelejteni, hogy
1994-ben a közvélemény-kutatások szerint az emberek elsöprő
többsége várta el az SZDSZ-től, hogy ha már behívták
koalícióba, menjen be. Kinek-kinek mások voltak a szempontjai. Az
SZDSZ-esek nyilván azt mondták, próbáljon meg minél többet
megvalósítani az elképzeléseiből. Voltak olyanok, akik azt
mondták, legyen csak ott és kontrollálja a szocialistákat. És
nyilván a szocialista szavazók azt akarták, hogy legyen egy
partnerük, ne legyenek egyedül. Ezért aztán konzervatív és nem
konzervatív beállítottságú, szemléletű emberek, sőt,
politikusok is azt mondták az SZDSZ-nek, hogy menjen be a
koalícióba.
- Tehát
konzervatív politikusok?
- Persze.
Ha most megmondanám, hogy MDF-es politikusok közül kik kerestek
meg ezzel, nagyon érdekes lista jönne össze.
- Úgy
gondolták, hogy még mindig jobb a rendszerváltozás
szempontjából...?
- Így
van! És hadd tegyem hozzá, hogy külföldről is kaptunk ilyen
típusú bíztatást. Az SZDSZ vállaljon kormányzati szerepet,
azok ugyanis, akik minket segíteni, támogatni akartak külföldön,
sokkal jobban tudják "eladni" az országot akkor, ha nem
egyedül az utódpárt áll ott a kormánynál, hanem az egyik
rendszerváltó párt is mellette van.
- Növelhette-e
a zsidósággal szembeni ellenszenvet - magyarán: gerjeszthette-e a
magyarországi antiszemitizmust - az SZDSZ felszínessége,
elvtelensége, doktriner elfogultsága? Mondhatjuk-e azt, hogy az
SZDSZ közvetve komoly szerepet játszott a MIÉP megszületésében
és megerősödésében?
- Miután
az SZDSZ szerintem nem elvtelen, nem doktriner és nem felszínes,
ezért a válaszom már eleve: nem. Ami pedig a MIÉP létrejöttét
illeti, annak a Magyar Demokrata Fórumon belüli okai voltak. Kár
itt külső okot keresni ennek a hátterében.
- Nem
mondható-e mégis az SZDSZ-ről, hogy amikor oly erőteljesen félt
a nacionalizmustól, ennek gerjedésétől, ezzel az egyébként
egészséges mértékű nemzeti kötődés ébredését, jelenlétét
is hajlamos volt elutasítani?
- Ez
az állítás egyszerűen nem állja meg a helyét! Az SZDSZ nem
utasította el. Az SZDSZ akkor lépett fel, amikor szélsőséges
formában és kirekesztő módon jelent meg, tehát
nacionalizmusként. Amikor valakik meg akarták mondani, hogy ki a
magyar, ki a nem magyar, ki a nemzeti, ki a nem nemzeti. Akkor,
amikor ez a szélsőségbe hajló nacionalizmus valakiket -
legalábbis szavakban - fenyegetni kezdett. Mert lehet itt
hivatkozni Jászi Oszkárra meg a pártjára, csak nem szabad
elfelejteni, hogy közben volt itt egy második világháború, és
ennek Magyarországon is mindenféle következményei voltak. És az
a fajta nacionalizmus, amely egészen a szélső pontig elment, s
aminek rettenetes következményei voltak az országra nézve,
bizonyos emlékeket gerjeszt egyesekben. És amikor olyan
kifejezéseket hallanak, amelyek emlékeztetik őket azokra az
időkre, akkor bennük félelmek gerjednek. Ha tetszik, ha nem,
tudomásul kell venni, és ez még akkor is igaz, ha nincs esélye
annak, hogy a hasonló szavak mögött esetleg valami hasonló
megtörténhessen.
- Megjegyzem,
Jászi Oszkárra természetesen azért hivatkozom, mert indulásakor
az SZDSZ az ő nevét is zászlajára tűzte, tehát példaképként
állította maga, illetve a rendszerváltoztató törekvései elé.
Ami pedig a félelmek gerjedésének okát és természetét illeti,
teljesen egyetértek önnel. De a félelem létezéséből az is
következik, hogy többször mondták ki valakire, hogy
nacionalista, antiszemita, mint ahányszor valakikben ezek a
szélsőséges érzületek, kirekesztő törekvések valóban
feltámadtak, gyökeret vertek volna. Ezért hiszem azt, hogy
szerepe lehetett a szabad demokratáknak és holdudvaruknak abban,
hogy elhamarkodott, igazságtalan ítéleteikkel némelyekből
kiváltották azt a hamis érzést, hogy ezek nem igazi magyarok,
ezek idegenszívűek.
- Na
ez egy hülyeség! Mármint ez a végső következtetés. Viszont
menjünk vissza egy picit a kilencvenes évek elejére, mert azért
a problémák ott kezdődtek! Az biztos, hogy akkoriban
megfigyelhető volt, hogy a viták közepette - most nem tudom
megragadni azt a pillanatot, mikor történt először - egyszer
csak kisiklottak a dolgok. A vitatkozó felek álláspontja
elkezdett kihúzni a szélső pontok felé. Jeszenszky Géza például
azt mondta, kizárólag azok képviselik a nemzetet, akik most éppen
kormányon vannak.3 Aminek
ugye az lett a következménye, hogy a Fidesz és az SZDSZ kivonult
a parlamenti ülésről. Jeszenszky szerintem nem gondolhatta
egészen így, ahogy mondta, az ő korábbi munkásságában ez nem
volt benne. Csak ez is mutatja, hogy akkor a viták hogyan zajlottak
éppen, hogyan ment ki a szélső pontra egy vélemény, amely
nyilván nem akart ennyire kimenni. Jellemzi a helyzetet, hogy ez
után a rosszul sikerült parlamenti felszólás után nem mondta
senki, hogy na jó-jó, ez egy kicsit valóban túlzás volt,
bocsánat, hanem kiálltak Jeszenszky mellett, és ezzel még jobban
elmérgesedett a helyzet. A másik oldal meg felhívta az ezek
szerint valóban létező nacionalizmusra, a valóban kibontakozó
veszélyekre a figyelmet. Tulajdonképpen itt kezdődött az ilyen
típusú szembenállás, ami 1998 után mintha még erőteljesebbé
vált volna, mintha még keményebb lenne, s kettéosztja a magyar
társadalmat. Mert ma már erről van szó.
- Jászi
Oszkár bécsi emigrációja idején ezt írja Naplójában Károlyi
Mihályról, akinek kormányában nemzetiségi miniszteri posztot
töltött be: "Az emigráció magányában és letörtségében
a legteljesebben szocialista, mégpedig baloldali szocialista lett.
Lelki állapota jelenleg, úgy látom, alig különbözik egy
húszéves marxistáétól." Károlyi egyébként a harmincas
évek elején ellátogatott a Szovjetunióba, felajánlotta a
szolgálatait, még azt is, hogy belép a kommunista pártba. A
kérdésem: Fodor Gábor és más SZDSZ-es prominensek mai kiállása
Károlyi Mihály mellett nem annak a demonstrálása-e, hogy ha már
választhatunk, inkább az internacionalizmust támogatjuk a
nacionalizmus ellenében?
- Amiről
beszélünk, az időnként a magyar liberalizmusnak, időnként meg
a magyar progressziónak a története...
- Meg
a magyar internacionalizmus története. Hiszen Jászi - Marxhoz
hasonlóan - úgy vélekedett, hogy a zsidóság emancipációját
az emberiség felszabadításán keresztül lehet elérni. Amikor
tehát a nacionalizmus és a szocializmus között kellett
választani, Jászi Oszkár, a radikális polgárság képviselője
egyértelműen az utóbbit választotta. 1920-ban a cseh, román,
szerb megszállókkal alkudozott - Landler Jenővel együtt - Horthy
Miklós ellenében. Emigrációs hadsereg létrehozásához kért
támogatást, hogy bevethesse az ország konszolidálásán fáradozó
Horthy ellen!
- Igen
ám, csakhogy ez magyar történelem, amiről beszélünk, nem
feltétlenül Marx Károly története. Amikor Károlyi Mihály
fellépett, azt az időszakot progresszívnek érzem, ahhoz képest,
ami azt megelőzően volt. Horthy fellépését meg nem szívesen
nevezném konszolidációnak. Azzal együtt sem, hogy a magyar
történelem szemétdombjára való véres diktatúrának tekintem a
'19-es vörös terrort. De ehhez képest sem tekintem
konszolidációnak mindazt, ami ezt követte a különböző
különítményekkel, a válaszul adott terrorral.
- A
különítmények után Bethlen István jött...
- Igen,
csak az a probléma ezzel, hogy a tizenkilencedik század
polgárosodása, a századvégi nagyon erős, soha nem látott
polgári fejlődés Magyarországon 1919 után visszafelé fordult,
lelassult, végül, ugye, a második világháborúban való
szégyenteljes részvételünkbe torkollott. És ez az időszak
azért mégsem tekinthető már a magyar történelem rendkívül
progresszív időszakának... Lett volna erre, a progresszióra,
újra lehetőség 1945 után, de hát aztán az ismert körülmények
miatt az megint elakadt. És most 1990 után megint lehetőséget
kaptunk. A nagy viták most arról szólnak, hogy vajon az az irány,
amit mi felveszünk, az milyen legyen, mennyire alakítsunk egy
modern országot, és mennyire révedjünk a múltba. És itt sajnos
megint kihúznak az álláspontok a szélekre. Mert én nekem
semmilyen problémám nincsen azzal, hogy miközben a jövő
Magyarországát építjük, figyeljünk a saját hagyományainkra,
s vita szerintem csak abban van, vagy abban lehetne, hogy ezeket a
hagyományokat mennyire építsük bele a jövőbe követendő
megoldásainkba, vagy pedig mennyire legyünk rájuk tekintettel, de
egyébként csináljunk valamit, ami a modern követelményeknek
felel meg, ami az országot valóban ráteszi arra a robogó
vonatra, ami az egységesülő és nagyon gyorsan fejlődő Európát
jelentheti számunkra.
- Nem
hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a Bethlen Istvánnal kezdődő
időszakot én egészen másképp ítélem meg, de most az ön
véleményére voltam kíváncsi. Visszatérve a mába: hogyan
került Kuncze Gábor, a piarista az SZDSZ-be?
- Most
itt annak, ugye, hogy valaki piarista, vagy nem piarista, az én
megítélésem szerint nincs jelentősége, bár szívesen beszélek
erről is. '88-89-ben látszott, hogy itt változások lehetnek, s
ha valaki érdeklődött a közélet iránt, akkor a sajtóból, a
televíziós és rádiós vitákon keresztül figyelemmel kísérhette
azokat a vitákat, amelyek arról szóltak, hogy milyen is legyen ez
az átalakulás. És én akkor úgy ítéltem meg, hogy a Szabad
Demokraták Szövetsége tagjainak van olyan koherens
elképzelésrendszerük, amely számomra szimpatikus volt, világos
és elfogadható. És azoknak az embereknek, akik ezt akkor a
nyilvánosság előtt megszemélyesítették, a demokratikus
ellenzékbeli múltjuk révén van olyan személyes hitelük is,
amivel elképzeléseiket nagyon jól tudják a nyilvánosság előtt
képviselni.
- Úgy
tudom, nem ők voltak az elsők, akik megkeresték önt.
- Való
igaz. Kollegáim, ismerőseim között sokan voltak olyanok, akik a
Magyar Demokrata Fórumban már aktívan tevékenykedtek, és
csábítottak, hogy lépjek be oda. Ott is volt nálam az MDF
belépési nyilatkozata.
- Mi
tartotta vissza attól, hogy oda lépjen be?
- A
televíziós viták alapján a másik elképzelésrendszer, ami
egyébként szimpatikus volt, és sok mindenre megoldást ígért,
az a Magyar Demokrata Fórumé volt. Különösen attól kezdve,
hogy Antall József fellépett a nyilvánosság előtt. Ott, ugye,
volt egy olyan játék, hogy Csengey Dénes volt az, aki
szenvedélyektől átitatva tulajdonképpen elfogadható dolgokat
mond, a későbbiek során pedig Antall József volt az, aki
higgadtan, egy egységes rendszerbe foglaltan tudott beszélni az
országról. A vitatkozó felek álláspontjaiból azonban nekem
többnyire a szabad demokratáké volt a szimpatikus. Ami pedig a
konkrét kérdést illeti: Tökölön, ahol én azóta is élek, az
MDF egy toborzó gyűlést tartott. Én erre lementem, két előadó
volt ott a Fórumból. Az egyik Dénes János, akinek ismeretes a
'90 utáni pályafutása, az élete egyébként tiszteletre méltó
számomra. A másik pedig egy szigetszentmiklósi iskolaigazgató
volt, aki a mostani választásokon, csak mellesleg mondom, a MIÉP
jelöltjeként indul. Én őket, kettőjüket meghallgattam, s utána
éreztem, hogy nem ez az a párt, ahová én a közeljövőben be
szándékozom lépni. Hozzáteszem, ez olyan élmény volt számomra,
hogy az SZDSZ-be se léptem be, csak valamikor '92 végén.
- A
különféle indítékok megértése miatt fontos lenne pontosabban
tudni, hogy voltaképp mi riasztotta önt.
- Én
hőzöngésnek éreztem, amit mondtak, sokszor nem tűnt igaznak, a
megoldási javaslataikat kivitelezhetetlennek gondoltam. S már ott
megjelent egyfajta kilökése, kirekesztése az ország egy részének
a jövőből. És hogy itt térjek vissza a piarista iskolára: azt
nem szabad elfelejteni, hogy én '65-69 között jártam a
piaristákhoz, ott akkoriban egy nagyon nyitott szellemű nevelés
folyt. Minket arra tanítottak, hogy ne fogadjuk el kritika nélkül
a minket körülvevő világot, mert nem biztos, hogy az a létező
világok legjobbika. Olyan olvasmányokat adtak a kezünkbe, amikkel
felnyitották a szemünket. Kifejezetten vitatkozó szellemű iskola
volt, kollégiumban laktunk, nem volt más dolgunk, mint olvasni,
beszélgetni, a belső vitakörökben vitatkozni. Vagyis belőlem a
piaristák neveltek egy világra nyitott, mindig érdeklődő, az
újat kereső és a dogmákat, sémákat el nem fogadó embert.
Ezért én azóta is hálás vagyok nekik.
- Somogyi
János, aki egyébként belülről ismerhette az SZDSZ-t, azt írta
nemrég a Magyar Nemzetben, hogy Tölgyessy Péternek azért kellett
mennie a párt éléről, mert patriótább pártot szeretett volna
csinálni a Szabad Demokraták Szövetségéből. Ez pedig a párt
prominenseinek sehogy sem tetszett.
- Tölgyessy
Péter valóban konfliktusba került az SZDSZ vezetésével, és ő
akkor ott egy nagyon jó belső kampánnyal megnyerte az
elnökválasztást. De egy év alatt kiderült, hogy az a politikai
elképzelésrendszer, amit ő felvázolt, nem vezet sikerre, vagy ő
nem tudta sikerre vezetni. Ennek volt a következménye, hogy
1992-ben egy éles versenyben egyébként, de Pető Ivánt
választotta meg a tagság Tölgyessy ellenében. Ő tag maradt
különben, sokszor kritizálta az SZDSZ különböző döntéseit,
politikai állásfoglalásait, majd végül kiült a frakcióból,
'98-ban pedig a Fidesz színeiben indult. Őt mellesleg nagyra
tartom, és a mai napig jó viszonyban vagyunk. Neki egyébként
sokszor volt igaza ezekben a belső vitákban, amint az utóbb
kiderült, de sokszor nem volt igaza, ami utóbb szintén kiderült.
S noha nagy veszteségnek tartom a kiválását, különösen
búsongani rajta nem látom értelmét.
- Leginkább
miben volt igaza? Nem csakugyan abban, hogy szerette volna, hogy az
SZDSZ szervesebben illeszkedjen a magyar közéletbe, kulturális és
politikai életbe, vagy mondjuk úgy: hogy legyen patriótább?
- Bár
ez tőle tételesen is elhangzott - a patriótább párt kifejezés
-, de én mégsem ebben látom a dolog lényegét. Az, hogy mit
akart, szavakban ugyan megnyilvánult, de tettekben soha nem volt
képes végrehajtani, ezért aztán ő egy ilyen behajthatatlan
ígérete maradt a pártnak.
- Nem
azért nem tudta végrehajtani...?
- Az
biztos, hogy a gyakorlati lefordítására nem került sor, de erről
én még vitatkozni se vagyok hajlandó, mert nem látom semmi
értelmét. Én ugyanis nem gondolom azt, hogy az SZDSZ ne azért
tevékenykedne, hogy ez az ország minél jobban jöjjön ki a
rendszerváltásból, és minél több előnyét tudja a maga
számára megszerezni az európai csatlakozásnak. És ha én így
tekintek az SZDSZ-re, akkor nem tudok arról vitatkozni, hogy ki a
patrióta, ki a patriótább, meg ki a legpatriótább.
- És
arról sem, hogy miért jut egyáltalán ilyen következtetésre
Tölgyessy Péter?
- Ez
is egy belső vitának volt a következménye, hogy egy ilyen
szöveget elmondott, és én ebből semmilyen messzemenő
következtetést a pártra nézve levonni nem tudok.
- A
Fidesz talán annak köszönheti sikerét, hogy egyszerre veszi
komolyan a szent koronát és a gazdasági növekedést. Ugyan
megkérdőjelezhetetlen számomra, hogy az SZDSZ magyar párt, hogy
ekként a nemzet szerves része...
- Na
ugye, már volt értelme a beszélgetésünknek!
- ...ezzel
együtt úgy vélem, vannak fokozatok a tekintetben, hogy valaki
mennyire meri súlyán kezelni a szent koronát, vagy pedig ezt
összeférhetetlennek tartja az ország képzelt vagy valóságos
progressziójával. Úgy vélem, ahogy hajdan Jásziék is
elsősorban az univerzális, a nemzetközi fejlődés fontosságát
tartották szem előtt, s kevésbé tulajdonítottak jelentőséget
a nemzeti jelképeknek, a nemzeti kötődés erősítésének, ma az
SZDSZ is inkább a globalista folyamatok támogatásától várja,
hogy az ország sikeresen tudjon helyt állni a világversenyben.
- Én
nem így látom. Most nincsenek itt a Fideszesek, ezért csak egy
mondattal intézném el őket: szerintem ők egy jól kiszámított
politikai kalkuláció mentén szerepeket játszanak. De ettől
teljesen függetlenül az a vita valóban létezik, hogy milyen
szerepe van a szent koronának ma Magyarországon. Vannak, akik azt
mondják - valamilyen módon a szentkoronatant visszahozva -, hogy a
korona mindig is megtestesíti az ország egységét, közjogi
rendszerét, ezért ilyen értelemben a jövőre nézve is közjogi
funkciója van, s a parlamentben elhelyezve a korona jelenti
tulajdonképpen a történelmi Magyarországot. Most ezzel szemben
az SZDSZ azt mondja, hogy valóban, a korona a legszentebb
ereklyénk, nagyon fontos szerepe volt a történelmünk bizonyos
időszakaiban, ma azonban a közjogi berendezkedésünket,
rendszerünket illetően nincs ilyen szerepe, ezért nem is lenne
szabad ilyenfajta szerepet tulajdonítani neki. És ettől kezdve
nem kell vitatkozni a koronáról. Nem arról van tehát szó, hogy
az SZDSZ ne ismerné el a jelentőségét, vagy hogy ne gondolná
azt, hogy a szerepe időnként nagyon pozitív volt. Érdekes módon
a szent koronát a magyar nemesség olykor az uralkodó ellenében
volt képes felhasználni. Ez abban az időben mégiscsak
progresszívnek volt tekinthető. Ezeket mind el lehet ismerni, de
semmi nem következik ebből a harmadik évezred Magyarországára
nézve.
- Az
SZDSZ milyen módon kötődik a hazai és nemzetközi zsidósághoz?
Ha van ilyen kötődés: nem tenne-e jót a pártnak, ha ezt
nyíltan, következetesen vállalná?
- De
hát a Szabad Demokraták Szövetsége egy liberális párt,
liberális filozófia mentén szerveződött, ennek a képviseletére
jött létre, és liberális pártként ezen elvek mentén képzeli
el az ország jövőjét és ezen elvek mentén teszi meg a
különböző javaslatait. Ebből a pozícióból ennél tovább
lépni nincs értelme: az SZDSZ nem etnikai alapon szerveződött
párt, és erről a kérdésről nem is vagyok hajlandó többet
mondani, mert nem látom értelmét.
- Nem
lehetne megkeresni azokat a szavakat, amelyek segítségével azt
juttathatnánk kifejezésre, hogy nem véletlen, hogy a hazai
zsidóság akár szavazataival, akár megnyilvánulásaival inkább
az SZDSZ-hez kötődik, mint mondjuk a MIÉP-hez, amelyről esetleg
úgy véli, hogy létében fenyegeti? Megkeresni azokat a szavakat,
azokat a valóságot valóságosan tükröző szavakat, amelyek
inkább tisztáznak, mintsem eltakarnak összefüggéseket?
- Szerintem
most sem takarnak el semmifajta összefüggést, de ilyen módon
közelítve a dolgot mégiscsak politikai filozófiák képviseletét
származási vagy etnikai alapon akarnánk levezetni. Én meg ezt
nem szeretném. Erről van szó.
- Akkor
meg mit lehet olyankor csinálni, ha egy létező dologról egyfelől
szólni akarok, másfelől el akarom kerülni, hogy szavaimból
veszedelmes következtetéseket vonjanak le? A között a szerintem
két hamis állítás között, hogy az SZDSZ zsidó párt volna,
vagy hogy semmi közük a zsidósághoz, szerintem meg lehet találni
azokat a kulturált megfogalmazásokat, amelyek egyfelől igazak,
másfelől veszélyeket sem rejtenek magukban.
- Én
meg azt gondolom, hogy ha egy pártról beszélünk és egy
filozófiai irányról beszélünk, akkor eltévedhetünk a
különböző itt felálló csapdák között, ha ezt megpróbáljuk
feldúsítani vagy lebutítani származási vagy etnikai alapon.
Ezért nem megyek bele ebbe a kérdésbe.
- De
nem gondolja, hogy ez is egy csapda: nem beszélni valamiről?
- Nem
gondolom, mert ez egyfajta sztereotípia, amit az SZDSZ-szel
kapcsolatban fel szoktak állítani, én meg nem akarom megengedni,
hogy ez a sztereotípia erősödjön.
- Nem
gyengülne inkább, ha valamit mondhatnánk erről?
- De
miért kéne erről bármit is kimondani?
- Mert
esetleg nagyon vaskosak és hamisak a sztereotípiák.
- Na
most, miért kezdjek el hamis sztereotípiákat magyarázni? Hogy
hátha azokban a hamis sztereotípiákban mégis van valami
valóságalap...?
- Mert
a hamis sztereotípiák itt Magyarországon is ártalmas
gondolatokra, veszedelmes megnyilvánulásokra vezethetnek.
- Akik
ezekben a sztereotípiákban hinni akarnak, és akiknek ezek az
ártalmas gondolatok élvezetet okoznak, azokkal nekem már nem sok
vitám lehet, meggyőzni úgyse nagyon fogom őket. Ezért aztán
inkább lemondok róluk és nem foglalkozom velük.
A
DACOS DÁVID-CSILLAGOS4
Beszélgetés Dr. Fónagy János miniszterrel
Beszélgetés Dr. Fónagy János miniszterrel
Egy
zsidó miniszter az antiszemitának festett Orbán kormányban.
Zsidó, mert annak született, nem tehet róla. Zsidó, mert ha
zsidóságáért bántják, nem hajlandó "kussolni";
dacból hordja nyakában a Dávid-csillagot. Olyan magyar, aki ha
millenniumi zászlót ad át, akár hetvenedszer is a hatása alá
került. Olyan magyar, aki ezen a tájékon azt kutatni, ki magyar,
ki nem magyar, ostobaságnak tartja. Olyan zsidó magyar, aki ha
begombolja ingét, nem látszik rajta, hogy zsidó; aki
bemutatkozási ceremóniájában mindig elmondja, hogy ő zsidó.
Nem szereti azt hallani, hogy "pedig te rendes ember vagy";
s nem szereti, ha más feszeng, mert "a lendület" mondat
vele valamit, "miközben tényleg egy rendes ember, és tényleg
nem azért mondja". Olyan hivatalnoktípus, amelytől idegen a
szolgalélek; olyan Fidesz-tag, aki Orbán Viktorba lépett be.
Olyan csapatjátékos, aki akkor is tudja a dolgát, ha nem mondják;
tudja, hogy nem csatár, csak hátvéd; kompromisszum-ember, aki
kerüli az ütközéseket, de ha baj van, mégsem kíméli a
támadót. Olyan személyiség, akinek hiúsága mindig erősebb
volt anyagi vágyainál; az elmúlt négy év minden pillanatára
örömmel gondol vissza, "pedig nem egy közülük nagyon nehéz
volt". Olyan ember, akinek munkája révén gazdagodott egyén
is, város is, a választásokon mégis nagyot bukott; s ezt, mint
mondja, "egyszerűen nem értem". Ő Fónagy János, az
Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere, akivel
néhány nappal magas posztjáról való távozása előtt
beszélgettünk.
(2002.
júniusában)
"Én
nem a Fideszbe,
hanem Orbán Viktorba léptem be"
hanem Orbán Viktorba léptem be"
- Hogyan
lett ön az Orbán-kormány minisztere? Hol akadtak önre?
- Az
elmúlt harminchat-harminchét évemet Ózdon töltöttem, miközben
egyébként pesti vagyok. '88-tól ott egy térségfejlesztő,
vállalkozásfejlesztő kis magáncéget vezettem...
- Már
'88-ban? Még két év a rendszerváltozásig...
- Vagy
az első voltam, vagy az elsők között. Elég botcsinálta módon
vágtunk bele. Ma már tudomány, sokan ráálltak, akkor azt se
tudtuk igazán, hogy hívják a tevékenységet. '81-től a
kohászatnál dolgoztam, és amikor a nyolcvanas évek közepén
néhányunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus
vaskohászatnak a világon mindenütt vége van, és a környékbeli
mintegy húszezer embernek új lehetőségeket kell keresni, először
a gyáron belül próbálkoztunk. Majd amikor láthatóvá vált,
hogy ott annyira erős az ellenállás, hiszen egy százhetven éves
üzemről volt szó, ahol az emberek dédapja, nagyapja is ott
dolgozott, akkor alapítottam a vállalkozást.
- Milyen
végzettséggel?
- Jogász.
Eredendően meg csónakkészítő asztalos... Nagyon rövid ideig
ügyvéd voltam, szintén rövid ideig a közigazgatásban
dolgoztam, aztán tizenöt évig téeszben mint jogász és ipari
főágazat-vezető, ha még emlékszik valaki ezekre a
melléküzemágas időkre. A mai napig működnek Putnokon azok az
ipari üzemek, sok évvel túlélve a termelőszövetkezetet, amiket
25-30 évvel ezelőtt gründoltunk.
- Ezekben
a vállalkozásokban segítették önt a családi hagyományok?
- Nem.
- Szabad
tudni, hogy a szülei mivel foglalkoztak?
- Apukám
textilmérnök volt, anyukám meg gyógytornatanár.
- Tehát
tőlük függetlenül önben ott buzgott a vállalkozókedv...
- Még
kedv sem volt. Aki akkor legalább az újságolvasó szintjén
érdeklődött a dolgok iránt, az látta, hogy a hagyományos
vaskohászatnak vége van Pensylvániában, vége van a Ruhr
vidéken, vége van Sziléziában, vagy akár Svédországban, ahol
pedig minden ott van egy helyen, energia, alapanyag... Nyilvánvaló
volt, hogy előbb-utóbb ránk is ez a sors vár, ezért elkezdtük
új dolgon törni a fejünket. Nem egyedül én. És én nem tudok
angolul, ezért volt mellettem, és van mind a mai napig, egy-két
fiatalember, aki tud angolul. Ezek olyan jövő nyári gyerekek,
előfelvételisek meg egyetemisták, és '89-'90-ben az ilyen
tizenévesek kezdtek Ózdon fideszeskedni. Az én kis cégem, a
Régió Kft., ha nem is pártiroda lett, mert ez nem igaz, de a
sokszorosítójával meg a faxával sokat segített, mert ezek az
eszközök akkoriban még ritkaságszámba mentek. Mi lettünk kvázi
a technikai bázis. A Fidesz akkori vezetői, akik közül sokan ma
is azok, néha eljöttek, én meg elmeséltem, hogy mit csinálunk,
hogy csináljuk, min erőlködünk. Ami ehhez a történethez még
hozzátartozik, hogy én a nyolcvanas évek második felében
néhányszor eljöttem ide Budapestre a későbbi SZDSZ különféle
kezdeményezéseire. Ha jól emlékszem, Haraszti Miklósék hoztak
össze zsidó értelmiségi csoportokat, és ott három-négy ízben
próbáltam elmondani, hogy Ózdon százezer ember van
bizonytalanságban. Pár embert még gyerekkoromból ismertem,
gondoltam, hogy érdekelni fogja őket, mi van, és mi várható. A
legkevésbé sem érdekelt senkit. Vagy Medgyessy Péternek, aki
akkor miniszterelnök-helyettes volt, s egyszer éppen a térségben
járt, szintén szóltam az ózdiak helyzetéről, s és ő se
mondott még annyit se, hogy bikkmakk.
- Amikor
a szabad demokratákat megkereste, az is megfordult önben, hogy a
zsidó volta miatt esetleg könnyebben támogatáshoz jut a révükön?
- Én
nem a szabad demokratákhoz jöttem. Hanem emberekhez. Akiket
kisgyerekkoromból ismertem, vagy későbbről, az általános
iskolából. Az Új Lipótvárosban születtem, a Szent István
parkban nőttem fel, fiatalságom nagy részét a Margitszigeten egy
csónakházban meg a Lukács napozóján töltöttem. Ezért ismerek
annyi embert, a Jankovich Marcelltől a Baráth Eteléig... Szóval
eljöttek hozzánk a Fidesz vezetői, én elmondtam nekik, hogyan
látom a dolgokat, ők meg elkezdtek érdeklődni, adatokat
kérdezni, meg kíváncsiak voltak a véleményemre. Elsősorban a
foglalkoztatásról, munkanélküliségről, depressziós
térségekről, iparról, kohászatról. S végül megkérdezték,
le tudnám-e írni körülbelül egy oldalban, ha úgy alakul. Így
aztán '92 végén, amikor még korhatáros volt a Fidesz, előbb -
mindig így mondtam - a párt nagypapa tagozatának voltam a
vezetője, majd amikor felszabadították a korhatárt,
intézményesen is a Fidesz tagja lettem. '94-ben már indultam az
országgyűlési választásokon, és akkor egyéniben Ózdon a
harmadik lettem, s ott listán is a harmadik helyet szereztük meg,
ami akkor egy jó mutatvány volt, hiszen előtte volt a nagy bukás,
a Fidesz mélyrepülése. Gondolom ennek köszönhetően is abban az
évben indítottak a helyhatósági választásokon, Ózd
térségfejlesztési tanácsnoka lettem, valamint a Borsod megyei
közgyűlés alelnöke fideszes színekben. '95-ben megalakultak a
különböző szakmai kabinetek a párt mellett, és én is részt
vettem Őry Csabáékkal a foglalkoztatási, Matolcsy Györgyékkel
pedig a kisvállalkozási fejezet megírásában. '98-ban pedig egy
pénteki napon felhívott Chikán Attila, hogy mikor megyek Pestre.
Én meg mondtam neki, hogy amikor parancsolja. Azt hittem,
valamilyen vállalkozásfejlesztési témában akar velem beszélni.
"Te tudod egyáltalán, miért kell nekünk beszélni?" -
kérdezte. Mondtam, hogy nem. "Orbán engem kért fel
miniszternek és te leszel a politikai államtitkár." Így
tudtam meg a dolgot. Szerencsémnek tartom, hogy két évig vele
dolgozhattam. Inkább elméleti ember volt, a fő feladata a
gazdasági minisztérium munkájának megtervezése és elindítása,
amikor pedig végzett ezzel, jött az új garnitúra, én meg
bekerültem a Miniszterelnöki Hivatalba. Az öt gazdasági tárca
koordinálását bízták rám. Megint egy nagyon izgalmas éve volt
életemnek, hiszen közvetlen a miniszterelnök mellett dolgozhattam
államtitkárként. Egy korábbi, vitatható sikereket hozó élet
után Orbán Viktor mellett lenni, nagyon nagy élményt és
elégtételt jelentett számomra... Végül pedig amikor Nógrádi
Lászlónak volt ez a szerencsétlen balesete, én lettem a
közlekedési és vízügyi miniszter.
- Minek
köszönhetően?
- Ezt
nem tudom.
- Kölcsönösen
becsülték egymást Orbán Viktorral?
- Ma
is azt mondom, hogy én nem a Fideszbe, hanem Orbán Viktorba léptem
be. A párt céljaival, alapállásával, törekvéseivel
egyetértek, de ami engem egy ilyen érdeklődő szimpatizánsnál
sokkal jobban odaköt, és a jövőben is oda fog kötni, az Orbán
Viktor személye.
- A
sajtó főáramában pedig elég sokat olvasni, hallani arról, hogy
ő milyen diktatórikus, despotikus. Ön is ezt tapasztalta?
- Előrebocsátom,
hogy nem is akarok az elfogulatlan szerepében tetszelegni. Először
is: Orbán Viktornak bármit meg lehet mondani. Beleértve az ellent
mondást is. Az egy más dolog, hogy meg kellett indokolnom, miért
gondolom másképp, de ha egybevágott a céllal, akkor ő azt abban
a pillanatban elfogadta. Ha nekem nem volt elég információm a
magam három papírján, és úgy javasoltam valamit, akkor odaadta
az ő öt papírját azzal, hogy olvassam el azt is, és utána is
azt gondolom, beszéljünk róla. De olyan, hogy hatalmi szóval
engem levert volna, olyan soha nem volt. Sőt, ami inkább a
legutóbbi másfél évre vonatkozik: esetenként nyomasztott az
önállóságom. Én ugye soha nem voltam korábban közlekedési
miniszter. Itt nagyon nagy ügyek vannak, nagyon nagy pénzek, s jó
lett volna tudni, mit gondol erről vagy arról. Nekem egyetlen
egyszer másfél év alatt nem mondta meg, hogy adott ügyben mit
csináljak. Én mentem volna hozzá, hogy így is lehet, meg úgy is
lehet, de ő azt mondta, te vagy a miniszter, döntsd el. A cél
világos volt. Az, hogy utat kell építeni, az tiszta volt. De hogy
hol épüljön, hogyan épüljön, abba ő soha nem szólt bele.
Másodszor pedig: vannak, akik összetévesztik az álszentséget a
demokráciával. A bizonytalanságot a demokráciával. "Csináljunk
valamit emberek, és akkor most mindenki szóljon hozzá!" Ez
nem demokrácia, hanem bizonytalanság. A kormányülésen ha egy
témában két vagy három miniszter eltérő véleményt nyilvánít,
abban a pillanatban az le van véve a napirendről, vissza van adva,
hogy "beszéljétek meg!". Nagyon világos és nagyon
határozott nézeteket vall dolgokról, esetenként nagyon emberi
kételyekkel. Nem tartja magát csalhatatlannak. Sőt, amióta
ismerem, s ez már kilencedik éve, az se fordult elő egyetlen
egyszer sem, hogy visszafordította volna a felelősséget. Hogy
nekem esett volna, miért nem mondtam akkor?! Pedig félelmetes
memóriája van, erről több kedves történetet őrzök...
- Mondjon
egyet!
- Talán
a '94-es választások előtt tartottunk Ózdon egy szakmai fórumot.
100-120 túlnyomórészt kohómérnök gyűlt össze. Orbán Viktor
előző este kint aludt Szilvásváradon, én vittem be reggel
kocsival, körülbelül húsz perc. Előtte soha nem járt kohászati
vállalatnál, s neki most tudni kellett, mi az öntecs, mi a buga,
mi a Martin, tehát egy csomó olyan dolog, ami egy kohómérnöknek
szentség, s nem veszi komolyan azt, aki ezeket nem tudja. Húsz
perc alatt tehát elmondtam ezeket, s ezen felül néhány számot,
köztük azt, hogy Magyarországnak mennyi acélra van szüksége.
Akkor én azt mondtam, hogy - mit tudom én - 1,7 millió tonna.
Viktor aztán tíztől fél kettőig 120 mérnökkel úgy
beszélgetett, hogy azok megesküdtek volna, ez biztos kohászatnál
dolgozott valaha. Eltelt nyolc év, s mi együtt voltunk kint
Prágában, ahol az acélbehozatali kontingensekről volt szó. A
cseh miniszterelnök felvetette, hogy a magyar acélbehozatalt
csökkenteni kellene. Mire azt feleltem, hogy ez nem lehetséges,
mert Magyarországnak 2,5 millió tonnára van szüksége. Orbán
Viktor erre megkérdezte, hogy miért változott meg a véleményed.
Nekem?! Mikor? Miről? Még arra sem emlékeztem, hogy mi erről
valaha is beszéltünk, ő meg a számra is.
- Említette,
hogy a közlekedésben nagy pénzek vannak. A Fidesznek azért volt
szüksége a Vegyépszerre, hogy legyen egy erős gazdasági bázisa?
Hisz anyagi háttér nélkül még demokráciában sem lehet talpon
maradni. Vagy nem lehet erről beszélni?
- De
lehet. Csakhogy ennek a lényege nem a pénz. A hatalom óhatatlanul
a források feletti rendelkezési jogot is jelenti, amióta csak az
ember szervezett társadalmakban él. Ami viszont valóban a lényeg,
hogy a polgári kormány elhatározta, hogy egy új
gazdaságfilozófiát követ. Jelesül: a magyar gazdaságot úgy
kell alkalmassá tenni az Európai Unióba való részvételre, hogy
legalább a térségi súlya meglegyen. Tehát nem feltartott kézzel
bemenni az unióba, mert az egy kőkemény piacos társadalom. Ott
az erőt becsülik, a szó legjobb értelmében, következésképpen
nemcsak azért kellene - hogy a magam területéről beszéljek - a
magyar mélyépítőipart visszahozni, mert én szeretem ikszet vagy
ipszilont, vagy nem szeretem. Nem ez az érdekes. Hanem az az
érdekes, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből
megvalósuló sokmilliárdos fejlesztésnek az építési hasznát,
majd az üzemeltetési hasznát csak és kizárólag külföldi
cégek viszik el, akik egyébként nagyon jó munkát végeznek -
tehát nem arról van szó, hogy ezek ne volnának alkalmasak -, és
ezek szereznek-e ezekkel a munkákkal referenciákat mondjuk egy
későbbi romániai, szerbiai, ukrajnai útépítésre, vagy pedig
magyar cégek is, és ezt az "is"-t külön hangsúlyozom.
Hiszen nem igaz az, hogy a magyar mélyépítőiparból,
útépítőiparból a multinacionális cégek kimaradtak. A
minisztérium hatáskörébe tartozó költségvetési pénzek
piacából - ez körülbelül évi 120-130 milliárd forint -
2001-ben 60 százalékot a multinacionális cégek kaptak.
- Lehetséges,
hogy az MSZP-nek meg az SZDSZ-nek a maradék 40 százalék is sok,
hogy hazai cégekre áldozzák?
- Ezt
nem az én dolgom megítélni. Azt tudom, hogy a magyar mélyépítő
piacnak egy nagyon jelentős része multicég, de ezek magyar
munkaerővel és többnyire most már magyar menedzsmenttel is
dolgoznak. Tehát ezek nem ellenségek. Csupán azt nem akarjuk,
hogy csak ezek kerüljenek helyzetbe. Mert ez a világ
legbiztosabban fizető piaca, hiszen költségvetésből fizetik.
Mint újságíró bizonyára tudja, hogy ma munkát szerezni nehéz,
utána meg az ellenértékét kivasalni a megrendelőből. Ez egy
biztos dolog, meg van hirdetve, a költségvetés fizet mint a
katonatiszt. Ha pedig öt-tíz évre előre nézek, akkor az nem
mindegy, hogy Európának ezen a részén relatíve tőkeerős
magyar vagy többségi magyar tulajdonú cégek tudják
Kelet-Európában vagy azon túl az egyébként nagyon jelentős
infrastruktúra-fejlesztéseket csinálni, vagy azokban legalább
részt venni, vagy pedig más cégek. Mert amit jelentett nekünk az
elmúlt 20-30 évben Bajorország és Ausztria, mi azt kell hogy
jelentsük az elkövetkező évtizedekben Romániában, Ukrajnában,
Oroszországban, Szerbiában, Bulgáriában. Hogy ne legyen magyar
cég, amelyik legalább a siker reményében indulhat azokon a
pályázatokon, ahol majd európai pénzekből például Romániában
utakat építenek, az egy lehetetlen helyzet.
"A
legméltánytalanabb baloldali törekvés,
hogy a MIÉP-et ránk nyomták"
hogy a MIÉP-et ránk nyomták"
- Pályafutása
során előnynek, hátránynak számított vagy érdektelen volt,
hogy ön zsidó származású?
- Egy
darabig biztos nem is tudták, és utána is csak attól tudták,
hogy mondtam.
- Mióta
hordja nyakában a Dávid-csillagot?
-
'91-től, amikor Csurka Istvánnak hangzott el a Vasárnapi Újságban
egy pamfletje.
- És
azóta? Érdekessé vált, hogy zsidó?
- Nem
számított, és ma sem számít.
- Önt
mint zsidó minisztert hívták meg Izraelbe. Mit szólt hozzá
Orbán Viktor?
- Én
megkérdeztem tőle, ő meg mondta, hogy persze. A történethez
hozzátartozik, hogy azt hiszem, ez az ötödik vagy hatodik ilyen
konferencia volt, legjobb tudomásom szerint mindig hívtak
Magyarországról résztvevőket. A Horn-kormány idején egy vagy
két szabad demokrata vagy szocialista országgyűlési képviselő
ment el, kormánytagot soha nem küldtek.
- Pedig
ezt vártak volna?
- És
képviselőket. Én mondtam a miniszterelnöknek, hogy van egy
ilyen, ő meg mondta, hogy persze. Sőt, kérte, használjam ki a
lehetőséget, találkozzak minél több fontos emberrel, ezért nem
csak a konferencián üldögéltem, de miniszterekkel,
államtitkárokkal beszéltem.
- Egyébként
hogy érezte magát?
- Nem
először voltam kint. Négy évvel ezelőtt jártam már ott
turistaként. Ha röviden kell válaszolnom, akkor mind a két
esetben jól. Azzal együtt is, hogy a kettő gyökeresen eltért.
Az első egy tipikus turistaút, amikor öt nap alatt harminc napra
való látnivalót néztünk meg - kiszállni, megnézni, beszállni,
ezt biztos ismeri. A mostani látogatás hangulatát pedig egyebek
mellett az is meghatározta, hogy éppen akkor kapták azt a hajót
a Vörös tengeren...
- A
palesztinok csempészett fegyverszállítmányával.
- Igen,
mi meg épp választások előtt voltunk, s engem óhatatlanul
kérdezgettek a kilátásokról.
- Valóban
tapasztalható volt az attól való félelem, hogy a MIÉP
szélsőjobbra tereli a Fideszt?
- Nem.
Érdekes különben, hogy ezt a kérdést nem most hallom először.
Orbán Viktor személyét ott pártállásra való tekintet nélkül
nagyra becsülték, és sem a nacionalizmus, még kevésbé az
antiszemitizmus fel sem merült a személyével kapcsolatban. Az
viszont kétségkívül felmerült, mindenki megkérdezte, hogy mi
van akkor, ha a MIÉP bekerül, mi pedig nem elegendő mértékben
nyerünk, akkor vállaljuk-e a koalíciót. Erre az volt a szokvány
válaszom, hogy úgy fogunk nyerni, hogy elegendő legyen. Erre azt
felelték, hogy álljon meg a menet, '98 előtt is azt mondtátok,
hogy nem fogtok a Torgyánnal összeállni, s mégis összeálltatok.
Megjegyzem, nekik kezükben volt a szószedete minden
nyilatkozatunknak, mert voltak, akik gondoskodtak s szerintem mind a
mai napig gondoskodnak arról, hogy egy meglehetősen sajátosan
összeállított irodalomgyűjteményt naponta vagy hetenként
megkapjanak azok a világban, akik ezt igénylik. Nos, a
felvetésükre mindig azt válaszoltam, hogy legjobb meggyőződésem
szerint a MIÉP nem fog bekerülni a magyar parlamentbe, s én ezt a
legőszintébben gondoltam. Nem alábecsülve a MIÉP erejét,
ugyanakkor azzal a meggyőződéssel, hogy a MIÉP sem egységes,
van néhány hangadója, véleményvezére... De azt hiszem, itt
megint messzebbről kell kezdeni, mégpedig onnan, hogy az
antiszemitizmus egy történelmi kategória, kétezer éve megvan, s
azt gondolom, önnek nem kell különösebben bizonygatnom, hogy
Magyarországon túl nagy árat fizetett a zsidó kisebbség az
elmúlt évszázadban, s ez meghatározza az egész kérdés
akusztikáját. Nem lehet vallástörténeti vagy kulturális
jelenségként felfogni, leegyszerűsíteni. Most szombat éjszaka
is, este tíztől éjjel háromig az egyik polgári körben
kifejezetten arról folyt a beszélgetés, hogy a történelmi
előzmények miatt mást hallunk ki a szavakból, mint amit valóban
tartalmaznak. Amiben nyilvánvalóan benne van egy genetikai
félelem, benne vannak a rossz tapasztalatok, benne van egy állandó
feszültség, ami aztán felnagyítja a valós képeket. Mindezt
arra mondom, hogy egyfelől érthető, miért félnek annyira a
MIÉP-től, másfelől számomra mégsem egységes párt, ha arra
gondolok, hogy sok képviselőjével nagyon jól elvagyok, jól
tudunk együtt dolgozni. Lehet, hogy bizonyos dolgokat másképp,
keményebben fogalmaz meg, mint én, mást lát távlatosan, de nem
szélsőséges. Miközben a MIÉP-nek valóban vannak nagyon
szélsőséges megnyilatkozásai is, amiket én sem szeretek
hallani. S még annyit ehhez, hogy én nem hittem abban, hogy vannak
rejtőzködő MIÉP-szavazók, ezért is mondtam, biztos, hogy a
MIÉP nem fog bejutni.
- Ez
azért lehetett puszta remény is, hiszen ha a Fidesz nem jön elő
a Terror Házával, a Benes-dekrétumokkal, a kokárdával, Csurka
István pedig az akár 20 százalékos MIÉP-sikerrel és a Fidesz
javára való visszaléptetés ötletével, a MIÉP ma bent ül az
országgyűlésben. Hát még ha a részvételi arány is kicsit
alacsonyabb lett volna az első választási fordulóban.
- Ez
a "mi lett volna, ha..." kategóriája. Én azt tudom,
hogy mit mondtam. Hogy a MIÉP nem fog bekerülni, és a Fidesz-MDF
egyedül fog kormányozni. Különben kint is elmondtam, a kampány
során is felhívtam rá a figyelmet, hogy ezek a nagy pártok mind
gyűjtőpártok, és nyilvánvaló, hogy a Fidesznek egy keményebb,
jobboldali választórétege, és a MIÉP nemzeti radikálisai
összecsúsznak. Éppen ezért a legméltánytalanabb baloldali
törekvésnek az összes közül azt tartom, hogy a MIÉP-et ránk
nyomták. Engem itt a minisztériumban miépes szakszervezeti ember
jelentett fel, az egyetlen, aki valaha is büntető ügyben
feljelentett.
- Azt
hogyan értékeli, hogy Orbán Viktor tiszteletét tette a Vasárnapi
Újságnál és a Magyar Demokratánál? Önben nem keltett
félelmet?
- Nem.
Azt, hogy ezt a miniszterelnök hogyan ítélni meg, azt tőle kell
megkérdezni. Én a Demokratát egy jobboldali, közéleti, sokféle
véleménynek teret adó lapnak tartom, a Vasárnapi Újság
hangütése azonban nem szimpatikus számomra, sose volt az, és ezt
soha nem is titkoltam. Nem az én világom.
"A
bemutatkozás során mindig elmondtam,
hogy zsidó vagyok"
hogy zsidó vagyok"
- Önnek
egyébként mit jelent a zsidósága? Vallásos kötődést?
Kötődést a hagyományokhoz? Származást?
- Egyiket
sem. Dacot. Én szégyen szemre semmi olyan ismeret birtokában nem
voltam ötvenöt éves koromig, ami illett volna. Nem vagyok hívő,
nem vagyok vallásos, történelmi ismereteken kívül a zsidóság
semmit nem jelentett számomra.
- És
Csurka István jegyzete tette volna zsidóvá?
- Nem.
Hanem az, hogy én annak születtem. Én erről nem tehetek.
- De
ha emiatt akarják bántani, az felébreszti önben a zsidót?
- Így
van! Mert az, hogy én kussoljak, hogy én diplomatikusan
takargassam... Azt hiszem, ha én begombolom az ingem, rajtam nem
nagyon látszik, hogy zsidó vagyok. De azt, hogy én kussoljak,
csak azért, mert annak születtem? Hogy én feszengjek - nem tudom,
ismeri-e ezt az érzést? Amikor egy társaságban valaki rosszul
viselkedik, s az asztalnál én szégyellem magam, ahelyett, hogy ő
szégyellné. Hogy én feszengjek másnak az otrombasága miatt, azt
azért nem.
- Ha
véletlenül be van gombolva az inge, s nem látszik a Dávid-csillag
a nyakában, ugyanakkor a társaságában elkezdenek "zsidózni",
akkor ön mit csinál?
- Szólok.
- Hogyan?
- Nagyon
sokan nem értették, mert hiszen nem vagyok hívő, nincsenek meg
azok az ismereteim, amiket gyerekkorban szokás elsajátítani az
őseinkről, én meg csak mostanság próbáltam megtanulni a szó
legszorosabb értelmében, hozzáteszem, nem túl sok sikerrel,
éppen azért, mert nincs affinitásom iránta... Szóval sokan nem
értették, miért teszem, de én amikor új helyre mentem dolgozni,
a bemutatkozás során mindig elmondtam, hogy zsidó vagyok.
- Már
rendszerváltás előtt is?
- Persze,
előtte is. Mert, mit tudom én, református községekben voltam
téeszjogász, ahol engem nagyon szerettek. Egy gömöri református
parasztember volt - nyugodjon békében, decemberben halt meg -,
akit én apámként szerettem és becsültem egész a haláláig.
Szóval ezek református falvak voltak, én nem voltam templomba
járó ember, máshova se igen jártam, tehát az ilyen zárt
közösségekben meg kell mondani, hogy én ki vagyok, már csak
azért is, hogy ő ne érezze magát kényelmetlenül, ha a lendület
mondat vele valamit. Egyébként nagyon ritkán került arra sor,
hogy bármilyen kiszólás legyen. Az én bemutatkozási
ceremóniámban tehát benne volt ez, pusztán praktikus okokból,
hogy ne kelljen aztán hallgatni a "pedig te rendes ember vagy"
kezdetű dumát. Óvatosságból, a kényes szituációktól való
félelmem mondatta velem.
- Most
félelem vagy kényelem inkább?
- Kényelem,
ez így korrektebb. Ne az legyen, hogy aztán azért utáljon engem,
mert ő elszólta magát. Mert ha ilyenkor hallgatok, nekem marad
egy rossz érzésem, ha pedig szólok neki, hogy ne nekem mond, mert
én is az vagyok, akkor ő kezd el feszengeni, miközben tényleg
egy rendes ember, és tényleg nem azért mondja.
- Vegyünk
egy olyan esetet, amikor ön olyan társaságba csöppent, amelyet
előzetesen nem volt módja felvilágosítani, s valaki elszólta
magát. Mit tett?
- Akkor
én szóltam, akár idegen helyen is.
- Na
de hogyan? Hogyan oldja fel a feszültséget?
- Biztatom,
hogy "Nekem mondja!" És akkor zavarba jönnek az emberek.
Legutóbb például Szentendrén, ahol a virágüzletben a zsidó
temetőn folyt a vita, költsön vagy ne költsön rá az állam,
akkor az egyik nagyhangú embernek azt mondtam, hogy ha fontos neki
a zsidó temető, mielőtt pénzt kér, kaszálja le a gazt, én is
ezt tettem, a másiknak pedig azt mondtam, hogy vagy adnak a
temetőkre, de akkor adjanak mindenhova, vagy pedig mondják azt,
hogy nincs pénz, ezt elfogadom, mert tudom, hogyan állnak az
önkormányzatok... És akkor mindkettő elkezdte kínosan érezni
magát, elkezdett magyarázkodni... Az emberek nagy részének elég
ennyi, hogy zavarba jöjjön.
- Lehet,
hogy ön megtalálta a megoldást, hogyan lehet szót érteni ebben
a kérdésben?
- Én
csak a magam tapasztalatait mondom. Az emberek túlnyomó többsége
ezt a fajta szókimondást jóindulattal veszi.
- Mert
hogy nem a rosszindulat dolgozik benne, amikor zsidózik?
- Persze.
A világon az is zsidózik, akik életében nem látott még zsidót.
Ez benne van az európai kultúrtörténetben. "Tessék
mondani, van a faluban zsidó? Van, de meg ne mondja neki!"
Elég nagypofájú vagyok, a legtöbb zsidó viccet én tudom...
Kérdezte, hogyan éreztem magam Izraelben. Mint mondtam, jól, de
általában azért nem tetszik az ottani hangulat, a háborútól
függetlenül sem...
- Megragadható,
hogy miért nem? Ott nem tudja elég magyarnak érezni magát?
- Igen...
- És
teljesen zsidónak?
- Nem,
nem akarom teljesen zsidónak érezni magam. Én egy zsidó
családokból született magyar vagyok. Ha megengedi, én ezt
ostobaságnak tartom, hogy ki magyar, ki nem magyar. Én a saját
lányomnak, aki Ózdon született, megcsináltam a kérésére a
származási tábláját. Én apai ágon részben Tolna megyei
vagyok, részben csernoviczi, vagyis galíciai. Anyai ágon az
1600-as évekig visszamenőleg Magyartata, Tatatóváros, előtte
nem tudom, de zsidó családok. Feleségem apai ágon zipszer,
vagyis felvidéki szász, anyai ágon Tisza menti és Tisza
felvidéki gazdák, parasztok. Ezek után megszületik egy gyerek
Ózdon, és most mondja meg valaki, hogy ő kicsoda. Egyáltalán,
itt a Duna-Tisza közén, nagyon becsülöm, aki Álmosig, Kundig,
vagy mit tudom én, kiig, vissza tudja vezetni a vélt családfáját,
de én ezt egy elég nagy baromságnak tartom. Az, aki itt születik,
magyarul beszél, itt dolgozik, itt fizet adót, és úgy megy el
bárhová a világba, hogy azért két hét múlva jönne haza... Én
ezért nem szeretem a disszidenseket, sem a saját családomban, sem
másutt, nekem ne jöjjön Kaliforniából valaki, hogy kedves
barátom, mit kellene itt csinálni Ózdon. B...a az anyját, maradt
volna itt, és csinálja. Ne nekem dumáljon. Én elfogadom, hogy
innen néhány embernek hol ilyen, hol olyan okból menni kellett,
de messze nem annyinak, mint amennyi itt előadja az üldözöttet.
S azért nem tudom elfogadni, mert én nagyon szerettem és szeretek
utazni, de azért egy-két hét múltán a világ legjobb helyén is
úgy voltam, hogy azért most már gyerünk haza. Én még Ózdot
is, a környékét, nagyon szeretem, szoktam mondani, hogy én ott
dolgoztam, ahová más nyaralni jár. Nem tudom, mennyire ismeri a
Sajó-völgyet, vagy a gömöri részeket, az a világ legszebb
helye, nem szólva arról, milyen jól érzem ott magam az emberek
között.
- Olyan
közvetlenek?
- Nem.
A gömöri gazdaemberben van távolságtartás, nem szereti, ha
veregetik a vállát, cserében ő sem teszi. Nekem ott öt évembe
tellett, amíg összetegeződtem a főnökömmel, és az nekem ma is
egy nagy tisztesség, hogy az az ember öt év múltán azt mondta a
pincéjében, hogy egészségedre. Ezért mondom tehát: az, hogy az
ember magyarnak érzi magát, vagy zsidónak... Én nem érzem magam
zsidónak, hiszen semmilyen kulturális vagy egyéb dolog nincs
bennem, de tudom, hogy annak születtem. Attól, mert én
kinyilvánítom, hogy nem vagyok, attól én még az vagyok. A régi
történet: "Maga zsidó?" "Nem, csak az apám meg az
anyám."
"Egy
meglehetősen szűk csoport
igenis generálja"
igenis generálja"
- Amikor
izraeli meghívása folytán nyilvánvalóvá vált, hogy ön zsidó,
megtámadta-e ezért bárki is? Jöttek-e a rosszindulatú
megjegyzések, célzások? Mindenesetre az Internet egyik
vitafórumán ön egyszeriben téma lett.
- Nem
ismerem az Internet világát, be se kapcsolom a számítógépet,
ez eléggé kimaradt az életemből. Ezért sem tudok ilyen
esetekről beszámolni. Ugyanakkor több izraeli újság meg egy
televízió keresett meg majdnem ugyanilyen kérdésekkel, például
hogyan élem meg, hogy magyar kormány miniszterekén zsidó
konferencián veszek részt. Mondtam, hogy sehogy, mert bár valóban
a magyar kormánynak vagyok az egyik minisztere, akinek apja-anyja
zsidó volt, következésképpen én is az vagyok, de miért kéne
ezt nekem valahogy is megélnem? Ugyanezt tudom mondani a különféle
itthoni zsidó körökre, amelyekkel kapcsolatban bizonyos szakmai
feladatokat látok el a miniszterelnök jóvoltából. Például a
konzervatív zsidó fiatalság néhány csoportjára, akik szintén
keresik a maguk válaszait, mert ha tetszik, ha nem, ez ma egy téma.
Tehát ők is megkérdezték, mit jelent ez nekem, meg ért-e
támadás engem, s nekik is azt mondtam, hogy nem, semmi, utána
pedig visszakérdeztem, miért, ők hogyan gondolják, s ők azt
mondták, amit én, bevallom, hallani is szerettem volna, és egyre
több helyről szeretnék hallani, hogy kellenek azok a
hídemberek...? Köztesemberek...? Ami nem mindig hálás dolog,
mert van, akinek nem vagyok elég zsidó, s van, akinek nem vagyok
elég magyar. De én nem akarom megváltani a világot, nem vagyok
egy mártír, nincsenek ilyen ambícióim, de az, hogy én erről
ott is beszélgetek, és az izraeli újság főszerkesztőjével is
beszélgetek, úgy gondolom, hogy ez nem rossz. Nem tudom, hogy mire
lesz jó...
- Például
a félelmek eloszlatására, nem? Különben pedig, amikor Orbán
Viktort és pártját, politikáját antiszemitának bélyegezték,
amikor a MIÉP-et a nyakukba akarták varrni, ön szerint e mögött
egy álságos szándék húzódhatott, vagy a tényleges félelem.
- A
kettő szorosan összefügg. A valósan meglevő indulatokat és
félelmeket egy meglehetősen szűk csoport cinikusan saját céljai
érdekében igenis generálja. Ez nekem meggyőződésem.
- Mitől?
Annyira igazságtalanok ezek a támadások?
- Megint
távolabb kell kezdenem. Persze, hogy van Magyarországon
antiszemitizmus. Van az Egyesült Államokban, tessék olvasni, van
Franciaországban...
- Ahol
mostanság zsinagógákat gyújtanak fel...
- Persze.
És ez sehol nem jó, hogy van, sehol nem helyeselhető, sehol nem
szabad neki tapsolni. Aki ennek tapsol, az elítélendő. Az előbb
mondottam, hogy nyilvánvaló, Magyarországon pár tízezer
embernek más a hallása, az enyém is. Mást hallunk ki. De akkor
is leszögezendő: bár van antiszemitizmus, de nem kormány, nem
rezsim szinten. Orbán Viktorról kérdezett az előbb. Ő olyan
mértékig nem antiszemita, hogy a nyilvánosság által kevésbé
ismert, belső, bizalmas baráti körének számos tagja zsidó. Nem
vallásos zsidó, de zsidó. Onnan tudom, hogy amikor magamról
megemlítem, akkor azt mondják, nekem ne dumálj, mert én is az
vagyok.
- Díszzsidó?
- Mit
ért díszzsidón?
- Én
semmit, de az a szűk kör, amelyről az előbb említést tett,
publicisztikáiban előszeretettel nevezi díszzsidónak azt, aki a
jobboldalon vagy Orbán Viktor közelében áll. Sőt, már azokat
is, akik csupán nem szállnak szembe a jobboldallal, mint például
Baló György, Betlen János...
- Ebben
az értelemben azt sem tartom tragédiának, ha díszzsidónak
hívnak, mert akármilyen a minősítésem, itt vagyok, itt voltam,
és még itt leszek szerdáig, és punktum. A tartalom messze több,
mint a címke. Orbán Viktorral én nem zsidóként ismerkedtem meg,
és biztos eltelt négy-öt év, amíg ez egyszer szóba került.
Nem azzal mentem hozzá 90 elején, hogy én zsidó vagyok, és ez
még egyszer jól jöhet neked itt a tablón. De úgy gondolom, hogy
éppen a sajátos magyar belpolitikai viszonyok miatt, jó azt
deklarálni, hogy igenis, a magyar polgári kormánynak van zsidó
minisztere. Jó lenne, ha ennek nem lenne jelentősége, de sajnos a
világ nem ilyen. És amíg azt mondják, hogy ennek a kormánynak
vannak antiszemita attitűdjei, addig én úgy gondolom, hogy van
jelentősége hangoztatni, hogy van zsidó tagja - és nem is egy -
a kormánynak. Itt van például Kövér László állítólagos
antiszemitizmusa. Én azt hiszem, igen jól ismerem az idevágó
nézeteit. Reálpolitikai, értékelő nézeteit. Biztosan sokan nem
értenek velem egyet, de felelősséggel állítom: a Kövér Laci
egyszerűen jóval okosabb annál, intelligensebb annál, minden
esetenként vehemens kiszólása ellenére, semhogy antiszemita
legyen. Egy okos, kultúrált ember az nem antiszemita. Az eszével
tudja, hogy nem lehet, mert nem fér bele abba a gondolkodási
körbe, amiben mozog.
- Az
antiszemitizmust nem az érzelmek táplálják?
- Messzemenőig
nem csak érzelem kérdése. A beszélgetések során elő-előbukkan
a szokásos szöveg, hogy ne mondd már, hogy én antiszemita
vagyok, a Klein bácsi a mi szomszédunk volt, hát mi odajártunk
át, és minden nagyon jó volt; a következő pillanatban meg: Te,
én úgy utáltam a Kleint, nem is tudtam, hogy zsidó volt, de -
mit tudom én - mindig ellopta a csirkéimet. Ha véletlenül
egybeesik a rosszal, akkor számít, hogy zsidó, ha meg nem esik
egybe, akkor nem érdekes, hogy mi.
- De
mit számít a tablón egy vagy két zsidó, ha azt várják, hogy
Orbán Viktor minden nap határolódjon el minden antiszemita
jelenségtől?
- Azt
gondolom, hogy nem lehet minden nap elhatárolódni, mint ahogy nem
lehet minden nap kiállni, hogy én nem loptam, vagy hogy én nem
vagyok antiszemita. Ami pedig a cselekvést illeti az elmúlt négy
évben... Nem készültem számokkal, de azt állítom, hogy annyi
szervezeti, intézményi, - kicsit félve hozzáteszem - anyagi
támogatást a zsidóság még egyetlen kormány alatt sem kapott,
mint most. Sem az Antall-, sem a Horn-kormány nem delegált a német
zsidó-jóvátételi kuratóriumba kormányembert, mert úgy voltak
vele, hogy jobb ebből kimaradni. Az Orbán-kormány delegált
először az osztrák jóvátételi alapítványba kormánytagot,
hogy igenis, próbálja elérni - egyébként sikerült -, hogy a
magyar zsidóságnak az a szerencsétlen, tényleg csak pár ezer,
nyolcvan feletti tagja megkapja a kényszermunkáért azt a
kárpótlást, amit meg kap az ukrán, a lengyel, a szlovák, a
horvát...
"Ki
ér többet, aki a Don-kanyarban fagyott meg,
vagy akit a Dunába lőttek..."
vagy akit a Dunába lőttek..."
- Akkor
már csak a következőt nem értem: ha van valaki, akinek minderről
tudnia kell, az a hazai zsidóság. Hogy létezik ezek után, hogy
amikor antiszemitizmussal vádolták az Orbán-kormányt, akkor nem
léptek fel a védelmére?
- A
magyar zsidóság, az egy megfoghatatlan dolog. Egy része
rejtőzködő, tehát nem nagyon akar zsidóságáról beszélni,
mert például nagyszülei, szülei Mauthausenben maradtak, őt
hagyják békén, őt nem érdekli... A jelentős része ilyen. A
másik része, az igazán hívő része, amely elég kis csoport
egyébként, nagyobb részt konzervatív. Nem akarok itt általam
nem ismert fogalmakkal dobálózni, de a biblia kiválasztott népe
eredendően nem lehet liberális. Az a nép, amelyik az
arisztokrácia éceszével mondhatja magáról, hogy az úr
választott népe, az nem lehet liberális.
- A
Szombatban viszont éppen azt a megállapítást olvastam a minap,
hogy a zsidóság jellemzően a baloldalhoz kötődik.
- Ez
nagyon nem igaz.
- Márpedig
tőlem is megkérdezték, hogyan lehetek én jobboldali, nem láttam
a filmeket az ellenállókról meg a koncentrációs táborokról?
- Ez
akkor is nagyon leegyszerűsítése a kérdésnek. Én sem szeretem
a MIÉP-es rendezvényeken az Árpád-sávos zászlókat, mert rossz
történelmi asszociációkat ébreszt bennem.
- Éppen
ezek miatt a rossz történelmi asszociációk miatt bízik jobban a
zsidóság a baloldalban.
- Ezért
utaltam arra, hogy van egy nagyon tudatos, szűk réteg, amelyik ezt
tudja, és ezeket a valós alapokon nyugvó, valós félelmeket
állandóan táplálja. Ahelyett, hogy mindig csakis konkrétumokról
beszélne. Ledöntötték a zsidó temetőben a sírokat? Helytelen.
Elítéljük, és adunk húszezer forintot a helyreállításra,
mert állami feladatnak tekintjük - de ledöntötték
Franciaországban is, Dániában és másutt is. Vagyis néhány
belőtt gyerek randalírozásából, köztörvényes
bűncselekményéből ne csináljunk nagypolitikát! Hogy az a pár
suhanc miért pont a zsidó temetőbe megy randalírozni, ez megint
a kulturális tradíció: nyilván ennek megfelelő kiszólásokat
hall otthon. Nem azt mondom, hogy ezzel együtt kell élni, mert nem
kell vele együtt élni, de nem kell belőle sötét jóslásokba
bocsátkozni.
- És
amikor a zsidóság egy szűkebb köre sötét jóslásokba
bocsátkozik, ez a konzervatív rész miért nem hallatja a hangját?
- Mert
nincs hangja. Mert a zsidó szervezetek nagy része több évtizede
működik, s ezeknek a választási, tisztújítási procedúráiban
nagyon kevesen vesznek részt. Ha Magyarországon ma van - sokat
mondok - nyolcvan-százezer zsidó, illetve születése alapján ma
magát zsidónak nevezhető ember, akkor ebből legalább
ötven-hatvanezer, aki az egészből kimarad, nem érdekli őt,
talán egy kicsit fél is, leélte az életét, most már hagyják
őt békén. Van aztán egy idősebb korosztály, velem egykorúak
vagy még idősebbek, akik életkoruknál fogva átéltek bizonyos
dolgokat, akikben benne van a félelem, úgy gondolom, mindenki
által tolerált félelem. Néhány ezer olyan ember van, aki
tudatos, tehát zsidóként élt, hívő, templomba jár, szokásokat
tart. És van néhány száz ember, aki a zsidó intézmények
tevékenységében, ha másképp nem, hallgatóként részt vesz. A
százezerből ez a néhány száz adja annak a négy-öt-hat
ilyen-olyan zsidó szervezetnek az aktív tagját. Ezeket csak az
elmúlt három évben ismertem meg, korábban nem találkoztam
velük.
- Őket
nem a zsidó büszkeség vagy dac mozgatja?
- Nem.
- Akkor
mi?
- Még
őket sem lehet egyformán megítélni. Vannak ezek között olyan
emberek, akik tényleg önzetlenül, vagy hozzám hasonlóan, dacból
teszik, amit tesznek. De egy részük főállású zsidó. Azok
abból élnek, hogy zsidók. Ettől még nem gazemberek, de messze
nem úgy gondolkodnak, mint mondjuk én.
- Szántó
T. Gábor, a Szombat című lap főszerkesztője az egyik
holocaust-emléknapon a következőt mondta: "Mi, a szervezett
zsidó közösség vészkorszak után született tagjai úgy véljük:
új társadalmi szerződés volna kívánatos. Ennek megkötésére
hívjuk fel a nemzet demokratikus meggyőződésű többségét."
Ön mit ajánlana belevenni egy ilyen szerződésbe?
- Előrebocsátom,
hogy én őt személyesen nem ismerem, de a szóban forgó beszédét
elolvastam...
- Az
Élet- és Irodalomban jelent meg.
- Bizonyára
másutt találkoztam vele, mert bevallom, habár '57 februárjától
voltam előfizetője az ÉS-nek, három évvel ezelőtt lemondtam,
mert olvashatatlannak találtam. Negyven év után fosztottam meg
magam kedvenc vasárnap reggeli olvasmányomtól, mert egyszerűen
dührohamokat kaptam tőle.
- Egyoldalúsága
miatt?
- Igen.
- Az
a szűk kör, amelyet említett...
- Igen,
az hangadó itt is, meg másutt is. Ritkán nézek televíziót, de
néha ezeknek az újságíró köröknek az öntelt fröcsögése...
Nagyon gyorsan hozzáteszem, hogy a saját oldalam nevében fellépő
újságírók is tudnak olyanokat mondani, ami nagyon nem tetszik
nekem, és elnézést, hogy önnek mondom, de nekem a magyar
belpolitikai újságírásról megvan a magam külön véleményem,
függetlenül az éppen képviselt oldaltól... De visszatérve
arra, amit Szántó T. Gábor mondott: ha én úgy tudnék
fogalmazni, ha úgy rendbe tudnám szedni ez irányú gondolataimat,
mint ő, akkor szinte szó szerint ugyanazt mondanám. Nagyon
magaménak éreztem, s nagyon úgy gondolom, hogy újra kell
gondolni - ha úgy tetszik, gombolni - az egész kérdést. S ha
megengedi, itt kitérnék a kártérítés, kártalanítás ügyére.
Nekem már az Antall-kormánnyal is itt volt fő bajom - bár én
inkább üzemi ember voltam, nem politikus, nem tartom magam
politikusnak ma sem -, szóval én a kárpótlást, kártalanítást
butaságnak tartom, nem vitatva ugyanakkor több százezer ember
jogos sérelmeinek orvoslási szándékát. Ez vonatkozik a földre
is. Én semmi visszaigénylést be nem adtam, noha tőlünk is
vettek el sok mindent. A történelem továbbment, hál' Istennek,
ami az életemhez kellett, azt egy élet munkájával
megteremtettem, rajtam sem ötszázezer, sem öt millió forint nem
segített volna, habár természetesen lett volna helyük, minden
pénzt el lehet költeni. De teljesen embertelennek tartom, hogy
azon vitatkozzunk, ki ér többet, aki a Don-kanyarban fagyott meg,
vagy akit a Dunába lőttek. Mind a kettő szerencsétlen ember. S
most azon vitatkozni, hogy a kárpótlásból egy színes televíziót
lehessen venni, vagy esetleg egy kis telket is, annyira abszurd,
hogy az ilyen csak nálunk tudják kitalálni.
- Csak
jelképes összegnek kellett volna lennie?
- Nem
kellett volna összegnek lennie. Azt kellett volna mondani, hogy
emberek itt is, ott is meghaltak - értelmetlenül, bután,
tragikusan -, a történelem eltiporta őket ott is, itt is, és azt
kell megakadályozni, hogy ilyen többé ne lehessen se ott, se itt.
És nem azon vitatkozni, hogy most milyen szorzóval számolom az én
nagyapámat meg a te nagyapádat. A említett társadalmi
szerződésnek is ebben a szellemben kellene megszületnie. Ami
elmúlt, az elmúlt...
- De
sokan lehetnek úgy vele, hogy amíg nem számolunk el a múlttal,
addig nem tudnak megbékélni a jelennel és a jövővel.
- El
kell számolni, de nem anyagilag.
- Tehát
úgy véli, hogy mihelyt anyagi síkra terelődik a bűnök
jóvátétele, abból csak újabb ellentétek támadnak.
- Pontosan
így van. Mert akitől elvettem, az ezért lesz mérges, akinek
pedig odaadtam, az kevesli. Ha én sokat kapok, de a szomszédom tíz
fillérrel többet, az belebetegszik. Szegény anyósom is, már
meghalt ő is, nyugodjon békében. Azok közé a vők közé
tartoztam, aki - harmincöt évig - nagyon jóban volt az anyósával.
Szegény apósom, nyugodjék, ő is már meghalt, '45-től volt
orosz fogságban, és öt év után, '49 végén jött haza. Nem
nagyon beszélt róla. Azt tudom, hogy amikor Moszkvában volt az
olimpia, és én már álltam úgy anyagilag, hogy őt, akik nagy
sportrajongó volt, elvigyem oda, nevetve mondta, hogy ő? Oda?
Köszöni szépen, de oda nem. A lényeg az, hogy a hadifogsága
évtizedekig nem volt téma otthon. Apósom meghalt, anyósom még
élt, amikor jött be ez a kárpótlás, s elintéztük, hogy ez
után az öt év után, nem emlékszem mennyivel, de valamivel több
nyugdíjat kapott. Az a nyugodt, kiegyensúlyozott, vidám asszony
ahányszor jött a nyugdíj, annyiszor elsírta magát. Minden
hónapban újra és újra felszakadt benne az a seb, amin egyszer
már túl volt. Családja lett, örült az életnek, minden. Persze,
szembe kell nézni a múlttal, nem kell úgy csinálni, mintha nem
történt volna meg, de én a szoborrombolásnak se vagyok híve.
Sem az ilyené, sem az olyané. Hol lenne a világ művészete, ha a
soron következő rezsimek csak azért felrobbantgatnának és
elhurcolnának szobrokat, mert nem tetszik nekik. Nem kell odamenni.
Ha nem szimpatizálok azokkal a nézetekkel, akkor majd amikor az
unokámmal sétálok, elmondom majd, hogy ez ennek és ennek a
szobra, aki egyébként egy gonosz ember volt.
- Ha
Sztálin, akkor is maradjon?
- Azt
a nép ledöntötte.
- Úgy
érti, hogy nem a kormányok dolga intézkedni.
- Úgy.
Nem a kormányok dolga. Ha a nép ledönti, akkor ledönti, el van
intézve. A történelem mindenkinek olyan, amilyen. Ez ugyanolyan,
mint az én zsidóságom: hiába deklarálnám, hogy nem vagyok az,
ha egyszer az vagyok. Ha egyszer a magyar népnek olyan történelme
van, amiben volt egy csomó jó dolog, szép dolog, előrevivő
dolog, ugyanakkor bizony volt egy csomó olyan is, ami jobb lett
volna, ha nem történt volna meg - de hát megtörtént. A nagy
francia forradalomból a dicsőség maradt meg a történelemben, és
nem a Bastille-ban legyilkolt hatezer nemes. Pedig az is
hozzátartozott a dicső forradalomhoz. Tehát a múlttal az a dolga
az embernek - aki egy kis faluban él, annak ott, aki miniszter,
annak miniszterként -, hogy amiről a legjobb meggyőződésével
úgy gondolja, hogy nem szabad megismétlődnie, annak a
megismétlődését akadályozza meg a legjobb tudása szerint. És
ez nem deklaráció, hanem cselekvés kérdése.
"Fél
évszázad után
jött egy fiatalember..."
jött egy fiatalember..."
- Elég
különös, hogy a Fidesz a szabad demokraták árnyékából a
nemzeti oldal élére került. Ön szerint mivel magyarázható ez?
- Nem
vagyok politológus...
- A
benyomására, érzéseire vagyok kíváncsi.
- Az
ilyen elvontabb, idealisztikusabb dolgokhoz nincs is igazán
érzékem. De maradjunk mondjuk Orbán Viktornál. Ő nagyon fiatal
emberként - nem tudom, hogy mitől, talán attól, hogy egy
kivételes képességű ember - úgy gondolta, hogy egy nemzetnek
nem kell saját magát szégyellnie. Ismernie kell a hibáit - senki
nem hibátlan -, azt vállalni kell, és ha ezt így nem is
fogalmazta meg soha, de egy európai környezetben, ahol ezer éve,
mindenféle bonyodalmakon keresztül, de ott vagyunk, induláskor
legalább a saját értékítéletünkben legyünk egyenrangúak.
Ahogy én nem akarok kussolni Magyarországon amiatt, hogy zsidó
vagyok, nem látom be, hogy miért kellene Brüsszelben vagy
Párizsban vagy Berlinben vagy Moszkvában kussolni azért, mert
magyar vagyok. Erőviszonyok vannak persze, pontosan tudom, hogy itt
körülbelül százezer zsidó származású magyar ember él, mint
ahogy azt is tudom, hogy a sok százmilliós Európában összevissza
ha tizenöt millió magyar él, és csak tízmillió a mai határokon
belül. Ez egy sor praktikus, technikai kérdést felvet, hova
álljak, mit mondjak, mikor mekkora hangom legyen, de hogy ne legyen
saját értékítéletem saját magamról?! És szerintem ez a fiú
tulajdonképpen kezdettől így gondolkodott, "mi sem vagyunk
rosszabbak, miért kell nekem azért befognom a szám, mert itt
születtem".
- A
kiválóság büszkesége?
- Inkább
talán méltósága...
- Vagy
a dac, ami önben is dolgozik...?
- Kétségtelen,
hogy én is úgy voltam téeszvezető, hogy nem vadásztam, úgy
voltam kohászati ember, hogy nem tudok ultizni, s úgy lettem a
Fidesz nagypapa tagozatának vezetője, hogy az életemben nem
jártam futballmeccsen. Dac, önbecsülés... S ami még nagyon
fontos, mert ezt a körülötte álló, mellette jóban-rosszban
kitartó csapaton látom, hogy ez az ember nagyon határozottan akar
valamit. Nem mondom, hogy csalhatatlan, nem mondom, hogy vezetési
eszközeiről, módszereiről esetleg ne lehetne vitázni, de azt
állítom, hogy fél évszázad után, amire a "talán
esetleg", a "majd meglátjuk", a "beszéljük
meg" volt a jellemző, jött egy fiatalember, aki azt mondta,
"Emberek, ezt kell csinálni!".
- Kiért?
Érte? A Fideszért? A nemzetért?
- A
nemzetért.
- Valóban
ilyen kategóriákban gondolkodik, mint "nemzet",
"magyarság"?
- Valóban.
Ha ezt ő magának akarná, akkor ő ilyen szellemi kapacitással,
ilyen fiatalon játszva milliárdos lehetne itt, Európában. Azt
nem tudom, tőle lehetne megkérdezni, hogy ő ezt miért vállalja.
Elhivatottságból? Becsvágyból? Mindenesetre mi most hajlamosak
vagyunk örökkévalónak tekinteni a jelenlegi politikai
kategóriákat. Az Európai Unió, az egy történelmi képződmény,
amelyik pillanatnyi érdekegyensúlyon alapul. Az az unió, amelyhez
mi pár év múlva csatlakozni fogunk, nem ugyanaz, mint ami tíz
éve volt, és nem ugyanaz, mint ami ma. Mint politológiához nem
értő, de érdeklődő és gondolkodó ember úgy vélem, ahogy az
Európai Unió bővül, úgy fog létrejönni egy központi mag, az
alapító atyák, vagy a nagy öregek, vagy ki tudja, kik. Minél
nagyobb a kör, annál inkább folyik középen egy kiválasztódás,
s akkor az lesz az új versengés tárgya, hogy ki tud ott minél
erősebb befolyást szerezni. Azon kell tehát már most is
dolgozni, hogy Magyarországnak a csatlakozásból több legyen a
haszna, mint a kötelezettsége, ehhez pedig egy saját képességeit
és még inkább céljait ismerő magyar nemzeti közösségre van
szükség. Nyilvánvaló, hogy ennek számtalan érzelmi attitűdje
van. Ahogy én például szeretem a Sajó völgyét, és amikor este
megyek haza a rakparton, sok év után is elámulok a látványtól...
Meg amikor közel száz millenniumi zászlót adtam át, és akár a
hetvenedik alkalommal is hatása alá kerültem. Lehet, persze, azt
mondani erre, hogy ez egy kiscserkész szöveg, vagy hogy én
érzelmileg labilis személy vagyok... Az viszont biztos, hogy
megvan hozzá az érzelmi kötődésem. De akinek nincs meg ez a
kötődése, annak is velünk együtt kell bemenni az unióba, mert
egyébként nem a haszonélvezői leszünk a tagságnak, hanem jó
esetben is csak elviselői. Tudatosság kell ehhez, és ez a
tudatosság, igenis, Orbán Viktorban van benne. Aki azt mondja,
hogy emberek, nem kell még egy tanulmány! Meg akarjuk csinálni?
Meg. Akkor csináljuk! Itt van ez a 38 elkerülő út. Mondtam, hogy
kell hozzá majd ennyi pénz, meg annyi pénz... "Kellenek
ezek?" - kérdezte. Kellenek. Akkor csináld meg! És meg
lehetett csinálni!
"És
ezt egyszerűen nem értem"
- Mennyi
készült el?
- Mind
a harmincnyolc helyen folyik a munka. Harmincnyolc helyen kezdtük
meg három hónap alatt, háromszáz milliárd forintért. Baross
Gábor nem kapott ennyit útépítésre!
- Hadd
idézzem önnek Timothy Garton Ashnek egy témánkba vágó
gondolatát: "Az énazonosságot nemcsak az határozza meg,
hogy az ember mit akar és kivel tart, hanem elsősorban az, hogy
kiben lát ellenséget. Ez lehet igazi ellenség, de egy egyszerű
rivális is: például a másik csapat. Az identitáskutatások
zsargonjában: a Másik." Önnek kik az ellenségei? Szüksége
van-e az önazonosságához, személyisége harmóniájához
ellenségképre?
- Mentalitásomnál
fogva én egy kompromisszum-ember vagyok, nem barikádharcos.
Mondtam, hogy soha nem jártam futballmeccsre, de kiskapuzni elég
sokat kiskapuztam gyerekkoromban, a csónakházban. Soha nem voltam
csatár, mert se elég gyors, se elég agresszív nem vagyok ahhoz,
hogy gólt rúgjak. Beálltam a kapu elé, és ott igyekeztem
védekezni, többnyire sikerrel, mert ha más nem ment, ott már én
is felrúgtam az ürgét. Ami nem egy szép dolog, de... Én most is
azt mondom, inkább egy háttérember vagyok, s mindig arra
ügyeltem, hogy amit a főnököm rám bízott, abból neki ne
legyen baja. Tudom, hogy ez egy hivatalnok lelkületre utal...
- És
szolgalélekre is?
- Nem.
Nem.
- Önbecsülését
megőrzi.
- Tisztában
vagyok vele, hogy nem én vagyok a csatár. Nekem a kaput kell
védeni, jó helyre kell előre rúgnom a labdát, ismernem kell a
szabályokat, tudnom kell, hogy mi a csapat taktikája, anélkül,
hogy ezt naponta elmagyaráznák. Sőt, ismernem kell a taktikát
akkor is, ha soha senki el nem mondta. Mert úgy kerültem a
csapatba, hogy tudom... Tehát ellenségképem nekem az nincs. De
azért az elmúlt hetek keltette érzések még nem múltak el
nyomtalanul.
- Olyan
kiélezett volt a kampánya?
- Nem,
nekem nem volt kiélezett. Szóval nem ellenségképem van, hanem én
azt hittem, hogy néhány alapvető dolgot legalább értek, s ez a
pár hét megmutatta, hogy nem így van. Úgy gondoltam, hogy az
emberek, ha mondjuk, nincs is morális belső parancsuk, ha
nincsenek is érzelmi kötődéseik, ami, ugye, sivár lélekre
mutat; de legalább az érdekeikkel tisztában vannak. Alapvető,
primer, egzisztenciális, esetenként puszta létérdekeiket
legalább képesek felismerni. Nem tudom, ki mondta, hogy a
tömegeket nem lehet megvesztegetni, de nagyon könnyű
megtéveszteni. De azt, hogy ez ilyen egyszerűen menjen, bennem a
teljes védtelenség érzetét keltette.
- Mármint
az, hogy ilyen kormányzás után sem a polgári oldal győzött?
- Nem,
ez nem Orbán Viktor, nem a Fidesz, hanem személyesen az én
vereségem. Az elmúlt négy évben választási körzetemben nagyon
sokat kapott az egyén is, a város is. Ráadásul én azt hiszem -
elég furcsa, hogy az ember saját magáról ilyet mond - én egy
elég népszerű figura vagyok. Sok viccet tudok, sokat beszélgetek,
locsogok, nagyon sok embert ismerek, nagyon kevés az általam
ismert haragosom.
- És
mégis veszített Ózdon.
- De
nagyon. Négyezerrel többen szavaztak rám, mint négy évvel
ezelőtt, amennyit az első fordulóban kaptam, annál háromszázzal
kevesebbel négy évvel ezelőtt választást lehetett nyerni. Most
azonban az első körben kiestem.
- Mégis,
mivel magyarázza ezt? Vagy ez az, amit nem tud megfejteni.
- Ez
az. Tanácstalan vagyok. Itt van egy sereg levél, azt írták, ne
haragudjak - de mit kezdjek velük? Mikor itt is, ott is olyanok
nyertek, akik semmit nem tettek, semmit nem bizonyítottak.
Nincsenek tehát ellenségeim, vannak viszont indulataim. Tudom,
hogy nem helyes, de vannak.
- A
buta tömeg ellen?
- Igen.
Pontosabban azok ellen, akik a buta tömeget nálunknál sokkal
ügyesebben, alattomosabban, aljasabban megvezették.
- Mert
hogy ön úgy érzi, nagyon sokat tett Ózdért, önzetlenül és
önfeláldozóan?
- Igen,
rám is igaz ez egy kicsit. Ha én ez alatt az idő alatt
visszamegyek mondjuk ügyvédnek, akkor nem állandó lejsztolással
töltöm a napjaimat. De bevallom, nekem a hiúságom mindig erősebb
volt, mint az anyagi vágyaim, s én az elmúlt négy év minden
pillanatára örömmel gondolok vissza, pedig nem egy közülük
nagyon nehéz volt.
- Lehet,
hogy Ózd sokat kapott, de nem eleget.
- Nem
eleget, persze...
- Márpedig
még mindig nagyon sokan vannak, különösen a munkások között,
akik vesztesei a rendszerváltásnak.
- Éppen
nem a rendszerváltásnak, ahogy beszélgetésünk elején is
mondtam. Az emberek összekeverték, és mind a mai napig
összekeverik itt a rendszerváltást és az új technológia
korszakot. Márpedig a kohászat és a bányászat nem '90-ben
omlott össze, hanem előtte. És a választók most mégsem azokat
büntették most, akik akkor nem jelöltek ki idejében kitörési
pontokat számukra, hanem minket. És ezt egyszerűen nem értem.
A
FELADVÁNYTÓL A "CENZÚRÁIG"
Felvezetés
Felvezetés
Ebben
a fejezetben négy, szorosan összetartozó írás kapott helyett. A
"történet" azzal kezdődött, hogy Sándor György
humoralista nyomatékosan "felszólított", írjam le
neki, mit gondolok Kertész Imre Nobel-díjáról, hazai
fogadtatásáról. Megtisztelő felkérésének képtelen voltam
ellenállni; már csak azért is, mert (mi tagadás) hízelgett a
gondolat, hogy lám, tőlem vár szellemi útmutatást. Ebből
született A feladvány, meglehetősen sok alkotói pepecseléssel,
mérlegeléssel, egyensúlyozással. Az rögtön világossá vált
számomra, hogy az elkészült darab egyik "éke" lehet
majd készülőben lévő trilógiám (A törzsi háború
természetrajza...) Harmadik könyvének, amelyben a megoldásnak
eredek nyomába. Ugyanakkor a téma időszerűsége, az irodalmi
Nobel-díj nyomán felbolydult magyar közélet valószínű
érdeklődése arra biztatott, hogy kíséreljem meg a mielőbbi
megjelentetést valamelyik napi- vagy hetilapban. Mivel már jó
ideje nincs "saját" újságom, amely természetes
szükségét érezné írásaim közlésének, a felajánlás egy
gyors, mindenképp szokatlan s talán nem kevéssé pofátlan módját
választottam. Négy szerkesztőségnek (Népszabadság, Magyar
Demokrata, Heti Válasz, Élet és Irodalom) küldtem el e-postán a
következő levél kíséretében:
Tisztelt
Főszerkesztő Úr!
Tőlem
teljesen szokatlan s példátlan módon, Önnek s még három
"sorstársának" egyszerre ajánlom fel közlésre
frissen elkészült írásomat. Túl fontosnak vélem a benne
foglaltakat ahhoz, hogy egymás után tegyek kísérletet arra,
vajon ki (melyik újság, melyik főszerkesztő) hajlandó szabad
utat adni neki - hiszen a közlés valószínűsége amúgy is
csekély, hol ezért, hol azért. Mondanom sem kell, amelyik lap
válaszában elsőként mutat érdeklődést, annak szánnám az
írást, a többinek pedig azonmód jelezném, hogy kérésem
tárgytalanná vált.
Az
írás meglehetősen hosszú, de nem állnék ellent sem a két
részben való közlésnek, sem a jogos szerkesztői húzásoknak,
rövidítéseknek....
Üdvözlettel:
Varga Domokos György
Nos,
a Népszabadság (a főszerkesztő titkárnője) azonnal
visszajelzett, hogy megkapta a küldeményt, s eljuttatja az
illetékes szerkesztő kezébe. A Magyar Demokrata,
cikkeim-tanulmányaim korábban legbiztosabb közlője, ezúttal már
nem is válaszolt, amiképp a Heti Válasz sem méltatott
figyelemre. Szemben az Élet és Irodalom (továbbiakban: ÉS)
főszerkesztőjével, aki még a küldés napján több e-levéllel
igyekezett utolérni, hogy elmondhassa: vevő az anyagra, és hogy
aggódva megkérdezhesse: nem csapott-e le rá az orruk előtt
valaki.
Hogy
mi történt ezek után még a megjelenést megelőzően, majd azt
követően, ugyancsak szorosan a témánkhoz, azaz a törzsi
háborúhoz tartozik, ezért hasznosnak ítélem beszámolni róla.
Az első írás (A feladvány. Kertész Imre Nobel-díjához)
mindenekelőtt maradéktalanul tartalmazza azt a szöveget, amelyet
elküldtem az ÉS-nek, és amelyből a nagyvonalú szerkesztők nem
túl sokat vágtak ki, ám talán annál jellemzőbb részeket.
Erről majd a negyedik írásban elmélkedem (A "cenzúra". Az
Élet és Irodalom természetrajzához), mint ahogy ugyancsak
itt taglalom azt a különös szerkesztői filozófiát,
amely egyfelől a magyar sajtóban voltaképp
szokatlan és páratlan szabadság (szókimondás,
sokoldalúság), másfelől a szigorú szerkesztői
elképzelések sajátos érvényesíttetése között repdes és
vívódik. Az ÉS - még megfejtendő okokból - egy idő múltán
tartózkodott ugyanis azoknak a hozzászólásoknak a közlésétől,
amelyek így-úgy elismerőleg szóltak A feladványról, ugyanakkor
hosszú szünet után egy olyan írással zárta le az el sem
kezdett "vitát", amely csekélységemet
végkövetkeztetésként holokauszt-relativistának,
holokauszt-tagadónak és csurkistának titulálta. Talán
megbocsátható, hogy eme műből az idevágó megállapításokon
(mint "bizonyítékok" bemutatásán) túl egyetlen sort
se fogok idézni, viszont kíváncsiak számára később megadom a
megkereséséhez szükséges adatokat (szerző neve, cím,
megjelenés időpontja). Másodikként inkább egy olyan írást
közlök (Apám. Gabor Laufer levele A feladványhoz),
amelynek szerzője erős családi érintettsége (első kézből
szerzett élményei és ismeretei) folytán cáfolhatatlanul hiteles
tényeket és gondolatokat fűzött A feladványhoz; ezt pedig
harmadikként egy olyan meg nem jelent hozzászólás
követi (Kozma György: "Nincs hatalmam emberek és helyzetek
fölött"), amely voltaképp főszereplője, s egyben szenvedő
alanya a művem közlését követő eseményeknek, vagyis az ÉS
sajátos szerkesztési filozófiájának. A már említett negyedik
(s egyben utolsó) írás (A "cenzúra") éppen ezt a
különös kettősséget igyekszik megfejteni: Vajon melyik arc az
igazi? Melyiket tekinthetjük hitelesnek? A szabadon szólót? A
"cenzúrázót"? Mindkettőt?
A
FELADVÁNY
Kertész Imre Nobel-díjához
Kertész Imre Nobel-díjához
Aligha
lehet kétségünk afelől, hogy Kertész Imre Nobel-díja voltaképp
Isten talányos küldeménye a megzavarodott (érzés- és
szellemvilágában összekuszálódott) magyarok számára. Fényes
üstökösbe rejtett fogós feladvány, amely elég káprázatos
ahhoz, hogy - ha csak egy hosszú pillanatra is - beragyogja
égboltozatunkat, és ezért senki ne tehessen úgy, mintha nem
vette volna észre; és elég bonyolult ahhoz, hogy első
nekifutásra senki ne találja meg a helyes megoldást; már ha van
egyáltalán megoldás; s ha van egyáltalán feladat.
Tegyük
fel, hogy van.
Tegyük
fel, hogy az istenes feladat: hogyan tudhatnánk a legnagyobb közös
hasznot kihozni a páratlan eseményből és ajándékból - abból,
hogy a történelem során most először kapta meg magyar ember a
világ legrangosabb irodalmi elismerését.
Mint
látható, a feladat ravaszsága, talányossága már a
megfogalmazásnál kezdődik. Első pillantásra nem is hinnénk,
hogy már arra sincs kész válaszunk és cáfolhatatlan
megoldásunk, mi az, hogy közös. De arra sincs, mi az, hogy
magyar.
A
2002. évi irodalmi Nobel-díj - a bejelentésekor a világmédiában
jól hallhatóan, tehát minden kétséget kizáróan - Kertész
Imre magyar írónak ítéltetett oda.
Kertész
Imre nyugtalanítónak találja, ha magyar írónak nevezik. ("Miért
e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván,
mert nem vagyok az." -idézi K. I.-t Tamás Gáspár Miklós
a Magyar Hírlapban5,
s idézi TGM-t Bencsik András a Magyar Demokratában6.)
Kertész
Imrének nincs magyar identitása. ("...semmiféle nemzeti
szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett
»magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s
nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával"
- írja maga K. I. az Élet és Irodalom karácsonyi
számában7,
s idézi őt most - a díj után - a Magyar Demokrata8.
Kertész
Imre zsidó. ("Kertész Imre magyar író Nobel-díjas.
Zsidó" - állítja írása címében TGM uo., ahol az
imént, s idézi Bencsik uo., ahol az imént. A Magyarországi Zsidó
Hitközségek Szövetsége "a magyarországi zsidóság
nevében gratulál az írónak, aki mindig vállalta zsidóságát" -
olvashatjuk a Népszabadságban9.
Ugyanitt: "Izraelben szinte a sajátjuknak tekintik a
magyar-zsidó író kitüntetését.")
Kertész
Imre világpolgár. ("Hazám a nagyvilág"-
nyilatkozza a sajtónak.)
Kertész
Imre szerint Magyarországon nyílt antiszemitizmus uralkodik. (A
Die Zeitnek adott interjújában, a választások előtti időszakra
utalva, az ünnepelt író kifejtette: "Magyarországon
nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív
nacionalisták lépnek fel a médiában" - idézi
szavait a Magyar Demokrata10.)
Kertész
Imre gyűlölte azt a Magyarországot, ahonnan 14 évesen
elhurcolták, s ahová egy egész év múltán "sorstalanul"
visszatért. ("...mit érzek vajon most, újra itthon, s a
város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: - Gyűlöletet."11-
írja főművében, a Sorstalanságban.)
"De
Kertész a mai Magyarországot sem szereti" - állapítja
meg Susanna Nirenstein a La Republikában, s tudhatjuk meg magyarul
az Élet és Irodalom jóvoltából.12
Kertész
Imre, bár Kossuth-díjas, Magyarországon nem érzi megbecsülve
magát. ("...más országokban a holokausztot egészen
másképp fogják fel, mint Magyarországon, ahol ez még a
társadalom tudatában egyáltalán nincs jelen. Különösen az
eddigi politika tett azért, hogy ne is legyen. Ez az oka annak,
hogy máshol nagyobb megbecsülésben van részem, mint otthon"
- mondja K. I. még melegében, a hír hallatán, a
Népszabadság berlini tudósítójának13.)
Kertész
Imrének Magyarország fővárosáról sincs sokkal jobb véleménye
- habár seregnyi interjúja egyikében kinyilvánította, hogy
Demszky Gábort látná szívesen Budapest élén, aki gyorsan
díszpolgársággal kedveskedett neki a választási kampánya
hajrájában. Kertésznek - amint ez kiderül a Dagens Nyheter című
svéd lapból (pontosabban: Lovas István sajtószemléjéből, még
pontosabban: a katolikus Új Ember jegyzetéből, akinek írója
szerfölött bánkódik e hír hallatán) -, tehát K.
I.-nek "Budapest már nem egy szellemi színpad, még
abban az értelemben sem, hogy negatív inspirációt nyújtana.
Egészen egyszerűen nincs szellemi atmoszférája... A városban
végbement legújabb változások bizonyos értelemben már nem az
enyémek, miután azok már nem gazdagítják egzisztenciális
tudásomat, nem teszik próbára erkölcsi erőmet. Egyszóval ez a
város feleslegessé vált számomra."14
Kertész
Imre ellenben jól érzi magát Németországban (jegyezzük meg: a
sortalanságok egykori fő kifőzdéjében), ahol egyébként a
legújabb (állítása szerint utolsó) holokauszt-könyvén is
dolgozik, meglehetősen nyugodt körülmények között,
köszönhetően egy neves berlini (azaz német) intézet
(Wissenschaftskolleg) ösztöndíjának. ("Németország
sokat jelent számomra, elsősorban is nagy olvasói visszhangra
találok. [...] Nem a németekre, hanem a nácikra vagyok dühös" -
fejtegeti K. I. a Népszabadság berlini tudósítójának.)
*
Ha
valóban ez s csupán ennyi Kertész Imre Nobel-díjas írónk,
akkor a feladvány csakugyan megoldhatatlannak tűnik: ugyan, hol
remélhetünk itt, jelzős és jelzőtlen magyarok, bármiféle
közös és kölcsönös örömöt, előnyt, hasznot?! Eme
bizonyosság-érzetet ugyan egy-egy pillanatra megingatni látszanak
a különféle hivatalos (kincstári) derűlátások (pl. a
köztársasági elnöki: "Ma megint ünnep magyarnak
lenni! Büszkeség és öröm töltött el, amikor megtudtam, hogy
Ön kapta az irodalmi Nobel-díjat. Hiszem, hogy valamennyi magyar
hozzám hasonlóan érez."); s nem kevésbé némely
magánlelkendezések. Az olyasféle például, amely
szerint "Boldogságunk mégis felhőtlen. Tegnap az
ismerősök körbetelefonáltak, a metrón átkiabáltunk a
mozgólépcsők között, s bárkivel találkoztunk, azt kérdeztük,
hogy mit szól hozzá. A kultúra terein valami hasonló történik,
mint a 6:3 össznépi öröme idején."15
Az
csakugyan igaznak tetszik, ilyen messzeségből is, hogy a 6:3-as
magyar focisiker valódi közös öröm volt.
Az
viszont egyáltalán nem látszik igaznak, hogy Kertész Imre
Nobel-díja ma felhőtlen boldogságot okozna. Milyen ismerősök
telefonáltak körbe egymásnak, s kik kiabáltak át örömükben a
mozgólépcsőkön? - tényszerűen nem lehet tudni. És azt sem,
hogy kik és hányan gondolják úgy (alkalmasint a "másik":
a "nemzeti" oldalon, vagy akárhol), hogy voltaképpen
számtalan alkalma és lehetősége nyílt volna eddig a Nobel-díj
osztó, tekintélyes bizottságnak, hogy "igazi" magyart
és egyben "igazi" irodalmi zsenit tüntessen ki; s a
díjjal tulajdonképpen nem is a magyarságot és nem is
Magyarországot ismerték el, sőt! Hogy e gondolat nem tekinthető
sem szélsőségesnek, sem érzéketlennek, sem felelőtlennek, sem
feltétlenül nacionalistának, sem - ne adj Isten - fajüldözőnek
(antiszemitának, fasisztának, náci ideológiának), arra hadd
idézzek egy igazi liberálistól (Babarczy Esztertől), egy valódi
balliberális újságból (a Népszabadságból).
Babarczyról
(akivel a "Lelőjük-e az újságírót?" című indexes
topicban, a világhálón volt szerencsém eszmét cserélni) nem
árt tudni, hogy nem tartozik a "political correctness"-típusú,
kétmércés, képmutató, hamar idomuló liberális újságírók
közé. Nem azt gondolja és írja, amit illik, hanem amit saját
élményei, saját fáradságos megfontolásai alapján gondolnia és
írnia kell. (Hozzá hasonló újságíró hirtelenjében nem is jut
eszembe más - Seres Lászlón kívül, aki a Médiahazugságok16 című
könyv előszavában épp e kétmércésekre segít ráhúzni a
vizes lepedőt.) Ráadásul a holokauszt az ő (mármint B. E.)
családtagjait sem kímélte. E minden gyanú felett álló újságíró
tehát ekképpen töpreng: "A baj ott van ugyebár,
hogy Kertész Imre a holokausztregényéért (a Sorstalanságért)
kapta a díjat, és hogy Kertész Imre a holokauszt írójának
vallja magát. Nem lehet kétségünk afelől sem, hogy Kertész
elismerése nem pusztán az irodalmi anyag minőségének, hanem a
témának is szólt - sőt, talán, mint emlegetik, a túlélőnek
is. Hozzájárul a zavarhoz, hogy Kertész Imre - tegyük hozzá,
egy írótárs kurziválási gyakorlata nyomán - egy német
napilapnak azt nyilatkozta az 1999-es frankfurti könyvvásár
idején, amelynek díszvendége éppen Magyarország volt, hogy nem
is igazán érzi magát magyar írónak."17
Nem
kell tehát különösebben alávalónak lenni ahhoz, esetleg még
antiszemitának sem, hogy egy magát mégiscsak "igazi"
magyarnak érző magyar homloka a szaporodó hírek nyomán szép
lassan befelhősödjék, s örökre elpárologjon a kedve mindenféle
közös örömtől s haszontól. Pedig e nem kívánatos folyamattól
még a nemzeti hírügynökség (MTI) is óvni igyekszik, amikor
szokása ellenére hallgat egy liberális lap, a New York Times
ugyancsak figyelemre méltó - Babarczyt erősítő -
megállapításáról: Kertész Imre Nobel-díja "válasz az
Európában növekvő antiszemitizmusra".18
Tehát
már megint a nagypolitika!
Kertész
Imre 1973-ban, egy híján kerek harminc éve lépett elő
holokauszt-regényével, a Sorstalansággal, s most ennyi idő
múltán hirtelen előkapják, mert éppen aktuális? Időszerű
válasz Európának? Netán egyenest nekünk? Esedékes
EU-csatlakozásunkhoz akartak megágyazni? Elősegítendő
szembenézésünket? Bűnbánatunkat?
Vagy
lehet, hogy olyan nagypolitika ez, amely Amerikának is kapóra jön?
Lehet, hogy Kertész Imre Nobel-díja és világgá kürtölt, vádló
szavai nélkül az USA külügyminisztériumának lapja, a Foreign
Affairs nem engedte volna meg magának rá két hétre, hogy
köntörfalazás nélkül nacionalistának és antiszemitának
nevezze az orbáni Magyarországot?
Vagy
lehetséges, hogy a politika csupán melléktermék, a fő szempont
pedig voltaképp újra a pénz, a nagy üzlet? A holokauszt-biznisz?
Mire is bukkanhatunk a Népszabadság Nobel-díjunkat ünneplő
számában, legfrissebb tudósításai között?
"Tegnap
este több belga adó különműsorban vagy háttérismertetésben
számolt be Kertész Imre életművéről. A németalföldi
királyságban éppen most kezdődött újra a vita: mekkora
erkölcsi felelősséggel tartozik Belgium azért, mert a megszállás
idején csaknem harmincezer zsidó honfitársuk odaveszett. Az
anyagi kárpótlás ügye nemrégiben rendeződött, a kormány és
a zsidó szervezetek megállapodása alapján Belgium kamatostul
megtéríti a jogtalanul elszenvedett tulajdoni és más
veszteségeket. Kertész könyve várhatóan »önvizsgálati
bestseller« lesz nálunk is - hangzott el az egyik rádióban."
Minek
hablatyolunk mi akkor itt irodalomról, magyar sikerről, magyar
büszkeségről?! - kérdi ekkor már akár a sima, jelzőtlen
magyar, s nem feltétlen a nagy, a mély, a náci; s nem
körtelefonokban, nem mozgólépcsőkön átkiabálva, hanem csak
úgy magának. Dühösen legyint egyet - s még jó, hogy nem
halljuk, mit gondol hozzá.
*
Nem
véletlen, hogy ennek az immáron teljesen lehetetlennek látszó
helyzetnek nincsen egyszerű, hétköznapi megoldása. Azt is
mondhatnánk, istenes feladványhoz istenes megoldás
szükségeltetik; talán jól illeszkedő, harmonizáló
részmegoldások - szemléletdarabkák - tekintélyes halmaza. S
valóban.
Mindenekelőtt
és -felett: Kertész Imre Sorstalansága - Istennek legyen hála! -
remekmű. Ha nem ez volna, nem lenne mit közös dolgainkról
beszélni. Jobb híján csakugyan a csalárd nagypolitikára,
holokauszt-bizniszre (bűntudat-üzletre), s hasonlókra kellene
gyanakodnunk.
De
valóban remekmű-e?
"Odaát"
- utaljunk így a balliberális táborra - nyilván mindenki ezt
állítja, érintettsége vagy "politikai korrektsége"
(gondolattalansága) mértékétől függő meggyőződéssel; akkor
is, ha a Nobel-díjas könyvnek esetleg egyetlen sorát sem olvasta
még. "Ideát" azonban? Lovas István szerint, kinek
véleménye az egyszerűség kedvéért "nemzeti"-nek
nevezendő táborban jobbára mérvadó,"Ha Bjornson, Mistral,
Lewis, Benavente, Karlfeldt, Jensen, Szeferisz, Martinson,
Aleixandre, vagy Solohov, a plagizátor kaphatott irodalmi
Nobel-díjat, Kertész is kaphat. Egyébként, véleményem szerint
(mondja Lovas), még az Auschwitz-memoár irodalomban is gyenge: hol
van ő Roman Frister A sapka címen megjelent
Auschwitz-emlékeitől, mely folytatásokban épp a Demokratában
jelent meg? Csakhogy, ugye, Frister könyve »politikailag nem
korrekt«."19
Különös
(vagy - mint látni fogjuk - éppenséggel nem is az), hogy Lovas
ugyanabban az aprónak látszó, a megoldás tekintetében mégis
döntőnek bizonyuló dologban téved, mint a másik oldal szentként
tisztelt nagyágyúi. Például Nádas Péter, hogy innen is egy
méltó nevet említsek; ráadásul szintén Nobel-díjra jelölt
írónk; no és szintén zsidó - tenné hozzá a megoldás híján
egyelőre megzavarodott magyar.
Lovas
meg Nádas (és sokan mások) közös tévedése, hogy - határozott
állításukkal ellentétben - Kertész Imre könyve nem sorolható
az Auschwitz-irodalomba!
A
sapka és a Sorstalanság, noha azonosságuk sok mindenben
nyilvánvaló, nem vehetők egy kalap alá. Roman Frister ugyan
szintén megérdemelne egy Nobel-díjat - ő azonban valóban az
auschwitzi visszaemlékezésekért. Az ő ideje azonban majd akkor
fog eljönni, ha a világnak végképp elege lesz az egyoldalú,
politikailag korrekt (tehát mesterséges, s ennyiben óhatatlanul
hamis és félrevezető) mítoszgyártásokból, s ehelyett belátja,
hogy a múltból csupán egyetlen út vezet ki végérvényesen és
visszafordíthatatlanul: mégpedig a patikamérleggel kimunkált,
arányos igazság útja. Amelyen a bűnösök is áldozatok, ha
áldozatok, s az áldozatok is bűnösök, ha bűnösök. Amelyen a
kollektív bűnösség éppen úgy értelmét veszti, mint a
kollektív ártatlanság.
Nádas
(a Kertész Imrét ünneplő Élet és Irodalomban) ezt állítja:
"Auschwitz
realitása az elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a
politikai gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke
lett. Azok sem tudják megkerülni, akiknek leginkább érdekükben
áll, a nacionalisták és fasiszták. Attól kell kényszerűen
magukat elhatárolniuk, amit szeretnének ismét csak megtenni. Az
etnikai tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem
tartozik többé a legitim nemzeti ábrándok közé."20
Később
így folytatja Kertész elemzését:
"Az
európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű realitásaként
ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának
realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és
egyetlen Auschwitzára."
Csakhogy
ez egyszerűen nem igaz.
Kertész
Imre könyve - egyebek között - azért remekmű, mert
hajszálpontos. Kertész valójában Zeitz és Buchenwald foglya
volt, Zeitzről és Buchenwaldról ír, azaz munkatáborokról; s
lényegesen kevesebbet - bár nem kevésbé lényegeset - szól
Auschwitzról, a megsemmisítőről, ahol azonban mindössze három
napot töltött. ("Bármennyire meglepett, mikor
utánaszámoltam, mégis való tény: Auschwitzban mindössze három
teljes napot töltöttem tulajdonképpen el."21)
A megsemmisítésre ítéltektől (és a megsemmisítésektől)
elkülönítve, továbbszállítására várakozva. Ennek a három
napnak a fedezetével kétségkívül írhatott volna egy "igazi"
Auschwitz-regényt is, amelyben mint személyes élményekről
számol be a megsemmisítés közismert borzalmairól. Kertész Imre
azonban hajszálpontosan elválasztja az akár messziről hallott,
látott és szagolt, de személyesen megtapasztalt dolgokat azoktól,
amelyeket meséltek neki. Nem hagy kétséget meggyőződései,
következtései felől (az évek óta folyó elgázosításról s az
évek óta működő krematóriumokról), mégis gondosan ügyel a
tapasztalatok és a hallomások pontos megkülönböztetésére. S
még valamire: a szenvtelen előadásmódra, amely - a súlyos
tények díszletével a háttérben - éppen emiatt, a nagyvonalú
távolságtartás miatt tud annyira (hol lebilincselően, hol
hátborzongatóan) ironikus lenni, és ennek megfelelő szellemi
(filozófiai) és erkölcsi (drámai) magasságokba emelkedni és
emelni. E két alappillérnek (a tényszerűségnek és a
távolságtartásnak) köszönhető, hogy ebből a Nobel-díjas
műből ezúttal teljesen elmaradnak azok a könyvekből és
filmekből ismeretes "drámai" megoldások (agyonhasznált
betétek), amelyekben hol magukból kivetkező vadállatok, hol
teljesen érzéketlen emberi gépezetek állnak szemben a
rokonszenves - jobb sorsa érdemes - áldozatokkal. Kertész Imre
remekművében zsidók és nem zsidók egyaránt ízig-vérig
emberek, de hogy éppen fájóan gyarlók vagy csodásan
nagyszerűek, soha nem az dönti el, hogy egy valóságtól
elrugaszkodott, kész séma ("forgatókönyv") szerint
milyennek kell lenniük. Az irónia (a finom s annál metszőbb
gúny) lenyűgözően szellemes vagy hátborzongatóan pontos
telitalálatai sem annyira az embert, mint inkább az Életet
célozzák meg és trafálják el. Kertész nem az emberekkel, hanem
az Élettel küzd, az Élet értelmével viaskodik. Hitelesen, s
valóban remekül.
*
Elkerülhetetlen,
hogy végre igazoljam is állításaimat legalább néhány, a
könyvből kiragadott példával.
Mindjárt
a történet elején Sütő úr, aki valaha a főhős édesapjának
alkalmazásában állt, "mivel faji tekintetben neki teljesen
rendben a szénája", elvállalja, hogy papíron "megveszi"
a munkaszolgálatba készülő apa raktárát ("hogy
őrködhessen az ottani javainkon, no meg hogy ezalatt a bevételről
se kelljen egészen lemondanunk"), s hogy majd jó helyre
elrejti, s megőrzi a családi ékszereket tartalmazó csomagocskát.
Sütő úr ("aki bizonyos értelemben mégiscsak fölibénk
kerekedett") ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is "főnök
úrnak" szólítsa az apát, a mostohaanyát meg "drága
nagyságos asszonyomnak" nevezze, de még ahhoz is köti magát,
hogy "elismervényt" adjon az "áruról" (a
csomagocskáról), "bár apám mondta néki, hogy »ne
gyerekeskedjen«, meg hogy »köztünk nincs szükség ilyesmire«".
A már jól bevált s ezért kockázatmentes kaptafára gyártott
történetek dramaturgiája szerint az ilyen kölcsönös
megértésekből és tiszteletekből következik majd a "váratlan"
fordulat, amikor egyszeriben kiderül, hogy a szegény,
szerencsétlen áldozat valójában kígyót melengetett a keblén
(a megőrzésre átadott javakat ellopják, a féltett családi
kincseket eladják...). Nos, Kertésznél semmi ilyen nem
következik. A történetben kicsit később, amikor tizennégy éves
főhősünket hivatalos papírja ellenére, munkába menet, egy
rendőr leszállítja a Csepel felé tartó buszról, az olvasóban
ugyanez a rossz reflex (berögződés, beidegződés) lép
működésbe: a hivatalos közeg most bizonyára - annak rendje és
módja szerint - kegyetlenkedni, fölényeskedni fog a
kiszolgáltatottakkal, vagy legalább gépiesen (ridegen és
precízen) végrehajtja a parancsot, végtére is holokauszt-regényt
olvasunk, amelynek a végén meg kell lennie a szükséges számú
áldozatnak - különben mitől volna az, ami. Ehelyett azonban:
"Már-már
azt hittem, nem jól érti tán az igazolványt, s éppen
készülődtem volna elmagyarázni néki, hogy - amint láthatja -
hadiüzemnek vagyok tagja, s bizony nem érek rá az időm
vesztegetni; hanem akkor meg egyszerre hangokkal s fiúkkal népesült
be körülöttem az út, társaimmal a Shell-ből. A töltés mögül
bújtak elő. Kiderült: őket meg már az előző buszokról fogta
itt a rendőr, s igen nevettek, hogy én is megérkeztem. Még a
rendőr is elmosolyodott kissé, mint aki távolabbról ugyan, de
valamennyire szintén részt vesz a mulatságban [...]. Ő maga is
rokonszenvesnek látszott: eléggé alacsony rendőr volt, se öreg,
se fiatal, napcserzett színű arcában tiszta, igen világos
szemmel."
Az
Auschwitzba tartó "nagy utazást" se rajzolja meg az
elviselhetetlennél elviselhetetlenebbre. Nem hajlandó engedményt
tenni semmilyen "jogos" kívánalomnak: ha úgy tudja is,
hogy haltak emberek szomjan, az "igazság" kedvéért sem
hajlandó a történetet úgy kanyarítani, hogy ez a tragédia az ő
vagonjában essen meg, alkalmat teremtvén magának ezzel arra, hogy
a borzalmakat mint személyes élményt (látványt) még erősebb
színekkel ecsetelhesse. Ehelyett:
"Való
tény, a mögöttünk levő kocsiból érkező bizonyos hangot, úgy
a második nap délutánjától fogva, én is egyre hallani voltam
kénytelen: nem volt éppen kellemes. Az öregasszony - így mondták
a mi kocsinkban - beteg, s vélhetően megőrült, nem kétséges, a
szomjúság következtében. A magyarázat hihetőnek is tetszett.
[...] A harmadik nap délelőttjén azután az öregasszony
elhallgatott végre. Akkor meg azt mondták nálunk: meghalt, mivel
nem kaphatott vizet. De hát tudtuk: beteg meg öreg is volt, s az
esetet ilyenképp mindenki, magam is érthetőnek találtam,
végeredményében nézve."
S
végül Auschwitz, a gázkamra, a krematóriumok - és a minden
részletében aprólékos műgonddal kimunkált, valóban bámulatos
egyensúlyozás. Kertész Imrének mint szemtanúnak, a holokauszt
eleven krónikásának, hitelesen, pontosan be kell számolnia, mit
látott. Nem tehet hozzá, nem vehet el. Mint szépírónak,
érzékletesen - s ugyancsak hitelesen - ábrázolnia kell hősei
külső és belső világát, s eközben nemcsak hogy szabad, hanem
kell is magából hozzátennie: hogy az igazat mondhassa, ne csak a
valót. Mint a holokausztot megörökítő szépírónak, maradandó
emlékművet kell állítania elpusztult társainak: olyat, amely
halk szóként, mégis messze hangzó kiáltásként, örökre
emlékeztet a szörnyűségre. Érzékletesen láttatnia kell, amit
(elkülönített helyzetében, három nap alatt) egyáltalán
láthatott és érezhetett, de még azt is, amit csak hallott, s
amit csak képzelt. S végül mint a holokauszt túlélőjének az
egész borzalmat (s az egész regényt) egy olyan filozofikus
látásmódba (írói stílusba) kell öltöztetnie, amely
garantálja számára (és minden túlélő számára), hogy
Auschwitz után is van élet, ez az élet azonban nem torkollik még
egyszer Auschwitzba.
Ha
eme szempontok közül Kertész Imre csak egyetlen egyet is
elhanyagolt volna, a Sorstalanság nem lehetett volna remekmű.
Egyáltalán nem véletlen, hogy őrületes gyorsaságáról,
mozgékonyságáról - no és szellemi felületességéről -
nevezetes századunkban, a huszadikban, hihetetlenül sok időt:
tizenhárom évet fordított a terjedelmére nézve voltaképp
szerény könyv megírására.
Tézisem
(a kötéltáncos-mutatvány állhatatos jelenlétének) igazolására
elegendőnek ítélem az alábbi néhány részletet (fel)idézni
Kertész könyvéből. Ez előtt és után csupán egyetlen dologra
hívom fel külön a figyelmet: arra a már-már kínos
eltökéltségre és szőrszálhasogató pontosságra, ahogyan a
szerző értesülései forrását igyekszik megjelölni (példának
okáért mindjárt az első mondatban is).
"Igazság
szerint - derült ki lassacskán, s nem pontosan követhettem, mi
úton-módon - ez a kémény itt szemközt nem is bőrgyár
valójában, hanem »krematórium«, azaz hamvasztókemence kéménye,
ahogy a szó értelméről felvilágosítottak. Akkor hát jobban is
megnéztem: zömök, szegletes, széles szájú kémény volt,
tetejét mintha hirtelen lecsapták volna. Elmondhatom, bizonyos
tiszteleten - no meg a szagon kívül, természetesen, amibe már
valósággal beléragadtunk, mint valami sűrű pépbe, valami
mocsárba - egyebet nemigen éreztem. Hanem a távolban is egy, majd
még egy, s már a ragyogó ég legszélén is megint egy ugyanilyen
kéményt vehettünk mindig újabb meglepődéssel észre, melyek
közül kettő a miénkhez hasonló füstöt ontott éppen, s tán
igazuk volt azoknak, akik már egy távoli, csenevész lombú
ligetféle mögül föltörekvő füstgomolyra is gyanakodni
kezdtek, s az jutott, véleményem szerint is joggal eszükbe:
akkora hát a járvány, hogy ennyi sok a halott?"
"Oda-vissza,
a blokkparancsnok irányításával, meglehetős utat kellett
megjárnunk [...] Akár esküt is tehetek rá: személy szerint ezen
az úton senki idegennel sem beszéltem. Mégis, ekkortól
számíthatom valójában a pontosabb ismereteimet. Ott szemközt
jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek,
mindazok, akik autóra kérezkedtek, akik továbbá öregség vagy
egyéb ok miatt az orvos előtt alkalmatlannak bizonyultak, valamint
az aprónép és velük jelen vagy eljövendő anyák, akiken ennek
már látható a jele, amint mondták. Az állomásról ők is a
fürdőbe mentek. Őket is fölvilágosították a fogasokról, a
számokról, a fürdés módozatáról, ugyanúgy, amiképpen
minket. A borbélyok is ugyanúgy ott voltak - mint állították -,
és a szappant is a kezükhöz kapták. Aztán ők is bejutottak a
fürdőhelyiségbe, ahol, hallom, ott is ugyanúgy megvannak a
csövek meg a zuhanyok: csakhogy ezekből ott őrájuk nem vizet,
hanem gázt engednek. Mindez nem egyszerre, inkább apránként
jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve,
némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal is
megtoldva. Közben - hallom - végig igen szívesek hozzájuk,
gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak
meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép,
gyep, liget meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez
végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny
érzését bennem. Ehhez járult még hozzá, ha meggondoltam, hogy
mily ügyesen öltöztettek például engem is át, csupán a fogas
meg a rajta lévő szám ötletével, vagy mint ijesztettek rá a
tulajdonnal bírókra például a röntgennel, ami végezetül is
puszta szó maradt mindössze. Persze, beláttam, mindez mégse
egész tréfa, ha más oldalról nézem, hisz az eredményről -
hogy így fogalmazzam - a magam szemével, meg főképp az egyre
hánytorgó gyomrommal is meggyőződhettem; de hát ez volt az
érzésem, s alapjaiban - így képzeltem legalábbis - ez se igen
történhetett oly nagyon másként. Végtére csak itt is
összeültek, mondhatnám: összedugták a fejüket igen
valószínűen, ha ugyan nem is épp diákok, természetesen, hanem
meglett, felnőtt emberek, esetleg, sőt minden bizonnyal, ha
meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben, szivarral,
rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e percben nem
lehet zavarni - így képzeltem. Egyikük aztán kigondolja a gázt:
egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a szappant, egy
negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így tovább. Némelyik
ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak, javítgathattak, míg
másoknak viszont mindjárt megörültek, s felugorva (nem tudom,
miért, de ragaszkodtam hozzá: felugrottak) egymás tenyerébe
csaptak - mindez igen jól elgondolható volt, legalábbis az én
számomra."
Tizenhárom
évnyi csiszolgatás után egyszerűen nincs okunk feltételezni,
hogy mindjárt az első mondatba az "Igazság szerint - mint
kiderült" mellé ne teljes tudatossággal került volna oda ez
a fél megjegyzés: "s nem pontosan követhettem, mi
úton-módon"; noha ez a beszúrás a mondat kereksége, a
mondanivaló értelme, tartalma szempontjából teljesen
feleslegesnek s elhagyhatónak tűnik. (Tessék kipróbálni!)
Egyetlen ok magyarázhatja ott-létét, ez pedig Kertész Imre
már-már mániákus kötődése-ragaszkodása az igazsághoz. Nem
láthatta, hogy egyetlen társát is elgázosították vagy
elégették volna, de mégis tudja; e tudomásáról számot kell
adnia; de különös lelki alkatának különleges rigolyája: az
igazsághoz való konok ragaszkodása e beszámolást a tények,
csakis a tények teljes tiszteletben tartásával engedi meg. A tény
fogalma, persze, nem csupán a külvilágra (az "objektív
valóságra") szorítkozik, hanem kiterjed az igazságnak
(valóságnak) megfelelően (azaz hitelesen, hitelt érdemlően)
ábrázolt belső történésekre is. Éppen ezért kell figyelmet
szentelnünk és jelentőséget tulajdonítanunk az efféle (a
"végkifejlet", a "mondandó" szempontjából
puszta szószaporításnak tetsző) mondatoknak, mint amilyen ez
is: "Mindez nem egyszerre, inkább apránként jutott
értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket
vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva." Ha
egy ilyen mondat tizenhárom év után is bent maradt, egészen
bizonyosra vehető, hogy alkotójának az önmagához s az
igazsághoz való hűség semmivel nem alábbvaló szempont a jó
értelemben vett propagandahatásnál.
Kertész
abban zseniális, amiben a mesebeli molnárleány: visz is
ajándékot, meg nem is. Állít is, meg nem is. Állítja, hogy
voltak gázkamrák (mert kellett lenniük), de nem állítja, hogy
látta őket (hiszen nem látta őket). Amikor egy év múltán, már
hazafelé, kiszállt a vonatból egy városban, ahol - mint írja -
"a cseh szó mellett már magyart is sokat hallottam",
emberek gyűltek köré, s érdeklődtek. Lassacskán szétszéledtek,
egynek a kivételével; s hogy milyennek gondolja az író ezt az
egyet (pontosabban: milyennek gondolja Kertész azt az Életet,
amelyben kétség és gázkamra - s végső soron az ő sorstalanná
vált sorsa - így viszonyulhat egymáshoz), jól megmutatja ez a
rövid leírás:
"...nagy
nyáriasan csak inget meg nadrágot viselt, közbül pedig a két
hüvelykujját, melyeket kétoldalt, a nadrágtartójának szárai
mellett illesztett az övhely mögé, míg a többi ujja meg
kívülről dobolt, játszadozott ezalatt a szöveten. Ez arra volt
kíváncsi, ami meg is mosolyogtatott kissé, hogy láttam-e a
gázkamrákat."
A
válasz maga a (dicsért) kötéltánc. A logika, minden kétségen
kívül, az - új keletű kifejezéssel élve - holokauszttagadó
oldalán áll, s ezt az okfejtést (mint alább láthatjuk) Kertész
csorbítatlanul bemutatja. Egyetlen szóval sem siet bizonygatni,
hogy három napot azért ő is eltöltött Auschwitzban, s látott,
amit látott (nem szólva arról, amit szagolt). Meggyőződése (ki
nem mondott állítása) éppen attól válik megingathatatlan
igazsággá (cáfolhatatlan állítássá), hogy mint magától
értetődőt, nem érzi szükségét érvekkel megerősíteni vagy
megvédeni. Különösképp az istenhívők lehetnek így vele,
amikor istentagadókra lelnek: evidenciáról nem lehet vitát
nyitni.
Tehát
a főhős (Kertész) válasza ama egynek:
"Mondtam
is neki: - Akkor most nem beszélgetnénk. - No igen - felelte, de
hogy csakugyan voltak-e gázkamrák, s mondtam neki, hogyne, egyebek
közt gázkamrák is vannak, természetesen: minden attól függ -
tettem még hozzá -, hogy mely táborban miféle is járja.
Auschwitzban például számíthatunk rá. Én viszont - jegyeztem
meg - Buchenwaldból jöttem. - Honnan? - kérdezte ő, és meg
kellett ismételnem: - Buchenwaldból. - Tehát Buchenwaldból -
bólintott, s mondtam neki: - Onnan. - Amire azt mondta: - Nos,
várjunk csak - merev, szigorú, kissé valahogy már-már
leckéztető arccal. - Tehát Ön - s nem is tudom, miért, de
szinte egész megilletődötté tett valahogy ez az igen komolyan,
mondhatnám, némiképp szertartásosan hangzó megszólítása -
hallott a gázkamrákról -, s mondtam neki: hogyne. - Mindamellett
- így folytatta ő, még mindig ugyanazzal a merev, mintegy a
dolgok közt rendet, világosságot teremtő arccal - Ön személy
szerint, a saját szemével azonban mégsem győződött meg róla
-, s el kellett ismernem: nem. Amire ezt a megjegyzést tette: -
Vagy úgy -, majd kurtán biccentve továbbsétált, mereven,
kihúzott háttal, s úgy néztem, hogy elégedetten is valamiképp,
hacsak nem tévedtem."
*
Nos,
éppen ez a tizenhárom évnyi munkával minden kis elemében
megkomponált, s habár nyaktörőnek ígérkező, mégis sikeresen
végrehajtott mutatvány bűvöli el annyira a németeket. "Kertész
Imre a mi nyelvünkön beszél" - írja az egyik német újság
méltatása. Nem véletlen, hogy Sorstalansága elsőként ott,
Németországában törte át az érdektelenség falát, előbb a
véleményformáló elit, majd a nagyközönség tetszését is
egyre inkább elnyerve magának; s csak az ottani hangos elismerés
és dicsőség után kezdték Magyarországon is komolyan venni
szerzőt és mondandóját.22 Bár
kétségtelen, hogy a hazai hivatalos méltatás egyenesen a
legrangosabb elismerésben, a Kossuth-díjban öltött testet
(1997-ben), az itteni elit és az itteni nagyközönség a
Nobel-díjig csakugyan nem fogadta kegyeibe Kertész Imrét.
Feladványunk egyik kacifántos részletkérdése, hogy vajon miként
magyarázható, hogy Németországnak kellett a Kertész-féle
holokauszt-irodalom, s hogy minden bizonnyal könyveinek
németországi kiadóján, ennek ajánlásán keresztül vezetett az
út a Nobel-díjig; Magyarországon pedig még a
holokauszt-emlékezet fenntartásában, sőt, az antiszemitizmus
elleni harc demonstrálásában amúgy érdekelt balliberális körök
sem mutattak különösebb hajlandóságot arra, hogy Kertészt és
műveit értékének és nagyságának megfelelően a figyelem
középpontjába állítsák. Tényként állapítható meg, hogy
még a Kossuth-díj sem volt elegendő ahhoz, hogy a tehát
megzavarodott (érzés- és szellemvilágában összekuszálódott)
magyarok akár ezen, akár azon az oldalon beszéljenek és
vitatkozzanak a szerzőről és mondandójáról; mintha csak az
egyik oldal nem látott volna benne időszerű, könnyen kiaknázható
lehetőséget (politikai üzletet); a másik oldalból meg hiányzott
volna a késztetés, hogy megint hagyja belenyomni az orrát a
lehető legistentelenebb, legfőbenjáróbb bűnbe, a zsidók
elhurcoltatásába, kiirtásába.
De
mitől üzlet az a németeknek, ami a magyaroknak nem az? Honnan van
amazokban ellenállhatatlan késztetés az újbóli szembenézésre,
a sokadik bűnbánatra, ha az efféle "mazochizmus"
egyébként egyetlen népnek se jellemző sajátossága?
A
rejtély nyitja éppen Kertész egyenességében (őszinteségében
és tisztességében), s az ebből fakadó hajszálpontosságában
rejlik. Abban, hogy bár mindenki Auschwitzról beszél, ő igazából
Buchenwaldot mond. Amit, amennyit s ahogyan ő mond Auschwitzról,
idézőjellel és idézőjel nélkül, jelképesen és valóságoson,
az a németek számára kiváló kiegyezési alap és megtisztulási
lehetőség; soha vissza nem térő alkalom arra, hogy saját
lelkiismeretüknek s a világnak örök etalonként felmutatassák:
ez a mi bűnünk, ez a mi szégyenünk, nem kevesebb, de nem is több
egy hajszálnyival sem; ez és ennyi, amit és amennyit örök
időkre elismerünk, elfogadunk, szánunk és bánunk: amiért
bűnbocsánatunkat kérjük.
Nem
csak Kertész és Sorstalansága, hanem - ilyen szépen és kuszán
függnek össze a dolgok - a díj beharangozása is maga a szinte
művészi tökélyre fejlesztett, leheletfinom egyensúlyozás. A
világ "politikailag korrekt" véleményformálói és
általuk megdolgozott nagyközönsége nehezen venné be - egyenesen
holokauszt-relativizmusnak tekintenék -, ha az egyébként
folyamatos megemlékezések iránya Auschwitztól (a
megsemmisítőktől) Zeitz és Buchenwald (azaz a munkatáborok)
felé fordulna. Ezt (mint jeleztem), maga a szerző is
igazságtalannak ítélné; ezért van az, hogy bár egyértelműen
Buchenwaldot mond, nyilatkozataiban ő is inkább Auschwitzról
beszél; s ez magyarázza azt a tényt, hogy bár eltérő érdekből
és megfontolásból, de a németektől kezdve, a díjat odaítélő
svédek nyilvános indoklásán át, egészen a hazai hangadókig
mindenki csak Auschwitzot emlegeti, s mélyen hallgat a valóban
átélt és bemutatott valóságról: Buchenwaldról.
A
feladvány talányosságát csak növeli (a megoldhatóságba vetett
hitet pedig annál határozottabban csökkenti), hogy a
magyarországi antiszemitizmus és nacionalizmus megítélése
tekintetében, úgy tűnik, semmi különbség sincs Kertész Imre
és a mérvadó magyar balliberális értelmiségiek (pl. Nádas
Péter) felfogása között. Nem látni lényeges eltérést
aközött, hogy egyikük (Kertész) az antiszemitizmus uralmáról
beszél, arról, hogy nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel
nyíltan a médiában, meg arról, hogy bőröndje mindig
összecsomagolva, útra készen áll23;
másikuk (Nádas) szerint pedig csupán "Auschwitz
realitásá"-nak köszönhető, hogy az etnikai tisztogatás, a
tömeggyilkosság és a népirtás "nem tartozik többé a
legitim nemzeti ábrándok közé", - a mondat értelméből
fakadóan a nem legitim ábrándok közé viszont változatlanul
odatartozik.
Az
efféle rettentően súlyos (és ugyanennyire bántó) kijelentések,
valóban úgy tetszik, mozdíthatatlan kősziklaként fekszenek azon
a keskeny ösvényen, amely a két oldalt egyáltalán még
összeköti. Mivel az ún. nemzeti oldal igazán nagy hatású (és
mellékesen kisebb-nagyobb szeretetnek és tiszteletnek örvendő)
egyedei (törzsi harcosai) között még véletlenül sem találni
olyat, akire a másik oldal hangadói ne sütötték volna már rá
az "antiszemita" és a "nacionalista" bélyeget,
e tájékon egytől-egyig mindenki teljes joggal érezheti sértve
magát attól az otromba és képtelen feltételezéstől, hogy ő
bárkinek is a kiirtásán ábrándozna. S nem természetes-e, hogy
a nyilvánvaló igazságtalanság (valótlanság) láttán ugyancsak
egytől-egyig mindenki máris azt fogja gondolni, az ellenség
részéről tudatos harcművelet zajlik, s a már igen jól bevált,
kiváló hatásfokú A-fegyvert (azaz az antiszemitizmus elleni
harcot mint politikai fegyvert) vetették be újra, immáron
sokadszor.
Van-e
még erő, mely ezt a sziklát elmozdíthatja? Gondolat, mely az
istenes feladványt megoldhatja?
*
A
remekmű.
A
remekmű Kertész Imréje. Aki az igazat, csakis az igazat írja és
mondja - s ha tágabb koordinátarendszerben tekintve olykor
súlyosan téved is (ld. később), soha nem kufárkodik, soha nem
seftel az éppen jó árfolyamú történelemmel. Írói és emberi
nagysága bennünket mint gondolkodót s felelős feladványfejtőt,
akárhogy is, kötelez. Kertész Imre méltó arra, hogy remekművén
belül és kívül egyaránt kövessük tekintetét. Az ő
megértésén keresztül aztán, ki tudja, lehet, hogy eljutunk a
megvilágosodáshoz. Ez a mi halvány, de egyetlen esélyünk a
megoldást illetőleg.
Álljunk
képzeletben Kertész mellé, a szikla túloldalára! Mi volnánk
az, akit 14 évesen leszállítanak a Csepel felé tartó buszról,
s mint halat az ügyes varsában, szinte észrevétlen terelnek
egyre beljebb, mélyebbre. Üres, kopott vámház a tétova
rendőrrel, némi nevetgéléssel, aztán ridegebb csendőrlaktanya
"az iratok bemutatása céljából", "lóistállóba
az egész zsidó bandát", majd egy szélesre tárt kapu,
téglagyár, dugig tömve "minden korú gyerekkel" és
"megszámlálhatatlan öreggel, mindkét nemből",
veszteglés, unalom s szerencsére a megváltó hír: "akinek
van rá kedve, munkára jelentkezhet, mégpedig Németországba".
Egy bizonyos "Zsidótanács" karszalagos emberei ugyancsak
megtámogatják a megnyerőnek talált gondolatot, "így vagy
úgy, szépszerrel vagy kényszerűen, de előbb-utóbb amúgy is
mindenkit Németországba telepítenek", az önként vállalkozó
legelsőknek legalább "jobb hely, továbbá az a kedvezés is
jut osztályrészül, hogy mindössze hatvanával utazhatnak egy
kocsiban, míg később már viszont legalább nyolcvannak kell majd
elférnie, a szerelvények elégtelen száma miatt". Így kerül
a tudatlan áldozat a legbelső csapdába, villanyáramos
koncentrációs táborokba, ahonnan már csak a vak véletlen
menthet ki minket, ha kiment egyáltalán. Kertész Imrének van
ereje (tisztessége és eltökéltsége) észrevenni az útját
kísérő jámbor, emberi gesztusokat, bátorító szavakat,
együttérzéseket, de ezek a jó szándékok mégiscsak a pokol
útjait kövezik; s minél inkább, voltaképp annál rémisztőbbek.
Nem akadályok, hanem álcák, díszkíséretek, melyek éppen
segítenek csapdába csalni, gyengéden befelé, végzete
(végzetünk) felé terelni.
S
most itt állunk sorstalanul: azaz olyan élet nélkül, amelyet a
magunk döntésére s örömére választhattunk és élhettünk
volna. Életünket izzó borzalmakkal megpecsételték, s jobb híján
ezt a húsunkba égetett életet kellett sorsunkká fogadni. A
sokadik történetet írjuk róla, hogy megszabadulhassunk, sőt,
megtisztulhassunk tőle; elmenekülhessünk tőle és előle; pedig
egyetlen könyv, a legelső is elegendő lehetett volna - ha
meghallanak.
Kertész
ama kiveszőben lévő emberfajta tekintélyes képviselője, aki
még azt mondja, amit gondol. Ezért érdemes odafigyelni rá! Ezért
lehet és érdemes - akár képletesen is - alkudozni vele; ezért
érdemes követni; követünkké fogadni. Ha Kertész azt mondja,
hogy Németországtól ő mindenekelőtt az olvasók figyelmét,
érdeklődését kapta meg, akkor legyen fülünk rá meghallani, s
lássuk biztosan, hogy tulajdonképp mi hiányzik neki. Roppant
fontos felfigyelni rá (éppen ezért nem először hangsúlyozom),
hogy Kertész nem akart cirkuszi mutatványosként üzletelni az
eltorzított életével; nem azon fáradozott, hogyan tudna minél
több nyers borzalmat, úgy, mint a rakott krumplit, egymásra
halmozni; de még azon sem, hogyan tudná a "sajátjai"
előtt elismerését (ázsióját) minél feljebb srófolni. Igaz,
Nobel-díját követő nyilatkozattengerében egyetlen csöppet sem
szánt annak a logikus felvetésnek, hogy nem csak a magyarságnak,
de a zsidóságnak is szembe kellene néznie egy s mással. Például
a zsidótanácsok és a zsidó kápók szerepével; azzal, hogy
voltaképp egy hajszálnyival sem viselkedtek különbül saját
véreikkel, mint a (nem zsidó) magyarok. Mert hiszen nem
magyarokról, nem zsidókról van itt szó igazából, hanem az
Emberről; az Emberiségről; az Életről. Nem az a fontos azonban,
hogy könyve lapjaiból - kőtábláiból - kilépve mennyire
igazságos és tárgyszerű Kertész Imre, vagy mennyire nem;
mégiscsak túlzás lenne megkívánni egy hús-vér embertől
akkora felülemelkedést és elrugaszkodást, hogy miután
bűntelen-ártatlan gyerekként éppen zsidó volta miatt tagadják
meg s hurcolják el, s csupán a vak szerencsének köszönheti,
hogy a pusztulásban már nem kellett osztoznia milliónyi társával,
akkor ő éppen úgy ügyeljen a kitaszítók, mint a kitaszítottak
igazságaira. Legyen elég, hisz ez is több, mint legtöbbször
remélhető, hogy írásművében maradéktalanul ilyen: tárgyszerű
és igazságos. A Zsidótanácsról szóló, imént idézett
bekezdést, ha kihagyja, jó szolgálat tett volna (látszólag
legalábbis) az övéinek. De nem tudja kihagyni, mert hiába a
regényforma, az író szabadsága - és sorsul kapott zsidósága
-, ha egyszer látta a karszalagosokat, hallotta őket, saját
szemével, fülével: innentől kezdve pedig a valóság iránti
hűség, a pontosság - helyesebben: az igazság - iránti
elkötelezettsége vezérli.
Kertész
egyet akart, azt, amit minden igazi alkotó: valamiképp megragadni
- és újrateremteni azt a világot, amelynek ő nemcsak áldozata,
hanem bizonyos értelemben kiváltságosa is: túlélője, aki
elorzott sorsa helyett kapott egy másikat; ő lehet a hírvivő; de
nemcsak a hírvivő, hanem - legyen akármily meghökkentő megoldás
- a hídverő is.
Mert
Kertész, lám, hajlik a kiengesztelődésre, megbocsátásra. A
németekről már nyilatkozta, hogy nem azonosítja őket a nácikkal
("Nem a németekre, hanem a nácikra vagyok dühös").
A magyarokról még nem nyilatkozta, hogy nem rájuk, hanem a
nyilasokra dühös. Kertész, mielőtt a magyarokkal szemben is
kiengesztelődne, előbb figyelmet, elismerést vár azért a
roppant akkurátus munkáért, amellyel ő az Élet számára
megragadta, kibogozta s örök emlékeztetőül és tanulságul
könyvben tartósította az emberiség történelmének egy különös
- különösen kusza és kegyetlen - darabkáját. A magyar olvasók
igazi, odaadó figyelme és visszhangja hiányzik neki, hiszen -
neki, a hajszálpontos írónak el kell hinnünk - nem a Kossuth-díj
hiánya izgatta, nem a hivatalos megbecsülést szomjúhozta (hiszen
azt megkapta), hanem a hétköznapi magyar emberek hiteles
együttérzését; amely kivezethetné végre a kényszerképzetéből.
Abból a kényszerű, de a saját életéből mégis logikusan
következő képzetből, hogy a felemás, kényszerű jószándékok
- képmutatások - bármikor újra összerendeződhetnek a valóságos
gyűlöletekkel; s így, ketten bármikor újra kikövezhetik a
pokol útját...
*
Nos,
találunk-e a csepeli busztól mindeddig egyetlen pontot is Kertész
életében, ahol, ha ott vagyunk, tisztességesebb - és egyáltalán:
járható - leágazást és irányt tudtunk volna mutatni számára?
Kertésztől nem vehetjük zokon, hogy bőröndje úgyszólván
mindig útra kész, nem vehetjük zokon, hogy nem szereti
Magyarországot, hogy számára a nemzet, a haza, az otthon:
"mindeddig megközelíthetetlen fogalmak maradtak"; de még
azt sem, hogy Jeruzsálemi tartózkodása során, ahogy írja, első
ízben érintette meg "a nemzeti felelősség súlyos és
felemelő érzése". Azt éppenséggel mondhatnánk neki, hogy
akkor minek vagy itt, menj haza Izraelbe! - csak hát mi értelme
éppen egy szókimondó, őszinte és tisztességes embertől
megszabadulni, amikor manapság zsidóban és magyarban (és zsidó
magyarban) egyaránt olyan ritka az ilyen, akár a fehér holló.
Hát még a Nobel-díjas.
Kertész
ki meri jelenteni Demszky Budapestjéről, hogy sem szellemileg, sem
erkölcsileg nem nyújt számára semmi értékeset, semmi
maradandót. S valóban: Demszky Budapestje a látványos
cirkuszokkal kényelemben és izgalomban tartott, igénytelen,
gondolattalan tömeg világa; olyan világváros (utcai
karneváljával, melegfesztiváljával, Pepsi-szigetével),
amelyből, aki csak teheti, menekül (még maga a főpolgármester
is). Nem csak Kertész látja tehát, milyen ez a város. "Ezen"
az oldalon vannak több millióan. "Azon" az oldalon
viszont mintha egyedül Kertész szemén nem ülne hályog. Létezhet
ez? Aligha. Annál inkább, hogy az ottani látók nem beszélnek.
Kertészt kivéve.
Kertész
éppen az egyenessége - valóban bátor szókimondása - révén
lehet kéretlenül is a követünk abban a törzsi háborúban,
amelynek egyébként - bizonyos értelemben - ő maga is szorgalmas
gerjesztője. Ám a megértés kicsit erősebb optikáján keresztül
tisztán kivehető, hogy ez a gerjesztés soha nem egy előre
megfontolt, netán alantas szándék terméke, amely tudatosan és
tervszerűen hiszterizálni és rombolni akarna, hanem az egyenes
jellemből fakadó egyenes következmény; amely éppen ezért
alkalmas akár a hídverésre is. Több mint jellemző, hogy a
Magyar Demokrata egyik lelkes harcosa (szerzője) Kertész Imrétől
rendre azokat a megnyilvánulásokat gyűjtötte elrettentésképpen
csokorba24,
amelyek figyelmes olvasatban éppenséggel Nobel-díjasunk igaz
dicsőségére válnak, vagy ezért, vagy azért. Amikor Kertész a
Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének vendégeként
azt nyilatkozza, hogy "Nem tekintem a magyar nemzet
képviselőjének a szélsőséges jobboldalt", meg hogy "nincs
olyan európai ország, ahol négyszázaléknyi őrült ne lenne",
akkor nem szerencsés dolog ebből azt a következtetést levonni,
hogy "a Westel Press Kertész Imre október 19-én közölt
uszító nyilatkozatával aktuálpolitizált, egyértelműen
megsértve a hétvégi kampánycsendet". Hanem megint meg kell
látnunk (észre kell vennünk), Kertész mennyire
következetes, mennyire hajszálpontos. Hogy bár Magyarországról
hurcolták el, s noha éppen hitsorsosai szemébe beszél, ekkor sem
hajlandó engedni az igazságból. Lehet, hogy a másik oldalról
nézve uszítás minden szava; de az uszítás leginkább szándékos
hergelést jelent, s itt pedig éppen az ellenkezője történt: az
egybegyűltek az ünnepelt Nobel-díjas helyzetértékeléséből,
ítéletéből azt érthették meg, hogy habár ő szükségesnek
tekinti, hogy a magyarok nézzenek szembe a Holokauszt borzalmaival,
mégis oktalanság lenne a magyar nemzetet a
szélsőségeseivel azonosítani; vagy Magyarországot
szélsőségesebbnek gondolni a többi európai országnál.
Ugyancsak
botorság Kertész nyakába varrni, hogy ő olyan dolgokat is
kimond, amilyenek kimondásáért a másik oldalon meghurcoltatás
járna. Ahelyett, hogy szellemi követünknek tekintenénk, akire
hivatkozva könnyebben vizsgálódhatunk - s kereshetjük a jó
megoldásokat - tabunak tekintett témákban! Amikor egy ugyancsak
holland lapnak Kertész azt nyilatkozza, hogy "Szó sincs
konszenzusról: ugyanúgy fennáll az urbánusok és népiek, a
kozmopoliták és a megcsontosodott konzervatívok közötti örök
viszály, amelyet a kozmopolita zsidók és a többi között
fennálló nézeteltérésként is lehet értelmezni"25,
akkor még hálásnak is kell lennünk neki, hiszen a politikailag
korrekt, azaz üres, hamis állásponttal szemben ("nincs
olyan, hogy zsidók, mert minden zsidó másképp gondolkodik, a
vélemény nem származásfüggő") a saját tapasztalatát, a
saját véleményét hangoztatja; amely lehet (sőt, valószínű),
hogy ugyancsak nem teljesen helyes, viszont bizonyosnak vehető,
hogy a másikhoz képest fényévvel közelebb áll a valósághoz.
Ezen a véleményen át el lehet jutni a túlpartra; a "politikai
korrektség" viszont nem visz sehova.
*
"A
válságban leledző jobboldal pedig, megszokhattuk, hallgat vagy
maga is az antimagyar Kertész előtt hajlong" - vonja le a
konzekvenciát a Demokrata kőkemény harcosa. Feladványunk helyes
megoldásának megragadása szempontjából alapvető s ezért
kikerülhetetlen kérdés, hogy a túlpart immár világhíressé
vált egyedének megértése, egynémely jellemvonásainak
felmagasztalása s teljesítményének elismerése csakugyan
hajlongásnak tekinthető-e: szolgalelkűségnek, behódolásnak,
netán árulásnak.
Minden
azon múlik, van-e képességünk és hajlandóságunk arra, hogy ne
tekintsük az egyes embert, se az emberek alkotta nemzeteket,
népcsoportokat homogén (monolit) tömböknek, amelyekről csakis
homogén (monolit) véleményünk, ítéletünk lehet: vagy jó,
vagy rossz, vagy fehér, vagy fekete. Ha Kertész Imre előtt
pusztán azért hajtanánk fejet, mert éppen ő lett a soros
Nobel-díjas, s így illik; vagy mert "a holokauszt írója",
"a történelem élő tanúja", "a pokol túlélője";
ekkor valóban megalázkodásnak, dicstelen dörgölőzésnek - s
némileg divatnak - tekinthetnénk a hajlongó igyekezetet. Ha
viszont a tisztes meghajolás azoknak az értékeknek szól,
amelyeknek mindenféle emberben és emberi csoportban való
jelenléte egyébként igencsak kívánatos lenne, akkor e mozdulat
során nemhogy vonakodnunk és szégyenkeznünk kellene, hanem
csöndesen örülni a halvány esélynek: őszinte gesztusunk inkább
segíteni, ösztönözni fogja, semmint gátolná eme értékek
gyakoribb előfordulását.
De
ha nem ösztönzi, voltaképp akkor is minden rendben. Akkor is a
megoldás küszöbéhez jutottunk. Gondolkodásunk és viselkedésünk
méltóságát nem ellenségeinktől, nem is barátainktól kapjuk,
hanem mélyebbről vagy magasabbról. S lássék akár így, Kertész
méltó dicséretétől nem leszünk kevesebbek: magyarnak
hitványabbak, nemzetnek elveszettebb. Előjeleink ugyan
különbözhetnek, de ha elfogadjuk, hogy egy istenes feladványban
a koordinátarendszerünknek közösnek kell lennie - pontosabban
kell lennie közös koordinátarendszernek, ahol (vagy amely fölött)
Isten is lakozik -, akkor az is belátható, hogy ebben a
rendszerben csakis az abszolút értékek számítanak. Itt tehát
nem igaz az a tétel, hogy ha egy negatív előjelű számhoz
hozzáadom ennek pozitív előjelű megfelelőjét, akkor ezek
összértéke nulla lesz. Nem igaz az, hogy ha a túloldal
igazságait magamhoz engedem, ez kioltja az én igazságaimat. Noha
egész rendszerváltásunk éppen ennek a hamis feltételezésnek az
igézetében zajlott: ezért nem engedtük hozzánk jönni az igaz
szavakat, ha nem itt, hanem amott mondták.
Pedig,
ki gondolta volna, az összérték - a közös szellemi haszon, a
közös érzelmi nyereség - akár a duplájára növekedhetett
volna!
*
Megoldásunk
nagyszerűségét illetőleg egyetlen cáfolhatatlan tény táplál
erős kétségeket: az ember, ha nem muszáj, nem hagyja ott
megszokott koordinátáit. Legkiválóbb elméink, akár ezen, akár
azon az oldalon, meglepően görcsösen ragaszkodnak saját
nézőpontjukhoz; nem szólva kevésbé kiváló elméinkről, akik
valószínűleg még elvileg és elméletileg sem képesek belátni,
hogy az igazságtartalom nem függhet attól, hogy éppen melyikünk
fejéből nézünk ki. Kicsit magasabbról s kívülről tekintve,
nem logikus dolog, a gondolkodó emberhez valósággal méltatlan,
hogy a mi nemzeti, etnikai stb. önazonosságunkhoz való
ragaszkodásunkat szép és nemes dolognak ítéljük, a másokét
viszont barátságtalan, ellenséges, sőt, alantas viselkedésnek.
Ebből adódik az a furcsaság, hogy ugyanaz az értékesnek
(nemesnek) tekinthető kötődés innen nézve hazafiatlanság,
idegenlelkűség, kozmopolitizmus, netán cionizmus; onnan nézve
pedig magyarkodás, nacionalizmus, kirekesztés, netán irtó
szándékú nácizmus. A kölcsönös beleérző képesség és
belátás hiánya, nem csoda, minduntalan olyan láncreakciókat
indít el, amelyeknek a közös életünkre gyakorolt pusztító
hatása felér egy-egy tekintélyesebb atombombáéval. A szellem és
a lélek cafatai szállnak mindenütt.
Hogy
megint ne a levegőbe beszéljek.
Kertész
mondta, amit mondott.
Belátás
híján bármilyen józan ésszel felfoghatatlan, hogyan lehetne
korrekt (azaz tárgyilagos, igazságos és tisztességes) az az
ember, aki Orbán Viktorék kormányzásának időszakához a nyílt
antiszemitizmus uralmát, nácik televíziós közszereplését
festi oda sötét háttér gyanánt, s becsomagolt bőröndjével
azt üzeni, hogy a helyzet olyannyira súlyos és veszedelmes, hogy
hitleri módra bármikor kezdetét veheti egy újabb zsidóüldözés.
Minden bizonnyal súlyos tévedése és tévesztése Kertész
Imrének, hogy nem tulajdonított jelentőséget a ténynek: Európa
ma, akárhogy is, nem olyan, mint akkor; vagy annak az
intézkedéssorozatnak, amellyel Orbánék többszörösen
kinyilvánították és bizonyították a zsidósághoz való valós
viszonyulásukat. Hogy mást ne mondjak, kormányzásuk alatt
vezették be a magyar iskolákban a holokausztról való évenkénti
kötelező megemlékezést, vagy indították el a Holokauszt-múzeum
létrehozását... Hála Istennek, ma már statisztikai adatokkal is
igazolható, hogy a magyar zsidóság valós helyzete korántsem
olyan rémületes, mint amilyennek nagy regényírónk ábrázolta
gyakori nyilatkozataiban. A Kovács András vezette szociológia
kutatás26 adataiból
kiderül, hogy a megkérdezett zsidóknak "az antiszemitizmus
intenzitásáról és elterjedtségéről alkotott véleménye
elsősorban a tömegkommunikációból szerzett információkon
alapul. Amikor ugyanis azt a kérdést tettük föl, hogy a
megkérdezettet »személyesen érte-e valamilyen, a zsidósággal
kapcsolatos sérelem vagy hátrány«, akkor 80 százalékuk
»nem«-mel válaszolt. A »személyes sérelmekről« beszámolók
többsége nyilvános helyen elhangzott antiszemita megjegyzést
nevezett meg a sérelem forrásaként."
A
láncreakció második eseménye volt Elek Istvánnak, Orbán
miniszterelnök tanácsadójának Kertész viselkedésére adott
válasza, s nem is lehetett volna logikusabb véleménye annál,
mint amelynek a Magyar Nemzetben egy interjúban hangot is adott;
ebből az Élet és Irodalomban Vásárhelyi Mária elrettentésül
a következőket s a következőképpen idézi:
A
Magyar Nemzet, amely "az idő előrehaladtával vulgáris
konzervativizmusát egyre szélsőségesebb retorikára cserélte,
egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy belemarjon Kertész
Imrébe." Eme belemarók egyike, Elek István "éppen
Kertész Imrét találta legalkalmasabbnak arra, hogy példáján
keresztül az egész hazai »baloldali liberális szellemi elitről«
lerántsa a leplet. [...] A miniszterelnöki tanácsadó az
interjúban Kertész »rémesen korszerűtlen programját« idézve
leplezi le az írón keresztül a »gazdasági érdekcsoportok
hasznos idiótájává vált szellemi embert«, aki »balítéleteivel,
tájékozatlanságával, jelszavakat szajkózó felületességével,
indulataival, tárgyilagos gondolkodásra, méltányos
helyzetelemzésre, önvizsgálatra és önhelyesbítésre való
képtelenségével mindenre alkalmasnak bizonyult, csak éppen
szellemi hivatásának betöltésére nem.« Mi pedig - írja a
láncreakció harmadik elemeként megnyilvánulva Vásárhelyi Mária
- hálát adhatunk az égnek, hogy a Svéd Királyi Akadémia nem
olyan rémesen korszerű, mint a miniszterelnöki tanácsadó..."27
Feladványunk
megoldásának gyakorlati megvalósíthatósága szempontjából
figyelemre méltó tény, hogy Elek, aki igencsak azok közé a
ritka értelmiségiek közé tartozik, akiknek van fogékonyságuk a
másik oldallal való párbeszédre, a belátás, megértés
esélyének megteremtésére28,
maga sem kerülheti el a sorsát. Egyrészt látható, hogy empátia
dolgában most éppen neki is csak ennyire futotta; hát akkor
mennyire kell fussa azoknak, akikből még a fogékonyság is
hiányzik? Pedig, ha szigorúan nézzük, a világtörténelem
ismeretében nem is annyira abszurd feltételezni, hogy akár a mai
magyar (de akár a francia vagy német) közhangulatból a különféle
elemek szerencsétlen felerősödése - hatásuk megsokszorozódása
- révén kikeveredhet egy nyílt zsidóüldözés. Másrészt
látható, hogy egy szélsőségesnek semmilyen tekintetben nem
nevezhető - hiszen belátásra és párbeszédre alapvetően
hajlamos, a Magyar Nemzetnek egyébként túl liberális s onnan
kirúgott - személyiség milyen könnyedén nyeri el a baloldaltól
a "szélsőségesség" vádját és bélyegét. Ha -
Vásárhelyi minimális belátása híján - már Elek is a
szellemileg felrobbantandók (megsemmisítendők) közé soroltatik,
s valóban fikarcnyi fogékonyság sincs odaát "a méltányos
helyzetelemzésre", amely legalább azt kimondatná, hogy bár
Kertész félelme nem teljesen alaptalan, annak a valószínűsége,
hogy itt bármi baja történhet a zsidóságnak (pontosabban: több
baja, mint másoknak), oly csekély, hogy a normális, hétköznapi
emberek részéről teljesen érthető és elfogadható a heves
tiltakozás; sőt, még az a - minden bizonnyal mégis hamis -
feltételezés is érthető és rendjén való, hogy a
hisztériakeltés talán tudatos, vagy legalábbis az illető
valamiféle érdekcsoportok hasznos és - értelemszerűen -
tudattalan idiótája...
A
láncreakció negyedik - szintén megsemmisítésre ítélt - eleme
ugyancsak egy olyan személyiség, akiben többirányú fogékonyság
dolgozik, mindazonáltal - vagy éppen ezért - ő sem kerülheti el
a sorsát. Pelle Jánost munkássága, közéleti szerepvállalása
révén is, személyesen is ismerem. Amikor dedikáltattam vele
egyik könyvét, megemlítettem azt a "képtelenséget",
hogy furcsa mód még mindig bőven vannak, akik engem
antiszemitának gondolnak. Ő - feltehetően némi bátorsággyűjtés
céljából - hirtelen előrehajolt a bokájáig, aztán ugyanilyen
gyorsan kiegyenesedett, s a szemembe mondta: "Én is annak
gondollak". Nos, tárgyunk szempontjából érdektelennek
tűnhet, mit gondol rólam Pelle János, annyiban azonban mégsem,
hogy talán hitelesebbé teszi véleményem: Jászi Oszkárról írt
könyve számos tekintetben ugyanazokkal az erényekkel dicsekedhet,
mint Kertész Imre Sorstalansága. Nem már jól bevált (ez esetben
marxista) skatulyák, gondolatsémák alapján dolgozza fel a
polgári radikalizmus e neves képviselőjének - ellentmondásos -
életművét, hanem a szükséges körültekintéssel, árnyaltan,
tárgyilagosan. Mivel Pelle János és alanya is zsidó származású,
érthető, hogy a mű tárgyilagosságának mi az egyenes
következménye: a szerző számos következtetése nem cseng
kellőképpen egybe a politikailag korrekt irányvonallal. Szellemi
(közéleti) sírját már ekkor elkezdte megásni, szinte belelökve
saját magát abba a szépen telegető szellemi tömegsírba,
amelybe a kettős látásra hajlamos, ún. "díszzsidók"
kerülnek (Tamás Gáspár Miklós meghatározásával élve). A
Kertész Imréről írt, s az Élet és Irodalomban megjelent
írásának fogadtatása ezek után már nem is hozott semmi
meglepetést vagy csodát. Pelle János írt, amit írt, a
láncreakció ötödik és hatodik elemeként Radnóti Sándor
esztéta, kritikus és - nem mellesleg - egyetemi tanár, valamint
Litván György történész reagálása pedig újfent a
megvalósíthatósággal szembeni kétségeinket szaporítja.
A
magyar (vagy talán félreérthetetlenebbül: a magyarországi)
szellemi fősodorba tartozó két ítész voltaképpen Pelle János
szellemi megsemmisítésén fáradozik. Ebbéli igyekvésükben még
Pelle önmaga zsidó mivoltának hangoztatása és
kétségbevonhatatlansága sem fékezi meg őket: ugyanazokkal a
pusztító módszerekkel (fegyverekkel) dolgoznak, mint a lehető
legvadabb (és legvalóságosabb) antiszemiták ellenében. Ha Pelle
megállapítja Jászi Oszkárról, Révai Józsefről és Lukács
Györgyről, hogy mindhármukat a "baloldali internacionális"
elmélet híveinek tarthatjuk, és közös bennük, hogy tudni sem
akartak a holokauszt képében jelentkező "zsidóproblémáról"29,
akkor Radnóti Sándor esztéta, kritikus és egyetemi tanár
fejében ettől azonmód összeáll "a reprezentatív magyar
zsidók hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló
listája". Az Élet és Irodalomban hangot adva eme
meggyőződésének30,
Pellét, a zsidót is besorolja a rasszisták és zsidógyűlölők
közé, márpedig fajgyűlölőnek, különösképp zsidógyűlölőnek
lenni a politikai korrektség szabályai szerinti demokráciában a
lehető "legfőbenjáróbb" bűn, s legalábbis a szellemi
szalonokból (közéletből) való kitaszítás jár érte. Litván
György történész "érvelése" szerint pedig "Már
a három névnek ez az egymás mellé állítása is kimeríti a
pimasz rágalmazás tényálladékát", egyébként pedig Pelle
János személyéről és kutatómunkájáról összefoglalva azt
mondja, hogy "az utóbbi időben Jászi Oszkár emlékének
bemocskolására specializálta magát, most Kertész Imre
Nobel-díjának visszhangjáról szóló cikkében is alkalmat
talált e szenvedélyének kielégítésére".31
Láncreakciónk
sajátossága ráadásul, hogy nemcsak egy irányba, hanem
oda-vissza, sőt, összevissza is terjed. A szellemi ütlegelések
hatására a következő ÉS-ben Pelle így kezdi válaszát (amely
mögött egyébként, friss melegében, máris ott van Litván
György viszontválasza is): "Tisztelt Bíróság! Nem tudom,
kezdhetem-e e szavakkal mentegetni magam az ÉS 2002. november 15-i
számának Visszhang rovatában megjelent két, egyformán durva
hangú támadás után [...]".
Ugyan,
kinek s hol van a leghalványabb esélye is arra, hogy az ily
mértékig beindult s felhevült, gyorsan szerteágazó
láncreakciókba sikeresen beavatkozzék, ha nem is leállítva, de
megfékezve a pusztító folyamatot?
Tehát?
Ki
kell jelentenünk, hogy lehet jókat álmodozni, belátásról,
megértésről ábrándozni, de az istenes feladványnak nincs
valóságos megoldása? Mert, ahogy Kozma György író,
karikaturista mondja: "ajánlatos szerénynek lennem",
hiszen "nincs hatalmam az emberek és helyzetek fölött".32
Mások
felett talán valóban nincs. Magunk felett talán mégis van.
A
csakugyan szerény, de kétségtelen helyes, mert valóságos
megoldás titka, hogy kellőképp önzőek lehetünk; egyáltalán
nem kell mások lelkivilágával, pusztító ösztöneivel
foglalkozni; nem érdekel téged semmiféle viszonosság; nem
érdekel, hogy támad-e kedve bárkinek bevonni téged az
indulathullámba, a háború viharába; de az sem, ha véletlenül
mégis akadnak önző követőid. A törzsi háború szele úgy húz
el fölötted, mint a vadlibák, s te legfeljebb a változó
alakzatokat követed derűs figyelemmel.
Nem
azért leszel megértő és belátó, mert illik ilyennek:
toleránsnak lenni. Hanem mert nem akarsz veszíteni; sötét
szemüveget magadra rakva, elzárni magad kisebb-nagyobb szellemi
fényektől, csodáktól. Világítsanak ezek bár szellemi
égboltunknak akár ezen, akár azon az oldalán. Vagy ragyogjanak
még magasabban, mint Kertész Imre kétségtelen erényei, s
erényeinek bölcs sűrítménye: remek Sorstalansága.
"NINCS HATALMAM EMBEREK
ÉS HELYZETEK FÖLÖTT"
Kozma György meg nem jelent reagálása A feladványra
Próbálom
rávenni magam, hogy csak azért, mert Varga Domokos György engem
is idéz cikkében, ne akarjak mindenáron megszólalni újra a
zsidó-magyar szembenállás kérdésköre kapcsán. Nemrég azonban
(ÉS, 2003. március 8.) Vörös Kati tollából láttam Varga
cikkére reagálást, melyben a szerző megpróbálja
visszatuszkolni a Kertész-méltató cikkírót az "antiszemiták"
közé, oda, ahonnan írásával kikéredzkedik.
Van
mód arra, hogy a megszokottól eltérő módon tekintsünk a
zsidókra, ráadásul a XVII. Századi szombatosok (Péchy Simon)
óta ez létező írásbeli hagyomány is Magyarországon. A
"visszhangzók" jelentésű "jehudi" (zsidó)
szó azonos értelmű a "békés-muszlimmal" és a
"keresztény-felkenttel": mind arra utal, hogy az illető
vallásos, legalábbis viszonyul egy nagyobb "Én"-hez.
(Egyik sem etnikai jelző eredetileg). Hitler mondta, hogy a zsidók
megbocsáthatatlan bűnt követtek el: feltalálták az "Én"-t
és az együttérzést (Mózes: "Szeresd felebarátod"). A
többi találmányuk is bosszantó: ellenezték a gyermekáldozatot
Babilonban, a rabszolgaságot Egyiptomban és Rómában, bevezették
a kereszténységet és az iszlámot (mindkettő főként a zsidó
biblia-magyarázat leágazása), feltalálták a pénzgazdálkodást
és a kommunizmust, valamint a szórakoztatóipart. Ráadásul
mindezeket az újításokat ellenezték is (az első századi
szadukeusok, a hetedik századi karaiták, a reneszánsz
sabatajánusok, a felvilágosodás-ellenes haszidok és a
neológ-nacionalista ellenes ortodoxok eme folyamatos ellenzék fő
csoportjai.) Sok baj van a találmányaikkal, tehát mi sem
egyszerűbb, mint rájuk haragudni. Ugyanakkor az is tény, hogy nem
mindegyikük egyformán ludas e "bűnökben" s ezért
nincs mese, "a zsidókról" beszélni általában s
elítélőleg nem vall jó ízlésre, jó szívre, jó észre. Csak
hát a jószívűséget, jóeszűséget nem lehet parancsszóra
kikövetelni.
Elmeséltem
párszor, hogyan bukkantam rá felnőtt koromban - s biztos nem
vagyok ezzel egyedül - a szovjetista korban eltitkolt zsidó
őseimre. Köztük legendás csodatévőkre és ellentétes iskolák
vezetőire, Rásira, Majmonídészre, vagy épp Marxra és
Dreyfuss-ra, valamint a szintén eltitkolt dzsentri őseimre
(Szapolyai, Hunyadi, Bethlen, Pázmány, Balassi, s egész a
kamenyec-podolszki vérengzésért felelős MTI-alapító Kozma
Miklósig nyúlik sajnos a rokon-lista), és ráadásul köztük a
muszlim ősökre (vegyes házasságok akadtak a XIV-XVII században
nem is olyan ritkán.) Ezért mindegyik vallást felvettem,
mindhárom ábrahámi hitbe "betértem" (hasonlóan sok
XVII. századi szombatoshoz). Talán éppen abban reménykedtem,
hogy így megúszom az egyoldalú állásfoglalást?
A
fenti - anekdotikusnak tűnő - tények vagy szempontok arra
vezetnek, hogy abszurdnak tartsam "a zsidók" bármifajta
megbélyegzését vagy bálványozását, csakúgy, mint a
"keresztények" vagy "muszlimok" sommás
megítélését.
Ismerem
és kedvelem Varga Dombit is, Kertész Imrét is, és emiatt rosszul
érezném magam, ha egyiket meg akarnám védeni a másiktól. Nem
is szorulnak rám. De nagyon fontosnak tartom, hogy kialakuljon egy
nem-szélsőséges, nem-gyilkos-szívű jobboldal és ebben éppen
olyan Varga Domokos-féle hangokra lehet szükség. Szemben Vörös
Kati amerikai távlatú elképzelésével, szerintem csak azért,
mert jobboldali szempontjai vannak Vargának, még nem "ér
össze" Csurkával. A veszély reális, és szükség van
ezügyben egyoldalú, pártos hangokra is. De ahogy a
bibliamagyarázó bölcsek mondták olyan esetekben, amikor egy-egy
szekta teljesen ellentétesen értelmezett valamit: "Mindkét
igazság Istentől való." Jobboldali vélemény nem létezhet
és nem intézményesülhet anélkül, hogy meg ne fogalmazná újra
meg újra azt a "ressentiment"-t, ellenérzést, amit a
konzervatívok az újítások és főként a kapitalista, valamint
az ateista-liberális-szocialisztikus újítások kapcsán átélnek
(s eme újítások iránti - érthető - zsidó lelkesedés miatt
innen csak egy kis rosszkedv kell az antiszemita nézetekhez) Éppen
ezért, e nézetek "evidencia"-érzete miatt fontos minden
olyan jobboldali kezdeményezés, ami a Csurkáról való - akár
felemás - leválasztódásra törekszik.
A
jobb és baloldali világkép egy emberben mozaikszerűen
összefonódhat, de a közbeszéd szintjén egymással nem
keveredhetnek. Aki jobboldali, az mást gondol a világról: máshogy
- markánsabban, esetleg, ha ez gond, mint az utóbbi kétszáz
évben, mióta a vadász-építő-katona férfiszerepet máshogy
oldja meg a társadalom - határozottabban férfi, és máshogy nő,
tehát máshogy és másra neveli a gyerekét - esetleg megvédi a
gyerek-verés melletti érveket... És emiatt nagyon fontos neki,
hogy a "szilárd értékrend" oldóit "bűnösnek"
tekintse. Amit egy baloldali viccesnek és vállvonogatásra indító
apróságnak lát (pl. a "határtalan" - de hasznot hajtó
- erotika-centrizmus a tévében), az a hagyomány-párti,
tekintély-elvet nem elvető, a határok "tisztaságában"
hívő jobboldali számára "mocsok" és szinte
életveszélyesnek látja, ami miatt akár - bizony - gyilkosságra,
vagy mindenképp gyilkos haragra gyúlhat. Ösztön-szinten és
egyénenként ez minden emberben keveredik (tehát vannak
baloldaliak, akik mondjuk cigányoznak, zsidóznak, s észre se
veszik), de a köz-beszéd terén tisztább fogalmazások adódnak.
Ezért figyelemreméltóan nehéz dolog, hogy valaki a jobboldalon
nyilvánosan azt mondja: ez a Kertész igenis jó és hasznos nekünk
is, mert új szempontokat ad egy érthetetlen ügyben, s mellesleg
zsidó is. Mindegy, ő csak kivétel, a zsidók igenis bomlasztják
a mi nemes ősi erőnket... Ide vissza kell jutnia valahogy. Tehát
pl. "őszintén" a szemére kell vetni, mint Varga teszi,
hogy mondjuk nem taglalja a (zsidó) keretlegények vagy (zsidó)
ávósok szemétségeit.
Igenis
nagy és fontos feladat eközben elismerni egy-egy "zsidó"
remekművet vagy jótettet. (Szerintem ez a buzgó és naiv
igyekezet tűnik Petőcz György és Varga Kati számára
"ravaszságnak" - ha bármelyikük a cikke írásakor
ismerte volna Varga Dombit személyesen, tudta volna, hogy alig van
nála kevésbé "ravasz" ember a pesti flaszteren.
Történész diákként naponta rengeteg antiszemita és anti-anti
szöveggel találkozom: a ravaszság nem erőssége az
antiszemitáknak és azoknak sem, akiket mások annak tartanak s ők
azt hiszik, végre megtalálták vagy keresik a "megoldást",
mint éppen Varga. Persze tudom, az tűnik "ravaszságnak",
hogy erősen hangsúlyozzák, mennyire méltányos és humánus
például egy-egy zsidótörvény s ők mennyire ellenzik a
"törvénytelen" pl. nyilas megoldásokat: mindig
óvakodnak az "úri antiszemiták" "összeérni"
az aktív gyilkosokkal.
Egyszerűen
nincs mód arra, hogy a magyarországi zsidóság valamilyen módon
"megússza", hogy ebből az ellenérzésből rá is
vetüljön. Ezzel együtt kell élnünk. Ahogy egy házasság is
túléli, ha az egyik vagy másik fél türelmét veszti és
haragosan szól a másikra. Ahogy egyetlen szőke nő sem ússza
meg, hogy a szőke nőkről szóló viccekkel kapcsolatban valami
egészséges közönyt ki ne fejlesszen. Pedig a szőke nőknek még
annyi negatív (feltalálói, irigylésreméltó) szerep sem jutott,
mint a zsidóknak", s lám, mégis jó alanyai a köz-fantázia
harag-rohamainak. A szőke nő villog - a szőkeség akaratlanul
azonos a villogással - azzal, hogy nő: a nők, az anyák miatt
vagyunk itt, mindenről ők tehetnek... Talán ilyen módon lehet -
à la Freud - megragadni e viccekben a nőgyűlölő agressziót
(párhuzamba állítva a hasonló zsidó-ellenes haraggal: zsidók
miatt tudunk istenről - "őstényről", a felebaráti
szeretetről - sőt, képzelhetné valaki, az istentagadásról és
a hitetlenek kiirtásáról is).
Igazából
még csak azt szeretném elmondani, hogy a Varga Domokos György
által a 2003. január 10-i És-cikkében az én számba adott
mondat ("nincs hatalmam emberek...események, helyzetek,
tárgyak és érzelmek fölött...csak a viselkedésem fölött"),
eredetileg C.G. Jung ajánlása azoknak, akikmegoldhatatlan
helyzetekbe, konfliktusokba sodródnak. Fontosnak tartom, hogy
egy tekintélyre hivatkozzam, hogy ha már szóba jött, ne "csak"
én mondjam, hanem valaki, akinek sokan képesek hinni. Ez a
jelszava azoknak az ex-addikt csoportoknak, ahova ön-segítés
céljából olyanok járnak, akik valamilyen rossz - számukra
károsnak tűnő viselkedésről le akarnak szokni. Azért említem
sokszor írásaimban, s Varga azért idézi tőlem, mert a
zsidóellenességet a haragmánia vagy konfliktus-addikció (amely a
szenvedélybetegségek jellegzetes tünete) egyik alesetének
tartom. Senkit nem lehet lebeszélni róla, de saját magát bárki
igenis leszoktathatja erről, ha rájön, hogy pont neki miért
ártalmas. (Nem a zsidókat kell védeni, hanem a zsidógyűlölőket.
Hiszen - ahogy Ungvári Tamás írja egy talmudi helyre hivatkozva -
"Isten mindig az üldözöttekkel van. Akkor is, ha igazak
üldöznek gonoszokat.")
Mikszáth
elmeséli, (mikor az író tudósítani leutazik Nyíregyházára a
vérvád per miatt), hogy a tót parasztfiú, aki kijött érte az
állomásra, nyugtatni kezdte, ne aggódjon, az ottani parasztok
tudják, hogy ez csak az urak játéka, s hogy a zsidók csak
olyanok, mint más - hol ilyenek, hol olyanok. Mire Mikszáth:
- Honnan
veszed, fiam, hogy én zsidó vagyok?
- Mert
nem védi őket az úr.
Egy-két,
talán nemcsak számomra érdekes paradoxonra szeretnék rámutatni
röviden.
Varga: "Minden
azon múlik, van-e képességünk arra, hogy a
népcsoportokat ne tekintsük monolit tömbnek..."
Petőcz: "Nyugodtan
kijelentheti, hogy valamiféle (negatív) zsidó
vélemény... amely szerint nincs olyan, hogy zsidók, mert minden
zsidó másképp gondolkodik, s a vélemény nem
származásfüggő..."
Ez
érdekes vitahelyzet. Varga sikeresen eljut odáig, hogy (már-már
liberális módon) egyéneknek tekintse az üldözötteket és az
üldözőket - s éppen Kertész Imre könyve juttatja el e
felismeréshez. Vitapartnere mégis azt veti szemére, hogy nem ért
egyet ezzel a - helyes, mert ártatlanokat nem élből elítélő -
alapállással.
Vagy
nézzünk egy másik ellentmondásos kérdést:
Varga: "..kevésbé
kiváló elmék még elvileg sem képesek belátni, hogy
az igazságtartalom nem függhet attól, hogy éppen
melyikünk fejéből nézünkki."
Petőcz: "A
zsidótörvények elfogadásakor, a bevagonírozásál, vagy a
gázkamrák bejáratánál mik lehettek a kirekesztők
igazságai?"
Természetesen
itt is paradoxonokat súrol a beszélgetés. Nem véletlen, hogy a
"héber" (ivri) szó "túlnani"-t jelent -
latinul: "trans"-ot: a téma mindig a kétértelműség
határán táncol, ezért alkalmas figyelemfelhívásra,
botránykeltésre vagy segítség-kérésre. Hiszen Varga éppen azt
szeretné hangsúlyozni, hogy ha tragikus és elfogadhatatlan s nem
mindenki által szándékolt végeredményre vezetett is, a
tekintélytisztelő jobboldal és szélsőségesei is "megérthető"
igazságokat képviselnek, amikor a zsidókra (máshol más
kisebbségekre) vetítik szorongásaikat, mintegy őket téve
szimbolikusan felelőssé a mindenkor éppen aktuális
változásokért. Tehát valóban, Varga mondja azt (is), hogy
igenis vannak "igazságai" azoknak, akik úgy látták,
hogy az egyistenhit, a pénzgazdálkodás és az attól való
megszabadulás kommunisztikus elvei részben a mindenhol az "idegen"
"zsidók" által hirdetve bomlasztották fel az ősi,
pogányabb, "természetesebb", férfiasan-"tisztán"
kegyetlenebb hierarchikus szerveződéseket. Petőcz pedig - aki
szerint elvileg, liberálisként, minden más esetben persze meg
kell értenünk a gyilkost is - a látszólag naiv kérdéssel
lehetetlenné teszi magát ezt a nehezen kikerülhető
kérdés-felvetést. Hogyan lehetséges, hogy voltak emberek, akik
egy percig is komolyan gondolták, hogy más emberek vagyonát
elvehetik, életük felett rendelkezhetnek - elvont s a
történelemben folyton változó jelentésű szavakat mágikusan
használva a sokszínű valóság paradox tényeinek eltakarására,
mint "nemzet", "hagyomány", "vér",
"becsület"... (Más kérdés, hogy dicső főuraink
egymástól, akár rokonaiktól is elvették a vagyonukat, mondjuk
boszorkány-váddal.)
A
helyzet ugyanis az, hogy igenis mindig voltak olyanok, akik azt
gondolták, hogy a "történelem igazsága" azt követeli,
hogy igazságtalanok legyünk. Himmler ugyanúgy fogalmazott, mint a
fiatal Lukács népbiztos: "A Történelem megbocsátja, ha
magunkra vesszük ezt a bűnt". Csak az egyiknél a zsidók
kirablása és elpusztítása, a másik esetében az arisztokraták,
a vagyonosok (köztük zsidók) kirablása és elpusztítása volt a
"bocsánatos bűn".
Varga: "A
világ "politikailag korrekt" véleményformálói s az
általuk megdolgozott nagyközönség nehezen venné be - egyenesen
holokauszt-relativizmusnak tekintené - ha az egyébként folyamatos
megemlékezések iránya Auschwitztól (a megsemmisítőktől) Zeit
és Buchenwald (azaz a munkatáborok) felé fordulna."
Petőcz: "A
javaslat: ...őrizzük meg Buchenwaldot, azért kérjünk
bocsánatot, de Auschwitzot tagadjuk le..."
Ezzel
kapcsolatban csak az jut eszembe, hogy minden beszélgetés
helyzetekben hangzik el. Olyan helyzetben, ahol végletesen
embertelen kegyetlenségeket szeretnének egyesek (Varga "oldalán")
letagadni - talán az is eredmény, ha abban megegyezünk politikai
vitapartnereinkkel, hogy bizony a kisebb kegyetlenség is aggasztó
és elkerülendő. Ezért - hogy rámutatott a zsidógyűlölet
összefüggésére minden más mindennapi haragmániával, s még
olyanok is megértik, akik különben nem hívei a "zsidós"
újításoknak, sőt a kegyetlenség-csökkentő újításokat
kegyetlenségnek érzik - Kertész Imrének hálásak lehetünk, s
Varga Domokos Györgynek szintén, amennyiben a "jobboldal"
számára lenyelhetővé teszi a Kertész-békát...
Mert
valóban vannak dolgok - és Auschwitz ilyen - amiről nem tudunk
beszélni. Viszont vannak dolgok, amiről tudunk. A mindennapi
kegyetlenségeink ilyenek. És szerintem az már nagy lépés, ha
megpróbálunk odafigyelni arra, hogy ne akarjuk egymást percenként
agyagba taposni (vagy mártírrá emelni): ebbe az irányba tett
örvendetes első lépés a Varga Dombi munkája.
Nem
véletlen, hogy voltak kezdeményezések, amelyek szerették volna
"jelentéses" szóval - a reformációt beteljesítve -
lefordítani a nagy vallásmagyarázó "istenfiú" nevét,
amely a keresztények és zsidók közti évezredes ellentét
alapját érinti: Józós Késztős-nek nevezve például mindenki
jobban értené, ki is ez a Szabadított-Olajos. Hasonlóképpen a
"jehove" istennév eredetileg egy létige alak - jövő
idő, műveltető forma: Léteztető (Teremtő) az értelme.
(Pontosabban, hogy a sajátos egyszerre múlt-jelen-jövő aspektus
is benne legyen: Levendítő.) A javaslat - hogy üres hangsorok
helyett az eredetihez hasonló értelmes szavakkal utaljunk a
transzcendenciára - nem talált követőkre. (Én egy múlt századi
szerzőnél láttam a XVII. századi előfordulásra hivatkozva, de
nem sikerült ellenőriznem a forrást.) Mindenesetre az unitárius
(áriánus-katar-albigens-huszita-lutheránus-kálvinista-anabaptista-szombatos)
zsidózó szekták (akik szerint a Józós csak egy ember, gyerekei
aztán épp köztük keveredtek el, kazárok, frankok, írek, skótok
"igazvérű" grál-legendái közt) évszázadokon át
pusztíttattak az igazi zsidókkal együtt az egyházi-császári
(katolikus) oldal felől.
Ebben
a fenti elmefuttatásban nem az a lényeg, hogy konkrétan
vitatható, mert hagyományosabb elbeszélésekkel ütközik ez az
értelmezés, hanem az, hogy rámutat egy ijesztő állandó
történelmi sajátosságra: hogy emberek milliói teljesen téves
információk alapján - szinte transzban, alteregókat, kollektív
paranoid fantáziákat, tekintélyeket, pótszülőket követve,
gyenge én-erejüket támogatandó - döntenek kisebb és nagyobb
dolgokban, jelképpé varázsolva a valóság ilyen-olyan elemeit.
(A régi és a mai antiszemitizmus elméletek többsége a lelki
funkció - tekintélytisztelet, szerepzavar - vagy a nyelvi forma: a
szimbolizáció, esetleg a kollektív tudatzavar, a "chimeraképzés"
oldaláról közelít e kérdéskörhöz, lásd. Pinsker, Adorno,
Volkov, Langmuir idevágó elméleteit.) Mindig van egy hivatalos
"egyházi" ideológia - persze a különböző vallásokban
vagy szektákban eltérő -, amely egy bizonyos értelmezést ír
elő a "Jézus-Józós" jelenség - az Ideál - kapcsán,
de egyénileg mindenki sokféleképpen magyarázza ma már magának
mindezt. C.G. Jung a bevezetőben említett idézet mellett azt is
javasolja a bármely káros viselkedésről leszokni kívánóknak,
hogy egy "saját elképzelésük szerinti felső erőhöz"
kapcsolódjanak. Az unitáriusok és a muszlimok például a
Jézus-Józóst "csak" prófétának tekintik
(leágazásaik, a szombatosok és a szufik gyakran az üldözött
zsidók sorsára jutnak emiatt.) Egy másik ariánus-unitárius
"saját elképzelés" a ma Vermes Gézával (korábban
Renan-nal) fémjelzett "Józós csak egy a sok zsidó mester
közül" koncepció. Minden ilyen új értelmezés indirekt
módon a zsidók elleni harag csökkentését csökkenti, s az ő
tiszteletüket növeli. És az a közös bennük, hogy
kisebb-nagyobb kompromisszumon alapulnak: mostantól például nem
tagadom, hogy a zsidóság keresztényként, messiáshívőként is
szemlélhető - tehát (mondja a "zsidózó" keresztény
szekta) elvárom, hogy ők elfogadják az én messiás-hitemet (s e
kérés persze új ellentét forrása lehet).
Minden
igazságot lehet békés szándékkal és a megértés elmélyítése
érdekében kifejteni és terjeszteni és ugyanazokat lehet másokat
ledorongolva, rossz hangulatot terjesztve tenni. És ha e témában
valaki megszólal, nem ússza meg a félreértéseket. Kérdés,
érdemes-e törekedni "megúszni" ezeket a vitákat,
melyek, lehetnének itt-ott talán még jóízűek is.
Nincs
hatalmunk mások felett. Csak a saját viselkedésünk felett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése