Pancser politikusok

Pancser politikusok

Idegenek fogságában - A magyar önfeladás legyőzésének kulcsa – I. rész         (Kiáltás az antipódusról) *    „Két dolog van, ami állandó csodálattal tölt el: a csillagos ég felettem és az erkölcsi érzék bennem.” -- Immánuel Kant   A hideg fut végig az emberen már pusztán a gondolattól, hogy ha Debrecenben egyáltalán lehet köztéri szobra nemzeti írógéniuszaink egyik kiválóságának, Wass Albertnek, azon a sétányon lenne, amelynek névadója esetleg a hazaáruló, D209-es ügynök! Szerencsére, a Nagyerdő Medgyessy sétányának semmi köze az utóbbi korcshoz! Sovány vigasz, hiszen a Wass Albert-szobrok városainkban, falvainkban még alig fellelhetők.    Az elmúlt évek, évtizedek folyamán a kommunista, szociálliberális körök által, Wass Albert személye s munkássága kapcsán a nemzeti pszichén ejtett, be nem hegedt, minduntalan felmarjuló seb újabb sajgását okozza a vád, amivel Gadus István SZDSZ-es hajdú-bihari elnök - debreceni önkormányzati képviselő, valamint Zsíros Zsolt és Varga Zoltán, az MSZP városi elnöke, illetve önkormányzati képviselője és hasonszőrű paraziták néhány hónapja nem átalltak szégyentelen módon ismét előhozakodni. Tovább rágalmazva azt, a szeretett Erdélye és nemzete iránt kínok-keservek közepette, félévszázados idegenségben is végsőkig kitartó magyart, akinek árnyékában e mai élősdik pánikszerűen keresnék a búvóhelyet egy demokratikus, ön-, illetve történelmi ismerettel bíró világban! Éppen azok a paraziták lopták el Wass Alberttől a lehetőséget, hogy élete utolsó hónapjaiban viszontlássa szeretett hazáját, akik törvényesítették a lopást, „megélhetőségi bűnözésnek” bélyegezve azt. Teremtettek így szegény, de talán tisztességes emberekből bűnözőket, esetleg gyilkosokat.   A Wass Albertnek egész alakos szobrot állítani kívánó debreceni civil kezdeményezés kapcsán az ottani SZDSZ, illetve MSZP-s körök azzal a váddal éltek, hogy    „Debrecen fideszes vezetése tervszerűen építi ki a Horthy-rendszer reinkarnációját.” Gadus István szerint „erre utal a Trianon-szindróma, a Tisza István-kultusz, a türelmetlenség a politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szemben vagy ’a szélsőjobboldali hőzöngők támogatása’". [Wass Albert-szobor: a szélsőjobboldali hőzöngők támogatása? 2007. 07. 3. MNO]   Gadus István és a szadeszos háttérerő még mindig Wass Albert úgynevezett „hungarista-fasiszta” múltját, „írói munkásságának értékét” és „háborús bűnösségi mivoltát” akarja tisztázni. Zsíros és Varga, a két MSZP-s ítész  is, akik persze már túlléphettek a szocreál esztétikáján és a gadusok beprotezsálta Hollywood-on csiszolódnak, afölött aggódik, hogy Wass Albert „irodalmi munkásságának megítélése sem egyértelmű” és közéleti szereplése, állítólagos hungarista tevékenysége, “antiszemita nézetei és háborús bűnei” miatt “nem vállalható a XXI. századi demokratikus Magyarországon” [MNO]   A felhevült komisszárok szerint a város vezetése nem titkolja, hogy „Kósa Lajos nem 200 ezer debreceni polgár polgármestere kíván lenni, hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”.   Súlyos szavak, nehéz időkben! Megkívánja hát az alkalom – mégha olykor hátborzongató részletekkel is -, hogy perspektívába helyezzük a Wass Albert elleni vádakat, mindenekelőtt a vádaskodókat. Ami Wass Albertet illeti, amerikai emigrációjának korai időszakában az FBI és más, állami nyomozószervek egyértelműen tisztázták háború alatti szerepét, felmentették a románok, Ceausescu, ill. a társutas „magyar” hazaáruló körök máig hajtogatott vádjai alól. [A háborús bűnös” c. rövid elbeszélése több mint sejteti, hogy kik próbálták kijátszani - a sovén román állam mellett – a „hungarista”, „fasiszta” kártyát ellene, sikertelenül, legalábbis Amerikában, éppen az amerikai állambiztonsági szervek nyomozati eredményei miatt.] Wass Albert, ill. a magyarság és nemzeti irodalmunk csak az isteni gondviselésnek köszönheti, hogy a Ceausescu által küldött ügynök fegyverének golyója nem az íróba, hanem az otthona falába fúródott!    Ami a Mordor-lápvidékről jövő -- hazugságnál, hamis tanúzásnál, különösen nagy értékű nemzeti vagyon sikkasztásánál, már-már szinte a gyilkosságnál is súlyosabb -- vádat, ami a ma emberét, főleg magyarját érheti: az antiszemitizmust illeti, ha valaki, valamennyire is ismeri Wass Albert regényeit, életművét, ez a rásütött vád, mint köd a napsütésben, gyorsan eloszlik! Wass Albert hús-vér jellemeket rajzolt, akik így vagy úgy cselekedtek, éreztek a fajtájuk, hitviláguk, hagyományaik, ideológiák, társadalmi beágyazottságuk, történelmi kataklizmák, sorsuk függvényeként. Esetleg ezeknek, az emberi gyöngeségük által rájukrakott béklyóknak a foglyaként vagy azoktól megszabadulva. S váltak ezek a jellemek választásaik arányában – mint Wass Albert korának valóságában – torzókká vagy emberarcú lényekké. ’S ha hitványak voltak embernek, nem voltak megfelelőek románnak, szerbnek, zsidónak, németnek vagy magyarnak sem’ – Tamási Áron mércéjét alkalmazva.   Jó példa a fentiekre, a Wass Albert ellenes antiszemita vád hitványságára az Antikrisztus és a pásztorok c.  regénye. A jellemek sorában egy zsidó család két nemzedékének életútjával és választásaival a háború poklában. A kis erdélyi közösség által befogadott Samu és Sára asszony, a vegyesbolt zsidó házaspára és a fiúk: Emánuel, akiből ruszki hordákat falura szabadító kommunista komisszár lesz. Gyermeküket megtagadva, szégyenében elvándorol a nincstelenné vált két megrokkant öreg, a nőket erőszakoló, részeg, fosztogató s gyilkoló katonák és egyetlen fiúk által pokollá tett faluból! Hogy a regény végén, szinte messianisztikus üzenettel: a Szibériát megjárt Emánuel, a megtört egykori komisszár visszataláljon a rommá lett, enyészetnek átadott faluba, ahol néhány túlélő részéről Jézusi szeretetet talál és próbál viszonozni! De lehetne idézni az Átoksori kísérteteket is, Wass Albert elfogulatlanságát szemléltetve.   Az író ellenes nemtelen vádaskodás, rágalmazás szinte néma tűrése helyett töprengjünk el egy csillagsorson! Tegyünk fel néhány kérdést. Hány ígéretes, élethódító magyar vágy, mennyi sorsfordító élet s energia sikkadt a semmibe, görnyedt talán közönybe és az uzsora által rákényszerített taposómalomba az által, hogy a nemzeti irodalomból, közoktatásból, diákjaink nemzedékeinek érettségi tételeiből, a könyvtárak polcairól, filmgyártásunkból száműzték Wass Albertet? Mivel lehet magyarázni, hogy a Wass Albert-díjról, amelynek a «Kossuth-díjhoz» méltó elismerés kellene, hogy legyen, szinte senki nem tud? Mindmáig miért nem készülhetett filmeposz, például az „Antikrisztus és a Pásztorok”-ból, amelytől leesne a világ álla? De készült-e filmeposz ’56-ról a magyar s a világ -- totyogó gyerkőctől, az aggastyánig --, okulására? - Tán, mert a magyar kiegyenesedne és lesöpörné magáról a kullancshadat, a rálidércült csatornalények seregét?   Kérdések, amelyeknek megválaszolását nemcsak magyar, de embervoltunk is követeli. Ha Wass Albertre büszkék lehetünk, ha életműve bizonyíthatóan a magyarság, sőt: az emberiség közkincse kellene, hogy legyen, akkor a logika megkívánja, hogy megnézzük, miért revolvereznek a vádaskodók a tőlük idézett sorokkal. Vessünk alapos pillantást pedigréjükre, hiszen „demokráciában”, egy pártatlan bíróságnak, főleg népi ülnökökkel – ugye ez demokrácia lenne! -, ismernie kell a vádló előéletét, erkölcsi megbízhatóságát! (Esetleg volt-e büntetve, pl. hamis tanúzásért vagy más gonoszságért? S ha kellett volna, hogy legyen, akkor miért nem?)   S ha Gadusék, Zsírosék ragaszkodnak a szocionista történelemhamisítás szellemvasútja unalomig mutogatott állomásaihoz – „Tisza István-kultusz”, „Trianon-szindróma”, „bűnös Horthy-rendszer”, ún. „szélsőjobboldali türelmetlenség a politikai ellenfelekkel”, stb. – nos, akkor menjünk egy rövid idegenvezetésre, zsebünkben még el nem kobzott útikönyvünkkel. Vessük össze a panoptikum látványát a még be nem darált feljegyzésekkel. Mulassunk - ha lehet, s amíg lehet - a döcögő, szikrázó, rövidzárlatos szocialista örökségű szellemvasút bárdolatlanságain. (Mint hírlik, már készül helyébe a Spielberg-Wiesenthal, Disney és Társai, valamint néhány Nobel-díjas betársulásával, koreografálásával végtelenített –- bölcsőtől a sírig tartó -- ötletpark (theme park) utazás terve. Amerikában már százmilliókon kipróbálták és bevált! Hozzá kell tenni, vannak országok – lásd: Irak -, ahol sikertelen az ötlet.) Ha lenne „Tisza István-kultusz” Ha lenne ilyen, vajon mennyivel lenne rosszabb a tűzzel-vassal ránk kényszerítetteknél? Ki volt Tisza István? Tisza István magyar miniszterelnök, tagja az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsának 1914-ben, amikor Ausztria-Magyarország, Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös szerbiai meggyilkolására adott hadüzenetével kitör az I. világháború. Tisza István az egyetlen, aki hetekkel a hadüzenet előtt a minisztertanácsban kijelentette: „Szerbia elleni támadásba sohasem egyeznék bele, éspedig azért sem, mert Európa előtt rossz színben tűnnénk fel.” Figyelmeztette arra az elnöklő Leopold Berchtold gróf külügyminisztert, hogy „Oroszország élethalálharc árán is törekedni fog Szerbia megsemmisítésének megakadályozására”. A fennmaradt jegyzőkönyv szerint – írja Nemeskürthy István – „az összes jelenlévő, a magyar miniszterelnököt kivéve, azon a véleményen van, hogy gyors fellépés katonai beavatkozással váljék lehetővé.”   ”Az 1867-es kiegyezés értelmében Magyarország nem bírt önálló döntéssel sem külügyeiben, sem hadügyben, így „ki volt szolgáltatva a császár-király akaratának.” Tehát a háborúbanMagyarország vétlen és miniszterelnöke óhaja ellenére lett belekényszerítve!   S lám, az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben lábrakapó, elharapózó liberális sajtóuszításnak, idegen érdekek hátsó szándékainak köszönhetően olyan politikai „közhangulatot” sikerül kialakítani az országban, hogy a parlamenti ellenzék, „Károlyi Mihálytól Andrássy Gyuláig és Apponyi Albertig szakadatlanul” támadhatta éppen Tisza Istvánt és „verni kezdte a lármadobot, hogy a háborút Tisza István akarta”. Holott a „közös hadsereg döntéshozó tábornokai – írja Nemeskürthy – a háború elején udvarhű német és cseh érzelműek voltak.”   A történelem százmilliók életével hazardírozó „tarka kozmopolitáitól, az emberiség csömörletes örömhőseitől” (Széchenyi I.) eltérően, Tisza István gondolkodását törődés és aggodalom hatotta át nemzetének jövője iránt. Ez bántotta a kozmopolita söpredéket! „A külügyi helyzet olyan, hogy a nemzetek sorsa most századokra eldőlhet –- figyelmeztetett kétségbeesetten Tisza István 1913-ban –- nem lehet elbújni nagy világtörténelmi kérdések elől, ezekkel komolyan kell foglalkozni, ha elpusztulni nem akarunk.” Ezért törtek életére kétszer is, 1912-ben és 1918-ban, amikor is végeznek vele! Talán, a már akkor párját ritkítóan demagóg liberális sajtó nyomására is, a merénylő ellenzéki képviselőt felmentik „hazafias felbuzdulására” való tekintettel.   A XX. század második felére a magyar közéletet majd elárasztó csatornalények előfutárainak bomlasztása is kellett ahhoz, hogy két évvel a háború kitörése előtt az ellenzék nyíltan tüntethetett a magyar tüzérség korszerűsítése ellen, míg a „háborús felkészülés és ennek értelmében a nemzeti egység híve, Tisza István miniszterelnök közgyűlölet tárgyává vált.”   A mai mutált, ezerszeresen ravaszabb, szocionista utódok: a gadusok, hillerek, zsírosok, vargák nem véletlenül járnak koszorúzni a ’19-es hatalomátvételi kisérletükhöz besegítő nemzetáruló: Károlyi Mihály szobrához, amelyet csendben beloptak a „nemzeti” tudatba, ill. tudatlanságba, hogy ne lehessen a népnek egyetlen fia, lánya, aki hegesztőpisztollyal, talajgyaluval vagy gránátvetővel letisztítsa a Duna partjáról bronzba merevült fekáliahalmazt!   De mivel is érdemelte ki Károlyi Mihály, a hazaáruló gróf, a nemrég még megkövetelt, de a gadusok, hillerek által ma is ápolt Károlyi-kultuszt? Talán azzal, hogy az 1914 karácsonyán, a szláv hordáinak élén győzelmét Budapesten ünnepelni akaró orosz cár számításait keresztülhúzóSzurmay Sándor tábornokot, az „uzsoki győzelem hősét”– aki magyar honvédeivel a Kárpátokban megállította az orosz hadat - később elfogatta, és háborús bűnösnek tekintette? „Mert ha nem vív ki győzelmet 1914 őszén az oroszok ellen, akkor azok már 1915 óta Magyarország birtokában lennének és a magyar katonáknak nem kellett volna vérezniük”?   Talán azzal, hogy míg a háború végén, a fegyverszünet megkötése után vonatok százain hazatérő, egykori birodalmi: osztrák, cseh, morva, horvát, lengyel katonákból késlekedés nélkül alakulnak meg a maguk nemzeti hadseregeik, addig a parancsnokaikkal fegyelmezetten, fegyverestül, lőszerestül hazatérő magyar alakulatok katonáit Károlyi bandája „megfosztotta fegyvereitől, a hadsereget szétzilálta, s így az ellenség akadálytalanul hatolt be az országba”? Azzal érdemelné ki tiszteletünket, hogy az országra szabadította Kun Béla vörösterrorját –- négy hónap alatt 590 magyart gyilkoltak le – és ezen, Sátán által világraszellentett torzszüleménnyel karöltve, tálcán nyújtotta át az ezeréves Magyarországot a fél világot gyarmataik igájában tartó trianoni ítészeknek?   Vagy azzal, hogy védelmére kelt az 1935-ben bebörtönzött Rákosinak vagy, mert felvételét kérte a Szovjetunió Kommunista Pártjába a ’30-as években? Akkor, amikor Sztálin és fogdmegjei halálra éheztettek közel 10 millió ukrán parasztot! Máig áll köztéri szobra a „szociálisan érzékeny” grófnak, aki „nagyúri gesztussal földet osztott, s majd egy országot elkockázott - de megnyíltak neki a párizsi szalonok”.    Sok mindennel lehet vádolni Tisza Istvánt. Többek között, mert elfogadta a ’67-es kiegyezés sok káros örökségét, amelyet Tisza Kálmán, apja s nemzedéke hagyott rá. Azt például, hogy a birodalom önálló nemzetiségek föderatív államszövetségévé alakítása helyett, a „nemzetiségek centrifugális törekvéseitől recsegő-ropogó monarchia, federativ kiegyenlítődés helyett, múlóértékű dualizmussal menti meg magát az időelőtti összeomlástól.” [Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története]   De a ’48 elveihez kezdetben hűségesen ragaszkodó ellenzék, a század elejére hiteltelenné váló, ’48 örökségét lejárató, obstrukciós politikája a világháború közelgő viharának idején járhatatlan út volt a nemzet számára! Garzó Imre a szabadságharc honvéd tüzér-hadnagya írta – végül is Tisza István nemzetmentő intézkedéseinek védelmében – az ellenzék álhazafiságáról:    „Megfoghatatlan, hogy e piszkos erdetű s utólag még az idealizmus mázával sem bevonható, semmilyen jogcímen nem igazolható „ellenzéki” mozgalomnak magyar főurak is az élére állnak.”    Velejéig romlott, s képmutató a gadusok, zsírosok, a szocionista háttérhatalom érvelése a kiegyezéspárti örökös Tisza István ellenében, mert éppen a magyar gyökerű modernizáció, iparosodás, megkésett polgárosodás, honi középosztály megteremtésére hivatott erőknek ’48-at követő üldözése, majd ’67-el felerősödő egzisztenciális ellehetetlenítése tette lehetővé a mai szociálliberális országfosztogatók elődeinek korai „országhódítását”! „Mi itt egy szabad országban vagyunk”! Nem, nem létezik Tisza István-kultusz a magyarok körében! Annál inkább rejtett, kimondatlan Tisza Kálmán-kultusz, amelyet mindenáron fenntartanak a szélsőségről trombitálók, normává téve a kiegyezést követő, XIX. századvégi nemzetveszejtő politika elveit, amelynek jóváhagyásán Tisza Kálmán, Magyarország akkori miniszterelnökének neve díszeleg!   Nem lehet túlzás azt állítani, hogy a ’48-as szabadságharcot követő mintegy 50-60 évben dőlt el a modernkori Magyarország sorsa, lett megvetve az a halotti ágy, amelybe most betaszítanák a végképp legyengült nemzetet! – De vigyázat: más eshet, végső és halálos zuhanással ebbe az ágyba! - Ha így van – csak, hogy tanuljunk a történtekből, a ránktört betegségből! – vessünk pillantást a korszakra, ill. a nemzetfejlődés, polgárosodás azt megelőző, európai trendjének jellemzőire.   Ezt azért is meg kell tennünk, mert sok, nemzetben gondolkodó is elfogadja az alattomos vádat, hogy nálunk idegeneknek „kellett átvenni” a kiegyezést követő rohamos városiasodás irányítását, nekik kellett felvirágoztatni a gazdasági-kereskedelmi, polgári, értelmiségi tevékenységeket, stb., mert a magyarban minderre „nem volt meg a hajlam”! A retardált [hátráltatott] magyar nemzetállami fejlődés okáról írja Hóman Bálint és Szekfű Gyula:   „Magyarország nem ment át az abszolutizmus azon kétszáz esztendős korszakán, mely alatt a nyugati nemzetek vérükből származó uralkodók vaspálcája alatt likvidálták a rendiséget és hozzászoktak ahhoz, hogy az állami faladatok teljesítésében a közjó, a nemzet java munkálását lássák. Nálunk talán csirájában: Hunyadi Mátyás királyunk halálát követően, a török-, ill. Habsburg uralommal akadt el ez a folyamat. Az abszolutizmus – ismerjük a korábbi századok e szomorú tanulságát – nálunk idegen uralom eszköze volt.”   Főleg köznemességünk „obstrukciós” hozzáállását – mert a híguló magyar főnemesség egyre inkább vazallusává vált az osztrák uralomnak -, nagyban magyarázza az a tény, hogy a „Habsburgok abszolutisztikus kísérletei nem egy magyar egységet akartak összehozni a magyar államhatárok kitöltésére, hanem épp e határok megszűntetésével a magyar egységet egy nagyobb, ausztriai-német egységbe beolvasztani. Az abszolutizmus nemzetépítő hatása így kiesett történetünkből, hiányzott a nemzeti udvar, a nemzeti hadsereg, a nemzeti központból szétsugárzó állami közigazgatás és az abszolút állam merkantil gondolkodása a nemzetgazdaság kifejlesztésére.” [Magyar Történet]   A levert ’48-as szabadságharc és a rá következő megtorlás több mint másfél évtizedében megtorpant a reformkorral végre valahogy beinduló, a nyugat-európai nemzetekhez mérten – főleg a török és Habsburg iga és pusztítás miatt – megkésett polgári nemzetté válás folyamata. A Bach-korszak dermedt légköréről írja Marschalkó Lajos:   „A magyar szabadságharc terhének hordozói: a magyar főnemesség kisebb része, a művelt középosztály, középnemesség jelentős többsége, a debreceni, kassai cipszer polgárság, nemes kalmárság hazafias elemei, mindenek fölött a parasztság voltak. A 80 millió forintnyi Kossuth-bankó elégetése után főként a polgári elemek, a keresztény kereskedők, a szabadságharc magyar és német pénzadói tönkrejutottak. A szabadult jobbágyot besorozták a császár májlandi seregébe, a középnemesség és polgárság, nemzeti kereskedő társadalom jobbjait elvitték Kufsteinba” vagy felakasztották. A legyőzött országra rászabadul az osztrák, a fajtájuk iránt húzó cseh, morva hivatalnokok, beamterek hada, „amely nem tud magyarul, de magyar sujtásos dolmányban sétafikál.” Ők a gyarmatosítók újabb hulláma, a cenzúra, a császári bürokratikus hatalom felvigyázói. És a császári rendeletekkel a magyar élettéren ütött résekbe benyomul egy végzetesebb erő: a galíciai zsidók tömege. Az „1859. december 20-iki rendelet... engedélyezi a zsidóknak bárminő ipar gyakorlását.”   Nem kevesebb, mint „Magyarország gazdasági gyarmatosítása” indul el ezzel „mert olyan időben történik ez az intézkedés – írja Marschalkó – amikor a magyar és keresztény polgárság, kereskedőréteg, iparosság pénzügyileg földre van terítve a szabadságharc leverésének következményei által. Ilyen előzmények után nem lehet helytálló az a sokat hallott érvelés, hogy a zsidóságnak milyen óriási érdemei vannak az ország iparosítása és a kereskedelem megélénkítése terén”!   Az úrbériség megszüntetésével a nemzeti ellenállás anyagi terhét viselő kis-, ill. középnemesség tönkremegy, mert anyagi tehetősség, hitelek hiányában nem tudja pótolni bérmunkával a felszabadított jobbágy munkáját. A „hitel és instrukció nélkül földhöz juttatott, felszabadult jobbágyság pusztul és szegényedik”, hogy majd évtizedekkel később milliós tömegekben vándoroljon ki. A bécsi udvarnak és a Rothschild bankháznak nem érdeke, hogy bármelyikük is hiteleket kapjon a beruházáshoz, gépesítéshez, megkezdődő iparosításhoz. Ha hitelhez jut a közép- és kisbirtokos, azt 30-40%-os kamatra kapja.    „A magyar nép alatt megrendült a föld. Egy év alatt 16 623 birtokot árvereznek el s ezek jó része zsidókézre kerül. Tizenhárom év alatt 210 549 végrehajtás útján való birtokváltozás történt.” Mindössze 13 év alatt (1875-1887) „eladósodás miatt összesen 808 295 birtok került eladás alá.”(Marschalkó Lajos: Országhódítók)   Hasonló tendenciát [jelenséget] látni az iparban. A korai kapitalizmusban tapasztalt eredeti, helybeli vállalkozók általi tőkefelhalmozás helyébe, e fejlődési színt átugrásával, a „nagymérvű tőkebeözönlés következtében a magyar ipar egyszerre a nagybankok érdekkörében nagyüzemesül. Néhány nagyiparos család kivételével az önálló iparosok gazdaságilag elvéreznek.” Kísértetiesnek tűnik a hasonlóság a mai szocionista hatalom globális, idegen érdekeket támogató gazdaság-politikájával, mert már a XIX. század végére „az államhatalomnak olyan mérvű nagyüzempártolása” volt tapasztalható, „amely a liberalizmus nyugati hazáiban mindenkor ismeretlen volt” – írja Málnási Ödön.   Talán elfogult Vajda János a ’48, ill. a kiegyezés utáni idők lecsúszott dzsentrijét, köznemességét illető kritikájában, miszerint „nálunk, ha valaki úrnak nem mondhatja, készebb dacos gőggel parasztnak vallani magát, de polgárnak nem....” A fentiek tükrében, volt-e módja „polgárosodni”, értelmiségi pályákra lépnie az elszegényedett, eladósodott kis-, középnemesnek vagy fiának? Hogy a parasztról ne is szóljunk! Ha sikerült is neki, akkor a monarchia Magyarországának azon „nemzetfenntartó értelmiségébe” kellett belépnie, akik „alpin, dinári, sémi fajú és idegen ajkú” polgárokként vagy leszármazottjaikként megtanulták „a falusi magyarság hatalmas tömegeinek nyelvét, de a népi érdekközösségbe, lelki egységbe nem olvadtak, mint ahogy az angol gyarmatosok is csak a gyarmati lakosok nyelvét tanulják meg, de velük lelkileg soha össze nem forrhatnak”. [Málnási]   Mint pl. Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében a liberális, idealista Varjassy Gábor főispán – a kufsteini börtönéveket túlélő, ’48-as nyakas veterán, gróf Varjassy István fia – birtokát elözönlő, a városi közéletben a kulcspozíciókat betöltő: Franyek (jegyző), Brencsák (intéző), Aufbauer (a falusi tanító), „Ázik úr”(boltos) vagy Prosperjeck János: jogtanácsos és RáduKonstantin: a román pópa... És ezt látjuk az egykor száműzetésbe kényszerített Rákóczi fejedelem Bécs által elkobzott kárpátaljai birtokára telepített Schönborn uradalom alkalmazottjai körében is. „Főerdész, erdész, erdővéd, gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak a nagy sokasága – lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien.” És jött ezek mellé a rutén és magyar földműves népet fojtogatni, a kivándorlás útjára lökni a „kazár”, a galíciai zsidó! „Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít a beszivárgott lengyel-zsidó” – írja a szemtanú Bartha Miklós, a XX. század elején.  [Kazárföldön]   A budapesti polgárság, középosztály idegenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy „még a századforduló körül is voltak olyan fővárosi középiskolák, ahol Arany Jánost úgy kellett magyarázni, és a tanulók zagyva, fogyatékos magyar nyelvére fordítani, mint Homéroszt.” (Gombos Gyula)Budapestnek – a Duna jobb parti, ősi, Attila testvérbátyjáról kapott nevével - a XX. század elejére minden 5-ik lakója már zsidó volt! (Vajon az ún. Tudományos Akadémia melyik másik idegenszívű, őseinket talán az Akadémia elnökéhez: Glatz Oszkárhoz hasonlóan mocskoló, doktorált bitangjának „kutatása” nyomán van fent az Interneten Buda s Pest nevének eredeztetéseként, hogy „Buda német neve, ’Ofen is’, délnémet nyelvjárásban a bolgár-szláv pest szóhoz hasonlóan barlangot, üreget jelöl”?   Történik mindez a Széchenyi István által éppen a magyar nyelv ápolása végett alapított Tudományos Akadémia tudtával, hiszen maga az elnök írta őseinkről a Magyarok Krónikája c. művében, hogy azok „görbelábú gyilkosok, primitív hordák”, akiknek saját „nyelvük nem lévén a sokkal műveltebb szláv törzsek szavait lopták el”. Jó Mátyás királyunk idejében hány botütésre ítélték volna az ilyen doktorált, szellemi kútmérgezőket?)     Ez a fentebb bemutatott kispolgárság, „értelmiség” és középosztály – benne a túlsúlyba került német és zsidó elemmel -, a semmiből feltörő új nagypolgári-zsidó elit vagy a felhígult történelmi vezetőosztály, arisztokrácia volt hivatva Nagy-Magyarországot megtartani?! Fájdalommal mondja erről a világról Tamási Áron: „A régi és igazi magyar arisztokrácia, mely érzelmeiben és cselekedeteiben megmaradt magyarnak, ugyanakkor „visszazüllött” a faluba, a kurta nemesek közé.” De jött helyükbe az új arisztokrata! „A dualizmus alatt számos, magyarul alig beszélő, vagy csak tört jiddis-héber-magyar zagyvalékot makogó zsidót díszítettek fel királyi és udvari tanácsosi címekkel, bárói és grófi ranggal, s ezzel egy szemvillanás alatt megnyílt előttük a magyar törvényhozás legfelső kapuja: a főrendi ház is.”  (26 zsidó tőkemágnás bárói rangot, 280 pedig nemesi címet nyer.) Az emancipációt követelő zsidóságból, a befogadottakból így lett csupán néhány évtized alatt - szószólóikkal, pénzhatalmukkal az államapparátus legfelső köreiben - a magyarság fölé emelkedő kaszt! Az „újnemességgel” is felhígult, a kiegyezés természetéből adódóan mondhatni: korrupcióra hajlamos magyar hatalmi elit „már csak az emancipáltak gazdasági erejével tudta a hatalom megtartására irányuló, „felülről vezényelt” választások költségeit előteremteni.” [Csurka Dóra]   Noha már reformkori nemzedékünk szinte minden nagyja, Széchenyi, Kossuth, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, sőt maga Deák Ferenc is óva intett a nyakló nélküli bevándorlás-politikától, a galíciai zsidóság feltétel nélküli befogadásának s emancipációjának gondolatától is, Tisza Kálmán országlása e tekintetben öngyilkos módon folyt! Az „országhódítás” ezen „pionír éveiről” írja az első világháború idején Buday Barna, a jeles közgazdász:   „Sehol sem volt a zsidóság érvényesülése olyan heves és rohamos, mint nálunk, az igaz, hogy a zsidóság arányszáma Magyarországon is a legnagyobb. Nálunk 10 év előtt körülbelül 16 lakosra esett egy, Oroszországban 25-re, Németalföldön 50-re, Németországban 80-ra, Törökországban 130-ra,  Angliában 600-ra, Norvégiában 6000-re.”  A félévszázad alatt Nagy-Magyarország területén a zsidók által megszerzett  négy és félmillió holddal és bér-birtokaikkal „ma már a mezőgazdasági terület ötödrésze kezében van.” – írta Buday Barna a zsidó-kérdés létezését, okait és megoldását kutató, „Huszadik Század” (Jászi-Jakubovics Oszkár lapja) pályázatra beküldött tanulmányában. [Idézi Marschalkó]   A zsidó származású Szekfű Gyula szerint 1914-ben „minden tíz magyarra egy zsidó esett, míg a németek közt csak 100-120-ra egy”! (Összehasonlításképpen Romániában „1872 -1909 között összesen 45 zsidó családfő nyerhette el a román állampolgárságot. A többi továbbra is a hontalanok, bozgorok állapotában maradt” - írja Horváth Lajos)   A korabeli cári Oroszország önvédelmi reflexeit követően - amelyekkel megvonták a zsidóktól a szeszfőzés, szeszárusítás, földbirtok-vásárlás lehetőségét, politikai választási jogukat, stb., kivéve, ha a Káspi tenger melletti térségben letelepednek, és földművelést űznek -, többszázezres, Talmudon, haszid-hiten felnőtt zsidó kivándorlótömegek lendülnek nyugatnak. Az Amerikáig, Dél-Amerikáig terjedő kivándorlóhullámot nyugat-európai zsidó szervezetek, pénzkörök támogatják, a „kis oroszországi zsidó azonban pánikszerűen menekül át a legközelebbi határokon. Hová meneküljön? Magyarországra! – ahol még csak bevándorlási törvény sem létezik”, hiszen – mint Tisza Kálmán mondta – „Mi itt egy szabad országban vagyunk”! [Marschalkó Lajos]   A magyarországi zsidóság, világtörténelemben is ritkaságszámba menő, mindössze néhány generáció alatti hatalomra kerülésének főbb állomásairól áttekintést adtunk egy korábbi írásban. (A magyar zsidóság vezetői hatszor...- Nemzeti Hírháló 2007. 03.14.) Itt csak jelzésszerűen, egy-egy kirívó bizonyságát említjük meg ennek a hatalomnak! Míg az orosz cár, aki persze segített vérbefojtani a magyar szabadságharcot, törvényileg korlátozza a galíciai, ukrajnai zsidóság társadalombomlasztó tevékenységét, nálunk a Bach-korszak szabadságharcot megtorló, magyar polgári fejlődést megállító önkényuralma éppen ezeket a kiváltságokat adja meg a beözönlő, magyarul sem igazán beszélő zsidónak – a megtorlás éveiben padlóra küldött, gazdaságilag versenyképtelen magyarság rovására!   A Szabó Dezső Elsodort falu művéből ismert Schönberger-Sarkadi klán éppen ezekben az években alapozhatta meg a vagyont, amellyel majd a Sarkadi fiú bekerül Budapest sorsformáló köreibe. Pl. az 1860-as császári helytartótanácsi rendelettel, a szeszégetés, italmérés, stb. zsidó iparűzési engedélyével, amelyet persze a kiegyezés után egy Tisza Kálmán is változatlanul hagyott. Mi ezzel a baj? – kérdezi sok mafla tájékozatlan, filoszemita. - Mert Gadusék ugye tudják, hová akarok kilyukadni! - Válaszul idézném Marschalkó idevágó sorait.   „Nyolcvan év múlva a hirhedt szeszkartell alakjában, Fellnerék és 17 zsidó család kezén van Magyarország egész szeszipara.” A szeszkartell 1938-as persze „antiszemita”! - államosításakor „egyszerre 500 százalékkal ugrik fel a szeszgyártásból befolyó állami jövedelem. Adóeltitkolások és jogtalan profit révén a szeszkartell annyi jövedelemhez jutott, amennyiből évente egy-egy magyar páncélos hadosztályt lehetett volna felszerelni a közelgő világvihar előtt.” – Lám, vannak más módjai is Károlyiék „magyar tüzérség korszerűsítését” megtorpedózó szándékának! –   Ha megszorozzuk a magyar élet megannyi területén a monopolérdekek s köreik által „adóeltitkolások és jogtalan profit révén” kisajátított jövedelmet, az mennyit tesz ki vajon? Ez volt a Tisza Kálmán féle „szabad ország”-elv gyümölcse, nem csoda hát, hogy ezzel a Tiszával - noha gróf-, semmi baja sincs Gaduséknak!   De mi más húzódott meg a galíciai jövevények „sikerességének” hátterében, nevezetesen: a Talmudon felnőtt agyban? – Ha már a vádaskodók pedigréjét vizsgáljuk, kis „mélylélektani” elemzés szükségeltetik! - Míly „eszmék”, hitek, tanok munkáltak, lapultak az évezrede Talmudon nevelkedett, Magyarországra beözönlő galíciai zsidók sokaságában, mint békésnek tűnő vizek mélyére süllyesztett, gyilkos méreggel teli hordók, melyek egyszer csak váratlanul világra lökik pokoli terhük? Mert a néhány évtized alatt beözönlött százezrek számára, már évezrede a Talmud volt a világlátás Alfája és Omegája. A jövevények sorában nem kis számban képviseltette magát a haszid-zsidók csoportja. – Az izraeli palesztinverők, -gyilkolók sorában gyakran felbukkannak az esti híradókban manapság is! No meg újra Magyarországon. Ezrével Nyírtasson meg – mint többen állítják – a gyanútlanul nyitva hagyott ajtójú körmendi lakótelepi lakásban! -   A XIX. századi orientalista, a zsidóságot jóindulatúan ismertető katolikus Bonaventura Mayer a haszid-zsidóságot „az emberiség legtudatlanabb, legműveletlenebb, legbabonásabb s legdurvább osztályaihoz tartozónak mondja” – írta Huber Lipót kanonok. (Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról.) Viselt dolgaikból „kitűnik, hogy a lelkiismeretességet csak nagyon alárendelt kérdésnek tekintik, mert hazudnak, lopnak, csalnak, sőt minden lelkiismeret furdalás nélkül gyilkolnak is s emellett több helyütt rabjai az iszákosságnak is.”   E korban csak fokozati különbség választja el a fenti felekezet Talmud-értelmezését zsidó testvéreikétől. (Hogy a lentebb idézésre kerülő, haszid-zsidót minden bizonnyal máig is vezérlő felfogás mennyire tekinthető érvényesnek más, akár „világi”  zsidók körében napjainkban, azt döntse el a tájékozott olvasó!)  Ha világi – látszólag „hitehagyott” – is volt a zsidó s többé nem követte a talmudi előírásokat, mégis egész lényét népének évezredes tanai, reflexei hatották át, mint liberális vagy kommunista zsidóét: a Talmud által kétezer éven át belénevelt kiválasztottság, magasabbrendűség tudata! Mindenekelőtt a faji, intellektuális felsőbbrendűségé, amelynek okán persze a befogadótársadalom vezető, irányító pozícióinak betöltésére, elit rétegének kisajátítására érezte feljogosítva magát, megszerzésük módszereiben nemigen válogatva. Tehát a talmudi, sőt ószövetségi tanok predesztinálták a liberális, világi szupremációs [felsőbbrendűségi] törekvésekre, „világmegváltó” tervek levezénylésére formált „jogára”. (Például a liberális, szocialista – Talmudból sarjadt – tanokon nevelkedett Moses Hess a fajok és nemzetek közti harcot látta a történelem jellemzőjének, amelynek meghaladása a zsidóság küldetése. Természetesen az emberiség felszabadítása és egyesítése nevében, írta Róma és Jeruzsálem c. könyvében (1862), ahol – ugye ideiglenes jelleggel, a nagy feladat: a nemzeti hovatartozások felszámolása érdekében - egy palesztinai zsidó állam megalapítását is javasolta, még Herzl előtt.)   A kiemelkedő zsidó gondolkodó, dr. Fejér Lajos írta a múlt század ’30-as éveiben, hogy a Talmud a zsidó faj számára „a másikkal való keveredést, vagy pláne összeolvadást a hozzáférhetetlen valláserkölcs blokádja alá helyezi”, s így „az emberi összetartozás érzését a legsajátabb módon formailag és eredményében saját fajára korlátozta. Ezzel minden társadalmat, melyben élt – a talmudi zsidó -, maga ellen provokált”, írta. „Fiat justicia, pereat mundus”? A modernkori magyar sors megfeneklésének, a mai kanálislények Wass Albert feletti ítélkezésének megértéséhez elengedhetetlen egy 19. századi per említése. Nos, éppen haszid-zsidók pere volt az, amelyben a tiszaeszlári Solymosi Eszter, a tizennégyéves kis libapásztor meggyilkolásával vádolták a helyi zsidó felekezet saktereit, a bizonyíthatóan rituális gyilkosságot végrehajtó „metszőket”, „kóser bölléreket” és másokat. Az 1882-es bűnügy és perének híre bejárta a korabeli világsajtót. A vizsgálatot, ill. a pert vezető bíró, a 4000 holdas, „megvesztegethetetlen úr”, Korniss Ferenc személyének integritásához semmi kétség sem fűződhetett. Még a liberális New York Times és más világlapok beszámolói is úgy említik, mint akinek „egész Európa és az Egyesült Államok csodálattal adózott” pártatlansága miatt. (Marschalkó) Kihallgatások folyamán kétszer is a sakterek és bűntársaik ellen vallott Scharf József zsidó egyházfi fia, a 16 éves Móricz, aki a kulcslyukon át végignézte, hogyan folyatták ki Solymosi Eszter vérét. Dacára a fiú vallomásának és sok más, állításait megerősítő vizsgálati eredménynek, Korniss Ferenc csak a gyilkosság tényének, de nem állítólagos rituális voltának kiderítésére törekedett. Néhány nappal az1883. augusztusi ítélethirdetés előtt a nyíregyházi törvényszék elnökét, Korniss Ferencet meghívta közeli birtokára gróf Dégenfeld Ferenc egy barátságos vacsorára. A régi barát téglási kastélyában meglepetéssel látta Korniss, hogy gróf Tisza Kálmán is jelen van a vendégek sorában. Az ízes vacsora végén kérdezte meg az ország nagyhatalmú miniszterelnöke:   „Nos, elnök úr, mit gondol: bűnösök az eszlári sakterek?” Korniss Ferenc válasza a határozott volt: - „Meggyőződésem szerint: - bűnösök!”. A feljegyzések szerint Tisza Kálmán így fordult Kornisshoz:   „Nézze Elnök úr! Holnap, holnapután, vagy bármikor Ön kihirdeti a halálos ítéletet az eszlári sakterek fölött. Én nem akarom befolyásolni Önt. Csak annyit adok tudomására, hogy a bécsi Rothschild bárók Őfelségével is közölték: amennyiben a nyíregyházi ítélet elitélő lesz, akkor nem csinálják meg a 60 millió forintos rente-konverziót. Ez esetben a monarchia, de mindenesetre Magyarország csődbe megy. A forint elértéktelenedik. A nemzetiségek fellázadnak. Akarja ezt a felelősséget vállalni Elnök úr?” [Istóczy Győző]   A „fiat justicia, pereat mundus” (Legyen igazság és vesszen a világ) elvét valló, feddhetetlen törvényszéki elnök, Korniss Ferenc megrendülve állt a vacsora vendégei közt! Néhány napra rá a nyíregyházi bíróság felmentő ítéletet hozott a sakterek ügyében, Korniss Ferenc pedig „soha többé nem hirdetett ítéletet se gyatra tyúktolvaj, sem komoly bűnöző fölött.” A precedens értékű perrel nem más, de a föld rendült meg a „szent-istváni magyar állam, a magyar jogszolgáltatás alatt”![Marschalkó]   Valójában nyíltan felvetette fejét az a hidra, amelyet a per után egy korabeli publicista a zsidóság „szörnyű szolidaritásának” nevezett. Fel kell tenni a kérdést: hogyan falazhattak a Rothschild bárók és szinte mindenki a Tórát, Talmudot vagy liberális elveket követő zsidók közül, fajtájuk - Sátán karmában oly engedelmes eszközzé gyúrt - egyedeinek? Csoda-e, hogy ezzel a Rothschild bárók nótájára táncoló Tiszával nincs semmi baja a jelen szocionista csatornarémeinek, az őket ugráltató és őrző-védő bandának? Az „itt egy szabad országban vagyunk” ostoba elvét a sötét bevándorlótömegek fele kiterjesztő Tisza Kálmán mennyiben járult hozzá - a magyarságot lassan kivéreztető rothschildi, világbanki zsidó uzsora melletti –, haszid-zsidó hit megkövetelte rituális véráldozat „gyakorlattá” tevéséhez...? - De messziről is, a debreceni Medgyessy sétányról kitagadott Wass Albert szobortól indultunk. Óh, Istenem, mily irdatlan utakat kell bejárnia a magyar léleknek: igazáért. Hogy ne boruljon be feje felett végképp a csillagos ég, és ne roppanjon össze benne: erkölcsi érzék! –   Bármily észbontó is, az átok - a megtorlatlanul hagyott tiszaeszlári bűn: Solymosi Eszter kiontott vére - ma újra visszaszáll fejünkre, mert újra áldozatokat szedő sakterek járnak körünkben, mint csaknem ezer éven át Európa szerte. Az izraeli Bar-Ilan Egyetem történész professzora,Ariel Toaff kutatásai, „Véres Húsvét” című, 2007 elején megjelent könyvében megerősítik a korábbi, ún. vérvádat, amely „szerint egyes zsidó fundamentalista csoportok zsidó húsvétkor, a Pészah idején keresztény gyermekeket gyilkolnak, és rituális célokra használják fel a vérüket. Az így nyert vért Pészahkor, közelebbről Szeder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték.” [N.B. Lásd Israel Shamír magyar nyelvű írását: ►A nemzetközi zsidóság Ariel Toaff tanár urat bocsánatkérésre és könyvének visszavonására illetve megsemmisítésére kényszerítette! [1]] –szerk.   A hollywoodi „ekcsönfilmeken” [action-films] hülyére hizlalt tévénéző, újságolvasó, akinek drogelvonási tünetei vannak, ha két napig nem kapja meg erőszak, s vér látványadagját – a kezdeti borzongás után - talán napirendre tért az 1998 tavaszi, egész Magyarországot sokkoló hír felett, hogy „H. Zsófit, egy 11 éves kislányt kegyetlenül meggyilkoltak a család körmendi, lakótelepi lakásában...A kislány torkát ún. sakter-metszéssel vágták el, ami fültől-fülig történő vágást jelent, így rövid idő alatt rendkívül nagy vérveszteséget okozó..”   Ami különösen vérfagyasztóvá és ómennel bíróvá teszi a körmendi vérgyilkosságot a magyarság számára, az elkövetés módszere mellett, az úgynevezett nyomozó-, igazságszolgáltató szervek bűnpártolásának felső kormányzati szervek általi jóváhagyása és a bűnpártolók, nyomeltakarítók kitüntetése. Ezzel a zsidó-rituális-gyilkosság a történelemben eddig minden bizonnyal példátlan, új szakaszába lépett, amelyet a világ egyetlen más országában nem lehetne így elkövetni és elfedni! A Mordor-médiák által kiképzett lumpenproli elmegy a hír – mint borjú a vágóhídi kapu előtt, holott az ő gyermeklánya lehet a következő áldozat!   H. Zsófit, mint Solymosi Esztert 116 évvel korábban, közvetlenül a Pészah előtt, ugyanazon a napon, vagyis április 1-én gyilkolták meg Körmenden! „A metszés és az elkövetés módszere profi gyilkosra vall...A szakértők szerint mindennek úsznia kellett volna a vérben! A nyomozók a lakásban úgynevezett luminolos eljárással vérnyomot kutattak, de nem találtak semmit! ...Több liter vér „nyomtalan" eltűnésére az általunk megkérdezett szakértő (és a józan paraszti ész is) csak egyetlen magyarázatot tudott mondani: a kifolyó vért egy edényben felfogták” – írják az ügyben nyomozó újságírók. ►„A város zsidó nevezetességeit aznap látogató busznyi zsidót természetesen senki nem tartóztatta fel, az országhatárt még aznap elhagyták, magukkal vitték  az ügy részleteit és titkait...” [Teljes beszámoló - a Magyar Jelenből átvéve:  Vérgyilkosság, zsidók, titkok, döbbenet… (I. rész) / II. rész: Kuruc.info 2007.júl.13. ill. júl.29.]   Tiszaeszlár esetében, Rothschild követelésére és a tetem eltűntetésével, megválaszolatlan maradt a kérdés: ki ölte meg Solymosi Esztert? „Megölték-e egyáltalán?” – A vérgyilkosság szóba se került! – H. Zsófi elfolyatott vérű tetemét megtalálták. A világ hírcsatornái - gazdáik intésére - már nem tódultak a hírre. A gyanú mégcsak véletlenül sem vetődhetett haszid-zsidókra, noha a városban, az épületben jártak. És aki erről tanúskodott, az lett a vádlott. A szocionista „igazságszolgáltatás” elviteti a „balhét” –, tudatmódosító gyógyszerek (Xanax és Dormicum) hatása alatt, veréssel, amely később agydaganatot okoz az ifjú számára – a körmendi ismerősök, barátok által bizonyíthatóan légynek sem ártó, ártatlan 18 éves Tánczos Gáborral!   A közelgő választások miatt Kuncze Gábor, akkori belügyminiszter mielőbbi megoldást keresett az ügyben, „s a rendőrség, a nyomozóhatóság a jelek szerint ennek igyekezett is megfelelni. – Igen, Kuncze volt az, aki megtagadta a magyar útlevél kiállítását Wass Albertnek! - Gyorsan kijelentették, hogy *Tánczos a gyilkos,* Kunczéék pedig rengeteg jutalmat, előléptetést osztottak ki, bár a választásokat azért mindennek ellenére elbukták.” A nyomozásvezető egy Farkas István nevű, szombathelyi zsidó rendőrtiszt lett, szokatlanul nagy sleppje kíséretében. Megbízatását jól teljesíthette, mert a „rendőr alezredest 2004-ben Lamperth Mónika belügyminiszter akkor tüntette ki Szent-Györgyi Érdemjellel, amikor Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt dandártábornokból rendőr vezérőrnaggyá léptette elő.” 2007 márciusában pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét tűzték a zubbonyára!    „Az egész körmendi gyilkosság legérdekesebb rendőrségi vonatkozása az a tény, hogy 1998-ban a Vas megyei rendőrfőkapitány az a Bene László volt, aki a 2006 őszi rendőrterror idején, mint az egész rendőrséget irányító ORFK vezetője vált hírhedté. Bene László kiugró karrierjét Tánczos Gábor letartóztatásának köszönheti.” A köztársasági elnök, Göncz Árpád rögtön dandártábornokká lépteti elő, megyei főkapitányból. Duplán megszolgálta a rangot: a haszid-vérgyilkosság akár gyanújának is az elhárításával és az akkori MSZP-SZDSZ-es csatornalény-koalíció bűnüldöző szervei rátermettségének bizonyításával.   Noha e sátánfattyat - csakúgy a másikat: Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitányt – a 2006 őszi rendőrterror, majd a rendőrség sorozatos botrányai után a közvélemény nyomására Gyurcsány Ferenc leváltja posztjáról, a körmendi vérgyilkosság „elsimítása” miatt „az MSZP-SZDSZ hatalom hálás szeretete övezi Bene Lászlót, ugyanis” szóbakerült, hogy „Takács Albert rendészeti miniszter szakállamtitkára a frissen kirúgott Bene László lehet.”   De még mindig nem tudjuk, ki ölhette meg, profi-gyilkosra valló „szakértelemmel”, H. Zsófit! Nos, a Tiszaeszláron „precedenst teremtő” haszid-szekta az ultraortodox zsidó Salamon Berkowitz üzletember vezetésével újra képviselve van Magyarországon. – Nevezzék ugyan magukat Mózes-hitű ortodoxoknak. - Immár ezrével gyűlnek össze évente Nyirtasson, nyíltan ajánlatot téve a község utcáin a helyi asszonyoknak, lányoknak! Berkowitz az úgynevezett rendszerváltozás idején települ Magyarországra és az „antiszemita kártya” pimasz kijátszásával revolverezve, szocionista fedezettel, zavaros, adócsalásos üzleti módszerekkel hamar feltalálja magát híveivel.   És itt adjuk át a szót az oknyomozó újságíróknak, akik nem kis veszélynek teszik ki magukat! – Mint pl. a Tánczos Gábor tragédiájáról könyvet író Balaton Balázs újságíró, „akit – az üggyel kapcsolatos nyomozásai miatt – 1999. májusában Budapest közelében egy rendőrautóból kiszálló férfiak agyba-főbe vertek, miután ráripakodtak, mondván: -„Jó lenne, ha nyugton maradnál!”” -   A Magyar Jelen újságírógárdája írja: „vérfagyasztó felfedezést tettünk: Salamon Berkowitzék éppen a körmendi gyilkosság idején, 1998-ban nyitották meg ünnepélyesen a Traubisoda új üzemét Szombathelyen!” Az csak természetes, a „figurába vág”, ugye, hogy Berkowitz „a legóvatosabb becslések szerint is kétszázmillió forintos kárt okozott azzal, hogy a szombathelyi üzem telephelyét 1998 óta érvényes szerződés nélkül bitorolja, miközben bérleti díjat nem fizet”. A szombathelyi Traubisoda üzemben haszid-zsidók dolgoznak, kóser módon előállítva az italt. -„Hogy mitől kóser valami, azt ne kérdezzük, azt a Tóra mondja meg, ősi törvény." A zsidó hagyomány szerint az áldozati állat – vagy a tények tükrében: gyermek – vérét lakóépületeik falára, ajtajára is hintették. Hmm! Az oknyomozó újságírás elakad a szombathelyi üzem kerítésénél, „szuverin, magyar földön”. Pedig ha nem az In-Kal Security és vérebek őriznék, azok a falak talán beszélnének! Lám, megy már minden olajozottan, nem kell többé rothschildi beavatkozás.   Íme a háttérrajz tablói a véreskezű Rákosi-, Kádár-gányolás után, az aczélelvtársak, magyarbálintok, kunczék, árpibácsik, hillerek, suchok, bánók...által tömegfogyasztásra, -riogatásra maszkírozott panoptikum figuráihoz. Csak hogy lássuk: mi mindent rejt eleink, s önnön felelőtlenségünk és a sors kegyetlensége miatt ránklopódzott csatornalények „lelke”! Mert megintcsak: falazhatok-e akár testvéremnek, ha az a Gonosz szolgálatában ténykedik? De kövessük tovább az idegenvezetés útvonalát – ha már azokká fokoztak le bennünket otthonunkban, az éj leple alatt és pásztoraink felelőtlensége miatt a létünkbe somfordáló paraziták! ”Trianon-szindróma” – Mi a baj a trianoni fájdalommal? Mi lenne az? Az uniós tagsággal újból átvedlett, megszalonosodott csatornabúvár had debreceni szószólói szerint a „Trianon-szindróma” is a Horthy-rendszer reinkarnációja kiépítésére utal. ”Trianon-szindóma”?  Mi lenne az? Mi a baj a trianoni fájdalommal? Ha valahol, itt elárulja magát a sok hazátlan bitang, ezért izzik fel bennük a gyűlölet Wass Albert ellen, akinek a neve, munkássága emlékeztet a magyar Erdélyre, a „Kard és kaszá”-val megtartott honra. Gyűlölik, mert Wass Albert jelképe, arisztokrata létére is a föld népével sorsközösséget, áldozatot vállaló magyar, aki rácsodálkozik, s tiszteli a teremtés gazdagságát. Míg ők – amint Mordor kénköves, sötét tájain beléjük ivódott -, felélnek, lepusztítanak mindent, amire mohó kezüket ráteszik.   Gyűlölik, mert Wass Albert emlékezteti őket, s minden, öntudatában még töretlen magyart, 2004. dec. 5-i fertelmes, sátáni árulásukra. De minek a tünete a „velünk élő Trianon”? A magyar nép és földje megcsonkítása felett érzett hazafiúi fájdalomé! Mert felsajog a csonkaságban a nemzet, a náció „egészségének” hiánya. Ez veszélyes a szemükben, ezért mondta a román parlamentben egy Kovács László, hogy „a magyaroknak és a románoknak csak egy közös ellenségük van: a magyar nacionalizmus” [E. M. Barki]   Persze a nemzettudat, a nemzeti lét hullámtörője a globális lét otthontalanságába mindenkit belemosni törekvő gyilkos áramlatoknak! De hogy egyetlen csatornalény se merje hazug retorikával belénk fojtani a szót, vegyünk sorra történelmi tényeket a Monarchia nemzetiségi viszonyairól.   Kétségtelenül hiba volt a ’67-es kiegyezés idején a Monarchiát alkotó nemzetiségek valamiféle szövetségi rendszere megteremtésének hiánya. Mégis, a magyarság nemzetiségeket elnyomó politikájáról beszélni hazugság! Ugyanis az „1868-as Nemzetiségi Törvény egyenlő jogokat adott Magyarország minden polgárának, eltekintve nemzetiségtől vagy vallástól. Noha a központi ügyintézés hivatalos nyelve magyar volt, az alsóbb egységek (megyék, helyhatóságok, járások) elfogadták a terület etnikai kisebbsége nyelvének használatát.” A Monarchia iskola rendszerében a felekezeti iskolákban az iskolát fenntartó kisebbség nyelve volt használatban. „Ez gyakorlatilag a kisebbségi nyelvek korlátozás nélküli használatát jelentette az általános és a középfokú oktatásban, mivel 1868-ban csaknem minden ilyen iskola felekezeti volt. Egyetlen európai ország sem adott több jogot kisebbségeinek ebben az időben.” Valójában a kisebbségek szociális, gazdasági körülményei sem voltak rosszabbak a magyarokénál. A „földnélküli magyar parasztok száma megegyezett a román és szerb kisebbségek összlétszámával.” (Bodolai Zoltán, The Timeless Nation)   A Monarchia szlovák kisebbségének jogairól írja Lovas István:  „1868 óta, a kiegyezés után a magyar iskolákban a szlovákok anyanyelvükön is tanulhattak akkor, amikor Franciaországban a kisebbségi nebulók még az óraközi szünetekben, botozás terhe mellett nem beszélhettek baszkul, katalánul, occitánul (dél-franciául), vagy Nagy Britanniában walesi nyelven” és „a magyar állam anyagi támogatást nyújtott azoknak a szlovák iskoláknak, ahol magyarul is oktattak”!   Az Trianoni ítészek között irányunkban legrosszabb indulatú, gyarmattartó „Franciaországban, az 1850-es években az ország lakosságának több mint egyharmada nemzeti kisebbségekből tevődött össze (elzászi, lotaringiai németek, flamandok, bretonok, baszkok, katalánok, olaszok). A franciák úgy oldották meg a nemzetiségi problémát, hogy az anyanyelvi oktatást kizárták, és kötelezővé tették az iskolákban a francia nyelvet, így elfranciásították a nemzetiségieket. A világon senki sem tiltakozott ez ellen.” [Cey-Bert Robert]   „Az én őseim legnagyobb bűne az volt, hogy amikor jó szívvel befogadták az oláh menekülteket, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy magyarokká váljanak, s nem kezelték őket úgy, mint ahogy a nyugati demokrácia kezeli a bevándorlóit: „Ha munka kell, tanuldd meg a nyelvet!”” – írja Wass Albert. És valóban, a Trianon előtti Magyarországon élő közel 3 millió román - a lakosság 16,1%-a – számára, csupán „Erdély területén 2813 román nyelvű iskola volt. Ugyanakkor Romániában a 7 millió lakosság számára csak 4453 iskola működött.” Ebből is láthatjuk, nemhogy elnyomta volna, de „Magyarország jobban viselte gondját az Erdélyben élő románoknak, mint Románia a saját országában élő polgárainak.” (Dr. Zetelaki Máté Imre)   És a fentiek ellenére bennünket vádolnak a befogadottak, innen-onnan szalajtottak vagy elvtelen kiszolgálóik – az eörsik, zoltaik, suchok, gadusok, zsírosok...- türelmetlenséggel „a politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szemben”! Hát nem éppen a soviniszta, magyargyűlölő nemzetiségi mozgalmakkal szembeni türelem, Tisza Kálmán öngyilkos liberalizmusa okozta vesztünket? S ítélkeztek felettünk azok Trianonban, akik világbirodalmukban sortűzzel és puskatussal igazgattak: az angolok s a franciák. Még az irántunk nem éppen testvéri érzéseket tápláló Jászi Oszkár is azt írta, hogy a trianoni ítélettel: „Öt és fél millió lelket szabadítottak fel, és négy és fél milliót tettek irredentistává”.   Más szóval: „1 700 000 szlovák felszabadítása ürügyén egymillió magyart és 260 ezer németet csatoltak el hazájuktól; annak érdekében, hogy 3 millió románt Nagy Románia bekebelezhessen, 1 700 000 magyart és 600 000 németet választottak el Magyarországtól; azért, hogy 500 000 szerb egyesülhessen fajtestvéreivel, 400 000 magyart és 300 000 németet kényszerítettek arra, hogy más országban éljen…” (Dr. Szilassy Sándor) Ez azt eredményezte, hogy elveszett az ország területének 71,4%-a, lakosságának 63,5%-a - minden 20 magyar közül 7, idegen országba került! Hát emiatt van „Trianon-szindróma”! Meg amiatt, ami Trianont követte.   Bizony kötelezővé kellene tenni a politikai pályára lépők, fontos közéleti pozíciókat betöltők számára a fenti egyszeregynek a megtanulását! Meg azt, hogy mi várt s vár mindmáig a magyarra idegeneknek juttatott szülőföldjén. Helyszűke meg az orvosolatlanul hagyott trianoni fájdalom okozta fásultság miatt csak röviden.   Megintcsak Wass Albert regényei a leghűbb krónikásai a korabeli, erdélyi magyar sorsnak. Átoksori kísértetek c. regényében így emlékezik Tamás, az egyik regényalak a Kolozsvár környéki erdélyi falu iskolájára, az ’50-es években:   „Amikor Kálmánka hatéves lett, a törvény szerint le kellett vigyem a falusi iskolába. Annak ellenére, hogy a falu lakossága magyar volt, az iskolában csak román nyelven tanítottak, s a gyerekeknek még egymás között is tilos volt magyarul beszélni.”   Úgyszintén a háború utáni testvéri, szocialista szemlehunyásig kellett várni – és ugye ezért is bűnös a Horthy-rendszer, mert nem tűrte volna -, „hogy azokat a magyar gyári munkásokat, akik ebédidő alatt társaikkal magyarul mertek beszélni, minden tárgyalás vagy bírósági ítélet nélkül büntetésből kényszermunkára küldték.” Hogy hová? A Halál-csatornához, a Duna-Fekete-tenger-csatorna építéséhez. 60 ezer ember- 75%-ban magyar – 300 millió köbméter földet ásott ki – kézzel – és 4.2 millió tonna köbméter cementet használt fel a 9 évig tartó építkezésen. Ha az ott pusztult magyarok ezreinek sorsán bánkódnánk, az Gaduséknak: Trianon-szindróma!   És régen volt, felejtsük el azt is, ugye, hogy az 1918-as csaknem hétszáz délvidéki magyar iskolából kétévnyi szerb uralom alatt már csak egynegyedük létezett! Szóljon erről megintcsak az író, a temerini születésű Illés Sándor. Mire hat éves lett, s iskolát kezdett, abból szerb iskola lett! „Jártak ide persze magyarok is, de tanulni szerbül kellett. Emlékszem, mikor először hazamentem, mindenki körülállt, a nagyapa, a mama, a szüle. Elővettem palatáblámat: cirill betűk álltak rajta. Láttam a mama arcán a döbbenetet; akkor döbbentek rá, mit vesztettek Trianonnal, ekkor értették meg, hogy elveszett az ország. Hirtelen világos lett előttük, hogy idegenek lettek.”   S ahogyan üldözték nyelvét, s kilökték iskolapadjából, ugyanúgy igyekeztek kiforgatni az idegen államnak lökött magyart tulajdonából, múltjából, még sírjából is. „Az alkalmazott ravaszság és a törvények áthágásai valójában azt bizonyítják, hogy Romániában semmitől sem riadnak vissza a magyar kisebbség elszegényítése érdekében” – írta még a genfi, románbarát francia nyelvű sajtó is a ’30-as években. (Az általuk elszenvedett veszteségek értéke 1930-ra, akkori árfolyamon számítva, 200 millió US dollár volt. Ez 1945-re 300 millió dollárra emelkedett és nagyfokú elszegényedést okozott körükben.)   Trianont követően Szerbiában a magyarság gazdasági tönkretétele érdekében feloszlatták a magyar pénzintézeteket, majd a földreform alkalmával a magyar kézen levő földek felét szerb tulajdonba juttatták. Ehhez persze, a szerb kolonizáció felgyorsítása érdekében is, az elkobzott magyar földre 74 118 szerbet telepítettek be. Többezer magyar hivatalnok és tisztviselő vesztette el állását, „helyükre – és minden államilag jól fizetett hivatalba – szerbek kerültek”, még a színmagyar településeken is.   „A nagy- és középbirtokokat szétosztották, az egyházi és magyar köztulajdont képező épületeket kisajátították, a magyar gazdasági életet az adópolitikával megfojtották.”(Hódi Sándor)   A Felvidéken 1922-re a megszálló cseh hatalom lerombolta a teljes magyar felsőoktatási rendszert. A magyar értelmiségi utánpótlás patinás színhelyeinek megszűntetése a Felvidék minél gyorsabb magyartalanításának célját szolgálta. 1945-ben a hirhedt, fasiszta Benes-dekrétumokkal a felvidéki magyarok elvesztették munkahelyüket és nyugdíjukat, bankbetétjeiket befagyasztották, tilos volt magyarul beszélni az utcán vagy a templomban. Valamennyi magyar nyelvű iskolát bezártak és tanáraikat kiutasították az országból. Az üldözésnek kitett magyar kisebbség tekintélyes része, több mint 400 000 személy engedett a nyomásnak és kérte a reszlovakizációt. Több mint 100 000 magyart telepítettek át Magyarországra. (Jeszenszky Géza) Ezek az intézkedések 1948-ig érvényben maradtak, de valójában a Benes-dekrétumok máig hatályban vannak.   Kell-e folytatni a ’44-’45-ben a Titó szerb partizánjai által lemészárolt 4o-5o ezer délvidéki magyarral vagy kárpátaljai, ruszki igába, Szibériába hajtott testvéreinkkel...? Kell-e sorolni a trianoni fájdalom okait, melyek újra és újratermelődnek? (Pl. a közelmúltban - egy agresszív szerbbel való, önvédelem kívánta verekedésért, ami mégcsak súlyos testi sértést sem okozott! - a temerini magyar ifjaknak kiosztott, de az egész Délvidék magyarsága megfélemlítésére szánt hatvanegy évnyi börtönbüntetést, az állandósult magyarveréseket...?) Nem tudunk már eleget a trianoni fájdalomról ahhoz, hogy minden jóérzésű magyarnak, pártállástól függetlenül, taslira ránduljon a keze a fájdalmunk mocskoló, pimasz csatornalényt hallva?  A Horthy-rendszer és „kapitális bűnei”! De kövessük a szocionista szellemvasút egyre fantáziátlanabb, s pimaszabb útvonalát, melynek következő – idegenvezetőink szerint - rémítő állomása: a Horthy-rendszer! A fentebb idézett írásunkban már elmondtuk, mi is a kapitális bűn, amelyet a Horthy Miklós nevével fémjelzett korszaknak nem lehet megbocsátani. Például az ún. zsidótörvényeket, a „Numerus Clausust”! Csak csatornalény logikával magyarázható, hogy a máskülönben annyira „kifinomult társadalmi igazságérzettel bíró” zsidó vagy nemzsidó baloldali, liberális személy nagyvonalúan átsiklik a tény felett, hogy a „numerus clausus” 1920-as bevezetésének oka az ekkor a lakosság mindössze 6%-át kitevő zsidóság 35%-os egyetemeken való képviseletének korrigálása volt, az igazán nagyvonalú 10%-os megengedett határral. Csatornalényeink szerint abban sincs semmi visszatetsző, hogy a ’30-as évek derekán a „20 munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemek 46%-a (783-ból 361) zsidó személyek tulajdonában van. A húsz legnagyobb ipari tröszt 336 igazgatósági tagja közül 235 (75%) zsidó származású, csak egyetlen tröszt van, ahol a vezetőségi tagok többsége nem zsidó. A közepes nagyságú magánvállalkozások 78%-a zsidó tulajdonban van...” Újságírókról, vagyoneloszlásról, földtulajdonról nem is szólva... Persze a megfigyeléseket tevő John F. Montgomery, az USA akkori budapesti nagykövete tán: antiszemita volt. Nahát!  Vita bezárva, mert jöhet megint Tom: a „lantos”! – Nem is kutakodunk tovább a témában, elkeveredve a szellemvasút holmi mellékvágányára, de azért vessünk futó pillantást a korszak egynéhány: bennünket, magyarokat érintő vívmányára.    Többek között arra, hogy „Horthy fasiszta Magyarországa” egész Európában először iktatta törvénybe (Lex Vass) a mindenkire kötelező élet- és betegbiztosítást.” (Fiala Ferenc) Erre biz’ a korház- és egészségügy szétverő fenegyerek, kanálishad-fővezér: Gyurcsány csak rázná fogyatékos fejét, mint valami gravitációval s egyéb természeti törvényekkel ellenkező állításra! De mert csak nem ad a demokráciából, egy 2006-ban 76 éves nyugdíjas vasutast, Pap Jánost remélhetőleg meghallgatná.   „A MÁV-nál 1938-ban az elnökigazgató havi jövedelme 1093 pengő volt. A legkisebb fizetést 72 pengőben állapították meg. Vagyis 15-szörös volt a különbség. 2001-ben ez a viszony esetleg, ha 20-szoros volt. Most? Egy hetilap szerint az elnökigazgató fizetése évi 70 millió Ft (!)? A mostani legkisebb fizetéssel összevetve ez kb. 92-szeres (!) viszonyt jelent” – mondta Pap János egy Magyar Fórum interjúban. Információja annál is inkább érdekes, mert a MÁV és egyéb patinás kórházak leépítése, privatizációja idején emlékezik. És a 92-szeres jövedelemkülönbség? Ja kérem, ha a MÁV szakszervezeti vezető átlagosan bruttó 700 ezer forintot keres havonta Magyarországon, míg az általa aligha képviselt – talán elbocsájtás előtt álló – mozdonyvezető ennek az összegnek alig negyedét, akkor mi mást lehet elvárni!   Gadus és társai nemigen mernek – furfangos, Mordor-médiák által is megtámogatott módszereik dacára sem - a Pap Jánoséhoz hasonló összevetéseket tenni. Pedig nem ártana tudni helyezésünket a világban, a félelmeik szerint „reinkarnálódófélben levő” Horthy-érával összevetve.    A máról írja dr. Kovács László főorvos: „a magyar egészségügy finaszirozása az ENSZ tagállamok között a 110. körüli helyet foglalja el, és az ország lakosságának egészségügyi állapota is hasonlóan rossz.” Ami igaz is lehet, mert 2006-ban egy férfi átlagéletkora Magyarországon és Japánban: 64 ill. 89 év volt! - Hogy azóta mennyi...? - Ezt sem nagyrakás-kóka, sem horváth-ágika nem rohan megcáfolni, kijátszva az eleddig befutó „népelnyomó Horthy-rendszer” nevű kártyát! Az iskolabezáró magyarbálintok, hillerek sem nyilatkoznak, hogy miért éppen az „osztályidegen” gróf Klebersberg Kunó, vallás- és közoktatásügyi miniszter alatt (1922-1931) történt, hogy „az 1930-as évek elejéig több mint 3500 új vagy átalakított tanterem, népiskola és kb. fele ennyi tanítólakás épült a gyéren lakott alföldi településeken” és írni is tudott a lakosság 90%-a Magyarországon – Romániában és Jugoszláviában csak 42%, ill. 45%-ka! (Csurka Dóra)      A fentiek után meg kell kérdeznünk: akkor miért, és mivel is ijesztget bennünket a regnáló csatornarémek hada?   Talán azzal, hogy, Rákosi elvtárs és sok más „mozgalmista” hosszú évekig ült a Gyűjtőben és másutt meg, hogy a „dúvad csendőrök ütöttek, mint cséphadaró – puskatussal is olykor”! És mégis, Magyarországon 1867 és 1939 között mindössze 17 ember halt meg a rendfenntartó erőkkel való összecsapások alkalmával! Ez lenne hát a „politikai ellenfelekkel szembeni türelmetlenség”, aminek újraéledésétől tartanunk kell?   A szocionista propagandával ellentétben a Horthy-rendszer meglehetősen türelmes volt akár a politikai jogok, a gazdaságpolitika, akár a kultúr- vagy sajtópolitika területén az MSZP és az SZDSZ által elődöknek tekintett baloldali, ill. liberális pártokkal, szervezetekkel szemben. (Láttuk, hogy egészen a 17  zsidó család által bitorolt szeszkartell 1938-as államosításáig, szemet hunyt az állam az 500%-os jövedelem-kiesést okozó adóeltitkolások és jogtalan profitszerzés fölött. Korábbi tanulmányunkban olvashattuk a svéd utazó, Valdemar Langlet, Lóháton, Magyarországon keresztül c. könyvéből (On Horseback through Hungary,1935) vett idézetet: „A szén árát önkényesen állapítják meg és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.” Hogy csak a jéghegy csúcsát említsük a rendszer gazdaságpolitikai liberalizmusát illetően. Hasonló, felelőtlen toleranciáról szólhatnánk a sajtó területén. Persze egy csatornalény nem ismer határt hatalomvágyában, mert onnan, azon túlról rákérdezhetnek múltjára, jelenére...)   Igaz, tudom – Gadusék mondják, meg Tom -, hogy van egy másik „szindróma” is mostanában Magyarországon, amitől „félnünk kell”. Sőt: a világnak! A „politikai ellenfelekkel, főleg a liberalizmus eszméjével szembeni türelmetlenségtől” vagy a „szélsőjobboldali hőzöngők támogatásától”!   Mint fentebb mondtuk: súlyos szavak, nehéz időkben! De mielőtt félni kezdenénk a körünkben szétburjánzó „szélsőjobboldali türelmetlenségtől” vessünk mélyebbre ható pillantást a vádlók, az ijesztgetők: idegenvezetőink előéletére, erkölcsi megbízhatóságára. Az SZDSZ- és MSZP pedigrére.◘ (Név és cím a szerkesztőnél)

Idegenek fogságában

- A magyar önfeladás legyőzésének kulcsa –

   II. rész

   (Kiáltás az antipódusról [1]) 

     A történelem „fekete lyuka” - az emberlét zsákutcája 

  A politikai ellenfelekkel szembeni türelemnek a fokát meghatározzák az ellenfél természete, használt módszerei. Elkövethette-e a Horthy-rendszer az 1989-es rendszerváltozás jóhiszemű hazafiainak hibáját, hogy demokratikus módszereket alkalmaz a csak diktatúrát ismerő ellenfelekkel szemben? Mi volt hát a célja, természete, létmódja az SZDSZ-MSZP elődöknek, amelyből Gadusék, Zsírosék képtelenek kivakarni magukat, de amelynek a megvádolt kor tudatában volt? Lássuk a pedigrét! 

   Nemcsak a magyarországi Mordor-médiák [2] agyarasainak, de az egész nyugati balliberális közvélemény-alakítás mítoszgyártóinak munkája, az értelmiség tekintélyes részének árulása is kellett korunk, ill. a magyarság széles rétegeinek tudathasadásához. Mert ugyanazok a liberális körök lélegeztetik a nyugat gondolattörlő médiumait, mint a nálunk leplezetlenebben ügyködő Mordor-médiát. Így történhetett meg, hogy pusztán a történelem kataklizmáinak egyikévé degradálódott a mozgalom, s a belőle született világrendszer, amelynek természete a világmindenségben a „fekete lyukakhoz” [„black holes”] hasonló. (Tanácstalanul, borzongva áll az ember e jelenség előtt. A fekete lyukak tömege akár több százmilliószorosa is lehet a Napnak és hihetetlen gravitációs terével, erejével óriási távolságokból magába szippant minden vonzáskörébe került létezőt, minden magasabbrendű szerveződést az űrből. Mindent elnyel, és vak rabságából semmi nem tud visszatérni.) 

   Mindeddig egyetlen történelmi analógia kínálkozik: a kommunizmusé. Egyetlen eszme, kultúra, birodalom sem alacsonyította le az embert, a társadalmat arra a fokra, amelyet 1917-tel kezdődően Oroszország, majd később a világ más tájai tapasztaltak. Íme, a magyar lelket riogató, zsaroló, a következetes nemzettudatot fasisztázó csatornalények családfája, az elődök türelme politikai ellenfeleikkel szemben: 

   „Ami Oroszországban történt, az felülmúl minden képzeletet. A bolsevizmus első idejéből összeállított statisztika elárulja, hogy a cári családon kívül legyilkoltak az első években 28 püspököt és érseket, 6776 papot, 6500 tanítót, 8500 orvost, 54 850 katonatisztet, 260 000 katonát, 150 000 rendőrtisztet”, több mint 400 000 csendőrt, „355 000 intellektuelt, 198 000 munkást, 915 000 parasztot” (Marschalkó Lajos: Világhódítók) 

   A szocionista szellemvasút „Horthy-rendszer borzalmait” bemutató jeleneteit, a bedeckerben írottakkal összevetők tudatalattijából feledésbe sújkolt ismeretek, emlékek törnek fel a számadatok olvastán...- „Ki ez a Marschalkó? Bezúzni, könyvet és szerzőt!” - hördülnek fel s adnák reflexből a parancsot az In-Kal Security őrző-védőinek a gyanút fogó idegen-, s megvezetők. Megfeledkezve a látszatról, hogy mégiscsak euro-konformok – noha illatosítóval keveredett csatornabűz lengi körül őket. De látva, hogy a politikai ellenfelekkel szembeni „bolsi türelem” bizonyítékai bekerültek az amerikai ’Congressional Record’-ba is, az útikalauz marad – egyelőre! – az utazónál. Benne az angol hadsereg világjárt katonatisztjének, Yeats Brownnak 1935-ben írt soraival: „a kommunista párt központi bizottsága 59 tagjának 95 százaléka zsidó volt, tehát összesen 56 tag, míg a többi háromnak feleségeik voltak zsidók; ezek Sztálin, Labov és Ossinsky.” (European Jungle) 

    Képzelheti az olvasó az SZDSZ huhogóinak fogcsikorgatását a liberális elődök felelőtlenségének láttán, amint az amerikai Jewish Chronicle 1933. január 6-i számában írottakat olvassák:

   „Oroszországban, minden harmadik zsidó hivatali állásban van!” No már most, volt akkor Oroszországban három és fél millió zsidó és közülük több mint egy millió ült  „a szovjet hivatalokban és a bolsevista diktatúra kulcspozícióiban”, mint  „népbiztosok, a pártvezetők, a helyi szovjetek, a tartományok vezetői, hivatalnokai, a hadsereg és az MVD komisszárjai...”  (Welt-Dienst 1936)  Az meg csak természetes, ugye, hogy „A Hitler ellen vívott háború során a szovjet generálisok között 313 volt zsidó”? (D.D.Runes, - lásd: Marschalkó) 

   Íme az SZDSZ-MSZP elődök türelmetlensége a politikai ellenfelekkel szemben! Íme a „családfa”, a szennyes, amelyet már nemigen lehet kimosni! De legalább bevallani kellene, mint a fajtája bűnei miatt szégyenkező Yoram Sheftel, a John Demjanjuk-per izraeli védőügyvédje vagy Yevgenia Albats teszi. Sheftel írja könyvében, az 1990-es ukrajnai útján, a simferopoli KGB központban látottakról: 

   „Jobboldalon állt egy kőtábla, amelyen vagy harminc bevésett Simferopol-i KGB-ügynök neve olvasható, akik elestek a „nagy hazafias háborúban”...Megdöbbenéssel és felháborodva olvastam a neveket: az első Polonski és az utolsó Levinstein, és ezek között a Zalmonowitz, Geller, Kagan, valamennyi zsidó. A zsidó ifjúság legjobbjai Oroszországban, a cionizmus bölcsőjében, eladták magukat és a lelküket a Vörös Ördögnek.” (The Demjanjuk Affair: The Rise and Fall of a Showtrial.1994.) 

   De kérdésével Albats sem kíméletesebb a fajtájához: „Miért volt olyan sok zsidó az NKVD-MVD nyomozók-vallatók között – beleértve a legkegyetlenebbeket? Fájdalmas kérdés részemre, amit nem kerülhetek el.” (The State Within a State:...1994.) 

   Íme vannak lelkiismeretes zsidó emberek, mint amilyen Fejér Lajos is volt! De a csatornalény a szégyenkezést a nemzeti identitás és függetlenség követelése újfasiszta veszélyként vagy a „Dunába-lövés” rémének felfestésével kerüli meg. Hogy miben is állt a „fasiszta veszély”, az még mindig nem tisztázott megnyugtató módon. Még mindig várjuk a választ az illetékes hazai és nemzetközi köröktől a Nemzetközi Vöröskereszt néhány hónapja nyilvánosságra hozott adatai vonatkozásában. A dokumentum szerint a második világháború alatt a német „koncentrációs táborokban elhalálozottak száma nem 6 millió, de 271 301!” – Erre az óriási csalásra utalt és – váljon becsületére – szólalt fel ellene, még a zsidó Daniel Cohn-Bendit is, a ’68-as franciaországi diáklázadások vezéralakja. Még 1979-ben is ezt írta a Liberation nevű lapban az ún. holocaustról:  

   „Harcoljunk azért, hogy lerombolják ezeket a gázkamrákat, amelyeket a turistáknak mutogatnak azokban a táborokban, amelyekről mostmár tudjuk, hogy ott nem volt egy sem.  Egyébként azt sem hiszik el nekünk, amiben biztosak vagyunk.” (Legyenek mégoly ködösek és tévútra vivők is a Cohn-Bendit s társai vezette ’68-as diáklázadások céljai, azért tanulhatna egy-két dolgot tőlük a ’48 és ’56 forradalmi ifjúságának példáját feledni látszó magyar egyetemi ifjúság!) A Magyar Gárda ellen huhogóktól Skodacsek András közelmúltban feltett kérdésére sem jött válasz. „Ha Magyarország 1944. márciusi német megszállása után ’minden zsidót összeírtak’ és azoknak többségét elhurcolták, akkor hogyan lehetséges, hogy hivatalos adatok szerint „21 ezer magyar zsidó honfitársunkat deportálták a nácik, és hivatalosan ebből 20 ezer jött vissza”? Ennek ellenére folyik a revolverezés csatornalény-körökben a 400 ezer halottal. „Miért? Miért kell a hazugság?” – kérdezte.   

   Tehát mennyire megbízhatóak a Mazsihisz vagy Wiesenthal Központ adatai? Van, aki nem átall 70 ezer Dunába lőtt zsidóról beszélni, noha ezen áldozatok száma valószínűleg csak néhány ezer vagy néhány száz és ez a vérengzés sem feltétlenül  

   Szálasi utasítására történt! (Viszonyításképpen, a zsidóság e veszteségeit perspektívába téve, megemlítendő, hogy a vitán felüli bizonyossággal beazonosított származású szocializmus-kommunizmus 120 millió áldozata mellett a 2. világháború poklában összesen csaknem 50 millió ember pusztult el. S például az amerikai megszálló erők németországi főparancsnokának, az Egyesült Államok későbbi, svéd zsidó származású elnökének, D. Eisenhowernek kifejezett utasítására a háború végeztével, békeállapotban, az amerikai hadifogolytáborokban közel 1 millió német hadifogoly, asszony és gyermek lett halálra éheztetve, s vált járvány vagy végelgyengülés áldozatává, míg az amerikai hadsereg raktárainak polcai konzervektől, csokoládétól rogyadoztak. Ugyanez történt a francia fennhatóság alatti táborokban több mint félmillió némettel – irja James Baque, kanadai író, ’Other Losses’ - Más veszteségek c. könyvében! ) E sorok írója nem menti fel a háború utolsó hónapjaiban a zsidók vagy mások elleni embertelen, véres tettek elkövetőit, ugyanakkor messze nincs meggyőződve afelől, hogy ez az erőszak, a gyilkolás a Nyilaskeresztes Párt „programjában” szerepelt, míg a talmudi, cionista, kommunista tanoknak szerves része más fajok, társadalmi csoportok: az „osztályellenség” emberszint alá vetése vagy likvidálása!  

   Egy tárgyilagosabb Szálasi-képhez és a további zsarolás megállításához nem árt ismerni Szálasi néhány, ide vonatkozó gondolatát. A propagandával ellentétben, Szálasi az „1944-ben bekövetkezett német megszállást élesen bírálta” és a Sztójay kormányt „az ország kiárusításával vádolta.” A zsidókérdés megoldását a kivándorlásban és kitelepítésben látta, ami a cionista mozgalom célja is volt egy palesztinai zsidó állam létrehozása által. Álláspontja a fajelmélet szempontjából sem volt szélsőséges: „elítélte, hogy mind a nácik, mind a zsidók saját fajuk kiválasztottságát, felsőbbrendűségét hirdetik. A zsidóság mohó tulajdon-és pozíciószerzésére hivatkozva kijelentette: - „Ki mint vet, úgy arat. A zsidógyűlölet pedig aratás, amelyet a zsidó nép végez magvetése után.”” (Csurka Dóra) Ha más bűnei nem is lennének, ezekért a sorokért ugyanúgy meg kellett halnia Szálasinak, mint ahogy hagyta a nemzetközi zsidóság meghalni dr. Fejér Lajost igazmondásáért, valamelyik német koncentrációs táborban!  

   A Mazsihisz Zoltaija, Gadus és köre vagy Lendvai Ildikó, Horn és Gyurcsány sem bevallani nem meri, sem szégyenkezni nem tud amiatt, amit az elődök, a faj-, hittestvérek, elvtársaik elkövettek idegenben vagy magyarföldön! Pedig az apák gyilkos ámokfutása körülölelte a Földet és majdnem beteljesült miattuk a csillagközi testek említett végzete civilizációnk esetében is!  

   A ’19-es magyarországi „proletárdiktatúráról” tudunk. A legyilkoltak száma: 590. A 42 vezető - népbiztosok és helyetteseik – közül 35 zsidó, Szamuely Tibor terrorlegényeinek 99%-a úgyszintén az! München: az Eugene Levine és Axelrode vezette párnapos diktatúra idején 927 halott az utcai harcokban. Argentína: bolsevik forradalom 1919-ben, Salamon Haselman, Julia Fitz, Wrid, Naleskovskij, Ziazin zsidó szervezőkkel, vezetőkkel. 800 halott és 4000 sebesült Buenos-Airesben. Ők voltak az 1931-es chilei, 1932-es uruguayi, 1935-ös brazíliai vagy a mexikói bolsevik felkelések vezetői is. Spanyolország! Csak néhányat említve a „magyar” különítmény illusztris tagjainak köréből: Kun-Kohn, Gerő, Rákosi-Rosenkranz, Zalka Máté, Münnich Ferenc és persze Apró Antal...(Vajon milyen emlékeket, „trófeákat” rejtettek, s rejtenek az Apró-villa falai? S véletlen-e, hogy a baljóslatú hely megtalálta jelenlegi lakóját?)  

   Az Állatfarm (Animal Farm) és az „1984” írója, George Orwell is ott volt az ötvenezres nagyságrendű nemzetközi brigádokkal és volt módja megismerni módszereiket, kiábrándulni az „elvtársakból” és az árból, amit a világnak fizetnie kellene a Moses Hessek diktálta „felszabadulásért”. Megrökönyödéssel látta Orwell a „polgárháborúban” alkalmazott módszereket, hogy börtönhajókat süllyesztenek el az ellenforradalmárokkal, s tízezer számra lövöldöznek le elfogott keresztény túszokat a bikaviadalok arénáiban. Látta Spanyolország csatatereit és tömegsírjait: egymillió-ötszázezer halottal! Ha Orwell nem is ismerte a kortárs Aldous Huxley mondását, mi szerint „olyan a világmindenség természete, hogy a cél sohasem szentesítheti az eszközöket. Ellenkezőleg: az eszközök mindig meghatározzák a célt”, polgárháborús tapasztalatai meggyőzték ennek igazáról. A látottak, az összeverődött „nemzetköziek” módszerei segítettek bepillantani az emberiséget „felszabadítani” akarók lelkületébe, s ha az Orwelli látomás, 1984 sötét jóslata még nem is teljesedett be, a Huxley Szép új világából kiközösített, rezervátumba internált Vadjának (Savage) vádjai, mintha már hozzánk, s egy ravaszabb módszerről szólnának. A Vad még ismeri Shakespearet, annyi kor és sors dilemmáját: „akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa nyilait, vagy ha kikel tengernyi fájdalma ellen és fegyvert ragadva véget vet neki?” De nem, „ti egyiket sem teszitek. Sem nem tűrtök, sem nem vettek véget neki. Ti csak letagadjátok a balsors nyilait. Ez így, túl könnyű” – fakad ki Savage, mint annyi kétségbeesésbe hajszolt Tiborc teszi ma, a Mordor-médiák által már szenvedéseit is csak a valóság-show tartozékának tekintő, érzéketlenné vált magyar milliókat látva…  

   Börtönhajók elsüllyesztése! Talán spanyol psziché ötlete lenne, hiszen a konquistadorok is véghezvittek egynéhány véres dolgot? A „noyades”, avagy tömeges vízbefojtás a „dicsőséges” francia forradalom idején bukkan fel, majd hosszú hibernálás után éppen a soraikat Ilja Ehrenburgokkal, Rákosikkal, Aprókkal… megtűzdelő nemzetközi brigádok jelenléte idején ismeri meg Spanyolország is. - Véletlen, mondaná a csatornalény. Ha ugyan nem támad érte! – Érdekes módon, a királypárti és keresztény hitéhez ragaszkodó La Vendée tartományban alkalmazzák először 1794-ben, Robespierre idején, aki csak addig kellett a forradalmat kirobbantó háttérerőknek, amíg elvégezte a rábízott mészárlást. A rémuralom és a polgárháború áldozatainak számát a kortárs szemtanú Prudhomme 1 025 711-re teszi! Pedig ez „csak a kezdet lett volna, mert komoly tervek voltak Franciaország lakossága egy harmadának kiirtására (8 millió ember)”. (Nesta Webster)  

   S hogy az 1917-es bolsevik forradalom főpróbája ilyetén kiteljesedésére nem kerülhetett sor, az az „idegen kéz” mindeddig engedelmes eszköze: Robespierre gyanújának, lázadásának tudható be, amelyért életével fizetett – noha halálát ezerszeresen megérdemelte. „Úgy veszem észre, akaratunk feletti, titkos kéz irányít bennünket”- mondta 1794. március 26-i beszédében egy „forradalmat irányító titkos hatalomról”.  „A Népjóléti Tanács napról-napra pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amit az előző nap elhatározott. Van egy frakció, ami a tanács tönkretételén mesterkedik, a patriotizmus maszkja takarja arcát, és republikánusabbnak és buzgóbbnak akarnak tűnni, mint mi magunk. Idegen hatalmak ügynökei ők és nagyon jól tudom, hogy ellenségeink felismerték, követeiknek a legforróbb és legtúlzottabb hazafiságot kell színlelniük, hogy tanácsainkba beférkőzhessenek.  Annak ellenére, hogy álnoki ügyességgel mindig a patriotizmus álarcát viselik, ezen ügynököket szét kell zúzni.” Robespierre két nappal később a vérpadon végezte! 

   Talán Orwell is hallott a börtönhajók elsüllyesztésének, Nesta Webster, The French Revolution című művében említett eredetéről. Webster írja az alábbiakat a La Vendee tartománybeli Nantesban kieszelt noyades, avagy tömeges vizbefoljtás történetéről:                                                                                                          

   “Végül is a hóhér belefáradt a mészárlásba és nem bírta tovább.  Még a kivégző osztag is túl lassú irtási módszernek bizonyult.  Ekkor történt, hogy Carrier új eljárást eszelt ki, ami mindörökre hírhedtté tette nevét. A noyades, avagy tömeges vízbefojtás volt ez. 

   Az első kísérletet valami 90 öreg papon hajtották végre, kiket a Marat század felügyelete alatt, egy kisebb uszályra tereltek és a Loire folyó közepén elsüllyesztettek. Az uszálynyi pap csak előjáték volt.  Ezt követőleg majd a köznép szolgál áldozatul.  Tehát a zord decemberi éjszakában, fáradságot nem ismervén, szegény nők tömegét hajszolták ki a hideg sötétségbe — vállukon a falusiak szokásos batyujával, némelyikük gyermekével a karján vagy oldalán.  Csak amikor a folyópartra értek és meglátták az uszályokat, akkor döbbentek rá a borzalmas valóságra.  Egyszeriben mindannyian sírásban és jajveszékelésben törtek ki: » megfullasztani visznek bennünket, nem pedig bíróság elé «.  Sokuk nem volt hajlandó megválni gyermekétől és magával vitte a Loire fekete vize alá.  Lehet, hogy még ezek a gyerekek jártak jobban, mert a jobb érzésű embereknél elhelyezett gyerekek legtöbbjét összeszedték Carrier martalócai és a város börtönéül szolgáló raktárházba zárták őket, ahol a hidegtől vagy a „dögvésztől pusztultak el... 

   Ilyen volt a rémuralom Nantes-ban, ahol, Carrier bizottságának egyik tagja szerint, 6000 áldozatot pusztítottak el vízbefojtással.  Egy másik bizottsági tag 9000-re tette a vízbefojtottak számát.  Prudhomme 32000-re becsüli a vízbefojtás, agyonlövés, lefejezés és dögvész által megölt emberek számát.” 

   (Ha a francia igazi kultúrnépnek tekinti magát, főleg a forradalom óta - „szabadság, egyenlőség, testvériség”…,talán ezért is volt bátor ítélkezni felettünk Trianonban! -, mikor kezdi szégyellni, hogy nemzeti himnuszukkal még mindig a „nép” felkelésére emlékeznek, amelyik, ugye, a népnyúzó XVI. Lajos ellen vonult Párizsba. Valójában „a forradalom piszkos munkájának elvégzésére, a Nagy Kelet szabadkőműves páholy külföldről és Marseille-ból összegyűjtött, kikötői és egyéb söpredéket hozatott Párizsba. Ezek az iszákos bűnözők képviselték a "népet".  Nekik és róluk szól a híres ’La Marseillaise’ ének, Franciaország mai himnusza.  Egész Franciaországban valami 40 000 ilyen aljanépet alkalmazott a Nagy Kelet” szabadkőműves páholya. Érdemes tudni, hogy a „zsarnoki elnyomás rettenetes börtönében”, a Bastille-ban összesen hét elítéltet találtak a hős forradalmárok. „Négy hamisítót: Béchade, Lacaurége, Pujade, Lacore; két elmebeteget: Tavernier, De Whyte, akik már bezárásuk előtt is háborodottak voltak, és Comte de Solages-t, akit, rettenetes bűnök miatt, családja záratott el.” Hasznos tudni azt is, hogy a 800 000 lakosú Párizsban alig több mint ezer vett részt az ostromban! Valójában a XVI. Lajos, nép sorsát javítani, kiváltságokat eltörölni szándékozó intézkedései elleni, szabadkőműves páholyok ígéretének felülő, önző arisztokraták támogatása kellett a „nagy” forradalom győzelméhez! A nemzetközi pénzhatalom kiváló eszközre talált a szabadkőműves Orléans-i herceg, Louis Philippe személyében, a zsidó Hayyim Samuel Jacob Falk és Choderlos de Laclossal, forradalmi tanitómestereivel. Mint annyi elődjének s rá következő államférfinak, XVI. Lajosnak is egy bankár menesztése volt a végzete. A svájci „bankár Necker a nemzetközi pénzhatalom embere volt. Franciaországi politikai tevékenysége másból sem állt, mint a királyi hatalom aláásásából. Amikor pénzügyminiszter lett, egyebet sem tett, mint újabb és újabb kölcsönöket vetetett fel a királlyal.  Lajos végül is megelégelte Necker tevékenységét és 1789. július 11-én leváltotta hivatalából és száműzte az országból.” A jakobinus klub Necker menesztését használta fel a forradalom kirobbantására. - Ismerős, ugye, a magyar történelemből. Kivéve, hogy nekünk még egy „XVI. Lajosunk” sem akadt az utóbbi 30-40 évben, aki meneszteni merte volna Fekete Jánost, elődeit s utódait! – Ennyit a „nagy” francia forradalomról és történelemtanításunkról!)

   Noyades! Vajon hagyományként vitték-e magukkal Spanyolországba a „nemzetköziek”? Kell-e még példákat említeni az MSZP-SZDSZ „vérvonal”, a politikai ellenfelekkel szembeni „türelem” bizonyítására? Pl. az ’50-es évek Magyarországát. „1953-ban kb. 95 ezer politikai fogoly dolgozott az internáló táborokban, 25 ezerre rúgott a börtönökben levő politikai foglyok száma. 1945-56 között 15 ezer „hivatalos” kivégzés történt. Irtózatos számok ezek, ha tudjuk, a százmilliós cári birodalomban összesen csak 40 ezer száműzött volt”. És mindössze 17 halott Magyarországon 1867 és1939 között, sztrájkok, tüntetések, zavargások alkalmával a karhatalom fegyverhasználata következtében! (Marschalkó) 

   Ha a valaha a munkást, a dolgozó embert megillető jogok biztosítására életre hívott baloldali, szociáldemokrata mozgalom vissza akarja szerezni pártjának elkockázott hírét, az elsők közt kell lenniük az elődöktől elhatárolódók és elszámoltatást követelők sorában! De egyelőre legjobb esetben is: csatornalények foglyai. Két párt – hogy a hányingerkeltő alkalmi csatlósokról, rogyadozó térdű fejbólintókról ne beszéljünk -, a háttérhatalom végrehajtóiként ijesztget bennünket. Leszármazási vonalukkal, a máig meg nem tagadott örökséggel, amelyik egy demokratikus világban törvényen kívülivé tenné őket örökre. Tetszésük szerint turkálnak történelmünkben, nyálazzák össze, forgatják ki azt. Mint teszik ezt az Árpád-sávos zászlóval, amelyik fogalmazásukban nem a nemzet ereklyéje, „hanem csak azé a néhány tucaté, akik Árpád-sávos zászlóikat fegyverként használva a Wass Albert-féle leckét skandálják”. Pedig ősi lobogónkat már a reneszánsz Antonio Bonfinije „a legyőzhetetlen magyar nemzet színei”-ként említi. – Ha látta volna Hunyadi Mátyás jelen romlásunkat, hogy a Németországból érkezett, budai hitközségi elnöki és általa létrehozott országos zsidó prefektusi tisztet betöltő Mendel-család fészekaljából kik nőnek ki – mocskolva az egykor Bécs tornyain lengő zászlajának Árpád-sávjait – bizony kiváltságok adása helyett a Dunának verte volna őket! De akad még sajka, melyen az ilyen mocskos szájúakat le lehet hajóztatni közel-keleti otthonukba.  

Bűnös, mert nemzettudatot ébreszt!

   Oh, nem a nyilas karszalagban felbukkanó színekről, sávokról van itt szó, de Árpád fejedelem és dinasztiája dicsőségének nemzeti emlékezetünkből való törléséről. Előbb a Habsburgok próbálták meg évszázadokon át - de véres áron sem sikerült nekik -, aztán azok, akik az ő szárnyaik alatt megerősödtek, most végképp kiütnék Árpád zászlaját kezünkből? Az a nép, amelyik ahelyett, hogy megvetette volna lábát egykori – jóllehet, nép- és fajirtásokkal szerzett földjén – elment, mások zászlainak védelme alatt pénzt váltani, uzsorakamatozni. Mert a történelem abból áll, hogy jönnek s mennek a hódítók, hol rómaiak, hol perzsák, hol tatárok, törökök, osztrákok, ruszkik. És ha lebírni nem lehet, de ki kell bírni uralmukat, a megszálló által kivetett adókat… De volt egy nemzet, amelyik nem tudta, melynek hite nem engedte ezt megtenni s ezért lett elűzve földjéről: a zsidóság. Így szól erről Douglas Reed: „A pusztítás, mint a háború kísérő jelensége, az egész emberi történelem ismert vonása. A pusztítás, mint bevallott szándék sohasem volt ismert korábban és az egyetlen felfedezhető forrása ennek a sajátságos gondolkodásnak a Tóra-Talmud.” Ezt ismerhette fel a római császár, Titusz és rombolta le a jeruzsálemi Templomot, száműzve a lázadó zsidóságot, i.u.70-ben. - S ma, csaknem 2000 évvel később, annyi lecke után még mindig bántja a befogadottak szemét a gazdanépek zászlaja! - 

   Az Árpád-sávos zászló elleni nyílt támadás csak végső kifejlete a korábbi fondorlatoknak. A Haynau-rémuralom idején, majd a kiegyezés után is továbbélő Habsburg befolyással, a magyarul alig beszélő Hunsdorfer/Hunfalvy- és Josef Budenz-féle „akadémikusok” gyámkodása mellett apránként sikerült belopni a „halszagú ősök”, Árpád visszamaradt, Európát fosztogató, „kalandozó” finnugor-ázsiai népének rágalmait a hivatalos történelemszemléletbe. A Tudományos Akadémia Glatz Oszkára méltó utódja Hunsdorfer-nek és a magyargyűlölő Budenz-nek, noha ezek nem merték volna leírni Glatz Oszkár korábban idézett sorait. Glatzra s az általa is meghonosított s felvigyázott szellemre vall, hogy hivatalos történelemírásunk máig is hallgat a német történész, Heribet Illig, nyugat-európai középkorkutatásban „földindulást” okozó munkájáról. Csaknem két évtizede már, hogy, hogy Illig Kitalált középkor című művével halomra döntötte az európai történelemírás bizonyos, ún. tényeit. Az „egész Európa koncepció, amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér” – mondja a történész, művészettörténész Pap Gábor. Persze annak oka, hogy a “földindulás” történelem-szemléletünkben mindmáig nem következett be, határozott érdekek meglétét mutatja. A kora-középkori német-római történelemhamisítás gigantikus kitalációihoz való ragaszkodás: éppúgy megfelel a Magyar Tudományos Akadémia jelenlegi kurzusának, mint az EU urainak vagy a cseh, szlovák, román és szerb utódállamoknak. A 300 éves „senkiföldjének”, az ún. avar-, majd az azt szétverő Nagy Károly-i, Kárpát-medencét is magába foglaló frank birodalom ködös fogalmainak megteremtésével sikerült megszüntetni a közvetlenül Attila örökébe lépő Árpád magyarjai Kárpát-medencére való igényformálásának történelmi s dinasztikus jogosultságát. És továbbéltetni a „halszagú eredet” mítoszát. 

   Mint azt Pap Gábor mondja ragyogó előadásában (Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban):  az európai történelemírás fiktív, nem létező 300 éve „eseményeinek” csalását leleplező Illigre hivatkozva - „az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott, vagy a hunokhoz kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. Nem önálló népként, hanem mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak” tűnnek fel az avarok. „A Krónikáink például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltűnő hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet 300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan krónikás hagyományban, ami az előttük lévő Atillát részletesen tárgyalja”! Jelen írás keretei nem engedik a III. Ottó császár, II. Szilveszter pápa és a bizánci császár konspirációjával létrejött gigantikus történelmi, kalendáriumi csalás részletesebb kifejtését. Pap Gábort idézve, elég legyen azt mondani, „hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence” és „hogy a „végidők császára” (ez az „Endekaiser") birodalma elkezdődhessék" – ezt ugyanis 1000-re jósolták… Ha még nincs 1000 csak 700, akkor én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser.” A fentiek értelmében a „895-ös Árpád-féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért döbbenetes, mert pontosan megegyezik az első avar honfoglalással.”  

   Tehát Árpád magyarjai három generációval Attila halála után telepszenek a hun testvérnép lakta Kárpát-medencébe! 907-ben (valójában - amennyiben most 2007 helyett 1707-et írunk – a helyes időszámítás szerint 607-ben), alig több mint 10 évvel az Árpád-honfoglalás után az egyesült német-római, bajor hadak és szövetségeseik az „Ugros eliminados esse" („a magyarok kiírtassanak") jelszavával a magyarság megsemmisítésére törnek. A Duna mindkét partján és a folyón előrenyomuló 100 ezres haderőt Árpád hadtestei megállítják és szétverik a Pozsony melletti csatában, ill. menekülésük folyamán. Odaveszett a bajor nemesség java, de maga Árpád is halálos sebet kapott, elveszítve három fiát: Tarhost, Üllőt és Jutast. Az ütközetet túlélő bajor uralkodó, Lajos király bajor földről Németország biztonságosabb nyugati részébe kellett, hogy költözzön, átengedve az Enns folyón inneni vidéket a magyaroknak egészen Géza vezér idejéig. Beszédes, hogy mi évente István „államalapítását” ünnepeljük, holott Árpád 1100 évvel ezelőtti, németekre mért véres csapása nélkül a magyarság Kárpát-medencei léte, sorsa talán örökre megpecsételődött volna. (Látom, hogyan húzzák gúnyos vigyorra szájuk Akadémiánk szőrösagyú tudorai! Mert nekünk, ugye, még a pecsételni, ill. pecsét szót is szlávból kellett „kölcsönöznünk”! Meddig tűri a magyar írástudó, hogy mongolnak, bárki másnak, csak nem a taláros testület tagjának kell lenni szavaink eredetének kiderítéséhez? Miért, hogy egy mongóliai nyelvésznek, a hun nyelv kutatójának, professzor Ucsiraltunak kellett felhívni a figyelmet a hun „picsik" szó és a magyar pecsét szó összetartozásának valószínűségére s hogy a „szláv eredetűnek tartott pecsét eredendően a hunok sajátja volt”...?)  

„Kalandozások” – őseink bölcs külpolitikájának tervszerű akciói! 

A szocionista szellemvasút színeinek sorában persze ott van a „kalandozások” néven bemutatott jelenet. A hivatalos történetírásunkat, s –tanításunkat kisajátító idegenlelkűek az Árpád fejedelmünkre következő 60-70 esztendő hadtörténetét általában a magyarok „művelt Nyugat elleni rablóhadjáratai” címszó alatt említik. Fosztogatás: mint motívum! A hadjáratok okát azonban teljesen máshol kell keresni. A 100 ezres bajor-német had magyarságra támadása 907-ben önmagában bizonyítéka az agresszív német külpolitika megfékezésére indított hadjáratok szükségességének. Egyetlen birodalma, életképes állama sem volt a történelemnek, amelyik ne biztosította volna a határain túli területeket is időnkénti megtorló, vagy szövetségesként lefolytatott hadjáratokkal. 

   Az Árpád halálát követő évtizedekben háromhatalmi súlypontja van Európának a Kárpát-medencén kívül: Bizánc, az észak-itáliai longobárd királyság és a kialakuló német-római császárság. A szász Madarász Henrik, majd fia, Nagy Ottó alatt újraéledő Németországban a bajor hercegek lázadoznak a szász uralkodók központosító önkénye ellen és a magyarok, Bulcsú segítségét kérik. Hogy miért éppen Bulcsú volt mindenek előtt érdekelt a terjeszkedő német uralom megfékezésében, azt magyarázza törzsének szálláshelye: a nyugati határrész.   A felső-itáliai, majd Itália egészére igényt formáló német terjeszkedés ellensúlyozására úgyszintén a magyarok szövetségét, beavatkozását kéri az ottani, longobárd uralkodóház. „A magyarok jelentik tehát a helyzet kulcsát Itáliában, Németországban, de nem kis mértékben, Bizáncban is. Látjuk tehát, hogy a magyar hadakozások egy rendkívül intelligens külpolitika három szomszédos birodalomban végzett tervszerű akciói voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel, nevezetesen: egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozása végett mindig a gyöngébb fél támogatásával. Ebben az időben tehát, 18 éven át Európában csak két intelligens koponya munkál: a német Ottó és Bulcsú, - a többiek csak sakkfigurák” (Dr. Hajnos László)   

   A honfoglalástól Géza nagyfejedelem 970-ben történő hatalomra kerüléséig eltelt időszak 57 európai hadjárata közül - „a Kárpát-medencére igényt tartók elleni csaták melletti – 34 hadjáratból bizonyíthatóan legalább 14-re úgy került sor, hogy egyes kisebb-nagyobb európai hatalmak uralkodói szövetségesként fegyvertársuknak hívták a magyarokat, a többi pedig büntető-expedíció volt” – írja Zachar József is. Ez utóbbi bevett gyakorlat volt pl. a szokásos adófizetés megtagadása esetén és minden katonailag erős állam, ill. nép gyakorolta, tehát nem „magyar sajátosság” volt. Az 57 hadjárat sorozatos magyar győzelmei közt mindössze kettő vereség van: 933-ban, Merseburgnál és az Augsburg melletti Lech mezőn, 955-ben. Történészeink legtöbbje a másik 55 rovására e kettőt, de főleg az utóbbit tolja a magyar diák orra alá. 

   Valójában mindkettőnél a magyar haderő töredéke szerepelt! Amit viszont tanítani kellene diákjainknak, arról történelmkönyveink hallgatnak: a 954-es hadjáratról. Pedig akkor „déltől északig, Bizánctól Rómáig és Moszkváig nem volt olyan város Európában, ahol nem tudtak volna erről a hadjáratról” és a honfoglaló Tas vezér unokájáról: Bulcsúról, aki mellesleg a kereszténység bizánci válfaját követte. A hadjárat hátteréhez tartozik, hogy az I. Ottó német király ellen lázadó bajorok szövetségeseként, ill. a német uralkodó III. Berengár király észak-itáliai tartományaira támadása és Verona s Aquileja birtokba vétele miatt történt. Ottó birodalmi ambícióinak megfékezésére szükségszerű válasz volt a horkák és Lehel törzse két hadosztályának hadjárata. A 30-35 ezresnél kisebb magyar haderő harc nélkül vonul végig a bajor és sváb tartományokon, majd „leveri a három frank tartományt, Ottó koronatartományait”. Átkelve a Rajnán, „Lotharingia hadseregét megsemmisítik, majd Köln és Maastricht vidékére vonulnak, ahova maga Ottó veje a Vörös Konrád kalauzolja őket, mint szövetségeseket. A mai Belgiumra törnek, majd délkeleti irányban Észak-Franciaországon vonulnak át és Ottó másik tartományára, Burgundiára törnek. Innen délre, a Riviérán át Itáliába vonulnak – Rómát megkímélik – és délről támadják meg a bajor Henrik új tartományát, Friault. Végigpusztítva Veronát... két hónap alatt mintegy 5000 kilométert végighaladva, öt nagy folyón átkelve ( Enns, Rajna Rhone s kétszer a Pó )...hazatérnek...Ehhez képest Hannibál útja csak egy séta!” – irja dr. Hajnos László. 

   Eleink bátorságának mai, hitvány árnyékában könnybelábad szem s ökölbe szorul a kéz. Mert Moszkva után most éppen, az egykor oly alázatos hollandiai Maastricht a székhelye az ezúttal EU-s vezérlésű kifosztásunknak. Küldi ránk puhány, rajtunk hízott jóléti-szemetét, kakaskodni, hőzöngeni a megkötözött kezű s lelkű magyarral, akit kidobnak a balatoni kocsmából! (Csath Magdolna írja: „az egyik déli parti faluról az a hír járja, hogy egyik szórakozóhelyére hollandok vették be magukat, magyar pedig oda többé be nem teheti a lábát. Aki megpróbálja, azt megverik. Magyarországon! De Sopron is tele van hasonló történetekkel: a határon mulatni, a hámból kirúgni átjövő, magukból kivetkőző külföldiek rémtetteivel.”)  

   Ó, testvérek, ha vagytok még: magyarok! Bizony ideje lenne újra leckét adni Maastrichtnek s kipakolni a holland s „belga” kocsmát...Mint Holló János tiszteletes beszéde után tette az a pár keményöklű magyar legény, az elpimaszodott oláhokkal, Wass Albert, A kastély árnyékában c. regényében. Mert Holló tiszteletes megírta a „magyar bibliát magyarok számára”, melyben ilyeneket tanított: „az olyan magyart szereti az Isten, aki szembeszegül a világgal a maga jussáért s küzd, miként az angyalok seregei küzdöttek vala az ördögök seregeivel e világnak megmentéséért! Ezért atyámfiai, halljátok Istennek törvényét, amint azt a magyaroknak mondta az ő prófétái által: ki fegyvert nem ragad, fegyver által vész el s egy is az idegenek közül, ha kővel merészel megdobni téged, vagy a te atyád népéből valamelyiket, azt dobjad vissza a halálnak pusztulásával, mert százszorosan kedves én előttem a fiú, aki az ő atyja házának védelmére kél!  

   Jaj annak, atyámfiai, aki tehetetlen a védekezésben és hitváy a harcban, aki testének gyöngeségét s lelkének gyávaságát az alázatosság és béketűrés tetszetős álorcájával takarja el: azt elpusztítja az Úr kínoknak kínjával és reáküldi a filiszteusok seregét, hogy ülnének a nyakán és sanyargatnák őt.- Így dörgött le a szószékből Holló János tiszteletes a doboji magyarokra, akik tátott szájjal hallgatták. Különösképpen a legények, úgy ették a szavát, hogy még a képük is kivirult tőle. Az új magyari kereszténység hatása aztán hamarosan meg is mutatkozott. Az erős Isten Holló János által tolmácsolt parancsára három legény, név szerint Balla Mihály, Szígyártó Imre s Székely Ferkó egy vasárnap délután úgy kitakarították a kocsmából a románokat, hogy négynek közülök betörött a bordája s Szamosújvárra vitették magukat orvosi látleletért...” De Holló János sem ragadt ám a szószékhez! Ugyanis amikor a „románokat kihányták a közbirtokossági legelőből, melybe harmincegynéhány évvel ezelőtt befurakodtak...maga János pap is ott volt az ütközetben, irdatlan fustélyt lóbálva feje fölött s úgy látszik, mégis volt valami igazság az új doboji bibliában, mert rövid harc után úgy megfutamodtak az oláhok, hogy még a faluban is alig tudták magukat összeszedni.” 

   Teremnek-e még Holló Jánosok? Vagy Prohászka Ottokárok, Mindszenty Józsefek...Van-e még Holló János, aki „magyari bibliát” prédikál „magyarok számára”, s vannak-e keményöklű magyarok, kik meghallják és követik a tanítást? Mert ha vannak, hát üzenjük Gyurcsánynak, a magát vastag pofabőrrel Magyar Bálintnak hívó ex-főtudornak, a lábunk alól a földet is kirabló sötét „titánnak”: Leisztinger-Kajmán Tamásnak, a jövőnket eluzsorázó Fekete Jánosoknak, az ormányosait ránkparancsoló Gergényiknek, Benéknek, a Mordor átkait ránkhozó, EU-komform kanálisvigéceknek, Lendvai, Lampert és Horváth láptündéreknek - s hogy sikoltozzanak egyet -, a médiák agyarasainak: Aczélnak, Bánónak, Avarnak, a Suchoknak: bizony megsokasodtak felénk a kipakolásra váró helyek és személyek. Ezért is kell nekünk sok-sok Magyar -, s Nemzeti Gárda!  

   A temetők és hadisírok mellett rendcsinálásra vár az Ország Háza, hol magyar jövőnek kell születnie. Kell a „doboji szellem” a Délvidékre, egy-két leckét adni a nekivadult szerbnek, a véresszájú Slotának, Ficának, a Felvidékre, no meg a  ránkpimaszult sok bocskorosnak, hogy emlékezzen a Szigyártókra, Székely Ferkókra s a Ballákra... Kell Széchenyi István - „őstörténész” aknászok által - csehóvá züllesztett Tudományos Akadémiájára, az Árpád magyarjainak történetét - nevéhez méltóan - nullára kopasztó „főaknász”, Glatz Oszkár és társai közé. Kell iskoláinkba, egyetemeinkre, otthonainkba, a magyar utcákra, filmgyártásunkba, hogy megszülessenek a filmeposzok Wass Albert regényeiből! Kell e földre a „doboji szellem”, a Corvin-közi, hogy ámuljon újból a világ. - 

   De térjünk vissza Árpád és utódai, nyakunkba ült filiszteusok által félremagyarázott történetéhez. Augsburghoz: a „nagy leckéhez”. Egy évvel a 954-es ragyogó hadjárat utáni megváltozott hadi helyzetben (a német tartományok lázadó hercegek ellen fordulása s Ottó mellé állása; a közvetlenül a német határon élő Bulcsútól eltérően a politikai helyzetet nem ismerő magyar törzsek távolmaradása; stb.) érthető módon habozó Bulcsú a bajor emigránsok unszolására kevesebb, mint 10 000 harcossal - egyes források szerint 7-8000 emberrel - indul hadba. A magyar haderőből az elmaradt bajor segítség és a kedvezőtlen időjárás miatt is hiányzik a szokásos átütő erő a nehéz fegyverzetű, tömör német páncéfallal szemben. A csata kimenetele tragikus, Bulcsú béketárgyalásba kezd. A német feltétel: teljes fegyverletétel, melynek megtörténte után, a lovagiasság szabályait tagadva, galád módon lekaszabolják a védtelen Bulcsút, Lehelt és tisztjeiket. A menekülő seregből csaknem mindenkit agyonvernek a bajorok. A korábban Kurszán vezér halálát okozó német szószegés, intő példa lehetett volna a jövőre! Az augsburgi vereség a 955-ben „kiküldött háromból csak egy magyar sereget érintett” és nem kisebbíti a honalapító ősök dicsőségét. Bármennyit is lovagolt a német történetírás becstelen győzelmükön: az „Ungarnschalchton”, a világgá kürtölt győzelem dacára 75 év telt el, mire német hadak Magyarországra mertek támadni. 

A magyar hitvilág és identitás „átprogramozása”

egy győztes és büszke évszázad után!

   Önmagában a német hadak 75 évvel későbbi, újbóli ránktámadása, a korábbi évszázad – mondhatni - magyar hegemóniája után, minden bizonnyal jele hitvilágunk, identitásunk idegen, zömmel német hittérítés által kierőszakolt eróziójának s a magyar életerő megcsappanásának. Amit a bajor Lajosnak és Ottóknak nem sikerült elérni haddal, véghezvitték belső bomlasztással: identitásunk „átprogramozásával”. Ez a hitvilág nem volt „pogány”, s az Attila nyomdokain Árpád vezérletével a Kárpát-medencébe érkező-visszatérő magyarság már több hullámban találkozott a kereszténységgel. A legtöbben a keleti kereszténységet, a bizánci rítust választották. (Lásd Bulcsú) S talán, mert már a hunok közt létezett több változata is a fényvallásnak (pl. a manicheizmus), a „magyarok könnyen fogadták az új Jézus hitet, mert a számukra ismerős, és megígért Fény-Fiút látták benne.” Hogy mennyire Jézusra valló volt Árpád magyarjainak magukkal hozott hite, azt bizonyítják az alábbiak is. „Pálnak a korinthosziakhoz irt leveléből látszik, hogy a gnosztikus tanítók könnyen beilleszkedtek a gyülekezetbe, együtt voltak a keresztényekkel…mint ismert próféták” – irja Papp Nóra Mariann. A gnosztikus tanítók nem mások, mint a „titkos tudás”, a fényvallás papjai, akiket a görögök mágusoknak neveztek. A mágus vallásba Zarathusztra új tézist hozott, miszerint „a Fény-Fiú ezer év múlva jelenik meg emberi testben.” A parthusok Jézus megjelenésének idején „benne (Jézusban) látták megtestesülni a megígért Fény-Fiút, aki ébredést hoz a világnak.” Születését a szappári csillagvizsgálóban jó előre kiszámítva, a „napkeleti bölcsek” felkészülve fogadták ajándékokkal, mint arany, tömjén, s mirha. Árpád magyarjai a keresztény „vallást szívesen fogadták, a maguk fogalmaihoz alakították, de ősi életformájukat, vallási szertartásaikat nem akarták feladni. Márpedig a német főpapok ezt akarták elérni.” Különben az 1020 tájékán Magyarországra jött Szt.Gellért püspök is felismerte a „régi fényvallás - és az új - nyugati kereszténység közti párhuzamot”. (Turán,1998. szept.) 

   Tehát éppúgy nem a magyarok „pogánysága”, mint „kalandozásai”, „rablóhadjáratai” voltak a német-római uralkodók magyargyűlöletének oka, noha Akadémiánkon a nemzetellenes, s - istentagadó voltuk ellenére - pogányságunk trombitáló Glatzok ezt tanítják. Nem, mi mások voltunk, keletiek és titokzatosak. Érthetetlenek, mint talán a legtöbb európainak ma is. És aki más, akinek érthetetlen az észjárása, az ellen tud állni, annál nem lehet tudni, mikor és hogyan jön az ellenállás a dinasztikus, birodalmi, beolvasztó, szálláscsináló érdekkel szemben! Mint láttuk fentebb, nem voltunk mi istentelenek, de más és talán bizony igazabb volt a mi Jézus-hitünk. Olykor csírájában nem, csak későbbi formájában látni egy-egy jelenség, egy hit lényegét. Talán éppen erre: a Róma kereszténysége és a mienk, a mi Isten-hitünk közti különbségre tapintott rá Szabó Dezső Segítség c. regényének római jelenetében. „Két és félezer évvel ezelőtt itt már város, történelem és kultúra indult! Ezek már akkor emberek voltak és fakadt belőlük az emberi jövő. Mi talán akkor még négykézláb jártunk” – lelkendezik a római éjszakában a város csodái előtt hasra eső honfitárs Szilágyi, Boór Bálintnak, az űzött zseninek, a hazájában periférára szorított szobrásznak, miközben „a holdvilágban majdnem ringva tűnt eléjük az ima roppant bazárja, a leggigászibb isten-pörsenés, melyet a halhatatlanság férge feltúrt magának a földből”, a Szent Péter bazilika. „Igazad van félig – válaszolja Boór Bálint, a fajtáját becsmérlő, annak hátat fordító Szilágyinak. – Négy lábon jártunk. Nagyszerű paripák négy repítő lábán. A mi életünk, a mi énünk nem fért falak közé… A mi életünk szétölelkezett a napba, a földbe, a végtelen térbe s az egész természettel voltunk nagyok és erősek.”                               

   Igen, ez a végtelenbe szétölelkező élet közelebb volt a Fény-Fiú: Jézus által tanítottakhoz, mint a német-római birodalom papjainak dogmája. Barbároknak tekintettek bennünket, pedig őseink hozták a nyugatnak a fűszereket ételeik ízesítéséhez, a kést és a villát, hogy kultúráltan egyenek. Az „egész civilizált emberiség a turáni lovas-civilizációk csizmáinak, csizmába tűrt nadrágjainak, elől gombolt ujjas kabátjainak, fehérneműinek, kucsmáinak, öveinek, csatjainak, gombjainak és kesztyűinek utódait vette át.” (Padányi Viktor) 

   Ellenállásunk forrása nem az időben szétmálló, helyhez kötött kővárak, erődítmények voltak, de a sajátságos nyelvünkben élő lelkünk, amely a Magyar Zenetudományi Intézet által is igazoltan 200 000 népdalt szült. – Már 100 000 megjelent nyomtatásban! - (Mily nevetséges lenne a német népdalkincs szegénységét azzal mentegetni, hogy a „korai városiasodás és iparosodás” az oka annak, hogy nem tudtak összegyűjteni többet, mint mindössze 6000 népdalt a mára 80 millióssá vált országban!) Erről a termékeny, többek közt 200 ezer népdalt szülő nyelvről mondta a XVIII. századi, 103 nyelven beszélő, ötvennyolcon író Mezzofanti bíboros, hogy a „magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben”. Vagy a British Museum tudós fordítója, E. D. Butler, hogy a „magyar (magyar nyelv) messze felülmúl minden teuton, szláv, itáliai és más indoeurópai vagy árja nyelvet igei fordulatainak gazdagságában, csakúgy a szószármazékok gyökökhöz való harmonizálásának és asszimilálásának erejében…” – hogy csak néhány sorát idézzük szuperlatívuszainak, és más nyelvi, irodalmi zsenik ezirányú észrevételeiről se szóljunk…(W.Kirkconnell, Sir J.Bowring, C. Edgar, etc.) 

   A magyar szellem ereje jól tükröződik nyelvünk azon sajátságában, hogy „matuzsálemi kora” dacára, megőrizte rugalmasságát, teremtőerejét. „Megöregedett nyelvek, elvénhedt kultúrák tünete a főnevesülés” – irja karácsony Sándor. S lám, noha a magyar nyelv szerkezete, sajátságai már akkor kialakultak, amikor a „legtöbb ma beszélt európai nyelv mégcsak nem is létezett” (Sir J. Bowring), a magyar megőrizte „cselekvőszavainak”: igéinek gazdagságát. Azt a képességét, hogy teremtőerejével „minden pillanatban igévé lehet lökni a látszatosan mozdulatlant”. (Szabó Dezső) Valamelyik japán nyelvész mondja, hogy egy nyelv igéinek száma fiatalságának mutatója. „Az idők kezdetén volt a szó” és azzal Isten világokat teremtett – áll a Bibliában. Nyelvünk logikája, teremtőereje volt az, ami világhíres feltalálóvá, Nobel-díjasokká tett pl. sok magyar zsidót is, akiket a faji gőg gyakran a zsidó magasabbrendűség jeleként állít be. Ugyanis más népek sorában, más nyelvet beszélve nem látjuk e termékenységnek mégcsak megközelítő fokát sem!  

   (A magyar nyelv, ill. mások kultúrájának ihletésében szerzett babérokat faji gőggel saját zsenialitásuknak tulajdonítókról írja a neves svájci pszichológus, Carl Jung: „a zsidó….sohasem teremtett saját kulturális formát és amennyire látható, sohasem fog, mivel ösztönei és képességei egy többé-kevésbé civilizált népet kívánnak, hogy az gazdaként létezzen fejlődése számára”!)  

   Talán ez a magyar nyelv, amely történelmünk hányattatott évszázadaiban még nem szolgálhatott a szervezett, tömeges népbutítás eszközéül, kompenzálta a tatárok s törökök vagy a Habsburgok dúlása nyomán elszenvedett vérveszteséget. Ugyanis a megritkult vagy akár elnéptelenedett népességű területekre befogadott-betelepedő idegenek – leszámítva a peremvidékek későbbi területfoglalásának csaknem homogén tömbjeit – mihamar magyarrá váltak nyelvünk szellemének hihetetlen asszimiláló képessége folytán. (Véletlen, hogy egy generáció multával a Petrovicsokból egy Petőfi lehetett?) Ezért írhatta még Széchenyi is, hogy „minket, ha önmagunk nem leendünk életmentő nyelvünk gyilkosai”, az majd „oly lépcsőkön és idő irányában fog állítani magosabbra.” 

   Tehát a „kevert vér”, az idegen beáramlás bizonyos foka nem feltétlenül okozza egy nyelvünk sajátságaival bíró nép hanyatlását. Ehhez a nyelv útján átvitt gondolatok, a hitvilág befolyásolása, mérgezése kell. (Ez vett rohamos tempót a kiegyezés utáni liberális sajtóban, a csatornalények első nagy ránklopódzásával, melynek hatásáról a következőket irja Szekfű Gyula - vagy talán a német szociológus Werner Sombart. Míg az átlag német vagy osztrák egy pillanatra sem hitte el, hogy Berlin és Bécs a német, ill. osztrák kultúrát jelenti, addig a magyar paraszt a századforduló vidéki vásárának végeztével ment megvenni tájékozódásképpen (?) a budapesti bulvárlapokat.) Mert a nyelv - legyen mégannyira kifinomult, s teremtőerővel megáldott – csak eszköz a lélek ápolására. De lehet az elbizonytalanításé, meghasonlásé, viszályé is, amelyik már István királyunk idejében elkezdődött az ún. hittérítéssel.        

   „Ugros eliminados esse” – volt az Árpád magyarjaira törő németek jelszava. Ha nem tudtak kiirtani bennünket fizikailag, a nyelvünkben tükröződő lelket, hitünket kellett megtörni. A szellemet, ami a nyelvet éltette, kellett kikezdeni, semlegesíteni – ha lehet: megölni! (Hogyan lehet megölni a szellemet? Mi ne tudnánk? Vedd el, írd át, hazudtold meg történelmüket, hagyományaikat. Adj nekik Hollywoodot, a Shakespeare-dráma vagy Bánk bán helyett playboyokat, öltöző-vetkőző cédákat: „csillagokat”! Plazakat, hogy szellemileg totálkáros fogyasztókként turkáljanak ócska javakban… Mára idejutottunk.) 

    A magyar lélek akkori, ezer évvel ezelőtti „semlegesítéséről”, az István királyunk udvarába, államába befogadott, Gizella királynéval érkezett német hittérítők általi átírásáról, a magyarság történelmének első nagy „konvergencia programjáról”, „fejlett Nyugathoz felzárkózásáról” így fakad ki a magyar életesélyeket megkurtító mindenkori idegenek, s idegenlelkűek esküdt ellenségének, Szabó Dezsőnek egyik regényhőse: „Minket agyonnyomott a Szent István koronája. Mi elhagyottak, hontalanok voltunk mindig saját honunkban. Idegenek, elhagyottak voltunk a kereszténységgel szemben, mely sohasem lett vérünk, életünk formája és idegen kizsákmányolóknak jelentett kenyeret, földet, hatalmat. Idegenek, elhagyottak voltunk a minden vérrel át és átrontott arisztokráciával szemben, mely csak rajtunk ülő végzet tudott lenni és nem nekünk élő szerv. Idegenek és elhagyottak voltunk az idegen betódulókkal szemben, akiknek olcsó magyarkodásáért mindent adtunk…“ Másutt így ír: „a kereszténység...európai életünk kezdetén germán és szláv destrukció volt a magyarság életében”! - Ó, hát még hányszor kell, hogy hasogasson a tiborci panasz fájdalma ahhoz, hogy egy hatalmas és végzetes nekilendüléssel, egy világriasztó, s figyelmeztető ordítással lerázzuk magunkról örökre a pondró immár vérünkig tapogatózó hadát? - 

   Mert ez történt! Az Árpád és unokái, Jézus tanításához közelebb álló Fény-Fiú-hitét felváltó német-római keresztény-térítés nyomán az ország földterületének több mint a fele vagy egy idegen arisztokrácia vagy az idegen hittérítők által megszervezett egyház tulajdona lett. - A szabad magyarok tömegeinek az Istváni - III. Ottó Német-Római császár birodalmához való - „konvergencia programmal” kezdődő lesüllyedése és idegeneknek való fokozott kiszolgáltatottsága aztán ismételten megtörtént a magyar parasztsággal. Legutóbb a szocialista-szocionista kurzusokban. – Árpád országa tetemes részének idegen kézre kerülésével, a magyarok rendelkezésére álló föld zsugorodásával, a magyar nemesúr is erősebben sanyargatta parasztot az idegenekkel való rivalizációban. Ritkán fordul elő egy nép történelmében az a fajta emlékezetkiesés, amit többek között régi, rovásírásos emlékeink, feljegyzéseink - Dél-Amerika „pogány” indiánjai kultúrájának spanyol és portugál hittérítők általi pusztítására emlékeztető - üldözése: István ezirányú rendeletei útnak indítottak! Más európai népeknél, ha az uralkodó kért is idegen szövetséget a rivális trónkövetelő hatalmának letöréséhez, azt nem népe identitásának idegen eszmék általi megtörésével érte el. A napjainkban kiteljesedő szellem – az idegenek mértéktelen befogadása - magjainak elvetése ekkor, István német-szláv szövetséggel, ill. hittérítéssel lezajlott „államalapításakor” történt. A magyarság meghasonlása, igen: tudathasadása, az addig aligha ismert, idegenek által szított testvérharc, véres intrikák sora innen datálódik, noha mindez része volt a nyugati népek történelmének. Koppány nem vitatta István jogát a trónra és „pogány” sem volt, többek közt, mert felvette a bizánci kereszténységet. Lázadásának, melyet a magyarok többsége támogatott – ezért kellett ellenük az idegenkatonai segítség – oka István idegenekkel kormányzó, német birodalomba való bekebelezésünk veszélyét hordozó politikája volt. A későbbi fejleményeket ismerve: gyanúja nem volt alaptalan.

   Elgondolkodtató királyaink sorsa és annak következményei az Árpád-ház 300 éves fennállása folyamán. A huszonkettő uralkodóból tizenkettő „Árpád-házi királyunk halt meg … a harmincadik életéve körül.” Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok c. könyvét olvasva egyértelmű, hogy nem természetes okokkal! Az egyház által szentté, boldoggá vagy üdvözültté avatott Árpád-házi mártírok és szenvedők száma csaknem negyven. A Német-Római Birodalomban alig akadt egy-egy szentté avatott, míg a Habsburg uralkodók családja négy évszázad alatt egyetlen szentet sem adott a szentek közösségének. (Dr. Balogh Barna) S hogyne fajult volna Árpád vére, amikor „egyetlen Árpád-házi királyunk sem vett el magyar lányt s egyetlen királyi nőtagja nem mehetett magyar férfihez.” (Dr. Hajnos László) Fiatalon elhunyt uralkodóink nagy száma felveti korai történelmünk egy másik súlyos problémáját: a gyermekkirályságét. Ugyanis a „király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc... és a korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódások ismereteinek híjával jószerivel vakká válik az országvezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására… A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati agyag átadásától…” Serdületlen gyermekként tizenhárom Árpád- ill. vegyesházi királyunk került trónra az 1526-al záruló kb. félezer év folyamán, míg a „Habsburgok négy évszázados magyarországi uralma során egyetlen gyermekkirály sem fordul elő”! S mindez egy győztes évszázad, Árpád és utódai, mondhatni: birodalomalapító katonai, diplomáciai-politikai sikerei után! 

Sorok, amelyek sohasem bírtak súlyosabb üzenettel!

   De messzire barangoltunk megint jelen otthontalanságunkban, keresve botlásaink mérföldköveit az évszázadok folyamán ráburjánzott hazugságdzsungel folyondárai alatt. Az Árpáddal, de szinte Attila óta ránkszállt, nagy és dicső nemzet jövőjét sejtető örökség elveszejtésének mementójaként, egy még végzetesebb honvesztés veszélye tűrésének közepette nem lehet időszerűbb üzenet számukra, mint Grandpierre K. Endréé: „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre.”  

   Csaknem húsz éve írta e sorokat, s mikor, ha nem ma bírnak a legsúlyosabb üzenettel! Mert a jelszó – mint 1100 éve s azóta annyiszor - maradt a régi: „Ugros eliminados esse”. Így ha kimerítő is, nem lehet haszontalan korai történelmünk fenti seregszemléje. Mert látnunk kell most, a végveszély küszöbén: Árpád és sok, hozzá méltó elődünk örökségének feltámasztása: ránk vár! Mégha ez az övékénél véresebb csatákat is sejtet. Mert íme, már azon munkálkodik a poklok felsöprődött alja, hogy fojtogató, idegen hatalmuk ellen többé szólni se tudjunk. Vagy ha igen: internálnak, állásból kirúgnak, megfigyelnek, csak ma nem „osztályidegenként”, hanem a „gyűlölettörvény” hatálya alatt. Az a pimaszság, gátlástalan, uszító blöff, mellyel MSZP-s, SZDSZ-es, ún. parlamenti képviselők, akiket egy valóban demokratikus világban mégcsak WC pucolóként sem alkalmaznának a Parlament épületében, a „nép demokratikus jogait elvonó, fasiszta jellegű törekvésekkel” szembeni törvényi fellépés szükségességéről sivítoznak, nos: ez a csatornalény megkülönböztető jele! Csaholásuk a Sötét Úrra vall, aki világra bagzotta őket. Teszik ezt a 120 millió halálos áldozatot követelő, „nagy történelmi kísérlet” mozgalmának örökösei, akiknek székházaiban sírnának a falak, ha levernék róluk az áldozataik vérét rejtő vakolatot, a márványt és cifra krómot.  Székházaikban, a rendőrőrsökön, a gyanútlan turisták taposta utcák alatti pincékben, ahol még a „forradalmár” elődök - s utódaik 2006.szeptember-októberi - áldozatainak fojtott, távoli sikolya hallatszik az éjszaka mélyén.  

   De ők fasisztáznak! Tehetik, mert nem gyújtja rájuk - ha már más módja nincs kifüstölésüknek! - a parlamentet az ún. demokratikus ellenzék. Nem, mert ez az ellenzék „demokratikus eszközökkel” akar változtatni. Nem akarja tudomásul venni, hogy a csak diktatúra és fondorlat eszközeit ismerő, ezen örökségből táplálkozó csatornahaddal szemben nem lehet demokratikus, parlamenti eszközökkel fellépni! Nem akarják tudomásul venni, hogy a „konvergencia program” elvárásai túltesznek a régi három- és öt éves terveken. Már nemcsak államosítják, „átszervezik”, de likvidálják: a nemzeti ipart, a paraszti gazdaságot, magyar mezőgazdaságot, az iskolát, kórházat… S közben a „demokratikus” ellenzék „nemzetmentői” estéről estére leülnek a Mordor bélsarából számunkra bravúrosan jövőt dagasztó médiák garantálta fórumokon, hogy megvitassák jövőnket politológus madárjósokkal. S ha kínjában véletlenül kibögyögi Orbán V., hogy „ez a kormány csak a demokrácián túli erőszakkal képes fenntartani hatalmát”, akkor is megreked horizontja a „népszavazásnál”. Hogyan szavazna a Mordor-médiák és a tömegszórakoztatás vályúinak „junk food”-ján hülyére-hízott szellemileg alultápláltak tömege saját megmaradására, kétharmados többséggel? Mert ez kellene egy forradalmi tisztulás-hozta nagy változáshoz, nagytakarításhoz! Miért lenne más a csatornalények formálta „közvéleménnyel” született népszavazás eredménye, mint a demokrácia mítoszával megtömjénezett választások urnáihoz terelt millióké, akiknek eszükbe sem jutna: „csak rabszolgák vagyunk”? Persze mondják – a „vajszívűek”, a megértők -, hogy még lelőnék a négygyermekes Orbánt, ha…! Abraham Lincolnnak és J. F. Kennedynek is voltak gyermekei, mégis a nemzeti valuta és pénzforgalom feletti uralmat kivették a Mordor-körök kezéből, ha csak hetekre is, mert ez az életükbe került. És bátorságuk tette őket államférfivá, míg Orbán, és társai csak politikusok, a szereposztással sodródó statisztái az Ördögi színjátéknak. És a vajszivűek felettük sajnálkoznak, nem nemzetük felett! 

   Túlzás, pesszimizmus lenne a sejtés, hogy talán ezeréves gyökerei vannak a magyar léten mára elburjánzó idegenségnek, s hogy régmúlt időkben kizökkent sorsunk gravitált e mai kocsma: egy szétzilált, s legyengült nép feletti uralom fele. Mely hatalommal naponta feledtetik a tegnapelőtt történtet: csaknem fél évszázadnyi ámokfutó idealizmusuk és hatalommámoruk - akasztással, börtönnel, egy ország falanszterizálásával – elért eredményét: a magyarság anyagi kizsigerelését, szellemi megfáradását, s erkölcsi válságba juttatását.  

   Hogyan, máshogy lehetett volna véghezvinni az uzsorának azt a fokát, hogy az 1973 és 1989 között felvett hitelek után, melyekből csak 1 milliárd dollár érkezett be Magyarországra (!),   „ugyanezen idő alatt kifizettünk a nemzetközi hitelezőknek 11 milliárd dollár kamatot, és mégis felhalmozódott 20,5 milliárd dollár adósság 1989-ig a kifizetetlen kamatokból és adósságszolgálati kötelezettségekből.” (Dr. Drábik János)  

   Demagóg uszításával feledtetné a lidérchad a tegnapot és a mát: a csőd adósrabszolgasággá mélyítését, mert ma azok ülnek egy végsőkig megfáradt nép nyakán és a kifosztott ország romjain emelt harácshalmok csúcsain, akik „a 301-es parcella megtöltőinek jogutódai. Akik egész létezésüket a jogtalanságra, az erőszakra, a szovjet terrorra és a hetvenes-nyolcvanas években kibontakozó valamilyen nemzeti ellenállás leszerelésére, megfigyeltetésére használták, majd a társadalom szemetjének tekintett KISZ-fiúkákból milliárdosok és élkapitalisták lettek…”  (Csurka István)  

    Így jutottunk oda, hogy dacára „az állampolgárok közös tulajdonát képező a nemzeti vagyon” kozmopolita-globalista körök általi „megtervezett csődbejuttatással” történő 80%-os kiárusításának, a csatornalény-kurzusok az eladásból származó teljes devizabevételt kamatfizetésre, adósságszolgálatra és önmaguk s külhoni zsiványok gazdagodására költötték. Hogy érzékeltessük a nemzet kifosztásának lentebb summázott mértékét, megintcsak a korábbi analógiát kell használnunk. A világmindenség „fekete lyukainak” példáját. A fekete lyukét, ami minden közelébe kerülőt magába szív, s ahonnan nincs visszatérés! A rendszerváltozás idején a Világbank által 140 milliárd dollárra taksált privatizálható nemzeti vagyonból 2002-ig mindössze 700 millió dollárnyi folyt be az államkasszába. (Lakatos Pál) És a nemzetgazdaság teljes adóssága 2007-re meghaladta a 100 milliárdot. 

   Magyarország mára egye inkább gyarmati társadalom képét mutatja. A világ egyik legmagasabb (csaknem 70%-os) adó- és közteherrátájával, további tízezer, vagy akár százezer milliárd forint értékű nemzeti vagyon kiárusításának tervezetével, a hazai közép- és kisvállalkozások padlóra-küldésével, termőföld- és ingatlanspekulációval, kétes minőségű termékek dömpingjének piacaként, környezet és lélekszennyezéssel… mindenféle jöttment idegen Új Abbáziája lett, míg a korán haló cselédnép oktatási-, egészségügyi- és szociális rendszere az afrikai államok szintjére züllik… Ma ifjú „titánoknak”, mint az ország harmadik leggazdagabbjának, a sunyi spekuláns Leisztingernek, a ’Pick Szalámigyár’ és más, egykori koronakincsek korporációs fosztogatójának, s a hasonszőrűeknek áll a magyar bál. A Titán, vitéz a gáton is!  

Legutóbb a Lágymányosi Kopaszin kopasztotta meg 20 milliárddal a sokmillió helyi kisegzisztenciát – MSZP-s segítséggel, gátlástalanul. Magyarok! Tudtok még számolni? Mert a „matematikus végzettségű” Leisztinger és társai már kiszámolták, mikor számolódtok fel! Miért tetteti az osztani-szorozni, holnapban s holnap-utánban még gondolkodni képes magyar, hogy a csatornalény-kurzusok folytathatók? Leheletüktől elmocsarasodik minden, mint a dagonyavitéz Magyar Bálintétól iskolarendszerünk, melyet tizenöt éve még az első tíz között említett Lee Kwan Yu, Szingapúr egykori miniszterelnöke, akinek harminc éves vezetése mellett a szingapúriak csaknem 95%-a lakástulajdonos lett, s aki biztonságos nyugdíjrendszert és betegellátást garantált az országnak. S persze azt merte mondani a yenkiknek, hogy Ázsia nem követi a nyugat liberális értékrendjét… A dagonyavigéc adna nekünk „interaktív” digitális táblákat az omladozó iskolaépület fűtetlen osztálytermeibe - darabja 800-900 ezer forint – potom 40 milliárdért bonanzát teremtve a haver „beszállítóknak”, s persze, hogy ne maradjunk analfabéták! De mi megmaradunk írástudóknak csodatáblái nélkül is, mint voltunk már több ezer évvel ezelőtt, és ha kell palatáblákra véssük fel a Magyar Bálintok bűneit! Jánosi és Gyurcsány sportminiszterekét is, akiknek fedezésében a Demjánoknak, Várszegiknek sikerült anyagilag tönkretenni, s elsüllyeszteni labdarúgásunk egykori zászlóshajóját, a magyar Manchester Unitedet: a Ferencvárost, mert a magyar öntudat és ellenállás forrása volt. 

Carl Jung egy másik bölcs észrevétele, hogy az igazság nem más, mint az, ami éltet. De a magyar létre több mint hatvan éve rálidércült hatalomnak: még a lélegzete is hazug, mert pusztít! Míg az örök homály világából a magyar szívre, lélekre osont herék otthont fészkelnek maguknak, s milliárdosodnak tolvajlásukkal, addig helikopteres adóbeszedőket küldenek a domboldalak szüretelő, az újbor ígéretének évezredes ünnepén barátok s rokonok körében néhány órára felszabadult népre, hátha van köztük, aki egy-két rongyos, bevallatlan ezrest keres. És 315 millió forintért „szuper vízágyúkat” szereznek be Izraelből, a „közrend fenntartására” a „Schengeni Alapból”, uniós pénzen. - Hátha lázad valaki a világ harmadik legnagyobb adósságát felhalmozó, csak lopásra-csalásra használt hatalmuk megkívánta adóprés ellen. - Ugros eliminados esse? Beleborzong az ember, annyira orwelli ez! Ha élne Orwell, következő regényét az ellopott húszezermilliárd, a Mordor-fattyú öszödi beszéde, a félévszázados évforduló október 23-ája maszkos, gumilövedékes, moszados segítségű ávós gorilláinak országáról írná, ahol már elfelejtették a munkástanácsokat, s már szakszervetek sincsenek, csak hízott heréik… És egy: néma tartomány! 

„Eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe!”

De hogyan jutottunk ide? Hiszen pl. a sajtó, az elektronikus hírközlés csatornáin valahogy ellensúlyozni lehetett volna a készülő „szép, új világot”! Ehhez a Mordor-médiák szárnyait kellett volna minimum megnyirbálni. A paktumos ügynök: Antall árulása, majd az Orbán-féle ellenzék gyáva, „demokratikus eszközökhöz” ragaszkodásának fából vaskarika politikája miatt ez elsikkadt és sokmillió magyar maradt demagógiájuk foglya. Igen, legjobb esetben is gyáva volt ez az ellenzék, mert mi is volt Orbán Viktor válasza a magyar médiák megregulázását javasoló Medveczky Ádámnak, az Operaház karnagyának? „„Nehéz ügy ez, karnagy úr” – vonta fel a kormányfő a szemöldökét. És semmit nem tett az ügyben!” Neki már utasítás sem kellett, mint gróf Tisza Kálmánnak? Így hát a ránklopódzott idegen szellem gátlástalan bomlasztásában lápvilággá sorvad a magyar föld, hogy szelekkel dacoló, ezer és ezer gyökérrel belékapaszkodó tölgy nem, csak csenevész bokor, dudva és giz-gaz törpék nőjenek rajta, s kételyhínár, mi hozzájuk húz. Hát hogyne reszketnének a Mordor-tévék alkonyati pondrói, szocionista lélekfogdmegjei a gondolattól, hogy a szájtáti tömeget felébresztheti egy Magyar Gárda, Corvin Gárda, egy Fekete Sereg, amely még kitűzné az ország első tornyára az Árpád-sávos zászlaját, hogy nyögje újra a magyarok bús hadát az országnak gőgös Háza! Ezért hát garantálják, hogy a szocializmus évtizedeinek tiltásai, népbutítása idején irányvesztetté vált, ellumposodott millióknak esténként felszolgálják Hollywood céda tündéreit, s ha csak egyikük is lehúzza bugyiját, Nagyrakás-kóka, Bajnai, Gyur(t)csány és Leiszinger nyugodtan árulhatja, rabolhatja az országot, akár a hátsóudvart… 

Kérdezzük:

   Van-e, lehet-e ereje ehhez a magyarságnak? Az öntisztuláshoz, forradalmi hagyományaira támaszkodva. Fel kell tennünk e kérdést: mi is az, hogy forradalom? Oka van a kérdésnek, mert éppen az emberi társadalom, egy nép, s a nemzet e végső, elkeseredett, kínban-vérben zajló, a szabadság ígéretével terhes megújhodási kísérletét használta s használja fel a csatornalény: társadalom-, s nemzetellenes céljaira.

   „A forradalom nem más, mint egy nép ősi életformához - gondolkodásbeli, erkölcsi életformához – való visszatérése, azoknak a dermedt, gátló formáknak a széttörése és levetése, amelyek időről-időre idegen elemként rárakódnak s természetes vérkeringését megfojtják.” (Kodolányi János)  

   Nem másról szól itt Kodolányi, mint szuverén jogunkról, hogy magyarként éljük saját életünket, azt az életet, amely identitást, arcot ad és akaratot szül létünknek. Arról az atavisztikus, múltból kisugárzó erőről szól, amely egy néplélek minden pregnáns, maradandó tettét áthatja. De ha fel is ismeri, le tudja-e győzni a magyar a Gólemként fölé tornyosuló idegen akaratot, az általa belénktáplált kételyt, a belenyugvó önfeladást? Lehet-e tetézni egy dicső, harcos nép ezeregyszáz évvel ezelőtti európai hajnalától induló, majd az elmúlt száz év vadabbnál vadabb haláltusáiba torkolló, lélekdermesztő utazásának képeit, amelyek a magyarság szinte védtelen sorsbeteljesedésének jelen állomásához visznek? A magyar lélek és a nemzet egy végső, legnagyobb próbatétel előtt áll, amivel emberi lény, még inkább egy nép szembenézhet: legyőzni a kétely és az önfeladás belénk-fészkelődött mételyét...! 

 „Ember még nem nevetett úgy e világon, ahogyan ő nevetett!” 

   Még a nyár emlékei libbennek a lankán, elméláznak napsütötte zugok, de valahol már útnak indulnak a nyirkos ködök s zimankó, hogy egy hajnalon alászálljanak e boldogtalan tájra... Panaszos vonítás - egy riadt kutya veri fel az éji csendet. Tán a hegy mögül rideg fénnyel, halálos némasággal égre úszó holdra borzolja szőrét? Beleborzong, kit e tájon ér az éjszaka - kutyát így tutulni talán nem hallott soha... De hisz: ez ugyanaz a táj, s ugyanolyan éjszaka...! - Vagy merő képzelődés és a hasonlóságot csak a megtépett idegek tánca sugallja? - Nem, ez ugyanaz az éjszaka, a holdfénybe fagyott tájjal, amin Zarathusztrának vitt át útja. S az óra – a halállal vagy újjászületéssel terhes... Így szól róla a Vándor. 

     Nem farönk „de egy ember feküdt ott! S ott ugrált, szőrét borzolta és szűkölt a kutya; s amint jönni látott, újból vonítani kezdett és felsírt – hallottam-e valaha is így sírni kutyát segítségért? Valóban, sohasem volt részem oly látványban, ami akkor a szemem elé tárult. Egy vonagló, fuldokló, görcsösen rángatózó, s eltorzult arcú fiatal pásztort láttam; és egy megtermett, fekete kígyó csüngött ki a szájából. 

   Láttam-e valaha is ennyi undort és sápadt rémületet egy arcon? Talán aludt? S a kígyó bekúszott a torkába és ott tovább férkőzött volna befele. Kezeim csak cibálták és cibálták a kígyót – mindhiába! –, mert nem tudták kirángatni a pásztor torkából. És akkor egy kiáltás fakadt ki belőlem: - „Harapj! Harapj!  „Harapd le! A fejét!!” – így kiáltott egy hang belőlem, rémületem, gyűlöletem, undorodásom, szánalmam, minden jóságom és gonoszságom egyetlen kiáltásban szakadt ki belőlem... A pásztor, mint tanácsoltam neki: harapott; egy jókora harapással! Messzire köpte a kígyó fejét – aztán felszökkent. 

   Többé nem pásztor, s nem is ember – egy átváltozott lény, csupa fénnyel körötte, nevetve! Ember még nem nevetett úgy e világon, ahogyan ő nevetett! Ó, testvéreim, nem is emberi nevetés volt az, amit hallottam – és most elemészt a szomjúság s vágyakozásom ez után a kacagás után: ó, hogy bírok ezután élni, és hogy tudnám elviselni most a halált!” – imigyen szólt Zarathusztra. (Friedrich Nietzsche) 

   Hát éppen mi, magyarok ne értenénk e borzalmas, és mégis: megváltást ígérő tanmesét? Ó, bárcsak az lenne: tanmese, de kétszerkettőnél bizonyosabb valóság ez körünkben! A magyar lét egyetemes romlása, népünk hanyatlása talán nem éppen az óvatlan, szunnyadó pásztorainkra rálopódzó, őket fojtogató kételyre, a radikális változtatás képességének, s az újjászületésbe vetett hit és erőnek a hiányára vall? - Mégha a szép, de meddő retorika, a szónoki mesterség eszközeivel vagy tétlenül csüngve az isteni gondviselésen... rejti is ezt maga elől sok pásztor. - Mert a ránkszakadó árban, az ó- és újszövetségi próféták, s apostolok bíztatása vagy akár istenfélő, de kardforgató őseink példázata is megkopik s magát a pásztort is kétely s önfeladás környékezi, ha Holló János vagy Zrínyi, Balassi, Rákóczi, Petőfi és Pongrácz Gergely módjára nem fog fegyvert, amikor az önkény rátenyerel! Mindannyian, ki többé, ki kevésbé, de óvatlan pásztorai vagyunk e népnek, s az elapadt éberséggel ránklopódzott a kétely fekete kígyója! Mert akit még e borzalom elkerült, az sem kiált, int, hogy felébressze a másikat. És eljön az idő, amikor hazugságoktól megrogyva neki sem jön ki a bátor, életmentő szó száján: harapj! Vajon mikor környékezi meg őket is az önfeladás fojtogató kígyója? 

   Talán nem a magyar lelkek terelgetésével, ápolásával megbízott tunya pásztorainkra telepedő kétely s közöny miatt tűrjük máig is, hogy honfitársaink a trianoni diktátum, a Benes-dekrétumok, soviniszta szerb hatóságok törvényei alatt sorvadoznak? Talán nem éppen ezért tűrjük, hogy véresre verjék, majd börtönnel fenyegessék a szlovákok Malina Hedviget és tűrjük, hogy WC kagylóba dugják román diáktársaik erdélyi ifjaink fejét, mert nem éneklik nekik a román himnuszt, s hagytuk magára a „temerini fiúkat”, hogy a rájuk mért 61 év fegyház örökkévalóságában enni s takarózni se tudjanak rendesen a szerb börtöncellában...? S hogy a csángóból a román-pravoszláv isten kitapossa a maradék magyar hitet...  

   - Ó, Istenem, hányszor vétetik el tőlünk gyanútlan, felelőtlen pásztoraink miatt az a hit, amit nekünk, s csak nekünk szántál! – Felelőtlen és kételyek fojtogató kígyójától ledöntött pásztoraink miatt van, hogy ’56 Kossuth-téri tömeggyilkosai máig bűnetlenek, s dőzsölnek, vastag pénztárcával utazgatnak, míg egyre több magyarnak a másfél- vagy két órás utazgatás: korházak közt a mentőben, az utolsó útja! S nem bizonyítéka talán, ha nem is az árulásuknak, de a pásztoraink bűnös hanyagságából születő önfeladásnak, hogy az életünk stratégiai pontjait megszállva tartó csatornalények ügyes mundérváltásukkal EU-komformmá válhattak, hogy jöttment szerencselovagok kopasztanak-, fosztanak meg az Árpád, s még inkább Attila óta bennünket megillető jusstól és jogtól: hogy magyarként éljünk, törvényeink és kedvünk szerint Isten napja alatt? Hogy az alvilágok felsöprődött szennye zsarol hazugságaival, s veri ki kezünkből ereklyéink egyikét, a másik után: a zászlót, mit félve tisztelt Európa! Ó, igen, a kényelemből és ócska kis csalásokkal magukat lekenyerezni hagyó értelmiségeink, tanultjaink bűne miatt tenyész rajtunk az ezer év idegenjei által dagadó kishitűség szülte: önfeladás...! És nem hallom a borzalmas magyar éjszakában a jelszót: harapj! 

   De eltűrjük, hogy a hazugságcsatornák elhitessék: törvényesebb a Mordor-kormány álarcos-viperás ávós-gorilláinak vérengzése, mint a magára hagyott párszáz kődobáló, barikádépítő, molotovkoktél dobáló lázadása...Azoké, akikbe, bárhogyis, több szorult Corvin-köz és Bulcsú szelleméből, mint tizezer Kossuth-téribe...! Tűr – míg ereje megroppan - az újjászületésünkben talán még hívő magyarok fogyó serege, anélkül, hogy a Mordor-médiákat felégetné, s a Sátánfattyú kormányát menesztené! Eltűrtük, hogy démonok démonizáljanak, s rágalmazzák, elszigeteljék és kiszorítsák a parlamentből a nemzeti radikalizmus pártját, hogy cigányhordák fosztogassák, terrorizálják falvainkat s két bűnöző roma előtt egész busznyi magyar (?) kushadjon...!  „Ó, hogy bírok élni, és hogy tudnám elviselni most a halált”, amikor „győlölettörvényekkel” pecsételnék le a megmaradt bátrak száját, s mégsem hallom a szabadító kiáltást a magyar éjszakában: harapj! 

„Két dolog van, ami állandó csodálattal tölt el:

a csillagos ég felettem és az erkölcsi érzék bennem”

   A fuldokló, a levegőért: szép és igaz, megtartó szóért - hitért - kapkodó feltekint az éj kárpitjának csillagos végtelenjére. Talán felismeri, hogy sötétnek párja a fény és sok hajnal van, mely meg nem virradt még és akkor: harap!     

   Vezérelje a nemzet lelkiismeretét, kicsit és nagyot, bátrat és bizonytalant – ki kihányta magából s messzire köpi az önfeladás fojtogató férgét – egy tévedhetetlen iránytű. Vezérelje a magyarság minden eresztékében recsegő, százszor meglékelt hajóját: „a csillagos ég, és az erkölcsi érzék”. Vezérelje valóságismeret, a poklok megannyi, ránkszabadult hatalmai ellenében is a nemzetet megtartani képes akaratot: mint hajóst a csillagos ég. Hasson az erkölcs bennünk, mint természeti erő, legyen vaksötétben északi fény, hogy jogunk-küldetésünk pillanatra se feledjük, ez a föld: miénk! Hogy legyőzzük a kétely ránklopakodó kígyójának hitünk fojtogató, már sikolyunk is torkunkra fagyasztó rémét! 

   Vezérelje Árpádtól ránkhagyott jogunk-küldetésünk idők végeztéig való beteljesülésének parancsa mindazokat, akik faji, etnikai, világnézeti koloncaikat magukról lehányva, magukhoz ölelik a magyar sors és megmaradás törvényét! Tetemre hívás ideje járja – élőnek és holtnak, ki-ki a maga oldalára! Valljon színt mind, kit többé nem riaszt sortűz, börtön s kirekesztés, mert mit vajákos urai rámértek - testvértelen magány, fojtogató kétség s önfeladás – immár elszívja maradék erejét. Valljon színt végveszélyes óránkban Budapest és az ország utcáin, száz– és százezrek élén – a sok ezer kiváló magyar. A Szekszárdi Garay tér, Pécs, Eger, Szeged, Sopron, Székesfehérvár, Békéscsaba, Érd,...– főváros és vidék!  

   De lehetséges-e ilyen összefogás magyar és magyar közt? A kérdésre kérdés adja meg a választ: lehet-e egy is legjobbjaink közt, aki legalább egyet ne látna a ránkmért száz halál közül? S küldhetik-e ellenünk akár száz nemét is a nekünk szánt végnek, ha színt vallanak az eltökéltek – talán az annyiszor megcsúfolt október 23. évfordulóján – a költő sorainak szellemében:

   ►„Vesd vállad a testvérvállhoz, s majd áld unokád: nem átkoz!” ◘               

   Kobzos 

   2007. szeptember 26. 

„Ha késön, ha csonkán, ha senkinek Írjad!” – Arany János

Hazánkért Online, 2007. december 31.

Kiutat keresünk a sötétségből?

„A politikai nyelvezet célja, hogy a hazugságok igazaknak hangozzanak,

a gyilkosság tiszteletre méltó, és mindez úgy tűnjön,

 mint menedék valami nagy vihar elől.” - George Orwell

 Jártál-e már cseppkőbarlangban? Egyedül vagy csoportosan? Otthon kis diáklány voltam, amikor osztályunkkal kirándultunk Aggtelekre. A barlangon át a rövidebb utat tettük meg, de az is elég volt egy életre! Sötét zegzugok, csúszós, nedves falak, keskeny utak, brrrrr! -- még ma is emlékszem, mennyire vigyáztunk, hogy el ne tévedjünk, vagy bele ne essünk valami feneketlen tócsába.

Azóta visszagondolok, hogy tulajdonképpen a napi életünk se különb, ma is eltévedhetünk. De még mennyire! Főleg ha vannak, akiknek az a feladatuk, hogy tévútra vezessenek. Botorkálunk parlamenti politikusok hazugságai, tervszerű gyilkosságok, eltitkolt és törvényesített tolvajlások között, és a sajtó meg a hírközlőszervek, amelyeknek feladata, sőt kötelessége lenne a mindenkori disznóságok feltárása: hallgat, másról ír, vagy az aljasságokat ezüsttálcán tálalja elénk! A megoldás egyszerű! Vegyünk magunkhoz egy nagy lámpást, de még jobb a fáklya, aztán próbáljunk eligazodni a társadalom sötét barlangjában, ahol ezer veszély és csalódás leselkedik ránk. Akárcsak régen, a cseppkőbarlangban, én a besötétedett napi életünkben sem látom a kiutat.

Igen, a mindenkori sajtónak és hírszolgálatnak a kötelessége, hogy a társadalom előtt lámpással világítsa be a sötét bozótos utakat – hiszen kevés embernek van kedve a nehéz napi munka után mélyrehatóbban betekinteni a dolgokba.

Sokan vannak már, akik az utat végigjárták; ők a tisztánlátók, akik szomorúan tapasztalják, hogy ha mindjárt a lelküket is kiteszik, sőt még bizonyítékokkal is szolgálnak, a jámbor nép nehezen hisz el tőlük valamit. Igen, ismerjük, hányszor halljuk:  - „Na, de nem tetszett hallani? Hát olyan szépen beszélt az elnök úr a TV-ben!”

 Valóban, ismerjük-e a nagy Forgatókönyv titkait? F. D. Roosevelt (1882-1945), volt amerikai elnök egyik őszinte pillanatában mondta: „Politikában semmi nem történik véletlenül. Ha valami történik, biztosak lehetünk benne, hogy azt úgy tervezték.” -- Elhisszük-e, hogy ami ma Magyarországon történik, azt  nem 1989-ben tervezték meg, hanem sokkal korábban?

Nemcsak vallással, (a különböző szekták!) elmegyógyintézeti kezeléssel lehet társadalmat befolyásolni. Évszázados nyílt titok, hogy a közvélemény sajtóval, hírközléssel, könyvekkel és folyóiratokkal is könnyen agymosható. Sokszor olvasom egy-egy jobb sorsra méltó hazai lapban, hogy „a kommunista sajtó”, --- „a hatalom hírközlőeszköze”, --- „Gyurcsányék szócsöve” – „a zsidó sajtó”.  Hogyan kerültünk ide? Miért nincs magyarok szócsöve? Magyarok sajtója? Így volt ez mindig? Bizony, így van ez már nagyon régen, és nemcsak hazánkban, de az egész világon! A sajtó, a hírszolgálat, a könyvkiadás, amikor mindez sátáni kezekbe kerül, borzasztó hatalommá válik! Kik a sajtó illetve hírszolgálat urai? Ezt nagyon könnyű megtudni: ►figyeld meg mi fut a legjobban a politikailag helyes szócsövön és azonnal rájössz anélkül, hogy ezt valaki külön neked  megmagyarázná!

Milotay István 1920-ban ezt mondta a magyarországi sajtóról:

♦ „Voltak lapok (1918), mint a Pester Lloyd, a Neues Budapester Abendblatt, amelynél a zsidók arányszáma megütötte a 99, sőt 100 százalékot. A Magyar Távirati Iroda húsz munkatársa közül 14 volt zsidó, a Népszava 20 munkatársa közül 17, a Magyar Hírlapnál14 közül 13, a Déli Hírlapnál 23 közül 18, a Friss Újságnál 7 közül 7, a Napnál 20 közül 17 volt zsidó.”

Bosnyák Zoltán: Harc a zsidó sajtó ellen.

♦ „Magyarországon 1937-ben, 1476 napi- és időszaki lap jelenik meg. A sajtótermékek 80 százaléka zsidókézben van. Szám szerint 1114, amely a maga 87 és félmilliós példányszámával igyekszik a maga szolgálatába állítani a magyar olvasó közönséget. A Csonka-Magyarországon megjelenő 37 szépirodalmi lap közül 21 van zsidó kézben, több mint négymillió példánnyal. A tudományos és szakirodalmat 136 lap képviseli, ebből 102 zsidó tulajdon. A 39 magyarországi könyvkiadó vállalat közül csak 10 olyan akad, amelyet kereszténynek lehetne nevezni. A Csonkaország 170 városában 409 könyvkereskedés árulja a magyar kultúra termékeit. A tulajdonosok 90 százaléka zsidó, szám szerint 366.

Összetartás, 1937. 11. 28.

A tömegek szervezett szokásainak és véleményének tervszerű irányítása és befolyásolása a demokratikus társadalom egyik fontos eleme. Azok, akik kezelik a társadalomnak ezt a látatlan szerkezetét, olyan láthatatlan kormányt alkotnak, amely az ország tulajdonképpeni uralkodó ereje.

 --Edward Bernays, propaganda (1928)

Kik irányítják Magyarországot?

Az adófizető állampolgárok, a politikusok, vagy a médiák? Ugyanazok, akik az egész világot: ~ a világhódítók! Meg azok, akik pofátlanul kimondják, hogy „olyan jól állunk, hogy felvásárolhatjuk Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot!” Mintha mindez már nem lenne a zsebükben! Tudjuk, hogy a kérdésre a válasz nem a nép, mert az emberek utálják a hazudozó miniszterelnököt, ellenzik a háborúzást, a rendőrállamot, az újvilágrendet, az Európai Uniót, az idegen bevándorlókat, a művi elvetélést, a homoszexuális életmód népszerűsítését. Szégyen!  A média – a sajtó és a közpénzből fenntartott rádió-televízió – tehát nem a társadalmat szolgálja, hanem a hazudozó, tolvaj trockista bandát! Gyakorlatilag mindenütt a világon!

Az állásukat féltő politikusok pedig követik a hírszolgálatok irányvonalát,és akik ettől eltérnek, azokat címkézik: „fasiszta, náci, fajgyűlölő”.Magyarul: hála a médiáknak, tovább folyik az „osztályharc”, ezúttal a népidemokrácia ellenségei nem kulákok és burzsujok, hanem nemzeti érzésű magyarok!

De kik állnak a sajtó-trón mögött? Az Internet egyik legüldözöttebb sajtószakértője, Frank Weltner kutatásai alapján kiderítette, hogy „a világ összes média-vállalatának 96 százaléka gazdag cionista zsidók kezében van”. Amerikában például a CBS, ABC, CNN, NBC, FOX… stb  – ezeknek akármelyik állomására állítod a készüléket, változatlanul cionista vagy multi-kulti propagandaműsort találsz. Nem meglepő tehát, hogy a képernyőnkről a lakásunkba betolakodó műsorok a baráti Izraelről, szocialistákról, homoszexuálisokról alkotott dicső vélemény, ugyanakkor mindenki más „összeesküvés-elveket hirdető elmebeteg, őrült”.

Amiről nem tudunk, az nem árthat?

Friss hír, de ki törődik vele? A magyarországi sajtóelhallgatta, hogy a budapesti Országgyűlés megszavazta az EU-alkotmány helyébe lépő„Lisszaboni Szerződést”, amelyet aláírt Kovács László (MSZP), és amelyről senki sem tudja, hogy mit tartalmaz. A több ezer oldalas okmány lényege, hogy nemzeti-állami függetlenségünk jelentős részéről lemondunk. -- Nem lenne a sajtó feladata, sőt kötelessége a nyilvánosság elé tárni a tartalmat?

Tallózás az Interneten

♦ Az ázsiai országban, ahol a sajtót cenzúrázzák és a kormány gyakorlatilag minden hivatalos írott és elektronikus sajtóorgánumot az ellenőrzése alá vont, már csak a Blogok jelentik a szabad sajtót.

♦ Szabad sajtó -- Megvert, igazoltatott, előállított újságírók: ilyen a magyar sajtószabadság? Tüntető, avagy a munkáját végző ember az újságíró?

♦ A világ megosztott a sajtószabadság fontosságát illetően - erre az eredményre jutott a BBC egy nemzetközi közvélemény-kutatás nyomán. A megkérdezettek kevesebb, mint fele állt ki határozottan a szabad sajtó mellett. A BBC 11 ezer embert kérdezett meg a világ 14 országában a sajtószabadság fontosságáról.

♦ A téma - azaz, hogy mi az előrébb való, a szabad véleménynyilvánítás, vagy a harmónia - időről-időre vezető hírré válik, gondoljunk csak a Mohamed prófétáról készült dániai karikatúrákra, vagy a közelmúlt-béli orosz választásokra.

♦ "Nyugaton" a szabad média, keleten a stabilitás a fontos.

♦ A válaszadók kis többsége - 56 százaléka - a szabad sajtót, míg nem elhanyagolható kisebbségük - 40 százalék - inkább a társadalmi egyensúlyt és békét tartja fontosabbnak.

♦ A sajtószabadság elsőrendűsége mellett Észak-Amerikában és Nyugat-Európában álltak ki leginkább a megkérdezettek, és több mint 70 százalékban mondták azt a társadalmi békénél is fontosabb tényezőnek. Venezuelában, Kenyában és Dél-Afrikában is 60 százalék fölött voltak ezek a válaszadók. Mint ahogy a BBC megjegyzi, Indiában, Szingapúrban és Oroszországban ugyanakkor az emberek jelentős részének fontosabb a stabilitás, mint a független sajtó. A megkérdezettek 48 százaléka támogatta azt a gondolatot, hogy a sajtót korlátozni kell a béke és nyugalom érdekében. A médiumok teljesítményét Nyugaton kevesebbre tartják.

♦ Az embereknek feltették azt a kérdést is, hogy mennyire tartják szavahihetőnek hazájukban a médiát. Az olyan, nagy hagyományokkal rendelkező országokban, mint Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, vagy Németország, csak a válaszadók 29 százaléka gondolta úgy, hogy a média pontosan tudósít. Ezzel szemben egyes fejlődő országokban a média 60 százaléknál magasabb tetszési indexet ért el.

♦ Magyarország a tizenhetedik helyen áll a Riporterek Határok Nélkül sajtószabadság-rangsorában. A párizsi székhelyű nemzetközi szervezet 169 országot feltüntető listáján az első tizenhét állam - a 15. helyre sorolt Új-Zélandon kívül - európai. Az élmezőnyben van Észtország és Szlovákia, Belgium, Finnország és Svédország. A húsz utolsó helyezett között hét ázsiai, öt afrikai, négy közel-keleti, egy amerikai ország, valamint három volt szovjetköztársaság van. Több ország azért esett vissza a sajtó szabadságát tükröző rangsorban, mert súlyosan és ismételten akadályozták az információk szabad áramlását a világhálón.Malajziában, Thaiföldön, Vietnamban és Egyiptomban például őrizetbe vettek Bloggereket, és bezártak, vagy elérhetetlenné tettek hírszolgáltató portálokat.

♦ Ukrajna, 2006-03-03 -- Felgyújtották egy ismert újságírónő házát a Krimi Autonóm Köztársaságban. A rendőrök szerint az esethez köze lehet a zsurnaliszta szakmai tevékenységéhez. Az ügyet ViktorJuscsenko ukrán államfő személyes ellenőrzése alá vonta. Az eset Szimferopolban történt, ugyanakkor atüzet észrevették, mielőtt a ház még leégett volna, így senki nem sérült meg.

♦ A rendvédelmiek szerint elképzelhető, hogy az incidens az újságírónő szakmai munkájával hozható összefüggésbe. LiliBudzsurova egy olyan kiadvány szerkesztője, amely korábban publikálta azon krimi képviselőjelöltek nevének listáját, akik korábban szembe kerültek a törvénnyel. Oleg Ribacsuk elnöki titkár közölte, hogy az esetet a szabad sajtó elleni támadásnak minősíti.

♦ Jó lenne a szabad sajtó napján önfeledten boldog cikket írni arról, milyen jó is, hogy a sajtó szabad, hiszen hát a demokrácia egyik legfontosabb vívmánya. ◘

Tóth Judit

Kanada

A legmagasabb fokú hazaárulás

A köztársasági elnök Gyurcsányékkal való együttműködést javasol!

„A közös célt és az összetartást” nevezte fontosnak és „a megosztottság kártékonyságára” figyelmeztetett Sólyom László újévi beszédében. Jól tette, így legalább még egyértelműbb, hogy mit is gondol valójában az ország állapotáról és az élén álló nemzetellenes gazemberekről az államfő. Arra buzdít ugyanis, hogy„tartsunk össze Gyurcsányékkal, találjunk velük közös célokat (mintha lehetne), és ne küzdjünk ellenük, mert az bizony megosztottság.” Mintha Markó Bélát hallottuk volna.

Az államfő szerint „az ország állapotát nem lehet csak gazdasági adatokkal jellemezni.”í  (Így mentegetjük az országot katasztrófa felé sodró hétpróbás gazemberek ténykedését - a szerk.) 

Az, hogy egy országban jó-e élni, azzal mérhető leginkább,  /1/  milyen az emberek egészsége és milyen lesz amikor végre aláírja a még nagyobb "versenyt" biztosító EU-törvényt; /2/ meddig élnek (miközben kihalnak a várólistákról), jók-e az iskolák (bezárva), milyen a természeti környezet (gyönyörű), mennyire sikerült a szegénységet és a kirekesztettséget visszaszorítani (előbbit nem, a cigány (ön)kirekesztettséget egyre inkább, a magyaroké pedig éppen tombol).

Sólyom László arra figyelmeztetett:

„Magyarországon mindenki pusztító megosztottságról panaszkodik, sok kárt okoz az a fekete-fehér gondolkodás, amely mindent leegyszerűsít ’a mi és ők’ sémára.”

 Értsd: nem egyértelműen magyarellenes a kormány, nem nemzetidegen, hogy lehetne rólunk és róluk beszélni, nem egyértelműen menetelünk velük a végzetünk felé, nem fehér-fekete a világ, minden relatív.

„Az emberek belső hozzáállásától függ, mi lesz Magyarország helye az átalakuló világban” – mondta újévi beszédében a köztársasági elnök. Foglalkozzon tehát mindenki szépen a belső hozzáállásával, majd megoldódik a helyzet magától, netán a népszavazástól - tehette volna hozzá Sólyom. Köszönjük. [Kuruc.info – MR]

*

►Megjegyzés

Aki eddig kételkedett, most biztosra veheti: - Sólyom László szolgalelkűen teljesíti a háttérben működő szabadkőművesség kiadott parancsait. Csak úgy, mint napjainkban a világon, gyakorlatilag az összes fontos politikai, államvezetési állásokat betöltő politikus is teszi, akik csupán jelentéktelen, de hasznos *parasztok* a nagy sakktáblán. Irigylésre méltó személy-e „a mi elnökünk”?  Egyetlen pillanatra sem, mert olyan hálóba került, ahonnan – és ezt bizonyára ő is tudja -- kikerülni nehezen lehet. Vagy /1/ úgy lesz, egyelőre szépen ajánlgatva, ahogy onnan fentről „az átalakuló világ irányítói” megmondták, vagy pedig /2/ ....   és ezt az olvasókra bízom. Ezt a felülről kapott parancsot továbbította a nemzet felé, kedves figyelmeztetésként újévi beszédében a köztársasági elnök.

Ugyanez vonatkozik az újvilágrend mindenegyes hatalmi állást betöltő politikusára is. Öntudatos, erős nemzeti érzésű, igazán hazaszerető egyén nem kerülhet bele a hálózatba, náluk nem létezik megalkuvás, és csak fekete-fehérben gondolkodnak. A vakoló-szolgálatra csakis olyanok jöhetnek számításba, akik bizonyos sötét múlttal rendelkeznek, megvesztegethetők, megfélemlíthetők. Akik nem ilyenek, azok már oda sem kerülhetnek, hiszen a haza és a nemzet szolgálatának vállalása -- bármilyen nehéz időben -- a legerkölcsösebb, legtisztább emberi jellemre vall.

Sólyom kijelentése, hogy „tartsunk össze Gyurcsányékkal, találjunk velük közös célokat, és ne küzdjünk ellenük, mert az megosztottság,” magyarul azt jelenti, hogy nem tehetünk mást, mint vágóhídra menni. -- Itt jut eszembe egy kis hasonlatosság: a hóhérok az akasztófához vezetnek féltucatnyi halálraítéltet, akiknek útközben javaslatokat tesznek: **hagyjunk fel a küzdelemmel, működjünk együtt, a megosztottság káros. **

Én részemről, aggódom a teljes pusztulásra ítélt magyarságért, mert látom, hogy a már nem is olyan titkos erők a megsemmisítésünket tervezik. Titkos erők, amelyek ellen nincs védekezés… Aggódom azért is, mert – itt külföldön és otthon is, beleértve az egyházat -- olyan elemek szólnak a nevünkben és intézik a sorsunkat, akiknek nem érdekük a magyarság megmaradása, jóléte és szabadsága.

Honfitársaim! Vége van az ünnepnek. Elfogyott a sok ital, a zsíros libamáj, vége a hangos házibuliknak és megjött a kijózanodás ideje. Kértük buzgó imádságban a Jó Istent, hogy szabadítsa fel Hazánkat, szabadítson meg minket Gyurcsányéktól, stb. aztán szépen ráülünk a babérainkra, és várjuk a megváltást! És az Isten megszólal: „Adtam nektek eszet, használjátok!” 

Szinte azonosak a gondolataim az alábbi szavak szerzőjével:

-„JELENJ MEG RÁKÓCZI FERENC!  -- Lehet csűrni-csavarni jogi cifraságokat, ha azok átlépték a magyar nemzet létérdekeit formáló történelmi kereteket. Nem kell már a szó, nem kell a törvény! A vérünk is néma, mégis eladni készülnek hóhéraink. Az emberek azonban nem némák, csak éppen árulóik nem akarják meghallani sem a panaszt, sem a követelést. Ezért ismétlem, nem kell már szó. Vagy némán vonulunk mészárszékre, hosszú terelt sorokban, vagy kitakarítjuk az életünkkel vigéckedőket ebből az országból örökre. Nincs más lehetőség. Vagy letesszük cipőnket a folyópartra, vagy sarkantyút csatolunk. Nincs más lehetőség.” […]  /L.K./ ◘

Tóth Judit

Kanada

*

Sólyom harmadszor

        A köztársasági elnök immár harmadik újévi beszédét mondta el az ország nyilvánossága előtt, melyből az első két alkalom komoly kritikát váltott ki. A közéletet figyelők érthető érdeklődéssel várták e harmadikat, hogy az ország ismert helyzetéből kiindulva ad-e olyan világos útmutatást, ami egy köztársasági elnöktől joggal elvárható. A tényszerű tudósításhoz hozzátartozik, hogy a 2008. január elsején elhangzott beszéd minden korábbinál rövidebb volt, amit csak tetézett annak üressége. Mintha fő cél lett volna a konfliktus kerülése, és tények említésének hiányában a néhány mondat érdemi elemzése sem adható meg. A háttér azonban sugallt valamit, amiről a rögtönzött híradások eddig nem szóltak.

        Az események ismeretéhez érdemes áttekinteni az elmúlt évek hasonló beszédeinek környezetét. Sólyom László 2006. január elsején az EU-zászló mellett beszélt és a nemzeti zászló mellőzése joggal váltott ki közfelháborodást. A 2007-es államfői beszéd képi háttere már jobb volt, EU-zászló nélküli, nem volt jeltolmács sem, maga az elnök is fésültebben jelent meg, s a beszéd gondosan fogalmazott volt. Olyan odafigyeléssel, hogy ne lehessen a korábbi módon támadni. A köszöntőhöz a Magyar Televízió 15 perc adásidőt is biztosított, amiből az elnök azonban csak hat és felet használt fel. Ezt azért kell kiemelni, mert a magyarság sorsáért aggódó közösségek akár órákig képesek elemezni a nemzetmentés lehetőségeit, média nyilvánosságot azonban nem kapnak. Így ennek fontossága okán a köztársasági elnök már akkor is többet mondhatott volna, de 2008. január elsején még ezt az időt is tovább rövidítette. A 2007-es beszédből a tudósítások azt emelték ki, hogy „az a közbizalom helyreállítását szorgalmazta, és az ország alapjában véve egységes”- ezt azonban számos esemény cáfolta.

A szolidaritásról szólva elhangzott, hogy akik a jelen rendszerből gazdagodtak meg, szolidárisabbak lehetnének ugyanezen rendszer károsultjaival. Ez burkoltan a máig túlélő Gyurcsány-jelenség védelmét jelentette. Sólyom elnök akkor arról szólt, hogy az állampolgároknak van igénye a politikában való részvételre, aminek alapfeltétele a tájékozottság, "látnunk kell, mik a célok, milyen út vezet oda, mi a menetrend és mik az alternatívák?" Tehát ha csak Sólyom elnök egy évvel ezelőtti szavait idézzük, immár 2008-ban megadta önmaga cáfolatát, amikor beszédéből épp a célok, a menetrend és az alternatívák említése maradt ki.

A 2008. január elsejei elnöki beszéd hátterében, hangsúlyos méretben Andrássy Gyula mellszobra volt látható. A zászlók vagy tárgyak szerepeltetése nem csupán dísz. Mást jelentett volna, ha ugyanott Kossuth vagy Széchenyi szobra van. Napjaink pártküzdelmei egyiket vagy másikat céltudatosan igyekeznek kisajátítani, ezért nem jelenhettek meg az elnök "pártsemleges" beszéde alatt. Érthető okoknál fogva a háttérben nem lehetett kívánatos, pl. Ferenc József, de Rákosi vagy Kádár mellszobra sem. Az Andrássyról készült díszes műalkotás most a semmitmondó elnöki beszédnél a jelentés hordozójává vált. Andrássy ugyanis a kiegyezés embere, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere is volt.

Az 1867-es kiegyezés azonban tagadhatatlanul az elnyomókkal való megegyezésről szólt, ennek kulcsfigurája Andrássy, mintha ma azt sugallná, hogy - gazdasági okokra, az ország "fejlődésére" hivatkozva - az új honfoglalókkal kellene kiegyezni. Burkoltan erre utalnak a Sólyom-beszéd kulcsszavai is, úgymint remény, újrakezdés, összetartás - bár épp a mostanában leginkább hangoztatott "összefogás" nem hangzott el. Az erőtlen beszédből legkevésbé következik az, ami a Himnusz nyomán elhangzott, hogy "víg esztendőnek kell végre jönnie". A rosszul értelmezett "kiegyezés" pedig a nemzet számára életveszélyes. Nem véletlen az sem, hogy 2007 őszén a közszolgálati rádióban az is elhangozhatott, hogy a megosztottan ünnepelt nemzeti évfordulóink helyett, pl. az 1867-es kiegyezést kellene mintának tekinteni, és nemzeti ünneppé nyilvánítani! Mégsem véletlen, hogy az utókor emlékezete az 1848-as forradalmat, és nem az említett kiegyezést tekinti nemzeti ünnepnek. ◘

Dr. Nagy Attila

orvos, közíró

drnagyattila@yahoo.co.uk

A "magyarok nagy barátja": a visszavonuló

Tom Lantos szelektív harcai

Lovas István cikke a Magyar Nemzet, 2008. 1.14. számában

***

(A sötét és színes kiemelések és képbetétek tőlem! –TJ)

Néhány héttel azelőtt, hogy Tom Lantos, a kaliforniai San Mateo választókörzetben, 12-szer újra választott demokrata párti kongresszusi képviselő váratlanul bejelentette, „betegsége miatt nem jelölteti magát újra”. Az <antiwar.com> nevű népszerű, háborúellenes amerikai internetes honlapon hosszú cikk jelent meg arról, hogy Lantosnak most először gyakorlatilag teljesen esélytelenül indulna újraválasztására egy volt kaliforniai állami szövetségi szenátorral, Jackie Speier asszonnyal szemben. Az írás - ahogyan nálunk fogalmaznának Lantos támogatói - "igen durván, sőt kegyetlenül" támadja a ház külügyi bizottságának elnökét. Pontosabban felidéz egyes mozzanatokat tevékenységéből.  Először is azt, hogy Lantosnál az emberi jogvédelem egyszerű képmutatás, ami többször kiderült már pályafutása során.

Mint amikor például 2006-ban Washingtonban járt holland képviselőkre ripakodott rá, hogy "Európát Auschwitz nem háborította fel annyira, mint Guantanamo Bay". Majd hozzátette: "Segíteniük kell nekünk Afganisztánban, mert ha mi nem lennénk, akkor maguk a náci Németország tartománya lennének". Ehhez a Guantanamón tartott, vádirat nélkül fogva tartott, napi rendszerességgel megalázott és megkínzott foglyokról rendszeresen beszámoló <antiwar.com> hozzáfűzi:

„az Egyesült Államok nem azért háborúzott a németekkel, mert a Wehrmacht lerohanta Hollandiát, hanem azért, mert Berlin hadat üzent az Egyesült Államoknak. ►[Hm…! Valóban hadat üzent, vagy az <antiwar.com > csak a politikailag helyes források ferdítéseit idézi? Egyéb történelmi források szerint Hitler akkor üzent hadat az USA-nak, amikor már nyílt háború volt! Ez a téma külön tanulmányt érdemel! Ajánlott oldal ► http://judicial-inc.biz/Broomberg.htm

 –TJ]

 "Ami pedig az Auschwitz-Guantanamo hasonlatot illeti, a kongresszusi képviselő nyilván tudja, hogy a náci megszállás alatt álló Európában a tiltakozás kizárólag gyors halált eredményezett volna..." 

A cikk ezután emlékeztet arra, hogy Lantos milyen hazugságkampánnyal tüzelte fel az amerikai közvéleményt Irak lerohanására. Egy kongresszusi emberjogi csoport elnökeként egy 15 éves, magát állítólag a bosszútól való félelmében csupán "Najrának" nevező kuvaiti ápolónőt szólaltatott meg, aki arról "tanúskodott", hogy a Kuvait városban lévő al-Addan kórházban saját szemével látta,amint a behatoló iraki katonák az újszülötteket az inkubátorokból kitépték és a hideg padlóra hajították, hogy ott pusztuljanak. 

Göllner András, PhD

Mint kiderült, az amerikai elnök által is átvett, majd únos-untalanul hajtogatott történetet a Hill & Knowlton píár cég találta ki, a Lantos-féle csoport segítségével. E cég, - tegyük hozzá - budapesti irodájának vezetője a riasztóan középszerű intellektusú, Kanadából az SZDSZ-ig futó Göllner András volt, akinek egyik "szakmája", hogy futószalagon fedezzen fel a benne, kedvelt cégalapítási szokásai helyszínén, csaknem halálfélelmet keltő antiszemitizmust - kizárólag a jobboldal térfelén. 

► [A montreáli Concordia Egyetem politológus tanára Göllner András ismerőse Kende Péter és Vince Mátyás MTI-vezér. Mint montreáli magyar személyesen ismertem Göllner tanár úr édesapját, ezt a nagyszerű magyar embert. Nem tudom, hogyan vélekedne a fia szadeszos világnézetéről! --TJ]

Najra egyébként Kuvait lerohanásakor messze volt Kuvaittal, minthogy az amerikai kuvaiti nagykövet lánya. A cikk később megjegyzi, hogy Lantos 68 alkalommal látogatta meg Izraelt, "úgyhogy az ember eltűnődik, hogy választókörzete San Mateo-ban vagy Tel-Aviv-ban van-e".

Az emberi jogok nagy barátja azután 2006-ban egy olyan határozatot szponzorált, -- folytatódnak az antiwar.com emlékeztető sorai, -- amely feltétel nélkül támogatta Izraelt, amiért az a libanoni háború idején következetesen elkerülte a polgári veszteségeket, amely nyelvezet a szerző szerint egyenesen Orwell 1984-es könyvéből bújt elő, hiszen Izrael válogatás nélkül öldöste a libanoni polgárokat e háború során éppen úgy, mint akkor, amikor 1982-ben foglalta el szomszédját. Akkor húszezer polgár vesztette életét.

Mintegy tíz évvel később, 1992. szeptember 23-án Lantos, aki az emberi jogok barátja cím mellett az itteni balliberális oldaltól "a magyarok nagy barátja" címet is megkapta, az egész világ őt riasztó jelenségei közül a magyar antiszemitizmus veszélyeit találta olyan súlyúnak, hogy e miatt összetrombitálta a házat, amelynek meglehetősen foghíjas padsoraiban másfél órán át Csurka István dolgozatával foglalkozott.

Ez abban az időben történt, amikor Jelcin orosz elnök - a Nyugat engedelmes üzlettársa - éppen a huszonötezredik csecsent irtotta ki, és Amerika stratégiai szövetségese, az olajban úszó Szaud-Arábia az antiszemitizmust kormánypolitikájaként vitte előre.

Jellemző az ülés "komolyságára" (Kongresszusi jegyzőkönyv, 138. kötet, 131. szám), hogy a Lantos által meginvitált képviselők több alkalommal kárhoztatták Csurka Istvánt, amiért a "náci" "Liebenstraum" (szerelmi álom) kifejezést használta, amely egy másik képviselő előadásában "Liebensraum"-ra (szerelmeskedésre rendelkezésre álló tér) vulgárosodott  [közönségessé vált]. Talán mondanunk sem kell, hogy Lantos csöndben maradt akkor, amikor a 2002-es választási kampányban a volt kommunista titkos ügynök, Medgyessy Péter egy kampánybrosúrában használta az "élettér", azaz "Lebensraum" kifejezést. De a képviselőt az sem látszott zavarni, amikor a fekete bőrű Jesse Jackson tiszteletes és politikus New York-ot "Bibsivárosnak" nevezte.

Igaz, nem is dicsérte Jacksont. Ellentétben Horn Gyulával, akit méltatott a magyarországi szabad sajtóállapotok miatt 1995-ben éppen akkor, amikor azt az abban az időben még nem neokon-befolyás és még nem Charles Gati tanácsadása alatt álló amerikai Freedom House részben szabaddá minősítette vissza az Antall-időkben szabaddá vált magyar sajtót (amely ellen Göncz köztársasági elnök hívta segítségül Európát). Lantos egyébként szinkronban méltatta e Horn időben részben szabaddá minősített magyar sajtót azzal az Ungvári Tamással, aki a 168 Óra című hetilap május 2-i számában így összegezte véleményét a témáról:"Sajtószabadság van, a söpredék is megnyilatkozhat." -- Nyilván az a söpredék, amely később a parlament elé vizelt a "farkasfogú" Mussolini, azaz Orbán Viktor felszólítására, mint azt a pro-Lantos sajtó láttatja.

Az amerikai képviselő - Bogár László közgazdász kifejezésével élve – a birodalomváltás óta mindig is fáradhatatlanul dolgozott az általa hőn szeretett balliberális koalíció érdekében.

Így aktívan részt vett abban is, hogy előkészítse Medgyessy Péter miniszterelnök 2002. novemberi találkozóját Clinton amerikai elnökkel. Akár barátja, a Népszabadság-előd Szabad Nép leggyomorforgatóbb korszakában e lapnál dolgozó, majd később Amerikába került Charles Gati is, aki egy időben Clinton elnök egyik tanácsadója volt. Ő azakkor még Kossuth Rádiónak nevezett közszolgálati adó 168 Óra című rádióműsorban a D-209-es miniszterelnökről beszélve kijelentette, hogy Amerikában nem azt nézik, ki honnan jött, hanem azt, hogy ki merre megy. Hogy a volt Jukosz-elnök Hodorkovszkij bebörtönzése óta miért nem mérik ugyanezzel a mércével Putyin orosz elnököt, akinek azóta minden esetben felemlegetik KGB-s múltját, az maradjon Gati titka.

Itt van mindenki, aki valaki!

Mindenesetre a látogatást megelőzően, októberben, Simonyi András volt washingtoni nagykövet az '56-os forradalom évfordulóján tartott beszédében hálából Tom Lantos képviselőt kérte fel főszónoknak. Azt, hogy Lantosnak semmi köze nem volt a magyar forradalomhoz, a balliberális nagykövet olyan szónoki fordulatokkal fedte le, mint hogy "Tom Lantos, a nagy amerikai. Tom Lantos, a nagy magyar. Tom Lantos, a holokauszt-túlélő. Tom, maga az erkölcsi nagyság. Tom, a politikus. Tom, a barát."

A tízmilliók halálát okozó egykori szovjet diktátor, Joszif Visszárionovics Sztálin - az egykori "haladó" amerikai értelmiség "Joe bácsija" - örömében talán nagyot horkantott mély álmában, amikor kiderült, szelleme Washingtonban tovább él.

De Lantos a balliberális/szocialista oldalnak nem csak olyan kiválóságait segítette összehozni Clintonnal, mint Medgyessy. Barátja, a maffia-módszerekkel legéppisztolyozott balliberális médiamágnás, Fenyő János is általa kapott lehetőséget, hogy kezet fogjon az amerikai elnökkel, amely fotó büszkén vigyorgott a Népszava címoldaláról az újságos standok előtt elsétálókra. Fenyő a barát, Wittner Mária, '56 hőse, a kerülendő pestis.

A "magyarokat" Amerikában támogató képviselőt mintha folyamatosan merevgörcs kerülgetné, ha a támogatandó politikusok kategóriájába jobbközép vezető is kerül.

Egyik alkalommal Budapesten járva éppen Orbán Viktorral, a legnagyobb magyar ellenzéki párt vezetőjével nem volt ideje ebédelni vagy vacsorázni, majd pedig amikor Orbán tavaly november 15-énWashingtonban nagy nehezen kijárta, hogy elébe járulhasson, Lantos "kiábrándította" a Fidesz elnökét, miszerint az amerikai fővárosban "nem gondolnak sokat Magyarországra", hiszen az Egyesült Államok globális szuperhatalom, globális érdekekkel. Az ő bizottsága elnökeként amúgy is, tette hozzá lekezelően, 192 országgal kell foglalkoznia. Értjük: Lantos érdeklődésének horizontját Kína, India, Irán, Putyin, Gazprom és a Magyar Gárda határolja be. Milyen nagy változás ez a nyolc évvel ezelőtti szemléletéhez képest, ugyanis Tom Lantos a Lauder-Palmer-tulajdonban lévő akkori TV3-ban ennek ellenkezőjére oktatta nézőit és elmondta, hogy "Magyarországon a világ sokkal jobban rajta tartja a szemét, mint gondolnánk". Lantos a "világon" nyilván nem Bhutánt vagy Tovalut értette.

Egyébként ebben az interjúban "Európában egyedülállónak" nevezte azt a munkát, amelyet Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke végzett az elmúlt években. E Surányi Györgyről írja tavaly megjelent könyvében Járai Zsigmond, szintén volt MNB-elnök, hogy „százmilliárdos veszteséget okozott a magyar adófizetőknek.” Az pusztán csak - mint mondják - hab a tortán, hogy a megszűnt Baló-tévén az interjúvoló, akár a média nagy része, Lantost "szenátornak" nevezte, nyilván azon belső késztetésből, mint amelyből a balliberális médiában Fodor Gábornak, "a politika szőke hercegének" adományoztak szintén kiérdemeletlenül "adjunktusi" rangot.

Lantos kirekesztő magatartását csak támogatói köre nem vette észre. Észrevette viszont Belovai István, az amerikai hadsereg nyugállományú ezredese, egykori NATO-kém, Magyarország első NATO-katonája, aki egy orosházi lapnak adott interjújában ezt felelte arra a kérdésre, hogy Tom Lantos is felkarolta-e rehabilitációjának ügyét:

"Tom Lantos úr nem karolta fel az ügyemet, holott én erre kértem. Úgy véltem, Lantos úr minden magyar származású embert egyformán honfitársának tekint. Én ugyanis honfitársamnak tekintem a magyart akkor is, ha zsidó a vallása. Lantos úr másként véli. Lantos úr az amerikai képviselőház egyik képviselője, akinek munkaköréhez tartozik az európai térség emberjogi helyzetének vizsgálata, elemzése. Tom Lantos úr velem nem foglalkozik, mert neki az emberjogi kérdés vizsgálata csak az európai országokban élő zsidó kisebbségekre terjed ki".

Az Egyesült Államokban élő Belovait azóta sem rehabilitálták.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, aki valóban lelkes lengyel hazafi is, minden fenntartás nélkül támogatta - mégpedig sikerrel - honfitársa, Kuklinksi ezredes, a lengyel Belovai (és RimnerGábor) teljes rehabilitálását.

A Pesti Hírlap című konzervatív napilap már 1992-ben azt követően, hogy Lantos a magyarországi "antiszemitizmus-veszélyre" hívta fel a figyelmet, ismertette David Funderburk volt amerikai bukaresti nagykövet könyvéből azokat a részleteket, amelyek felidézik Lantosnak és feleségének émelyítően hízelgő látogatását az iszonytató, véreskezű kommunista román diktátornál, Ceausescunál. A vizit a románul kitűnően beszélő nagykövetet elementárisan háborította fel. E könyvből - amely a "szabad" magyar könyvpiacon mind a mai napig nyilván "érdeklődés hiányában" nem jelent meg - kiderült, hogy az 1983. januári látogatás idején Lantos folyamatosan nyugtatgatta Ceausescut, hogy - mint Funderburk írja – „ne aggódjon, ha megsérti az emberi jogokat” és biztosította, a később, aTőkés-féle román forradalom idején kivégzett diktátort és feleségét, hogy „a maga részéről mindent megtesz Washingtonban Bukarest támogatásáért a kereskedelem terén elsimítva az ottani, Bukaresttel szemben fennálló súlyos, emberjogi aggályokat.” Ekkor emelte ki Lantos azt is, hogy „az ott élő magyar kisebbség semmivel sincs rosszabb helyzetben a románoknál.”

Lantos egyébként a "birodalomváltás" után is hű maradt a román kommunisták iránt mutatott szimpátiájához, mint akkor, amikor például Iliescu román vezető segítése érdekében 1996-ban a házzal megszavaztatta a H3161-es számot kapott, Crane-Lantosjavaslatot, amelynek értelmében ***Bukarestnek nem kellett aggódnia a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének éves felülvizsgálata, azaz amiatt, hogy az amerikai törvényhozás azt az emberi - és így az ott élő magyarok - jogainak betartásától tegye függővé.***

Lantost még az sem zavarta, hogy ebben az időben a New York Times, az Egyesült Államok vezető lapja egy svájci vonatjárat rendszerességével antiszemitázta le a bukaresti kormányt.

Most, néhány napja az SZDSZ elnöke, Kóka János azt javasolta Göncz Kinga külügyminiszternek, hogy Lantost, az amerikaikongresszus külügyi házbizottságának elnökét visszavonulása alkalmából tüntessék ki a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjével.

Aki ismeri a szabad demokraták súlyát az uralmon lévő koalícióban, tudja, nincs olyan javaslatuk, amely ne valósulna meg. Függetlenül attól, ha ennek ára az, hogy mentősöknek saját motorkerékpárjukkal kell kórházba vinniük kisgyereket rohamkocsi- és benzinhiány miatt, vagy hogy falvakat deklaráltan "halasztanak" meg.

E nagykereszt egyébként legalább olyan jól áll majd Lantoson, mint amilyen fessen viselheti a D-209-es Medgyessy Péter a francia Becsületrend lovagi fokozatát, vagy az 1956-os szabadságharc vérbefojtásában oly aktív szerepet játszó Horn Gyula Aachen német város Nagy Károly díját.

Az SZDSZ javaslatának indoklása szerint a politikus születésnapja és visszavonulása kettős alkalmat szolgáltat arra, hogy Magyarország ismét elismerje Tom Lantos "elévülhetetlen érdemeit" a magyarság érdekeinek képviseletében. Lantos, sorolja pártja nevében Kóka a képviselő életének sokak számára nem egy ismeretlen mozzanatát, kiemelkedő szerepet vállalt többek között az antifasiszta és antikommunista mozgalmakban, a magyar demokratikus rendszerváltás folyamatában, a demokrácia fejlesztésében, illetve Magyarország NATO-csatlakozásában. Miközben fellépett a szélsőségek ellen és az emberi jogok védelmében, aktív szószólója volt a határon túli magyarok érdekeinek is.

Magyarország NATO-csatlakozásában?

E sorok írója meglehetősen alapos kutatás után sem bukkant egyetlen olyan írásos nyomra, amely azt mutatta volna, hogy Lantos az e szempontból legfontosabb időszakban, az Antall-kormány idején ez irányban bármilyen lépést tett volna. De azért azt érdemes felidézni, hogy milyen volt a fősodratú Amerika "hozzáállása" az antalli Magyarország észak-atlanti csatlakozásához.

Abe Rosenthal, a New York Times, Amerika vezető lapjának korábbi főszerkesztője az amerikai hadsereg újságjának, a Stars andStripes 1994. január 10-i számában megjelent cikkében - amelyet másnap korábbi lapja átvett - arra figyelmeztette a NATO-t, hogy ne vegye fel tagjai közé Magyarországot és Romániát, mertezekben az országokban "a fasiszták plázákat keresztelnek el pokolba jutott hőseikről". Hogy ekkor Magyarországon ekkor még csak egyetlen pláza létezett, amelyet az SZDSZ akkori nagy támogatója, Várszegi Gábor üzletember Fotex plázának keresztelt el, az Rosenthalt nyilván nem zavarta, talán a "szenvedjenek a tények" alapon.

Ami Lantosnak az antifasiszta szélsőségek elleni harcát illeti, még szerencse, hogy annak legnagyobb részét Washingtonban vívja, ahol majd nyolc éve azért büntették meg, mert gyereket gázolt. Ha ugyanis e tettét a szélsőségek elleni harc nyugati bajnoka Olaszliszkán követi el, meglehet, hogy mára Amerika és Magyarország a magyar érdekek egy áldozatos munkásával lenne szegényebb.

De Lantos nem csak Amerikában lobbizott "magyar" érdekekért: Magyarországon is már sokszor megtette ezt, amerikai és ki tudja milyen más érdekeket "nyomva". Mint amikor - mondta el Pintér Dezső, a TV2 volt elnöke 1997.  júliusában - Dole szenátor postásaként vitt levelet Horn Gyulának, hogy az ex-bolsevik miniszterelnök járjon el a CME-Irisz csoport, vagyis a Lauder-Palmer-Baló-féle TV3 érdekében.

Hogy ebben kudarcot vallott, az a magyarokat nyilván kevésbé szomorította el, mint az, hogy az amerikai érdekek 17 éven át tartó hű kiszolgálójaként számon tartott Magyarországon a polgárok még mindig a legmegalázóbb tortúra és szerencse árán juthatnak csak amerikai vízumhoz.

Ellentétben Szlovéniával, amelynek nincs Lantosa, de van vízummentessége.  Sokan cserélnének vele.◘

ÚTBAN   AZ  EGYVILÁG-VALLÁS FELÉ

A cserbenhagyott Isten és a meghódított Egyház

▐ Vatikáni Rádió/Magyar Kurír  -- Az elmúlt év őszétől folyik az Agostino Bea bíborosrólelnevezett központ szervezte konferenciasorozat, amelyre a római Pápai Gergely Egyetemen kerül sor, és amelynek témája zsidó-keresztény párbeszéd múltja és jövője. A konferenciánErdő Péter bíboros a keresztény-zsidó párbeszéd jogot és erkölcsöt érintő vonatkozásairól tartott előadást:

 „A zsidóság és kereszténység erkölcsi értékítéletei közös erkölcsi örökségre, aTízparancsolatra épülnek, amelyet "Jézus nem lerombolt, hanem beteljesített. Természetesen nekünk keresztényeknek sajátos kincsünk Jézus Krisztus személye és az, amit tőle tanultunk. Mondhatnánk, a »Messiás Tórája«, amint a Szentatyának a Názáreti Jézusról szóló könyvében is olvashatjuk a hegyi beszédre utalva. A jog és az erkölcs vonatkozásában is közös a megközelítés. Mind a katolikus egyházjog, mind a zsidó vallási jogrend egyszerre hordoz magában morális, jogi, liturgikus örökséget. A katolikus keresztény egyházjognak a legősibb gyűjteményei nem is választották még el egymástól ezeket a síkokat. A későbbi idők során differenciálódott ez. Kiindulhatunk egy másik premisszából is, ez pedig a valóság ismerete. Ebben zsidó és keresztény szemlélet megint teljesen közös. A minket körülvevő valóságból merülnek föl kérdések, amelyeket úgy kell megfogalmazni, hogy az megfeleljen az emberiség mai természettudományos, társadalomtudományi, történettudományos ismereteinek. Ha a kérdéseket így tudtuk megfogalmazni, akkor kereshetjük rájuk a konkrét erkölcsi választ."

Végül, a jövőbeni együttműködés lehetőségeit érintve Erdő Péter azzal zárta a beszélgetést, hogy "ezek a kérdések a maguk módján a zsidó teológusokat, illetve rabbikat is foglalkoztatják, és a halachikus-törvénykezés, joggyakorlat mind a mai napig létezik, mely ilyen jogi és morális válaszokat keres a mai kérdésekre. Tehát van a módszertani együttműködésnek is egy bizonyos területe, amelyet mindezidáig nem aknáztunk ki eléggé, de amely ígéretesnek látszik." (…) ◘

 „A jog és erkölcs” közös megközelítése?

Az elmúlt héten sárga festékkel öntötték le az 1956-os forradalom és szabadságharcnak emléket állító kereszt márványtábláját Vácott. Ugyanitt a volt agyagbánya felett álló fakeresztet is megrongálták ismeretlenek, ez utóbbit már nem először. Az ügy érdekessége, hogy az önkormányzat részéről senki sem tiltakozott. Nem lett országos ügy, nem harsogott ettől egyik kereskedelmi televízió sem. -- 2006. novemberében a Pest-megyei városban ismeretlenek horogkeresztet firkáltak a helyi hitközség zsinagógájának oldalára. Akkor az összes országos média beszámolt az ügyről, Bóth János, a város szocialista polgármestere "szégyenteljes cselekménysorozatról", és az "antiszemitizmus nyílt és brutális kifejezéséről" írt, Alexy Norbert, az SZDSZ helyi elnöke pedig arról beszélt, hogy "városunkban is felütötte fejét a nyílt antiszemitizmus". "Izrael magyarországi nagykövete is részt vett abban az akcióban, amely során eltávolították a Váci Zsidóhitközség váci, Naszály utcai (régi nevén Temető út) imatermének falán éktelenkedő antiszemita jelképeket és feliratokat". [Barikád.hu]

A „Zsidó Lexikon”-ból vett idézet szerint:

 „Az Új Testamentum hőse, Jézus, ugyanaz a Jézus, akit a Talmud több helyen galileai nőnek római katonával való házasságon kívüli viszonyából született, tehát nem zsidó származású személynek nevez valamint hagyományozói és leírói zsidók voltak és így érthető, hogy egész képzeletviláguk a rabbinikus zsidóság gondolatvilágából való volt, amely később a Talmudban, illetve Midrásokban rakódott le.”

Talmud vagy Torah?

Nincs szándékomban a bíboros urat leckéztetni, de nincs más út. Elegünk van a békepapokból, a haza- és nemzetárulókból. Őfelsége, aki állítólag a katolikus magyarok lelkipásztora, ismeri a világvallásokat, tudja mi az erkölcs, és tisztában van a joggal is. Ha mindezt tudja, akkor azt is tudja, hogy mi keresztények – a Talmud szerint -- nem vagyunk azonos szinten a magukat „felsőbbrendűeknek” tekintő zsidókkal, sőt „nem emberek, hanem barmok” vagyunk. Mégis, szomorú, hogy tudatosan félrevezeti a magyarságot. A „pogánynak” mondott nemzeti vallásunkat egyszer már erőszakkal elvették tőlünk, és most újabb idegen isten vallásába terelnek bennünket. Szeretnénk tudni, hiszen jogunk van hozzá: -- mikről tárgyalnak ezeken a „keresztény-zsidó párbeszédes” konferenciákon? Mert elképzelhető, hogy a nevünkben hoznak határozatokat, ahogyan azt tették a II. Vatikáni Zsinat nyélbeütése idején.

 ▓ Részlet dr. Huber Lipót prelátus, teológiai tanár könyvéből:

Zsidóság és kereszténység Krisztustól a Középkor végéig, I. Kalocsa, 1936

«Ortodox zsidók előtt a Talmud, amelyet a Biblia mellett a legfontosabb és legszentebb könyvnek tartanak, a legnagyobb tisztelet tárgya, sőt nem hiányoznak közöttük, akik ezt még manap is mint a bölcsesség és legtisztább etika kincsesbányáját magasztalják, s majdnem a tévmentesség trónjára helyezik. Keresztények között azonban alig akad a Talmudnak magasztalója, hanem annál több az ellensége, akik a Talmudot teszik felelőssé mindazért a bajért és bűnért, amit valahol zsidó elkövet. S ha ez az állítás némileg túlzás is, mégis sok esik a Talmud teherlapjára.

Mert tagadhatatlan, hogy a Talmud megmételyezte az ószövetségi erkölcstant és fogtant, amennyiben más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nemzsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető meg a keresztény morálissal. De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot soha sem lehet összhangba hozni, minthogy a Talmud, néhány szebben hangzó helye ellenére, nem az evangéliumi általános felebaráti szeretet, hanem a zsidó és nemzsidó közti legélesebb ellentétet, Izrael örökérvényűnek képzelt prerogativáját, kiválasztottságát, szűkkeblű exkluzív partikularizmusát hirdeti.

A Talmudnak hittana pedig torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátságos módon elhomályosította a Talmud az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről és más hasonló dologról szóló tanokat. Istenről sok olyant is tanít, amit káromlásnak kellene mondanunk, ha fantasztikus allegóriáknál többet akarnánk benne látni. Különösen a messiási profetizmus az, amit nemcsak elferdített, hanem valósággal elnyomorított, mert a legvilágosabb jövendöléseket is teljesen fonákul magyarázza. Amit pedig ha szórványosan is, a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a B. Sz. Szűzről mond, az egyenesen égbekiáltó blaszfémia. […] Társadalmi vonatkozásban a zsidóság nemcsak nem iparkodott magát beleélni a keresztény világnézetbe, hanem a különböző országokban nyert emancipációja óta annak éppen az ellenkezőjére törekszik, arra, ami a Talmudnak in ultima analysi célja és eszménye: a talmudizmus vallás-erkölcsi és Izrael korlátlan világuralma a többi népek fölött.» (V. ö. Kmoskó Mihály, A zsidóság világuralmi törekvései, Budapest 1921.)

▓ Dr. Huber Lipót az „Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról” című munkájában írja:

„... a mai zsidó vallás, amelyet közönségesen judaizmusnak, későbbi fejleményében rabbinizmusnak szokás nevezni, nem Istentől kinyilatkoztatott vallás, hanem emberi alkotás, a mozaizmus, farizeus-rabbinikus továbbfejlesztése. Ezért nem is a mozaizmus név illeti meg, hanem megalkotói után rabbinizmusnak kell neveznünk, vagy, mert lényege főként a Talmudban van megörökítve, talmudizmusnak is nevezhető.”

Talmudizmus

Az Egyház, a Vatikán és a „zsidó-keresztény párbeszéd” témáját már többször tollhegyre vettem, mert ami szerintem olyan félrevezetett, becsapott milliókat érintő, kétmércével feltálalt ügy, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Még most sem értem, hogy a nemzsidókból lesznek zsidó-szellemiségű bárányok, vagy zsidók változnak át keresztény-szellemiségű „testvéreknek”? A két vallás – még szakértő rabbik szerint is – „soha nem keverhető tűz és víz.”

 A Vatikáni Rádióban elhangzott budapesti bíboros beszéde – fennkölt teológiai magyarázatokkal színezve -- a magyarok álcázott félrevezetését és megtévesztését szolgálja. A zsidó Élettörvénykönyv, a Talmud szerint „a nemzsidók barmok és azért születtek a földre, hogy a zsidó népet szolgálják.” Tehát, akkor hogyan beszélhetünk „jogról”? Az erkölcsöt már nem is érintem..! Érdekes lenne meghallgatni a „keresztény-zsidó párbeszédben” hogyan tálalják és vitatják a „jogot és az erkölcsöt”. Ugyanis, a Talmud, a külön nemzsidókra vonatkozó szabályokat tartalmazó gyűlölet-irodalma miatt semmiképpen nem maradhat ki konferencia-asztalról! Lehetséges az, hogy Erdő Péter elfelejti vagy nem hajlandó tudomást venni arról, hogy a Talmudot, a zsidóság Élettörvénykönyvét használják ellenünk?

A torontói S. E. Rosenberg rabbi írja:

“A zsidók Jézust embernek tekintik, egy különös, a maga útján járó és végzetes zsidó embernek. Mi a keresztényektől nem tagadjuk meg a lehetőséget, hogy tetszésük szerint imádják és szeressék őt.” “A mai judaizmus, ahogyan ismerjük, nem Mózessel, a prófétákkal vagy más nagy bibliai személyiséggel kezdődött. A mai judaizmus a Farizeusokkal, illetve az ősrabbikkal [Szánhedrin] és Talmudjaikkal kezdődött, az első században a Templom lerombolása után. A Farizeusok azon igyekeztek, hogy népük visszanyerje méltó helyét a világtörténelemben. A zsidóknak a Talmud (Tan) éppolyan központilag irányadó, mint a keresztényeknek az Újszövetség.” [S. E. Rosenberg: The Christian Problem, 1986 New York. Deneau Publishing]

 A Talmud szerint Jézus korbáccsal verte ki a kufárokat a templomból és ezért nem tekinthető Istennek. Krisztus tanításai egyenesen a zsidó isteni kiválasztottság tana ellen irányulnak, amelyeknek a megdöntése az akkori Szánhedrin – a zsidó bölcsek tanácsa -- által vezetett zsidó közösség felbomlásához vezetett volna! Ha ma „párbeszédeken” a judaizmust „keresztényesítenék”, akkor ugyancsak a zsidó közösség felbomlásához vezetne. A zsidóságot a Talmud és a Tóra idegen népek ellen hozott törvényei tartják össze

A zsidóság a judaizmust ‘többféle nemzetiség vallásának’ tekinti. Ugyanakkor, ‘zsidó népről, mint ószövetségi választott népről’ is beszélnek. Ha a judaizmus a Farizeusokkal kezdődött, akkor a torontói rabbi kijelentése homlokegyenest ellentétben áll XXIII. János Pál pápa imádságával. Vajon a keresztények közül hányan ismerik a Farizeusok tanításait és a Talmud tartalmát? Vagy egyáltalán a keresztényekhez közelebb fekvő II. Vatikáni Zsinat (1964) tartalmát? Ezekről hallgat a budapesti bíboros úr! Miért?

És a vakolók?

Agostino Bea, SJ 1881 - 1968

A fent nevetett „konferenciasorozat” nem véletlenül kapta a nevét. A jezsuita rend szerzetese néhai Agostino Bea, S. J. püspök zsidó származású, szabadkőműves, eredeti neve Behar, aki ugyanúgy felvette a keresztséget, mint valamikorLoyolai Szent Ignác és Párizs bíborosa, a nemrégen elhunyt Jean-Marie Lustiger, és életük végéig hűségesek maradtak hitsorsosaikhoz és a judaizmushoz.

Agostino Bea püspök XXIII. János és VI. Pál pápa egykori államtitkára többek között felelős volt a II. Vatikáni Zsinatba, titokban beiktatott  »Nostra Aetate« /Napjaink/ című, másvallásúakra vonatkozó fejezetért, ami alapjaiban változtatta meg az Egyház hagyományait, nem utolsó sorban a zsidóságot felmentette az “istengyilkosság” bűncselekménye alól. II. János Pál 1997. november 2-án kijelentette, hogy ‘a keresztények, akik egyetértenek a zsidóellenességgel, azok az Egyházat, sőt magát az Istent támadják.’ És mit tesznek azok, akik a judaizmusban egyetértenek a keresztény-gyűlölettel, sőt aszerint élnek?

A Vatikáni Zsinat (1964) során Bea bíboros a Vatikán egyik legfőbb potentátja közreműködött a new yorki B’nai B’rithzsidó szabadkőműves páhollyal, ahonnan a Zsinaton való tevékenységére az utasításokat kapta és szolgalelkűen teljesítette. Természetesen mondani sem kell, hogy a B’nai B’rith annyira elégedett volt Bea bíboros munkájával, hogy megajándékozta a páholy Aranyérmes kitüntetésével.

Egyesek kérdezhetnék, hogy mi baj van azzal, ha valaki a judaizmus törvényei szerint zsidó anya gyermeke, de felnőtt korában felveszi a keresztséget és pappá lesz a katolikus Egyházban? Nincs ezzel semmi baj, mindaddig, amíg azt az intézményt szolgálja hűséggel, ahová belépett, és bizonyos érdekcsoportok nyomása ellenére sincs szándékában szétrobbantani. (Hogy a gyengébbek kedvéért  példát hozzak fel: ► valaki konzervgyárban kap állást, de mivel neki nem tetszik az élelmiszerrel való foglalkozás, a belépése pillanatától kezdve arra törekszik, hogy bútorgyárat csináljon belőle! Pedig a dolog nagyon egyszerű: munkahelynek inkább keresett volna bútorgyárat! Tudna valaki példát arra, hogy keresztény ember áttért volna zsidó vallásra, majd rabbi lett és elhatározta, hogy átalakítja mivel a judaizmus sértő a keresztényekre nézve? Hm! … Kezdem azzal, hogy (a) a rabbinátus intézménye szóba sem állna vele, amíg át nem esne néhány kellemetlen „avatáson”, és a származás miatt még azután sem, (b) ha egyszer már bent van, az illetékesek a keresztény-rabbi mesterkéléseit ne vennék észre?

Mi baj van azzal, hogy valaki a katolikus Egyház szerzetese és egyben szabadkőműves? Ezzel nagy baj van, mert az egyházi törvények tiltották a szabadkőműves páholyokba való belépést, legalábbis amíg II. János Pál pápa 1983. november 27-én meg nem semmisítette a tilalmat! Erre már nagy szükség volt a nagy létszámú szabadkőművesek jelenléte miatt a Vatikánban. 1978. október 16-án Karol Jozef Wojtyla püspököt [1] az a Sebastino Baggio (becenevén „Seba”) szabadkőműves püspök nevezte ki, akinek a „2335-as számú Egyházi Törvény/1917” szerint már semmi keresnivalója nem volt a Vatikánban.

«Mindazon személyek, akik nevüket az Egyház vagy valamelyik törvényes polgári hatóság ellen összeesküvő szabadkőműves szektának, vagy valamelyik hasonló jellegű társaságnak adják, automatikusan kiközösítettnek: a felmentéshez a Szent Szék jogosult.»    (Canon 2335, 1917 Code of Canon Law - Effective 1918. 05.19.) «Those who give their name to (who are members of) the Masonic sect, or other societies of the same nature, that scheme against the Church or lawful civil authority, ipso facto (automatically) contract excommunication [the absolution from which is] reserved to the Holy See.» (Canon 2335, 1917 Code of Canon Law) Effective (May 19, 1918)

Félő, hogy ezekre a kérdésekre Erdő Péter bíborostól soha nem fogunk választ kapni! A vakoló szellemiségű konferenciától szeretnénk megkérdezni, hogy végül is a keresztények térdelnek majd le a judaizmus előtt, vagy a közjó érdekében a zsidók szakítanak a talmudizmussal?  ◘

Tóth Judit

Kanada

„Pancserok” és politikusok!

 „Fiat Justitia et pereat mundus”

Vitám kerekedett a körünkbe látogató Tőkés Lászlóval, Fidesz- és más ügyekben… Valójában csak kerekedett volna, ha végighallgat, ha az alkalom és az idő engedi, hogy aggályaimról tíz mondatnál többet szóljak.

Tőkés püspök szépen s igazul beszélt múlt századi és jelenkori történelmünk árulóiról, megalkuvóiról. Arról, hogy mit köszönhetünk egy Károlyinak, Kun Bélának, Rákosinak, Kádárnak, Grósznak és sok rákövetkező nemzetvesztőnek, beleértve Markó Bélát is. Talán időhiány miatt sem említett több nevet, de gondolom, a „rendszerváltó” Antall József kormányát is ide értette… Szavait hallgatva továbbgondoltam az általa ki nem mondottakat. Mármint, hogy az árulás máig nem szakadt meg egyetlen parlamenti pártunknál sem!

A Püspök Úr beszédét követően elhangzott Ady Endre Magyar jakobinus dala c. verse is, Tőkés László fia előadásában. Tudom, jobban kell a megbékélés magyar és román közt, mint szikkadt földnek az eső, de miért mi nyújtsunk békejobbot megint?

 „Dunának, Oltnak egy a hangja, /Morajos, halk, halotti hang. /Árpád hazájában, jaj annak, /Aki nem úr és nem bitang” – írta Ady.

 Aztán a régi urakat és bitangokat – mert bizony volt jó néhány az utóbbiból, akik nem akarták látni, mi is történik a „kastély árnyékában” - nos őket felváltották még bitangabb urak. Magyar földön: románok, szerbek, tótok és bizony, ha volt „gyalázatunk, keservünk”, ami „ezer éve óta rokon”, hamar kiderült: a „magyar, oláh, szláv bánat” többé mégsem „egy bánat marad”! Ady felkiáltását, hogy „Mért nem találkozunk süvöltve /Az eszme-barikádokon?” örömmel olvasták a Nyugat irodalmi berkeiben - Jászi (Jakubovics) Oszkár és más, az önjelölt „Herrenrasse” világforradalom levezénylésére kész tagjai -, de nem kell egy Trianonnak mögöttünk lenni ahhoz, hogy Ady Endre naivságát, de még inkább ostoba optimizmusát lássuk. Hiszen őket, az oláh befogadottakat, akiknek királyaink egyenlő jogokat biztosítottak, más indulatok vezették kezdettől fogva.

 Uralkodóink erőfeszítései a 14-16. század folyamán, hogy a románok negyedik „nemzetté” szerveződjenek - a magyar, székely és szász mellett - kudarcot vallottak. A magyar királyok által biztosított autonóm kerületekben e Balkánról jött népcsoport kulturálisan túl műveletlen és társadalmilag fejletlen volt az önigazgatásra. (Endrey Antal)

Ennek ellenére vagy éppen ezért, pópáik, vezetőik úgy tanították a jövevényeket, hogy lelkük mélyén más nem, csak sovinizmus és zsigeri gyűlölet serkenjen irányunkban. Hát akkor megint az nyújtson békejobbot, akinek kezét sokadszor eltörték? Miért mi, magyarok, akiket több mint 80 éve próbál egy Balkánról felszivárgott nép felitatni, bekebelezni Nagy-Romániába, nos miért éppen mi nyújtsuk a békejobbot? [Egyáltalán hol van arra biztosíték, hogy a kinyújtott békejobbra továbbra is nem köpködnek majd? --tj] Furcsálltam e gesztust, -- ha annak volt szánva az Ady-verssel, ha nem, --Tőkés László az Európa Parlamentben erdélyi magyarságot képviselő kiküldetésének kezdetén!

Az EU parlamenti képviselő választás idején Tőkés László nem kevés támogatást kapott a Fidesztől, Orbán Viktortól. Tekintve, hogy az 1918-19-el kezdődő árulások, megalkuvások sora, mondhatni nem szakadt meg parlamenti pártjaink egyikénél, de még a Fidesz-nél sem – mert Orbán Viktor sem mond ellen sok tettében vagy azok hiányában az Antall féle, illetve SZDSZ-elveknek, hagyományoknak, amelyeken többek között nevelkedett! – joggal kérdeztem Tőkés püspöktől, vajon nem lesz ára a Fidesz támogatásnak?

Utaltam Orbán Viktor Tel Aviv- és New York- vagy Brüsszel-járására is a „jóváhagyások” – ukázok? - kapcsán. Sajnos nem nyugtatott meg a válasz, hogy Orbánnak „kicsi a játéktere”! A Fidesz-kormány idején történt, megalázó, félgyarmati feltételek melletti unióba kényszerítésünkre; az erdélyi magyarságot sanyargató, felaprítani törekvő Románia EU tagsága feltétel nélküli Fidesz-támogatására sem kaptam megnyugtató választ. Ez utóbbi kérdésben a Fidesz ellenszavazat esetén „rögtön nekünk esett volna 25 tagállam“ - Tőkés László szerint…

A Fidesz legutóbbi, Európai Unióba való bolondításunkhoz hasonló árulása a Lisszaboni Szerződésre való fejbólintás! A Független Újságírók Szövetsége (FUSZ) újságírói így fogalmaznak az Orbán Viktorhoz és a Lisszaboni Szerződést a Magyar Országgyűlésben, az EU-tagországok közül elsőként és csaknem egységesen megerősítő ellenzéki képviselőkhöz írt nyílt levelükben. – A kormánypártok igenlése egyértelmű volt. -

„Az Önök által megerősített szerződés a Magyar Köztársaságot gyarmatként kiszolgáltatja más országok javára, ráadásul egy olyan új föderációs szuperhatalom javára, amelynek központilag elrendelt reformjai révén folyik Magyarországon a jelenlegi gazdaságrombolás, reformdiktatúra és az ezek keresztülviteléhez hallgatólagosan legitimált rendőri és jogalkalmazási diktatúra.”  „Mi indokolja azt, hogy ellentétben a többi EU-országgal, Önök ezt a történelmi lépést, nemhogy népszavazásra nem javasolták, de még parlamenti vitára sem tartották érdemesnek - sőt, még a közvéleményt sem értesítették, sem a szavazás tervéről sem arról, hogy Önök igennel szándékoznak szavazni?” - Csak néhány sor a FUSZ 2008. jan.6-án Orbán Viktorhoz intézett többtucat kérdéséből. Tudni kell, hogy a Szerződés „valójában a korábban több EU tagállam által is referendum útján elutasított EU Alkotmány, amelynek életbeléptetési folyamatát példátlanul becstelen politikai folyamatnak tekinti a nemzetközi szakvélemény…” – (Kiemelés általam. B.J.)                                                                      

(Persze vannak más, nem is akármilyen korábbi állomásai Orbán Viktor, a Fidesz politikai hiteltelenedésének. Ilyen például 2006. október 23. is! - De hogy idáig jussunk, ahhoz az is kellett, hogy Orbán úrban ne legyen meg az akarat a magyargyalázó, hazudozó médiák elszámoltatására, de legalább megregulázására…! Sorolhatnánk a vétségeket, megalkuvásokat. - Viszont azon a napon Orbán Viktor jóvátehette volna mulasztásait, fel kellett volna vennie a feléje dobott kesztyűt és nemcsak a felháborodott polgár, az „úriember” szerepét játszani, aki mégsem állhat a tömeg élére! Pedig ha Ő ott van az Erzsébet tér és az Astoria közötti „műveleti területen” – Uram, tégy csodát: egy nemzeti színű zászlóval a kezében…-, jaj, sok minden másképpen történhetett volna. Ha a világ szeme láttára kér magyarázatot, vonja felelősségre, mint a parlamenti ellenzék vezetője, a szemkilövő ávós-osztag parancsnokát vagy bármely pribéket… Mégha véres homlokkal is, mint Révész Máriusz! Ha, ha… De kár sorolni, hiszen magáért beszél, hogyan hagyta elaludni az „ügyet”!)

[Igen, sőt ott és akkor Orbán Viktor elmulasztotta megvalósítani az ígéretét: „Agyagba döngöljük a kommunistákat! --tj]

Miért lenne mindez más, mint az elődök megalkuvása vagy árulása? -, kérdeztem volna Tőkés Lászlótól. Szóltam viszont ifjú Hegedűs Lóránt, református lelkipásztor Fidesz-egyetértéssel – hallgatólagos beleegyezésével - is történő meghurcolásáról, szélsőségezéséről, lelkipásztori tisztségétől való várható megfosztásáról egyháza feljebbvalói által. Kimondva-kimondatlanul, de Orbán Viktor is ott van az „elhatárolódók” közt, mert ifjú Hegedűs Lóránt következetesen felemeli szavát a magyarországi zsidó térfoglalás és ugyanazon körök szinte összehangolt magyargyűlölete ellen.

Csalódás volt hallanom, hogy „Temesvár hőse”, az 1989-es romániai forradalom elindítója számára a „holokauszt történész David Irvinget fogadó” ifj. Hegedűs Lóránt, csak „egy pancser, nem politikus”!

(A Teremtőtől kapott szabad akaratunk és lelkiismeretünk védelmére felesküdt Hegedűs Lóránt miért ne fogadná D. Irvinget? Egy olyan világban, ahol a tudomány nevében éppen a lelkiismeret és a szólás szabadságát üldözik! Mert, mint D. Irving kérdi: „milyen történelmi igazság az, amit bírósági rendeletekkel kell védeni?”)

Elgondolkodtam Tőkés László szavain és még inkább arra a következtetésre jutottam – a megalkuvásról írottak gondolatmenetét folytatva -, hogy romlott, velejéig romlott vagy akár csak gyáva, félmunkára sem képes politikusok közt nagyon is kellenek „pancserok”! Az volt Luther Márton is, akinek - hitújításának - köszönheti Tőkés László is létét, mint református püspök, de talán Erdély és Magyarország is létezését, mert segítette megmaradni az új hit hozta szellemi pezsdülés, „két pogány közt” a magyarságot.

„Pancser”, s nem kora valamelyik világi vagy egyházi hatalomban forgolódó potentátja kellett, hogy legyen az, akiki mert állni a Vatikáni Zsinat, a pápa és ilyen-olyan felkentjei ítélőszéke elé. Az eretnekség, a máglyahalál veszélyét is vállalva mondta: „Itt állok, másként nem tehetek!” Mert hite ezt diktálta az egyházi és világi hatalom romlottságát látva. Világok változnak, új időszámítás datálódik az ilyen bátrak nyomán! Luther fellépése az egész európai hitvilág, a kereszténység újjászületését hozta.

Ma ugyanúgy: nem politikusokra, de bátor, a kiközösítés, a média máglyáira vagy a börtönbe vetés veszélyét bátran vállaló „megszállottakra” van szükségünk. A reálpolitika csak méricskélése a magyarság halálának! Ma egy élősködő kisebbség nekivadult tobzódását, a szinte nem-létezővé törpült SZDSZ vezérletével fokozódó iramban történő széthordását, felélését látjuk az ország, a magyarság még meglévő erőforrásainak. - Mint a paraziták teszik a legyengült, védekezni már képtelen gazdaállattal! - Nos, ezzel szemben minden magyar egyházi vezető bénultsággal áll szemben, ha ugyan nem kollaboráns. Üresen kongó, önigazoló, koncot féltő szólamaiknak köszönő viszonya sincs már az Úr igéjével. Csak az alvilágival! Akkor kinek a nevében közösítenek ki lelkipásztorokat egyházi bíráink?

És ebben a légkörben áll ki egy lelkipásztor, mert látja: Isten parancsa, hogy itt álljon, és másként ne tehessen!De a kihívás, a hatalom romlottsága mára szinte kozmikus méreteket öltött. Ma a „kígyó fejét kell megtörni” és talán erre vállalkozott ifjú Hegedűs Lóránt, aki megértette, hogy „ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek s a lélekkel együtt, elpusztul a nép!” (Wass Albert) Aki tudja, hogy a „humanizmus” álarcában a legvadabbul talán a magyarság körében pusztít a sátáni hatalom.

Mert mi is ennek a modernkori létünket át-meg-átható eszmének a lényege? A filozófus Molnár Tamás írja, hogy ma az értelmet és emberhez méltó életformát keresők számára

„a humanizmus nem választási lehetőség, hanem erkölcsi és szellemi öngyilkosság….A humanizmus …úgy tekintendő, mint átmenet egy vallás inspirálta erős valóságérzékkel bíró civilizációból egy anticivilizációba, ahol az ember legrosszabb vágyai kapnak szabad utat” és ahol társadalmi érdeklődése „elkerülhetetlenül két fő érdeklődési területre szűkül: a szexre és a vérre. Vagyis a pornográfiára és az erőszakra.”

Bármennyire is tudományos és „humánus” a tálalás - az „adj nekik jogokat!” -, a levedlett kígyóbőr ott van esténként előttünk az átlagos amerikai filmekkel, lelkünk és gyermekeink romlására. Mégha olyannyira vajákos tudorok teszik is ezt, olyannyira „művészileg”! Tanítása, tudása mindenféle beteges tünetnek, majd a lélek és szellem hozzáidomítása: ez a norma! Már fel sem vetődik, mint akár lehetőség, amit a japán közmondás így summáz: „narau jori nareru”. Vagyis: „tanulás helyett megszokás!” Megszokása a Teremtő által adott rendnek, legyen az a világmindenségé vagy a belső univerzumé, a léleké. Ez perspektívába teszi az ismeretszerzést, a tanulást, a tudást. 

A magyar valóság csak a legmélyebb, legszánalmasabb bugyra a liberális, „humanista” elvű világrend poklának. És éppen ezért a legsérülékenyebb is. Miért ne adná hát a magyarság újból a világnak azt a szellemet, amit az ’56-ban megcsodált? De most talán egy magyar Gandhi személyében, de még inkább egy forradalmi hagyományaink és szenvedéseink kohójában acélkeménnyé nemesedett eszme, egy új-reformáció elindításával! Aki nem tud többé e látomás nélkül élni, aki érzi, hogy pusztul benne a lélek és körötte a nép, az látja: eljöhet, közel van az idő, amikor iszonyodva nézünk könyveinkre, a polcok során felhalmozott örökségre. Mert majd nem merünk őseink szemébe nézni! Azokéba, akik méltóak arra, hogy emléküket őrizzük, példájukat kövessük. Mert milyen értelmiségi az, aki érti a rend mibenlétét, ismeri a szabadsághoz vezető utakat – ha másképpen nem, hát a nagy elődök reménytelenségből születő elszánt tetteiből – és tétlensége által mégis az értelmetlenség, az elsorvadás vagy romlottság spanyolcsizmájába hagyja kényszeríteni érzékeit és szellemét?Tudni és nem tenni: cselekvésképtelenséget, impotenciát okoz. Milyen sebész az, aki megmámorosodva a gyógyászat titkaitól csak halmozza, halmozza ismereteit, de nem fogja meg a szikét, hogy egy egyszerű, határozott művelettel eltávolítsa a rákos daganatot burjánzása előtt?

Meddig van erkölcsi alapja tanárnak a magyar költészet nagyjait vagy Shakespearet, Dantet tanitani, ha nem érti meg, mi az üzenetük számára? Ha már csak, mint steril, múzeumi példányt – mintegy üvegszekrényből vagy spirituszból kivéve - idézi őket. A 19. században élt afgán költőt, Badgisi Hanzalát, akinek szelleme ma is áthatja az Afganisztán kopár hegyeiért, kiégett, szétbombázott földjéért éppúgy halni kész, terroristának bélyegzett afgánt.

„A vitézség magva az oroszlán szájában lakozik. Így a jó: ha férfi vagy, menj oda és vedd ki bátorsággal. Tiéd lesz a szabadság, a becsület és a dicsőség. Ha nem sikerül: nézz szembe büszkén a halállal” – írta Badgisi Hanzala.

De nem! A magyar módi, a legnagyobb hősiesség körünkben - ahová tanárok több nemzedéke is juttatott bennünket - szembenézni a halállal: tétlenül! Az egyénnek, az egykori nemzetnek a lassú sorvadása, amikor üzemeit, földjeit idegenek birtokolják, amikor iskoláiban, egyetemein idegen szellemben oktatják gyermekeit, ifjait – úgy, hogy leköpjék népüket -, amikor idegen nyelven kaffogó, tetőtől talpig felfegyverzett ávós-bitang veri ki a szemét és kezéből zászlaját….- ezek nem a pusztulás jelei? És elismeri-e, hogy gyáván várja az önmagára és gyermekeire lopódzó halált, amikor idegenek jönnek pénzt csinálni betegségén, amikor idegenek hoznak törvényt arról, hogy mit mondhat róluk, ha már a kín – mint öreg, beteg ebekből a vonítás vagy anyját veszett kölyökkutyából a sírás -, kifakad belőle…?

Hát ezért kell nekünk egy „pancser”, aki kiáll, mert „másként nem tehet”. Kiáll bátran, hogy felébressze e nép még megújhodni, sokasodni, izmosodni és csatákra képes maradékát; hogy leszálljon a szellemvasútról, amelyre felszállították. Ahonnan most, életén átutazva, kívülről nézi – mintha másé volna! -, sorsának borzalmas állomásait… Az utolsó megállóig, melyhez ő még nem, de unokája, ükunokája ér majd el: a sötétbe borult állomásra, a feneketlen alagútba: a magyarság létezésének végére! Mert ez a „reálpolitika” eredménye, kedves értelmiségi zabhegyezők, elhatárolódó „nemzeti” oldal! Ezért kell nekünk egy karizmatikus, ha a sors úgy hozza: a mai máglyáktól sem félő választottja Istennek, szószólója, ébresztője a lakossággá hitványult népnek. (Akikről, lám, Orbán is az „emberek” titulussal beszél…!)

De veszélyeztetheti-e például Tőkés László brüsszeli küldetésének sikerét „baljós” ügyek és személyek melletti kiállással vagy akár a tőlük való el nem határolódással? Attól tartok, mi sem fontosabb most a magyarság jelenlegi lelkiállapotában, mint a nyílt és bátor kiállás. Erdély, balsorsa ellenére is, eddig elkerülte a csonkamagyarországi mélypontot. De meddig?     

Luther Márton máglyán végezhette volna a hívő, mögötte álló tömegek támogatása nélkül. A mai Magyarországon, egy Orwell-diktatúra média hatalmával bíró országban, születhet-e Lutheri féle karizmatikus szószólója az eltiport milliók üdvének? Amikor éppen ezen szerencsétleneket uszítják ellene vagy hallgatják el létét előlük, hogyan „nyitna a sors neki teret”? Ha a magyar nemzeti radikalizmus – otthoni és külföldi adakozással - képtelen megteremteni egy biztonságos, külföldi bázisról sugárzó, az egész Kárpát-medencét átfogó műholdas TV-adást, akkor teljesen új kapcsolatteremtési és ismeretközlő-, továbbító módszereket kell találnia. Valamiféle szamizdat-mozgalmat a tizedik hatványon! De ez majd azt is megköveteli, hogy kordont vonva kiálljon egy lelkipásztor mellett, aki - mint Tőkés László csaknem 20 éve – kovásza lehet egy még nagyobb: nemzeti ébredésnek.

Végül még egy érv, hogy a választás mikéntje „pancserok” és politikusok közül még egyértelműbb legyen. Dr.Zétényi Zsolt ügyvéd mondja az utolsó, nagy nemzeti megtisztulás, ‘56 értékeinek vesztegetéséről:

 „Valójában mi egy olyan folyamat részei vagyunk, úgy érezzük néha, amelyben ezt a hatalmas értéket is elherdáljuk. Tehát nemcsak a jelen idejű nemzeti vagyon eladás zajlik, hanem a nemzeti erkölcsi tőke eladása is. Ez az időszak valójában annak a bizonyítéka, hogy egy erkölcsi és alkotmányos alapjait vesztett társadalom rendkívül gyenge és esendő és bizony a megsemmisülés szélére sodorható.”

A magyarságot fojtogató hazugságözön közepette egyedül a „győzzön az igazság és pusztuljon a világ” elvét felvállaló, hiteles embereknek van létjogosultsága, csak általuk lesz szabad, magyar jövőnk!

Hogy idáig jutottunk, annak oka a folyamatos hazudozás, megalkuvás az ország sorsát meghatározó parlament padsoraiban és közéletünkben – mindmáig. Nem lehet elégszer idézni Grandpierre K. Endrét erről:

 „Az igazság elhallgatása az egyedeket is megrontja, a népekre azonban kihatásaiban végzetes: ott, akkor és abban emel válaszfalakat elébe, s iktatja ki közösségtudatát, közösségvállalását, cselekvő együttérzését, ahol, amikor és amiben a legnagyobb szükség volna cselekvő közreműködésre.”

***

S ha valakinek kételye lenne a „közösségvállalásban”, „cselekvő együttérzésben” elért helyezésünket illetően, olvassa dr. Csath Magdolna ezredfordulón írt tanulmányának társadalmi bizalomra, összefogásra vonatkozó adatait:

„A társadalmi tőke elsősorban az emberek közötti kapcsolatok minőségét, a társadalmi bizalom szintjét, a civil mozgalmak erejét és a társadalom összefogásának, összetartozásának mértékét fejezi ki”.

Természetesen fontos szempontok e mutatón belül az erkölcsi, értékrendbeli viszonyok és a korrupció nagysága. Egy nemzetközi felmérés úgy találta, hogy a legerősebb társadalmi tőkét jelölő 9 pontból Norvégia, mint listavezető, 8,24-et kapott, míg a 25. helyen levő Magyarország csak 2.41-et. Körülbelül annyit mint Nigéria, Oroszország vagy Banglades. – Putyinnak köszönhetően Oroszország besorolása jóval magasabb lehet ma, 2008-ban. - Míg húsz évvel ezelőtt a magyarországi megkérdezettek 33,6 százalékának volt bizalma a többi ember iránt, ez az „arány a 90-es évek elejére 24,6 százalékra, a 90-es évek közepére pedig 22,7 százalékra olvadt.” A társadalmi tőke viszonylatában 5,91 ponttal harmadik helyet elfoglaló Finnországban  a 90-es évek derekán  a lakosság 48,8 százaléka bízott meg egymásban! Továbblépve a jelen fele, a neves svájci gazdaságkutató intézet, az IMD, 2002 és 2007 közötti időszakra vonatkozó adatait véve „a vizsgált országokból a legutolsók között vagyunk a vezetői hitelesség, az etikus viselkedés és a vezetők társadalmi felelősségérzete területén.” (Dr. Csath Magdolna. 2007.11.26. Barikád.hu )                          

 Vajon ma jobban állunk a vezetői hitelesség tekintetében? Ami politikusainkat illeti, ‘en bloc’, nem erről tanúskodik egy néhány nappal ezelőtti felmérés. Ki, mennyi bizalommal adna kölcsön pénzt egyes közéleti személyiségeknek? – tudakolta a kérdés. Gyurcsánynak csak a válaszadók 10%-a! De Orbánnak is csak 19, Erdő Péter esztergomi érseknek 18, Szili Katalinnak 13, Demszkynek 8% adna kölcsön. Még a „lavírozó” Sólyom László sem kapott többet, mint 23%-ot! (Megintcsak, két hónapja az orosz miniszterelnök és pártja 61%-os támogatottságot regisztrált. Láthatólag népszerűséggel a fiatal korosztály körében is.) Ami pedig az egymás iránti bizalmat illeti, az adóhivatal (APEH) mindent megtesz a társadalom további megosztására a szomszéd, ismerős vagy a barát feljelentésére buzdítva…

Sok minden átzúg az ember agyán egy-egy találkozás után, mint amilyen az enyém is volt Tőkés Lászlóval. Koronázza siker Tőkés László brüsszeli kiküldetését a „végek” és népünk megmaradásáért. De Brüsszel és a mögötte sejlő sötét tornyok ezer arc mögé bújó urai akarnak-e hallani a temesvári forradalom hőséről? És Ő emlékszik-e még a puskapor szagára? Vagy már féli? - Ember-, magyarpróbáló idők járnak!

                                                                                                        

Balla József

Brisbane, 2008. jan.19.

A magyar zsidóság vezetői hatszor kérjenek bocsánatot a magyar nemzettől!

                                                                                      

 „Senki minket bűntelenül nem bánthat!” -- Zrínyi Miklós

A Gyurcsány-kormány, a korábbi önkényuralmi rendszerhez, melyről metszették, méltó, jól bevált kártyákat játszik ki a „zéró tolerancia”, a magyarországi „antiszemitizmus” és egyéb hitvány szólamok hangoztatásával, mellyel elejét akarja venni a kormány s körei ellenes radikális kritikának, valamint igyekszik visszaszerezni a hazudozásának és diktatórikus módszereinek hírével megingott legitimációt a külföld előtt, amit persze további önkényuralmi módszereinek és országfosztogatásának fedezetéül használ. (Noha nem a magyarok többsége előtt, mert az immár talán semmivel se menne! De őt és útonálló bandáját ez utóbbi legkevésbé érdekli.)

Európai történelmünk folyamán sok külső vagy magát otthonosan befészkelő ellenségünk folyamodott a rágalmazás változatos, gyakran vérforraló válfajaihoz. S ha már egy csaknem romokban levő ország, s széthullófélben levő magyar sors közepette kell újjászületnünk nemzeti létünkben - szinte hamvainkból, mint főnix madárnak - meg kell tanulnunk együtt élni a rágalmakkal és harcolni ellenük. Illyés Gyula irja:

 „Tartósan és jól bekerítve, rágalomban élni van olyan jellemerősítő, léleknevelő iskola, mint a magány, a megpróbáltatás vagy az alkalom a nagy tettekre... Egyénnek nyugodtan tanácsolnám a rágalom tűrését; népnek már kevésbé.”  

A nemzeti érdeket megalkuvásmentesen képviselőkre sütött „szélsőségesség” billogának viseltével, keresztjének hordoztával imigyen vágjunk vissza!

„Vigyázzunk: Az a rikoltó, szélsőséges hajsza, mely most tombol a héber és más sajtó hasábjain a „szélsőségek” ellen: nagyon meggondolt, hideg és okos számítású szélsőség, ezt a jerikói generálmarsot mélyebb céllal fújták meg. Azért, hogy a szélsőség tabukiáltásával elfojtsák az idegen hódítás minden kritikáját, minden felszisszenést a szociális igazságtalanságok miatt, a kirabolt, kiszorított, összevissza maszlagolt magyarság sebeinek megmutatását, egyszóval: minden emberi és magyar felmozdulást az önzés, a zsákmányéhség, a gyávaság, az idegen faji sovinizmusok irtózatos, halálos szélsőségei ellen.”

Megfogalmazhatná-e bárki, tiborcibb fájdalommal és életre szánt dühhel, felháborodásunk a „szélsőség” vádjával szemben ma, amikor még inkább „halálos szélsőségek” döntenék a nemzetet mielőbbi sírba, mint kereken hetven éve, amikor Szabó Dezső leírta a fenti sorokat?!

Mielőtt a „magyar idegengyűlölő”, „antiszemita” és „szélsőséges” vádjaira, rágalmaira térnénk, történelmi példákkal cáfolva azokat, illetve felvonultatva az utóbbi, több mint 150 év magyar történelmének azon csomópontjait, amelyek bőven szolgáltattak volna okot bármely más népnek az „antiszemitizmusra”, nézzük meg, hogyan vélekedett, illetve vélekedik a zsidóság néhány kiemelkedő gondolkodója a népük irányában gyakran megnyilvánuló antiszemitizmus okairól!

Dr. Fejér Lajos, Szabó Dezső kortársa, s a német koncentrációs táborok valamelyikében elpusztult zsidó gondolkodó irja:

„Az antiszemitizmus helytelen kifejezés, mert feltételezi a zsidóság teljesen passzív szerepét a folyamatban. Ez tévedés. Amely faj a másikkal való keveredést, vagy pláne összeolvadást a hozzáférhetetlen valláserkölcs blokádja alá helyezi, az emberi összetartozás érzését a legsajátabb módon formailag és eredményében saját fajára korlátozta. Ezzel minden társadalmat, melyben élt, maga ellen provokált.” Máshol így szól: „A zsidó faj vonása ma is, hogy véleményét, sőt világnézetét ráerőszakolja a világra.”

(Zsidóság)

Samuel Maurice, fajának természetét illetően, ugyanilyen kíméletlenül igazmondó. 1924-ben írta, YouGentiles c. művében:

„Mi, zsidók: a rombolók, örökké rombolók maradunk, semmi sem fogja kielégíteni szükségleteinket és követelményeinket, amit a gójok tesznek.”

Az ugyancsak zsidó Levy Oscar irja 1920-ban:

„Remélem és bízom benne, hogy van egyfajta antiszemitizmus, amelyik igazságosabb a zsidóság fele, mint bármiféle vak filoszemitizmus, mint a „had legyenek mind liberálisak” merő szentimentalizmusa, amelyik nemmás mint a szemita ideológia, újból és újból.” Úgyszintén ő irja, hogy „zsidó elemek adják a hajtóerőt mind a kapitalizmus, mind a kommunizmus számára, a világ materiális és spirituális rombadöntése számára is”!

(A Semitic Jew)

Hasonlóképpen vélekedett Theodor Herzl, a cionizmus atyja írta:

 „Amikor süllyedünk a forradalmi proletariátussá, a forradalmi párt beosztott tisztjeivé válunk, amikor sorsunk felfelé ível, nő pénztárcánk borzalmas hatalma is”.

A zsidóság és a kommunizmus affinitásáról szólva, a II. világháború idején a Zsidó Világkongresszus elnökének pozícióját betöltő, cionista Stephen S. Wise rabbi is azt mondta érdekes módon, hogy „vannak, akik kommunizmusnak, de én csak judaizmusnak hívom”!

*

Gyakran eszembe jut egy történet, ami jól szemlélteti a fenti zsidó jellemvonásokat. Idős német ismerőstől, Maxtól hallottam, évekkel ezelőtt. Édesapja szerencsésem megúszta az I. világháború poklait, s örömmel tért haza a kis városkába vagy faluba, valahol Heidelberg környékén. Amint leszáll a vonatról, a helyi zsidó házalók egyike üdvözli és megakad a szeme a hazatérő katona vállán himbálódzó szép pár bakancson. Mindjárt ajánlatot is tesz: három vekni kenyeret adna a bakancsért. Azért a lábbeliért, ami normál esetben ötvennél is többet megér!

Az élelemhiány ellenére, semmi nem menti a helyi zsidó kapzsiságát. Azét, aki annak a közösségnek a tagja volt – látszólag -, s mégis képes uzsorás módon megzsarolni embertársát, „földijét”, amikor éppen összefogni kellene vele az ítéletnapok túlélése érdekében! Íme, az uzsorás, akinek azt tanította Talmudja, hogy „az emberi összetartozás érzését saját fajára korlátozza”! Nem e sorok írója mondja ezt, de a zsidó Fejér Lajos.

Ami elitélendő egy kisebb vagy nagyobb – nemzeti - közösségen belül, az ugyanannyira megvetendő a népek közösségében. Például az, amit Izrael egykori miniszterelnöke, Yitzak Samir mondott, mi szerint:„nincs semmi baj az Izrael érdekében való hazugsággal”. – Mivel ma is ez a norma Izraelben, bizony van oka a moszlimoknak atomfegyvert szerezni, pusztán önvédelem céljából! -

Hogy mennyire mélyek a gyökerei az antiszemitizmust jogosan kiváltó, máig is élő, „az emberi összetartozás érzését saját fajára korlátozó” zsidó felfogásnak, ahhoz idézzük a zsidó történész dr. Kastein Józsefet.Amikor Ezra, perzsa katonasággal és pénzzel visszatért az ún. babiloni fogságból Jeruzsálembe, hogy az ottani zsidó népre rákényszerítse Ezekiel törvényeit: „rémület és aggodalom töltötte el.” A Júda törzséből való jeruzsálemi zsidók megelégedett életet folytattak és „családi kapcsolatokon nyugvó békés viszonyokat alakítottak ki a szomszédos törzsekkel a fajkeveredés eltűrése által.” Mint azt dr. Kastein mondja:

„Nem Isten volt az, aki kiötlötte és akarta ezeket az embereket és terveiket. Ezek az emberek voltak azok, akik ezt a fajta istent akarták, ezzel az üzenettel.” Egyetlen zsidó sem házasodhat a törzsön kívül, és aki idegen asszonyt vesz el, Isten ellen vét, s halálbüntetést érdemel. - szólt a Törvény!  És azon a napon, Krisztus előtt 458-ban, „mind sírtak az emberek, amint a Törvény szavait hallották” a jeruzsálemi utcán.  (A zsidók történelme és rendeltetése 1933.)

Előrebocsátandó a magyarországi zsidóságot illető kritika megszorításaképpen, hogy csak annak arányában lehet bárki köztük kivétel, amennyiben dr. Fejér Lajos szelleméhez méltóan felszólal, tiltakozik és tesz a nemzettudatos magyarság „antiszemita”, „szélsőséges” és egyéb megbélyegző, zsaroló jelzőkkel illetése ellen! (Természetesen ugyanez vonatkozik a cigányságra is. Sajnos egyelőre mindkettő „etnikum” esetében szinte fehérholló az olyan, akinek van bátorsága fajtáját kritikával illetni!)

A zsidóság újkori történelmünkben játszott radikális szerepének első állomásaként említendő a XIX. század másodok felében vadul nekilóduló, Galíciából történő többszázezres tömegű bevándorlásuk, az Európában egyedülálló, szinte öngyilkos módon liberális bevándorlási törvényeknek köszönhetően. Noha a zsidóság polgári és politikai emancipációja a szabadságharcot követő Bach-korszak, az abszolutisztikus bécsi kormányzás időszakának a műve, a kiegyezés utáni magyar törvényhozásnak módjában állt volna megtagadni annak további gyakorlatát. De hiába tiltakozott dr. Istóczy Győző, a bevándorlási törvények szigorítását, a galíciai zsidók nyakló nélküli beáramlásának megállítását követelve! Arisztokráciánk tekintélyes hányada, mint már annyiszor, vakságával segédkezet nyújtott a nemzet sírjának ásásához. Báró Wenckheim Béla miniszterelnök 1875-ös képviselőházi felszólalásában kijelentette, hogy a kormány„zsidókérdést nem ismer, mert nem véthet a civilizáció és humanizmus ellen.” Wenckheim is Bécs uralmának évszázadai alatt telepedhetett valamelyik kitúrt, száműzött vagy lefejezett magyar nemesúr birtokába, és noha beszélte a magyar nyelvet, de lelke mélyén idegen maradt. Mit fájt neki a nemzet romlása az új idegenek kezén!

A képviselőház liberális felfogású urai, akik összetévesztették „a nemzetiséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegéssel” (Szekfű Gyula), nem vettek tudomást a reformkor nagyjainak azon intelméről, hogy ha a liberális elveket követve emancipálják a zsidóságot  „egy zagyvaléknép leszünk” (Széchenyi István). Arról, hogy egy megfelelő bevándorlási törvény hiányában, mely a„bevándorlók vagyona, erkölcsisége s valamely mesterségi ügyessége iránt kezességet nyújtson”(Dessewffy Aurél) elözönli az országot a koldus zsidók tömege.

Hiába írta korábban Kossuth, hogy

 „Egész helységeket tudok, hol a szegény földművelő nép nem magának, de a kortsmáros zsidónak szánt, vet és arat...Creditum igéretével bétudja tsalni küszöbén s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van.” „A zsidókat tehát – irja másutt – nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai isnstitució, theokratiaialapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikai egyhangzásba nem hozható.”

Hiába intett korábban Berzsenyi Dániel, hogy „a falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem...” vagy Kölcsey Ferenc, hogy „amely országban a zsidók megszaporodnak, az a vagyoni végromlás szélén áll”!

A báró Wenckheimek, „civilizáció és humanizmus nevében”, a szinte korlátlan zsidó beözönlésnek gátat szabni nem hajlandó politikájának meg is lett az eredménye! A zsidók száma már az 1785-től 1870-ig terjedő 85 évben megnyolcszorozódott. Létszámuk 1840-ban, a kb. 13 milliós országban 244 ezer fő (2%) volt. - A csaknem háromszor akkora népességű Franciaországban 1841-ben csak 80 ezer zsidó élt!

(Érdemes megemlíteni, hogy növekvő sajtóhatalmuk útján, Horn Ede - Einhorn Ignác , 1825-1875 - egykori rabbinövendék, majd publicista, Venetianer Lajos főrabbi és mások nyomán terjedni kezdett a mítosz, hogy ’a magyarországi zsidóság hősies módon 20 ezer katonát adott a 180 ezer fős honvédhadseregbe a ’48-as szabadságharc idején’! Íme így köpik szembe a befogadónépet, mert - ezek szerint – míg az akkor csaknem 5 milliós magyarság nem tudott több katonát küldeni Kossuthnak, mint a lakosság kb. 3%-át, az 1848-ra talán már 260 ezerre dagadt zsidó népesség, „20 ezer katonájával” 13%-os arányban vett részt a magyar szabadságküzdelemben! – Horn Ignác, Venetianer és több mint száz év multával megdöbbentő módonOrbán Ferenc zsidó történész, a www.zsidó.hu honlapon 2006-ban még fellelhető cikke (A magyar zsidóság története) szerint is!

Valójában Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi 1939-ben megjelent, hosszú évek kutatását összegező könyvében, 2209 zsidó nevet említ a ’48-as honvédseregben, némelyiket többször is. Hogy a szállítók, számvevők, élelmezőtisztek, orvosok mellett mennyi volt a fegyverrel harcoló honvéd, azt nem írja.

A mítosz – ha nem is a „zsido.hu” honlapon – de Orbán F. könyveiben minden bizonnyal tartja magát.  2006. március 15-én – talán éppen Petőfi szobránál! - is elhangzott. Ha a jelen írás tárgyát képező lavina nem lesz megállítva, 20-30 év mulva ezt tanítják unokáinknak!)

A zsidóság létszáma 1850-ben 366 ezerre, 1869-ben 542 ezerre és 1910-re a meghökkentő 932 ezerre nő! 1910-ben egyedül Budapestnek 203 681 zsidó lakosa volt. (Vasas János) Az új „hazában” tarolni-könyökölni kész galíciai zsidók zabolátlan beáramlása nyomán 1914-re „e szegény és Németországhoz képest elmaradt országban minden tíz magyarra egy zsidó esett, míg a diaszpórának szintén alávetett németek közt csak 100-120-ra egy” – írta Szegfű Gyula, zsidó származású történész a XX. század első harmadában.

Összehasonlításképpen megemlítendő, hogy Romániában „1872 -1909 között összesen 45 zsidó családfő nyerhette el a román állampolgárságot. A többi továbbra is a hontalanok, bozgorok állapotában maradt”! (Horváth Lajos)

Egy nemzeti érdeket képviselő bevándorlási politika hiányában, már az I. világháború előtt olyan arányú túlképviselete alakult ki a zsidóságnak értelmiségi és más közép-, felső osztálybeli pozíciókban, hogy aztagadott mindenféle társadalmi igazságosságot!

Nem más, mint az ugyancsak zsidó Jászi- Jakubovics Oszkár írja a XIX. századvégi foglakozási, vagyoni helyzetről: a századfordulón „a zsidó ügyvédek arányszáma 68.8%. 1900-ban 4807 orvos közül 2821 (68%) volt zsidó származású. 1884-ben 1898 zsidó család 1 750 000 hold területet tartott kézben. Tíz évvel később 1894-ben már 2788 zsidó földbirtokos volt 2 620 000 hold föld tulajdonosa.”

A történész dr. Málnási Ödön adatai „az idegen faji sovinizmus” csaknem ugyanilyen arányú „irtózatos” térhódításáról számolnak be 1919-re vonatkozólag: „a megmaradt országrészben az önálló kereskedők 54%-a, a kereskedelmi tisztviselők 48%-a, az ügyvédek 51%-a, az orvosok 46%-a, az állatorvosok 41%-a, az ipartelep-tulajdonosok 41%-a, a magánmérnökök 39%-a, az újságírók 34%-a, a főváros lakosainak 20%-a zsidó. A világháború alatt Galíciából újabb zsidó tömegek lepték el az országot és a háborús ellátásban tanúsított magatartásukkal az antiszemitizmushoz újabb tápot nyújtottak.” (A magyar nemzet őszinte története)

Irodalmunk, ami „félévszázaddal előbb nemzeti politikánk szülőanyja, most szolgálólány és konyhamosogatni jár a fényes szalonokba”, irja Szekfű Gy. a századforduló szellemi életéről, amikor „egykorú idegenek már úgy vélték, hogy a magyar sajtó erkölcstelenítő, nemzetpusztító hatalmához egyedül a francia és délamerikai hírlapirodalomé hasonlítható”!

Az 1918. októberi „őszirózsás forradalom” megtörténtét nem indokolta a háború elhúzódása és monarchia hadseregének az olasz fronton elszenvedett vereségei. A beteg lelkű, hazaáruló, országvesztő Károlyi Mihály hatalomrajutását sem! Ehhez a liberális-kommunista zsidó háttérhatalom magyarországi megléte, és a fentebb említett sajtóuralom útján történő nemzetellenes bomlasztás is kellett. Málnási Ödön irja, hogy a Károlyi elnökletével megalakult „Nemzeti Tanács tagjainak 40%-a, a népköztársaság kormányának 33%-a” zsidó volt és a „második vonalban pedig még magasabb arányszámmal képviselték magukat.” A tanácsköztársaság népbiztosainak kormányzótanácsában, a szinte semmiféle hatalommal, hatáskörrel nem rendelkező Garbai Sándoron kívül, valamennyien zsidók voltak, 1-12 arányban.

Marschalkó Lajos irja, „Kik árulták el 1918-ban Magyarországot?” c. könyvében, hogy kik is voltak - talán legnagyobb nemzeti tragédiánknak - a trianoni országvesztésnek a kovácsai. Károlyi Mihályhadügyminisztere, Linder Béla nov.3-án a katonatanácsra felesketett budapesti helyőrség tisztjeihez részegen intézett beszédében kijelenti:

„Menjenek széjjel az országban és hirdessétek emelt fővel, tiszta lelkiismerettel, hogy az emberiség ügye győzött, az emberiség győztesen került ki a háborúból, nem az antant, hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval győzni fogunk a béketárgyalásokon is. Ez a mi leghatalmasabb fegyverünk. Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát látni nem akarok. Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem legénység".

Mint azt Marschalkó írja:

„talán ugyanebben a pillanatban lépik át Magyarország határát a román, szerb csapatok és a cseh légiók, akik nem azt mondják, hogy nem kell a kard, hanem azt, hogy csakis a kard kell, amikor egy nemzet élni akar és megmaradni.”

A szégyenletes fegyverszüneti feltételek elfogadására, nov.8-án Károlyi Mihály vezetése alatt Belgrádba érkező küldöttség Franchet d'Espérey tábornokkal való találkozásáról a következőket írja Marschalkó:

„A rossz érzés Hatvani-Deutschék számára csak akkor kezdődött, amidőn szembekerültek Franchet d'Espéreyfrancia tábornokkal. Ők a demokratát akarták látni, aki örömtől repes a Pestről érkezett elálló fülű, de hétpróbás demokraták láttán. Ehelyütt ott találták a győztest, aki repülőgépen érkezett Szalonikiből, díszegyenruhába öltözött, feltűzte összes kitüntetéseit, mert azt hitte, hogy Szent István birodalmának méltó küldötteit fogja fogadni. Ehelyett maga előtt talált egy csomó térdharisnyába és knickerbockerba öltözött lezser izraelitát. Megkeményedett az arca, aztán a "magyar" küldöttség tagjait sorban odaállította a lámpa alá. - Kezet nem nyújtott nekik, de átvette a memorandumot, majd végigmustrálván a módfelett gyatra kompániát, a következő kérdést intézte Hatvani-Deutschhoz, Jászi-Jakubovicshoz, sőt még a "nagy" Károlyi Mihályhoz is: - êtes vousjuifs? - önök zsidók? Majd a küldöttség többi tagjait vizsgálgatta, és újra kérdezte: - És maguk is zsidók? A balkáni hadseregek főparancsnoka ezután odalépett a katonatanács kiküldöttéhez, Csernyák századoshoz, akit lopás és függelemsértés miatt fokoztak le, s meglátva a parolijáról levágott csillagokat, meghallván, hogy a katonatanácsot képviseli, még nagyobb megdöbbenéssel kérdezte: - Je ne vous croyais pas descendus aussibas! - Nem hittem volna, hogy ennyire süllyedtetek! "Így gondolkodik egy francia militarista, aki nem érti a forradalmat" - jegyzi meg méla rezignációval Hatvani-Deutsch Lajos, aki azonban emlékirataiban köteles diszkrécióval elhallgatja a francia tábornoknak ama kérdéseit, melyek a válogatott deputáció tagjainak zsidó mivoltára vonatkoztak.”

Az első világháborús katonai vereségeinkből egyáltalán nem következett szükségszerűen a trianoni országcsonkitás! Az olasz front veszteségei ellenére, egy visszavonuló magyar hadsereg képes lett volna védeni a történelmi Magyarország határait a ránkzúduló hordákkal szemben, de Károlyi Mihály elutasította a monarchia hadvezetősége által november 2-án, Diaz olasz főparancsnokkal megkötött fegyverszünetet. „A feltételek súlyosak ugyan, de a Diaz féle szerződésben még szó sincs Magyarország megszállásáról. A hadseregnek még vissza lehetne vonulni az ezeréves határokra. Károlyi Mihálynak nem kell a Diaz féle szerződés. Ő közli az Armee-Oberkommandóval, hogy "a magyar népkormány maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni."”

Meg is tette, sokkal megalázóbb feltételek mellett! Trianon egyértelműen belső bomlasztás eredménye volt, fölesküdt ügynökeik aknamunkájáról, a hitványságukban, tudatlanságukban nekik kiszolgáltatott hasznos idiótáikról a történelem cáfolhatatlan bizonyítékok sokaságát szolgáltatja!

Magyarország trianoni veszteségei nem következtek volna be vagy csak jóval kisebb mértékben a zsidóság liberális és bolsevista elemeinek tevékenysége, majd Kun Béla tanácsköztársasága nélkül. Mégis, a retorzió ellenük, a később fasisztának titulált Horthy rendszerben, mondhatni igen rövid életű és enyhe volt, ami megintcsak: nem a magyarság antiszemitizmusát, de önveszélyes megbocsátási készségét mutatja!

S hogy dr. Fejér Lajos ebben az időszakban inti fajtáját a befogadó-társadalmon belüli antiszociális viselkedésének várható s jogos következményére: az antiszemitizmusra - mert „a zsidóság az emberi összetartozás érzését saját fajára korlátozta” – az annak a jele, hogy részesedését a társadalmi javakból tovább növelte a talmudi szellemben a magyarság rovására. Korabeli közállapotainkról szólva így fakad kiMóricz Zsigmond: „néha úgy tűnik, mintha a magyar élet olyan volna, mint egy gyertya és mind a két végén meg van gyújtva. Egyik vége a mágnásvilág, másik a zsidóvilág. S nem tudom, melyiknek a füstje kellemetlenebb...”

Az első komolynak szánt lépés a zsidó térfoglalás visszaszorítása felé a „numerus clausus” 1920-as törvénye volt. A törvény bevezetésével az ekkor a lakosság mindössze 6%-át kitevő, de az egyetemeken 35%-ban képviselt – mint hallgatók – zsidóság, a törvény 1928-as megszüntetése előtt csak 10%-os arányban adhatta volna a hallgatókat. Hogy ez miért nem sikerült, azt Málnási Ödön igy summázza: „A zsidókérdés megoldásához a magyar társadalom struktúráját kellett volna korszerűen megváltoztatni és a feudalizmus lebontásával, a kapitalizmusba való erős állami beavatkozással a régi mulasztásokat pótolni és ezzel együtt a zsidókérdést is végérvényesen megoldani... A numerus clausus sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert a nyugati államok egyetemein magaskultúrát szerzett zsidó ifjúság a létharcra felvértezetten jött haza...” Az 1938-, ill. 1939-es (I. és II. ) zsidótörvények újabb kísérletet jelentettek a zsidóság társadalmi javakból való részesedése mértékének, vagyoni helyzetük, ill. értelmiségi és más pályákon való képviseletük arányának igazságos korrigálására.

A leggazdagabb réteg vagyoni helyzetről, ill. kilétéről az alábbiakat irja Bosnyák Zoltán, akit a háború után - e soraiért is! -, kivégzett a zsidó-kommunista hatalom: „1935-ben az 1 millió pengőn felüli jövedelmet bevalló 126 iszonyatosan gazdag ember közül 105, azaz 83 százalék volt zsidó.”

Hogy elejét vegyük bizonyos, könnyen megjósolható vádaknak, a korszakról rendelkezésre álló sok forrás közül válasszuk John F. Montgomery, az USA budapesti nagykövetének 1937-es, az amerikai külügyminisztériumnak szánt jelentését, melyben a magyarországi zsidókérdést vázolja, több, budapesti sajtóban megjelent, a magyar zsidóság helyzetét elemző cikkre hagyatkozva. Amint azt Montgomery irja, a zsidóság lélekszáma a háború utáni 5%-ról nem hogy csökkent, de valójában 7%-ra emelkedett. (Fiala Ferenc az 1938-as zsidó lakosságszámot 445 ezerben adja meg.) Míg „1916-ban az összesen 10.8 millió katasztrális holdnyi magyar földállományból 1.5 millió hold volt zsidó kézben. A háború éveiben újabb 100 ezer hold került zsidó tulajdonba, és ezzel a zsidó földtulajdon elérte a 15%-ot....A nagybirtokosoknak már a 13%-a, az óriásbirtokok haszonbérlőinek pedig 37%-a zsidó...A földmunkásoknak mindössze 0.9 százaléka zsidó.”

Az ipari vállalkozások tulajdonviszonyairól: „A 20 munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemek 46%-a (783-ból 361) zsidó személyek tulajdonában van. A húsz legnagyobb ipari tröszt 336 igazgatósági tagja közül 235 (75%) zsidó származású, csak egyetlen tröszt van, ahol a vezetőségi tagok többsége nem zsidó. A közepes nagyságú magánvállalkozások 78%-a zsidó tulajdonban van...” A Montgomery által említettek között van a „3 legjelentősebb baromfifeldolgozó üzem, a 10 legnagyobb szállítóvállalat és a 3 legnagyobb borkereskedelmi cég. A zsidóság uralja az egész hazai cukoripart (szeszipart), 12 cukorfinomító működik az országban, amelyből 10 van zsidó tulajdonban.”

Az adófizetési és jövedelmi viszonyokról: „Az évi 1 millió pengőt meghaladó jövedelmet bevalló személyek 83.2%-a zsidó. (A magánbirtokok nélkül) Az évi 100 ezer pengőt meghaladó jövedelmet bevallók 84.3%-a, azoknak pedig, akiknek évi jövedelme 30-100 ezer pengő közé tehető, 85.6%-a zsidó az átlagjövedelem a zsidók esetében 2506, míg a nem zsidók esetében mindössze 427 pengő.” 

Csurka Dóra közöl egy nemzetközi összehasonlítást a ’30-as évekből, miszerint Magyarországon „bár a társadalom 0.6%-át tették ki, (kb. 50 ezer fő) - azok, akiknek egy éves jövedelme több volt, mint 17800 pengő – mégis a jövedelmek 20%-át birtokolták.” Ez a németeknél felével volt kevesebb, míg az USA-ban a felső körök ennek negyedével rendelkeztek.

Folytatva Montgomery adataival a sajtó és könyvkiadás területéről: Magyarországon a ’30-as évek derekán „418 hivatásos újságíró közül 306 (tehát az újságírók 73%-a) zsidó származású. A legjelentősebb magyar napilapok közül 9-nél a zsidók aránya 77%-97.5% között mozog. A könyvkiadásban is hasonló arányokat találunk.” Montgomery hasonló képviseletről számol be a „színházak, a film, a rádió, a sport és egyéb más szórakoztató ágazatok területén.” Jelentését azzal zárja, hogy az idézett statisztikai „adatok ellenőrzése lehetetlen, az itteni üzletemberek véleménye szerint azonban az adatok megbízhatóak...”!

Egy másik külföldi megfigyelő a svéd Valdemar Langlet, aki „Lóháton, Magyarországon keresztül” c. 1935-ben megjelent könyvében (On Horsback through Hungary) külön fejezetet szentel a zsidókérdésnek, melyet az alábbi módon kezd:

„A tény, hogy a valaha gazdag dunai országok olyannyira szegények, többek között a

világháborúnak, az elfuserált békeszerződéseknek és utoljára, de nem utolsóként a zsidóknak tudható be, akik mindenre ráteszik a kezüket.” A birtokviszonyokat illetően: „az ország legnagyobb vidéki birtokai, hasonlóképpen a legnagyobb kereskedelmi és ipari vállalkozások zsidó ellenőrzés alatt állnak” – irja Langlet. „Elméletileg...a nagy bankok 6%-8%-os kamatra adnak kölcsönt. De valójában nem kölcsönöznek pénzt ezen a rátán. Csak azok kapnak kölcsönt, akik kétszámjegyű kamatot tudnak fizetni. A sajtó, amelyik csaknem minden országban hangot ad a közvéleménynek, el van hallgattatva...A szellemi szabadfoglalkozásúak (liberal professions), orvosok, ügyvédek, stb. – egyedül Budapesten háromezer ügyvéd van, ami óriási arányszám egymilliós lakosú városban -, legalább kétharmada zsidó, noha sokan megváltoztatták nevüket,.történelmileg híres neveket véve fel. Egy nem zsidó barátom egyszer elmondta, hogy a háromszáz Budapesten élő ember közül, akik patinás nevét viselték, valójában csak öt tartozott a családhoz.” A zsidó ellenőrzés alatt álló széntröszt hatalmát illetően még a témában felvilágosult magyar számára is meghökkentő adatokat szolgáltat Langlet. „A szén árát önkényesen állapítják meg, és nem elégszenek meg 40%-al, de legalább 1000%-os profitot kell csinálniuk.” (Szegény József Attila, aki kénytelen volt szenet lopni az éjszakai teherpályaudvaron, míg egy Hatvani báró nagykabátot adott neki!)

Ha a magyarok zsidóellenesek – írja Langlet -, akkor „nem hitük miatt gyűlölik a zsidókat – ebben a kérdésben eléggé toleránsak -, de vérségük és faji sajátosságaik miatt.” A keresztények háború előtti, nem különösebben hangsúlyos antipátiáját a zsidó hadiszállítók szélhámosságainak kitudódása (papírtalpú bakancsok a front katonáinak), de különösen az országon végigsöprő kommunista hullám (tanácsköztársaság) változtatta politikai jellegűvé, irja Langlet.

„Fennállt a komoly veszélye annak, hogy az ország művelt osztályai fokozatosan elzsidósodnak; egy olyan veszély, amely természetesen a legsúlyosabb politikai és társadalmi fontossággal bírt” – irja a numerus clausus szükségességét illetően. „Nem csoda, hogy az antiszemitizmus nagyobb Magyarországon, mint olyan országokban, ahol arányosan kevesebb zsidó van. De bárhol is legyen a zsidó kolónia, mégha olyan kicsi is, összetartanak és ez által faji öntudatuk, növekszik”, irja az ún. magyar zsidóellenesség okairól.

A lehetséges megoldásokat illetően Langlet a következő példát idézi: „Egy tehetős zsidó gyáros elhatározta, hogy becsukja a gyárát és elbocsátja kétezer munkását, azzal az ürüggyel, hogy az adóktól terhesek számára, noha valójában könnyen ki tudta fizetni azokat. A miniszter gyorsan tudatta vele, hogy ha a gyár kapui nem lesznek nyitva a következő nap reggelén, deportálásra kerül. A munka folytatódott a következő nap”! – Ez lenne az egyetlen nyelv, amit a mai szerencselovagok, a Leisztingerek, Princzek, Tocsikok, stb. értenek? –

Fejezete végén Langlet felteszi a kérdést: „Mit szólnának a németek a magyar helyzethez? Magyarországnak lett volna valamennyi oka a zsidók bármi áron való kiűzéséhez, de eltűrte őket, csak úgy mint az osztrák igát évszázadról, évszázadra. Németországban azonban, ahol a zsidóknak sokkal kevésbé volt túlnyomó a hatalmuk, a leghatározottabban bántak velük” – irja Langlet. Ne felejtsük el, nem a koncentrációs táborok időszakáról, de ’30-as évek első feléről beszélünk! Langlet személyes véleménye a korabeli magyarországi zsidókérdés megoldására: asszimilációjuk!

A fenti adatok ismeretében minden egészséges erkölcsiségű ember jogosnak tartja az I., majd a II. zsidótörvény bevezetését, 1938, ill. 1939-ben. Az I. zsidótörvény értelmében az értelmiségi, üzleti és kereskedelmi pályákon a zsidóság csak maximum 20%-ban lehetett képviselve. - Megjegyzendő, hogy a ’45 után szabad kezet kapó horda az I. Zsidótörvényt bevezető Imrédy Bélát is halálra ítélte! – A II. Zsidótörvény a zsidó lakosság össznépességben betöltött arányához igyekezett igazítani képviseletüket az értelmiségi szabad pályákon (6%), míg ez az ipari és kereskedelmi vállalatoknál 12% lehetett. De a „II. zsidótörvény szigorú megszorításait kijátszották, és a magyar hatóságok pedig szemet hunytak a törvényszegések felett.” (Csurka Dóra)  A III. Zsidótörvény zsidók és nem zsidók közötti vegyes házasságot, nemi kapcsolatot tiltó rendeletei nagymértékben válasz voltak a zsidó szupremáciára és faji elzárkózásra!

Ahhoz, hogy perspektivában és objektiven lássuk a két háború közti időszak zsidó túlhatalom ellenes törvényeit, meg kell említeni, hogy „a húszas években az Egyesült Államokban is korlátozták a zsidók számát az egyetemeken (numerus clausus), és külön bevándorlási kvótát állítottak fel a zsidó bevándorlóknak – csak erről nem beszélünk”, irja Bayer Zsolt. F. D. Roosevelt kormányát érdekelték az amerikaiak körében is létező antiszemitizmus okai és felméréseket végeztettek ez ügyben: az átlag amerikai szerint maximum 4-5 zsidó családnak volt helye egy-egy amerikai kisvárosban!

A korszak magyarországi zsidóságának Montgomery, Langlet és mások által leirt kiváltságos helyzete lehetséges volt egy ún. antiszemita, sőt „fasiszta” rezsimben! Hogy állna, mennyivel nagyobb életteret, jobb életesélyeket szakítana ki magának a zsidóság a gazdanemzetből egy filoszemita világban? Talán annyit, mint ma, szemünk láttára? Ha a zsidóság igazságtalannak tartja a Numerus Clausust, a zsidótörvények rendelkezéseinek zömét, azzal csak megerősíti faji „felsőbbrendűsége” sokuk által hangoztatott elvét és ettől a ponttól a józan érvek véget érnek s a társadalmi igazságosság, a magyar szuverenitás eléréséhez más eszközökre van szükség!

***

Külön fejezetet kell szentelni a „Magyarország, az utolsó csatlós” és a magyarországi zsidóság „vészkorszaka” ügyének. Időrendi sorrendben haladva, 1941 áprilisával kell kezdenünk, amikor nem más, mint a zsidóság prominens vezetői voltak azok, akik a németekkel való együttműködés mellett agitáltak! Az 1941. áprilisi, Jugoszlávia ellenes hadművelethez arra kérték a németek Bárdossy László kormányát, hogy hadtesteik szabadon átvonulhassanak az ország területén. Ennek elutasítása és/vagy a Délvidék visszaszerzéséről való önkéntes magyar lemondás rövid időn belül Magyarország német megszállását jelentette volna. Valójában ez nem a magyar, keresztény lakosságra lett volna veszélyes. Ezért is történt, hogy „1941 áprilisában, zsidó iparmágnások és hitközségi vezetők keresték fel Horthy kormányzót, és könyörögtek, hogy ne álljon ellen a német követeléseknek, és ne maradjon ki a Jugoszlávia elleni akcióból, mert akkor a németek megszállják Magyarországot és elhurcolják a zsidó lakosságot”! – írja Csurka Dóra.

A zsidó-kommunista söpredékhatalom által ’45 után úgyszintén halálra ítélt Bárdossy így érvelt erről védőbeszédében: „Ha mi az együttműködést a németekkel megtagadjuk, alig maradt volna, aki itt a főtárgyalási teremben az ügyész vádbeszédjének tapsoljon.”

A Horthy kártyapartnerei közé tartozó zsidó pénz- és iparmágnások kormányzóra kifejtett nyomásgyakorlása Magyarország német szövetségben maradása érdekében csaknem a végsőkig megmaradt. Úgyszintén, az ekkorra már a világ sorsát igazgató cionista háttérhatalom „közbejárására” Horthy angolszász orientációs kísérleteit, ill. a háborúból történő kiugrási tervét hűvösen, elutasítóan fogadták a szövetségesek. Ez a hatalom volt az, melynek a cionista Izrael létrehozásához nagyarányú zsidó veszteségekre volt szüksége, így a szövetségesek németek elleni balkáni, ill. dél-európai frontjának megnyitását ellenezték, ill. halogatták, kiszolgáltatva bennünket is az orosz „felszabadításnak”!

A Horthy követeinek adott válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van.”

A Lengyelországból vagy máshonnan hozzánk menekvő zsidóknak is útleveleket kiállító Wallenberg tevékenységének fedezése; a Koszorús Ferenc ezredesnek, az esztergomi páncélos hadosztály parancsnokának adott utasítás, hogy vonuljon Budapestre és páncélosaival mentse meg a bevagonírozott, Auschwitzba küldendő 200-250 ezer zsidó polgárt, hamar elfelejtődött a háború után, mint napjainkban is. A német megszállás alatt álló Magyarország kormányzója olyat tett, amit szövetségesek vagy megszállt ország sehol máshol nem mert megtenni! Ha Koszorús és Horthy „méltó” lett volna a szovjet „felszabadítókhoz”,ölbetett kézzel nézte volna a budapesti zsidók deportálását, mint tette ezt a „hős” vörös hadsereg Varsó falai alatt, megvárva, míg a Wehrmacht vérbefojtja a gettólázadást!

És hogy állunk a számokkal? Magyarország 1944. márciusi, német megszállása után „Minden zsidót összeírtak, és” hamarosan elkezdődött „a vidéki zsidók deportálása, először a Kárpátaljáról, majd az ország egész területéről”, irja a korábban idézett zsidó történész, Orbán Ferenc. Ha „minden zsidót összeírtak” és az összeírtak többségét deportálták, akkor hogyan lehetséges, hogy „Hivatalosan 21 ezer magyar zsidó honfitársunkat deportálták a nácik, és hivatalosan ebből 20 ezer jött vissza”? Joggal kérdi Skodacsek András annak okát, hogy „mégis mindenki „600 ezer halottról” beszél. Miért? Miért kell a hazugság?” Tehát mennyire megbízhatóak a Mazsihisz vagy Wiesenthalék adatai?

Ha a nyilasok kegyetlenkedéseit vesszük, azok – mondhatni – parányivá törpülnek, pl. a román Vasgárda tettei mellett! Erről Mathias Carp, román író számol be „Vér és könnyek” (Carea Neagra Suferintele  Evreilorin Roumanie) c könyvében. A könyvet elkobozták és elégették, és még ma sem köztudottak az akkor történtek! Például:

 „1941 június 22. és szeptember 21-e között román terroristák lemészároltak 166,000 zsidót Bukovinában ésBeszarábiában. 1941 december 21, 22, 23 és 19-e között 43,000 zsidót végeztek ki Bogdanovice-ben. Miután nem állt elég sír a rendelkezésükre, temetkezési máglyákat alkottak a tetemekbõl, hogy elégessék azokat. A rémtettekrõl szóló értesülések szerint, melyek a túlélõktõl és utódaiktól származnak, ANTONESCU marsall elrendelte, hogy a zsidók elleni rémtettek elkövetése ellen tiltakozókat megkötözve Bogdanovicébevigyék...Papok, szerzetesek, apácák, akiket Bukovinából és Beszarábiából szedtek össze, a tömegsírokhoz vitték, golyóval megölték, vagy lemészárolták, utána tömegsírba dobták õket. Akiket nem tudtak sírba tenni, halotti máglyán égették meg, s a terroristák kitartottak azon véleményük mellett, hogy akik zsidópártolók, ugyanolyan sorsot érdemelnek, mint a zsidók.”                                 ( http://www.kuruc.info/dokumentumok/peticio.doc )

Mostanában egy angol nyelvű videó kering a világhálón, magyar zsidóktól, akik felszólítják a zsidóságot, a világot, hogy ne felejtsen! Emlékezzen a nyilasok által Dunába lőtt zsidókra. (Van, aki nem átall 70 ezer Dunába lőtt zsidóról beszélni, noha ezen áldozatok száma esetleg csak néhányszáz lehet (ha egyáltalán!). Ugyanakkor hallgatnak arról, hogy a Kun Béla 1919-es vörösterrorja idején kezdődött a „hagyomány” a nem zsidó áldozatokat Dunába lövő Lázár-, Mészáros- és Cserny halálbrigádok tevékenységével! Alig több mint négy hónap folyamán 590 embert gyilkoltak meg országszerte. A propaganda-videó készítői persze megint összemossák a „nyilaskorszak bűneit”  a jelen nemzeti törekvésekkel, a „vészkorszak” szimbólumaként bemutatva a magyar szabadságmozgalmak leginkább időtálló történelmi ereklyéjét: az Árpád-sávos zászlót!

Kedves mazsihiszes és egyéb magyargyűlölők! Kérem, inkább az alábbi, Carp könyvéből vett idézetek olvastán tépjék meg ingüket, karmolják orcájukat:

"Miután kiderült, hogy csupán gépfegyverrel nem gyõzik valamennyi bent lévõ megölését, a műveletet parancsnokló tisztek újra tanácskoztak, szemmel láthatóan idegesen és dühösen, hogy nem találják módját a művelet gyorsabb befejezésének, a gabonaraktárak petróleummal és benzinnel öntözéséhez és felgyújtásához folyamodtak. Amikor a tűz elharapózott, néhányan a könnyebben sérült vagy még ép benn lévõk közül megpróbáltak az ablakokon kiugrani vagy a tetõn át menekülni. A katonáknak parancsuk volt, hogy lőjenek mindenkire, aki kijönni próbál. A bentiek közül volt, aki a tűztõl menekülve megjelent az ablakban és jelezte, hogy lőjék le, a fejére vagy a szívére mutatva. Mikor azonban látták, hogy céloznak rájuk, újra eltűntek egy pillanatra az ablakból, majd néhány másodperc múltán újra megjelentek, ugyanazokat a jeleket mutatva a katonák felé, majd hátat fordítottak, hogy legalább ne lássák, amikor lelövik õket. A művelet az éjszakába nyúlt, amikor a tűz fényénél a jelenetek még borzalmasabban hatottak. Meztelen alakok is jelentek meg, akik tüzet fogott ruháikat levetették. Voltak asszonyok, akik kidobták gyermekeiket az ablakokon. Emlékszem egy ablakon kidobott 4-5 éves gyermekre, aki felemelt kezekkel 5-10 percig tévelygett a hullák között, mivel a román katonák nem akartak lőni rá."( Fischer István: Egy hadvezér bosszút áll. Élet és irodalom, XLV. Évfolyam, 18. szám, 2001. május 4.)

„Antonescu 400 000 zsidót mészárolt le Bukovinában, Beszarábiában és Romániában. Elrendelte, hogy állapotos asszonyokat szöges drótokkal kötözzenek meg, s a még életben levõ gyermekeket és fiatalokat maguk ásta tömegsírokba dobatta...”

Lehetne folytatni, csak hogy öntudatra döbbentsük, a valóság ismeretére tanítsuk a magyar antiszemitázókat! Érdekes, a Romániában lemészárolt 400 ezertől nem hangos a wiesenthalok vezényelte világsajtó. De a magyar birka, tudják, hogy eltűri (?) a hálátlan aljasságot! Mielőtt „zéró toleranciával”, magyar „antiszemitizmussal” dobálóznának az itthoni vagy külhoni zsidók és megtévedt filoszemiták, százszor, ezerszer adjanak hálát a Mindenhatónak – óh, nem, nem Jehova-Jahvéjuknak! -, hogy a magyarság körébe hozta őket sorsuk! Ne Jahvénak, a barbár, bosszúálló sivatagi istennek, mint Szabó Dezső írja, akit az ún. zsidó írástudók maguknak alkottak és a talmudi tanokkal a zsidóságra erőszakoltak, hogy talán legyen a zsidóból: „ős Talmud-bestia, kit a még csak félig emberré vedlett ősember-ordasnak vízözön előtti babonái rángatnak”!

„Vészkorszaka” a magyarságnak is van, több áldozattal, mint az állítólagos 600 ezer, és noha a mienk – történelmünkben a legutóbbi – a háborúval, ill. ’45-el kezdődött, de máig tart! Mint 1919-ben Kun Béla körül, ’45 után is a zsidóságból verbuválódott a történelem általuk is kavart viharában felszínre vetődött társadalmi szemét, ami megintcsak bizonyította a zsidóság affinitását a kommunizmussal, ill. napjainkban, az azt felváltó, bankok, külföldi monopóliumok, átmentett kommunista hatalom dominálta világgal.

„1945-1948 között a folyamatos üldözés elől mintegy 300 ezer magyar emigrált, zömében arisztokraták, nagytőkések, tudósok, az értelmiség felső és középosztálybeli rétegéből rengetegen. Közben a magyar társadalom nemcsak a vezető rétegét veszítette el, hanem a háborús kataklizma során több mint 1 millió ember veszett oda.” Mégha a „felszabadítók” által 1945-ben „malenkij robotra” elhurcoltak száma talán nem is volt ugyanennyi, mint azt Csurka Dóra véli, az elhurcoltak zömét valóban elnyelte a Gulágok rengetege. Tehát a magyarság lélekvesztesége könnyen meghaladhatja a 2 millió főt ezekbe az években!  

Nem kell David Irvignek lenni– akit húsz éve még mertek elismerni a kortárs történészek, mint a náci időszakot a legalaposabban ismerő történészt! -, és kutatni, könyvet írni a magyar ’56-ról, hogy tudjuk: az ’50-es évek, a forradalom, a rákövetkező Kádár rezsim, stb. nem lett volna az, ami volt, az itthoni és külhoni zsidóság nélkül. „Az ÁVO, vezetőjével, Péter Gáborral az élen, le egészen a legtuskóbb fegyőrig 90%-ban zsidó.” Ők állították fel az ún. népbíróságokat ’45 után, melyek 60 ezer embert fosztottak meg állásától, 27 ezret ítéltek el és több százat küldtek akasztófára! (Csurka Dóra) - Tudni kell, hogy a Nürnbergi perekben mindössze 12 háborús főbűnöst ítéltek kötél általi halálra, hármat életfogytiglani fegyházra, míg hármat felmentettek. – A Recsken és más, 100-at is meghaladó, gulág mintára szervezett munkatáborokban ártatlan emberek tízezrei robotoltak. Az AVH 40 ezer fős besúgógárdát épített ki az országban és „kartotékjaikon a diktatúra alatt közel 1,5 – 2 millió ember neve szerepelt”, így szinte „minden harmadik magyar család valamilyen formában összeütközésbe került az erőszakszervezettel.” (Cs.D.)

A vérbefojtott ’56-al, újabb közel 300 ezer magyar hagyta el az országot és sok száz, sok ezer az élők világát, a Kádár „elvtárs” által levezényelt kínzások, kivégzések során vagy korai halálba szédülve a börtönévek után. Hogy ez megtörténhetett, besegítettek a külföldi fajtestvérek. „Eisenhower... magyar forradalom vérbefojtására szabad kezet adó döntését megkönnyítették a New York-i Zsidó Világkongresszus előtte megjelenő vezetői, akik felhívták a figyelmét arra, hogy Budapesten zsidókat ölnek.” (Cs.D.) Hogy ez mennyire alaptalan, azt mutatja, hogy a legvéresebb szájú zsidó magyarfalók sem igen hozakodnak elő ezzel manapság! - Bizony sok varjú éhes maradt ’56 októberében, mert a népbosszú elkerülte a Farkas Vladimireket, körmös-Bauereket. -

S hogy oda jutottunk, ahol ma vagyunk, azt többek között magyarázzák Farkas Vladimir, ávéhás tiszt visszaemlékezéseiben írt sorai: a „vezető és felelős munkatársak túlnyomó többsége 1956 után a hatalom védőszárnyai alatt folytatta karrierjét a társadalom minden területén” – a „jó” talmudi szellemben, máig!

A zsidóság által olyannyira igazságtalannak tartott „numerus clausus” jogos tiltásait messze meghaladta a mind az egyéni sorsok tönkretételében, mind a magyar társadalomnak, gazdaságnak, kultúrának, stb. okozott kár tekintetében még ma is érvényesülő „kontraszelekció”! Az esetek többségében primitív, tanulatlan fajankók basáskodása két- vagy háromdiplomás emberek felett. - Ezt teszik ma is, csiszoltabb, ravaszabb formában a magyarbálintok, kókák, hillerek, suchok...! – Egy élősködő kisebbség terrorja volt ez a magyar lakosság akár 20-30%-ának, legtöbbször a nemzet gerincét adó rétegnek a rovására. Mondhatni: újabb 6-8 milliónyi magyart öltek meg a liberális, nemzetellenes abortusztörvények! De a legnagyobb kár, amit a véres valójukban, az első sorban, Rákosi körül levő, majd egy nem kevésbé véreskezű Eke Ferkó, a nép Jánosa mögül szálakat húzogató zsidóság okozott a magyarságnak: öntudata, életereje, ellenálló képessége és megújuló ereje aláásása volt!

Ha a magyarországi zsidóság képviselői (az SZDSZ-ben és azon túl), véleményformálói, a zsíros jövedelmeket és ”rangot” élvezők valóban azok lennének, akiknek beállítják magukat, akkor a szocialista diktatúra évtizedei alatt elkövetett bűnök véreskezű kitervelőit, végrehajtóit, a nemzet nyakán ülő parazitahadat, az országot megannyi tekintetben – mára minden bizonnyal – lélegeztető készülékre juttatókat felelősségre vonták volna. Hogy ez nem történt meg – mert mégsem ültethetik magukat a vádlottak padjára! -, az a „demokrataszellem”, a „szabadságszeret”, a „társadalmi igazságosság bajnokai” maszlagainak az ellenkezőjét: a befogadónép rovására gyakorolt, bosszúért kiáltó talmudi önzés meglétét bizonyítja.

Hogy a háború utáni Németországban bevezetett, milliók és milliók múltjának átvilágításával, a bűnösök felelősségrevonásával végrehajtott „nácitalanitáshoz” hasonló „kummunistátalanitás” miért maradhatott el Magyarországon a rendszerváltáskor, azt megintcsak a „kiválasztottak kasztjának” meglétét bizonyítja.

Sem a ’45-ös „felszabadulással” elvetett, sem pedig a rendszerváltozással „tetőzött demokráciában” nem találjuk nyomát a Monarchia éveiben még létező, a Horthy rendszerben is gyakorolt tárgyilagos statisztikáknak a zsidóság foglalkozásbeli, vagyoni és kereseti helyzetét illetően. Ami a média, főleg a tévé csatornák „verbális” zsonglőreit illeti, akinek szeme van, az tudja: kit lát, kit hall. – Sajnos a szemek annak arányában hályogosodnak, ahogyan fiatalodnak és lumposodnak. De éppen ez a cél! –

Hivatalos statisztikák hiányában is több mint gyanítható, hogy a zsidóság aránya a társadalom kisebb, mint 0.5%-os felső rétegében óriási. „Magyarországon húszezer ember hetente nettó egymillió forintot keres, és ennek a húszezer embernek – a lakosság kb.0,2%-a - az egész éves keresete több mint a magyarországi munkaképes lakosság kétharmadának egész éves keresete együttvéve” – irta Lakatos Pál már 2002-ben. Azóta a nemzeti vagyon, a jövedelmek még nagyobb része vándorolt zsebeikbe. (Emlékezzünk, az 1930-as években a társadalom 0,6%-át kitevő kb. 50 ezer fő egy éves jövedelme az össznépesség jövedelmének kb. 20%-át meghaladta.) Egyes becslések szerint 2004-ben egy 3%-nyi kisebbség birtokolta a hatalmi pozíciók legalább 30%-át. A zsidó közösség 2/3 része éppen olyan kirekesztett ezek által, mint a keresztények.” (Juhász László)

Hogyan jutottunk ide, az oktatás, egészségügy, a kenyérkereső tevékenység, az önkormányzati lét, stb. lepusztulásához, egyre fokozódóbb ütemű piacosításához? Oda, hogy lassan a magyar hadsereg az Izraelből márc.15-én „éppen” nálunk „turistáskodó” néhányszáz zsidó katonától sem tudná megvédeni az országot. (Igen, emlékszünk, már ’19-ben elkezdték hadseregünk szétverését! „Soha többé katonát látni nem akarok”, adta ki a jelszót emberük. Vörös Grófjuk és a tanácsköztársaság ára a trianoni országvesztés volt. Mára maradékát védeni sem igen maradt magyar katona!) A minap írta Csoóri Sándor: „a diktatúra minden szennye és szörnyűsége ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben. Mindenféle válság, és tudathasadás ennek a következménye.” A zsidó liberális és szocialista körök által „megtartott – növelt - médiahatalom útján elhitették milliós tömegekkel, hogy...létezik egy haladó, demokratikus, „emberarcú szocializmus”” és hogy az „állam rossz gazda”. Valóban az, ha ők működtetik, ill. fosztogatják! A volt rendszer kiváltságosai „gyors milliárdosodásuk közepette egérutat nyertek, mert azt is elhitették a balók, aczélok, havashenrikek és a Sátán egyéb fattyai által, hogy a világbank által 1989-ben 120 milliárd dollárra taksált privatizálható nemzeti vagyon eladásából a rendszerváltás első tiz évében befolyó 700 millió dollár feletti összeget „mindenki lopta”! Ki lophatta? Csak azok, akik a már összelopkodott vagyon mellett a kapcsolati tőke útján is „hitelképesek” voltak.” (Balla József)

A „zéró tolerancia” határozat egyik aláírója az a Mazsihisz-es Suchman Tamás, aki a Horn-kormány privatizációs minisztereként már bemutatkozott: extraprofitot csinált a külföldi felvásárlóknak. „Suchmanék az állam nevében garantálták a minimum 8%-os tiszta nyereséget, a külföldi áramszolgáltatók tényleges profitja meghaladja a 20-30 százalékot.” (Magyar Fórum.2006.júl.6.) Ugyanez elmondható más ágazatok, vállalatok privatizácójáról. Magáért beszél, hogy Suchman volt az, aki az önkormányzatok figyelmébe ajánlotta a faj- és elvtestvér jogásznőt: Tocsik Mártát, aki máig élvezi bűntelenül, a tolvajlással megszerzett többszáz – 800? –millió forintnyi zsákmányt a belterületi földek után az önkormányzatoknak járó privatizációs bevétel megcsapolásával! Mint hírlik, Tocsik Márta az anyja a Molnárt felváltó, egészségügyet tovább romboló Horváth Ágnes EU-miniszternek! Noha Suchmannak le kellett mondania tisztségéről a Tocsik-botrányban vitt szerepe miatt, mára megint az élre pofátlankodta magát. A hozzá hasonlók siserehada fedezte, szervezte meg a zsákmány felhajtását, elejtését a Leisztingerek, Princzek és más útonállók számára.

Hírlik, újabb „földtörvény” van készölőben, amely engedélyezné külföldieknek a magyarországi földvásárlást. Az érv: az uniós szerződés így kívánja, és persze mert „nem gazdaságos” a magyar kisparaszti parcella! Tehát többszázezer magyar földművelőnek tönkre kell mennie, hiszen „Nyugat-Európában ötszáz hektár a gazdák megélhetési határa”! Valójában az EU-ban „tizenkilenc hektár az átlagos birtokméret, az ötven hektár fölötti birtokok száma az Európai Unió tizenöt tagországában alig éri el a nyolc százalékot.” - M.F. 2005.2.24) Filantróp, „magyarbarát”, amerikai Szenátusi szószólónk: Tom Lantos is tett állítólag javaslatot a magyar „földkérdés” és adósság radikális megoldására: „adósságért cserébe át kell adni a magyar földet”. (Geönczeöl Gyula) Ugye az is véletlen, hogy Tom is zsidó!

[Izrael hangja elnémult örökre: Tom Lantos 2008. február 11-én csatlakozott nagy barátjához, Nicolae Ceausescu-hoz, és soha többé nem aggódhat, illetve gyűlölködhet a magyarországi „nácik” miatt, és nem fogja kiáltani farizeus módon Washingtonban, a Capitolium lépcsőjén, hogy *Igazságot Magyarországnak!* -- Halottakról vagy jót vagy, semmit! Sajnos, Lantosról semmi jót nem mondhatunk! -tj]

Juttatja ez eszembe Sombart Werner szemléletes példáját, a „Zsidók és modern kapitalizmus” c. klasszikus művében. Sétál kertjében XIV. Lajos, egy Samuel Bernard nevű gazdag zsidóval, „akinek egyetlen érdeme az volt, hogy támogatta az államot, amint a kötél teszi azt az akasztottal”!

Egy másik tanmese a farkasoké és a nyájé, melyet a pásztorok gondatlansága miatt régóta kerülgetnek, fosztogatnak az ordasok. Aztán báránybőrbe bújva lecserélik a pásztort is és bekerítve, belülről is pusztítva a nyájat, felszámolják azt! Ez lenne a célja a jövevénynépnek és külhoni faj- és kultúrtestvéreiknek? Esetleg öntudatlan, több ezer éve beléjük plántált reflexeket követve teszik ezt? – Népről, a zsidóság egészéről van szó, mert a gyanú, a vád arra is esik, aki sajátjának vétkesei közt néma! Mert nem lehet nem látni, nem tudni, mit tesz a faj-, hittestvér, a másik zsidó! - E szolgálatban sokan szereztek maguknak érdemet, cselekedeteik erre vallanak. (Fekete János, etc.) Nem leíratni, nem átütemeztetni az országot sújtó: általuk és elődeik által felhalmozott, népsorvasztó államadósságot, mint tehették, tenniük kellett volna a rendszerváltozás idején, de hagyni, hogy csillagászati méretűvé dagadjon. - Mára a világ harmadik legnagyobbja a magyar adósság. – És akkor támadni jobbról-balról: eladni, kiárusítani saját maguk és külhoni testvéreik, haverjaik, a betelepülők számára az országot, ami abból még megmaradt, földjét, népét – kivéve a „kiválasztottat”! Ha ez a „menetrend”, akkor: a magyarságnak joga, sőt: kötelessége gyermekei, unkái nevében is a „véres kard” körbevitele!

A magyarországi zsidóság, történelmünk elmúlt másfélszáz évet meghaladó időszakának főbb periódusaiban játszott szerepét áttekintve kijelenthetjük, hogy amennyiben a zsidóság a magyar élettérben akar élni, egy választása van: beismerés, bocsánatkérés és jóvátétel:

◘ Beismerése a XIX. század második felétől az I. világháborúig tartó, szinte akadálytalan bevándorlásuk és mohó gátlástalan gazdagodásuk magyarságnak okozott kárainak!

◘ Beismerése az aknamunkának, kalandorkodásuknak, melynek következtében Magyarország védtelenné vált és elszenvedte második Mohácsát: Trianont!

◘ Beismerése annak, hogy a két háború közti időszakban, a zsidótörvények jogos önvédelmi gesztusai voltak egy általuk szipolyozott népnek!

◘ Beismerése annak, hogy a II. világháború alatt, ill. ’45 után, Magyarország óriási ember- és anyagi vesztesége nem következett volna be, ha a zsidóság vezetői, világpolitikát író képviselői nem hátráltatják, akadályozzák Magyarország háborúból való kiugrási kísérleteit, semlegessé válásának óhaját, ill. egy balkáni front megnyitását, a déli front hadműveleteinek korábbi elkezdését!

◘ Beismerése annak, hogy a zsidóság tömegeinek német megszállók általi deportálásában a magyar nép 95%-a ártatlan! (Pontos, cáfolhatatlan adatokat követelünk a deportáltak, ill. a holocaust folyamán elpusztultak számát, a halálok természetét illetően.)

◘ Beismerése annak, hogy ’45-öt követően zömmel a zsidóságból verbúválódott az a társadalmi szemét, melynek magyarirtásához, magyargyűlöletéhez foghatót csak a trianoni rablók, a magyar élet másik - bekéredzkedő koldusból gyilkoló tolvajjá váló - esküdt ellenségei: románok, szerbek, csehek-szlovákok, oroszok-ukránok tettek meg!  A zsidóság hiányában az ’50-es évek diktatúrja vagy akár a Kádár-éra sem tudta volna végbevinni a nemzeti szellemben elkövetett pusztitás 2004.dec.5-én felfedett dimenzióját, az ország eladósodását, a kiváltságok egy szűk és privilegizált csoport kezébe koncentrálását... Beismerése a szerepnek, melyet szent forradalmunk: ’56 vérbefolytásában s megtorlásában játszottak.

◘ Utoljára, de talán nem utolsónak: beismerése annak, hogy a ’89-’90-es rendszerváltás nem teremthette meg a szabad, demokratikus Magyarországot, egy kiszipolyozott, tartaléklángon vegetáló nép régóta kiérdemelt anyagi biztonságát, nemzeti azonosságtudatában való otthonra találását, életereje megújhodását, mert „a zsidóság  az emberi összetartozás érzését saját fajára korlátozta”, ill. korlátozza ma is! Beismerése az általuk megszervezett országfosztogatásnak, adósrabszolgaságba hajtásunknak. Beismerése cionista vezetőik évek óta tartó „szálláscsinálásának”: azon szándékuknak, hogy cselédjük legyen a magyar saját hazájában!

De a beismerés, a bocsánatkérés csak a kezdet. Az elkövetett bűnök, a magyarság rovására való bármiféle közösség-, társadalomellenes tevékenység arányában kövesse azt az elszámoltatás! Nincsenek véletlenek. A sors nem vak, mi lehetünk azok esetleg, amint sorsunkat írjuk. Ahhoz, hogy ne ismétlődjenek a jelen, az elmúlt évek vagy emberöltők magyarhoz, zsidóhoz vagy akár cigányhoz méltatlan együttélésének poklai, tudva kell tudni, mit várunk el, mit követelünk az általunk befogadott kisebbségektől. Nevezetesen:

◘ Ebben az országban csak magyarnak van joga – de egyben kötelessége is! -, „zéró toleranciát” hirdetni minden befogadott, s létünkre törő kisebbséggel szemben, legyen az zsidó vagy cigány (vagy bármilyen fajta aljas hazaáruló gyászmagyar! -tj)

◘ Ebben az országban garantálja törvény a magyargyűlölet büntethetőségét, a bennünket, a gazdanépet gyalázókkal szemben, akik a magyar nép verejtéke árán jutnak általuk sehol sem álmodott bőséghez, őket meg nem illető javakhoz.

Mint darázsfészek, megbolydulnak majd bizonyos körök e sorok: ultimátumunk olvastán. De másképp nem lehet, mert: „Senki minket büntetlenül nem bánthat!” ◘ -- Kobzos